És most merül föl bennem Erdélyi József, akit még a magyar irodalmi kánonból is kiterelgettek, mert írt egy zsidóellenes verset, érthető személyes indíttatásból és napjainkig szóló tanulságul.

„Megöltek egy kis libapásztort, égre kiált a régi vád.

Úgy ölték meg Solymosi Esztert, mint egy tokos, pihés libát,

Mint egy síró galambfiókot, szűz juhocskát húsvét előtt.

Valami vérengző bolondok úgy fogták el és ölték meg őt,

A nótás ajkú kis magyar lányt valami vérengző vadak,

Vademberek…Elfolyt a vére, mint egy párás piros patak.

Ítélt a bíró, félkegyelmű, képzelődő a szemtanú,

Alaptalan a vád, a vérvád, a hátborzongató gyanú.

Ítélt a bíró, elmehettek a reszkető kaftánosok;

Nem ölték meg Solymosi Esztert, nem bűnösök, nem gyilkosok.

Nem sütöttek húsvéti ostyát embervérrel. Ország-világ

Tudja meg, hogy gyermekijesztő dajkamese a vér, a vád.

Ítélt a bíró, s fellélegzett a zsidóság, „az üldözött”,

De terjed a „mese”, a „vak hit” a szegény magyar nép között.

Zengett a dal, s a vérpatakból vérfolyó gyűlt és hömpölyög,

Tenger vér, vértenger gyűlt belőle, mérhetetlen mély és örök.

Mint Krisztus vére, a világot megváltó istenemberé.

Az Ő vére a legyalázott szegény Solymosi Eszteré!

Minden kiontott ártatlan vér, minden magyar vér, ami folyt,

Párolgott, és vidult belőle idegen trón és élősdi bolt.

Minden kiontott ártatlan vér, harctéren ontott hősi vér

És munkában csorgott verejték, és megrabolt bér és babér.

Az én vérem is, az Anyámé, a régi libapásztoré,

Az ő vére, s a legyalázott szegény Solymosi Eszteré.

Égre kiáltom akkor is, ha élettel és vérrel tilos,

Leírom akkor is, ha rögtön lángot vet a szűz papíros.

Beh piros vagy Solymosi Eszter kiontott vére s beh meleg…

Hajnalt festek a magyar égre és felkelő Napot veled,

Hogy ne vesszen kárba a vérünk, s emléked árva hajadon.

Solymosi Eszter árva népét ébressze bátran, szabadon.

1937

Nagy-nagy igazságokkal teli közepes vers: tipikus indulatvers. Az ilyenre szokták mondani, hogy a kevesebb több lett volna. Maga a téma annyira időszerű, hogy egy olasz történész könyvet írt Véres Húsvét címmel, és ebben azt állítja, hogy az ortodox zsidóság körében az évszázadok folyamán igenis előfordultak ilyen áldozat – bemutatások. Miként az a szegény Solymosi Eszterrel is megtörtént.

Naná, hogy humánus lettem! Mit érdekelt engem, hogy a víz H2O, a kénsavat meg a sósavat másként becézik. Mindig olyan büdös volt a sohasem szellőztetett előadóterem, hogy a tüdőm még ma is tele van a szagával és a feszültségével. Itt akarta a Pártl Lajos szemeit vadul villogtatva és nyitott bicskával a kézben a Fehér Gyulát meglékelni, mint egy érett dinnyét. A fő ok nem lehetett más, minthogy az utóbbi „levadrácozta” az előbbit.

Olyan lett az osztályunk, amilyen ritkán verődött össze a kalocsai Szent I. Istvánban. 1957-ben kezdtünk, éppen a forradalom után. Még egy érseki székhelyen is több volt a spicli, mint a szentéletű vagy legalábbis becsületes ember.

Egyik osztálytársunkat már az első héten kipenderítették. Az a csacska gyerek azt hitte, hogy Radnótit játszhat, mint egykoron játékos költő a Horthy- érában. Akkor szó sem lehetett róla! Bejáró volt, valamelyik szomszéd faluból az osztálytársunk, aki csak passziózott, és minden reggel iskolába jövet a járda peremén, hogy ne feleljen aznap belerúgott az orosz tisztek lakóházának küszöbébe. Egy elvetemült és túlbuzgó kalocsai komcsi besúgta ezt az ellenforradalmi uszítást.

Mi lett a következménye? Összetrombitálták az összes iskolai rabot, majd ítéletet hirdetett a nagy hasú diri: „Szedje a cókmókját, mert államellenes bűncselekményt követett el!”

Megkapta az elbocsátó szép üzenetet mindegyik iskolatársunk okulására, hogy megtanuljuk egy életre, nézzünk meg mindig alaposan, kibe-mibe rúgunk beléje. De azt is megtanulhattuk, hogy a rúgásokat mi büntetlenül nem ússzuk meg.

Legközelebb négy év múlva találkoztunk vele a kollégiumban: Egy szabad ember ült velünk szemben a hálóban, és tanítgatott az ő középiskolájának szellemére: „Halad a karaván a Szaharán. Elöl is nyomok, hátul is nyomok, mindenütt csak tevenyomok. Sehol egy fűszál, sehol egy faszál.” Jó srác volt, kár, hogy olyan gyorsan kiszórták közülünk. Bár nélküle sem lettünk sokkal szelídebb természetűek. Ritkán fordult elő akkoriban, gondolom később is, hogy bezárjanak bennünket szertelen magatartásért. Éhhalál szélén álldogáló-üldögélő gimistákat túlóráztatni!

Osztályfőnökünk, az idegbeteg Cziráki tanár úr, így próbálta megszelídíteni a nyáját. De rossz pásztornak bizonyult, mert egyórás, kétórás bezárás határozottan jót tett a kedvünknek. Úgy vettük, mint egy elismerést, hogy gimnázium-anyánk igencsak ragaszkodik hozzánk még túlórában is. Meg is köszöntük neki, mert már az első tanévben az iskolai szavalóversenyen a miénk lett az első hat hely, azaz fél tucat. Magam is Vén cigányoztam, azaz Vörösmarty legdöbbenetesebb versével, pedig akkor még csak Berzsenyivel foglalkoztunk éppen. A többi osztályból: futottak még. Ebből az osztályban nem is lett spicli senki. Bezzeg a párhuzamosból! Ott a reáliákat tanították gőzerővel, és talán ezért akadt egy buzeráns besúgójuk is. Aki megérte verés nélkül az utolsó tanítási napot, de aztán - kollektíven - azok is az utolsó óra végén laposra verték, mint gazdasszony a rántani való húst. Botrány lett belőle, mint számunkra a matek írásbeliből. Kiderült, hogy a sok humanista feje tele lett csordultig a matematika rejtelmeivel. Csak egészen az érettségi idejéig ügyesen rejtegették. Valójában az történt, hogy amikor már két órája gubbasztottunk a feladatok fölött, az osztályfőnökünk, akkor már egy nőszemély, megszánt bennünket:

„Lóra, talpasok! Tekintsétek úgy, hogy itt vagyok, és mégis hiányzom!” Lódultak a kevesek, elsőként Hegyi Lajos az első padból, egymás után a táblához, és minden példát megoldottak a nagy többség szeme láttára és csodálkozására. Ezt az iskolában tanulták? Vagy a mindent tudók különórára jártak, esetleg matektanár volt az apjuk? Bátorságunk és lelkiismeretünk mértéke szabott határt, hogy mennyit merjünk a pöcsétes lapra lemásolni. Magam az ötből csak legszolidabb hármat loptam le a tábláról! Mégis azzal riogatott bennünket a kollégiumi igazgató, hogy baj lesz ebből. Az még nagyobb baj lett volna, ha minden marad a régiben, és a fél osztályt meghúzták volna matekból.

Mert egy olyan bandából, ahol az első évi felmérőt a 32 srácból vagy 28-an írták meg egyesre, nemigen lehetett mást várni érettségire sem. Matekórákon unatkoztunk, annyit konyított hozzá a banda nagy-nagy többsége, mint hajdú a harangöntéshez. A matekos tanerők mindig később érkeztek órára. Mi a Varga Oszkárral, aki erdőmérnöknek készült, a második padban ültünk, és kedvenc nótánkkal múlattuk az időt:

” Zöld erdő mélyén, kis patak szélén, párjával csendben élt egy cigány. Vén öregember, nótája nem kell, nem kell a nótája senkinek se már. Szép tavasz járja, zöld a fa ága, kis galamb vígan turbékol a fán.

Ősz feje kábul, a szíve kitárul, párjához így szól a rokkant cigány:” Hol van a hegedűm, párom? Tavasszal minden vidám! Városba elmegyek máma, én az öreg cigány. Egyszer még hadd muzsikáljak, szívemből úgy igazán. Szeretném elmuzsikálni: Él még a vén cigány, öreg cigány, szegény cigány.

És a vénember eltipeg csendben, hóna alatt a kopott hegedű. Alig bír járni, a lábain állni, mégis szívében ott él a derű. Városba érve fáradtan tér be egy csillogó, fényes terem ajtaján. Vére fellobban, a szíve megdobban, középre tipeg a rokkant cigány. ”Nagyságos uraim, kérem, nem tudom, ismernek-e még? Könyörgöm, de sokat húztam valaha réges-rég. Egyszer még hadd muzsikáljak szívemből úgy igazán. Szeretném elmuzsikálni: Él még a vén cigány, öreg cigány, szegény cigány.

Csend lett egy percig, így szólt az egyik: ”Jó uraim, ma mulatunk, ugye? Nyissatok ajtót! Ezt a kis rajkót látni szeretném, repülni tud –e. Ugrik a pincér, pénzt kap a viccért. Kint van az ember, kész a hatás. Jó öreg párja már halva találja, s beszól az ajtón: Urak, jó mulatást!

Nem muzsikál sohasem már, csöndes lett a vén cigány. Erdőben alussza álmát, vadgalamb búg a fán. Vén, öreg anyóka, sírját virággal díszíti már. Galambok sírva dalolják: Élt egy cigány, öreg cigány, szegény cigány.”

Mire elhantoltuk a vén cigányt, ez olyan tízpercnyi idő lehetett, megérkezett a matematikát okító tanárunk. A közkedvelt, szimpatikus Laczkó tanár úr, gyakran a kisfiával, mert hadilábon álltak a feleségével, aki valamilyen érthetetlen okból a vízilóhoz hasonló igazgatónk szeretője lett. Legalább egy fehérszőrű bikához hasonlított volna, mint egykor a fenséges Zeusz. Ez felfoghatatlanabb volt számunkra, mint az algebra látványos egyenletei. Meg is nyert bennünket. Nem a betűszámtan javára, szándékosan nem írok algebrát, csak férfi szolidaritásból álltunk hallgatagon mögötte. A sorsát a kalocsaiaktól ismertük, de nem értettük. Hiába, akkor még csak kamaszok voltunk, és nem is koedukáltak. Elérte a rendet a következő fenyegetésével:

” Legalább másoljátok le a táblai levezetésemet!” Így is vért izzadt szegény. Kénytelen volt a szigeti Zrínyi Miklóst utánozni, amidőn kirohant az osztályra, és beveretett néhány notórius lógóst. Érdekes, hogy a Bencét, a jövendő lírikust, aki ilyenkor mindig verset faragott, sosem érte tetten. Persze, mert az Énisz Péter időben megbökte a karját. Ők ketten, az én szememben, egy életre lejáratták magukat. No, nem ezért az ártatlan figyelmeztetésért, hanem azért, amit a Masek Laci ellen elkövettek. Ő is a kollégiumi csoportjukhoz tartozott, de bizonyos lelki intelligencia hiányában mindketten és rendszeresen hülyét csináltak belőle. Pedig csak mulya volt és éppen ezért a két ragadozónak mindennapi céltáblája. A bosszantó az volt, hogy a Laci valóban nem volt zseniális, de miért nem alázták meg nap – nap után a Bak Pistát, akinél butább gyerek nem volt a csoportjukban, de talán az egész kollégiumban. Hja, már akkor felrémlett az új kádári korszak réme: Nézd meg, ki az apja, és a szerint merj csak bánni vele. Márpedig a Pista apukája egy éppen alakuló téesz elnöke volt.

Masek Laci csak az iskola élsportolója, amiért sohasem járt köszönet. Vele kapcsolatban el kell mesélnem egy igen jellemző mozzanatot, amely megmutatta, hogy a testnevelő tanárunk gyengécske ember lehetett. Talán ötvenméteres verseny folyt a rövid távú kollégiumi pálya szélén. A célban, ahol én is álldogáltam, kihúzták a célzsinórt, nem könnyen szakítható szalagot, hanem fához kötözött madzagot. Rohan a négy-öt gyanútlan gyerek, és a Laci ért először célba. De hogy?! Erős teste lendületével átszakította a madzagot, ami mélyen feltépte körben a bőrét. És volt olyan legény, hogy talán el is káromkodta magát. Hosszú, véres csík jelezte körben a hasfalán, hogy barom volt a pedagógus, mert csorgott a szerencsétlen gyerek vére. Nos, mindezt azért meséltem el, hogyan lehetett egy életre tönkre tenni egy kiugróan jó képességű atlétának született fiatalt.

Önök pedig biztosak lehetnek benne, hogy egyetlen tanulót buktattak meg az érettségin történelemből, nem a kongó fejű Bak Pistát, az új rendszer támaszának a bőbukszájú fiacskáját, hanem az iskola élsportolóját, a Lacit. Őt is valószínűleg azért, mert úgy látszik valakinek a bukása nélkül nincs érettségi. Hja, a százalékok világában kezdtünk élni! Semmi és senki nem lehetett száz százalékos, hiszen mi lesz a meg nem érdemelt prémium forrása. Mindezt azért meséltem el, hogy emlékezzünk, milyenek voltunk kamaszkorunkban, és bizony ehhez hasonlóak lettünk felnőttként is. Jellemző, hogy még az érettségi évében meglátogattuk a Laciékat, akik szívesen láttak bennünket. Hihetetlen mennyiségű mézet nyalhattunk, és bort nyakalhattunk, amennyi csak belénk fért. A Bence olyan állapotba került, hogy kétszer is rókázott azon az őszi éjszakán, de egyszer sem kért bocsánatot a megsértett, sokszor vérig sértett egykori csoporttársától. Ennél az embernél, már akkor látni lehetett, hogy a lelkiismeretével baj van. Mint a Petőfi Népe tudósítója járta éppen a téeszekbe vert parasztok panaszától, és sokszor öngyilkosságától hangos megyét. Ő azonban ennek nem adott cikkeiben, alakulgató verseiben hangot, bár igaz, hogy az akasztás csendes művelet.

Aztán ballagó bál és búcsúest. Aki részeges volt, becsípett. Aki sajnálta elhagyni a börtön falait, az azért, aki örült, hogy kiszabadulhatott, az meg a fordítottjáért. Ivásra mindig talál okot a részegeskedésre szoktatott vagy hajlamos diákember. Bátran kijelenthetem, hogy megint kilógtam a sorból, mert egy cseppet sem ittam. De annál nagyobb büszkeség töltötte be csurgásig a lelkem, amikor én búcsúztam hangos szóval I. Istvántól, mint négy évvel korábban a keceli általánostól, „ a búcsúzás tarka virágai között.” / Ez az utóbbi idézet a búcsúbeszédem utolsó mondatából. /

A kollégiumi diri, aki csak negyedikben tanított bennünket, megtisztelt azzal a végső búcsú előtti percek egyikében: „Gyula, ha befejezed az egyetemet, szeretném, ha hozzám jönnél nevelő tanárnak.” „Nem tehetem” - mondtam megadóan, de nem várta meg a részletes indokaimat. Pedig tanulságos lett volna számára is az indok: másodikos koromban fitymálta a fitymámat. Ha ő már nem is, most önök meghallgathatják. Pro primo: meggyűlöltettek velem minden kényszer közösséget. Pro secundo: nekem nem vált be a kollégiumi metódus, mert igencsak rabszolgatartó szaga volt. Egyszóval: kommunista! Pro tertio: valószínűleg alaposan megnézték volna a káderlapomat, és az nem volt hófehér, hanem piros-fehér-zöld.

Ez lett volna az egyetlen kitűntetésem, de ekkor már két lábon álltam a földön. És mindhalálig, rendíthetetlenül. Mert megcsalni engem is lehetett, de arra kényszeríteni, hogy ebbe belenyugodjak, soha nem volt és nem is lesz olyan kevés önérzetem.

Erről a Zimányi tanár úr jut az eszembe, aki szélmalomharcot folytatott, mint egy modern Don Quijote, az osztályunkban, hogy megértesse velünk Az ember tragédiáját. Egyedül rám számíthatott, mint hűséges fegyverhordozóra, egy Sancho Panzára, aki részvéttel követte logikus, de unalmas előadását negyvenöt percen át. Mert nem merte, új emberként, feleltetni a bandánkat. Egyedül én, mint önfeláldozó Dugovics Titusz, vállaltam, hogy a feltett kérdéseire egyetlenként válaszoljak. Ezek az órák a kettőnk beszélgetésével teltek el. Mit csinálhattam volna? Hagyjam, hogy szegény visszhang nélkül monologizáljon negyvenöt percen át? Az ember tragédiája egyébként is érdekelt. Amiről már akkor megállapítottam, hogy az egész mű a férfi tragédiájáról szól elsősorban. Lett légyen az a történelem folyamán Ádám, Miltiádész, Kepler, Danton, Tankréd avagy csak egyszerű rabszolga, esetleg csóró közember. Mondjuk: egy szimpla pedagógus.

A mindenkori Évák olyankor hagyták őket magukra, amikor a legnagyobb szükségük lett volna a támaszra. Tömören: a nők hiszékenyek, hiúk, hazugok, alattomosak, sekélyes érzelműek, kaméleon természetűek és minden árulásra képesek. Egyetlen földi érdemük, hogy megszülik a gyerekeinket. Ha egyáltalán a sajátjainkat! Vagy inkább a kísértő sátánét? Nem szívük az irányító szervük, hanem a mindig mohó méhük. Ezért hosszabb életűek ezen a sártekén, mint a férfiak.

Így volt ez, amióta világ a világ. Gondoljunk a mezopotámiai Enkidura, Gilgames barátjára, aki a vadak pásztora volt, de hatalmas erejét kiszívta egy közönséges örömlány. Ezért a vadak nyáját - testének megváltozott szaga miatt - sohasem tudta többé összeterelni.

Vagy emlékezzünk a görög irodalom egyik első regényhősére, az a férfiból állattá varázsolt „aranyszamárra”, aki hatalmas dákóját félve használta, mert aggódott, hogy szétfeszíti kedvesét, egy arisztokrata hölgyet?! De mint megállapította, hogy hiába volt aggódása, mert „az tövig bevette”, és hajnalig szivattyúzta őt. És ezt a gazdájának fizetett sok aranyért jó néhány éjszaka megismételte. Aztán milyen lehetett az a párkapcsolat, amelyből Kréta szigetén és Minósz királyságának idején Pasziphaé királyné mohósága miatt a bikafejű szörny, a Minotaurosz megszületett? Aminek a Labirintusát, hogy elrejtsék a perverz szerelem következményét, Ikarosszal megépíttették.

A földi élet irányítója, maga Zeusz szállt le hófehér szőrű bika alakjában, és ragadta Kréta szigetére Agenór főníciai király és Télephassza lányát, és ott teherbe ejtette. Ez a szende lányka volt Európé, / azaz Európa névadója / akit mostanában az Uncle Sam kerülget – vevőként. Európé aztán Mínószt is szülte, akinek felesége, Pasziphé újrázta, de most már diszkrétebben, egy jámbor tehén formájába bújva, az anyósa kedvenc játékát. Ennek torz végeredményét már ismerjük.

A mai Európa hasonló habitusú leányai követik a haladó hagyományokat: gátlástalanok, ostobák és perverzek. És minden hülyeségen röhögnek, mint egy fakutya. Szellemileg igencsak a sekélyebb vizek átlábalására képesek. Egy komolyabb gondolkodású férfit megérteni: nem a személyükre szabott vállalkozás.

Manapság csak „csetelnie” kell a szabadság erkölcsi mocsarában fetrengő Európának, hogy az interneten lehessen tanúja hasonló parádéknak. Hol vagyunk ma már a Büszkeség és balítélet érzelmi viharaitól? Túlzás: fuvalmaitól!

Üzekednek unalmukban nők a nőkkel, egyetlen nő egyszerre több férfival, és nem ragozom. Mint az állatok, csak a gerjedelem okán, és főleg az érte kapott nem kis rakás „euróért” a nyilvánosság előtt

O, tempores, o, mores!!

De hála Istennek, minden és mindenki véget ér egyszer! Ez a kínpadra kényszerített négy év is. Szabad lettem, mint a madár – gondoltam én, de most is tévedtem, mint a regebéli csodafiúszarvas. Hiába könyörögtem az anyámnak, hogy hagyjon pihenni egy kicsit, de kicsapott a leányok vadászterületére, még fel is díszítetett egy anglus szabású öltönnyel. Nem árdeli szép Holddal, de ezer aganccsal.

Nem lettem ott sem szégyene a szűkebb pátriámnak, a felmenőimnek, mert teljesítettem a feladatot, és űzni kezdtek a leányok. Szépek, kacérok, szendék és szenvedélyesek, de hogy vad lettem, még pedig nemes, az bizonyossá vált. A hajópadló sikamlós volt, mert ritkán locsolták, de a hoppon maradt leánykák könnyel öntözték. Ez volt tömören a tánciskola. Közben megkezdődött vándorlásom e földi téreken. Előzetes felvételivel, ami nappalira szólt, mégis a szabadságot választottam, a levelezést, és vele egy irgalmatlanul kemény életmódot.

De testem csak ritkán hagyott cserben: egyszer ájultam az udvarunk földjére, egy császártöltési meccs napját követően, amelyet végigéheztem, de azért gólt is rúgtam. Hiába, már túl volt terhelve a szekerem. Tanítani, tanulni, focizni, lányoknak tetszeni, és utánuk futkosni, még az én energiámat is felemésztette.

Sose felejtem el azt a hamleti helyzetet, amelybe egy szegedi házmesteri lakás szobácskájában kerültem, útkaparó apám egyik útszéli, mert valóban a kövesút szélén lakott, ismerősének ajánlásával. Lenni vagy nem lenni? Szűznek maradni, vagy megadni magam egy profi szövőlánynak? Coltare oppure non coltare? A másnapi vizsga fenyegetése elhessentette a kísértést, és olyan tiszta maradtam, mint a frissen hullott hó. Sikerült is aludni valamicskét, és ez elég volt a szokványos brillírozáshoz. Ilyen álmos fejjel nem volt mélysége soha a mondanivalómnak, hanem csak csillogott felszíne. Ez elég volt a célba éréshez. Juhász Ferencet elemeztem: egy büdös szót nem értettem belőle, szerintem a költő ekkor már csak szakmányba dolgozott. Ilia Mihály jót vigyorgott, és ötöst adott. Hogy milyen zöldségeket tálaltam elébe a vers ürügyén, arról egy szót sem szólt.

Ma már az a véleményem, hogy Juhász jobban tette volna, ha a névadó őse foglalkozását választja, és jó útra terelte volna a birkák nyáját. De ő mirtusz-koszorúra vágyott. Az pedig sokat levont a teljesítményéből, hogy ugyanaz az Aczél György koszorúzta, aki korábban a keceli forradalmi bizottság tagjait a saját két kezével, a szegedi pufajkás központban, személyesen is verte a forradalom őszén. Juhász Ferencet kilóra megvették. Ajándékoztak neki egy folyóiratot, és ő lett a mester.

Mindenki más szemében egy eltévedt és begőzölt, Marx György ösztönözte tanítvány lett, aki a szó szoros értelmében „a mindenséget akarta számba venni. ” Jellemző, hogy Bencét is ő ajánlotta nagyérdemű figyelmébe, akit pedig úgy vettek meg, hogy idegileg labilis szervezete miatt, ami természetesen csak alibi volt, nem sokkal az egyetemi végzettsége után szabadúszó lett – leszázalékoltan. Magyarul: végiglógta az életét, és a költő teljesítménye közel sincs arányban az elszívott cigaretták, megívott feketék, főleg a bevedelt borok mennyiségével és főleg minőségével.

De úgy járt, mint egy igazi költő, aki csak – szerényen - önmagánál, Juhász pedig a fejében feltoluló szólávánál tovább nem jutott. Az a massza olyan vastagon belepte a költészetét, hogy keresni kellene alatta az embert és az átélt történelmet. Lávában kotorászni veszélyes és fölösleges mesterség! Juhász Ferenc még él, de mint költő, már régen elhunyt. Miként a kegyezés utáni Magyarországon, amikor felolvasták a 48-49-es megyei tisztségviselők nevét, és ha a sorban olyanhoz érkeztek, aki lepaktált az önkényuralommal, hangos szóval és kórusban kiáltották:

„Meghalt.” Bár lehet, hogy még évtizedekig élt, de árulása egy rövidebb-hosszabb életre megbélyegezte. Nemcsak őt, de a gyerekeit is.

Vele szemben Nagy László megmarad példamutatónak, aki képes volt átvinni „a szerelmet a túlsó partra.” A gerinccel van mindig baj!

Minden férfi esetében! Legyen az juhász, iparos vagy utolsó sorban: pedagógus. Én is vakvágányra kerültem, amikor szőlőt telepítettünk. Úgy kikészült a gerincem, hogy vagy fél évig vonszoltam magam közben, majd az ORFI - ban úgy ahogy rendbe szedtek. Megjegyzem, hogy nem a műtétet végző orvosom volt a ludas, hanem a saját fiatal és szexre éhes testem és az a tény, hogy meglovagolt hazatérésem után egy nőstény, amibe belerokkantam. Ezt bevallani szégyenletes, de így igaz.

Azóta rohamtempóban őszültem, és birkóztam a józan eszemmel és gyengülő testemmel, hogy még sokáig talpon maradhassak. De közben hímet kellett játszanom, és akkor ért a meglepetés, egy leleplezés. A feleségem, amikor felajánlottam a szopás lehetőségét, megkérdezte: „Szabad?”. Ez tudniillik nem volt érintkezéseinkben bevett gyakorlat. Ezzel a szóval vallotta be, hogy profi lett betegségem idején az asszony. Aztán később rájöttem, mert megnéztem a meglepően sok kórházi beutalóját, amelyek mind reumájának a kezelését írták elő. Hát ilyen reumagyógyszert választott az én kis leleményesem. Közben elvesztette még az én karikagyűrűmet is, és szememben - amely közben jelképesen „kisült” – a tekintélye igen mélyre süllyedt. Pedig sohasem hallgattam végig anyám szózatait.

Józanul kénytelen voltam tudomásul venni, hogy én is egy vagyok a sokból, akik jelképesen egész agancserdőt cipelnek a fejükön. Egy a sok senki között: ez a legfájdalmasabb!

Egyébként is benne volt a kor levegőjében. Madáchot idézve: „Bűne a koré, mely szülte őt”! Nem véletlenül írta ekkor Nagy László Menyegző című versét abban az elkurvásodó korban, amikor minden nőszemély természetesnek vette ezt a szórakozást, és a férfiak kisebb-nagyobb mértékben szintén kokottá lettek. Nem is igen volt mit egymás szemére hányni, hiszen mindenki CSALT, LOPOTT ÉS HAZUDOTT.

Majd nem látszik az a csont, rátömködjük a betont, húzd!

Ne ijedj meg a pohártól, te szellemi exkavátor, ex!

Iszik így más is, gége se vásik, megmarad a stex!

Tyuhahé, rókaprém, más is kurva, nemcsak én, húzd!

Bárcsak ez az éjszaka mindörökké tartana, húzd!

Az utolsó két sor, a mi estünkben is, csak jámbor óhaj maradt:

” … s mi felszalagozva és megkoszorúzva

a dörgő időben, arccal a tengernek itt feszülünk öntve szoborrá!”

Volt olyan periódusa életünknek, amikor fölmerült a válás lehetősége. De arról szó sem lehetett, hogy a császártöltési környezetben nőjenek föl a fiaim. Mert valószínűleg az édesanyjuknak ítélték volna őket, bár, ki tudja; és egy életen át tartó erkölcsi senyvedésre, a nem épeszű és többszörösen ferde hajlamú nagyapjuk és dédanyjuk árnyékában.

Az a halasi kórház, csak azt tudnám feledni? Izület problémákkal a feleségem rendkívül sokszor látogatta, a „szabadság” autóján. De ez még semmi! Az egyik szüret idején imrehegyi napszámos asszonyok, akiket a Bence akasztói haverja fogadott föl, szedték a szőlőjét, és - engem nem ismerve - arról értekeztek a fülem hallatára, hogy mit művelt a halasi kórházban a holtakkal a beteg apósom. Ez volt a felülmúlhatatlan mélység! Ennek híre bizonyára eljutott a budaiak fülébe is, és döntő szerepet játszott abban, hála Istennek, hogy megszakították velünk a kapcsolatokat.

Ez közvetlenül nem az ő műve. De abban igenis ludas, hogy akkor vert át, amikor csak akart. Mert valóban gyerek maradtam, aki hisz a felnőtteknek. Leendő fiú unokáim, és egyéb férfi utódaim, ne higgyetek az asszonyi szónak, mint egy ütődött Ádám, hagyjátok a paradicsomkerti almát, a „mindent tudásét”: Végzetes csapda az! Még ha csak Ábelnek, Ambrusnak, Andrásnak vagy Gyulának hívnak is benneteket! Az Érosz emésztő szenvedélyeinek Wagner is új nevet adott. Wahn-nak, a világ „agyrémének”, elvakult balgaságnak nevezte.

Ahogy a bölcs székely mondta: „Akkor hiszek az asszonynak, ha már harmadszor is lekaszáltam a sírján a füvet.” Úgy látszik ez egyetemes gond volt az egész Kárpát-medencében. Ezen a mindenféle EMBERI életszabályt és hazug esküket a Jóságos Úristen előtt szemrebbenés nélkül elmakogó tájon. Akkor meg mit nyavalygok én itt, Kecel falujában. Mert nem lesz ez város sohasem!

A cigányasszony

Le voltunk „gatyásodva” az ötvenes évek elején. Úgy töltöttük, mi gyerkőcök, akkoriban a nyarakat, mintha mindegyikünket putriból szalajtottak volna. Nyár közepére a bőrünk színe nem is különbözött az Indiából érkezett indiánokétól, akiknek létezéséről csak annyit tudtam, hogy a falu két végén laknak. A falu alsó végén a teknővájók, a nyugati szélén a kéregetők. És benn az a néhány zenész, akik gyakran húzták egykor a kulák fülekbe, a falu valamelyik belső mellékutcájában. Abból a közegből már ki lehetett emelkedni még „kormosan” is. Itthon nem kapott pedagógusi állást, az egyik Kalocsa környéki szálláson lett pedagógus. Fehér felesége is volt, de sötét bőrű gyereke. És ez a tény bekódolta ebbe a házasságba korai válást. Igen jó szándékú srác volt, Öregcsertőn még iskolaigazgató is, és nem megcsalt Othelloként bánt el a tőle távolodó asszonnyal. Magára maradt a szegény Radva Márta az iránta érzett reménytelen, plátói szerelmével. Magam is megpróbálkoztam már jóval előbb egy ilyen tehetséges, de mint kiderült, gyenge akaratú, és támogatás nélkül maradt cigány kislányt a kiskőrősi gimnáziumba küldeni. De nem volt szerencsém, ott nem voltak rá vevők. Pedig, ha segítettek volna rajta, elvégzi a gimnáziumot: Kolozsvári Máriának hívták. De térjünk vissza a kéregető cigányasszonyhoz!

Még csak csalóka tavaszi idő volt. Egy hosszú parget ing, fakózöld hosszú szárú nadrág meg egy eredetileg szürke színű lábbeli. Ez volt a koratavaszhoz illő viselet, bár még így is sokszor nagyokat tüsszögtem. De a futballmeccsekre rendszeresen kijártam!

Cigány Dezsőnek, nomen est omen, senki sem tudta a másik nevét, aki pedig a focicsapat oszlopa volt, ez komoly tekintélyt kölcsönzött neki Futbóliában. Széles mellű, nagy fekete szemű, vastag combú melák, aki akkorákat tudott rúgni saját tizenhatosunkról az ellenfél kapujának irányába, hogy no! A tizenhatosig kibátorkodó köncsögi csapat kapusa hiába hátrált riadtan, az előtte lecsapódó és felpattanó labda átugrott fölötte. Aztán már hiába hamarkodott visszafelé, csak behullott az a kapuba. Kitört egy hatalmas hahota-vulkán, amely csak percek múlva csillapodott.

Volt nagy öröm és kacagás, mint a vasárnap délelőtti Csinn-bumm cirkuszban, mert ekkora potyagólt még nem látott a keceli közönség. A szerencsétlen kapus bosszúsan emelte ki a valahol mindig lyukas hálóból a labdát, aztán röstelkedve rúgja ki a középkezdéshez felálló társainak. A lelátó, mit lelátó, ha csak a pályát körülvevő fűzfák igen törékeny ágait nem tekintem annak, ahol a lógós fiúk ültek, akik nem váltottak jegyet erre a barátságos mérkőzésre.

Mert kétféle mérkőzés volt: bajnoki és a barátságos. A barátságos az olyan edzőmeccsféle, tét nélküli. A bajnoki vérre ment. Arra minden elszánt keceli szurkoló kerékpárpumpával érkezett, és komolyan számított a várható „harmadik félidőre”. Ekkor csaptak össze az ellenfelet kísérő szurkolótábor tagjai a helybéliekkel. Teljesen mindegy, hogy győzött vagy vesztett a csapat, ott valakit a sok férfiember közül minden második vasárnap kupán vertek.

A falu nyugati végén laktak azok az indiánok, akik csak azzal jelezték, hogy vannak, mert követeket küldtek szét a faluban. Ezek mind vénasszonyok voltak, akik nem szégyellték a kéregetést.

”Csak egy karé kenyeret, fiatalassonykám!”- mondták az anyámnak, aki mindig adott. A fogatlan vénség, akkoriban ilyennek képzeltem el a vasorrú bábákat, leült a zsákmánnyal házunk elé az árokpartra. Fejéről az ölébe fektette sötét fejkendőjét, közben piszkosszürke haja szétcsúszott a fején és a füleit is betakarta. Csupa ránc homlokának völgyeiben, de a szája alatt is, koszcsíkok húzódtak.

Az ölébe terített kendő fölött megtörte a szelet kenyeret. A morzsák az ölébe hullottak, és fogatlan szájával majszolgatta a kenyér barna, puha belét. Hosszú ideig ült ott, és közben egy pillanatra sem nézett körül, ki látja, ki nem, ezt a szertartásos kenyértörést.

Közben elment mellette egy lovas kocsi, és a barna ló éppen illetlenül a porba szórta sárgásbarna hulladékát. Az árokparton apró, kék tavaszi ibolyák nyíltak, de a levegőben még nem röpködtek fölöttük a mohó méhecskék. Hűvösek voltak a március végi napok, a húsvét azon a tavaszon sokáig váratott magára.

A cigányasszony a morzsákat is a szájába rakosgatta, olyan akkurátusan, mint ahogy a gyerekét etette valamikor ötven évvel ezelőtt. A fél karéjnyi maradékot egy zsebkendőnyi fekete ruhadarabba csavarta, és a rongyos mellkendője alá szorította. Üldögélt még egy rövid ideig, aztán feltápászkodott, és a Magyar utca sarkán néhány perc múlva már el is tűnt lassan, részeg bizonytalansággal lépkedő alacsony alakja.

Én meg dorkóban átnyargaltam a terecske közepén álló trafikhoz, közben ugrottam egy nagyot a szolid mélységű árok fölött, mint egy fiatal zerge. Apró, négyszögletes épület volt a Karcsi bácsié, ahol szívesen nézegettem a kirakott újságok címoldalait, különösen a Ludas Matyiét. Most is igen kíváncsian böngésztem a felső oldalt, mert egy nagy fekete reverendás alak körül égtek a házak, és a romok között halott emberek feküdtek.

Félelmetes volt és riasztó. Nem lehetett azt sokáig nézni. Mindszenty neve is föl volt írva az alak mellé. És erről eszembe jutott az apám, akit talán azért vittek el a rendőrök, mert Bajára áthajtott kerékpárral, hogy meghallgassa a beszédét. Azóta már nyolc hónap elmúlt, és róla semmi hír.

Cigányok pereputtya / álomtöredék /

Éppen tíz lehetett, amikor elaludtam, és pontban éjfélkor a Szózat ébresztett, majd a zenei műsor. A műsorvezető összekötő hangja, amely tudomásomra hozta, és én nagy megelégedéssel nyugtáztam, hogy Vivaldit a dajkája kétszer is megkereszteltette, mert olyan csenevész gyereknek született. Aztán újra elnyomott a buzgóság. A felnőttek között is akad, akit másodszor is meg kellene keresztelni, mint a ördögöt szolgáló pap működése után újra felszentelni az egész templomot.

Éppen kettő volt, amikor erre az álomra fölébredtem, és mintha tavaszi lódenkabát lett volna rajtam; mind a két nagy zsebében ott voltak ruhába bugyolálva, a reggelim és a vacsorám. Hogy dédanyám küldött akkor éppen útra? Hová máshova, mint a szőlőnkbe? Bár ő csak tízéves koromig tehette, mert éppen akkor halt meg. Vagy anyám? Bizonyosan nyár lehetett, én pedig gimnazista kamasz, valamikor augusztusban. Éppen akkor tértem újból magamhoz, és éppen erre az álomtöredékre, pontosan két órakor, mert, ha siettem is, megnéztem az órát. S ekkor ültem a gép elé.

Olyan, mintha én találtam volna rájuk, talán az árokparton, talán valamelyik erdei tisztáson, már arra nem emlékszem. De ott ültek és diskuráltak a maguk nyelvén, amiből én egy szót sem értettem. De nem is ez volt a lényeg, hanem a köztük lévő különbség. Egyiknek zsíros volt az egész arca, szája a nemrég felfalt falatoktól, a másik olyan volt, mint egy kiszáradt kóró, és a zsíros szájút leste. A többiek csak bámultak rám, amikor utolértem őket. Emlékszem, a jobb zsebemben összehajtott zsíros kenyér volt, a másikban lekváros, ugyanúgy összefektetve, és valamilyen fehér ruhába csavartan.

Tudtam, hogy mit kell tennem. A zsírós kenyeret felajánlottam a zsíros képűnek. Az megforgatta a kezében, szétválasztotta, és egyik felét az egyik lihegve éhezőnek adta, a másikat egy hasonló társának. De azután eszembe jutott a lekváros is. Azt is sietve adtam át a jóllakottnak, aki ugyanilyen jóindulatúan szétosztotta két másik csillogó szemű éhezőnek. És olyan volt ez az egész, mintha nem is az én ajándékom lett volna, hanem azé a zsíros szájúé, aki jobban tudta, kinek jár az életmentő falat.

Rövid álom volt, talán még annak is csak töredéke! De fölébredtem rá hetvenkét évesen, és most szorgalmasan leírom.

Húsz forint

Pontosan ekkora összeggel tett próbára életemben egyszer a lelkiismeretem. Harmadik osztályba jártam éppen, és az osztályfőnökünk L. Feri bácsi volt. Háborúban súlyosan sérült bal karját mindig maga elé emelte, és sohasem nevetett. Később a felső tagozatban is boldogított, amikor biológiát adott elő. Modora elég szögletes és nyers volt már öt évvel korábban is, de szüksége volt rá, mert negyvennél több fiú szorongott az Óvoda Iskola szélső osztálytermében, amelynek ablakai a templomra és annak kertjére néztek. Gyér ágú zsidómeggyfák álltak az árok partján, amelyek az ablakaink alatt ballagó járdát a kövesúttól elválasztották.

Az bizonyos, hogy éppen délutáni tanítás folydogált akkoriban, mert a délutáni nap selyem fényével beragyogott az ablakon. De a lelkem olyan sötét volt, mint a pokol.

Talán olyan sötét volt, mint a Lajos bácsi kovácsműhelye, amelyben mindig színültig volt a szén, a vas szagával. Közepén trónolt a hatalmas, kétszarvú üllő, a falon a legkülönbözőbb méretű harapófogók, alattuk a hosszú asztalon kalapácsok feküdtek. Dobozok sorakoztak, amelyekben különböző szögeket tartott az öreg patkoláshoz, kocsik javításához. A sarokban szénrakás, a hátsó végén izzott a műhely szíve, ott tüzesedett át a formára váró vas. Hatalmas ráncú fújtató biztatta izzásra a szenet, az meg tovább adta a belemerített vasnak.

Onnan rántotta ki az öreg egy hosszú fogóval az üllőre, ahol rögtön alakítani kezdte, és a legtöbbször patkó lett belőle, de közben kinyitották a lassan hűlő anyagon a pataszög helyét.

Ha volt benn valaki, és ott bármilyen munka folyt, szívesen támasztottam az ajtófélfát, és néztem az öreg keze és kalapácsa alatt formálódó anyagot. De ha az utcára nyíló ajtó csukva volt, suttyó koromban félve nyitottam ki a mindig kormos, poros kétszárnyú bejárót. Magányosan meg mindig szorongva mentem át ezen sötét, néma, fém- és szénszagú, füstös mennyezetű műhelyen. Mezítláb meg különösen, mert féltem, hogy az üllőről lepattant vasszikra a földön kihűlve, mint egy formátlan apró szög, esetleg a talpamba fúródik.

Azon a bizonyos tavaszi napon, nem sokkal az iskolába indulás előtt, anyám átküldött a Lajos bácsiékhoz, hogy adjak át egy üzenetet a feleségének. Szokásomhoz híven átvágtattam a szomszédék udvarára az utcai ajtón benyitva, majd ott élő embert nem látván, az üveges gangon át a szobákhoz, ahol nem találtam egyetlen lelket sem.

Végül az utcára néző, egyablakos konyhájukban bizonytalankodtam néhány percig. Mert élő ember sehol, de az udvarra néző ablak deszkáján ott hasalt az az átkozott húszas. Felnőttként sem szoktam sokat tétovázni, és már akkor is gyorsan cselekedtem. Zsebre vágtam a pénzt, és komótosan ballagtam kifelé a házból. Az udvaron találkoztam a Virág nénivel, akinek átadtam az üzenetet.

Az utcáról lépett be az udvarra. Úgy gondolom csak a szemközti boltba szaladt át néhány percre, ezért volt árva a házuk: a pokol tornáca. Otthon nem sokáig húztam az időt, talán nem is ebédeltem. Igen gyorsan összekapkodtam a füzeteimet és a könyveimet, és irány az iskola. Én voltam az első, aki a déli harangszó után nem sokkal ott lengárkodtam az udvaron. Aztán a birsalmafa árnyékában ácsorogtam az udvar jobb oldalán. De ekkor már úgy éreztem, hogy a szívem súlya megnőtt, és minden perccel egyre súlyosabb.

Aztán egykor elkezdődtek az órák.

Egyetlen ablak volt csak nyitva, amelyiken át bárki benézhetett az osztályba közvetlenül a járdáról. Elől ültem, az első padban, de a szemem a nyitott hátsó ablakot figyelte. Bizonyos voltam, mint a halál, hogy annak keretében rövidesen meglátom a dédanyám arcát.

Szünet idején is benn maradtam. Benn lapultam, mint halálos bűnös a vackán, és vártam az ítéletvégrehajtót. És megjelent az arc, a nagyanyám sovány, sápadt arca.

De nem jött be az udvarra. Éles szeme látta, hogy észrevettem, ezért megállt a fa alatt. Azt tudom, hogy egy szóval sem bántott, amikor lehajtott fejjel átadtam neki a pénzt. „Menj be, kisfiam! Téged vár a tanító úr” – mondotta szokásos halk hangján. De én úgy álltam ott, mint egy szélütött bálvány, és néztem, ahogy keresztet vet, amikor a templommal szemközt ballag a járdán.

A kis közösségi

Amikor már hetedikbe jártunk, Csendes Jenő tanár úr tanította a testnevelést. Alacsony, cigányosan kreolbőrű kezdő pedagógus volt, és indulatos tanerő lakozott benne. Az óráira, amelyek alatt már delet harangoztak, a Zárda Iskolából a focipályára vezényelt ki bennünket. A mai Sás utcai házak helyén lombosodó öreg fűzfák árnyékában lassacskán ballagtunk, mert a tanárunk nem tartott velünk, de mire kiértünk gyalogosan, ő is ott volt kerékpárosan. Legfeljebb egy futball-labdát vittünk ilyenkor magunkkal meg a nélkülözhetetlen lábunkat, amelynek ekkor még olyan hajlékony volt térde és bokája, mint a friss fűzfaág.

Nem egészen tíz év múlva az egyik szomorú fűzfához különleges és bizalmas kapcsolat fűzött. Oldalának vetve a hátam, minden emberi szem elől rejtőzve, könnyel mostam ki szívemből az utolsó nagy szerelem salakját. Úgy voltam én a „mély” érzésekkel, mint az alumínium cső a vízkővel. Lassan rakódtak le bennem, és hosszú idő után már vastagon bélelték a szívem falát. Aztán egy rossz szó, mint a kénsav, gyorsan lemarta, de a maradék leülepedett a lelkem aljára, és azt csak a bőségesen patakzó sós vízzel tudtam a sejtjeimből véglegesen kimosni.

De akkor aztán egy életre. Emléknek pedig megmaradt a szomorúfűz együtt érző halk sóhaja, és a békák kaján vartyogása.

Az út bal oldalán egy állandó hosszú tavacska mélyült, a jobbon mocsaras nyárfaerdő álldogált. Búsan nézték a lassan vonuló osztályt a békák, amelyek aztán az utolsó pillanatban látványos fejesekkel kotródtak csendes csapatunk elől az alacsony partról a zavaros víz mélyére.

Mire kivergődtünk, pedig légvonalban nem volt az kétszáz méternél hosszabb út, biztosan letelt az óra fele. A tanár úr azzal kezdte a foglalkozást, hogy a gárdát fölrázta. Gyorsan levetkőztünk trikóra és klottra, volt, aki akkor szedte elő a tornacipőjét is, de a többség már eleve abban jött iskolába. Ha valaki közben felült a focipálya korlátjára, azt a tanító úr egy gyors mozdulattal hanyatt lökte, és az a szerencsés soha nem törte ki a nyakát. De egyből rend lett, mert a halál szele megsuhintotta a népet.

Futással kezdtük az egyik órát. Versenyfutással a labdarúgópálya körül. Hosszú ideig vezettem, amíg bírtam szusszal és a lábaim három kifli energiájával. És azon a négyszázon csak métereket vert rám egyik hosszú lábú társam, a Vadas Ferkó. Ő biztosan reggelizett is!

Döglötten feküdtem a füvön; lélek se be, se ki. De a futball-labdát még a tömegbe dobta a tanító úr. Hadd szaladgáljanak, akiknek még erre is futja! Talán tíz perc múlva véget vetett a hancúrnak: Öltözködés! Ki viszi be a futballt a szertárba? Senki? Akkor mindenki!

Ilyen kérdések közben öltöztünk föl, és hallgattunk, mintha összebeszéltünk volna. Körülálltuk azt a szegény jobb sorsra érdemes focit, de mindenki csak a vállát vonogatta. Fáradt volt a banda, no!

Akkor jelentkeztem én: „Beviszem.” Nem szoktam ilyenkor a központon át, nagy kerülővel, hazafelé talpalni, hanem végig a Bogárzó partján, amelynek a vize akkor még bő volt és tiszta. Egyúttal mindig meglátogattam a nagyanyámékat is, mert mindig maradt néhány jó falat az ebédből. Aztán onnan már nem üres hassal folytattam vándorlásomat hazafelé. Az út jóval rövidebb volt így és sokkal romantikusabb.

Erről mondtam le, amikor vállalkoztam, és büszke voltam magamra. Gondolatban legalább akkora szobrot állítottam fenségemnek, mint a keceli tűzoltók a Kisligetben védőszentjüknek, Kristófnak. Aki római sisakkal a fején és mellvértesen, egy égő házra korsóból zúdította a vizet. Később kiderült, hogy az akkor elhanyagolt Kristóf alkotója a nagyapám egyik unokatestvére volt. De azokban a Rákosiról elnevezett időkben minden háború előtt felállított emlékmű vagy jelképes szobor csak a reakciós múltra emlékeztettek, és ki voltak szolgáltatva a lassú enyészetnek és a feledésnek.

Az osztály többségének nem jelentett volna semmi áldozatot, hiszen a központban laktak, az iskolához igen közel. De én már ekkor elkönyveltem: „Közösségi embernek születtél, te balek, ha nem is Szent Kristófnak, de akire mindig lehet számítani, hogy legalább egy korsó vízzel a közösség házát pusztító tűzhöz siet.”

A hűtlen kutya

Ez a történet még abból a világból hagyatkozik az utókorra, amelyben a Királyok és Hercegek is mezítláb jártak iskolába. Mindenki sovány volt és sápadt, kivéve egy gömbön gömb emberkét, aki tizenhat éves börtönbüntetésének letöltése után került a magyar szemétdomb tetejére. Ezt maga kaparta maga alá. Onnan aztán elég gyakran kukorékolt is, bár hangjának bizonyos szoprán megbicsaklásai jelezték a kétneműségre való hajlandóságát. Kicsi volt, mint egy kerti törpe, ezért minden normális ember félt tőle, mert látványosan gyakorolta a napóleoni kijelentés korabeli variációját:

”Jó lesz, ha engedelmeskedik, mert megszűntetem a köztünk lévő magasságbeli különbséget!”

Mindenki elvtársa volt mindenkinek. Minden élőlény minden élőlénynek. Én például egy csupacsont-csupabőr kutyának, amelyet bizonyos irodalmi behatásra Kisasszonynak hívtam. És ha hívtam, jött is, mert állandóan éhes volt, és nevének említése kiváltotta a pavlovi reflexet. Hozzám rohant, és csorgott a nyála, pedig nem is sejtette, hogy mit loptam ki számára a konyhából. Legtöbbször egy darab kenyeret, amiért már hajnalban sorba kellett állni, ezért szigorúan tilos volt kóbor kutyákat etetni vele.

Mert az volt. Kóbor, és tüneményesen csúnya: csapott farú, lógó fülű, kócos, büdös és a színe megállapíthatatlan. Úgy jelent meg a házunknál, mint a kor megtestesült kóbor szelleme. A korábbi gazdája világgá kergette, mert néha enni kért. Ezért ahhoz szegődött, aki enni adott. De ugyanakkor volt benne valami a sztahanovistákra jellemző hurrá optimizmusból. Nagyon tudott rajongani és játszani. Hátul a szalmakupacban lakott, és rendkívüli katonai manőverek útján tudtam csak egy harapásnyi kenyeret kicsempészni a számára. Ilyenkor a söprűnyelet kockáztattam, amivel gyakorta végigszántottak a hátamon. De ez lényegtelen, mert ebcsont beforr.

Magam is elég szilfid jelenség voltam, akire manapság azt mondanák, hogy kétszer kell vízbe ugrania, hogy egyszer csobbanjon. Sok sovány lény kis helyen is elfér. Mi ketten egy kuckóban, a szalmarakás kellős közepén. Barátok voltunk, testvérek, akiket a soványság azonos világnézetre ösztönzött: a szolidaritásra. Ami a legfontosabb, én tízéves, ő talán élete delén. Szívesen focizott velem az udvaron, amikor egész meccseket játszottunk végig, és mindig ő volt az ellenfél hátvédje, akit ki kellett cseleznem. Hihetetlenül mozgékony és szemfüles volt, pedig semmi faji jelleggel nem rendelkezett. Mint az emberek általában, ő is csak egy korcs volt. Hiába, legyen az ember vagy kutya, korcsként jövünk a világra.

Minden az iskoláig kísért, és onnan bölcsen hazaindult. A május elsejei felvonulásunkra is velem akart jött, de lénye igencsak lerontotta volna az összképet. Talán megsértődött, mert barátságát nem vállaltam a tömeg előtt, és magam is buzdítottam hazatérésre. De lehet, hogy a tűzoltózenekar tamburmajorjának mozdulataitól ijedt meg, aki tekintélyes botjával fenyegetően szurkált az ég felé, mint egy megrögzött ateista, pedig csak önkéntes tűzoltó volt a jámbor. És ez a május elseje véget vetett a röpke, idilli kapcsolatnak.

Mi, a tömeg, minden létező intézmény szolgái, diadalmas felvonulást rendeztünk a falu minden fontosabb utcáját bejárva. Közben nyeltük a port, és köptük-énekeltük a szöveget: „Egy a jelszónk, a béke.” De miután megkaptuk érte a jutalmunkat, a fagyi-fejadagot a Rékasi cukrász szőrös kezéből, a diáknép haza is oszolhatott. Én is oszoltam, tele aggodalommal a lelkemben.

Amikor hazaértem, nem várt a házban senki. Átvetettem magamat a kapu tetején, ami nem volt nagy mutatvány, és rögtön a kutyát szólítottam: Kisasszony!

Ezt elismételtem vagy százszor, és egyre görcsösebb fájdalommal, de nem bukkant elő sehonnan. Májusra jött a június, és véget vetettek az iskolaévnek, de az én ragaszkodásomban nem volt nyári szünet. A falut jártam, és kerestem-kutattam, és utcánként egyszer-egyszer hangosan kiáltottam is a nevét.

Aztán eljött az új iskolaév. A mindennapos izgalmak emelt szintű időszaka. Énekkari próba után dögfáradtam és éhesen ballagtam hazafelé a központon keresztül, amikor arra lettem figyelmes, hogy Seiner-féle húsbolt előtt néhány kóbor kutya szaglássza a szemetet. És közöttük, mit ad Isten, ott volt az én Kisasszonyom is. Szólítottam, de már nem ismert meg. Vagy ha meg is ismert, csak a lelkével intett, a farkát már nem mozgatta. Végképp kivert kutya lett belőle, aki társakra találva nem adta föl a kutyaszolidaritást. Jellem volt a jellemtelenségben. Vagy úgy is mondhatnám: Feladta egyéniségét egy darab lerágott csontért.

A képzelt beteg

Egy lepényhal alakú felhő, amelynek igen sötét közepe volt, és csak a széle világosodott kissé, vezette a nyugat felé menetelő felhősort. És milyen furcsa volt, hogy kitartóan nyugat felé tartottak. Pedig Dr. Blicc régi tapasztalatból jól tudta, hogy ennek éppen fordítva kellett volna történnie.

Nem mintha bosszantották volna az égi jelek, de ettől a találkozástól nem várt semmi mást, mint a korábbiaktól. Csak egy halk köszönést, és a dunyha alatt fekvő lány szájából néhány szemrehányó

szót. Dr. Blicc leült az ágy végénél álló székre, és elszántan nézte a beteget. Tudta, hogy kétségbeesett játék az egész, mégis szomorúan nézett a csupasz falakra és a tiszta dunyhacihára is. Szűk kis szobácska volt, amelyben még nem fordult meg sohasem. A kettőjük kapcsolata csak a kapuig tartott. A deszkakapuig, amelynek összetákolt szűk ajtajánál olyan kitartóan szorongatta a kislány mellét, combját és szeméremdombját.

Most tetemre hívták.

Azt újságolta idegesen az anyja, hogy a kislány halálán van, mert lúgot ivott szerelmi bánatában. De hiszen már hetek óta nem is találkoztak? – ötlött fel Bliccben a gondolat. – Miért csak egy hónap múlva szánta rá magát?

De rögtön le is intette nyegle fantáziáját, és megpróbált résztvevő arcot mutatni.

Rosszul érzed magad? – kérdezte a beteg felé fordulva, akinek nagy barna szemei kétségbeesetten igyekeztek könnyesek lenni. De még áttetsző könnyfátyolra sem futotta, csak egy megvert kutya tekintetére, amellyel néha a fiú felé pillantott. Ismerték már régen egymás mozdulatait, és nehezükre esett végigjátszani ezt a szomorú komédiát. De bizonyára az édesanyja ötölte ki, és ő engedelmes kislányként végrehajtotta.

A szobácska földje friss sárga homokkal volt behintve, mint minden ünnepnapon szokás, vagy valamilyen kedves vendég fogadásakor.

Most én lennék az a kedves vendég? – gondolta, holott jól tudta, hogy ez a két nő, az édesanyja és a lánya, utolsó kísérletként próbálja meglasszózni őt. Pedig érezhették volna, hogy Bliccel a hideg őszi szél vágódott be az ajtón, amikor megérkezett. A levegő egy percre sem melegedett föl közöttük, pedig már legalább tíz perce üldögélte a barna széken. A szemtelenséget nem akarta azzal fokozni, hogy néha unottan a karórájára pillant. Egy beteg szobájában nem illik. De ki a beteg? Ez a kislány nem. Az édesanyja is egészséges. Már csak a családfő lehet az, aki talán most is a fészer szalmáján részegen alszik. Mert az a család átka. A részeges Józsi bácsi, akivel néha-néha találkozott csak, és akit mindig rejtettek előle.

Szeret ez a lány – mondta az asszony -, és ragaszkodik is hozzád. De olyan hangon szólt, mintha a saját érzéseit mondta volna ki, elcsukló hangon.

Szegény, szerencsétlen asszony –gondolta a fiú, és most először, lesütötte a szemét. Szégyellte, hogy ilyen sokáig hitegette ezt az árva asszonyt, hogy megmenti legalább az egyetlen lányukat ebből a faluvégi pokolból, ahol ő már húsz évet eltöltött.

Hiába, Rozika néni, most már mennem kell – mondta a fiú az asszony felé fordulva.– Neked pedig Erzsike, mielőbbi gyógyulást. Rögtön fel is állt, és odalépett a képzelt beteghez, meleg homlokát puhán megcsókolta, és halkan, részvéttel azt mondta:

Szervusz, Zsókám.

Isten áldja magukat! – mondta az ajtó felé tartva, és tudta, hogy nem kíséri senki a kapuig. Amikor az utcán ballagott, még visszanézni sem volt kedve. De mit is láthatott volna? A két akácfát az elhagyott hát előtt, amelyeknek gyér lombjában már a lemenő nap utolsó sugarai lengtek, mint lassú hintán a vidám gyerekek. A fiú mélyet sóhajtott, és ettől megkönnyebbült a lelke.

Tűzőrségen

Akkoriban, ez az ötvenes évek végét jelentette, a község minden épkézláb lakóját behívhatták tűzőrségre. Ez nem jelentett mást, mint hogy aratás idején az épkézláb embereket egynapos szolgálatra rendelték. A behívót természetesen az édesapák kapták, de a fiak mentek szolgálni, akiknek közel sem volt olyan fontos otthoni elfoglaltságuk.

Magam, aki éppen befejeztem a második gimnáziumi osztályt, apám nevében vállaltam ezt a közösségi küldetést. Fogtam a behívót, amelyen rajta volt a kormányrendelet szövege és nyomatékul a szigorú pecsét. Úgy rövidnadrágban, rövid ujjú ingben és szandálban beslattyogtam a tűzoltóságra, hogy felvegyem gyenge vállaimra a szolgálatot.

Nagy volt a tűzoltószervezet akkori épülete, és hogy fontosságát a hajdani elődök kiemeljék, rögtön a községháza tövébe, a falu központjában építették. Terebélyes építmény volt. Nagyra tárható hatalmas ajtószárnyakkal, amelyeken gyorsan kiroboghattak a tűzoltófecskendős járgányok. A nagy terem mellett egy szűk irodácska is épült, amelyben mindig volt egy ügyeletes.

Télen-nyáron, éjjel-nappal. Egy heverő és ütött-kopott íróasztal is szorongott benne. Átadtam a csendes, nyugodt délutáni szenderből felriadó férfiúnak a papíromat, és ő szolgálatba léptetett. Akkorra már nem voltam egyedül, mert a nagy teremből, néhány kamaszhang hallatszott át. Ők már korábban bevonultak, és most jóízűen döfködték a dákót a zöld asztalon a bársony talajba.

Csupa hozzám hasonló korú ifjonc volt, némelyik általános iskolai osztálytársam. Összesen öten vállaltuk aznap a szüleink által ránk ruházott felelősséget. A délutánt elvertük a biliárdozással, de szolgálat java csak ezután következett. Este közelegvén, ami aratás idején elég késői órát jelentett, fel kellett vonulnunk a templom tornyába, hogy onnan figyeljük az egész határt egy teljes éjszakán át. Hol támad tűz a lábon álló gabonában, vagy hol gyújtogat valami gonosztevő asztagot a békésen nyugvó gazda kertjében, a szérűjén. Ez könnyű munkának ígérkezett, még nekem is, pedig akkor már szemüveges gyerekember voltam.

Lassan lépdeltünk fel, mint a jákobi lajtorján az angyalok, akik, ha hinni lehet a Bibliának, mind szoknyás lények voltak. No, mi, férfinak készülő sihederek, nem is az égbe igyekeztünk, hanem csak a kereszt alá, a templomtorony minden égtájra széttekintő négy kisablakú börtönébe. Amikor 1802-ben megépítették, már akkor számítottak arra, hogy a falu és a határ tüzeit innen lehet legelőbb megpislantani. Nem is gyúlt ki soha vetés, de asztag sem, mert az őrök mindig vigyáztak, és a gonosz szándékúak ezt tudták. Vagy nem is volt annyi ártó indulat a halandókban, mint manapság?

Ház az leégett évente néhány, mert a többséget korábban még csak nád fedte, és az igen gyúlékony födél volt. Különösen olyan házakban, ahol a konyha tűzhelyének szikrái közvetlenül a kéményen át repültek föl a magasba. Amelyik makacsabb volt, az letelepedett a nád közé, tüzet rakott maga köré, és már meg is volt a baj. Egy ilyen tüzet magam is láttam a Kisbalaton utcában, de mikorra odaértem, már csak a falak álltak, és a ház udvarán nagy halomban a háztető még füstölgő tetejének maradványai: üszkös gerendák és büdös nádrakás. Sokan álltuk körül, mert épületes látvány volt. Ezt a kifejezést: „épületes látvány”, bizonyosan tudom, hogy anyámtól tanultam, aki minden megbotránkoztató, elszomorító jelenetet ilyennek nyilvánított.

Ahogy ballagtam a libasor végén a toronyba törekvő és kanyargó létrán, igen sok vert föl a léptünk. No, gondoltam, itt se söprögettek mióta ezt a tornyot felemelték. Szaga is volt a pornak, denevérszaga. De hát az emberfia olyan, hogy mindent megszokik, még az orrfacsaró büdösséget is. Nem volt valami lakájos a cella azért sem, mert még ülőhelyről, egy rozoga székről sem gondoskodott senki. Úgy gondolták az elöljárók, hogy állva bizonyosan nem alszik el az őrálló. Már csak attól sem, hogy a legváratlanabb pillanatokban elkezdett verni a templomóra, és fölriasztotta a szundikálásra hajlamost.

Úgy tíz óra tájban már sötét volt, és figyeltük a nagy feketeséget, de nem sokáig, mert meguntuk. Sötét volt a falu és a távolba nyúló, rejtőzködő határ. De nem is töltötték társaim hiábavaló nézelődéssel az időt, hanem kártyázni kezdtek. Aztán, vagy két-három óra múlva, intimebb témák is előkerültek. Kislányok fényképeit mutogatták egymásnak, és dicsekedtek hódításaikkal. Nagy hódító lehetett mind a négy, mert igen sok leányka fényképe járt kézről kézre. Röpködtek a nevek, mint a kék és barna szárnyú pillangók: a Terikék, az Ilonkák, az Erzsikék, a Mariskák, az Ancik. Azon az éjszakán sok keceli leányzó fölcsuklott álmában./ Akkoriban még nem kereszteltek Bernadettnek, Henriettának, Zsanettnek és egyéb szörnyetegnek senkit./

Talán éjfél is elmúlt, amikor arra riadtunk, hogy mozog a torony. Észak felől bivalyerős szél kezdett fújni, és ijedten tapasztaltam magam is, hogy komoly nyári zivatar van készülőben. Dörgött, de olyan harsányan, dobhártyát szaggatóan, mintha az égből ágyúztak volna a földre. Szinte meg lehetett süketülni tőle. Hiába, közel voltunk az éghez! És az égiek, villámok lobbanásaival kíváncsian fényképezték a sötétben megbúvó falut. Közben gyakran emlegettük a kereszt fölé nyúló villámhárítót, amihez minden reménységünket kötöttük.

A torony részegen imbolygott, a torony ágyúzott, a villámok csapkodtak jobbra-balra, és mintha az eget hasogatták volna, úgy recsegtek, bennünket pedig kitört a frász. Ez eltartott egy jó ideig, és igen gyomorszorító állapotba jutottunk.

De minden megpróbáltatásnak vége lesz egyszer: a szél zsongássá halkult, az ég már csak morogni tudott, de az eső még kitartóan és álmosítóan zuhogott egészen hajnalig. A fiúk, hátukat a falnak vetve, sorra elszunnyadtak.

Azt már csak én láttam, hogy a gyümölcscsomagoló elé kanyarodott az első gumis kocsi a kosarakkal. Még tegnap délután szedhették és naplementig a gyümölcsöt, aztán a vihar elől egy pajta alá faroltatták a gumirádlis kocsit. Most sort fognak, hogy időben kiérjenek újra a határba. Amikorra a korán ébredő napocska fölszárítja a hamvas sárga barackról a cseppeket.

A tánciskolában

Alighogy kiállították rólam a passzust, hogy érett vagyok, jelentkeztem az egyetemi felvételire. Ott azután olyan kacifántos kérdéseket tettek föl, hogy végül megszántak, és fölvettek, de még ma sem tudom, hogy a francia elnöknek melyik lába nem látszott az előző napi Népszabadság fotóján. Tudniillik ezt kérdezték tőlem történelemből.

Summa summarum felvettek, de csak a következő tanévre. Azt úgy mondták akkoriban, hogy elő-felvételis lettem a következő tanévre. Volt tehát egy szabad évem, amikor munkát vállaltam a tanácsházán, és segédkeztem a birtokívek megsemmisítésében. Segítettem a parasztokat végképp megfosztani a földjétől. Mea culpa, mea maxima culpa!

Az őszi vasárnapokon pedig tánciskolába jártam, mert anyám nem bírta idegekkel, hogy én utód nélkül éljem le az életemet Robinsonok és Dobó Istvánok társaságában.

Csináltatott egy angol lordnak is passzentos, elegáns ruhát, és elkergetett a tánciskolába. Mint mondottam, ez minden vasárnap délután folyt a „kultúristállóban”, telt ház mellett. Ezért kellett, mint egyik szereplőnek, az angol elegancia és a megfelelő úri modor. Az utóbbit a születésemmel hoztam magammal, tehát nem kellett többé testre szabni.

Miki bácsinak hívták a tánctanárt, aki minden valamire való társastáncot igyekezett legalább nyolcvan kislánynak és nagyfiúnak megtanítani. A tangótól kezdve egészen a csárdásig, igen bőséges volt a választék. Hónapokon keresztül, szeptember elejétől december közepéig. Igen lelkiismeretes ember volt, mindig megjelent a helyszínen és oktatott. Nem volt már fiatalember, de lelkiismeretes munkát végzett. Akinek nem volt fából a lába, megtanulhatta még a csacsacsát is. Akkortájt még a lányos mamák körben ültek a belső fal mellett, és árgus szemekkel figyelték, vajon nem történik-e valami erkölcstelenség. Többnyire sötét ruhában sorjáztak a kemény székeken ülve, és figyeltek, mint gém a nádasban. De nem kellett félniük, amíg az oskola tartott, mert minden percünket lefoglalta az illemtan. Mert először azt tanultuk, a felkérés és helyre kísérés szabályait. Természetesen be is kellett mutatkozni. Azt nem kellett elmondani, hogy milyen kasztból származik az illető: kézműves-e vagy csak földműves. Diák-e vagy csak libapásztor. Ismert itt már mindenki az első alkalommal mindenkit. Ez a falu akkoriban nem volt olyan óriási, hogy ne tudott volna a kísérő és kíváncsi anyuka mindent lekáderezni a lányával táncoló partnerről.

De itt hiába kutattak volna kulák gyerek avagy kulák leány után, az a kaszt már régen kijárta a tánc és az élet iskoláját, csak a szegényparaszt küldte el ide a leányát vagy a fiát. Talán ezért is volt számomra meghitt a légkör. Az egykori osztálytársaim közül senkit sem láttam. Teljesen ismeretlen volt minden fiatal arc. Én voltam közöttük a rangidős, az egykori társaim már az előző években kijárták ezt az iskolát is.

Én voltam tehát közöttük a rangidős, és úgy is viselkedtem. Sohasem álltam a felsorakozó párok elejére, hanem mindig megvártam a végét, és a magára maradt kislányokat kértem föl, akik adakozó, hálás pillantásokkal köszönték ezt meg. Volt közöttük jó táncos is, de a többségük nem tartozott ezek közé. Még ma is karomban tartom azt a partnernőmet, akinek szétfolyó, mindig izzadt testét igen kemény munkával sikerült a soros tánclépésre rábírni. De a hálás pillantásait, amelyek mintegy bocsánatot kértek az esetlenségéért, még mindig a szemem tükrében látom.

Én lettem lassacskán az a partner, akire a Miki bácsi bátran rábízhatta az elesetteket is. Szimpatikus is lettem a számára. Éreztem, hogy bízik az elesetteket felkaroló lelkemben.

Ez különösen akkor lett nyilvánvaló, amikor eljutottunk ahhoz a periódushoz, amikor bekövetkezett legény - avagy hölgyválasz. Nekem mindig a suta, csúnyácska kislány maradt, aki már senki másnak nem kellett.

Az oktatónk nem volt sem vak, sem közömbös, és a záróvizsgán jutalmul megtáncoltatott a Kecskemétről hozott profi a táncosnővel, aki úgy öltözött, mint egy színes, nagy szirmú virág, de selyem dereka szinte ragadt a korábbi több száz partnerének kezétől.

Megtörtént a vizsga, és búcsúzóul végigtáncoltuk a tananyagot, és mindenki nyugodt lehetett abban, hogy a karácsonyt követő bálokban már rutinosan táncolhatja mindig ugyanazt a lépéskombinációt, teljesen mindegy, hogy csacsacsáról vagy szambáról volt szó. Az akkori zenekar mindig ugyanazt a ritmust verte a lábunk alá. Ez azért is történhetett, mert ezekben a bálokban már olyan sűrűn tapadtak egymásra a párok, mint ama nyers heringek, ama szövetkezeti boltokban, melyek szétszóródtak a falu minden tekintélyes utcájában.

A falu felső végére mindössze hárman igyekeztünk: A Rozika néni, az Erzsike és magam. Természetes hát, hogy elkísértem őket haza a Nyúl utca végére, Aztán gyalogosan ballagtam a Liget utcába visszafelé.

A soron következő bálokban már összetartozva léptünk a „kultúristálló” parkettjára, amely szerintem csak hajópadlóval volt befedve. A kislány első osztályos gimnazista volt. Kerek, egészséges arcú és nagy barna szemű, mint kedvenc költőm, Ady Endre.

. ÉJSZAKAI VÁRÓTEREM

Amikor még egyetemre jártam, és valamelyik zsibbasztó Karácsony-vizsga miatt, amely reggel nyolctól este nyolcig tartott, lekéstem a menetrendszerű buszjáratot, kénytelen voltam a Magyar Államvasutak segítségét kérni. Csak vigyen hazafelé, nem baj, ha éjszaka is!

Így esett meg egyszer, hogy eljutottam tíz órára a kiskunhalasi állomásra, ahonnan már csak az apostolok lován tudtam csak hazakocogni. Este tíztől éjfél utáni kettőig gyalogoltam, mint egy megszállott. Azt tudni illik, hogy ekkoriban igen ritka volt a személyautó még fényes nappal is, a stoppoláshoz. Hát még éjszaka! Csak a kilométertömbök jelezték a hold halovány fényében az országutat. Huszonnégyet kellett megszámolni, mire hullafáradtan hazavánszorogtam a Liget utcába.

Az utolsó kilométereken már csak a honvágy emelgette egyre zsibbadtabb lábaimat.

Többször nem is próbálkoztam így hazavergődni. A következő alkalommal úgy döntöttem, hogy inkább a halasi állomáson töltöm az éjszakát. A hajnali vonattal Kiskőrösre megyek tovább, és onnan már csak két megálló a szülőfalum. Maradtam is pihenő állapotban egész éjjel és álom nélkül. De nem volt minden tanulság nélküli ez az éjszakai várakozás. A vasútállomások szagáról most ne is beszéljünk! Keveredett abban a mozdony füstjétől az emberi végtermékig mindenféle pokoli bűz.

Baja felől, úgy éjfél tájban, beállott egy személyvonat. Inkább hallottam, mint láttam, mert a mozdony feltűnően nagyokat szusszantott. Nem sok utasa lehetett, mert egyetlen fiatalember lépett be a váróterem ajtaján. Fakó volt a terem fénye, de még így is feltűnő volt arcának különleges fehérsége. Magányosan üldögéltem az egyik padon, amikor szó nélkül leült mellém, egy kissé távolast, és kis motyóját ölében tartva, szundikálni készült. Ember tervez, Isten végez, de éppen betámolygott egy kapatos középkorú cigányember, és újabb szagokkal dúsította a levegőt. Akkor figyeltem föl arra, hogy ez a fiatalember milyen mélyeket lélegzik és milyen hosszan. Olyan korú lehetett, mint én: húsz és huszonöt között.

Ez szerencsés ember – jelentette ki váratlanul, a cigányra célozva, és felém fordult.

Az – hagytam jóvá a megállapítását. – Ilyenkor nincs semmi gondja. De azért nem cserélnék a feleségével, akit most kékre ver, ha hazaér.

De legalább nem beteg – folytatta a fiatalember, aki most már magától folytatta tovább. Szívesen cserélnék vele. Nekem azt mondották az orvosok Baján, hogy van még egy-két évem. Tudod, a helvéciai gazdaságban dolgoztam tizennyolc éves koromtól öt éven át. Két évig inkább csak kapáltam, metszettem, tanultam a szőlőművelést.

De amikor elértem a húszat, és megerősödtem, a vállamra rakták a permetezőgépet. El is bírtam, túlságosan is könnyen. Napi nyolc órában ezt csináltam, még élveztem is. Régi fajta permetezőgép volt, valami német gyártmány, ritkán hibásodott meg. Bárcsak sűrűbben tarthattam volna szünetet! De most már mindegy! Nem mertem a nappali vonatra szállni, amikor kiengedtek a kórházból, mert tudom, hogy lassan úgy nézek ki, mint a halál.

Ezt a permetezőgépnek köszönhetem. Meleg nyári időben, egy ingben permeteztem, az izzadtság csak úgy csurgott rólam, és csuromvíz lett az ingem is. De a permetezőgép háta úgy tapadt az enyémre, mint a hideg pióca. Az szívta ki belőlem az életet. Olyan súlyos tüdőgyulladást kaptam, amire a bajai orvosok is csak legyintettek. Amikor megnézték a röntgenen, csak hallgattak, mint a hal. Tudtam, hogy nekem végem. Aztán útnak eresztettek, de nem mondtak se bűt se bát, pedig tanult emberek voltak. És láthatták, hogy én sem vagyok már kisgyerek, értek a szóból. Ha szólni akartak volna, de nem mert egyetlen röntgenes vagy ápolónő két héten át. Ennyi ideig illett benntartani, ha fizetést föl akarták venni utánam is. Darab-darab, akármilyen aszott is, redves is, de az illendőség megkívánja.

És most hazafelé tartok, mit egy hullajelölt, akinek talán hónapjai vannak hátra – húszévesen. De mit hazudjak anyámnak, aki a háborúban özvegyen maradt, és most már özvegy lesz a fia után is.

Az improvizációs mozzanat

Így nevezik irodalomtudományi kifejezéssel, amikor az író ember a szöveg szerkesztése közben helyesbíti önmagát.

Mostanában már kimondottan útálom a macskákat, mert ezek a sunyi kis ragadozók, a leopárd és a gepárd rokonai, túlságosan szeretik a madárhúst. Már pedig az író manapság a legnagyobb örömét ezekben, a szürke, zöld és más színes tollú, szabadban élő lényekben leli. Szabad, mint a madár – szokták mondani. Holott rabja ő is a téli hónapokban a zord télnek, de tavasztól őszig odaszáll, ahová aprócska szíve akarja. Holott, alig hogy eljön az április, a legnagyobb gondja, éppen a legszimpatikusabb jellemzője: a fészekrakás.

Gyerekkoromban közömbösek voltak a számomra. Vagy mégsem? Nos, majd kiderül a következő történetből.

A múltamat idézem újra és újra. Most is az következik, amikor leírom, miként szerettem meg a kóbor macskákat. Talán az első macskakaland hatására, amely az udvarunkon játszódott le a szemem láttára. Kutyánk, mégpedig mindig szelíd és korcs, mindig volt. Hogy akkor éppen fekete vagy barna, már nem emlékszem, de tény, hogy jámbor volt, mint egy kisborjú. Még ugatni is csak akkor szokott, ha tavaszi éjszakákon zavarba hozta a párkereső láz.

Ez a kutya döbbentett rá először, hogy a látszólagos jámborság, gyilkolni is tudó kutyalelket álcázhat. A kismacska, talán lehetett olyan négy – ö hónapos, és valószínűleg a Tóth Lajos bácsiék kerítésén átugorva érkezett az udvarunkba, nagyon el volt foglalva magával. Látszólag csak üldögélt, de ki tudja, milyen bűnös, egérfogó gondolatok foglalkoztatták, amikor egészen váratlanul nekirontott az én jámbor kutyám. A támadás nem fenyegetett a felfalás veszélyével, de dühös volt és váratlan. Valami ősöktől örökölt, hirtelen fellobbanó ellenszenv támadt fel egy percre benne. Lehet, hogy az egyik őse valaha vadászkutya volt, akit a gazdája macskagyűlöletre idomította.

Rárontott tehát, és olyan lelki megrázkódtatást idézett elő abban a szomszédoló macskában, amilyennek soha többé nem voltam szemtanúja. Az ijedtségtől megállt a szíve, és egy pillanat alatt kimúlt. Csak kevéske nyála folyt ki aprócska száján, miközben teljesen megmerevedett.

Ettől kezdve megkedveltem a macskákat is. Eszembe jutott, hogy mennyire megijesztett a Margitka édesapja, aki a nyári hőségtől felhólyagzott hátamhoz vágott egy macskafej nagyságú kislabdát. Mennyire fájt! Nem is a hátam, inkább a felnőtt ember hebehurgyasága.

Tehát ettől az élménytől macskabarát lettem. Akadt is nemsokára egy kis pártfogoltam, lehet, hogy szívszélhűdéses testvére, vagy csak távoli rokona. Mindegy. Simogattam, és ő dorombolt ősi szokásuk szerint. Olyan volt, mint minden macska akkoriban: girhes, lassú mozgású és félénk.

Én, az akkori tizenkettő - tizenhárom éves, csak egyetlen dologban különböztem tőle, a mozgásom sebességében. Talán ettől való félelmében szaladt fel néha pajtatetőre vagy az eperfára és fájdalmasan nyivákolt. Engem ez nem zavart, de úgy látszik, a szüleim egy idő után úgy döntöttek, hogy nem brutális módon, de megszabadulnak tőle. De akkor én már szerelmes voltam abba a kis állatba. Sejtették, hogy zokon veszem, ha elveszejtik, mégis rászánták magukat, hogy amikor kifelé hajtanak a szőlőbe, egy kosárban kicsempészik a házból.

Az én szimatom azonban akkor még jól működött, és tíz perc múlva már loholtam is utánuk, hogy visszaszerezzem a cirmost.

Rohantam, mint akit kergetnek, a nyomukban, de csak a dűlőúton értem utol őket. Olyan három kilométerre a házunktól. A szívem vadul verte a mellem, és fulladoztam, a levegőt szinte minden nyílásommal kapkodtam, de utolértem őket. Csak annyit kiáltottam nekik, azt is inkább sírva üvöltöttem: Hol van a macskám?

Anyám volt akkor éppen a leginkább megszánó állapotban, és csak annyit mondott: A Szőllősiéknél hagytuk.

Köszönés nélkül rohantam vissza a régi vásártér sarkáig, ahol a Szőllősiék laktak. És mit ad isten, meg is találtam.

Talán ez volt az az eset, ami miatt egy életre ellenszenvessé váltak a sumákoló emberek. Főleg, ha szívéhez közel állók a vétkesek.

Egy apostol

2004. december 5. Lázas téli napok előzték meg nemcsak az egész országban, de Kecelen is. Vagy lehet, hogy csak én voltam felturbózva? Igen vehemensen kerestem olyan embereket, akiknek közösség van a kezében, és szólhat egy jó szót az egyetemes magyarságért. Ballagtam éppen a központban, a Városi nevű órás és ékszerész, mellékesen a pünkösdi gyülekezet igehirdetőjének üzlete felé. Éppen szembe jön velem örökké mozgékony alakja. No, mit szól az ügyhöz, az Isten felkentje?

Üdvözlöm, aztán felmutatom neki a kitűzőt, amelyen nemzeti szívbe egy piros-fehér-zöld karika kapcsolódik.

- Nos, Ferikém, igen vagy nem a kettős állampolgárságra? Remélem, hogy te is egyetértesz velem?

Erre pilátusi mozdulattal gyúrja a kezeit, és azt mondja:

- Tudod, barátom, az a helyzet, hogy bár vannak erdélyi testvéreink is, de a helyi gyülekezet megosztott ebben a kérdésben. Én pedig vezetőként nem politizálhatok.

Vége a rövid diskurzusnak. Szó nélkül hagyom magára, mert igen sok nyál szaladt össze a számban.

2011. augusztus 6. Tágabb családi összejövetel az unokám keresztelése ürügyén. Az árnyas udvaron roskadoznak az asztalok a sok emészteni valótól. Amikor a magamét is belapátoltam, egy kissé félrehúzódva nyájtól, egyik üres székre rogytam, és szellemileg is táplálkozni kezdtem. Elég udvariatlanul, de újságot olvastam. Azt sem vettem észre, hogy mikor ült mellém egy középkorú hölgy. Bemutatkoztunk egymásnak.

• Én már jól ismerem magát, Gyula. De nézze meg jól a karórámat, és meg fog lepődni.

Megnéztem és meglepődtem. Hiszen ilyen típusú órákra szakosodott az én keceli Városim. Még szórólapot is mellékelt hozzá, amit az új ismerősöm a kezembe csúsztatott. Vajon, hogy kerülhetett ez a példány Kecelről Maglódra? Nem repülhetett, hiszen nincsen szárnya. És az is kizárt, hogy futva tette meg ezt a kétszáz kilométeres utat. Csodálkozva is néztem rá. Erre válaszolta:

• A helyi gyülekezetünk minden tagja ingyen kapott egyet-egyet. Még az unokáinkat is ingyen elvitte az üdvhadsereg egy hónapos amerikai üdülésre. Természetesen repülőgéppel.

Aztán élénk diskurzus kezdődött közönséges családi témákról. Kiderült, hogy ő nem is maglódi, hanem a Dunántúlról igyekezett közénk.

- Kicsi ez az ország, de úgy látszik, mindenütt egyformák az emberek. – mondtam rezignáltam.

És már láttam, hogy széledni kezd a rokonság. Búcsúztam magam is, és már indultam is a kocsink felé. Amikor a kisajtóhoz értem a sok puszi-puszi után, egy elég hangos mondat lebegtette meg a füleimet a hátam mögül. A frissen megismert rokonom hangja volt:

- Aztán nehogy az Orbánra szavazzon legközelebb!

Hosszú volt az út hazáig, de kezemben a reklámlappal ilyen kérdések vetődtek föl bennem: Ingyen osztogatják, de kinek éri meg? Astron a márka neve, ami görög szó, és csillagot jelent. Vajon milyen színű csillagnak jelent ez reklámot? Hány ilyen kisegyház lapul meg a politikai fűben, amelynek hívei ilyen olcsón megvásárolhatók országszerte? No, és mennyit keres ezen az üzleten az amerikai alapítvány?

A szórólapon fel van tüntetve az Astron mintaterem és raktáráruház neve és címe:

1089 Budapest, Rezső tér 13.

Kiknek a vállalkozása lappang e mögött? Bizonyára a magyarellenes Sátáné. A mi kedves Ferink lenne az egyik apostola? Halleluja! Köszönet érte.

Egy igazi NYILAS

Uralkodó bolygója a Jupiter. A Nap a Nyilas csillagképen XI.23 – XII.22. között vonul át.

A Nyilas jegy jellemrajza

Lelkes, optimista, érdeklődő, nyitott. Általában a lelkesedés hajtja, s a különleges érdekli. Rendkívül nagy mozgástérre van igénye, és igen nagy a szabadság iránti vágya. Optimizmusa szinte elnyűhetetlen. Erős benne a hódítási és kalandvágy. Nem szabad elfelejtenünk, hogy tüzes jegy, tehát aktív temperamentum, gyors cselekvés, környezetére gyakorolt aktív, átalakító tevékenység jellemzi.

Kedveli a változatosságot, általában véve bohém, életigenlő, emberszerető, törvénytisztelő. Változatosság iránti vágyából eredően kedveli a nagy utazásokat. Szellemi érdeklődése széles körű, nyitott szívvel és hittel van megáldva intellektusa.. Nyílt, becsületes, bízik önmagában, és optimista jóhiszeműsége révén, bízik másokban is. Emberismerete nem a legjobb. Gyakran hajlamos célt tűzni maga elé, ami után vágy hajtja, és amiért sokáig képes küzdeni.

Ha még mindehhez hozzászámítjuk, hogy a volt keceli kéményseprő, a Csenki Józsi bácsi, aki szerintem a falu legjobb koponyája volt, a fiával együtt, miként az én apám is, egyazon napon születtem, azaz december 12-én. A kéményseprő révén még a szerencse is hozzám társult.

Képesítettek

Nem szívesen írok ifjúságom megpróbáltatásairól, mert az a korszak ugyanolyan hányatott volt már húszéves koromra, mintha csak folytatása lett volna az apáménak. Egy sváb faluba kerültem képesítés nélküli nevelőnek. Mi váltottuk fel a reakciós régi nemzedéket. Én, aki már alig vártam, hogy taníthassak, megdöbbentem, amikor az év eleji munkamegbeszélésre besúderkoztam. Egyetlen embert ismertem a tanárságból, és egyetlen ember ismert engem, mint új embert. Glocker, az igazgató, akinél járási utasítás szerint le kellett jelentkezni, mint bakának a sorozáson.

Mindig szerettem az ablak közelébe ülni. Ez igen praktikus, mert könnyű kilógni rajta, ha ég a ház, vagy ha kollégák kezében megvillannak a henteskések. Most talán egyiktől sem kellett félnem, de más veszély fenyegetett. A leendő kollégák ugyanis már korábban két táborra szakadtak. Hogy mennyire nyúlt mélyre a viszály gyökere, azt még nem sejtettem, de a stílusból, ahogy egymást tépték, úgy tűnt, hogy Káinig és Ábelig.

Az előző év értékelésekor kiderült, hogy minden zsíros túlórát az igazgató tábora kapta, míg a másik arcvonal hoppon maradt. Számomra nem volt soha komikusabb annál, mint amikor száz forintokon marakodik két állítólag értelmiségiekből álló garnitúra. Szó sem volt ilyenkor a munka minőségéről, a felmérések eredményiről, csak arról, hogy ki vágta zsebre a túlórapénzt. Olyan mértékben emelkedett a viszály hangereje, hogy félő volt, a mennyezet a nyakunkra szakad. Újra megdicsértem magam, hogy az ablak közelségét választottam.

Akkoriban még minden osztályterem padjain álldogált egy-egy masszív tintásüveg. Hát most ezek egyikét emelgette egy infarktus gyanús, vörös arcú idősebb kolléga.. Nem éppen hízelgő monológját az igazgató feleségéhez intézve.

Szó volt abban sógorságról és komaságról. Aki bírja, marja. Ki közel van a tűzhöz, az melegszik. És még néhány népi kifejezésről. Vérig azonban nem sértett senkit. Csak olyan paprikás lett a hangulat, mint a szögedi halászlé. Valószínűleg rossz volt az öreg priusza, amelyet az 56-os események miatt szerzett be.

Ne feledjük el, hogy mindössze hét éve volt a mi boldogtalan, de mégis világot rengető forradalmunk. Azok a bizonyos, korábban emlegetett gyökerek, ilyen mélyre ereszkedtek az emberek tudatában. A Párt az igazgatón keresztül tartotta féken a valóságtól elrugaszkodó ellenséget.

Az öreg fenyegetően felragadta az egyik masszív tintatartót, és magasba emelte: „Ha mindig csak hazudtok, és magatok felé hajlik a kezetek, nem lesz itt soha összetartó tantestület.” Én közben alaposabban megvizsgáltam az ablakot, hogy vajon merre nyílik a zárja. Nem volt az veszély nélküli, ha netán huszonöt tintásüveg röpköd egy elszabadult percben a fejek irányába, és szétzúz néhány oktalan koponyát. Maguk a leendő gyilkosok is azon töprenghettek magukban, vajon melyik tekintélyes pedagógus fején törnek ripityára. Az ádáz viszálynak, mint az eposzokban, most is isteni beavatkozás vetet véget, mert a közelben megszólalt a déli harangszó. Az érthetően nógatta őket: „Kész már otthon az ebéd. Mars haza!” Rövidesen meg is jelent a hattyú szárnyú béke, megszületett a kompromisszum. Ideiglenesen.

Jó nagy pofont kapott az én bimbózó hivatástudatom. No, de majd meg fog az még erősödni újra. Csak gyűléseket ne rendezzünk nyakra-főre!

A RAVASZ FÜRJES

Néhány hónap múlva már többen ismertek. Főleg az idősebb nemzedék lett rám figyelmes. Lehet, hogy a Kecelről szerzett, és egyértelműen reakciós családdá nyilvánított - Ugranyeczek híre jutott el hozzájuk, de ők voltak azok, akik először a barátságukba fogadtak. Az öreg, mert már nyugdíjgyanús korban lévő Gyula bácsi hívott meg magához december 12-én, éppen a születésem napján. Honnan tudta meg, hogy éppen akkor voltam húsz esztendős, azt ma sem sejtem. Vagy csak egyszerűen a borospince félhomályában akart vallatóra fogni rovott családi múltamról.

Ő vallatott, én vallottam. Röviden elmeséltem a családunk hányatott történetét, és közben eszegettünk és iszogattunk.

Nem akarok túlzásba esni, de nem a hegy levét, hanem a Kecel-bajai magaspart halmaiba ásott pince levét ittuk. Életemben nem voltam még soha részeg, azt sem tudtam, milyen állapot az. De úgy látszik, az öreg ezt megneszelte, és szép lassan eláztatott. Közben terített asztalon valami számomra teljesen ismeretlen, de igen erős gyomortöltelék feküdt, amelyre prímán csúszott a borocska.

Azt mondta vendéglátóm, hogy szaumágának hívják a svábok ezt a paprikával és egyéb egzotikus mérgekkel túlzsúfolt különlegességet. De az vesse rám az első követ, aki immár néhány hónapos koplalás után finnyáskodik! De ez hiába hasonlított a keceli szolid tömésű változatára, a disznósajtra, amit igen kedveltem. Nehezen lopta be magát a gusztusomba, bármennyire is erőltette az öreg Fürjes.

Ma már tudom, hogy a ravasz svábok fajtájából való volt. Egyrészt, mert nevet változtatott, más részt pedig mulatságot akart szerezni a vendéglátó falunak. Bár nemigen lehetett büszke a településére, mert nekem bizony az első hónapokban csak egy öregasszony albérlete maradt, súlyosbítva olyan hálótársakkal, akik a Kanális partján végeztek bizonyos munkálatokat. Esténként aztán az ágynak estek, és horkoltak, mint az egyszemű Polüphémosz, miután emberhúst evett, és Odüsszeusz édes borát megitta. Na, de ne rohanjunk fejjel a téma falának, hiszen még csak a szaumágánál tartottunk.

Arról sem volt tapasztalatom, hogy nemcsak a megivott félliternyi bornak, de a méregerős töltési különlegességnek milyen hatása lesz a testi állapotomra. Egyszóval, beledobott a számító, ravasz öreg a részegség és zabálás mélységesen mély kútjába.

Amikor hosszú eszmecsere után letámolyogtam a pince lépcsőjén, éreztem, hogy rendkívüli és szokatlan folyamatok játszódnak le a lelkemben. Mindent optimistán láttam. A zúzmarás járdát, amelyen sokszor a soron következő kapuba kapaszkodtam, hogy ne tévedjek a széles Kossuth Lajos utca közepére. Mert ott már elgázolhatott volna, de csak volna, egy esetleg éjfél tájban lovas kocsikázó, és szintén részeg sváb.

De folytassuk tovább, ha már a végére akarok érni. Már pedig akarok, mert olyan nyomorult éjszakám soha többé az életben és a mai napig sem volt. Tehát megérkeztem az öreglányhoz, aki úgy tűnt, hogy komoly testi változásokon esett át, mert minimum megkettőződött. Rendbe rakta az ágyamat, közben Polüphémoszok már mélyen aludtak, és én is, csak úgy ruhástól, a dunyha alá vackoltam.. És jó volt a hangulatom. A kedvem pedig rózsás, egyetlen tövis nélkül.

Aztán elmúlhatott éjfél, sőt talán éjjel kettő is, amikor azt hittem, hogy kiszakad az egész belsőm. Kirohantam a havas udvar közepére, és hatalmas testi erőfeszítésekkel kibocsátottam magamból az egész születésnapi menüt, borostul, szaumágástól.

A másnapi fejleményekből értettem meg, hogy mit jelent kis faluban tanítani. Amikor viszonylag fitten beállítottam a tanáriba másnap reggel, mindenki kíváncsian nézett rám. Kedvem lett volna megkérdezni: „ Nos, kollégáim, kinek van kérdése?”

Miután semmi különleges látványban nem volt részük, csalódottan széledtek szét butítani. Én pedig, ismervén az emberi reakciókat, még a rejtettet is, tudtam, hogy ettől kezdve nem lesz senki, aki engem félvállról venne. Az éjszaka felavattak, a maguk otromba és primitív módján. Így lettem én is tagja a császártöltési pedagógusok bennszülött törzsének.

MILYEN A VEZÉR?

Tehát milyen az a főnök, akinek a felügyelete alá tartozom? A suttogó propaganda, amely kifejezés manapság igen használatos, már akkoriban is működött, és mindkét fél igen kiadósan működtette. Én azonban ösztönös, és később kiderült, igen józan érzékkel igyekeztem mindenkit meghallgatni, és önállóan dönteni. Elmentem bizony András napra, az igazgató hívására, amit másnap, egyik „ellentábori” árulásnak nevezett. Áruló akkor lettem volna, ha előzőleg az oldalukon leteszem a hűségesküt.

Az én szimatom azonban ebben sem csalt. Délután elsétáltam a Tamásékhoz, hogy megismerjem ideálisnak tűnő családjukat. Rövid időn belül kiderítettem, hogy ezt a fajta embertípust sohasem kedveltem, és továbbra sem fogom. A cinikus kívülálló jellegzetes figurája volt. Idilli családi légkör, de bátran megfogalmazott vélemény egy tőmondatban sem. Történelmet tanított, de középkori módszerekkel, amelyeket már a katolikus egyház manapság történelmi bűnnek tart. Lásd! Inkvizíció!

A gyerekeket meglehetősen drasztikusan idomította. Idegileg elég labilis volt. Pedig a korábban megismert családi környezet kiegyensúlyozottságot sugallt. Sokszor fakadt hahotára, pedig érezni lehetet, hogy inkább sírni volna kedve. Hozzájuk nem is mentem többé. Bebizonyosodott, hogy azok közé tartozik, mint kiszolgáltatott pedagógus, hogy a tanfelügyelő jóindulatát, és az óráról készített jegyzőkönyvét egy-egy demizson borral módosítgatja.

Ezt a szakfelügyelőnket Varjasi Istvánnak hívták, és igen rosszmájú pasas volt. Kisszerű, nyájaskodó emberke, akit szintén a járási melléfogás ültetett a nyakunkba. Ha beült órát látogatni, a gyomorgörcs tüneteit észleltem, egyébként makkegészséges önmagamon. Később a soltvadkertiek csak napközisként hasznosították. Legyen neki nehéz a föld!

Ebben a szétszakadt mikrovilágban, amelyet Császártöltésnek hívunk, vajon kitől tudhatnám meg, hogy milyen a Vezérünk igazi arca. Azt, hogy velem szemben udvarias, sőt barátságos, azt már az bemutatkozó nyárvégi tisztelgő látogatásom alkalmával észrevettem. Az is feltűnt, hogy mindig elegánsan jár, ami az átlagos pedagógusra, a kisfizetésű kulira általában jellemző volt.

Az én első havi fizetésem pontosan 880 forint tisztán. A következő hónapban már ezer forint, amelyen végre vásárolhattam egy megbízható karórát, egy Glashüttét. Üvegkunyhó a magyarosított márkaneve. Megbízható óra nélkül a pedagógus olyan, mint a tengeren hányódó hajóskapitány, aki elvesztette a szextánsát. Az más kérdés, hogy a következő nyarak egyikén a keceli fürdőben meglovasították, pedig még a kutunk mélyére is utána másztam, amikor ismeretlen okból belepottyant.

Milyen a vezér? Vagy megosztó vagy egyesítő személyiség. Ezt ma már napi politikában is megtapasztaltam. Érdekcsoportokat hoz létre minden intézkedésével, ha gyakran intézkedik antidemokratikusan, akkor hihetetlen gyűlöletet tud kelteni az alattvalókban a saját brancsa és az automatikusan megjelenő ellenérdekeltek között.

Az megtudtam róla rövidesen, hogy csak egyetlen évig tanított, majd bevonult kétéves katonai szolgálatra, ahonnan a Párt friss erejű és jó kiállású kádereként került vissza a falujába. Igen ám, de mindez, még 51-ben történt, és azóta nem volt egyetlen órája sem, mint alsó tagozatot végzettnek megalázó is lett volna.. A leggonoszabbak azt is állították, hogy napjainkban, tehát hatvanháromban, már csak a szexológiában nyújthatna kimagasló pedagógiai munkát. Helyzetét a járási támogatás, a párt beleegyezésével, szentesítette. Ha a botrány ki nem tör körülötte és miatta, talán élete végéig élvezhette volna kiválasztottság édes örömét.

Ami végül kipenderítette őt az állásából, az egyedül csak a járási kiskirályok hatalma lehetett. Akik, miután hat tanár, családostól, egyszerre szánta rá magát a áttelepülésre, mintegy figyelmeztetésül, leléptették a pozíciójából. Másrészt ekkor már akadt a Kádár rendszernek elég támogatója ahhoz, hogy hozzá hasonló képességű tanerővel lecserélhessék. A kényelmetlenségek sorozatát elkövető, egykor megbízható káderüket. Ami Rákosinak megfelelt, az a kádár-huszároknak már kényelmetlen lehetett. Tulajdonképpen én voltam az egyik, aki váltásként beszálltam a testületbe. Az én káderlapom még szűztiszta. Azt nem tudom, mert ez hétpecsétes titok volt, hogy később milyen megjegyzések, bejegyzések terhelték.

KI VAGY MI A BAJKEVERŐ?

Glocker Andrást úgy is emlegették, mint a falu bikáját. Kik voltak az ellenségei? Mindenekelőtt a megcsalt férjek, akik maguk sem tudták miért, mindig kiemelt igazgatói jutalomban részesültek jó munkájukért. Holott csak a feleségük révén jutottak hozzá. Ahogy nőtt a bizonyossága az igazgató beteges szexuális hajlamainak, úgy nőtt a bizalmatlanság a fiatal házaspárok között egy-egy jutalomosztás alkalmával. Évről évre erősödött az a meggyőződés is, hogy a rendszer tűzzel-vassal megvédi a maga bejáratott kádereit, főleg azokat, akik 56-ban is kiálltak a megrendült hatalom mellett. Márpedig Glocker ezek közé tartozott.

Erről a beteges szexuális hajlamról érdemes külön is beszélni. A sváb falvak kis létszámú lakosságát az úgynevezett belterjesség jellemezte. Ez annyit jelent, hogy a betelepülésük idején az érsekségtől kapott földterületeket mindenáron a családon belül kellett tartani. Ezért köttetett házasság unokatestvérek között, több generáción keresztül is. És ez bizony sokszor genetikai aberrációt idézett elő. Glocker esetében is valószínűleg ilyesmiről volt szó. Erről ők nyíltan soha nem beszéltek, de jól tudták, hogy hányszor kötöttek az egyházi parancs ellenére rokonházasságokat.

Egészen a kívülről megjelent, és felvidékről betelepített lakosság megjelenéséig így működött. Legyen a címben feltett kérdésre az a válaszunk, hogy a természet törvényeinek megsértése volt a hibás, a bajkeverő? Minden esetre ez sem zárható ki. És a bűnök alól ez a tény nem jelenthet felmentést.

Számomra azért volt elgondolkoztató, mert genetikailag sérült emberrel egy Kecel nagyságú faluban ritkán találkoztunk. Nem volt teljesen lehetetlen, mert a földéhség minden parasztemberre jellemző volt, még a házasságok létrehozásában is döntő szerepet játszott. De elég jelentős volt a gazdag családok rétege ahhoz, hogy szélesebb legyen a választék a fiatal kuláklegények és kuláklányok számára.

Ami a szegényeket illeti, bizony Kecel, a szülőfalum, lakóinak többsége a szegények közé tartozott. A szomszéd és gazdagabb Császártöltésre csak alkalmazottként vetődhetett falubéli.

Mi is csak az állam alkalmazásában irányíttattunk oda, teljesen véletlenül és kiszámíthatatlanul. Azon is érdemes elgondolkodni, amit a helyi lakosoktól hallottam, hogy az iskolában, ne feledjük, hogy sváb kilakoltatások ideje éppen csak elmúlt, a kisgyerekeket minden reggel a magyar zászló ünnepélyes felvonása után indították a szorgalmas iskolai munkára.

Ez a hatvanas évek elején már nem volt szokás, de az ötvenesekben még így történt.

Hogy a véleményem mennyire eltér a szexualitás lényegéről, az már egy fontos téma. Mindig az volt a mély meggyőződésem, hogy a szexuális élmény lényege, hogy ennek a gyorsan futó életnek egyik fontos, de szintén csak futó örömet jelentő forrása. Olyanféle, mint amikor áprilisban a fák termővé válnának, ha éppen meglátogatja kitárt virágölüket a szerencsés pillanatban egy virágporra éhes méhecske. De mindkettőnek az a célja, hogy a teremtést segítse. A néha dühös és fullánkos méhecske, hogy táplálékot gyűjtsön az utódainak, a fa pedig azért jár jól, mert gyümölcsöt terem.

Ezért visszataszítóak a pornóadók, amelyek a cél nélküli élvhajhászást népszerűsítik. Az öncélú, szexuális ritust ismételtetik, többnyire nőkkel. Azért dühítő, mert egyre nagyobb fontosságot kap a nőnapi előkészület, mint a termő édesanyák napja.

Az sem lehet véletlen, hogy olyan nők szorgalmazták az előbbi bevezetését, akik maguk is meddők voltak. Vagy a randaságuk, vagy az öncélú mozgalom megfosztotta őket az anyaság boldogító örömétől. Ha a vezér, a falu bikája, nemcsak azt mérlegeli, hogy lám milyen nagy a potenciálja, és mennyire sóhajtoznak utána a nők! De ne feledjük, hogy csupa pedagógus hölgyekről van szó, akik fizikailag nem voltak túlterhelve. Ha annak tudott volna örülni, hogy születik egy fia is, aki komoly akadályt gördít a kilengések útjába! Persze csak akkor, ha nem hasonlít beteg, szexmániás édesapjára és a nagyapjára.

AZ A BIZONYOS ALBÉRLET

EZ a tapasztalat csak egyike volt, a két település közötti különbségeknek. A valódi felismerése egy közösség valódi mentalitásának csak akkor válhat teljessé, ha egy tető alá kerülünk valamelyik tagjával. Az elsőről már beszéltem, ez volt a tömegszállás, de milyen az, amikor bérbe adnak egy szobát, de nincs benne fűtés. Amely soha az életben nem tanulta meg, mit jelent a meleg, nemcsak a falakban, de az emberi kapcsolatokban is.

Kecelen az elképzelhetetlen lett volna, hogy egy fedél alatt élünk egy szállásért fizető lakóval, és eszünkbe sem jut, hogy néha megkínáljuk valami fölösleges ennivalóval. Hiszen még kutyájuk sem volt, akinek odavethették volna csontot vagy a maradékot. Még a gesztus is hiányzott ezekből a sváb lelkekből. Bezzeg, ha tanítottam volna valamelyik csemetéjüket, de ezeknek egy elvetélt macskájuk sem volt. Úgy éltek mellettem, mintha valami magányos szigeten élnének. A hónap elején megkapták a bérlet díját, attól kezdve aztán annyira sem érdekeltem őket, mintha szobástól, mindenestől elsodródtam volna a házból. És magával ragadott volna kedvenc folyójuk a Báger, amit mi, keceliek Kanálisnak neveztünk, amíg az a mi felségterületünkön haladt.

Évekig laktam velük egy födél alatt, de egy fölösleges szó, még egy köszönést sem váltottunk. Ezért nem ismerhettük meg egymást, és ki tudja, milyen titkokat rejtegetett az a különben tágas szoba, hogy soha nem látogattak be oda. Lehet, hogy egyik egykori albérletesük ott fagyott halálra, és jéggé fagyott tetemét nem akarták soha többé fölmelegíteni, mert akkor szagot áraszt. Vagy abban halt meg a rokonság minden arra érett tagja, és ezért irtóztak még belépni is a küszöbén. A lényeg azonban maradt, abban a szobában a hajnali napsütés jelentette az egyetlen komfortot.

Az is csak a nyár elején, amikor éppen elbúcsúztam egy időre barátságtalan hodályomtól. Az ablakon nem volt függöny, csak néhány kallódó pók szőtt hálót a felső sarkaiban. De teljesen feleslegesen, mert ott zsákmányra annyi remény sem volt, mintha Szibéria valamelyik őslakójának vigvamjában kísérletezett volna a legzordabb téli időben.

Valamit enyhült a légkör, ha lakótársam is akadt. Mégpedig kettő is, és mindkettő csodabogár. Az elsővel az volt a bajom, hogy későn vergődött haza, és többnyire részegen. A másikkal az, hogy még a napocska csak a kobakját vakarta, hogy keljen-e, de ő már szedelőzködött, és munkába indult. Az első pedagógus volt, aki esténként mindig ivócimborára akadt, és alkohollal dobta föl magát, és egyúttal fűtötte föl a szervezetét a várható éjszakai fagyos szélrohamokra. Ő volt a Csaba, a matematikus és filozófus. Azt nem tudom, hogy mennyire értett a matematikához, de azt tudom, hogy a hónap vége felé már csak nehezen tudta összeszámolni az esti piára valót.

Filozófusságát az jelezte, hogy volt egy Sartre-kötete, vékonyka, mint egy iskolai füzet, és kisebb, mint egy üzenő füzet, amelybe jó kedvünkben még a jeles teljesítményt is nyugtáztattuk. Csaba egyébként, hozzám hasonlóan, szabad volt, mint a madár. És előéletét tekintve csapongó is, mint az éjszakai denevérek. Egészen addig, amíg ő is bele nem keveredett egyik hálóját szövögető hölgy bűvkörébe. Ettől kezdve csökkentette a fejadagot, de most nem a kocsmában töltötte a maradék éjszakát, hanem a szintén kezdő pedagógus hölgy hálóhintájában.

Egyszer együtt buszoztunk hazafelé, és igen le volt törve, mert azt írta neki a babája, hogy gyereket vár tőle. Most mit csináljak? – tette föl a költői kérdést. Mert milyen tanácsot adhatott volna az ember. Vedd el vagy ne vedd el! Ha a későbbi sorsára gondolok, és megsejtem a megjósolhatatlan jövőjét, bizonyosan azt mondom, hogy vedd el. A későbbi házasságában úgy megbukott, hogy szegény még a nyakát is szegte. De ki lát bele az idő vetésébe? Talán csak a Jóisten, de Csaba makacs ateista volt, ezért még tanácsot sem kérhetett Tőle.

Egyébként is szívesen vállalta a kockázatokat. Egyik téli este, amikor részegen hazakerült, és menetrendszerűen kirohant, hogy a bedobott tömény pia fűtőanyagából kidobjon egy keveset. Mire visszabújt a dunyhája alá, arra kezdett panaszkodni, hogy fázik. Ebben egyetértettünk. Abban is, hogy az éjszaka kellős közepén nem lesz szemtanúja tervezett vállalkozásunknak. A közelben volt a piactér, tele a jól ácsolt kofaasztalokkal. Deszkákon feküdtek az áruk már évtizedek óta, és azok egy része már megunta a szolgálatot. Különösen ilyen zord téli időben.

Enyhítettünk néhánynak a sorsán, és lefeszegettük őket a lábakról. A hónunk alá vágtuk őket, és a gazdánk udvarára csempésztük. Szerencsére találtunk a közelben baltát, és szépen, komótosan, hiszen, mint mondottam volt, még kutyájuk sem volt, ami megugasson bennünket, szépen feldaraboltuk őket. Aztán elkezdtünk a vaskályhában fűteni. De ki tudja, mikor látta azt kéményseprő, mert a füst felét a szobába ontotta, és a mi tüzünk kezdett a rosszul sikerült pásztortűzhöz hasonlítani. Melegített, amíg előtte térdeltünk és fohászkodtunk. De ha magára hagytuk, rögtön deszka-monoxidmérgezésben kezdtünk szenvedni. Lényeg az, hogy a fűtés közben, a nyitott ablakok miatt, kénytelenek voltunk nagykabát-pizsamákat felvenni. És reggel olyan álmosan ébredtünk, mint még sohasem. De azért eltaláltunk az iskolába.

Csabának, mert „arisztokrata” családból származott, előbb volt helye az otthoni iskolában, mint nekem. Tudniillik boltos volt az édesapja, még a Rákosi rendszer idején is. Tekintélyes és három gyerekes. Az enyém csak egykori parasztboltos, majd az államosítás után, útkaparó. Ezért érthető, hogy utána jobban kapkodtak otthon. Majd később a járás, mint nagy piást, magához rendelte. Engem csak úttörővezetőnek engedtek haza, egyetemi végzettséggel.

A másik szobatársamat, a Józsit, komolyan tiszteltem. Az minden hajnalban talpon állt, és indult a téeszbe, mert agronómus volt. Az ablak világossága neki az ébresztőt jelentette. Öltözködött, már be is rúgta a motorját, és pöfögött a téeszirodába ukázért. Aztán irány a határ! Később, a feleségével együtt, jól menő virágültetvényt létesített. Igazi parasztgyerek volt, aki tanyáról indult, és a génjeiben lévő szorgalmával, józan eszével ezért vitte sokra.

A RANDEVÚK

Ami nem árul el titkot, azt nem érdemes megírni. Ebben a szobában, amely télen fogvacogtatóan hideg volt, igen meleg félórákat, órákat éltem át. De nem pucérra vetkőzve, mint a jól fűtött hálószobáiban egy kaptafára gyártott Colombo-sorozatnak, amelyikben csak a sok-sok dollárért sok-sok vér folyik. De amelyekben nem minden külső és belső izgalom nélkül lebonyolította az emberfia a randevúit. Azaz magyarra fordítva, az intim találkozóit. De mindjárt az elején szögezzük le, hogy mindig ugyanazzal a kislánnyal, nehogy kapcabetyárnak vagy szélhámosnak tartsák az emberfiát.

SEPISTA FOGLALKOZÁST VÁLT

Előkelő dolog volt a főutcán lakni, akkor különösen, ha gyakori vendégei voltak egy sokmilliós vállalkozónak. Már a nyolcvanas évek elején, amikor Kisbencével meglátogattuk, hogy megismerjük a gyors meggazdagodás sepistai formáját.

Az előszobában várt bennünket, majd bekísért a váróba, ahol már csábító jelei, tárgyai voltak a remélt gazdagságnak. A Colombo –sorozatból ismert félig ezüst, félig arany asztali telefon a középpontban. Körülültük ezt a státuszszimbólumot, és beszélgettünk. Illetve igyekeztünk kiszedni belőle a titkát. Közben a két pénzéhes barátom állandóan szívták a legelegánsabb nyugati márkát, a dobozár folyamatosan pöckölték egymás elé, és füstöltek, mint két gyárkémény. Sokat beszélt az agronómusi nyugtalan életről, az éjjel-nappal robotról, amiben a szegény felesége is hajnaltól késő estig benne élt. aztán megmutatta a pincéjét, ami nem volt a földbe süllyesztve, hanem két sorban sorakoztak az egyen hordók egy ideiglenesen összebarkácsolt épületben. Ez volt a hamis bor szülőhelye. Volt ott talán – éppen forrás félben – legalább száz hektó. Onnan figyeltünk föl a feleségére is, aki éppen a vacsorát készítette. Az asszony, így mondják, művelte fogadott napszámosokkal az alibi szőlőt, amíg úgy nem döntött, hogy nem forgatja tovább ezt a mókuskereket csak azért, hogy bankszámla többet mutasson hónapról hónapra. A falu nagy megdöbbenésére: fölakasztotta magát.

A temetésén ott volt az imrehegyi szakszövetkezet egész vezérkara – talpig gyászban. Sokan voltak, és csupa nagypénzű pasas. Igyekeztek kitenni magukért, ezért mindegyik búcsúztató a legnagyobb méretű koszorúval tisztelte meg Sepista munkatársuk feleségének az emlékét.

Sepista nagyon magára maradt. A fia átköltözött egy másik utcába, hogy szabadon garázdálkodhasson azzal a tudással, amit az apjától örökölt. A lányát, aki tündéri jelenség volt, már jóval korábban férjhez adta egy vidéki nábobhoz.

Aztán beköszöntött a rendszerváltás, és a nagy osztozkodásnál kiderült, hogy abból a nagy imrehegyi vagyonból a Sepistának igen kis rész jutott.

Egyik töprengő éjszakáján eszébe jutott újra a felesége. Pontosabban a temetése. Azok a hatalmas virágkoszorúk, amelyekkel beborították a sírdombot. És nagyot ütött a homlokára:” Micsoda üzlet! Ha már nincs feleség, se fiú, se nagylány a háznál, de rendszeres reggeli, ebéd és vacsora igencsak kéne.” Vett maga mellé egy asszonyt. No, nem feleségnek, csak arra a célra, hogy minden nap legalább egy hatalmas virágkoszorút legyártson.

Most láttam a Sepistát, amint üldögélt a boltocskájának a sötét sarkában, és kirakott koszorúkra várta a vevőket. Mostanában abból éldegél. Azért „degél”, mert igen nagy a konkurencia. Egyre kevesebb a halott, és csökkent a kereslet a Sepista termékei iránt is. Nekem úgy tűnik, mintha mindig ugyanaz a koszorú lógna az utcai szögön. Lehet, hogy ez az utolsó. És éppen a tulajdonosára akar majd ráfeküdni. Csak legyen legalább egyetlen ember, aki az utolsó útjára elkíséri, és veszi a fáradtságot, hogy ezt a félig fonnyadt koszorút a homok-halomra borítsa.

Tihanyi doktor úr

Nagy volt az öröm, amikor hét végére végeztünk a téli tüzelőnk, a tőzegtéglák kihányásával. Ott volt kalákában az egész rokonság, és nem győztük holtfáradtan az istent dicsérni, hogy mily hosszú időt hagyott a nyár közepén – még záporesőcske sem esett – végezhettük zavartalanul a munkánkat. Éjszára kocsik szalmájában húztuk meg magunkat, és minden éjjel álom nélkül aludtunk. Egyszóval, mindenért csak a napocskát áldottuk.

A felnőttek a hazafelé vezető útra készülődtek, mi, virgonc gyerekek, megkaptuk tőlük a legnagyobb jutalmat. Üdítő, önfeledt lubickolást a Kanális vizében. Ami annyira tiszta volt, hogy inni is lehetet belőle, és szórakoztatásunkra ott voltak nyüzsögve és egy csepp félelem nélkül a színee kishalak százai. Felettünk a szitakötők röpködtek, és mint a paradicsomban, semmiféle veszély nem fenyegetett bennünket. Úszkáltunk a langyos víz sodrában, és zsibongtunk, mint a ketrecből szabadult madarak. Milyen boldog ez nyár, és milyen barátságos lesz a hideg tél, ha ezek a tőzegtéglák melegítik a konyhánkat!

Aztán fel a kocsikra! Irány hazafelé! Végre vége ennek a nehéz hétnek is!

Két nap múlva majd elégtem az ágyban, föl sem tudtam kelni, csak nagyon szomjas voltam. Tapogatták a homlokomat a szívem tájékát, és a szomszédasszonyok arra a közös nevezőre jutottak, hogy hívni kell a papot. Nem is estem volna annyira kétségbe, ha először az orvost emlegetik. Aztán mégiscsak az orvos jött, és olcsón. Mert bizony szegény emberek voltunk, a szüleim minden garast a fogukhoz vertek, hát még a jóval értékesebb pengőt. Elegáns kerékpárral jelent meg, felültetet, lefektetett, nyomogatta minden testrészemhez, főleg a hátamhoz-mellemhez a csodacsövét. Befejezésül a lázamat is mérte, és ajánlotta, hogy holnap vigyenek be a rendelőbe. Addig próbálják meg vizes borogatással csökkenteni a lázat. Tíz pengő – mondta búcsúzásul, és mint akinek nincs több mondanivalója, elviharzott. Az én apáca tanító nénim már másnap reggel hozta látogatóba a diáktársaimat. Olyan lett a szoba, mint egy temetői ravatalozó. Bugyuta kérdéseikre, suttogva felelgettem, de nem sokáig bírtam ezt a lelki terhet. Hörögve siratni kezdtem magamat, mire a gyászolók sok jót kívánva elvonultak. Ekkor már nem tudtam megkülönböztetni az Esztit a Zsófitól.

A szüleim erre a napra is napszámba készültek, ezért a nővérem, aki már férjél volt, vállalkozott az orvosi vizitre. Jól bebugyolált, pedig ez a napocska is melegen kezdett sütni, de nekem ez a fényőzön lecsukatta a szempilláimat. Amikor a rendelőben kibugyolált és a doktor úrnak bemutatott. Azzal fogadott: „Ez a lány még él?” A nővérem Felelősségre vonta, hogy nem küldött azonnal kórházba.

„Nincs maguknak annyi pénze, hogy ki tudnák fizetni a 150 forintot egy kalocsai mentőért!”

A nővérem válasz nélkül hagyta, és az egyik konflissal kivitetett vasútállomásra. Én ezekről már nem tudtam semmit, már indulóban voltam a végső haza felé. Útban az égi angyalseregbe!

A kiskőrösi mozdony is befutott, és Kalocsára robogtunk. Majd megint egy rövid városi kocsikázás, és mát kinyílt a kórház kapuja. A hátsó főbejárón egy férfiember segített föl a tüdőosztályra, ahol aztán lett sürgés-forgás. a vizsgálóban mindjárt megcsapoltak. Arra sem volt idő, hogy nővért hívjanak, hanem a testvéremmel nyomogatták azt a gumilabda-szerű valamit, amivel a tüdőmről leszívták a vizet. Még most is a vízben lubickolt.

A tisztességes nyelvek szerint tíz perc múlva meghaltam volna. Legalábbis ezt mondta egy nyugodt, higgadt, fehér köpenyes bácsi, aki aggódott értem, pedig csak a személyzet esze volt. Úgy hívták, hogy Szeberényi István bácsi. Ő tette föl, amikor már volt remény a megmaradásomhoz, azt a találós kérdést: „Tudod-e kislány, ki rohant fel veled a hátsó lépcsőn a tüdőosztályra? Nyugodj meg, de az a férfi szokta levinni, akiken már nem lehet segíteni. Ezért fogsz igen hosszú életet élni! Isten éltessen, SZÍVBŐL KÍVÁNOM! ”

Egy hónapig voltam a kórházban, azt a tanítási évet kihagytam, otthon a meleg udvaron játszogattam, amikor az alacsony kerítésünk fölött beszólt egy boszorkány: „Itthon van-e az édesanyád? Küldd ki, ha a házban van!”

Anyám beküldött a házba, hogy ne hallgatózzam. Már egészséges voltam, és nem fogadtam szót. Arra akarta rávenni anyámat a Potyondiné, aki a falu másik végén lakott, hogy az ő uránál rendeljék meg a koporsómat, mert a férjének most nincs elég munkája.

Csak azt hajtogattam magamban: „Azért is elmegyek a temetésedre, te vén szipirtyó!”

JÁTÉKOS SZAVAKKAL

Gyuszifül

Nyuszifül! Valamikor téged lesett,

Neszeidre figyelt föl a Gyuszifül.

Versenyeztünk szőlővessző akadályon:

Hiába futottál fürge nyuszilábon,

Én győztem! Minden nyuszit lefőztem.

Levél és féreg

Csillagok jámbor fényénél,

Zöld levelek szárnya alatt

Smaragd bogarak párzanak.

Hiába is esz a méreg!

Hiába is mászok falat!

Előírás: Mindig jusson

A gyenge levélre féreg!

Két csillag

Két csillag csak csodálkozik:

Fényét villogtatva jelzi,

Ott magasan nem ez a rend.

Szabadság rendetlensége

Teremti meg a végtelent.

Csak az véd meg…

Csak az véd meg engem rontás, bűbáj ellen,

Hogyha a halál, az ordas, minden holdas

Este, mikor bámészan néz távcsövén át

A beste, hát észre veszi a Piétát.

A régi temető

Amikor a régi temetőt eladták

Porodra nem piramis épül,

Bár forgatják fölötted a földet,

Emelik betonból a sziklát.

Készül immár örök fészkül,

Hipermodern síremlékül

Összkomfortos disznóól rád.

A föltámadáskor: Viszlát!

Csak azért is!

Amíg Isten elég fényt ád,

Ne kapcsolj be villanylámpát!

Amíg Isten elég fényt ád,

Ne pocsékold el a gyertyát!

Ha az Isten hosszú gyertyát

Adott neked, nem kímél:

Égesd mindkét véginél!

Te, pitiáner követőm

Azt is mondhatod naphosszat:

Tőlem tanultad a rosszat.

Jézust is követte hitvány,

Júdás nevű rossz tanítvány.

Vezess óvatosan!

Te balga! Ne légy olyan féktelen!

Figyelj mindig az életvonalra!

Csak az Isten tenyerén végtelen.

Húsz forintért

/ Kinn próbáltam hunyni egyedül és fogadásból,

de nem emlékszem, hogy anyám állta a szavát. /

Láttam megfagyni a holdfényt,

Dédanyám kampós görbebotját.

Amikor a halála utáni évben

Szentté avatták az égben.

Mindezt láttam húsz forintért.

Az élen

Csüggedt, lassú zászlóshajó

Vidám kapitánya voltam.

Társaim közül rossz és jó

Korhadt gályán követ holtan.

A családfa

Ránézel egy élő fára:

Rokon annak minden ága.

Ük a gyökér, déd a törzse.

Ha a gallyak is akarják,

Unoka minden virága.

Fő az óvatosság!

Mit keresel, öreg pajtás?

Rossz ruhádnak ószerest?

Nagyobb baj van, öreg bajtárs!

Lépteimnek nincsen száma,

Annyit járok már utána,

Mert találtam egy csini csajt,

Kinek mondottam: Ó, szeress!

Mire azt mondta a drága:

Keress előbb egy óvszerest!

Parasztembert minden fenyegeti.

Valamikor hajdanába’

Minden népnek volt királya.

Hát még mennyi kiskirálya!

Megfogyatkoztak a bestyék.

Kiköltöztek a határba

Különleges álruhába.

Mezítlábas parasztember

Felkiáltja: Mennyi kis ék!

Van belőle, mint a tenger.

Dinnyekirály, királydinnyék!

Megátkozva

Meghalt szegény V.I. Uljanov.

Sztálin, ama hű tanítvány,

Megszerezte ez a hitvány

A főfővezéri posztot,

Rögtön parancsokat osztott,

Nem kell már a gyomra, bele,

Sem a szíve, sem tüdeje.

Legmélyebb dögkútba vele!

Legyen fűrészporral tele!

A Kremlnek a Vörös terin

Egy hadastyán imádkozza:

„Lenin élt, Lenin él, Lenin

Élni fog. De megátkozva!”

Szexis

A szexfilmek éjszakáján,

Tiszta égen bandukolván

Valódi Hold belesápad,

Ha pirulva észreveszi,

Hogy a „mű”, e silány műszer,

Mit jó kutya meg sem ugat,

Lesi mohos tomporunkat.

Az igazi béke

Az volt a béke, és nem a fehér galamb,

Mikor lassan hintázott a lomha lomb,

És fölzengett a holdfényes csendben,

Mitől lázas lett testem minden pórusa,

Az éber tücskök több szólamú kórusa.

Szolidáris a vadakkal

Agancsok ágait erdő rejti.

Hold ezüstje elönti a tisztást.

S akkor jönnek a királyi vadak

Tejes fényben lélegzetet venni.

Vadász-les árnyéka most nem riaszt.

A dioptriás puskacső is néma.

S akkor jönnek a királyi vadak

A holdfényben végre megfürödni.

A béke ide is leszáll néha.

Rigó és repülő

Egy korán kelő kis rigó halkan

Elbeszélget, csak úgy magányosan.

Felzúg egy repülő mord morajjal,

S elhallgat az árva feketerigó.

Enyém a kert, fa, fű, s ami a fő:

Nem kell az egemre mord morajjal

Semmiféle bűzhajtotta repülő

A végső cunami után

Csak szúette csont és széthulló váz?

Nem szúette csont és széthulló váz!

Lélegző ember szívének hamva,

Mit elrejt mélytengeri csigaház.

Onnan hullámok beszédét hallja,

És mit mond a tenger bús morajja:

A megmaradt Föld egy nagy imaház!

Altató nélkül

Meghaltam én is. És milyen egyszerű volt.

Síromban mélyen alszom, mint a fáradt holt.

No, lám: altató nélkül alhatok végre!

Azt akarom most már, ez legyen a vége.

Ezért kérem tőletek, a magas égre!

Társaság nem kell, csak béke, béke, béke.

Trabant és Ford

Kimustrált Trabanttal pöfög a pőre pór.

Skodával a szorgalmas kétkezi munkás.

Kopott Forddal a bugyuta értelmiség.

Ezüst, arany kocsival a kivagyi polgár.

Terepjáróval a vállalkozó.

Ránk tört a tőke, ez a kergekór!

A kék Fordos munkája ma már semmiség,

A buta kivagyi polgárnak szolgál.

A munkásból lesz a finnyás, kuka kukás.

Időnk járása igen változó!

De mindig Trabanttal pöfög a pőre pór.

Forró nyarak

Amíg csak élek, mindig fájnak

A napsugárverte tájak.

Csírájában meghalt a remény,

Mint egy elégett költemény.

Mintha Vörösmarty „vén cigánya”

Húzta volna, és utoljára:

„Szív és pohár tele búval, borral,

Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal!”

Panel űrlakás

Életem hatvanhatodik évébe’

Megérkeztem hosszú utamnak révébe.

S kötöm tapasztalataim kévébe.

Megbocsátok annak, ki engem megátkozott.

Áldom, ki vélem szívesen találkozott.

Aki jó volt hozzám, ezután is jöhet,

Mert bizton tudom, nem dob reám követ.

Aki rosszat akart, maradjon csak otthon,

Ajándékként eme jó tanácsot mondom:

Béreljen ki panel-űrlakást a Holdon!

Laci megöli a jövőt

Nem Nagypéntek, hanem

Hímes húsvét hétfő

Feszített keresztre,

Nem két rövid napra,

Huszonhárom évre

Tégedet, Lacikám.

Favágó rossz zsivány!

Mámorosan éltél.

Mámorosan haltál.

A szerelmes tavasz

Az útszélre vágott.

Sok ezer seb fájt ott.

Apád fejére hó hullt,

Anyádban kihunyt

Az utolsó remény.

Nagyanyád belehalt,

Csöre néni, szegény.

Kérek egy átszállót!

Télen indul az év, és hideg télbe ér el.

A stációknál mindenki térdel, akit dér ver.

A évek jönnek-mennek, menetrendjük égi.

Nincs földi műszer, mely a jövendőt méri.

Röpüljön az időszekér vagy cammogjon resten,

Kerekei alatt megtöretik testem.

Lélek! Halálig vezető útamon

Legyél mindig anyás kalauzom.

Miért sírsz?

Ha látom a komoly gyászt,

Arcomra csal egy mosolygást.

Bánatos arc, sötét öltöny

Kötelező szerkó e földön.

Pedig harsan kiáltani kéne

Föl a végtelen kinyílt égre!

Kiáltásunk halk sóhajtás:

Mutasd az utat, földi bajtárs!

Titanic

Kétszáz éves ékes- fényes

kalózhajó a Rotschildok

fekete vásznú hajója.

a Történelem-óceán

mindig véres vizét rója.

Sárga, fehér, néger hullák

szagát ott fenn még nem unják.

Csak a Tenger haragszik, mert

valamikor ilyen gálya

sáraranyat szállított,

s vitorlája, mint sirály szárnya.

„Az Úristen sem tudná

elsüllyeszteni”- ezt kiáltja

pénzes-véres kapitánya.

„Hajódat egy jéghegy várja-

szól a Tenger igen bölcsen -,

olyan ember mind megbánja,

aki a Teremtőt bántja.”

Történelem-óceánon

az útját sebesen rója

Rotschildék halálhajója.

Szerepcsere

Van nekem egy beszélő kutyám.

/Az ilyen kutya nem mese!/

Találkozunk már naponta,

Beköltözött a lakomba.

Maga Jack London hagyta rám.

Szemével sandítván égre

Kérdezte: / kinyílt szemem, szám/

„Megyünk, megyünk, megyünk végre?”

Vezet. Én loholok nyomán.

Én a kutya, ő a gazdám.

A CSILLAGSZÜLŐ

Egyszer volt, hol nem volt,

Ahol a folt hátán a folt,

Egy igencsak szegény ország.

Vékony kenyér-hosszú alvás-

Ez volt ott a kedvenc szólás.

Magas hegyek vették körül,

Minek csak a holdfény örül,

Mert egyedül neki hálás

Palota és kunyhó - szállás.

Csak ő látszott réges-régen

Egyedül a fényes égen.

Hol fogyott, hol kerekedett,

Bevándorolva az eget.

Az emberek igen féltek,

Hisz csak félhomályban éltek.

Mert mikor a Hold elfogyott

Csak a csillag, mi ragyogott.

Az pedig csak arra elég,

Jelezze, hogy merre az ég.

Mese, mese, mese, mátka…

Öreg Ördög régi átka:

„Ne süssön nap olyan népre,

Mely ily könnyen megyen lépre!

Higgyék, hogy a Hold az úr!

Azt áldja, ki fényre szorul!”

Pokolbéli ördög átka

Lesújtott a fölvilágra.

A királyi nagyteremben

Az elődök lógtak csendben.

Talpig selyem rokolyába’

Néztek bele a homályba.

Szúette keretben ősök,

Csupa vitéz, és mind hősök.

Várnak-várnak a csodára,

Talán végre valahára

Napfény lángol fenn az égen,

Mint egykoron, réges-régen.

Mikor zöld mező virágzott,

Hajnali harmattól ázott.

Az erdőben minden reggel,

Madár dalolt szép énekkel.

Paraszt végezte a szántást,

S köszönte az istenáldást.

A kalászok hajladoztak,

Köztük fürjek szaladoztak.

Siettek, hogy mire érik,

Kasza ne vegye a vérit

Egyetlen kis fiókának.

Ne jusson hús a rókának!

Fácán fusson fürge lábon,

Ha veszély van, égre szálljon.

Félénk nyuszi, hosszú füllel,

Rágcsálja nagy türelemmel,

Amit neki termett a föld:

Mind, mi ízes, minden, mi zöld.

Hogy a világ megforduljon,

Szegény ember ne kolduljon,

Ahhoz bizony nem kéne sok:

A nép ne egyen maszlagot!

Öreg Ördög üstje főzi,

Még azzal is betetőzi,

Bűze átjár ungot–berket.

Mégsem találunk egy lelket,

Aki azt mondaná végre:

„Esküszöm a magas égre,

Hogy az Öreg Ördög kosztját

Mikor éppen fürgén osztják,

Kiborítom, ki a földre,

S minden más lesz mindörökre.

Akkor feljöhet az égre

A magyar nap édes fénye.”

Ez országban nincs oly vitéz,

Kinél erős a szív, a kéz.

Mostanába’ jött világra?

Keze gyenge, agya kába.

A határon magas hegyek

Ijesztgetik szegényeket.

Barlangokban medvék laknak,

Ki-kitörnek, embert falnak.

Farkas falkák vándorolnak:

Jaj, a szegény vándoroknak!

Dögkeselyűk fészkelnek fenn.

Meglássanak? Isten mentsen!

A haláltól körülvéve

Itt él egy nép ezer éve.

Megérdemelné, hogy végre

Tanyát verjen itt a béke.

Ahhoz pedig új Nap kéne

Vagy legalább olyanféle

Páros csillag, melyek fénye

Az emberek reménysége.

Most olyan a csillagállás,

Máshonnan jön a megváltás.

A királynő terhe édes.

Maga komoly, szeme fényes.

Csak a királyasszony tudja,

Mi a boldogulás útja

Érzi, aki benne terem,

Úrrá lesz majd minden bajon,

S szívében lesz a hatalom.

Meg is termi víg lélekkel,

Ami árva népének kell.

Kisleánykát ajándékoz,

Amilyent a gólya is hoz.

Akinek két sugárszeme,

Ezért lett Csillag a neve,

Szivárvánnyal összebékít

Haragtartó földit-égit.

Folyón aranyhidat épít,

Minden vadat megszelídít.

Ha a kerek erdőt járja,

Madárdalos minden fája.

Mezőn sétál lábacskája?

Parasztember is őt áldja.

Így nevezi: Eljövendő

Gyümölcshozó Újesztendő.

Bujdosókat vigasztalja,

Indulókat marasztalja.

És a zöld mező virágzott,

Hajnali harmattól ázott.

Paraszt végezte a szántást

S köszönte az Istenáldást.

A kalászok hajladoztak,

Köztük fürjek szaladoztak.

Siettek, hogy mire érik,

Kasza ne vegye a vérit

Egyetlen kis fiókának.

Ne jusson hús a rókának!

Fácán fusson fürge lábon!

Ha veszély van, égre szálljon!

Félénk nyuszi, hosszú füllel,

Rágcsálja nagy türelemmel,

Amit neki termett a föld:

Mind, mi ízes, minden, mi zöld.

A leányka, ha akarja,

A kis tücsköt előcsalja.

Ez vonóját kézbe kapja.

Közben Csillag biztatgatja:

„Egész ország újra táncol,

Ha csak régi nótát játszol.

Cifrázzad is, a nemjóját!

Akkor ér két hajítófát.”

Ajánlom az unokáknak, boldogan.

A házsártos nőstény

Elfeledte régen a szavannát,

A kamaszkor édesbús izgalmát

Egy dús sörényű férfi oroszlán.

Vándorcirkusz ünnepelt sztárja már,

Lakása ketrec, gazdája idomár.

Fiatalon tőrbe csalni szégyen!

Nem tegnap volt, sem az elmúlt héten,

A dús sörényű férfi oroszlánt.

Ketrece rácsos, kevés az alom,

Annál bosszantóbb a sokadalom.

Idomár verte bottal, korbáccsal

Szóval is, és mindenféle mással

A dús sörényű férfi oroszlánt.

Félénk állatnak született, szegény,

És már öt éve nem is agglegény.

Nem szívesen hallgatta a nejét:

„Csak kapd be nyugodtan a fejét,

Dús sörényű férfi oroszlánom!”

Ahogy megnőtt a vad önérzete,

Megnőtt a szigorú őrizete.

Eljött a nagy nap, pereg a nagydob,

Egy izgatott hölgy rózsákat dob

A sörényes férfi oroszlánnak.

Mindkét fej a helyén, és ami fáj,

Elvesztette fejét az idomár.

„Harapd le a fejét, te buta dög!”

Súgja neki halkan egy kan ördög.

Mit tesz egy jámbor férfi oroszlán?

Amikor a sok-sok tenyér csattan,

Két fogsora között a csont reccsen.

Fejem! - üvölt egy darab idomár.

Nincsen már vigasz, mert késő már.

Beszél a nagy sörényű oroszlán:

„Azt mondta szeretett nejem,

Elhagy engem, hogyha lenyelem.

Azért is köptem ki a porondra,

Szükségem van arra a bolondra.”

Ifjúkori sorok

Az ifjúság ismeretlen telke

Olyan gazos, mint a gazda lelke.

Csak éjjel járnak benne konok

Évekig kísértő, sötét fantomok.

Néha, de igen ritkán, fények:

Virágai a száraz televénynek.

Vagy nagytenyerű napraforgók,

Sárga szirmú, aprócska bolygók.

De milliószám, mert az enyészet

Kezére játszik a csaló természet.

De megtermi vég nélkül a magot,

Amivel egyke élete is nyomot hagyott.

Bűnbánat

Gyilkos vagyok. Hiába minden bűnbánat.

Nem oldoz föl más, csak az utálat.

A megbocsátó is ölt, csak hallgat.

S engem, a vallót, tiszta bűnbánat vallat.

Miért hazudnék? Sáros a lelkem.

Nincs bocsánat. Hiába esdekeltem.

Mezítláb

Mezítlábas boldog idő!

Az égen szivart húzó repülő.

Hajló vesszők felett terepfutás,

Vagy mámoros lerohanás

A széles homokos úton,

Hűs víz szürcsölése.

Az Egri csillagok lázas látomása,

Egri nők szívének ijedt dobbanása

A szőlőtolvajokat lesve;

Amíg a hold ezüst teste

Fel nem mászott / ez volt szokása /

Az égig nyúló cseresznyefára,

Aminek csúcsáról a sárgarigó:

„Nem tudjátok, mi a jó, mi a jó!”

Felzúg a cserebogarak mély hangja,

De testüket a szél levélre csapja.

Mint karmesteri pálca-zajra

Felcsendül, és milyen furcsa a

Tücskök hamisan zengő kórusa.

Egy birkáról

Nem birka már, mert érdeklődő fajta;

Akinek szűk a zsúpfödeles pajta.

Törvényszerű?

Csillagok fényénél cserebogarak párzanak.

Ha lesz levél, kell a növényevő!

Úgy teljes a világ?

Virág, gyümölcs, majd kopasz faág?

Valahol fent nem ez a rend:

A szabadság rendetlensége

Uralja a végtelent.

Az őrszem

Hazafelé masírozó

Sötét oszlopok

Ritmusára ver a szív.

A drótokon itt

Nem fecske ül,

De mellem tépő

Holló szárnya

Feketül.

Kicsi árvám!

Feleségem!

Száll a morzejel haza.

Nem állhatja útját

Sziklás hegyhát.

Fekete varjú a postás.

Fölkárog az ostorfán.

Majd szívemet tépi,

Amikor ölembe ejti

Halott levelét egy faág.

A gyerek játszva kap utána,

Csak a feleségem szíve fáj.

Október ködben úszkál,

Deresek a csillagok.

A piros mozdonyszív

Feldobog. Az enyém megáll.

A mezőn két éve már

Folyik, csak folyik a vér.

Szétrobban a test, a testvér.

Rápereg a hótörzsű fákra

Forró szívük könnye: a vér.

Márványszobor lesz a fiúkból.

Mint a föld méhéből

Kiszakadt újszülött

Jajong is, mint ki most

Jött a világra.

De hiába hívja Krisztusát,

A vasszögek őt szegzik a fára.

Kezét, lábát eldobja magától.

Nem kell mankó a haláltól.

A föld felett, a poszton

Az őrszem. Föld alatt

A sok-sok kőszobor.

Temető ez az erdő, temető.

Minden fája kereszt.

Az erdőre hull az őszi fény,

Tükör minden esőáztatta levél.

Tükörjáték, gyerekjáték,

De bajt hoz arra, kinek

Felnőttként szemébe lángol.

Meglepik, mint jámbor vadat

A vérszomjas vadászok.

Menj! – mondja hátának a szurony.

Mondhatta volna azt is: Halj!

Ugyanilyen halkan.

Vitéz nagyapám emlékére.

Első és utolsó szerelem

Voltam én jó kisgyerek.

A kamaszkor próbára tett.

Nem voltam rossz vagány.

Kísértett rossz asszony, tiszta lány.

Olyan vagy nekem, mint

Jövőt ígérő, illatozó és

Igéző, virágzó ág:

Első és utolsó szerelmem:

Magyarország!

Középkori földrajz

Lepény Föld ez.

Elefántok tartják.

Hegyei fogak. Folyói

Döglött halú vénák.

Pulzusa rengés,

Sóhaja atomfelhő.

Barna szem

Gesztenyefám!

Földem szökőkútja!

Gyertyavirágú lombok sátra!

Hűsödben tavaszom hanyatt fekszik.

Nagy, barna szemeit eső mossa:

Könnyes szemem szárítja a szél.

Bolhászkodik a lelkiismeretem.

Sétáltam már száz tű hosszát,

Nem találtam mégsem hozzád.

„Mindenkinek van egy álma”:

Tisztán jutni mennyországba.

Lyukas zsebbel, csupasz seggel:

Legyél, mint én, egész ember!

A politikai széljárás

Írom ez sorokat heveny buzgalommal,

Égig lelkesedve és magam-féltő gonddal.

Óva önnön lelkem nyári apadástól,

Régi csikó kedvem az eltunyulástól.

Kerekednek felénk forró-hideg szelek.

Birkózó kedvemmel harcba szállok velek.

Ropogtatják testem bajnok buzgalommal,

Törik vékony ágát földi hatalommal.

Kínkeserves immár testemnek a próba,

Mert szaharai nyárból kiteszik a hóra.

Buzgalommal hívom Isten segítségét:

„Vesse gyötrésemnek minél előbb végét!”

Istenem, ki fényt adsz, és felhősíted egünk,

Nyújtsd felénk kezedet, adjál kedvet nekünk!

Kedvet a szép tettre, óhajtást a jóra,

Legyél az igaznak tettre buzdítója!

Egy szélhámosra

Fordulatja vagyon Időnek és Sorsnak;

Végzetnek ereje, miként ama borsnak.

Elkapta a gyöplű Szőke Miska bátyót,

Rendőrség is fenekén a szép sárga gátyót.

Mi történt hát véle? Mit mesél a fáma?

Siketnéma leány, nem falusi dáma,

Megtetszett Miskának, s felült ama lóra,

Miként a hír mondja, csak egy fordulóra.

Eme nyergen hamarost meglátszott a nyoma;

Törvény elé került a liljomtipró koma.

Fordulója vagyon időnek és sorsnak;

Végzetnek ereje, miként ama borsnak.

Topa talpam

Topa talpam felemelem,

Utca porát le-lenyelem.

Szívom lehét forró délnek,

Áldom tüzét napsütésnek.

Nyílik a szóvirág.

Mikor hullik a szirma?

Léptem én már földre, fűre, olajra;

De leginkább ingoványos talajra.

Tyúkot – tíkot, kakast – kokast: mindegy.

Unom őket, ez a lényeg: mind egy.

Mátyások

Két Mátyás van. Egyik a barátom.

A másiknak akasztását várom.

Nem kötik fel, ezért eszek mérget.

Pedig sokra kóstálják a férgek.

Minden hiába

Egy rövid nyári éjszaka után,

Amikor fényes nap felriaszt,

Meglőtt nyúl pózában fekszem.

Öklöm a mellem alá gyűrve.

Lábam szétvetve, mint a béka. Meglőtt nyúl pózában fekszem.

Érzem, hogy ég minden izmom,

Fejem tele söréttel, oly nehéz.

Meglőtt nyúl pózában fekszem.

Testem minden sejtje lázas,

Szívem tájéka jéghideg:

Holt szívet enged csak közelébe.

Meglőtt nyúl pózában fekszem.

Hiába minden: öregszem.

Amikor még dicső

Amikor még dicső és büszke dolog volt

Kósza szelek szárnyára bízni a dobást.

Vagy versengni, magammal, ki lesz a győztes,

És inni, medve bőrére, az áldomást.

Ez is csak egykor volt: Ma már azt sem tudom,

Járnak-e szelek ott fenn, s a könnyű gerely,

Ami fürge kezemből távolba repült,

Nem volt-e vajon csak láncfű-pehely?

Az a régi dallam

Az a régi gyermekkori dallam,

Amit isteni ihlet küldött,

És füttyszóra kerekítette szám

Örök időkre elveszett talán.

Szívhez szóló és lágy volt,

Ahogy szólják a balladát.

Butuska gyerkőce koromban

Nem sírtam papírra dallamát.

Ahogy magam is elmúlok lassan,

Egyre többször sír bennem a sirám.

Hullanak a hervadó, őszi évek:

Hová lett gyerekkori melódiám?

Majd egykor raportra hívnak,

Félve és halkan mondja a szám:

„Uram, egyetlen kérésem van csupán.

Idézd fel újra halott melódiám!”

Egy kollégiumi eposz előszava

Múzsa, te/szólj! Mi/ért visz/nek si/etve a

Karcer/be en/gem? Aki/ olyan/ szabadon/ éltem

Miként/ az ég/be száll/dosó/ ritka ma/dárhad.

Nem volt / már örök /életet /érdem/lő nagya/nyám,

És aki /ennek a/ diák/ szállás/nak a szürke falát

Ki tudta volna a jóság erejével dönteni már.

Így lettem négy évig fogoly zord Kalocsán.

Fogoly lettem és annak őre.

Büdös kölykök lábszagát

Szívtam mélyen a tüdőmre.

Ha magamra maradtam éjjel,

Hiszen a csürhét nem láttam

Döglötten heverni széjjel:

A büdösben lelkes verset

Körmöltem az aprócska

Asztalra titkon, s nyerset.

Rájöttem ébresztő után,

Amikor kiderült, hogy

Mennyi rím sziszeg sután.

Ott, ahol a két út

Ott, ahol a két út összefutott,

Kezdődik a szürkén görbe vonal.

Sárguló kalászok fölött

A szél hullámzó árnyéka nő,

Majd szétfoszlik, mit gyenge fonal.

A nyár az évnek színes virága,

Mely a csillogó tavaszban hevül.

Nap élteti és langyos nyári zápor,

Míg ősszel fonnyadt szirma perdül.

És hajdani dísze hideg avarba merül.

Tudom

Tudom, ha újra tavasz lesz,

Hamvassá válik fönn az ég.

És árnyam lengő karokkal

Rohan majd a rét füvén.

Tudom, ha újra szűzi tavasz lesz,

Nem zöng zúzmarás ágon téli nesz.

Tiszta folyó csendes dalt játszik,

Halkan csobbanó hullámaival.

Tudom, ha újra tavasz lesz,

Nem kísért többé sötét álom.

Rétek illatát szívom lelkemre, és

Te gyenge karomba kapaszkodsz majd.

Tudom, ha újra tavasz lesz,

Nem reszket bennem a gondolat.

Kimondom, és te érted csak,

Hisz beléd fogódzik minden gondom.

Féktelen vagy

Féktelen vagy, és úgy repülsz, mint a szél.

Keserű vagy, barna mandula a szád.

Amikor beszélsz, villantja fehér fogsorod a szó,

És azt mondod: Nem érsz el soha!

Nincs szárnyam, nem ragad el a földről

Semmi sem. De ha te hajad fonnád, e

gesztenye lepelt körém, repülnénk, szállnánk,

Csillagmagasban borulna az ég föléd és fölém.

Szél verődik erre

Néha szél vetődik erre, és szárnyra kél

Riadtan az ágon ringó riadt, pettyes bogár.

Majd újra mozdulatlan lesz a virágos ág,

Új bogarak jönnek és újra kóstolják

A cseresznyefa hófehér virágának ízét.

Majd alkonyatkor felsóhajt egy ág:

„Szűz maradtam, nem jött el a tavalyi bogár.

Itt volt, de elrepült vele egy fekete madár.”

Mindig

Mindig csak a tavaszt várom, és most is tél van.

Hamisan zúg a szél, borzong a kopasz ágon.

Minden éjjel könnyet izzad szememből az álom.

Noverim me, noverim te.

Ha ismerném magam, ismernélek téged.

Gőgös undor

Gőgös undorral volna jó nézni,

Hogyan vetődik zátonyra,

Kalózok kezén martalékul

Egy gyönge bordás, rossz hajó.

De rajta voltunk: jöttek vészjelek.

Sopánkodtunk, sírtunk, dühöngtünk.

Bűnös, gőgös hajó, tűrd most már,

Hogy mozgóképként nézzelek.

Távol az ég

Ide az ég sem néz!

Mégis kicsírázik a szerelem!

Óvoda volt egykor, dedóvó,

Ma is kísért a szelleme.

A fazekas

A formáját kezdő fazekas alakította:

Hosszúra sikerült a nyak és a derék.

De fenékhez bosszúsan vágta oda az anyagot,

Leeső félben is volt. Még volt egy hibája:

A lábaival karikázott, „karikatúró” volt.

Kari Kata lett, bolondul foroghatott a korong

Azon az éjszakán, amikor kialakult a bája.

Tragédia!

Lyuk a homlokon, vérnyomok.

Akasztott ember? Önakasztott ember?

Rakodók, irány a padlásra!

Az anya a fiával föllógatta a mostohát.

Mindenki teszi a magáét.

A helyben motorozó gyilkosok.

Menhelyről kihozott öreg.

A gyilkos fenyegetőzik,

Az orvos feljelent.

A hold a helyére kúszik.

Mécses gyúlt

Mécses gyúlt a világnak.

Leng a karácsonyest fénye.

Krisztust hozott a világra

A szerelem és a béke.

Betlehem jászlai várnak.

Csendet illatozik a széna.

Fekszik ölükben a gyermek.

Keze ökölben, és felsír néha.

Elültették már azt a fát,

Amelyből egykor a

Keresztfámat faragják.

Fej vagy írás?

Fej vagy írás? - kérdezitek.

Csak a levegőt mérgezitek.

Mert nem tudjátok, hej!

Hogy ez egy érem két oldala:

Én vagyok az írás, nejem a fej.

Vak vagy

Világtalan vagy: ott a bot a te kezedben.

És számodra is az a kérdés:

Akad – e kéz, mely átvezessen?

Kéz és bot…

Kerék, kerekek.

A lámpa mindig zöld.

Akad-e kéz, mely átvezet?

Csalók

Ketten kártyáznak.

Fer játék folyik, mer’

Mind a kettő csal.

Egy demizson bor

Vörös, vékony arc.

Mikor megy a busz, tisztelt uram?

Simlis sapkás voltam, olyan,

Akit a bent ülők közé küldtek.

A rokonságot látogatni indult

Egy demizson bor benne is.

The old man

The old man vas dreaming

About the lions.

Oroszlánról álmodott az öreg.

They beat me, Manolin.

He didn’ t beat you.

Ő nem győzött le.

I believe it.

Elhiszem.

Nehéz verset írni a semmiről.

Mégis könnyű verset írni róla.

Egy tekintélyes kör: szélén csupa nulla.

Madaraké az ember szabadsága,

Embereké a kalitka fogsága.

A madarak mindig közelebb vannak az éghez.

Részünk minden nyomor, de szabadok vagyunk.

Tele minden gyomor, bizonyos, hogy vagyunk.

Szeretnék só lenni, de cukor sohasem.

Nem loptam sokat…

Magam vagyok az első és utolsó áldozat.

Embernek lenni ének.

Gyere, énekeljünk!

Embernek lenni félnek,

Gyere, térdepeljünk!

Az Úr

És akkor elvonult az Úr,

nagy erős szél szaggatta a hegyeket

és tördelte a sziklákat az Úr előtt,

de az Úr nem volt a szélben.

A szél után földrengés következett,

De az Úr nem volt a földrengésben.

A földrengés után tűz támadt,

De az Úr nem volt a tűzben.

A tűz után halk susogás hallatszott:

És az Úr volt ott.

Mátyás bácsi számára külön kanalunk volt.

Időnként a jótettért is benyújtják a számlát.

Egyik tanárom

Takács a halált jelentette számomra.

A könyörtelen végzetet, a kiszolgáltatást.

Ez a gúnyolódó sovány ember maga volt

A könyörtelen kaszás.

Én is a halált jelenthettem valakinek?

Rodrigo da Triana elsősége mit ér,

Ha nem tudta, hogy első: Föld! Föld!

Láttam

Láttam a komédiát,

Hajam beleőszült.

Minden férfi bandita,

Minden asszony őrült.

Gyomrom, agyam tele van,

Öreg undor éget.

Választ akarsz? Kezdelek

Kiokádni, élet!

Biztos, hogy volt valaki a szobában

Az 1975-ös év decemberének egyik

Éjszakáján, amikor Mária

A szülőotthonban feküdt.

A halál hasonlít a születéshez.

Ha az anyaméh sejtjei gondolkodni tudnának,

a magzat megszületésekor bizonyára így gondolkodnának:

„ Ez is meghalt, szegény, pedig milyen szép naggyá

fejlődött az elmúlt kilenc hónap alatt.

Olyan világba ment, ahonnan nincs visszatérés.”

A halál „mennyei születés”, beleszületés Istenbe Jézus Krisztus által.

Marx, Nietzsche, Freud a gyanakvás nagymesterei, nem az Istenről szólnak, hanem az emberek isteneiről. Ám ezekkel az istenekkel mi sohasem tudunk végezni. ”Isten meghalt”, de az a kérdés, hogy milyen isten halt meg; azután ki ölte meg, ha valóban gyilkosság következménye ez a halál, végül miféle tekintélyhez tartozik a szó, amely ezt a halált ünnepélyesen kihirdette.

Semmelweis Ignác:

Mea culpa: mazochista,

Antiszemita és fasiszta.

Szabó Dezsőről is azt mondják.

A testi szerelem rabja:

Ágyékon találta Cupido.

Testvéreim!

Testvéreim, mi együtt ballagók!

Hullottak a fonnyadt szóvirágok.

Sorsotok temető és nehéz bánat.

Testvéreim, mi együtt ballagók!

Gyerekkorod halt, gyászolsz.

Szétfoszlik az ifjúság gyolcsa.

Beborít a didergő férfikor.

Gyerekkorod halt, gyászolsz.

Csak egy kóbor pillantás volt

Örök emlék az a tavasz-délután,

A fönt virágzó vasárnapi napfény.

És az a lány, aki maga a tavasz volt,

Én csak egy suta kis kamasz lény.

Egy pillantás és megváltozott a világ,

A szívem rengett még másnap is,

Mint egy kerge birka a vásárban,

Úgy kerestem szélfútta nyomát.

Ma is simítja még két kezem

Búzaszín szőkésbarna haját.

Igéző tekintetétől elfutott az ész,

Ma szürke szóval idézem a varázst.

Szomorú panoptikum

Tilos nevetni Guatemalában

A 20. század súlyos bűneiért:

Ide jelentkezem hát polgárnak.

Ramaverbon, madagaszkári királynő törvénye:

„Fejvesztés terhe mellett tilos megjelenni álmában.”

VII. Henrik angol király négy kutyát

Fölakasztatott, mert oroszlánját,

Az állatok királyát, szétmarcangolták.

ÓMAGYAR MÁRIA-SIRALOM

Saját átköltésem

Öntudatlan siralom valék.

Fájdalomba temetkezék.

Zsidó elválaszt világomtól;

Édes örömemtől, fiacskámtól.

Ó, én édes uracskám,

Egyetlenegy fiacskám!

Síró anyád tekintsed,

Bújából kimentsed!

Szemem könnytől árad,

Keblem bútól fárad.

Te véred hullása

Én keblem alélása.

Világ világa,

Virágnak virága!

Keservesen kínzatol,

Vasszegekkel veretel.

Fiacskám, te méznél édesebb.

Szegényül szépséged,

Véred vízként patakzik.

Sebeidnek forrásábul,

Sebeidnek forrásábul.

Siralmam, fohászom

Növekszik ezektül;

És keblem belső búja,

Mi soha nem enyhül.

Végy halál engemet,

Egyetlenem éljen!

Maradjon uracskám,

Kit világ féljen!

Simeonnak jóslata ére:

Most érzem a bútőrt,

Mit hajdan igére.

Mit egykor igére.

Elválnám tőled, fiam,

Ha nem látnám, hogyan

Kínzatol halálra.

Világ világa!

Virágnak virága!

Mit veled tesz a zsidó,

Törvénytelen, mert fogva,

Vonszolva, kötve öl.

Rángatva, öklelve öl.

Kegyelmezzetek fiamnak!

Ne legyen kegyelem magamnak!

Avagy halál kínjával

Anyát édes fiával

Egyetemben öljétek.

A fiaimhoz

Tudom, hogy ma még nem hiszed,

De egész életedben árnyékod leszek.

Ha magam a nappal szemben ballagtam,

Mögöttem jött minden kedves halottam.

Néma jelenésként, az éjszakai csendben,

Teszem fel a néma kérdést: Minden rendben?

A FIÚ SZIKLÁJA

Erdélyország Tündérország réges-régen.

Nincs királya, sem a földön, sem az égen.

A népe szabadon él, fenyvesekben.

Azért él ott, hogy a csoda megteremjen.

Ez a nép a vitéz hunok maradéka,

Attila király maroknyi származéka.

Itt várják, hogy megérkezzen megyer népe,

Melynek a hun rokona és egytestvére.

Az igaz, hogy ott lakik a morcos medve,

Ha málnát talál, akkor támad csak jókedve.

A székely ember dali fia, szép leánya,

Bátran járhatja az erdőt, sose bántja.

A mi fiunk az apjának szemefénye;

Anyjának meg, féltett kincse, reménysége.

Amint a fiatal nap feljő s lenyugszik

Mit tehet az idős ember, belenyugszik.

De Levente, beteg apja szemefénye,

Anyjának meg féltett kincse, reménysége,

Ment a sötét erdőmélybe, ahol kicsi házban

Hóhajú bölcs sámán éldegél, magában.

Ő az, aki minden bajra tanácsot ad.

Hozzá fordul hát Levente: „Tanácsodat

Kérem én is. Édesapám halni készül!

De nem hagyom! Kit ajánlasz segítségül?

„Fiam! Nem volt életemnek olyan napja,

Esküszöm néked a fenn ragyogó Napra,

Akit úgy tisztelek, mintha apám lenne,

Kitől bölcsességét már ősöm is nyerte,

Hogy halál ellen nincs orvosság. Ha lenne,

Mindentudó Ukkonnak hatalmas kegyelme

Nekem, alázatos papjának, megüzente volna.

Vagy éber álmomban beszélt volna róla.”

A két karját mellén téve keresztbe,

Mélyen meghajolt a daliás Levente:

„Ukkon bölcse, ha eljön a holnap reggel,

El kell indulnom, hogy utamat megleljem.”

„Ne felejtsd el, kedves fiam, hogy az Isten,

Akinek lábnyomát keressük itt lenn,

Nem leljük meg a sarunk taposta porban,

De a szívünk mélyén, a legkisebb sarokban.

Nem uralkodik a világ fölött, az égben,

De a lelked mélyén ül egy apró széken.

Most, hogy jó apádnak keresed a segélyt,

Ő éleszti benned a nem múló reményt.

Induljatok hát! Az Isten meg te: ketten.

Veled lesz mindenkor, minden szükségedben.”

A fiú vállára tette mindkét kezét,

Aztán elfordítá könnyet rejtő szemét.

Mikor a fiatal nap ébredt az égen,

Sugáresőt öntött szilaj jókedvében.

Lemosta az egyenes gerincű fákat,

Földet, hol kenyérnek vetnek puha ágyat.

Juhok csemegéjét, a zöldellő rétet,

Puha melegével a vadmadár-fészket.

„Ébredj világ!- sugarazta fűnek-fának,

Véget vetek immár a vén éjszakának”

Az velág felébredt: hajnali szél fújta

A pitypangos rétet, eregetve útra

Küs fehér lepéket főhőtlen ég felé.

Talán hódulásul az fényös nap elé.

Ezen gondolkodott a mi Leventénk,

Akit a szülei nagy útnak ereszték.

Volt siralom, áldás és teli tarisznya.

Úgy megrakva, mintha nem is várnák vissza.

Ott volt a szomszédság, szívbéli barátok,

Fehér gyolcsingükben a szomszéd leányok.

Könnyük úgy hull, mint eső, amivel nyáron

Villám-lábú setét felhő nyargal át a tájon.

Öreg nénik adtak neki tanácsokat,

Ha a szót mérjük: igön jókat, igön sokat.

Egyik mondta: „Jobbra, fiam! Csak keletre!”

Másik mondta: „Balra, fiam! Naplementre!”

Maros vizét kérdezte meg, hogy jól döntsön:

„Hol a forrás, hol születtél? Milyen földön?”

Halkan mondta a folyó, a bölcs és tiszta:

„Menj keletre, hegyek közé, s ne nézz vissza!”

Most ballag a folyó mentén, napkeletre.

Nem magányos. Sámán szavát megjegyezte:

„Induljatok hát! Az Isten meg te: ketten.

Veled lesz mindenkor, minden szükségedben”.

„Nemcsak ketten vagyunk, a folyó is társunk,

Játszópajtásom volt, most a jó barátunk.

A hideg forrását kell csak megtalálnom,

Ahol apámra élet vár, vagy rám a halálom”.

Az út igen hosszú, hetekig eltarthat,

Kopott bocskorában lassacskán ballaghat.

De a gondolatok nem mezítláb járnak,

Büszke madarak ők, ezért inkább szállnak.

Szárnyas gondolatok csak abban születnek,

Aki nem fordított hátat soha napkeletnek.

Aki megtanulta, hogy miben is higgyen.

Aki tudja, hol a hazája, s erős a hitben.

Szerencsés ember, ki elmondhatja: Boldog!

Hiszen minden napunk mást sem hoz, csak gondot.

Ha csak egyet hozna, az is elég lenne.

És ha egész éltünk, szívünk-lelkünk telve?

Mint hűséges kutya, követte a bánat.

Gesztenyeszín szeme volt, és csupa alázat.

Néha előreszaladt, s látta, hogy fára száll,

Feketerigó lett, sötét tolla maga a halál:

„Adjon Isten minden jót,

Diófából koporsót!”

Harsányan fütyülte, míg bele nem fáradt.

Mint hűséges kutya, követte a bánat.

Pajtása, a folyó vezette mind tovább,

Aztán egyik reggel azt hitte csodát lát.

Amit nem vett észre fáradt alkonyatkor,

Fehéren ragyogott a felkelő naptól.

Bundasapkás hegyek állottak előtte.

Ő köszönt is nekik, kalpagját levette:

„Mivel magam vagyok, ifjabb is kenteknél,

Elmondom hát, honnan hozott és milyen szél.

Messziről jöttem én, kopott a bocskorom,

Láthatják azt kentek, s van is reá okom.

Nem segíthet más nagybeteg apámon,

Csak két fehér levél kék szirmú virágon.

Ha ezeket tüstént húslevesbe teszik,

S ebből a félig holt jóízűen eszik,

Régi egészsége tüstént visszatér:

Ezért olyan fontos nékem e két levél.

Honnan tudok róluk? Azt ne is kérdezzék!

Talán megálmodtam, talán csak mesélték.

Suttyó koromban szívesen hallgattam

Öreganyám hangját, ha mellette alhattam.

Ő mesélt sokszor farkasról, rókáról,

Emberi, állati fondor gonoszságról.

Talán tőle tudom, annak is a titkát:

Jövőt az látja, ki ma is tudja, mit lát.

A gyógyító virágnak csodás leveléről

Hallhattam mástól is; egy füves nénétől,

Ki a kispadon ült az öregek között,

Én meg csak sunnyogtam görnyedt hátuk mögött.

Egy szó, mint száz: Tudok, amit tudok!

Hogy végre is hajtsam, van reá elég ok.

Csak segítség kéne, jó tanács is elég,

Hogy megtaláljam a kék virág helyét.

Levettem a süvegem, maguk is láthatják,

Tisztelettel veszem, ha tanácsukat adják.

Sok mindent láthattak ezen a világon,

Fehér levelet is kék szirmú virágon.”

A hegyek hallgattak. Kőszívű óriások.

Válaszolt egy madár, ezt hallgassátok.

Kék a lába, zöld a szárnya: Micsoda madár!

Ő az, ki zöld mezőben sétálgatva jár.

HÍR I.

Egy júliusi szellő szárnyán szállva

Kósza hír érkezett, ablak nyitva-tárva:

„Masaryk lett az elnök Besszarábiába’.

Rögtön cáfolta a Tanjug, tőlünk délre,

Joszif Tito „csahos” szellemét idézve:

„Nem pontos a helyszín: Bazarábiába’.

Lenin, Sztálin, Kádár a tanúm rája.

Mind egy közös akolba vagyunk zárva.

Hír II.

Kádár gyakran „káderezné”

Filigrán /csupacsont/ nejét,

De a szocializmus rögös út - ján

Elvesztette a fejét. A megtaláló

Adja vissza, mert kisebbségi érzés

Kerítette hatalmába a szegényt.

Biztassuk! János, ne add fel a reményt!

Krisztushoz

Drága Barátom!

Talán tiszteletlen megszólítás, belátom.

Te, aki lelkek sokaságát figyeled, tudod,

hogy nékem sohasem volt barátom.

Így szólítottalak, bocsáss meg érte.

Én is szegénynek születtem, mint Te

És áldom a sorsot, hogy tanítójuk lehettem.

Károli azt írta: „Jézus megkezdi tanítói hivatalát.”

Te is tanító voltál a földön, mint magam.

Munkatársak is lehettünk volna. Lehettem volna az apostolod.

De Péter sohasem, mert gyávának születtem.

Talán Máté, ki följegyzi minden fontos szavad,

Hogy ne vigye el a szél örökre.

Milyen szívesen jegyeztem volna a Hegyi beszédet.

Közben arra gondoltam volna: No, lám, boldog vagyok,

Magam is lelki szegény vagyok. Sírtam is néha, de csak akkor,

Ha az emberek nem látták. Szelíd is lettem, mire megöregedtem.

Éheztem és szomjúhoztam az igazságot, de magam is hazudtam.

Inkább irgalmas voltam, mint kegyetlen.

Ott voltam a békességre igyekvők között, bár le-lemaradoztam.

Én nem háborúságot, csip-csup csatákat vívtam az igazságért.

Talán nem a föld sara voltam, hanem fagyolvasztó sója.

Nem kell ezért, ha így ítélsz meg, juttatnod pokolra.

VILÁGKÉPEK

A görögök

A világ teremtésének második változata hasonlít egy kissé a finnhez. Ennek elbeszélését éppen a dalnok Orfeusz hívei és tisztelői őrizték meg, de végül mégis csak egy komédiaírónál és a filozófusok utalásaiban maradt fenn. Eredetileg inkább a vadászok és az erdőlakók közt járt szájról szájra.

Kezdetben volt az Éj - így kezdődik ez a történet. Nyelvükön az Éj neve Nyx. Homérosznál is a legnagyobb istennők egyike, aki még Zeuszt is szent félelemmel tölti el. E szerint az elbeszélés szerint fekete szárnyú madár volt. Az Ős-Éj a Széltől megtermékenyülve, ezüst Tojását a Sötétség óriás-ölébe tojta. A Tojásból a fúvó Szél fia, egy aranyszárnyú isten lépett elő: Érosz, a szerelem istene. De ez csak az egyik neve, a legkedvesebb az összes nevek közül, amelyeket ez az isten viselt.

A többi neve közül a Prótogonosz azt fejezi ki, hogy ez az isten volt az „elsőszülött” minden istenek között. Ha Fánésznek nevezik, a neve pontosan azt jelenti, amit a tojásból kikelve tett. Megmutatta és világosságra tárt mindent, ami eddig rejtve volt az ezüst Tojásban. Vagyis az egész világot. Fönt egy üresség: az Ég. Lent pedig a Többi.

A régi magyar nyelvben van egy szó az ürességre, mely eredetileg „tátongót” jelent. Ez a szó a Káosz. Eredetileg nem kavarodást, zűrzavart jelentett, csak később kapta a ma használatos értelmét. Így hát a Tojásban alul sem volt természetellenes összevisszaság. Úgy is mesélték ezt a történetet, hogy a tojásban alul a Föld volt, és az Ég és a Föld egybekelt, összeházasodott. Annak az istennek a műve volt ez, aki mindkettőt világosságra tárta, és azután egybevegyülésre kényszerítette: Éroszé.

A régi elbeszélés a tengerövezte országokban valószínűleg úgy folytatódott, hogy eredetileg Ókeánosz volt a tojásban alul. De nem egyedül, hanem Tétisszel együtt, és ők tapasztalták elsőnek Érosz erős hatását.

Orfeusz egyik költeményében az olvasható:

„ Ókeánosz volt az első, a szépen folyó, aki a párosodást megkezdte. Egy anyától való testvérét, Tétiszt vette feleségül.” Közös anyjuk pedig az volt, aki az ezüst Tojást tojta, az Éj.

Tanulságos idézni Vörösmarty Csongor és Tündéjéből az Éj nagy monológjának bevezető sorait:

„Sötét és semmi voltak: én valék,

Kietlen, csendes, lény nem lakta Éj,

És a világot szültem gyermekűl.”

A francia felvilágosodás

A felvilágosodás az ember kilábalása a maga okozta kiskorúságából. Kiskorúság az arra való képtelenség, hogy mások vezetése nélkül gondolkodjék. Magunk okozta ez a kiskorúság, ha oka nem értelmünk fogyatékosságában, hanem abbeli elhatározás és bátorság hiányában van, hogy mások vezetése nélkül éljünk vele. Sapere audi! Merj a magad értelmére támaszkodni! – ez tehát a felvilágosodás jelmondata. / Immanuel Kant, német filozófus /

A legfejlettebb ipari országok erős polgársága volt az a befogadó közeg, amely magáévá tette az új gondolatokat. Anglia, Hollandia filozófusai és írói kezdték meg az új gondolkodásmód terjesztését.

A szellemi megújulás tehát Angliában és Hollandiában indult el még a XVII. században. Átfogó szellemi mozgalmat a XVIII. századi Franciaországban hozott létre. A XVIII. század francia filozófiája az angol empirizmus hagyományaira épült / empíria: tapasztalat /. Abból a kiindulópontból, hogy az embert a tapasztalatai, tehát körülményei alakítják, emberivé kell tenni a körülményeket.

A korabeli Franciaország állapota valóban kedvezett a felvilágosodás kiteljesedésének. A XIV. Lajos, a napkirály halálát követő belső gazdasági és politikai állapotok európai mércével mérve botrányosak voltak. A „lex rex”, azaz a király maga a törvény, diktatórikus állapotából felszabadult közvélemény XV. Lajos kormányzása idején már jól volt informálva az országon élősködő Bourbon-dinasztia / burbon / botrányairól. / a média már működött /

Az uralkodónak személyes használatra 1857 lova volt. Felesége Maria Antoinette / antoanett / egy ruhát csak egyetlen egyszer vett fel. Állandóan több száz szabót foglalkoztatott. Szinte folyamatosan háborúskodtak. Óriási költséggel kiépítették Versailles-t / verszáj /, a híres palotacsoportot. Az amerikai polgárháborúban való részvétel is sokba került. A franciák, főleg a harmadik rend tagjai, besokalltak. Az ő képviseletükben a polgárság lépett fel.

A harmadik rendből jöttek a felvilágosodás gondolatainak terjesztői. A felvilágosodás első nemzedéke még az elfogulatlanságban és a türelemben látta a józan ész fő biztosítékát.

„Ahhoz, hogy helyesen ítéljük meg az embereket, meg kell nekik bocsátanunk korunk előítéleteit.” / Montesquieu, ejtsd: monteszkjő /

Őket követték a radikálisok. Roussea/ russzó /, a születési előjogok eltörlésének harcosa, az egalité / egyenlőség / szószólója. Aztán megjelent Voltaire /volter /, aki a felvilágosodás, Európa-szerte legnépszerűbb, vezére lett.

Abban mindannyian egyetértettek, hogy az intézményes vallás ésszerűtlen. Különösen Voltaire ostromolta meg-megújuló szenvedéllyel az egyházi visszaéléseket. Szállóigévé vált a levelei végére írt jelmondata: „Tiporjátok el a gyalázatost!” A „gyalázatos” alatt az egyházat értette.

Innen egyenes út vezetett a forradalom egyházellenes terrorjához. Papok tízezreinek legyilkolásáig. Ugyanakkor a hatalmat gyakorló forradalmárok látták, hogy a népnek szüksége van egyházi szertartásokra. A hagyományos vallásgyakorlattal szemben kialakítanak egy forradalmi vallásgyakorlat. A forradalmi napoknak, pl. július tizennegyedikének, emlékünnepélyeire gondolunk.

Bevezetik a Legfelsőbb Lény tiszteletét. A Konvent ezzel kapcsolatos rendeletének első pontja kijelenti: „A francia nép elismeri a Legfelsőbb Lény létezését és a lélek halhatatlanságát.” A legfelsőbb Lény ünnepe avatja fel az új vallásgyakorlatot. Robespierre / robszpier / virág - és búzakalászcsokorral a kezében – irányító lelke a szertartásnak, amelyet a kor népszerű festője, David rendezett.

A templomokban a Legfelsőbb lény tiszteletét kellett volna a hívek lelkében elültetni. Aki papként ellenszegült, azt börtön vagy a halálosztó guilottine / gijotin / várta. A „szabadság, egyenlőség, testvériség” nevében. Micsoda ellentmondás!

A felvilágosodás filozófusainak többsége nem jutott el az istentagadásig, az ateizmusig. A legtöbben deisták voltak. Elismerték az Isten teremtő szerepét, de úgy vélték, hogy a természet vagy a társadalom formálásában már nem vesz részt. Nem vehet részt! – szerintük.

A felvilágosodás a XVIII. században megkezdte a „civilizált világ” valláserkölcsi alapjainak bomlasztását. A XX. század vizsgálatakor majd meglátjuk, hogy hová jutottunk. A Franciaországban végbement radikális változások kritikáját egy higgadt angol így fogalmazta meg:

„Egy új kormány alakításának puszta gondolata elegendő ahhoz, hogy undort és félelmet váltson ki belőlünk. Az angol forradalom korában mi azt akartuk, és ma is az a célunk, hogy mindazt, ami van, őseink örökségeként birtokoljuk. Nagy gondot fordítottunk arra, hogy ne oltsunk be örökségünk törzsébe semmilyen sarjat, amely nem felel meg az eredeti növény természetének.

Önök, francia forradalmárok, ha akarták volna, tanulhattak volna a mi példánkból oly módon, hogy visszaszerzett szabadságuknak hozzá méltó jelleget adtak volna. Igaz, hogy amíg nem birtokolták, az önök alkotmánya erősen károsodott és elfecsérelték azt. Azonban megmaradtak a régi falai, és rendelkeztek az ősi és tiszteletre méltó kastély egész fundamentumával. Mindezek az előnyök az önök rendelkezésére álltak régi államukban. De úgy cselekedtek, mintha sohasem lettek volna civilizálva, és mindent elölről kéne kezdeniük.”

A romantika

Edmund Burke / edmönd bö’ k / angol filozófus bírálata a két forradalom összehasonlításán alapszik. Az angol forradalomra úgy tekint vissza, mint szerves fejlődés eredményére, amely ugyan továbbfejlesztette a viszonyokat, de nem tett hozzájuk természetüktől idegen elemeket. Elismeri a francia forradalom jogosságát addig a pontig, amíg a szabadság visszaszerzésére, vagyis az abszolutizmus felszámolására irányult. Amit elfogadhatatlannak tart, az az ősi alkotmány teljes elvetése, a gyökeresen új viszonyok megteremtésének szándéka.

A francia forradalomhoz nagy reményeket fűzött egész Európa. A kezdeti rokonszenv az idő multával az ellentétébe csapott át. A jakobinus hatalomátvétel, a nyomában járó terror és diktatúra, az értelmetlen megtorlások és vérengzések megkérdőjelezték a forradalom jogosságát.

A létrejövő kapitalista „új világ” általában nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket.

A valóság: az embertelenné váló körülmények, a támasz nélküli ember, a társadalmi különbségek növekedése, a tömegek nyomora.

Az 1790-es évek valósága már nem kellett az új nemzedéknek. Úgy érezték, hogy minden bizonyosság elveszett. Egyre bonyolultabb és ellenségesebb lett az őket körülvevő világ. A régi hagyományos vallásos világnézet megingásával a művész és közönség között az egyetértés megszűnt. A művész és a közönség közti távolság napjainkban is nő.

Minden művész a maga útját járja. A mítosz „magánmítosszá” alakul át, és a művek, alkotók saját mitológiája, nem biztos, hogy megértőkre talál.

A tények mégis azt bizonyítják, hogy azok a művek lettek maradandóak, még napjainkban is játszhatóak, olvashatóak, amelyek a bibliai igazságra épülnek, és a krisztusi szolidaritást hirdetik.

Az angol Dickens, a francia Victor Hugo, a német Goethe és Schiller, akarva-akaratlan, a keresztény morál szószólói.

Gondoljunk az elesettekhez lehajló Dickensre a Twist Oliver olvasásakor! Victor Hugo A nyomorultak című regényének megváltó gesztusú püspökére, aki új utat jelöl ki egy volt gályarab számára. Goethe a Faustban mennybe emeli a becsapott, de tiszta lelkű Margitot.

Schiller Ármány és szerelem című tragédiájára, amelyben a főszereplő Ferdinánd tisztessége, tehát a Jó győzelmet arat az apai számítás, a törtetés, tehát a Rossz fölött. Kimondatlanul: az ember isteni része az ördögi fölött.

A XIX. század végén megjelenik Nietzsche / nicse / komor alakja.

A XX. század szemlélete

Megjelenik egy lelkészcsaládból származó ember, aki mélyen átéli a kereszténységtől való elszakadást, amely gyermekkorától fogva átitatta. Az átlagos ateistáknak / istentagadóknak / fogalmuk sincs arról, hogy mit jelent a világ számára „Isten halála.”

Az eszeveszett ember fényes nappal lámpát gyújtott, a piacra futott: Istent keresem! Istent keresem! Hol van Isten? – kiáltotta. Megmondom nektek! Mi öltük meg őt – ti és én.” De hogyan tehettük ezt? „Isten halott. Isten meghalt. És mi öltük meg! Mivel vigasztalódunk minden gyilkosok gyilkosai? A legszentebb és leghatalmasabb, ami a világnak volt, elvérzett a kezünk alatt – ki mossa le rólunk a vérét?”

Jött a huszadik század, és lemosta. A két világháború közel hatvanöt millió halottjának vérével. A haláltáborok, a GULAG- szigetcsoporton raboskodók könnyeivel.

Nitzsche szerint az ember egy ragadozó állat, ami lelki nyugalommal gyilkol, megbecstelenít, kínoz, gyújtogat, mintha diákcsíny lenne az egész. A megállapítása az emberiség egy részére igaz. A két „fasiszta” diktatúrára, a sztálini kommunistára és a hitleri nemzetiszocialistára, amelyek kitenyésztették ezt az embertípust.

„Az ember a még meg nem állapodott állat” – jelenti ki határozottan, és felrémlenek előttünk a legutóbbi háborúk tömegsírjai a Balkánon, Afganisztánban és Irakban.

Milyen helyzetben van tehát napjainkban az emberiség? Godotra várva álldogál.

A művészet megpróbálja ábrázolni ezt az állapotot, de még nem mutatta meg a kivezető utat. Megalkották az abszurd irodalmat. Ha már abszurd a világ, azaz kiszámíthatatlan, irány nélküli, abszurd az emberi létezés is. Az ember reménytelennek látszó, de olykor hősies küzdelmet folytat a létért. Godotra várva. Azaz Istenre, mert angolul a God Istent jelent.

Csak az a helyzet, hogy ez a talány régen is foglalkoztatta a gondolkodókat. És akkor már megadták rá a ma is érvényes választ.

A harmadik út

Németh László igen szemléletesen ismertette a harmadik út elméletét: Tegyük fel, hogy van Új – Guineában egy párt, amely azt vallja, hogy Új – Guineának az angolokénak kell lennie. A másik szerint Új – Guinea csak a hollandok alatt lehet boldog. S most föláll valaki, és azt kérdi: ”Nem lehetne Új – Guinea a pápuáké?” Ez a harmadik oldal, a harmadik út.

Gulyás Pálhoz 1939-ben írt leveléből: „Hogy végül ki bűnhődik meg a német – orosz egyezményért, azt még nem látom egészen. A népek csatája mindenesetre Moszkva körül lesz. A mi számunkra, noha nem érjük meg, vonzóbb lenne Moszkva győzelme, mert az csak bennünket, a középosztályt / s a magasabb ideákat /semmisítené meg, de a nép megmaradna.

A mikor a hold lesz a nap,

Fényes lesz a nyári éjszaka.

A halál benéz az ablakon.

Rémülten meresztem szemem,

Pedig csak az eperfa vézna ágán

Hintázik egy macskakölyök.

Görbebottal húzza füles fazekát,

Mert ölbe venni most nem meri.

És seprővel fenyeget, aki már nincs.

Pedig ő volt apám – anyám – tanítóm,

És most már Istennél e földi kincs.

Bocsásd meg azt az ostoba tréfát,

Amikor görbebotod kiakasztottam,

De te azért nem csúsztál el a havon,

Csak ujjaid jelezték: ”Túl durva a tréfád.”

Bocsásd meg e hálátlan családnak,

Ha sírodra disznóól épül, és törékeny,

Kislányéhoz hasonló csontjaidra

Naponta bűzös állatlé csorog.

Te megértő voltál, mikor apámat,

A vállalt fiadat rendőrök követték.

Nem vádoltad Istent, csak a buta embert,

Aki Júdásként árulója lett a testvérének.

Halálos csendes volt, mint egész életed.

Az ágyad fejénél testvéred üldögélt.

Én a lábaidnál, a közös ágyunk szélén.

És imádkoztunk, nyugováskor minden este:

„Mi atyánk, ki vagy a mennyekbe’…

Most pedig az Istent kérem meg,

Hogy minden nap adjon egy tölcsér fagyit,

Amivel egykor megleptelek tégedet.

Politikai panoptikum

A kecölfalvi önkormányzat

Lépten nyomon, nyomon lépten

Birka legel Kecel-réten.

Benn az önkormányzati házban.

Tizenkét képviselő magas lázban.

Az állam adott, bár nem eleget.

Mire verjük el, ha lehet?

Világkiállítás legyen?

Schindler-szobor Diákhegyen?

Hefti Imre

Göncz Árpád

Esernyővel kézben a kőzáport várom.

Itt állok hullaként. Mögöttem zúg és

„Patkány!”- t kiált a becsapott ifjúságom.

Piros László

Valaha hentessegéd voltam,

Húsba vágtam, csontot aprítottam.

Belügyes lettem, miniszteri poszton.

Húsba vágok, csontot aprítok.

A családfa gyökere

Ugróczy Gábor Rózsa Vera 1816. VII. 28. Anna

Ugrenyec Gábor Rózsa Vera 1818. X. 21. Orsolya

Ugróczy Gábor Rózsa Vera 1821. IV. 3. Franciska

Ugróczy Gábor Rózsa Vera 1823. VII. 9. Ignác

Ugranec Tamás Kovács Erzsébet 1840. XI. 17. Anna

Ugranec Tamás Kovács Erzsébet 1843. VII. 17. Magda

Ugranec Tamás Kovács Erzsébet 1847. II. 6. József

Ugranecz Ignác Beniczki Róza 1844. XI. 13. egybekelés

Ugranecz Ignác Benicki Róza 1850. XII. 10. János

Ugranecz Ignác Benicki Róza 1853. III. 3. Róza

Ugranec Mihály Feró Mária 1879. XI, 24. egybekelés

Ugranec Mihály Feró Mária 1880. X. 26. Pál

1881. XII. 26. Vera

1883. II. 22. Mihály

1885. VI. 26. Pál

1887. XII. 22. János

1890. XI. 27. András

1893. IV. 26. Mária

1898. II. 1. Erzsébet

Ugranec Mihály, apai dédnagyapám mellhártyalob miatt 1900-ban halt meg. 1856. szeptember 20-án született, tehát életének 44. évében, január 12-én vált meg ettől a világtól. A legidősebb fia ekkor 19, a legfiatalabb 10 éves volt. Öt derék férfi, ezért érdemes volt élni!

Ugranyecz András Kapás Teréz 1814. XII. 12. András

Ugranyecz András Kapás Teréz 1918. VI. 22. József

Ugranyecz András Farkasfalvi Eszter 1937. V. 31. Teréz Júlia

Ugranyecz András Farkasfalvi Eszter 1942. XII. 12. Gyula

Farkasfalvi András Bobek Eszter 1886 és1894

/Filus Mihály Szefcsik Rozália, Bobek János Jónás Rozália /

1912 József

1914 András

1919 Eszter

A gyermek a szülő valósága.

A cél valósága az útnak.

A mag valósága a virág.

A gonoszságnak nincs valósága.

Lao – ce

Kétévesen

Kétéves koromban

Felnéztem reátok,

Szovjet katonákok.

Mahorkát szívtok,

Zsidókat szidtok.

Lábatokon bakancs,

Másikon csizma.

Egyikőtök vakarcs,

A másiktok Kuzma.

Simította fejem

Tenyeretek néha,

Szívemben ezt lelem,

De a szám még néma.

Kétéves koromban

Felnéztem reátok,

Sok-sok katonákok.

Ostrom alatt falum

Elnémult, mint a hal.

Isten rá a tanúm,

Úgy rengett a fal.

Felnőttek játszottak

Háborút felette.

A fene megette!

Francúz is felette!

Ide-oda röpült

A sok acél gránát.

Ekkora drámát

Török játszott itten.

Elvitte aztat is

A nagy Allah isten.

Titeket vár Moszkva,

Sztálin, Hruscsov,

Brezsnyev, Gorbacsov

Jelcin, a részeges.

Végre Putyin, aki orosz.

Hogy ezeket elviseljétek,

Itókátok: vodka és vodka.

De rövidesen kijózanodva.

Barátaim már kétéves koromban.

Úgy élj, hogy a tengeri hullám,

Mint tajtékot partra ne vessen.

Úgy írj, hogy az utolsó mondat

Búcsú legyen a sírkereszten.

Repít a hajó és evező.

Marke küldött: itt a part!

Visszafelé, bár a vérem elfolyt,

Szőke zászló jelezze a diadalt!

Ott a bokor esti lombjában,

Ott lakott a kíváncsi szerelem.

Édes testszaga a ligeti bokornak,

Gyerektestek remegő próbanásza.

Álarcos éjszaka holdja,

Égi szem sárga bogara,

Pupillája: Holdnak udvara.

Szeme fénye annak sugara.

Pisztolynak ágyú köszön.

Egy lövésre golyó-özön.

A határ nyúlik és szalad,

Mint simított vörös szalag.

Árulás – mondod – véres bakák

Urak sakk tábláján csontbabák.

Bátorság volt mégis benned,

A halál-partit meg is nyerted.

Sárga földdé nem ott lettél,

Sárga földre itthon leltél.

Kezed összekulcsoltad,

Karakán nagyapám.

Diáksapkás emberke voltam,

Életre - nyílt szemű és csendes,

Mindig egyedül bandukoltam.

Végre rád találtam, kedves.

Ha most kezembe adnád a kezed,

Simítanám szelíden és némán

Te felemelnéd barna szép fejed

És rosszallón tekintenél énrám.

Signor!

Önnek nem használ a szigor?

Az út virágos.

Ez csak világos?

Ha a kacsó kecses,

Az a kacsó becses.

Nagy barna szemében apró fekete szemek,

A végtelen kék éggel néznek farkasszemet.

Nem a kék éggel, de a fényes Nappal

Szemére húzott sárga, gyűrt kalappal.

Körötte az éjfél húrját pengetik a fák,

Ő csak áll a szemerkélő csillagfényben,

A lopakodó napot lesi óriás szemével.

És megtanul a kert is látni,

Minden ág-levél most arra néz,

Amerre a napraforgó fejét

Elfordítja egy láthatatlan kéz.

Van a tündéreknek virágnyoszolyája,

Örömtől ittasan „hervadoznak” rája.

A kiállítás szenzációja:

Disznószobor: carrarai márványból.

Nem fontos, mit ér az életem,

A szívemmel sejtem már talán.

Szemed mosolya én lettem,

És apró ráncok homlokod falán.

Csókolni szeretnélek,

És részegen ölelni át.

Vágyamból fölzokog egy ének,

S négy fal közt ismétli magát.

Még néhány nap, és egy

Új év /24 / küszöbén állok.

Benn talán csend fogad,

És beteljesült álmok kísérik.

Életem sárga gyümölcse beérik.

Álmomban ízleli már a szám.

Mint gyűrűk az élő fára,

Úgy feszülnek az évek pántjai rám.

Sokszor vert arcul a titkos szégyen.

Akkor eszembe jutottál, anyám!

Vajúdva tán halálom kívántad:

S ím, életem mélyén ott a halál!

Ma csak kettőnkre gondoltam, s így lett

Együtt szívemben a Kezdet és a Vég.

Március volt a tested: puha bölcsőm.

És halálom lesz a decemberi ég.

Kommunizmus

„Mit csináltok, elvtársak?”

„Bontjuk a téglagyárat.”

„De hát téglára szükség van!”

„Azért bontjuk.”

Találkozásom Leninnel

/Egykor iskolai olvasmány volt. /

Lenin elvtárs: „Gyerekkoromban sokszor ingereltem a ludakat.”

A legszebb kislány az osztályban így olvasta:

„Sokszor ingereltem a lukadat.” És hogy pirult szegény!

Majd férjhez ment egy szabadszállási katonatiszthez.

Történelem

„A szövetséges csapatok végrehajtották a szicíliai partraszállást.”

„A szövetséges csapatok végrehajtották a szicíliai parasztszállást.”

Ezt fiú olvasta, szegény napszámosok nyolcadikos gyereke.

Örömömben majdnem beírtam neki egy ötöst. Röhej ez az egész!

Tanú rá Ábel, a fiam. Förtelem, de minden szó történelem!

Sörös Somogyi Matyi bácsi

Mai lakhelye: 1971 óta a legszélső parcella 6. sorában.

Élt 88 évet. Nyomorgott és udvarolgatva kéregetett egy életen át a Liget és a Magyar utcában. A téli tüzelőt a Ligetben gyűjtötte össze, és hámmal húzta megrakott tragacsát. A Magyar utca második házában lakott, és minden titkok tudója volt, de sosem árulója.

A mi igazgatónk

Egész életében bakizott. A legnagyobb az volt, amikor nőnapon az emancipált hölgyeknek előtt mondotta: „A nők emancipincája okos dolog volt.”

Azután fogta magát, és elment az ÁFÉSZ – ülésre. Ott csak azt vették észre, hogy az István latyakban ül, aminek „piskóta” szaga volt.

A réges-régi imakönyv borítóinak belső lapjára írt énekszövegek

Üdvöz légy, örökké áldott légy

Oltári szentségben jelen levő Isteni felség!

Isten és ember, Krisztus Jézus,

Minden áldás élő kútfeje, menny és föld Ura, Istene!

Kit az angyalok odafent az egekben,

Úgy imádnak az oltári szentségben.

Én is, méltatlan teremtményed,

Leborulván imádom szent fölséged,

És teljes szívemből hálát adok Neked,

Hogy te, mennyei fölség, lelkünk eledelére

Tenmagadat adtad az oltári szentségbe’.

Kérlek, Uram! Ne vegyelek soha ítéletemre,

Hanem az üdvösség e szentsége legyen

Nekem is Üdvösségemre. Ámen.

Dícsérjük és imádjuk, szeressük és magasztaljuk végtelen!

Jézust, egyetlen szerelmünket, a legméltóságosabb

Oltáriszentségben.

II.

Hű gyermeked leszek mindig, ígérem

Ezt Szűz Anyám, - oh el ne hagyj engem

Soha, oltalmazó Pátronám. – Benned bízva,

Téged áldva, csak e szó jön az ajkamra: - Üdvöz légy!

Oh Mária, Isten anyja, énnékem is jó Anyám!

Szívem-lelkem lángbuzgalma dicsér későn és korán.-

Végórámban állj mellettem, hogy akkor is azt zenghessem:

Üdvözlégy Szűz Mária!

III.

Ha égből földre néz szemed

Anyánk, ha bút és bajt keres.

Ha nézed itt a föld porát,

Ki jár itt véres golgotát?

Magyarokra nézz, sorsuk mily nehéz.

Ó, szánd meg őket, védd meg őket

Viharban annyit szenvedőket.

Szűz Anyánk, te jól tudod,

Nekünk csak szenvedés jutott.

Vesd áldó két szemed reánk.

És felragyog még Golgotánk.

Magyarokra nézz!

Közelebb-közelebb Uram hozzád!

Boldogan ölelem kereszted át!

Édes lesz az nekem, hisz Te fogod kezem.

Közelebb-közelebb hozzád, Istenem!

Ha vándor utamon a nap leszáll,

Nyugtot fáradt fejem csak kövön talál.

Álmomban rebegem: tiéd az én szívem.

Mindig csak közelebb Hozzád Istenem!

Lépcsővel álmodom. Hozzád vezet.

Kegyelmed felsegít ott majd engemet. –

Angyali szózat hív, repes feléd a szív.

Mindig csak közelebb Hozzád Istenem.

Repdeső szárnyakon felhőkön át,

A csillagok között fel-fel Tehozzád;

Melletted helyem, Néked adom szívem.

Közelebb-közelebb Hozzád, Istenem!

Tudom, hogy arcodat megláthatom.

Véget ér egykoron sok-sok bánatom.

Sóhajom végszava e hő ima legyen:

Mindig csak közelebb Hozzád Istenem!

Világ királyné asszonyunk,

Szeretve néked hódolunk.

Óvd meg vészben nemzeted!

Terjeszd ránk áldó két kezed!

Magyarokra nézz!

Megjegyzés: Meglepően szép és gyakorlott írás. Lehetett az én dédnagyanyámé is! Maga a könyv a következő támpontot adja: Harmat-Sík: Szent vagy, Uram! Ima és énekeskönyvek az egységes, országos énekreform szolgálatában. 383 számozott oldal, ebből az első harminc hiányzik. Rendkívül sokat forgatták! A fenti szöveg, mint említettem, a borító belső lapjaira, nehéz kézzel, de szépen írva.

Dédanyám, Anna, Panna néni, ítélje javadra az Isten, hogy a család terhébe zokszó nélkül belerokkantál, és részeg félálomban, fazékban sütötted szénné a kenyérnek szánt tésztát.

Gyerek - magamnak pedig azt az aljasságot, hogy kampós botoddal a havas udvaron húzott csávás fazekat leakasztottam róla, amikor egy kicsit megpihentél. De, Istennek hála, nem estél el a fagyos udvaron.

Egyes pedagógusok ma is azt hiszik, hogy rájuk is esik még néhány sugár Gárdonyi Lámpásának fényéből. Rosszul teszik. Ma már a pedagógia is az idegek csatatere, és tömény politika. A mai „lámpások” intelligenciája pedig igen alacsony színvonalú. A régi pedagógus öntudatosabb volt, a mai, fenékig, a lelke fenekéig, szolgalelkű.

Vannak, talán inkább voltak, gyűlöletes gesztusaim, és mindkettő egy tőről fakadt.

Bizonyos, hogy alapvető jellemzőm a félelem: teljesen mindegy, hogy vélt vagy valóságos az ok. Ennek kompenzálása a nagyképűség, amelyet még ma is érzek, de jól tudom álcázni. Ezért nem lehetett soha szívbéli barátom.

Sokkal gyűlöletesebb, mert ösztönös: A főnökeim előtti meghunyászkodás.

Azt hiszem, ezeket a hetvenes években használt ruhadarabokat a következő évtizedek alatt sikerült levetni.

Az utóbbi a származásommal járt, hiszen „csak” Juhászok és Kapások voltak az őseim, akikben - évszázadok alatt - génjeikbe fészkelte magát az alázat. Bizonyos, hogy örököltem. Nem szólva arról, hogy apám útkaparó volt. Anyám azonban minden helyzetben feltalálta magát.

A gyerekeimnek már nyitva a szabadság öntudatos útja. Csak tudjanak járni rajta!

A székely himnusz

Ki tudja, merre visz a végzet

Göröngyös úton, nehéz tengeren?

Vezesd még egyszer győzelemre néped,

Csaba királyfi, csillagösvényen!

Maroknyi székely porlik, mint a szikla

Népek harcának nehéz éjjelén.

Vezesd még egyszer győzelemre néped!

Ne hagyd elveszni Erdélyt, Istenünk!

Életem hőskölteménye

Témája a szőlőletelepítés előkészítése és végrehajtása. A hatalmas támoszlopok emelgetése és sorba rakása. Következménye a bal lábam idegeinek kikapcsolása, előbb tompulása, majd az emelésre képtelen gerincem összeomlása. Ezért műtöttek, de nem rehabilitáltak, magam sem tudtam, hogy illett volna fürdőbe járni. Hónapok múlva olyan állapot, amelynek elviseléséhez már mankóra volt szükségem. Le akartak százalékolni a járási ellenőrzésen, de oda is már csak lebegő gerinccel érkeztem. Volt egy tisztességes pap ismerősöm, akinek egykori diáktársa az ORFI egyik osztályvezető főorvosa lett. Hozzá kaptam ajánlólevelet. Fővárosi Tanács Tétényi Úti Kórház Rendelőintézete. 1115. Budapest. XI. Tétényi út 12 – 16 sz. Telefon: 665 – 622 Ez volt az első állomás, ezt követte a tulajdonképpeni ORFI. Dr. Balogh Zoltán főorvossal az élen. Pénzt nem fogadott el, de megajándékoztuk Handel Messiásának lemezfelvételével – hálából. Nagy reakciós volt, jól el lehetett vele négyszemközt beszélgetni. Ez lelkileg is használt.

Naponta injekció a gerincoszlopom mind csigolyája mellé. Vízkúra, minden tornamutatvánnyal és parancsszóra, majd szőnyegen folytatott mozgásgyakorlatok kézzel – lábbal. Plusz büdös kenőcs a hátra, majd vízsugarazás a hátamra, és masszázs. Egyszóval tökéletes ellátás. Tartott vagy három – négy hónapig, s akkor közölték: Ha nem akarok aggkoromban ferdén járni, húsz kilónál nagyobb terhet soha ne emeljek, mert meg fogok görbülni, hiszen a gerincemet a hátizomzat tartja. Állandó gondozása, erősítése egész életem hátralévő időszakában folyamatosnak kell lennie. Ekkor kezdtem el őszülni, amely ha százéves koromig tart, meg leszek magammal elégedve.

Az egyetlen macskám

Talán 1954-ben járt az idő. Túl voltunk már Rákosin, illetve ideiglenesen leértékelődött a kremli tőzsdén, mint aki túlteljesítette a magyarság kizsákmányolásának tervét. Itthon még a felsejlő változásokra vártunk, de mindenképpen szabadabbak voltunk. Ezért indulhattak a szüleim most már párban és fényes nappal a szőlőbe dolgozni.

Hogy kerül egyetlen kedvenc macskám a politikába? Hát ezért, meg azért is, mert a világon mindent a politika határoz meg. Az ő sorsát is. Ha őszinte akarok lenni, márpedig eléggé nagy bajom, hogy általában az vagyok, mindig utáltam ezt az állatfajtát. Akkoriban, úri kedvemben, még nem voltunk túl a svájci vereségen, valamiért megkedveltem ez az isten tudja, honnan hozzánk vetődő girhes dögöt. Talán azért vettem pártfogásba, mert a szüleim mindenáron túl akartak rajta adni. Ha az apámon múlt volna, simán felakasztja. Az anyám, lágyabb szíve lévén, az eltűntetésnek emberségesebb formája mellett döntött: „Sózzuk mások nyakára!” Ezt talán ki se mondta ilyen nyíltan, de benne volt a levegőben, hogy a macskának valamilyen módon menni kell.

Ügyeltem én a könyveimre, a macskára, de főként a szüleimre, akik éppen előkészítették a három kilométeres útra a kerékpárjaikat. A megosztott figyelem azonban csak felületes lehet. Tudtam, hogy most akarják a macskát kicsempészni a macskát az udvarunkból. Anyámék elhajtottak, és én riadtan vettem észre, hogy a macska eltűnt. Anyám beletette egy szatyorba, és azt a kerékpár egyik szarvára akasztotta.

Amikor elkeseredésemben utánuk eredtem, talán már a Temető utcában jártak. Röviden szólva, volt egy kilométernyi előnyük. De én vágtáztam utánuk, mint az őrült. Nem hajthattak túl gyorsan, talán meg is álltak útközben. Mint később kiderült, így is történt. De én csak a hosszú dűlőúton értem utol őket, akik, látva, hogy rohanok utánuk, bevártak.

Klottgatyában rohantam, de izzadtam, mint a túlhajtott gebe, a szívem betegen kalimpált, és alig tudtam kiejteni:” Hova tettétek a macskámat?” Az anyám megszánt: „Útközben a Szőlősiék sarkánál kidobtuk.” Rohanás vissza vagy egy kilométert! De ott aztán végre megtaláltam. Boldogan és győztesen battyogtam vele haza.

Mivel szeretem, ha a történeteim általában pesszimistán végződnek, most is gellert kapnak a további események. Ez már pszichológusoknak való rejtély. Néhány nap múlva a Dingó kutyám, amelynek eddig még soha nem borzolták föl idegeit a macskák, váratlanul megváltozott. Az anyámék pártjára állt.

A macska szokásos módon és ellenszenvesen nyalogatta a szőrét, a kutyának hátat fordítva. Lehet, hogy ezt vette zokon a Dingóm, de váratlanul rátámadt. És életem nagy talányát adta föl akkor az a kölyökmacska. Úgy megijedt, hogy egy lépésre sem volt képes, eldőlt, és a szája habzott. Infarktust kapott az ijedtségtől. Nekem kellett elhantolni hátul a kert végén. Még talán ma is élne, ha nem rohantam volna utána. Vagy ha a nagy rohanástól én kaptam volna infarktust.

„JÓPOFÁK”

Professzor dr. Czeizel Endre

A kezembe került a Patika Magazin legfrissebb száma. Ki mosolyog rám a vénség szégyentelenségével? Endre bátyám.

Azt írja egy rövid és riportnyitó karrier-összegzés:

„Élj úgy, mintha nem lenne holnap – szól az angol mondás, de valóban úgy élünk- e, értékeljük – e azt az időt, amit kaptunk a sorstól, és kihasználjuk – e annak minden pillanatait? Czeizel professzor kihasználta és kihasználja élete minden percét. Bizonyíték erre az általa írt mintegy félszáz könyv, a számos – közötte 500 angol nyelvű – publikáció, számtalan előadás a világ egyetemein, konferenciáin, és a hazai közönség számára oly kedves, emlékezetes és tanulságos ismeretterjesztő tévésorozat.”

Összeszámoltam. Összesen tizenhárom különböző hazai és nemzetközi díjat söpört be munkássága gyümölcseként.

Érdekes, hogy szovjet kitűntetés nincs köztük. Csak nyugati, mert oda úgy látszik könnyebben kijutott, a szentem-lelkem. Ott nagyobb volt iránta az érdeklődés, mint a szegényebb Keleten. Csak az USA-ban két díjat is kapott, éppen a rendszerváltás tájékán. A rendszerváltás utáni kormányok közül, mindig csak a szoci - libi kormányok díjazták. Az utolsó díjának neve, amelyet 2012-ben kapott: Radnóti Miklós antirasszista díj.

No, ez volt, ami írásra ösztökélt.

Én úgy emlékszem, hogy még a rendszerváltás előtt hallottam egyik előadásában, hogy egy fiatal zsidó párnak valamilyen okból nem lehetett gyereke. Pedig igen szerették volna. A professzor úr elbeszélése szerint ügyesen megoldották a problémát, mert az egészségügyi központban azt kérték, hogy zsidó származású egyetemista fiatalembertől kérnek a lombikbébihez spermát. A kikötés szigorú volt, csak zsidó fiatalemberről lehetett szó! A doktor úr ezt belemondta pofámba. Azért nem feledkeztem meg róla. És ezért akadt fönn a szemem, amikor értesültem a Radnóti Miklós antirasszista díjról.

Életének több momentuma sem szimpatikus ennek a végére járó, halálos betegségben szenvedő életnek. A másik, ami csak slussz poén, amikor szintén a média nyilvánossága előtt kijelentette, hogy bizony az ő származéka buzi, homokos vagy meleg. Azt nem tisztázta, hogy lánya vagy fia van.

Nyilatkozatának a vége felé a következőket mondja:

„Meghalunk – ez a világ rendje. De érdemes harcolni az életért. A kezelésben viszont az a borzasztó, hogy a szobában egyedül fekszel, látogatót sem szabad fogadnod. Öt órakor az embert felkeltik, mert vért vesznek, megnézik a csontvelő állapotát, aztán hat órakor bekötik a „mérget”. Ugye egy ilyen napot eltölteni semmittevésben, magányban, az szörnyű.”

Bizony, így igaz, doktor-professzor! Különösen, ha még unokát sem láthat az ember. Legalább fényképről!

Károlyi Mihállyal álmodtam az éjjel.

Köztársaság elnöke volt, ebugatta, régen.

Hazát árult Bélának, azaz Kóhnnak.

Legizmosabb lába rúgja meg a lónak!

El is röpítette követnek a „franszba”,

Majd gyarló teste átlényegült bronzba.

Mit érdemel, ki Rákosinak szolgált?

Dunába még, holtában is, az áruló polgárt!

Azt álmodtam az éjjel,

Hogy arcátlanná vált az ember:

Tanúm rá: Hirosima, Nagaszaki.

Ma már arctalanná vált az ember:

Gyilkolnak helyette a drónok.

R. S. emlékére

Egyszál maga volt csak, akit sértőn negligált a nemes hím.

Így lőn, hogy házelnökké s íróvá küzdötte föl magát.

Ha a hosszú élet éveit úgy osztanák,

mint gyerekkoromban a kenyeret,

milyen hosszú sorban tülekednének

egymással az emberek?

Mai besenyő sírfelirat

Itt nyugszik, pogány szokás szerint, élete párjával:

Ezüst színű és nyárfadöntögető járgányával.

„A mai viszonylatok között nem lehet körülményeztetni.”

Tóth Lajos bácsi mondotta az ötvenes években.

Harc a „senkikkel”

Minden év decemberében, illetve a keményebb hideg beálltával, nemcsak szombat és vasárnap kell fűteni nappal, hanem éjjel is. A fűtést végzőkkel meg is beszéltem: Csóti Mihállyal, Kovács Jánossal, Németh Istvánnal és Vida Józseffel.

A szombati, vasárnapi és az éjszakai fűtésért, a fő munkájuk mellett, 5950 forintot kapnak. Ez havi egy szombat, egy vasárnap reggel 6-tól este hatig, minden negyedik éjszaka este hattól reggel hatig tart. A szerződések legépelésével Zengő Máriát bíztam meg, aki ezt meg is tette. A február havi fizetési jegyzéken téves számfejtés miatt megjelent Magyarné, Turcsánné és Vida neve is kb. 8500 forintos bérrel. Valamint Zengő Antal neve is 5950 forinttal. A fenti /?/ három neve tévesen lett számfejtve, ezért vissza is lett fizetve. Zengő Antal nevén érkező fizetést kifizették a számára. Én akkor tudtam meg, hogy nem Vida nevén van a szerződés, amikor Matos József vezetői megbeszélésen feltárta. Megjegyzem, hogy munka nélkül nem vett fel senki fizetést. Az ellenőrzés alkalmával Vida József fűtött.

Kecel, 1991. április 23. Kovács Gábor

gazdasági igazgatóhelyettes

Búcsúzásképpen

Magunk se tudjuk, mit teszünk,

Néha sodródunk, máskor

Árral szemben menekülünk,

Mint fuldokló, szalmaszálat keresünk.

Együtt úszunk egy kis ideje

Egymást segítve, figyelve.

Adtál nekem, s adtam neked,

De csak én találtam meg szigetemet.

Szilárd talajt érzek lábam alatt,

Te rengő földet s vulkánokat,

hol nem találod önmagad.

Talán én vagyok a vak!

Menj, nem marasztallak!

Barát vagy és szeretlek,

ellenben arra kérlek,

Ne bizonygasd igazadat.

Én nem ragadok ál-jó fátylat,

Nem hallgatom szirének szavát,

nem fitogtatom megint erőm,

hogy újra találjak helyet!

Nem megyek! Maradi vagyok.

De jó utat kívánok:

Légy mindig önmagad, és

soha ne feledd, ki itt maradt.

Sok szeretettel emlékül Bandesznak Andreától /? /

Zsámbék, 1998. október

Szabad sajtó

A szövetség Izrael és az Egyesült Államok között, 50 év után, a közvetlen amerikai jelenlétben hágott a tetőfokára a Közel-Keleten. Ez a jelenlét, amely nem szolgálja Amerika érdekeit, geopolitikai lidércnyomást engedett szabadjára. Amerikai katonák és haditengerészek pusztulnak el tömegesen egy hiábavaló háborúban. Azt bizonyítja, hogy az Egyesült Államok impotenciája az izraeli nyomással szemben totális.

A Fehér Ház és a Kongresszus, talán első alkalommal a történelme során, az izraeli érdekek szolgájává vált. Nincs többé semmilyen vita az Egyesült Államokban. Ezt bizonyítják a szolgalelkű fejbólintások Izrael felé az összes elnökjelölt részéről. Az lemondhat megválasztásának a reményéről is, aki ellenállni merészel a zsidó államnak.

Ez azt jelenti, hogy nincs békés megoldás a palesztin-izraeli konfliktusra. Azt jelenti, hogy Izraelt elmarasztaló minden egyes határozatot az USA továbbra is megvétóz a Biztonsági Tanácsban. Ez azt jelenti, hogy Izrael bűneire a nemzetek közössége sem képes hatásos ítéletet hozni. Azt is jelenti, hogy az Izrael és az USA elleni terrortámadások száma nőni fog. Azt jelenti, hogy Amerika hatalmi presztizse meredeken zuhanni kezd, és ez a folyamat megállíthatatlanná válik. És attól tartok, ez azt jelenti, hogy a zsidó kísérletezés a Közel-Keleten végleg lezárul.

Az Egyesült Államok gazdasági és pénzügyi gyengülése előidézi az új hatalmi központok feltűnését. Az USA gazdasága, amely rosszul irányított, és lecsapolta az iraki háború, egyre inkább függ a kínai kereskedelmi importtól, és az USA kincstári papírjainak kínai birtokosaitól. Kínai kézben vannak a dollártartalékok 825 milliárd dollár értékben. Ha Peking úgy dönt, hogy elhagyja az amerikai kötvénypiacot, ha csupán egy részét is annak, az a dollár szabadesését fogja eredményezni. Elvezetne a 7 ezer milliárd dollár értékű amerikai ingatlanpiac összeomlásához, ami részben, Kina beavatkozása nélkül is, bekövetkezett már.

Az amerikai bankok csődbe jutnának, és óriási munkanélküliség keletkezne. A Kínától való növekvő függést kíséri az a jelenség is, hogy Kína agresszíven azon munkálkodik, hogy szövetségeket kössön a világ olajexportőreivel, például Iránnal, Nigériával, Szudánnal, és Venezuelával. A kínaiak készülnek a csökkenő források miatt bekövetkező világméretű összecsapásra.

Chris Hedges: Függetlenségi Nyilatkozat Izraeltől / részletek /

NB: A cikket 2007-ben fogalmazták. A világgazdaságban olyan nagyarányú átrendezések vannak folyamatban, amelyek meg fogják akadályozni egy új és értelmetlen háború kirobbantását. Irak megtámadása előtt tudtak alibit biztosítani az amerikai közvélemény félrevezetéséhez. De Irán esetében, akármennyire szeretnék is a zsidó állam politikusai, Obama elnökkel, egy új háború megindítását, nem tudják elérni. Az idő pedig nem Izraelnek, hanem Iránnak dolgozik. Akkor pedig Izraelnek békét kell kötnie a palesztinokkal, vagy elpusztul.

A biztos befutó

Aki még a jobboldali Berlusconi győzelme és a baloldali MSZP-SZDSZ-pártok első fordulós sikere után sem a befutó kezében lévő sajtó manipulatív képességére fogad, hanem továbbra is a nép bölcsességében bízik, az aláírta politikai végrendeletét.

A kérdés természetesen felvetődik: Egy MSZP uralta vagy egy nagyjából egyenlő erőkkel irányított MSZP-SZDSZ koalíciós kormány vezetése felel-e meg, illetve árt-e leginkább az ország hosszabb távú érdekeinek?

Ami az MSZP-uralmat illeti, nehéz nem egyetérteni Johnatán Sunley-val, a Magyarországról szóló, A kompromisszum győzelme című könyv szerzőjével, aki az angol nyelvű hetilap, a Budapest Sun választások előtt megjelenő számában azt írja, hogy a „vörös burzsoázia” visszatérte restaurálja a korábbi hűbérúr – hűbéresi viszonyokat, fékezi az állampolgárok hatalmas tömegeinek társadalmi mobilitását, és a „következő választásoknál már túl késő lehet ennek a folyamatnak a visszaszorítása.”

Magyarországot a régi nomenklatúra hatalmának és privilégiumainak megkövesedése a fejlődés kevésbé európai, inkább latin-amerikai pályájára taszíthatja”.

Ez valós veszélynek tűnik. De az MSZP ízig-vérig racionális párt. A saját érdekeinek érvényesítése számára legfelsőbb szempont, ami politikai pártnál természetes. Az SZDSZ racionális érdekeit azonban áthatja, sőt olykor felülmúlja, egy olyan fokú metafizikai gyűlölet minden más ellen, mint amit ő képvisel, hogy irracionális viselkedést vált ki belőle. Márpedig e gyűlölet igen veszélyes és kiszámíthatatlan viselkedést eredményez.

A média kormányt vált

Akik a Magyar Televízió jóvoltából láthatták azt, hogy milyen filmeket vetítettek Nyugaton Magyarországról, az egyetlen MSZP-s szereplőre sem emlékszik azok közül, akiknek célba juttatandó üzenete volt. Magyarországon a legnagyobb veszély a fasizmus, a náci eszmék és általában a szélsőjobb feléledése.

Vagyis, amíg az MSZP nyerésre játszott, és tudta azt, hogy nem jó, ha olyan országot vesz át, amelynek külföldi képét középtávra erősen leronthatja, addig az SZDSZ-t ez a meggondolás nem gátolta a „hungarista Magyarország” képének kialakításában.”

Az SZDSZ-es képviselők és szimpatizánsok ezt a Magyarország-képet buzgón rajzolgatták, nemcsak egyszerű túlzással, / Hány szavazatot kapott az idióta Szabó Albert, akinek a nevét az egész világon megismerték? / de megdöbbentő hazugságokkal is.

Ugye nem fogjuk elfelejteni, amikor a 168 óra arról készített műsort, hogy az MDF jobboldali puccsot készít elő / Kéri László politológus / és az egyensúlyra törekvő heccműsor / a mikrofon elé vonszolta az MDF-es oldalt, amely persze kénytelen volt e monstre hazugságot tagadni? Kéri nem volt elszigetelt jelenség.

Vámos Miklós, állítólag „magyar” és állítólag „író” a baloldali, amerikai Nation budapesti tudósítójának egyik cikke, amely a lap 1993. decemberi számában jelent meg. A lap szerkesztői ezt a mondatot tartották a Vámos-cikk lényegének és emelték ki összefoglalásként.

”Sokan úgy gondolják, hogy a médiában bekövetkezett jobboldali puccsot egy jobboldali államcsíny követi.” Vámos azt írta az elektronikus médiáról, hogy „Most Csurka satrapáinak köszönhetően minden olyan programot megszűntettek, amely nem mutat 100 százalékos hűséget a kormány iránt Magyarországon az elektronikus médiumokban a szólásszabadság nem létezik.”

A hazugságsorozatot így fejezi be: ”Sokan úgy gondolják, / De mennyi az a sok?/, hogy a médiában bekövetkezett puccsot egy jobboldali államcsíny követi. Ebben az estben Magyarországon egy darabig semmiféle választás nem lesz, és a Nation olvasói lesznek talán az egyetlenek, akikhez cenzúramentesen szólhatok. Kérem, az amerikai olvasók, figyeljenek Magyarországra! Érdeklődjenek utánunk most, amikor a veszély küszöbén áll, de még a legrosszabb nem következett be. Ha elveszítjük ismét szabadságunkat, az az Egyesült Államoknak is veszteség lesz. A hidegháború megnyerése sem volt könnyű, de a megnyerése még nehezebbnek tűnik.”

Vámos dörzsölt: Hazugságai dagasztják a pénztárcáját. Arra játszik, hogy abszurd aljasságait elfelejtik, és ismeri butának tekintett ellenfeleit. Tudja, hogy pajzsra emelik majd, mert szimbólumértéke van.

Lovas István, Pesti Hírlap, 1994. május

Horn Gyula múltja

„Szélsőjobboldalinak nevezni egy olyan műsor szerkesztőjét, amelyik az 1994-98 közötti visszaéléseket igyekszik feltárni, enyhén szólva a tények elferdítése” – reagált Lakatos Pál, a Magyar Rádió Vasárnapi Újság című műsorának felelős szerkesztője, a volt miniszterelnök levelére.

Horn Gyula azt írja, hogy a Vasárnapi Újság február 20-ai műsorában elhangzott interjú megállapításaival és kérdéseivel Lakatos Pál tudatosan igyekezett befeketíteni őt.

„Súlyos szakmai és etikai vétséget követ el, amikor a közszolgálati rádió vezető munkatársaként a Vasárnapi Újságot a szélsőjobboldal szócsövévé és eszközévé teszi. Számomra nyilvánvaló, hogy Önt Kövér László rosszemlékű, a politikai ellenfeleit hazaárulással vádoló kirohanása ösztönzi” - áll a volt kormányfő levelében.

Lakatos Pál szerint: „Horn Gyulának inkább saját szerepét kellene tisztáznia az 1956-os forradalommal kapcsolatban.”

Beszámolt arról, hogy felhívásukra többen jelentkeztek, akik bizonyítani tudják, hogy Horn Gyula a forradalom bukása után közreműködött a forradalmárok összegyűjtésében különböző településeken. Ehhez a Fidesz elnökének semmi köze.

„Horn Gyula nem a lényegről beszél, ahelyett, hogy legalább azt mondaná: Karhatalmista voltam, és fegyvert fogtam a forradalmárok ellen. Pedig végre arról kéne őszintén beszélnie, hogy mit csinált 1956. december 6-án a Nyugati - pályaudvari sortűznél, és milyen szerepet játszott a forradalom leverése után Hévizgyörkön, Budapesten, Pomázon, Bicskén és Szentendrén. Erről a forradalmárok rémtörténetekben beszélnek.

Aztán, hogy mi köze egy újságírónak az 1990-et követő dicstelen privatizációhoz? Csupán annyi, hogy a nemzeti vagyonból eltűnt 20 ezer milliárd forint, hat év magyar költségvetése. Az újgazdagokat, a vörösmilliárdosokat az 1994-1998 közötti kormánykoalíció kegyeltjei között kell keresni.”

Szerdahelyi Szabolcs: Hiányzó cölöpök / részletek /

Az első FIDESZ - kormány idején

Nem tudom eljutott-e Önökhöz a híre, hogy Jézus meleg volt? Nem? Kár. Pedig ez tény, és most már csak az nem érthető, hogy ezt a Vatikán miért nem ismeri el? Miközben a magyar parlamentben „református papok” handabandáznak, és antiszemita kijelentéseket tesznek. A Korona pedig egy nagy sz.. Forrás? A Soros Alapítvány egyik támogatottja, a Tilos Rádió, amelynek frakvenciavesztése nemzetközi botránnyá dagadt. Az ORTT panaszbizottsága rendre el is ítélte a Soros által szponzorált adót, amelynek válasza: „Nem tisztelünk semmiféle tekintélyt.”

Érdekes. Vajon mikor halljuk majd, hogy netán Mózes buzi volt? A tekintélytiszteletnek minden esetben van egy pontos határa, anelyet soha nem lépnek át. Mert ők nem tekintélyrombolók, hanem szolgák. Tudják, hogy a támogatóiknak milyen tekintélyrombolás melegíti fel a szívét, és melyik jelenti az apanázs azonnali megvonását.

Nem tudom, ki hogy van vele, nekem Göncz Árpádról egyre gyakrabban az orális szex jut eszembe. Mielőtt a kedves olvasó idegesen gyűrné be hetilapunkat zsebébe, és körül nézne, vajon nem látták-e mások, hogy milyen szennylapot tart a kezében, hadd nyugtassuk meg kissé terhelt idegzetét. Az eredeti szöveg a szintén Soros-támogatásban megjelenő hetilapban ”A becsületes fideszes” címen megjelent hosszú és intellektuálisan erőtlen cikkében olvasható. Amiben persze semmi kirívó nincs.

Akik nézik a Heti Hetest, mondják, hogy Orbán Viktor feleségének, a háromgyerekes Lévai Anikónak a fényképét tették ki, és azon nevettek. Ellenállhatatlanul. Érdekes: ’94 és ’98 között mintha nem nevettek volna Horn feleségének a képén. Az amerikai show-kban nem nevetnek Clintonné képén, ugyanis ez ott olyan elemi felháborodást váltana ki, hogy veszélybe kerülne magának a csatornának a léte. Itt viszont a csatorna csatorna marad: kloáka.

Lovas István: Atomot a MIÉP-nek, Demokrata, 2000. április

NB: Innen táplálkozik Viktornak a média-brancs iránti ellenszenve.

Újra szól a verkli

Még az első kormányzati ciklus alatt robbant ki nálunk egy álvita arról, hogy az akkori jobboldali kormány vajon tart-e választásokat 1994 őszén? Akkoriban Vámos Miklós elérkezettnek találta az időt, hogy ezt a vitát drámai hangon kivigye az amerikai baloldali értelmiség egyik kedvenc hetilapjába, a Nation –ba. A puccstéma a Horn-kormány idején eltűnt. Pedig kölcsönkenyér visszajár alapon jobboldali gondolkodók meg –és kijátszhatták volna Horn ellen. De nem akartak hazájuk érdekeinek ártani, még pártpolitikai okokból sem.

A puccs feltételezése tehát eltűnt egy időre, hogy Húsvét táján ismét felbukkanjon. Ezúttal egy Kolozsvári napilapban, amelyben az SZDSZ-es pártfilozófus, Tamás Gáspár Miklós így nyilatkozott: ”Csendes, lopakodó, Orbán Viktor vezette államcsínnyel állunk szemben.” A vele készült nagy terjedelmű riport címe: „Ma is veszélyben van a szabadság.”

Haraszti Miklós, az SZDSZ volt képviselője a New York Times-ban írta le aggodalmait a magyarországi szélsőségek veszélyeiről. A cikket Indonéziától Hollandiáig idézték a lapok. Egyébként Haraszti a forrása annak a sok-sok cikknek is, amelyet egy fiatal amerikai újságíró különböző lapokban írt a mai kormány vészterhes antiszemitázásáról.

Fischer Iván sajtótájékoztatóján ezekkel a szavakkal búcsúzott hazai közönségétől:

”Ez a gyűlölettel, rasszizmussal, korrupcióval és hazugságokkal teli ország nem érdemli meg ezt a nagyszerű zenekart.”

Arra is jól emlékszünk, hogy korábban – ismét visszatérve a kommunizmus összeomlása utáni első ciklusra – kik voltak azok, akik olyan kitartóan hívták fel külföldi fórumokon a figyelmet az itt dúló szélsőjobboldali veszélyre. Ebben élen járt Eörsi István, Fehér Klára és most – hogy ne untassuk olvasóinkat túl sok történelemmel – Vásárhelyi Mária. Ö, mint megírta a rá hivatkozó holland újságírónő, azt állította: egy jobboldali napilap arra uszít, hogy bőréből lámpaernyőt készítsenek.

Aztán rendszeresen ellátogat hozzánk Tom Lantos, és elmondja, mennyire aggasztják a rasszista és antiszemita jelenségek. Jobban mondva, csak akkor aggasztják, ha a budapesti kormány nem a középtől balra helyezkedik el.

Kertész Imre Hollandiában panaszkodik két napilapban is az őt kérdező újságíróknak, hogy milyen sanyarú a sorsa. Összecsomagolva tartja bőröndjét, annyira tart az antiszemitizmustól.

Most pedig itt van az Orbán-kormánytól Kossuth-díjat kapott Bródy János, aki, akárcsak Tamás Gáspár Miklós, szintén egy erdélyi lapnak nyilatkozott arról – miként a Magyar Nemzetből megtudtuk -, hogy a Fidesz nagy bajba kerül, ha elveszíti a választásokat, mert börtön vár a fiúkra. Különben is, nyilatkozta Bródy, Magyarországon a másfajta vélemény kimondásának szabadsága meglehetősen veszélyeztetett helyzetbe került. Akinek más a véleménye, megjelenik nála az adóhatóság.

Soroljuk föl tehát az elhangzott neveket! Vámos Miklós, Tamás Gáspár Miklós, Haraszti Miklós, Fischer Iván, Eörsi István, Fehér Klára, Vásárhelyi Mária, Tom Lantos, Kertész Imre és Bródy János. Azok a polgárok, akik mindezt végképp megunták, kezdenek mind hangosabban egy furcsa kérdést föltenni, és a lehetséges válaszon töprengeni. E kérdés így hangzik: „Mi a közös ezekben az emberekben? A Vasárnapi Újság a választ keresi. Persze meglehet, a hallgatók már tudják. Netán a szél is susogja már.

Vasárnapi Újság, Lovas István, 2000. május

Népirtások

Göncz Árpád, a TV2, az RTL Klub és Pokorni miniszter távollétében tartotta meg a XX. Század Intézet A kommunizmus fekete könyve magyar kiadásának alkalmából május 4-én és 5-én a Gellért szállóban tudományos konferenciát Vlagyimir Bukovszkij. Alain Besancon, Stéphane Coutrois, Nicolas Werth és más illusztris előadók részvételével. Hogy az elsőként említettek nem jöttek el erre az egyedülálló konferenciára, érthető: nyilván egy másik népirtás aznapi aktualitása kötötte le figyelmüket.

Hogy az MSZP előkelőségei nem képviseltették magukat, szintén érthető, hiszen ők voltak a börtönök kulcsosai. Hogy az SZDSZ távol maradt, mutatja, hova lőtte be magát. Ami a konferencia előadóit illeti, csupa taps a szervezőknek – egyetlen kivétellel, ami arra mutat, a „m-ásik oldalhoz” igazodás csökevénye azért jalan volt: Rózsás Jánost, a bestseller Gulag-lexikon szerzőjét, Szolzsenyicin egykori rabtársát nem hívták meg. De meghívták Pelle Jánost, a Hetek fejlécű Hitgyülekezetes lap, Az utolsó vérvádak meg az Antiszemitizmus és totalitarizmus c. kötetek szerzőjét. Aki annyira illett a meghívottak közé, mint amennyire Rózsás János hiányzik egy holokauszt-konferencia pódiumáról.

Krausz Tamás emeszpés történész Eszmélet c. folyóiratának Gulág és Auschwitz című cikkével kedveskedett ez alkalomból. De legalább összehasonlított. A kommunizmus bűneinek nyilvánosságra kerülése kézenfekvő módon jelezte – mondhatni: előírta – a nácizmussal való összevetés szükségességét.

Krausz szerint Ukrajnában az éhínséget nem Sztálin indukálta. Besancon a konferencián:” Ukrajna népességét, hogy csak néhány példát említsünk, 1932-ben és 1933-ban több hullámban is ily módon tizedelték meg: a cél nyilvánvalóan nem volt más, mint az ukrán nemzettel való végleges leszámolás.” Ennyit a kommunizmus fajirtási deficitjéről Ami pedig a bolsevik népirtás sebességét illeti, ismét Besancon: ”Két év elegendő is volt, hogy a kivégzettek száma elérje az Endlösung áldozatainak háromötödét.”

Krausz az Eszméletben.” Hitler az Endlösungot élete és teljesítménye értelmeként fogta fel. Sztálin a GULAG-nak átnevelő, „humanizáló” funkciót próbált tulajdonítani.

És akkor mi van az Auschwitz bejáratán olvasható „Arbeit mach frei”-jel? / A munka felszabadít. /

Mindegy. A lényeg, hogy itt voltak, és a Krausz-féle balliberális sajtó nem merte őket „antiszemitázni”. Magyarországon, ha késve is, de polgárjogot nyert az összehasonlító népirtástudomány.

Lovas István, Demokrata, 2000. május

2006. október 23. – 1956. október 23.

Aztán emlékeznek még az 50. évfordulóját ünneplő 1956-ra? Emlékeznek a TV „ostromára”? Emlékeznek a nagy „balhéban” reménykedő nyugati média felvonulására?

Emlékeznek, hogy ki volt az, aki arra biztatta magyar tömegeket, hogy bátran vonuljanak csak ki az utcára? Emlékeznek arra a soványka hölgyre? Kis János feleségére?

Szeretném arra is emlékeztetni Önöket, hogy 1956-ban is volt ilyen sztárolt esemény! A budapesti Pártház ostroma, és az azt követő brutális vérengzés!

Ez bizony egyáltalán nem illett a forradalom összképébe, de az odacsődített nyugati média „kedvéért” kiprovokálták. Ezzel akarták igazolni a későbbi vádakat, és beszennyezni a forradalom tisztaságát. Az igaz, hogy a legnagyobb nyugati újságírósztárt, Pedrazzinit kinyírták. Igen jól tették. Magánrepülőgép rohant érte, hátha megmenekülhet. Akkor itt lőttek. A Pártházból lőtték le, és nem voltak tekintettel arra a selyemfiúra. Pedig egy Rothschild-lány aggódott érte.

Miért nem hívták meg a médiát a Parlament előtti mészárláshoz 1956. október 25-én, ahol százakat öltek és sebesítettek meg az ÁVH-s pribékek. / A kommunizmus fekete könyvében csak a Köztársaság téri „ forradalmat mocskoló” kilengésről esik szó, de kontraként csak a salgótarjáni sortüzet emlegetik, de nincs szó a parlament előtti és a mosonmagyaróvári - szintén fegyvertelen - tömeg lemészárlásáról. Ebből is látszik, hogy összeállítói igencsak a liberális forrásokat vették figyelembe.

A hivatalos változat:

A 2001. szeptember 11-ei terrortámadások az al-Kaida terrorszervezet összehangolt öngyilkos merénylete volt az Egyesült Államok ellen. Azon a reggelen 19 al-Kaida gépeltérítő szállt fel amerikai utasszállító gépekre. A terroristák terveik szerint az USA fő jelképeinek számító épületekbe vezették bele szándékosan a repülőgépeket. A New York Cityben a Világkereskedelmi Központ ikertornyaiba két repülőgép csapódott be, ezzel megölve a környező emeleteken dolgozó embereket. Mindkét épület összeomlott két órán belül. Az összeomlást követően több épület is az ikertornyokhoz hasonlóan összedőlt vagy megrongálódott.

A harmadik repülőgép a Pentagon Virginia állambeli arlingtoni épületébe repült. A negyedik eltérített gépet egyes feltételezések szerint az utasok visszafoglalták, azonban nem tudták megmenteni a zuhanástól, az utasszállító repülő Washingtontól mindössze tizenöt percnyire, Pennsylvania államban, Shanksville mellett csapódott a földbe. A repülőjáratok egyetlen utasa sem élte túl a támadásokat.

/Az amerikai biztonsági tisztek eligazításokat tartottak 2001 nyarán a Fehér Házban, ahol Bush elnököt arról tájékoztatták, hogy bin Láden terroristahálózata amerikai gépek eltérítésével kísérletezhet. Látványos támadásokra kerülhet sor, amelyeket úgy terveznek, hogy tömeges áldozatokkal járjanak, és az FBI tudatában van a terroristák előkészületeinek New York-i épületek lerombolására./

A terrorakció folyamán, a géprablókkal együtt, összesen 3031 ember vesztette életét. Az áldozatok túlnyomó többsége civil volt. Az Egyesült Államok válasza a terrorizmus elleni háború és Afganisztán megszállása lett. Ezzel próbáltak csapást mérni a tálibok ott rejtőzködő csoportjaira.

Az igazsághoz közel

Az amerikai elnök tudtával és beleegyezésével végrehajtott izraeli akció volt. Ez abból is kiderül, hogy a Világgazdasági Központ épületében dolgozó zsidó származású tisztviselőket szabadnap kivételére szólították fel.

Az lehetséges, hogy arab származású emberek hajtották végre az akciót, hiszen aki beszervezte őket, nem árulta el nekik a hátsó szándékot. Nevezetesen azt, hogy ezzel az akcióval látványosan igazolják Izrael állam arabellenes politikáját.

Természetes, hogy az egyedüli nagyhatalom, és a zsidó állam iránt teljesen elkötelezett Egyesült Államokat kellett belerángatni egy mocskos háborúba előbb az afgánok, majd Irak ellen. Az utóbbihoz már jogcím sem kellett, hiszen az egész világ tudta, hogy Szaddam Husszeinnek nincs tömegpusztító fegyvere, de Izraelre ennek az államnak a politikája is veszélyt jelentett. Ezért pusztulnia kellett!

Pontokba szedve a célokat:

1. Izrael amerikai támogatása.

2. Az Arab –félsziget amerikai ellenőrzése, hadibázisok kiépítése.

3. A nyersanyagforrások kirablása.

4. A számukra tetsző kormányok hatalomra juttatása, a nép és a rezsim szembeállítása.

5. Viszályt szítani egyes muzulmán országok között.

6. Mindezekkel az akciókkal elterelni a nemzetközi figyelmet a palesztinok elleni állandó agresszióról.

Tehát az al-Kaidára kent akció előkészítette Afganisztán, majd Irak megszállását, földig rombolását, majd kifosztását. Háborúnak még ma is sincs vége. Az afganisztáni, iraki megszállás folyik tovább.

Az amerikai elnökök, a világ közvéleményével szemben, egyértelműen és teljes mellszélességgel kiállnak Izrael minden arabellenes akciója mellett. Ezzel az USA nemcsak a világpolitikai tekintélyét, de világgazdasági vezető szerepét is elveszti a Kínával folyó versenyben.

A kettős állampolgárság

A határon túli magyarok kettős állampolgársági kérelmének elutasítása olyan elemi rendellenesség volt, amely ellenkezik a közösségi lét legalapvetőbb reflexeivel. Ma már hivatalosan is elfogadott, hogy a kettős állampolgárság az önként vállalt önazonosságot és jelképes hazatérést jelenti.

Gyurcsány Ferenc a népszavazás után ujjongva kijelentette:”Győztünk!”Kit győztünk le? Önmagunkat? Az ország miniszterelnöke megnyerte a csatát, a nemzet pedig elveszíti a háborút, mert ma már mindinkább nyilvánvaló, hogy a kettős állampolgárság elutasítása hosszú távon az egész nemzet vesztesége.

A közelgő magyarországi országgyűlési választások felfokozott hangulata ismét felidézi a december 5.-i népszavazással kapcsolatos ellenkampány hazugságait és annak nemzetellenes indítékait. Emlékezzünk! Tamás Gáspár Miklós, aki legtöbbször filozófusként írja alá írásait, „Tartózkodunk a szavazástól” című, és a Népszabadságban megjelent cikkében az általános választójog használata ellen agitál.

Kinek kedvez a nem szavazók ilyen magas arányszáma? A nem szavazók magas arányszáma rövid távon roppant előnyt jelent annak a politikai entitásnak a számára, amely hosszú ideig hatalmon volt és egy meghatározott arányú, megszervezett és a hatalmi rendszerbe beépült szavazótáborral rendelkezik.

A nem szavazók nem harcolnak semmiért, semmit sem képviselnek, és nincsenek értékeken alapuló elkötelezettségeik, vagy politikai formában megfogalmazott követeléseik sem. A nem szavazóknak bármit meg lehet ígérni, és nem kell semmivel elszámolni.

A nem szavazók hatalmas táborának ez az állandósult formája az Amerikai Egyesült Államokra jellemző állapotokat idézi, ahol a szavazópolgárok fele több nemzedéken át biztosra vehetően nem szavaz. A nem szavazók állandósult és magas számaránya hosszú távona hatalom összpontosításához, és a tényleges választás lehetőségének a teljes hiányához vezet.

Ennek következtében Amerikában ma van kétszáz fajta macska-eledel és nyolcvan ízű rágógumi, és van két politikai párt, amelyek közül egyik sem azt állítja, hogy mást akar, csak azt, hogy jobban tudja. Az Amerikai Egyesült Államokban a hatalom ma ötven család kezében összpontosul, és a választások kimenetele ténylegesen nem befolyásolja a tényleges hatalom birtokosainak a célkitűzéseit. Az államot azok irányítják, akik azt birtokolják, a demokrácia csak dekoráció.

A kettős állampolgárság elleni kampány képviselői Magyarországon is a nem szavazók táborának további növelését szorgalmazzák. A nem szavazók hatalmas arányszáma hosszú távon azonban roppant veszélyt rejteget magában, mert tényleges, vagy mesterségesen szított válságos helyzetben az elkötelezetlen és politikailag felkészületlen tömegeket a kellő módszerekkel igen könnyű egy veszélyes, vagy igazságtalan ügy érdekében mozgósítani.

A 2004. december 5.-ei népszavazás ellenkampányának szószólói nyíltan hirdették, hogy a magyarországi baloldal azért nem hajlandó megadni a határon túli magyar nemzeti közösség tagjainak a kettős állampolgárságot, mert azok majd elmennek szavazni, tehát gyakorolják demokratikus jogaikat és elkötelezettségeiket.

A magyarországi baloldal és a balliberális értelmiség, tehát az újonnan alakulóban lévő európai jellegű, jogokra és kötelességekre épülő állampolgársági felfogás ellen lépett fel és az amerikai tétlen és politikailag mellőzhető állampolgárok hatalmas táborának a növelése érdekében kampányolt.

Illyés Gyula: Petőfi Sándor című könyvében azt ajánlja, hogy nem csak a vitézi tettekre kell emlékezni, hanem okulásul az olyan szégyenletes eseményekre is emlékezni kell, mint például Petőfi Sándor egykori követté választásának kudarcára.

Reméljük, hogy Magyarország hamarosan kezébe veszi a saját sorsát és lesz erkölcsi ereje szembenézni a közelmúlt eseményeivel. Ha ez megvalósul, akkor Illyés Gyula ajánlatának szellemében, a 2004. december 5.-ei népszavazás elleni kampánynak külön szégyenoszlopot kell állítani. Gyurcsány Ferenc, Tamás Gáspár Miklós, Eörsi István, Kis János és Bauer Tamás neve pedig kiemelkedő helyen szerepeljen ezen az oszlopon.

Kaslik Péter: A kettős állampolgárság igazi arca

„Megtettem, amit megtehettem, kinek tartoztam, mindent megfizettem,

Elengedem mindenki tartozását, felejtsd el arcom romló földi mását.”

Ez a felirat áll azon a síron. Odakinn a Házzsongárdi temetőben Ahová nem lehet belépni befelé kunkorodó lélekkel. Hisz nem lehet olyan lélekkel összebékülni a múlttal, jelennel, históriával. Aki meg ilyesféle dolgokkal nem tud összebékülni, annak úgyis befelé fog kunkorodni a lelke.

„ A tavasz jött a parttalan időben, és megállt a házzsongárdi temetőben.”

Csak így lehet oda megérkezni. Érteni úgysem lehet – csak érezni. Ahogy Áprily Lajos érezte. De az a sírfelirat nem az ő sírján áll. Hanem Dsida Jenőén. Dsida Jenőnek pedig éppen 31 esztendő adatott. Vannak minekünk költőink, kiknek felettébb kevés idő jutott. De hogy, mi a kevés – nézőpont kérdése. Kevés-e megszületni 1907-ben Szatmárnémetiben, és meghalni 1938-ban Kolozsvárott, a kórházban, egy menthetetlenül beteg szív miatt?

Talán kevés. Mégis valahogyan ilyen kevesekből áll össze a magyar nemzet ezer esztendeje. Petőfi Fehéregyházán, az orosz dzsidás lándzsájával a szívében. Dsida Jenőnek Kolozsvárott, a betegség szomorúságával szívében, nekünk meg marad az örökkévalóság. Csak már észre sem vesszük.

Benedek apó istápolta Dsidát. Elek apó látta, tudta, érezte, hogy ez a gyenge fiú érdemes rá. És a gyenge fiú egész életében nem akart mást, csak költő lenni. Nem akarta Dante nyomán megjárni a poklot sem, a purgatóriumot sem, talán csak a paradicsomot Ő csak dalolni akart. Olyasféle felesleges apróságokkal, mint szerelem, tavasz, öröm, bánat, leány és asszony. Olyanféle felesleges apróságokkal, mint a világ!

Igazán nem tehet róla, hogy közbeszólt ez-az. Közbeszólt, közbeüvöltött egy világháború, és mindjárt rá Trianon, és a gyönge fiú Elek apó Cimborájában közölte verseit, és aki igen korán, már-már kamaszként, ott volt, ott lehetett a marosvécsi Helikon asztalánál, nos ez a gyenge fiú hirtelen felnőtt. Talán a szíve ment rá erre a felnövésre.

Ült a gyönge fiú a Halikon asztalánál, a Társaságban, melynek tagjai voltak Áprily Lajos, Reményik Sándor, Tompa László, Bartalis János, Kós Károly, Bánffy Miklós, Kuncz Aladár, Molter Károly, Karácsony Benő, Tabéry Géza, Szentimrei Jenő, Tamási Áron, Kacsó Sándor. Egy ilyen névsorral nagyjából átmenthető az örökkévalóság.

Ült közöttük a gyönge fiú, aztán felnőtt, belenőtt a bús magyar sorsba, aztán meghalt, és kiköltözött a házzsongárdi temetőbe. De még mielőtt elment, itt hagyta a dalokat. A dalt. A Psalmus Hungaricus-t.

„Vagy félezer dalt megírtam, s e szót: magyar, még le sem írtam. Csábított minden idegen bozót, minden szerelmet bujtató liget. Ó, mily hályog borult szememre, hogy nem láttalak, te elhagyott, te bús, kopár sziget, magyar sziget a népek Óceánján!”

Így kezdődik Dzsida Magyar zsoltára. És a vissza-visszatérő strófa:

„Epévé változzék a víz, mit lenyelek, ha téged elfelejtelek! Nyelvemen izzó vasszeget üssetek át, mikor nem téged emleget! Hunyjon ki két szemem világa, mikor nem fád tekint, népem, te kárhozott, te drága!”

A nyitó és záró sor között egy rövid élet. Ami, innét szemlélve, nem is olyan hosszú úton lehet csak végigmenni rajta. Holnap hetvenegy esztendeje, hogy a kolozsvári kórházban meghalt Dzsida Jenő, és kiköltözött a házzsongárdi temetőbe. Ahová befelé kunkorodó lélekkel bemenni nem lehet. De úgy élni sem lehet. Vagy talán lehet. Csak nem érdemes.

Bayer Zsolt, Polgár infó, 2009. június 6.

A New Orleans-i katasztrófa, 2005

A New Orleansban történtek feldolgozása ma is tart. A gyakori természeti katasztrófák nagy része sokkal több áldozatot követel, ám ezekkel közel sem foglalkoznak annyit, mint az amerikai városban lezajlott eseményekkel. Ennek egyik nyilvánvaló oka az, hogy az Egyesült Államok mediatizált társadalmában óriási a helyi szenzációk és hírek iránti igény. De legalább ilyen fontos a másik ok: a New Orleansban történtek fényénél ugyanis váratlanul láthatóvá váált az amerikai társadalom több rejtett ellentmondása, strukturális, szociális és társadalom-lélektani problémája. Ezek valósággal sokkolták az amerikaiak egy jelentős részét.

A Lousiana állambeli városra tavaly augusztus 29-én csapott le az előre beharangozott hurrikán, amely a legnagyobb pusztítást azzal idézte elő, hogy rést ütött a tengerszint alatti várost védő töltésrendszeren, amelynek következtében a Portchartrain-tó elárasztotta a települést. 1300-an haltak meg, és egymillió ember hagyta el lakóhelyét. A megválaszolatlan kérdések száma azóta is növekszik.

Máig nem lehet tudni: Hogyan fordulhatott elő, hogy miközben az Egyesült Államok a Gázából kitelepített izraeli családokat félmillió dollárral támogatta, addig a saját államplgárairól, a többségében szegény feketékről képtelen volt gondoskodni? A világ első számú gazdasági és katonai hatalmának országában a katasztrófa áldozatai napokig éhen-szomjan, lényegében életveszélyben várták a segítséget.

Elnökük, George W. Bush csak a katasztrófa negyedik napján szakított időt arra, hogy helikopterről megtekintse a víz alatt álló területet. Arról nem szóltak a tudósítások, hogy közben integetett-e a háztetőkre menekült segítségkérőknek. Egy fénykép tanúsága szerint a katasztrófa másnapján még kedélyesen gitározgatott. Méltó párja Dick Cheney alelnök, aki még a szabadságát sem volt hajlandó megszakítani a történtek miatt.

New Orleansban életre kelt a liberális Amerika rosszabbik fele: a magára hagyott, kívülről vezérelt emberekről lepattant a kultúra kényszerzubbonya. Ebben a városban 4100 gyilkosságot követnek el évente. A katasztrófa idején az orvosok elkeseredésükben állítólag megölték a magatehetetlen betegeket, miután azt látták, hogy a kórházukat és környékét fegyveres rablóbandák fosztogatják. A fekete gettók világának lázadóit nem feltétlenül a szegénység motiválta, sokkal inkább a fekete voltuk miatt érzett sértettség és megalázottság, aminek a legfőbb oka a távlatok hiánya és az örökös elégedetlenség a bánásmóddal, a körülmények alakulásával, a kapott segélyek nagyságával.

Az amerikai értékrend végzetes torzulására utal, hogy miközben a város más részein még élettelen testek lebegtek a vízben, addig a francia negyedben a homoszexuálisok megtartották szokásos évi felvonulásukat, mert mint mondták, ezzel is szeretnének egy kis vidámságot okozni bajban lévő embertársaiknak.

Az igazán nagy pusztítást nem a Katrina hurrikán okozta, hiszen az lényegében elkerülte New Orleanst, és elsősorban Mississippi államban pusztított. A valódi tragédiát a várost védő gátak átszakadása és a fekete negyedekből elszabadult kiméletlen drogos bandák fosztogatása okozta. A kialakult reménytelen helyzet ismeretében a helyi rendőrök egy része elmenekült, de olyanok is voltak, akik otthon maradtak.

A New Orleansban történtek rámutattak arra, hogy az amerikai társadalom jelentős része underclass létre van ítélve, teljes kirekesztettségben és kiszolgáltatottságban él. Számukra az egzisztenciális biztonság, a középosztály életszínvonala elérhetetlen. Ezeknek az embereknek a biológiai szükségleteiről a gazdag amerikai társadalom gondoskodik ugyan, de egyébként senkinek nincs szüksége rájuk. Olyan környezetben élnek, ahol senki sem dolgozik, a tanulás pedig felesleges, értelmetlen nyűg. A gyerekek hatvan százaléka házasságon kívül jön világra, és apa nélkül nő fel.

Tevékenységük szinte a fogyasztásra korlátozódik. Életszervezési mintáikat a szórakoztató médiumok primitív világából kölcsönzik. Amerika nem tud mit kezdeni kirekesztettjeivel. Pótcselekvésként fokozatosan növelik a segélyek összegét, amit az irracionális életvitelre szocializálódott emberek azonnal el is költenek, ezért már másnap többet követelnek.

Antirasszisták meg az emberi jogvédők pedig tovább támogatják és védelmezik őket. Csatlakoznak hozzájuk a demokrata pártiak, ám így a republikánusok sem tehetnek mást, mint hogy növelik a segélyek összegét. Ellenkező esetben fajgyűlölőnek kiáltják ki őket. A kör ezzel bezárult.

New Orleans megmutatta az Egyesült Államok egy kevéssé ismert, de nagyon is fenyegető arcát. Amerikában a médiumokban nem mondhatták ki az igazságot. Tilos volt beszélni arról, hogy Ray Nagin polgármester százezerre becsüli a jelenleg New Orleansban rekedtek számát. Mindannyian feketék, és a fegyveres rablók is azok voltak. Tilos beszélni a bűnözők bőrszínéről, miközben a televíziós közvetítések következtében mindenki látja a lesújtó igazságot. Vajon miért nem lehet kimondani azt, amit mindenki lát és tud? A hallgatástól ugyanis nem fehéredik ki a New Orleans-i rablóbandák bőrszíne.

A jelenlegi helyzet tarthatatlanságára és megoldatlanságára utal, hogy Ray Nagin polgármester százezerre becsüli a jelenleg New Orleansban élők számát. A természeti és társadalmi katasztrófa előtt ötszázezren éltek a városban. Négyszázezren szóródtak szét a környező településeken. Nagy részük nyilvánvalóan azok számát növeli, akikre az amerikai társadalom végleg rázárta az ajtót. Ha majd nagyon dörömbölnek, akkor tovább növelik a segélyek összegét, de a többség nem kívánja finanszírozni a társadalmi integráció igencsak magas költségeit.

A New Orleansban történtek megingatták az amerikai álomba vetett naív és régóta fogyatkozó hitet is. Az amerikai roncstársadalom nagyságáról és etnikai összetételéről nincsenek megbízható adatok. Így azt is nehéz felbecsülni, hogy a szervezett társadalom alatt lévők számának növekedése mekkora társadalmi feszültséget okoz valójában. Meddig és mekkora segélyekkel lehet biztosítani az Amerikai Egyesült Államok társadalmi stabilitását és belső békéjét.

Az Egyesült Államok a szabadság és a lehetőségek országából ma már a képmutatás, az önzés és az agresszió beteg birodalmává lett. Ez azonban nemcsak amerikai belügy, hanem az egész emberiséget fenyegető rákos daganat, amely bolygónk egész testét veszélyezteti.

NB: A Szovjetunió összeomlásáig, azaz a zsidók kivonulásáig, a zsidó tőke fenntartotta a bilaterális világ látszatát. Most már csak az Egyesült Államok gazdasági és katonai erejével érvényesítheti az érdekeit. Elsőrendű célja, hogy ezt az agyaglábakon álló kolosszust minél tovább életben tartsa, hiszen ez a zsidóság utolsó menedéke a számukra egyre kedvezőtlenebb nemzetközi gazdasági és politikai rendszerben.

Tóth Gy. László cikke alapján. / 2006. január 27./

Gyurcsány-beszéd-részletek

„Egészen pontosan tudom, hogy mindaz, amit csinálunk, az nem lesz tökéletes. Hogy egy sor ügyben fogalmam sincsen, hogy melyik, nem a hatodik lépés, még a harmadikat sem tudom. Tudom az első kettőt. És egyszerre kell megpróbálni előrevinni ezeket az ügyeket, fenntartani közöttünk az együttműködést, a jóhiszeműséget, biztosítani a koalíciós partner támogatását, fölkészíteni a legbefolyásosabb lapok vezetőit és vezető publicistáit, hogy mire számíthatnak, bevonni őket ebbe a folyamatba.

Amikor azt mondjátok nekem, hogy vigyázzunk oda, mert az Alkotmánybíróság visszaküldhet dolgokat, tudjuk mi ezt. Nem baj, hogy mondjátok, de higgyétek el, tudjuk. Egy nagyon szűk csapat dolgozik Petrétei Jóska mögött, mert hogy nem engedhetjük be be a minisztérium egészére ebben a fázisban még, 5-6-7 ember reggeltől éjszakáig, a szó szoros értelmében, hogy nehogy baj legyen. Őrületbe kergetjük egymást bizonyos pontokon, hogy összeszedjük a bizonyos mennyiségű pénzt a kollégákkal, hanem amikor mennek a politikai egyeztetések, húzzatok már a pi-ba ezzel! Gyerünk előre! Nincsen sok választás. Azért nincsen, mert elkúrtuk. Nem kicsit, nagyon. Európában ilyen böszmeséget még ország nem csinált, amit mi csináltunk.

Meg lehet magyarázni, nyilvánvalóan végighazudtuk az utolsó másfél-két évet. Teljesen világos volt, hogy amit mondunk, az nem igaz. Annyival vagyunk túl az ország lehetőségein, hogy azt, mi azt nem tudtuk korábban elképzelni, hogy ezt a Magyar Szocialista Párt és a liberálisok közös kormányzása valaha is megteszi. És közben egyébként nem csináltunk semmit négy évig. Semmit. Nem tudtok mondani olyan jelentős kormányzati intézkedést, amire büszkék lehetünk azon túl, hogy a sz-ból visszahúztuk a kormányzást a végére. Semmit. Ha el kell számolni az országnak, hogy mit csináltunk négy év alatt, akkor mit mondunk? Természetesen a dolog az nem szépen, nyugodtan, aprólékosan felépített, Nem. Nem. Őrült lóhalálban készült, mert egy darabig nem csinálhattuk, nehogy kiderüljön, hogy most meg már olyan rohadtul kell csinálnunk, hogy majdnem belegebedünk.

Gyorsan eljött az igazság pillanata. Az isteni gondviselés, a világgazdaság pénzbősége, meg trükkök százai, amiről nyilvánvalóan nekem nem kell tudni, segítette, hogy ezt túléljük. Nincsen tovább. Nincsen.”

A kuruc és a labanc

A kuruc-labanc kettősség a mai napig meghatározza közéletünket és kultúránkat. Hajdan haladónak és maradinak hívták egyiket-másikat. A múlt század irodalmi világában urbánusnak és népiesnek nevezték a feleket az egyik tábor a Nyugat, amásik utóbb a Kelet Népe köré tömörült. Mostanában a jobb és baloldali kifejezések divatoznak.

Természetesen félrevezetők, mert nálunk 1990 óta a gazdagok hívatják magukat baloldaliaknak és a szegények pártfogóit mondják jobboldaliaknak. Az ellentét művészi megnyilvánulásaira tekintve a mai urbánusok megpróbálnak vitorlázni a világ izmusiparának viharában, a népiek utódai saját belső értéket keresnek és folytatnak, a kocsmában pedig kurucosan búslakodnak.

Nézzük, mit mondott Hamvas Béla a kurucról! „Individualista, melankolikus fantaszta és anarchikus vidéki, aki csak úgy felkelt bánatában és harcolt. Észak géniuszának megnyilatkozása; az egyetlen magyar mozgalom, amely mély költészetet és zenét teremtett.”

Ennek forrása a sorsvállalás; a fölkelések sorozata drámák sorozata, melyek föl-fölhasítják a lét szövetét.

„A kurucság átkozott kastrija kevélység” – a kurucok jobbára bocskoros nemesek voltak és hajdúk, tehát szabad emberek. Nos e kevélység „nem akarja magát idegennek alávetni, de önmagával nem tud mit kezdeni.”

A kurucnak édes atyjafia a szegénylegény. Ezt olvashatjuk róla Hamvasnál: „Sosem absztrakt gonosztevő, hanem az Alföld elveszett ateista remetéje, aki hű ahhoz az ősi titokhoz, amit a letelepedettek elárultak; nem háza nincs, hanem hazája.” A szegénylegény, a betyár, kuruc a javából. Ö „az örök felkelő és ellentmondó”, ám ő az alföldi, a keleti géniuszt uralja, így kiigazíthatjuk Hamvast. A kuruc lélek hazánk keleti és északi géniuszából áll össze.

Ne feledkezzünk meg a labancról sem, mert kuruc nincsen labanc nélkül. Bizonyára testvérek, mert idegenek között az övékéhez hasonló fenekedés elképzelhetetlen. Hamvas szerint a „labanc nem a szabadságot, mert az visszanyerhető, hanem a szabadságra való sóvárgást, az álmot elárulja, a foglárral szövetkezik, ezért bűnére nincs bocsánat.”

A labancságnak nincs zenéje és költészete. Hogy is lehetne? Mindazonáltal léteznek labanclelkű írók, festők és zenészek: labanclelkű politikusok bérencei. A labancság korrupció, létrontás. Persze sorsvállalás – mi nem az? – de a korrupcióban nem fölizzik, s elhamvad a lélek egy nemesnek gondolt ügyért, jelesül a haza szolgálatában, hanem lassan elrohad.

A labancságot csak a dráma, a katarzis tagadásában lehet úgy-ahogy kibírni; nincsen

se haza, se nemzet, a szerelem leginkább szex, a szabadság pedig szabadosság, a művészet képlete: izmus-ideológia plusz technika. Hogy ne vesszünk bele a politikába, labanc például az a nyelvész, aki vitás esetekben mindig a magyar megoldás ellen dönt. Német befolyás idején germán eredetet keres szavainkban, szovjet gyarmat korunkban szlávot. Gondolja valaki, hogy Berlinben, Moszkvában számolták, hogy hány magyar szó ered tőlünk? Csudákat! A lihegés, a szolgaság öröme a labanc igénye.

SZÖVEGGYŰJTEMÉNY A HELYZETÉRTÉKELÉSHEZ

Márciusi levél

Őrület! – mondhatnánk halálos lelki nyugalommal magunknak is, de zavarodottan már önmagunkkal sem tudnánk szóba állni.

Ezt szokták egy országban csődnek nevezni. Csődnek – lábunk fejétől a kopon yánk magaslatáig. A kórházi ágyak ilyenkor szoktak parancsszóra útra kelni, menni egyik városból a másikba, a hegyek tetejéről kiszellőzhetetlen házak sűrűjébe, és fejetlen rohangálásukat befejezni a roncstelepen. Az iskolák, a kis posták, vidéki vasútállomások ajtaját ilyenkor szögezik be kalapácsos lidércek, hogy a peremlakók minél előbb megtudják: semmi szükség sincs rájuk.

És egy Gyurcsány Ferenc nevezetű miniszterelnöknek is ilyenkor támad kedve hanyagul rákönyökölni a Művészetek Palotájában magányosan ácsorgó, mikrofonos asztalra, és kioktatni a magyarságot arról, hogy mi is történt 1848. március 15-én.

Barátaim! Történészek, írók, tudósok, tanárok, filmesek, filozófusok, egyházi emberek, feltatálálók, Bartók és Kodály tanítványai – hova jutottunk? Valaha voltunk valakik, és most csak bámuljuk az eseményeket, mint egy nevetséges panoptikum élethű másolatai. Tizenkét éve jámborul dödögünk és lázadozunk, ahelyett, hogy bevallanánk: elárultuk az értelmet, de helyette nem fedeztünk fel magunkban semmiféle dacos és barbár boldogságot, amellyel segíthettünk volna népünknek. Sőt, mostanra az is kiderült, hogy elfogadtuk a diktatúrában gyökerező demokrácia minden züllöttségét és képmutatását.

A rendszerváltás pillanatában azt hittük, hogy a szabadság megigazulása éa megváltása jön el. De nem jött el!

Az első szabad választáson a vérbírók éppúgy szavazhattak, mint az agyonlőtt vagy a fölakasztott vértanúk hozzátartozói. Akik 1956. október 25-én, az Országház téren tömeggyilkosságot rendeztek, szabadon járulhattak az urnákhoz. Elmaradt a törvényes, bírósági leszámolás azokkal szemben is, akik zsarolással lelkeket pusztítottak el, s akiknek vér tapad a kezükhöz. Az ő bőrük megmentésével elvettük megtévedt százezrek megtérésének lehetőségét, s ott hagytuk őket meghasonlásukban. És így növelték, s növelik a tegnapi bűnösök szavazótáborát. A diktatúra minden szennye és szörnyűsége így özönlött át zavartalanul a demokráciába, különösképpen felerősödve az utóbbi öt esztendőben.

A hatalmat gyakorló kormány már nem is nagyon rejtegeti azt a szándékát, hogy a magyar lakosság becsapásával elért választási győzelmét legönzőbb módon saját anyagi gyarapodására használja föl. Eközben parlamenti többségét kérkedve és kéjjel mozgósítja kiszolgáltatott népe ellen. Az egészségügy, a kórházak barbár szétzúzása a ma emberét az 1919-es proletárdiktatúra gaztetteire emlékezteti. Ennek a pusztításnak a mértékét nemcsak az egészségügy szétverése adja, hanem a mai kormány minden intézkedése, amelynek nyomán romlik a nemzet többségének életminősége. A felemelkedés helyett milliók kerülnek a lecsúszás pályájára, és sok ezren pedig inkább az önpusztítást választják.

Ma Magyarországon a legnyilvánvalóbb igazság az, hogy aki értelmiségi és nem vakítja el a félelem, önző érdek vagy valamiféle téveszme, az magában leszámol ezzel a kormánnyal. Úgy is mondhatnánk, hogy aki értelmiséginek tartja magát, nem azonosulhat ezzel a kormánnyal, hanem mindent megtesz annak érdekében, hogy azok a megtévesztett jóhiszeműek, akik még e kormánynak hisznek, hasonló következtetésre jussanak, hisz valójában az ő kezükben van a döntés. Ehhez pedig közgazdászok, tudósok, írók, filmesek, filozófusok, jogászok, tanárok, szociografusok, tisztességes pénzemberek szükségesek, valamint hitben és képzeletben nagyra nőtt emberek. Ne feledjük: 1848. Március Tizenötödike azért lehetett máig is legnagyobb erőt sugárzó ünnepünk, mert történelmünkben ez volt az első, de úgyis mondhatnám, hogy az egyetlen – olyan esemény, az egyedüli csoda, melyben népünk elsősorban a szellem embereire hallgatott.

Csoóri Sándor, 2007. március 16. Nemzetőr

A medence és környéke

Tíz éve is van már, vagy még annál is több.

A Lukács uszodában történt, Egy nagy magyar író úszott ott éppen, majd megpihent a medence szélén. És pihenés közben orrát a vízbe fújta, nem olyasféle csalafinta módon, ahogyan mások teszik talán, sunyin, észrevétlenül, a víz alatt – nem. ez a mi magyar írónk büszkén és nyíltan fútta a vízbe, lássa ország-világ, hogy élnek még itt bátrak is ám!

Akkor egy másik fürdőző, odaérvén a nagy író mellé, rászólt a nagy magyar íróra, hogy lekötelezné amennyiben nem a vízbe fújná bele. A nagy magyar író, akitől tudjuk, hogy ők sokkal jobban gyűlölnek bennünket, mint mi őket. Csak azt nem lehet tudni azóta sem egészen pontosan, hogy kicsoda a „mi”, és kicsoda az „ők”. Szóval a nagy magyar író ekkor kiugrott a vízből, és körberohangálván a medencét, azt ordítozta, hogy „itt inzultálják a zsidókat!”Megőrzendő, emblematikus pillanat volt az, olyan pillanat, amelybe bele van sűrítve a mi egész életünk.

Mindez pedig azért jutott eszembe, mert a minap, egészen pontosan hétfőn, március 17-én este, az ATV-n, Friderikusz Sándor műsorában egyszerre hárman fútták orrukat a medencébe. Az ország medencéjébe. Ő maga, a nagy Friderikusz, a pompásan kihízott fejével, valamint Csillag István és Ungváry Rudolf. Mi most az utóbbira, Ungváry Rudolfra koncentrálunk. Szem előtt tartva Murphy törvényét, miszerint „az emésztőgödörben mindig a legnagyobb darabok úsznak legfelül”. Ungváry a következőket mondta: „ A Fidesz és hívei a házmesterek Magyarországának követői, akiknek elődei zsidókat lőttek a Dunába.” És még olyasmit is mondott, hogy Orbán valami fundamentalista, sámánkodó, vajákos szöveget nyom, ami ellentmond a zsidó-keresztény kultúrának. Miközben ezeket mondta, Friderikusz Sándor erőteljesen bólogatott, és adta alá a lovat.

És mindezt természetesen a népszavazás okán. Pedig tudhatjuk: A Magyar Köztársaság Alkotmánya / 1989. évi XXXI. alaptörvény / a második paragrafus 2. bekezdésében kijelenti: A Magyar Köztársaságban minden hatalom a népé. Amely a népszuverenitást választott képviselői útján, valamint közvetlenül gyakorolja. A közvetlen hatalomgyakorlás egyik legfontosabb formája a népszavazás.

Ezt tudjuk, valamint azt, hogy hárommillió – háromszázezer magyar választópolgár úgy döntött, eltörli a vizitdíjat, a kórházi napidíjat és a tandíjat. Ungváry Rudolf beteg agyában pedig máris összeállt a kép hárommillió- háromszázezer házmesterről, akik hamarosan zsidókat fognak lőni a Dunába.

Először Csurcsány vizelt a medencébe az öszödi beszéddel, méghozzá trambulinról. Hamar mellé állt vizelni a mainstream értelmiség. Aztán most még belefújja orrát a medencénkbe Ungváry meg a többi, és közben versenyt futnak immár a nagy magyar íróval a medence körül, azt sikítozva, hogy: „Itt inzultálják a zsidókat!”

„Nézd legott komédiának s mulattatni fog.”

Ez a jó tanács ilyenkor. De azért nehéz. És ha az ember még Avar Jánost, Bolgár Györgyöt, Mészáros tamást és Dési Jánost is megnézi, nos, akkor Karinthy Cini naplóját felüti ennél az 1967-ben írt résznél:

„Külön tanulmány a pesti zsidó újságírók, akiknek ugyan mindnek van rokona Tel – Avivban, de most olyan kéjjel gyalázzák Izraelt és a zsidókat, mint az őseredeti nyilasok. Persze ha lehet, a Párt mögé bújva! Ilyenkor én is antiszemita leszek, de nem az izraeli mesterkedésektől, hanem ezektől a pesti firkászoktól, akik mindig túlnyalnak.”

1967-ben a pesti zsidó újságírók még Izraelt gyalázták. Ugyanezek a pesti zsidó újságírók ma az arabokat gyalázzák. Meg a Fideszt. Meg bennünket. Mert jobban gyűlölnek bennünket, mint mi őket. Ők a mi zsidóink. Értsd: a puszta létezésük indokolja az antiszemitizmust. És csak ülök a medencénk szélén, és nem is értjük már a versenyfutást a parton.

Megértenünk. Ugyanis teljesen felesleges, fárasztó, lélekölő időtöltés ezeket megérteni. Annyi a dolgunk csupán, hogy ne engedjük őket az ország medencéjébe vizelni és orrot fújni. Mondjuk úgy: Határozottan ne engedjük! Azon túl nézzük derűsen, ahogyan rohangálnak a parton.

Bayer Zsolt, UMK, - Orosháza

A lepke szárnya

Mottó:

Grün megérkezik Amerikába. Sétálgat Manhattanben, és egyszer csak meglátja régi jó komáját, Kohnt, aki főtt kukoricát árul a Chase Manhattan Bank előtt. Odamegy hozzá. És üdvözli:

- Szervusz, Kohn, de jó, hogy látlak! Látom, neked neked beütött az üzlet. Én most érkeztem Amerikába, és mi tagadás, nincs egy vasam se. Nem tudnál kisegíteni tíz dollárral?

- Grün, én nagyon szívesen segítenék, de sajnos nem lehet, ugyanis szerződést kötöttem a Chase Manhattan bankkal.

- Te? Miféle szerződést?

- Hát megállapodtunk, hogy ők nem árulnak kukoricát, én pedig cserébe nem adok kölcsön.

Hát így. Aztán némiképp módosult a helyzet. Az amerikai bankok elkezdtek kukoricát árulni, Kohn meg kölcsönadni. Az eredmény itt van a szemünk előtt, mégpedig totális pénzügyi válság formájában. És most Amerikában erősödik az antiszemitizmus, olvasható a hírekben. Csúnyákat írogatnak a népek különféle internetes fórumokon a zsidókról, sőt már antiszemita tüntetés is volt New Yorkban, bár azt idehaza elhallgatták.

Azért olyan nagyon nem csodálkozik ezen senki sem. Legfeljebb, ha szemforgató és farizeus. Mert aki tudni akarta és akarja, milyen az igazi antiszemitizmus, jól teszi, ha ellátogat Amerikába, és olvasgatja a bronxi falfirkákat a fekete negyed házfalain, vagy késő este, néhány sör felszabadító hatása után, elbeszélget egy kicsit néhány wasppel / white, anglo-saxon, protestant /. Ha ez nem elég, érdemes figyelmesen végighallgatni, hogy a közép-nyugati redneckek miképpen nyilatkoznak a zsidókról. Mindjárt ki fog derülni, hogy az igazi, mély, tőrölmetszett antiszemitizmust idehaza még csak meg sem közelítjük.

Most bizony durvul a helyzet, mert a brooklyni zsidó pénzügyesek és a Wall Steet-i yuppie-k mérhetetlen pénzsóvársága, telhetetlensége és felelőtlensége összeomlásba sodorta az amerikai pénzügyi világot. Persze ezen keresztül az egész földtekét. Mire jön az amerikai kormány, az állam, és hétszázmilliárd dollárt töm bele a rendszerbe Hétszázmilliárd dollárt! Ez öt esztendő teljes magyar összterméke. Ezt most az amerikaiak zsebéből húzták ki. Úgy nagyjából minden amerikai fizet most négyezer dollárt, hogy ne legyen újra gazdasági világválság. A népek meg csúnyákat írogatnak a zsidókról az internetes fórumokon. Nohát!

Amúgy pedig ismerjük a régi tételt, miszerint ha egy lepke meglebbenti szárnyát Japánban, abból földrengés lehet Amerikában. Nos, az amerikai pénzügyi válság természetesen végigsöpör a világon. Nyugat Európa bankjai sorra jelentenek csődöt vagy csődközeli helyzetet, és az államok mindenütt kénytelenek beavatkozni. Belgiumban államosítják / mondom: államosítják / az egyik legnagyobb kereskedelmi bankot. A britek külön testületet hoztak létre, amely a válságot próbálja kezelni, a német Hypo Reál Estate hét végi meglepetésként csődöt jelentett. Szóval, nyakunkon az egész!

Mindeközben nézem vasárnap a tévét. Baló György kérdezgeti Fekete Jánost és Bajnai Gordont, hogy akkor most mi lesz. Fekete János elmondja, hogy bizony baj lesz, mert például a devizapiaci folyamatok kiszámíthatatlanok, és ha a forint-euró-árfolyam másképpen alakul, magyarán, mondjuk, hirtelen háromszáz forint lesz egy euró, vagy még drágább, akkor mindazok, akik devizaalapú hitelben adósodtak el, így bajban lesznek. Ez a „nagy baj” azt jelenti magyarul, hogy egy csomó honfitársunk nem fogja tudni fizetni a havi törlesztőrészleteket a házára vagy a lakására. Akkor a bank viszi a lakást vagy a házat. Bajnai Gordon pedig belemondta vasárnap az estébe a köbvetkező mondatot:” Válság van, divatba jön az erős állam.”

Nahát! De mi azt hallgathatjuk sivár, meddő és elviselhetetlen MSZP és SZDSZ-es évek óta, hogy az államot le kell építeni, államra nincs szükség. Az állam rossz gazda, és majd a piac mindent rendbe tesz. „privatizáció, liberalizáció, dereguláció” ez a törnvény, ez az új istenség. Aki ezt tagadta, vagy akár kétségeit merte hangoztatni, megnézhette magát. És most, hogy a szent piac és annak barom hozzáértő irányítói csődöt mondtak, most persze jöjjön az állam, és tegyen rendet.

Még az ántivilágban, Kádár idején járta egy vicc. Természetesen suttogva terjedő vicc volt, és leginkább az MSZMP tagjai meg a megyei párttitkárok mesélgették egymás között, amikor jól berúgtak valamelyik hétvégi összetartáson.

A vicc így szólt: Mi a különbség a kommunizmus és a kapitalizmus között? Lényegében semmi. Mindkettőt a zsidók találták ki, csak az egyiket nekünk, a másikat meg önmaguknak.

No, most már elmondhatjuk, hogy belekóstoltunk mindkettőbe. És úgy tűnik, egyik sem az igazi. Itt az ideje kitalálni valami harmadikat. Közösen és mindnyájunknak – amíg nem késő.

Magyar Hírlap, Bayer Zsolt, 2008. okt. 8.

Szervusz, Gábor!

Olvasom a Jobbik szórólapján az írást: „Húsz évet a húsz évért.” Természetesen „a nép nevében”. A világ legnagyobb hülyeségeit és gazemberségeit mindig a nép nevében mondták és tették.

Gábor! Ha az elmúlt húsz évben csupa egyforma gazember irányította az országot, akkor te miért léptél be 2002-ben Orbán Viktor polgári körébe? Hát az MSZP is mindig erről beszél, ez az ő „bizonyítékuk”, hogy a Jobbik Orbán Viktor keze munkája.

Mert így van ez, hogy az MSZP mindenképpen rátok akar tolni bennünket kínjában, ti meg mindenképpen az MSZP-re akartok tolni bennünket éhségetekben. És lám, máris ki van jelölve a tér, ahol az MSZP és a Jobbik összeér.

És ez a tér nem végtelen. Egy fenét! Ez a tér az ostobaság, a mély butaság és az aljasság hátsó udvara. Ez van, Gábor!

De vissza az eredeti kérdésünkhöz! Miért léptél be 2002-ben Orbán Viktorhoz? Erre a kérdésre három lehetséges válasz adható:

Azért léptél be Orbán Viktor polgári körébe, mert 2002-ben érezted te is, volt négy jó év ebben az országban. Négy olyan év, amikor jó volt reggel felkelni, amikor mindnyájan éreztük, hogy elindultunk valamerre; és érezted, hogy rettenetes, ami a választáson történt. És érezted, ha már megtörtént, muszáj tenni valamit. Muszáj segíteni, muszáj, hogy Orbán érezze: nincs egyedül.

Azért léptél be Orbán Viktor polgári körébe, mert 2002-ben te még a „zsideszt” és „Likud Viktort” támogattad. Ismerős kifejezések, ugye Gábor? A Kurucz-info testi-lelki nyomorékjainak kifejezései. Különösen a „zsidesz” tetszik, mert ezt régről ismerem. Ezt még a BIT-es komcsik találták ki 1990-ben. Hiába, no, a sz… nem vész el, csak átalakul.

Minden esetre, ha kiderül, hogy 2002-ben még a „zsideszt” támogattad, akkor nagy bajban vagy, Gábor! Akkor fel fog kerülni a Kuruc. info trágyadomjára a címed és a telefonszámod, és a felhívás, hogy verjenek össze a bátor fiúk.

A harmadik lehetséges válasz: Akkoriban meggörbült a tér, és csapdába ejtette az időt. Így 1998 és 2002 közötti időszak nem része annak a húsz évnek, amiért a Jobbikon kívül mindenki húsz évet érdemel.

Nincs több lehetséges válasz, Gábor. Ebből kell választanod! Vagy „húsz évet húsz évért” egy ócska, primitív kampányduma csupán. És még aljas is, ráadásul.

Az elmúlt hat-nyolc évben volt nekünk egy baráti társaságunk, a Turul-kör. Ott találkoztunk egy hónapban egyszer, néhányan víg cimborák. Aztán beszélgettünk, iszogattunk, olykor valamelyikünk előadást tartott, múlattuk az időt. Tagja volt ennek a társaságnak Pörzse Sanyi többek között, és Lesó is, teljes nevén Losonczi Pál. Ő most a kampányfőnökötök, ugye, Gábor? Csak azért mesélem el ezt neked, hogy kicsit a dolgok mögé láss. Hogy értsd: Nem is olyan régen még egy asztalnál ültünk néhányan, és emberi hangon beszélgettünk. Olyan érzése volt az embernek, hogy mi barátok vagyunk, ott a Turul-körben.

Aztán most naponta olvasom, hogy én /is/ szemét, áruló, zsideszes tetű vagyok. Egy darabig vártam, talán majd felhív Losó, hogy „Zsocám, bocs, ezek nem mi vagyunk, ezek nem a mi szavaink, ne hülyéskedj, hát évek óta egy asztalnál ülünk, eszünk, iszunk. Zsocám hát téged kértelek meg, hogy elmondhassam a műsorodban, mit csináltak velünk Verókék a VI. kerületben. És el is mondhattam. Zsocám, hát a mi kocsmánkba menekültünk akkor este, amikor ezek a most regnáló gazemberek ránk szabadították a rendőrséget, és alig láttunk a könnygáztól…”

De Losó nem hívott föl, Pörzse Sanyi sem hívott föl. Pörzse Sanyi inkább azzal a mondattal kampányol, hogy „Orbán beült a páncélautójába, és elmenekült.” Micsoda egy aljas, hülye mondat! És már a páncélautónál lebukik az egész. Soha nem volt Orbánnak páncélautója. Csak így jobban hangzik, igaz? De a fő baj nem ez. A fő baj, hogy ideje lenne szakítani ezzel a forradalmi romantikával. Mert nem volt itt forradalom. És nem is lehetett volna. Egy olyan országban akartok ti forradalmat csinálni, ahol a sztrájk idején a Népszavában toboroznak sztrájktörőket, és egy nap tízezren jelentkeznek? Ugyan már, Gábor! Ráadásul 2006. október 23-át még csak nem is lehetett előre látni.

Vége volt a gyűlésnek, a tömeg hazaindult, Gyurcsány meg összeverette a fideszeseket. Te is tudod, én is tudom: így történt! Gyurcsánynak gondja lett volna rá, hogy mondjuk, lelőjék Orbánt, és gyönyörű temetést rendezett volna neki. Sírt volna a sírnál. És akkor most mi lenne? Semmi sem lenne.

Úgyhogy inkább azon gondolkodj, kinek állt érdekében, hogy az őszödi beszéd miatt kirobbant spontán tűntetés a tévé elleni erőszakos ostromba forduljon? Mert ez a jó kérdés, Gábor! Úgyhogy, mondom, hagyjuk ezt a forradalmi romantikát! Meg aztán kik is itt a forradalmárok, a szabadságharcosok, a hazafiak? Azok, akik öten-hatan összevernek egy védekezésre képtelen embert? Gábor, ma az kell a hazafisághoz, hogy öt markos legény összeverjen egy hatvan év körüli, rossz fizikai állapotban lévő embert a garázsban, aztán még a tárcáját is elvigye? Ez a hazafiság és a szabadságharc?

Mert lehet Csintalant nem szeretni, még utálni is lehet – de összeverni? Áruld el, mi a különbség a Csintalant összeverő gyáva sz-rok és egy falusi öregembert összeverő cigányok között? Ott belül, a lelkükben és a fejükben, mi a különbség? Csak azért kérdezem ezt tőled, mert a „legnépszerűbb” internetes portálotokon ezek a gyáva sz-ok „hazafiak” meg „szabadságharcosok”.

Ha ezek hazafiak és szabadságharcosok, akkor minek nevezzük ’56 hőseit, akik szembeszálltak az akkori világ legerősebb és legkönyörtelenebb hadseregével. Tudom én, hogy romlott a világ, na de ennyit, Gábor? Ha összeverek ötödmagammal egy nekem nem tetsző és védekezésre képtelen öregembert, mindjárt szabadságharcos leszek? Akkor inkább maradok „zsideszes”, Gábor. Még egy apróság: Azt nyilatkoztad az EP-választások előtt, hogy a választás után addig fogtok tüntetni, ameddig a kormány el nem takarodik. Gábor, eltelt egy év, kaptatok félmillió szavazatot. A kormány meg a helyén! Hát hol marad a forradalom? Vagy az Orbán dolga? Esetleg rájöttél, hogy kukaborogatással nem lehet bejutni a parlamentbe?

Amúgy általánosságban is javaslom, olvasgasd a Kuruc. Infót! Tanulságos lesz, neked is. A Kuruc. infót olvasgatva személyesen megtapasztalhatja az ember, hogy milyen a jakobinus és a bolsevik lélek, szellem. Ocsmány, szemét, aljas, hazug és gusztustalan szellem, lélek az.

Az összes l’art pour l’art zsidózásával és cigányozásával együtt. Az a hely az, Gábor, ahol „mokkavadászoknak” nevezik a cigányokat lelövöldöző nem is tudom, micsodákat. Ez lenne a tiszta, szép jövő? A „szebb jövő”? Mert nekem senki ne magyarázzon cigánybűnözésről, senki ne magyarázzon a zsidó-magyar együttélés konfliktusairól, vállaltam konfliktust ez ügyben eleget. De hogy azok, akik rágyújtják a házat egy cigány családra, aztán a menekülő ötéves gyereket apjával együtt agyonlövik, hősök lennének, vagy „jópofa” vadászok?

Hát ebből nem kérek, Gábor! Szerintem, te se. Csak most még kell a támogatás. A felület. Most még mindegy. Most még jól jön a „zsideszezés” meg a „húsz évet mindenkinek” hazugsága. Most még remek, ha Morvai Krisztina hazaüzen Brüsszelből, hogy ki mit csináljon a metszett farkincájával. Igaz ugyan, hogy ez félreérthetetlen és szintúgy l’ art pour l’ art zsidózás kizárólag az MSZP- nek jó, de kit érdekel, igaz? A „mokkavadászoknak” ez tetszik, és ez a lényeg. Csak tudnám, hogy Krisztina mióta ilyen kényes a metszett farkincákra?

Apropó, Morvai Krisztina!

A Krisztinából a Fidesz csinált valakit. Illetve a „zsidesz”. Legyünk következetesek! Krisztina a mi infrastruktúránkkal és Balog Zoli segítségével csinálta végig amúgy tiszteletre méltó és fontos jogvédő szolgálatát. Balog Zoli segítette, vitte ki Brüsszelbe. Krisztina engem kért meg, hogy írjak előszót a könyvéhez. Aztán képviselőként kiment Brüsszelbe, és azt üzente a”zsidesznek”, hogy tegyen végre valamit a 2006. október 23-án összevertek, megalázottak és megnyomorítottak érdekében. Micsoda egyenes, gerinces magatartás, micsoda kiállás! Atyaúristen!

Mindegy, Gábor! Ennek semmi értelme. Csak valakinek egyszer azért el kell mondania, nehogy azt higgyétek, félelmetesek vagytok. Vagytok, akik vagytok. Vagytok eggyel többen, hogy a Fidesz ne legyen! Ez a törekvés kötötte össze az elmúlt húsz év összes politikai szereplőjét. Volt közöttük küldött ember sok, meg hülye is, sok. Köztetek van ez is, az is. És nektek sem fog sikerülni.

Magyar Hírlap, Bayer Zsolt, 2010. február 27.

Miért üldözik Berlusconit?

No, nem a nőügyei miatt, hanem - mert a véleményünk szerint - antiszemita. Milyen gyalázatosságot követett el?

Felkereste őt, mint az állam miniszterelnökét, egy valószínűleg katolikus diákokból álló csoport. Azzal mulattatta a vendégeit, hogy elmesélt egy zsidó-viccet.

Ez arról szólt, hogy a náci megszállás idején egy zsidó család – búsás havidíjért – egy üldözött zsidót bújtatott. Aztán eljött a sokáig várt béke, és hosszú időn keresztül nem mondták meg az üldözöttnek, hogy már régen vége a háborúnak.

Az esetről készült videofelvételt a La Repubblica című római lap tette fel a honlapjára. A Vatikán „pénzügyminisztere” követelte, hogy Berlusconi kérjen bocsánatot az olaszoktól, mindenek előtt a hívektől.

Az Osservatore romano, a Vatikán lapja tiltakozott legharsányabban, és védelmébe vette a holokausztban elpusztult 6 millió zsidó emlékét - az egész katolikus olasz társadalom nevében.

Pedig igen-igen jellemző tulajdonságukra, a féktelen kapzsiságukra, ennél jobb példát nem is mondhatott volna a miniszterelnök. Most már értem, miért gyűlölik olyan nagyon.

Mellesleg Berlusconi a The Economist című lapot The Ecomunistnak hívja.

Berlusconi most zsidó viccel verte ki a biztosítékot, 2010. 10. 3.

Magyarország egy ronda kis állam

Nick Cohen a baloldali hírlap publicistája Lukasenkóhoz és Chaveshez hasonlítja Orbán Viktort. Nick Cohen, a lap szemleírója szerint mindenki egyetértett abban, hogy nem kell felhajtást csinálni, amikor a hét végén Orbán Viktor átvette az EU elnöki tisztségét. Az EU technokratái megengedik, hogy eljátssza a „nagyfiút” a nemzetközi porondon. Ha a magyar kormányfő megjelenik, hogy a színfalak mögött Brüsszel irányítsa Európát.

Brüsszel ennek fejében biztosította a Fideszt, hogy nem fogja túlságosan közelről szemlélni, hogy Orbán Viktor, hogyan irányítja Magyarországot. A The Observer szemleírója a „Ki száll szembe a gyűlölettel Magyarországon? címet viselő cikkben.

Cohen szerint mindkét fél fenntartja azt a látszatot, hogy Magyarország tisztességes demokrácia, és nem ejtenek szót arról a ”randa kis államról”, amely Európa határain belül fejlődik ki. Euópa vezetőinek hallgatása jól szolgálja a Fidesz érdekeit. A korrupt és inkonpetens magyar baloldal felett aratott földcsuszamlásszerű győzelme óta Magyarországot azt nem mondom, hogy fasiszta vagy újfasiszta országgá alakítaná, de vegyük észre, hogy az Orbán által a Duna mentén épített új társadalomból „visszataszító bűz árad” – írja a szerző.

Ez kiérződik a Fidesz propagandájából is. A lap szerint a kormány első intézkedéseként elrendelte a középületeken nyilatkozatának közzétételét. Ez arról tájékoztatta az állampolgárokat, hogy a magyar nemzet 2010 tavaszán ismét erőt gyűjtött, és sikeres forradalmat hajtott végre a szavazófülkékben. Mindenki örüljön, mert a Fidesz „a munkára, az otthonra, a családra és a rendre alapozott ragyogó új holnap felé vezeti Magyarországot” – olvasható az újságban.

A The Observer megírja, hogy karácsony előtt a Jobbik, amelynek a romákkal és a zsidókkal szembeni hozzállása valódi újfasiszta jelleget ad. Alföldi Róbertnek, a Nemzeti Színház igazgatójának leváltását sürgette. A demonstráción azt kiabálták: „buzi, perverz és zsidó”, és ezért alkalmatlan tisztségére.

Furcsa módon azt nem tudták meghatározni, hogy mi is Alföldi bűne. Igaz, hozzájárult, hogy a magyar nacionalisták mumusának számító Románia nagykövetsége kibéreljen egy termet a színházban, de aztán enyhítette állítólagos kihágását azzal, hogy a tiltakozás hatására törölte a teremfoglalást.

A Jobbikkal számolni kell azóta, hogy a szavazatok 17 százalékot kapta, és a Fidesz kész figyelembe venni a párt követeléseit.

Orbán szerint ugyanakkor az is igaz, hogy nem mindegyik európai vezető tesz lakatot a szájára. Mások mellett Angela Merkel német kancellár kormánya eleget tett demokratikus kötelezettségének és tiltakozott. Nincs azonban értelme úgy tenni, mintha nem az lenne az EU elsődleges vágya, hogy fenntartsa a látszatot, és kezelje a ronda konfrontációkat” – írja a The Observer szemleírója.

A publicista idéz egy magas rangú EU tisztviselőt, aki nemrégiben a The Economist című folyóiratnak kijelentette, „a Fideszt a változásra adott egyértelmű felhatalmazással választották meg”. A szerző ehhez hozzáteszi „ ha a változáshoz hozzátartozik az alapvető jogok elleni támadás, akkor az nem Brüsszel gondja.”

Nick Cohen azt írta, hogy magyarországi kapcsolatai nem elsősorban jobboldali diktatúrára gondolnak, amikor az ország jövőjét taglalják, hanem Alexandr Lukasenko posztkommunista Fehéroroszországára, amelyet még mindig elönt a szocializmus nyelvezete, és amely a névleg balos Hugó Chávez venezuelai elnök szövetségese.

Fehéroroszország ugyanolyan vehemensen támadja a sajtószabadságot, mint a jobboldali Magyarország és Chavez vezette Venezuela – olvasható a lapban.

A 2011-es év kezdetén Magyarország baljós példája azt mutatja, hogy az EU a könnyű kibújás lehetőségét részesíti előnyben, és nem a fegyelmezett álláspontokat. Ez nem ígér jó évet – írta a The Observer szemleírója.

Még egy lapáttal! The Washington Post: Magyarország Putyinizálódása

A lap szerint vannak megfelelő eszközök a nyomásgyakorlásra. Magyarország májusban rendezi meg Budapesten az Európai Unió csúcstalálkozóját, amelyen várhatóan Hillary Clinton amerikai külügyminiszter is részt vesz. Orbán Viktort, az újság szerint, választás elé kéne állítani, vagy véget vet a hatalom koncentrációjának, és változtat a médiatörvényen, vagy abban a megaláztatásban lesz része, hogy az Európai Unió és az Egyesült Államok máshol rendezi meg vagy bojkottálja a csúcstalálkozót.

Ugyanaz a bűz 1.

Magyarországból „bűz árad” – írja valami Cohen névre hallgató, bűzlő végtermék valahonnét Angliából. Cohen, Cohen – Bendit meg Schiff. A Népszava pedig a nagy kalapácsos ember vörös figurájával jelentkezik, és sajtószabadságot követel. A legtöbben pedig azt gondolják, hogy ez valami újdonság, és hogy ilyen hadjárat még nem volt. Botorság. Nincs új a nap alatt. Sajnos nem sikerült mindet beásni nyakig az orgoványi erdőben.

A vörös rémuralom után – idehaza évtizedeken át az eufémisztikus „dicsőséges 133 nap” név alatt fut a tömeggyilkosok országlása, és szellemi – lelki utódaik a mai napig szeretik ezeket a véglényeket – Kun Béláék Ausztriába távoznak. Egy részük véglegesnek tekinti a távozást, hiszen világéletében gyűlölte ezt az országot. Ilyen Roboz Imre, az „író”, aki így sóhajt fel:

„Mit silbakoljak a rút magyar tragédia függönye előtt? Gyenge népem, hitvány népség, mi közöm már hozzád? Magyar röggel akár sohase találkozzam többé!”

Mindez a harag pedig azért, mert a nép nem óhajtotta eltűrni tovább Kunékat. Íme, Schiff András szellemi-lelki rokona.

Ám ez a vörös emigráció jobbik része. A többi ugyanis vissza akart térni, bármi áron. Kun Béla 1919. augusztus 1-jei búcsúbeszédében világosan fogalmaz: ”Mi ez alatt az átmeneti idő alatt félreállunk, hogy majd újult erővel, tapasztalatokkal gazdagabban és objektívebb, reálisabb körülmények között egy érettebb proletariátussal új harcba kezdjünk.”

Nos, így mentek el. Várta őket Ausztria és annak hülye kancellárja, Renner, és még hülyébb államtitkára, Bauer. Ez a két bolsevikrajongó tárt karokkal várta a népbiztosokat, előre megadva nekik a menedékjogot. Kun és velejéig rohadt bandája a előkelő Graf van der Straaten kastélyát kapta lakhelyül Karlsteinben. És ezek a bűzlő végtermékek attól fogva a legteljesebb szabadságban fejtették ki tevékenységüket és vadállati propagandájukat Magyarország ellen. Majd kézről kézre adja a „szabad” Európa Kun Bélucit.

Ausztria nem adja ki Magyarországnak, inkább megpróbálják kicsempészni Moszkvába. Egy német hivatalnok rájön a turpisságra, és őrizetbe veszik Kunt Németországban. Majd láss csodát! Két nap múlva szabadon engedik, és szabadon bocsátásának napján Simons német birodalmi külügyminiszter nagy ívű szovjet-oroszbarát beszédet mond a parlamentben. Érdekes, hogy ez a Simons a minisztersége előtt véletlenül éppen a német elektromos iparban játszott vezető szerepet, és Németországot az orosz piacon akarta helyzetbe hozni. Ezen múlott Kun Béláék kiadatása. Nem rémlik fel senkinek egy nemrégiben leköszönt német kancellár?

Kun Béla tehát kijut Moszkvába, a vörös pöcegödör meg marad Bécsben, és nekilát eláztatni Magyarországot. Hiszen visszatérésük útjában ott áll Magyarország. ”Útjában áll az otthoni polgári kormányzat. Arra, hogy ezt a kormányt a magyar közvélemény megnyerésével buktassák meg, nem is gondolhattak. Hitelüket ugyanis otthon, azon nép körében, amely hónapokig szenvedte ballépéseik súlyát, és amelynek unokái még évtizedek múlva is érezni fogják azt, teljesen elveszítették. Maradt még egy menedékük: a külföldi államok közvéleménye, amely rosszul vagy alig van informálva otthoni szereplésükről, és amelyet ennél fogva könnyű félrevezetni”. Mályusz Elemér írta e sorokat a Vörös emigráció című művében. De nekünk is szól, a mai unokáknak. És szólni fog a mi unokáinknak is még, ha nem sikerül végleg leszámolni ezzel a fertőzéssel.

És mint ma, éppúgy akkor is: összefogtak a kommunisták, a polgári radikálisok, bolsik és egyszeri köztörvényes bűnözők, meg a sajtó legalja, hogy tönkretegyék a kormányt. A legnagyobb árulók: Landler Jenő, Kunfi Zsigmond, Gábor Andor, Göndör Ferenc, Böhm Vilmos, Rónai Zoltán. Orgánumaik: a Népszava, az ausztriai kommunisták Rothe Fane című förmedvénye, no meg a Bécsi Magyar Újság. Itt uszítanak és hazudoznak a fehérterror rémségeiről.

„Jól tudják és érzik, hogy békés viszonyok között semmit sem remélhetnek, ezért minden igyekvésük a helyzet felborítása, a belső ellentétek szítása. A földművelő nép indulatát a polgárság ellen akarják felkorbácsolni, a munkásságét meg mindkettő ellen. Ma az antiszemiták nevében írják röpcéduláikat, holnap pedig a zsidóbarátok nevében” – írja Mályusz.

Hát változott bármi is azóta? Nem, nem változott. „A nyugati közvélemény csak az emigráci torzító tükrében látja a magyar eseményeket. Senki nem beszél az oroszországi terrorról, senki nem emlékszik már a magyarországi vörös terrorra, mindenki csak a fehérterrorról hall.”Hát igen.

És hogy lássuk, milyen ismerős a hang, álljon itt Kunfi dicsekvése – aki saját sikerének tekintette az egészet – a Világosság 1920. június 29-i számából: „A megvetés, az undor tarajos hullámai csapkodnak Magyarország körül. A gyűlölet drótsövénye választja el Magyarországot az egész világtól. Minden tisztaságra valamit adó ember befogja az orrát, ha a magyar nevet hallja.”

Magyar Hírlap, Bauer Zsolt, 2011. január 4.

Ugyanaz a bűz 2.

Még az Antall-kormány idején, a nagy chartamozgalmak indulásakor / hja, kérem, Antallék voltak a nácik! / Eörsi Mátyás szabaddemokrata országgyűlési képviselő / keresztnevét szerető szülei Rákosi iránti tiszteletük jeléül választották /, imígyen nyilatkozott a német rádiónak: „Rákosi legnagyobb bűne, hogy nem irtotta ki ezeket a fasisztákat.” A kiirtandó fasiszták alatt pedig a kormánypártiakat értette, topvábbá azokat, akik ki merészelték fütyülni Göncz Árpádot. / apropó: Göncz Árpád! Micsoda felkavaró pillanat, amikor a kampányban egyszer csak feltűnt Árpi bácsi az SZDSZ kampányfilmjében Kunczéval, Magyar Bálinttal, és kezükben egy-egy sárga rózsa. Aztán valakinek ott is leesett a tantusz, hogy ez nagyon ciki, és zöbbet nem vetítették a filmecskét. No, de ezt csak azért mesélem, mert mint tudjuk, Göncz Árpád volt az utolsó független elnök./

De térjünk vissza Eörsi Mátyás nyilatkozatára! Régen volt, tudom. Most mégis muszáj emlékeztetnem rá, mert a minapi vezércikkem miatt megint panaszkodnak a panaszkodók. Hogy hogyan merészeltem kifejteni a véleményemet, miszerint Kun Béláék aztán igazán megérdemelték volna, hogy az orgoványi erdőben nyakig földbe ásva. Mert az orgoványi erdőben történtek rettenetesek voltak, de legalább érthetők. Ha tetszik önöknek, uraim, ha nem. Ez van. Amit ugyanis Kun Béláék elkövettek ez ellen a nemzet ellen, példátlan volt, és magyarázhatatlanul ocsmány. / Lásd még a baloldal ráront nemzetére! Nem időnként, mindig! /

És azt is vallom, hogy Európa és a Nyugat örök szégyene, ahogyan Kun Béláékat befogadta, istápolta és felült ocsmány propagandájuknak. Amely propaganda nyomán szó sem volt már a Lenin - fiúkról, a páncélvonatokról, az akasztásokról, a fejszével való lefejezésekről – semmiről, csak az orgoványi erdőről. Aztán jöttek a „polgári radikálisok”. Jászi Oszkárral az élen, és a komplett vörös emigrációt a kisantanttal való szövetségre buzdították.

Értik, uraim? Még meg sem száradt a tinta a trianoni békediktátumon, a nemzet még fel sem ocsúdott rémálmából, hogy elveszítette területének és lakosságának kétharmadát, amikor ezek a tetvek az utódállamokkal léptek szövetségre, és Benes volt a házi szerzőjük a Jövő című lapban. És szerb szuronyok árnyéka mögé bújva akarták létrehozni a pécs – baranyai „köztársaságot”, hogy onnan támadhassanak fegyverrel a maradék országra és Horthyra. És egy éven át szervezték a nemzetközi blokádot az élet-halál harcot vívó Magyarország ellen, és várták, hogy a szovjet legyőzze Lengyelországot. / Ezek nem időnként, uraim, ezek mindig! / Nem volt ezek között tisztességes szocdem, Várkonyi úr! Kommunista állat volt mind. Tessenek olvasgatni Mályusz Elemért, Tormay Cecilt vagy éppen az évtizedekig kicenzúrázott írásokat Kosztolányitól, ne mindig a nyolcvan éves brossúrákat. Tessenek hozzászokni a gondolathoz! Attól, hogy maguk remekül átírták a történelmet, az még nem úgy volt.

Ám a lényeg most nem is ez! A lényeg, hogy Eörsi Mátyás akkori nyilatkozata Rákosi legnagyobb bűnéről, miért nem tőváltott ki ilyen elementális felháborodást önökből, mint az én szerény meglátásom Kun Béla sorsát illetően? Aki erre a kérdésre tudja a választ, az mindent tud.

És tetszik ez maguknak vagy sem, azt a véleményemet sem fogom megváltoztatni, hogy ami most zajlik Magyarország ellen, itthoni segédlettel és felbújtással, az bizony dermesztően hasonlatos a vörös emigráció ténykedéséhez.

És majd egyszer, megfelelő idő elteltével azt is el fogom mesélni, milyen tanácsot adott 2002-ben a választásokra készülő horvát kollégájának egy befolyásos magyar kormánytényező arra vonatkozóan, miképpen lehet megnyerni akár vesztesnek tűnő helyzetből is a választást. Most csak annyit árulok el, hogy a horvát baloldali politikus azt válaszolta: De hát ez hazaárulás! Hja, kérem, csak itt minálunk. De itt mindig!

Magyar Hírlap, Bayer Zsolt, 2011. I. 6.

Állandó össztűz alatt él az ország

Bankadó, Simor András fizetése, majd jött az IMF-ügy, aztán a médiatörvény és így tovább. Olyan helyzetek, amelyekért kemény politikai, sőt, ha a leminősítéseket és a forint árárfolyamával való manipulációkat tekintjük, gazdasági támadásokat is kapott az ország. Méghozzá a külső és belső ellenerők pontos és szisztematikus összehangolásával.

A globalizmusnak piac kell és termőföld, a hazai liberalizmusnak pedig pénz, amiért kinyitja belülről a vár kapuját, vagyis kiszolgálja ezt a terjeszkedést. A legutóbbi támadást éppen Heller Ágnes filozófustól kaptuk Brüsszelben. Ma is felszólal Párizsban azoknak a francia filozófusoknak a körében, akiknek fontosabb a globalizmus balliberális politikai elvrendszere, mint az emberi tisztesség.

Sinkovics Ferenc: Nem új keletűek ezek a támadások. Elég, ha csak Göncz Árpád 1992-es, La Stampa-beli nyilatkozatára gondolunk.

Fricz Tamás: Tudjuk, hogy a rendszerváltás időszakában volt egy nemzetközi forgatókönyv, amely arról szólt, hogy ebben az országban a liberális oldalnak kell hatalomra jutnia, tehát az SZDSZ-nek kell megszereznie a kormányzás jogát. Csalódniuk kellett, és ennek hatására az Antall-kormány rengeteg támadást kapott. Azt hiszem, itt kezdődött minden.

Huth Gergely: Külön pikantériája az ügynek, hogy bizonyos hazai körök külföldön szervezik meg az itthoni ellenfeleik elleni támadásaikat. Mikor keletkezett ez a technika?

Tőkéczki László: Magyarország helyzete 1890 után változott meg, addig egy liberális mintaország volt. De 1879-ben az Osztrák-Magyar Monarchia szövetségre lépett a német birodalommal, és ezzel akaratlanul is egy olyan kapcsolatrendszer része lett, amelyet nem néztek jó szemmel Nyugaton.

Németország huszonöt év alatt mindenkit lekörözött a világban. 1900 körül úgy tűnt, megnyeri az USA-val folyó versenyt is. Sőt, Németország követelni kezdte a világ újrafelosztását. Ekkor küldték hozzánk Seton -Watson brit újságírót és politikust, aki nem Indiában vagy Írországban vizsgálta az emberi jogok érvényesülését, hanem Magyarországon! És ekkor kezdődött el, Jászi Oszkárékkal való szövetségben, Magyarország démonizálása, amely végül Trianonhoz vezetett.

Huth Gergely: Kevés a spontán elem, elég komoly tervszerűség látazik ebben a folyamatban.

Tökéczki László: Tervszerű is volt. Európában a magyar nemzettudat mellett a német nemzettudat a legelnyomottabb, és ebben ott van egy balos értelmiség, amely most is a leghangosabban izgat, ha nemzetpolitikai kérdéseket vetnek föl. Egyébként a magyarországi baloldaloknak vagy a radikális liberalizmusnak soha nem volt esélye arra, hogy külső szövetségesek nélkül jusson hatalomra. Ahhoz mindig valamilyen „forradalomnak”, az ország összeomlásának vagy megszállásának kellett bekövetkeznie.

Sinkovics: Különös, de ha egy idegen nyomást akar gyakorolni Magyarországra, az mindjárt szövetséget köt a hazai liberális tömbbel. Basescu például így igyekezett lecsendesíteni az erdélyi magyar autonómiatörekvéseket.

Tőkéczki: Ez a kéz kezet mos elve és taktikája. Régi jelenség. Az egykori kommunista rendszernek számtalan társasutasa volt Nyugaton. Kulturális és személyes kapcsolatokról van szó, amelyek a Kádár-rendszerben is nagyon jó üzletet biztosítottak bizonyos nyugati, illetve baloldali köröknek. Nagy példányszámban adták ki nálunk francia baloldali írók könyveit. Nem kis pénzért és jogdíjért. Tehát miközben ők ott „szenvedtek”, úgymond a kapitalizmus fojtogató szorításában, addig óriási összegeket kaptak Keletről. És mindegy volt, hogy itt olvassa-e valaki egyáltalán a könyveiket vagy sem. És az egész egy nagyon mély, történelmi gyökerű jelenség.

Huth: Ha tökéletesen kompromitálódott ez a réteg a diktatúrában, akkor miért nem bukott meg mindjárt a rendszerváltás idején?

Tőkéczki: A nyugati baloldal és a polgári konzervatív oldal is egy-egy tőkekör. De abban a pillanatban összefognak, ahogy valamilyen közös problémáról, történetesen a magyar piac meghódításáról vagy a magyar termőföld megszerzéséről van szó.

Fritz: A legutóbbi támadás látszatra a médiatörvényről szól, de egészen más van mögötte. Történetesen Magyarország vett egy nagy levegőt a tavalyi választások után, és megpróbált a saját lábára állni. Ennek során azonban az Orbán-kormány óhatatlanról is megtámadta a balliberális világ szakrális intézményeit, a Valutalapot, a Világbankot, a banki rendzsert, a multinacionális cégeket. A centrális hatalomak úgy érezték ekkor, hogy megálljt kell parancsolni. Magyarországnak.

Tőkéczki: Igen, de tegyük hozzá, hogy a centrumországok hódító rendszere nem működne itteni szövetségesek, azaz helytartóságok nélkül. Soha nem is működött az elmúlt 120 évben. Ezért kerültek mindig előtérbe a helytartók, ezért alakult ki az ő világuk és kultuszuk ebben az országban.

Sinkovics: Sokszor kérdezzük, hogy mi lehet a a globalizmus konkrét célja a pillanatnyi profiton túl.

Fritz: Konkrét cél az olcsó munkaerő megszerzése, az új piac meghódítása, hosszabb távon pedig az ország nyersanyag – és természeti kincseinek, azaz a termőterületek, vízforrások, az erdőségek birtokbavétele. Ezzel Magyarország és a hozzá hasonló országok jól körülírható szerepet kapnak tehát abban a gazdasági és politikai szerkezetben, amelyet a globalizmus irányít.

Tőkéczki: A mostani helyzet azért éleződött ki szerintem, mert a politikai fordulattól függetlenül is hatalmas változás előtt áll a világ. Kidőlnek a globalizmus bizonyos pillérei. Tíz év múlva például már csak a benzin és a gázolaj ára miatt sem lehet megtenni, hogy ezer kilométereket utaztassanak egyes árucikkeket, ideértve az élelmiszereket, a mezőgazdasági termékeket is. Ami az önállóságot, a függetlenséget illeti, Magyarország egy kicsit túl korán fújta meg a kürtöt, de később azt minden ország kénytelen lesz megtenni. Itt a magyar bankadó intézménye például, melyet először nagy felzúdulás követett, de ma már ott tart, hogy több EU-s tagállam be akarja vezetni.

Huth: Beszéljünk az árulás lélektanáról! Önök elmondták, hogy évszázados ellenségei vannak Magyarországnak az atlanti világban. De törvényszerű – e, hogy kiszolgálják őket a magyarországi balos és liberális értelmiségi körök?

Tőkéczki: Az egyetemi szférában például az történik, hogy valaki valamelyik haver segítségével elintézi, hogy vendégtanár lehessen valahol Nyugaton. Ugyan nem nagyon emeli az illető a meghívó egyetem tudományos tekintélyét, de ő ugyanúgy vgisszahívja vendéglátóit, akik persze szintén nem a tudomány legnagyobb bajnokai. Ez csak egy vékony szelete az értelmiség életének, de ami a lényeget illeti, bátran kiterjeszthető az egészre.

Fritz: Létezik ma is az Erdei Ferenc által leírt kettős társadalom. A 19. század végén, a 20. század elején jött létre ez a rendszer Magyarországon. Az egyik tömb valóban az a bizonyos rendis, arisztokratikus, dzsentroid társadalom volt, amelyik a pénzt és tulajdont veszített, s lemaradt a versenyben, a másik pedig, az a bizonyos polgári társadalom, amely a nemzetközi tőke beáramlásával jött létre, mindenekelőtt az igazi nagyvárossá váló Budapesten. Tehát már akkor két párhuzamos társadalmi integráció alakult ki. Magyarországon, bennük értelmiséggel, kultúrával, sajtóval, stb.

Tőkéczki: Ezzel nem értek egészen egyet. Azon egyszerű oknál fogva, mert szerintem nincs és nem is volt egységes baloldal. Európában sem. Magyarországon például 45 után nem a balos szociáldemokrácia, hanem a kommunizmus határozta meg a dolgokat, és élezte ki a népi-urbánus ellentétet. Holott igazából a népiek is baloldaliak voltak. Annak idején tulajdonképpen nem a jobb-és baloldaliak voltak. Annak idején tulajdonképpen nem a jobb - és a baloldal, hanem az „agrárdemokrácia” és a „liberális demokrácia” közt folyt a vita. Más kérdés, hogy a népieket aztán úgy kezelték ötven éven át mintha valamiféle elmaradottságot testesítettek volna meg. Pedig szó sem volt erről!

Sinkovics:Mi a véleményük, a jelenlegi kormány jól kezeli az országot érő támadásokat?

Fritz: Számítani kellett volna ezekre a támadásokra, és felkészülni rájuk. Például egy rendkívül tudatos, jól felépített kommunikációval, nemzetközi szintéren is. Csak egyetlen példa: A világ nagy részében egyáltalán nem jelennek meg a magyar konzervatív oldal írásai, nincsenek ott a mi szerzőink. Ez a baloldalnál viszont teljesen természetesen, mondhatni automatikusan zajlik. Egyébként most a 68-as generáció, a beatkorszak emberei ülnek mindenütt a hatalomban Nyugaton. Éppen ezért van nehéz helyzetben Magyarország, amikor sokféle gondolkodásmódot próbál képviselni. Nyilvánvaló, hogy ez a liberális és balos elvekkel is bőven feltöltött nyugat-európai értelmiség a hazai posztkommunistákkal és a kozmopolitákkal ért szót, nem pedig a nemzeti oldallal.

Tőkéczki: Nyugati reakciók? A kormányok elsődlegesen a magyar társadalomban kell megszerveznie a célokat és megtartani a hitelességet. Ha az megvan, akkor teljesen mindegy, hogy mit kiabálnak ránk Nyugaton. Annál is inkább, mert a nyugati érdekcsoportok is letojják egymást, és csak akkor fognak össze, ha veszélyben érzik a közös üzleteiket. A nyugati konzervatív tömb amúgy nem más, mint egy liberális oldal. Azért látszik konzervatívnak, mert szereti, ha az üzlet úgy zajlik, ahogy azelőtt zajlott, és a pénz is odamegy, ahová ment eddig. Ennyi. Nem véletlen, hogy Nyugaton a bal-és jobboldali sajtóban is populizmussal vádolják a nemzeti törekvéseket. Ez nem más, mint félelem a valódi demokráciától, amelyben a többség egyszerűen más irányba térítheti a dolgokat, mint ahogy az évtizedek óta megy már.

Fritz: Európa elfáradt, elöregedett és ellustult.

Tőkéczki: Nincs is már Európa, vagy hamarosan nem is lesz. A csatlakozásunk idején 25 évet adtam az EU-nak

Fritz: Igen, akkor létezne igazából Európa és az EU, ha értékközösség lenne. De csak gazdasági formáció, alig van már valami köze a klasszikus értelemben vett értékekhez.

Huth Gergely – Sinkovics Ferenc: Kerekasztal 2011. március 15.

The West and the Rest

A 21. század második évtizede lassan sejtetni engedi azokat a tektonikus erejű mozgásokat, amelyek néhány évtizeden belül ma még elképzelhetetlen mértékben rajzolhatják át az egész emberi létezés térképét. A Roger Scruton, híres, sokat vitatott könyvének címében / The West and the Rest / megfogalmazódó sajátos feszültség egyre mélyebben áthatja világunkat. A West/ Nyugat / és a Rest /talán így fordíthatnánk: a maradék világ / fogalmi kapcsolata pontosan visszatükrözi korunk legmélyebb ellentmondásait. Azt, hogy a Nyugat gondolkodásmódja csakis és kizárólag a saját nézőpontját tekinti az egyetlennek, minden más narratíva legjobb esetben tévedés, rosszabb esetben bűn, szélsőségesség, sőt akár terrorizmus.

Ezt különösen az teszi mulatságossá, hogy mindezt a „szabadság” nevében véli így, sőt úgy gondolja, hogy ő és csakis ő! – képes a szabdság elvének lehető legpontosabb megfogalmazására és világméretű képviseletére, illetve terjesutésére. Hegel, korának felvilágosult monarchiájában, Marx és Lenin a kommunizmusban, Friedman és Fukuyama a liberális demokráciában látta megvalósulni az emberiség számára „tökéletes” politikai-társadalmi-gazdasági berendezkedését, ami egyúttal elhozza az örök békét és jólétet, egyszóval a „történelem végét”.

Nem nehéz észrevenni ezekben a gondolati konstrukciókban azt a közös lényeget, amely minden szembenállásuk ellenére is összeköti őket. És ez nem más, mint hogy a világ egyenes vonalú, egyenletes mozgással tart egy jól meghatározott cél felé, tehát szakadatlan haladás, fejlődés a létezés legbelső mozgatórúgója. És persze nem nehéz felfedezni benne a „múltat végképp eltörölni” logikát sem, amely szerint a rég volt kor csak káros tévelygések ideje lehetett. És az emberiség „igazi történelme” csak azután kezdődhet el, ha már teljesen magáévá tette ezt a létértelmezési logikát.

Nem véletlenül a felvilágosodás világértelmezési keretét tekinti mind a négy szerző az egész egyetemes emberi gondolkodás legvégső, legmélyebb alapjának. Maga a felvilágosodás is metafora, amely a középkor „sötétségével” állítja szembe a fény századának diadalát. Azzal a sötét középkorral kíván tehát szakítani, amely szerinte babonák, hiedelmek kora volt, egészen addig, amíg el nem jött „a tiszta ész világossága” és az erre épülő szabadság kora. Pedig ma már látjuk, csak annyi történt, hogy a középkor hiedelmei és babonái helyére a felvilágosodás nyugatias modernitása a maga „tudományosnak” álcázott és éppen ezért megfellebbezhetetlennek nyilványított babonáit helyezte.

Hegel korának hőse a jakobinus, Marx nyomán Lenin a bolsevik, Friedmané pedig a neoliberális „globálnyik”, akikben van „ész és erény”, tehát „tudják, merik, teszik” azt, ami az egyetlen járható út, a történelmi „jó” megtestesülése. Nagyon kényes kérdés, óvatosan teszem hozzá: mindhárom monoteista ábrahámhitű nagy vallás / a judaizmus, a kereszténység és az iszlám / legmélyebb világszervező értelem szintjén hasonlóan látja és láttatja a világot. A Nyugat, mint komplex szociokulturális jelenséghalmaz, valamilyen értelemben arra a közös ősi gyökérzetre vezethető vissza, amelyből ezek a világvallások kihajtottak. Történelmük során, ahogy napjainkban is, hatalmas tektonikus törésvonalak húzódnak közöttük, és konfliktuszónáik akár az egész világot veszélyeztető kataklizmák kiinduló pontjaivá válhatnak. Ám emögött észre kellene vennünk a zavarba ejtő közös lényeget, amely nem csak az említett evolúcióra és progresszióra épülő hiedelemben foglalható össze.

A lineáris és szakadatlan „fejlődésbe” vetett rendíthetetlen hit babonás képzete mellett vannak más kapcsok is. Legalább hármat lehetne még megemlíteni. Az egyik ezek közül a tapasztalati tényekre építő tudomány mindenhatóságába vetett hit. Vagyis az a meggyőződés, hogy a tudomány, és csakis a tudomány képes a létezés minden kérdésére választ találni, és amire nincs válasz, az a kérdés valójában nincs is. A másik az egyenlőségbe, a demokratikus emberi szabadságjogok felsőbbrendűségébe vetett hit. Ami azért mulatságos feltételezés, mert az egész létezés minden szerveződési struktúrája a szigorú hierarchiára, e hierarchia rendjére épül. Elég különös is volna, ha szervezetünk sejtjei és szövetei vagy az egyes állati társadalmak egyedei is „demokratikus vitában” és „szabadságjogaikkal” élve formálnák életüket./ A ráksejtek „szabad és büszke” népe éppen ezt teszi. /

A létezés a „szent uralmára” épül, amit a hierarchia fogalma fejez ki. Azt kell tehát feltételeznünk, hogy ahol a nyugatias gondolkodás „demokráciáról” és „emberi szabadságjogokról” beszél, ott csupán arról van szó, hogy a „szent uralma”, ha jobban tetszik „diktatúrája” helyett a szentségtelenség, a deszakralitás diktatúrája működik a rejtett szerkezetekben. És végül a harmadik az alapvetően anyagi természetű világ fizikai élvezetét, és az így értelmezett „jólétet” legfőbb céllá tevő babona él. Ez is kényes kérdés, mert a három monoteista vallás, a retorikai szinten, a túlvilági üdvösséget hangsúlyozza a földi világ anyagias kísértéseivel szemben. Nem lehet azonban nem észrevenni, hogy a retorikai szint alatt / fölött, mellett, stb. / mindhárom vallásra épülő kultúra a materiális hedonizmus egész univerzumát építette fel.

Ahogyan Ortega y Gasset írta a tömegek lázadásában: „Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint maga az élet, sőt az eszközök magát az életet tették saját maguk eszközévé”. Ám az életet puszta eszközükké silányító eszközök uralma mögött valójában olyan erők húzódnak meg, amelyekkel ha nem fordulunk szembe, akkor a 21. század valóban a „történelem végét” jelentheti az emberiség számára.

Bogár László, Magyar Hírlap, 2011. III. 14.

Bergerék és a gondozás

Színvonalas játékvezető egy hasonló színvonalú labdarúgásban. Pedagógus az istenadta, és egykoron tanítottam az apukáját, aki már kisgyerekként is olyan pillantásokkal pásztázta a világot, mintha Fogen legképzettebb tanítványa lenne.

Mostanában azt mesélik róla, hogy igen sokra vitte, ami annyit jelent, hogy valamilyen módon igen gyorsan megszedte magát. Tekintélyes földterületet birtokol, és mindezeket igen rövid idő alatt szerezte. De hogyan?

Úgy szól a fáma, hogy három idős ember gondozását is elvállalta egymás után. Ezek az emberek a gondviselésüket nem Jóistenre bízták, hanem az idős Berger Józsira. Aki rövid időn belül túladott rajtuk, azaz eltette őket lába alól. Bizonyára szívszélhűdésben hunytak el, és erről érvényes orvosi igazolással is rendelkeztek. Ezt az igazolást szorongatva jelentek meg a Mindenható előtt, hogy legalább az égi hatóság szolgáltasson nekik igazságot.

De az Úr csak széttárta a karját, és annyit mondott:

- Az orvosi igazolás pecsétes, az aláírás hiteles, és hátra maradt vagyon már földhivatalban a Berger Józsi nevére vagyon íratva. Minden törvényes és visszavonhatatlan!

- De Urunk – makacskodtak a holtak -, mi mégiscsak meglepő gyorsasággal patkoltunk el, nem gondolod?

- Még nem jött el az igazságtétel napja. Addig pedig ne önfejűsködjetek! Nincs extra föltámadás, csak csoportos, és az is csak az utolsó napon.

Titkos kastélyok

Olyan régen nem esett szó a vidéki és legfontosabb rendszerváltozásnak nevezett tömérdek, a társadalmi helyzetből fakadó rablóbandák országos méretű vagyonszerzéséről. A keceli példa csak egyetlen, de tekintélyes formája volt a magyar társadalom következmények nélküli kirablásának.

Azt, hogy milyen tekintélyes méretű rablásokról volt szó, bizonyítja, hogy az egykori tanácselnök majd polgármester a legjobb vadásztársának támogatásával, és a velejéig romlott ügyvédi garnitúra segítségével kifosztották a téeszek és a szakszövetkezetek vagyonát, a hajdani közösséginek dícsért össznépi vagyont.

Emlékezzenek csak vagyonjegyre! Elsősorban a megöregedett szerencsétleneket szedték rá, és néhány ezer forintért szereztek tekintélyes vagyont. Ez volt a mezőgazdasági értelmiség legnagyobb bűne.

Bagóért rátették mocskos kezüket a legértékesebb földterületekre. Főszereplőnk esetében az erdőkre, amelynek van ugyan vadásztársasága, de az olyan mértékben felduzzadt, hogy bizony valamire való vadat ebben a rengeteg erdőben is ritkán lelni. Nyulat nem érdemes vadászni, úgy megritkult, a nagyobb vadak az erdő sűrűjébe húzódtak, és rettegve várják a kilövési szezon megkezdését. Az agancsosok már a végrendeleteiket írják.

De az erdők titkos mélye nem is ezért izgalmas, hanem nehezen megközelíthető vadászkastélyokról szól a fáma, amely nemcsak közös vacsorák színhelye. De jól épített uszodák is rejtőzködnek ezekben a kastélyokban. Természetes és természetellenes találkozók színhelye. Miután a plébános úr, a püspök úr társaságában felavatta az épülő borkombinátot, szívélyes vendéglátásban és az erdei uszoda közöm örömében is részük volt.

A vállalkozás azóta csődöt mondott, most mentik az ügyvédek, ami menthető. De a rejtett uszodában részeg dáridókat rendeznek azoknak, akik felszentelték a vállalkozást, de a testi örömökre továbbra is közös nevezőt talált a piás katolikus plébános és barátja, a hajdani polgármester, akinek végzettsége gimnázium és postamesteri tanfolyam.

A plébános úr a bemutatkozás napján úgy beszélt a hívekhez, hogy hajdanában rendőr szeretett volna lenni. De azt hiszem ez a neki való foglalkozás: egy eltévedt keresztény plébános és egy szintén primitív kommunista olyan jól eliszogatnak egymás meghitt társaságában. Dagonyáznak, mint az unintelligens vaddisznók, de gondoskodnak emsékről is, akik teljessé teszik a paradicsomi állapotokat.

Hogy milyen hatással vannak e hitehagyottak a még hívőkre? Részlet egyik prédikációból:

/ Példabeszéd a konkolyról: Más példabeszédet is mondott nekik: „Hasonlít a mennyek országa az olyan emberhez, aki jó magot vetett földjébe. Amikor mindenki aludt, jött az ellenség és konkolyt szórt a búza közé, aztán eltávozott. Szárba szökkent a vetés és kalászt hányt, de fölütötte fejét a konkoly is. Erre a szolgák elmentek a gazdához és megkérdezték:

Uram, ugye jó magot vetettél szántóföldedbe: Honnan került belé a konkoly? Mire ő azt felelte: Ellenséges ember műve az. A szolgák tovább kérdezték: Akarod, hogy kimenjünk és kigyomláljuk? Nem, válaszolta, hogy a konkolyt gyomlálva ki ne tépjétek vele együtt a búzát is. Hagyjátok, hadd nőjjön föl mindkettő az aratásig. Aratáskor majd megmondom az aratóknak: Előbb a konkolyt szedjétek össze és kössétek kévébe, hogy tűzre kerüljön, a búzát pedig gyűjtsétek csűrömbe. Máté, 13./

Az ehhez fűzött vasárnapi „szentbeszédből” kimaradt a konkoly végső tűzre vetése. Pedig ez a lényeg.

A politikai konkolyt igyekeznek kitépni mostanában: Lám az igehirdető és egyúttal dagonyázó - aktuálpolitizál.

2011.6.18.

Haza és árulás

Nemzeti ünnepünk megítélése százhatvanhárom éve a hovatartozás kérdése is. Tartozol-e valamivel nemzetednek vagy nem? Idegen érdekeket képviselsz-e vagy nem? Elárulod-e a hazádat vagy nem? Labancnak szegődtél vagy kurucnak?

Mindig akadtak, akik az évszázadok alatt népük ellen fordultak, és árulók lettek. Miért is tört ki a forradalom 1848. március 15-én? A magyar nép függetlenségéért, a sajtó szuabadságáért, azért, hogy az idegen csapatok vonuljanak ki hazánkból, a magyar nyelv elfogadásáért, egyáltalán az identitásunkért, az önállóságunkért. Hovatovább ez a küzdelem máig tart, csak mindig más formát ölt. És véráldozatokkal is járt.

Ezért tisztelgünk évről évre a hősök emléke előtt, akiket közös eszme vezérelt: a szabadság. Igaz, a kivívott szabadságot 1848-49 óta időről időre elvesztettük, mint ahogy 56-ot is, és kezdődött minden elölről. Kevés ilyen nép van, mint a magyar, melynek folytonosan meg kell küzdenie a fennmaradásért, és állandóan bizonyítani kell, hogy keresztény Európát alkotó nemzet, és európai normák között él. Államisága, írásbelisége, kultúrája, értékelvűsége, befogadókészsége, törvényes rendje – szent István törvényitől kezdve – a legrégibb nyugati nemzetek hagyományaival vetekszik.

Sokszor elfeledik, hogy a magyarság évszázadokon át védte hős katonái által a kereszténységet, a keresztény Európát az iszlámmal, a török seregekkel szemben. És ez volt jellemző az 1956-os forradalomra is, amikor Európában egyedüliként fegyverrel harcolt a világ legnagyobb hadseregével szemben. Majd 1989-ben az úgynevezett rab nemzetek közül is mi változtattunk elsőként azzal, hogy megnyitottuk a határt az NDK-sok előtt.

A felsorolás nem teljes, de a tények tükrében furcsa, hogy az Európai Unióban a szocialista-liberális pártok a médiatörvény kapcsán megkérdőjelezték Magyarország jogállamiságát, demokráciáját. Ehhez persze bőséges muníciót adott a súlyos választási vereséget szenvedett MSZP és a balliberális értelmiség egy része, akiknek csakis önös érdekük a fontos, nem a haza becsülete. Akik borzonganak Szent Istvántól, akik hideglelést kapnak a Szent Koronától, ezeréves alkotmányos államiságunk jelképétől, akik idegesen, kiabálva pártalkotmánynak nevezik a Nemzeti Hitvallást, Magyarország alaptörvényét, amelynek elfogadása végleges szakítást jelent majd a sztálini alapokra épült, ideiglenes alkotmánnyal.

Saját hatalmuk megszűnését fájlalják, és nem a végletekig eladósított, kirabolt és elárult Magyarország bajait. Ennek lett vége. H. Á. Filozófusnő, hazájának nagy barátja erre a magát közéleti hetilapnak nevezett szélső liberális orgánumban, hogy „ a legújabb agyrém szerint pedig az államadósság növelése ország ellenes bűncselekmény, amit visszamenőleg büntetni lehet.” De még mennyire az, megzavarodott asszonyság, ha felelőtlen politikusok döntéseikkel milliókat tesznek az urtcára. Ezt nevezik hazaárulásnak.

És ez az értelme ennek a jogfolytonos történelmi alkotmánynak: paragrafusai a hatalmat tényleg a nép kezébe adják. Most majd ezzel az alkotmánnyal lehet külföldre szaladni, becsmérelni a többség akaratát, és elsiratni a jogállamiságot. Ennek fényében fölvetődik a kérdés: Van-e olyan cikkely a Nemzeti Hitvallásban, amely tiltja, bünteti a haza elárulását, a haza lejáratását? Egyáltalán, ha valaki hazugságokkal vezeti félre a nyugati közvéleményt, hogy például 2006. október 23-án a gyurcsányi rendőrség nem lövetett a tömegbe, nem verte meg az időseket és fiatalokat, és tagadja, hogy a rendőrök ártatlanokat kínoztak, azzal mit lehet tenni? Erre van-e cikkely?

Hiszen a Nyugatra szaladgálás, a hazudozások, a lejáratások folytatódnak és nagy kárt okoznak az országnak. S mindig balról. De ez sem baj, a magyar állam erős, és remélhetőleg sokáig mögötte marad a többség. A mindig árulóktól, a Gerébektől, majd megvédi magát. Lehet ezeknek az új alaptörvény nyolcadik cikkelye mögé bújni, miszerint: „Mindenkinek joga van a véleménnyilvánítás szabadságához”. Többek között ezek megvalósításáért is küzdöttek a ’48-as márciusi ifjak. Innentől kezdve már csak a lelkiismeret diktálhatja, hogy mit teszünk hazánkért vagy hazánk ellen.

Magyar Hírlap, Stefka István, 2011. március 12.

A krisztustövis

Ilyen szép neve van annak a különleges növénynek, amellyel Krisztus urunk fejét megkoronázták a római zsoldosok. Paliurus spina – cristi, mondják róla tudós könyvek, amelyekben még a tudomány latin nyelvén határozták meg a teremtett világ minden élőlényét.

Hogy mi köze van a történetemhez, amellyel most előhozakodok, és, hogy egyáltalán van-e valami köze, azt majd döntsék el a kedves olvasók.

Évtizedekig volt a keceli plébániának egy igen szolíd szolgája, bizonyos Árvai Balázs bácsi. Amikor én megismerkedtem véle, talán a nyolcvanas évek derekán, éppen arról panaszkodott nékem, hogy azok a büdös kölykök mindig átrugdossák a labdákat játék közben az udvarára. Méltán haragudott, mert naponta taposták a kerítését, és dobták vissza az iskolai pályára. Nekem is szólt, bár, mint elpanaszolta, panaszkodott már az igazgatónak is, de mindhiába.

- Ez a kommunista igazgató nem akar segíteni egy templomszolgának – mondta keserűen, és megcsuklott a hangja. Pedig meglett férfi volt, az említett igazgató pedig még ember sem. Gerinctelen és tyúkagyú. És még ivott is, mint a gödény.

Nos, ez volt a megismerkedésünk. Aztán néha találkoztunk, amikor ő már elharangozta a delet, én pedig magányosan az vájúhoz siettem a napközi konyhájára. Itt nemcsak azzal tankolta föl magát az ember, amit éppen tálaltak, de még a lelkét kis annak a derűjével, hogy milyen kitartóan simogatták az asztal alatt egymás bütykeit Kurinné kollegína és az igazgatóhelyettes Kokas K. G. kartárs. Közben észre sem vették, hogy csak paradicsomleves van ebédre, és tojásos nudli a második fogás. Nem ilyenkor mesélhette el életének tragikus eseményét, mert éhes hassal még mesét hallgatni sincs kedve az embernek.

Valószínűleg ebéd után lehetett, amikor egyszer megállított, és éppen előttem akart most is enyhíteni lelkének legnehezebb terhén.

„Tudja, tanító úr, valamikor mink is tanyán laktunk a hites feleségemmel. Kinn a homokos tüskösi határban, ahol volt egy akkora szőlőnk, hogy kettesben megbirkóztunk vele. Dűlőnyi hosszú volt, hét pászta és harminc barázda széles. Tele jófajta kadarkával, piros szlankával és tizenkét meggyfával. El tudhatja képzelni, tanító úr, hogy volt benne munka korai tavasztól késő őszig. A nyitástól a takarásig. Benn a tanyában meg tehén, disznó és mindenféle szárnyas jószág.”

Mindvégig kitartóan tanító urazott, bár vagy húsz évvel és egy fejjel magasabb volt nálam. Egyetlen külső jegyben hasonlítottunk egymáshoz, és mindketten a templom egeréhez.

„Tudja, tanító úr, éppen akkor házasodtunk össze a feleségemmel, amikor vége lett az oroszjárásnak. Talán hallott arról, hogy milyen disznóságokat követtek el a tanyákon ezek a mi felszabadítóink. Mink csak azután örököltük a tanyát és a hozzá tartozó szőlőt.

A tanya parasztosan hófehérre meszelve, az udvarán nyári tűzhely, benn a házban kemencével fűtve az első szoba. A tanya mögött egy akácerdő, amelyik nyár közepén zöldell és sötét. Különösen a széle, mert sűrűn benőtte az átjárhatatlan krisztustövis. Ami azért volt jó, mert onnan ártó szándékkal meg nem közelíthetett bennünket senki emberfia, de még ragadozó állat, elvadult kutya vagy róka sem. Az erdő meg a ház között mindig egy kisebbfajta szalmarakás halomban, a jószág alá alomnak. Mint Ádám és Éva a Paradicsomkertben, úgy éreztük magunkat néhány éven át. Nagy örömünkre egy egészséges kislányunk is született, bár a bába csak a közeli szomszéd tanyáról való öregasszony volt, és tányéros mérleggel állapítottuk meg a súlyát.

A feleségem egyszerre szoptatott, dajkált, és talán a gyerek miatt nem voltunk annyira vegzálva a Rákosi idejében. Disznónk, borunk az nem lehetett, mer arra is gyakran megfordult a végrehajtó, de egy tehenet tarthattunk, meg aprójószágot. Aztán éppen Nagy Imre ideje jött el 1953-ban, amikor az a szörnyűség történt velünk.”

Igen mély sóhajtással hajtotta le a fejét, és hosszú szünetet tartott. Aztán a templom tornyára emelte tekintetét, és halkabban folytatta tovább.

„A régiek úgy mondták, hogy meglátogatott bennünket az Isten. Valami nagy bűnbe eshetett valamelyik ősünk, és velünk végezte el a számadást. Tudja, tanító úr, sokat gondolkodtam én azon, hogy mivel érdemeltük ki ezt a csapást. De mindketten Istennek tetsző életet éltünk. Éltünk magunknak meg annak a kislánynak, akit nekünk rendelt a mi Urunk.

Nem ittam, nem kártyáztam, nem bántottam káromkodással az eget, mégis ránk szakadt.”

Azzal vigasztaltam, hogy a Bibliában van egy mondás, ami neki ad igazat: „A fiakban bűntetem meg az atyáik bűnét.” Így mondta maga az Úr.

„Tudja, tanító úr, minden este imádkoztunk, együtt mind a hárman. Erzsike is, a kislányunk, aki akkoriban töltötte be a negyedik esztendőt. Vékony, madárcsontú szép szőke, hosszú hajú kislány volt. Imádkozott, énekelt is az anyjával. Istenem, hogy szerettük! De egyszer nagyon magára hagytuk.

Az úgy történt, hogy az anyja, aki akkor már a második gyerekünket várta, éppen az ebédet főzte, én a szőlőben kapáltam, egy kicsit távolast a tanyától. A kislány magával vitt egy doboz gyufát, és a tanya háta mögött a szalmánál, játszani kezdett. Azt játszotta, amit az édesanyjától tanult. Szalmából tüzet rakott, és ki tudja hányadik húzásra, az egyik szál égve a szalmára hullott. Szegénykém, úgy megrémülhetett, hogy hosszú ideig szóhoz sem jutott. Állt, és nézte a félelmetes tüzet, amelyik egyre nagyobb lánggal égett. És szinte észrevétlenül belekapott a ruhájába. A fájdalom téríthette magához, amikor kiabálni kezdett, de a vékonyka kiáltások közül, ki tudja, hányadik vetődött el az édesanyja füléhez. Onnan a tanya mögül.

Amikor az édesanyja odarohant, a kislány már esve-kelve rohant feléje, de már beborították a lángok. Leégett a hosszú, szellős nyári ruhája. És megégett az egész teste. A láng még a hajába is belekapott. A feleségem fájdalmas sikoltására rohantam a tanyába, de már semmit sem tehettünk.”

Mit mondjon az ember? Hallgattunk, és átéltük az újra föltámadt szenvedést. Most már együtt.

„Ott, Imrehegyen temettük el, és nemsokára megszületett a második gyerekünk. Az is kislány lett. De mindig kerestük rajta az első kislány arcát, de nem találtuk, a viselkedésén az első jóságát és szépségét, de nem találtuk. Nem is szerettük, mert durcás lett és szófogadatlan. Mosdatlan szájú és közönséges. Nem hasonlított egyikünkre sem. Alig múlt tizenhét éves, férjhez is adtuk. Aztán mink is beköltöztünk a faluba, ide a templom mellé, Istent szolgálni. A feleségem korán meghalt, már tíz éve magányosan élek. Abból, amit a szolgálatért kapok. Lányom? Talán köszön, ha meglát. A férjét eltemette, most egy románnal éli második házasságát. Legyenek boldogok!”

Árvai Balázs bácsinak még akkor is vérzett a sebe. És okolta Istent, a Sorsot és az egész teremtett világot.

Pedig a harmadik stációja még csak ezután következett. Amikor a munkája, a szolgálat, is magára hagyta. Eljöttek az elvadult kilencvenes évek. A gyűlölet pokoli sötétsége borult az országra, és elengedte láncaikról a bosszú iszonyatos kutyáit. A „kényes rabló” is rabolt, hát még a gátlástalan! Idegszál-szaggató évtized volt! Különös kegyetlenséggel és büntetlenül csaphattak le a védtelenekre.

Árván maradt Árvai Balázs bácsit két fiatal cigány megverte és kirabolta. Ott másztak át, azon az ismerős kerítésen. Hiába volt a rendőrségi jegyzőkönyv, a megélhetési bűnözés bocsánatos lett. Aztán másodszor is rátörték, agyba-főbe verték, újra kirabolták, mint az egész magyar népet, vele együtt. Ő, szegény, ebbe már bele is halt. Mi, fiatalabbak, talán túléljük.

Olaj! Olaj! Olaj!

Nos, most nem a tűzre, a háború vagy a forradalmak tüzére, hanem belső használatra: szőkítésre. Álldogálván egy ablakszegletben, amelynek szárnya a játszadozó alsó tagozatosok játékterére nyílik, igen nagy tartályautók mozgására lettem figyelmes. Egymás után sorakoztak az iskolai fűtőanyag raktározására szolgáló földalatti tároló nyílásához. Látszott a sofőrökön, hogy először fordulnak meg itt, és járatlanok az ilyen szűk játszótereken. Nem kellett nagy fantázia ahhoz, hogy rájöjjön az ember, milyen olaj raktározásáról lehet szó. Ezt a legnagyobb mértékben a Kakas, azaz Flaisz Ferenc nagystílű vállalkozó űzte. Az, hogy az iskola hozzájárulásával történt, az bizonyos, hiszen akkor még a Schindler parancsolt Kecelen a Scharpf Egon főtisztelendő úrnak is. Hát még egy jelentéktelen iskolavezetésnek! A két „kakas” igen jó barátok voltak, és húzták a hasznot minden menő üzletből.

Ennek az iskolai tárolásnak más módon is hasznát vették. Az egyik tisztességes éjjeliőr, miután távozott lelkiismereti okokból az éjszakai őrködésből, bizalmasan bevallotta, hogy a keceli vadásztársak: Kovács Gábor, az igazgatóhelyettes, a tanácselnök – polgármester rendszeresen az iskolai olajból tankolták fel terepjáróikat – hajnaltájban vagy éjféltájban. Ő volt, aki csukta nyitotta az ajtót a fejesek számára. És csak egyik volt a sok ok közül, ami miatt lemondott, mert idővel – úgy vélte, még ő is rendőrkézre kerülhet. Ha tudta volna a szegény állampolgár, hogy a rendőrparancsnok szemét is beborították ezek már néhány ezressel.

Volt egyszer egy hétközi kollégium. Igen sok volt a balhé körülötte, és váltották a vezetőit, nevelőit, mint más ember az alsóneműjét. Ott dolgozott – felügyelt a Rónai, a Beszedics és a Csendes Jenő is. Amikor a Horváth Imre volt az igazgatója, komoly balhé keletkezett, mert igen szerette ölében dajkálni a kicsiny leányokat. Nagy balhé lehetett volna belőle, de mint minden gazságot, elsimították. Horváth K. Imréből, mert ez volt a költői álneve, Kecel egyik derék, nagyra becsült polgára lett: igazgatóhelyettes. A felesége volt a keresztanyám leánya, tehát egyéb aljasságaira borítsunk leplet.

Csendes Jenő volt az utolsó vezetője ennek a Zárda-kollégiumnak, akiről meg saját magam fedeztem fel egy sumákságot. Ez olyan kisstílű volt, hogy szinte szóra sem érdemes. Ez az ostoba, pedig, azt hittem, hogy az egész vezetésben egyedül neki van esze, a szemétre dobott egy érdekes dokumentumot. Egy elszámolási jegyzékről volt szó, amelybe naponként bejegyezték a napi fűtőolaj- fogyasztást. A mafla Csendes szeptember elsejétől június hónap közepéig minden nap 200 liter fűtőanyagot öntött az olajkályhákba, ennek a tanúsága szerint. Pedig gondolhatta volna, hogy szeptemberben még egyáltalán nincs hideg, októberben esetleg valamennyire, novemberben már valóban többet kell fűteni és végig a téli hónapok tanítási napjaiban. Amikor eljön a tavasz, majd a szeles április, aztán a meleg május, és főleg a félhavi június, akkor már közel sem fogadható el ez a nagyvonalúság. Az elsikkasztott olajat, mivel a szomszéd emeletes házban lakott, valószínűleg hazacsempészte. De lehet, hogy a személyzettel együttműködve sikkasztotta el. Spongyát rá!

Ennek a történetnek a szereplője egy olajkályha és egy igazgató-helyettes. Amikor a Szilosi Iskolát felszámolták, és a gyerekeket Iván László brutális karjaiból a központba internálták.

Jártak az osztályomba onnan menekült tanulók, aki úgy szidták szadista hajlamaiért, mint a bokrot. Közülük kiemelkedő képességű volt Korsós Zoltán, aki középiskolás korában vonattal hazajárt, és közben egy téli napon ismeretlen és érthetetlen okokból életét vesztette. Valahol a szilosi megálló közelében egy bokor alján megfagyva találtak rá. Még hetvenkét évesen is igen sajnálom korai halálát. Azt hiszem, nagy hasznára lehetett volna az országnak.

Az osztályban maradt asztalok, székek, és többek között egy árva olajkályha is gazdátlanná vált. Pontosabban új gazdára talált. A gazdasági ügyekért felelős Déri Ferenc igazgatóhelyettesre esett a gyanú. Nagy Sándor, aki akkor még igazgató volt, keményen verte a vasat, hogy meg kell büntetni. De valaki, lehet, hogy éppen a delikvens, figyelmeztette őt, hogy soha el ne felejtse, látta 1944-ben a nyilaskeresztes karszalagot a karján. A karszalag segített. 1944 történelme megmentett egy piti tolvajt, és sakkban tartott egy ízig-vérig kaméleon típusú embert, amilyet csak a fordulatokban gazdag magyar történelem szülhetett világra.

Nincs új a nap alatt, avagy a hódítók harci kutyái

Amerika felfedezésével, meghódításával kapcsolatban az él a köztudatban, hogy maroknyi spanyol néhány lóval és tűzfegyverekkel leigázta nagy indián birodalmakat. Azonban nemcsak a lovaknak és a tűzfegyvereknek köszönhették a spanyolok a hódítást, hanem egy, a köztudatban nem szereplő „fegyvernek” is, a harci kutyáknak.

A harci kutyák alkalmazása nem volt újszerű a történelemben. Amikor elfoglalták a Kanári –szigeteket a portugáloktól, az ott élő guache nevű törzs ellen vetettek be először a spanyolok harci kutyákat. A hatalmas termetű és gyors vadászkutyák könnyen oltották ki a bennszülöttek életét. A kutyák hatalmas állkapcsukkal könnyen összeroppantották csontjaikat. Az agarak pedig pillanatok alatt utólértek és kibeleztek bárkit. A kutyák harctéri sikereit tapasztalva minden konkvisztádor vitt magával belőlük felderítő és hódító útjaira.

1495. március 24-én Hispaniola szigetén vonult fel Kolombusz testvére, Bartalomé. A spanyol erő 200 emberből, húsz lóból és húsz kutyából állt. Egy kutya akár 100 indiánnal is végzett. Az ebeket vadászatra képezték ki. A vért nélküli benszülöttek testét könnyebben át tudták harapni, mint a vadak bőrét. Ráadásul e harcok során a kutyák rászoktak az indiánok húsának az ízére. Mivel meg tudták különböztetni az indiánokat az európaiaktól. A hódítóknak nem kellett félniük attól, hogy a csata hevében őket is megtámadják. A későbbiekben a hódítók már nemcsak a csaták folyamán vetették be kutyáikat, hanem sokszor kegyetlen kedvtelésből is ráuszították őket a bennszülöttekre.

Kondics Julianna cikkének részlete. História 2011/ 3. szám

Mi történt ben-Ladennel?

Mindjárt leszögezem: Nekem mindig imponált ez az ember. Ritka belső erőről tanúskodott az arca, és az ilyenre mondják: karizmatikus vezető.

Annyi mindent összehazudoztak róla, elsősorban az ikertornyok lerombolása után, amihez valószínűleg nem volt köze, az amerikai vezetés egyetlen szavát sem hiszem el - nemcsak vele kapcsolatban. Minden esetre őt tették meg alibi-célpontnak, miközben már azt tervezgették, hogy miként fogják lerohanni az olajban gazdag Afganisztánt és Irakot.

Arról hiteles tudósításokat kaptunk, hogy valahol az afgán hegyekben bujkál, de azt is tudtuk már vagy tíz éve, hogy súlyos beteg. Én azt hiszem, hogy egy tisztességes emberrel kevesebb lett a földön, aki bátran merte vállalni a világimperializmus elleni harcot, és halljon meg bár ágyban, párnák közt vagy valamelyik barlangban, nevét méltán emlegetik a szabadságot szerető emberek szerte a nagyvilágon.

Nem szólva arról, hogy jobb lett volna a brutális terrorakciót nem emlegetni, mert így halálában veszélyesebb lett, mint volt küzdelmes életében.

A birodalom visszavág

VIII. Henrik és lánya, I. Erzsébet életéről filmek tucatjai készültek. Mégis elgondolkodtató, hogy ezekből ugyan mindent megtudunk, ami ócska, üres, felszínes, hamis és bulvár, de semmit arról, ami igazán érdekes lehetne: a korszak mélyszerkezetéről. Henrik feleségeinek kivégzéséről részletes ismereteink vannak, de hogy miért kellett harmincezer embernek kínhalállal halnia, arról semmi.

Pedig ennek okai világítanák meg azt, hogy Henrik és Erzsébet is szánalmas és jelentéktelen bábfigurák voltak csupán a világot akkor is, azóta is igazgató „láthatatlan” erők kezében. És a szerencsétlen tízezreknek azért kellett meghalniuk, mert a korai kapitalizmus brutális beüzemeléséhez szükség volt a földjeikre. A megszépítő hamisítással „bekerítéseknek” nevezett terrorizmus, ami e pusztító világerő irányításával zajlott, „szép” metaforája az azóta is „menekülő élet” reménytelenségének. Most, hogy néhány nap ekteltével csitulni látszik az ócska, üres, felszínes, hamis bulvárkampány, ami a birodalom által kreált látványterrorista likvidálása körül áradt szét az émelyítő hollywoodi díszletek között, akár el is töprenghetnénk azon, hogy mi lehet a planetáris médiahatalom manipulációs gépezete mögött.

Pedig ennek okai világítanák meg azt, hogy Henrik és Erzsébet is szánalmas és jelentéktelen bábfigurák voltak csupán a világot akkor is, azóta is igazgató „láthatatlan” erők kezében. És a szerencsétlen tízezreknek azért kellett meghalniuk, mert a korai kapitalizmus brutális beüzemeléséhez szükség volt a földjeikre. A megszépítő hamisítással „bekerítéseknek” nevezett terrorizmus, ami e pusztító világerő irányításával zajlott, „szép” metaforája az azóta is „ menekülő élet” reménytelenségének. Most, hogy néhány nap elteltével csitulni látszik az ócska, üres, felszínes, hamis bulvárkampány, ami a birodalom által kreált látványterrorista likvidálása köré áradt szét az émelyítő hollyvoodi diszletek között, akár el is töprenghetnénk azon, hogy mi lehet a planetáris médiahatalom manipulációs gépezete mögött.

Ugyanis: hogy egyik jelentéktelen bábfigura kivégez egy másik jelentéktelen bábfigurát, az legfeljebb egy harmadrendű szappanoperában vagy a ValóVilág nevű napi hánytatóban lehet izgalmas fejlemény, a valóságos valóságban aligha.

Az emberiség ősidők óta folytatta kitartó, bár sokszor reménytelennek látszó küzdelmét azért, hogy a jelenségvilág felszínén kavargó látványok alatt képes legyen meglátni a lényeget. Hogy a fecesegő felszín alól legalább néha előbukkanjon számára a hallgatag mély. A régi mondás szerint, ha a jelenség és a lényeg egybeesne, akkor a halaskofák lennének a közgazdaságtan professzorai. A jelenség és a lényeg azonban nem esik egybe, így a halaskofák nem lettek professzorok, bár a professzorok néha a halaskofákat megszégyenítő ravaszsággal igyekeznek „megbízóik” utasításainak eleget téve lényegként bemutatni a hamis jelentésvilágot. Pedig a lényeg ma már nem is olyan rejtett. A világ kritikus elágazási pont felé halad, a történések sokszor a „jelenések könyvének” sötét és fenyegető vízióit idézik.

Volt egyszer például egy George Washington nevű körözött terroristavezér, csak aztán kicsit módosult a „történetírás”, és azóta ünnepelt történelmi hős az illető. / A hazaárulás csak időzítés kérdése - mondta egykor a cinikus Talleyrand. / 2001. szeptember 11. óta zajló terrorizmus ellenes háború tehát valójában a Nyugat fokozódó létdiktatúrája elleni planetáris lázadással szemben indított megtorlássorozat. Kicsit kényelmetlen persze hogy erre a történelemhamisításra felépített „keresztes háború” Irakban és Afganisztánban nemcsak totális kudarc, hanem Irak esetében még az indok is hazugságnak bizonyult.

De hát, mit tudjuk, ha egy hazugság folyamatosan ömlik minden lehetséges csatornán, azt egy idő múlva mindenki igazságnak fogja majd érezni. Nos, mivel közeledik a 2001. szeptemberi történés tizedik évfordulója, a kudarc megszépítése érdekében valamit produkálni kellett. És gigantikus látványtechnikával produkálták is.

Félreértés ne essék, a Nyugat létagressziója elleni brutális támadásra, mint 2001. szeptember 11., akárki is tette, nincs mentség. De attól, hogy valamire nincs mentség, még van magyarázat. A 20. század iszonyatos népirtására nincs mentség, de attól, hogy görcsösen próbáljuk bizonygatni, az kívül van a történelmen, csak fokozzuk a várható immunreakciók brutalitását. A Nyugat ugyanis csak saját magát látja viszont ebben az iszonyú tükörben. Amikor terrorizmust kiált, közvetett módon saját létagresszióját ismeri be. Az akciót reakció követi, és ez egészen addig így lesz, amíg a Nyugat egész életmódja teljes sebességgel neki nem csapódik a lét legvégső sziklafalának. Ha nem akarunk e nagy csattanás tehetetlen áldozataivá válni, lassan elő kellene lépni önámító hazugságaink és félelmeink fedezékéből.

Magyar Hírlap, Bogár László; 2001. május 10.

NB: Ami pedig Washingtont, a farmert, a körözött banditát, majd elnököt illeti: Az is kiderült róla, hogy szélsőségesen antiszemita volt:

”A zsidók hatékonyabban dolgoznak ellenünk, mint az ellenség hadseregei. Több százszor veszélyesebbek szabadságainkra és nagy ügyeinkre. Igazán kár, hogy mindegyik állam már jó ideje nem választja le őket, mint a társadalom pestisét és Amerika boldogságának legnagyobb ellenségeit.”

Ej, Amerika, Amerika! Nem elég szobrokat állítani, hallgatni is kellett volna a bölcs előd szavára, és a világ – ma még – első számú hatalma nem vergődne a zsidók markában.

Az igazság nem lehet tabu

Több évtizedes gyakorlati tapasztalatom, hogy az újságírók lakásából éppen a tükör hiányzik, és ha valaki átnyújt nekik egy ilyen csillogó tárgyat, akkor feldúltan reagálnak. Holott, ha ők tartanak tükröt másnak, kritika esetében fensőbbségesen arra hívatkoznak, ők csupán azt a tükröt tartották oda, amiben a valóság látható.

Közhely, hogy az újságírók tükrével komoly bajok vannak. Ez nem új keletű megállapítás. Gondoljanak csak arra, hogy az 1932-ben Pulitzer-díjat nyert Walter Duranty a New York Timesban egyszerűen letagadta, hogy Sztálin kiéheztetési politikája miatt több millóan haltak éhen Ukrajnában. Ő ott kaviárt és pezsgőt látott.

Még a Szabad Európa Rádió munkatársaként arra is nagyon jól emlékszem, hogy a müncheni adónak messze rosszabb volt a nyugat-európai sajtója – mi voltunk „a hidegháború relikviái” – mint Kádár gulyáskommunizmusának. A mára térve: állomáshelyükön, Magyarországon igen sokan gondolják, hogy önök egyetlen országról nem festenek annyira egysíkúan torz képet, mint rólunk. Ez persze némi naivitás.

Itt van például Irán esete. Az Irán-barátnak igazán nem nevezhető Freedom House rangsorolása szerint az ajatollahok hazájában az emberi jogok tekintetében jobb a helyzet, mint a világ legnagyobb olajexportőrénél, Szaud-Arábiában. És mégis, míg naponta olvasom lapjaikban az emberi jogok megsértésének példáit Iránban, arról semmit, hogy e téren mi történik Abdullah király országában.

Persze közelebbi tájat is említhetek: ha az önök lapjait olvasom, nem értem, miért lehet Silvio Berlusconi Olaszországban 1945 óta hivatalát a leghosszabb ideig betöltő miniszterelnök. Hiszen ő, az önök tükrében, legjobb esetben populista, vén, nagypofájú kujon, bohóc, legrosszabb esetben bűnöző. Ezzel szemben vannak olyan országok, amelyek nem követhetnek el olyat, amit önök, egy-két szemrándulástól eltekintve, huzamosabb ideig rosszallnának.

Ilyen ország Szlovákia, amelynek korábbi kormánya – a Fico-kabinetről van szó - az ott élő őshonos magyarok saját nyelvének használatát törvényileg korlátozta és bünteti. Mit szólnának, ha az Orbán-kormány büntetné a lovári vagy a szlovák nyelv használatát? És miként reagálnának, ha Semjén Zsolt jelentené ki, hogy a nyelvtörvény retorziójaként holnap megindulnak a magyar tankok rendet tenni a szlovákoknál? Ugye nem ennyi figyelmet fordítanának erre, mint amennyit Fico koalíciós pártjának vezetője azon kijelentésére fordítottak, amikor azt ígérte, hogy a magyarok fővárosát tankokkal teszi a földdel egyenlővé?

Ha mindenható lennék, azonnal feltenném azt a kérdést is önöknek: elrendeljem, hogy nálunk is úgy bánjanak a cigányokkal/ ha cigányok saját önkormányzatukat cigánynak nevezik, akkor politikailag igencsak korrekten cigánynak nevezhetem őket én is /, mint a szlovákoknál? Igen vagy nem? Nem hallom a válaszukat, noha a rossz bánásmódot nálunk naponta kifogásolják, szemben Szlovákiával. Akkor se hallottam hangjukat, amikor hosszú évekkel ezelőtt – 2004. február vége felé– egy kollégámmal meghívtak sajtóreggelire.

Azért fogadtam el örömmel meghívásukat, hogy teszteljem hipotézisemet. Mégpedig azt, hogy önök itt nem úgy viselkednek, mint egy tudósító viselkedik Mogadishutól Varsóig., vagyis mindent megtéve, hogy információhoz jusson, hanem önök látványosan elutasítják a tényeket, ha azok prekoncepciójukat szétrombolnák. Talán emlékeznek arra, hogy azt mondtam önöknek, nálunk az igazságszolgáltatás rothadt és korrupt. A bíróságokon sok esetben egy ügy már a kiszignálásnál eldől. Vagyis a bírósági adminisztráció pontosan tudja, egy ügyet melyik bíróra kell kiosztani ahhoz, hogy a kívánt ítélet megszülessék. Amikor beben önök kételkedtek, azt mondtam, szívesen bemutatok önöknek egy tekintélyes bírót, a Legfelsőbb Bíróság egyik tanácselnökét, aki ezt megerősíti. A tálcán felkínált forrás egyiküket sem érdekelte. Nem tudom elképzelni, ha nekem Brüsszelben egy uniós korrupciós ügyben valaki forrást kínál fel, azon ne kapnék két kézzel.

Akkor is hallgattak, amikor az asztalra tettem három hatalmas és egy vékony dossziét. A vastag irattartók az első Orbán-kormány idején írt cikkeket tartalmazták. A vékony pedig a Medgyerssy-korszakét. Azt mondtam, találomra válasszanak ki bármelyikből egy-egy cikket. Ki fog derülni, hogy az Orbán-kormány idején írt bíráló cikkeik forrásai minden esetben ellenzéki pártok tagjai voltak ellenzéki értelmiségiek mellett, míg a Medgyessy-cikkeknél egyetlen ellenzéki politikust sem idéznek. A próbától hallgatással menekültek.

Mára mindezt már iparszerűen gyakorolják. Egy sort se írtak arról, hogy a napokban Gyurcsány Ferenc volt miniszterelnök új pártalapítással még a reményét is eltemette, hogy az MSZP valaha is nyerjen a választásokon, míg oldalakat írnak a fasisztaveszélyről. Ami után az így”tájékoztatott” olvasóiknak a következő Konrád György interjú már megdolgozott talajra hull, amikor havi rendszerességgel elmondja: ami nálunk történik, az 1934-et juttatja eszébe. Igaz, ezt nem a Gestapón, hanem a Gerbeaud-ban nyilatkozza önöknek, a második vendégkrémes elfogyasztása közben.

És már a torzkép terjesztése érdekében gátlástalanul hazudoznak. Nézzék, mit jelentett az AFP hírügynökség éa az osztrák közszolgálat Budapestről május 7-én, néhány órával azelőtt, hogy kiderült, egy nyugdíjas tűzoltó égetett el egy Dávid-csillagos textildarabot: „Budapesten szélsőjobboldali aktivisták Orbán Viktor kormánya elleni tiltakozó tüntetésen izraeli zászlót égettek.”

Azért hazudták, mert önöknek kínos, hogy a kormány ellen tüntetők közül ki az égető. És ugyanezért nem írnák meg, hogy Gyurcsányt Sukoró ügyében az LMP jelentette fel, hiszen önöknek az LMP épp annyira bírálhatatlan, mint volt az SZDSZ. Nemcsak én, de már az egész ország ismeri témáikat, hazugságaikat. Azt is tudják előre, mit írnak rólunk holnap és holnapután. Ha nem történik semmi, ami miatt lehet egy kicsit nácizni, előrángatnak a homályból olyan figurákat,mint Németországban Magdalene Marsovszky, aki kétszázadszor is elmondja, hogy Orbán Viktor a hitleri ideológiát /völkisches Gedankegut / vallja. Ez a hazugság önöknél „news”, újdonság. Erről írnak laponként fél kolumnát, de egyetlen mondatuk nem volt, amelyben megemlítették volna azt, ami óriási módon belejátszott a volt kormány bukásába: hogy 2006 őszén emberek szemét lőtték ki. Arról sem, hogy az ezredforduló táján kibontakozó magyar középosztály jó része az elmúlt években ismét pauperizálódott.

Mint ahogy most egyetlen szót nem ejtenének arról az aktuális tabutémájukról, hogy a gyöngyöspatai romákat két napra „evakuálták”. / A tabu a két napra vonatkozik. / De arról igen, hogy Richard Field amerikai üzletember, az LMP támogatója, a „vöröskereszt képviselője”. Önök ennek a kormánynak azt is szemére vetik, hogy a határon túli magyaroknak szavazati jogot akar adni, amivel destabilizálja Európát. A románok, horvátok, olaszok és mások azzal, hogy a határaikon túl élő sajátjaiknak már ezt régen lehetővé tették, Európa stabilitását segítik elő? Csak azért kérdem, mert őket nem bírálják.

Ha a magyar Szent Korona alkotmányba foglalása önöknek feudális maradvány, akkor a Nagy Morva Birodalom hagyományának és tiszteletének elfogadását minek lehet nevezni? Kifogásolják, hogy az alaptörvényt a magyar himnusz első sora vezeti be. De azt nem, hogy a görög alkotmányt „a Szent és Egylényegű és Oszthatatlan Szentháromság” nevében alkották meg.

Az elmúlt két évtizedben cikkeim egy részében igyekeztem bemutatni a Kelet országainak – Szingapúrtól Kínán át Dél-Koreáig – példátlan gazdasági sikerét, igyekezvén vonzóvá tenni azt a modellt, amelynek alkalmazása a szegénységből való gyors kiút lehet, szilárd nemzeti büszkeséget teremtve. Önök akaratukon kívül a magyar jobboldali kormányok elleni gyűlöletkampányukkal célom elérésében rendkívül sokat segítettek, sokakat taszítva abba az irányba, amerre én vonzalmat igyekszem kiépíteni A miniszterelnök egy évvel ezelőtt deklaráltan a Kelet felé fordulást hirdette meg.

Köszönöm segítségüket. Csak így tovább!

Lovas István tudósító nyílt levele a HIPÁ-hoz, a budapesti tudósítók klubjához.

Magyar Nemzet, 2011. május 14.

A mi Európánk elrablása

„Az Európai Bizottság – a Generation Európe a Tudatos Vásárlók Egyesülete közreműködésével – a 2011/2012-es tanévre is ingyenesen biztosítja a középiskolák 11. évfolyamos tanulói számára az Európa-naptárat. Az egész évben lefoglaltságot adó és hasztos tudnivalókat, valamint tanári segédletet tartalmazó oktatócsomag használatával a diákok könnyed, számukra élvezetes nyelven fogalmazott tudástárból és feladatsorok segítségével ismerkedhetnek meg a felelős gondolkodás alapjaival, cselekedeteik környezeti és társadalmi hatásaival.

Ezzel az ajánlással adta ki az Európai Bizottság három és fél millió példányban, ötmillió euróért ezt a bizonyos naptárt, Hogy okuljanak belőle a fiatalok. A naptárban pedig akkurátusan feltűntették az összes muszlim, hindu és zsidó ünnepet. Kizárólag a keresztény-keresztyén ünnepek nem fértek be a naptárba. Ebből a tényből induljon útjára a gondolat.

Hogy Európa allegóriája hajdan mégiscsak egy gyönyörű nőalak volt. Mivel Eiurópé mégiscsak Agénor föníciai király gyönyörúűséges leánya volt, akibe beleszeretett Zeusz, és aranygyapjas bika képében elrabolta. És elvitte Zeusz Európét Krétára, ahol nemzett neki három gyermeket, többek között Minoszt. És így bonyolódott tovább a történet, a csodálatos antik-göroöög mitológia, és Európa allegóriája a gyönyörű nő volt, az maradt, mert miképpen a lengyel történész, oskar Halecki megfogalmazta egykoron, Európa öröksége mégiscsak Athén és Róma, és aztán Szent Péter utódai, „akik megszakítás nélkül irányították Krisztus egyházát, és jelképezték Európa mint egész történelmi kontiunitását.

Ez a történelmi kontinuitás lett a multté. Ugyanis egy európai naptárból egyszerűen nem lehet kifelejteni a keresztény-keresztyén ünnepeket. Ilyen „felejtés” nem létezik. Azt pedig végtelen jóindulatomban és már-már legendás, az önsorsrontással felérő naivitásommal el sem tudom gondolni, hogy valami tudatos provokáció áldozata lenne a keretény-kersztyén Európa. Nem. a legfélelmetesebb, legiszonyatosabb és egyben legvalószínűbb feltételezés az, hogy már nincsen bennee a tudatban Európa kereszténysége. Ez immároon egy nem létező identitás az uniós bürokrazták fejében és lelkében. És ha nyomokban mégis föllelhető még valahol, akkor szégyellik leginkább.

Odakint, a nagyméltóságú Brüsszelben, a St. Cartherine téren áll egy ódon katolikus templom. Elhagyták hívei, és ma, mint nyilvános vizelde üzemel. Onnan, a St. Catherine vizeldévé lett templomból széles és egyenes út vezet eddig a naptárig.

És a széles és egyenes sugárút szélein sokan ballagnak. A cinizmus, az ostobaság, a rémísztő lelketlenség, a gyökértelenség, a hagyománygyűlölet, a múlttalanság, a gyilkos ateizmus. Ott sétál az új Európa. Sétál, és vigyorog hülyén. És naptárt osztogat. És már semmit sem tud a múltról, semmit a történelemről, semmit a jopövőről. És nem hajlandó egy napon említeni a náci és a kommunista bűnöket. Nem hajlandó semminemű néven nevezhető nemes cselekedetre. Zabál, fogyaszt, emészt, és lenyűgöző, lefegyverző ostobaságokon rágódik. Legutolsó említésre méltó tette Wajda Katyn-filmje volt. El is dugták, elrejtették, mert nem illett bele a nyálfolyató polkorrektségbe és a nihilbe.

Talán Agénor föníciai király átkozhatta meg Európát. Azért gondolom, mert mégiscsak a föníciaiak találták fel a pénzt.

Európa allegóriája ma már nem gyönyörű nőalak. Új allegóriája van Európának. Daniel Cohn-Bendit az. Egyik kezében a Magyar Nemzet üres címlapját tartja „Censored” felírattal, ékes bizonyítékaként annak, hogy fogalma sincs, miről beszél. Másik kezébe pedig odaillik az új európai naptár.

Így mehet vizelni a St. Catherine téri katolikus templomba.

Magyar Hírlap, Bayer Zsolt, 2011. I. 11.

NB: Bayer Zsolt nemcsak azt érzékelteti, hogy hová süllyedt a nagyra becsült kultúrájú Nyugat, hanem bemutatja az Európai Unió parlamentjének egyik jellemző tagját is, aki vén már, mint az országút, de egyike azoknak, akik miatt ez a zuhanás bekövetkezett. Egy hajdani anarchistát, aki a párizsi diáklázadás irányítója volt 1968-ban. Íme az arcképe!

Vörös Dani, azaz Daniel Cohn-Bendit

Halljuk, hogy itt vagy nálunk. Nem tudjuk nem hallani. Ordítozol, pofátlankodsz,

hazudozol, hülyeségeket beszélsz, provokálsz. Tudtuk, hogy így lesz. Nem is ezért írok neked.

Isten végett írok. Illetve még ez sem pontos. Ugyanis Isten végett írni neked önmagában blaszféma. Valójában a magyar Himnusz miatt veszem a fáradságot, hogy szóljak hozzád.

Olvasom a tudósításokban, miszerint ordítozásod egy része a következőkről szólt: az európai normákkal és a demokráciával összeegyeztethetetlen, hogy a készülő alaptörvényünk első sora azonos Himnuszunk első sorával: „Isten, áldd meg a magyart!” Szerinted pedig nem világos, hogy melyik Istenről van szó? Sőt az sem, hogy vajon csak az tekinthető magyarnak, aki hisz Istenben?

Ezt mondtad, Vörös Dani? Persze, hogy ezt mondtad. És ez a legrettenetesebb, hogy igazából föl sem fogod, hogy milyen szánalmas idióta vagy. Csak élsz a „még több szabadság sivatagában”, és kiskorú gyerekekre vársz, akik majd húzogatják le-föl a sliccedet.

Úgyhogy önmagunk békéje miatt mondom: a Himnusz az Himnusz. Ez az például, ami van minden nemzetnek. A nemzet pedig valami olyasmi, amibe te nem férsz bele, sehol sem.

Ezt a mi Himnuszunkat egy Kölcsey Ferenc nevű költő írta 1823. január 22-én. Amúgy nem is volt túl jó költő. A lényeg azonban az, hogy Kölcsey a Himnuszban eltalált valamit, ami mi vagyunk. Ami a mi lelkünk. A szomorúságunk, a reménytelenségünk, az összetartozásunk. És a Himnuszból – Himnusz lett. Ezt énekeljük ünnepeinken, tűntetéseinken, örömeink, bánataink, lázadásaink idején. Nem az a magyar, aki hisz Istenben, hanem az, aki énekli a Himnuszt, és közben érez is valamit.

És hogy melyik Isten? Végül is bármelyik, te szerencsétlen, beteg lelkű ember. Bár nagyon félve, nagyon rettegve jegyzem meg, ez az egyre élhetetlenebb, sivárabb, a te szekllemi színvonaladba belerokkant „pc” Európa mégiscsak egy keresztény föld volna. Így ha már másképpen Istent kell választani, akkor legyen a mi keresztény-keresztyén Istenünk. Aki van annyira nagyvonalú, hogyha valaki a Himnusz éneklése közben, netán Allahra vagy Jehovára gondol, hát legfeljebb félrenéz és mosolyog.

Csak akkor mérgesedik fel, ha olyan istentelen, gonosz, rosszindulatú és hülye emberekkel van dolga, mint te, Vörös Dani.

Te, aki végigordítoztad a világ legfeleslegesebb és legszánalmasabb „forradalmát”, ’68-at, és elfelejtettél felnőni. Ott maradtál. És kevés reménytelenebb van egy kamaszkorába beleöregedett, csúnya kreténnél. Ha pedig mindez párosul mindazzal a rémísztő közhellyel, semmirevaló és alantas butasággal, ami a te lelkedet kitölti, hát akkor nehéz úriembernek maradni, tudod, Vörös Dani.

Sebaj! Ne veszítsd el a reményt! Komoly esély van rá, hogy te még megéred, amikor Európa ifjú nemzedékei, hangos és talán durva nemet fognak mondani mindarra a lidércnyomásra, amit te és te nemzedéked képes volt összehozni. Én már várom, Vörös Dani!

Addig is, már harmadik napja tartjuk elzárva kiskorú gyerekeinket a te jelenléted miatt. Takarodj haza, Vörös Dani! Már ha van neked olyan egyáltalán.

Magyar Hírlap, Bauer Zsolt, 2011. április 2.

Határ /Hack/ Győző esszéjéből

A magyar emigráció tagjaként, mint jó liberális és anyagalig igen csak függő helyzetben lévő valaki, imígyen áldozott a Mammon oltára előtt. Építészmérnöki diplomával író, kültő, filozófus lett belőle az emigráció bőséges idejében. Az utóbbinak egyik meglehetősen visszatetsző produkcióját érdemes felidézni:

„A három világvallás, a judeo-miszticizmus, az iszlám és a kereszténység – közül a hít erejére nézve a legnagyobb; a kereszténység kb. egymilliárd lelket számlál. Mostani, utolsó, agonizáló fázisában e kereszténység utáni időkben már sokkalta világosabban kiábrázolódik /!/eredete és történelmi összképe, mint valaha – amíg a maga öntetszelgő és önkényes módján még úgy állíthatta be magát, mint a hit, a meggyőződés és az emberi tudás egyetemére is, mintegy prométheuszi eredetű monopóliuma volna mind az idők végezetéig. Ma már a kifelé haladó kereszténységről tisztább, elfogulatlanabb képet alkothatunk, s mindjárt az elején nyilvánvaló, hogy mindvégig két kegyes hazugság volt alappillére:

1.hogy alapítója és vezéralakja Jehosuah/Jézus/; holott a kereszténység mindenestől Pál alkotása – és

2.hogy a kereszténység és pogányság között áthidalhatatlan szakadék tátong….

Maga Jehoshuah – a későbbi Jézus Krisztus – mint történelmi figura, elhanyagolható és jelentéktelen statiszta: cáfolatától nem kell tartani, igasz mivoltát letagadni gyerekjáték. Volt, nem volt, a fiatal rabbi személye csak afféle parányi kabátakasztó-kampó Pálnak, a világra ráterítendő roppant köpönyeghez. A kereszténység valláskoholmányához, amelynek ő volt a mestere, s amely magán viseli megalkotójának minden személyi bélyegét: a félműveltséget, a korlátoltságot, a hajthatatlanságot, a veszekedhetnéket-összeférhetetlenséget, a zsarnoki kizárólagosság hajlamát, a kétszínűséget-rókaravaszságot és a zsenialitást annak a Jézusnak, akit Pál a világra rászabadított, édeskevés köze volt a kis vidéki vándortanítóhoz, akinek piskótájából – kitalálója, a Tarszoszi - kisütötte alakját…”

Határ Győző: Kereszténység /részletek/1987

NB: Nem azért nem folytatom az idézetet, mert az időm véges, hanem azért, hogy érzékeltessem, milyen eszement ideológiákkal ásogatták a kereszténység sírját Nyugaton. No, meg igen sok benne a gusztustalanság! 1987-ben, amikor éppen az új, karizmatikus pápa, Wojtyla életére törtek, nem ilyen primitív szöveggel, hanem fegyverrel. /Ali Akcsa /

Nem felejtettem el, hogy Bence akkoriban éppen azt emlegette, hogy a zsidók ezzel a páli húzással akarták népszerűvé tenni az ószövetséget. Azaz humbug az egész. Pál - Jézus tulajdonságai között igen furcsán szembesül a korlátoltság és a zsenialitás.

Bauerék és a magyarok

Ha valami éles szilánk mélyen behatol az emberi testbe, gyulladást okoz. Ezek lennének, immár legalább száz éve a Bauerék. Megjelenésükkel azóta küszködik legyengülve és sokszor ágynak döntve /Lásd a Kun Béla-, Rákosi - és a Kádár-rendszert!/ nemzetünk kiszolgáltatott teste. Ha ehhez olyan tragédia is társul, mint a trianoni kivégzés-kísérlet, bizony elmondhatjuk Petőfi Sándorral:

„Isten csodája, hogy még áll hazánk.”

Hogy összegzi az elmúlt évszázadot Bíró Zoltán a Magyar Hirlapban megjelent cikkében? Íme, olvasd, Barátom!

„Amikor egy régi eredetű és egyre inkább elfajuló jelenséget nevezek így: Bauerék és a magyarok, akkor nem az ávós Bauer apára és nem a család történetére utalok. Emlegették ezt már elégszer, elegen. Kétségtelen azonban, hogy a cím szerkezete már önmagában szembeállítást, de legalábbis erős különbségtételt jelez két fél között. Még pedig a magyarság és egy kisebbségi csoportosulás között. Ám arról sincs szó, hogy a „Bauerék” összefoglaló név alatt a hazai zsidóság egészére célozgatnék, hiszen tudom jól, hogy violtak is, élnek is köztünk jó magyarként zsidó származású, zsidó vallású emberek, akik méltán utasítanának el ilyen sértő általánosítást. Csupán arról van szó, hogy Bauer Tamás internetes elmélkedése a „hősök napja” és Trianon kapcsán nemcsak őt személy szerint jellemzi, hanem egy olyan csoportot, amely begészkelte magát a magyar életbe, és ebből a jól kibélelt fészekből rikoltozza mélységes lenézését és utálatát minden értékkel, érzelemmel szemben, ami magyar, ami a miénk.

Bő száz éve fészkelődnek itt úgy, hogy egyre tágabb teret nyissanak maguknak: ők akarják diktálni, milyennek lássuk magunkat, történelmünket, elődeinket, mit higgyünk, mit ne, kit tekintsünk jónak, mit szépnek. Bauerék szerint a magyarság hősei nem hősök, a magyar tragédiák, a magyar fájdalom pedig nem fontos, provinciális, egyenesen nevetséges. Ami bajunk van, azt egyébként is csak magunknak köszönhetjük.

Ezzel szemben ők nem követtek el bűnöket soha, az ő tragédiájukat mindig kizárólag mások okozták, nekik egyetemes értékű igazságaik és ügyeik vannak, ezért csak az ő történelmük, az ő tragédiáik, az ő fájdalmaik fontosak. Ha mi hazát, nemzetet, jogot védünk, az ostoba, kirekesztő nacionalizmus, ha ők akár Izraelben, akár a diaszpórában támadnak, terjeszkednek mások rovására, az bölcs előrelátás és jogos önvédelem. Ha a magyarság, mint államalapító nemzet, általában erőszak nélkül, asszimilált idegen ajkú népcsoportokat, az bűn. Ha Izrael állam fegyverrel űzi el a palesztin lakosságot, hogy elfoglalja a területeit, az nekik istentől való joguk. Ez a Bauerék logikája!”

Bizony, az a bizonyos szálka az egész emberíség testét gyulladásban tartja! Lásd Irak, Afganisztán, manapság az egymásnak vadított iszlámhívők Észak-Afrikában. Hulljon a muzulmán, egyszerre mindkét oldalon! Ez a Bauerék logikája és gyakorlata.

„Bauer Tamás az interneten „különvéleményt” hangoztatva tagadja a nemzeti összetartozást úgy is, mint a magyarság természetes igényét. Érvei a tökéletes érzéketlenséget mutatják annak a népnek a sorsa iránt, amelynek a megcsonkított országában él. Úgy tesz, mint aki a legcsekélyebb mértékben sincs tisztában sem trianoni döntések körülményivel, sem annak igazságtalanságát elítélő olasz, francia, angol, stb véleményekkel, de ezek feltehetően nem is érdeklik. Bűnként tálalja, hogy a két világháború között határrevízíós törekvéseink voltak egy gyalázatos döntéssel szemben. Ezzel együtt persze azt is, hogy a németek oldalán beléptünk a háborúba, mintha fogalma sem lenne arról, milyen kényszerhelyzetben volt akkor az ország, éppen Trianon következményeképpen.

Egészen odáig megy, hogy a mai kormányzat, élén Orbán Viktorral és vele együtt Tarlós Istvánnal, ma is lélekben a tengelyhatalmakhoz csatlakozik.” Szembefordulnak az antifasiszta koalícióval” – mondja, mert valóban: mi más lehet a magyar, mint fasiszta. Ismerjük már ezt Rákosi Mátyás idejéből. Az sem zavarja, hogy nem létezik sem antifasiszta koalíció, sem tengelyhatalmak nincsenek ma a világban, hanem egészen másfajta hatalmak vannak, felszerelve világbíró bankokkal, atomfegyverekkel, nagyhatású médiumokkal, és azok veszélyeztetik a világ békéjét leginkább, akik szeretnek mindenkit lefasisztázni, és leaantiszemitázni, aki nem közéjük való.

Végezetül Bauer Tamás azt állítja:” a magyar jobboldal semmit sem tanult az elmúlt száz évből”.

Ennek persze érdemes lenne alaposabban utána nézni. Ám érdemes lenne annak is, vajon Bauerék – akik minden rendszerben, Rákosi-diktatúrában és plurális demokráciáában is folyton ugyanazt rikoltozzák a fészekből –rendszer-kontabilis változatban – tanultak-e valamit a saját történetükből, például 1919-ből vagy az ötvenes évekből és 1956-ból. A szerző gondolatmenete alapján azt látjuk, a legfontosabbat nem tanulták meg: hogy a magyarság érdekeihez és érzelmeihez nekik kellene alkalmazkodni akkor is, ha lélekben más égtájon élnek. Persze csak addig, amíg a fészket el nem hagyják melegebb égtájakra szállva.”

Magyar Hírlap, Bíró Zoltán: Bauer és a magyarok, 2011. június

A Nyugat modern babonái

A világban ma zajló történések egyre drámaibban irányítják rá a figyelmet arra, hogy a válság, amit korunk embere átél, feltehetőleg sokkal mélyebb, mint amilyennek a főáramú beszédmód bemutatni igyekszik. A nyugat létszerveződési módja abszolút befolyásra tett szert az elmúlt századok alatt, és a felvilágosodás azon alaptézisére épül, hogy a „sötét középkor” után az emberiség végre lerázza magáról a „babonák béklyóit” és a „szellem ragyogása” majd végre „szabaddá” teszi a világot.. A hétköznapi ember automatikusan úgy véli, hogy ezek az uralkodó tételek nemcsak, hogy igazak, de megkérdőjelezésük nem is lenne értelmezhető.

A következőkben arra tennék kísérletet, persze csak nagyon vázlatosan, hogy összefoglaljam azokat a főbb „ellentéziseket”, amelyek cáfolni igyekeznek a Nyugatt ontológiai talapzatát képező, ma még megdönthetetlen igazságnak látszó feltételezéseket. És egyben rámutatnak arra, hogy a mélyülő általános „létválság” éppen ezekre az alaptételekre vezethetők vissza.

A kritikus elméletek négy olyan témakört említenek, amelyek jól példázzák, hogy a felvilágosodás, és az ennek eszméire építkező Nyugat valójában nem eltörölte a babonákat, hanem csupán a régieket a saját új babonáival cserélte föl. Ezek a következők: a világ anyagiságának / anyagiasságának /, a végtelen fejlődés, a tudomány mindenhatóságának valamint az egyenlőség és a demokrácia babonája.

Ezek a babonák valójában ugyanannak a lényegnek, a szakrális életmóddal való szembefordulásnak a különböző megnyilvánulásai, ezért komplex módon áthatják, és persze erősítik egymást, egy új szakralitást nélkülöző rendet megalapozva. A legdöntőbb áttörést kétségtelenül az jelentette, hogy az emberi létezés hagyományos szemléletét, amely a szellemi erőket tekintette a lét legfőbb, legmélyebb talapzatának, sikeresen fordította meg a felvilágosodás. A materializmust, az anyagot helyezte a létezés központjába, méghozzá azt a szakrális aurájától már megfosztott és máig is önkényesen értelmezett, leegyszerűsített anyagot, amely, és itt a lényeg, fiziológiailag átélhető élvezetek forrása.

Az élet elveszti üdvtörténeti beágyazását, egyetlen célját a nyers élvezetszerzésre alkalmas anyag bármi áron való megszerzése és birtoklása jelenti. Az anyagi eszközök így fokozottan saját eszközükké teszik a hedonista embert, ahogyan Ortega y Gasset írja a Tömegek lázadásában. Mindezt a saját „kényelme és biztonsága” érdekében teszi az ember, ám a vészjósló következmények ma már nem éppen a a kényelem és biztonság elemi szintjeinek az elvesztését jelentik.

A második babona a végtelen „fejlődés, haladás” hiedelemvilága, vagyis annak feltételezése, hogy az élvezet-szerzésre alkalmas anyagi struktúra tömege, terjedelme az idők végezetéig exponenciálisan fokozható. Ez a babona arra sincs tekintettel, hogy ez a feltételezés még a saját anyagiságra épülő létmodelljével is szembe megy, hiszen korlátos anyagi rendszerekben a korlátlan anyagfelhasználásra épülő stratégia csakis az önmegsemmisítés egyik sajátos formája lehet. Ebben a szemléletben az emberi evolúció is az előembertől a mai amerikai milliárdosok létkarakteréig bezárólag egyetlen nyílegyenes vonalon halad.

Szorosan kapcsolódik az előző lét létbabonához az a harmadik hiedelemrendszer, amely a felvilágosodás tudományának mindenhatóságába vetett rendíthetetlen hitre alapul. A babona lényege, hogy a modernitás tudománya a maga eszközeivel, mentális sémáival és kutatási módszereivel mindenre választ tud adni, és amire nem, az valójában „nem is létezik, tehát hiábavalóság foglalkozni vele. Ezt a logikát folytatja az az axióma, mely szerint a tudomány alkalmazása, vagyis a technológia pedig minden fölmerülő szükségletet ki tud elégíteni, függetlenül annak lelki, erkölcsi, szellemi minőségétől. A koncentrációs táborok, mint az embermegsemmisítés „tudományos logisztikai teljesítményei”, vagy éppen a hidrogénbomba, mint a magfizika nagyszerű vívmányaE elég drámai módon hívják fel arra, hogy az erkölcsi értékeket értelmezni nem tudó és értelmezni nem is kívánó tudomány az emberiség kollektív öngyilkosságának leghatékonyabb eszköze. És még inkább az lesz.

S végül az egyenlőség és a demokrácia babonája azt a hiedelmet próbálja alapnormává tenni, hogy az emberek egyenlők és erre az eredendő egyenlőségükre demokráciának nevezett konstrukció építhető E babona célja az, hogy szétrolcsolja a tradicionális szakralitás hierarchikus létszerveződési módját, felszámolja a tekintélyt, és a beavatás hierarchikus rendje helyett előkészítse azt a mindent elpusztító defradációs folyamatot, amelyet talán „hivatásként” nevezhetnénk meg. Mindez nem más, mint a létező kiszakítása a létezésből, hogy így engedelmes, leépült „minimál-én” szintjére vigye le, aki a „demokrácia” díszletei mögött korlátlanul manipulálható. A feladat tehát „mindössze” e sötét babonákkal való szembenézés volna, ha meg akarjuk érteni válságunk természetét.

Bogár László, Magyar Hírlap, 2011.08.10.

Kedves Bartus Laci!

Ez látszólag magánlevél, de én író vagyok, a magánleveleim / nagyon kevés kivétellel / is mind nyílt levelek. Életformám az, hogy hangosan gondolkodom. Nem léptem be a Kohány Társaságba, és a tagdíjaimmal nem járultam hozzá – anyagilag is- az Amerikai Népszava online fennmaradásához; azt hittem elég, ha cikkeimet küldöm el a lapnak. Tévedtem. Ma már tudom, belátom, és igyekszem jóvátenni. Aki egy kicsit is odafigyelt a publicisztikámra, tudja, nemigen foglalkozom a Fidesszel, egyszerűen nem érdekel. Unom, mert tudom. Két-három éve tudom, és hiába ordítoztam, hogy vigyázat, közeledik, figyelmeztetésem hatásfoka minimális. Már az se nagyon érdekel, hogy milyen a magyar egy ideig kerestem a mentségeket, de föladtam: nincs mentség. „Ezért a népért úgyis mindegy. Ebsorsot akar, hát akarja!”

Ami engem még érdekel, az a baloldal. Mert bár az én testre szabott, morális alapú szocializmusom – aminek a lényege, hogy mindig az eltaposottak, a kifosztottak, a cserbenhagyottak, a nehézsorsúak mellett állok – azonos volna az éppen aktuális „párszocializmussal”, mégis ez az a közösség, amelyik hozzám legközelebb áll. Engem ennek a közösségnek folyamatos árulása érdekel, mert ha nincs ez az árulás, Fidesz sincs.

Ezen a jobboldal röhög, a baloldal elereszti a füle mellett, mert pillanatnyi érdeke, hogy ne hallja meg. Ami persze létérdeke volna, hogy odafigyeljen, de addig ez a banda nem bír felemelkedni, ezek is magyarok. Percemberkék. A jelenben élnek, akár az állatok. A valóságos állatokra gondolok, vagyis ez nem erkölcsi ítélet, egyszerű ténymegállapítás.

Ezért vagyok rémült, hogyha még te is berekeszted a szolgáltatást, végleg megszűnik számomra minden, és gte tudod, hogy ez nem egzisztenciális kérdés. Nem ebből élek. Lassan semmiből sem élek.

Én nem vagyok a kapitalizmus híve, de azt tudom, hogy olyan üzenetet kár föltenni a társadalom kommunikáció csatorna változatára, ami senki érdeklődését nem bírja fölkelteni. Amire semmilyen kereslet nincs. Ettől ma abszolutizálom a piacot. De kétségbeesve látom, hogy be vagyok zárva az anyanyelv börtönébe, és amit adnék, az nem kell senkinek, arra nincs vevő. Itt ebben az országban semmi sem történik, és akkor sem történik semmi, ha nem jelenek meg.

Szabad országokban a szabad embereket pedig meg sem érinti az a problémakör, amin én nem bírok keresztüllépni, amibe én beledöglök.

A magyar genetikusan alattvaló. József Attila talált mentséget:” ezer éve magába kötve, mint a kéve sunyít s parancsot követ.”. De ez nem mentség arra, hogy a magyar a legsúlyosabb történelmi bűnökért sem érez egy szikrányi lelkiismeret furdalást, hogy mindent másra hárít, hogy mindig másra mutogat, hogy boldogan dagonyázik a diktatúra pocsolyájában, röfög, zabálja a moslékot, és nem akar tudni róla, hogy le fogják szúrni. Hogy se tanulni, se dolgozni nem tud, nem akar, csak irigyelni, és ha módja van legyilkolni azt, aki munkával, tanulással, innovációval viszi valamire.

Ma már a második világháború borzalmaiért, a Holocaustért egyedül a magyar a felelős, mert a magyar nemzet / a német néppel ellentétben /, amelyik se be nem vallotta, meg nem gyónta bűneit, se töredelmes bűnbocsánatot nem tanúsított, se meg nem fogadta, hogy soha többé, se bűnbocsánatért nem esdekelt.

Így aztán soha nem is kapott soha föloldozást!

Mivel mindez a magyar jobboldal hitvallása, ideológiája, éthosza, csak a baloldal szelleme lenne képes változtatni rajta., csak a progresszív, haladó, demokrata baloldal volna képes me3gváltoztatni, és ezzel megváltani a magyart, és méltóvá tenni arra, hogy az európai közösségnek/ kis áttétellel: a szabad világ közösségének / egyenrangú társa lehessen.

A nyolcvanas évek közepétől, Gorbacsov föllépésétől kezdve nem lehet a szovjet bolsevista elnyomásra hivatkozni. Azóta a baloldal már önmaga felelős önmagáért, a magyarságért, az országért. Önmaga felelős, mert elherdálta minden pozitív szellemi vagyonát, teljes történelmi örökségét Dózsa Györgytől Petőfin és Adyn át Károlyi Mihályig, Bibó Istvánig, Nyer Rezsőig, a kelet-német turisták előtt a határt megnyitó Horn Gyuláig.

Az örökölt médiahálózatával és infrastruktúrájával együtt, hogy teljes tudatzavarban, szervezetileg lerobbanva, kifosztva, védtelenül áll a diktatúra támadásával szemben. De közben az egész baloldali elit és tisztikar, beállt a harácsolók, a korruptok, a tolvajok közé, elárulva nemcsak az eszmét, de konkrétan a baloldali közkatonákat sebesülten és haldokolva hátrahagyta őket a vesztett ütközetek után a harcmezőn, és sorsára hagyta a védelemre szoruló civil lakosságot is. És ahelyett, hogy az utolsó töltényig harcolna a diktatúra ellen, a kiskapukon át viszi rablott vagyonát és irháját.

Mert belőlük is hiányzik a négy alaptulajdonság, ami emberré tesz minket: az empátia, a szolidaritás, a tolerancia és a lelkiismeret.

Kertész Ákos cikke az amerikai Magyar Népszavában.

KORROBORI

Lehet-e Kertész Ákos sorait kívül értelmezni a magyar-zsidó ellentéten, harcon s együttélésen? Nem, nem lehet. Baj ez. Nem, nem baj. Nem lenne baj, ha Kertész Ákos sorai segítenének a zsidókérdés tisztességes megtárgyalásában. Igen, mindenekelőtt ezt kéne kimondani, indulattalanul, tárgyilagosan: hogy van zsidókérdés. Nem egy s nem húsz éve. Nem. Kétszáz éve.

BŐRKABÁTBAN, PISZTOLLYAL

Amikor 1867-ben a zsidókat emancipáltuk Magyarországon – elsők között Európában, bizony, Kertész Ákos! -, az itt élő zsidó polgárság hálája kimondhatatlan volt. A zsidó polgárság 1848-ban a szabadságharc mellé állt, és önálló zászlóaljat szervezett, miértünk és önmagáért – mert 1848-ban is fegyvert fogtunk az elnyomás ellen, bizony, Kertész Ákos! A magyar ügyért harcoló magyar zsidóság 1867-ben úgy érezte – és joggal érezte úgy -, volt értelme az áldozatnak. És az emancipált polgári zsidó elem magyarrá lett. Mindenhogyan. Kultúrájában, érzéseiben, lelkében, öltözködésében. Elenyésző kisebbségbe került az ortodox, haszid, cionista réteg, amely nem volt hajlandó asszimilálódni.

Aztán történt valami. Valami érthetetlen és megmagyarázhatatlan. A Tanácsköztársaság volt ez az értelmetlen és megmagyarázhatatlan borzalom. A patkánylázadás. Jöttek Kun Béláék, Szamuely, Lukács. És a többiek. És nekiláttak.

„Mindenütt szaladgálnak, ágálnak az ellenforradalmárok, üssétek le őket! Üssétek agyon ott, ahol találjátok őket! Ha csak egy órára is sikerül felülkerekednie az ellenforradalomnak, nem lesz kiméletes egyetlen proletárral sem Mielőtt vérbe fojtanák a forradalmat, fojtsátok őket a vérükbe!” Szamuely szavai ezek a Vörös Újság 1919. februári számából.

És felültek Szamuelyék a páncélvonatokra, és gyilkolni indultak. Öltek május 1-jén Szolnokon, 2-án Hatvanban, 7-én Devecserben. Június 5-én Dunaföldváron. 21-én Dömösön. 22-én Szekszárdon. És ez csak egy kis ízelítő.

Bőrkabátban, pisztollyal, kukoricagránáttal járták Magyarországot. Kirángatták a falvak, városok főterére a papot, a „kulákot”, az egyszerű parasztot, és lámpavasra akasztották. És aki így járt, annak még szerencséje volt. Mert másokat megkínoztak, vagy elevenen megnyúztak.

„Veszélyben a proletárdiktatúra! Budapesten dühöng az ellenforradalom, s hogy nem diadalmaskodott, az kizárólag az én embereim érdeme. Ezen utolsó három nap megmutatta, hogy véres kézzel kell átgázolni, és vérbe kell fojtani az ellenforradalmat. Meg kell szervezni a Vörös Őrség tüzér osztagát. E célból kérek 200 tagból álló legénységet, 80 nyomozó, 35 őrségi személyzetet és egy 25 főből álló törzset. Ezek szereltessenek fel 16 ágyúval, 12 gépfegyverrel és egyéb lőfegyverekkel. Bocsáttassék rendelkezésünkre megfelelő épület. Én átveszem a parancsnokságot, és én fogom megválogatni a legénységet. Az osztag megszervezése után adassék át nekünk a dunai flotilla is. :Lenni, vagy nem lenni, ez most a kérdés! Ne tétovázzunk, fogják keményen a gyeplőt.” Cserny József szavai ezek.

Cserny József - Budapest hóhéra, a Lenin-fiúk legkegyetlenebbike. S a szavait tettek követték. Éjszaka járták a főváros utcáit, mint a hiénák, és akit elfogtak, azt lekísérték a Duna-partra, és a folyóba lőtték. Így járt többek között Hollán Sándor nyugalmazott államtitkár és a fia is. A Lánchídon hátulról lőtték őket tarkón a vörösök, holttestüket a Dunába lökték.

A patkánylázadás leverése után persze Bécsbe menekültek. És ez a vörös emigráció nekilátott bosszút állni – a Nyugat asszisztálásával. Roboz Imre így ír Bécsből haza:” Mit silbakoljak a rút magyar tragédia függönye előtt? Mit dideregjek gaz és ostoba önmarcangolása láttán, mit fájjon nekem a pesti hitványság kínszenvedése, mit pusztítsam büszke életkedvem, egészséges élni akarásom, jogos emberi nyugalmam a magyar pusztulással? Miért legyek jó fia, hű fia egy rossz hazának, hűtlen hazának? Hátam mögött a magyar táj: hadd maradjon! Hátam mögött a pusztulás: hadd pusztuljon!” Éppen ekkor vagyunk túl Trianon tragédiáján.

Gábor Andor, a „híres” pesti kabaré egykori szerzője így üzen haza Bécsből:

” Ha ott még egyszer bolsevizmus lenne, akkor teljesen fölöslegessé válnának a börtönök, s a plakátok az ellenforradalmárokról és a túszszedés amúgy is népszerűtlen intézménye. Csakugyan a legnagyobb kelete lenne a legegyszerűbb akasztófának, amit lámpavasak, falba vert szögek és egyéb hasonló, a célnak megfelelő eszközök pótolnának.”

Majd jön Kunfi Zsigmond, imígyen:

”A megvetés, az undor és a felháborodás tarajos hullámai csapkodnak Magyarország körül. A gyűlölet drótsövénye zárja el Magyarországot az egész világtól. Minden erkölcsös és a tisztaságra valamit adó ember befogja az orrát, ha a magyar nevet hallja. Annak a trágyadombnak dögletes bűze, amelyet kereszténykurzusnak neveznek Magyarországon, az európai erkölcsi és politikqi köztisztaságnak égető problémájává lett, és mindenki, nemcsak szocialisták, egyetért abban, hogy ezt a szemétdombot el kell hordani, és ki kell füstölni azt az országot, ahol a rend fenntartói és a hatalom birtokosai ilyet művelnek.” / Világosság, 1920. június 29. /

Ismerős szavak, ismerős hang, ugye, Kertész Ákos? Ugye, Cohn-Bendit? Ugye, Mr. Cohen?

De a Lenin-fiúk nemcsak írnak ám! Han4m a legteljesebben együttműködnek a ,kisantanttal. Trianon után azonnal. Előbb Beneshez rohangálnak, és szervezkednek Magyarország ellen, könyörögve a csehszlovák magyargyűlölőnek, hogy folytassa a harcot a maradék ország ellen. Majd megpróbálják kikiáltani A Pécs – Baranyai Köztársaságot, ezt a részt is kiszakítva maradék országból, hogy ott felfegyverkezzenek, és támadást indítsanak ellenünk.

Mályusz Elemér, történész és akadémikus így ír erről: ”Linder és Jászi egy memorandumot adtak át, amelyben - a jugoszláv kormány megnyerésére - hangoztatták, hogy a magyar hadsereg lefegyverzése létérdeke Jugoszláviának, mert ez a hadsereg a békét mindenkor veszélyezteti. Kiemelték, hogy ez a lefegyverzés két úton lehetséges: Vagy Magyarország megszállásával, vagy azzal, hogy az emigráció alkalmat nyer Pécsett egy hadsereg szervezésére.

Fogadkoztak, hogy az emigráció vállalja a kisantantnak kellemetlen feladat elvégzését, ha a sereg szervezésére engedélyt nyer, továbbá az egész déli, Magyarországhoz tartozó, de jugoszláv megszállás alá tartozó terület közigazgatását kezébe kapja. A két emigráns vezér 1920. november 18-tól 23-ig e tárgyban hosszas tanácskozásokat folytatott Belgrádban Pasics miniszterelnökkel, a kabinet több tagjával, így Nincsics külügyminiszterrel, Draskovics belügyminiszterrel, Privicsevics kultuszminiszterrel, a belügyminisztérium Bácska – Bánát – Baranya osztályának főnökével, a miniszterelnök kabinetfőnökével, nemkülönben a cseh katonai misszióval és a román követséggel is.”

Jásziék könyörögtek a jugoszlávoknak, hogy ne vonuljanak ki a megszállt területekről. Kérdem én, mi ez, ha nem vegytiszta hazaárulás?

És ez a Jászi Oszkár a mai napig valami erkölcsi példaképe, a haladás letéteményese azoknak, akik ma ugyanúgy vélekednek Magyarországról és a magyarokról, mint Roboz, Gábor vagy Kunfi.

És ezeket a gazembereket kiszolgáló, az országot ezeknek átengedő Károlyinak a mai napig szobra van a Kossuth téren. Gróf Bethlen Istvánnak meg nincsen, mert nem lehet. Kertész Ákos pedig ír, amit ír.

Soha egyetlen pillanatig nem tűröm, nem tűrném, hogy a magyar zsidóságot ezekkel a vörösökkel azonosítsák. Az asszimilálódott és és polgári magyar zsidóság éppoly rémülettel és kiszolgáltatott dühvel nézte ezek rémtetteit, mint mindenki más. Az, hogy a Tanácsköztársaságot kilencven százalékban zsidók vezényelték, semmiféle felmentést nem ad a vészkorszakra és a nyilas rémtettekre. A „Ne ölj!” isteni parancsa ugyanis nem felülírható. De annyit talán ideje lenne bevallani, hogy kölcsönösen elrontottunk itt valamit. És amit elrontottunk, az nem helyrehozható sem vádaskodással, sem gyűlölettel, sem hazugságokkal, sem történelemhamisítással. Sem pedig Kertész Ákos alantas mondataival. És az sem megy, mert nem mehet sokáig, hogy mikor Nobel-díjasainkról van szó, akkor mindjárt elmondják nekünk, hogy ők zsidók. Lásd TGM halhatatlan mondatát:” Kertész Ákos Nobel-díjas magyar író. Zsidó.” Ám ha a Tanácsköztársaságról, Kun Béláról, Szamuelyről, Csernyről, Kunfiról, Gáborról, Jásziról vagy éppen Rákosiról van szó, és az ezek által a magyarság ellen elkövetett rémtettekről, akkor azonnal tilos a származást emlegetni, mert az mindjárt főbenjáró bűn.

S ha már Ady úgyis szóba került Kertész Ákos védhetetlen mondatai kapcsán, mert a farizeusok Adyval szokták mentegetni, akkor lássuk Ady egyik remekművét, a Korroborit. Ebben a mi magyar zsenink többek között így ír: „ A IX., sőt még a X. században is Rómának, az egykor Urbs-nak népe jól megértette a latint, a klasszikus latin – orációkat. Háromszáz év múlva készen volt az új nép, amely már sehogy sem volt a Ciceróé. A Sátán játszik-e vajon velem, amikor egyre biztosabban látom, hogy a Duna-Tisza tája ismét népalakulás nagy, teremtő momentumánál tart? Úgy látszik, hogy a magyar embernek még az sem adatott, hogy fájdalmai csupán magáért fájjanak. De az igaz ugye, hogy közénk, senkik, még egyformákban is százfélék közé elvegyült egy millió zsidó? Hogy e zsidók megcsinálták nekünk Budapestet, s mindazt, ami talán-talán? Biztosan nincs is, de európaias és távolról mutatós? Segítségünkre jöttek nekünk, akik már nem vagyunk, azok, akik mint nép szintén nincsenek…

Ausztráliában van egy nagy néptörzs, mely a világ első poétanépe, mert kitalálta a Korroborit. A Korribori nagy, szerelmes táncorgia, amelyhez a nők muzsikálnak. A Korroboriba bele is lehet halni, erotikus szerelem-gyűlöletben, ott, ott a muzsikáló lábai előtt. Micsoda gyávaság még meg nem mondani, hogy a Korriborit űzzük, járjuk pár évtizedek óta a Duna – Tisza táján? Itt két fajtátlan és egyformán idegen fajta szeretkezik egymással a Korribori szabályai szerint. A már megcsinált kultúrák lemásolt zeneszerszámaival foglalt itt helyet a zsidóság. S mi, akik magyaroknak nevezzük magunkat, gyűlölve-vágyva ropjuk a szerelmi táncot. Itt egymást fojtogatva vagy új népet produkálunk, vagy pedig utánunk az özönvíz.”

Hát így.

Ez az élet. Ez a jövő.

S mennyivel szebben járta a Korriborit például Németh László és legjobb barátja, a zsidó Zelk Zoltán. Az ismert történet szerint a vészkorszakban Németh László bújtatta a pincéjében Zelket, és minden este lement hozzá beszélgetni. Egyik este, amikor lement, látja, hogy Zelk a Kisebbségben című tanulmányát olvasgatja. Majd felnézett a könyvből, és így szólt: „Tudod, Laci , ma egész nap téged olvastalak, és azon gondolkodtam, hogy talán nem is kéne most bujtatnod, ha mindezt nem írod meg.”

Ez az élet. Ez a jövő. Ez az igazság. Ahogy a zsidó Zelk nem őrjöng, nem átkozódik, hanem belátja, hogy az ő barátjának is van bizony igazsága.

Kertész Ákosnak meg csak igazságtalansága van meg hazugsága. Jó ezt kimondani. Felszabadító. Miképpen azt is ki kell mondani végre, hogy Auschwitz nem teszi zárójelbe mindazt, amit Shakespeare, Liszt, Ady, Móricz, Babits, Kosztolányi, Németh László, Ady vagy éppen Petőfi igazságaiból nem következik, mert nem következhet Auschwitz . Mert az igazságot semmi sem teheti zárójelbe. És ez az egyenlet visszafelé is igaz: Ady, Móricz, Babits, Kosztolányi, Liszt, Shakespeare, Liszt vagy éppen Petőfi igazságaiból nem következik, mert nem következhet Auschwitz. De még Kertész Ákos hazugságaiból sem. Mert embernek kell maradni, bármi áron.

Népek igazsága

Történelmük során a népek előbb-utóbb érvényesíteni akarják a maguk igazságát az őket leigázó, gyarmatosító, rabságban tartó hatalmakkal szemben. Előbb-utóbb minden nép szabadságharcot vív, és újra meg újra kísérletet tesz arra, hogy szabadon dönthessen a maga sorsáról. Nagyobb hatalmak a maguk hatalmi, gazdasági és politikai érdekeiktől vezérelve és erőfölényükkel élve gyakran leverik vagy még csírájában elfojtják ezeket a törekvéseket, így a világ egészét nézve mondhatjuk, hogy igazságért és szabadságért folytonos harc folyik a világban, s van úgy, hogy e szabadságküzdelmek eredménnyel végződnek nagyobb, erősebb hatalmak ellenében.

Most elsősorban az ENSZ közgyűlésére figyel a világ. Mindenki azt lesi, hogy a világszervezet megfelel-e annak a várakozásnak, amely a világ nagyobb részét jellemzi: igazságort szolgáltat-e sok évtized után a palesztin népnek, segít-e felszámolni végre a képtelen állapotot, hogy az 1948-ban nagyhatalmi segítséggel létrehozott Izrael Állam miatt egy másik, őshonos népnek nem lehet önálló, független állama. Ha ugyanis az emberek igazságérzete szerint a zsidóságnak joga van saját, önálló államiságra, akkor a palesztinoknak is joguk van. Ha igaz, hogy a legjobb, a tiszta helyzetet teremtő megoldás az volna, ha a két fél békés úton, tárgyalások útján tudna megegyezni egymással, akkor az is igaz hogy ezeket ea tárgyalásokat egyenlő feltételekkel kell megalapozni, nem pedig nagyhatalmi és a fegyverek, a haditechnika fölényével.

Lehet, hogy ez csak jámbor óhaj, mert a világpolitikát nem a belátás, hanem az erősviszonyok szabályozzák. Csakhogy így vagy nem lesz megállapodás, vagy ha lesz, az mint torz diktátum újabb és újabb bajok forrásává válik. Ám akkor az a kérdés, mire való az ENSZ, minek a színjáték, ha az Amerikai Egyesült Államok egymaga amúgy is eldöntheti a kérdést., mégpedig az egyik különlegesen kivételezett státusa mellett. Minek humánumról, demokráciáról, az államok, népek függetlenségéről beszélni, ha egy egész népet egyszerűen páriaként lehet kezelni, míg a másik nép állig felfegyverkezve szabadon tágíthatja „életterét” a térségben.

Mi, magyarok, emlékezzünk most Trianonra, emlékezzünk 1956-ra, emlékezzünk a magunk történelmére, szabadságküzdelmeinkre, harcainkra igazságunk érvényesítéséért, többnyire békés eszközökkel, olykor véres fegyveres harcokkal. A Habsburgok ugyan minek tekintették Bocskai hajdúit, Thököly és Rákóczi kurucait, anegyvennyolcas potyázó, rajtaütő huszárokat. Ők nyilván terroristáknak, ha ekkor élt volna ez a kifejezés, mi pedig szabadságharcosoknak és hősöknek a mieinket, nemzeti létünk, szabadságunk és igazságunk védelmezőinek.

Mégsem relativizálhatjuk azonban az igazságot, a világ erkölcsi törvényeit. Mi igazán tudjuk, hogy a világ nagyhatalmainak érdekei döntöttek fölöttünk mindig, és nem az igazság, nem a szabadság vagy a nemzeti függetlenség és önrendekezés eszméje. Megtapasztalhattuk 56-ban azt is, hogy az ENSZ, mint fölső világszervezet szinte semmire sem képes a világ rendje és a népek igazsága érdekében. Most tehát meglepő lenne, ha éppen mi csodálkoznánk ezen a furcsa helyzeten. Csodálkozásra nincs okunk, szolidaritásra, együttérzésre és annak kifejezésére annál inkább. Igazságérzetünk és érdekünk egyaránt azt mondja nekünk, hogy Izrael Államnak léteznie kell, mert kell, hogy a zsidóknak is legyen saját hazájuk, de azt is mondja, hogy önálló palesztin államnak is léteznie kell, mert a palesztinok semmivel sem kevesebbek, és történelmük okán sincs kevesebb joguk, mint a zsidóknak. Megkockáztathatjuk a kijelentést: az egész emberiség érdeke egyébként ennek az ügynek a mielőbbi, tisztességes, kölcsönös belátáson alapuló rendezése, mert a Közel-Kelet térsége ma tűzfészek és a harmadik nagy világégés egyik kiinduló pontja lehet.

Különös időbeli egybeesésnek is tekinthetjük a palesztin üggyel, illetve az ENSZ- közgyűléssel a magyar miniszterelnök dabasi fellépését. Volt Orbán Viktornak Dabason egy különösen fontos mondata, melynek a palesztinok ügyéhez látszólag nincs köze, de a világ közállapotaihoz annál inkább:” Magyarország nem gyarmata senkinek sem.”

Akinek van füle, hallja, hogy ebben a mondatban a gyarmatosítás veszélyéről van szó. Arról, hogy a szabadságharcok ideje még nem múlt el a világban, legfeljebb most nem fegyverekkel zajlik, hanem politikai és gazdasági eszközökkel. És annak, aki nem tudná, most is elárulja ez a mondat, hogyha nem vigyázunk, könnyen lehetünk mi itt Közép-Európa palesztinjai. Nemcsak józan ítélőképességünk, nemcsak történelmünk erkölcsi hagyatéka és logikája kötelez tehát minket együttérzésre a palesztinokkal, de mindaz is, amit jelenkorunkban átélünk, amit a magunk sorsa révén láthatunk, tapasztalhatunk ma is a világból. Mégis reménykeltő, hogy fordulóban van a világ, hogy bár tele veszélyekkel, de fordulhat jobbra is, és ha Közel-Keleten jobbra fordul, azt érezni fogjuk Európában is, csakúgy, mint az ellenkezőjét.

Magyar Hírlap, Népek igazsága: Bíró Zoltán

2011. szeptember 25.

Raszkolnyikov álma

Raszkolnyikov a nagyböjt végét és az egész nagyhetet a kórházban, ágyban töltötte. Mikor már lábadozott, visszagondolt a lázálmaira. Egyszer azt álmodta, hogy valami szörnyű, sose látott, sose hallott, gyilkos ragály fertőzte meg az egész világot, Ázsia mélyéről terjedt át Európába. El kellett pusztulnia mindenkinek, kivéve néhány kiválasztottat. Valamilyen trichinák, mikroszkópikus lények támadtak, és megfészkelődtek az emberek testében. De ezek szellemek voltak, eszük és akaratuk volt.

Akinek a testébe behatoltak, tüstént olyan lett, mint az ördögtől megszállott, őrjöngeni kezdett. De ember még soha olyan okosnak nem hitte magát, olyan rendíthetetlenül nem bízott a maga igazában, mint ezek a megfertőzöttek. Soha senki olyan rendületlenül nem bízott az ítéletében, tudományos eredményeiben, erkölcsi törvényeiben és feltételezéseiben.

Egész községek, egész városok, népek fertőződtek meg, és estek őrületbe. Mindenki izgalomban élt, egyik sem értette a másikat, és mind azt hitte, hogy egyedül ő hordozza magában az igazságot, gyötrődve nézte a többit, mellét verte, zokogott, kezét törtelte. Nem tudták, kit ítéljenek el, és hogy ítélkezzenek felette. Képtelenek voltak megegyezni, mit tekintsenek jónak, mit rossznak. Nem tudták, kit hibáztassanak, és kinek adjanak igazat.

Egymást öldösték dühükben, minden ok nélkül. Egész hadseregekkel rontottak egymásra, de a seregek már a menetelés közben hirtelen önmaguk ellen támadtak, felbomlottak, a harcosok egymásnak estek, ütötték, vágták, harapták, felfalták egymást. A városokban naphosszat fújták a riadót: mindenkinek mennie kellett, de hogy ki hívja és miért, azt senki se tudta, mindenki reszketett. A legegyszerűbb mesterségeket abbahagyták, mert mindenki a maga gondolatait fejtegette, a maga leleményét adta elő, és nem tudtak megegyezni. Abbamaradt a földművelés. Volt ahol csoportba verődtek az emberek, megállapodtak valamiben, esküvel fogadták, hogy összetartanak. – de már abban a pillanatban valami egészen másba kezdtek, mint amit terveztek, vádolta egyik a másikat, összeverekedtek, kaszabolták egymást. Tüzek támadtak, éhinség tört ki. Pusztult, veszett mindenki és minden. És a vész egyre nőtt, terjedt tovább, tovább.

Az egész világon mindössze csak néhányan menekülhettek meg, a tiszták, a választottak, akiknek hivatása egy új emberfajtát és egy új életet elindítani, megújítani, megtisztítani a földet. De ezeket még senki sehol nem látta, szavukat, hangjukat se hallotta.

Raszkolnyikov vallomása

De látod, mindig azt kérdeztem magamtól akkor: mért vagyok ilyen ostoba? Ha egyszer tudom, hogy a többi ostoba, mert hiszen ezt bizonyosan tudom, mért nem akarok én okosabb lenni náluk? Később azt is megértettem, hogy ha ki akarom várni, amíg mind megokosodnak, hát bizony nagyon is sokáig várhatok. Még később arra is rájöttem, hogy ez sohasem jön el, az emberek nem változnak meg soha, senki át nem formálja őket, kár a fáradságért!

Igen, Szonya, ez így van. Ez az ő törvényük, törvény, Szonya! És most már azt is tudom, hogy aki okosabb és elszántabb, az uralkodik rajtuk! Aki mindent mer, annak van igaza előttük! Aki mindent félrerúg, az a törvényhozójuk, aki a legtöbbet mer, annak az igaza a legerősebb. Így volt öröktől fogva, és így lesz mindig! Csak a vak nem látja!

Át merem-e hágni a törvényt, vagy nem? Remegő teremtmény vagyok-e, vagy jogom van?

- Ölni! Hogy joga van ölni? – Szonya összecsapta a kezét.

- Ne szakíts félbe! Csak azt akartam megértetni veled, hogy akkor karmai közé kaparintott az ördög, és aztán tudtomra adta, hogy nem volt jogom oda menni, mert én is olyan féreg vagyok, mint a többi. Kicsúfolt, és most eljöttem hozzád. Örülj a kedves vendégnek! És azt hiszed, az öregasszonyt öltem meg? Magamat öltem meg, nem az anyókát! Egy csapással agyonütöttem magamat akkor, úgyhogy sose támadok fel többet! Mért adjam magam a kezükre? Ez csak agyrém. Ők milliószámra pusztítják az embereket, és ezzel még dicsekszenek is. Vért ontanak és ontottak, mióta a világ világ, ömlött, mint a zuhatag, mint a pezsgő, és aki ontotta, azt megkoszorúzták a Capitoliumon, és később az emberiség jótevőjének nevezték. Láss a mélyre! Ostobák és gazok, Szonya!

„Maga a nap is elrejté arcát”

1974. augusztus 17-én este Magyarország a rádió mellett ült. És megszólalt egy hang valahonnan a messze távoli térből és a beláthatatlan időből. Magyarul beszélt ez a hang, a szavak alig voltak felfoghatóak, de a hangsúlyok, a mondathatárok, a hangszín, maga a pátosz, a retorika annál erősebben. Nem értettük, mégis pontosan tudtuk, mit hallunk. Mert tudtuk, hogy ki beszél, ki szól hozzánk ükapáink idejéből. Ezt hallottuk: „Legyenek e szentéletű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a Honszabadság Istenének legjobb áldásaival az Örökkévalóságon keresztül. Engem, aki nem borulhatok le a Magyar Golgota porába. Engem Október hatodika térdemre borulva fog hontalanságom remetelakában látni, amint az engem kitagadott Haza felé nyújtva agg karjaimat a hála bő érzelmével áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a haza iránt, s a magasztos példáért, melyet az utódoknak adtanak, s buzgó imával kérem a Magyarok Istenét, hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairól a Magyar Nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen.”

A hallgatók előtt nem lehetett ott a leírt szöveg, mégis tudtuk, hogy ezek a szavak: Honszabadság, Magyar Golgota, Haza, csak nagy betűkkel voltak leírhatók. Azt sem tudtuk, hogy a megszólított Hungária a felavatás előtt álló aradi emlékmű főalakja, aki maga a hon és a honszabadság nemtője, együtt, mert a hang elhitette velünk. És tudtuk, hogy aki megszólalt 1890. szeptember 20-án Turinban és nyolcvannégy évvel később a Magyar Rádióban, akkor hagyta el hazáját, amikor már porozták a kivégzőosztag puskáit, és ácsolták – feltűnően kurtára – a bitókat az aradi várárokban. Bár néhányunkban talán arról a kisszerűségében is megbocsáthatatlan tényről azért volt tudomásunk, hogy 1890 januárjában az új „honossági” törvény értelmében a száműzött Kossuth elveszítette magyar állampolgárságát. Hogy nem volt többé magyar. Ezzel a fájdalommal a szívében ült a fonográf elé.

Emlékezett-e a hajdani kormányzó az aradi hősökre, „Krisztus atlétáira”, ahogy a hon védelmének keresztény hőseit latinosan szoktuk nevezni, akiket ő emelt magasabbnál magasabb rangokba, nem tudhatjuk. Hogy kit szeretett közülük, kivel volt nézeteltérése, kit gyanított Görgey hívének, aligha tudhatjuk meg ma már. Hogy kik is voltak ők? De ez ma már annyira nem fontos, ahogy a felvetésnek magának az értelme is elveszett abban a borús alföldi, délelőtti pillanatban, amikor az utolsó civil ruhába kényszerített katonának, Vécsey grófnak nagy keservesen eltörte gerincét a fényes egyenruhás, Ausztria mélyéből idevezényelt hóhér.

A magyar történelem két legfontosabb szereplője találkozik Kossuth Lajos vajákos szóhalmazában: a Mártír és a Bujdosó. Az a két mitológiai alak, akikkel - úgy lehet – a teljes magyar história leírható.

És nem a pusztulás, hanem ellenkezőleg, a megmaradás jegyében. És a megmaradás kegyelme vonatkozik Kossuth hangjára is. Ha ma már kevesen vannak - az idősebb történelemtanárokon kívül – akik fel tudnák sorolni hibátlanul az aradi tizenhármak nevét, mit sem tesz. Hiszen élő ember nincs, aki fel tudná mondani a többi százvalahány kivégzettét, a börtönben meg idegenben elpusztult mártírét és bujdosóét. És hány kivégzett neve-arca él az emlékezetünkben 1956-ból? Hát előtte meg utána? A nemzet, mint sokaság, elég ha a közös szimbólumokat és közös mítoszokat vall a magáénak. 1890-ben, amikor már aligha volt magyar város, ahol ne lettek volna Arad hősei utcák névadói – két olajnyomat őrizte és formálta a nemzeti gyász mítoszát: a tizenhárom tábornok hősies csoportképe, apoteózisa, klasszikus testtartásban és még elviselhető színezésben, és a Görgey álma című rémábrázolat, sejthetni, miféle alvilági látomással.

Ám az ünnep – ne feledjük, még csak tíz éve van annak, hogy október 6. „hivatalosan” is nemzeti gyásznap – arra mindig jó és szép alkalom, hogy látni próbáljuk azokat, elképzelt testi valójukban, akik „delegációba mentek az Úristenhez a magyarok dolgában”, ahogy Poeltenberg mondja, végignézve bajtársain. Búcsúnapok, gesztusok, látványok, az időben memerevedett képek és pillanatok. Emelkedettek és groteszkek. Megrendítőek. Ahogy Lahner a siralomházban csöndesen Donizettit fuvolázgat. A csöndes muzsikaszó mellett Aulich Horatiust olvas. Ahogy a görögkeleti hitű Damjanich megöleli a katolikus papot, meggyónva és feloldoztatva, mert magyarként és nem „rácként” óhajt eltávozni a földi létből.

Ahogy Nagy Sándor odaszól az őrnek, sorára és sorsára várva a „vonalon” belül türelmesen, - hogy hiszen emberek vagyunk – „Egy kicsit félre akarok menni.” Azután eldobja szivarját, a zsámolyhoz lépve.

Ahogy két paróka száll, az egyik a szélben, a másik a lőporfüstben, az öreg Töröké az egyik, aki, az utolsó éjjelen egy francia várerősítési szakmunkát olvasgatott. Kis Ernőé a második, a lángokba repülő póthaj, azé, akit az első sortűz csak megsebesített, és akinek azután nagy hirtelenjében – a jó katona feltalálja magát – közelről fülébe lőttek, vagy – különböznek a források – ő vezényelt újabb sortüzet. És tizenháromszor hangzik el: „Ich bitten um Pardon.” – „Bei Gott ist Pardon.” A kötelező kegyelemkérés és elutasítás. Vigyázz, fattyú, fel ne borzold a szakállamat!” – mondta Damjanich, és ezt a magyar akkortól napjaink Kobzos Kis Tamásáig folyamatosan. Hernádvécsei és hajnácskeői Vécsey grófnak, utolsó lévén, nincs kitől elbúcsúznia, ezért Damjanich kezét csókolja férfias fegyelmezettséggel. És a várfalon betöltött ágyúk, mellettük tüzérek égő kanóccal.

ÉS a halottlopások, éjszakai sírbontások, tetemek rejtegetése. Olyan horrorisztikus esemény Hungária óvó tekintete előtt. 1913-ban már csak Schweidel József és Lázár teteme fekszik ott, ahova sebtében elvermelték. Az a derék Bartucz Lajos fogja agnoszkálni őket, aki majd hamarosan a Martinovics – szervezkedés mártírjait a Szilágyi Erzsébet fasor legelejének füves kis szögletében, „sötét vörösbarna” csontok kerültek elő porlékony állapotban. Hja, magas volt a belvíz az elmúlt háromnegyed században! Az egyik „korhatag” koponya betörve, az ok „rálépés”. A testtartás: mintha fél térden állva, de hiszen úgyis fogadták a csapást, csak azután az egész nemzetnek szóló üzenetként addig hevertették ott őket vérben és velőben, amíg meg nem meredtek.

És a honfiúi bosszúlegendák: annyi Habsburg fog elpusztulni, ahány magyar tábornok halt nemtelen halált Aradon. És valóban: jött ott öngyilkosság, kivégzés, merénylet, mérgezés, gyermekhalál, lovasbaleset, tűz. A sörrel nem koccintunk azóta sem, pedig sehol sincs nyoma, hogy a várbörtön urai diadalmámorukban krigliket csapkodtak volna egymáshoz.

És megint csak Haynau – egy német választófejedelem és egy zsidó patikuslány fattya. -, amint holtan elterül Bécsben négy évvel később. A boncnok fűrésze recseg a koponyatető alatt, a halott fölül, de abban a pillanatban kést merítenek az agyába. Erről sutyorog a magyar fülig érő szájjal. A valóság? Talán még borzalmasabb. A kvietált táborszernagy Szabolcsban vásárol birtokot magának. Magyarul tanul, oda van a tokaji borért és a jó zsíros kondérhúsokért. Kedvenc dala a rebellis: „Debrecenben kidobolták, hogy a dongót ne dalolják, / Csak azért is dongó!” És a következő szavakat jegyzik fel ajkáról a kortársak: ”Wir Ungarn lassen unsere Rechte nicht confisciren.” Azaz: „A magyarok nem hagyják a jogaikat elkonfiskálni”. Fején darutollas túri süveg. Mintha csak Jókaira várna, hogy ő majd megírja róla Az új földesurat.

Tehát?

Túlélés.

Nincs tanulság. Talán csak annyi, hogy a nemzet túlélésének záloga az egyéni áldozatvállalás. Mert más nincs, más nem adatik számunkra. A kötelező, de elvárhatatlan mártírium. Zrínyi azért és úgy diadalmaskodik Szigetvárnál és Szondy Drégelynél, mert bele kell pusztulnia. És nem kell mondani sem, a nemzet szón mindig a „magyar nemzet” jelzős szerkezetét értjük és értsük. Azért a nemzetét, amely vereségekkel váltotta meg túlélését. Mert valahogy – amiként az első / elveszített / és a második /elbukott / világháború nagy magyar regényének katonaiskolásai merengenek Mohács felé hajózva az éjszakában, közeleg a vereség 400 éves évfordulója - valahogy, hogy is írja Ottlik Géza? „Fura dolognak látszik talán, vereséget megünnepelni, de hát aki a győzelmet ünnepelhette volna itt most, a hatalmas oszmán világbirodalom, már nem volt meg. A tatároknak is nyomuk veszett, sőt időközben, szinte a szemünk láttára, a szívós Habsburg császárságnak is. Megszoktuk hát, hogy egyedül ünnepelgessük vesztett nagy csatáinkat, melyeket túléltünk. Talán azt is megszoktuk, hogy a vereség izgalmasabb, sűrűbb anyagból való és fontosabb dolognak tartsuk a győzelemnél – mindenesetre igazibb tulajdonunk.”

2011. október 6. Magyar Hírlap, Alexa Károly /Kossuth hangja /

„Én ne támogatnám a bankadót?

„Igaz, hogy a MIÉP egykori programjánál mérsékeltebb az, a amelyet a kormány követ, de ki csodálkozhat azon, ha ezt a politikát támogatom? Én ne támogatnám a bankadót? Már 1992-ben megírtam, mit gondolok ezekről a bankokról.”

Tőlünk loptak mindent. Balczó Zoltán megfogta a csomagot, és a MIÉP - ből átvitte oda. Abból élnek, amit mi teremtettünk meg. Közben a Jobbik az MSZP és az SZDSZ előretolt hadoszlopa volt, amellyel a Fidesz kétharmados győzelmét akarták megakadályozni, a Jobbik tele van kommunistával, innen dobbantott renegáttal, értéktelen emberekkel.”

A Heti Válasznak adott Csurka – interjúból. 2011. október 13.

Zoszima végrendeletéből

„Ha pedig az emberek gonoszsága annyira felháborít, hogy immár leküzdhetetlen indulatot és keserűséget érzel, sőt, szeretnél bosszút állni a gonosztevőkön, akkor ettől a érzéstől őrizkedj a legjobban. Indulj nyomban, és keress magadnak olyan kínszenvedést, mintha te magad volnál az oka az emberek e gonoszságának. Vállald el ezt a kínszenvedést, és akkor lecsillapul a szíved, és rádöbbensz, hogy te magad is hibás vagy, mert világíthattál volna azoknak a gonosztevőknek, akár mint az egyetlen ártatlan is, de nem világítottál. Ha világítasz, akkor fényeddel megvilágítod az utat másoknak is, úgyhogy az, aki elkövette a gaztettet, a te fényednél talán nem követi el.

És ha világítasz, de azt látod, hogy az emberek mébg a te fényednél sem igyekeznek megmenteni a lalküket, akkor is maradj szilárd, és ne kételkedj az égi fény erejében. Hidd, hogy ha most nem mentették meg a lelküket, majd megmentik máskor. És ha később se mentik meg, majd megmentik a fiaik. Mert ha te már meghaltál is, a fényed nem hal meg veled. Az igaz ember eltávozik, de a fénye megmarad. Különben is a legtöbben a megmentőjük halála után igyekeznek megmenekedni.

Mert az emberiség nem fogadja el a prófétáit, sőt sorra le is gyilkolja őket, de a vértanúikat szeretik az emberek, és tisztelik azokat, akiket holtra kínoztak. Te pedig az egész mindenségért dolgozol és a jövőért munkálkodol. Jutalmat pedig sose keress, mert már a nélkül is nagy a jutalmad ezen a világon: a lelki örömöd, amelyre csak igaz ember tehet szert. Ne félj se a rangosaktól, hanem légy mindig bölcs és nemes. Tanuld meg jól: mindent mértékkel, mindent a maga idejében!”

Dosztojevszkij: A Karamazov testvérek / részlet /

A bohóc igazsága

„Ha így megy tovább, még egyszer beveszzük Berlint! De már utoljára, s akkor

mindenért, Napóleonért és Hitlerért is fizetni fognak!” – figyelmeztette a Valdaj Klub orosz nacionalizmus után érdeklődő tagjait Vlagyimir Zsirinovszkij, a liberális demokraták elnöke, hozzá téve, hogy nem Moszkva, hanem a Nyugat játszik a tűzzel, s jobb lenne, ha Európa nem provokálna, mert Oroszország nélkül meghal.

Tetszik, nem tetszik, azért még mindig Vlagyimir Zsirinovszkij az orosz politikai élet legszínesebb alakja. Az egymást követő találkozások hatása alatt kókadozó válogatott nemzetközi társaságot gyorsan feldobta, mikor előkerült a liberális demokraták fő választási üzenete, az orosz kérdés taglalása. Zsirinovszkij lassan, kimérten, „ellenzékiként” is a hatalmat dicsérve kezdett, hogy aztán az orosz nacionalizmust érintő kérdések után beinduljon, s meggyomrozza a tisztelt társaságot Úgy vélte, az oroszok kisemmizettek saját hazájukban, s a saját életútját felidézve rámutatott, hogy még inkább hátrányban vannak a posztszovjet térségben. Mint fogalmazott, 18 év után oroszként csomagolnia kellett Kazahsztánból, hogy aztán kétévi grúziai tartózkodással végleg hazataláljon. Ismerem őket, előttem ne védjék őket!– figyelmeztetett.

Az orosz politikai élet udvari bohóca a maga keresetlen módján egyre jobban felhergelte magát, s részben a publikumnak játszva, részben választási megfontolásokból egy sor politikailag nem korrekt igazsággal szembesítette a kényszeredetten mosolygó nyugati újságírókat és szakértőket. Az orosz nacionalizmus erősödését firtató kérdésekre a török vendéghez fordult, s arra biztatta, hogy Ankara bombázza csak tovább a kurdokat, Európa úgyis hallgatni fog.”Minket oktatnak, amikor kirobbantották az „rab tavaszt.” Líbiát bombázták, most pedig Irán megtámadására készülnek? Mit csinál Anglia 300 éve, s mit csináltak a németek 1917-ben, amikor fegyverrel támogatták a bolsevikokat? – szembesítette a bírálókat a kettős mércével, megjegyezve, hogy ma nem Oroszország, hanem éppen Európa fenyegeti a biztonságot. Hangját felemelve felhozta Koszovó példáját, ami az európaiak támogatása mellett időzített bomba a kontinensen. ”S még ezek után mi hallgassunk? – szögezte a kényszeredetten mosolygóknak a kérdést.

Zsirinovszkij nem állt meg. Tisztában volt vele, hogy tőle ezt várják, s ha már így van, akkor rátesz még egy lapáttal, s ő is jól érzi magát. Felvetette, hogy Moszkvában már csak a lakosság harmada orosz., s bizony nem a zenészek és a művészek érkeztek a fővárosba.

„Feldarabolták a Szovjetuniót, aztán még sem jó nekik otthon” – mosolygott lesernyés haraggal, hozzátéve, hogy a szovjet birodalom azért más volt, mint a többi.”Maguk nem értik, hogy itt nem India, hanem maga Oroszország volt a gyarmat, amely ma is nagyrészt eltartja a térséget. Az orosz nacionalizmus éledése kapcsán figyelmeztetett arra, hogy hetven évig csak szovjet népről lehetett beszélni, s nem kéne csodálkozni azon, hogy most sokan megtalálják oroszságukat. Hirtelen váltással felidézte, hogy „Londonban két zsidó, Berezovszkij és Abramovics már perre mentek azon, ki lopott többet, míg az oroszok nem csodálkoznak, hogy miért ilyen szegények.”

Visszatérve a nacionalizmus kérdésére, az immár egyetlen szót sem szóló hallgatóságot figyelmeztette, arra szólította fel, menjenek ki egyszer a szállodájukból, és nézzék meg, hogy milyen is valójában az élet. A tudósító nagyon jól tudta, mire gondol Zsirinovszkij, ám maga is meglepődött, amikor néhány órával e szavak elhangzása után a szálloda felé ballagva fékezett mellette egy autó, amelyből kiugorva egy magát oszétnak nevező férfi a szomszéd utca felől érdeklődött, majd viccesen felajánlotta, felemelve megmondja a súlyát.

Egy próbálkozás után azonban visszaült a sportkocsiba, s elhajtott. Pár pillanat múlva egy másik autó fékezett, s a bent ülő férfi az igazolványát mutatva csak annyit kérdezett, hogy megvan-e a pénz s az útlevél. Szerencsére a beköszöntő hideg segített, s a begombolt kabát megvédett a nagyobb kellemetlenségektől. Ám miközben az autó sebesen a kaukázusiak után hajtott, eszembe jutottak Zsirinovszkij szavai. Lehet, hogy az udvari bohócnak igaza van?

Stier Gábor, Magyar Nemzet, 2011.11.11.

Nota bene: Nos, itt az orosz tragédia magyarázata! Tizenhárom millió világháborús halott, a Gulág-szigetvilág áldozatai, az ukrajnai és nem ukrajnai tisztogató vérengzések, az éhezés afrikai mértékű pusztítása Európa legjobb talajú térségében, amelynek megszerzéséért Hitler nekirontott a Szovjetuniónak: az elpusztított életek száma hatvan millióra tehető. Ez olyan mértékű demográfiai katasztrófát okozott, hogy máig sem sikerült kiheverni – elsősorban az oroszoknak. A muzulmának szaporodnak, és megszállják az üresen hagyott Moszkvát. Hogy kik hagyták üresen? A szovjet rendszer nacsalnyikjai és haszonélvezői. A működtetői, akiket Zsirinovszkij is emleget. Sikerült olyan gazdasági, demográfiai és erkölcsi hiányt támasztaniuk, amiből több nemzedéknyi idő alatt talán sikerül az oroszoknak saját erőből felállniuk.

Zsirinovszkij abban demagóg, hogy a moszkvai üresség okáról el akarja terelni a figyelmet, és egyedül a nemzetiségekre hárítja a belső feszültségekért a felelősséget. Pedig ez csak egy hetven évig tartó, tudatosan megtervezett és végrehajtott erkölcsi rombolás egyenes következménye. Az okozói pedig melegebb ég alá és főleg dúsabb legelőre repültek még a hetvenes-nyolcvanas években. Maguk mögött hagyva a kirabolt Oroszországot, amelyen élősködtek, mint a tetvek. Miután vérét ige-igen megcsapolták, a lakosságtól, a káosztól való félelem miatt, amely mindig pogromok előidézője lehet, búcsút mondtak a kapufélfának, és Nyugatról becsmérlik a szerencsétlen, túlélő bennszülött oroszokat.

Maharadzsák

Róna Péter szerint van nyugati világ, másrészt vagyunk mi, a periférián táncolók, akik még normális kenézt, pasát, tanácselnököt sem tudunk magunknak választani.

„Olvassa az ember Róna Péter közgazdász legújabb jóslatát, amely szerint Görögország és Olaszország után Magyarország vezetését is „saját emberére” bízhatja az Európai Unió, vagyis Orbán Viktort záros határidőn belül szedheti a sátorfáját. De vajon hogyan zajlik egy effajta miniszterelnök- csere? Ukázzal, leirattal közlik, hogy Orbán ideje kitelt, esetleg baráti tankokon hozzák be az új vezetőt? Róna Péter mindenestre sebészi pontossággal azt is megmondja, hogy Andor László lesz az új miniszterelnök, mégpedig azért, mert „látszik, hogy az unió kihelyezi a periféria országaiba az általa ismert és megbízható embereket”.

Mindezt alátámasztja a Wall Street Journal cikke is, amelyben arról írnak, hogy „Magyarországon lehet a következő nagy válság. Vagyis, ha összegezzük Róna Péter mondandóját – Magyarországon nem demokratikus választásokon döntenek a kormányról és a miniszterelnök személyéről. Éppen úgy, mint a tatárok a kenézeket, a törökök a pasákat, a ruszkik a tanácselnököket, a jó nyugatiak ideültetik nyakunkra az aktuális tartományfőnököt, mi pedig jól nevelt rabszolgák

fokhagymaszagú mosolyával dolgozunk tovább.

Reméljük, hogy az élet bonyolultabb ennél a technokrata okfejtésnél.

A 20. századi Európa politikai maszkja, a népképviseleti demokrácia olyan szükséges szemantikai minimum, amelyet minden érintettnek tisztelnie kell. Ha nem, akkor nincs parlament, nincs általános és titkos választójog, nincsenek politikai pártok, nincs szólás – és véleményszabadság. Magam sem hiszem, hogy a politikai jogok maradéktalanul teljesülnének Magyarországon. De az Amerikából jött Róna Péter mégiscsak furcsán gondolkodik, mert amikor „a periféria országairól” értekezik a fenti interjúban, akkor óhatatlanul is kétszintű demokráciaképet vázol fel. Egyrészt van a nyugati világ, másrészt vagyunk mi, a periférián táncolók, akik még normális kenézt, pasát, tanácselnököt sem tudunk magunknak választani. Szerencsére itt a roppant kulturált Kelet – indiai Társaság, és hozza nekünk az új maharadzsát, Andor Lászlót.”

Magyar Hírlap Szentesi Zöldi László 2011. 11. 14.

Nota bene: Ó, az én próféta lelkem! Amikor a rendszerváltásról értekeztem, és érzékeltettem az SZDSZ és a Nyugat dühét a józanul választó magyarság ellen, arról írtam, hogyha hazánk az USA szomszédja lenne, bizonyára bevonultak volna a „testvéri tankok” a „demokrácia” védelmében. Most itt az újabb példa. Magyarországon nem tetszik a rendszer, majd leváltják, most pénzügyi zsarolással a demokratikusan megválasztott parlamentet és miniszterelnököt. Lehet, hogy ma csak fenyegetőznek, de mindenképpen jelzi, hogy akkor is, most is ugyanazok az erők akarják érvényesíteni befolyásukat, és megfosztani ezt a népet a saját útjától. Kádár Jánosok, Göncz Árpádok még ma is szép számban akadnak.

József Attila.

Most az aggódók József Attiláért aggódnak. A szobráért. Hogy esetleg mellesleg máshová kerül, mint ahol most van. Mondjuk olyan helyre, ahol látható.

„Nézz a furfangos csecsemőre:

bömböl, hogy szánassa magát,

de míg mosolyog az emlőre,

növeszti körmét és fogát.”

Hát ezért aggódnak. Hiszen nem is értik József Attilát. S csak egy mesét ismernek: azt, amelyben őhozzájuk képest mindenki fasiszta. De azt sem tudják, mi a fasizmus. És azt sem tudják, mi a nácizmus. Nem tudnak ezek semmit sem. És elvették József Attila verseit, ha éppen nem tetszett nekik. Ha nem illett bele a képbe. Ha nem volt „munkásmozgalmi” – csak igaz volt.

„És vigasztald magad, ha vigasz

a gyermeknek, hogy így igaz.

Talán dünnyögj egy új mesét,

A fasiszta kommunizmusét.”

S ha meg is haltak már azok, akik kitagadták, kihazudták az életműből, mondjuk, ezt a verset is, a gyerekeiket azért felvilágosították. És tenyésznek tovább ivadékaikban, mit a kolera.

Világosítsd föl gyermeked:

A haramiák emberek;

A boszorkák - kofák, kasok.

/Csahos kutyák nem farkasok!/

Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,

De mind, mind pénzre vált reményt;

Ki szenet árul, ki szerelmet,

Ki pedig ilyen költeményt.”

Árulnak bizony mindent. Minden eladó. Költemény, próza, ideológia. Egy szegvári parasztgyerek legfőbb fohásza így hangzik ma: „Fogadj zsidóvá!” Mert ez a belépő a „felső irodalmi szalonokba”? Vagy csak…

„Ezer esztendő távolából,

hátán kis batyuval, kilábol

a népségből a nép fia.

Hol lehet altiszt, azt kutatja,

holott a sírt, hol nyugszik atyja,

kellene megbotoznia.”

Vagy csak bizony! Így lehet altiszt bárkiből, még a Szépírók Társaságából is. Aztán a Szépírók Társasága is aggódik egy kicsit. Mivé lenne a legitimitásuk az obligát aggódásuk nélkül, Nyílt levelet írnak hát L. Simon Lászlónak, az NKA elnökének. L. Simon László karakánul válaszol. Többek között ezt írja: „hasonló aktivitást vártam volna akkor is Önöktől, amikor még írószövetségi titkárként a szlovák nyelvtörvény elleni tiltakozáshoz kértem a csatlakozásukat. Akkor azt megtagadták. Többek között azzal az indokkal, hogy Önök nem politizálnak! Nem. Nem azért tagadták meg. Hanem mert ezt sem olvasták József Attilától:

„Titokzatos messzeségben istent keres magyar hangja,

régi honát, testvéreit – mást se tehet – siratgatja.

Piros kedve pillangó volt, sárba fulladt ott Erdélyben,

zöld reménye foszlányai meghaltak a Felvidéken.

Nem is értik. Hiszen minden fohászuk meghallgattatott. De azért egyszer majd úgyis számot kell vetni. Mindennel. Majd József Attilával is. Mert ott fog ülni valahol a jövőben is.. Valahol a Duna-parton, nagyon csöndesen és nagyon magányosan, és így dúdol magában:

„Egy mindenhol taníthatónak

kiosztva most már minden,

és nem tudom megkérdezni,

hogy önnön maga lehet-e.

Mert minden vonatnak mindegyik,

mindegyik ablakában ő,

csak ő áll, s hogy mindennek láttak,

azt nem tudja a tanított integető.”

És majd nézi-nézi a sok fizetett integető. Nézi József Attilát, de akkor már új, friss, aktuális aggódnivaló lesz műsoron. A fasiszta kommunizmus meséjének nincsen vége sohasem. Hacsak véget nem vetünk neki. Egyszer s mindenkorra.

Magyar Hírlap: Bayer Zsolt, 2011. november 12.

Történelemóra

Rüdiger Safranski írja:

„A normatív globalizmus három változatát különböztetjük meg. Elsőként a neoliberalizmust, mint a leghatékonyabb változatát. A neoliberalizmus a globalizációra való hivatkozást érvként használja arra, hogy a tőkét fölmentse szociális kötelezettségei alól, és arra spekulál, hogy az államok versengenek a munkahelyekért, és ezért csalétkül leépítik az úgynevezett beruházási akadályokat, amelyeken az ökológiai, szakszervezeti, szociális és adózási szabályok értendők. A neoliberális globalizmus legitimációs ideológiát szolgáltatta kedvező értékesítési feltételeket kereső tőke gátlástalan nyomulásának. Arra hivatkozva, hogy a tőkeáramlás másfelé fordulhat, fenyegető távlat kulisszáját építi fel – és így juttatja érvényre a gazdaság primátusának célját. Az állam és a kultúra kénytelen a gazdaságot szolgálni. A neoliberalizmus ugyanolyan gazdasági elvek alapján áll, mint egykor a vulgármarxizmus, ezért bizonyos értelemben a marxizmus feltámadása a management-ideológia képében. De facto olyan világrendről álmodik, amelyet a Kommunista Kiáltvány a következőképpen írt le:” Elpusztított minden hűbéri, patriarchális, idilli állapotot. Nem hagyott meg más kapcsolatot ember és ember között, mint a meztelen érdeket, az érzéketlen készpénzfizetést. A személyes méltóságot csereértékké oldotta fel.”

Nagyjából ez minden, amit nem lehet elviselni ebben a kurva világban.

Minden „általánosan elfogadott igazság”, minden „alapelv” és tézis a szög a koporsónkba. A „hitel nélkül nincs növekedés” borzalmába már nem is gondol bele senki sem. Helyette kuncsorgunk őfelségének, a tőkének, és nyaljuk felséges lábait. Csábítjuk adókedvezménnyel vagy egyenesen adómentességgel, és tapsikolunk, ha létrehoz néhány „munkahelyet”, ahol a modern kori rabszolgák elbíbelődhetnek éhbérükért. S ha valamelyik csatorna véletlenül leadja Chaplin Modern idők című remekét, önfeledten kacagunk, s nem is tudjuk, min.

Monomániásan számolgatjuk, vajon mekkora is lesz a gazdasági növekedés. Ez lett az alapja mindennek. És ebbe sem gondolunk már bele. Hogy hová növekszünk? A halálba növekszünk. Beledöglünk a saját mocskunkba, és tapsikolunk hozzá. Nyolc éve Torontóban, egy Mcdonald’s – óriásplakáton láttam a következő grafitit: „ALWAIS FULL! NEVER HUNGRY! THINK! Magyarítva: Mindig tele! Semmi éhség! Gondolkozz! Az ismeretlen szerző csodálatra méltó egyszerűséggel foglalta össze a jólét idiotizmusába ájult társadalom velejét. Ám ugyanez a szöveg vajon milyen hatást váltana ki mondjuk Bangladesben?

A gazdasági növekedés bálványát imádó nyugati világ lemondott önmaga reprodukálásáról. A fogyasztás kultúrájával nem fér össze a gyermeknemzés. Addig kell élvezni az élvezhetetlen életet, ameddig csak lehet, és felelősséget csak a legújabb laptopunkért vállalunk. De mindeközben az emberiség szaporodik ám! Nemrég ünnepeltük, hogy a Föld népessége elérte a hétmilliárd főt. A szakértők szerint a föld nevű bolygó nagyjából 12 milliárd embert képes elviselni. Edward T. Hall leír egy kísérletet a Rejtett dimenziók című művében. Eszerint egy adott területen folyamatosan növelik a patkánypopuláció létszámát. Ezzel párhuzamosan a rendelkezésre álló élelmet is növelik. Bőséges táplálék áll tehát rendelkezésre, mondhatni, ideálisak a feltételek a szaporodáshoz. És a patkányok szaporodnak is És egyszer csak, amikor a populáció átlép egy kritikus szintet, minden összeomlok A patkányok iszonyatosan agresszivvá válnak. Megölik és felzabálják az újszülötteket, a hímek egymásnak esnek, majd homoszekszuálissá válnak, és egymással hágnak. Amikor a populáció mindezek következtében megfeleződik, helyreáll a béke, és ismét minden idillikusan folytatódik tovább.

Ismerős? Vagy még kegyetlenül feltéve a kérdést: különbek vagyunk a patkányoknál? Vagy mi is determináltak vagyunk biológiailag? És ehhez a kérdéshez tegyük hozzá, hogy nekünk nem növelik a rendelkezésre álló élelmiszer mennyiségét. Sőt! A világ kisebbik része ALWAYS FULL, a nagyobbik ALWAIS HUNGRY. S ezzel párhuzamosan tesszük tönkre a termőföldet, az ivóvizet, a levegőt. És tapsikolunk hozzá, és csábítjuk a tőkét.

Rüdiger Safranski ezt is írja:

„A Nobel-díjas Joseph Stiglitz, a Világbank volt vezető közgazdásza legújabban leszámolt azzal a neoliberális ideológiával, amely a globális gazdasági intézmények központi hivatalaiban uralkodik. Leírja, hogy a piacnyitás, a privatizáció és az állami szociális kiadások redukálásának neoliberális mantrája útján hogyan bánnak el a komplex valósággal, és hogyan tesznek tönkre egész nemzetgazdaságokat, mint például Argentínában és Oroszországban. Ideologikus gondolkodás, globális cselekvés: ez a globalizmus különösen végzetes változata.”

Nocsak, nocsak. Milyen kemény szavak. Persze nincs új a nap alatt.

Most, a nagy balos és szélsőjobbos triumfálások idején ugorjunk kicsit vissza az időben, és keressük fel a jogtalanul és igazságtalanul kivégzettek nagy magyar pantheonjában Imrédy Bélát.

Imrédy volt minden: vitézi címet kiérdemelt világháborús hős, angolszász orientációjú, a világ első számú pénzügyi központjának számító londoni City respektált, az olasz és német fasizmus módszereitől undorodó gazdasági-pénzügyi szakaember, jegybankelnök, pénzügyminiszter, majd miniszterelnök és végül kivégzett háborús bűnös” – írta róla Németh György 2009-ben a Kritikában. És tényleg. Imrédy mindez volt, és tett még sok egyebet. Például azt, hogy a háborúba ájult Európában felkereste azt a bizonyos londoni Cityt, mégpedig azért, hogy a forintot az angol fonthoz kösse. A Cityben respektált Imrédy azt a választ kapta, hogy várjon néhány napot, majd a Rotschild-bankház fog válaszolni felvetésére. És hamarosan meg is jött a válasz: a kérdés „most nem időszerű”.

Imrédy a Rotschildok válaszából megértette, hogy a keleti régió s benne Magyarország feladatott. El van adva. De ettől a felismeréstől nem esik kétségbe, mindössze leszámol egy illúzióval, és ezerszeres energiával lát munkához. Korabeli források tanúsága szerint a szélsőjobb gyűlölte, mert liberális bankárnak vélte, hiszen a Magyar Nemzeti Bank igazgatója is volt. Ezzel szemben a baloldal a „tőkést” gyűlölte benne, pedig törvényes fizetésén kívül soha semmilyen vagyona sem volt.

Volt viszont valamije, ami kora fölé emelte: rendkívüli szociális érzékenysége és rendkívüli tehetsége. Ezért indította el a Magyar Élet mozgalmát, amely – bátran állíthatjuk – egy korabeli pénzügyi és szellemi szabadságharc volt. S e harcnak egyik legfontosabb pillére a kartellek megtörése volt. Egy másik korabeli forrás szerint:”Nem volt többé fenntartható az akkori Európában például egy olyan intézmény, amelyet Magyarországon szeszkartellnek neveztek. A szőlő – és gyümölcstermelő Magyarország egész jövedelmét 17 család élvezte. Minden pohár borral, amelyet elfogyasztott a munkában fáradt magyar, minden szem krumplival, amelyet beszállítottak a szabolcsi szeszfőzőkbe, minden üveggel, amelyet külföldre exportáltak, ennek a nem magyar adózott Magyarország népe. És mindez történik úgy, hogy hiába a finánc ébersége, évente – mert ez derült ki később – százmillió pengőt sikkasztottak ki adóeltitkolások révén a magyar államkasszából a Felnerek és a többiek, akik a szeszmonopólium urai voltak.”

És nemcsak a szeszkartellnek, hanem a többinek is hadat üzent Imrédy. És népjóléti intézkedéseket vezetett be, növelte a betegbiztosítás és a nyugdíj összegét. A kartellező és „úri” Magyarország pedig összefogott ellene. S mert másképpen nem tudtak rajta fogást találni, hát bevetették ellene a legundorítóbb eszközt, és ebben az Imrédy ellen folyó hadjáratban sajnos részt vett az amúgy nagyszerű Bethlen István is. Ő adta ki a megbízást Miklós Andornak, az Est lapcsoport tulajdonosának, a korabeli véleménymonopólium és tudatipar egyszemélyes gazfickójának, hogy találjon már valamit Imrédy ellen. Miklós pedig továbbpasszolta a munkát Rassay Károlynak, az Esti Kurír tulajának, és hamarosan meglett az eredmény: Rassayék előbányásztak egy dokumentumot valahonnét Csehszlovákiából, amely igazolta, hogy Imrédy egyik dédnagyanyja zsidó volt.

A kartellezők és az „úri” Magyarország képviselői így összefogva, zsidónak bélyegezve buktatták meg Imrédy Béla miniszterelnököt, aki vissza is vonult a politikától. Majd Ausztriába emigrált, ott fogták el az amerikaiak, és ők adták ki Magyarországnak. Imrédyt halálra ítélték. Nem fogják elhinni: a vád ellene antiszemitizmus volt. Az ellen az Imrédy ellen, aki háromszor tartóztatta le Szálasit, és aki mindent megtett például azért, hogy a zsidók vagyonát a megszálló németek ne hurcolhassák Németországba. Elítélése után ügyvédje felkereste a a börtönben, és közölte vele, hogy egy titokzatos megbízó arra kéri, dolgozzon ki tervet a magyarországi hiperinfláció megfékezésére és egy új fizetőeszköz bevezetésére. Ha ezt megteszi, kegyelmet kap. Imrédy pedig tollat és papírt kért, és két hét alatt megírta tanulmányát és intézkedési tervét, amit az ügyvéd el is vitt a titokzatos megbízónak. Másnap Imrédyt a Markó utcában kivégezték. Utóbb népügyésze, Sulyok Dezső írta:” Imrédy ellen pedig nem volt halálra szóló törvényes vád.”

Rákosi pedig – mert ő volt a titokzatos megbízó! – úgy tett, mintha ő vezette volna be a forintot, és ő fékezte volna meg a hiperinflációt. S éveken át ez volt a kommunisták fegyvere a propagandaháborúban. Több mint hatvan év telet el Imrédy kivégzése óta. És senki se aggódjon: Imrédy nem támadt fel. Nem támadt fel bűneivel, gyarlóságaival. Csak a tőke elleni kilátástalan küzdelem támadt fel. És a helyzet lett ezerszer rosszabb, és a tőke lett ezerszer elviselhetetlenebb.

Rüdiger Safranski írja:

Az ideológiai globalizmus második aspektusa az antinacionalizmus. Arra való hivatkozással, hogy a jövő a globális világé, sokan úgy vélik, le lehet küzdeni az európai nacionalizmusok romboló története okozta traumákat. A globalizmus ebben az összefüggésben azt jelenti: soha többé nacionalizmust! Különösen áhítatosan szólnak a globalista vallomások Németországban. A szomorú nacionalista múlt előli menedékül a politikai jóakarók itt választották először Európát, majd pedig az egész világot, tehát a globalizmust. Ez a globalizmus/ mint a neoliberalizmus / normatív, mindenesetre világpolgári célzatú Kommunikálhatunk és utazhatunk ugyan globális méretekben, de lakni nem lakhatunk globális szinten. Csak itt vagy ott lakhatunk, mindenütt nem. A különösen hangsúlyos helyhez kötöttséget a HAZA szép fogalmával jelöljük. De Németországban éppen ez a szó szólaltat meg riadószirénákat. Elmaradottságot, törzsközösséget, sőt revansizmust szimatolnak benne. A mobilitás bajnokainak és a „global playereknek” a hisztériáját nem kellene összetéveszteni a világlátottsággal. Nem az a világlátott, aki az egész világra kiterjedő üzleteiből csak azt látja szemellenzősen, ami az ő érdekeit szolgálja, vagy aki turistaként szakadatlanul úton van.”

Safranski Németországot ismeri. Nekünk pedig nagyon nehéz eldönteni, a németek vagy mi vagyunk-e rosszabb állapotban.

De azt tudjuk, hogy a HAZA szégyenpadra ültetése, a neoliberalizmus és a globalizmus megdöbbentően erőszakos diktatúrája milyen következményekkel jár. A szellemi, lelki, kulturális sivárság rettenetes világában élünk. És tetszik vagy sem: a hazánkban ideiglenesen állomásozó mainstream baloldal ennek a világnak esküdött örök hűséget. Hiszen a marxizmus feltámadását látja és érzi benne.

Magyar Hírlap, Bauer Zsolt 2011. november 24.

Csurka és a tények

Amolyan 18. századi jezsuita tandráma a Csurkáé, amelyben természetesen színre lép a Rossz, amelyet a szereplők közül legérzékletesebben Harchow főhadnagy testesít meg, aki aztán huszonévesen főhadúrként a Vörös Hadsereg élén Varsót rohamozta.

Harchowhoz képest Rothschild gonoszan okos mondataival alig több, mint Sebők Zsigmondnál, a Mackó úr kalandjaiban az álnok Róka Miska: ő a cselszövő, sablonos bankárfigura. A mester tandrámája a csehszlovák-román és a szerb-horvát-román határmegállapító bizottság egy 1919. februári ülésével kezdődik, s átívelve az időn, ötvenhattal és a kivégzett forradalmár alakjában történelmi abszurdba megy át. Ez a tömény borzalom – mint Szőcs Zoltán írja – Szabó Dezső kedvenc kifejezésével „nem egyéb, mint a halálra üzemezett nemzet víziója”.

Hogy is jutunk el ama februári napig? A „cseh maffia”és a párizsi cseh emigráció legagilisabb figurája, a darabban is annyiszor idézett Benes valóságos kémközpontot alakított ki: az antant rajta keresztül kapott tájékoztatást a központi hatalmak legbizalmasabb ügyeiről. Amikor 1917 nyarán az új német kancellár, Michaelis alatt tovább tovább éleződött a a kormány, a parlament és a hadvezetés közötti ellentét, az a hadsereg vezetésének teljes győzelmével ért véget: az országra Hindenburg egy diktatórikus tervgazdaságot kényszerített.

Lenin tudatosan a hindenburgi modellt választotta Oroszország számára is, miután 1917. október 25-re virradóan a németek támogatta bolsevikok katonai puccsot hajtottak végre. Az új, főleg bolsevikokból álló kormányszerv kihirdette a háború befejezéséről és a föld nacionalizálásáról szóló dekrétumokat, de a birtokokat csak művelésre adta oda a parasztoknak. 1918. január 6-án a Népbiztosok Tanácsa a vörös őrséggel feloszlatta az Alkotmányozó Gyűlést. Az 1917-es választások alkalmával Leninék a harminchatmillió szavazatból mindössze kilenc milliót szereztek, és az előző nap formálisan demokratikus szövetségi köztársaságnak kikiáltott Oroszország elindult a totális elindult a totális állam megteremtésének útján. A bolsevikellenes kronstadti munkás – és matrózlázadás leverésével egyértelművé vált a diktatúra munkásellenessége, és Rotschildék dörzsölték a tenyerüket: a bolsevikok az autokrácia elvéhez még jobban ragaszkodnak, mint a cári nemesség.

Csurka színművének apródja a határmegállapító b bizottság francia elnökének, Tardieu-nek nem véletlenül veti oda, hogy a békecsinálás gyomorfordító tülekedésében, seftjében éppen úgy benne vannak a benesi cselszövések, mint a bolsevik forradalom hősének kikiáltott zsidó Trockij New-Yorki ajnározása: „Trockij a a miénk! Trockij a világ ura!”

De ha korabeli franci tudósításokat felütjük, így például a párizsi béke körül szakértősködő Jérome és Jean Tharaud A Habsburgok vége című könyvecskéjét – meglehetősen sokat használják, nemegyszer magyarázatként is azt a szót, hogy zsidó.

A két francia velünk kapcsolatban külön fejezetet szentelt annak, miképp épült az Új Jeruzsálem a Duna partján, és érzékletesen ecsetelték Szamuely Tibor ünnepi fogadtatását Nagyváradon, aki egy dzsentri maniére-jával fogadta azt. Csurka ilyen messzire nem megy el, és nem is firtatja, hogy üt vissza ránk a franciák antiszemitizmusa Trianonban.

Hindenburg és Luddendorf fegyverszüneti ajánlatot követelt kormányuktól, amit október 3-4-én Wilson amerikai elnökhöz el is juttattak, hangsúlyozva a nemzetek önrendelkezésére épített wilsoni tizennégy pont elfogadását. Az amerikai válaszjegyzék a tengeralattjáró – háború azonnali megszűntetését, a megszállt területek kiürítését és teljhatalommal felruházott demokratikus képviseletet követelt, a 14 pont konkretizálása nélkül.

Csak nagy sokára, a levéltári források megnyitásával derült ki a múlt század utolsó harmadában, hogy a németekre a legmegalázóbb feltételeket kényszerítő antant – a növekvő amerikai csapatlétszámok ellenére – majdnem olyan közel volt az összeomláshoz, mint a központi hatalmak. Mégis: megduplázta a tétet. S miközben II. Vilmos császár hollandiai száműzetésbe indult, folytak a fegyverszüneti tárgyalások A november 11-én megkötött fegyverszünet értelmében érvénytelenné vált a breszti és a megvert románokkal kötött bukaresti béke, a tengeralattjárókat és a „nehéz hadianyagokat” kiszolgáltatták.

A monarchia egyezkedést célzó békekonferenciájának Wilson részéről való elutasítása után Károly k. und k. birodalma szétesett, és a Magyarországot védő német – osztrák gyűrű a semmibe foszlott.

„Ha a most felosztásra kerülő Magyarország zsidóságára szenvedés vár – mondatja Rothschilddal Csurka –, hát viselje el, vagy települjön ki hozzánk, Amerikába, de az ügynek, a világhatalom ügyének előre kell haladnia. Áporodott békekorszakra nekem nincs egy fillérem se.”

A béke előkészítésében részt vevő „négy nagy”/Wilson, Lloyd George, Clémenceau és Orlando/ megbeszélésein gyorsan kiderült, hogy a német, osztrák és a magyar szociáldemokraták által szentírásnak vett 14 pont annyit sem ér, mint a mózesi tízparancsolat. A legdurvább imperializmus érvényesült: a békeszerződések tárgyalásakor az antant titkos szerződésekben rögzített háborús céljai voltak a mérvadók.

A feltételeket 1919. május 7-én közölték a németekkel, és ultimátumszerűen követelték a szerződés aláírását. A megszállással való fenyegetés miatt a német nemzetgyűlés, a baloldal 237 szavazatával és a demokraták, a Német Néppárt és a Német Nemzeti Párt 138 szavazata ellenében, hozzájárult a a békeszerződés aláírásához, amire Versailles-ban , a németeket annyira megalázó XIV. Lajos kastélyának tükörtermében került sor.

Vagy ahogy a Csurka-darab apródja kommentálja a határmegállapító bizottság ülésén: ”Hitler Adolf ebből az igazságtalan, megnyomorító békerendszerből nőtt ki.”

„De – s az 1958-ban kivégzett forradalmárra mutat, aki szétverte egy másik nagy történelemhamisító, Joszif Sztálin szobrát – magát én azért hoztam el, hogy bebizonyítsam, a maga által szétvert Sztálin és rendszere is itt született. A nagy bűn itt követődött el Európával.”

A szólásszabadság alapvető szabadságjog. Alkotóelemeinek meghatározása a színpadon meglehetősen nehéz. Csurka nem egy óvatos szerző. Drámájában az a szép, hogy egy képtelen évszázad képtelen történésein képes nyargalni. Érdemes hát a felidézett személyeket felsorolni: Kivégzett Forradalmár, Tardieu, dr. Seymour, Harchow, De Martino, Sir Samuel Stuart, Baruch, Jakob Schiff, Rothschild, House ezredes, Clémenceau. Őket a Wikipédián is komolyan veszik.

Tamáska Péter cikkének részlete: Magyar Hírlap, 2012. szeptember 7.

A Horthy-vita margójára

Kényszerpályán

Képzeljük el, hogy fél évszázad múltán valaki leírja a mai Magyarországról: kormányai kalandorpolitikát folytattak. Katonákat adtunk az amerikaiak – nemzetközi együttműködésnek álcázott – afganisztáni és iraki háborús kalandjához. „Belesodródtunk egy olyan politikai és katonai együttműködési rendszerbe, amely utóbb – tételezzük fel – életképtelennek bizonyult, és teljesen feladtuk nemzeti szuverenitásunkat.

Horthy Magyarországáról ugyanezeket, sőt még többet is állítanak a baloldalon. Pedig Horthyéknak nagyjából annyi mozgásterük, mint nekünk, 2012-ben. Illetve még annyi sem. Képzeljük el, hogy nemzeti politikát kellenek építeni 2013-ra, de úgy, hogy Hajdú-Bihar és Békés megyét Romániához, Borsodot, Hevest, Nógrádot Szlovákiához, Csongrádot, Bács-Kiskunt Szerbiához csatolták.

A baloldali narrativa bővelkedik bírálatokban, de örökké adós a megoldással. Tőlük soha nem tudjuk meg, hogyan kellett, lehetett volna kibújni a terjeszkedő német, majd szovjet birodalom szorításából. Utólag számon kérni elmaradt döntéseket, meglehetősen sikamlós pálya. Vajon, ma hány komoly politikus tudná felvázolni, hogyan kellene, lehetne politizálnunk az unió és NATO nélkül? Hogyan lépnénk ki, és mi lenne másnap, ha kilépnénk? Mit tenne a nemzetközi pénzvilág ezzel az országgal, ha vezetői egyszerűen kijelentenék, hogy mától kezdve felmondjuk nemzetközi kötelezettségeinket, és kirekesztjük magunkat Európából? Mi lenne, ha függetlenítenénk magunkat a német gazdaságtól, ha eltörölnénk a jelenlegi külföldi és hazai tulajdonviszonyokat, újraosztanánk a javakat?

A hasonlóság pontos: A baloldalon ilyesmit kérnek számon – persze, utólag – a két világháború közti Magyarországon.

Szentesi Zöldi László, Magyar Hírlap, 2012. szeptember 28./részlet/

Leninia stellans

Őshüllőt neveztek el Leninről. Pontosabban fosszíliát. A hír olyan szép és tökéletes, annyira benne van a történelmi igazságszolgáltatás, hogy életem harmadát kénytelen-kelletlen a vulgáris Lenin-kultuszban eltöltött emberként gyanakodni kezdek: talán nem is igaz. Pedig igen. A névadó ugyamnis nem valami politikai pamflet, hanem az orosz paleontológusok és múzeológusok őszinte tiszteletadása – mivelhogy az a szóban forgó őshüllőre az első bolsevik zsarnok szülővárosa, Uljqnovszk térségéban bukkantak rá. A zavaros finaszírozású oroszországi puccs vezérének nevét mostantól egy rég kihalt halgyíkfaj, a Leninia stellans viseli, amelynek megkövült, több mint egyméteres koponyáját Kriusi falu mellett, a Volga partján fedezték fel.

Vlagyimir Iljics Uljanov nevét mindmáig őrzi ugyan az emlegetett Uljanovszk/ Valaha Szimbirszk volt /, de Leningrád helyett manapság ismét Szentpétervárra érkezik az idegen – lehet válogatni, hogy az egyházalapító Szent Péterre vagy a városalapító Nagy Péter cárra emlékezve. Érdekes, hogy a bolsevik vezér nem az ő Volgájától, hanem a Léna folyótól kölcsönözte mozgalmi nevét. A Lenint követő – s talán őt orvosi segédlettel likvidáló – Sztálin mozgalmi neve viszont nem holmi földrajzi adottságra, hanem az erőt és az erőszakot sugalló acélra utal./ebben hű magyar követői is akadtak/. Az acélt megedzik, de nem keresztelik át. Nem úgy, mint Sztálingrádot Volgográddá, amely a mai orosz hivatalosságok döntése szerint, honvédő érdemeire való tekintettel, pár napra minden évben visszakaphatja a Sztálingrád nevet.

Mi, magyarok, amikor Sztálin után végre Lenin is szalonképtelenné vált, és Sztálinváros után Leninvárosnak is kitelt az ideje, Dunaújváros mintájára alkottuk meg Tiszaújvárost – még szerencse, hogy az összezsugorodott ország nincsen több igazán nagy folyónk.

Mennyivel elegánsabb és tartósabb az állatrendszertant használni híres és hirhedt emberek emlékének megörökítésére. A történészek és politológusok marakodjanak csak kedvükre. A biológusok hűvös távolságtartással e mai és tegnapi kocsmát. Gleb Uszpenszkij múzeumigazgató a politikai és politikai kritikáknak elejét véve emlékeztetett rá, hogy nemrég új fajokat neveztek el Barack Obama amerikai elnökről is. Például egy vigyorgó kinézetű ősgyíkot/ Obamadon Gracilis /, továbbá egy Kenyában talált parazitát /Paragordius obamai /. Ez utóbbi arról híres, hogy szükségtelenné teszi a hímeket, és ezért „lesbicus parazita„ becenevet kapta.

Ennél érdekesebb a kulturális háttér. Mindig éreztem, hogy az oroszok izgalmasak: érdekességük nem enyészett el Tolsztoj gróf korával. Belekényszerültek egy kegyetlen hatalmi képletbe, amely megnyomorította egyszerre istenfélő és szabadságáhító lelküket. Az enervált nyugat eltartott ujjal viszolyog a raegeni bravúr folytán összeomlott birodalom utótörténetének felemás jelenségei fölött. ; hogy a szovjet romokon épülő új birodalom nem gyarmatosítás históriai bűnében fogant álszent jóléti liberális demokrácia, hanem transzcendens tekintélyuralom eszközeivel foglal pozíciókat. Oroszország bő háromszáz éve Nagy Péter cár által indított nyugatosodási programban nem áll túl jól, de rosszul sem. Erősen visszavetette a háromnegyed évszázados bolsevik kitérő, még ha az évezredes hagyományok válogatás nélküli kiseprése, a belső népirtás és mértéket nem ismerő, a polgári létezés köreit szűkre szabó militarizálódás egyúttal kétségkívül modernizáló hatásokkal is együtt jár.

Nem tehetek róla: a nyugati érzéketlenség egy másfajta kultúra méltatlan szenvedései iránt bennem inkább ellenkező reakciót vált ki a saját gőgös, már-már intolerans nyugati világszemléletünkkel szemben. Lám, a diabolikus históriai szerepű Lenin őshüllőként való definiálása kapcsán magam is történelmi igazságtalanságról beszéltem. Míg ha Obama kerül kínos szituációba, azt hajlamos vagyok a bulvár és az anekdota szintjén kezelni. Pedig nem lehetünk biztosak benne, rólunk nem egy vigyorgó parazitát fognak-e elnevezni.

Csontos János, 2013. április 8.

SCRUTON a Soros-hálózatról

Roger-Scruton a nyolcvanas évek közepén érkezett először Magyarországra, és ismerkedett meg a mára nagyon eltérő utakat bejáró ellenzéki körökkel, hogy a jogállamiság kialakításában segédkezzen. – írja mai számában a hetilap. úgy tartja, ma elsősorban a Soros-hálózatnak tulajdonítható az ország nemzetközi rossz híre

„Magyarázom a bizonyítványom”

„Nemrég jelent meg az Új írásban József Attila sírja című költeménye. Ez a vers talán minden előbbinél nagyobb felháborodást váltott ki. Mi lehet ennek az oka?”

Ha nem gondolok azokra az éjszakai, nappali és hajnali telefonálókra, akik különböző dolgokkal fenyegettek és azokra a lakásomra küldött/ sajnos, sokszor nagyon-is jól – megépített / névtelen versekre és levelekre, amelyek szerzői szintén megfenyegettek, s amelyekben hol „zsidóbérencnek”-nek, hol „antiszemitának”, hol „rohadt kommunistának”, hol „a magyar faj árulójának” neveztek. Többet nem is akarok fölsorolni. Azt hiszem, a versem-körüli sajnálatos indulatoknak a félreértés, a mesterséges szenzációkeltés és elsősorban a nem-eléggé—figyelmes olvasás volt az oka.

A fenti „címkék” persze azt is mutatják, hogy igen sokan vannak még az acsarkodók és gyűlölködők, akik a névtelenség kénköves – szájnyílású álarca mögül lesnek és hörögnek és készülnek valamilyen leszámolásra. Ehhez csak ennyit: A névtelen telefonálókat, levélírókat és feljelentőket az emberfaj legaljának tartom. Nem azt akarom mondani, hogy egy ősi magyar betegség bacilusainak tartom őket, de meggyőződésem, hogy az úri Magyarország makacs, túlélő bacilusai ők, és még mindig szenvedünk fertőzésüktől…

Versem olvasói valószínűleg a vers első és második fejezetének olvasásakor / talán kényelemből, belső bizonytalanságból, talán a múlt gyökereivel még beszőtten / nem akarták megérteni, hogy nem öncélúan, de az úri Magyarország, a tegnapi elnyomók, gazdagok és kizsákmányolók álnok és hazug erkölcseinek, kegyetlen, gőgös és barbár természetének jellemzésére íródtak le azok a kemény, nyers szavak.

Én a feudálkapitalista Magyarországnak nemcsak élő uraitól undorodtam. Ha arra gondolok, hogy apám egész életében nehéz munkával nem keresett annyi pénzt, mint amennyibe egy gyáros, katonatiszt, vagy bankár ízléstelen és legtöbbször egyáltalán-nem-szemérmes, nadrágból-kidomborodú-falloszú síremléke került: most is bíborba önt az indulat.”

Juhász Ferenc: Mit tehet a költő? / részlet/

Amikor ez a költői válasz megjelent, ne feledjük el, hogy ’67 elején vagyunk. Mit csinál ez a Juhász Ferkó? Azt hiszi, hogy még csak az ötvenes évek idejét éljük, amikor az ÁVH-t is mozgósítani lehet egy megbotránkoztató vers védelmében. Később azt írod, József Attilát a proletár utókor már nem tudta a keblére ölelni. Túl korán halt meg. Tudod, mit tettek volna vele a kommunisták azért a versrészletért, ami így szól: „Dünnyögj egy szép mesét, a fasiszta kommunizmusét.” Véletlenül agyonverték volna. Úgy első indulatból!

Sírbeszéd 22 áldozat emlékére

A történelem nemcsak a hadvezérek és miniszterek története, hanem a kisemberek szolgáló életsorsát is befogadja. Csak elő kell venni egy fekete könyvet, és fellapozni az 1919.június 23-án bejegyzett neveknél. Feltárul előttünk a magyar történelem egyik tragikus napja. A halottak élén egy pap halad. Ő arra tett fogadalmat, hogy a szeretetről beszél a híveinek. Ezért lett a GYŰLÖLET első áldozata. 21 katolikus parasztember megy mögötte. Azért ítélték halálra őket, mert ragaszkodtak a földhöz, amely szülte őket. Keresztények voltak, tehát meg kellett semmisíteni őket a legbarbárabb eszközökkel és módszerekkel. Volt, akiket agyonvertek, másokat agyonlőttek, és olyan is akadt közöttük, akit, nem véletlenül, a templommal szemközti fára akasztottak föl. Eltemetni nem engedték őket tisztességgel, csak elkaparni a temető árkában, mint a kutyákat. A falu sírt, a szíve megdöbbent és nem értette mindennek az okát. Egy dolgot bizonyosan felfogtak, és ez a félelem máig a lelkük mélyén rejtőzködik, hogy egyszerű embernek a testén az ördögnek is van hatalma, bár a lelke mindenképpen Istené.

Kedves Barátaim!

Ma már végleg űzzük el a félelmet! Szívünk pedig fogadja be engedelmesen az áldozatok emlékét. Régen szétomlott testüket őrizze vigyázva a szülőföld, amelynek védelmében az életüket adták. Emlékük és nevük pedig legyen szent! Mert Vörösmarty Szózata róluk is szól:

Ez a föld, amelyen annyiszor

apáid vére folyt;

Ez, melyhez minden szent

nevet egy ezredév csatolt.

Közel száz év után napjainkban újra hallom a GYŰLÖLET fiainak és unokáinak lépéseit. Hallani vélem a kötél suhogását is, amelyet most már egész népünk nyakára szeretnének hurkolni.

Ugron Gyula

Az 1919-es kommunista diktatúra keceli áldozatainak névsora:

1. Vajai László káplán, 28 éves

2. Vancsik István, József és Sendula Erzsébet fia, 20 éves

3. Palásti Mihály, Farkas Verona férje, 68 éves

4. Lajkó András, Babenyecz Verona férje, 39 éves

5. Halász József, Liptai Teréz férje, 32 éves

6. Sajdik György, Paplanos Mária férje, 52 éves

7. Salacz Gergely, Sebestyén Katalin férje, 50 éves

8. Váradi Imre, Salacz Katalin férje, 24 éves

9. Filus István, Hunyadi Mária férje, 32 éves

10. Benedeczki Pál, Vámosi Mária férje, 45 éves

11. Csúzi Sándor, József és Gubik Amália fia, 21 éves

12. Laki János, Laki Ferenc és Téglás Mária fia, 18 éves

13. Borbényi János, István és Flaisz Mária fia, 22 éves

14. Tusori Ferenc, István és Meggyes Verona fia, 20 éves

15. Dán István, 57 éves

16. Lavati János, Gubik Erzsébet férje, 41 éves

17. Sebestyén Pál, István és Palásti Mária fia, 18 éves

18. Lajkó József, Mihály és Csóti Franciska fia, 27 éves

19. Simon Mihály, Asztalos Julianna férje, 39 éves

20. Árvai András, Herczeg Erzsébet férje, 40 éves

21. Fejes János, Hugyecz Mária férje

22. Csóti Ferenc, Filus Rozália férje, 47 éves

23. A „vörös uralom” utáni román megszállásnak is volt egy ártatlan áldozata: Bobek János felső tanyasi gazdát kínozták halálra.

Vajon én is úgy fogom végezni, mint a szerencsétlen Bolkonszkij herceg a Háború és békében. Mindenkitől elhidegülve és kiábrándultan, mert olyan fene önérzetesnek születtem, mint egy herceg? Pedig úgy néz ki, mert távolság napról napra nő! Érdekes, hogy mindez félálomban jutott eszembe. Öregedvén, mostanában, igen gyakran álmodom a sorsomról. De semmilyen fontos kérdésben nem érzek megbánást, csak az engem ért sérelmeket tudom mások bűneként felróni. De mit is róhatnék fel önmagamnak? Azt, hogy ilyennek szült anyám, és ilyen irodalmi példákon nőttem fel? Te rongyos élet! Jól kibabráltál velem!

Kötél

És ilyen előzmények után érkeztünk meg a szocialisták hét végi kongresszusához., amelyen egy valamikori munkásőr állat belesüvöltötte Mesterházy ostoba, túlmozgásos beszédébe, hogy „kötelet!” Mármint hogy kötelet nekünk. Mesterházy pedig, megmámorosodva a tömeg hangulatától, úgy folytatta a beszédét, hogy beleszőtte az egykor volt munkásőr állat óhaját, és megerősítette azt.

Amúgy ez maga a magyarországi baloldal. 1919 méltó örököse. Már a rendszerváltás hajnalán sajnálkozott a baloldali „értelmiség”, amiért elvitték a Vérmezőről Kun Béla „remek” szobrát. Hiányzott nekik, s hiányzik azóta is. Méltó örökösei ők Kun Bélának, Lukács Györgynek, Szamuelynek – s a többi hóhérnak. Méltó örökösei az 1945 utáni ávósoknak, keretlegényeknek. Az 1956 utáni gyilkosoknak. S azzal igyekeznek megdicsőülni, hogy az elvtársak közül is sokat felkötöttek. Ez nem megdicsőülés. Csak patkányharc.

S mert békés volt a rendszerváltás, hát egy valamikori munkásőr bele tudja süvíteni a Mesterházy alakú pillanatnyi űrbe, hogy kötelet nekik. A Mesterházy alakú űr pedig megelevenedik az ismerős hangtól, és boldogan fölkapja a szót. Aztán – mert gyáva, mint az összes elvtársa – az egészet letagadja.

És marad mivelünk a „kötelet nekik” üvöltés. Marad a munkásőr, a Lenin-fiú meg ávós mentalitás, csak azért, mert huszonöt évvel ezelőtt hagytuk futni őket. S ez a kötél, ez az üvöltés nem zavarja az elvtársakat. A máskor oly kényes „demokratikus sokaság” – pfúj, micsoda blaszfémia! – most befogja pofáját, és vagy engedelmesen félrenéz, vagy együtt hazudozik gyáva vezérével. A Népszabadság pedig vezércikket ír ezzel a címmel: „Felajzott”. S gondolná a gyógyíthatatlanul naiv polgár, ez nyilván az akasztással fenyegetőző egykorvolt munkásőrnek szól – de nem. Kövér Lászlót cseszegetik benne.

Mert ezt a kötelet ők is szeretik. Szeretnék. Megértik. Vágyják és óhajtják. Százesztendős hagyomány kötelezi erre őket. Mert mi hagytuk, sajnos, huszonöt évvel ezelőtt. Most már mindegy. Most már marad a harc. Tényleg ez a harc lesz a végső.. Ha most veszítenek, akkor örökre eltakarodnak. Ennyi csak a tét. A tét a kötél. Amit ezek mindig megúsztak, nekünk pedig fonják, száz éve immár. A Lenin-fiúk, az ávósok, a munkásőrök, a pártfunkcik, a gyurcsányok meg a mesterházyk.

Bauer Zsolt cikkének részlete, 2014. január 28. Magyar Hírlap

VERES PÉTER: OLVASÓNAPLÓ I.

1949 - 1953

Az Országház kapujában, 1946

Péter és Julcsa a lépcsők legtetején,

háttal a kapunak harangszavú délben,

seregek a fényben, százezer fő meg szekér,

aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk;

mi vagyunk a Himnusz, a Péter ama tiszta ingben

megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt,

látva a kenyeret, bort, s az áldozat sugallatától

megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében

s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára:

AMÍG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK – nem a miénk,

visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán

s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is

távlata por, mert áthullhat minden a rostán.

De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.

A verset Nagy László írta, aki viszonylag rövid idő után már nem volt hajlandó falazni a kommunista hazudozóknak, pedig még külföldi ösztöndíjjal is meg akarták vásárolni. Veres Péter jelképes figura a költeményben, egy tömegeket is megmozgatni képes, és sajnos el is áruló, a paraszttársadalmat szinte közönyösen a kommunisták kezére játszó társutas, link politikus.

A feljegyzéseit a Rákosi korszak legnehezebb éveiben írta, holott, miután tanúja volt a történelmi aljasságoknak egész garmadájának, ezt a négy évet ezeknek a megörökítésével kellett volna eltöltenie. Hiszen tanúja és résztvevője volt a magyar demokrácia szétverésének, tanúja a sztálinista diktatúra működésének.

Éppen akkor menekült magányba, amikor, legalább annyira, mint a zsidók, akik Nagy Imre föltűnésekor mögé álltak, ő is szembefordulhatott volna Rákosi diktatúrájával. Arra hivatkozva, hogy öregnek érzi magát, kimaradt a forradalom előkészítéséből, és a Balogh család írásának ürügyén szabotálta, ami írói kötelessége lett volna, hogy kiálljon az egyre nehezebb sorsú magyar parasztok mellett és védelmükben.

Kapott egy Kossuth – díjat, és gondolom elég nagy nyugdíjat, hogy magára zárja a magány ajtaját. Majd előbújik, amikor pártszervezésről van szó, de a levert forradalom után Kádár oldalán a saját népe ellen fordul újra. Egy okos paraszt volt, nagy köpönyegforgató. Műveit talán csak én lapozgattam, mint irodalmár, a keceli könyvtárban. Életének kényesebb epizódjait inkább Illyés Gyula emlékezéseiből ismerem. Megírhatta volna a magyarság legnehezebb éveinek krónikáját. Akkor élne, és nemcsak ürügyként hivatkoznék rá magam is.

Egyébként a hetvenes évek elején hullott el, mint sokszor megrugdosott és megalázott, de azért a haláláig fejét gőgösen fenntartó kutya.

Három érdekes és fontos életrajzi adalékot tudtam meg Illyéstől, Zelk Zoltántól és magától az írótól. Illyésnek bizalmasan elárulta, mert ezt aztán nem merte leírni ideológiai okokból, hogy a legnagyobb szégyen akkor érte, amikor a Magyarországot megszálló románok őt is foglyul ejtették, és magukkal vitték egészen Brassóig egy csapatban.

Ott a város központjában, nagy nézőközönség előtt, arra kényszerítették őket, hogy a hosszú főutcát fussák végig. Különben dolgozott a puskatus és a szurony is. Így magyarázták el a hozott és ott lakó magyaroknak, hogy milyenre fordul ezután Erdélyben a magyarság sorsa. Onnan jött haza, és egy életen át hordozta a megalázás emlékét.

Zelk Zoltán emlékezett rá, gondolom, egy régi emlékműsorban, hogyan akadtak egymásra katonai szolgálat mezején. Zelk, mint munkaszolgálatos, és Veres Péter, mint tartalékos, akinek éppen a bakák ellátása volt a reszortja. Milyen öröm volt a két férfi számára ez a véletlen és hasznos találkozás.

Az író egyik, visszaemlékezéseket tartalmazó, kötetében olvastam, hogy a parasztcsizmás honvédelmi miniszternek miként adták tudtára Farkas Mihályék, hogy minél előbb vegye át az obsitját. Egy emeletes kormányüdülőben nyaralt az egész családdal, amikor egyik éjszaka arra riadt föl, hogy tűz van. Tele volt a szobájuk füsttel. Másnap minden kormánytag és a személyzet azt állította, hogy csak álmodta. Ő azonban rádöbbent, hogy tulajdonképpen most füstölték ki, a szó szoros értelmében a hatalom fészkéből.

Még aznap vette a sátorfáját, és családostól hazavitette magát, Budapestre. Nem mert a szülőfalujába visszatelepedni. Jöhettek a nyugdíjas évek az írásra és az olvasásra.

Azt is olvastam, hogy haldokolva azt az egy mondatot ismételgette: „Csak az fáj, Juliskám, hogy itt kell hagynom téged és ezt a szegény kis Magyarországot.”

Amikor kézbe vettem a Naplót, három dologra lettem figyelmes: „Sajtó alá rendezte és az utószót írta Kristó Nagy István.” Olyan jellegzetes és szimpatikus neve volt, mintha Tömörkény valamelyik novellájának szereplői lettek volna szülei. Egyetemista koromban igen szimpatikus professzorom, férfikora teljében. Azóta bizonyosan befogadta a szögedi anyaföld. Nyugodjon békében!

Egyébként is a szegedi egyetem volt a gyűjtőhelye a Budapestről 1956 miatt kiűzött, flekkes és jó fejeknek. Emlékezzünk Ilia Mihályra, a Tiszatáj szerkesztőjére, a tehetséges határon túli és inneni fiatal írók felfedezőjére! Aki mosolyogva írta be a Juhász Ferenc - magyarázatomra, ami igen értékes lehetett, az ötöst/ Babonák napja, csütörtök, amikor a legnehezebb / Ma sem tudom, mit locsoghattam össze-vissza arról a semmiről. Ő már tudta azt, amit én csak valamivel később vettem észre, hogy Juhász Ferenc vakvágányra tévedt. Szemétkosárba vele! Kádár-bérenc a neve.

És a legnagyobbra, a latin klasszikusokat fordító professzor Lakatos Istvánra, aki arról is nevezetes, hogy az első vizsganapon szerzett hét ötösömhöz kettővel ő is hozzájárult. Kristó Nagy István a Naplót 1984-ben adta ki, tehát a rendszerváltó „olvadás” kezdetén. Aczél engedélye, azt hiszem, ebben az időben már nem kellett hozzá.

Az első feljegyzése előtt, mint igazodási pontot, még precízen feljegyzi: Békásmegyer, 1949. november 1. Később a Gárdonyi Géza utcában élt 1970-ben bekövetkezett haláláig. Már több mint egy éve lemondott a honvédelmi miniszterségről, amit aztán, nomen est omen, Farkas Mihály, a cseh internacionalista ragadott erős kézzel magához.

Tehát nem vitette magát és családját vissza Balmazújvárosba, mert nem merte. Félt a panaszkodó, rendszert szidalmazó paraszt szomszédoktól. Éppen akkor államosították az egyházi iskolákat és kezdték el az erőszakos téeszesítést. Megfutamodott a kérdésektől: „Mit ígértél 1946-ban, Péter bácsi? Mit csináltatok Mindszentyvel, az iskoláinkkal? Mit akartok a földjeinkkel?”

Az író ekkor még csak 52 éves, magam pedig első osztályos. És szinte rejtőzködve tartottuk meg a hittanóránkat az óvoda iskola hátsó, szinte eldugott termében. Egy talpraesett, fiatal, sváb nevű pap jött közénk. Akkor láttuk először, és azt hiszem utoljára is. Az osztály, csupa fiú, igen jó hangulatban töltötte a hittanórát. Vörösváczki Ferit elnevezte, mert izgő-mozgó pajtásunk volt, „cincimókusnak. És ez nekünk nagyon tetszett.

Ha arra gondolok, hogy a négyek moszkvai bandája: Rákosi, Gerő, Farkas, Révai ekkor kezdte meg totális hatalmú országlását. Csodálkozom, hogy a lemondása óta, 1948. szeptember 9-ig volt hivatalosan hadügyminiszter, egy évet elvesztegetett. Igaz, hogy közben, talán fájdalomdíjul, nyert a szolgálataiért egy Kossuth-díjat, és meghagyták az életét annak ellenére, hogy a négyek bandája őt is a „narodnyikok” közé sorolta, mint Rajkot, Kádárt, Sólyom Lászlót, akiket azután magyarságukért példás módon megkínzott és halálra szánt.

Kádárral brutálisan elbánt Farkas Vladimir, az apjához méltó fiú. Higannyal kenték be meztelen testét, és Vladimir a szájába vizelt. Jellemző, hogy kiszabadulása után Rákosihoz fordult mozgalmi munkáért, pedig a megkínzásához a végrehajtók tőle kapták a közvetlen utasításokat telefonon át.

Ez az ember nem értett semmihez, egy jellemtelen senki volt, aki még a saját anyját is megtagadta, még illegális mozgalmárként. Útja logikusan vezetett a nemzet 56-os elárulásáig. Részt vett Rajk, a legjobb barátja, vallatásában, amelynek rögzített párbeszéde kabaréba illően komikus volt, de sajnos tragédiával végződött. Sólyom Lászlót, Rajkot pedig likvidálták. Pedig László olyannyira megszállott kommunista volt, hogy a spanyol polgárháború harcosának jelentkezett. Állítólag utolsó, akasztás előtti szavaival is Rákosit és a pártot éltette.

Péter bácsi a parasztok kérdései elől és a hatalomtól való félelmében visszahúzódott az irodalom ingatag sáncai mögé. Folytatta önképzését olvasással, és az olvasottakhoz fűzött, ateista-kommunista megjegyzéseivel. /És bizony többé egyetlen szót sem mert szólni a „lebitangolt haza nevében”./ Hát ezek közül válogatok most, és fűzök hozzájuk, a mai állapotomhoz mért tudálékos megjegyzéseket.

Jöjjenek hát a Veres Péter - i bölcsességek, és a kommentek egy 72 éves igencsak kiszikkadt agyból és lélekből.

„Minden író romantikus. Én is.” Így kezdi. Az én felfogásom szerint romantikus az, aki el mer rugaszkodni a valóságtól, és egy szebb, pátoszt érdemlő emberi cselekedetek megörökítője lesz. Jókai az Egy magyar nábobban, a Kárpáthy Zoltában nem is olyan nagyon rugaszkodott el a valóságtól, A kőszívű ember fiaiban legkevésbé. De olyan időket élt át, amelynek emberfeletti hősei voltak, szinte csodába illő jellemmel és hazaszeretettel. Az már persze túlzás, amikor megjósolja Oroszország jövőjét. Ekkor már kifogyott a hazai anyagból, és Laborfalvi Róza háztartása és luxusa megkövetelte a papucs férj kényszermunkáját.

„Tolsztoj Levinje eljut a legfőbb jóhoz, amely annyiból áll, hogy „légy jó mindhalálig”, ahogy Móricz írta a Biblia, Szókratész és Tolsztoj után.” Azt azonban nem tudom, hogy a Biblia melyik részletére gondol. Csak a krisztusi Újszövetségből lehet megállapítani hasonlóan mély gondolatokat, ma már szinte közhelyeket. És igen kár, hogy ezek a tanítások közhelyekké váltak, és mindent elkövettek az Ószövetség erői, hogy megkérdőjelezzék őket.

„Légy hát jó mindhalálig, és teljesítsd kötelességedet: írd meg szépen az igazat, mert általad lesz szép és igaz a szép, eszmévé a való, és valóvá az eszme.” Nos, Péter bácsi, melyik művedre gondolsz, amikor szépen megírtad az igazat: „Mit ér az ember, ha magyar?”

Ez a pesszimista sor Adytól való, bár később Krúdy is idézi, mint a nemzet sorsa felett érzett fájdalom kifejezését.

Vajon komolyan gondoltad, hogy a te marxista közhelyeid szerint ”eszmévé válhat a való, és valóvá az eszme”. Ezt 49-ben leírni több mint blaszfémia, egyenesen istenkáromlás. Akár hittél benne, akár nem. A való és az eszme ilyen viszonyában, vagy csak Istenben. Milyen „való” vált a huszadik században eszmévé? A szovjet és a hitleri fasizmus? Ezek „eszmévé” váltak, és a „való”-ban pusztítóbbá, mint egy középkori pestisjárvány. Ma is nyögjük a következményeit. Főleg az Istenétől is megfosztott orosz százmilliók.

„Az ember társas faj: önmagán és családján kívül is szeretnie kell valamit vagy valakit, ami vagy aki túl van rajta. Isten? Emberiség? Nép? Az Isten szeretete elvont, tisztán szellemi és lelki, ezért lehetséges benne a képmutatás.” No, most kérdem én, aki fültanúja volt annyi szónoklatnak, amely a dolgozó nép megbecsüléséről szólt, holott csak arra szolgált, hogy spanyolfalat húzzon a valóság és a látszat között. Azaz becsapja a szónok által nem tisztelt, sőt megvetett hallgatóságot.

Rákosi mondta: „Minden magyar fasiszta, és neki ezek fölött kell uralkodnia.” Rákosi, Gerő és társai hányszor hazudtak, ki tudná összeszámlálni? Mégis tapsvihart arattak a megfélemlített, becsapott néptől. Ekkor nemcsak a szónok volt képmutató, hanem a tömeg is, amely rigmusra kiáltotta, és tapsolt közben: „Éljen Rákosi! Éljen a Párt!” Ez a tapsikoló nép gyűlölte őket, de erről csak családi körben mert beszélni.

Egy évszázaddal korábban fáklyászenét adtak a népszerű politikusoknak. Ez a gnómokból álló uralkodó társaság csak mélységes megvetést érdemelt. A sajtó persze az ellenkezőjéről győzködte a tömegeket. De hányan olvasták akkoriban a Szabad Népet vagy a Szabad Földet, amelyek már címükkel is hazudtak.

Legfeljebb a sportoldalt, főleg, ha győzött az aranycsapat. De ne adja isten, hogy csak ezüstéremmel térjenek haza azok, akik egyedüli vigaszai voltak e szerencsétlen népnek! Rögtön zavargások törtek ki Budapesten. Három évvel 56 előtt. Én ma is kőkeményen állítom, ha akkor megnyerjük a meccset, nem tört volna ki az októberi forradalom. De amint Czibor Zoli állította, eladták a meccset néhány tucat elegáns nyugat – német kocsiért. Ennyit a kor „szeretni való” hatalmasságairól és eszmeiségéről.

„Ha ésszel nem tudod felfogni a világot, és ésszel nem tudsz eligazodni benne és uralkodni magadon, akkor mivel tudsz? Hittel? De hiszen a hit is az ész műve. Azokra a kérdésekre adott feleletet, amelyekre az ész még nem tudott válaszolni.” Jó kis marxista eszmefuttatás. Tehát a hit is az ész műve. Az előbb morfondírozott azon, hogy a családon kívül kell még valami vagy valaki, akihez ragaszkodunk. Aztán a népben jelölte meg a szeretni valót. Most estél bele a saját csapdádba. Ezt a népet, a magyart szeretni, amikor csupa fasisztából áll? Rákosi ezzel magyarázta tehetetlenségét, amikor a Kremlbe rendelték jelentéstételre.

Tehát szeretjük ezt a fasiszta népet mindketten. Vajon józan ésszel vagy esztelenül. Szerintem, inkább csak szívvel és EGYÜTTÉRZÉSSEL. Mert Dosztojevszkij szerint valószínűleg ez a legnagyobb, legmélyebb emberi érzés a világon. Szerintem pontosan így van. Amikor az oroszok közeledtek, még a vitéz nagyapám is fölpakolt a kocsira, és hívott bennünket is Nyugat felé. Anyám azt mondta: „Egy tapodtat sem!”

Ez a nép a történelme folyamán átélte a tatárok, a törökök és a „jó szomszédok” annyi aljasságát, hogy ösztönösen megnőtt maradékaiban és kipusztítottak helyére betelepülőkben ez az érzés, a haza iránti szeretet, az együttérzés. „Mert minden rágalom és bélyeg ellenére, ez „a világ legjobb népe”.” Tömörkény István valahogy így fogalmazta meg. Pedig az ő eredeti neve is Steingassner volt.

„A serénység és döglustaság elsősorban a nők tulajdonsága. A serénység a nőt kedvesé, bájossá, hasznossá teszi. Szeretném tudni, hogy a nő alkatával, anyai mivoltával függ-e össze, mint gondosság, fészekrakás, csinosítás, tisztítás, vagy pedig társadalmi szerzemény, amennyiben a férfiak a dolgos, serény nőt kedvelték ősidők óta, és finom női becsvágy a serénység is, egyik eszköze a párválasztásnak. Valószínű, hogy mind a kettő igaz és érvényes, mert dialektikus kölcsönhatásban fejlődött az őskortól kezdve.

Az a tulajdonság fejlődik, amelyik szép és hasznos. No de akkor a női lustaság a bujaság, a férficsábítás eszköze? Éppen a hím mohóságát fogja meg a lusta szépség. Persze minden nőben megvan mind a kettő. Az a kérdés, melyikben melyik dominál?”

Ha kihagyjuk a „dialektikus kölcsönhatás” szókapcsolatot, akkor erről érdemes értekezni. Induljunk ki abból, amit Madách Imre mintegy felmentésül fogalmaz meg a prágai színben. Talán az egykori, hűtlen feleségét, Fráter Erzsébetet is maga elé képzelve:

Minő csodás kevercse rossz s nemesnek

Anő,méregbőlsmézbőlösszeszűrve.
Mégis miért vonz? Mert a jó sajátja,

Míg bűne a koré, mely szülte őt.

Innen elemezzük tovább! „Mert a jó sajátja…” Azaz meg van áldva minden képességgel, hogy kitűnjön a többiek közül. De ennek két, a kor által támasztott akadálya van: az édesapja kántor, a gyűlölt katolikus egyházat szolgálja, és mint egy zárt sváb közösség szülötte, dupla unokatestvéri házasság áldozata. Azaz közösségi életre, családvezetésre képtelen, teljesen gátlástalan ember.

Bár kiemelkedő, amíg a padok fogságba ejtik, de amikor onnan kiszabadul, felnőtt fejjel gondolkodni már képtelen. Házasságra lép egy szerencsétlen, de testileg-lelkileg egészséges felvidékről áttelepített család lányával, akinek családjának még imponál is egy kántorral kötött házasság. De a szenvedő alany, maga a menyasszony, ilyen többszörösen vérrokon, és minden egyedében beteg családi közösségbe kénytelen és képtelen beilleszkedni. Ez maga lehetett a pokol! Idegösszeomlás és öngyilkossági kísérletek, majd amikor a gyerekek is megszületnek, a keresztényi belenyugvás a változtathatatlanba. Jó képességű gyerekek, de teljesen kiszámíthatatlan, beteg gének okozta családapai reflexek. Ez várt az anyára.

„Mert bűne a koré,..” Egy demokratikusan szerveződő makró - és mikró-társadalomban még ez sem lehetett volna hátrányt egy jó képességű gyereknek, aki most már egészséges is lett. De az a szárnyakat szegő, diktatórikus magyar társadalom, amelybe beleszületett, és benne élni kénytelen volt, ugyanakkor megmaradni a képességek teljes birtokában, az lehetetlennek bizonyult. Később, bizonyos szorgalmas tanulással elért pozíciók talán kárpótolták a hajdan elvesztett édenért.

És akkor még nem is beszéltem az ellene szőtt intrikákról, hamis vagy valós vádakról, amelyeket, ha nehezen is, de a három fiú érdekében –lélekben visszautasítottam. Negyven éves koromban eltört a gerincem, a testi, de a lelkire is sor került, éppen a „halálzónában”. Az utolsó húsz évben, még az elmúlás előtt, amelyről tudom, hogy nem lesz végleges.

Az egy cseppet sem zavart, hogy a fiúk jobban szerették az anyjukat, sőt, még nekem is hízelgett. De én ismertem az anyámat annyira, hiszen nem ő, hanem a könyvek neveltek, hogy bármilyen komoly családi konfliktus fölvállaljak miatta. Hol nőttek volna fel a gyerekeink? Az édesanyjuk egykori viszonyai között? Azt lehetetlennek tartottam.

A rám szórt vádak közül a hűtlenséget visszautasítom, de tudom, hogy mindig különbnek tartottam magam az átlagnál. Ezért esett rosszul, és bizonyult lelki gerinctörőnek, amikor megtudtam, hogy egyre alább szálltam a megbecsülés létráján. Őszintén szólva: Nem szolgáltam rá! Hogy mindez a betegségem idején ment végbe, ma is árulásnak tartom. És arra nincs bocsánat!

Beteg családi környezet, mérhetetlen szegénység és kiszolgáltatottság. És természetesen: kényszerpálya. Egy muzsikára született, finom lelkű kamasznak be kellett állni az istállóba, az állatok farához. Művészpálya lehetősége helyett egy nem szeretett, sőt ki nem mondott gyűlölet minden iránt, aki és amely őt erre a helyre terelte. Antidemokratikus társadalom és egy zsarnoki, társadalmi hátrányt jelentő apai akarat.

De a legsúlyosabb vétség évszázadokon át a katolikus egyház helyi képviselőit terheli. Ők volt azok, akik figyelmen kívül hagyták a zárt közösség alapkövetelményeit, és így lehetővé tették, hogy egyetlen családban négy mentálisan sérült gyerek születhessen, és tengődjön, ahogyan csak tud. Azaz kiszolgáltatva beteg génjeiknek, megbélyegezve egy falu közösségétől, amely hallgatólagosan elfogadta a biológiai törvények felrúgását. Legfeljebb családi körben sajnálkoztak a mások tragédiáján, bár sérült ember közöttük is akadt elég. De ennyire halmozottan súlyos helyzetben talán több család nem is élt a faluban.

Természetesen mindez nemcsak ezt a betelepült, földéhségtől szenvedő, viszonylag kis létszámú közösséget sújtotta, de az évszázadokkal korábban betelepült erdélyi szászokkal hasonló tragédiák történtek. Nem ismerünk senkit, aki ebből a társadalmi akolból a tehetsége révén kiszabadulhatott volna.

Mert szigorúan tilos volt a másik faluból, fajból érkezővel kötött házasság. Örmények, magyarok és főleg románok szóba sem jöhettek. Hiszen mi lenne, ha kicsúszna egy-egy család lába alól a bőségesen termő, szorgalmasan megművelt szász birtok, magának a betelepítő uralkodónak az adománya. Nem baj, ha korcsok születnek, de a föld minden körülmények között maradjon a családé. Szülessen bár testileg-lelkileg beteg ember számolatlan.

Bizony, Péter bácsi, itt holmi egyöntetűség nem érvényesül. Minden házasság kivétel az általánosnak vélt szabály alól.

„Minden dolog, ügy vagy gondolat, hogy az emberek – a milliók - szenvednek. Nem a szenvedés magában véve a nagy baj, mert hiszen szenvedni jó, mert szenvedni kell, ez hozzátartozik az élet teljes megéléséhez, hanem a reménytelen szenvedés a szörnyű. Mert a hős szenvedése, akinek célja van, aki valamilyen eszméért, ügyért vagy a maga dicsőségéért

/ e kettő együtt jár / szenved, nem igazi szenvedés, akármennyit gyötrődjön is a teste és lelke. Az embertelen, az oktalan szenvedés az igahúzó ökör és a kordét húzó szamár szenvedése, aki nem látja se végét, se célját a szenvedésnek.

Éppen ezért a bölcs kormányzat, ha van, vagy ha lesz ilyen, gondoskodik az emberek apró örömeiről. A test öröméről jó táplálék, szerelem, szép ruha, tánc, játék, stb révén és a lélek öröméről, amelyek a szellem szabadságában jelentkeznek. A tréfa,, az irónia és az önirónia, a keserű harag, a zord igazságérzet és a lemondó melankólia éppúgy a lélek örömeihez tartozik, mint a szépségen való élvezet, az erkölcsi közérzet és a lelkesedés lélekforrósító érzése. Ennek – mindnek – a kifejezése a művészet, az irodalom dolga.”

Péter bácsi, megint össze fogunk veszni. A milliók szenvedése, nekem úgy tűnik, hogy az emberiségre mért és megtervezett csapások sorozata. Amikor első osztályba jártam, kirobbant a koreai háború. Mennyit szenvedhettek miatta ártatlan gyerekek és védtelen asszonyok. Nem szólva a frontokon harcoló és iszonyú kínok közt kimúló katona-milliók. Ezt a háborút két militarista hatalom vívta, ideológiai alapon. Így volt reklámozva. Holott csak arról volt szó, hogy túladjanak a második világháborúban felhalmozódott készleteken. És az USA most már berendezkedhessen repülőgép-hordozóival a világ bármely pontján.

Ezzel kiprovokálta a katonai versenyt a két világhatalom között. És újra kezdődött a második világháborúnak egy emelt szintű, technikai újításokat bevető fordulója. Most csak Korea, egy civilizálatlan ország kiszolgáltatott népe ellen. Majd jött abban a térségben a következő, amelyben a még szörnyűbb szenvedésekkel járó napalmot vetették be. Úgy bombázták Hanoit, mint korábban a hitleri Németországot.

Emlékszem, hogy légiriadó esetén minden lakosnak egy maga ásta verembe kellett húzódnia, mert akkor kisebb volt az áldozatok száma. Speciális bombákkal kiirtották a dzsungelt, hogy a partizánok rejtekhelyeit megsemmisítsék. Azok attól kezdve, mérhetetlen szorgalommal a föld alatti alagútrendszert építettek, és onnan támadtak, teljesen kiszámíthatatlan időpontokban és helyeken. A jenkik védtelen falvak teljes lakosságát irtották ki helikopteres rajtaütésekkel. Amikor ezeket leleplezték, az USA közvéleménye lázadozni kezdett. Nagy, az egész világot beborító propaganda-kampány kezdődött a vietnami háború ellen, és hiába áldozta föl katonáinak százezreit a világ csendőre. Többet, mint a második világháború folyamán. Vereséget szenvedett. Atomháborút ekkor már nem mert kockáztatni, hiszen Hirosima és Nagaszaki példája, és lakóinak jól dokumentált szörnyű szenvedése riasztott a láthatáron. A Litle Boy megtette a hatását. Felmérhetetlen nagyságú hullahalmaz: hamu, és félelem a rettegett sugárzástól.

De nem volt vége. Folytatódott, de szintén nem „civilizált” területen, Afrika különböző részein. Elsősorban a gazdasági érdekek szolgálatában: Angolában, Belga - Kongóban, Szomáliában, és ki tudná mind felsorolni. Még ma is folyik a második világháború Szíriában, a palesztinok ellen évtizedek óta. Büntetlenül. Mert bizonyos országok már régen nem veszik figyelembe az ENSZ döntéseit. A szervezet vegetál, néha halljuk, hogy főtitkárt választ. Hiába szavaznak meg bármit ebben a sóhivatalban, az csak a kicsikre érvényes.

A változatosság kedvéért most a szír nép szenved, de arról gondoskodik az amerikai hatalom és érdekcsoportjai, hogy a világ népei, amelyek most kimaradtak a vérontásból, lehetőleg közben jól szórakozzanak. Ezért volt óriási találmány a televízió, és az amerikai filmgyárak ontották a nép szórakoztatására a giccsesebbnél giccsesebb „szórakoztató” filmjeiket.

Ha ez kell a nép boldogságához, hát legyen Colambo -sorozat, vadnyugati sztorik mérhetetlen mennyiségben. És terítve őket mind a kapitalista, mind a szocialistának mondott világon. Ezt hívhatjuk kultúrimperializmusnak. Ennek a fő ellensége és célpontja mindig a katolikus egyház és a tízparancsolat. Egyetlen amerikai filmben nem látod életideálként a másokért kínhalált szenvedett Krisztus keresztjét, de látod az arany telefonon ármányait szövő bűnszövetkezet főnökét, aki éppen likvidálásra kér fel valakit.

Mert ha Jézusról forgatnának csak tizedannyi filmet, hátha végre összeborulnának a népek egy nagy és békés családdá. De szítsuk inkább a gyűlöletet, ez a nagy profit forrása még mindig. Ott van mindegyikben a tűzijáték, a győztes amerikai lobogó és a Szabadság-szobor. Közben mindenkit lehallgatnak, a most leírt mondataimat olvassák bizonyos központokban, és mindezt a terrorizmus elleni harc nevében.

Ezek mutattak példát egy konformista, „modern” életideálra, amelynek középpontjában mindig a pénz állt. Ne vedd figyelembe a való világot, élvezd ezt a virtuálist, ahol a rossz mindig elnyeri büntetését. Szemben a valósággal, amelyben a védtelent lebunkózza a gazember. Káin az Ábelt. A szegény népet a gazdag rabló. Gondoljunk az ikertornyok elleni alibi támadásra, az ürügyre, hogy lerohanhassák rakétáikkal, kicsi emberveszteséggel egy nagy múltú nép országát, amely a Bibliában maga volt a Paradicsom.

„Most látom már, amikor kiszabadultam a pártpolitika hálójából, hogy engemet, mint politikai vezetőt az igazi politikusok – kicsik és nagyok – sohasem vettek eléggé számba vehető személynek. Átmenetinek, kirándulásszerűnek látták a szerepemet. Ezért volt az, hogy a politikailag becsvágyó s egyben alkalmas emberek nem csatlakoztak kellő számban a pártunkhoz., még ha érzelmileg húztak is a Nemzeti Parasztpárthoz. Vagy kisgazdapártiak vagy kommunisták lettek. Hozzánk csak a túlságosan érzelmi politikusok, narodnyikok, népi harmadik utasok és azok a parasztok jöttek, akikben a polgáritól különböző, vagyis nem kisgazda jellegű és a kommunistáktól különböző, vagyis nem proletár jellegű parasztöntudat volt. Nagyon szép volt a mozgalom tömegében lelkes, becsületes és stílusos, de nem voltak politikus vezetői sem fenn, sem lenn.”

Bizony Péter bácsi, igen naiv voltál. Tele hazafiúi lelkesedéssel, de nem vetted észre, hogy hosszú távon mire megy ki a játék az egész szovjet térségben. A szalámi taktika az, aminek megvalósításához akarva-akaratlan hozzájárultál. Téged is csak addig vettek komolyan, de a színfalak mögött a kommunisták mindig ki is röhögtek, amíg segítettél nekik a kisgazdapártot szétzilálni a különböző kormányválságok kiprovokálásával. A kommunistákkal egy gyékényen árultatok, és aztán csodálkoztál, hogy magadra maradtál egy maréknyi, lelkes irodalmárral. A pártpolitikátok sem volt hiteles, mert nem értettek hozzá. Hogy lehetett például helyeselni a svábok kollektív kitelepítését, amikor ezzel egy időben a magyarokat, ugyanilyen fasiszta megfontolásból, kikergették a szülőföldjükről. Ilyen és ehhez hasonló alapvető politikai hibák voltak azok, amelyek lehetetlenné tették a gondolkodó parasztság helyezkedését. Elfogyott körülöttetek a levegő, és kevés értelmes embernek volt ekkor még légzőkészüléke.

A szocdemek és a kommunisták ezeket már régen osztogatták. Nem szólva a tőkéről, amely nélkül nem lehet egy hatásos mozgalmat fölépíteni. Már pedig a pártkassza határozta meg a közösség erejét, hiszen éhes emberek is vagyunk már déltájban, és a sovány lovacskánk is kívánná a zabot, hogy bírja majd hazáig húzni a rozoga kocsit. 46-ban, aminek emléke még Nagy László versében olyan meghatóan él, még fel lehetett vonultatni a szerencsétlen, háborútól kirabolt paraszttömegeket az Országház elé.

De amikor azok csak szép, vigasztaló, öntudatot erősítő szavakat hallottak a szádból, de nem osztottál nekik kenyeret a tarisznyába, hogy legyen energiájuk hazavánszorogni, akkor ők is csak legyintettek. A szavakkal nem lehet jól lakni! Sem a hatalmat, sem az erős szándékot nem tapasztalták, akármilyen bölcsen is fogalmaztad meg igazságukat. Szabó Dezsőnél senki őszintébben és szókimondóbban nem képviselte a magyarság egészét. De amikor még az értelmiség egy része is éhezett, szinte istent káromlóan kimondta: „Éhes hassal nem lehet Himnuszt énekelni!”

Azok a százezrek bizony éhes hassal, és sovány gebécskékkel indultak hazafelé, amikor vége volt a gyűlésnek, és soha többé nem tudtad, Péter bácsi, megismételni azt a 46-os, magasztos találkozást a valóban nyomorgó néppel. Amely nem volt elég öntudatos, mert napi gondok terhelték, és soha többé nem vágtak neki a hosszú útnak, hogy a szívük mélyén rejtőző igazságokat egy jól lakott ember szájából, magyaros ízzel, újra meghallgassák.

A Nemzeti Parasztpárt csak az írók pártja. Jót akarnak nekünk, de csak a szájuk jár. Ez lehetett a többség véleménye. Illyés Gyulák és Darvas Józsefek jelenléte, ministrálása, ezt az általános véleményt csak megerősítette. Nem szólva némaságukról a Magyar Testvériség koholt perének idején vagy a Pócspetri - ügy kapcsán. És még lehetne sorolni.

Amikor a tűző napon álldogáló és lelkesedő szegények szétszéledtek, az árnyékos szobákban lapuló kommunisták jót röhögtek a markukba.

„Amiket Schopenhauer meglát, azok igazak. De következtetései a női nemről legalábbis problematikusak. A dolog nem olyan egyszerű, hogy a női nem alacsonyabb rendű. Miért volna alacsonyabb rendű? Csak azért, mert kevésbé racionalista? De hol van az megírva, hogy az ember tiszta észlénnyé váljon? Nem úgy van inkább, hogy a férfi is, a nő is a természetet, az életet szolgálja, éspedig úgy, ahogy éppen kell és lehet. Minden élő a megmaradás irányában mozog, ehhez fejleszti képességeit is: így lesz a férfi férfibb és a nő nőibb. De miért kell ehhez alacsonyabb és magasabb rendűségről beszélni? Nem inkább az a modern kor problémája, hogy a nő nem nőibb, hanem férfiasabb akar lenni? Talán nem is akar, csak muszáj neki, hogy kenyeret keressen, hogy szabadabb legyen. Ez természetellenes, mert ki lesz akkor az anya? Itt a probléma magva. Hogyan lehet minden nőnek kenyere, szabadsága, párja és gyereke?”

Ez minden párkapcsolat alapvető problémája. Újra nézem ezt a Columbo-sorozatot. Peter Falk valóban remek színész, és egyáltalán nem nőideál. Sokat köszönhet a Szabó Gyula szinkronhangjának. Mi derül ki ebből a sorozatból? Egyetlen párkapcsolatban nem szerepelnek gyerekek. Ha meg is jelennek, valamilyen régen elfelejtett kapcsolat felnőttként jelentkező termékei. Minden nő a nőiségét igyekszik bevetni, ha karriert akar csinálni. A karrier alatt azt értem, hogy vagy ki akarja fúrni a főnökét, a beosztottját, vagy megunt szeretőjét egy frissebb hús kedvéért. És mindenütt a PÉNZ a fő mozgató rugó.

Ebben a végtelennek tűnő sorozatban egyetlen nő sem mondja, hogy gyereket szeretnék. Csak PÉNZT és a karriert. Azaz a nőiségét férfiszerepre akarja átváltani. Nem elégszik meg azzal, hogy anya lehet, erről a hivatásról senki sem tesz említést. Jellemző, hogy a pesti aszfalton szocializálódott liberálisaink két szobrot már fölállítottak: Hoffmann Gézának és éppen Peter Falknak. Ez a témaválasztás jellemző egész kozmopolita gondolkodásukra. Mert manapság az a trendi, amelyet ők sugallnak. Az legkevésbé sem érdekli őket, hogy a mai tendencia következtében 2060-ra szomorú számítások szerint hazánk lakosságának lélekszáma 7 millió alá zuhan. Sőt, többek között ezért gyűlölik Orbán Viktort a meddők, a női egyenrangúság harcosai, és a nőiségükből jól megélő kurvák, és a ferde hajlamú homokosok. Ezeknek nincs más életcéljuk, mint a testiség élvezése minden rafinált és undorító módon.

Sajnos, ma már a nők napja fontosabb ünnep sokaknak, mint az anyák napja. No, meg törvénybe iktatta, hogy az egyneműek kapcsolata csupán magánügy. Szemben azzal az erőszakos világtendenciával, amely természetesen a még józan muszlim közösségekre nem jellemző. Sőt, büntetendő!

Hogy mennyi tragédiához vezet ez a gondolkodásmód, arról sokat mesélhetnének a nőgyógyászok. Legalább tizenöt millió abortuszt végeztek el hazánkban az utolsó negyven évben. Mennyi tehetséges gyereket pusztítottak el, Isten a megmondhatója, ezek az angyalcsinálók.

Bizonyosak lehetünk benne, hogy liberális körökben igen népszerű volt az orvosi hivatásnak ez a területe. Nincs róla hivatalos statisztikai adat, de százat tennék egy ellen, hogy igen kevés liberális gyerek ment radiológusnak. Ez is a népirtás 57-ben törvényesített módja volt. A forradalom miatt pedig igen nagy bosszú támadt az ÁVH-s családokban. Az akkori elenyésző emberveszteségüket, még inkább félelmüket akarták ilyen módon megtorolni. Ugyanakkor szórakoztatni, a maguk bosszúálló módján. Komlós János, az ÁVH-s humorista, és megfélemlíteni, rafinált módon kiröhögtetni a buta magyarságot a saját fajtájával: Hoffmann Géza. Ez a két ember ugyanazt a módszert alkalmazta. Volt módon megfigyelni őket tévében is, élőben is.

Schopenhauer sokkal gazdagabb volt gondolatokban, hogy ne vele folytassuk a társalgást.

Kapcsolódjunk ahhoz a gondolathoz, hogy minden párkapcsolat különböző. Igen sok függ a találkozó fiatalok egyéniségétől, nevelésétől, családi körülményeitől. A családban megismert szexuális kapcsolatok áldásaitól és átkaitól. Amikor eljön a párválasztás ideje, minden lényeges tudnivalóval fel van vértezve az ifjú ember. Csak a fiúnál egészen mások a szerzett élmények, mint a lánynál. A temperamentumuk is sokban különbözhet. Hát még a jövőről alkotott ábrándjaik, és a megvalósítható lehetőségeik.

A fiú egyke. Annak minden hátrányával, amely elsősorban a bezárt lelki világot jelenti. Tanítója és barátja nincs, nem is lesz soha, mert nincs rá szüksége, hiszen sokat olvas, és sokkal különb emberekkel veszi körül magát, mint akiket a környezetében megismert. Nem is keresi mások társaságát, bár kamaszkorban már belső erők feszítik. Olyan erősek néha, hogy egy lánnyal, főleg, ha már korábban, jóval fiatalabban, intim viszonyban volt, most a kamaszkor viharától zaklatva, a megszerzése érdekében még a gyilkosság gondolata is hatalmába keríti.

De ugyanakkor nagyon szerelmes tud lenni, azzal a bizonyos plátói szerelemmel. Amikor meglátja az utcán imádatának alakját, aki természetesen még csak egyetlen, csali pillantással ajándékozta meg, már megszédül. Ebből a fajta szerelemből születnek az első versek, ha irodalmár az illető.

Mivel általában figyelemre méltónak találják a nőnemű lények, könnyen lesz a barátjuk. Néhány gyorsan véget érő kapcsolatot meg is sirat, téged is kedves és szerelmes Terike a Pozsonyi utcából, de csak ott, ahol senki sem látja. És rövid időn belül a kedvesük lesz, de SOHASEM A SZEXUÁLIS TÁRSUK. / Most asszonyszereplős félrelépésekről ne essék szó!/ Minél hosszabb azonban a kapcsolat, egyre több lesz közöttük a félreértés és a BIZALMATLANSÁG. A TAPASZTALATOK ARRA TANÍTJÁK: Hatot vagy vakot. Ahogy a SZÓLÁSBÓL IS ISMERT. NÁLA SZÓ SEM LEHET HOLMI ÉRDEKHÁZASSÁGRÓL, CSAK A SAJÁT FAJTÁJA, A KUNYHÓBAN SZÜLETETT ÉRTELMES LÁNYOK IRÁNT ÉREZ LELKI AFFINITÁST.

Kezében a diploma, a lelkében olyan szilárd erkölcsi oszlopokkal, amiket Victor Hugo vagy Dosztojevszkij ácsolt. Hogy a többiről ne is essék szó. Hetedikes korában már rövidlátó, bár még nem feltűnően. Meglehetősen önérzetes, mert az évfolyamon sztár a fogalmazásban és a versmondásban. Ez további pillér-szilárdítás. De jussunk el végre pályaválasztásig, ami tulajdonképpen már ötödikes korában eldől. Csak a könyvek világa lehet, mert az irodalom mindennél érdekesebb, és másoknak is megtanítani ezt, egy egész életre szóló feladat. A gyerekek őszintesége külön nyom a latban, mert addigra éppen eléggé megtapasztalta a felnőttek világának végtelen mélységű aljasságát MÁR TÍZÉVES KORÁRA.

Eljön a választás mindig váratlan döntésű pillanata. Elég egy őszinte mondat, mesterkéletlen, meghitt kapcsolat. Ez egyetlen óra alatt végbemegy. A folytatást a körülmények szabják meg. Tekintettel arra, hogy akkor még mindketten tanulnak, egyikük Kalocsán a mezőgazdasági technikumban illetve a szegedi József Attila Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán, mint levelező. A fiút nappalira vettek fel, de a következő évre, akkor úgy mondták, hogy előfelvételivel.

Előtte ő is Kalocsán tanult, és a Hunyadi János Fiúkollégium rabja volt négy hosszú éven át. Életének ezek voltak a legkritikusabb évei. Havonta egyszer mehettem haza, ami az első két évben különösen szárnyszegetté tette. Hiába próbálkozott hazameneküléssel, és a kiskőrösi gimnáziumba való átjelentkezéssel. A kollégium igazgatója és az édesanyja közösen meggyőzték ennek hátrányairól.

Gyűlölte a kollégiumot, a vezetőjét, az általa működtetett sztálinista besúgórendszert. De legjobban a negyven ágyas hálókban való alvást. Utálta szomszédja lábszagát, a gyorsan elalvó nagy többség szuszogását. Soha nem tudta kialudni magát ebben a légkörben. Amikor az épület elcsendesült, lelopózott az egyik tanulószobába, és éjfélig hallgatta rádión a tíz után rendszeresen sugárzott komolyzenei hangversenyeket. Aztán föllopakodott, és dögkábultan elaludt. Napközben ezért állandóan álmos volt, és enyhe részegség tünetei jelentkeztek rajta. Nos, mindezt azért írtam le, hogy megmagyarázzam, miért kérette magát nappali tagozat helyett levelezőre. Gondolom, ilyen is igen ritkán fordult elő az egyetem történetében.

Az első találkozójukat is oda beszélték meg, az Érsekkertbe, amelyet mindketten jól ismertek. Séta a rengetegben és az első suta csókok. No, de ne részletezzük ennyire az emlékek végtelen sorozatát! Ettől kezdve vagy Kalocsán, vagy Császártöltésen eljártak a moziba, néha nem kis feltűnést keltve. Végül is érthető, ha figyelembe vesszük, hogy a tanár úr és egykori nyolcadikos tanítványa együtt jár. Még az éjszakában is, ahol szigorú rendőrjárőr igazoltatta őket a falu központjában.

Igen ám, csak most már nem csak úgy passzióból csavarogtak együtt, hanem hogy összebújhassanak a tanár úr albérleti szobájában, amely télvíz idején igen hideg volt, és ezért is jól esett a meleg testek kölcsönös energiája. De minden meggondolatlan nemi kilengésnek megvolt a kockázata. A leányka terhes lett, és hogy befejezhesse a középiskolát, nemcsak a jól sikerült kislányt, mert az volt bizonnyal, el kellett vetetnie.

Azt hiszem ezt a szomorú eseményt egész élete legtragikusabb, és minden büntetést megérdemlő időszakának tekintette. Ami rossz ezután érte, úgy fogta fel, mint az Isten igazságos büntetését.

Megbocsáthatatlan belenyugvás volt egy szerencsétlen magzat szadista kivégzésébe. Ez nem volt akkoriban különleges, de ők is ugyanolyan flekkesek lettek, mit a többi átlagember. Pedig semmi mástól nem irtózott a fiú jobban, minthogy hasonlóvá váljon ehhez az állati szinten élő közemberhez.

Aztán jöhetett életük új, sok megpróbáltatást hozó sorozata. A házasságnak nem jósoltak nagy jövőt, sőt naponta nőtt az ellendrukkerek száma. A családon belül, de még a pedagógus kollégák közül is szép számmal. Micsoda miliőből jön ez a fiatalasszony! Beteg annak a családnak minden tagja! Talán maga lányka is olyan, mint a nagyanyja: szexmániás.

Az, hogy az osztály legértelmesebb tanulója, még a tanárai számára is érdektelen.

A fiúra mondták, hogy sovány, tehát bizonyára tüdőbeteg. No meg vidéki, nem közénk való.

A fiatalasszonynak ideiglenesen egy olyan munkahely jutott, ahol a gonosz após, mert a fiú apja valóban mindig felszínesen ítélt, embertelenül bánt várandós menyével. Soha el nem felejthető, és a társának el nem mesélt, magába zárt, megalázások sorozatát élte át. A fiatal férjnek, bár egyetemet végzett, úttörőmunka jutott. Csak ennek elvállalásával költözhettek állami hitelből épített saját házukba.

De előtte az anyósék aprócska-öregecske házában voltak kénytelenek élni, az akkor már megszületett első kisfiúval. Megpróbálták a családi együttélést az anyósék fedele alatt, de az rövidesen elviselhetetlennek bizonyult. Mentek az új ház falai közé, amelynek vakolása olyan friss volt, hogy az egyetlen fűthető szoba frissen meszelt fala gőzölgött, és mérgezte őket a mész mindent átható szaga.

Katasztrofális emberi, szinte állati viszonyok voltak ezek. De végül is kitartottak a saját, még le is szakadozódó, fedelük alatt. Az asszonyka könyvtáros lett. Megszerezve, sokszor éjszakai tanulással, hozzá a diplomát. A fiatalembert Csillebércre, majd táborvezetésre irányították szinte dzsungeli körülmények közé. Itt találkoztam egy fiatal- asszonnyal, aki igen vonzódott hozzám, de az influenza erősebben, ezért megajándékoztam egy Lenin-sapkával, és érzékeny búcsút véve, végre hazaindulhattam.

/ Hogy mennyire gyereknek számítottam sok leány szemében, jellemző, hogy egy volt nyolcadikos megtisztelt az ajánlatával. De akkor is elutasítom, ha éppen nem a Mester és Margarétát faltam volna./ De ezeknek a részletezését már egyszer megírtam. Bizony, kevés kapcsolat bírta volna ki ezt a megterhelést. Engem ezek az epizódok csak szórakoztattak.

A fiatalember számára jött egy jobbnak látszó feladat. Elvállalta a sok-sok éjszakázással járó romos „kulturistálló” igazgatását. Hiába, az iskolában, ahol valamikor példás teljesítményű kisgyerek volt, még nem akadt a számára tisztességes munka. Bezzeg, ha kulák gyerek lett volna! De csóró volt az apja, aki előbb útkaparó volt, majd a járási központban raktáros. Közben kihasználta egy szélhámos tanácselnök, rábízta nyári üdülésük idején a mozi működtetését. A feleségét helyettesítette. Mennyi mocskos filmnek volt fültanúja, mert a képanyagot nemigen nézte meg, csak ellenőrizte a vetítést, és elszámolt a bevétellel. Illetve küldte tovább a filmet a kijelölt célállomásra.

Talán ekkor került először az ifjú asszony a halasi kórházba, megromlott idegekkel. Minden esetre, amikor a férje meglátogatta, úgy viselkedett, mint, aki nem hajlandó észrevenni. Ott és akkor jól érezte magát. A fiatalember, hazafelé buszozva, annál megalázottabban. Még ma sem érti a felesége ilyen korai megvetését, bár az a mai érzése, hogy ez volt a későbbi katasztrófa első jele.

Ebből a férfi az évtizedek során csak annyit érzett, hogy ellene minden erkölcsi vétség elkövetése nélkül növekszik a gyűlölet, amely különböző erkölcsi kisiklásokhoz adhatott jogot. Ezekről csak feltételezései vannak, és faluszerte elterjedt pletykák, amelyeket sohasem volt hajlandó meghallgatni.

Mert amilyen kárpótláshoz az autók segítségével megszerzett szabadságban hozzájutott, az nincs arányban a férfi részéről elkövetett és jobbára csak feltételezett bűnökkel. Mert valóban megtörténhettek volna botrányok, de a gyerekek érdeke, nevük tisztasága az önmegtartóztatást kikövetelte. Azok a bizonyos lelki támaszok néha meginogtak, még a szív is rengett néha, de rövidesen minden újra a helyére került.

Az írás kényszere, már nyugdíjasként, pedig az igazmondásra kötelezte mind családi, mind országos, mind világpolitikai kérdésekben. Isten mindkettőjüket úgy ítélje meg, amilyen mértékben vétettek egymásnak.

Jöjjön e nehéz téma után újra a Péter bácsi!

„A publicisztika nem a teljes valóságot adja, és ami fő baj, nem is akarja, hanem csak a pillanatnyilag, a konkrét cél érdekében szükséges részigazságokat, amelyek, úgy látszik, helyesek és igazak – MA. De holnap már kiderül, hogy vannak néha magasabb igazságok is. Ez vonatkozik a jó publicisztikára. A rosszról nincs mit beszélni, az egyszerűen hazugság, amely, mint minden hazugság hathat addig, amíg ki nem derül, hogy hazugság. És ez hamarosan kiderül… A fátum az, hogy az ismétlődő és kiderülő hazugság ugyanabból a szájból végül még az igazságot is érvényteleníti, mert senki sem hisz már benne.”

Mostanában pontosan ebbe a helyzetbe jutott a balos ellenzék. Milyen sokat beszéltek a trafik-mutyiról? S mennyivel kevesebbet, sőt semmit az elhallgatott és ismeretlen forrásból származó százmilliókról. Nem szólva arról a szomorú tényről, hogy két alakalommal akár polgárháborút is indikáltak volna, hogy hatalmukat megmentsék.

Az egyik volt a cigányok lemészárlása rendőrségi, hallgatólagos rendőrségi támogatással, a másik a 2006. október 23-án kiprovokált tv-székház elleni támadással, majd a számok mellőzésével hirtelen felsorakoztatott, valószínűleg idegen nemzetiségű rendőrcsoportok bevetésével. És akkor még nem említettük a látványos és sokat eláruló lovasrohamot, és azt a beindítható, pedig csak ünnepi kelléknek feltűntetett harckocsit. És mit kerestek itt a nyugati TV-k antennás közvetítő kocsijai? Azok vajon valóban az ellenzék hívására érkeztek? Nem voltak olyan jóban Orbánék a nyugati médiával. Sőt! Ezt az állítást a későbbi EU-s események és vélemények utólag is alátámasztják.

De nehogy a belteljesség bűnébe essünk! Kik hergelték a Majdanon felsorakozó ezreket hónapokon át Kijevben? Nem az uniós politikusok? Ők segítették megbuktatni a törvényesen megválasztott elnököt, Janukovicsot, aki kénytelen volt Putyinhoz menekülni. A helyére beült, fejállását tekintve zsidó származású utódával, pedig nem volt a népszavazással megválasztva, már alá is íratták az IMF-megállapodást, és elkezdték a szerencsétlen ukrán nép vesszőfuttatását. Az ország értékeinek kirablását. ENSZ-hozzájárulással is. Kik irányítják ezt a demokratikusnak nevezett világunkat. Önjelölt politika-provokátorok vagy mögöttük működő haszonélvező névtelen amerikai milliárdosok. A politikusok is emberek, és Obama arca sokat elárult az utóbbi időben arról, hogy szegény már kezd besokallni. Egyáltalán nem lepődnék meg, ha rövidesen lemondana. De azon sem, ha likvidálnák valamilyen régi vagy újabb típusú módon.

Az ukránok az orruknál fogva vezetik, amíg azok elbírják a rájuk rakott terheket, és egy népszavazással leváltják az egész áruló politikai bagázst. És inkább fordulnak a szegényebb, de sokkal tisztességesebben politizáló Oroszország felé. Mert, hogy az ukránok többsége nem ezt akarja, szinte bizonyos. Azért is csinálták puccsszerűen. De az is háttérmunka volt, hogy véget vessenek a tömeghisztériának néhány áldozatot is fölvállalva. Ez pedig valószínűleg az orosz titkosrendőrök akciójának véres következménye lett. Így akadályozták meg, hogy Ukrajna életét, és párhuzamosan az oroszokét is szétzilálják a nyugati tőke bérencei.

Péter bácsi:” Ha a hatalmon belül lévők is korlátoltak, meg a hatalmon kívül levők is, akkor a bölcs és okos emberek, írók, művészek, tudósok, bölcsek a hatalmon kívüli korlátoltakkal esnek össze akárha akaratlan szövetségbe, mert a hatalmon belüli korlátoltakkal elsősorban ők ütköznek össze. Megoldás: A hatalom ne jusson korlátoltak kezébe. Tehát a hatalmat ne lehessen örökölni.

De eddig a nem korlátolt hatalmasak, akik eszükkel és erejükkel szerezték a hatalmat, mindig igyekeztek utódaikra hagyni. Most új világ kezdődik: Vajon ebben milyen ellentmondások rejtőzködnek?”

Mindjárt a kérdésre adott válasszal kezdem: Hogy lehet a kortársnak elfelejteni, hogy hazánkban kik és hogyan jutottak hatalomra. Bizony az erősen korlátoltak, illetve a végletesen elfogultak. Egy egész nemzettel jöttek leszámolni Moszkvából a vezetők, és itt volt számukra támaszként a Vorosilov vezette Nemzetközi Ellenőrző Bizottság, valamint a KGB legjobb, kipróbált embereiből egy csoport.

De amikor a koalíciós idők véget érnek, az egész ország vérszínű lesz még a térképen is. Hiszen a bosszúálló zsidók irányítják a rendőrséget és az ÁVH-t. Az utóbbiban pedig szinte minden szinten, szinte mindenütt, azaz minden járásban, ők voltak az urak, mint a végzet angyalai. Emlékszem, amikor apámat elvitték a rendőrök, de kimerítő vallomásra már a járási ÁVH-s vette rá, mert gumibottal és hadifogsággal fenyegette. És abból éppen elég volt számára a három esztendő.

Hát ők voltak a hatalom kerítése mögött, soha nem félve a tömegektől, az ország kilencven százalékától. Minden törvénytelenséget elkövethettek, mert ők hozták és hajtották végre azokat is, úri passziójuk szerint. Az értelmiség osztályellenségnek számított. A verőlegények voltak az akkori társadalom értelmisége. Kivertek minden tudást a megbélyegzett koponyákból.

A jelentős írókat fasisztának, kútmérgezőnek bélyegezték hetedrangú írócskák. Németh László és családja szabályosan éhezett. És ö, akinek egyetemi katedrán lett volna a helye, fordításból tartotta el a családját, vagy lement gimnáziumi tanárnak vidékre. De elnevezték „kútmérgezőnek”, és onnan is elűzték. De minden jelentős alkotó indexre volt téve, mert mindenki gyanús volt, aki nem működött együtt a Párttal. Amely, ha hatalmi struktúráját nézzük, tulajdonképpen négy döntéshozó emberből állt. Az alapszervezetekkel csak brosúrák segítségével értekeztek.

Talpnyalókból volt éppen elég: Benjámin László, Zelk Zoltán, Déry Tibor,stb.

De kapcsolattartásra termett értelmiségünket éhkoppon tartották, a szerencsétlen néphez hasonlóan. Mondván, nálunk sem lehet magasabb életszínvonal, mint a dicső Szovjetunióban. Azért Rákosi és társai elég jó bőrben voltak. Embervért ittak és emberhúst zabáltak harmadik, negyedik fogásként. Mint a huszadik századi kannibálok.

A hatalmat pedig fiaiknak, unokáiknak tovább adták. Azzal a felsőrendűségi érzéssel együtt, hogy vezetésre csak az ő kasztjuk hivatott. Fél évszázadon keresztül.

„Új világ kezdődött”, de csak Magyarországon új. A Szovjetunió szerencsétlen népei már régen, 1917 óta megismerték, és alig várták, hogy végre összeomoljon. Mert a nép kívül maradt a hatalom sáncain, és szenvedett, vérzett, amint a párt guillotine-je rapszodikusan, de megbízhatóan működött. És mindig csak a gyanús, a hatalomra veszélyes értelmiségiek fejét csapta le.

Különös előszeretettel éppen a papságét. De ez már a francia forradalommal elkezdődött. ”Taposd el a gyalázatost!” Petőfiben csak ezt az egyet hibáztattam, az elfogult történelmi rövidlátást. Kijózanodott volna ő, de nem volt rá elég életideje, és nem volt módja világot látni. Megnézni, milyenné tette a franciák földjét a forradalom. Péter bácsiék kortársai is meggyilkolják, ha akkor él. De félek, meg is alázzák. Az pedig az ő számára mindennél kibírhatatlanabb tortúra lett volna.

Kevés az uralkodó, nálunk mindössze négy, de erőszakszervezet ott is, és végtelenül kiszolgáltatott százmilliók. Ez volt a helyzet minden szocialistának, kommunistának nevezett országban. Bizony, ma már legalább 100 millió ártatlanul meggyilkolt, többnyire értelmiségi emberről beszélnek. Kínában, és más ázsiai országokban, például Kambodzsában, olyan mértékű, csak barbár ideológiával magyarázható népirtás történt, amelyhez képest a francia forradalom hullahegyei, dombocskák.

És az áldozatok nagy többsége abból a kasztból való volt, amelynek közvetíteni kellett volna a hatalmon lévők és a kiszorultak között. A hatalomból kiszorult páriákkal kiirtatták a leendő képviselőiket, a társadalom javát, mert csak akkor érezték magukat biztonságban a hatalmasak.

De hát Magyarországon, hazai módszerekkel, nem ez történt? A népért áldozatot vállalók, nem kerültek bitófára, vagy ami szerencsésebb, elmenekültek a szabadnak mondott nyugati világba? Ez Péter bácsi szemei előtt játszódott le. Vak és süket volt egyszerre, hogy mindezt nem vette észre?

Péter bácsi: „Erről jut eszembe, hogy vajon a szocializmusban a falvak, a szövetkezetek élete ugyanúgy megállapodik-e, és konzerválódik, mint a múltban? Illetve a városok élete ugyanolyan gyorsan változó, divathullámokat vető lesz-e, mint eddig volt. Úgy érzem, a város életritmusában benne van egy kis csendesedés, a falusiban egy kis gyorsulás, de emberi formarendre mindenképpen szükség van. A hagyomány, az emberi magatartások rendje éppúgy szükséges, mint a változás, a frissülés is. Ez nemcsak afféle lélektani formula s nem is csak afféle kormányzati bölcsesség, hanem az élet törvénye is. Ilyen kérdésekkel is foglalkozni kellene már, mert aki az életet át akarja formálni, az minden mozzanatát tartsa kézben. Így lesz a forradalom több egyszerű kormányzás.

A képhez a következő magyarázat szükséges:

A felvételt az egyik keceli zsidó helytörténész, Vető György, készítette, aki éppen visszatért valamelyik náci táborból a feleségével együtt. Mindketten a helyi könyvtár működtetését vállalták, és ezért kaptak fizetést. A családunknak nem volt meg ez fontos dokumentum, amelynek korabeli eszközökkel rögzítettek. A zsidó család távozása után egyik leleményes keceli fiatal, a padlásukat átkutatva, meglelte ezt is. A talált anyagot a múzeum kidolgoztatta, és egy akciót indított: Ismerd meg a városod múltját! – címmel. Ezt vélték az egyik leghatásosabb felvételnek. Magam majd hanyatt estem, amikor ennél jóval nagyobb méretben a szemembe villant, és megdöbbentett a felismerés: Te, Jóisten, hiszen Ők az én legközelebbi rokonaim! A felvételen megjelenő hozzátartozóim: idős Farkasfalvi / Filus / András, mellén, a szíve fölött, a vitézséget bizonyító kitűző, amit személyesen Horthytól kapott még a húszas évek közepén. Ekkor változtatta magyarrá a nevét. Ezt a vitézséget a legidősebb fiának, Józsefnek, hagyományozta. / Ma a legidősebb fiam a felavatott örökös. / Mellette ül a nagyanyám, aki nagyapám véleménye szerint bűnös volt a legkedvesebb fia halálában. A köztük lévő távolságot még a felvétel is érzékelteti. Mögöttük, az álló sorban balról, egy számomra ismeretlen fiatalember áll. Valószínűleg a jobb szélén látható ifjú Farkasfalvi / Filus / András barátja. Az ő élete is megíratlan regény. Ott volt mozgósítás után a véres Don-kanyarban, ahonnan súlyos sebbel és nagy szerencsével sikerült megmenekülnie. Később már nem hívták be többé. A központban életem forrása: az Édesanyám. Igen szép leány volt, asszonynak is mutatós. Engem faluszerte csak a Filus Eszti fiaként ismertek.

Tisztelt Miniszterelnök Úr!

Miközben a belső és a külső gátlástalan „ellenforradalommal” hadakozik, mint jellemző példát szeretném Önnek feltárni egy parlamenti és egy önkormányzati képviselő-választás keceli lefolyását. Ez talán világossá teheti Ön előtt is, hogy milyen módszerekkel dolgozik, a Jobbikkal karöltve, az emeszpés maradvány.

A két utolsó cikluson át városvezetőnek megválasztott Haszilló Ferenc az előző garnitúrától hatalmas adósságot örökölt. Nem volt módja arra, hogy embereket vásároljon, és zsírosabb pozícióba helyezze őket. Sőt: visszaállította a törvényben megszabott fizetéseket. A helyi adók egy részét a komcsibarát vállalkozók a szomszéd településeken fizették be! Ez komoly figyelmeztető jel – talán országosan is létező probléma. Már évekkel korábban készültek, nagyon szisztematikusan, a polgármester megbuktatására. A Jobbik segítségével elkészült egy felvétel, amelyen a politikailag éretlen regnáló fideszes, cigány és zsidóellenes kijelentéseket tesz – valódinak vélt baráti társaságban. Már ez a felvétel csak azt a következményt vonta maga után, hogy bár igen szoros fölénnyel, újra megválasztották polgármesternek, de kénytelenek voltunk a pártból kizárni. Ma: keze-lába megkötözve, mert az önkormányzati tagok jobbikosok és egyéb ürüggyel, kiagyalt pártnévvel vagy függetlenként futtatott egyebek.

Az egész balhé mozgatója a helyi pénzeszsák, egy Városi Ferenc nevű órásmester és pünkösdista prédikátor, akinek külföldi kapcsolatai évtizedek óta élnek. A lánya volt az egyetlen ellenjelölt. Amikor az országos eredményeket a tévében lezártnak tekintették, akkor még csak egyetlen körzet szavazatait számlálták össze, és az ő neve jelent meg a képernyőn, mint győztes. Ez volt a tévézárás pillanatában, de mindenáron és minden körzetet összesítve, végül hajnali négyre, kiderült Haszilló Ferenc győzelme. Arra is rájöttünk közben, hogy az országgyűlési képviselőként megválasztott beszédhibás jelöltünk / a bács megyei hatos körzet / benne volt egy mocskos alkuban, amelynek lényege: Ti is rám szavaztok, és én akkor nem emelek kifogást Kecelen az önkormányzati választás módszereivel szemben.

A végtelenül szomorú, hogy még a kalocsai érsek is az ellenforradalmárok szekerét tolta. Ő adta áldását a II. János Pál tiszteletre méltó nevére átkeresztelt iskola igazgatójának kinevezésére, akinek megválasztásába a helyi tantestületnek semmiféle beleszólása nem volt. Egy kiskőrösi kommunista lett az iskolánk, katolikus iskolánk, igazgatója. Azóta már lemondott, és egy helyi komcsi vette át a stafétabotot, aki mellesleg egyik fantom szervezet tagjaként az önkormányzatba is bekerült. Önt, mint focirajongót még az is érdekelheti, hogy korábban országos bajnoki meccseken is bíráskodott: Berger Józsefnek hívják.

Amióta ők uralkodnak a településünkön érezhetően megnőtt a félelem, mint egykor a Kádár-érában. Hát hogyne! A fideszes parlamenti képviselő és a kalocsai érsek együttműködésének következtében újra kezükbe került a helyi tévé és a havi újságunk, amelynek pillanatnyi felelőse az a Városi Anett, aki riválisa volt egykor a még az össznépi bölcsességből helyén maradt, de már csak függetlenként létező Haszilló Ferenc.

A győzelmük nyitja, summa summarum, a megfizetett, jobbára a szegénységből származó választók, akik tízezer forintokért, akár a Kádár csontmaradványait is megválasztanák, és hajlandók sorba állni még a vasárnapi szentmise helyett is a választási úrna elé – kezükben a sorszámokat tartalmazó papír cetlivel. Mert csak ezek, a tízezer forintos emberek, érdemelnek bizalmat.

Veszprémben és Tapolcán hasonló lehetett a helyzet. Úgy emlékszem, Veszprémben 140 pesti aktivistával vitték végső győzelemre rendkívül primitív emberüket. Tapolcán a jobbikost sztárolták – az emeszpést hátravonva - közösen. Tökéletes volt az összhangjuk.

Némi tanulsággal talán szolgál ez a levél a Fidesz számára és az ország javára. Mert végül is ez a fő és közös célunk.

Tisztelettel üdvözli: Ugron Gyula, nyugdíjas tanár

Kecel, 2015. május 15.

Ábikám!

Te mindig első számú kedvencünk voltál. Most igen fontos, számomra és számodra létfontosságú ügyben próbálok, nem ostoba, más családokban bevált módszert javasolni a legmélyebben rejtőző problémád megoldásához.

A leendő, a születendő, mert annak meg kell születnie, ha ég és föld összeszakad: a gyereketekről van szó.

Nem úgy állsz magadban, mint egy öregedő, lomját hullató fa, hanem van egy testvéred, aki virágzik és boldog. Te idősebb vagy Andrásnál, kevesebb az időd és a lehetőséged. Ha a feleséged valóban szeret, és hosszú életet akar párodként eltölteni, bele kell, hogy egyezzen ebbe a jótékony csalásba. Ha nem ért velem egyet, nem is szerethet igazán. / Ha nem tud róla, az sem vétség!! /

Veronika és családja legalább 50%-ban az eljövendő gyermek tulajdonságainak hordozója lesz. Az a bizonyos farkincás ondósereg, hordozója a család másik ágának. Benne van a lehetősége egy születendő új Ábelnek ugyanúgy, mint az okos és szimpatikus édesanyádnak, akinek emellett még kitűnő hangja és abszolút hallása van. Óriási emberi értékek ezek.

Már a hangotok rendkívüli hasonlósága is ezt a genetikai rokonságot jelzi. A testvéred ajándékozzon meg egy életerős spermasereggel, amelyből a természet kiválasztja majd a legerősebbet. És meg van mentve a jövőd, a közös jövőnk.

Ha a csodára vártok, az a növekvő korral egyre valószínűtlenebb. Fogadd meg a tanácsomat! Testvérként fogjatok össze, és kérd a Bandi ajándékát! Látod, milyen jó apa lett belőle is! A technikai részleteket annyira nem ismerem, de tudom, hogy ún. lombikbébi programról van szó.

Ha nem kötődtök össze egy-két gyerekkel, könnyel elszakad közöttetek az összekötő kapocs, és most már véglegesen rád szakad a magány, és ezt a Veronika nem akarhatja.

Ölel szerető apád, aki öreg már ahhoz, hogy ezért a levélért bocsánatot kérjen. De én látni akarom, mert mindig önző voltam, a Te gyerekedet is. Az önzés és a jóakarat ebben a levélben édestestvérként vannak együtt.

2014 húsvétján írta ezeket a sorokat aggódó szívvel az édesapád, aki mostanában igen sokat töpreng a sorsodon.

Nyílt levél Orbán Viktorhoz

Orbán Viktor Úrnak, Magyarország miniszterelnökének

Mélyen Tisztelt Miniszterelnök Úr

A magyarok számára drámai időkben, amikor szégyenletes külföldi hajtóvadászat folyik az Ön kormánya és hazája ellen, ez úton is ki szeretnénk fejezni mély azonosulásunkat az Ön reformintézkedéseivel, minden hazafias érzésű lengyel ember teljes szívből jövő szolidaritását. Csodáljuk az Ön kormányának bátorságát, amellyel a külföldi tőke igája és az Európai Unió nagy országának dominanciája alól próbál kiszabadulni, kiállva a magyar változások és az összmagyar nemzeti érdekek mellett. Irigyeljük az őszinte hazaszeretetet és a vallásos értékek tiszteletét sugárzó új magyar alkotmányt. Ugyancsak csodálattal adózunk mindannak, amit Miniszterelnök Úr személyes szerepvállalásával tett a magyar patriotizmus újjáépítése érdekében, s annak a rendíthetetlen elkötelezettségnek, amellyel Ön következetesen megvédi Hazáját különböző nemzetközi fórumokon. Az elmúlt két évtized szégyenletes lengyel mulasztásainak tükrében annál inkább lenyűgöz bennünket a lendület, amellyel az Ön kormánya hozzákezdett a kommunisták bűntetteinek elítéléséhez, és mai örököseik nemzetellenes viselkedésének leleplezéséhez. Az önök programja és tevékenysége valóságos és követendő útmutatást jelent Lengyelország számára is annak érdekében, hogy esélye legyen kijutni abból a mocsárból, amelybe a posztkommunista Demokratikus Baloldali Szövetség, valamint az olyan liberális formációk, mint a Demokrata Unió, a Szabadságunió és a Polgári Platform juttatták.

Itt és most nincs helyünk arra, hogy felsoroljuk az Ön kormányának mindazokat a sokrétű eredményeit, amelyeket elért a kommunizmus maradványainak fölszámolásában és az idegen érdekeket szolgáló baloldali liberalizmus visszaszorításában. Legjobb publicistáink és megfigyelőink ugyancsak mély elismerésüket fejezik ki a magyarországi változások iránt, és csodálattal adóznak azért, amit az Ön kormánya alig másfél év leforgása alatt cselekedett, a nemzeti érdekek védelmétől kezdve, a keresztény értékek tiszteletén és a hazafiasság erősítésén át a családpolitikáig, s a kommunizmus zárványainak felszámolásáig. Mindebből eredően elismerésünket kívánjuk kifejezni, s közvetíteni Önnek az hazafias gondolkodású lengyelek lelkesedését az Ön kormányának tevékenysége iránt, és személy szerint Önnek is, mint egész Közép – Európa reformjainak utat mutató vezetőnek, egy nagy formátumú államférfinak, akikből talán egy, ha megjelenik évszázadonként. A mintegy kétszáz éve született lengyel nemzeti himnusz többek között azt mondja: „Példát adott Bonaparte, miként győzhetünk!” Most akár úgy is szólhatnánk, hogy” Példát adott Orbán Viktor, miként győzhetünk”. A magyarországi változások sikere számunkra a remény és a lelkesedés forrásává vált.

Miniszterelnök Úr, az Ön személyében olyan embert látunk, aki egyesíti magában a magyar történelem legnemesebb hagyományait: II. Rákóczi Ferenc kuruc felkelőinek kockázatvállaló hősiességét, az 1848 – 49 – es szabadságharc áldozatkész nemzeti fellángolását, ugyanakkor magáévá téve a „legnagyobb magyar”, gróf Széchenyi István realizmusát, józan és pozitív gondolkodását. Úgy ismerjük Önt, Miniszterelnök Úr, mint Lengyelország következetesen közeli barátját, melyet már korai munkájában is kifejezett, amikor a Szolidaritás mozgalmáról

értekezett. Támogatásunk és együttérzésünk kifejezésekor ezért még fokozottabban ki kívánjuk emelni bátorságát és elszántságát a szükséges reformok megvalósításában, mindazt a számtalan fontos kapcsolatot figyelembe véve, amelyek közös történelmünk során egybefonták Magyarország és Lengyelország sorsát. Hivatkozni kívánunk azokra a történelmi pillanatokra, amikor ezek a nem mindennapian erős hagyományos kapcsolataink együttes fellépésre késztették nemzeteinket az idegen agresszió ellen. Jó emlékezetünkben őrizzük II. Rákóczi Ferencnek és kurucainak nyújtott segítséget. Azoknak a lengyeleknek az emlékét, akik 1848-49-ben a magyar szabadságharc oldalán fogtak fegyvert, köztük Bem József tábornokét, aki szoros barátságba került a legnagyobb magyar költők egyikével, Petőfi Sándorral.

Nem feledjük azt sem, hogy 1920-ban, a lengyel-bolsevik háborúban Magyarországról önkéntesek akartak jönni a megsegítésünkre, s bár a csehek ellenállása ezt meghiúsította, a sorsdöntő Varsói Csatára mégis megérkeztek a létfontosságú magyar lőszerszállítmányok, amelyek nélkül a lengyel győzelem nem lett volna lehetséges. Emlékszünk Teleki Pál miniszterelnök rendíthetetlen álláspontjára, amikor 1939 szeptemberében megtagadta a német csapatok felvonulását magyar területeken át Lengyelország felé, s arra, hogy a világháború alatt mintegy 140 ezer katonai és polgári menekült meleg vendégszeretetre talált Magyarországon. Emlékezünk arra is, hogy 1956. október 23-án a lengyelországi események kapcsán kifejezett magyar szolidaritás felvonulása jelentette a kezdetét a magyarországi szovjetellenes felkelésnek. A fülünkben cseng a budapesti Bem-szoborhoz áradó 300 ezres tömeg skandálása, mely szerint: ”Lengyelország utat mutat, kövessük a lengyel utat!” Napjaink Lengyelországában egyre többen formálják időszerűvé ezt a jelmondatot a következőképpen: ”Magyarország utat mutat, kövessük a magyar utat!” Mindez csak továbblelkesít bennünket arra, hogy az Ön kormányának hatalmas reformjait támogató hangok sorában különös erővel zendüljön fel a lengyel társadalom hazafias rétegeinek szava.

A magyar függetlenség nagy harcosa, Kossuth Lajos 1831. június 23-án a Zemplén megyei közgyűlésen kijelentette: ”Lengyelország ügye Európa ügye!” Aktualizálva a híres magyar szavait, mi most azt mondhatjuk: ”Magyarország ügye Európa ügye!” A mai Magyarország a legbátrabban és messze hangzón lép fel a kis és közepes európai nemzetek önrendelkezése védelmének ügyében a nagy államok, a multinacionális konszernek és pénzintézetek diktátumaival szemben. Ismételten hangsúlyozni kívánjuk csodálatunkat és elismerésünket mindazért, amit, amit Ön és kormánya tesz annak érdekében, hogy megszabadítsa hazáját a függőségtől.

2012.2.2.

MEMENTO!

Memento. Emlékeztető jel. Nem diadalív, nem dicsőségről szól. Memento mori! – emlékezz a halálra! Erről van szó, és ekörül van a probléma. Kitört a hisztéria azért, mert a legyilkolt, meggyilkolt áldozatokról készül emlékmű. Ugyanis a magyar kormány az 1944. március 19-i német megszállás áldozatainak emlékére emlékművet állítana. Ezzel véget vetnénk az évtizedek óta tartó, tudatos, kommunista, balliberális indíttatású hamisításnak, hazugságnak, és a dolgokat, a történéseket a valódi helyzetükbe állítanánk. Minden más állítás félremagyarázás, belemagyarázás. A balos értelmiség egy kis hányada, kisebb vallási közösség, felkent liberális politikusok tiltakoznak arra hivatkozva, hogy ez nem is volt igazi megszállás. Szerintük ez az emlékmű felmentené Horthy Miklóst és kormányát, egyáltalán a magyarokat a második világháborúban viselt felelősség alól.

Vegyük sorjában. A rendszerváltás után huszonnégy évvel még mindig vannak olyan történészek és politikusok, akik tovább hamisítanák a magyar történelmet, voltaképpen egy gyékényen árulnak Rákosi és Kádár elvakult történészeivel. És továbbra is a „bűnös nemzet” bélyegét akarnák a magyarságra ragasztani. Ellenségként tekinteni a magyar népre, s lassan eljutunk odáig – ez két kommunista diktatúra alatt sem történt meg -, hogy a második világháború kitöréséért, a fajelméletért, a szörnyű, pusztító táborokért a magyar nép a felelős. Az önző politika megint a higgadt történészi munka helyére lépett. Megfosztva a kutatást attól a lehetőségtől, hogy a történelemben többféle igazság létezik.

Miről is van szó? Nézzük a tényeket! A hetven évvel ezelőtti náci katonai megszállással megszűnt Magyarország szuverenitása. Erre az Alaptörvény, a nemzeti hitvallás is kitér: ”Hazánk 1944. március tizenkilencedikén elveszítette állami önrendelkezésének visszaálltát 1990. május másodikától számítjuk.” Hiába működött a magyar álparlament, az már nem volt független. Feloszlatták a baloldali és polgári ellenzéki pártokat, köztük a Független Kisgazdapártot és a Szociáldemokrata Pártot. Március és április folyamán a Gestapo a kollaboráns csendőrséggel háromezer személyt vett őrizetbe, a többi között Nagy Ferencet, Peyer Károlyt, Bajcsy – Zsilinszky Endrét, Chorin Ferencet, Goldberger Leót, gróf Sigray Antalt, míg Kállay Miklós miniszterelnök a török követségen talált menedéket. Bethlen István volt miniszterelnököt is kereste az SS, akit Horthy Miklós személyes kérésére bújtatott el gróf Bolza Antal testőrtiszt a herencséri birtokán. De hiába, a szovjetekkel mindenáron tárgyalni akaró Bethlent később letartóztatták, és valahol egy szovjet börtönben halt meg. Negyvenegy főispánból huszonkilencet cseréltek le. Betiltották a Magyar Nemzetet, a Népszavát is, és sorolhatnám tovább.

Mi ez, ha nem volt megszállás? A magyarországi zsidóság helyzetében is döntő változás állt be. Az eddig „béke szigetének” tartott Magyarországról – ahová a háború elől százezrek menekültek – elindultak az első vonatok 1944. május 15-én a németek által fenntartott megsemmisítő táborok felé. A német megszállás persze nem ad felmentést a hazai kollaboránsoknak, a nyilasoknak és azoknak sem, akik felelősek voltak több százezer honfitársunk haláláért Magyarországon, a harcmezőkön és a koncentrációs táborokban. De ezek a szörnyűségek a nácik nélkül nem történtek volna meg.

Mégis. Miért nem lehet a német megszállás minden áldozata előtt tisztelegni és emlékezni vallási, faji, etnikai és ideológiai megkülönböztetés nélkül? Nem ember volt egyik is, másik is?

Memento sok nyugat – és kelet-európai országban van. Emlék, emlékeztetés arra, hogy soha többé ne történjen meg, ami megtörtént. Igen, ne történjék meg, hogy idegen ország az idegen ideológiájával megszállja hazánkat. Ez történt 1944. március 19-én és ez történt később. 1945. április 4-én a szovjet katonai megszállással. Ezekben a kérdésekben kell kiegyezni. Nekünk magyaroknak ugyanolyan áldozat a magyar Radnóti Miklós, Szerb Antal, Rejtő Jenő, Petschauer Attila és a többi százezer. Mint Bajcsy – Zsilinszky Endre, K, Nagy Jenő ezredes Kiss János altábornagy, és a többi frontokon vagy Gulágon elpusztult magyar százezrek. Ezt kellene egyszer megérteni. Mind magyar honfitársunk volt. Abba kellene hagyni végre a sunyi gondolkodást, a számító lejáratást, idegen érdekek kiszolgálását. Akik ebben a hazában élnek, akik magyarul beszélnek és gondolkodnak, itthon és külföldön, azoknak a magyaroknak kötelességük megvédeni Magyarország mindenkori tisztességét, jó szándékát.

A mementó nemcsak emlékezés, hanem önvizsgálat, újragondolkodás. Minden népnek joga van emlékezni. Nekünk is, szoborral vagy akármivel. Sajnos vannak olyan írástudók, akiknek életre szóló feladattá vált a magyar nemzeti mítoszok, nemzeti igazságok. Nemzeti értékek lerombolása, s ez bizonyos köröknek nagy kielégülést és örömet okoz. Ezek az urak a többi között szívességet tesznek a német bűntudat, a németek és a Nyugat felelősségének feloldozásában azzal, hogy a magyarok második világháborús szerepét túlságosan is felnagyítják, meghamisítják. Maradjunk annyiban, kis nép voltunk, kis eszközökkel. A hibáinkért nagyobb árat fizettünk, mint bárki más, itt, Európában. Nem kellene ennek véget vetni! Mert akkor végül csak arra számíthatunk, amit Márai Sándor 1944 márciusában írt:

” A megszállás lehetőségéről úgy beszél ez a társadalom, mint Bizánc népe, mikor lehajtja a végzet előtt a fejét, és dermedt csendben várja, hogy beteljék sorsa.”

Stefka István, Magyar Hírlap

2014. január

Előre tudtam,

hogy a hetven évvel ezelőtti német megszállás márciusban felállítandó emlékműnek lesznek heves ellenzői, még azt is sejtettem, milyen érvekkel és indulatokkal fogják támadni. A két szélsőség: az emlékművet a „zsidóbérencek” agyalták ki, illetve a magyar nácik /fasiszták/, hogy áthárítsák a történelmi felelősséget a németekre.

Aztán sorakoztak a további aggályok: miért éppen a Szabadság téren, mit szólnak ehhez a szovjetek / bocsánat, oroszok / . És jó dolog-e provokálni a németeket, nem fog-e dühbe gurulni Merkel kancellár asszony? Egy történész szerint, ez is a Horthy-rendszer restaurációjához tartozik, különben is „szövetségesek” szálltak meg bennünket, számottevő ellenállás nélkül. Az ügyben maga Szanyi Tibor is kifejtette szokásos, éles elméjű véleményét, szerinte március 19-e a szégyen napja lesz. A Magyar Szégyen Pártja brüsszeli képviselőjelöltjétől kissé nehéz elfogadni az elutasítást, bár az egész baloldal 1945 óta kifejezetten abban érdekelt, hogy az emberek mindent sürgősen felejtsenek el, kivéve az örökké megújuló, színes, egymással is vitatkozó baloldalt.

A német megszállás felszámolta a magyar függetlenség látszatát is, meghiúsított minden lehetőséget a békekötésre vagy a kapitulációra, rengeteg áldozattal járt, kegyetlen hadszíntérré tette az egész országot és az esztelen tombolás erői már nem ismertek sem Istent, sem embert. Amikor itthon és külföldön állandóan korholnak minket, magyarokat, hogy képtelenek vagyunk szembenézni saját múltunkkal, nem tudjuk „feldolgozni” történelmünket, talán nem kellemes illedelmesen elhallgatnunk ezt a dátumot sem, bár Keleten és Nyugaton kényelmesebb fenntartani az „utolsó csatlós” hazug közhelyét. A két emlékmű, a szovjet és a német ugyanazon a téren valóban fölidézi a „két pogány közt” létezés ismétlődő dilemmáját, és a jó döntés geopolitikai képtelenségét.

Hetven évnek elégnek kellene lennie ahhoz, hogy minden aktuálpolitikai szándék és belemagyarázás nélkül megemlékezzünk egy történelmi eseményről, amely nélkül érthetetlen a magyar tragédia további kimenetele. A többi már a „mi lett volna, ha? Ideológiai vitájához tartozik.

Azt is el tudnám képzelni, hogy a magyar kormány nem emlékszik meg e gyászos évfordulóról. Nagyjából ugyanaz, mint most, mindössze azt fejtegetnék ugyanazok, hogy lám, a magyarok gyáván és cinkos módon próbálnak megfeledkezni a német megszállás áldozatairól és politikai következményeiről. Mindig rengeteg kibic van, és nekik semmi sem drága.

Szentmihályi Szabó Péter

Magyar Hírlap, 2014. január

AZ ÁRULÓK ÉS A SZKÍNHEDEK

„Én is ott voltam, én is fütyültem – akkor most én is szkínhed vagyok?” – tette fel a kérdést Trencsényi László, az 1956-os Magyarok világszövetségének ügyvezető elnöke, a Pesti Srác Alapítvány kuratóriumi tagja. Több társával együtt ő is jelen volt 1992. október 23-án a Kossuth téren, amikor kifütyülték Göncz Árpádot, aki már korábban összetűzésbe került az 56-os szervezetekkel, mert nem írta alá az igazságtételről szóló törvényt, és nem támogatta Antall József miniszterelnök kérését, hogy távolítsa el a közmédia elfogult elnökét.

Trencsényi László szerint sem szkínhedek, sem más szélsőségesek nem voltak aznap a téren, ezt a látszatot szerinte csak a manipulált tévéfelvételek keltették.

„Október 23. volt, nemzeti ünnepünk. Nekünk, régi ötvenhatosoknak Göncz Árpád szerepvállalása és tevékenysége akkor már egy óriási csalódást jelentett. Tudtunk róla, hogy arra készül, beszédet mond majd az ünnepségen, és nagyon örültünk annak, hogy egyszer végre megmondhatjuk neki a véleményünket. Göncz Árpád a rendszerváltoztatás egyik akadálya volt. Mire mi felfogtuk, hogy „mit csinált már megint” ez az ember, aki sokaknak közülünk börtöntársa volt, akit életfogytig tartó börtönbüntetésre ítéltek egykor. Nem értettük, hogy miért teszi ezt.

S akkor már láttuk, hogy ő teljesen az SZDSZ mellé állt. Egyre több bajtársammal találkoztam, és elhangzottak ilyen kérdések, hogy: ”Jössz az ünnepségre?” és hasonlók. Tehát azt nem mondhatnám, hogy szervezetten vonultunk volna ki a térre, de készültünk arra, hogy „Árpi bácsinak”, ha másképp nem, hát majd bekiabálva elmondjuk az érveinket, és igen, fütyültünk is. Én ott, a helyszínen nyilatkoztam is erről meg persze Göncz Árpád viselt dolgairól is valamelyik médiumnak, de már egyáltalán nem emlékszem, hogy melyiknek.

Én csak egy évig voltam börtönben, ami szinte semmi sok más emberhez viszonyítva, így nem ültem együtt vele, de a bajtársaink közül többen is, ők pedig szinte egyöntetűen mondták el, hogy rendes embernek ismerték Nem mondtak semmi rosszat róla. Ezért amikor őt köztársasági elnöknek megválasztották, könnybe lábadt a szemem, hogy ”no végre”. Örültünk annak, hogy egy börtöntársunk került ilyen jelentős pozícióba.

És hittünk a a valódi, az igazi, gyökeres változásokban, s akkor még nem hittük el, hogy ő és az SZDSZ olyan, amilyen. Ezt a fordulatot csak később észleltük, amikor felfigyeltünk arra, hogy ő nem az a Göncz Árpád, akit mi vártunk, nem az a Göncz Árpád, akit mi szerettünk volna. Hiszen mi bíztunk abban, hogy nem gátló tényezője lesz a rendszerváltásnak, hanem épp fordítva, elősegítője. Hiszen mindenben leblokkolta Antall József munkáját, amelyet mi akkoriban szintén nem nagyon kedveltünk, de mégis csak ő volt a miniszterelnök, mi pedig a nemzet oldalán álltunk.

Nagyon sok 56-os társammal mentünk ki az ünnepségre. Velünk volt Pongrácz Gergely is, de ő nem fütyült. Hátrébb állt a tömegben, nem jött velünk előre, mert ő nem is ismerte igazán a viszonyokat. De mi tudtuk, hogy mi a helyzet, hiszen Schmidt Imre például, aki ugyancsak velünk volt aznap, tizenkét évet kapott. Amikor bejelentették Göncz Árpádot, és felment a színpadra, elkezdődött a fütyülés, a pfujolás, és néhány ember még hangosan a „Patkány!” szót is kiabálta. Göncz sértődötten le is vonult. Később tudtam meg, hogy közvetítés közben hirtelen nyilas egyenruhában vonulgató szkínhedek is megjelentek az ünnepségen. Ezeket mi, akik ott álltunk, nem láttuk.

A rádióhoz tüntetni is ezek mehettek át. Provokáció, előre kiszámított becsapása volt ez a képernyők előtt ülő nézőknek.

Részletek, némi kiegészítéssel, a Trencsényi Lászlóval készített riportból.

Magyar Hírlap, 2014. május 11.

KOSSUTH BESZÉDE

„Legyenek e szentéletű vértanúk megáldottak poraikban, szellemeikben a Honszabadság Istenének legjobb áldásaival az Örökkévalóságon keresztül. Engem, ki nem borulhatok le a Magyar Golgota porába, engem Október hatodika térdemre borulva fog hontalanságom remetelakában látni, amint az engem kitagadott Haza felé nyújtva agg karjaimat a hála hő érzelmeivel áldom a vértanúk szent emlékét hűségükért a Haza iránt, s a magasztos példáért, melyet az utódoknak adtanak. S buzgó imával kérem a Magyarok Istenét, hogy tegye diadalmassá a velőkig ható szózatot, mely Hungária ajkairól a Magyar Nemzethez zeng. Úgy legyen. Amen.”

Felvették 1890. szeptember 20-án Torinóban.

1890 januárjában az új „honossági” törvény értelmében Kossuth elveszítette magyar állampolgárságát. Hogy nem volt többé magyar, ezzel az érzéssel ült le a fonográf elé, hogy rövid nyilatkozatát elmondhassa.

De GAULLE

Franciaországban ötmillió ember sztrájkol, de Gaulle alatt és körül reng a föld. Megérdemli, hogy dicstelenül végezze, mert mindenkit elárult, aki hitt benne, és aki hatalomhoz segítette: az algériai franciákat, aztán az algériai arabokat, a harki-kat – százezret adott át Ben Bella sintéreinek, akik forró vízben főzték meg a szerencsétleneket, mert „kollaboráltak” – száz éven át - a franciákkal….

A vasfüggöny mögül –Franciaországba menekült, és ott menekültjogot kapott magyarokat és a többieket éjszaka fogták össze, és vitték Korzikára, hogy ne zavarják Hruscsovot, aki pimaszkodni Franciaországba érkezett. Amerikát, amelynek segítsége nélkül ez az ember ma nyugalmazott katonatiszt lenne egy francia városkában, valamilyen homályos, személyes sértés retorziójaként minden módon károsított. Kituszkolta Franciaországból a NATO-t, amelynek védelme nélkül Franciaország tehetetlen. Cinikusan kárt okozott mindenben és mindenütt Amerikának, Angliát gazdaságilag megalázta és kényszerhelyzetbe kergette. Kanadában, mint hivatalos vendég, lázadásra szólította fel a francia tartományt. A kommunistákkal állandóan bratyizott, és közben milliárdok árán gyártott néhány rozoga atombombát, amelyek nem védik meg Franciaországot, inkább felidézik a veszélyt. Minden, ami franciában rossz tulajdonság – az arrogáns, orrhangú gőg, a paranoid / nagyzási téboly / parvenüség / előkelő köröket majmoló /, ez volt de Gaulle. Ideális hely és kor volt a Cohn-Benditeknek 1968-ban.

A LEGJOBB KÜLFÖLDIEK

Eposzok: Homérosz / Odüsszeia, Iliász

Regényirodalom:

Dosztojevszkij, Tolsztoj / Bűn és bűnhődés. Háború és béke /

Dickens, Fielding / Kis Dorrit, Tom Jones

Hugo, Saint-Exupery / Nyomorultak, A kis herceg

Manzoni / Jegyesek

Sienkiewicz / Quo vadis?

Steinbeck / Édentől keletre

Balzac / Goriot apó

Színművek: Shakespeare / Lear király

Gorkij / Éjjeli menedékhely

Moliere / A fösvény

Schiller / Ármány és szerelem

Elbeszélések: Maupassant

Hamingway

Csehov

Tolsztoj

Lírai művek: Puskin, Jeszenyin

Hölderlin, Goethe

Verlaine, Rimbaud

Dokumentum-regény: Szolzsenyicin / Gulag szigetcsoport

Malaparte / Kaputt

Zeneszerzők: Bach, Beethoven, Wagner/ Máté passió, IX. szimfonia, Trisztán és Izolda

Festők: Dürer, Gréco, Leonardo da Vinci, Raffaello Santi

Szobrászok: Michelangelo,

A LEGJOBB HAZAIAK

Eposz: Zrínyi Miklós / Szigeti veszedelem

Elbeszélő költemények: Arany János / Toldi és Toldi estéje

Petőfi / János vitéz

Balladák: Arany János / Szondi két apródja, A walesi bárdok

Líra: Balassi Bálint, Csokonai Vitéz Mihály, Vörösmarty Mihály,

Kölcsey Ferenc, Arany János, Petőfi Sándor, Vajda János,

Ady Endre, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula

Társadalmi regény: Móricz / Rokonok

Mikszáth / Két választás Magyarországon

Kosztolányi / Édes Anna

Történelmi regények: Móricz / Erdély, Rózsa Sándor

Gárdonyi / Egri csillagok

Mikszáth / A fekete város, Új Zrínyiász

Jókai / A kőszívű ember fiai

Kosztolányi / Néro, a véres költő

Ifjúsági regények: Molnár / A Pál utcai fiúk

Gárdonyi / Egri csillagok

Móricz / Légy jó mindhalálig

Jókai / Arany ember

Elbeszélések: Móricz Zsigmond / Barbárok

Kosztolányi Dezső / Esti Kornél

Mikszáth / A jó palócok, Tót atyafiak

Tömörkény / Fecskék

Jókai / A Bárdy család

Zeneszerzők: Kodály / Háry János, Psalmus hungaricus

Bartók / A csodálatos mandarin, Concerto

Vörös / Hegedűverseny

Festők: Mednyánszky László, Csók István, Egry József, Csontváry Tivadar

Szobrászok: Melocco Miklós, Szervátius Tibor, Borsos Miklós, Szervátius Jenő

Kedves Tanár Úr!

Köszönöm, hogy ilyen részletesen beszámoltál az oktatás háború előtti világáról. Ami azonban leginkább érdekelt és elgondolkodtatott, az a bizonyos ÉVKÖNYV volt, amely az 1948 – 1949 – es tanévről, a „fordulat évéről” számolt be. Illetve annak mellékletében – kézzel írott hosszú névsor, csupa Paál Ferenc - tanítvány –, érdekes és jól ismert egykori tanáraim illetve tanártársaim nevére bukkantam. Glocker András / Császártöltés / Ő lett volna Raffai Sarolta Egyszál magam - jának főszereplője? Kerényi József, a keceli pofozógép, aki, saját bevallása szerint, csak négyesre tudja a matematikát, ötösre csak a Jóisten. Hányasra tanulhattuk meg tőle mi, akiket a Mennyei a kezei közé juttatott, és minden második óráján vadnyugati sztorikat adott elő? Török László, járási úttörővezető, majd fiaim elbutítója matematikából, és ő lett a Kerényi testvérének a férjeura. A Török megjelenésében volt is valami „törökös”. Nagy pocak, keleti lustaság, némi, könnyen fölismerhető, ravaszság, és meglepő őszinteség. Ezt azzal bizonyította, hogy amikor az Ábel fiam, a középső, matematikatanára lett ötödikben, négyszemközt bevallotta, hogy gőze sincs az újonnan bevezetett matematikai metódusról. No, gondoltam, akkor szép jövő vár a középiskolába készülő fiamra! Engem a Kerényi hülyített éppen hetedikben és nyolcadikban, Ábelt a Török László fogja négy éven át. Tudom, hogy halottakról jót vagy semmit! – mondja a köz, de a pedagógus az ember életének a kulcsfigurája, jövőjének egyik meghatározója. Valter József igen karakán pedagógus volt, irredenta indulókat énekeltett díszlépésben a főutcán. A frászt hozta a párttitkárra és a tanácselnökre! Engem a felesége tanított negyedikben: áldott jó asszony volt! Rövidesen el is távolították őket a faluból! További sorsukat nem ismerem.

De mindegyiküknél érdekesebb szereplője volt az életemnek a „félelmetes” Szvétek Sándor. Látom, hogy csupa egyest kapott. Tőlem is azt kapott. Azt hogy milyen mértékben volt buzi, nem tudom. Saját tapasztalatom nincs erről, de hogy besúgói voltak, az bizonyos. A kollégiumi négy évem igen emlékezetes maradt. Olyan volt a kollégium, mint a körülöttünk lévő világ.

Két jellemző sztori a kapcsolatunkról. Amikor harmadikos lehettem, engem is raportra hívatott, mert tagja voltam egy, a kollégiumi alagsorban cigiző bandának. Lecsapott ránk, mert észrevette az alagsorból égre szálló füstfelhőt. Tény, hogy én is köztük voltam. Már írtak is a napos könyvbe!

Másnap sorakozó a szobája előtt. Én maradtam a végére. Tudtam, hogy mindenki tagadott, ő meg tudta, hogy én nem bagóztam. Azt mondja:

- Tudom, Gyula, hogy te nem voltál a bűnösök között. De azt is tudom, pedagógusnak készülsz. Nekem, mint leendő kartársadnak, őszintén be kellene vallanod, hogy kik voltak a vétkesek. Segíts az igazság kiderítésében!

- Tisztelt igazgató úr, az a véleményem, hogy ha valaki az én eljövendő osztályomban besúgja a másikat, azt én kizavarom az osztályból.

A lényeg az, hogy elmehettem. Amikor már érettségire készültünk, azaz benn a kollégium kertjében loptuk a napot hétszámra, odalépked hozzám a diri:

- Tudom, hogy egyetemre készülsz. Eljönnél-e nevelőtanárnak ide, ebbe a kollégiumba?

Önmagamat is meglepő bátorsággal mondtam:

- Nem volna hozzá kedvem.

Ő nem firtatta, miért nem, ezért nem kellett magyarázkodnom. Egyébként: sem a módszereivel, sem a kirakatpolitikájával, nem értettem egyet. Pszichológiát tanított negyedikben, és megállapította rólam, példaként, hogy melankolikus típus vagyok. No, én úgy vélem, hogy nem volt telitalálat! Az embereket nem lehet kasztokba sorakoztatni, minden ember önálló és egyedi jelenség. Az értékét csak az határozza meg, mennyi hasznot hajt a közösségének: a családnak, a munkahelynek és a hazájának. Amint anyukám már gyerekkoromban belém oltotta: „Gyáva népnek nincs hazája!”

Kecel, 2015. június 1-jén

Kedves rokonom és sorstársam!

Ebben a nyugdíjas magányban, amelyben én is élek, minden hozzám intézett levél jelentős eseménynek számít. Meg is becsülöm őket, és tisztelettel köszönöm minden dokumentumodat.

Számomra elsősorban azért értékesek, mert segítenek felidézni életem fiatal évtizedeinek a szereplőit. Kezdjük mindjárt a Nagy Sándorral! Ő volt a kémiatanárom, aki minden órát lelkiismeretesen megtartott. De már az első pillanattól kezdve nem volt szimpatikus sem az ember, sem tantárgya. Az egész falu tudta róla, hogy mint tehetséges szegénygyereket az egyház taníttatta. Talán az egyetlent, a két világháború közötti időszakban. Elismerem, hogy voltak bizonyos, átlagosnál értékesebb zenei képességei, de számomra ő volt a legnagyobb keceli kaméleon. Mentalitásban igen hasonlított a Szvétek Sándorhoz. Azt tudták róla, hogy az egyház támogatta, de az egyházat az államosítás után senki sem támadta vehemensebben, mint éppen ő. Magam ezt nem láthattam, mert még nem jártam oskolába, de mesélik, hogy szabályosan kivágta az egyik osztályban függő keresztet az ablakon. Ugyanakkor, a negyvenes években, szervezője volt KALOT rendezvényeinek, buzgó tagja a Nyilaskeresztes Pártnak, majd elsőként lépett a kommunisták hosszú keceli sorának élére. Tudod, hogy hány „meggyőződéses„ komcsi volt már a fordulat évében / 1948 / Kecelen? Tehát, amikor apámat is feljelentették? Én nem akartam hinni a szememnek, amikor elolvastam, hogy 400. Ezek közül négy tanúskodott ellene. Micsoda link közösség volt már akkor is! És éppen a Nagy Sándorhoz hasonló emberek példáját követve!

Itt, és nem zárójelben, kell megemlítenem, hogy a zsidók egykori iskolájába jártam elsőben; a kedves egyéniségű és szép emlékű Szilványi Mária tanított. A kedvence voltam, pedig bizonyára tudott arról, hogy flekkes vagyok. Ő szavaltatott először nagy nyilvánosság előtt, és éppen április 4-én. Még most is emlékszem az első sorra: „Minden piros, odanézz, mintha lángban állna!” Azután ez a kezdő és megriadt nagylány elhagyta elátkozott falunkat.

Szittyavári Józsi bácsi olyan volt a rajzórákon, mint a szigetvári Zrínyi Miklós, az eposzhős; amikor már elégséges düh felgyűlt benne, kulcscsomóval a kezében „kirohant” a katedráról, és mint egykori elődje, alaposan kupán verte kiszemelt áldozatát. A lelke mélyén nagy magyar volt, mert amikor már nyugdíjas lett, tőle vásároltam meg a teljes Szabó Dezső – sorozatot. Ugyanakkor, mint ráérő magányos ember, „internacionalista” passziót is űzött. Büszkén mutogatta a világ különböző tájairól összegyűjtött, politikusoktól és híres színészektől származó autogram– kincseit. Nehrutól Lollobrigidáig. Ezt nem ajánlotta fel megvételre. Azt hiszem, el is veszett, amikor Józsi bácsi a szkíta és égi hadi útra végleg eltávozott közülünk.

Várnai Ferenc igazi csodabogár a pedagógus-gyűjteményemben. Kemény legény, a javából! Ez a teljesen kopasz férfi az „elhanyagolt” úrinők bálványa lett. Irántuk olyan volt, mint a cseppentett méz, de a feleségével szemben, aki a felesége és egyetlen fiuk anyja volt, mint a pokróc. A magyaron és a történelmen kívül bárminek a tanítására vállalkozott. Ma is jó emlékszem: ötödik osztályban olyan vakmerően és komikusan hadakozott a háromszögekkel és a körzővel, mint Don Quijote a szélmalmokkal. A Gizike nénit igen kedveltem. A felső tagozatban végig tanította a magyart, a férje a történelmet. Jellemző, hogy osztályfőnököm volt éveken át, de egészen 1955-ig nem mertek családlátogatásra eljönni hozzánk. Ez az év Vörösmarty halálának századik évfordulóját hozta. Akkoriban a kultúrház volt a községi emlékezés helyszíne. Csupa gyerek-versmondó, a tanárok zenekara, dugig tele a terem. Még a nagyanyám is ott volt, és én a műsor végén, hetedikesként, elszavalhattam A vén cigányt. Szinte repültem a megszállottságtól, amikor közvetlenül utána – befejezésül felhangzott a Szózat. Az egész terem énekelte. Az volt életem egyik legnagyobb élménye.

Úgy is lehet mondani, hogy én készítettem elő a keceli 56-os forradalmat. „Lesz még egyszer ünnep a világon!” – ezzel biztattam a meghatott közönséget.

2015. június 10.

Kedves István!

A legfontosabb, talán téged is jobban érdeklő, iskolai viszonyokról szintén hitelt érdemlően szeretnék beszámolni. Ne felejtsd el, hogy én és osztálytársaim közvetlenül a forradalom utáni évben kerültünk az akkori I. István Gimnáziumba! Csupa fiú, humán - vagy reál - osztályba. Ha jól emlékszem harmincketten kezdtük a tanévet a B osztályban, de már a második héten eltanácsolták egyik bejáró társunkat „ellenforradalminak” minősített viselkedése miatt. Az a szerencsétlen srác mindössze azt tette, hogy iskolába jövet minden reggel megrúgta az orosz tiszti családok lakóházának küszöbét. Valamelyik arra kószáló Kádár-káder ezt a gyerekcsínyt, mert mi is lehetett más, besúgta a pártbizottságon, és Simon Emil igazgató elvtárs minden évfolyam tanulóinak a tudomására hozta a „gaztettet” és a kizárást. De már elsősként azt is bebizonyítottuk, hogy különösen erős humán társaság indul velünk.

Az iskolai szavalóverseny első hat helyét megszereztük. Ezekből a fiúkból alakította ki később Békési Imre, aki a szegedi Tanárképző Főiskola igazgatójává avanzsált, azt a kultúrcsoportot, amelyik megnyerte a kalocsai válogatót. Majd a megyei döntőben szerepelhettünk egy József Attila-műsorral a Katona József Színházban, Kecskeméten is. A kalocsai tánccsoporttal közös buszon utazott oda s vissza Bagó Pista, Racsmány Miska, Kiss Benedek és szerény személyem.

Cziráki Imre két éven át volt az osztályfőnökünk és magyartanárunk. Rendkívül labilis idegzetű és érzékeny ember volt. Igen nehezen boldogult velünk. Bár délvidéki újságíró múltjával akart imponálni nékünk az egyik osztályfőnöki órán, mégsem nőtt meg szemünkben a tekintélye. Vajon előfordult-e valaha abban a nagy múltú gimnáziumban, hogy „bezárással” bűntettek egy fegyelmezetlen osztályt? Mert velünk ezt következetesen megtette. Elsőben elvitt bennünket a Szelidi-tóra, ahol életemben először csónakáztam, és majdnem a vízbe fulladtam. A Fehér Gyuszi lábába kapaszkodva fuldokoltam. „Velem jössz a túlvilágra, te csibész!” Ő volt a csónak felbillentője; ismerte a tó világát, ezért úgy gondolta, hogy jó hecc lesz a számomra is, aki addig csak lavórnyi vízben lubickoltam. Keserű-teleki srác volt, és egyúttal kollégiumi csoporttársam. Cziráki Imre tanár úr javára legyen rögzítve, hogy másodikban a Meszesről induló „kofahajóval” felvitt bennünket a régi Nemzeti Színházban tartott délelőtti matinéra, amelyen az ember tragédiáját láthattuk Básti Lajossal és Lukács Margittal.

A két Gyulán kívül még két sváb fiú gazdagította a szűk kollégiumi közösséget: Wiedner István, aki később töltési tanácselnök lett. És a mindig fegyelmezett és jóindulatú Lőz József. Az utóbbi fiú volt a legjobb képességű közöttünk; ő lett csoportvezetőnk. Valamilyen okból - bizonyára nőügy miatt- csak alsó tagozatos nevelő lett belőle. A szülőfalujukban jóval színvonalasabb oktatásban volt részük, mint nekünk, kecelieknek. Ennek okairól később személyesen is meggyőződhettem Császártöltésen. / A közösség megkövetelte a fegyelmezett pedagógusi munkát a gyerekeik jövője érdekében! /

Piukovics Lajossal, akit, tanárként és emberként is igen értelmes és jobb sorsra érdemes fiatalembernek találtam, kénytelenek voltunk, mi keceliek, az orosz nyelv tanulását az alapokkal kezdeni.

A matematikát Hegyi Lajos osztálytársam édesapja tanította, de láthatóan sokat szenvedve az ostobaságunktól, folyamatosan romló egészségi állapotától, de talán az otthoni állapotoktól is. A fia, aki később budapesti orvos lett, igen éles elméjű, testileg-szellemileg virgonc srác volt. / Ott ült mindig előttem az első padban, és bizony szomorúan konstatáltuk szomszédommal, Varga Oszival, hogy hónapokig nem mosta meg a nyakát. /

Scultéti Ida tanította igen lelkiismeretesen a földrajzot. Úgy elpirult valahányszor belépett hozzánk, mint egy szemérmes kislány. Ő szeretett engem, én szerettem őt meg a tantárgyát is. Hegyi tanár úr egyre súlyosbodó betegsége miatt Laczkó Zoltán tanár úr folytatta a matematika oktatását, de az osztályunkban szinte reménytelenül. De ekkor tudtuk meg, hogy mi a férfi szolidaritás.

A kalocsaiaktól hallottuk, hogy a felesége megcsalja a Simon igazgató úrral. A tanár úr még órára is behozta a kisfiát, aki a katedrán üldögélve-játszadozva várta ki az óra végét. Az édesapja egyáltalán nem feleltetett, hanem lelkiismeretesen belemélyedve egy-egy nehéz feladat megoldásába, csak annyit ígért: „Annak egyest adok, aki nem halad velem együtt a másolással.” Néha valóban megtette, hogy végigszaladt a padok között, és ellenőrizte, eleget teszünk-e a kérésének. Mélyen megvetettük a feleségét! Életemben először nem értettem, hogyan lehet egy szimpatikus, jóképű és agilis férfit felcserélni egy „vízilóra”, csak azért, mert igazgató. Selmeczy Károly tanár úr szellemileg teljesen leépülve jött le a csillagvizsgáló szobájából kémiát tanítani. Minden óra elején csak a napló első lapjain kereste az áldozatokat, talán néha a K betűig is elvetődött, de a névsor végének soha nem volt felelete. Rejtély, miként állapította meg ennek a hiányzó gyerekcsoportnak a jegyeit. Az is előfordult, hogy amikor a daliás termetű Csóti Pista felelt, az osztály legkisebb tagja, Balázs Pista a háta mögött és a katedrán állva súgta, mint egy színházban, könyvből a feltett kérdésekre a helyes választ. Szegény tanár úr, ennyire nem volt már ura a helyzetnek.

Takács József tanár úr volt számomra a legfélelmetesebb és leginkább visszataszító. A rideg ember hatására szinte megfagyott a levegő, amikor belépett a terembe. Rendkívüli módon kivételezett a kalocsaiakkal; valószínűleg eljártak hozzá különórára többen is. De a kollégistákat, többnyire falusi gyerekeket, jól láthatóan és hallhatóan, megvetette. Bemagoltatta a konjugációkat meg a deklinációkat, és rövid versrészletek szókincsét szótároztuk. Ezekből feleltetett. Rendkívül monoton órákat tartott. A római kultúra nagyságáról egyetlen okos eszmefuttatással sem elmélkedett a hosszú négy év folyamán. Ebben a „humán” osztályban, tudtommal, csak a Hegyi Lajos érettségizett latinból.

Harmadik osztály kezdetétől egészen az érettségi napjáig Dr. Kerekes Bálintné lett az osztályfőnökünk, aki biológiát tanított még osztályfőnöki órán is. A doktorátust az állatorvos férje szerezte, és azt is tudtuk róla, hogy bejárónője van, és több időt tölt a kozmetikában, mint a munkahelyén.

Ellene indított támadást az osztály kemény magja: Énisz Péter, az osztálybizalmi, későbbi közgazdász Kiss Benedek, az ígéretes költőtehetség felbujtására, de az osztály hallgatólagos belegyezésével. Egyetlen magvas kérdéssel, amiből az egész iskolát megrengető skandalum lett. Ez így szólt: ”Tisztelt tanárnő! Helyes dolognak tartja-e azt, hogy minden osztályfőnöki helyett biológia órát tart?”

Erre a sértett hölgy kirohant, és kezdte verni a balhét. Behívatták Péter édesapját, akiről kiderült, hogy nemrég megalakult hartai téesz vezetője, természetesen masszív párttámogatással. Ezért az ügy elsimult, mint cunami után a tenger. Nem sok idő volt már hátra a negyedik évből, mindenki igyekezett mérsékelni magát.

Az érettségi lefolyásának elbeszélése is megér egy fél oldalt. A kollégistáknak csoportonként a hátsó kertben biztosították, hogy az órákon lediktált tételeket biflázhassák. Ezzel teltek a kellemes, árnyékos fák alatt a délelőttök. Ebédig. Utána pingpongozhattunk, vagy a mindig hamis fekete zongorán verhettük a billentyűket. Aki akart, természetesen tanulhatott még délután is, amíg a kobakja bírta. Két hetünk volt erre az intenzív tanulásra. Négy tantárgyra koncentráltunk: magyar, történelem, fizika és matematika.

A magyar simán lement, de a matematika feladatoktól az osztály kétharmada infarktust kapott. Még szerencse, hogy az osztályfőnökünk, aki még az ötvenéves osztálytalálkozónkon is csak ötven évesnek nézett ki, megszánt bennünket. Amikor bejött felügyelni a harmadik órában, azonnal kijelentette, hogy tekintsük távol lévőnek. Aki mind az öt feladatokat meg tudta oldani, ugorjon ki a táblához, és írja fel! Hegyi Lajos már pattant is, és feldobta a megoldásokat. Én csak hármat mertem lemásolni, mert ebből sohasem törtem babérokra, de akadtak telhetetlen stricik. Majdnem nagy balhé lett belőle, mert már este a kollégiumban a diri botránnyal fenyegetőzött. De akkor lett volna országra szóló, ha kiderül, hogy a harminc gyerekből legalább húsz egyest kapott. Ma már bevallhatom, hogy sohasem lett volna belőlem magyar – történelem szakos egyetemet végzett tanár, ha a mai kvóta-rendszer szerint vették volna fel az akkori diákokat.

A szóbelire egyik félegyházi tanár jött elnöknek. Kétszeresen legyen áldott az emléke!

Először azért, mert rendkívül elnéző volt matek és fizika szóbelin. Másodszor azért, mert miután kiosztották a bizonyítványainkat, 1961-ben mindenkinek azt véste a lelkébe: „Tudásotokkal a hazánkat szolgáljátok!” Kihagyta a „szocialista” jelzőt.

Nagyon meghatott bennünket bátran és nyíltan megvallott hazaszeretete.

Ilyen színvallásra egyetlen kalocsai tanárunk sem „vetemedett” a négy év folyamán.

Kecel, 2015. június 20. Jó egészséget kíván hálás és szerető rokonod!

Kedves István!

Azt mondják az emberi lélekkel foglalkozó pszichológusok, hogy az ember egész életét alapvetően meghatározza az első tíz év. Most megpróbálom felidézni ezt az időszakot, anélkül, hogy részletezném a szüleim, általad is ismert, kálváriáját. 1942. dec. 12- én fél nyolckor születtem. Mindig úgy emlegettem, hogy még odaérjek az első órára. Anna dédanyámnak, bár én mindig csak nagymamának szólítottam, a tekintélytisztelő rokonok és szomszédok pedig Panna néninek, életem első évtizedében, azaz 1952 - ben bekövetkezett haláláig, szinte teljesen az ő hatása és védelme alatt álltam. Amíg anyámékat a történelem zaklatta, közben a mindig mellettem álló abszolút tisztaság teljesítette a kötelességét.

Ő volt az, aki a családi legendárium szerint, amikor apám ragaszkodott a Gyula nevemhez, mert milyen jól hangzik: Gróf Zichy Gyula. /Mint Kalocsa-szakértő, tudod, kiről volt szó./ A nagyanyám csak annyit mondott rá:” Jézus szolgájához méltatlan, hogy a grófi címét emlegeti.” Ez volt az első reakciója. Apám még velünk volt másfél évig. Ekkor, tehát 44-ben, Kecskemétre irányították az egységüket, és attól kezdve évekig azt sem tudtuk, él-e, hal-e. De édesanyám idősebbik bátyja /József / is eltűnt. Amikor utoljára szabadságon volt, az oroszok már Kiskunhalason álltak. A nagyanyám nem engedte, hogy itthon elrejthesse a felesége, mert szemtanúja volt két katonaszökevény kivégzésének. Ő nem akarta a fia kivégzését látni. Józsi engedelmeskedett az édesanyjának, visszament Kiskunfélegyházára az egységéhez – meghalni. 1946-ban jött egy értesítés a kiskunfélegyházi jegyzőtől, hogy az egyik tanya szántóföldjében megtalálták testének maradványait. Arról a bizonyos katonai azonosító lapocskáról, amely szintén előkerült, a hadügyminisztérium segítségével feltételezték, hogy róla van szó. A nagyszüleim azonosították a nem régen készített, ezüst- színű fogpótlás alapján. Hazahozták, és a Kecelért folyó harcban elesett somogyi, magukat „rossebeseknek” nevező, halott bajtársai mellé temették. / a mellékelt kép akkor készült /. A nagyapámat nem láttam soha többé nevetni, és a nagyanyámmal együtt bárhová is kimozdulni a házból. Az én VITÉZ nagyapám nem tudott megbocsátani.

Ugyanebben az évben megkaptuk apám első levelét egy Magna Hungáriában létesített hadifogolytáborból. Anyámmal rögtön fényképezkedtünk, hogy láthassa a fiát és a feleségét, és ebből is merítsen kitartást a megpróbáltatásaihoz. A második levelet – szintén képekkel – meg is kapta. 1947-ben, a kékcédulás választások évében, Rákosi egyik propagandafogása az volt, hogy Pártja hazahozza a hadifoglyokat a Szovjetunióból. Apánk ennek köszönhetően az év nyarán meg is érkezett. / Erről a fogadtatásról írtam egy bátor és tekintélyt teremtő fogalmazást elsős gimista koromban. Ettől kezdve nem „legyeseztek” le sem a társaim, sem a tanárok. /

Apám nem volt elég megfontolt. Azt hitte, hogy itt olyan rendszer működik, amely elviseli az őszinte szót: „ A Szovjetunió egy nagy börtön, amelyben Sztálin a börtönőr.” 1948-ban kerékpárral elhajtott Mindszenty József hercegprímás bajai miséjét meghallgatni. Ez volt a végső csepp a keserű pohárban. Itthon a szomszédok várták a beszámolóját, de éppen csak szögre akasztotta a kabátját, és az asztalhoz ült, hogy vacsorázzon, már kopogtak is az ajtón: ”Rendőrség! Itt lakik Ugranyecz András? Kérem, kövessen bennünket az őrsre!” A kabáttal én szaladtam apám után, és a liget sarkánál utol is értem. „Köszönöm, fiacskám.” Ezzel évekre elbúcsúztunk egymástól.

Aztán anyámat is letartóztatták, és kettesben maradtunk a nagyanyámmal. Minden nap, minden órájában sziklaszilárdan, mint a hűség és a tisztesség, úgy őrizett engem abban a megkergült világban. Nyáron minden este beállított a lavórba és lemosott. Lefekvéskor együtt imádkoztunk, és mindig a lelkemre kötötte: „Ha meghalok, minden nap imádkozz értem!” Drága nagyanyám, nagy az én vétkem, igen sok fohásszal tartozom Neked! Bár hiszek benne, hogy az igazságos Isten jobbján vagy. Az a Te méltó helyed!

„ … és talán boldogok is voltunk”. Én négy alkalommal éreztem BOLDOGNAK magam, amikor ilyen típusú lelki földrengés ért. Első az a bizonyos szavalat. A másik három a fiaim születésének napjaihoz kötődik. Még gyűjtögetem őket, mert András fiamnak van egy Anna nevű kislánya, aki legalább olyan intelligens lesz, mint az én nagyanyám - dédanyám, az egykori parasztasszony: Juhász Anna.

Kecel, 2015. július 5. Szeretettel kívánok jó egészséget Néked és a Párodnak:

Kedves Lacikám!

Tudod én úgy vagyok az emberekkel, hogy aki iránt közömbös vagyok, az számomra olyan, mintha már meghalt és eltemették volna. A „városunk” lakosságának 99 százaléka ilyen. Alig van ma már olyan férfi van nőember, azaz némber, akire érdemes volna szót vesztegetni. Mária természetesen kivétel!

Te azok közé tartozol, akire érdemes még ma is visszaemlékezni. Első találkozásunkra a zsúfolt töltési könyvtárban. Mindig szerettem az olvasó embereket, mert azokkal lehetett társalogni, és ha úgy esett, vitatkozni. De arra is jól emlékezem, amikor a menyasszonnyal együtt kitartóan vártuk a megjelenésedet, Ebben is volt valami egyéni. Egyéniségre valló. Bár Shakespeare Makrancos hölgyében van egy ehhez hasonló jelenet, de tudom, hogy te akkor nem plagizáltál, hanem rögtönöztél. Azért is hálásak lehetünk, hogy gyógyszerész képzettséggel segítettél a garázsunkat összerakni. Azóta semmit sem változott. Eszerint: időtálló ez a kocsi-istálló. A feleséged akkor már nehezen viselte el a rokonságodat, azaz minket, mert hiába invitáltuk a házba, ő makacsul ragaszkodott a teraszra vezető lépcsőfeljáró második fokához. Ott üldögélt órákon át. Ebből az egyetlen életmozzanatból nem volt nehéz megjósolni, hogy mi lesz a kettőtök sorsa.

Ő is csak egy szürke némber volt, felejtsük el. Aztán van még emlékanyag a tarsolyomban, de úgy érzem, a többi már szóra sem érdemes.

Mostanában Szeberényi Istvánnal levelezek, aki tanár és igazgató is volt Kalocsán, valamint nagy kutatója annak az átkozott városnak. Én a neki írt levelekben, amelyekre természetesen, mint jó rokonhoz és értelmes emberhez illik, mindig szorgalmasan válaszol. Leírtam neki a kollégiumi életünk rejtett titkait. Az egész korra jellemző besúgórendszert és a számomra szigorú katonaéletet. Mindez 1957-től 61-ig zajlott. Pikáns időszak volt. Tekintettel a diri nemére. Ő mindig szigorúan Kalocsa-centrikus világnézettel próbál meggyőzni arról, hogy az idő tájt lehettünk csak igazán boldogok. Az erre reagáló levelemet tegnap adtam föl, amelyben megállapítottam, hogy életemben talán volt négy-öt nap, amikor olyan lelki állapotban voltam, amelyet boldognak lehet nevezni. De ezt most nem folytatom.

Azt mondja a kedves feleségem, aki közel sem mindig olyan kedves, mint én szeretném. A lényeg azonban az, hogy igen kedveljük az unokáinkat, és már közösen, teljes egyetértésben megállapítottuk, hogy András elsőszülött leány, Anna, zseniális koponya lesz. Igen sokat veszít vele, hogy nőnemű. A hugicája sem lesz butácska, csak ő hamis jellemű. Anna nyitott és kezdeményező egyéniség. Pedig még csak most kezdi az óvodát. Ha minden ígéretüket beváltják, akkor tőlük még egy fiú is várható. No, az igazán boldog nap lesz maradék életemben! Ábelék még mindig csak szingliznek, de talán jövőre, írásbeli és szóbeli határozott sürgetésemre, majd csak összedobnak egy milliomos-csemetét. Most még csak azzal szórakoznak, hogy Kavics nevű kutyájukat mindig a kiszabott / Ne cseréld fel a b-t és az sz-t! / időben sétáltassák.

Gyula fiam Ambrus nevű leszármazottja olyan lehet, mint én, mert magántanuló volt. Bizonyos órákon otthagyta az oskolát, másokra meg bejárt. Ezt szerettem volna gyerekkoromban én is. Mennyi időt elpocsékoltam a matematika meg a fizika meg a kémia órákkal. Nekem csak a magyarra, a történelemre és a művészettörténetre volt gusztusom. No, még talán a logikára és a pszichológiára. De ezekre csak megszorítással, mert a kollégiumi dirink tanította. Azt meg kell hagyni, hogy amikor az egyetemre jártam, szinte semmi újat nem tanultunk. Bőségesen elég volt, amit Sándor bátyánk belénk vert.

Az egyetemi tanárok el voltak ájulva a negyedikben bebiflázott terminus technikusaimtól.

De mindig csak az ego? Minden mondatnak én legyek a szereplője? Még azt szivárogtatják ki majd rólam a wikilékszesek, hogy egoista vagyok. Amiben lenne némi igazság. De Petőfi is az volt, mégis a hazáért halt meg.

Nos, mi van véled, te hallgatag maglódi? Sem szél, sem madár által nem jön üzenet. Egy kósza hír sincs rólad. Pedig, hidd el, nekünk nem közömbös a személyiséged, éppen ezért a pillanatnyi sorsod sem. Ragadj tollat! Ha az nincs, jó lesz ceruzával fogalmazva és címezve Kecelre, 6237-es irányítószámra, ahol a Nyár utca 2. alatt lakunk. Szeretettel ölelnek, gondolatban, Ugronék.

Kedves István!

Hogy a diskurzust stílusosan tovább folytassuk, idézzük egy számomra ismeretlen, de igen bölcs ember tömör mondását: „Szegény ország – gazdag temetők.”

Az általam is igen nagyra becsült Huszárik Zoltánnak minden filmje megtalálható a házi filmtáramban. Ha kívánod, szívesen kölcsönzöm ezeket. És mi lett a huszadik század egyetlen zseniális és magyar rendezőjének a sorsa? Aki filmet készített az Öregasszonyok emlékeiről, a Lovak tragédiájáról és Krúdy művéből, a Szindbádból. Mi lett Latinovits sorsa, akit Nagy László, a költő, nevezett el „színészkirálynak”? Életük delén tragikus véget értek. Akik pedig félre lökték őket, mert nekik hatalom adatott, de tehetség nem, egy cseppnyi lelkiismeret-furdalást sem éreztek.

Én mindig azon csodálkoztam, hogy Huszárik Zoltán halálakor egy Jancsó Miklós nevű valaki komolyan elhitte magáról, hogy ő rendezők „fejedelme”. Latinovits Zoltán halálakor, mondjuk Major Tamás, hogy ő a színészkirály. És végtelenül hosszú a rövid életű halhatatlanok sora. De mindezt már nem lehet jóvátenni. Örök időkre bevonultak a magyar Walhallába. / Széchenyi István gondolata volt még a 19. század elején, de hozzáfűzte, hogy csak a feleségével együtt hajlandó oda temetkezni. Az iránta érzett szerelem ösztökélte, hogy valami maradandót alkothasson a nemzet javára. /

Ha az elmúlás elleni harcról esik szó, mindig eszembe jut egyik gyerekkori emlékem. Apai dédanyámmal, a már múltkor is említett Juhász Annával, mindig együtt mentünk ki halottak napja előtt a temetőbe. Annak is egy igen elhanyagolt, szinte mindenki által elfeledett részébe. Milyen megszállott igyekezettel tépte öreg karjaival a nagyszülei sírjáról a sűrű gazt, hogy kibonthassa a szétmálló fakeresztet, amiről már régen lekoptak a nevek. És a hóverte, esőmosta betűk helyére, a már félig földbe süppedt keresztfára, felkötözze azt a néhány szál őszirózsát.

Már hajolni is nehezen bírt, de ezt a kultikus harcot az elmúlással minden évben megvívta, egészen a haláláig. Mert már csak ő emlékezett az arcukra, és amíg élt, az emlékük kényszerítette, hogy ne feledkezzen meg róluk. Mert olyan szegények voltak, hogy még fényképet sem csináltattak magukról. Talán eszükbe sem jutott, és csak az unokájuk emlékeiben éltek tovább. Csak Juhászok voltak meg Kapások. Nekik nem futotta arra sem, hogy pöffeszkedő angyalszobros kriptát emeltessenek az emlékezetükre.

Én csak álltam fölötte, és tudtam, hogyha a dédanyám is elmegy közülünk a „minden testnek útján”, senki sem fogja többé a térdig érő gazban megtalálni a már teljesen földbe süllyedt keresztjüket. Még én sem, pedig tanúja voltam, hogy merre kéne keresnem őket. Rövidesen azt a temetőrészt is „felszámolták”, és talán disznóólat építettek a csontjaik fölé, amikor új utcasor épült a régi temető helyén. De ezt a gyalázatot ő már nem érhette meg! Pedig bizonyára jóravaló szegény emberek voltak a mélyben porladók. Talán okosak, sőt bölcsek is, mint unokájuk, az én feledni nem tudó és nem is akaró dédanyám.

Az ő példája nyomán minden áldott nap, amíg csak bírom, meglocsolom az elődeim sírjainak minden élő virágát vagy örökzöldjét. De mi lesz, ha már mi is eltávozunk? Ki lesznek ők is szolgáltatva a kegyetlen időnek, pedig ők is nagy titkok tudói voltak, és haláluk után még nagyobbak ismerői lettek. Erről szentül meg vagyok győződve.

Dsida Jenővel egyetértésben: a test semmi, mert mulandó, a lélek, ami valóban lényeges: halhatatlan.

Sírfelirat

Megtettem mindent, amit megtehettem,

kinek tartoztam, mindent megfizettem.

Elengedem mindenki tartozását,

felejtsd el arcom romló földi mását.

Kecel, 2015. július 14. Szeretettel gondol a Szeberényiék fiára:

Tisztelt vagy Kedves Dr. Wicker Julianna!

A mellékelt témával bolyongok gyámügytől a rendőrparancsnokig immár egy hónapja. Igen felbosszantott a dolog, hiszen egy duplán szerencsétlen, mert a házasságában is az volt, ugyanakkor mérhetetlenül jóindulatú egykori osztálytársamról írok.

Mint cseppben a „keceli mocsár”, jelen van benne minden, ami a városnak nevezett

településünkre jellemző: a szomszédok közömbössége, pénzéhsége és kizsákmányolásuk brutalitása. Ifjú Szvetnyik Ferenc / Liget utca 23/2. alatti lakos / élettársa a helyi öregeket gondozó otthon ápolója. A Posta, amely nem veszi tudomásul, hogy Árvai László még él, stb. Egy kis keceli GULAG, 16 éves büntetéssel!

Kedves és Tisztelt Dr. Wicker Julianna! Legyen segítségemre, hogy ne rabszolgaként fejezze be életét az én egykori jó barátom!

A csatolt szöveget a kiskőrösi parancsnoknak küldtem július 24-én. Nevezzük feljelentésnek vagy vádiratnak, oly mindegy! Hátha Kecelen is „eppur si mouve la terra”! Élethosszig tartó hálára kötelezne a segítségével. Sőt, még azon is túl!

Kecel, 2015. augusztus 4. Ugron Gyula

nyugdíjas tanár

ÁRVAI CSALÁD

Árvai József / 1915-1998 /, Hunyadi Margit / 1921-1989 / és egyetlen fiuk Árvai László, aki 1943-ban született. Ők is a korábbi Kalocsai utcában laktak, mint mi, amelyet később Liget utcára változtattak. Szinte természetes, hogy az utca gyerekei / fiúk-lányok / vegyesen elsősorban az ő tágas udvarukon és kertjükben verődtek össze játszani. Sohasem utasítottak ki bennünket a portájukról, pedig bizonyosan a terhükre voltunk néha. Végtelen türelemmel viselte el és a szinte mindig otthon tartózkodó Margit néni a fiúk harci játékait, a focimeccseit a házuk udvarán. A nyári konyha különleges búvóhelyet biztosított a számunkra. Akkor még nem is sejtettük, hogy miért nem hagyhatja el a férjével együtt néha a lakásukat: nem tudtunk a cukorbetegségéről, amely szinte az otthonához láncolta. Józsi bácsival ritkábban találkoztunk, mert egyedül művelte szántójukat a halasi út és szőlőjüket a császártöltési út mellett. Két lovuk és jellegzetes parasztkocsijuk volt. A szántójukon elsősorban kukoricát és gabonát termesztettek. De ősszel hatalmas és sokszínű és nagyságú tökféléken is lovagolhattunk. Ezeket a disznóól mellett gyűjtötték halomba. Azután egy fából emelt góré következett, amely többnyire tele volt hántolt kukoricával, és egyúttal lezárta az udvart. De gabonájuk is termett, mert a kertjükben magas szalmakazalról csúszdázhattunk lefelé, vagy bújhattunk bele. Csumakúpok is, mint búvóhelyek, igen romantikussá tették a játékainkat. Mindez az ötvenes évek első felében történt, gyakorlatilag az általános iskola befejezéséig – 1957-ig.

Ettől kezdve szétszéledt a társaság. Volt, aki gimnáziumba ment, volt, aki valamilyen szakközépiskolába, szakiskolába, és elszakadtak a baráti szálak.

Tisztelt Radics Ferenc!

Ezt a levelet személyes hangú írásnak szántam, hogy legalább Ön előtt világosabbá váljon Árvai László tragédiája. Bizonyára lefolytatták azt a bizonyos vizsgálatot, amelynek alapján készült egy elutasító határozat.

Most csak arra kérem, szánjon néhány percet a vizsgálat hiányosságait feltáró számvetésre. Én személyesen is elbeszélgettem vele féléven keresztül hetente legalább egyszer, különböző időpontokban és élethelyzetben. Amit Ön a jelentésben olvasott, az nem volt más, mint egy megfélemlített, beteg ember „vallomása”, akinél azt tapasztaltam, hogy fogalma sincs, hány éve él ebben a szobafogságban. De az említett jelentés László rabtartóinak hazug szavait is magába foglalja. Mielőtt a feljelentést megírtam volna, személyesen is számon kértem az áldatlan állapotokat. Úgy üvöltöttek velem, mint a farkasok.

Ha valóban összehasonlítjuk az idősek otthonában, egyáltalán közösségben élő emberrel, gyalázatosak az egészségügyi és szellemi körülményei. A hosszú bezártság, a végtelennek tűnő magányosság félelmet kelt. A hazug hivatkozás az öt évre, amely legalább 15 év lehet, még egy teljesen egészséges ember számára is szellemi leépüléshez vezet. Ugyanakkor minden megváltoztathatatlannak hitt visszaélés elfogadásába. Ilyennek tekintem a ház udvarának „gépállomássá” alakítását, a ház hátsó részének lebontását. És éppen a tulajdonos, a barátom munkájával, akinek kőművesség a tanult mestersége.

Nem szokásom hazugságokat állítani. Tanúm rá néhány ezer egykori tanítványom. Ezért merek, csak bizalmasan, és csak az Ön számára, feltenni néhány kérdést:

Miért hivatkoznak egy öt évvel ezelőtti megállapodásra, aminek tartalmát nem ismerjük? Vajon érvényes-e egy idegileg sérült emberrel kötött bármilyen egyezség? Vajon mi lehet a megállapodás lényege? Miért kellett a Lacival lebontatni családi házának hátsó falait? Kitől kaptak erre bontási engedélyt? Miért alakíthattak ki ebben a hodályban, kimondottan csak az ő számára, egy egészségre veszélyes munkahelyet? A fűrészpor átrostálása elsősorban a Laci tüdejére, de általában a belső szerveire és a szemére is káros. Ön is úgy véli, hogy ez a rendszeresen végeztetett munka egyenértékű a soványka reggelivel, vacsorával és az ebéd maradékával? Amikor összecsapásunk napján ott voltam, úgy reggel kilenc óra tájban, még nem volt reggelije, majd dobtak elébe az asztalra egy szelet kenyeret és egy darab felvágottat. Reggelit várva méregerős cigarettát szívott. Ettől nem tiltották el!

Maga a vállalkozás, amelyet Szvetnyik Ferenc működtet, vajon törvényes - e? Láttam már a keceli piacon fűrészport árulni ifjú Szvetnyik Ferencet, és feltételezem, hogy Árvai László munkájának eredményével üzletelt. Nemcsak Kecelen, de, úgy vélem, az egész környéken árulja. És a Lacinak érkező postai küldeményekkel mi a helyzet? Mekkora szociális segélyt, vagy mekkora nyugdíjat vágnak zsebre ezek az emberszerű lények havonta? Mert korábban, még a házassága idején, hosszú időn át sofőr is volt.

A megkérdezett keceli orvosoknak nincs Árvai László nevű páciense. Tehát hivatalosan nem is létezik keceli lakosként? Egyik orvos azt is megjegyezte, hogy semmilyen piszkos ügybe nem óhajt belekeveredni. Az is gyanús, hogy miért hordják, ha valóban súlyos beteg, éppen Szegedre. Ki volt az, aki oda utalta, hiszen Kiskunhalason vagy Kalocsán szintén van pszichiátria? Az ellenőrzés megállapítása szerint jól lehet vele kommunikálni. Akkor miért nem megfelelő a két közeli kórház a havi ellenőrzésre? Ifjú Szvetnyik Ferenc élettársa az öregek otthonának alkalmazottja. Tud ennek a vállalkozásnak botrányos körülményeiről. Arra is kértem a vizsgálatot végző rendőrséget, hogy készítsenek minderről felvételeket. Látott-e Ön egyet ezek közül? Attól félek, hogy nem!

Tisztelt Radics Ferenc! Kérem Önt, máskor ne adja tisztességes nevét egy felszínes és szomorú, a tényeknek ellentmondó vizsgálat „eredményének” szentesítéséhez. Gyerekkori pajtásom maradék élete évekkel hosszabb és emberhez méltó lehetne. Kérem Önt, gondolja meg, a napokban az egykori és még ma is barátom, élete hetvenharmadik évét tölti. Tisztaságra, társaságra, nyugalomra lenne szüksége és rendszeres, egészséges táplálkozásra. Magam hajdan is szerettem, és ma sem önző érdek irányít, amikor újból írok Önnek róla.

2015. augusztus 19. Ugron Gyula, nyugdíjas tanár

Két alkalommal látogattam meg Árvai László családját. Először még a Margit néni életében, aki akkor már vak volt. Csak a hangomról és a szeretetemről ismert rám. Aztán végigsétáltunk a ház végéig húzódó, gerendákkal alátámasztott ámbituson. Számára már csak ez volt a megbízható tartózkodási hely. Mindez 80-as évek közepe tájékán történt, néhány évvel a halála előtt. Akkoriban temettem el a nagyszüleimet magam is. Amikor a Józsi bácsi is lebetegedett, azt tudom, hogy már a Laci hordta neki az ebédet rendszeresen, majd arról is hallottam, hogy a Józsi bácsi végül az öregek otthonában halt meg.

De a Laci tragédiájáról egyetlen szót sem hallottam. Tőle tudtam meg idei találkozásunkkor, hogy a kőművességet teherautó-vezetéssel váltotta fel. Ez alatt hidegült el tőle a felesége, majd elváltak. Közben kétszer volt elvonón.

Amikor, vagy fél éve, végre találkoztunk, alig ismertem rá. Az egykori, osztálytársai közül is kiemelkedő erejű, izmos és jó kiállású férfi helyett egy megviselt, sovány és szinte szótlan embert találtam. Lassan sikerült csak emberi kapcsolatot létesíteni vele. Érezni lehetett, hogy emberi szóval igen ritkán fordulnak hozzá. Én ettől kezdve minden héten meglátogattam, hogy fölmérjem a helyzetét.

Nem tudtam semmit a balsikerű házasságáról, amely lelkileg-testileg nagyon megviselte, hiszen legalább kétszer volt elvonón. Közben egyszerűen kizárták a vidéki / pest-környéki / házrészéből, amelyről ő - állítása szerint - nem volt hajlandó lemondani. Az apai házban teljesen magára maradt, mert bosszúból családjának egyetlen tagja sem látogatta meg többé. Ettől kezdve tört be az idegileg kikészült és valószínűleg leszázalékolt ember életébe minden erkölcsi alapelvet félredobva, Szvetnyik Ferenc és annak családja.

Tehát Árvai László életének mostani szakasza / 1998-tól napjainkig / vet föl igen elgondolkodtató kérdéseket:

Miért nincs bejelentve valamelyik helyi orvosnál? Ha az idegeire kell a gyógyszer, miért kell ezért Szegedre hordani? Nála sokkal súlyosabban idegsérült embereket a kiskunhalasi vagy a kalocsai kórház kezeli. A Lacit miért nem? Tudtommal még személyi azonosító kártyája sincs. Postáját, legyen az pénzes vagy csak egyszerűen személyes jellegű, mint egy névnapi jókívánság, miért nem juthat el hozzá közvetlenül? Mindenféle, a múltjával kapcsolatos személyi dokumentumától meg van fosztva. Hogyan lehetséges ez? A nevére érkező rendszeres segélyeket milyen alapon veheti fel ez a társaság? Vele bontatták le szülőházának hátsó falát, hogy hodályt készítsenek a rendszeresen lerakott fűrészpor-szállítmányok részére. A szelektálással kapcsolatos munkákat, amelyek egészségre, tüdőre, szemre különösen károsak, vele végeztetik. A megtisztított fűrészport az ifjú Szvetnyik árulja a különböző piacokon. Tudtommal sem az apának, sem a fiának nincs állandó munkahelye. Ha így van, akkor teljesen világos, hogy mindent, amijük van, a Laci munkájából harácsolták össze.

A Lacinak egyetlen szobácskája van, de semmiféle - az öregek otthonában megszokott – tisztálkodási lehetősége sincs. Ez annál is felháborítóbb, mert az ifjú Szvetnyik élettársa az öregek otthonának az egyik gondozója. Ne tudna erről a szeme előtt folyó barbárságról semmit? Vagy ő is fedezi valamiképpen?

Beszélhetünk emberekről egyáltalán, ha róluk esik szó?

Két emberpár

Az első két pedagógusból áll, akik negyven év után döbbentek rá, hogy az Isten nem egymásnak teremtette őket. De a férjnek volt egy ideája, hogy csak szerencsétlen családból fog kimenteni a maga számára egy feleséget, akivel aztán értelmiségiként fogják leélni az életüket.

A nyugdíjas feleség, aki a családi pénzeszsák őre, fejébe vette, hogy nyári konyhává alakíttatja át a melléképület első helyiségét. Szakember ilyesmire nem vállalkozik, hiszen mit lehet keresni egy nyugdíjas házaspár rigolyáján?

Árpi, az ezermester, aki minden munkát elvállal, az egyik vejével a sok közül nekigyürkőzik. Csinálgatják csigatempóban és órabérért. A gazda értelmiségi házaspár duplán örül, mert nincsenek kettesben, hiszen úgyis csak kerülgetik egymást. Hol köszönnek reggelenként vagy esténként kölcsönösen, de többnyire még ez is elmarad. A három fiuk már saját fedél alatt lakik, kisebb-nagyobb távolságra a szülői háztól. Bár inkább igen távol. Valahol Budapest környékén.

Árpi nagy vállalkozása az volt, hogy elvett egy szemrevaló szegény leányt, akitől ebben ez életszegény világban hét lányuk született egymás után. Kaptak is megjegyzéseket ezért, meleget és hideget egyaránt, a közelükbe került nőktől. De többnyire sértőt. Árpi zsebre vágta a sértéseket, és mindenkinek a testvére lett. Krisztusi alapon. Dolgozgatott egész életében, hogy a sok leányt minden nap asztalhoz ültethesse. És ami még nehezebb volt, mindegyiket férjhez adhassa.

Van ebben a házassághalmazban jól sikerült talán csak egyetlen egy, de ez legalább biztos pont. A többinél jöttek a válások, majd újra házasodások nagy sűrűséggel. Most, hogy a nagyanyjukat eltemették, egy kissé nagyobb lett a ház, viszont a konyhájuk egyik sarkában elkezdett működni egy kisebb létszámú óvoda. Aprócska gyerekek, többnyire virgonc fiúcskák a nagymama felügyelete mellett.

De ezek újonnan jelentkező vők is nagy-nagy szegénységből jöttek, házat is kellett a fejük fölé emelni. Árpi ezt is megtette. Falazott, csatornázott, villanyt szerelt. Minden munkát elvégzett, ami a fészekrakásokhoz kellett. Közben enni is kellett, már pedig ezek a munkák nem hoztak havi fizetést, csak állandó fejtörést.

A nagymamát nagy késéssel temethették el, mert a kórházi halála után csak két hét múlva mentek érte a hűtőben megkeresni. Ja, kérem, manapság a temetés is igen sokba kerül! Előbb be kellett fejezni az egyik új pár házacskájának a renoválását! A temetésen nem is tudott ott lenni mindegyik nagylány, mert van közöttük olyan, aki már Norvégiáig szökött.

Válnak, házasodnak, a kisgyerekek meg gyűlnek. Élik a maguk sajátságos életét.

Közben igyekeznek némi pénzt is keresni, mert a mindennapi falatra is szükség van. Az Árpi feleségét nemrég műtötték csípőficamra. Most, lám, mégis vállalkozik, hogy éjszakai műszakban beálljon próbamunkára egy pékségbe. De hatvan feletti évekkel és hét lány terhével a hátán, nem volt reménye a felvételre.

Árpi közben dolgozgat az értelmiségieknél, akik észreveszik, hogy csak cél nélkül tíblábol. Be is vallja, hogy igen keveset aludt az éjszaka, mert a feleségéért izgult: Felveszik-e? Az értelmiségi férj, próbálja előkészíteni a csalódásra, mondván: „Hogyan bírná azt a nyolc órás éjszakai megterhelést?” Nyugtatni akarta a munkását, de félő, hogy csak az aggodalmait növelte. Alig várta, hogy két-három óra múlva haza is kerékpározzon, és megnézze az asszony állapotát. Arca csupa aggodalom. De déltájban visszatér, és újból vidámkodni kezd, régi nótafoszlányokat idézget. Úgy látszik, a felesége nyugodtan pihen otthon. Egyet elénekel az egykori begyűjtéscsúfolókból: a circum dedérunt dallamára: „Ments meg, Uram, engem a végrehajtótól, ama rettenetes sokféle adótól! Reszket minden tagom, irtózok és félek, hogy majd rám tör ama rettenetes féreg. Midőn a végrehajtót rendőrök kísérik, szegény paraszt közben a pénzétől búcsúzik. Reszket minden tagom, stb.”

A munkát megnyugodva folytatja tovább. A pedagógus férj, úgy estefelé, látja, hogy Árpi vállán a felesége bocsánatkérő keze: „Dolgozzál, uracskám, mert én már nem kellek senkinek, csak neked!”

Az értelmiségi férj látja ezt a bizalmas pillanatot, és eszébe jut, hogy a felesége látni sem bírja, és ezért fagyoskodik hideg télen padlásszobai magányában, és sütögeti a nyári hőségben a testét fojtogató forró délben. Csak azt tudná a szerencsétlen, hogy miért?

Vagy ez a kapcsolat is úgy van, min hazánk és a szomszéd államok viszonyában. Magyarország nem gyűlöl senkit, legfeljebb megveti. Hiszen nyilvánvaló csalással rabolták meg a földjét, vagy a férj esetében a tisztességét.

A zsidóknak egy öreg papjuk azt jósolta egykor egy gazdag zsidónak csodaszépségű leányáról, kinél szebbet az öreg jósló nem látott életében, hogy azon lánytól fog születni a megígért Messiás. A szülők azért gondosan őrizték a lányt; őrködve mellette és védve minden férfiúval való társalgástól, mindemellett is megtörtént az, hogy teherbe esett a szép leány. Majd eljött a szülés ideje, sok zsidó jött messze földről drága ajándékkal kifejezni hódolatukat az új Messiásnak. Azonban a gyermek megszületett, és a tiszteletére jöttek meghökkenve, gyorsan elhordták magukat, megtudván, hogy ami született, az nem fiú, hanem leány.

Tiboldi István

Heti érdekességek!

A szoclib lapok, mint felháborító tényt, országossá nagyították, hogy a nemrégen elhantolt Göncz atyus temetésén ott volt a miniszterelnök is a feleségével, holott nem volt politikai meghívása. Aztán újabban azt is hazudták, hogy az öreg fejfáján ilyen szövegű fecnit találtak: Sit tibi terra gravis! Legyen néked nehéz a föld! Ez olyan hír volt, mintha én találtam volna ki.

Most van a karneválok ideje. Kölnben a bevándorlók veszélyeztetik a riherongy némbereket, Rióban pedig bizonyos szúnyogfajta terjeszt nőkre veszélyes betegséget. Kerülni kell a csókolózást, mert azon az úton is terjed. Kerülöm.

Most olvasom, hogy Berzsenyi Dániel édesapját Lajosnak hívták, a gyerekét meg Farkasnak. A Liget utcai szomszédunk Lajos volt, a Nyár utcai meg Farkas. Merő véletlen, de érdekes véletlen. Lám, ilyen kapcsolatba is kerülhet az ember az egyik legnagyobb költőnkkel.

16. 2. 7.

Egy nagyon gazdag zsidó elmegy a Louvre-ba, és mindent jobban akar tudni, mint az idegenvezető.

- Ez a festmény egy Cezanne!

- Nem, uram, ez Toulose – Lotrec.

- No, de ez egy van Gogh!

- Nem, kérem, az egy Gauguen.

- Aha, de az a festmény a randa, gonosz zsidóról egy Picasso!

- Nem, kérem, az ott egy tükör.

FIELDINGNEK IGAZA VAN

Olaszországban a fogadósok hallgatagok. Franciaországban már beszédesebbek, de azért udvariasok. Németországban és Hollandiában általában rendkívül szemtelenek. A mi a becsületességüket, azt hiszem, eléggé egyforma minden országban. Hízelgő szolgák! Semmi esetre sem szalasztanak el egy-egy alkalmat sem, hogy becsapják az embert. Ami pedig a postakocsikat illeti, azok, azt hiszem, az egész világon egyformák.

Ezeket figyeltem meg az utazásaim során, mert uram, az ilyesféle embereken kívül mással nem érintkeztem. Azért mentem külföldre, hogy eltereljem gondolataimat a tájak, állatok, madarak, halak, bogarak és növények csodálatos változatosságának szemléletével., mindazzal, amivel Isten kegyelme a földgolyó egyes részeit elhalmozza. Ez a változatosság a szemlélődő embernek nagy gyönyörűség, de egyben csodálatosan feltárul benne a Teremtő hatalma, bölcsessége és jósága. Valóban csak egy műve van a teremtésnek, amely, őszintén szólva, nem válik dicsőségére Istennek, de azt én már hosszú ideje végképp elkerültem.

-Bocsásson meg, uram – mondta Jones – de én mindig azt hittem, hogy a teremtésnek ebben a művében is éppolyan nagy a változatosság, mint az összes többiben. Azt mondják, hogy a hajlamok, a szokások és az éghajlatok sokfélesége következtében óriási különbségek vannak az emberek természetében is.

-Valójában igen kicsiny a különbség. – válaszolta a másik. -Aki azért utazik, hogy az emberek sokféle szokását megismerje, tenger fáradtságtól kímélheti meg magát, ha elmegy a velencei karneválra. Ott, egy helyen találja meg mindazt, amit minden európai király udvarában tapasztalhat. Ugyanazt a szemforgatást, ugyanazt az alakoskodást, egyszóval ugyanazokat a hóbortokat és bűnöket; legfeljebb a viselet más. Spanyolországban komor méltósággal, Olaszországban pompával és ragyogással ruházkodnak, az északi államokban lompos csavargónak öltözik a csirkefogó. De az emberi természet mindenütt ugyanaz, mindenütt csak utálni és megvetni lehet.

Ami engem illet, én úgy sétáltam mindezek a népek között, mint ön valami vásári sokadalomban. Lökdösődtem, hogy keresztül juthassak rajtuk, az egyik kezemmel befogtam az orromat, a másikkal zsebemet védelmezve. Nem szóltam hozzájuk egy árva szót sem, csak tolongtam arrafelé, ahol olyan látnivaló ígérkezett, amely vonzott; de bármennyire szórakoztató volt is az ilyen magába véve, nagyon ritkán kárpótolt a bosszúságért, amelyet a nézőközönség miatt éreztem.

-De uram hát nem akadt egy ország sem, ahol kevesebb bosszúsággal utazgathatott volna? – kérdezte Jones.

-De igen – válaszolta az öregember. - A törökök sokkal elviselhetőbbek voltak számomra, mint a keresztények. Ők ugyanis rendkívül hallgatag emberek, és sohasem gyötrik kérdésekkel az idegent.

De az összes népek közül, akiket valaha láttam, egytől mentsen meg engem az Isten: a franciáktól! Az örökös átkozott fecsegésükkel és udvariaskodásukkal, s azzal, hogy az idegennek éppúgy megadják a tiszteletet, mint honfitársaiknak / legalábbis ők ezt állítják /, de valójában csak a saját hiúságukat legyezgetik; mindezzel, mondom, annyira terhesek, hogy százszor inkább élném le életemet a hottentották közt, mint hogy még egyszer betegyem a lábam Párizsba. A hottentották piszkosak ugyan, de inkább csak kívülről. A franciáknál és más népeknél ellenben / nem akarom őket megnevezni / belül van a piszok, és értelmem számára ezek sokkal büdösebbek, mint a hottentották az orromnak.

Lehet -e elegendő ideje az embernek arra, hogy a dicsőséges, halhatatlan és örök lényről elmélkedjék, és imádja azt, aki a teremtés művében nemcsak földgolyónkat, hanem azt a számtalan ragyogó égitestet is megalkotta, amellyel mi, mint csillogó díszekkel teleszórva látjuk az egész égboltot? Jóllehet sok közülük más naprendszerek világító napja, de a mindenséggel összemérve talán csak annyi, mint néhány parányi atom – földünkhöz képest?

És vajon annak számára, aki istenes elmélkedései révén szinte szellemi érintkezésben élhet ezzel a meghatározhatatlan lénnyel, lehet -e túl hosszú egy nap, egy év, vagy akár több évszázad is, ha szakadatlanul a szent elragadtatás kegyelmi állapotában van? Vethetjük-e szemüket bármire, ami ne sugallaná nekünk az Ő hatalmának, az Ő bölcsességének és az Ő jóságának eszméjét. Nincs egyetlen bogár, nincs egyetlen növény a teremtésben, ha mégoly alacsonyrendű is, mely ne részesült volna e magasztos kegyben, s ne viselné magán hatalmas Teremtője keze vonását, s nemcsak hatalmának, hanem bölcsességének és jóságának bélyegét is.

Egyes egyedül az ember, a földgolyó királya, a Legfelső Lény végső és legnagyobb műve a nap alatt: egyedül az ember becstelenítette meg aljas módon saját természetét; hitványságával, kegyetlenségével, hálátlanságával és hűtlenségével egyedül ő tette kétségessé alkotójának jóságát.

Bizony zavarba ejt a kérdés, miképpen magyarázzuk meg, hogyan teremthetett ez a jóságos Lény ilyen ostoba és gonosz állatot.

-Hiszem és remélem azonban, hogy végkövetkeztetése: az emberiség teljes gyűlölete, amelyről beszél, igen erős általánosítás. Valójában abba a hibába esik, amelyről azt állapítottam meg, hogy rendkívül elterjedt. Nem szabad az emberiséget a legrosszabbak és a legaljasabbak példáján megítélni! Egy kitűnő író állapította meg, hogy csupán a legjobb és legtökéletesebb egyedeket vehetjük fajunkra jellemzőnek!

Tom Jones, 463.oldal

Πατηρ και υιος

2024. június 6., csütörtök

Egy különc vallomásai ~ „Te mindig olyan vagy, mint egy holdkóros.” ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche LXXV.

” Zöld erdő mélyén, kis patak szélén, párjával csendben élt egy cigány. Vén öregember, nótája nem kell, nem kell a nótája senkinek se már. Szép tavasz járja, zöld a fa ága, kis galamb vígan turbékol a fán.

Cigányok pereputtya / álomtöredék /

Húsz forint

A kis közösségi

A hűtlen kutya

A képzelt beteg

Tűzőrségen

A tánciskolában

Az improvizációs mozzanat

Egy apostol

Egy igazi NYILAS

A Nyilas jegy jellemrajza

KI VAGY MI A BAJKEVERŐ?

SEPISTA FOGLALKOZÁST VÁLT

Tihanyi doktor úr

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Visszaélés jelentése