"Kedves öcsém!" 3.

 

9. levél

 

                                                             MÁRTÍRJAINK

 

         A gyűjteményes és vaskos kötet egy-két részletét / 161 – 163. oldal / tárja csak fel a keczeli eseményeknek. Mindenekelőtt Sós István vöröskatona brutalitására összpontosítva.

         A „hivatalos adatok alapján” három áldozat halálát mutatja be két oldalon: Vajay László római katolikus káplán, Árvai András és Vén János mártírsorsán keresztül.

         „Az 1919. évi június 23- án a keczeli ellenforradalmi mozgalom leverése után, Fleisz Mihály és Árvai András keczeli földművesek vállalkoztak arra, hogy a vöröskatonák elé mennek, s megkérik őket, hogy kíméljék meg Keczel községet. Keczel és Halas között találkoztak Sós István vöröskatonával, aki hatodmagával járőrként Keczel községbe volt küldve, hogy ott „rendet csináljanak”. A találkozás alkalmával Sós István magához hívatta Árvai Andrást, - akinél fegyver volt – ezzel a szóval:

          „Gyere ide komám, te fehér vagy, mi is azok vagyunk.”

         Midőn Árvai András így tőrbe csalatva, gyanutlanul hozzájuk ment, és kezét nyújtotta Sós Istvánnak, Sós István felütötte Árvai András állát, és karabélyából két lépés távolságból ötször beléje lőtt. Árvai András rögtön meghalt.

         Keczel községbe érve, Sós István három más vöröskatonával együtt az esti órákban megjelent a római katolikus plébánián, már a folyosóról kabálta, hogy:

         „A papoknak meg kell dögleni, a papok jöjjenek ki!”

         Erre Kurcz Adolf plébános, Vajay László és Hegyi László káplánjaival együtt a folyosóra ment, ahol a négy vöröskatona rájuk fogta a fegyverét. Ebben a pillanatban előrohant Kurcz Erzsébet polgári iskolai tanítónő, a plébános testvérhúga, aki megfogta Sós István fegyverét, kérte őket, hogy ne bántsák a papokat. Sós István durván eltazsította a tanítónőt, aki a folyosón keresztül az udvarra menekült, miközben Sós István egy kézigránátot dobott utána. A gránát felrobbant, de csak a kerítést rongálta meg, emberben kárt nem tett.

         Ez alatt az egyik szomszédból egy asszony szaladt át, dulakodni kezdett a négy vöröskatonával, akik azonban megfogták és kidobták. Ezen – a vöröskatonákat zavaró – mozzanatok alatt Kurcz Adolf plébános magához tért, szóhoz jutott, és azt mondotta: ”Mégsem „illik” a vöröskatonákhoz, hogy ártatlan embereket kihallgatás nélkül akarnak legyilkolni.”

         Sós István és társai nem erőszakoskodtak tovább, hanem eltávoztak a plébániáról.

         Távozóban Sós István visszaszólt, hogy senki se merjen az épületből eltávozni, mert vissza fognak jönni. Alig múlt el tíz perc, mikor Sós István valóban visszatért, de ezúttal már csak egyedül. A folyosón újra azt kiabálta, hogy a papok menjenek ki.

          Vajay László egyedül kiment a folyosóra, ahol Sós István fegyvert fogott rá, és agyonlőtte. Majd azt kiabálta, hogy a többieknek is meg kell dögleni, és berohant az ebédlőbe. Az ebédlőben Kurcz Adolf plébános az ágyra vetette magát. Sós István kétszer rálőtt, de a sötétben célt tévesztett, és a golyók közvetlenül Kurcz Adolf plébános feje fölött a falba fúródtak.

         Uganezen a napon, esti 10 – 11 óra között Antoni László orvostanhallgató és Antoni Ferenc szigorló orvos a kórházzá átalakított keczeli csendőrlaktanya kapujában álltak, és innen látták, hogy a gyalogjárón egy ember halad. Amint később kiderült, az illető Vén János öregcsertői lakos és földműves volt. A férfival 3-4 vöröskatona jött szembe, akik közül az egyik, azt kérdezte:

         „Ki vagy?”

         Vén János azt felelte:

         „Fehér vagyok.”

         Erre nyomban lövés dördült, és Vén János összeesett. Az eset után csakhamar Sós István is megjelent a kórházzá átalakított csendőrlaktanyában, és kijelentve, hogy éppen most lőtt le egy fehér kutyát, és megparancsolta Stadler Ferenc ápolónak, hogy hozzák be az illetőt a kórházba. Amikor Stadler Ferenc és egy társa Vén János holttestével a kórház elé értek, Sós István odalépett hozzájuk, és a holttestet káromkodások közepette kétszer arcon ütötte.

          Majd visszarohant a kórházba, sorban kérdezte a sebesülteket, hogy ki miért van ott, és amikor a 19 éves Kovács Jánoshoz ért, aki mint keczeli ellenforradalmár lövészárokásás közben sebesült meg, felkapta szuronyos fegyverét, hogy Kovács Jánost keresztülszúrja. A jelen lévő Winkler Márton azonban félrelökte a kezét, és így a seblázban fekvő Kovács János az agyonszúrástól megmenekült.

         Sós István a bűncselekmények elkövetésénél a legvisszataszítóbb kegyetlenséggel járt el.  Nem riadva vissza attól sem, hogy ártatlan embert tőrbe csaljon, és az illetőt aztán megölje. Elvetemültségére és minden emberi érzés hiányára mutat az a cselekedte, hogy az általa meggyilkolt embert többször arcul ütötte.

          Erkölcsi züllöttségére megrázó bizonyítékot szolgáltatott azon tettével, hogy saját vallásának papját előre megfontoltan ölte meg. További bizonyíték még erre azon eljárása, hogy az általa halálosan megsértett, végvonaglásban lévő káplán mellől a halotti szentségek föladásával elfoglalt plébánost brutális módon eltávolította.

          A vádlott lelki eldurvultságára vall a megbánás teljes hiánya is.       Bűncselekményeinek elkövetésekor a „fehérek” iránti gyűlölet, bosszú vezette, mert hiszen ekkor a községben ellenforradalomnak jele sem volt már észlelhető, ami a fegyveres beavatkozást a részéről indokolttá tette volna.

         Sós István szörnyű bűneiért halálra ítéltetvén, kivégeztetett.

 

                                                                          +

 

                                           SÍRBESZÉD 22 ÁLDOZAT EMLÉKÉRE

 

        Kedves Barátaim!

        A történelem nemcsak hadvezérek és politikusok története, hanem kisemberek példaként szolgáló életsorsát is befogadja. Cak elő kell venni egy fekete könyvet, és fellapozni az 1919. június 23 –án bejegyzett neveknél. Feltárul előttünk a magyar történelem egyik tragikus napja. A bejegyzett halottak élén egy pap halad. Ő arra tett fogadalmat, hogy a SZERETETRŐL beszél híveinek. Ezért lett a GYÜLÖLET első áldozatainak egyike. 22 katolikus parasztember megy mögötte. Azért ítélték halálra őket, mert ragaszkodtak a földjükhöz, amely szülte őket. Keresztények voltak, ezért bűntetésül agyonlőtték, szíven szúrták és felakasztották őket. A falu sírt, a szíve megdöbbent, és a mai napig tartó félelem szállt a lelkekre.

         Drága Barátaim!

         Ma már végleg űzzük el szivünkről a félelmet! Szívünk pedig fogadja be engedelmesen az áldozatok emlékét! Régen szétomlott tetüket őrizze vigyázva a szülőföld, amelynek  védelmében ártatlanul meghaltak!

         Közel száz év után újra hallom a GYŰLÖLET fiainak és unokáinak lépéseit. Hallani vélem a kötél suhogását is, amelyet most már EGÉSZ népünk nyakára szeretnének hurkolni.

         Erre figyelmeztessen bennünket ez a szomorú és mégis magasztos névsor!

 

                                Árvai András / Herczeg Erzsébet férje, 40 éves /

                                Benedeczki Pál / Vámosi Mária férje, 45 éves /

                                Borbényi János / István és Flaisz Mária fia, 22 éves /

                                Csóti Ferenc / Filus Rozália férje, 47 éves /

                                Csúzi Sándor / József és Gubik Amália fia, 21 éves /

                                Dán István / 57 éves /

                                Fejes János / Hugyecz Mária férje, 48 éves /

                                Filus István / Hunyadi Mária férje, 32 éves /

                                Halász József / Liptai Teréz férje, 32 éves /

                                Lajkó András / Babenyecz Verona férje, 39 éves /

                                Lajkó József / Mihály és Csúzi Franciska fia, 27 éves /

                                Laki János / Ferenc és Téglás Mária fia, 18 éves /

                                Lavati János / Gubik Erzsébet férje, 41 éves /

                                Palásti Mihály / Farkas Verona férje, 68 éves /

                                Sajdik György / Paplanos Mária férje, 52 éves /

                                Salacz Gergely / Sebestyén Katalin férje, 50 éves /

                                Sebestyén Pál / István és Palásti Mária fia, 18 éves /

                                Simon Mihály / Asztalos Julianna férje, 39 éves /

                                Tusori Ferenc / István és Meggyes Verona fia, 20 éves /

                                Vajay László keceli káplán / 28 éves /

                                Vancsik István / József és Sendula Erzébet fia, 20 éves /

                                Váradi Imre / Salacz Katalin férje, 24 éves /

                               

                                                                                                          Ugron Gyula

        

        

         10. levél

 

                                                      ROMÁNJÁRÁS

 

         Talán utoljára táncolt, természetesen magányosan, az én Bobek János dédapám, amikor megtudta, hogy kedvenc leánya Péter – Pálkor egy kislánnyal ajándékozta meg a családot.

         Örömét talán még az is fokozta, hogy a vörösjárásnak is vége lett augusztus 1-jén. De korán örült, szegény, mert keletről románjárás fenyegetett. Azzal az ürüggyel árasztották el a védtelen országot, hogy kifüstöljék a bolsikat. Ez volt a hivatalos indok. Az elhallgatott pedig az, hogy ezt a maradék kis országot alaposan kifosszák.

          Kecelen is leadták névjegyüket, bár a bocskorosok 90 százaléka még írni-olvasni sem tudott, amikor agyonlőtték az érsekség helyi intézőjét, mert nem volt egyetlen franyja sem.

         Igen elszemtelenedtek, de szerencsére ekkor már a frontokról hazavergődtek a férfiak. Úgy, hogy néhány malőr érte őket a falu különböző részein. Azért használok franszoá szavakat, mert a tisztjeik frankofon műveltsége erre feljogosít.

         A fölsőtanyákon is eltűnt egy pofátlan román fegyveres. A francia gloár nem tűrhette a barbár hunok viselkedését. A helyi román parancsnok, aki föstötte magát, mint egy párizsi utcalány, kiadta a parancsot, és közben korbácsával csépelte fel lusta katonáit egy teherautóra: „Kurázs!” Személyesen akart nyomozni az ügyben.

         Madarescu katonái összeterelték a felső tanyasi férfinépet, köztük volt a Bobek János dédapám is. Mindenki gyanús volt, aki ongroá. A Vargáék tanyájában folyt a vallatás. A szomszédban, éppen a dédapáméknál összegyültek sirdogálva és szorongva az asszonyok-leányok. Talán kétszáz méter volt közöttük a távolság.

         A Bobek-tanyában várták, vajon mi lesz fiaik, férjeik sorsa. És buzgón imádkoztak is, mert igen féltették szeretteiket. Joggal, mert semmiféle kíméletre nem számíthattak ezektől a vadaktól. Megkötözött kezekkel és puskatussal hajtották őket a szomszédba.

         De a működésük minden képzeletet felülmúlt. Néhány perc elteltével már hallani lehetett néhány jajszót, majd egyre fájdalmasabbakat és gyakrabban. Egy órán keresztül vallatták és kínozták őket. Puskatussal verték, szuronnyal vagdalták össze az ártatlanokat. Csurom vér volt már mindegyik. Egy óra múlva pihenőt tartottak a verőlegények.

         Az egyik fantáziadús románnak feltűnt az én dédapám sűrű, magyaros bajúsza. Összedugták a fejüket, morogtak, mint a vérmedvék, és arccal a fal felé parancsolták a még állni tudó férfiakat. És négyen rávetették magukat a dédapámra. Kettő lefogta a lábait, a másik kettő pedig tépni kezdte csomókban a a bajúszát.

         A többiek megkövülve hallgatták az idős ember fájdalmas és hörgő sikolyát, amelyet az asszonyok is hallottak. Aztán a szomszéd tanyában minden elcsendesült. Úgy, hogy az asszonyok vették a bátorságot, és elindultak csoportosan a Vargáék felé. De már félúton találkoztak aa véres férfiakkal, akik egy lovas kocsin húzták hazafelé eszméletlen dédapám véres fejű testét. Teljesen letépték a felső ajkát. Nem is merte megnézni csak a dédanyám, Rozika néni, a felesége. Betakarta a meggyötört férfi fejét, és egészen a sírig, még a koporsóban sem engedte megnézni senkinek.

         A terrorlegények gyorsan eltakarodtak, de azért, hogy valami haszna is legyen a kirándulásnak, magukkal vitték a Vargáék két szép lovát.

 

 

11. levél

        

        

                                          A FALKAVADÁSZAT 1919 NYARÁN

 

 

         „Közép-Európában tán Pest nyújtott minderről leglátványosabb képet. A nagy szállodák előtt, a mutatós köztereken és a Duna-parti korzón – mert akkor még korzó is volt a városban – a magyar katonák egyenruhájához képest papagájtarka francia, olasz, cseh, angol, román és szerb tisztek álltak itt is, ott is kört. Nyugat-európai illatú cigarettáról pöccintgették a hamut, egyik lábukat olyan szoborszerűen helyezve a másik elé, ahogy mancsával az oroszlán zsákmányul lefoglalja a romantikus mélynyomatokon a gazellát. A román tisztekről az a hír járta, hogy puhányok, fűzik és festik magukat, de a saját katonáikat éppúgy saját kezűleg korbácsolják.

         Eszükbe sem jutott, amit pedig a az öreg vénasszonyok odasandítása kifejezett, hogy az a gőg voltaképpen min osztozkodik. Terítettek le vajon valaha népet körvadászatibb módon, kerítő falkásan, mint akkor a magyarokat?

         Nem voltak polgári közgazdászok sem, akik nem azt mutatták ki az ország népének még tavasszal, hogy a termőterületétől és természeti kincseitől megfosztott országnak épp a munkás rétege néz fagy- és éhhalál elé, de hónapokon belül?

         Délen a Pécs vidéki, északon a salgótarjáni bányavidékre úgy tette rá a kezét a más köpenye mögül vitézkedő mini imperializmus, hogy még onnan is továbbnyúl. Hisz annak közgazdászai meg azt hirdették idehallhatóan, tehát a megalázás ráadásául, hogy az Alföld neki a Tiszáig, a Csallóköz a Dunáig azért kívántatik el, mert ott terem a legjobb búza, és úgy szép a térképen egy országhatár, ha folyam jelzi.

         Clemenceau-t el-elfoghatta külön izgalmi állapot. Egyetlen fia mérnökként Magyarországra kerülvén, a hazai rideg otthon után itt meleg családi légkörbe került, belenősült, atyja zord felhördülése ellenére. A dolog odáig mérgesült, hogy a menyecske, megszülvén első gyermekét, a sarkára állt: most már ő sem akarja látni ipát. A Tigrisnek pedig nőtt egy olyan külön karma-a Duna- Tisza völgyére vágni.

         A kivonuló román hadsereg rengeteg civilt magával hurcolt. Veres Pétertől is tudjuk, hogy kifosztásuk, megbotozásuk után meggyötörve őket még a városok nyílt utcáin is, őt, legjobban Brassóban. „Életem legnehezebb megpróbáltatásai közé tartozik az a pár kilométeres futás.” Közben verték őket, a lakosság szeme láttára és jövőbeli tájékoztatásul.

                                                                                                                        Illyés Gyula

 

 

12. levél

 

                                               VAGONLAKÁSOK 1918 – 1919

 

         „A román és csehszlovák seregek megszállta területekről rengeteg magyar elmenekült már közvetlenül a fegyverszünet megkötése után. Ezeket nagyobb fennakadás nélkül magába fogadta még a város. Nem annyira a hatóság, mint inkább a rokonság keresett s talált nekik helyet.

         A végehosszatlan vonatok most csupa tehervagont hoztak. Kezdetben a kocsik elég hamar kiürültek. A vonatoknak vissza kellett térniük. Volt, hogy egy-egy vagonban három-négy család érkezett. A vasúti személyzet segített leemelgetni a gyerekeket, az öregeket. Aztán már azok esetlen szorgoskodásával a batyukat, a kosarakat, néhány könnyebben mozdítható bútort; még kalitkát is, madárral, baromfit, lábuknál összekötve. Felnőtt férfi kevés volt köztük. Dobálta, kergette ezeket még a történelem.

         Ott álltak-állongtak – néha félnapszám a családok a sínek mellett, sőt közöttük, cókmókjaikat hosszan elrendezve, a gyermekeket kézen, valamicske távolságra a rohanó kerekektől. Várták türelmesen a remény vagy az ígéret beteljesülését: a helybeli állam vagy nagybácsi jelentkezését. Aztán kivonultak a sínpálya szélére, a zajlani kezdő meder két partjára. Szűkös volt itt is a hely, de az előbbi óvatos szemlélettel itt már széket, zsámolyt, gyerekkocsit rendeztek a kőkerítés tövébe; összeillesztették az eddig szétszedve hozott ágyakat, fölállították. Hosszan, ameddig ellátott a szem.

         A vonatok azonban egyre érkeztek. Kényszerű utasaiknak hovatovább nem volt módjuk elhagyni a teherkocsikat, a látható helyszűke miatt. Nyilván kedvük sem volt ehhez a lent tanyázók látható állapota miatt. A zsúfoltságig telt meder eldugult. A rengeteg sínpár közül csak egyen-egyen pöfékelt mozdony, vonszolódott giliszta lassúságú kocsisor.

         A barlanglakás, a pincelakás, a barakklakás csapásán megjelent a század szótárában a vagonlakás.”

                                                                                                                Illyés Gyula

13. levél

 

                   Ez az emlékezés Kapás Terézről szól, az eseményekhez híven.

 

                                                           REGRUTÁK

 

         Egy megsárgult fényképet tartok a kezemben. Valamikor 1915 őszén készülhetett. Megörökítette a tiszta tekintetű apai nagyanyámat, Juhász Annát, a dédanyámat, dédapámat, a harcsabajuszos Kapás Józsefet, aki kezében tartja az örököst, az édesapámat, Ugranyecz Andrást. A kis Andrist, kalappal, mert nehogy azt higgye vaki, hogy leány ez a gyermek, ha ubony is van rajta, ami igen hasonlít a szoknyához. A kiscsizmák is jelzik, bizony kislegény az, aki hordja. Mögöttük áll egy alacsony sötét ruhás, fehér galléros asszonyka, akinek madárcsontjai vannak, és akivel, a világ rendje szerint, találkoztam volna. Távolba néző okos szemében a frontra küldött üzenet:

       „Ha jól megnézed a képet, kedves uram, láthatod, hogy mindannyian jól vagyunk erőben és egészségben. Nézd meg jól! A fiunk már kalapot hord. A fényképész úr siettette egy kicsit az időt. Ragaszkodott a kalaphoz, én meg nem vagyok ellenkezős fajta. Hiszen jól ismersz! Kalappal a fején olyan, mint egy törpe legény.

         Az édesapámnak meg az édesanyámnak is tetszik ez a közös kép. Igen büszkék az unokájukra! Édesapám azt mondta nagyon vidáman, amikor a képet meglátta:

     - Majd meglátjátok, milyen derék legény lesz, amikor húszévesen bevonul!

 

      - De én nem akarom, hogy katona legyen, és majd szomorkodjak miatta is.

 

 

       - Hála Istennek, az még nagyon messze van! Te is szabadulj meg épen és egészségesen

 

 minél hamarabb a katonaságtól!

                    

         Ne kelljen mindig ezt a fekete ruhát hordanom! Olyan vagyok benne, mint egy öregasszony. Azoknak illik is, de én megijedek magamtól, ha a tükörbe nézek: Ilyen vén lennék már húszévesen?

         Te még emlékszel rám. Gyere haza, kedves uram, és nyugtass meg! Véglegesen gyere haza, hogy ne kelljen ezt a sötét ruhát hordanom, mint egy fiatal özvegynek. Mert látok magam körül ilyeneket a templomban, amikor elmegyek és imádkozom érted is az Isten színe előtt.

         Az apámért, akinek nem öregszik a jókedve, meg az édesanyámért, aki még mindig szereti a betűket. Bár, azt hiszem, kellene néki egy új okuláré.

         A fiunkkal, a kis Andrással éjjel-nappal együtt vagyunk. Minden nap tanul valami újat, ha mást nem, a kilencedik lépés után a tizediket. De türelmetlen a természete, és szeretne mindjárt húszat lépni. Ha ez nem sikerül, hamar belenyugszik a biztos tízbe. Sír egy nyúlfarknyi ideig, azután gyorsan megvigasztalódik.

         Legalább egy hét szabadságot kérj a parancsnokodtól, hogy minél előbb örülhessünk neked! Egészségesen gyere vissza közénk, akikről tudod, hogy szeretünk! Vagy olyan messze van az a Doberdó?”

 

14. levél

                                                       ELKÉPZELT VÁLASZ

 

         Bizony, nagyon messze, kedves fiatalasszony! Még az Óperenciás – tengeren is túl, ahogyan azt a mesében mondják. Vad sziklák között, ahol a holtakat napokig nem tudják elkaparni, mert nincs annyi puha föld szemfedőnek. Az élők, a te urad is, úgy járkálnak bajtársaik hullái között, hogy megutálják még a holttestüket is. Éjszaka és lopva viszik hátra a holtakat, hogy ne vegyék el az élők harci kedvet. Azokat a csupa élet fiúkat, akikkel együtt jöttek ki a frontra a rozsdaszínű katonavonaton, és akikkel rosszat sejtve énekelték:

                                    Ha kimegyek a doberdói harctérre,

                                   

Föltekintek a csillagos nagy égre:

                                        Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

                                        Merre sirat engem az édesanyám?

 

         Bizony, nagyon messze van, az Isten is verje meg, az átkozott Doberdót meg az Isonzót, ahol feláldozzák a legderekabb magyar katonák tízezreit. Még az sem biztos, hogy ez a fénykép valaha odatalál, mert ott minden apró mozgásra rögtön lecsap a halál.

         Majd hazaengedik majd az uradat egy rövid szabadságra 1916-ban és 1917 végén is. De 1918-ban csak nagyon nehezen, mert sorsdöntő ütközetek folynak, ahová kell az ember. Az emberséges, de igen körültekintő parancsnok úr majd megengedi, hogy hazajöhessen a temetésedre. Mert méhedben kilenc hónapon keresztül hordozod, mint a rákot, egy születésre váró kisfiút, Józsikát, akinek a születése után három hétig haldokolsz./ Fiad két hét múlva követ téged./ Rögtön megy a sebes üzenet az olasz frontra:

          „Ugranyecz Andrást engedjék haza, mert szülés miatt meghalt a felesége!”

Az uradból először fölszakad a sírás, de nem engedik haza olyan hamar. A második héten már arra gondol, hogyha hazaengedik, bizonyára kimaradhat egy véres rohamból.

         Te pedig közben vársz rá, mert a tisztesség azt kívánja, hogy a férjed legalább egy pillantást vessen rád. Kihűlt testedet hideg vizű nagy dézsára teszik, hogy hűtse a nyári melegben könnyen bomló tested. A mestergerenda alá fektetnek, de úgy, hogy minden belépőt azonnal megláthass, és minden belépő azonnal megláthassa virágokkal körülfont, fehér bőrű arcod.

         Fehér ruhában fekszel a ravatalon, mert az édesanyádnak ez volt a kívánsága. Összekulcsolt kezekkel, amelyeket rózsafüzér kapcsol össze, és vársz. A táviratod hitelességét nyomozzák. Leveleznek pappal és orvossal, nehogy hazacsald az urad, és ettől vesszen el a háború.

         Édesapád már kimerte az udvari gémeskút hideg vizét meg könnyei kútját, az alatt a kéthét alatt, amikor végre hazaengedik az urad. Csak egy pillantást vet rád, aztán sietősen rászegezik a koporsófödelet. Úgy ver a kalapács hangja, ahogy utolsókat vert szíved. Erőseket, hogy tiltakozzon a halál ellen, aminek három hétig ellenálltál.

   Legyen vége minden földi mozdulatnak!- mondta AZ, és elhervadtál.

 

                              A virrasztó asszonyok édesanyáddal együtt

                              elmondották a fájdalmas rózsafüzér imáit.

                              Két hétig minden éjszakán, immár megpihenhetnek.

                              Kigördül a halottas kocsi a Kapás Józsi bácsiék udvarából.

                              Végigmegy a minden testnek utolsó útján.

 

         Sokan kísérnek, és sokan mondják: ”Milyen sokáig várt az urára, ez a szegény asszony!” Aztán gyorsan eltemetnek, hiszen már két hete vár rád a sírgödör. Elhantolnak, mint egy tisztességes harctér halottját. Mert ilyen harctér is van, s ezt tudja is az emberek java.

                                                        ITT NYUGSZIK

                                                      Istenben boldogult

                                                     Ugranyecz Andrásné

                                                   Született Kapás Terézia.

                                                 Egy kis árvát hagyott hátra

                                                 Meghalt élte virágjába’.

                                           Életének 22-ik, házasságának 5. évében.

                                                         1918. július 16.

                                            És mellette nyugszik szeretett gyermeke

                                                               Józsika.

                                             Élt 5 hetet. Meghalt 1918. július 28.

                                                        BÉKE PORAIKRA!

15. levél

 

                                            A FIADNAK IS APJA, ANYJA

 

         Azután csak vége lett a gyilkolásnak azon a mocskos csatatéren. A férjed egészségesen hazatért, és újra megnősült. Az új házasságból is fia születik, s nemigen gondolt az elsőre. Nem is kellett, mert a nagymamája és a nagypapája felnevelte a leányuk fiát. Szívből tették, mert minden nap a lányukra emlékeztette őket, bár az apjára hasonlít. De büszkeségük is, mert az iskolában jól tanult. Sosincs panasz rá. Mindig gondoskodtak arról, hogy tiszta ruhában járjon iskolába, templomba minden vasárnap a nyolcas diákmisére. a kilenckor kezdődő a leventéké volt meg az eladó lányoké. Ezt hívták „szagos misének”. A lányok meg a legények igencsak használták már akkor is a szagos szappant meg a kölni vizet. Idővel majd erre jár András is, kölni nélkül. A tízes mise a felnőtteké, a házaspároké, az idős, özvegy magányos férfiaké és nőké.

         A nagymama szeretett olvasni, a kisgyerek is megszerette. Amikor vége az elemi iskolának, magához hívatta a tisztelendő úr a nagymamát és a nagypapát:

Kedves nagypapa és nagymama! Ha papnak adják ezt a gyereket, az egyház kitaníttatja.

     Maguknak nem kerül egy fillérjükbe sem.

Meggondoltuk már mi, tisztelendő úr, hogy az nem lehet, mert akkor mi lesz velünk, öregekkel.

Teljesen magunkra maradunk. Meg ő lesz az örököse a nagy szőlőnek, a szántónknak a Kanális-parton.

A szülésben meghalt lányunk egyetlen megmaradt gyereke. Egyszerre fiunk és unokánk.

Más iskolába nem mehetne?

Gondolkozzanak el azon, amit mondtam! – búcsúzott el tőlük a tisztelendő úr.

 

         Együtt maradtak. Együtt szántottak-vetettek, arattak, egyeltek és kapáltak a kukoricásban. Metszették, kötözték, permetezték és szüretelték a szőlőt.

         Ó, a szüret! Milyen jó volt, amikor még kisgyerekként a lugzóban taposta a szőlőt, amit a dűlőre a nagypapa puttonyban hordott fel. Aztán idővel az, amikor Andris hordhatta puttonyt, és a papa táncolva törte össze a leszedett fürtöket. Otthon először ketten húzták a karos prés nyelét, aztán már maga is bírta. Hogy buzgott kifelé kas résein a szőlő leve, a must! Játék volt ez a nagypapa és az unokája között a múló idővel. Ahogy erősödött, nőtt a gyerek, egyre többet ért a munkája. Bor a picében, liszt a kamrában. Pénzük is volt annyi, hogy a szorgalmas fiuknak mindig legyen ünneplős ruhája.

         Tizennyolc évesen már bálba járt, udvarolgatott. Mindig volt tisztességes ruhája, cipője, amivel minden vasárnap elmehetett a szentmisére, mint az osztálytársai.

         Eljött a huszadik év, a tizennégyesek sorozása. A nagymama körüljárta, nehogy pihe maradjon a szép sötétszürke ruhán. A nagypapa, aki mindig jó kedvű lett, amikor ránézett, most szigorúan megparancsolta:

Üzenem a tiszt uraknak, hogyha megfelelsz, mindjárt adjanak a kezedbe fegyvert. Ezt a Tóth Lajos nevezetű kovács szomszédunkat, móresre kéne tanítani.

Már hajnalban olyan mérgesen veri a vasat meg az üllőt, hogy a legszebb álmainkat elzavarja.

 

   Nevettek egyet, aztán csókokkal útjára bocsátották a fiukat.

         A sorozó bizottság megmérte a súlyt, a hosszúságot, a szélességet és megnézte, hogy nem lúdtalpas vagy esetleg nem nő-e az illető. András megfelelt az életnek is, a halálnak is.

         A névsor alapján vizsgálódtak, és az öltözködéskor magára maradt. Ekkor egy fehérbe öltözött férfi magához intette. Hófehér volt a szakálla és minden haja szála hófehér. Félre vonta, és négyszemközt azt mondta neki:

Fiam! Azt üzenik általam, hogy hetvenöt évig fogsz élni. Ez alatt lesz háború és hadifogság. Öt éven át fogsz bujkálni a saját házadban-hazádban. Sok szerencsét, fiatalember!

      Amikor kihirdették, hogy megfelelt, András megnyugodott. A legjobb komája, Filus      Andris segítette felkötni a nemzeti színű szalagot, azután a többivel együtt énekelte:

                                Mikor mentem sorozásra,

                                Virág volt a kalapomnál.

                                Mikor jöttem sorozásról,

                                Szalag volt a kalapomnál.

 

                                Az van írva a szalagra,

                                Szalag mindkét oldalára:

                                Nem sok idő van már hátra

                                Ebbe’ a kutya civil ruhába’.

 

         Nagyszülei felnéztek rá egészen október ötödikéig, a bevonulásig. Addig a kortársaival, a jó komákkal elbúcsúztatták a gyerekkort, az ifjúságot. Ugranyecz Andris először és utoljára be is rúgott. De bortermelő létére sörtől. Olyan beteg lett, mint húszéves koráig semmitől soha. Ez volt élte utolsó, sörös-boros pohara.

 

16. levél

 

                          MI LETT AZ ÍGÉRET FÖLDJÉVEL?

 

         Amikor az első világháború megkezedődött, azzal tüzelték harcra a nincstelen bevonulókat, hogy a győztes háború után, „mire a levelek lehullanak”, minden baka földben kapja meg a jutalmát. A háború csak nem akart véget érni, és bizony egyre több szegény ember akadt, aki valóban a földben kapta meg jutalmát, a végső nyugodalmát.

         De négy-öt év múlva is élt az emberek szívében az ígéret, és követelték a jussukat.

                                 Nézzük, mire jutottak a keceliek?

         Szabó Dezső, aki minden aljasság bátor ostora volt, ezt így fogalmazta meg:

         „A földreform a nemzetnek becsületszóval garantált adóssága volt. E földreform nem kegy, sőt: már nem is parlamenti akarattól függő megadás. E földreform egyszerűen nem egyéb, mint köteles kiadása egy már megvásárolt dolognak.. Öt évig hulló vérével, egy valószínűtlen pokol irtózatos szenvedésével vásárolta meg azt a magyar paraszt.” / 1923. július 9. /

         A keceli nincstelenek nem merték kérvényezni a nekik járó és megígért földbirtokot.Bátorságukból csak arra futotta, hogy az érsekséghez, a fél határ urához, csak azzal a kéréssel folyamodtak: Az érseki  akácerdő helyén szíveskedjen a szegények számára olcsó házhelyet juttatni! Tehát ezt is pénzért.

         A kérvény ismeretlen megfogalmazója sem gondolta, hogy mekkora vihart kavar ezzel a jámbor óhajával. Meskó Zoltán, Kecel akkori kisgazda képviselője, 1924. október 9-én a földreform elsikkasztása tárgyában szólalt fel:

         „Öt tárgyalás után, 1922. október elején megállapodás jött létre a kalocsai székes-főkáptalan és az igénylők között úgy a területre, mint az árra vonatkozóan. 421 elismert igénylő van, és szükségük volt valami 149 hold földre. A káptalan ezt fölajánlotta, a szerződést megkötötték.

         Az árat is megállapították. A rokkantak harminc koronát, a többiek negyven koronát fizetnek négyszögölenként. Az igénylők azonnal lefizették a költségbiztosítékot, és az iratokfelmentek a Földművelésügyi Minisztériumba. A foldművelési miniszter hozzájárult, hogy egy volt erdőterületet azonnal adjanak át. Helyette a káptalan máshol fog erdősíteni.  Az iratok fölmentek az Országos Földhitel Bankhoz.

         A szegény emberek eladták a fél hold szőlőjüket, mert a bíró azt mondta nekik, hogy megkapják a házhelyet. A kis pénz félre volt téve építési anyagra.

                                              Megtörtént az istenkáromlás!

         Két évig vártak, és amikor két év múlva megjött az Országos Földhitel Banktól a a végzés, ami tudtul adta az igénylőknek, hogy mivel a káptalan nem hajlandó erdősíteni, egyelőre tárgytalan a dolog. Keressenek maguknak máshol házhelyet!

         Nem akarom a Tisztelt Ház türelmét sokáig igénybe venni. Minden vidéken százával fordulnak elő ilyen esetek.”

         Részlet Nagyatádi Szabó István földművelési miniszter válaszából:

         „Nem bírom hallgatni a panaszokat! A helyzet az, hogy újabb és újabb nehézségek merülnek fel, és a pézügyi kormányzat a földművelési ellenére ad ki rendeleteket. A képviselő úrnak választ nem tudok adni, mert egészségem megromlott. Nem bírom a panaszokat tovább! Azon gondolkodom, és arról gondoskodom, hogy a helyemet alkalmasabb embernek adjam át.”

         Nagyatádi Szabó István a kalocsai érsekség kétszínűsége miatt dobta be végül a törölközőt.. Lemondott. Hazament falujába, Erdőcsokonyára. Október 30-án kiballagott a szőlőjébe. Egyedül volt egész délután, szalonnát sütött, késő este ért haza. Másnap reggel nyolc óra tájban hirtelen rosszul lett. Elvesztette eszméletét, és húsz perc múlva meghalt. Mindössze 61 évet élt.

         Nos, keceli szegények, hát hová lett az ÍGÉRET FÖLDJE?                                      

 

 17. levél

 

         Figyeljetek csak! Egy ötéves, hosszú hajú, barna kislány szalad be a Bogárzó füves partjáról az öreg ház udvarára. Itt lakik magányosan a nagymamája, a Rozália mama, mert ő nem hajlandó Rozizni, mint ezek a buta szomszédok. Az édesapja anyja az, akivel olyan szívesen megosztja minden boldogságát.

         Most is neki viszi a sárga virágot, két kicsi markába szorítva a sárga kikerics virágot. A cipőcskéje sáros, vizes, a ruhájának alja is az, hiszen a patakocska partjáról, az elöntött rétről szedte, hogy a mamát megörvendeztesse. Benyit vele a szobába, és fogalmazza magában: - Rozália mama, csak neked hoztam ezt a sok virágot.

         A mama hangos kiáltással kiveszi a csokrot mindkét kezéből, és tiltakozva mondja:

          - Menj! Menj! Ne is lássalak!

         A kislány ijedten kiszalad az udvar közepén álló vén eperfához, és annak könnyezi el a bánatát. Közben hallja, ahogy a mamája mondogatja:

          - Isten segíts! Jézusom! Jézusom! Oda a kotlók alja! Nem kelnek ki a kiscsibék a tojásból, mert Nagypéntek előtt virág került a házba.

         Nagyon bántotta, hogy ennyi bajt hozott kétmaroknyi tavaszi virággal, de nem értette, miért.  A mama úgyis mindent megmagyaráz neki. A lányka meglátja a nagyanyja kezében a fehér üveget, és bátortalanul elindul utána. A szenteltvizes fehér üveg van a Rozália mama kezében, és siet a kiskamrába, ahol szép sorban, kotlósok ülnek sorban a tojásokon. A kislány az ajtóból nézi, amit a mama áhítatosan művel. Minden fészek előtt imádkozik, majd meghinti szenteltvízzel a fészkeket. Azután szertartásosan a helyére teszi a szemtelt vizes üveget, és a legkedvesebb unokájához fordul:

       - Megijedtél, ugye, aranyom? Nem neked mondtam ám, hogy menj, ne is lássalak, hanem a gonosznak.  Nagyon megijesztettél engem! – simogatja ki szenteltvizes tenyerével a kislány hajából a néhány sárga virágot.

Sose felejtsd el, kislányom, amit most mondok!

Nekem is a nagyanyám kötötte a lelkemre: a tavaszi virágok Jézus vérének és könnyének cseppjei!

 Ezeket értünk hullatta valamikor régen, a mi örök üdvösségünkért.

Ami vércsepp a testéből kihullott, ami könnycsepp a szeméből a fájdalomtól kifakadt, mind-mind a földünket díszíti.

         Mi csak virágnak mondjuk őket, de te most már tudod, hogy miből lettek. Az első virágokat Nagypéntek után, feltámadásának napján kell majd az Úrjézus lábához letenni.   Ebből is lássa meg az Isten fia, hogy gondoltunk rá. Mi leszünk ott az elsők! Ugye, bogaram?- mondja, és lassan lehajolva a kislányt homlokon csókolja.

        - Mondd meg hát, Esztikém, kinek kell az első virágokat leszedni? – kérdezte ki a tanultakat most már ellágyuló hangján a mama.

-          Krisztus urunk tiszteletére!- csengett a kislány válasza.

-          És mikor?

-          Majd amikor feltámad!

-          Mit gondol az okos fejed, miért volt baj, hogy leszedted?

-          Mert ami Jézusnak jár, azt földi ember ne akarja magának! Mert, ha azt teszi, az ördög kedvére teszi. Az ördög meg nem engedi kikelni a kiscsibéket.

-          Okos lány vagy. Az én lányom vagy, csillagom!

  Igazán és nagyon szerették egymást. A ráncos homlokú, hegyes állú, kék szemű öregasszony meg fiának egyetlen lánya, aki jövőre már az apácákhoz jár iskolába.

 

 

 18. levél

 

         Azt az érdekes közös élményt örökíti meg, amelynek édesanyánk diákkorában és magam is szenvedő alanya lettem néhány évtized múlva.

 

                                  NE HAGYJ SOHA SZÉGYENT ÉRNEM!

 

         Éppen a cinkék fejedelme forgatja fürge fejét jobbra – balra a rózsabokorban, és benéz az ablakon. Köszöni szépen az együttérzésemet, de az a régi magyar szólás, mely szerint ”hideg ellen nincs vitéz”, már a cinkék között is idejét múlta.  Arra bíztat, hogy dicsérjem meg, milyen fürgén mozog ebben a kutya hideg időben.

         Aztán elbóklászik a rózsabokorban, mert valamikor, és ő erre még nagyon jól emlékezik, édes ízű bogyókat talált a tél elején. De az bizony már régen volt, mert január közepén járunk, amikor vidám téli kedvében van a hófehér út, az udvar, a háztető és az élelmét buzgón kutató madár.

         Ilyenkor az emberi élőlény akkor mozdul ki, ha kenyeret megy keresni, vagy diákember, akit az iskola nem hagy békén. A zárdaiskolában éppen az olvasást gyakoroltatja a kedves nővér a lányaival, akik már az utolsó évet morzsolgatják le napok és órák lassú múlásával.

         A nővérke sétál a padsorok között, és képzeletében ezeket a tizenkét éves kislányokat már menyasszonyi ruhában látja. Olyan fehérben, mint amilyen szűz tiszta a szomszéd háztetőt borító hó. Sóhajt egy mélyet, aztán az éppen olvasó Eszterhez fordul, és azt mondja:          „Jól olvastál, Esztikém. Jutalmul csak arra kérlek, nézd meg, mennyi időt mutat a tanári szobában a falióra.”

         A nővérke tovább sétál, és észre sem veszi, hogy sápadtabb lesz a nem hétköznapi szépségű, finom vonású arc. A kislány felemelkedik a padból, fölnéz a falon függő keresztre, és gondolatban keresztet vet. Lassabb lépésekkel, mint ahogy szokta, elindul az ajtó felé. Csak tízlépésnyi út az ajtótól a tanítói szoba órájáig.

         Istenem, milyen hosszú annak, aki még nem ismeri a múló idő titkát! Belép az ajtón, és ott függ az idő elérhetetlen magasságban a feje felett. Otthon hallotta már, hogy az IDŐ néha édes, néha mostoha. Most mostoha is, gonosz is.

         Látja a kis kövér mutatót, a cingár hosszút, amelyek szinte észrevétlen lassúsággal haladnak, de ő nem érti, mit mutatnak. A szerkezet ütemes ketyegése, az arab számok között észrevétlenül ballagó mutatók nem mondják meg az időt.

         Szerencse, hogy egy kis kápolna van a tanterem mellett, ahol leborulva kéri az Isten segítségét:

          „Ne hagyj soha szégyent érnem! Most se hagyj szégyent érnem!” – ismételgeti megszállottan, és hányja magára a keresztet.

         Talán az egész falu megtudná, hogy a Filus Eszti hatodikos létére nem ismeri az idő titkát.

         Az Úristen pártját fogja, és olyan hangosan, mint még addig soha, megszólal a drága csengőszó.

         /Húsz év múltán ugyanez játszódik le veled is, pajtás! Csak téged a Kerényi tanár úr küld órát nézni, és te is úgy jársz, mint az édesanyád. Nem is kérted a segítséget, mégis megkaptad. Valaki közben járt érted. Protekciód volt, kedves barátom!

         De a saját bőrödön is tapasztalhatod, hogy az idő múlik. Hol tűrhetetlen lassúsággal, hol szélsebesen, de előbb vagy utóbb, és elkerülhetetlenül - szégyent hoz ránk./

1931-ben és 1955-ben történt

                                                           

19. levél

 

Ha nyáj pásztora ostoba, bizony nem a helyes irányba tereli azt. Így volt Öcsém.

 

                  MIÉRT NEM JÁRHATOTT ESZTER POLGÁRIBA?

 

         „KECELEN polgári leányiskolát építeni fölösleges és céltalan. Lakossága ugyanis, leszámítva az igen csekély számú intelligenciát, földművesekből és igen szegény iparosokból áll, akik mellett még egy csomó zsidó él.

         A falusi intelligencia leányaiból 5-6 polgári iskolásnál többet összeszedni nem lehet. Az iparosok, mint faluhelyeken általában, oly szegények, hogy az elemi iskolát végzett leánygyermekeiket otthon nem nélkülözhetik.

         Még inkább áll ez a földművesekre nézve. Aki ezek közül szegény/ pedig 70 % nagyon szegény/, az csak úgy tudja fönntartani családját, ha elemi iskolát végzett gyermekei vele együtt dolgoznak és keresnek. A kisbirtokosnak is szüksége van elemi iskolát végzett gyermekeire. Ezek segítik a földmunkában, amelyre, ha napszámosokat kell fogadnia.

         A jobb módú gazdák nagyobbrészt tanyai birtokaikon laknak, s leánygyermekeiket, nagyon helyesen, úgy nevelik, hogy földműves gazdák feleségei legyenek, és ezért a földműves életet ne nézzék le, hanem megszeressék, és az avval járó munkát már gyerekkorban megszokják.

          Józan érzékükből kifolyólag nagyon jól tudják azt, hogy amelyik földműves leány 14-15 éves koráig polgári iskolába jár, az a föld szagától idegenkedik, a földműves munkát lenézi, földműveshez, férjhez menni nem akar, felveszi az úri tempót, s maga helyét a világban nem találja. Kecelen eddig még csak két ilyen lány volt. Az egyik már szerencsétlen lett, a másik meg már azon az úton van, amely a szerencsétlenségbe visz.”

                                                    Kurcz Adolf levele az Érsekséghez, 1927. április 11-én.

         „Kijelentem: Szélsőséges gazténynek s a magyarság elárulásának tekintek minden egyes esetet, amikor a magyar anya fiát Magyarországon bármilyen címen, és bármilyen eszközzel elzárnak a továbbképzés, a több ismeretszerzés lehetősége elől.

Szabó Dezső, 1937. május 1.

         Amíg ennek az „intelligens” papnak a levelét lemásoltam, legalább tíz helyesírási hibát javítottam ki. A stílusa, amely csapni való, arra vall, hogy a Biblián és az „ördög bibliáján” kívül más könyvet nem lapozott.

         A ”görénykurzus” elátkozta Ady szellemét, el az élő Babitsot, Bartókot, Kodályt, Csókot, Ferenczyt; alig volt érték, akin nem látott pokolkormot.

 

 

20. levél

 

         Kedves fiam, most egy rövid értekezés következik életem fontos férfi szereplőiről.

                                 

                                              FILUS – TESTVÉREK

 

         Ugranyecz András, az édesapánk, jó barátja és osztálytársa volt a FILUS ANDRISNAK, akinek farkasvér is folydogált az ereiben, bizonyára ezért lett erőszakos. /Talán a Farkasfalvi név sem véletlen. / Bátyja, FILUS JÓZSEF, csendes, visszahúzódó, érzékeny és átlagos képességű kisgyerek. 

         Ami belőle hiányzott, megjelent az Andrásban. Parancsoló beszédstílus, erőszakos fellépés és jó szellemi képesség.

         A diáktársadalomra akkora veszélyt jelentett, mint a kelt kincseit szállító karavánok számára az útszéli rablóbandák. Vagy menjünk az óceánra! Indián arannyal megrakott háromárbocosnak egy halálfejes kalózhajó. Még közelebb! Egy jámbor, de pénzes kereskedőnek a Rúzsa Sándor.

         Az iskola „kivégeztével”, ahonnan mindig elsőként jött haza, kiállott az utcasarokra, a diákembereket válaszút elé állította: Veréssel hazamehetnek egyenesen és rövid úton, vagy verés nélkül nagy kerülővel a disznólegelőn át. A többség inkább a kondát és a legelőt választotta. Az idősebbek is rettegték a kis ember heves haragját.

                                                               +

                                                          LEHET

                                       Lehet, hogy már régen megunt közhely:

                                       Harctér a küzdelmes élet.

                                       Te, aki azt hitted, hogy életed

                                       Örök, szomjas föld issza föl véred.

                                       Lent alszol majd, szép álomra várva.

                                       Tested szétbontják a férgek.

                                       Ha napfény éri tested egyetlen

                                       Génjét, elmondhatod: ÉLEK!

 

                                                               +

 

A rendszeres templomjárás hatással volt még a közös játékaikra is.

 

                                           MISE FILUSÉKNÁL

 

         Betyárból lesz a legjobb pandúr! A testvéreivel úgy bánt, mintha egy személyben lenne apjuk, tanítójuk és Kurcz Adolf nevű lelkipásztoruk. Főben járó bűn volt az otthon celebrált miséjéről elkésni.

Szereposztás: Kurcz Adolf plébános, alias Filus Andris / 10 éves /

Egyszerű ministráns: Filus Józsi / 13 éves /                   

A hívek tömege: Filus Eszti / 6 éves /

     A helyszín: A belső szoba. Oltár az asztal. Rajta az álló kereszt.

        Rendezői utasítások: pontos csengetés, helyes válasz a pap latin szavára, és általában: rend és fegyelem! / Aki rossz lesz, megverem. /

         Kurcz Filus Andris, lepedővel a vállán, belép a templomba, amikor Józsi megrázza a csengőt. A ministráns a pap mellett térdel, a tömeg tartja a tisztes távolságot, de együtt válaszol a ministránssal. A pap az oltár előtt letérdel, keresztet vet, azután a hívek felé fordul.

Pap: - Dominusz vobiszkum!

H+M: - Et kum szpiritu tuo!

Pap: - Szurszum korda!

H+ M: - Habémusz ad Dóminum.

Pap: - Graciasz agamusz Dómine Deó nosztró!

H+M: - Dignum eszt jusztum eszt.

Pap: Szanktusz, szanktusz, szanktusz Dóminusz Deusz Szábaot. Pléni szunt céli glória tua. Hozánná in excelzisz. Benediktusz qui venít in nómine Dómini. Hozánná in ekszcelzisz!

         Azután újból a hívekhez fordul, és együtt elkezdik mondani a Miatyánkot, a végén nem felejtik el az áment.

Pap: - Ite missza eszt! A szentmise véget ért. Menjetek békével!

H+M: - Deó gráciasz! Istennek legyen hála!

Anyánk volt a megmondhatója, hogy milyen szívesen mondották ezt a végén! Mert bizony, ha valamit elvétettek, jaj volt nekik! Filus Andris szeme villámlott, mint Zeusz az Olümposzon!

 

 21. levél

 

                                           JÓZSI KATONA LESZ

 

 

         Józsit, a legjobb testvért, aki már 1932-ben katona lett, meglátogatta a tizenhét éves öccse és a tizenhárom éves húga egyetlen férfikerékpárral. Anyánk később arra emlékezett, hogy mire odaértek, nem érezte a lábait, pedig ezután jött még a visszaút. Így látogatták meg a lágyszívű testvért, aki sírva is fakadt örömében.

Öt levele maradt ránk katonakorából:

1 levél: Filus András címére. Kedves Mamikám és papa! Jól érzed magadat, papa? Száz csókkal tisztellek. Boldog Karácsonyt!

2. levél: Tekintetes vitéz Farkasfalvi András, Kecel, I. kerület 47. sz.

Kedves szüleim! Tudatom magukkal, hogy betegségemhez mérten, hála Istennek, elég jól vagyok. A csomagot megkaptam, és nagyon szépen köszönöm. Hiányát egyébként nem érzem másnak, csak annak, amit e kép első oldalán lévő bajtárs mutogat. / Egy család van a képen. / Csak ennek a hiányát érzem. Egyébként jól érzem magam. Boldog karácsonyt és boldog újévet kívánok mindnyájuknak. Szerető fiuk, Jóska. XII. 24.

3. levél: Kecskemét, 1938. IX. 27. Kedves Szüleim! Tudatom, hogy hála az Istennek, egészséges vagyok. Amit maguknak is szívből kívánok. Tudatom azt, hogy megindultunk a nagygyakorlatra. Most Kecskeméten vagyunk. 28-án Nagykátán leszünk. Hogy onnan hová megyünk, azt majd megírom. Maradok szerető fiuk, Józsi. Tek. V. Farkasfalvi András úrnak, I. ker. 47. szám, Pest megye

4. levél: Kedves Szüleim! Hála Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is szívemből kívánok. A Maristól küldött pénzt megkaptam, amit nagyon köszönök. Az öcsémtől is ma kaptam egy lapot. Ezek még mindig Faddon vannak. Amit kértem, azokhoz vegyenek egy nadrágtartót is. Azt is küldjék el egy csomagban. Még mindig Tar községben vagyunk. A sok ámításnak ne üljenek fel! Maradok szerető fiuk, Jóska.

5. levél: Kedves Szüleim! Hála Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok. Tudatom, hogy a felvidéki magyar testvéreink felszabadítása megtörtént szerencsésen. Amire még nem is mertünk gondolni, mert még eddig semmi baj. Tudatom Kedves Szüleimmel, hogy azt az ünnepélyt és örömsírást, amit útközben láttunk, azt leírni nem lehet. Isten velük és velem. Viszontlátás reményében, szerető fiuk, Józsi.

                                                                                                                1938. nov. 15.

II./ ifjabb/ Ugranyecz András igen szeretett a barátjához, II./ifjabb/ Filus Andráshoz járni a barátság okán meg a kis Esztike szép szeméért. Eszter nagyon kedvelte a Zárdaiskolát, mert szerette tanítóit, a nővéreket. Ő is tanító nővér szeretett volna lenni! Fénykép van a varrást tanuló, tizennégy éves, lányokról. Eszter arca mennyivel finomabb a többinél!

                                                                    

22. levél

                                                    A REVÍZIÓ

 

         Tudod, fiam, úgy alakult a világ sorsa még a huszadik század elején, hogy a PÉNZ elkezdte irányítani a politikusokat, a sajtót. Óriási hasznot húzott a kiontott emberi vérből 1914 és 1918 között, az I. világháborúban. Ötmillió embert gyilkoltak meg szerte Európában. De „csak” katonákat.

          A győztesek, hárommilliós áldozattal, megnyerték a háborút. Azután megbüntették azokat, akik „csak” kétmillió embert vesztettek. Németországot, de különösen a hazánkat, a kis Magyarországot.

         Egy Trianon nevű, vesszen a név is, palotában ezzel a kicsi országgal is aláíratták a békeszerződést. Megfosztották területének kétharmad részétől, és lakosságának harmada barbár, szomszéd népek rabja lett.

         Húsz év múlva a pénzéhes urak beintettek, és újra kezdődött az egész. Kiosztották a szerepeket: Németország és Olaszország lett a „gonosz”. A kis Magyarországnak nem akart igazságot szolgáltatni más, csak ez a kettő. Ezek is csak érdekből és csak részben.

         Csúnya latin szó ez a revízió, édes Öcsém, de ha magyarra lefordítom, azt jelenti: „Adjátok vissza, amit tőlem elraboltatok!”

         Teleki Pál, aki egy tisztességes magyar ember és politikus volt, már 1939 végén attól tartott, hogy a németekkel kötött szövetség végzetessé válhat a számunkra:

         „A németekkel kell menni, mert másképp nem lehetséges, de csak egy bizonyos pontig. Ez a pont, ez a határvonal a háborúban való részvétel. Ezt semmi estre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk elvérezni hiába.

         A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, amely fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. / Vagy őrjítve? /        Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármilyen áron. A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni.

         Visszakaptuk a Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is. Ezeket meg tudjuk még emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elkötelezzük magunkat a németeknek, akik majd azután követelik az árát. És ez az ár, a velük való háborúzás lesz. Az ORSZÁG maga lesz az ára a revíziónak.”

Teleki Pál miniszterelnök levele Horthy Miklóshoz.

                                                                  

23. levél

 

         Nemzedékek jártak a falai közé. Anyám az elsőnek volt tagja, én 25 évvel később követtem Őt.             

                                                   ZÁRDAISKOLA

 

         A két világháború között az első jelentős lépés a Zárdaiskola megnyitása volt. / jegyezzük meg zárójelben, hogy az érsekség felajánlotta egy polgári iskola megnyitását, de a helyi pap a családok általános szegénységére hivatkozva, meg „akkor büdös lesz nekik a föld” megjegyzéssel, vissszautasította.

         Pedig ebben csak a hetedik-nyolcadik osztály jött volna létre, amely pl. postáskisasszonyokat képzett volna. Tehát miután Kurcz Adolf még a húszas évek derekán „betartott”, és megakadályozta egy helyi polgári leányiskola indítását, arra már igent mondott, hogy az „életre” nővérek taníthassák a kislányokat.

         Milyen érdekharcok előzték meg ennek a megnyitását is! A „Miasszonyunkról Nevezett szegény Iskolanővérek társulata” mozgalom 1860-ban érkezett Kalocsára. Kecelen a nővérek meghívása már 1908-ban felvetődött. Az Ellenzők között találjuk Pozsgay mór országgyűlési képviselőt, Antóni János és Tényi Sándor tanítókat, akik a saját, tanítóképzőben tanuló, lányuk jövendő állását féltették.

         Vezetésükkel valóságos apácaellenes mozgalom alakult ki. Az ellentábor tagjai mélyen elítélték Pozsgay Mór egyik kijelentését:

          „ Ahol apácák és papok vannak, az erkölcstelenség ott sem kisebb, mint máshol.” / A tisztelt képviselő úr magából indult ki. /

         A képviselőtestület 1921-ben határozott úgy, hogy a Nagyvendéglőt a leendő iskola céljaira átalakítják. Az oktatatás 1924. január elsején kezdődött, tehát Eszter éppen jókor, 1925-ben, kezdte az iskolába járást. Költségeit az egyházközség vállalta magára. Elsősorban a gyakorlati életre tanítottak, a vallásos érzést igyekeztek a tanítványaikban elmélyíteni. A tanítványok elmondása szerint az iskolában nagy volt a fegyelem, és szorgalmas munka folyt.

Ha már sem tanítónővér, sem polgáriba járó nem lehet, varrónő még igen.

A szülei döntöttek: Részletre vásároltak egy Singer - varrógépet, és ezzel el is dőlt a tizennégy éves kislány sorsa.

         Ma már megmosolyogtató olvasni egy megfakult boríték címzését és benne a rövid figyelmeztetést:

          „Felkérjük Nagyságos Vitéz Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmaradt részleteket befizetni.”

1935. június 18.

 

 24. levél

 

                                                A MENTATELEP

 

         Eszti szerencsés, mert a családja nem tartozott a nincstelenek közé. Bizonyosan észrevette, hogy a Zárdaiskolában is megfogyatkoztak április hónaptól az iskolatársak, és nem is találkozott velük, legfeljebb vasárnap a templomban, egészen októberig. Mert leszerződtették őket 5 havi folyamatos munkára.

         Kecel lakosságának kétharmad része kénytelen volt napszámból megélni, vagy aratóbandákba verődve, tizenegyed részért, az egyháztól bérelt zsidó birokon dolgozni, a mindennapi kenyérért. Négy-öt hold föld nem volt elég egy többgyerekes család fenntartásához.

         Kénytelenek voltak a gyereküket is elszegődtetni olyan rabló kapitalista vállalkozásokhoz, amilyen a Stielly Walteré volt. Tízéves kortól alkalmazták a kislányokat napkeltétől napnyugtáig tartó, 13-14 órás robotban. Voltak olyan lányok, akik tüdőgyulladást kaptak az állandó mentszagtól, a hajszoltságtól, és belehaltak

                                                                          +

                                            KRISZTUS-KERESZT AZ ERDŐN

 

                                            Havas Krisztus-kereszt az erdőn

                                            Holdas, nagy, téli éjszakában:

                                                 Régi emlék. Csörgős szánkóval

                                                 Valamikor én arra jártam

                                                 Holdas, nagy, téli éjszakában.

 

                                                 Az apám még vidám legény volt,

                                                 Dalolt, hogyha keresztre nézett,

                                                 Én meg az apám fia voltam,

                                                 Ki unta a faragott képet

                                                 S dalolt, hogyha a keresztre nézett.

 

                                                 Két nyakas, magyar kálvinista,

                                                 Miként az idő, úgy röpültünk,

                                                 Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,

                                                 Egymás mellett dalolva ültünk

                                                 S miként az Idő, úgy röpültünk.

 

                                            Húsz éve elmúlt s gondolatban

                                                 Ott röpül a szánom az éjben

                                                 S amit akkor elmulasztottam,

                                                 Megemelem kalapom mélyen.

                                                 Ott röpül a szánom az éjben.

                                                                                                                    Ady Endre

 

 25. levél

 

                         KRISZTUS URUNK EGYIK KERESZTJE

 

         Amikor a méltóságos Stielly Walter úr 25. házassági évfordulóját ünnepelte Gajáry Katalin asszonnyal, akinek az édesapja parlamenti képviselő volt, s ezért jöhetett létre az előkelő házasság. A nagy családi örömből juttattak a mentatelepi kislányoknak is. Azoknak a gyereklányoknak, akik a leghosszabb és legmelegebb hónapokban, iskola helyett, napkeltétől napnyugtáig neki dolgoztak. A forrón ömlő levegő hullámaiban aszalódva, és egy kis székecskén nyomorogva, 14 óra hosszat szedték és osztályozták a menta levelét.

Bizony, nagyméltóságú úr, napkeltétől napnyugtáig! Tisztességes vécéjük nem lévén, szemérmes búvóhelyet csak a közeli erdő bokrai nyújthattak. Saját kenyéren és szalonnán éltek egész héten. A többség távol lakott. Mire késő éjszaka hazaért, két-háromórai alvás után, botorkálhatott vissza, a köves országúton mezítláb, napkeltére. Ezért a többség inkább meghúzta magát egy közeli istálló szalmáján. Áprilistól a mentán már munka folyt. E miatt sokan, tanítói engedéllyel, ettől a hónaptól októberig nem is jártak iskolába. Ezt tudta a tanító, a pap, az egyházközség, a képviselőtestület és az orvosok. Micsoda maffia működött már akkor is Kecelen. A „szegényszagra”, mint hullaszagra a keselyűk, külföldről is, belföldről is idejöttek a pénzsóvár zsidó bérlők és nem zsidó társaik, hogy kisajtolják belőlük a busás hasznot.

         Tehát felkelt a nagy nap a keceli égen, talán még méltóságosabban, mint máskor. Ennek a jeles frigynek az emlékére Krisztus Urunk keresztjét állíttatta fel a közeli téglagyárnál a nagy méltóságú Stielly Walter úr. Éppen egy rabló kapitalista, kisgyereknyúzó vállalkozás, a mentatelep közelében.

         Bizony keresztszentelés lesz itt szabadtéri szentmisével, ünnepi vacsorával és hajnalig tartó mulatsággal csokorba kötve.

         Minden munkást meghívtak, aki gyalog ki tudott menni. Miután a szabadtéri szentmisét megtartották, ünnepi vacsorát tálaltak. Marhapörköltet és többféle kalácsot. Vacsora után megszólalt a talpalávaló, a mezítlábas talpak alá való. Tamás Péter bácsi és cigányzenekara húzta, pedig az csak a gazdagoknak, a KALOT legényeinek a muzsikusa. Most az egyszer mulasson rá mezítlábas is! Életében először és utoljára. Húzd rá, cigány! Elkezdődött a hajnalig tartó vigalom.

         Krisztus Urunk, aki minden bűn és szenvedés számon tartója, a lélek hangján, így szólt a keresztről a tisztelendő úrhoz:

         „Földi szolgám, gyarló dr. Földesdi Antal! Ne haragudj, de a te imád most nem hallatszik föl a mennybe. Ezért az úrért, aki maga a bal lator, mint az a másik a Golgotán, ne imádkozz többé! Hiába próbálnám őt megváltani, ezt a fajtát nem sikerül.

         Hiába leng a tömjén füstje a lábaimnál, az ördög hatalmában van ez a kicsi, keceli világ. Az agyonhajszolt gyereklányok, akik a vértanúk seregét szaporítják, elhessentik az Úr közeléből ezt a farizeus tömjénfüstöt és hazug imát.

         Nem a Mennyei Atyám, hanem az ördög állított ide, hogy 1900 évvel a megváltás után, ilyen eseménynek legyek a lehajtott fejű tanúja. Személyesen lássam és halljam ezt a pokoli mulatságot!

         Nézem a lányok lábát, hiányzik a körmük, mert éjszakai kövesúton botladozva, leverték. Életük végéig tört lesz a szemük fénye. Hiába süt a Napom, nem jut el szemük mélyére, lelkükig a Sugár. Nem hiszik el többé, hogy életük az Atyám ajándéka. Azt sem, hogy jutalmát majdan elnyeri, akit a földön megaláznak.

         Atyám, töröld ki az égi naptárból ezt az ünnepnapot, mert ezen a napon a Rosszra köttetett szövetség. Kérlek, hogy sorold be a méltóságos urat és feleségét abba a seregbe, amit, úgy húsz év múlva, a pokolba küldesz! Az itt táncoló mezítlábasokat pedig emeld magad mellé a jó illatú, égi mentatelepre - játszani! Ámen.

         Én, a szeretet prófétája, most sírni fogok. Bocsásd meg, Atyám! Keleten már hajnalodik nemsokára, de addig nem látja senki.”

         A mulatság a vége felé járt, mert halkan felkéredzkedett az égre az első napsugár. Jézus arcán ott voltak a könnycseppek. Egyik figyelmes kislány észrevette: - Hűvös az idő. Még Krisztus Urunk testét is belepte a hajnali harmat.

1930

 

 26. levél

 

                                       JÁTÉK, JÁTÉK, JÁTÉK…

 

A két Andris meg Eszter társai még játszották:

1.      Amott repül a kismadár! „Dolgozatok, legények, holnap lesz a vásár…” Ütemes munkavégzést, kopogást a mester megszakítja, s örömében felkiált: „Amott repül a kismadár!” Aki erre késve kapja föl kezét az asztalról, amin dolgozott, zálogot ad.

2.      Ki- ki a maga mesterségét folytassa! Körben ülnek, egymás után egy-egy mesterember mozdulatait utánozzák, és ebből ki kell találni, hogy miben mester.

3.      Tüzet viszek, lángot viszek. Körben állva, egy gyerek zsebkendőt visz, és váratlanul leejti valamelyik mögé, és versenyfutás kezdődik az üres helyért. „Tüzet viszek, lángot viszek. Ki ne nézz, be ne nézz! Kendő rajta.” A vesztes lesz az új körbejáró!

4.      Komámasszony, hol az olló? Kis tárgyat adogatnak marokból marokba. A középütt állónak ki kell találnia, melyik kézben van.

5.      Csöncsön gyűrű, arany gyűrű! Nálam van az ezüst gyűrű. Itt csörög, itt pörög! Itt add ki! Az előzőhöz hasonlóan. Addig éneklik, míg a kereső, rá nem talál.

6.      Lánctörés! Szakíts, ha bírsz! Két szemben álló és egymás kezét, akaratát egymáshoz szorító fiúsor. Egyik fiú kiválik a sorból, és igyekszik, lehetőleg a leggyengébb láncszemnél, nekifutva szakítani. Ha nem sikerül, kiáll. Ha igen, akkor a gyenge láncszem áll félre. Közben egymásnak felelgetik:

-          Adj, király katonát!

-          Nem adok.

-          Ha nem adsz, szakítok!

-          Szakíts, ha bírsz!

       Fiúknak való, izgalmas játék volt.

7.      „Gyertek haza, ludaim! Nem merünk. Miért? félünk. Mitől? Farkastól. Hol a farkas? Bokorban. Mit csinál? Mosdik. Miben mosdik? Arany medencében. Miben törülközik? Kis cica farkában. Gyertek, haza, ludaim!” Nagyszerű felelgetős szerepjáték. A gazdasszony hívogat, a vele szemben álló libák válaszolnak. Közöttük áll a farkas. Ha ügyes, elkapja a gazdasszonyához rohanó egyik ludacskát, aki kiáll.

8.      játék: „Elvesztettem zsebkendőmet, megver anyám érte, aki nékem visszaadja, megcsókolom érte. Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni! Szabad az én galambomnak egypár csókot adni.” Körjáték. A középütt állóval együtt közösen énekelik, majd az eldobja a kendőt, s aki elkapja, azzal két csókot váltanak. Azután helyet cserélnek egymással.

9.      játék: Ki legyen a hunyó? Kiszámolós játék. „Ecpec, kimehetsz. Holnapután bejöhetsz. Cérnára, cinegére, ugorj cica az egérre! Fuss!”

10.   játék: Aki bújt, aki nem, megyek! Mondjuk, ötvenig kell számolni a hunyónak, és akkor indul keresni a bújókat. Ha egyet megtalál, és kimondja a nevét, az kiesett a játékból. Esetleg versenyt futnak a leshelyig. Aki előbb ér oda, nyer, a másik kiáll.

11.  játék: Kiszámolós játék. Akire az utolsó szótag esik, az a fogó, esetleg a hunyó.

„An-tan - té-nusz, szó-ra-ka-té-nusz. Szó-ra-ka, ti-ke-tu-ka, bam-busz-ka!

12.  játék: Számoló: Tíz gyerek körben áll, előttük a számoló. Minden számnál más-más gyerekre mutat, és várja a ritmusos választ. Aki „szamár” lesz, az a következő számoló. „Egy-megérett a meggy. Kettő-csipkebokorvessző. Három-majd haza várom. Négy-bíz’ oda mégy. Öt-leszállott a köd. Hat-hasad a pad. Hét-dörög az ég. Nyolc-üres a polc. Kilenc-kis Ferenc. Tíz-tiszta víz. Ha nem tiszta, vidd vissza! Ott a szamár, megissza.

                                                                          +

 

                                                 AZ ÖRÖK GYERMEKSÉG

                                                               Édes átok:

                                                      Utolsó napig és hajszálig

                                                             Gyermek-szemmel

                                                                 Nézni a világot.

 

                                                              Újra-újra

                                                      Megborzaszt az emberi rosszság,

                                                                 Szepegéssel

                                                              Borzalomba fúlva.

 

                                                           Kérded, kérded:

                                                      Mért nem vagyunk mi tiszták és jók?

                                                                 S jön a válasz

                                                            S a választ nem érted.

 

                                                             Jön a válasz

                                                     S úgy hallgatod, mint riadt gyermek

                                                             S reszketsz, mint fa,

                                                            Félig - zöld és száraz.

 

                                                           S szólsz: bús kincsem,

                                                     Te szakadatlan, vén gyermekség,

                                                            Úgy imádlak:

                                                                Egyebem úgy sincsen

                                                                                                              Ady Endre

 

27. levél

 

                                           PRÍMÁS ÉS KONTRÁS

 

         A két Andris, a Filus meg az Ugranyecz ilyen felállásban csibészkedtek. Ugranyecz Andris árva gyerek volt. Az édesanyja, amikor a fiúcska négyéves volt, szült egy életerős testvért, Józsikát, akit bizonyára meg lehetett volna menteni. Az édesanyja két hétig haldoklott a szülés után. A fiacskáját három héttel utána temették. Amikor Andris édesapja, hazajött az összeomlott olasz frontról, némi idő elteltével vett magának más feleséget. Ezért maradt ő az édes nagyanyjára, nagyapjára, akik tisztességgel fölnevelték. Visszahúzódó fajta, de aki fiú létére szeretne elkövetni valami bátor tettet.

         Filus Andris mellett nem is kellett unatkoznia. Lopták a cseresznyét a szőlőkben, mint a sárgarigók. Fel a fa csúcsára, ment onnan dézsmálnak a madarak is. Ott a legédesebb! Hallgatni ott fenn, mint a sült hal, ha csősz bandukol a közelben. Andris, az Ugranyecz, nem is tudta, hogy az édesapjának a testvére, Ugranyecz István, volt akkoriban a csőszök irányítója. Az holtbiztos, bátrabban mertek volna szőlőt, gyümölcsöt csórni.

         Egy gatyában és mezítláb nekivágni a legnagyobb kalandnak: a dinnyelopásnak! Filus Andris szervez, tervez és felméri a terepet. Húsz méteres lapos kúszás a legnagyobb melegben. Elöl a prímás, ő szabályozza a tempót. Mögötte a kontrás, aki nem akar lemaradni. A forró, királydinnyés homokban csupasz fölső testtel és lábszárakkal. Véresre karmolja őket a király dinnyéje! Tovább! Mindketten figyelnek a csősz kunyhójára, meg a pulijára, akik a hűvösre bújtak. A homok olyan forró, hogy hólyagosra süti a karjukat, a lábszárukat. Aztán célba érnek, két dinnyének szárát metszik. Most már felállni, és a legnagyobb sebességgel: Iszkiri! Mert a puli nem viccel, lehúzza róluk a klott gatyát.

         Csaholhat utánuk a csősz is, a pulija is! A kiáltása utoléri őket:

          „Megismertelek, Filus Andris! Majd megmondalak az anyádnak.”

     „Megmondhatja. Két dinnye megér egy verést!” – de ezt már egy hűvös nyárfa alatt teli

 

 szájjal dünnyögi, miközben kézzel markolásszák a bendőbe a földhöz vert dinnye belét.

 

    Igaz, hogy még nem érett, de szerzett. Megérte.

 

         Másnap, ha szavatartó a csősz, előkerül a söprűnyél, mert az mindig kéznél van. Egy kis hajkurászás az udvaron, néhány találat. Az ügy ezzel lezárul.

         Ugranyecz Andris meg igen örül, hogy ilyen bátor barátja van. Otthon, a nagymamának, csak annyit mond:

    „Sokat játszottunk a napon, hólyagos lett a bőröm.”

 

         Lám, a „rossz” barát még hazudni is megtanítja az ember gyerekét. Életében először hazudott a Panna mamának.

         Az édes nagymama el is hiszi, és a sebeket finom baromfizsírral kenegeti. Csak ne jönne az a fránya éjszakai fekvés!

1926.

                                                                          +

                                                                  PERC

 

                                                     Dalol a madársereg,

                                                     hogy az erdő zeng belé,

                                                     maszatos parasztgyerek

                                                     inal a folyó felé.

 

                                                     A nap is süt melegen,

                                                     tüzesíti a leget,

                                                     nem is látni az egen

                                                     pici keskeny felleget.

 

                                                     A parasztgyerek hevül,

                                                     a folyóparton ledül,

                                                     homokon gurul tovább,

 

                                                      kavicsot fog, jó lapost,

                                                      a folyóba dobja most

                                                      s fütyörészve áll odább.                

                                                                                                        József Attila

 

 

28. levél

 

                IFJÚ FARKASFALVI ANDRÁS LEVELEI KATONASÁGTÓL

 

1. levél: T. Vitéz Farkasfalvi András, Kecel I. 47. Pest megye: Kedves szüleim! Üdvözletem küldöm Hőgyészről, Andris.

2. levél: Nagyságos Vitéz Farkasfalvi József Úrnak, Kecel, I. ker. 47. sz. Pest megye: Kedves Bátyám! Névnapod alkalmából szívélyes üdvözletemet küldöm. Egészséges vagyok, amit mindnyájatoknak kívánok. Isten veletek! Csókolom a szüleimet és téged, BANDI.

3. levél: 1942. IV. 3. vitéz Farkasfalvi András, Kecel. I. ker. Pest m. Kedves szüleim! Gyermeki szívemből szeretetteljes és boldog húsvéti ünnepeket kíván maguknak a fiuk, Andris. / A 2. doni hadsereg tagjaként ekkor indul ő is a frontra. /                      

1942. IV. 3.

                                                                        +

 

                                       A ROTHSCHILDÉK PALOTÁJA

 

                                                 Rossz fiákker, kerekes gálya,

                                                 Hol az embert hallgassra intik.

                                                 Párizsban, Bécsben, télen mindig,

                                                 Ködben és este ragyogott föl

                                                 Rothschildék palotája.

 

                                                 Kocsisom mindig arra tévedt,

                                                 Mintha kocsisom a Sors volna

                                                 S rossz fiákkeren bandukolva

                                                 Láttam: pompa, tüzes fényesség,

                                                 Szőnyegek s drága képek.

 

                                                 Boldog kocsis: egy lovat üthet.

                                                 Be boldog tenger az utca,

                                                 Hol száz gálya száz útját futja.

                                                 Be nem egyforma az az isten,

                                                 Aki kerget bennünket.

 

                                             Lekacagott a kocsis hozzám

                                             S ciceroneként  járt a szája:

                                                 Ez a Rothschildék palotája.”

                                                 S én a hideg ülésre nyomtam

                                                 Lángoló, dühös orcám.

 

                                                 Ember-könnyek sós tengerében

                                                 Éreztem siklani a gályám,

                                                 Vetélt örömök bús dagályán.

                                                 Csak egy-két tornyos szikla-kastély

                                                 Ragyogott ránk kevélyen.

 

                                                 Örök este és örök gálya,

                                                 Csak ott, ott fenn egy-egy toronyban

                                                 Lobban öröm örömre, lobban

                                                 És mindenek fölött világlik

                                                 Rothschildék palotája.

                                                                                                            Ady Endre

 

29. levél

                                                          

                                 IDŐS FARKASFALVI ANDRÁS

 

        Anyai nagyapánkról a „hallgatás” jut az eszembe. A legjellegzetesebb helyzetben, öregkorában, egy kisszéken ül, és egy légycsapóval pusztítja a legyeket. De olyan vehemensen, mintha a csatatéren egy taljánt ütne agyon. Bizonyára sokat gondolkodott a világ dolgairól, a katonamúltjáról, a gyerekeiről és a házasságáról. Azt nagyon nehéz elképzelni, három gyerekének mentalitását ismerve, hogy milyen lehetett kisgyereknek.

         Anyánk állítása szerint olyan volt, mint Józsi nagybátyánk, akit nem ismerhettem meg. Bár él a homályos kép bennem egy mesebeli férfiről, aki a Temető utcában egy kerékpáron tol. Jobbra a temető sírkeresztjei, balra egy nagy kert a mai sarki bolt mögött. Ebben a kertben sok tehenet láttam. Soványak voltak vagy kövérek? - azt csak a bibliai József, az álomfejtő, tudná megmondani. Ez a kép származhat 1944 nyaráról, esetleg kora őszéről. Másfél éves lehettem. De biztonságot éreztem, nem féltem azoktól a hatalmas állatoktól. Lehet, hogy ő volt az.

         A „nyugalom” a második szó. Minden cselekedete megfontolt. Annyit lép, amennyit szükséges, és annyit beszél, amennyi éppen elég. Bizonyos, hogy Józsit szerette a legjobban. Andris és Eszter külső - belső tulajdonságokban hasonlítottak egymásra, mindketten a nagyanyánkra. A vitézi címet Józsival vetette fel, és a délvidéki birtokot neki szánta. De abból a fiatalemberből hiányzott az erős akarat és az a fajta „bátorság”/ A harmadik szó! /, amiért a nagyapámat vitézi címmel jutalmazták.

         Egyfajta bátorsága volt, mert megnősült. De egy olyan asszonyt hagyott hátra, aki holtáig szerette. Nem ment férjhez többé. Engem, amikor kiskoromban, húsvét hétfőn, őket is meglátogattam, olyan őszinte szeretettel fogadtak, amilyennel sehol másutt a faluban.

         Olyan esemény történt, amikor a nagyapám orosz hadifogságban volt másfél évig, amiről anyám a halála előtt nem sokkal említést tett, ami egy életre jéggé fagyasztotta nagyapám érzéseit a felesége iránt. Amikor megtudta, már az esküje meg a gyerekei miatt sem válhattak szét. De két ember között, ilyen mély szakadékot, sohasem éreztem. Nem szóltak egymáshoz óraszám.  A legfontosabbat is a legkevesebb szóval. / Az „Eltévedtél” című fejezet ezt próbálja elképzelni. /

         A szomszédokkal nem volt haragban vagy barátságban. Elfogadta őket olyannak, amilyenek. Egyetlen barátját említette, aki valaha katonacimborája volt. De szerencsétlenségükre olyan messze laktak egymástól, amilyen távol van a Táncsics utcai ház az Újfalu túlsó szélétől. Templomban nem láttam, bár a nagyanyámra sem emlékszem. Esti imádkozásokra gyakran eljárt a szomszéd utcába. Együtt menni az utcán, együtt enni egy asztalnál, sosem láttam őket. Valószínűleg a templomból is ezért maradoztak el.

         A katonai kitűntetéseire büszke volt. A kezembe is adta őket, de én azt hittem, hogy csak megnézni. Pedig a halálra készülve, valószínűleg örökre nekem akarta adni. Visszaadtam, és akkor belevarrta azokat a fekete halotti ruhájába. Nagyon sajnálom, ha abban a hitben halt meg, hogy nem becsülöm egykori vitézségét.

         Legkevésbé az Andris fiát szerette, mert ő hasonlított, anyánk állítása szerint, a leginkább nagyanyánkhoz. Sohasem hallottam káromkodni, más embert megszólni. Élete vége felé a legfontosabb célja az volt, hogy túlélje a nagyanyámat. Annak halála után láttam néhányszor derűsnek, de nevetni sosem hallottam.

         Ha életemben ezt az Arany Jánosról szóló anekdotát olvastam, mindig a nagyapánk jutott eszembe. Hasonló mentalitású emberek voltak.

         „Amikor Arany János Nagyszalontán jegyzősködött, egy tanácsbeli úr azt kérdezte tőle egyszer:

         „Hogy lehet az, hogy a nemzetes jegyző úr szájából soha egy adta-teremtettét nem hallunk?”

 

Arany kurtán és nyugodtan válaszolt:

         „Nem szokásom.”

 

         „Hát ha nagyon megharagszik” - firtatá a tanácsbeli.

 

         „Akkor hallgatok” – feleli Arany.

 

         „De ha nagyon, de nagyon megharagszik?

 

         „Akkor még jobban hallgatok” – mondja Arany, s ezzel be is érte a tanácsbeli.”

 

                                                                          +

                                       MENNI KELLENE HÁZRÓL HÁZRA

                                                 Nem így kellene hűvös, árnyas

                                                 szobából, kényelmes íróasztal

                                                 mellől szólani hozzátok, jól

                                                 tudom. Menni kellene házról

                                                 házra, városról városra, mint

                                                 egy izzadt, fáradt, fanatikus

                                                 csavargó. Csak két égő szememet,

                                                 szakadozott ruhámat, porlepett

                                                 bocskoromat hívni bizonyságul

                                                 a szeretet nagy igazsága mellé.

                                                 És rekedt hangon, félig sírva,

                                                 kiabálni minden ablak alatt:

                                                 szakadt lelket foltozni, foltozni!

                                                 Tört szíveket drótozni, drótozni!

                                                                                                                       Dsida Jenő

 

 

30. levél

 

                                            A „LEGYESEK”

 

Avagy: A mulasztás : kihágás

1921. július 28. Az 1868. évi népiskolai törvény óta a tankötelezettségnek nem sikerült maragéktalanul érvényt szerezni. Az 1921.évi törvény ezért megerősíti: minden gyermek gondviselője / szülő, gyám, gazda /, a törvényi kivételektől eltekintve, köteles a gyermeket 6. életévének betöltését követően 9 tanéven át nyilvános iskolai oktatásban részesíttetni / 6 tanév elemi népiskola, 3 tanév továbbképző / ismétlő/ iskola /. Az iskolázottsági kötelezettség magában foglalja a vasár – és ünnepnapi istentisztelet látogatásának kötelezettségét is. Igazolatlan mulasztásai esetén a gondviselőt megintik, pénzbirsággal, végül kihágás miatt 600 koronáig terjedő pénzbűntetéssel sújthatják.

              Két nemzedéknyi idő alatt ebben a faluban még a hatosztályos iskolai oktatást sem akarták befejeztetni. Hogy miért? Kérdezzük meg a korszak minden helyi papjától, iskolai vezetőjétől, bírójától és a helyi vezetőtestület és egyéb értelmiségiek egykor lélegző tagjaitól! A hatosztályos kötelezőből is elcsaltak éppen egyet, a csütörtöki napot, a „kosaras ünnepet”.

             Ilyen hiányos felkészültséggel további tanulásról szinte szó sem lehetett. Ezért, igen kivételes eset, ha valakiből orvos lett. / dr. Antóni / Más keceli értelmiségiről nem is hallottam.

               Az is csak olyan módon lett, aki lett, hogy zseniális volt, vagy igen gazdag az apja. És külön órákra járatta a fiát – titokban. Nehogy a közösség fent megnevezett tagjai megróják e miatt. Buta maradt, és összehasonlítva a szomszédos falvak ifjúságával, öntudatosabb népével, olyan félbe maradt korosztályok nevelődtek, amelyek valóban” kergették a legyeket a padlásra”.

 

         Ha valaki a harmincas években befejezte a hatosztályos alapoktatást, szinte semmi továbbtanulási lehetősége nem volt. Olyan sokba került volna, hogy egy szűk rétegen kívül, mint a nagygazdák gyerekei, nem tudta vállalni a költségeit a család. A nagygazdák egyébkén is „egykéztek”, nehogy a birtokot szét kelljen darabolni! Egy Antóni nevű család volt a kivétel, amelyben a családfő belátta, hogy az sem kutya, ha a gyerekéből orvos lesz, mégpedig a saját falujában.  Igen megbecsült orvos!

         A többire még két évig várt a „csütörtöki” iskola. Kecelen még fél évszázaddal a törvényszabta, államilag kötelező bevezetése után is csak ötnapos tanítást folyt. A kosaras ünnepen tanítási szünetet adtak, minden országos gyakorlat ellenére, a községi vezetés, az iskolaszék meg a falusi közösség cinkos összekacsintásával. Ezért kapták a keceliek a ”legyesek” gúnynevet, a történettel együtt. Kecelinek lenni annyit jelentett: szellemileg alultáplált, buta és tájékozatlan.

         Amikor 1957-ben elkezdtem a középiskolát, igen nehéz volt a kalocsai tanárokban meglévő előítéletet legyőzni. Mi, keceliek, sokkal nehezebben vettük az első akadályokat, mint a kalocsaiak, a császártöltésiek, a szakmáriak, a homokmégyiek, vagy akár a szállások pota lakói. Kecelen csak osztályozni tudtak a tanárok, de tanítani nem. Kitűnővel mentem, de az első év felénél úgy örültem a 4,1 - es átlagnak, mint puli a farkának. És ez még ma is így van!

         Térjünk vissza a harmincas évekre! Csütörtökönként tehát nincs normális tanítás, de van két évig tartó, „ismétlőiskola”. Ez volt a hat év alatt megszerzett „kevés” megerősítése. Tizenhárom-tizennégy éves korukban ide jártak a fiúk is, lányok is. A gazdag kislányokat sokszor már vőlegényjelölt, komoly udvarló kísérte. Az persze nem volt a mesebeli szegény ember gyereke, hanem valamelyik módos család fia. „Guba a gubához, suba a subához.” A korkülönbség a lányok és az udvarló fiúk között általában négy év volt.

         Eszter nem volt gazdag család sarja, bár azt hiszem, hogy a társnői között a legszebbek egyike. Ez pedig a párválasztásnál keveset nyomott a latba. Mert a három gyerek mellett, vajon milye volt még a Farkasfalvi-családnak? A családfőnek vitézi címe, az egész faluban csak három első világháborús katonának. Egy hosszú házuk, két szobával, konyhával és kamrával, ami egyúttal pincét is játszott. Az épület vert falú. Az első szoba az 1941-es dunai árvíz és Bogárzó- kiöntés miatt térdre is roskadt. Ennek a helyére építkeztek később a szüleink.

         Földjeik is voltak, de az egyik Szent Imrehegy-szélben, a másik darab valahol a felső tanyákon. Három darabban szőlő, amiket viszonylag könnyű volt megközelíteni. Kettőt később eladtak házhelynek. Ezeket természetesen művelni kellett, de nem volt akkora terület, hogy ebből a három gyerek önállóan megélhetett volna.

         Ezért gondoskodtak a lányuknak „alternatív” megélhetési módról, amikor tizennégy éves korában, részletfizetésre, vettek neki egy Singer - varrógépet. A nagyapánk nem ivott, nem dohányzott, nem rendeztek ünnepi vacsorákat, minden pénzüket a gyerekek tisztességes ruhájára, cipőjére fordították.

1933.

                                                     

31. levél

 

                                         PADKAPOROS BÁLOK

 

         Eszti öt évig lánykodott. Tizenhárom-tizennégy évesen padkaporos bálban táncoltak. Leginkább lányokból állt a társaság, legföljebb a fiútestvérekből, akik meg akarták tanulni a tánc tudományát. Tizenöt-húsz fiatal is összeverődött ilyen alkalommal, mindig másnak a házánál. Általában az utcára néző egy vagy kétablakos szobában, amit télen búbos kemencével a konyhából fűtöttek. Természetesen akadt sparheltfűtésű szoba is.

         A két ablak között a tükör. A tükör mögött az egykori menyasszonyi koszorú. Két oldalán egy-egy szentkép. Balról Szűz Máriáé, jobbra Jézus Krisztusé. A két ablak között volt a virágos pad. Erre ültek várakozás közben a legénykék. A lányok az ágy vagy az ágyak szélén, legtöbbször szorosan egymás mellett.

         A mulatság akkor kezdődött, amikor a pad előtt álló asztalt valamelyik sarokban elhelyezték, és a szoba közepe üresen maradt. Mindig akadt egy jószívű nagypapa vagy ritkábban édesapa, aki szívesen citerázott a lányának meg a lány barátnőinak. Közöttük a legszebben a Balogh Sándor bácsi pengette, akivel az ötvenes évek elején cifra dolgok estek meg. / Ezt majd később elmesélem. / Citerás az asztalra helyezte a hangszerét, s néhány pengetéssel ellenőrizte a harmóniát. Aztán kezdődhetett a mulatság!

         A csárdás: kettesben, négyesben, karikában, de csak akkorában, amekkora még a szobában elfért. Sokszor buktak fáradtan és izzadtan az ágyra. Kacagtak, énekeltek minden nótát, ahogy csak a szájukon kifért. Rajcsúroztak, de vigyáztak, hogy ne haragudjanak meg a háziak, mert akkor többé nem engedik be őket.

         Egy óra múlva már tényleg poros volt a levegő. Felverték a „padka” porát./ Fűtésre alkalmas kemence keskeny széle. A kemence alapja mindig szélesebb, mint a gömbölyű búbja./

         Ilyenkor a háziak kinyitották az utcára vagy az udvarra néző ablakot, hogy szálljon a porból, az énekükből, a jókedvükből minél több az utcára. Hadd irigyeljék gondtalan fiatalságukat a szomszédok is! Vidám énekhangjuk betöltötte az egész környéket, szebbé tette az idősebb szomszédok vasárnap délutánját.

         A muzsikus jó két óra alatt igencsak elfáradt. De addig boldogan pengette a húrokat az unokájuk vagy a lányuk kedvéért!

         Ezekben a murikban nem kellett félni, hogy előkerül egy bicska a zsebből, vagy részegen hőbörög valaki. Ezekkel a házi murikkal készültek föl a nagy bálokra, amik nagyközönség előtt zajlanak majd, s azok lesznek az igazi „leányvásárok”.

         Anyánkat egy-két év múlva csak a bátyósai kísérték a vasárnap délutáni bálokra. A két testvérből legalább az egyik mindig ott volt. Petrezselymet sohasem árult, mert a testvérek legénycimborái gondoskodtak, hogy gyorsan kopjon a cipője talpa.

         Eszter tizenöt-tizenhat évesen eljárhatott a vasárnap délutáni bálokra, de este hét órára szigorúan otthon kellett lennie. Egyszer ugyan elkésett, de igen megbánta, mert az édesanyjával nem lehetett tréfálni. Söprűnyéllel keményen megtorolta a rendbontást. Ez volt az egyetlen „félrelépésem”- mondotta később a fiának. /Anyánk, jóval később, bizalmasan azt is elmondta, hogy volt olyan „lovagja”, aki a kisajtóig kísérte, és mindjárt az első alkalommal a melléhez kapkodott. Többé szóba sem állt vele! Elmondta azt is, hogy a nemi kapcsolatban semmiféle örömöt nem érzett egész élete folyamán.

          Érdekes, hogy milyen vonzalmat éreztek az asszonyok a söprűnyél iránt. Anyám is mindig azzal tudott vagy akart elpüfölni, ha rossz fát tettem a tűzre. Ha megiramodtam a kert felé, olyan tempóban futott utánam, ami megszégyenítette volna, az akkor világhíres, három kilométeres akadályfutóinkat is. /

         Tizenhat éves korától kezdve pedig ott ült a „szoknyája szélén” Ugranyecz Andris, az édesapánk. Aki aztán egy percre sem adta át a helyét, egészen a haláláig.

 

32. levél                                           

                                                LAKODALOM ELŐTT

 

Nősül a fiunk! – újságolta Panna néni Csöre néninek, aki a legjobb szomszédasszony volt az egész világon. Esze–lelke, mint az arany, de miért hagyta, hogy egy életen át Csöre nénizzék, sosem értettem. Lehet, hogy a Tóth Lajos bácsi, a butuska ura szólította így a közös idejük kezdetén, s ő engedelmesen belenyugodott. A férjébe, a sorsába meg a nevébe is. Pedig Virág Erzsébetnek hívták. Én is Csöre néninek szólítottam kölyök fejjel, de ma már nem tenném.

Most mentek el a fiatalok Kalocsára gyűrűt venni. Húsvétkor a Filuséknál, új nevükön a Farkasfalviéknál. Ott lesz mind a két család. Tőlük öten lesznek, Farkasfalvi-szülők meg a három gyerek, mink meg csak hármacskán. Egy hosszú asztalt így is körbe ülünk majd. Összeírjuk a meghívottakat. Részünkről először is a fiunk édesapját, meg annak az új családját. Ugyan nem sokat törődtek ezzel a gyerekkel, de úgy illik. Utána maguk jönnek, szomszédasszony! A Tóthékat mind elvárjuk! Csak maguk után jönnek a testvéreim meg uram rokonsága.

Húsvétkor meglesz az eljegyzés, de a menyasszony csak Péter-Pálkor lesz tizenhét éves. Fiatalka, vékonyka, de azért egészséges. Tud géppel varrni is. Már abból is megélnének. A Filuséknak szántójuk is, szőlőjük is van, de az a két fiúé.  Úgy hírlik, hogy a lányuknak bútort vesznek.  De nem a vagyon a fontos, ugye szomszédasszony?

Nem bizony, csak a békesség meglegyen! Az a legnagyobb kincs, a szegény ember boldogsága! – mondta bölcsen Csöre néni, hogy megnyugtassa Panna nénit, akit igen szeretett, és ezért szívesen hallgatta tovább:

A „vitéz” apósjelölt csak annyit mondott, hogy nem lehettek az Ugranyeczek jó katonák, ha már mind az öt hazajött a háborúból. Biztosan mindig a dekungban hasaltak vagy a hátországban szolgáltak. Még hadifoglyok sem voltak – ezt mondta. Biztosan szerencsések voltak meg okosak. De hát tehet erről az én András fiam? A mi Ugranyecz Andrisunk is eszes. A katonaságnál dicsérő oklevelet kapott. Be is kereteztettük.

Még papnak is ki akarta taníttatni a tisztelendő úr, de azt nem hagytuk. Nem maradhatunk magunkra. Meg hát a lányunk után unokánk, fiunk, örökösünk is egyszerre.

Mondtam is a gyereknek:

No, ha csak ennyi kifogása volt az apósodnak, akkor meglesz az eljegyzés. Nekünk is van annyi birtokunk, mint nekik. A szép nagy szőlő az Öregszőlőkben, meg a Kanális-parti szántó. Nem lesz nagy lakodalom! Csak a fiatalok jól meglegyenek egymással! Ugye, szomszédasszony?

A családi békesség meg a jó egészség a szegény ember boldogsága! – adott igazat Csöre néni Panna néninek.

Amikor véget ért a szüret, már jártak is a vőfélyek. Tóth Lajos családjánál így hívogattak: Dicsőség legyen az Istennek!

Tőlünk tisztelet e házban mindenkinek.

Mi elküldött követek vagyunk:

Először az Atyaistentől, aki minket megteremtett.

Másodszor a Fiúistentől, aki minket megváltott.

Harmadszor a Szentlélek Istentől, aki minket megszentelt.

Negyedszer a házigazdánktól,

Kapás József úrtól és úrnak asszonyától.

Hogyha meg nem vetnék az ő szíves kérésüket,

Megjelennének a Szentháromság templomában.

Szent hit letételére és szentség felvételére

És az ő szárnya alatt nőtt magzatjának elkísérésére.

Muzsika zendülésére, tisztes déli ebédre és esti vacsorára.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Egy pohár bor és egy-két tál étel elköltésére a lakodalmas házban szívesen látjuk.

Lajos bácsi és kedves családja, felesége és fia, meg ne vessék kérésünket,

Hanem hát úgy rendezzék sorukat, hogy 1936. október 27-én odaérjenek!

                                                      

33. levél

                                              A MENYASSZONY

 

 

         A főszereplő, a menyasszony, az esküvő előtt két héttel tüdő-és mellhártyagyulladásban megbetegedett. Csonka lett az esküvő és kiürült a nem létező pénztárcájuk, mert mindennapos vendég lett a Farkasfalviéknál az orvos. Bajúsz doktor úr, akiben a legnagyobb bizalmuk volt. Erősítő injekcióival lábra tudta állítani a menyasszonyt, az asszonyjelöltet. A házasságkötési ceremóniát, a lakodalomnak azt a részét is, amíg a vacsora tartott. Azt is, amikor a menyasszonyi ruhát levették róla, és átöltöztették asszonyi ruhába. Még egy lassú séta a vendégkoszorú előtt, amely megállapíthatta, hogy a menyecske igen rossz bőrben van. Aztán siessünk haza az ágyba – gyógyulni!

         Most már inkább csak a vőlegény ült az ágyánál. Amikor már egy kicsit jobban érezte magát, elmondta, hogy félt még a váratlan halálától is. Mert volt egy osztálytársa a Zárdaiskolában, akit a Tihanyi doktor, ugyanilyen betegséggel, majdnem a halálba küldött. A betegség kezdetétől ez a történet motoszkált a fejében, nem az esküvő meg a lakodalom.

 

 34. levél                                                                                                              

                                                   AZ ÚJASSZONY

 

Amíg az újasszony az ágyat nyomta, mindennapos beszélgetések folytak, de szigorúan csak egy órán át, mert a betegnek pihenni kellett. A történetből, amit az Eszter elmesélt két tanulságot leszűrtek. Hiszen más kárán tanul az okos. Ha lehet, ne forduljanak a Tihanyihoz, és mindig legyen annyi pénzük, hogy a bajban segítsen! Lám, ez a betegség is elvitte minden fillérjüket. A nulláról fogják kezdeni.

         Két hét múlva a menyasszony annyira rendbejött, hogy nagy sírások közepette, átköltözött az új házba. Ahol megint csak volt sírás! A szomorúság sírással búcsúztatták, az örömével fogadták. Az első perctől kezdve úgy bántak vele, mint ha az édes lányuk jött volna meg. Az újasszony már az első órában megkapta a lányuk minden ékszerét, amiket már húsz éve eltettek annak, akik az unokájuk felesége lesz. Két arany fülbevalót, a nyakláncot és a pecsétgyűrűt.

         A bútorok, amiket a szülei vettek, meg az ajándékok, amikkel a vendégsereg kirukkolt, már ott voltak az új otthonában. Akkoriban üvegpoharakat, vizeskancsókat, zománcos edényeket ajándékoztak a szegények lakodalmában.

         A Liget utcai ház valóban kicsi volt. Két szobácska meg egy konyha, közvetlenül az udvarra nyíló ajtóval. A konyhából az első szobába egy, amelynek a nagyobb, udvarra néző és egy utcára sötétlő, kicsi ablaka volt. De olyan alacsonyan, hogy aki nem akart leselkedni, az is ösztönösen benézett a szobába. Ezért kellett átláthatatlan függönyt akasztani esténként az ablakra, és az udvarra szellőztetni a szobát.

         A másik, a konyha hátán, egy keskeny, és vékony fából készült ajtó, a kamrába nyílott, ahol a kenyeret sütötték a padlásfeljáró alá gömbölyödő kemencében. Padlásfeljáró a ház hátsó végében, de oldalról.

         Bent a konyhában sparhelttel tüzeltek, és leginkább itt csapták agyon az időt. Télen főzéssel, morzsolással, beszélgetéssel, kártyázással és a jövő birtokbavételével.

         Eszternek azonnal feltűnt, hogy Panna nagymama mennyit olvas, és érdeklődik a világ eseményei iránt. A maga világában „művelt” volt és eszes. Nemcsak a kalendáriumot olvasta, hanem a szemközti kádár családjától is kért olvasnivalót. Főleg télen. A nagypapa szívesen kártyázott, főleg huszonegyezett, de a nagymama erre sem volt kapható.  Annyira megszokta József nagypapa hangos beszédét, hogy neki fel sem tűnt.

         Eszternek igen, mert az édesapja hangját ritkán lehetett hallani. József nagypapa szívből nevetett és harsányan, amikor valami tréfásat hallott vagy látott. A bort is szerette, de csak egy hektót tartott meg magának a következő szüretig. Igaz, hogy a testvérével kertszomszédok voltak, és ott még ihatott. De a mi házunkban Panna nagymama megtiltott minden ivászatot.

         József nagypapa igyekezett beszámolni nekünk mindenről, ami az utcában történt. Az évi kalendáriumok is mind megvoltak. Arra nem sajnálták a pénzt. Pedig milyen kevés pengőt tudtak évente a borból, a kukoricából vagy a piacra vitt zöldségből szerezni! Szerencsére elég nagy kertjük volt, ahol a zöldségfélék mindig megteremtek. Krumplit is csak ide tudtak vetni.

Úgy is mondhatnám, hogy nem éheztek, de pénzük az sohasem volt. Egylovas kocsival jártak ki a Kanális-partra kukoricát kapálni, a szőlőbe a soros munkát elvégezni. Andrásék lovának nem a vérével volt a baj, hanem a korával.  Nászútjuk, a Rigó húzta kocsin, a szőlőbe vezetett.

Eszter szomszédok közül két embert mindjárt megkedvelt. Később az elsőt, igen meg is szerette. Csöre nénit, akinek a vállán sokszor elsírja majd a bánatát.

          A másik egy igen alacsony ember volt. De olyan, mint a parázs! Somogyi Sörös Matyi bácsit is szimpatikusnak találta, de korán észrevette, hogy az öreg nagy szoknyabolond, aki soha nem jött zavarba. Különösen fiatalasszonyok társaságában! Mindig akadt a gyűrött, kopott sapkája alatt egy - egy friss történet. Igen szeretett az asszonyok körül legyeskedni, és jó „nagyokat” mondani. Az volt a kedvenc szavajárása:

-          Jobb ögy asszony nyersen, mint tíz férfi sülve.

 

         Potaországból jött Kecelre, hogy feleségül vegye Franci nénit, akivel gonoszul bánt. A férfiak társaságát csak akkor szerette, ha a Bor is ott ült közöttük. Ilyenkor aztán buzdította az ivócimborákat, hogy meséljenek:

-          Nem baj, ha hazudsz is, fiam, csak igaz lögyön!

      Minden „ivászatból” józanon ment haza, mert abból, amit hallott, útközben nem vesztett el semmit. De az arcát évről évre, mindig jobban, megpirította a Szent Antal tüze.

       Andrásék a legalacsonyabb széket tették alá, ha megjelent. Ez volt az egyetlen kívánsága:

-          Szeretöm mögvetni a lábam, és nem lógatni, mint az akasztott embör a magáét.

 

         Úgy adta elő az eseményeket, amit a borbélynál vagy máshol hallott, mintha ő lett volna a főszereplőjük.

          Tőle hallotta anyánk a borlopás történetét is, ízes” pota” nyelven.

 

35. levél

                                                   A BORLOPÁS

 

         Úgy van ez a mi világunk teremtve, hogy ha az egyik része sír, akkor a másik nevet. Mi, magyarok ritkán tartoztunk a kacagó feléhez. Legföljebb olyan módon, hogyha az ország egyik része bánkódott, akkor a másik fele örült ennek.

         Amikor a külföldön is nagyra becsült borvidékeink: Toka, Villányi–hegység, Balaton –felvidék és a többi kötött talajú híres táj szőlőjét kipusztította a filoxéra, a homoki bornak igen megnőtt a tekintélye. Duna-Tisza közén először a zsidó fölvásárlók dörzsölték a markukat, mert ebben mindig ők az elsők. Csak azután a szőlősgazdák, mert felment a boruk ára.

         Hirtelen olyan jónak találták a Kadarka vérszínű borát, mint a mézszínű Kövidinkáét, hogy még a fasiszta német munkás asztalára is ezekből szállítottak. A két borkereskedő, Schwarcz Sándor és Weisz Ferenc, nemcsak a keceliek borát vásárolta fel.  A szomszéd, sváb falvakba is elküldötték cenzárjaikat, alkuszaikat, hogy még „lábon” megvegyék a termést.      Ezek szívósan alkudoztak a sváb gazdákkal, Hirmannokkal, Bergerekkel, Schindlerekkel, Schwaczokkal és Weiszekkel az eljövendő borra.

         Hajósról meg Nemesnádudvarról szállították a düonüszoszi nedűt a keceli kocsik, egészen a vasútállomásig. Nem kellett hozzá más, csak egy széles, platós kocsi három hordóval, két muraközi ló és két férfi. A biztonság kedvéért. Mármint azért a biztonságért, nehogy a bor helyett vízzel telt, netán üres hordó érjen a célba.

         November elején indulhatott a szállítás, mert akkorára már a bor kiforrt, és jól lehetett látni a tiszta, vérszínű vagy mézarany testét. Mert a bornak teste van! A gyeplőt Tóth Laci fogta, aki jövőre már megérik a katonaságra. Most ugyan helyet cserélnek a társával, Somogyi Matyi bácsival, aki a minőségi ellenőr ebben a vállalkozásban. Alacsony, de fürge eszű ember, akit még a ravasz svábok sem tudnának félrevezetni.

         Szakmáron született, a poták földjén potának. Apja-anyja alacsony termetű volt, és kilenc gyereknek adtak életet. Én voltam köztük a legderekabb! – húzta ki magát peckesen. De ez a derekasság nem volt elég a katonasághoz. A nősüléshez elég, de abban a kis faluban nem talált kedvére valót. Átjött Kecelre, és feleségül vett egy csendes, nyugodt asszonyt, aki mindenben különbözött az öregtől. Két évtizede élnek már együtt, de gyermekük nem született.

         Matyi bácsi mondja meg, hogy melyik bor mehet a hordókba, föl a kocsira. Ez persze kóstolással jár, de hát ennyi terhet elbír egy alacsony ember is.

         Egy rövid ideig most Matyi bácsi hajt, amíg a Laci megsodorja a cigarettáját és rágyújt. Ezzel a kicsi parázzsal is melegíti széles, fiatal arcát, közben még barna szemeit is pihenteti, ebben a hajnali hidegben. Mert korán kell kelni annak, aki Nemesnádudvarra reggelig oda akar érni. Húsz kilométernél is nagyobb távolság.

         Az „emberes” hónapok, de különösen a november meg a december már a tél idejére esnek. Foga van mind a kettőnek. Igen hűvösek a hajnalok!  Már a fák, bokrok is deresek a mélyebb fekvésű útszélen.

         Az öreg megbízható társnak látszik, de nem is azért ültették mellé a zsidó kereskedők, hogy tele hordókat gurítgasson. Laci felel a kocsiért, a Matyi bácsi a borért.

         Laci annyit hallott róla, hogy az öreg potaországi, és csak a Franci néni, a felesége kedvéért vetődött Kecelre.  A potaságát észre is lehet venni a furcsán ejtett szavain. Matyi bácsi rövid ö-vel ejtette, Laci meg é-vel. Csak ennyi volt köztük a különbség. Ez pedig sömmi, fiam!- ahogy az öreg mondaná. Megértik ők egymást akár szó nélkül is.

         Már várják őket. Az öreg ellenőriz, kóstol:

         - Ez möhet a hordóba! Azután a másodikat is jóváhagyja. A harmadik hordónál bizonytalan:

          - Kérök még!

Hosszan ízlelgeti, forgatja a szájában, aztán int:

     - A harmadik is möhet!

Azután a hordót lepecsételik. Aláírja, hogy mennyit vételeztek. Azután, „jöhet a mehet”.

     - Guten Tag, embörök! – köszön el a sváboktól udvariasan.

         - A viszontlátásra! – így köszönnek a házigazdák.

Matyi bácsi elégedetten mondja a társának:

         - Látod, Laci fiam, a kicsi embörnek is löhet tekintélye, ha szigorú a föllépése!

 

         Hazafelé már dolgozni kell a lovaknak. Húsz kilométer odafelé és üresen, csikójáték volt. Most jöhetnek az izmok, a zab ereje. Még a rakodás közben is a fejükön lógott a zabos tarisznya, egészen a hazaindulásig. Nagytestű, zömök lovak, hidegvérű muraköziek.

         Csak nagyon szelíd hullámok vannak a sokat csavargó, húsz kilométeres úton. Hosszú, legalább jó kétórás út lesz. Elég idő a politizálásra is:

        - Hallod, ezök a mi svábjaink igön sűrűn emlögetik Hitler nevét! Némelyik nem is barátságtalanul.

Most éppen sima az út és néptelen a környék. Az út mindkét oldalán erdős bokros a vidék.

     - Kanyarodjunk a jobboldali fák mögé! Van ögy kis intéznivalóm.

         Laci engedelmes gyerek, már kanyarodik is. Az öreg meg elkezd dolgozni. Az ülésből elővesz egy tarisznyát. A tarisznyából egy vésőt, kalapácsot meg egy igen ügyes kis fúrót. Húszcentis nádszál is kell hozzá! Az is megvan.

     - Sögíts ögy kicsit, fiam! – mondja Matyi bácsi, de nem parancsol.

 

         Abroncsnak feszül a véső, működik a kalapács, és az elmozdul egy centire. Jöhet a vékony fúró meg a nádszál! Megindul a hordó vére a két ötliteres demizsonba. Amikor ezek megtelnek, a nádszál dugul, és óvatosan benyomják a hordóba. Minden a helyére! Abroncs egy centivel vissza, eszközök a tarisznyába, kocsi az útra! Félóráig sem tartott az egész.

A lovak is pihentek egy kicsit, jobban is húznak. A gyereket csak furdalja a lelkiismeret:

 - Matyi bácsi! Nem veszik észre a nádszálat?

 - Az ángyod térde kalácsát! Mikor vönnék azt észre, fiam? Ha valamikor szétszödik a hordót, olyan lösz majd, mint ögy befordított sündisznó.

Jót röhögnek rajta, hogy milyen eszös embör fuvarozta régön a mások borát.

Az ögyik demizsonnal a tied, a segítésért.  Ez mind sömmi, fiam, csak az embör egészsége möglögyön.

 

 

36. levél

 

                                                 AZ ELSŐ GYÁSZ

 

 

         Néha bizony elvitte egy-egy természeti csapás a termést. Hány napi munkájuk kárba veszett egy félóra alatt? Akkoriba a jégesők voltak gyakoriak. Mindig a határ valamelyik részét sávosan verték agyon. Akinek a földje arra feküdt, jobban is tette, ha otthon maradt, és a négy fal között siratta az elveszett munkáját.

         A legnagyobb csapás éppen keceli búcsú napján, június első vasárnapján, Szentháromság ünnepén, verte el a határ déli részét és Szentimrehegyet. Tyúktojás nagyságú jéglövedékek törték-zúzták a földeket. A teljesen letarolt gyümölcsfák csupasz ágaikkal nyújtózkodtak az ég felé, mintha kegyelemért könyörögtek volna. Mindegyiket ki kellett vágni, mert csak tüzelőnek voltak jók A szőlők leszüretelve, a gabona a földbe verve. Mint a végítélet napján! Hetekig, sőt hónapokig bűzlöttek a mezők a szerencsétlen halálra ostorozott kismadarak, nyulak, fácánok, az erdők mélyén agyonvert nagyvadak hulláitól.

         Aki a földművelésből akar megélni, nehéz a dolga. Faluhelyen azt mondták igen találóan: „A mi műhelyünk tetején nincsen födél.”

         Eszterék számára életük első éve szépen folyt. Ha a Kanálishoz mentek kapálni-egyelni, néhány óra alatt végeztek, és mint a gyerekek, még fürödhettek is egy jót.

         A szőlőben ugyan csak homok volt, de fürödni itt is lehetett. Ha reggel kiértek, telemerték a kürtöt, és estére olyan langyos volt a víz, hogy abban is lehetett lubickolni.

         Már a házasságuk első évében megszületett az első családjuk, egy kisfiú, Józsika. Akkor még otthon szültek. Eszter mellett ott bóbiskolt egy sovány bábaasszony, akinek az orra lehetett volna akár vasból is, mert mesébe illő nyugalommal és fapofával nézett a vajúdó asszonyokra. Ha volt egy kis ideje, legalább három másiknál vizitált. Neki csak papírja volt a képzésről, de nem volt se gyereke, se férje. Egyedüli képzett szülésznő. Meg egy-két „kontárt” is hívhattak, ha nagyon sürgős volt. Ezekben az asszonyokban, akik több gyereket is világra hoztak, sokkal több volt a szakértelem és az együttérzés, mint a „kiképzettben”.

         Eszter kisfia megszületett, de korán. Két hétnél nem is élt többet. Akkoriban ezek a kicsinyek halálra születtek. Azzal magyarázták a veszteséget, hogy nem gyógyult még ki teljesen a szervezete a lakodalmi betegségből.

         Amikor az ágyban vajúdott, közben hangos zokogást hallott a konyhából. A nagypapa volt az, szegény, aki azt hitte, hogy a lánya után a menyét is elveszíti. Nem volt olyan hét, hogy a kis harang ne szólt volna. Annak a hangja kísérte ki a temetőbe ezeket a kicsi halottakat. Az övékét is.

         Fehér koporsóban feküdt fehér ruhában a csöppség. Fején fehér virágkoszorú, csupa fehér virágból, de tövis nem érhette a fejét. Megcsodálták, virrasztottak mellette, azután másnap két kislány egy könnyi kis lócán kivitte egészen az a sírgödörig. A nagyanyja mellé fektették. A bánatban osztozó szomszédokkal együtt imádkozva kísérték a hozzátartozók. Ott elénekelték a Jól jártál, te szép virágszál kezdetű éneket, és a pap beszentelte a sírt. Nem kellett búcsúztatót mondani. Legföljebb ennyit:

         „Megszületett, hogy két hét múlva meghaljon.” Nevét és halálának dátumát a nagymama sírkövére vésték, hogy születése ne múljon el nyom nélkül.

                                                         

37. levél

 

                                  A KAPÁS NAGYPAPA UTOLSÓ ÉVEI

 

         Az esküvő óta eltelt egy év. 1937-ben járunk, amikor Andrást behívták három hónapos kiképzésre. Csak azért ilyen rövid időre, mert családfenntartó volt.

         A fiatalok nagyon belefáradtak a szegénységbe. A nagymama naponta főzött a családnak, madárcsontú asszony volt, négy évvel túl a hatvanon. A nagypapa meg már hatvannyolc éves. Milyen segítséget várhattak már tőlük?

         Hol van már az a nagypapa, aki a testvérével, jó bor mellett, szövetségre lépett, hogy kicseréljék a feleségeket, és mindegyikük a másikéhoz menjen „haza”. Igaz, hogy könnyű volt a letaposott kerítésen átbotladozni. De annál gyorsabb és nehezebb volt a visszatérés. A két asszony cudarul elbánt velük!

         A nagypapa is megunta az életét. Most, hogy a lánya után az unokáját is eltemette, nagyon megváltozott. De férfiasan tartotta magát, amíg csak bírta lélekkel. Utoljára akkor látták nevetni, amikor egy kisszékre állva, egy halottas menetet nézett, ahogy elvonul a fölvégből a házuk előtt. Hátulról úgy látszott, hogy vállát a sírás rázza, mert egy legénykori cimboráját temették. Amikor hátrafordult, látták, hogy alig bírja elfojtani hangos nevetését. Könnyezett is, amikor derűsen azt mondta:

         „Szegény Sándor! Hát te is bevonultál a Nagy Káderhez? De nem tudom, hogy fogsz elszámolni a szomszédasszonyokkal, akikkel háremet csináltál magadnak. Egyik szőke, a másik barna, a szemközt lakó meg vörös hajú. Aztán miért állnék be a sok vénasszony közé. Észre se vennéd, egykomám, hogy hiányzok! A magam temetéséről is szeretnék lemaradni, dehogy megyek a máséra, ha nem, muszáj. Jó komám voltál legénykoromban, Isten nyugtasson! Csak téged a Mohamed vallása szerint kéne eltemetni. Olyant még nem láttam. Látod, Sanyikám, azon még én is ott lennék.”

         Egyre gyakrabban üldögélt magában, és beszélt valakihez. Ha megkérdezték, hogy min tépelődik, azt mondta:

         „Most beszélgettem a lányommal, nem hallottátok a hangját? Andris fiam, neked fel kellett volna ismerned! A TE anyád hangja volt.”

         Amikor a nagypapát rövid, csendes betegség után az Isten magához szólította, ezért 1939-ben elment közülük, a két fiatalra maradt a család minden terhe.

 

                                                           

38. levél

                                              KI AZ ERŐSEBB?

 

         Úgy érezték a fiatalok, hogy ebből a nyomorúságból ki kell törni. Alig-alig a falig. Fordítani kell a sorsukon, ebben egyetértettek. András jelentkezett a vasúthoz munkásnak. De olyan munkát kapott volna, ami meghaladta az erejét. Bár azt szokták mondogatni, hogy a munka nem szégyen. Ő mégis szégyellte volna, ha valamelyik ismerőse kalapáccsal vagy csákánnyal a kezében látná. Hiszen még tíz éve sincs annak, hogy az esperes úr papnak akarta taníttatni, mert jó feje van. Amit a nagyszülei nem fogadtak el, s így lett belőle földműves. Föld az már van elég, de pénz az soha nincs!

         Elkezdődött egy csendes belharc a végleges hatalomért. Addig közösen eljutottak, hogy okos ember legyen boltos. Még jól is hangzik. De honnan teremtsük rá elő a pénzt? – ez volt a fogas kérdés. Valamelyik földet el kéne adni! A most következő összecsapásban dőlt el, hogy ki az erősebb? Ki lesz az irányító életük végéig? Éppen a Kanális-parti kukoricásban kapáltak pokoli melegben, mert az égen egy felhő sem, de annál több a töprengő fiatalok homlokán.  Idegesítő munka, idegesítő gondolatok. Viharfelhők tornyosulnak a lelkekben. András hajtotta az első sort, két méterre mögötte Eszter a másodikat. Ekkor az asszony, a már felnőtt asszony kijelentette:

       „Tudod mit, uracskám! Azt gondoltam, hogy eladjuk az erdőnket, és nyitunk egy boltot.”

 

        „Télen meg majd szalmával fűtünk a tűzhelyben!” – felelte ingerülten András.

 

        „Te nem voltál még favágó, nem értesz ahhoz a munkához.”

 

„De a szájon vágáshoz értek, ha kihozol a sodromból!” – mondta villámló szemekkel, és

 

 Eszter felé lépett.

 

 Az asszony egy lépést sem hátrált, csak halálos elszánással emelte fel a kapát:

 

         „Ha csak fölemeled rám a kezed, itt csaplak agyon.” – mondta eddig ismeretlen jéghideg hangon.

        András lassan megfordult, és kukoricasoron elindult a Kanális felé. Talán öt perc telt el, amikor Eszter követte. A lelke mélyén félt, hogy még bolondságot művel az ura, mert itt a föld végén széles és mély volt a víz. Óvatosan közeledett a parthoz, és a levelek között meglátta a férje fehér, mintás ingég. András a vízparton ült. Aprócska halacskák buzogtak előtte a vízben, és szitakötők szivárványszárnyai lebegtek a víz fölött.

         „Jaj, hála Istennek!” - hadarta magában Eszter és keresztet vetett. Csendesen és hosszú

 

 percekig állt a férfi mögött, akinek vonaglott a háta a sírástól, és folyt a könnye, mint egy

 

 kisgyereknek. Aztán Eszter vette a bátorságot és az ura mellé ült, és a vállára hajtotta a fejét.

 

 Egy fél órán át, hallgattak. Közben előttük cikáztak a pillangók, és halacskák próbálgatták az

 

 erejüket, szemben az árral.

 

         Így aztán kinyitották azt a boltot! Még fénykép is készült róla. András büszkén áll az ajtajában-mezítláb.

                                                         

39. levél

                                                      BOROSÉK

 

         Eladták a mesebeli erdőt. Ez alatt azt értem, hogy Eszter eddig csak hallott róla, de nem látta egyszer sem. Most pedig már kezükben volt az ára. Megkapták az iparengedélyt. Kibérelték Berta Feri bácsiék utcára nyíló helyiségét, és kirakták a cégtáblát:

                                                              Szatócsbolt

                                                       Tul. Ugranyecz András

 

         A polcok megteltek. A vevőket kedvesen fogadták és kiszolgálták. No, ez nem ment olyan simán!  Ha András helyettesített a boltban, mindig megcsappant a forgalom. Nem értett úgy az emberek nyelvén, mint Eszter. Nem tudott velük barátságosan elbeszélgetni, ajánlgatni. Esztinek meg is mondták, hogy az András nem való boltosnak. Ők aztán ehhez igazodtak. Andrásra maradt a szőlő meg a Kanális–part, Az asszonyé meg a pult. Lassan ugyan, de jött a forint. Milyen örömteli események voltak, sőt szórakozások, az esti kasszazárások.

         Az utcában már működött egy vegyesbolt, a zsidó Boros Zsigmondé. De már nem ő dolgozott benne, hanem a segédje, a Balogh Feri. Katonának kevés volt, de Borosné besorozta. Az asszony éppen húsz évvel volt fiatalabb, mint az ura, és húsz évvel idősebb, mint a Feri, akit nem régen szuperáltak ki a sorozáson.

         Eszteréknek nem öreg Borossal kellett versenyezni, hanem a segédjével, aki rátermett legény volt. Maga a kétlábú udvariasság. Fürge járású, gyors beszédű fiatalember volt, és udvarias. A belépőket „Mit parancsol a kedves kuncsaft?” - tal fogadta, és udvariasan szolgálta.

         De ha besöpörte a fiókba a pénzt, nemigen volt türelme a hasznot nem hajtó diskurzusra. Zárás után majdnem minden este leltározott, és a haszon kisebbik felét bizonyára zsebre vágta, hiszen megdolgozott érte. Este lámpavilágnál leltározott, és annak a fénye kiszivárgott az utcára. Sokan tudták azt is, hogy selymes viszonyban van a Borosnéval. A két dolgot kajánul összeadták, és úgy is kérdezték tőle:

     „Ferikém, tegnap este is leltároztál?”

 

         Az öreg Boros lemondott minden haszontalanságról: asszonyról, haszonról. Egész nap nyugágyban szunyókált. Az udvar közepére állították egy igen termékeny barackfa alá. Hallgatta levelek halk feleselését, és ha puha barack hullott az ölébe, azt eszegette gyenge ínyével. Fekete kalapja ott hasalt mellette a fűben. Ha föltámadt a szellő, és meglengette a vézna hajszálakat, gyorsan a fejére csapta. A meglévőkre vigyázott, nehogy azt az ötven ősz szálat is elsodorja a szél. Úgy félt, szegény, a teljes kopaszságtól, mint más, korabeli, a haláltól.

                                                                     

                                                 Ablakomon ne kopogtass!

                                                 Jöjj be, rózsám, mert alusznak!

                                                 Alszom én is, alszik más is.

                                                 Jöjj be hozzám, aludj te is!

 

40. levél

                                                     ESTÉNKÉNT

 

         Esténként, szép tavasszal vagy kellemes nyári estén kiültek fiatalon az öregek közé. Tőlük ismerték meg a múltat, mintha iskolába sosem jártak volna.

Az iskolában minden nap elimádkozták a Csonka-Magyarország fájdalmát, de magát a fájdalmat nem érezhették át. Tudták, hogy igazságtalanság miatt alakult ez így, és a háború miatt, de az emberek nem akarták az újabb háborút.

         Éppen húsz éve múlt, amikor az első háborúnak vége lett. Ott van a sok idegenben elpusztult fiatal neve a nagy szobor négy oldalán, kis betűkkel, sűrűn teleírva. Ha itthon lennének eltemetve, akkor látnánk csak, hogy mekkora volt a veszteségünk.

         Négyszáz lélek, mind fiatalember. És miért haltak, miért? Majdnem elfolyt a falu vére. Milyen csapás volt az minden családra. Úgy féltek a szótól is, mint a haláltól.

         Pedig jósolták az újabb pusztulást. A közelgő háborúról sok szó esett. A nyugati égbolton akkora széles, vörös sávot láttak, amekkorát még az előző háború előtt sem. Az Isten haragszik az emberiségre. Gondoljanak a sűrű jégesőkre! A múlt ősszel annyi csillag hullott a szeptemberi égből, hogy nem láttam hasonlót.

         Mostanában megint mozgatják a fiatalokat. Bevonulnak Felvidékre békésen, de lehetett volna ebből egy kisebb háború is. Visszafoglaltuk Kárpátalját vér nélkül, de ebből is lehetett volna háború. Csak attól mentsen meg minket az Isten!

A fiatalok csak hallgattak és tanultak.

         András újra megkapta a behívóját. Most Erdélybe kellett menni! Minden héten jött levél, hogy otthon nagyon vigyázzanak mindenre. A szegény székelyek örvendenek, nagyok az ünnepségek és a köszöntések.

         Amikor hazaért, azzal fogadták, hogy elpusztult a két hízónak való, és a pincében elfolyt két hektó óbor. Nincs már, aki vigyázna rá. A nagypapa.

                                                          

41. levél

 

                                 HÁBORÚ! HÁBORÚ! HÁBORÚ!

 

         Akkoriban másról sem beszéltek az emberek, csak a háborúról. A németek Megtámadták a lengyeleket. Volt olyan fiatal, aki a menekült lengyel katonákat látott a kecskeméti Rudolf kaszárnyában. Az oroszok is nekiestek Lengyelországnak, és azok is elfoglaltak belőle egy jó nagy területet még 1939 őszén, éppen szüret idején. A szőlőszedés közben is erről beszélgettek

         Azután 1940-ben Hitler az angolok meg a franciák ellen fordult, és úgy gondolta keceli nép, hogy oda már minket nem vihetnek el. De hónapok alatt véget ért a nyugati háború. Most már merre fordulnak a magyar bortól részeg németek? Magyarországon át a Balkánra, Szerbia meg Görögország ellen. Nagy lehet a veszély, ha még a miniszterelnökünk is öngyilkos lett. Tudták az emberek, hogy nekünk is csatasorba kell a németek oldalán állni.

         Amikor a németek megtámadták az oroszokat, pár napig csend volt róla. De egy hét múlva már az ablakokba is kirakták a rádiókat, hogy mindenki hallhassa a győzelmes előrenyomulás híreit. Az oroszok bombázták Kassát. Egy hét múlva már a mi katonáink is orosz földön masíroztak a németek oldalán, 1941 nyarán.

         De más baj is történt. A Duna földuzzasztotta a Bogárzót, és a Farkasfalviék kertjében pontyok úszkáltak. De ez még nem minden, mert a vert falú ház első része leroskadt. Bobek nagymama hajdani kedvenc tartózkodási helye. Maradt egy szoba meg egy konyha a kamrával. Farkasfalviék szó szerint „megrövidültek”, már ami a házat illeti.

         És elkezdték küldeni a behívókat! Farkasfalvi Andrist hívták be először a családból. Egyenesen az orosz frontra vitték őket. A rádió állandó sikerektől volt hangos. Már-már úgy nézett ki, hogy mire eljön a tél, vége is lesz a háborúnak. Mire a levelek lehullanak! Ezt mondták az első világháború elején is, és még hány őszt kellett megérni, mire vége lett?

         Minden család aggódott valakiért. Várták a leveleket, mint az életjeleket. Nagy örömükre Eszter is kapott a bátyjától, az orosz frontról. Andris, a jó barát még itthon volt, de minden nap rettegtek a SAS- behívótól. És beköszöntött az első háborús tél.

                                                                    

42. levél

 

                                     A MÁSODIK HÁBORÚS TÉL

 

         Andrást hosszú ideig nem bolygatta a hadsereg. Az 1942-es év igen termékeny volt. Mindenből több termett az átlagosnál, és a háború magasan tartotta a termények árát. A fronton, úgy látszik, boldogulnak nélkülem is! – gondolta somolyogva, és várta az új gyereket, az első fiút! Közben igen nagy tél támadt. Szokatlanul hosszú havazás. Pénteken este elkezdte, és hétfőn reggel hagyta abba, kimerülten. Méteres hó mindenütt!

         A Liget utcai ház kicsiny és alacsony ablakán át minden szomszéd megcsodálta a fiút, aki 1942. december 12-én reggel fél nyolckor született, hogy még az iskolába időben odaérjen. Jönnek sorban a Tóth Lajos bácsiék, a Berta Feri bácsiék. Kovács az első, kádár a másik. Csupa mesterember! Azután egy ravasz csavargó, a vén faun. Somogyi Sörös Matyi bácsinak sem kell ágaskodni, hogy jól belásson, és még integet is!  Franci néni, a felesége, még az orrát is az ablaküveghez nyomja, és úgy erőlteti a szemét, mert mindenkit látni akarja az anyát, az apát és a büszke gyereket.

         A Nyilas havában született, mint Ady Endre és Vörösmarty Mihály. Gyulának lesz keresztelve, mert milyen jól hangzik az érsek úr neve: gróf Zichy Gyula. Az ember neve, az ember sorsa.

         A Nyilas tulajdonságai: optimista, kíváncsi, örül az életnek, nyitott, békülékeny, nem haragtartó, nagyvonalú, joviális, belátó, vállalkozó kedvű, erős benne a függetlenség- és szabadságvágy, szereti kutatni az életet. Mindenben bőségre és nagyvonalúságra van szüksége. Aktív, mozgékony, dinamikus, lelkes. Vallásos, filozofikus, keresi a bölcsességet és az élet értelmét. Érdekli a lélektan és a mítoszok.

         Idealisztikus, romantikus, fantáziadús, ötletes, morális- etikus beállítottságú, büszke, derűs, szeret társalogni, szellemes, ironikus, nyíltszívű, nem kertelő, szociális.

         Született színész. Folyton változtatja szerepeit, és szereti a színpadiasságot. Fél, hogy valamit elmulaszt. Fél a monotóniától, a földi valóságtól.

Robbanékony, hajlamos a dühkitörésekre. Ellenálló szellemű, rebellis.

                                                          

43. levél

                                             AZ URIVI ÁTTÖRÉS

 

         A Liget utcában méteres hó, s az ifjak és öregek örülnek ennek. A gyerekek arca piros, mint a paradicsom, orruk, mint a paprika. Elég becsalogatni őket, ha már lement a nap. Lerázzák sapkájukról, kabátjukról, cipőjükről a vidámság havát. A kezüket melengetik a kemencénél, a sparheltnél, és hangosan kiabálva, mert a havas utcán hozzászoktak, mesélik a lusta öregeknek, hogy olyan szánkót láttak, amiben biztos a Mikulás ült. Két ló húzta, és csengő csengett a lovak nyakán. Igaz, hogy Mikulás napja már egy hónapja megvolt. De nagyon messziről jöhetett ez a kocsi, mert fehérlett a szemöldöke meg a bajusza. Szakálla nem volt, de annak, aki mögötte ült, még a szemei sem látszottak ki, úgy be volt bugyolálva. Akkor az a Krampusz volt! Jól látták, mert a hó világított és csillagos lett a mennybolt. A csillagok úgy ragyogtak, mint az izzó patkószögek. Igen hideg lesz holnap reggel, mert felhőtlen az ég.  Milyen nap is lesz holnap?

         1943. január 12. kedd. Reggel kilenc órakor még csend az egész vonalon. A legénység még holtfáradtan alszik, mert az erődítési munkák. Csak éjszaka folyhatnak, a sötétség leple alatt, mert minden nappali mozgásra lőnek. A váratlan berontott hideg önmagában is kemény erőpróba. Az eddigi időjárás olyan volt, mint az otthoni, de pár napja már 35 fokot is mutat a hőmérő. Ilyen hidegben még a mozgás is megerőltető. Vastag kesztyűben nem kezelhetők a fegyverek. Az előőrsöknek a keze odafagy a puskák závárzatához. A lövegekben, motorokban megfagy az olaj. Rettenetesek a hosszú téli éjszakák!

         Rosszul tápláltak a katonák, akikhez a tisztjeik ritkán látogatnak ki. Gyötri, szegényeket, a félelem, a nyugtalanság meg kínozza.

         Kilenc óra negyvenöt perckor megremeg a föld. Megkezdődött az orosz támadás, és a magyar katonák először állnak szemben támadó erőkkel. Irtózatos dübörgéssel a tüzérségi előkészítés kezdődött. Egy órahosszáig lövi az ellenséges tüzérség a magyar állásokat. Ez a magyar gyalogságot a fedezékbe kényszeríti, közben az ellenséges gyalogság felkészülhet a támadásra. A szüntelen ágyúdörgés lélektani hatása is nagy, kishitűvé teszi még a legbátrabbakat is

         Tíz órakor feltűnnek az első rohamozók, és megszólalnak a védők fegyverei. A magyar tüzérség megpróbálja a támadókat lőni, de a sűrű ködben nehéz a célzás. Az első hullám mégsem éri el a magyar állásokat. De a hullámok végtelen hömpölygéssel jönnek egymás után, és egyre közelebb halnak el.

         A 2. zászlóaljnál már kézitusa folyik. Egy vérző tüzér zászlós támolyog az ezredes gépkocsija felé. Behúzzák az autóba, ahol perceken belül meg is hal.

 

44. levél                                                           

                                                 ANDRIS HAZATÉR

 

         Ott hagytam abba, hogy igen reménykedtek: mire megjön a tél, a háború véget ér. De ember tervez, Isten végez. Már a második télnek fordultak neki, ami örömmel kezdődött, hiszen megszületett a fiuk. De örök rettegésben élt az egész ország az orosz télben szenvedő katonáink miatt.

         Farkasfalviék a doni fronton harcoló Andrisért, aki a II. magyar hadseregben szolgált, és éppen az első vonalban. Hallották, hogy nagy a fagy, kemény és hosszú a tél. Várták tőle a levelet: Vajon él-e még? Aztán úgy újév környékén érkezett is egy életjel. Egy levelezőlap,  az új évre szóló jókívánságokkal.

         Amikor a levelezőlapot századszor is elolvasták, a Don folyó mentén Andrisékra rászakadt a háború minden borzalma. Maga is megsebesült. Gránátszilánkok tépték a testét.  Elkezdtek menekülni nyugat felé, hazafelé. De megfagyott, vagy elvérzett volna, ha nem könyörgi föl magát egy teherautóra, amelyik a hátországi kötözőhelyig elvitte. Itt a nagyja munkát elvégezték rajta az orvosok. A jól látható szilánkokat eltávolították, de egyetlen kicsi darabot nem fedeztek fel.

         Megmenekült tehát a poklok poklából, de ezer meg ezer társát betemette a tél meg a fagy meg az éhség meg a kimerültség. A legszebb korosztálybeli fiatalemberek jöttek haza. Nyomorultan és nagyon kevesen. Többé nem is hívták őket.

         Egy apró szilánk, ami az álkapcsában maradt, a korai halálát okozta. Szörnyű szenvedés után, rákban halt meg 1958-ban, 44 évesen. Hogy miért nem műtötték meg a háború után, arra a felesége tudná megadni a választ. De Isten nyugosztalja, már ő sem él.

         Valami különleges némber lehetett fiatal korában is. A nagybátyám halála utáni nyáron a második gimnáziumi osztály befejezését követő nyári vakáció idején, elmentem segíteni a szegény özvegynek. Ha jól emlékszem még két napszámos asszony is dolgozott velünk.

         Egy műútszéli szőlőben kapáltunk, aztán déltájban nekiültünk ebédelni. No, nem a Gundel szakácsának a főztjét ettük, de volt mit a szomszéd tanya tyúkjainak dobálni. Nem tudtam elképzelni, hogy miért csalogatja közelünkbe ezeket a jószágokat kenyérmorzsákkal. A szomszéd tyúkjai már biztonságosan jártak-keltek a közelünkben, amikor lecsapott a „héja”.

         Andris nagybátyám nemrég megözvegyült felesége. Egy gyakorlott mozdulattal nyakon csípett egy kendermagost, és villámgyorsan kitekerte a nyakát. Mintha mi sem történt volna, beletette a karkosárba, letakarta.  Azután töröltük szemünket-szánkat, és folytattuk a munkát.      Délután három körül be is fejeztük, de a lelkemre kötötte, hogy jutalmul menjek el hozzá vacsorára. Finom pörköltet főz. Jó paprikással akarja meghálálni a segítségemet. Biztosan a nyakatekert tyúkból akart nekem tálalni! No, nem kértem belőle! Akinek fekete a lelke, a másét legalábbis kormosnak tartja. Anyámnak is elmondtam, aki csak legyintett egy lesújtót:                           „Ez ilyen asszony.”

         E miatt a nő miatt, aki a felesége volt, zokogott az apám vagy az anyám vállán András nagybátyám, mert gyakran megcsalta. Egy gátlástalan perszóna volt! Beteg ember.

         Láttam a sárga, szinte fénylő arcú férfit, a nyitott ajtó át, betegségének végső szakaszában, de most értettem meg, miért nem engedte az ágya közelébe sem a feleségét. A nagyanyám és egy szomszédasszony gondozta a halálra készülőt.

         Tizenhat évig kínlódott majd szenvedett a háború meg az asszony miatt. Talán a fagyhalál takarója jobb lett volna!

         András még itthon volt, mint családfenntartót nélkülözni tudták egy ideig, de minden nap félve várták a SAS-t.  Magyar földön terjedtek a „rémhírek” a közeledő oroszok barbárságairól, amikről aztán kiderült, hogy színigazak.

         Fölöttünk 1944 áprilisában amerikai bombázó-nyájak zúgtak el földrengető morajjal. A tiszta égen, fényesen csillogó gépek, fuvarozták gyilkos terhüket Budapestre. Zúgásuk még a felnőtt embereket is megdöbbentette. Az apró gyerekeket, amilyen magam is voltam, szinte megőrjítette. Pedig hozzászokhattak volna, mert felettük húzódott az égi országút, amelyen már második éve mentek- jöttek a Liberátorok.

         A fényes halálmadarak!

          „Szegény, pestiek!”- gondoltak rájuk ilyenkor szánakozva a szegény falusiak.

                                                         „Az ember fáj a földnek!” / Vörösmarty Mihály /