"Mohács előtt" 3. ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche LIX.

 

47. levél

 

 

                                                        JÖNNEK AZ OROSZOK

 

         Közeledett a front a magyar határ felé. 1944-ben apánk is bevonult. Garán állomásoztak. Ott várták a további parancsot. Bácska felől hosszú kocsisor hozta a menekülőket. Leginkább gyerekeket meg nőket. A nagyanyánk is sürgette az édesanyánkat, Esztert, hogy vágjanak neki ők is:

         „Édesapád már az élelmet is felrakta a kocsira.”

 

         De Eszter nyakas és makacs volt:

         ”Egy lépést se mozduljunk! Nem megyünk egy tapodtat sem! Ha itt hagyjuk a házat, az alja nép széthordja mindenünket. Úgy járunk, mint a zsidók!”

         Nagyszüleink a megszálláskor nagyon szerencsésen jártak. Egy repülőmérnök - házaspárt szállásoltak be hozzájuk, akik, ritka kivétel, nagyon intelligensen viselkedtek.

         Még fényképet is hagytak magukról. Már akkor sem voltak fiatal emberek, de tisztességesek.

         Az amerikai gépek a fejünk felett minden áldatlan nap. Már orosz gépek is bombázták a falut, de látszott, hogy különösebb cél nélkül, inkább ijesztésül. Pedig anyánk tudott volna ajánlani nekik egy fontos célpontot, a keceli vasútállomást, mert akkor nem vitték volna apánkat Nagykőrösre. Ez volt az utolsó hír felőle. Azután egy éven át semmi, egy szó sem.

                                                                    

 

48. levél

                                         

                                     DÉLVIDÉKI MÉSZÁRLÁS

 

         Ha vitéz Farkasfalvi Józsefet, az idősebb nagybátyámat, behívták, akkor már nemcsak a régi családtól, de a feleségétől is búcsúzott. Amikor láttuk a Vajdaságból menekülők kocsisorát októberben, csak annak örült a család, hogy a nagybátyánk annak idején nem költözött oda, hogy elfoglalja a vitézi birtokadományt. Ma már tudjuk, hogy az történt volna vele is, mint a hatvanezer szerencsétlen és ártatlan magyarral.

         A délvidéken lemészárolt hatvanezer ártatlan magyar hússzoros válasz volt az Újvidéken a Dunába lőtt, háromezer alattomosan ellenálló, szerb partizánok kivégzésére.

         „Magyarirtás folyt és folyik. A partizánok bevonulásakor a Tisza-vidéken éppen annyi magyar vesztette életét, mint Délvidéken a németek között. A majdnem tiszta magyar lakosságú Bezdán községben 480 férfit mészároltak le egy partizánnő vezetésével. Palánkán, a sintértelepen, 50 férfit végeztek ki. Tömegsírban nyugszanak. Csurog, Zsablya egész magyar lakosságát kiirtották öregekkel, csecsemőkkel, nőkkel együtt.

         Haláltáborokba kerülnek öregek, betegek, gyerekek. Bánságban Járek, Vajdaságban Gákovó Krusevlye. Az elsőben 30 ezer volt, a bácskaiakban 20 ezer. A halottakról a partizánok és a ruhátlan foglyok leszedik a lábbelit, és úgy dobják ki a táborból. A járeki táborban egyetlen napon nyolcvan halott. Pár hónap alatt 6700. A halottakat tömegsírokba földelték.

         Egyházi temetésről szó sincs. Agyonlőttek egy asszonyt, mert a temető kőkeresztjénél imádkozott.” Matuska Márton: A megtorlás napjai / részlet/

         A tömegsírok feltárását még ma sem engedélyezik. A kilencvenes évek első felében lezajlott délszláv háborúét feltárhatják, de a magyarok sebe nem hegedhet be soha.

      

50. levél

 

                                                  IMA A NEMZETÉRT

 

         Hozzád fordulunk a megpróbáltatásoknak e nehéz napjaiban népeknek és seregeknek Ura és Istene. E nemzet küzd jogaiért és igazságáért, s Hozzád emeli esdő tekintetét, mert csak egyedül Tőled várhatja szabadulásának óráját.

         Vitéz hőseink vére áztatja hazánk szent földjét, s az özvegyek zokogásaiba ártatlan gyermekek és szomorú anyák könnyei vegyülnek. E könnyek árja törjön föl az égre, és ostromolja meg irgalmasságod trónusát! Ne hagyd elveszni azokat, akik Benned bíznak, s a meggyötört szívek sebére öntsd könyörületed balzsamát!

         Üdvözítő Istenember, Jézus, ki egykor vérkönnyeket hullattál a veszendő Jeruzsálem felett, tekints kegyesen a mi sanyargattatásunkra, s oltalmazd ezt a szép hazát, melyet első szent királyunk Szűz Anyád, Mária pártfogására bízott.

         Boldogságos Szűz Anya, Mária, ne feledkezz meg a te népedről, szegény Magyarországról, melynek oltalmazója és pártfogója lettél! És ti, szent királyok, akik a kereszt jelével és a Boldogságos Szűz képével díszített zászlóinkat erős karokkal vezéreltétek győzelemre, legyetek szószólóink Istennél, hogy közbenjárástok a Mindenható szívét könyörületre lágyítsa irántunk, most és mindörökké. Ámen.

                                                                                                           II. Rákóczi Ferenc

 

51,

. levél

 

                                 MEGÉRKEZNEK AZ OROSZOK

 

         Apánkról nem tudtunk semmi bizonyosat. De ha Kecelt elfoglalják az oroszok, akkor mi lesz velünk? Később idős férfiaktól hallottuk, hogy Vorosilov marsall, legyen átkozott a név is, déli hadseregcsoportjának egyik zászlóalja vett részt a keceli harcokban. Ezek a katonák géppisztolyokkal, aknavetőkkel, ágyúkkal és harckocsikkal fölszerelve egy nap alatt elfoglalták a falut.

         Akadtak olyan keceli lakosok, akik besúgták az oroszoknak, hogyan helyezkednek el a magyar katonák állásai. Van, aki Szloboszkai Izsákot gyanúsítja. De van olyan is, aki Seidner Gyulát és Áron Istvánt, akiket a zsidók elhurcolásának az idején idős Kapás Ferenc, a nyilasok helyi vezetője, a pincéjének egyik hordójában bujtatott. Csak magyarellenes gyűlölet vihetett rá bárkit, hogy ezt az aljasságot elkövesse.

         November elsején, tehát éppen Halottak napján, törtek rá a falura. A katonáink többségét megölték. A sebesült magyar katonákkal a politikai tiszt végzett. A megmaradt sebesült és épen maradt katonáink Akasztó felé menekültek tovább. Tűzharc közben tíz keceli lakos is meghalt. Orosz áldozatok is voltak, de azokat titokban elhantolták. A saját sebesültjeiknek kórházat nyitottak a Kisa-kocsma nagytermében.

         Anyámmal a szomszéd Tóth Lajos bácsiék pincéjében húztuk meg magunkat. Fölöttünk röpködtek a gránátok. Az oroszok, mint a sáskák, kerítéseken átugorva, a nap végére elfoglalták az egész falut.

         Az egyik bujdosó társunk, Berta Feri bácsi, tudott velük beszélni, mert az eső háború idején sokáig a foglyuk volt. Mindjárt azt kérdezték tőle, hogy van-e német katona a környéken. Amikor látták, hogy csak asszonyok és gyerekek jönnek elő a pincéből, megnyugodtak. Az ő nyugalmuktól mi is megnyugodtunk. Még világosban sikerült átlépni a kerítés tetején, és már otthon is voltunk a dédnagymamánál, aki egy percre nem hagyta a házat magára. Ezután mi is otthon aludtunk, de mindig ruhástól.

         Néhány napra kozákokat szállásoltak be hozzánk, akik a nagyanyánk állítása szerint, szemlátomást szomorúak voltak, és az öregeket meg a gyerekeket szerették. Anyánk még fiatalasszony volt, neki minden eshetőségre készen kellett állnia. Ha az oroszok nálunk voltak, anyánk Csöre néniék pincéjében húzta meg magát. Ez biztos hely volt, mert a házukat elkerülték a katonák. A következő történetből ki is derül, hogy miért.

 

52. levél

 

                                   AZ OROSZ KATONA ARCA I.

 

         Az alacsony vékony csontú öregasszony meggyújtja az asztalon álló petróleumlámpát. November végén már korán sötétedik. A konyhában eddig csak a tűzhely parazsa - lángja világított. Az ágy szélén Három katona ül. Egy az asztalnál, az ötödiknek már csak a kisszéken jutott hely. Gyereknek való alkalmatosság, ezért a lábait szét is veti. Öten vannak, de mindegyik szőkésbarna és kék szemű. Mintha testvérek lennének. Egyetlen ukrán anyácska borotválatlan fiai. A maguk nyelvén dörmögve társalognak, de türelmesen várnak, mert a bábuska szalonnás bablevest főz nekik vacsorára. Ők hozták a szalonnát, a nagymama meg hozzátette a babot. Jó kiadós vacsorát főz ennek az öt katonának.

         A lámpa gyenge fényénél is jól látszik a falon Jézus és Mária arca, az ágy fejénél egy megfeketedett Krisztus-kereszt. Egy kis szőke gyerek, talán kétéves lehet, ott tiblábol a felnőttek között. Figyelmesen nézi borostás arcukat, közben fakó zöld nadrágjukba kapaszkodik. Úgy botorkál a kisszéken ülőhöz. Az megsimogatja kisgyerek szőke fejét: „Szinók, szinyóska!” – mondja barátságosan.

         Aztán elővesz a zubbonya zsebéből egy szájharmonikát, és a gyerek szórakoztatására játszik egy fürge dalocskát. Az asztalnál ülő a bakancs talpával veri hozzá a ritmust. A kisgyerek rögtön nyújtózkodik a muzsikáért:

     „Pazsalujszta! Tessek!” – mondja mosolyogva. A kicsi megnézi, forgatja a kezében, aztán visszaadja a gazdájának:

      „Tessék!” – mondja tisztán és érthetően.

 

Minden katonaszem rájuk figyel, és mosolyog. Közben a nagymama tőzeget tesz a tűzre:

         „Mindjárt kész a szalonnás bableves. Akár tíz embernek is elég.” - mondja hangosan,

 de leginkább magának.

 

         A katona szót fogad a fiúnak, átveszi a maroknyi harmonikát, és játszik tovább. Most szomorúan szól a muzsika. A katonák feje meghajlik, úgy hallgatják. Rejtőzködnek a szemek.

Végül újból vidámba csap át a muzsikus, és újra dobban a láb. Csak azért is, tánc!

         Ekkor kinyílik az ajtó, és egy barna kabátos, kék nadrágos katona lép be. Magas, fekete hajú, kissé görnyedt hátú fiatalember. A vidám dalocska meghal. A jövevény udvariasan köszön: „Dobrüj vecser! Jo estet!” - mondja magyarul is.

Csak az öregasszony válaszol rá: „Jó estét!”

         A sötét ruhájú katona ott marad az ajtónál. Nem is tudna leülni. Néhány percig nézi a kisgyereket, a hallgatag társait. Azután halkan elköszön: „Jó estet!”

         Szélesre tárja az ajtót, amikor kilép az udvarra. Bezúdul a hideg esti levegő. A lámpa lángja is reszket egyet. A nagymama tudja, hogy ki ez a katona. A Tóth Lajos bácsiéknál lakik egyedül, és nagyon félős, mert éjjeli edényt használ.

         A magukra maradt katonák egymásra néznek. Az egyik maga elé köp, és azt mondja: „Jivréj! Grjáznüj jivréj!”

         Percekig hallgatnak. Aztán az asztalnál ülő föláll, és kinyitja az udvarra néző ablakot. A lámpa lángja most nagyobbat lobban, de azután megnyugszik. Mindenki mélyet szippant a friss levegőből. Jól is teszik, mert igen erős bent a mahorka szaga. Még elrontaná az étvágyukat, pedig a bábuska éppen most emeli az asztalra a hatalmas lábast.

 

53. levél

 

                                          APÁNK FOGSÁGBA ESIK

 

         Kecskemét, ahová akkor apánkat ellenállásra küldték, már „nyílt” város volt. Nem olyan, mint Róma, de azért megjárta. Annyit jelentett, hogy sok lelépési lehetőség nyílt a szegény magyar katonák előtt. A várost szinte teljesen kiürítették, a lakosság tetemes része elmenekült.

         Néhány társával, s egy kis kerülővel, mert biztos, ami biztos, elindultak dél felé. Az egyik társuk a Kiskunfélegyházi irányt javasolta, ahol neki ismerősei laknak, és négy embernek tud civil ruhát szerezni. Félegyházáig szerencsésen eljutottak. Ott egy város előtti tanyában átöltöztek. Apánkra elég nagy méretű barna kabát jutott, a nadrágja meg kék volt, de azért civilnek néztek ki.

         A magyar csapatcsendőröktől már nem kellett félni, ezért komótosan lépegettek a kövesúton Halas irányába. Bár mentek volna torony iránt, árkon-bokron át. Az egyik útelágazásnál látják ám, hogy két orosz géppisztolyos katona magyar katonákat kísér.

Kiszólt a csoportból valaki:

     „Gyertek ide!” Az egyik katona még a géppisztolyát is emelintette.

 

         Odamentek mind a négyen.  A tolmács, mert ő szólt magyarul, értelmesen elmagyarázta nekik, hogyha nincs rendes papírjuk, bajba kerülhetnek. Álljanak be szépen a sorba! Mindenkit Szegedig kísérnek, ott aztán megkapják az elbocsátó papírjukat az orosz parancsnokságtól.

         Ballagtak-ballagtak, aztán egy marhavagonos szerelvényen eljutottak a szögedi állomásra. No, akkor esett le a tantusz! Kiderült az orosz igazságról, hogy gazság.

         Annyi magyar katona meg civil volt ott összezsúfolva, hogy több sem fért.   Géppisztolyos orosz katonából volt vagy száz.

          Körülfogták őket, a tolmács mondta a magáét: „Szökéssel ne kísérletezzenek, mert, nézzenek oda, még a vagonok tetején is géppisztolyos őr áll!”

          Most szépen megvizsgálják magukat. Akinek azt mondják, hogy mehet, az lépjen föl a mellette lévő vagonba. Akinek azt mondják, hogy marad, az álljon fel a peronra. De onnan el ne mozduljon!”

         Egyszóval: kiszűrték az öregeket, a láthatóan betegeket, a nagyon fiatalokat és a gyenge fizikumúakat. Az életerős férfiakat azután: „Be a vagonba!”

         Az ajtókat lezárták, és egy legalább harminc vagonos szerelvény, annyiszor száz emberrel, elindult a Szovjetunió felé.

 

54. levél

 

                                        AZ OROSZ KATONA ARCA II.

 

         1944. november elsejét írtuk. Eljött a halottak napja. Kecel történetében másodszor. Először 1919. június 22-én, amikor 26 teljesen ártatlan embert mészároltak le Kun Béla vörös katonái.

         A falut védő katonáink létszáma, felszerelése a támadó oroszokéhoz képest jelentéktelen volt. Egy új magyar egységgel is megerősítették őket, de a somogyi bakákban, akik magukat rossebeseknek nevezték, hiába igyekeztek lelket verni a lakosságba. Ha az oroszok eddig eljutottak, legfeljebb csak egy csoda segíthet. Tudták ezt ők is, de parancsot teljesítettek. Nem volt visszakozz! Az oroszok túlereje elsodorta, eltaposta őket, szegényeket. A maradék had Akasztó felé menekült.

         Ezt a történetet egy Kecelen inaskodó fiatalember mesélte anyánknak a boltban, ahol akkor már billiókban számoltak. Ez az első boltban kapott történet.

         A mesterem háza mutatós sarokház volt. Egyébként az orosz tisztek rangjuk sorrendjében válogattak a szállásokban. Maga Vorosilov a fő utca, a Rákóczi utca, legszebb házába költözött, legalább tízfőnyi őrséggel.

         Nekünk csak egy kapitány jutott, de nem akármilyen. Köszöntük a megtiszteltetést, amikor három emberével, káromkodva, bevonult az udvarunkba. Kénytelenek voltunk befogadni őket. Iván kapitánynak mutatkozott be, amikor végre rászánta magát az ismerkedésre.  Végigment a szobákon, azután kijelölte a jól védhető legbelsőt.

         Igaz, hogy az volt a legsötétebb, de a nap oda is besütött. Bár akkoriban még az sem akart úgy dolgozni, mint máskor. A nap is, a hold is csak úgy bujkálgatott a felhők között a hideg novemberi nappalokon-éjszakákon. Nem szívesen nézték onnan fölülről, amit láttak. Az emberek helyett is szégyellték magukat.

         „Ócseny harasó!” – mondotta a legbelső szobára a kapitány elvtárs. Aztán a társaival eltűnt egy rövid órácskára, és nagyon elázva jöttek vissza. Bejelentette, hogy neki tyúkpörkölt kell vacsorára, de abban minden tyúk benne legyen! Rámutatott az órára: „Ötre kész!”

         Úristen, már négy óra volt!

         Minden élő magyar elkezdett rohangálni, mint pók a falon. Az egyik vizet forralt, a második kopasztotta volna azt, amit én nem bírtam megfogni. Nem hagyták magukat. Iván, látva az eredménytelen hajkurászást, magához szólított: „Igyi szjuda! Gyere ide!”

         Odaálltam mellé. Akkor lekapta a válláról a géppisztolyt, és megtámadta a szárnyasokat. Csak a tetemek összeszedése maradt rám.

         A jó vacsorához ital is kellett volna. A mesterem félt a részeg katonától, ezért kis poharakba öntötte. Követelték tőle a nagy poharakat. Mi pedig rohantunk a tolmácsért, mert az Ivánunk elkezdett az udvaron lövöldözni. De a tolmács nem volt elég. Lélekszakadva a szomszéd utcába egy tiszthez, aki észhez térítette a duhaj fickót. Jutalmul ott maradt vacsorára. És lövöldözés nélkül felfalták a szárnyasainkat.

         Meglehetősen primitíven táplálkoztak. Kézzel nyúltak a lábasba, lerágták a húst és a csontot az asztal alá vágták.

         Jól laktak, jól ittak, és nyugovóra tért mind az öt vendégünk. Párnájuk a géppisztoly volt, s takarót nem terített rájuk más, csak az őszi hold.

         Szerencsénkre, néhány nap múlva megszabadultunk tőlük. Szerencsétlenségükre, Budapest ostromára vezényelték őket.

                                                    

 

55. levél

                                                  ÉN IS FELSZABADULOK

 

         A család gyámoltalan nőtagjai egyedül csak az én határozott fellépésemre számíthattak. Akkor voltam éppen és szűken két éves. Nem akartam a Tóth Lajos bácsiék pincéjében megbújni, Panna dédanyámhoz hasonlóan. Ő kijelentette a maga hetven éves bátorságával:

         „Egy percre sem hagyom el a házunkat!”

         Pedig egész nap röpködtek az ágyúgolyók és dolgoztak az aknavetők, csattogtak a harckocsik és ropogtak a géppisztolyok a fejünk felett meg az utcáinkon. Mi meg szűkölve lapultunk a Lajos bácsiék bombabiztos pincéjében. Jaj volt azoknak, akik nem lapultak! Tíz keceli lakos is áldozatul esett az aknavetők tüzének.

         És megérkezett, délután három óra tájban, a felszabadító orosz katona, aki a kerítésen átugorva jutott el a Lajos bácsiék udvarára, éppen a trágyadomb tetejére. Magányos harcos volt. A németek után érdeklődött, de Berta Feri bácsi, aki az első világháborúban hadifogyoly volt orosz földön, igen komótosan elmagyarázta, hogy itt csak asszonyok meg gyerekek vannak. Ennek bizonyítására ki is sorjáztunk a pincéből, hogy létünkkel bizonyítsuk az öreg igazát.

         Aztán a harcosunk tovább is állt, de tíz perc sem telt el, újra megjelent. Géppisztolyát reánk szegezte, és követelte a pisztolyát. Tudnillik, amikor átvetette magát a kerítésen, a pisztoly kiugrott a táskájából és a trágyadombra hullott. Az a hétpróbás Berta bácsi pedig, suttyomban rárúgott egy kis rakás ganét. Az a hétpróbás öreg olyan ábrázattal, mint aki kettőig sem tud számolni, segített megkeresni a fegyvert, ha már éppen itt veszett el.

         „Szicsasz! Szicsasz!” – mondogatta az orosz oficérnek, és elindult megkeresni. És mit ad isten, meg is találta! Megmenekültünk!

         „Ócsiny harasó! – szólt sokatmondóan a tiszt, és elégedetten a táskájába csúsztatta a fegyverét.

         Az orosz katona most már véglegesen búcsút vett tőlünk, de hogy mit kapott a Feri bácsi a feleségétől, azt nem nyomtatta ki az újságba, mert egész állatsereglet lett belőle egyszerre.

         „Mire kellett volna neked az a pisztoly, te…?” – kérdezte a felesége fennhangon.

         „Jó az, ha háború idején fegyver van egy férfi kezében.” – válaszolta jámboran.

         Amikor eljött a lefekvés ideje, feltört bennem a honvágy. Egész életemben utáltam, ha a szabadságomban korlátoztak, most is akcióba léptem. Követeltem, hogy éjszakára vigyenek haza. Meg untam is magam, mert a Bertáék két nagylánya már az idegeimre ment az örökös babusgatásával, a két idősebb férfi, Lajos bácsi meg a Berta bácsi, meg úgy becsíptek unalmukban, hogy nehéz volt őket józan fővel elviselni.

         Anyám nehezen, de rászánta magát az éjszakai útra, ilyen atrocitás után is. Bebugyolált, és mivel lovagiasan megígértem, hogy meg se nyikkanok, nekivágtunk az éjszakának. Az utunk csak abból állt, hogy átléptünk a kerítésen, és végigosontunk az udvaron. Szerencsésen beestünk a konyhába.

         A dédanyám ekkor mesélte el, hogy egyetlen orosz katona járt nálunk, aki rögtön tudta, hová rejtették az édesanyám nyakláncát és pecsétgyűrűjét. Mintha bűvész lett volna, olyan gyorsan elővarázsolta, és zsebre is vágta. Aztán köszönés nélkül tovább is állt.

         Ez nem lehetett más, mint a mi oficérünk! Mennyire fájt neki, hogy a pisztolyát elveszítette, de arra nem gondolt, hogy a rablás – bűn.

         „A mindenit az anyukájának!” – gondoltam magamban.

 

56. levél

                                                 HÍREK A HADIFOGLYOKRÓL

 

         A család egyik tagjáról, Farkasfalvi József nagybátyámról, anyám aranyszívű testvéréről, már több mint egy éve nem tudtunk semmit.

         1945 végén az áldott emlékű Tóth Pista bácsi kézbesítette az első levelezőlapot apámtól. Anyám minden hónapban válaszlevelet küldött neki, és mindjárt az első kettőben még a közös fényképünket is útjára bocsátotta. Ezt bizony jól tette, mert később kiderült, hogy csak az egyiket kapta kézhez. A másodikat. Ezért elmondhatom, hogy láttam Magna Hungariát, és ő is látott engem, snájdig bricsesznadrágban, nem egészen három évesen.

         Anyám közben szorgalmasan vezette a boltot. Az áruhiány ugyan csökkentette a bevételt, de azért érdemes volt működtetni. A pult mögött mindenről értesült, nem is kellett hozzá társaságba járni. Beállított egy fiatalasszony a szomszéd utcából, akinek a friss férje nemrég szabadult a hadifogságból. Mennyi mondani valója volt, és anyámban milyen érdeklődő hallgatóra talált!

         „Tudod, Esztikém, az én vőlegényem 1943-ban alig került ki a frontra, egy hét múlva már a ruszkik foglya volt. A lábbelit elszedték tőlük, rongyokkal kötözték be a lábfejüket, hogy le ne fagyjon. Menten kísérték őket vasúton, aztán meg az orosz télben gyalog egy urali bányába, ahol nagyon olcsó volt az élet. Csalánleves, benne pár szem búza az ebéd. Ha néha kaptak két deka szalonnát, még egy hét múlva is fölhánytorgatták nekik:

         „ A jó kosztot persze megenni, de nem dolgozni!”

         Pedig igyekeztek volna, szegények, de nem volt erejük a munkához. Többen is voltak együtt falubeliek, egyik-másik még osztálytársa is, akikkel minden veszélyre figyelmeztették egymást:

         „Ne igyatok vizet, mert fertőzött! Elvisz benneteket a hasmenés! Rigmussal figyelmeztették egymást nap, mint nap:

         „Ki az orosz vizét issza, az már többé nem tér vissza!” Csak forralt vizet szabad inni! Szomorú rigmus volt ez, ugye, Esztikém? De ha csak egy életet megmentettek általa, érdemes volt mondogatni egymásnak. Mert a hasmenéstől néhány nap múlva meghalt a legyengült fogoly. Ha valaki nagyon szomjas volt, tudta, hogy halálra van szánva. Minden lépés megtételéhez erős akarat kellett. Már a reggeli felkeléskor látszott, hogy ki tudja,vagy akarja tovább csinálni. Aki feladta, elveszett. A kegyetlenül hideg télben a halottakat nem tudták eltemetni, mert a föld olyan mélyen átfagyott. A jéggé meredt hullákat, a lágeren kívül egy nagy faraktárban hányták egymásra.. teljesen meztelenül, mert minden rongynak értéke volt, és egy kapcának való rongydarabért tízen is marták egymást. Az orosz őrök a meleg bundájukban meg csak rőhögtek rajtuk.

         Ott igen későn tavaszodott. Április végén, május elején, amikor egy kicsit kiengedett a föld fagya, csak akkor tudtak a halottaknak sírt ásni. Hatalmas gödröket markolókkal, és abba hányták a halottakat, aztán dózerrel rájuk borították a homokot. Megvolt a temetés! Se kereszt, se áldás, se búcsúztató!

         Az uram, mert már összeházasodtunk, csak nekem később elmondta:Bizony azoknak már nemük sem volt! „Milyen ország lehet ez, Esztikém?”

          És a vallomás végén mindketten elsírták magukat, a boltos is, a vevő is. Ezektől az értesülésektől nemigen lehetett jó a kedvem anyánknak sem. Ez a fiatalasszony azt mondta, hogy onnan még írni sem volt szabad, de az ura túlélte borzalmakat.

         1946 márciusában mégiscsak új hírt hozott róla posta! Apám ugyan csak egy fakó, ceruzával írt levelezőlapot, de azt jelentette, hogy életben van. Ő is hasonló táborban volt, de legalább írhatott. Hátha jobbra fordul az ő sorsa is rövidesen!

 

57. levél

                                                        JÓZSI EXHUMÁLÁSA

 

         1946 egyik áprilisi napján megjelent málunk a nagyanyám,, és sírva panaszolta, hogy levél érkezett a kiskunfélegyházi jegyzőtől. Ebben kérték a szülőket, hogy személyazonosság megállapítása végett személyesen menjenek el a holttestet megnézni. Útra is keltek, már estére haza is értek, és elbeszélték József nagybátyám igen elgondolkodtató, halál utáni hányattatásának a történetét.

         A nagyanyám, annak idején félelmében visszaküldte az egységéhez, de a biztos halálba küldte. Attól félt, már látott egy ilyen kivégzést, hogy a katonaszökevényeket a tábori csendőrök éppen a szomszéd utcában lőttek agyon. A fiatal felesége mindenképpen bújtatni akarta, mert az oroszok már közeledtek Kiskunhalashoz. Néhány hétig, talán ha kettőig valamelyik kunyhóban meghúzhatta volna magát. De a nagyanyám rémeket látott, és ezzel megölte a fiát. A félegyházi határban az egyik tanyasi gazda talált rá a holttestére, de nem szólt a hatóságnak, hanem a saját szántófóldjén, a szomszédja segítségével eltemették.

         Soha nem jutunk a nyomára, ha a két szomszéd össze nem veszik valami mezsgyehatár-ügyben, és pörre nem mennek. A sértett szomszéd még azzal is megvádolta az egykori barátját, hogy egy halott magyar katonát elkapart a földjén, és már a második éve szánt - vet fölötte.

         No, ennek a helyi hatóság utána járt. Előkerültek a nagybátyám bizonyos ruhadarabjai, értéktárgyai, katonai azonosítója és mindenekelőtt a holtteste. Azonnal halottszemlére hívták a szülőket, hogy nézzék meg az áldozat maradványait.

          Ő volt az, a műfogairól azonosították. A holttestét hazahozatták, és keceli harcokban elesett somogyi rossebesek mellé, a közös sírba temették. Ott olvasható az áldozatok hosszú – hosszú névsorában Farkasfalvi József honvéd neve is.

         A fiatal felesége majd beleőrült, és többé nem ment férjhez. Állandóan feketében járt. Engem úgy szeretett egész kisiklott életében, mintha a fia lennék.

 

58. levél

          

                                 A MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT STÍLUSA

 

         Azt mondja egy régi bölcs megállapítás, hogy a stílus az ember. Ez a pártokra is vonatkozik, a vezetőik szókincsére, kiadványaik szövegére. Pesten még alig hallgattak el a fegyverek, bár Budán még szóltak, már megjelent az MKP első közleménye a falakon.

         „ A Néptörvényszék meghozta első ítéletét. 124 szakszervezeti vezető és szervezett munkás halálát megbosszulta a nép, de százával bujkálnak még köztünk a nyilasuralom véreskezű banditái!

         Rémhíreket terjesztenek, pánikot keltenek, fosztogatnak, akadályozzák a munkát, az élet megindulását.

         Hiábavaló minden kísérletük! Magyarország ezer esztendő rabláncait töri le most! Itt nem lesz többé rémuralom! Polgárok! Munkások! Ezer és ezer lemészárolt áldozat ártatlan vére kiállt bosszúért! Ne kíméljétek a nyilas patkányokat! A Néptörvényszék elé velük!”

Csak a szöveg jellemző szavait figyeljük! Megbosszulta, véreskezű, bandita, rémhírek, rémuralom, fosztogat, lemészárol, bosszú, ne kíméljétek, patkány. A párt későbbi áldásos működését, pontosan ezekkel a szavakkal lehet bemutatni. Csodálkoztak a Moszkvából jött elvtársak, hogy még Budapest népe sem szavazott rájuk. Szokatlan volt a szókincsük.

 

59. levél

                                                   CSEREVILÁG

 

         Amikor a pesti harcoknak vége lett, a városi nép ennivaló után nézett. Akinek volt valamilyen cserére alkalmas ruhadarabja, nélkülözhető holmija, igyekezett vidékre, hogy a parasztoktól élelmet szerezzen. Az oroszok elég szépen letarolták a vidéket is, de szinte minden házban volt elrejtett liszt, sonka, szalonna és egyéb disznóságok. Mire megjött a tavasz, kivirágzott a cserevilág.

         Édesanyánk csak a bolti készlet maradványait rejtette el, az nem volt alkalmas a cserére, de szívesen irányítottuk az érdeklődőket a gazdagabb porták felé. Mert Kecelre is, százával is jöttek a kedves vendégek, akiknek még szállást is adtunk, természetesen ingyen. Így ismerkedtünk meg a Jakics családdal, akikkel aztán évtizedekre megmaradt a jó viszony.

         Volt olyan éjszakai vendégünk, aki megígérte, a szállásért majd a nyáron családostól lejön, hogy segítsen a szőlőkapálásban. Be is tartotta a szavát, de nem tudták, szegények, hogy mire vállalkoztak!

         Cudar meleg júliusi nap volt! Egy kóbor felhő sincs az égen, a homok, mint a parázs! Csak úgy szakadt rólunk is a verejték. Ők is igyekeztek megszolgálni az ebédet, dolgozgattak és szenvedtek. Aztán egy meggyfa árnyékába érve, az asszony a kapa nyelére támaszkodott, és azt mondta anyánknak:

–        Esztikém, maguk hogy bírják ezt az állati meleget?

 

–        Bizony csak az tud egész áldott nap kapálni, aki már gyerekkora óta gyakorolta – mondta

 

 vigasztalásul anyánk, és a kunyhó árnyékába terelte a népet.

 

         Szép kis épületecske volt az. Igaz, hogy csak vályogból épült a fala, de be volt vakolva, fehérre meszelve, a sapkája meg cserépből rakva. Tágas ajtaja előtt füves a heverőhely. Ide telepedtek, hogy még a nap se lássa őket!

        Pihenőt tartottak, és beszélgettek a világ dolgaitól. Ők elmondták, milyen szörnyűségek történtek Pesten, az ostrom idején. Anyánk meg elmesélte nekik, hogy éppen a falu felett repültek az amerikai gépek Budapestet bombázni, ilyenkor sokszor gondoltunk a fővárosiakra sajnálkozva. De, hogy vidámabb dolgokról is szó essen, elmesélte nekik a Flaisz Ferenc bácsiék esetét.

         Feri bácsi békésen éldegélt a feleségével a főutcai házukban egészen a háború végéig. Egyszer - egyszer benéztek a hátsó kamrába is, de régi korhadásra, tűzre ítélt hordók, puttonyok álltak benne, de már nem használta őket senki. A fiainak szétosztotta földeket. A szőlőt a legkisebb kapta, akinek csak a prés köllött a régi boros edények közül.

         Utoljára, valamikor november elején, az igen kíváncsi oroszok kopogtatták meg a hordók oldalát, de azok kongással válaszoltak. Az oroszjárás óta nem jártak a kamrában!

A nagy hátsó kerttel voltak elfoglalva, amiben szinte minden megtermett, ami a lábas jószágnak, meg a konyhának köllött. A kamrába hónapokig be sem néztek.

         Feri bácsinak valami köcsögfélére volt szüksége, amikor koratavasszal újra kinyitotta a kamraajtót. A kamrának egy kicsi ablaka is volt, a világosság meg a szellőzés miatt, ezért mindig tárva. Belépett és szétnézett Feri bácsi, de nem hitt a szemének.

         A hordók egy része nem az oldalán fekszik, mint ahogy a rend megkívánja, hanem a fenekén ül. A két puttony közül az egyik szétverve a földön hever. A fejéhez kap, hol fészkel az agy.  Azt hitte, hogy elment a józan esze, de azért kurjantott egy nagyot: - Asszony, gyere ide gyorsan, mert ilyen csudát még nem láttál életedben!

         Az asszony is összecsapta a tenyerét, de nem sopánkodott, lamentált hosszan, hanem rögtön nekifogott a rendcsinálásnak. Helyükre billentgették a részeg hordókat, és éppen a puttony darabjait akarták összeszedni, amikor nagyot sikoltott a felesége:

 - Istenem, segíts! Bomba van a fal mellett!

 

         Feri bácsi is megnézte, és bizonyította. Valahogy besuttyant az ablakon! Rázárták az ajtót. Még a keresztvasat is felrakták, nehogy valakinek kedve támadjon bemenni. Elmondták a szomszédoknak, és egy hét múlva az egész falu tudta, hogy Flaisz Feri bácsi, a Rákóczi utcában, bombát őriz a kamrájában. Azt is mondták, hogy száz pengőt is ád annak, aki onnan kiviszi. De a falubeliek közül senki sem vállalkozott a veszélyes munkára.

         Jött a cserevilág, s akkor egy pesti férfi, egy nagy sonkáért, elvállalta a munkát. A kert végében ásott egy gödröt. Mi a kerteken keresztül láttuk az ügyködését. Azután a két karjára fektetve, nyugodt tempóban, hátrahozta a veszedelmes állatot, és belefektette a sírjába. Vicces pesti vagány lehetett, mert még fejfát is barkácsolt neki. Ezt írta rá: Made in USA. A sonkát megkapta, és nagy köszönések között a háziaktól búcsút vett.

 

60. levél

                                                OROSZ KATONÁK III.

 

         Benn a faluban az első éjszaka a szabadrablás és erőszak éjszakája volt. Ez alatt csattogott végig a falun Vorosilov, legyen átkozott a név is, hadseregének teherautó -, harckocsi - és ágyúkaravánja órákon át Budapest felé. Szinte minden házba betörtek. Az értékes tárgyakat elzabrálták, ekkor találták meg az anyánk arany nyakláncát és pecsétgyűrűjét is, pedig milyen biztos volt abban, hogy jó helyre tette. Rutinos orosz rókák voltak ezek. Erőszakoskodtak a nőkkel, volt néhány kirívó eset. Másnap már orosz járőrök vigyáztak a falu rendjére. A katonák nagy többsége tovább is vonult.

         DE szörnyű dolgok történtek kinn a tanyavilágban! Sára Sándor „igaz” filmet forgatott a tanyán lakók kiszolgáltatottságáról.

         Ezek a katonák egyszerűen lemorzsolódtak a hadseregről, és rablóbandákba összeállva pusztítottak a tanyavilágban. Kecel lakosságának a fele tanyán élt. Alig volt olyan tanyasi, aki veszteség nélkül megúszta volna ezt a huszadik századi tatárdúlást. Máskülönben minden úgy történt, mint hétszáz évvel korábban, ahogy azt Rogerius megírta. A gyújtogatást nem írhatunk a számlájukra, de minden más szörnyűséget elkövettek. A békés tanyasi világnak egyik óráról a másikra vége lett.

         Végigtapostak a házon, a padlástól a pincéig, és elvettek mindent, ami értékes. Lakomákat rendeztek, azokon berúgtak és erőszakoskodtak. Gyereklányokat, asszonyokat erőszakoltak meg az apjuk vagy a férjük szemeláttára, egymás után többen is.

         Több gyilkosság történt. Egy fiatalasszonyt három katona akart megkaparintani, de az apja kimenekítette az ablakon. Ezért lelőtték, mint egy kutyát. Egy helyre többször is visszatértek. Valamelyik gazdával befogattak, és kocsival járták a dűlőket. Egész télen folyt a zabrálás. Ezek a katonák nem hiányoztak a hadseregből.

         Szentimrehegy, ami akkor még Kecelhez tartozott, Tüskös nevű buckás vidékén volt a Pozsgay-major. Oda egy egész rablóbanda fészkelte be magát. Lehettek vagy ötvenen. Nőket, élelmet, bort raboltak, és úgy éltek két hónapon át, mintha megérkeztek volna Kánaánba. Egész megalázott asszonycsapat szolgálta ki őket.

         Megesett az is, éppen ezen a környéken, hogy a szülők befalazták kislányukat a padláson, nehogy gyalázat érje. Hetekig élt így télidőben.

„Egy dunyha volt rám meg néhány rongy, hogy ne fázzak. Egy elmozdítható tégla segített,

 

 hogy szót értsek az otthoniakkal, akik azon adták be az ennivalót is.” - mesélte el 1945

 

 nyarán a falusiaknak.

 

         A rablóbandát végül följelentették. Egy századnyi katona körülzárta a rablótanyát.  Rajtaütés-szerűen lerohanták. Mindegyiket elfogták és vasra verték.

 

61. levél

 

                                                    LEVÉLVÁLTÁS

 

         Voltak olyan katonák, akiknek holt hírét költötték. De volt olyan, akivel itt vagy találkoztak, de nem jött haza soha. A sírját is csak a Jóisten tartja számon.

         A mi apánkról majdnem egy évig nem tudtunk semmit. Azután 1945 nyarának végén megérkezett az első levelezőlapja Oroszországból, az Urálból és Magnyitogorszkból. Nem volt az más, csak egy rövid sírás, de az övé volt.

         Anyánk rögtön válaszolt rá, és mindjárt levélben, még a fényképünket is elküldte. Ezt még nem kapta meg az apánk, mert erről panaszkodott levelezőlapon. No, végre a második már eljutott a kezébe, fényképestől. Örömmel írta tele a kicsi levelezőlapot.

         Anyánknak megjött a kedve még a bolthoz is, és árult, amit kapott, szerezhetett. Mindenek előtt sót, lámpaolajat, cukrot kerestek az emberek.  A pénz, a pengő úgy lefogyott, hogy végül semmivé lett.

         De 1946 közepén megjelent a forint, ami már komoly pénz volt. Meg is indult a bolt. Jöttek-mentek az emberek, hozták a jó pénzt, és a fogolysorsról a rossz híreket. A szomszéd Bárány utcából vásárolni jött egy fiatalasszony, aki eddig még nem fordult meg a boltunkban. Nemrégen ment férjhez, és most költözött a közelünkbe.

         Megjött a férje orosz fogságból, és annak a sorsát mesélte el. Anyánk a boltajtót is bezárta, amíg a fiatalasszonyt hallgatta: „Tudod, Esztikém, az én huszonkét éves vőlegényem 1943-ban alig került ki a frontra, egy hét múlva már a ruszkik foglya volt. A lábbelit azonnal elvették tőle. Rongyokkal kötözték be a lábukat, hogy le ne fagyjon.

         Menten kísérték őket, egy ideig vasúton, azután megint gyalog egy uráli bányába, ahol nagyon olcsó volt az élet. Csalánleves, benne egypár szem búza. Ennyi volt az ebéd. Ha néha kaptak két deka szalonnát, még egy hét múlva is fölhánytorgatták nekik: A jó kosztot persze megenni, de nem dolgozni!

         Pedig igyekeztek volna, szegények, de nem volt elég erejük. Többen voltak együtt falubeliek. Kettő közülük még osztálytárs is, akik minden veszélyre figyelmeztették egymást. Ne igyatok vizet, mert fertőzött! Elvisz benneteket a hasmenés. Rigmussal figyelmeztették egymást: Ki az orosz vizet issza, az már többet nem tér vissza! Ugye szomorú rigmus ez, Esztikém? Igazam van?

         De ha egy embernek megmentette az életét, érdemes volt mondogatni szegényeknek. A hasmenéstől néhány nap múlva meghalt a fogoly. Ha valaki nagyon szomjas volt, tudta, hogy halálra van szánva. Minden lépés megtételéhez erős akarat kellett. A reggeli felkeléskor látszott, hogy ki nem tudja vagy nem, akarja tovább csinálni. Aki föladta, az elveszett.

         A kegyetlenül hideg télben a halottakat nem tudták eltemetni, mert a föld annyira átfagyott. A halottakról letépett rongyokért tízen is összeverekedtek. Az orosz őrök meg a meleg bundájukban csak röhögtek rajtuk. A fagyott hullákat, a lágeren kívül, egy nagy fából készült raktárba hányták egymásra.

         Ott igen későn tavaszodik. Április végén, május elején, amikor már kienged a föld fagya, sírt is csak akkor tudtak ásni markolóval. Hatalmas gödröket, és abba hányták a hullákat. Azután géppel rájuk borították a homokot. Megvolt a temetés! Se kereszt, se áldás, se búcsúztató! Az uram később, de csak nekem, azt is elmondta: Bizony azoknak már nemük sem volt! Milyen ország lehet ez, Esztikém?” – és végül elsírta magát a fiatalasszony.

         Anyánk sokat gondolkodott a hallottakon: Ennek a fiatalasszonynak a vőlegénye nem írhatott levelet, az én férjem írhat. Nincs sok panasz a lapokon, amik onnan érkeznek. Hátha nekik nem pokol az életük?

 

62. levél

                                             SZOLZSENYICIN ÍRTA

 

         Kedves Öcsém! Kérlek, hogy ne lepődj meg, ha olyan emberfajtáról is szó esik, amilyent ez a komoly orosz író bemutat. A Szovjetunióban tenyésztették ki, csak Voltaire, Rousseau, Marx, Engels, Lenin és Sztálin műveivel táplálkozik. Ettől olyan, amilyen.

         „A kommunistánál veszélyesebb és kártékonyabb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra – és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára.

         A kommunista nem ismeri a szégyent, az ember méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek, egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista.

         Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”

         Hazánkban negyvenöt után jelent meg. Egyenesen Moszkvából érkezett. Elsősorban onnan is támogatták, de mocskos céljai elérése érdekében, mindenkitől, még ma is elfogadja a támogatást. Hazánkban tehát nem őshonos, mert a magyar alkat nem alkalmas ilyen szerepre. De a környékbeli népek nagyobb számban tenyésztik. Íme, a csehek és a szlovákok!

 

63. levél

 

                                  MASARYK, BENES ÉS A MAGYAROK

 

         A vén Masaryk bűnös volt abban, hogy a Felvidéket Trianonban erőszakkal elvették tőlünk. Jó tanítványának bizonyult a hasonlóan jellemtelen, hazudozó Benes, akit Horthy még párbajra is ki akart hívni. Van, aki a csillagokat hazudja le az égről, ez a két briganti a magyarokat a térképről. Sztálin elvtárs még támogatja is őket. Madarat tolláról, embert barátjáról.

         Benes és Klement Gottwald az ősi magyar városban, Kassán kijelenti, hogy a magyaroknak Csehszlovákiában nincs helyük, mert szétbomlasztják a szláv államot. Ki kell telepíteni őket! Megfélemlíteni, a vagyonukat elvenni, erőszakkal szlovákosítani!

         Egy részük hátizsákban hozta a motyóját a Dunán át csónakban, a gazdagabbak, otthagyván szép nagy házat és birtokot, megrakhattak egy vagont, amelyet aztán áthúztak a határon. Új magyar népvándorlás. A magyarországi szlovákokat agitálták, hogy térjenek vissza a szláv bölcsőbe. Masaryk nagyapó majd ringatja őket. Volt, aki ment.

         Az újkori Európa történelemben példátlanul, rabszolgavásárt rendeztek Csehországban. Magyarokat vehettek a gazdák, mint a néger rabszolgákat az USA-ban.

         A történelem bölcs menete azt bizonyítja, hogy ami késik, az nem múlik. Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Stb. Jól befaragtak Moszkvával meg a kommunistákkal! Parlamenti többséget szavaztak a kommunistáknak, akik aztán, „nyújtsd ide a kisujjad, azután egészben lenyellek” elv alapján, megszerezték a totális uralmat az egyesített Csehszlovákia fölött, és bevonultak a kommunista országok nagy családjába.

         A vén Masarykot megütötte a guta, Benest meg ledobták a külügyminisztérium második emeleti ablakából, mint egy cigarettacsikket. Van Isten!

         A lényeg az, hogy a család olyan ága jelenik meg Magyarországon, amely magyar, de üldözött. Ők lesznek a Czompó Jánosék, akik majd Páriban kapnak földet és házat. Hazát.

                                                                      

 

64. levél

 

                                                        BETILTOTT NYELV

 

         Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a második provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget.

         A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, amely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelven nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom.

         Lekonyult fejjel járok, és némán, ha lehet, ki sem mozdulok az emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott ember szégyen – és félelemterhes élete. És az ok: egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok.

         Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsíti a nemzeteket. Vannak fasiszta államok és vannak fasiszta népek. Fasiszta a német, és antifasiszta például a román. A fasizmus bűnében leledző a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek, és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik.

                                                                                                            Fábry Zoltán

 

65. levél

 

                                         A HAZAI NÉMETEK

 

         Amikor a nagyhatalmak a potsdami konferencián /1945. július 17. – augusztus 2./ elfogadták a kollektív bűnösség elvét, megbélyegezték még az újszülött német csecsemőket is, hetediziglen.

         A hazai németekkel szemben megkezdődtek az intézkedések. Első lépcsőben negyvenezer német deportáltak már 1944 végétől a szovjetunió munkatáboraiba. Örök szégyene a Nemzeti Parasztpártnak, Veres Péternek, Illyés Gyulának, hogy ebben is egy követ fújtak a kommunistákkal. A magyar népi értelmiség, hol itt a következetesség? A csehek és szlovákok ugyanezt mondták a magyarokra. A Hitler nélküli nyáj már nem volt veszélyes a magyarságra nézvést. S megint előkerülnek az újszülöttek! Büntesd meg az apát, ha vétkezett, de a gyerekére ne üss szégyenbélyeget!

         Magyarországról 450 ezer németajkút kellett volna kitelepíteni a SZEB – jegyzék szerint. Körülbelül a felét ki is telepítették. A baj csak az volt, hogy olyanok is a transzportokba kerültek, akiknek hazájuk lett ez a föld.

         A szegény sváb belépett a kommunista pártba, kitúrhatta a módosat a házából, kiforgatta a vagyonából. Családok kallódtak rokonoknál, ismerősöknél.

         A rendfenntartó erők, nevezzük rendőrségnek, nem szégyellték, házkutatás címén a svábokat zaklatni, megrabolni. Miska bácsi, volt-e ebben szereped? Remélem, nem!

         Volt közöttük magyarosított sváb is, Wiednerből Völgyi, akit vitézzé is avattak. Aki ezért kocsmanyitási jogot szerzett Kalocsán. És akihez a tanulni szándékozó Wiedner Bernát be is költözhetett, hogy elvégezze a kántortanító-képzőt. Újabb szál a jövőhöz.

         Csak a szomszéd Császártöltésről 400 embert vittek ki a Szovjetunióba ötéves kényszermunkára. Tizenhat évestől hatvan évesig-férfiakat. Talán ma már senki sem él közülük, de fönn maradt a daluk, ami őrzi az emléküket:         

                               Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

                               Ahol majd nem sirat meg senki, senki, aki él.

                               Tavasz nem fakaszt rám zöldet,

                               Elhordja rólam a földet messze majd a szél.

                               Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

 

66. levél

                         A MAGYAR ANYÁK LEVELE SZTÁLINHOZ

 

         Mi, a Szovjetunióban lévő magyar hadifoglyok anyái, feleségei, gyermekei és valamennyi hozzátartozója, bizalommal és szeretettel fordulunk a Szovjetunió Nagy Vezéréhez.

          A Szovjetunió és Vezére többször is nagylelkűséget és jóindulatot tanúsított, segítséget nyújtott Magyarországnak nehéz napjaiban. Ez ad nekünk reményt arra, hogy kiáltásunkat meghallják, és fogságban lévő szeretteinket a közeljövőben hazaengedik otthonaikba, és ezzel megszűnik a mi szenvedésünk.

          Hisszük és reméljük, hogy kérésünket teljesítik. Édesanyjukhoz visszatérhetnek a fiaik, asszonyukhoz visszatér a férje, gyermekeihez – édesapjuk a legközelebbi jövőben.

          Kérésünk kedvező elbírálását várva köszöntjük Sztálint, a Szovjetunió Nagy Vezérét és a budapesti Szovjet Katonai Parancsnokságot.

Budapest, 1947. május 6.

                                                                       

 

67. levél

                                        

                                       ANNA, A DÉDNAGYMAMÁNK

 

         Ötös lámpásnál olvasgatott a nagymama is, én így szólítottam. Nagyon szerette a könyveket. A szemközt lakó Berta Feri bácsié iparos család volt. Ezektől kért kölcsön. De értékes olvasmány nem volt köztük, inkább csupa piff-puff regény, a két háború között népszerű, leányoknak való szerelmes, rózsaszínű könyvek, mint az Elfújta a szél. Két szép lányuk is volt, gondolom, azok is olvasták.

         Kezdetben én is úgy voltam, mint Ábel a Hargitán, aki beleszeretett a Nick Carterekbe. Először az újfalusi tisztelendő úrtól lehetett könyvet kölcsönözni, de igen szenteltvizes olvasmányok voltak.

          Amikor 1949-ben megnyílt a községi könyvtár, az volt a nagy fordulat. Volokalamszki országút, ez volt az első háborús regény. Ezt olvastam onnan először. Vele párhuzamosan vetítették a hős szovjet katonákról a Sztálingrádi csata, Berlin eleste című filmeket szúfolt házak előtt. Nem lehet csodálni, hogy állandóan háborúztunk. Ez lett a legkedvesebb játékunk, később a foci.

         Az ifjúsági regényeket egy év alatt felfaltam, köztük az elérhető, díszes kötésű Jókai-regényeket, Gárdonyi Egri csillagok-ját, azzal a kort is érzékeltető, különleges betűtípussal. Legalább tizenötször elolvastam, legalább tizenöt oldalt biztosan tudtam kívülről.

          Azután kaptam engedélyt a „felnőtt” polcok átkutatására. Nem volt annál nagyobb élvezet. Kétnaponként visszatérő vendég lettem, mert nem kölcsönöztek két-három könyvnél többet. Az osztályomból, úgy emlékszem, csak én jártam könyvtárba ilyen regény-éhesen.

         Ma már nagyon sajnálom, hogy 5-6 éves koromban, amikor együtt aludtunk a konyhai ágyon, nem meséltettem vele. Értelmes, olvasott parasztasszony volt, sok titkát megtudhattam volna az életnek. Abban a korban az ember, örül annak, hogy létezik.

         Bizony, azon a keskeny ágyon kényelmesen elfértünk. Esténként együtt imádkoztunk, és szinte minden este azt kérte tőlem:

        - Kisfiam, minden nap imádkozz értem!

 

         Talán ötéves lehettem, amikor kivitt magával a szőlőbe. Nem kézen fogva vagy kerékpáron, hanem gyalogosan és talicskán. Elég kényelmetlen utazás volt, de rendkívül szórakoztató. Nem lehettem súlyos teher, de, aki ismerte, ilyen ember pedig elég sok volt a faluban, nem hagyta szó nélkül:

        - Ugyan már, Panna néni miért tolja azt a gyereket? Elmegy az már a saját lábán.

 

Csak annyit válaszolt mindenkinek, de büszkén, az én Anna dédnagymamám:

        - Tolom az örököst!

 

         Közben mozdulatlanul térdeltem a talicskában, és állandóan az utat figyeltem. Előre nézve és kapaszkodva. Kinn a dűlőutakon érhette az ember gyerekét a legnagyobb élmény. Emlékezetemben még ma is nyargal az a nyúl, amit akkor felriasztottunk. Úgy szaladt cikk- cakkban, mint a villám. Egyik barázdából átvágott a másikba, hogy azután eltűnjön, az utat átszelve, a dűlő másik oldalán sorjázó szőlőben. Szegény állat! Ha tudta volna, hogy mink sokkal jobban megijedtünk, mint ő!

         Kinn a szőlőben csak tibláboltam, várat emeltem, romboltam. Érdekes, hogy mennyivel szívesebben tettem az utóbbit. A dédnagymama csak gazt szedett a szőlőben vagy a fák satnya, idő előtt lehullt gyümölcsét. A meggyfa földre hullott vércseppjeit, amiket a forró homok barnára aszalt. A tüdőbeteg színű, koraérett férges almákat. Csupa disznónak való hulladékot.

         Együtt éltük át gyerekkorom legnagyobb ijedelmét. Egy elszabadult ló okozta, ami a domboldalon úgy száguldott le nyerítve és szabadon, mintha sosem akarna megállni. Rohantunk be a kunyhóba, és magunk után az ajtót is behúztuk. Csak akkor mertünk előjönni, amikor a gazda káromkodása a közelünkben záporozott. Amikor előbújtunk a kunyhóból, a zápor elállt. Mentegetőzve mondta:

        - Megbolondította a sok zab! Az átkozottját!

 

         Fél óra múlva már olyan szolidan lépkedett az a félelmesen szabad paripa vissza a dombos dűlőútra, mint a kezes bárány. Mint, aki megadta magát a sorsának, néha hátra is fordította szép fejét, mintha mutogatni akarná a korbácsütések helyét.

         Nem voltam pimasz kisgyerek. De éppen vele szemben, egyszer, az voltam. Élete utolsó évében, 1952-ben, néha bort ivott. Ha ilyen állapotban kenyeret akart sütni, edényekbe rakta a masszát és odaégette, s legfeljebb a malacnak volt jó.

          Ilyenkor kampós bottal húzta a moslékos fazekat, végig a havas udvaron, az ólig. S én voltam olyan pofátlan, hogy leakasztottam a botot a fazék füléről. Hála Istennek, nem esett el, mert addig is csak lassú tempóban haladt. De a szemtelenség attól még szemtelenség maradt. És megbocsáthatatlan!

         De jártam ám én óvodába is! Az Újfaluba, a szegénynegyed óvodájába. Inkább odatartoztunk lélekben is, mint a kulákcsemeték közé. Itt ittam először életemben porból készült tejet. Egy kicsit furcsa íze volt, de azért mindenki megitta.

          Minden délben aludnunk kellett! Ócska szőnyegdarabokon feküdtünk, és szívtuk a padló olajos szagát. Én egy percig sem tudtam aludni, de néhányan, mindig irigyeltem őket, ahogy letették a fejüket, már durmoltak is. Azon az udvaron a harangláb tetszett a legjobban. Nagy élvezettel néztük, amikor délben kilengett és felzengett.

          De rövidesen elballagtam az óvodából az oskolába. Szilványi Mária osztályába, a volt zsidóiskolához. Szép és kedves hölgy volt, és kezdő pedagógus. Szerettem, és ő is engem. Ekkor szavaltam először nyilvános ünnepségen. Nagy mozgalmi költemény volt, valahogy így verte a ritmust:

         „Minden piros, odanézz, mintha lángban állna! Amott jön a sok vitéz „keki szín” ruhába.” Ha kiegyenesítik az agytekervényeimet, akkor sem emlékszem többre, de lehet, hogy ez is hamisítvány. Legkevésbé a keki színért állok jót.

         Arról beszélgettek az idős szomszédok, vasárnap délután, az utcára kiülve, hogy az ő gyerekkorukban nem volt fagyi. A nagymama elejtette, hogy ő még nem evett életében. Én felkaptam, elsúderkoztam, beloholtam a Rékasi cukrászhoz, a központba, s vettem egy forintos adagot. Legalább négyszáz métert kellett gyalog: sietve - futva megtennem, hogy viszonylag épen megérkezzen a nagymamámhoz. Végre tettem valami jót is.

         Az anyánk mindig azt hajtogatta, hogy hol jártál te, amikor ezt vagy azt mondtam. Szerettem ábrándozni, „elmélázni”, ahogy anyánk mondta:

          - Furcsa egy isten teremtménye vagy te! Hányszor kell neked mondanom, hogy végre megtegyed?

Pedig, esküszöm, én akkor hallottam először, amikor számon kérő lett a hangja.

         Anna dédnagyanyánk igen csendes asszony volt. Utolsó óráiban Julianna testvére üldögélt mellette. Minden fájdalom nélkül múlt el ebből a sokfájdalmú világból.

                                                                      

68. levél

                                  

                                         APÁNK HAZATÉRÉSE

 

 

         1947-ben voltak a kékcédulás, kikényszerített választások, amelyeken a Rákosi-klikk jobban akart szerepelni, mint negyvenötben. Most még azt az ígéretét is bevetette, hogy mint Sztálin elvtárs leghűségesebb, és általa legjobban szeretett barátai, elérik majd a magyar hadifoglyok hazahozatalát. Ezért fogalmazták azt a gyalázatosan szolgalelkű „fohászt” a magyar hozzátartozók nevében, és természetesen minden lapjukban közzé is tették. Tény, hogy valóban hazaengedtek magyar hadifoglyokat, közöttük apánkat is.

         Apánktól az utóbbi időben ritkábban jött levél. Rebesgették, hogy majd csak hazatérnek. 1947 októberének elején egyik este kopogtattak az ablakunkon. Palásti János mondta az örömhírt, hogy apánkat egy konflis már hozza befelé az állomásról. Anyánk szépen felöltözött, megragadta a karomat, és rohamtempóban elindultunk apánk elé.

          Még most is emlékszem anyánk parasztszoknyáinak a suhogására, és az izgatott rohanásra. Valahol a híd tájékán és sötétben állt meg a kocsi, és onnan hármasban mentünk haza. Mire a házba értünk, már ott voltak a szomszédok, ismerősök. Sírtak örömükben.

         Én kíváncsian néztem azt a sovány, sápadt férfit, akit örvendezéssel vesznek körül. A kisszéken ültem és vártam, hogy majd csak gondolnak rám is. De azon az estén csak két szőrös puszira futotta az idejéből meg az erejéből.

         Az elbocsátó levelet csak decemberben kézbesítették neki, és a háromévi koplalás és munka jutalma négy forint volt. Keveset dolgozhattak ezek a magyar rabok ott kinn! Sok mindent akart ebből nekünk ajándékot venni, de kevésre futotta.

         Apánk tele volt keserűséggel, panasszal, amit nem győzött a lelkéből kiönteni. Mi mindent átéltek a három év alatt! Anyánk másnap jó ebédet főzött, de nem mert enni belőle, mert félt, hogy a sok éhezés után megárt a legyengült gyomrának. A levest azért megette.      Hallottunk olyan szívszorító tragédiákról, hogy a hazatérő hadifoglyot minden jóval traktálta apja-anyja, amibe aztán már másnap szörnyű kínok között belehalt, szegény. Nagyon nehezen tudta megszokni a hazai kosztot és a bátorságot.

         Szerencsére tél jött ránk, a pihenés ideje. Minden este tele volt a konyha szomszédokkal. Kártyáztak, beszélgettek. „Osszamár! Hamarhamondja.” Még a szavakkal is játszottak. Tíz meg húsz filléresek csúszkáltak az asztalon. A férfiak füstöltek, mint a gyárkémény. E miatt sokszor ki kellett nyitni az ablakot, hogy a karácsony táján szálldogáló angyalok nagyokat tüsszentsenek tőle. Nem volt akkor sem tévé, sem rádió. Igaz, hogy még villany sem.

                                                                          +

Ugranyecz András, 6237 Kecel, Táncsics utca 9.

T. cím!

         Szíveskedjék anyagi és büntetőjogi felelőssége tudatában nyilatkozni, hogy hadifogságát követően / 1947. július 20. / hat hónapon belül az ország területére viszatért-e?

Baja, 1976. január 5.                                       Társadalombiztosítási Kirendeltség

         Tehát apánk hazatérésének pontos dátuma: 1947. július 20.

         Az Országos Kárpótlási és Kárrendezési Hivatal Hatósági Bizonyítványában a következő két időpont olvasható: A Szovjetunióban polgári vagy hadifogoly volt 1944. november 15. és 1947. november 5. között, azaz 1086 napig. Tehát öszesen 1269 napig, ami 3 év és 174 napot jelent.

                                                            

69. levél

                   

                                   BARÁTAIM, A HÁZIÁLLATOK

 

 

         Amikor harmadikos koromban anyámék még a szomorújátékukat élték, igencsak magamra maradtam. A dédnagymamám meghalt. Délelőtt iskolába jártam, délutánként a környékbeli gyerekekkel játszottam, olvastam.

          Ha volt libánk, legeltettem, ha kecskénk, végigvonszoltam a fél falun, amíg találtam neki való terepet. Kicsinek hívták, de nem volt találó név, mert mit kezdtem volna egy Naggyal, ha ezzel is nehezen bírtam. A Golgota környékét igen benőtték a kivágott akácok fattyú hajtásai. Itt ki lehetett kötni a Sztálin-tehenemet, és akkor olvastam közben a Boccaccio - novellákat az Olcsó könyvtár sorozatból. Golgota és pajzán novellák.

         A tetejébe’ még keveset is fejtünk belőle. Rövidesen le is vágták, szegényt. De az úgy sírt, amikor érezte a közelgő pusztulását, mint egy kisgyerek./ Mint ahogy én zokogtam, amikor ötéves koromban láttam a régi boltban összerakodni anyánkat, s közben a feje felet bontották a tetőt. Én úgy bömböltem az út közepén, hogy a forgalom megállt, de anyánk oda sem bojszált. Pedig, hogy féltettem, Istenem! /

         Az anyányi libákkal sem volt szerencsém. Talán a második osztály után hajtottam ki őket először a Pénzes vizéhez, és vigyázni kellett volna rájuk, mert volt ott annyi liba, mint manapság egy farmon, százával. Valahogy „elszalasztám” őket, mint Kukoricza Jancsi a nyáját. Nem is mertem este hazamenni.

         Ott kuksoltam a Dulai - bolt sarkán, és vártam a jó szerencsét, ami anyám formájában meg is jelent. Nem vert meg, de másnap kora reggel fölébresztett, hogy most nézzem meg a disznólegelőt meg a Bogárzó táját, hátha valahol meglelem a tíz szép libánkat. Egyetlen, még döglött libával sem találkoztam. Valaki besorozta őket a sajátjai közé. Elszontyolodva kullogtam haza, de akkor sem kaptam ki.

         Egyszer meg a temetőkert oldalához hajtottam egy falkát, ahol az a kacskaringós, érdekes és romantikus út kezdődött a két temető között. Árvai Józsi bácsi kaszálta a régi sírok között és fölött a dúsan nőtt füvet, Laci fia, a barátom, meg gereblyézte. Addig-addig néztem a kasza munkáját, amíg a libáim valahova elténferegtek. Meg is találtam őket az egyik asszony kertjében, és annak a felügyelete alatt.

         Még örülni sem hagyott, mert megkérdezte a nevemet, és még aznap megjelent a portánkon. Anyánktól húsz forintot kért az okozott kárért. Tekintélyes összeg volt. Annyit nem ért az egész kertecskéje. Nem szólva arról, hogy nem is volt bekerítve.

          A pénzt elvitte, vele meg a fogadalmamat, hogy ennek a vénasszonynak még beverem az ablakát. Máig sem vertem be, pedig nyáridőn minden nap kétszer is elmentem a háza előtt. Amikor mentem a szőlőbe, meg amikor slattyogtam este fáradtan hazafelé. / Mert őszintén be kell vallanom, hogy kerékpározni csak hetedikes koromban tanultam meg, de teljesen egyedül. /

         Nagyon szerettem a kutyákat. A legkedvesebb a Dingó volt. Elolvastam a Grant kapitány gyermekeit, és abban igen megtetszett ez a lendületes kutyanév. Sokat focizott velem az udvaron. Hullafáradtan és századszor is elrohant a labdáért, amit a kertkapuig rúgtam. Mintha fizették volna érte, igaz, hogy én a cukros kenyeremet vagy a kockacukromat mindig megosztottam vele. Kedveltük egymást, no!

         Azokban az ínséges időkben, amikor még a kenyérért is sorba kellett állni, Egyszer honnan-valahonnan hozzám szegődött egy nagyon csúnya, de csupa rettegés kutya. Sok láb rúghatta arrébb, szegényt, mielőtt velem találkozott. Csont és bőr. Minden alkotórésze csúnya. De annyira az, hogy szinte már szép.

         Hátravittem a szalmába, ami alig volt egy szekérderéknyi, és ott vackot kotortam neki. Odaloptam ki a kenyérdarabokat nagy körültekintéssel, és kupánverést kockáztatva. Végül a szüleim elkergették, vagy megunta az egyhangú összkomfortot és a kosztot? Ma sem tudom. A falu egyetlen mészárszéke előtt mintha őt láttam volna, néhány barátjával együtt, a hulladékban szimatolni. Kóbor kutyákhoz csatlakozott, és velük összefogva szabadon élt. Szólítottam, de nem jött oda hozzám.

         A macskákat nemigen szerettem. Mégis volt cirmosom kétszer is. Az első, kis kölyök cirmos, egészen különleges és tanulságos módon múlt ki, példázva, hogy az ijedelem ölhet. Gyanútlanul lefetyelte a vizet, amikor váratlanul rárohant a kutyám. Az, szegény, ijedtében szörnyethalt. Megállt a szíve, habzott a szája, és azonnal elpusztult.

         A másik macskát valamennyire megkedveltem, de anyámék nem állhatták. Fogták, és amikor elindultak kettesben a szőlőbe kapálni, egy kosárba rakva és rejtve, elvitték magukkal. Amikor észrevettem a csínyt, elkezdtem utánuk rohanni, ahogy az akkori lábam bírta, és a szőlőnkhöz emelkedő dombnál utol is értem őket, pedig kemény három kilométer volt mögöttem.

        – Hol van a macskám? – alig bírtam kisírni.

         - Nyugodj meg! Letettük a Szőllősiéknél - felelték. Nyugtalanul kerestem, meg is

 

 találtam, s vittem haza. Ez az eset nem tett jót a szülői tekintélynek.

 

         Valaki egy kis kölyök nyuszit ajándékozott nekem. A szőlőben találta, hazahozta. Elfért a tenyeremben. Etettem és itattam. Azután elbújt a bolt bútorai alá, ahol sok keresés után napok múlva észrevettem. Hívogattam hosszan, aztán valahogy a kezemmel is elértem a félhomályban, és megfogtam. De már csak szobra volt önmagának, hideg és kemény. Beleborzongtam.

         Valahányszor Arany János versét, a Családi kört hallottam, mindig tudtam, hogy aminek a gyerekek örvendenek, néhány nap múlva halott lesz, mert anya nélkül elpusztul az árva kis jószág.

                                                           

70. levél

 

                                    TIZENHETEN KÉT SZOBÁBAN

 

         Valamikor az első világháborúban derekasan hadakozott egy sváb fiatalember. Nagy-Magyarországot ő is elvesztette, de a vitézséget elnyerte. Személyesen Horthy Miklós avatta azzá, 1928-ban, Völgyi Bernát néven.

          Sajnos, földet nem tudott adni, pedig az dukált volna hozzá, de engedélyt kapott egy italmérés működtetetésére Kalocsán. A lányait még szülőfalujában gazdagon férjhez adta, azután végérvényesen Kalocsához kötötte magát. Az idősebbik lányának, Völgyi Viktóriának született három gyereke.

         Az egyik nagyon önálló lett, mert már tízéves korában, amikor választania kellett a kapanyél és a penna között, megszökött a szüleitől. Kalocsára, a nagyapja házába költözött. Innen járt polgáriba, majd tanító és kántorképzőbe. Wiedner Bernátnak hívták. Kitűnő eredménnyel végzett, de álláshoz csak a Dunántúl mélyén, Páriban jutott.

          A családját, a svábok kitelepítése ürügyén, a szegény sváb kommunisták kilakoltatták a szép Hajósi utcai házukból. Kénytelenek voltak a fiukhoz, Bernáthoz, Páriba költözni. A kántorságot és a tanítást egyszerre végezte, s ezért az ottani tanítólakásban, most már családostul élt. Ő tanított meg kántorkodott, a szülei meg a tanítóföldet művelték.

         Emlékezzünk csak! A megalakult Csehszlovákiából kitelepítették Czompó Jánost, mert magyar volt, s szép nagy háza meg jó földje. Ezért vagonba rakhatta, amit csak el tudott vinni, és Magyarországra húzta át kocsijukat a mozdony. Neki Pári lett a végállomás, ahol egy kitelepített idős sváb házaspár házába költözhetett.

         Ekkor még csak hatan voltak, mert a családfő a szüleit is magával hozta meg a két nagylányát, Matildot és Ilonkát. Még két gyerekük született, de már itt, Magyarországon. Vilmos meg a Margit. Ez már nyolc ember. / A felesége szülei, Horváth János és Pócs Mária, maradtak. / Befogadták a volt háztulajdonos sváb házaspárt: tíz ember.

         Wiedner Bernátot válaszút elé állították az iskolák államosításakor, ’48-ban. Kántor vagy tanító? A kántorságot választotta, de a család szerencséjére házastársat is, Czompó Matildot. A tanítói lakást el kellett hagyniuk, és ezért Czompóék házába kényszerültek.

          A két szobába most már heten költöztek át. Vitték a tanítói lakásban született első hajtást, WIEDNER MÁRIÁT is. Tehát két szobában tizenheten éltek egy födél alatt, és jól megfértek egymás mellett.

                                                                       

 

 

71. levél

 

                                                      A SÍRÁS

 

         Aprócska gyerek voltam, amikor a Bertáéknál bérelt üzlethelyiséget a saját telkünkön felváltotta egy új épület. A szomszédos kovácsműhelytől talán két-háromméternyire. Hogy pontosan mikor történt, nem tudom, de valószínűleg a hadifogságból való hazatérés és a letartóztatás közti interregnumban.

         A bérelt boltunk tetejét már bontották, és közben anyánk komótosan rakodott benn. Ő semmi félelmet nem érzett.

         Én ott őrjöngtem a kocsiút közepén, féltvén őt, hogy rászakad a födél. Látta vergődésemet, de csak akkor jött megnyugtatni, amikor a munkáját befejezte.

          Istenem, mennyire fájt, igen, majdnem megszakadt ötéves szívem, amikor úgy véltem, hogy tragédia fenyegeti. Szóval el sem tudom mondani, le sem tudom írni! Könnyel kellene azokat a sorokat leírni.

          Azt tudom, hogy idegenek álltak körül és vigasztaltak az utcaközépen. De engem annyira a hatalmában tartott az anyám elvesztésétől való félelem, hogy őrjöngve követeltem, hogy hagyja ott azt a helyet. Anyám miatt, úgy emlékszem, csak akkor az egyszer sírtam, de akkor nagyon. A kollégiumi sírásnak már más oka volt. Mint a fészekből kihullott madár, annyira árvának éreztem magam ott és főleg kiszolgáltatottnak.

 

72. levél

 

 

                                   APÁNKAT LETARTÓZTATJÁK

 

         Eljött a tavasz. Ekkor bontották le a volt istállót, de maradt egy fészer a helyén. És közvetlenül a Tóth Lajos bácsiék műhelyétől talán három méterre, a telkünkön felhúzták az új üzlet falait, majd cseréptetejét. Egyetlen nagyszoba volt az, üzlethelyiségnek való, az utca felé tekintélyes ajtóval, az udvar felé egy barátságos ámbitussal.

         A tavaszi szőlőmunkával igyekezett végezni apánk, hogy eljuthasson Bajára. Az egész megyében híre ment: Mindszenty hercegprímás Baján Mária-napokat tart.  1948. június 14-én, vasárnap, kora reggel kerékpárjával nekivágott a hatvan kilométeres, hosszú útnak.

         Amikor estefelé fáradtan hazaért, letette a kerékpárját, hogy az udvaron kifújja magát a nagy erőfeszítés után, az utcai ajtóban megjelent két ismeretlen rendőr.

         Felszólították, hogy menjen be velük a rendőrségre. Megrökönyödve és zavartan vettünk tőle búcsút, mert nem tudtuk mire vélni a dolgot.  Hármasban elindultak, de ekkor anyánk észbekapott, és a kiskabáttal apánk után küldött. A karomra dobtam, és már nyargaltam is utánuk, hogy még a liget sarkánál utolérjem őket. Csak annyit mondtam izgatott lihegéssel:

-          Anya küldi.

 

Apánk gyorsan a vállára terítette, és csak annyit mondott:

-          Köszönöm, kisfiam.

 

         Aztán gyorsan megfordult, és a két rendőrtől közrefogva, fáradt lépésekkel ment tovább. Én meg úgy indultam hazafelé, mint akinek folyik az orra vére. Otthon a jó barátokkal, szomszédokkal egészen éjfélig folyt a beszélgetés, hogy miért vitték el szegényt

         Biztosan Mindszenty miatt, mert arra nagyon fújnak a kommunisták. Az a legnagyobb ellenségük, s aki szereti vagy tiszteli, az mindjárt bűnös.

      - Akkor az egész ország bűnös! Egy egész ország! – nem is mondta anyánk, hanem kiáltotta hangosan, fájdalmasan, és ekkor kezdett el zokogni.

 

        - Mindenki tanácstalan volt, de jóval biztatták a nagymamát meg anyánkat, miközben szedelőzködtek. Nemsokára magunkra is maradtunk a bánatunkkal.

 

         Ekkora segítséget tudtak adni az árváknak, akik nem maradtak magukra a legnehezebb órákban. Ez akkortájt nagy szó volt és nagy segítség!

         Anyánk többször is kérte a „párját”, mert mások előtt csak így nevezte, hogy ne panaszkodjon senkinek az oroszokra:

 - Megfontolt legyél! Nem tudjuk, kiben mi lakik. Gondolj a fogságba esésre!  Az oroszok még itt vannak az országban, és az ellenünk folyó háborúnak még nincs vége!

    Apánk mindig azzal vágott vissza:

-          Az igazat már csak megmondhatom!

-          Mondj igazat, betörik a fejed. Most éppen olyan időket élünk! – mondogatta anyánk gyakran.

 

         Nehogy elfelejtsem, csak azért szúrom közbe a megjegyzést. Sokszor hallottam éppen anyámtól azt a mondatot:

   - GYÁVA NÉPNEK NINCS HAZÁJA! Ez egy örök érvényű bölcsesség.                   

         Egy szűk esztendeje, hogy a Szovjetunióból hazatért, és még nem vette észre a nagy változást. Azt, hogy közben az országból siralomház lett. Izgatásért jelentették fel, ez másnap kiderült. Először a Tanácsházra vitték, ahol az első éjszakát töltötte, és csak másnap reggel vitték át az őrsre. Az egyik rendőr bizalmasan elárulta, hogy egy-két „jóakarónk” feljelentést tett András ellen, mert szidta az oroszokat. Pedig nem az oroszokat szidta. Azokat inkább nagyon is sajnálta, mert olyan országban kell élniük, ahol Sztálin dirigál. Nem vette észre, hogy nálunk is az „dirigál”

         Másnap kiderült, hogy kenyéririgységből tették, az üzletünk miatt. Irigyelték, hogyha hozzánk jöttek pénzért, mindig tudtunk nekik adni.

         Az egyiknek a lánya anyánk ruháit hordta. Nem bírtak a nagylányuknak venni, mert az apja megitta, elkártyázta minden pénzüket. A felesége anyánknál hagyta a pénzüket, mert otthon a férje elől nem tudta hova rejteni. Az asszony sokszor sírt, mert a három gyerekének nem tudott mit főzni. Az ura mindig azt mondta:

         - Főzz nekik répát!

         A másik feljelentő feleségének is sokszor adtak pénzt. Annak is volt egy lánya. Ha jöttek az ünnepek, már vártuk, hogy mikor jönnek új ruhára pénzt kérni. Itt is csak a gyereket nézte anyánk, mert mástól hallotta, hogy az apjának ragadós a keze. Azt nemigen engedte be senki az udvarába, még napszámosnak sem.

         Tőlünk nemsokára ellopta azt a kerékpárt, amivel apánk Baját megjárta.

                                                                  +

         Mindkét feljelentőnk tagja volt a kommunista pártnak. Minden szemét embert befogadtak, aki csak jelentkezett. A felbujtó természetesen egy harmadik személy volt, aki pénzért, vagy gyűlöletből rávette ezt a két szerencsétlent. Egy férfiszabó, Barabás Andornak hívták. Pestről jött le a bombázások elől.

          A lányai gyakran meglátogatták, s ilyenkor mindig nálunk szálltak meg – ingyen. Ő volt az, aki kiokosította azt a két analfabétát: Hugyi Antalt, a hátsó szomszédunkat, aki répát akart etetni a lányaival, és Falus Mihályt, az enyves kezű kerékpártolvajt.

         Híre ment a faluban, hogy mi történt velünk Többen szemrehányást tettek a két feljelentőnek: „Miért tették ezt az Andrással?” Azok égre-földre esküdöztek, hogy nem követtek el ellenünk semmit. Még a főkolompos is átjött hozzánk azzal a kérdéssel:

       - Mi van az Andrással? Hallom, hogy őrizetbe vették. Nem engedem bántani. Holnap

 bemegyek a rendőrségre, és szólok az érdekében.

 

         Másnap reggel anyánk is ott volt az őrsön. Beszélt apánkkal, akinek elmondta, hogy mit mondott a Barabás Andor. De csak pár szót válthattak, apánkat már vezették is vissza a zárkába. Ekkor vette észre anyánk a spicliket, ahogy sorakoztak a vádiratot aláírni. Köztük volt még egy nyomorék ember is, Palásti Károly, akinek a házunk előtti téren volt a trafikja. Meglepődtek, hogy anyánk is ott van, és látja őket.

         A felbujtó aznap is eljött hozzánk, hogy tisztázza magát, de erélyes anyánk ajtót mutatott neki. Nem szégyellte az magát. Az ilyen emberekben nincsen lélek.

         A harmadik napon apánkat átvitték Kiskőrösre, a járási kapitányságra. Amikor anyánk oda is elment meglátogatni, megint találkozott a Barabás Andorral. Váltig erősítgette, hogy ő az András érdekében van ott.

 - Sok ilyen becsületes ember kéne - mondta.

 

      Apánk még mindig hitt neki, anyánk már régen nem. Csak anyánk tudta, hogy mi zajlik körülöttük. Apánk a Rákosi-rendszerrel akkor kezdett megismerkedni.

                                                                          +

                         Államrendőrség Dél-Pest vármegye Felügyeleti Körzeti szemlélője

Előadó. Ifj. Fülöp Jenő prbr.                                        Tárgy: Ugranyecz András r.h. őrizete

 

Véghatározat

 

Ugranyecz András 1914. évbeli keceli születésű, nős a családi állapota, kereskedő foglalkozású keceli lakosnak / I. ker. 292., apja András, anyja Kapás Teréz /  a rendőrhatósági őrizetét alá helyezését / internálását / rendelem el.

 

Indoklás

 

A lefolytatott nyomozás során, a kihallgatott tanúk jegyzőkönyveiből, a keletkezett nyomozati jegyzőkönyvekből, valamint a beismerő vallomásokból megállapítást nyert az a tény, hogy nevezett kijelentéseivel igen súlyosan sértette a demokratikus államrendet, becsmérelte a Magyar Kommunista Pártot, a demokratikus Magyarország egyik legjelentősebb szervét. Nevezett kijelentéseivel bűntettet követett el.

A vizsgálat során, az elfekvő iratokból élesen kitűnik, hogy szélsőjobboldali beállítottságú, olyan elem, aki a demokratikus társadalomba nem akar beilleszkedni, s állandó megnyilvánulásaival, kijelentéseivel a demokratikus államrend ellen izgat., a fajgyűlöletet szítja, és rágalmazza a legdemokratikusabb szervet, amely a dolgozók érdekeit védi, és amely szerv a dolgozók életszínvonalának nővelésére törekszik.

Gyakori kijelentései alkalmasak voltak arra, hogy politikailag még éretlen embefreket a demokrácia ellen fordítsa, és azokat a magyar demokrácia és államrend ellenségeivé tegye.

Beismerő vallomásaiból tényként állapítható meg, hogy szélső jobboldali beállítottságú személy, aki kijelentéseit és a demokráciaellenes aljas rágalmait céltudatosan követte el. Céltudatos volt minden kijelentése, mert a demokratikus államrend összességével, demokratikus törvényeivel, intézményeivel és minden demokratikus törekvésével szemben ellenséges módon viselkedett, és azoknak a megsemmisítését örömmel és szívesen vette volna.

Kijelentéseivel a politikailag még éretlen emberek között igyekezett állandó nyugtalanságot kelteni, hogy ezzel is a demokratikus végleges kibontakozódás és megerősödés elé akadályokat gördítsen.

Tényként megállapítható, hogy a MOVE tagja volt, amely szerv a faji elméleten alapult, de a nyomozati jelentésekből megállapítható az is, hogy a Héjjas - különítmény tagja volt. Annak a terrorkülönítménynek a tagja, amely különítmény a becsületes dolgozók ezreit szemrebbenés nélkül küldte a halálba.

 Puff neki! Apám 5-6 éves volt, amikor a Héjjas - különítmény működött.

+

                 Magyar államrendőrség budapesti főkapitányságának központi internálótábora

                                                          Szabadulólevél

         Internálva volt Ugranyecz Andrást, aki 1914, december 12-én Kapás Teréztől zületett, foglalkozása kereskedő.  Tartózkodásul Kecel, Kalocsai utca 292. lakóhelyet jelölte meg. 1948. / IV. 4. / B.M. helyezettet elbocsátottam és utasítottam, hogy nyolc napon belül a kecskeméti rendőrkapitányságon jelentkezzen, és arról a fenti hatóságot egyidejűleg értesítettem.

         Nevezettet hatóságom területén illetékes rendőrhatóságnál kijelentettem.

Budapest, 1948. október 1.                                                       

                                                                                                               / olvashatatlan név /

                                                                                                                    táborparancsnok

 

73. levél

                                                    KAPANYÉL, AZ ALIBI

 

         Igen szerettem a szőlőbe járni. Shakespeare mondotta: „Szabadság a szél nagy szabadalma.” Ezt az emberi világon kívüli szabadságot a szőlő világa jelentette, ahol ott volt a szabad szél, a nap, a madarak, a fák, a gyümölcsök. Robinsonnak éreztem magam, azzal a különbséggel, hogy nem akartam mindenáron csónakot készíteni, és nem volt szükségem Péntekre sem. Amíg a szüleim szomorújátéka folyt az élet színpadán, de azután is, engem a nyári szünetekben mindig kiküldtek a szőlőbe, hogy kapáljak, amennyit csak bírok.

         Batyumban két szelet, egymásra borított zsíros kenyérrel meg egy könyvvel vágtam neki az útnak. Vagy a könyv már ott kinn várt. Felsős koromban a tízórai kiflire kapott pénzen vettem őket. Két forintot tettem félre naponta.

         Kinn azután a magam ura voltam. Ha egy borozdát, pászta hosszan, megkapáltam, akkor jöhetett az újabb fejezet, jutalmul az elvégzett munkáért. Kellett hozzá akaraterő! Természetesen ahhoz, hogy a fejezet befejezése után újra beálljak a sorba.

                                                     

74. levél

 

                                                   WALTER TANÍTÓ ÚR

 

 

         A Walter –házaspár a negyedik osztályokat tanította, miután az államosítással a nővérek nem dolgozhattak tovább. Én a feleségéhez jártam, de jól tudtam, és láttam is, hogy a férje igen katonásan nevelte a gyerekeit. A falu főutcáján meneteltek, a közösség szeme láttára. Testnevelés órán, ha az idő engedte, nótaszóval vonultak ki a pályára. Az igazgatónak nemigen tetszett a dal, mert szerepelt benne a „szent” szó. A gyerekek is addig bátrak, amíg a tanár az. Amikor befelé jöttek a pályáról, úgy harsogott az ének, hogy arra még a párttitkár is fölkapta a fejét.

                                           Él még, feléled újra Magyarország!

                                           Szent esküvéssel erre esküszünk.

                                           Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                           Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

                                           Vérző sebének száma, mint a tenger.

                                           Mind begyógyul, ha hittel hiszünk.

                                           Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                           Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

                                           Új ezer évet, jogot csak ez adhat.

                                           Így lesz hazánk majd örök életű.

                                           Hittel hiszünk a tudás erejében.

                                           Rozsdamart kardnál több a szent betű.

 

75. levél

                                          PÁRHUZAMOS ÉLETUTAK

 

         Bálint Sándor felfüggesztett börtönt kapott. Ortutay Gyula gúnyos hangon tehetségtelen emberként említi őt. A nála hat évvel idősebb mélyen vallásos Bálintot az érettségi előtt ismerte meg a későbbi társasutas politikus, a szintén etnográfus Ortutay. Sétáikon lelkesen hallgatta, hatására fordult hivatása irányába. Kapcsolatuk a negyvenes évek elejéig zavartalannak tűnt, ám útjaik szakmai és politikai okokból elváltak.

         A közéletben csak Tutusként emlegetett, titkos kommunistává lett, hivatalosan a független kisgazdapárt színeiben politizáló vallás – és közoktatási miniszter tevékenysége mintha tagadása lett volna riválisa műveinek: kezdeményezője lett az iskolák államosításának, és lelkes támogatója a népi demokráciának nevezett proletárdiktatúra kiépítésének.

         Később a Hazafias Népfront főtitkáraként és a pesti egyetem rektoraként is dolgozó Ortutay feleslegesen politikai – közéleti ügyekre áldozta tehetségét.

         A szakmai féltékenység elsősorban a társutas politikust jellemezte. Nem véletlenül lehetett Bálint Sándornak, hogy pályatársa „betegesen hiú ember, de az még a kisebbik baj. A nagyobbik, hogy kézirataimból plagizált. Amikor megjelent nyomtatásban, a forrás nem volt megjelölve.”

         Bálint következetesen ragaszkodott kereszténydemokrata felfogásához, 1947-ben képviselővé választották a Demokrata Néppárt színeiben. Az ötvenes években „katedraengedélyét” megvonták. 1965-ben felfüggesztett börtönbüntetésre ítélték. „Tántoríthatatlan klerikalizmusa” miatt is üldözték. Szeged és környéke mellett főként a hazai népi, és ezen belül is a katolikus népi vallásosságot kutatta; tevékenységének eredményei vitathatatlanok, megkerülhetetlenek.

          Ortutay a tehetségét eladta egy tál romlott lencséért, sima hazaárulást követett el. Vajon Radnóti, a legjobb barátja, neki küldené-e poszthumusz verses kötetét a tények ismeretében? Az bizonyos, hogy Gyarmati Fanninak nem lettek megélhetési gondjai.

A néprajztudós Bálint Sándor boldoggá avatási pere most folyik Rómában.

                                                                   

76. levél

                                               ANYÁNK KISKŐRÖSÖN

 

         Apánkat elvitték Kiskőrösről, de nem tudtuk, hogy hová. Az édesapja és nagyanyánk Pesten keresték. Fodor Bözsi nénénk, az egyik rokonunk, vezette őket börtönről börtönre. Mindenütt azzal utasították el őket, hogy ilyen név nem szerepel a listájukon. Este azzal jöttek haza nagy szomorúan, Pesten nem található. Később kiderült, hogy akkor a szegedi Csillagban volt egy ideig.

         Két nap múlva megállt előttünk egy oldalkocsis motorkerékpár. A vezetője egy idevalósi pék volt, aki egy rendőrt hozott. Udvariasan mondta anyánknak, hogy készüljön, mert a kiskőrösi rendőrkapitányságra viszik. Ez az utasítás! Anyánk annyira zavarba jött, alig tudott átöltözni. Mit akarhatnak ezek tőle?

         Egy óra múlva csak odaértek.  Egyik irodában egy civil fogadta őket, aki azt mondta, zárja be maga után az ajtót, hogy ne zavarja őket senki. Ha itt a kihallgatást így csinálják, hát legyen. Bezárta maga mögött az ajtót. Valami Falust vagy Falusit mondott a bemutatkozásakor, és kemény hangon mindjárt a tárgyra tért:

-          Vetkőzzön le!

Anyánk megtagadta. Erre ráförmedt:

-          A gumibotot ismeri-e?

 

Anyánk azt válaszolta neki szenvtelenül:

-          Hallomásból.

 

A civil férfiú, akin kiütköztek fajtájának jellemző jegyei, a szekrény tetejéről leemelt egyet, és csapkodta vele a tenyerét. Közben kopogtattak az ajtón.

Nyissa ki!- parancsolt rá anyánkra, aki szívesen megtette. Egy ismeretlen rendőr lépett

 

 be, aki a kihallgatója asztalára tett egy papírlapot, s közben azt mondta:

 

Azoknak a névsora, Falusi elvtárs, akik Soltvadkerten és Kiskőrösön az Új Embert járatják, a

 

 katolikus újságot. A civil kaján mosollyal kiküldte a rendőrt.

 

Anyánk később erről a jelenetről azt mondta, szó szerint: 

-          Nem szántam volna leköpni őket!

 

Azután át akarta küldeni egy szomszédos szobába, egy alig kivehető tapétaajtón. De anyánk egy tapodtat sem mozdult.

         Dühében nem tudott mással bosszút állni, minthogy mindkét karját felemeltette, hogy megnézze, nincs-e nyilaskereszt a hóna alatt. Rövid nyári blúz volt rajta, könnyen meggyőződhetett arról, hogy nem volt nyilas.

          Újabb kopogtatás zavarta meg a nyájas együttlétet. De aki most bejött, nem volt más, mint az apánk unokatestvére, Juhász Mihály, a császártöltési rendőrparancsnok. Borbényi János hívta föl telefonon, hogy tegyen valamit, mert anyánkat is elvitték.

         Anyánkat kiküldték, amíg benn a két férfi tanácskozott. Falusi kiszólt a posztoló rendőrnek, hogy kísérje a cellába, mert „holnap is a vendégünk lesz”. Amikor rázárták a cella ajtaját, megnyugodott. Itt már nem fogják zaklatni. De hová hajtsa le a fejét? Csak deszkákból összetákolt priccs volt a cellában, rádobva két takaró. Lefeküdt, betakarózott, és nyomban el is aludt.

                                            

 

77. levél

 

                                                            VILMA

 

         Nagy bűne volt a háború előtti világnak, hogy nem támogatta a tehetséges gyerekek továbbtanulását. Ifjú Farkasfalvi Andrásból is mi minden lehetett volna. Amikor a Don mellől hazavergődött, közel harminc évesen, maradtak az utált földek, ahová csak a Vilma volt képes kihúzni. Annyira nem szerette a paraszti munkát.

         Olyan lélekbelátó szemei voltak, hogy lehetett volna belőle a lélek orvosa. Esetleg pap. Minden asszony összesöpörte volna a legkisebb a bűnét is, és csak akkor merészelt volna a lábai elé térdepelni, hogy meggyónja neki a vétkeit.  Vagy a legrosszabb esetben egy nyalka katonatiszt. De lett belőle egy rossz asszony bolondja! Annak a lelkét nem röntgenezte föl időben.

         András nagybátyánk, temperamentumos ember lévén, utálta a vánszorgást. Szidta is a lovat, mint a bokrot. Legfinomabbat idézem: - Az ég villáma csapna Vilmába!

         Az édesapja ezt nem vette jó néven, mert éppen azért kedvelte ezt a valóban hidegvérű állatot, mert olyan nyugodt természetű. Bár egyszer ez a jámbor állat is megbokrosodott.       Akkoriban, az ötvenes évek elején, még olyan világ járta, hogy a hadseregé volt mindenütt az elsőség.

         A levegőben a lassú gépek hosszú légzsákokat húztak, amire vadászgépek lövöldöztek. A műúton meg úgy jártak - keltek Farkas / Wolf / Mihály hadügyminiszter tankjai még a faluban is, mint mostanság az autócsodák. Az akkori uraknak mindent szabad volt. Azoknak még az Isten sem parancsolt, mindent megtehettek. Rákosi / Rosenfeld / Mátyás volt a bandavezér. Az alvezért Gerő / Singer/ Ernőnek hívták. Révai / Reich / József volt a kultúrfelelős. Ő gondoskodott a nép szórakoztatásáról. Aztán ott volt a Fekete Péter, mint a kártyajátékban a balsors, az ÁVH főnöke, Péter Gábor. Az ő becstelen eredeti neve: Eisenberger Benjamin volt.

         Egyszóval, a tank jött, a nagyapám le akart kanyarodni az utcájukba, amikor az útkanyarban, éppen a Szűz Mária szobrával szemben, feltűnt a zörgő-recsegő harckocsi. Egy T-34-es a második világháborúból. Vilma is elvesztette az önuralmát, és úgy átugrotta kocsistól, nagypapástól az út menti árkot, mint a párduc.

         A kocsit egy kissé szétrázta, de a nagypapa „vitézül” viselkedett. Jobb kezével erősen markolta a lőcsöt, a másikkal meg a gyeplőt. Ez volt az a bátorság, amiről beszéltem. Amikor a monstrum elcsattogott, lelépett a kocsiról, azután nyugtatgatta a lovát. Majd vissza a régi kerékvágásba, és már öt perc múlva otthon is voltak. Talán éppen a Szűz Mária mentette meg őket, meg a nagyapám bátorsága.

                                                               

78. levél

                                            ANYÁNK KECSKEMÉTEN I.

 

Amikor Kiskőrösön másnap reggel kinyílt a cellaajtó, az egyik rendőr azzal üdvözölte:

Hallja, fiatalasszony, maga jól rám ijesztett az éjjel! Azt hittem, hogy meghalt. Szólítgattam

 

 az ablakon át, de semmi életjelet nem adott. Olyan ideges lettem, bementem meghallgatni,

 

 szuszog-e. Hála Istennek, szuszogott.

 

         De mindjárt arra kérte, nehogy elmondja valakinek, mert súlyos büntetést kapna. Bizony, így féltek még a rendőrök is az ÁVH - tól! Azután együtt átmentek a konyhára, ahol egy idősebb nő főzött a személyzetnek. A rendőr anyánknak is kért ennivalót. A szakácsnő azt mondta, hogy rabokat nem szolgálnak ki. Erre vita támadt a rendőr meg az asszony között.

         Szerencsére megjelent a nagyanyánk, aki bőségesen hozott sonkát, kenyeret. Nem kellett tovább éheznie. Beszélgettek az otthoni állapotokról, de semmi újat nem tudott mondani a nagyanyám. Anyánk meg csak várta sorsának jobbra fordulását, mert a REMÉNYSÉG HAL MEG UTOLJÁRA, bár most már mind a ketten az ÁVH foglyai voltak.       Segédkezett a konyhában, de ebédet egyszer sem kapott.

          Két nap múlva egy rendőr, Nagy Ottónak hívták, titokban egy levelet csúsztatott a zsebébe. Ebben Juhász Mihály, apánk unokatestvére, leírta, hogy mit tudott meg a sorsáról:

          - Ne ijedjél meg! Holnap egy rendőr Kecskemétre visz kihallgatásra, de onnan ki fognak engedni.

         Alkonyatkor kísérte ki egy rendőr a vonathoz, amelyik Kiskőrösről indult és Kecskemét volt a végállomása. A kísérője csak arra kérte:

         - Egy kocsiba szállunk, de olyan messze üljön tőlem, mintha nem is tartoznánk egymáshoz! Kérem, ne szökjön meg, mert akkor mind a ketten nehéz helyzetbe jutnánk.

         Úgy is lett. Mindketten egy kocsiban, de a két szemközti végében ültek le. Mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. A vonat Budapestre indult, és átszállással Kecskemét felé fordultak tovább.

         Éjfél után, egy óra tájban, érkeztek meg a rendőrkapitányságra. A kísérője rutinosan zörgetett, és egy középkorú börtönőr nyitotta ki az ajtót. Bementek az irodába, ahol megtörtént az átadás – átvétel, darab-darab. Kísérője megkapta az elismervényt, és udvariasan elköszönt.

         A fogházőr pedig arra kérte, hogy adja le a gyűrűt és a fülbevalóját:

          - Ezeket nem szabad a cellába vinnie! És mondja, fiatalasszony, társaságba akar kerülni vagy egy magányos néni mellé?

         Anyánk szerette a társaságot, de most nem volt beszélgetős kedvében. A nénit választotta, és jól tette. Akkor jött rá, hogy minden semmiségért börtönbe lehet jutni.

         Az öregasszony felébredt, amikor kinyílt az ajtó. Anyánk így köszönt neki:

-          Dicsértessék a Jézus Krisztus! / Már a köszönés is káderezés volt. /

-          Mindörökké. Ámen – válaszolta láthatólag megnyugodva az idős asszony, aki hatvan fölött volt már bizonyosan.

      Ez a köszönés fölkeltette mindkettőjükben a bizalmat, és helyettesítette a bemutatkozást.

 

         Anyánk a néni kérdésére csak azt mondta, ami igaz volt, nem tudja, miért tartják fogságban. Az idős asszony örült, hogy hallgatóra talált, akinek kiönthette a bánatát:

         „Én olyan egyedül élek a világban, hogy nincs, aki pártomat fogja. Amíg élt a társam, az uram, mindenünk megvolt. Ami két ágról szakadtnak meglehet.

         Volt egy tanyánk, olyan vályogból homokra épített. Nem győztük megtámogatni a falát. Amióta meghalt, ennek tizenöt éve, magam vagyok, mint a kisujjam. Az istálló össze is dőlt. Két megmaradt szobát lakunk a harminc tyúkkal meg a kecskével. A tojásért pénzt kapok, azon veszek magamnak kenyeret, meg a jószágoknak egy hétre való takarmányt.

         Mert most is mért vagyok itt? A kecském miatt! Én egy födél alatt élek a roggyant tanyámban a tyúkjaimmal meg a kecskémmel. Tejet ad az egyik, tojást a másik. Hála Istennek, több tojást is, mint ami nekem elég lenne, mert van harminc darab tyúkom. Pénzt csak abból tudok előteremteni, hogy a tojásokat összegyűjtöm, azután kiviszem a piacra.

         Szerdán reggel is fogtam magam, a tojásokat beraktam egy fonott kosárba, szalma közé, nehogy útközben összetörjenek.

         Kiengedtem a kecskét, és megkötöttem a szilvafához. Legelje addig a füvet, amíg megjárom a falut. Elindultam a piacra.  Két kilométeres csak az út, de a felénél hallom ám a hátam mögött a kecském mekegését.

         Elszakította a kötelékét, a szerencsétlen, és loholt utánam. Igen ám, de az út mellett, mert már a falu szélén jártunk, fiatal nyárfák voltak ültetve. A tanács pénzén, a tanácselnök parancsára. Igen szépen kifakadt mindegyik, sok volt rajtuk a friss hajtás. Az én kecském beszabadult a paradicsomba!

         Hiába raktam le gyorsan a kosarat, szaladtam hozzá, az én erőm már nem volt elég, hogy megfogjam az éhes jószágot. Sok kárt tett az a szegény jószág, mit tagadjam.

         A tanácselnök rám küldte a rendőrséget, hogy kifizettesse a kárt. Négyszáz forintot.  Mondtam neki, mert nem falubeli, hanem Pestről szalajtott pártember, azelőtt állítólag szabó volt, és Hlipala Pálnak hívják:

         Maga nem tudhatja, hogyan élek én. Az egész vagyonom nem ér négyszáz forintot. A hátamon hordom haza az erdőkben összeszedett száraz gallyakat, az elhagyott szőlőkből a száraz tőkéket, hogy télen fűteni tudjak a kis vaskályhámban. Hogy ne fagyjak meg az állataimmal együtt! Mert olyankor rájuk nyitom az ajtót, hogy valami meleg őket is érje. De az a lelketlen csak verte a vasat. Azt mondta nekem nagy garral:

       - Megkárosította a nép vagyonát. Ha nem fizet, lecsukatom.

 

         Megtette. Pedig milyen semmire való ember, arról a falu is tudna beszélni. Képes volt egy kommunista elvtársa temetésén klottgatyában megjelenni, mert úgy be volt rúgva. Szabó létére elfelejtette fölhúzni a tisztességes nadrágját. Ugyancsak megtisztelte a vörös csillagos fejfát! Ezen vigadott az egész falu.

         Én leülöm a négy hónapot, addig sincs gondom az ennivalóra. A bíró, az Isten áldja meg, kötelezte a tanácselnököt az állatok gondviselésére. Látom magam előtt, ahogy Hlipala a dűlőúton húzgálja a kecskémet, a felesége meg feji”.

         De anyánk ezt már nem látta, mert az utolsó szavak alatt az álmok ágyán feküdt.

                                                             

 

79. levél

                                 RÁKOSI ELVTÁRS, SZEMÉLYESEN?

 

        Tudósítónktól-

Rákosi Mátyás elvtárs, népünk Bölcs Vezére, Bajára igyekezett, hogy ellenőrizze a határsávban bevezetett védelmi intézkedéseket, amelyekkel meg akarjuk óvni szocializmust építő hazánk és egész dolgozó népünk biztonságát egy aljas és alattomos titoista provokációval szemben. Mert Ő mindig csak a népére gondol, annak biztonságán őrködik éjjel és nappal.

Kecskeméten csak a megye vezetőivel folytatott rövid eszmecserét. Egy nagy csokor virággal a kezében szállt vissza az autójába, amely máris Kiskőrös felé vette az útját.  Ott megtekintette a világszabadság nagy költőjének a szülőházát. Finom betűivel aláírta a vendégkönyvet, és csak annyit mondott:

„Elvtársak! Petőfi, ha ma élne, a kommunista eszme harcosa lenne. Nagy versekkel buzdítaná népünket az éberségre, és a hazánkra leselkedő fenevad elleni harcra.”

Újabb virágeső hullott reá. Mert a kiskőrösi úttörők is elhalmozták a nyár legszebb virágaival.

Azután a hosszú kocsisor, amely Bajára tartott, Kecelre ért. A Tüzép - telepnél egyszerű parasztemberek egész sora állt. Lehettek legalább ötvenen. Vezérünk mindjárt észrevette a rendkívüli eseményt.

-          Miért vannak itt ilyen sokan? – hallhatták kicsit szigorú hangját a sor végén állók.

Az emberek arca felragyogott erre a hangra. Körülállták Őt, hogy elpanaszolják, órákig kell várni a mészre, pedig az éjszakai eső után a permetezés nem késhet. Egy idős férfi meghatottan szorította meg bölcs Vezérünk kezét: - Rákosi elvtárs, személyesen?

      - Hát persze, tetőtől talpig! – hangzott a frappáns válasz, amire nagy lett a derültség. Azután Rákosi elvtárs végigment a sor mellett, ahonnan csak úgy röpködtek feléje a jókívánságok, mint a színes madarak: - Minden jót, Rákosi elvtárs!

 

       A kiszolgálókra szigorúan ráparancsolt, hogy igyekezzenek, ne várakoztassák az embereket. Azok bizony gyorsabban kezdték lapátolnia a zsákokba a fehér anyagot. Új erő szállta meg őket, ami Rákosi elvtárs határozottságából sugárzott. Aztán ilyen szavakkal búcsúzott: - Jó munkát, elvtársak!

        - Szabadság, Rákosi elvtárs! – szólt az egyszerű emberek szava, amely egyszerre volt megköszönése a gyors és hatásos segítségnek, meg kifejezése a hálának és a nagyrabecsülésnek.

 

         Aki jelen volt, még az unokáinak is elmondhatja, hogy Kecelen is járt Rákosi Mátyás, a dolgozó nép pártfogója, az igazságos.

                                                                                                                Polyva János

                                                      

80. levél

 

          EGY SZEMTANÚ VALLOMÁSAI, avagy ÖTVEN ÉV MÚLVA

 

         1952-ben igen gyakran emlegették a mindennapi kenyeret, az egész faluban. A nagyanyánk azt mesélte róla, hogy valamikor tiszta búzából egyszerre 3-4 dombos hátú kenyeret is sütöttek a kemencében. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! – mondtuk vasárnaponként az imádságban is. Eljött az idő, ’52 - ben, hogy a Balogh Feri bácsihoz, a boltoshoz is kellett ”fohászkodnunk”: - Adja már ide a mindennapi kenyerünket jegyre!

         Mivel engem tartottak a családban a legügyesebbnek, ezért rám bízták a sorban állást. Tudták, hogy hetedikes létemre sem kell félteni, hogy kilöknek a sorból a felnőttek. Még tanítás előtt el kellett intéznem, mert az első óránk a Kerényi tanár úrral volt. Attól meg úgy féltünk, mint az ördögtől. Ez a gondolat sem engedte, hogy pipogyán feladjam a helyem. Órákig álltunk, beszélgettünk, fagyoskodtunk. Végre megjött a kenyérszállító autó!

         Benn tanakodtak egy ideig, azután előttünk is kinyílt a bolt ajtaja, mint egy mennyországé. Csak úgy áradt ki a friss kenyér illata! Feri bácsi úgy állt ott az ajtóban, mint egy arkangyal, aki most dönti el, hogy ki mehet a mennybe vagy a pokolba.

          - Jöjjenek azok először azok, akiknek a legsürgősebb! Engedjék azt a kislányt! Kerényi tanár úr már nyolckor várja!

          Az igazság az, hogy majdnem szemközt laktunk a bolttal, és az egész család hozzá járt vásárolni mindent. Volt protekciónk, no! De a sorban állást nem lehetett megtakarítani.

         A petróleumot is sorban állással szereztem, mert abból is csak fél litert adtak egyszerre. Anyámmal kifundáltuk annak a módját, hogyan lehet az egész falut bejárni, és legalább két litert összegyűjteni. Egy szatyorba jól elbújtattuk a kétliteres kannánkat, a kezemben meg szorongattam a félliteres butykost. Négy boltnál is sorban álltam, és az ott kapott adagot beleöntöttem a kannába. Mire az ötödik felest is megkaptam, tele lett minden edényem.

-          Ésszel él az ember - mondta az édesanyám, amikor győztesen hazaértem a „terméssel”.

 

         Egyszer a TÜZÉP - nél is sorban álltam mészért. Legalább ötvenen idegesítettük egymást, amikor a műúton megállt tíz fekete autó. Hát, Uramisten! Rákosi Mátyás szállt ki az egyikből, és odajött hozzánk. Kiadta az ukázt a tüzépeseknek, hogy gyorsabban szolgáljanak ki bennünket, ne legyen ez a csoportosulás.

         Nálam akkor éppen kosár volt. Benne egy konyharuha, és alatta tíz forint a mészre. Hát, ahogy bámészkodtam, valaki kilopta belőle a ruhát is, a pénzt is. Mire adták volna, nem tudtam a meszet megvenni. Nagyon féltem hazamenni, de szerencsére, nem vertek meg.

         Rákosinak ez a látogatása azért volt érdekes, mert a Laki Miskáékat akkor lakoltatták ki Kecelről. A fiuk, aki velem együtt járt, kiszurkálta Rákosi elvtárs szép barna szemeit az osztályban kirakott fényképen.

                                                                        

81. levél

 

                                       ANYÁNK KECSKEMÉTEN II.

 

         Másnap kiengedték őket a vízcsaphoz mosakodni meg vécére. Akkor látta csak, hogy milyen sokan élvezik ezt a helyet. A férfiakat utánuk engedték ki. Néhány idős papot is látott közöttük: Vajon mit véthettek a rendszer ellen az Isten szolgái, hogy idekerültek öreg napjaikra? – morfondírozott anyánk.

         Ebben a börtönben éjjel már nem lehetett pihenni, mert két őr állandóan le-föl sétált és nagyon kopogott a bakancsuk. A rabok is mindig kiabáltak, zajongtak, de az őrök egyetlen kívánságukról sem vettek tudomást. Mintha süketek és vakok lettek volna.

         Várta, hogy mikor viszik végre kihallgatásra. Már két napja ott volt, de egy falatot sem kaptam. A néni meg akarta vele osztani a maga részét, de ő csak a maradék kenyeret, sonkát eszegette. A harmadik napon végre nekem is adtak egy tányér zöldbablevest.

         A negyedik napon zörög a zár, és végre anyánkat szólítják. Szedte a holmiját, és elköszönt a lakótársától, akinek még három hónapja volt hátra az ötből:

          - Legyen nyugodt, a kecskéjét minden nap megfeji a tanácselnök felesége!

          Az öregasszony kék szeme mosolygott, és megcsókolták egymást. Bekísérték abba az irodába, ahol felvették. A jól ismert őr ült benn, és azt kérdezte, de ige halkan:

          - Szeretne-e a férjével beszélgetni? Anyánk nagyon meglepődött ezen, és csak annyit kérdezett:

        - Itt van a férjem is? Nem is mondta, amikor megérkeztem?

        - Ja, kislányom, ez nem gyermekóvoda! – felelte, és azután már ment apánkért.

 

         Majdnem a mellette lévő cellából engedte ki. Amikor megpillantották egymást, sírva és szótlanul álltak, és apánk csak annyit kérdezett: - Téged is elhurcoltak? És megcsókolták egymást.

         - Értem is eljöttek, de most már mehetek haza – vigasztalta apánkat.

 

         Egy ölelésnyi idejük még volt, és már vezették is vissza szegényt a cellába. Anyánkat meg egyenesen a nagykapuig a pártfogójuk, hol mindent megköszönt ennek a rendes embernek.

         Az állomáson nem kellett sokat várakoznia, mert mintegy rendelésre, befutott a gyorsvonat. Szabadszálláson várakozva Antóni doktor úrral és a feleségével hozta össze a jó sorsa. Azok is a vonatra várakoztak. Az orvos mindjárt megállapította a diagnózist:

          - Ugye, maga nagyon éhes?

 

         Szégyellősen bevallotta, hogy bizony az utolsó négy nap alatt csak egyszer kapott egy tányér levest. Elővették az elemózsiájukat, és amíg ők elbeszélgettek a feleségével a gyerekeikről, jól lakott, mint a duda.  Nem kérdeztek azok semmit, hiszen jól ismertek a faluban minden testi és lelki nyomorúságot.

         Amikor a délutáni órákban, ez lehetett hat is, anyánk megérkezett a keceli állomásra, egy rendőr várta. Szerencsére csak a rokonunk, Juhász Mihály, aki egyedül tudta, hogy anyánk ma megérkezik. Kerékpárral jött ki elébe, ezért kettesben ballagtak és beszélgettek.       Miska bátyánk elmondta, hogy többször is zaklatta a parancsnokát, hogy mikor engedi végre szabadon anyánkat. A mai napra ígérte. Azért is jött ki, hogy ellenőrizze, teljesítette – e az  ígéretét Falusi. Azt is elmondta, amit az anyámnak üzent, hogy ha beszélni mer a gumibotról, akkor mindenütt megtalálja.

-          Tudtam, hogy veled nem megy semmire. De hallottad volna azt a dicséretet, amit rólad mondott! Kíváncsi vagy rá?

-          Mondd, ha akarod! – mondta a fáradtságtól bágyadtan anyánk.

-          Ez az asszony nagyobb veszély a társadalomra, mint az ura. Amikor meglengettem előtte a gumibotot, a szeme se rebbent. Az ura elsírta magát félelmében. A feleség nagyobb fasiszta, mint a férje!

-          Hogy keveredtél te ezek közé, Miska? – kérdezte anyám.

-          Ezt majd egyszer még megbeszéljük, de te is gondolkodj el azon, amit az ÁVH - s mondott.

 

   Hogy mert volna ő beszélni, amikor éppen az oroszlán szájából menekült meg?

Otthon már várta a fia, aki még nem volt hatéves. A nagymama, aki már túl volt a hetvenen. Róluk kellett gondoskodnia! Ha ők nincsenek, internálótáborban kötött volna ki maga is. Kötelezték, hogy hetente kétszer jelentkezzen az őrsön!

         Apánkat közben internáló táborba vitték, Kistarcsára. Onnan üzent, hogy anyánk vagy a családból akárki, mikor mehet hozzá beszélőre.

 

     82. levél                                             

 

                                                           VÉGHATÁROZAT

 

         Tárgy: Ugranyecz Andrásné rendőrhatósági felügyelete

         Ugranyecz Andrásné / sz. Farkasfalvi Eszter / 1919-beli keceli születésű, férjezett családi állapotú, kereskedő neje. Keceli lakos. I. kerület 292. szám.

        / Apja András, anyja Bobek Eszter /

         Kecel község tartózkodási hellyel rendőrhatósági felügyelet alá helyezem, és rendőrhatósági felügyeletét  az alábbiak szerint szabályozom.

         A rendőrhatósági felügyelet alá helyezett:

         1. Az állandó tartózkodási helyül kijelölt helység területét rendőrhatósági engedély nélkül el nem hagyhatja.

         2. Köteles az elsőfokú rendőrhatóságnál hetenként kétszer, délelőtt, a hivatalos órák alatt jelentkeni.

         3. Lakásáról este tíz órától reggel öt óráig el nem távozhat.

         4. Táviratot nem adhat fel, távbeszélőt nem használhat, postaküldeményei rendőrhatósági ellenőrés alatt állnak.

         5. Forgalmasabb utcákban, útvonalakon, tereken, általában olyan helyeken, ahol a közönség tömegesen szokott megfordulni, nem tartózkodhat, forgalmi eszközöket indokolatlanul nem használhat.

         6. Nem tarthat birtokában olyan sajtótermékeket, iratokat, ábrázolatokat, melyeknek szövege, tartalma terjesztése esetén, a közrendre és közbiztonságra veszélyes lehetne.

                                                    Indokok:

          A nyomozás adataiból megállapítást nyert, hogy nevezett demokrácia – antiszemita – kommunista ellenes kijelentéseket tett, és ezen kijelentései alkalmasak arra, hogy a köznyugalmat és a közrendet megbontsák, amiért is állandó rendőri ellenőrzése és felügyelete szükséges.

         Kelt: Kecskemét, 1948. június 26. nap.

                                                                       Farkas Lajos rendőr alezredes

                                                                      +

                                                           VÉGHATÁROZAT

                                    

                                     Magyar államrendőrség kecskeméti kapitánysága

Ugranyecz Andrásné sz. Farkasfalvi Eszter 1919, keceli, férjezet, kereskedő neje, keceli lakosnak, I. kerület 292.

1948. június 26-án rendőrhatósági felügyelet alá vettem és azt továbbra is fenntartom

                                                                Indokolás:

Nevezett rendőrhatósági felügyeletének fenntartása szükséges. A rendőrségi felügyelet alapjául szolgáló okot nem találtam megszűntnek.

Kelt: Kecskemét, 1948. december 7.

           Az előttem kihirdetett véghatározatban megnyugszom. Ellene fellebbezéssel nem élek.

Kelt: Kecel, 1948. december 23-án.

                                                                                     ifjú Ugranyecz Andrásné

A kiadvány hiteléül:

                                                                                      Gáti Gyula rendőrszázados

                                                                                           kapitányság vezetője.

                                                   

                                                       VÉGHATÁROZAT

    Az 1948-as véghatározatot helye indokai alapján változatlanul hagyom. Erről a címt, a vaonatkoó iraok visszaadása mellett, megfelelő további eljárás végett értesítem.

Budapest, 1949. január 26.

                                                                                    A miniszter rendeletéből

                          Államrendőrség Kapitányságának ügyosztályvezető helyettese:

                            Kecskemét.                                                            Dr. Góby

                                                                               

 

83. levél

 

                   PARADOXON AZ IGAZSÁGTALANSÁGRÓL

 

         Az ember könnyen azt gondolná, hogy a kijátszottak, a megcsaltak, vagyis akikkel igazságtalanság esett, ökölbe szorult kézzel tűrnek, és a csalót és a kizsákmányolót és azt, aki az igazságtalanságot elkövette, vagyis a hatalmast, gyűlölik és gyűlölik és ennél forróbb gyűlölet egáltalan nincs.

         A valóságban azonban ez a gyűlölet elenyészik amellett, ahogy a hatalmas gyűlöli azt, akit megcsal és kizsákmányol. Mert az, aki az igazságtalanságot csupán elszenvedi, az semmi egyebet nem tesz, mint elkeseredetten és fogcsikorgatva gyűlöl. De az, aki az igazságtalanságot elköveti, az reszketve és hunyászan és bujkálva és alattomosan és titokban és rossz lelkiismerettel gyűlöl.

                                                                                                       HAMVAS BÉLA

                                                                      

84. levél

 

                                                  NAGYSZOMBAT

 

 

         Azután, hogy az oroszok sok magyar katonát megöltek, nőket megerőszakoltak és a falut kirabolták, az öreg Flaisz Feri bácsi úgy gondolta, hogy mégis beáll a kommunista pártba.

         Ezért megharagudott rá a fia és a menye, akik aztán többé nem is álltak vele szóba. A fiataloknak két fiuk született. Az egyik tartózkodó volt velük szemben, de a másik meg úgy szerette őket, hogy jobban sem kell. Kedvelték is az öregek! Büszkék voltak középiskolás unokájukra, aki alig múlt tizenöt éves.

         Éppen a második osztályba járt. Amikor havonta egyszer hazajött a Szvétek Sándor kollégiumából, első útja mindig az öregekhez vezetett.

        - Mit ennél, mit innál, lelkem? – kérdezte mindenkor a nagymamája. Amikor a fiú minden csontját lerágta a kakaspörköltnek, kalácsot tett elébe:

        - Egyél lelkem, úgyis olyan sovány az a kollégiumi koszt.

        - Ez igaz - bólingatott a gyerek -, meg aztán fizetést sem adnak a tanulásért.

        - Lesz az is, fiacskám! Holnap délután, mielőtt a bálba mész, előkeresem a százasodat. Jó lesz - e?

        - Jó bizony, öreganyám! - örült meg a gyerek, s vele örült a nagypapa meg a nagymama.

Másnap szépen kiöltözve betoppan az ajtón a kedvenc unokájuk:

        - Már húzzák a kultúrházban, és vár rám a Terike!  - sürgette az öregeket az udvaron, ahol a nagyapja fát vágott, és éppen egy nehéz tuskóval birkózott. A nagyanyja behívta a konyhába, hogy amíg a pénz előkerül, legyen türelemmel.

 

         Azzal bement a tisztaszobába, ahol a sublót terítője alatt lapult a piros százas. Az unoka bement utána. Kifelé már egyedül jött, és bezárta az ajtót. A konyhából kilépett az udvarra, ahol a nagyapja még mindig nem tudott zöld ágra vergődni azzal a tuskóval, mert beleszorult a fába a fejsze:

        - Gyere ide, unokám! Hozd a baltát, hátha azzal kilazíthatjuk.

        - Már itt is vagyok - mondta a gyerek, és hátulról kétszer a fejére sújtott az öregnek.

 

         Nagyszombat délutáni gyertyás körmenet, amiből két szál gyertya hiányzott. Ötkor kezdődött, végig hömpölygött az utcákon, és éppen azt énekelte: - Föltámadt Krisztus e napon, hogy minden ember vigadjon.

                                            Hogy minden ember vigadjon.

                                            Hála légyen az Istennek!

                                            Hála légyen az Istennek!

 

         Húsvétvasárnap reggelén a szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy a Flaisz bácsi disznói igen nyugtalanok, és mintha az udvaron röfögnének. Mit keresnek ezek kinn, messze van még az eperfa termése? És benéztek a kerítés deszkái között, és rémségeket láttak. Az öreg fejét harapdálták a vérszagra kitört állatok. Hamar át a kerítésen! Becsukni az állatokat, de semmihez sem nyúlni! Gyorsan értesíteni a rendőrséget!

         Dél körül már mind a két test föl volt ravatalozva a tisztaszobában. A megfojtott nagymama meg a szétroncsolt fejű nagypapa, akit leborítottak lepedővel. Megsiratta őket a szomszédság, hogy ilyen szörnyű véget kelet érni ennek a két dolgos embernek.

         Nem sokáig sírdogáltak, mert a szörnyű hírre a falu minden részéből annyian sereglettek a helyszínre, hogy jobbnak látták, ha temetésig a két halottat a kápolnába viszik. Ide orvosi vizsgálat is kell!

         Mindenki szörnyülködött, hogy éppen Nagyszombaton történt az eset, amikor Krisztus Urunk föltámadásának ünnepe van. Gyanúsították a cigányokat, a csavargókat. Ahogy ilyenkor szokás, szinte a fél falu ott volt a temetésen. A közönség sutyorogva a gyilkost találgatta.

          Két nyomozó is a gyilkost kereste a tömegben, és úgy gondolták, hogy meg is találták.

Amikor a szertartásnak vége volt, amelyen még a Párt is búcsúztatta régi tagját, már csak a család maradt a sírnál, akik az ismerős neveket nézegették: Itt nyugszik Flaisz Ferenc 68 éves és Kukucska Franciska 66 éves. A két férfi hozzájuk lépett:

     - Beszélhetnénk a gimnazista fiukkal? – kérték udvariasan a szülőket. Azután elsétáltak a gyerekkel, aki az első kérdésre megadta a választ:

     - Én tettem.

 

         Mindent bevallott, minden töredelem nélkül. Egyébként jót mulatott utána, és csak azt sajnálta, hogy korán fölkeltette az anyja, pedig a hosszú éjszakát még nem pihente ki.

         Azt, hogy miért tette, arra esetleg a természet vagy csak a Jóisten tudja a választ. Emberszörnyek is születnek néha! De ne adjunk a kezükbe fegyvert! Még baltát se!

                                                                  

 

85. levél

 

                                                      KISTARCSÁN

 

         Apánk végül is Kistarcsán kötött ki. Egy-egy látogatás alkalmával húsz percig lehetett beszélgetni. Apánk elújságolta, hogy itt van a táborban Bajusz doktor is, aki annak idején az esküvő napjára őt föltámasztotta. Beszélgetett már többször vele, mert ő a tábor orvosa. Csupa értelmes ember veszi körül: orvos, ügyvéd, katonatiszt, tanár, pap, és mindegyik büntetés alatt. A legkevesebb idő hat hónap.

         Akkor fordult elő a család életében az a szomorú eset, hogy a féltestvére, eljött hozzánk, mert űzte a lelkiismeret - furdalás, és az mondta anyánknak, hogy szívesen meglátogatja a „bátyóst”, ha kifizetjük neki a útiköltséget. No, ettől kezdve az apai ág letört!

         Amikor ’49-ben, október elején, apánkat hazaengedték, egyúttal rendőrségi őrizet alá is helyezték. Alig volt itthon néhány hónapig, máris megkapta a bírósági idézést a tárgyalásra.        Anyánk átment Kiskőrösre védőt fogadni. Juhász Tibor ügyvéd úr el is vállalta. Halason lett volna tárgyalás, de hagytuk magukat rábeszélni, hogy inkább rejtőzzön el a világ szeme elől egy időre, mert az ÁVH ereje teljében működött.

          Volt az utcánkban egy derűs, kedélyes, jó humorú férfi, aki ismerte a bajunkat, és azt ajánlotta, hogy Baranyában lakik egy rokona, akinél András akár egy évre is meghúzhatná magát, mert kinn laknak a tanyavilágban.

         Pásztor Andrásnak hívták ezt a férfit, akit csak jóval később és csak egyszer sikerült a derűjéből kibillenteni. Az unokája, akit természetesen igen kényeztetett, a Tóth Laci barátjával favágót játszott a kertben. Kidöntöttek minden „faóriást”, tarra vágták az erdőt.       Amikor az öregapja meglátta, hogy a frissen ültetett húsz gyümölcsfa lett a játék áldozata, életében először elkomorult. Úgy menekült a két favágó hazafelé, mint a nyúl, mert a nagyapó megígérte, hogy szíjat hasít a hátukból.

         Sokszor megfordult az udvarunkban is, és nem emlékszem, hogy a házunkba bejött volna valaha. Egyetlen lányuk született, és Eszternek keresztelték. Később kiderült, hogy értelmileg fogyatékos, de férjhez adták, és egy teljesen egészséges lányunokával ajándékozta meg aggódó szüleit.

         Annál többet járt – kelt az udvarunkon, hogy megnézze a „gazdaságunkat”. Volt akkoriban egy „gilisztás” malacunk, ami bárhogy akartuk, nem akart meghízni sehogy sem. De nekifutás nélkül, helyből átugrotta a másfél méter magas palánkot. Ma minden tévé mutogatná a produkcióját! Elnyerné vele a Nobel-díjat, az Arany Pálmát és besöpörné a Világ Igazát, poszthumusz.

          Ez igen tetszett András bácsinak. Csak meg akarta fejteni a produkció titkát.

Alaposan megnézte az ólat, és akkor felkiáltott:

          - Heuréka! Hát itt hetek óta nem ganéztak. Halljátok, innen még én is kiugornék!

         Pásztor András bácsi megadta a pontos címet apánknak, és ő nekivágott. Jöttek is tőle az üzenetek, hogy jól van, szépen ellátják. Még mosnak is rá! No, anyánk erre felkapta a fejét! Sürgős látogatást tett azon az üdülőhelyen, ahol apánk ilyen kiszolgálásban részesül.

         Amikor belépett a szobájába, azt látta, hogy apánk asztalán, ahol az én arcképem volt a központban, nagy csokor friss virág illatozik a vázában.  Gyors döntés született. Inkább az ÁVH minden pribékje kergesse apánkat, vessék be a rendőrséget, a GPU-t, a MOSZAD-ot, az FBI-t, de innen mennie kell!

Ekkor keresték fel Pesten a cserevilágból ismert és áldott emlékű Jakics Gyuláékat.

                                                           

86. levél

 

                                   ELVTÁRS, KARTÁRS, SZAKTÁRS?

 

 

         Az ötvenes évek kezdetére igen sok új fogalom került forgalomba. Parázs nyelvészeti viták folytak értelmiségi bozótosokban az orosz grazsdanyin szó jelentésének magyarításáról. Elvtárs? Néptárs? Nemzettárs? Polgártárs?

         S nép, az Isten áldotta / Akkor éppen verte. / nép, sokkal egyszerűbben megoldotta a problémákat. Amikor Rákosi és bűnszövetkezete / Ez volt az egyetlen „jól” működő „szövetkezet” az egész országban! / behozta a beszolgáltatást, a kuláklistázást, a padlássöprést, sokan elhagyták a földet, a szülőfalut. Nem volt érdemes a földet megművelni.       Soha annyi parlagon heverő terület nem volt ebben a megnyomorított országban, a tatárdúlást és a törökdúlást leszámítva, amikor ennyire puszta lett a földünk. A sok sarc miatt nem lehetett vidéken megélni. Amíg lenn ez volt a helyzet, addig a városokban mindig lehetett kenyeret kapni. Ahol megtermett a gabona, ott a nyálukat nyelték.

         Sok fiatalt a városokba hajtott a kényszer és a lehetőség. Elsősorban Budapestre vagy Sztálinvárosba. Ha nem is volt ott mindjárt lakásuk, de biztos megélhetésük igen. Mindegyik egy nagy kenyérrel a hóna alatt jött meg szombatonként a szülői házba, látogatóba. Azután hétfőn, hajnalok hajnalán, a sok csüggedt embert újra nekilódította a gépszíj a hétnek, és újra kezdődhetett a robot.

         Egyre több volt a szegény ember, rosszul mondom, mindenki szegény volt. A Király meg a Herczeg nevűek a legszegényebbek. Az én osztályomban legalábbis így volt.

         Irány, Sztálinváros! Csak így beszéltek róla az emberek: - Megyek a sztalinba. A sok új szó meg csak úgy kavargott az emberi agyakban! MNDSZ, MADISZ, DÉFOSZ, MHK, MDP.

         Szaktárs, kartárs, elvtárs, és mindenütt a társ, noha senki nem volt annyira magára hagyva, mint akkor. Teljes volt az emberek kiszolgáltatottsága.

         A szaktárs végül szakira rövidült. Fanyar humorral vették tudomásul az emberek a „szép új világot”. Hétfő hajnalonként zsúfoltak voltak a vonatok, és minden állomáson még zsúfoltabbak lettek.

         Egyre több volt a melós, aki már korán reggel bevette lelki fájdalomcsillapítónak a fél decit. Egyik állomáson felszáll egy szaki, és leül egy másik szaki mellé, akinek igen lógott a feje. Az utasellátóban már felönthette a garatra a búfelejtő féldecit. Oldalba löki az új utas a lógó fejűt – Hova utazol, szaki? Az így válaszol neki bizonytalankodva:

-          Sztá - Sztá - Sztálin- ba - sza – ki.

                                                            

 

87. levél

                                          APÁNK, KISS KÁROLY

 

         Tehát, irány Budapest! Az „embersűrű, gigászi vadon”, amelyben el lehetett rejtőzni. Természetesen csak hamis papírokkal. 800 forintért sikerült is szerezni egy pestkörnyéki / vasadi / volt fogolytárstól.  Állást is kapott az oxigéngyárban.

          Milyen is a történelem bal keze! Olyan ember lett a főnöke, aki maga is szökevény volt. Csak olasz kommunistaként Magyarországra szökött családostól. Marosi Istvánnak hívták, aki a helyszínen megtapasztalhatta a kommunizmus „értékeit”. / Azt bizonyára tudják a történelemmel foglalkozók, hogy hajszál híján a kommunisták kerültek 1946 –ban hatalomra Olaszországban. Olyan nagy volt a társadalmi támogatottságuk. / Alig várták már, hogy végre hazamenjenek. De csak ’56- ban lesz rá lehetőségük.

         Az itt született kislányukat Csufettónak hívták. Szerettek bennünket, még Kecelre is lejöttek vendégségbe. Igaz, hogy csak a férfi és a kislány. Én sétáltattam meg a Nagyligetben azt a kis szurokfekete hajú leányzót. Lehetett hatéves, én biztosan nyolc.

         Az apukája sokat olvasott. Egyszer láttam, hogy G. B. Shaw – t olvassa. Erről azt is kiderítettem később, hogy nem is volt olyan művelt. Anyánk emlegette, hogy azt mondtam volna, „só-darabokat” olvasott. Jellemtelen író sótlan darabjai voltak ezek. Milyen művész lehetett az, akinek tetszett a Szovjetunió? Valószínűleg rubellel megvásárolt lelkiismeretű.

         Sikerült albérletet is szerezni a Kőfaragó utcában. Átmenetileg révbe értek, megnyugodhattak.

         Juhász Miska bácsi meg avanzsált, mert belépett az ÁVH-ba, és a budai Úri utcában kapott lakást. Annyi előnyünk származott belőle, hogy egymáshoz közel kerültek az unokatestvérek, és segíthették egymást. Miska bácsink néha főtt ételt vitt apánknak.     Kihúzhatta magát, mint egy szálfa, mert a rádió őrségének lett egyik parancsnoka. Húsz ember lehetett a keze alatt. Egy korabeli csoportképről megítélve, ő volt közöttük a legjobb arcú és a legintelligensebb is.

         Apánk ügye a Markó utcai bíróságra került. Itt is tárgyalták.

         Íme az értesítés dr. Csapó Lóránt Pál ügyvédtől:

         Ugranyecz Andrásné úrnőnek, Kecel, I. 292.

         „Amint előre jeleztem, férjét 3 évi börtönre, politikai jogainak 10 évre való elvesztésére és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Az ítélet ellen fellebbezésnk helye nincs. Az ítélet a vagyonelkobzás tekintetében végrehajtható, a bűntetés tekintetében, ha férje előkerül, kérheti a tárgyalás újból való kitűzését, úgy mint egy perújrafelvételnél. Az ítéletet az illetékes pénzügyigazgatósággal rövidesen közölni fogják a vagyonelkobzás foganatosítása céljából.”

         Budapest, 1949. június 10.

                                                                           Tisztelettel: Dr. Csapó

                                                      

88. levél

 

                                                       RÁKOSI 60

 

         Hol van már a 48-as ősz, amikor csupa izgalom volt Gabriellisz tanár néni élete. Amikor még a felhőtlen gyermekkorról, s a négy intelligens keceli kártyapartijáról álmodott. Amikor a LÁTOGATÓK kivették kezéből a nemzetiszín zászlót, és egy vörös lobogót adtak helyette:

 - Tanár néni olyan szépen mondja órán a verseket, úgy szereti a gyerekeket, bizonyára tudná vezetni az úttörőket is. Így lett úttörővezető és a kultúra helyi zászlóvivője.

         ’52 nyarán a kalocsai Forradalmi Ezred katonái a szilosi erdőben várták Tito láncos kutyáinak a támadását. Ezért a zöld füvön és madárdalos erdőben állomásoztak. De már unták a madárdalt! Lelkük kultúrára áhítozott. Felkérték annak helyi nagyasszonyát, hogy apánk és tanítónk 60. születésnapjára állítson össze egy színvonalas kultúrműsort. Ettől kezdve Gabriellisz tanár néni csak Rákosi elvtárssal álmodott, aki meleg mosolyával megsimogatta a haját. Csupa élet lett és lendület!

         Megszervezte a speciális kultúrcsoportot. A legjobb előadókat válogatta össze. És a legtehetségesebb gyermekekből verbuvált csapat néhány hét alatt felkészült a bevetésre: Óda Rákosi elvtárshoz / vers/, Rákosi apánk rózsában bokáig / népdal és tánccsoport /, és így tovább. De a legnagyobb sikert az a részlet aratta, amelyet megőrzött az emlékezet.

         Egy orvosi rendelőben vagyunk. Az orvos, egy reakciós és trehány disznó, aki szabotálja szocialista gyógyítást. Munka helyett bűnügyi regényt olvas, de az asszisztensnője lelkiismeretesen teljesíti az utasításait.

Első anyuka: - Jaj, doktor úr, a kisfiamnak nagyon fája lába!

Az orvos, aki oda sem néz: - Tíz aszpirin!

Második anyuka: - Jaj, doktor úr, a gyerekem fejére rászorult a bili! / És valóban a fején volt egy zöld bili. /

Az orvos, aki oda sem néz: - Tíz aszpirin!

         A betegek panaszt tesznek a főorvosnál az alorvos munkája miatt. A fő így inti az alt: - Kedves orvos kartárs! Sokat panaszkodnak mostanában magára, hogy felületes munkát végez. Le sem vetkőzteti a pácienseit vizsgálat előtt. Az orvos megfogadja, hogy vetkőztet.

         Belép a rendelőbe egy teltkarcsú hölgy, akit, mielőtt megszólalhatott volna, vadul vetkőztetni kezdik. Már csak a kombiné maradt rajta

Orvos: - No, most már mondja el, mi a panasza!

A teltkarcsú hölgy: - De, doktor úr, én az új takarítónő vagyok!

 

Szavait óriási derültség követte. A katonák csak úgy dőltek a nevetéstől. Óriási sikerük volt!

-          Éljen, Rákosi pajtás! - kiáltották együtt a katonákkal megilletődött gyermekeink.

      Felszálltak a katonai teherautóra, és vörös zászlókat lengetve indultak haza.

      Ekkor született meg Kecelen az első „valóságsó”.

                                                                

89. levél

 

                                                     A KANÁSZHÁZ

 

         Az épület, ahol később az istenben boldogult Manyika védőnő lakott, az ötvenes évek elején még kanászház volt. Onnan indult a Vancsik Mihály bácsi tülökkel vagy egy jó nagy dudával, esetleg kolomppal, hogy összehívogassa a falu négylábú disznóit, süldőit és kecskéit reggelenként.

         Sokszor maguk a gazdák hajtották ki jószágukat a kutyák segítségével a disznóplaccra, ami a kanászháznál kezdődött és folytatódott a Bogárzó mellett végig, egészen az Arany János utcáig. Jellemző, hogy itt jelölték ki később a nagycsaládosok ONCSA - házhelyeit, majd a vásártér is ide telepedett egy időre, és itt áll a Pintér Művek impozáns épülete, amelyet annyi rozsdamarta fegyver őriz.

         Ahol ma a fürdő van, ott állt a csordakút, ahol ma is gyakoriak a röfögések és visítások, főleg diszkós időben. Ide hajtotta a csordás a disznókat minden délben leitatni, néhány loncsos-loboncos kutyájával.

         A kanászházhoz vitték a gazdák búgatni a disznóikat, ahol aztán olyan emse - és kanfesztivál kezdődött, amelyet nekünk, akkori gyerekeknek, öröm volt nézni és hallgatni. Mennyi pénzt összebúghattak azok a disznók a Mihály bácsinak! De a kecske-lányok is itt üzekedtek a kosokkal, hogy minél több „Sztálin-tehén” szülessen Rákosi elvtárs 60. születésnapjára. / A kis gidák a világ legszebb négylábú állatai!/

                                                     

90. levél

 

                                                      ÚRI UTCA

 

         Az Úri utca  és az egész vár romokban hevert. A maradék házrészek lakói már az új rendszer szolgálói voltak. Itt laktak a Miska bácsiék is, akik a falu széléről költöztek a főváros szívébe. Gyűlölte a régi világot, amiben csak nyomorogtak, és gyorsan szolgálatára jelentkezett az újnak, amelyik a szegényeknek ígérte a jót, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt.

         Először csak rendőrként, aztán hogy, hogy nem, felcsapott ÁVH-snak. Családostól felköltözött Budapestre, s amikor apám bajba került, és Pesten húzta meg magát, bizony jól jött, hogy közelében voltak egymásnak. Anyám egyszer felvitt magával, hogy lássam a világot én is, és főleg apámat.

         Apám akkor, már erről szó volt, az oxigéngyárban dolgozott, és bokros teendői közé számított a sorompó felhúzása-leeresztése a kapunál. Őrség volt ez, a katonatípusú embereknek. Őt fizették érte, tette a dolgát. Én meg végtelenül untam, ezért nemigen szabadkoztam, amikor apámat ott kellett hagynom, és anyám magával vitt a Miska bácsiékhoz Budára, az Úri utcába.

         Estefelé értünk fel a várba, mert anyánk mindjárt búcsút vett tőlem is, és leadott, mint egy csomagot. Igyekezett, hogy még időben visszatérhessen apánkhoz, és ne kelljen, magányos nőként, a nagyváros éjszakájában bolyongania.

         Miska bácsi két kislánya mustrálgatott. Az idősebbik és magasabb hosszú hajat hordott, és hasonlított az apjára. Meleg, lágy arcvonásai voltak és okos barna szemei. A kisebbik, szerencsétlen teremtés, csípőficamos volt. És nem hiszem, hogy mosolyogtam volna esetlen járásán, amellyel vagy háromszor is megkerült, hogy alaposan szemügyre vegyen.

         Aztán megjött a Miska bácsi, aki már régen ott volt a szívem csücskében, amióta csak megismertem. Lerázta magáról a lányait, aztán a maga barátságos módján engem is az asztalhoz invitált. Előbb letette a derékszíjat a pisztollyal együtt, aztán ő is közénk ült.

         Olyan furcsa volt ez a férfi fegyveresen már akkor is, amikor az udvarunkon fitogtatta a lövéstudományát, és a játék kedvéért, a szórakoztatásomra a végérvényesen bezárt boltunk udvari falába tíz méterről belelőtt. Mekkorát szólt! Csengett tőle a fülem. Az a pisztoly volt a HATALOM.  Senki sem mert benézni hozzánk, hogy mi is történt. Csak a kutyák ugattak föl a szomszédban, és Dingónk a kert felé iszkolt félelmében.

         Olyan sugárzása volt a lényének, amely rögtön elárulta, egy légynek sem tudna ártani. A közelében vetettek ágyat nekem, és éreztem a kellemes dohányszagot, amely minden ruhadarabjából áradt. Bizonyára valami extrát szívtak a ’60-ban, majd a rádióőrségnél.

         Nagyon álmosan ébredtem, mert nem volt életemben még olyan éjszaka, amikor a megszokott kuckómon kívül mélyen pihentem volna. Bizonyos, hogy vajas kenyér volt reggelire, és az is bizonyos, hogy másodikat már nem kértem, mert egész életemben más asztalánál sem tettem. A feleségére csak úgy emlékszem, mint kapkodó beszédű asszonyra, aki megjegyzésre érdemtelen mondatokat hadart csupán.

         Napközben a lányaival töltöttem a napot. Bukdácsoltunk homokbuckákon és billegtünk deszkákon, ami annyit jelent, hogy folytak az újjáépítési munkák, és bizonyára vasárnap volt, mert munkással nem találkoztunk.

         Azután levezettek a Dunához. Milyen félelmetes volt a hatalmas folyó a hídról. Ők bátran a szélére ültek és lógatták a lábukat a semmibe, de engem semmilyen erő nem tudott volna rávenni. Én elszántam markoltam a korlátot, nehogy a mindig szeles hídról az örvénylő vízbe lökjön egy kósza és erős szélficsúr.

         Aztán a Gellért-hegy szürke szikláira emlékszem. A bóklászás izgalmas hegyi ösvényeire emlékszem Mit kerestünk ott? Nagyon magasról akarták megmutatni Budapestet? Talán. De nem érte meg a látvány, az bizonyos. Mindig attól féltem, hogy onnan is lesodorhat a mélybe egy pogány szélroham.

         Testem-lelkem zsibbadt volt már a nyüzsgéstől, ami talán ha két napig tartott. Akkor anyánk kézen fogott, és elköszöntünk. El akartuk érni az esti vonatot. Az állomáson állt apánk, hogy búcsút vegyen tőlem is. Csak azt kérdezte, hogy nem akartam-e visszajönni hozzá. Amire valamiért azt feleltem, hogy nem. És láttam a pillantásán, hogy neki ez igen rosszul esett.

         Ezért a nemért ott helyben olyan keserű és mély bűnbánattal vert meg az Isten, folytatta a kivilágított vonaton, a következő napokban, hetekben és hónapokban, éveken és évtizedeken át. És ver egészen a halálomig. Ámen.

                                                                          +

                                  Leszállt a csendes éj, alszik a város. Aludjál te is, fiam!

                                  Körötted százszorszép pillangó szálldos, feléd száz tündér suhan.

                                  Álmodban hallgass majd tündérmeséket! Hallgasd a szívem szavát!

                                  Amíg a tündérek országát járod, apád majd vigyáz reád.

 

         Egy korabeli sláger szövege.

 

 

91. levél

 

                                             A KATONAKÖNYV

 

Amikor már azt hittük, hogy sok meglepetés nem érhet bennünket, becsapott a mennykő. ’52 elején bemondta a rádió, hogy ezután miden férfit csak katonakönyve felmutatása után lehet alkalmazni. Anyánk már nem volt rendőri felügyelet alatt, ezért szabadon mozoghatott. Hármasban megbeszélték, természetesen Miska bácsi volt a harmadik, hogy apánk most nem vesz részt az akcióban. Anyánk egy ÁVH –sal az oldalán elment Monorra, ahonnan a hamis papírokat is szerezték. Az illető megígérte, hogy két hét alatt előteremti azokat.

         Két hét múlva vonatra ültek és kimentek Monorra. A férfi és a Miska bácsi bevonultak a szobába az adásvételt elintézni, anyánk közben a konyhában várakozott. Rajta kívül az asszony volt a konyhában, és egy nagylány, aki a húga lehetett. A nagylány hirtelen kendőt kapott magára, és sietősen kiment az ajtón. Anyánk talpa alatt kezdett melegedni a talaj.     Negyedóra múlva meg is jelent egy rendőrrel. Miska bácsit őrizetbe is vette. Így mentek azután hármasban a legközelebbi buszmegállóhoz, ahonnan Pestre óránként indult kocsi.

         A kísérőjük bement telefonálni egy fülkébe, valószínűleg azért, hogy erősítést kérjen. Ekkor nyílt alkalom a szökésre, meg is léptek. Kéz a kézben, mint a gyerekek játék közben, futásnak eredtek. Vissza a falu felé! A faluszéli házak mellett szalmát, szénát tartottak. Egy szalmakazal tövében kifújták magukat, és tanácskozást tartottak.

          Miska unokabátyánk volt most kutyaszorítóban! Bizonyos, hogy vadászni fognak rá, otthon is kutatnak utána, ha addig nem lelik. Otthon pedig van egy engedély nélküli pisztolya. Anyánknak mindenképpen gyorsan fel kell jutnia Pestre. Egy kis átváltozás. A nyakban lévő sál a fejre kerül, és óvatosan megközelíti a buszmegállót. Utolsó utasként felszállni és felsóhajtani: - Az első menetet megnyertük!

         Amikor Pestre beért a járat, irány a vasútállomás taxival, ahol a megbeszélt találkahely volt. Apánk egy rémült asszonyt lát, aki menet közben elmondja, hogy először Miska lakására kell menni, mert annak a nyakán van a kötél. Megtalálja a pisztolyt, a kebelébe rejti, és már minden magyarázat nélkül távoznak is. A családot a frász majdnem kitöri, de nem mondhatnak a dologról semmit.

         Útjuk apánk lakására vezet, ahol minden holmiját, nem sok, összecsomagolják, és a sötét lépcsőházon át elosonnak. Ki a házból, az utcából, a városból! De minél előbb!

                                                                       

 

92. levél

                                                                A LIGET

 

         Azt a régit, a gyerekkorit, nem mérnök tervezte, akinek nincs fantáziája, hanem maga a természet. Olaszliszt, nyár, gesztenye, zsidómeggy és szerecsendió, amely sosem érett be, de virágzott, de a Dél illatával volt tele a lombja. Éretlen termése okozta, amely nem sima, mint az alma, hanem rücskös és haragoszöld. Rejtély, hogyan kerülhetett ide a trópusokról, és miért nem pusztult el mindjárt az első télen. Sűrű bokrok pattantyúsan. Tölgyfa terebélye, a kupakos makkok. Az liget volt.

         Két gesztenyefa közel egymáshoz, két kapufa. Sapka, sál a másik. Jöhetett a fejjáték! A stukk kettőt számít! Onnan fejelhetsz, ahol a laszti földet ért.

         Ha délután már öten összeverődtünk, focimeccs. A kisligetben nagyobb volt a tér, és az átszelő út mellett masszív padok karosan. Az úton a labdánk már kinn volt a játéktérről, taccs.

         Az egyik padon egy idős ember fekszik. Háttal a játéktérnek, pedig érdekelhetné, hogyan érnek be a gólok és mennyi. Harsány kiáltozás:

         - Passz a szélre! Ne triblizz! Három szöglet egy tizenegyes. Mondtam már, hogy ne trinyózz!

         Az ősz férfi feje alatt egy szürke, zsíros micisapka. Kemény lehet a feje alja. Biztosan részeg! De srácok, a napon fekszik, még napszúrást kap. Körülszaglásszák, mint a kutyák. Nem mernek hozzáérni. A férfi ősz hajszálait egy fuvallat lengeti.

         Pokoli a hőség. Föl kéne ébreszteni! Ébreszd, ha akarod! Bácsi, kérem! És hozzáér végre egy kéz, és megijed:

-          Ez az ember halott!

       Valóban, tükrös szemmel néz az orgonabokrok felé. Azok már régen elvirágoztak.

Ijesztő a mozdulatlansága és a koszos ruhán is áttetsző soványsága. Feje, mint egy halálfej! Szólni kell egy orvosnak vagy egy rendőrnek. Inkább egy orvosnak. Ugorj a bringádra!

         A többiek tanácskoznak egy faárnyékban. Itt feküdt már, amikor idejöttünk. És messziről egyre nagyobb félelemmel nézik az öregembert, aki halott. Ismeritek? Nem erre lakik, az biztos. Én még életemben nem láttam. Délelőtt a ligetbe jött lefeküdni.

         Az orvos is kerékpáron. Tihanyi doki nem is ér hozzá, csak annyit mond:

          - Legalább három órája halott!

         Felhúzott lábakkal fekszik egy halott öregember. Egy micisapka a feje alatt. De nem mer hozzányúlni az orvos sem. Szóljatok a rendőröknek! És elhajt.

         Ugorj a bringádra! Be mersz menni a rendőrökhöz? Inkább szólok az Antóni doktor úrnak, rokonom, az törődik majd vele.

         Ne menj még haza! Várjuk meg együtt az orvost! Mi olyan sürgős? Megijedtél?

          Antóni doktor úr már többet mond:

          - Egy magányosan élő tanyasi öregember. Valószínűleg éhen halt.

                                                                                                                           1952

                                                                      

 

93. levél

 

                                                HADBÍRÓSÁGON

 

 

         Anyánk az egyik mellékutca csatornanyílásába dobta a pisztolyt. Emiatt már nem kellett izgulnia.  Apánk már jól ismerte Pestet, jól tudta melyik a legrövidebb út a hajóállomásig. Kalocsán kiszálltak, és apánk ott maradt a Szeberényiéknél, anyánk a legelső vonattal rohant haza. A nagymama már jobbára az ágyban feküdt. De anyánk néhány nap múlva, csak bántotta a lelkiismeret, felment Budára, a családhoz érdeklődni. Megtudták, hogy Miskát még a monori állomáson őrizetbe vették. Anyánk még beszélőt is kért, de azzal utasították el, hogy a vizsgálat még nincs lezárva.

         A dédnagyanyánk életének gyertyája napról napra kisebb lánggal égett.  

         Testvére, Juhász Julianna üldögélt mellette, és beszélgetett vele, amíg el nem nyomta az egyre hosszabb álom Nem szenvedett a teste. A körülötte zajló káoszból mit sejtett közel nyolcvan évesen felfogni, sohasem fogom megtudni. Hacsak…..

         Anyánk pár nap múlva hazahívta apánkat, hogy legyen a nagymama mellett, mert szegény leesett a lábáról. Autóstoppal a falu széléig jött, aztán éjszaka hazaosont. Ott volt, amikor végleg elszólította anyja után a nagyanyját is az Isten. A temetésére már, természetesen, nem mert kimenni.

         Jól megfigyeltem, és életem egyik legnagyobb tanulságai közül való, hogy a legtiszteletreméltóbb embereket kísérik legkevesebben az utolsó úton.  Farkasfalvi nagyapámnál kevés különb férfi élt Kecelen, de nem volt kocsmás, nem volt rongy ember, igen kevesen álltuk körül a koporsóját.

         Miska bácsiról megtudtuk, hogy a monori állomáson letartóztatták, és hadbíróság elé állították. A temetés után nem sokkal anyánk idézést kapott a hadbíróságról Juhász Mihály ügyében. Apánk itthon maradt, elbújva, ő pedig tovább folytatta a stációjárást.

         Alig szállt fel a vonatra, egyik sarokba húzódott és sírdogálni kezdett. Valaki megérintette a kezét. Az idősebb férfi rögtön be is mutatkozott, és megérdeklődte, miért sír.        Anyánk nagy bizalommal volt iránta, bár azt hiszem, még egy szalmaszálba is megkapaszkodott volna. Szerencsére egy kalocsai bíró volt, aki jól ismerte a hadbírósági felállást. Megmondta, hogy ott csak hét ügyvéd védhet. A legtisztességesebb háromnak feljegyezte a nevét. Az első helyen Kozma Tibor neve állt.

         Most már volt kihez fordulnia! Sikerrel járt az ismerkedés, vállalta az ügyet. Anyánk meg Máriának mondott köszönetet a Bazilikában.

         Megnyugodva lépett be a hadbíróság folyosójára, mert a balján már a védője haladt. Behívták az egyik ajtón, benn egy idős ügyész fogadta. Hellyel kínálta, és bíztatta, hogy mondja el, mi is történt azzal a katonakönyvvel. Őszintén elmondta neki mindent. Természetesen a Miska mellett tanúskodott. Felkérésre tette, rokoni szívességből, udvariasságból.

         Amikor a kihallgatás befejeződött, azzal váltak el a védőjétől, hogy valahányszor hívják, nélküle ne menjen. Ez megnyugtatta.

                                                          

94. levél

                                                                 VÁDIRAT

 

Budapesti katonai ügyészség

Államvédelmi kirendeltsége

                                                                 Tárgy: Juhász Mihály volt ávéhás örmester bűnügye

1952. évi március hó 25. napjától előzetes letartóztatásban lévő az ÁVH Belső Karhatalom állományába tartozott JUHÁSZ MIHÁLY volt ÁVH-s őrmester. Aki Kecelen, 1919. augusztus 25-én született. Apja neve Juhász István, anyja neve Jónás Erzsébet, nős, vagyontalan, budapesti, Úri utcai lakos terhelt ellen

  v á d a t emelek.

   Okirathamisítás bűntette és jelentéselmulasztás bűntette miatt, mert

         1952. március elején összetalálkozott rokonával, aki közölte vele, hogy a férje álnéven él, mivel az ÁVH körözi, és szüksége lenne egy katonakönyvre, hogy munkát vállalhasson. 1952. március 11-én a megbeszélt időben újra találkozott Ugranyecznéval, és Gomba községbe utaztak Kiss Károlyhoz, akinek katonakönyvére volt szükségük, mert ennek a személynek az irataival bujkált. Ehhez azonban még szükségük volt a katonakönyvére is. Pénzt igért a katonakönyvért, és megállapodtak abban, hogy majd a következő alkalommal eljön a terhelt a könyvért. Közben följegyezte magának a katonakönyv számát is.

         Közben a terheltet az ÁVH-tól leszerelték. Előzőleg megtudta, hogy Ugranyecz egy Szántó László nevű volt zés-től 500 forintért vásárolta meg Kiss Károly iratait. 1952. március 23-án a terhelt és Ugranyeczné újból felkeresték Gombán Kiss Károlyt a katonakönyv megszerzése céljából. Kiss Károly már előre jelentette az ügyet az illetékeseknek, és egy ÁVH-s alhadnagy igazoltatta mindkettőjüket. Miközben az ÁVH-s alhadnagy intézkedett, a terhelt megszökött, csak később sikerült a rendőségnek kézre keríteni.

         Terhelt kétségtelenül kísérletet tett arra, hogy egy álnéven élő személyt hlozzásegítsen olyan közokirathoz, amelynek révén valótlan tények keletkeznek közokiratban.Mint ÁVH-beosztottnak elsőrendű köteleségünk lett volna, Ugranyecz Andrásról jelentést tenni különösen a hamis iratok megszerzésének körülményire való tekintettel. Súlyosbítja a cselekményt, ÁVH - egyenruhában követte el tettét. Igyekezett ez által Kiss Károly téesz-tagban a gyanút tompítani. Úgyszintén súlyosbító az a körülmény, hogy az igazoltató közegek elől megszökött.

         A cselekményt bizonyítja a terhelt és a kihallgatott tanúk vallomása. A tárgyalás megtartására a budapesti hadbíróság illetékes.

         Terhelt ellen a Bp. 137. §-a alapján is, mert államvédelmi okokból  szabadlábon nem tartható,  az előzetes letartóztatás fenntartását indítványozom. A tárgyalásra elővezetni kérem terheltet a katonai ügyészség börtöne útján.

         Tanúként megidézni indítványozom: Ugranyecz Andrásné, Kecel, Kiss Károly Gomba, Sztálin telep 7.

         Budapest, 1952. június 11.

         Béres Miklós ÁVH-s őrnagy sk

         Budapesti Központi Ügyészség ÁVH-s Kirendeltség Vezetője

Eredetivel egyezik:

Budapest, 1952. június 11.

         Zentai Ottóné

 

 

95. levél

                                                           

                                                    AZ ÉGI CSÖRRENÉS

 

         Volt olyan évszak, amelyben a kertünk, lehetett olyan huszonöt–harminc méter hosszú, fölcsapott görög arénának. Év vívtam önmagammal ádáz versenyeket a lándzsavetésben, gerelyhajításban. Kiválóan megfelelt erre a célra egy napraforgószár, amely messze száll, ha izmos karok vetik.

         Csak akkor voltam bajban, ha az ügyetlen szél átrepítette a szomszéd telkére, mert minden oldalról magas kerítésen óvták a vagyont. Ilyenkor jött a nem kockázat nélküli kerítésmászás, mert az északi telekszomszédunk, aki árulónk volt, könnyen rám foghatta volna, hogy lopni akartam a kertjéből. Mindig visszaloptam a gerelyemet, és ritkán fújt délről a szél.

         Egyszer éppen lendítettem a karomat, hogy csúcsot döntsek, amikor megcsörrent az ég, és a Hunyadi Pista bácsiék udvarába lehullott egy hatalmas lánc. Rohantam föl a házba, hogy azonnal jelentsem, most már nemcsak villámok, de láncok is hullanak az égből.

         - A te kótyagos fejedből hullott! – volt rá anyám megfontolt válasza.

         Kiderült, hogy koránt sem tréfaság, amit én beszélek, és nem vette el józan eszem a fantáziám. Hunyadiékhoz bizony becsapott a baj! Pista bácsi traktoros volt, de motorral is mozgott, ezért mindig volt otthon egy benzines hordójuk.

          Szegény feje, égő gyufaszállal akarta megnézni, hogy mennyi van még a hordóban. Olyan hatalmas láng csapta pofon, hogy egy szempillantás alatt csaknem leégett az arcáról még a hús is. Ettől csörrent az ég!

         Amikor valamivel később, lehet hogy csak másnap, átmentünk beteglátogatóba, bizony elszörnyedve konstatáltam, hogy az emberi ügyetlenségnek nincs határa. Olyan volt a feje, mintha leborotválták volna az arcát, egészen a húsig. Jó képű fiatalember volt, de így jár az, aki benzinnel borotválkozik. Bizony, tekintélyes idő eltelt, mire visszanyerte sima bőrű arcát, közben a kedves felesége arcátlanul csalta fűvel – fával – bokorral.

 

 

96. levél

 

                                                               HANYATT

 

         A balsikerű gombai kísérlet és dédnagyanyánk halála után apánk itthon bujkált. A ház belső szobájából a kiskonyhába átvágták a falat. Azon egy vékony ember gyorsan átbújhatott, s más kinn is volt az udvaron. Apánk leginkább a padlás fülledt levegőjében töltötte napjait, amelyek végtelen lassúsággal telhettek. Csak a felkelő nap néhány sugára világította meg ezt a „nappali sötétséget”. A nappali derű a házvég két kör alakú nyílásán át végigpásztázta a padlás mindig poros földjét. Belopott akkora világot, amelynél még olvasni lehetett. A déli nap melegét már megitták az eperfák, és elviselhetővé tették a tavaszt ott fenn.

         Az udvar felé szélesített házacska volt. Ezért a nagy padlásról egy szűk nyíláson át, amelyet a zsák gabonával el lehetett rejteni, a bővítés szűk padlásterében is el lehetett bújni. Magam is használtam, ha arra támadt játékos kedvem.

         Egyik kezemben az ebédet vittem, a másikban a padláskulcsot, mert az ajtó ilyenkor mindig zárva volt. Valószínűleg a kulcs nem fogta fel, mit kéne tennie, és ahelyett, hogy fordult volna egyet a zárban, ahogy egy engedelmes kulcshoz illik, megmakacsolta magát, kiugrott a zárból, és hanyatt esett. Egy félig sikerült halál-szaltóval magával rántott engem meg apánk zsíros kenyerét. Hanyatt a földre. Úgy igyekeztem levegőhöz jutni, mint a partra vetett hal. Ösztönösen nyitogattam a számat, de a levegő nem akart a tüdőmig eljutni. Semmi fájdalmat nem éreztem, csak a levegő hiánya aggasztott.

         Valami olyan hang, amely nem függ a levegőtől, kitörhetett testem valamely nyílásán, és apánk meghallhatta a zuhanást és a hangot, amely olyan lehetett, mint az akasztott emberé, akinek a gigájára szorul a kötél. Apánk pánikszerűen kezdte ledobálni a cserepeket, de mielőtt teljesen megkopasztotta volna a házunkat, anyám is odaért és fölnyalábolt. Ekkor kezdtem el szuszogni, mint a sünmalac.

         Tihanyi doktor úr jött ki hozzám, hogy megvizsgálja, mennyi élet maradt bennem. Mindent csontomat egyenként, és azt mondta, hogy ilyen fiatal korban a csontok még rendkívül hajlékonyak. Ezért nem történt súlyos sérülésem, és minden jót: húsz forint! Egy kissé vedlett kerékpárján elhajtott. De még könnyű sérülés sem, mert magam is elcsodálkoztam, hogy egy kis zúzódás sincs rajtam. Szűz Mária kötényébe estem.

                                                   

 

97. levél

 

                                               RÁKOSI MINDENÜTT

 

         Azokban a napokban, hetekben, hónapokban, sőt egész évben minden kirakat, minden plakát csak Rákosi dicsőségét zengte. Magasztalták a feliratok, mint egy földöntúli lényt, aki a legbölcsebb, a legokosabb, a legesnél is legebb.

         Mindenütt a kopasz feje, a telehold, amely a planéták bizonyos állásakor eltakarja a napot, és beköszönt a teljes nappali sötétség. A mai részleges még annak a maradványa!

         A régi és ismerős kis kunyhóban éldegélt apánk munkaidőben, mint egy remete, de éjszakánként mindig hazajött aludni. De hajnalok hajnalán indulnia kellett, mielőtt a méhkas felbolydul. Anyánk csak attól félt, hogy apánk öngyilkosságot követ el. Annyira zaklatott volt az állapota.

         Ha naplemente után, a megbeszélt időre nem ért haza, már ment elébe. Igaz, hogy a rendőri zaklatásoknak vége lett, de korábban elég gyakran bekopogtak az ablakunkon: - Rendőrség! Házkutatás! Nyissák ki az ajtót!

A leggyakrabban egy Gál nevű rendőr volt, akit az Isten nyila agyoncsapott.

         Juhász Mihály ügyében még kétszer kihallgatták, utána tárgyalásra idézték. Megint az ügyvédével ment, aki menet közben felkészítette, hogy mint mondjon, mit ne: Vajon milyen fordulatot vesz az ügy? Látták a folyosón azt a férfit is, aki feladta őket. Nem mert anyánkra nézni, amikor az elhaladt mellette.

         Sokan várakoztak a folyosón, a különböző bűnügyek szereplői. Anyánk izgatottan várta a Miskát, hogy milyen állapotban vezetik be. Két fegyőr kíséretében meg is jelent, de nem látszott elkeseredettnek. Az ügyész is bement, s akkor anyámat szólították. A bíró nagyon udvarias volt. Tájékoztatta arról, hogy a férjével kapcsolatban nem, de Juhász Mihállyal kapcsolatban a legőszintébben kell vallania. Anyánk minden kérdésre ugyanazt válaszolta, mint annak előtte.

          Bízott a védelmében, és hiába! Kivonultak az ítélethozatalra, s az ügyvéd azt súgta védencének:

    - Meneküljön, mert a letartóztatását fogja kérni ez a halálbíró!

   - Azt nem tehetem, egyszerre mindketten nem bujkálhatunk!

 

         Kihirdették az ítéletet. Mindkettőjüket felmentették. Az ítélethirdetés után a bíró négyszemközt azt mondta anyánknak:

     - Ha beszél a férjével, mondja meg neki, hogy jelentkezzen, mert nem élet ez maguknak. Nem kapna csak egy csekély büntetést./ Éljenek a halálbírók, akik még a csecsemőket is halálra ítélik! /

         Letelt az öt év, amit apánk álnéven, Kiss Károlyként eltöltött, 1953-ban, és amikor Nagy Imre amnesztiát hirdetett. Ő is elment Kiskőrösre az „elvesztett”, személyét igazoló papírjáért.

 

98. levél

                                                       1956-IG

 

         Apánk megpróbált a szövetkezetnél állást koldulni, de válaszra sem méltatták. Azután párban elvállalták a Kapás Pista bácsi gabonájának learatását. Valamivel több, mint egy hét alatt 190 csomót vágtak le. Ezt a munkát eddig nemigen próbálták. Bizony, igen megeröltető volt.

         Aztán anyánk vállalkozásba fogott, mert a szilosi erdőben állomásozó katonák ruháinak mosását vállalta. Természetesen, a környékbeli asszonyok bevonásával. Átvett, kiadott, könyvelt. Én közben valami örült szenvedéllyel kutattam végig a zubbonyzsebeket, nadrágzsebeket. Udvarunkon olyan szag volt, mintha a kalocsai forradalmi ezredet hozzánk szállásolták volna be: dohányfüst- és izzadtságszag-felhő borította az egünket.

         Feles föld művelését vállalták, de apánk volt szénafölvásárló, mázsáló gabona-átvételnél. Bagi Lajos bácsival dolgozott együtt.

                                                                      

99. levél

                                        HAZÁNK 1956 OKTÓBERÉIG

 

         A XX. kongresszus tapasztalatait az MDP KV március 12-13-án vitatta meg. Ezen fordult először elő, hogy a vezetők szavahihetőségét kétségbe vonták Rákosi visszautasította a vádakat. Az első titkár kijelentette, hogy a párt tekintélye emelkedik, és ígéretet tett a rehabilitációkra ápr. 4-ig, azután sor kerül a béremelésre, majd vigyáznak a törvényesség betartására.

         Május 18-ig kellett várni a teljes önkritikára, amely a budapesti aktívaülésen megtörtént. Aktivizálódtak az „ellenzéki” irányzatok: újságírók, az Írószövetség, a Nagy Imre-csoport és a Petőfi-kör, amelyik a kommunista ifjúsági szövetség keretében működött. az újságírók nagy többsége zsidó volt, az Írószövetség tagjainak többsége is.

         Mikoján júliusban Rákosi tudomására hozta, hogy távoznia kell. Az MDP KV július 18 -21-ei ülésén minden funkciója alól felmentették, és helyére / Adtak a sz-nak egy pofont. / Gerő Ernőt választották.

         A Politikai Bizottságba két sztálinista került: Piros László és Révai József. Engedélyezik Rajk és társainak okt. 6-án, 13-án, 20-án pedig a hadsereg áldozatainak újratemetését. Rákosi elmozdítása fél évig tartott, hogy azután a helyére két nála is vérszomjasabb gazember kerüljön: Gerő Ernő és Piros László.

                                                                  

100. levél

 

                                      HALLOTTAM ÉS LÁTTAM

 

         Lehet, hogy Kecelen egyedül én hallottam csak a fegyverropogást, ami két zeneszám között a rádióban felhangzott. Szöveg, s alatta kattogás, a gépfegyver zaja. Hat füllel hallgattuk a politikát, mégis nekem jutott a megtiszteltetés. Lázasan mentem az iskolába, s rosszul esett, hogy egyetlen tanár sem említette a változást. Ők kivártak, de én is tartottam a számat, bár otthon nem mondta senki, hogy kussoljak.

          Alapjában véve sosem voltam gyáva, s ezt onnan tudom, hogy a döntő pillanatokban mindig bátran viselkedtem. Amikor apám még bujkált, egy rendőr, lehetett az a Gaál is, akit a mennykő agyoncsapott:

          - Hol van az apád? – kérdezte nyersen az esteledő utcán.

           - Mi köze hozzá? – csaptam reá a választ, és elnyargaltam. Ő ezt elmondta anyámnak, aki fölöttébb büszke volt rám. Ezt ritkán tehette, ezért sokszor emlegette.

         Magamra csak akkor voltam büszke! Ez annyit jelentett, hogy akkor éreztem zokogni és repülni a lelkem, amikor hetedikes koromban, a Vörösmarty-centenárium ünnepségén, én voltam A vén cigány, és egyedül nekem énekelte „jutalmul” az egész közönség a Szózatot.

                                                                  

 

101. levél

 

                                       SZOLZSENYICIN 1956-RÓL

 

         „Ekkor összesűrűsödtek az események: Szuezi háború, Izrael, Franciaország és Anglia megtámadja Egyiptomot és a magyar forradalom, amelynek még az a – történelemben szinte páratlan, teljesen agyonhallgatott – árnyalata is megvolt, hogy zsidóellenes jelleget kapott.   Lehetséges, hogy ez a magyar KGB-ben található bőséges zsidó jelenlét miatt történt?

          Nem ez-e az egyik oka, bár lehet, hogy nem a legfőbb, annak, hogy a nyugat egyáltalán sehogy és semmivel nem támogatta a felkelést, ráadásul a szuezi problémával volt elfoglalva.”

                                                           

102. levél

                                             „RENDŐRSÉG!”

 

A keceli forradalom nem hozott sodró erejű forradalmi átalakulást. Benyó, a párttitkár a KTSZ elől vigyorogva nézte, hogyan ráncigálja el a templomkertből egy traktor drótkötéllel a szovjet hősi emlékművet, amely alatt két szovjet katona aludta örök álmát. Mindkettő a gyomrának lett áldozata. Azt mondták a helyiek, hogy úgy „bezabáltak” káposztából, hogy belehaltak. Gondolom, hogy a joviális párttitkár az után jelentette a központnak, hogy kik vettek részt az emlékmű - huzigálásban.

A nyolcadikosok fejtettek ki komoly ellenállást. Az orosz könyveket széttéptük, s bele a szemétládába. Elkezdték a németet tanítani. Elkezdtük a szoba berendezési tárgyain, és nem jutottunk tovább. Faragó József tanító urat felváltotta újra a Tarján Mihály tanár bácsi, a maga játék-indulatos stílusában. Szerény személyem beszerezte a nemzetiszínű szalagokat, már nem tudom milyen pénzből, az akkori áruházban, aminek a helyén ma egy „hiány”, hiátus van.

Az országos eseményeket figyeltük, de csak otthonról, Ott gyűltek össze szép napos időben a jó szomszédok, és eldiskurálgattunk az udvarunkon. Az egyik bolond rendőr, fényes nappal ránk ijesztett. Ott álltunk az eperfa alatt és folyta szó legalább 5-6 ember szájából. És egyszer csak hullani kezdtek fejünkre-vállunkra a falevelek. Hosszú kertek feküdtek egymás mellett, és messzire el lehetett látni a fejük fölött. Az egyik rendőr, bizonyára bolondgombát evett vagy rezet, de nem bírta idegekkel szemlélni ezt a bizonyára ellenforradalmi megmozdulást, és szét akarta ugratni a társaságot. Fölénk géppuskázott, s hullottak az amúgy is hullásra készülő eperfalevelek, de hál’ istennek, nem a fejek.

A helyi ellenállók minden este menetrendszerűen felvonultak a rendőrség elé, hogy követeljék a parasztot nyúzó rendőrök kiadását. Elég borgőzös állapotban. Ne felejtsük, hogy ez az ősz különösen szép volt, napfényes és meleg. A fegyvereket is kérték, de csak annyit értek el vele, hogy kézigránátokat dobáltak, és agyonlőttek egy kíváncsiskodó polgárt, aki lakodalmi előkészületek közben, hazaugróban megállt a rendőrség előtt bámészkodni. Neki ott megállt az idő. Horváthnak hívták az illetőt.

Minden este rendbontás a rendőrség előtt, ennek messze hangzó zúgásával. A család, bővülve a bujdosó Miska bácsival, benn kvaterkázott a konyhában. Én meg az udvaron figyeltem a rendőrség felől érkező zajokat, és néztem a sötétbe, s a csillagos égre, vajon onnan nézik-e.  Amikor felfénylett valami hátul a kertben. Először azt hittem, hogy valaki fel akarja gyújtani a szalmánkat, de zörgött is vele, amennyire a szalmával zörögni lehet.

De a frász azért kerülgetett, amikor beszédelegtem a konyhába, ahol sápadt hangon előadtam, hogy valaki van a szalmánál. Ha a hangomnak nem is, de a sápadt orcámnak hittek, s akkor a két férfi bátran kiállt az udvarközépre és belekiáltott a sötétbe: Ki van ott?

-          Rendőrség – hangzott a hivatalos válasz. Hiába, akkor még jó volt a szemem s fülem.

 

Aztán bejött a házba az egyik rendőr, akinek a kiadását leginkább követelték, mert pofátlan volt a parasztokkal szemben.

Legalább nyolc kerítésen átmászott, mire hozzánk talált. Hozzánk a lehető legbiztosabb helyre jött. Védte a hely reakciós szelleme, a Miska bácsi ösztönös szolidaritása, és az ember látványa, aki állig föl van fegyverkezve, de igen fél.

Ott is aludt a szobában, de már hajnalok hajnalán lelépett. Másnap, vasárnap, amikor a misére mentem, már őrséget állt, és úgy strázsált a rendőrség kapujában, mint egy rakás szerencsétlenség.

Apánk meg a Miska bácsi úgy marták egymást a politikával, mint rozsda a vasat. Amikor Kádárék elárulták az országot, Miska bácsi lett a győztes. Kinevezték imrehegyi tanácselnöknek, de a kulákok ugyanúgy nem vették emberszámba, mint negyvenöt előtt, s ebbe belerokkant.

Ami a kulákokat illeti: régi családi hagyomány volt, hogy mélységesen megvetették a műveletlen, bunkó kulákgyerekeket, fiúkat s lányokat egyaránt. Én örököltem ezt a gént.

 

                                                           

193. levél

 

                                                  IGEN, IGEN.

 

„Igen, igen. Segítettünk Magyarországnak 1956-ban. Ahogy egyszer egy pártgyűlésen mondottam: törlesztettük az adósságunkat Magyarországgal szemben, amely 1848 óta terhel bennünket. Abban az évben sikeres forradalom zajlott le Magyarországon, de I. Miklós odaküldte légióit, s ezzel segített az osztrák monarchia magyarországi restaurációjában. ez szégyenteljes dolog volt.

Ezt a gonosztettet persze I. Miklós és környezete követte el; a szégyen nem vonatkozik a régi orosz birodalom munkásaira és parasztjaira. Ám országunk történelmi értelemben mégis adósa volt a magyar népnek. 1956-ban kifizettük az adósságot. Most kvittek vagyunk.”

Hruscsov

                                                                     

194. levél

 

                                            „DE EGYÉBKÉNT IS

 

a magyar forradalom nekilendülését nem saját oktalansága, hanem a vele szemben álló államvezetés és karhatalom konoksága és vérengzése váltotta ki, s e forradalom annak ellenére, hogy előkészítetlen és szervezetlen volt, és egy esztelen vérengzésre volt a válasz, meglepően józan, emberséges és mértéktartó volt.

Ha utóbb mégis eredendően kilátástalannak nyilvánították, akkor ilyenné nem a saját esztelensége, hanem cserbenhagyattatása tette. Kitörhet még Kelet-Európában ennél nagyobb felkelés, több fegyverrel, harcossal és áldozattal, de aligha van annak valószínűsége, hogy a világpolitika napirendjére való tűzésnek ilyen hibátlan jogi, politikai és erkölcsi jogcímeit produkálja még egyszer egy ország. Hogy elsöpri a gyűlölt, elnyomó és bürokratikus diktatúrát, törvényesen hatalomra juttat egy meggyőződéses kommunistát, aki számot vetve a kommunista párt magyarországi erkölcsi és politikai hitelvesztésével, elfogadja a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokráciát, és bejelenti, hogy országa a katonai tömbökön kívül akar elhelyezkedni. Mi kell, ha ez nem volt elég, hogy összekényszerítsen egy olyan világhatalmi konferenciát, mely a Szovjetuniónak nyújtott kielégítő garanciák mellett kialkudja Magyarország függetlenségét és szabadságát?”

BIBÓ ISTVÁN

                                                          

 

                                        

195. levél

 

                                          NE BÁNTSD A MAGYART!

 

                                     / Az török áfium ellen való orvosság /

                                                         Sors bona, nihil aliud.

                                               Dulce et decorum est pro Pátria mori.

                                               Mors et fugacem persequitor virum.

                                               Dulcis est pro Pátria vivere.

 

                                                        Jó szerencse, semmi más.

                                                Szép és dicsőséges dolog a hazáért meghalni.

                                                Eléri a halál a menekülő férfit is.

                                                Még szebb / édesebb / a hazáért élni.

 

 

Cyrus király mikor Cresusra Sardis városát vítatta volna, azt írja a história, a városnak megvételekor egy vitéz Cresus királyra akadván, s nem tudván, ki légyen, meg akarja vala ölni.

Cresus király fia, aki egész életében néma vala, és soha azelőtt egy szót nem szólhatott vala, ott találkozván akkor lenni az atyja mellett, látván veszedelmét atyjának, megszólala a vitézhez, mondván neki: Ne bántsd a királyt!

Valyon nem hasonló-e az én mostani kiáltásom, édes Nemzetem tehozzád?

Látok egy rettenetes sárkányt, mely méreggel, dühösséggel teli, kapóul  és ölében viseli a magyar koronát; és csaknem mint egy néma, kinek semmi hivatásom a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok

mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkányt kiáltván: Ne bántsd a magyart!

Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden? Hogy senkinek ne keseredjék meg szive romlásodon? Hogy senki utolsó halállal való küszködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül legyek-é én őrállód, vigyázód, ki megjelentsem veszedelmedet?

Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten a hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: Hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz!

                                                                                                     ZRÍNYI MIKLÓS

196. levél

 

Úgy írok most neked, mint akire csak az számít, aki az élők között barátra nem talált. Ilyenre nem akadtam, tehát feltámasztalak, kedves vérem, aki olyan voltál halálodban, mint egy igazi angyal.

Vallomások sorozatát olvashatod majd rólam, a családunkról, amelynek korán földbe hulló magja vagy. Meggyónom neked-szabad szellem- és Istenhez hanyatlott csecsemő élet, hogy mi volt a bűnünk.

Az enyém, a családé és az országé, amelynek földjébe öntudat nélkül rejtőztél.

Hiszen porcelán csontjaidat régen szétmosta a föld alatti folyó, és csak apró koponyád tojáshéjnyi maradékát sodorhatta a tengerig. Ha eljutottál oda, szerencsésebb vagy, mint én.

                                                                   +

   

 

                                            

197. levél

Most át kell hidalnunk egy mély és széles időszakadékot, amely az első emberpártól egészen a 20. századig ível. Egyetlen szálát ennek az ívnek, amely néha erős kötélként, néha foszlónak látszó cérnaként, mégiscsak eljutott a 20. század magyarországi partjára temetőgödrökön, katonasírokon át. A családunkról lesz szó. Egy család élethídjáról.

Az őrszem

A harcmezőn két éve folyik a vér.

Szétrobban a test, a testvér.

Vére rápereg a hótörzsű fákra.

Jajong, mint ki most jött világra.

Mint föld méhéből kiszakadt újszülött,

Kinek fáj a fény a föld fölött.

Krisztusát hívja, de hiába.

Kilőtt vasszögek szegzik a fára.

Kezét - lábát eldobja magától:

Miért kéne mankó a haláltól?

A föld felett a poszton az őrszem, a föld alatt a sok-sok csontszobor. Temető ez a föld, amelyre ráborulnak a fák hulló levelei. Az erdőre ömlik a lágy őszi fény, ágak közt játszódnak sugarai. Tükör lesz minden esőáztatta levél. Tükörjáték, levéljáték, de bajt hoz arra, kinek felnőttként szemébe lángol. Hat orosz katona lepi meg, mint jámbor vadat a vérszomjas vadászok. - Davaj! Indulás! – mondja a hátának a szurony. Mondhatta volna azt is: - Halj! Ugyanilyen halkan.

1916

198. levél

ELTÉVEDTÉL

1

A vasárnapi nagymisén sötét ruhájú asszonyok énekeltek fiatal hangon, mert az Istenhez szóló ima vagy ének hangjait nem lehet szétválasztani. Mint egykoron Ábel Istennek tetsző füstje, úgy szállt föl az égbe, a távoli harctereken szenvedő magyar katonákért, a sok tiszta lélekből a fohász:

Gyászba borult egek,

Háborgó tengerek

Csillaga, Mária!

Hozzád fohászkodunk,

Feléd sóhajtozunk,

Szeplőtlen Szűzanya.

 

Kurcz Adolf tisztelendő úr a szentmise végén is imára buzdította híveit a férjekért, fiakért.  Aztán, a ministránsokat maga előtt terelve, lassú léptekkel bement a sekrestyébe. A hívek a kántor vezetésével végig zengték az „Isten, hazánkért térdelünk elédbe” kezdetű szép éneket. Majd sorban a pad mellé térdeltek, és az oltár felé fordulva némán keresztet vetettek. Megnyugodott lélekkel, de sóhajtozva, elindultak a főajtón át a friss levegőre. Csupa leány meg asszony!

Néhány ötven-hatvan év feletti férfi keresi egymást az asszonyrengetegben, hogy a régi, a háború előtti szokás ne szakadjon meg: a férfiaknak külön meg kell tárgyalni a világ és a falu gondjait. Bizony kevesen maradtak otthon. A jegyző szerint éppen 1500 férfi hiányzik már ebben az 1916-os évben. Van, akiről tudják, hogy meghalt a szerb, az olasz vagy az orosz fronton. Ezeknek van-e tisztességes sírja? Nagyon hiányoznak az erős, munkabíró férfiak. Minden munkát az asszonyok végeznek. Olyant is láttak, aki szántott. Fejre állt ez a világ! Ki és mikor állítja újra a talpára?

A fekete, a sötétkék és a barna kendős fejek már az ajtóban forogni kezdtek egymás felé, és rögtön kimondták az első szokásos mondatokat:

·         Igen szépen beszélt az esperes úr! Kár, hogy mindig csak a szívemet szomorítja vele. Az imánkat majd csak meghallja a Jóisten, és hazavezérli az embereinket épségben.

Aztán aszerint, hogy ki merre lakik ebben a nagy faluban, csoportokba verődtek.  Másról nem eshetett szó, a templomi áhítat után sem, mint minden 1916-ban élő ember közös bajáról, nyomorúságáról: a háborúról. Kék kendők alatt piros arcok, sötétszín ruhájuk alatt fiatal testek. Van, aki még a háború előtt férjhez ment, de még nincs gyereke. A többségüknek legalább egy-két gyerek már biztosan belekapaszkodik a szoknyájába, ahogy belép a kisajtón. A derekukat hétköznap meg a kapa fájdítja, mert sem az ágyat, sem a munkát nem tudják megosztani senkivel. A szántást, a vetést, a bajlódást az állatokkal. Az egész falu, az egész határ rájuk maradt. Amikor híre jött, hogy a háború harmadik évében a pestieknek nincs mit enni, összetanakodott két szomszédasszony.

Eszter a szentmiséről jött hazafelé az Örzse nénivel, aki piacozó volt. De eddig csak a szomszéd városokba jártak át lovas kocsival. Most nagyobb fába vágták a fejszéjüket, az éhező Pestre akarnak baromfit szállítani. Ezt a nehéz vállalkozását csak neki említette meg az Örzse néni:

·         Kocsival három kilométer a vasútállomásig. Cirádés kocsival, ha esik, ha fúj, bő félóra alatt kint vagyunk, Kiskőrösön átszállunk a gyorsabbra. Pontban hat órakor indul, és Pestig úgy fut velünk a vonat, mint a hajderménkű. Nyolc órára beérünk, a legjobb időre, mert a városi nép, még ha korog is a hasa, nem szeret korán kelni.

·         Ha éhesek, etessük őket!- mondja rá lelkesen a fiatalasszony – Igaz, Örzse néném?  Minél több koronát a zsebünkbe!

·         Jól mondod, lányom. Tegyünk egy próbát mindjárt holnap! Ne hidd, hogy én még sosem láttam Pestet. A legnagyobb piacra viszlek tégedet, ahol a legtöbb a pénzes vevő.

Eszter még csak 22 éves, de már két fiúgyerek gondja van a vállán. Az ura Boszniában letöltötte a tényleges katonaidőt, de amikor ez a nagy háború elkezdődött, megint berukkoltatták. Egyszer volt csak szabadságon.  Akkor rakta a vállára az újabb terhet, Andrist, a kisebbik fiát. Igaz, hogy ezt jobban kedveli, mint Józsit, az elsőt. Andris hasonlít rá leginkább. Igen életre való ez a büdös kölyök!

Ők hárman meg az anyósa, akit édesanyámnak szólít, mert a lányának érzi magát, nagyon ki vannak zárva a világból. Neki is meg kellene próbálkozni a pénzkereséssel! Rögtön mondta is az Örzse néninek:

·         Magával mennék én is, ha a kocsival kivisznek az állomásig. Két kosárban elbírok én nyolc kacsát is, Józsi bácsi meg a vonat elvisz odáig.

·         Legalább öt órára nálunk legyél, mert az apjukom meg a gőzös nem vár!

·         Köszönöm előre is, Örzse néném! Isten áldja addig is!

Aztán olyan mozdulatokkal, mintha a rózsafüzérrel megáldanák egymást, elválnak a sarkon.

Egy födél alatt élnek az özvegy anyósával, de a fiatalok a hátsó szobában. Amikor eljön a vasárnap, és egy kis szabadságot szakíthat magának, a kicsiket nála hagyja. A mise alatt is ott voltak. Előbb hátra oson, és átöltözik. Aztán a tiszta, de már hétköznapi ruhájában megy át az első szobába. Tudja, hogy örömet hoz, de sírás lesz a jutalma.

Az idősebbik, a nyugodt Józsi, „az apja fia”, négyéves. A kisebbik, a kétéves az ágy lábához van kötve, mert az anyósa szerint olyan, mint az égedelem.

Amikor az anyjukat meglátják, Józsi abban a pillanatban kiabál valami érthetetlent, és biztos, ami biztos, mindkét kezével belekapaszkodik az anyja szoknyájába. A kisebbik az ágy szélébe kapaszkodik, és sírva kínálgat az anyjának egy csutkát, amivel sokáig bíbelődhetett unalmában. Az anyja fölemeli, majd leereszkedik egy hátas székre, és a kicsit az ölébe ülteti. Kötényével letörli a könnyeket, megtöröli a kisgyerek orrát, és közben vigasztalóan kérdezi:

·         Már megint eltörött a mécses?

·         Evett valamit ez a gyerek, édesanyám? – fordul az anyósához, aki az ablaknál ül, és szokása szerint a kalendáriumot olvassa. Szúrós szemmel ránéz az okuláré fölött, aztán epésen azt kérdezi:

·         Máma mit tanultál a templomban?

Nem azért mondja, mintha válasz várna rá, csak éreztetni akarja a menyével, hogy nem kedvére való a templomjárás. Nem szereti a papokat, mert faluszerte rossz hírét költik. Még szerencse, hogy nem a szószékről, hanem csak disznótorokon, névnapokon, meg ahova vendégségbe hívják őket. Sokaknak elmondják róla, hogy bűbájos, és ördögi praktikái vannak.

Pedig hány embert talpra állított már! Nem is tudná megszámolni! Csak a Jóisten annak a megmondhatója.

·         Nemcsak testet, hanem lelket is többet meggyógyítottam már, mint a tisztelendő úr. Ha nem kellene az embereknek a tudományom, amit az anyámtól örököltem, az meg a nagyanyjától, akkor miért áll meg a ház előtt sötétedés után egy – egy tanyasi kocsis gazda. Aki sürget, mert utolsó órás a felesége. Bizonyosan tudja rólam, hogy jó kezekbe adja az asszonyt is, a gyereket is. Ki tudja azt megmondani, hogy Ördögtől vagy az Istentől való-e a tudásom?  Ha segít az embereken, akkor nem származhat az a Gonosztól. Sok titkát ismerem a természetnek – gondolja századszor is az öregasszony.

Itt van mindjárt a kamilla. Ha egy kicsit nedves a tavaszi föld, ezerszámra virágzik az ablakunk alatt ezen a kis terecskén. Egyetlen virág egy egész patika. Orvosi székfűnek is hívják, Szent-Iván pipitérnek, szüzek anyjának. Szép nevei vannak. Meg is érdemli! Gyógyítja a hasfájást, a görcsöt, a havi vérzés zavarát, lázat, gyulladást gátol, nyugtat, sorolhatnám tovább. Hogyha a kifőzött kamilla - lével lemosod a hajad, illatos lesz és csillogó. A tudásom miatt boszorkányság az, amit én művelek. Többet tudok, mint a patikus meg a tisztelendő együtt - folytatja magában. Eszter ismeri már az anyósát, tudja még a gondolatait is.

·         Biztosan igaza van, édesanyám, de most másról van szó. Egy nagy pesti pénzszerzésről. Mit szólna hozzá, édesanyám, ha holnap reggel az Örzse nénivel fölvinném a hízott kacsákat Pestre? Azt mondják, hogy nincs elég élelmük a háború miatt. Jól megfizetik a jó ebédnek valót.

Mialatt ezt elmondja, leengedi öléből az Andrist, és meghajlott derékkal les föl az anyósára. A családban mindig ő mondja ki a döntő szót.

·         Már amikor beléptél az ajtón, tudtam, hogy valami nyomja a bögyödet. Láttam is az ablakból, hogy most lassabban váltatok el egymástól. Csak azt vártam, mikor bújik ki a szög a zsákból.  Bizony, nagyon kellene pénz a házhoz, mert a petróleumos üveg alján alig lötyög valami zavaros lé. Egy zsák lisztet is kéne venni télire, mert ahova engem elhívnak segíteni, ott mindig csak disznóságot adnak. Szóval kenyér mellé valót azt kapok. Tele is van sonkával meg szalonnával a kamránk, de nem ehetünk sonkát szalonnával, mert igen csodálkozna a gyomrunk. Még nincs fölszántatva a kert a jövő évi krumplinak, kukoricának. Fogadnunk kell egy embert, aki ezt a nagy kertet egészen a Bogárzó széléig be is veti. A szőlőmunkát, a kukoricakapálást ketten elbírjuk. Pénz nélkül megáll az életünk, meg sötét lesz a téli este. Elmehetsz, lányom, hogyne mehetnél!- mondja ki végül a szentenciát.

Aztán aggodalmas arccal hozzáteszi:

·         De vigyázz, mert a múlt éjszaka bundás telehold volt, s a holdnak olyan hatalmas udvara támadt, amekkorát még ritkán láttam életemben. Amióta édesanyám az eszemet erre is kinyitotta, figyelek az égi jelekre is. A Hold az asszonyi állat sorsának az irányítója - így mondta valamikor az édesanyám. Elmehetsz, lányom, de igen vigyázz magadra! Én meg majd vigyázok ezekre a legénykékre!

·         Akkor még délután jóllakatom az állatokat, aztán a legszebb nyolc kacsát elrekesztem, hogy hajnalban ne kelljen hajkurásznom őket – sorolja az anyósa előtt Eszter a tennivalókat, hátha az tanácsol valamit a holnapi útra.

· A két garabolyba belefér a nyolc állat, csak jól kötözd össze a lábukat!- így szól a tanács.

Eszter nem gondolta, hogy az anyósa ilyen gyorsan beadja a derekát. Megebédelnek békességgel, bablevest túrós csuszával. Igen ízlik a legényembereknek is, mert mindjárt lett hancúrozás meg nevetés.

Együtt tölti a gyerekeivel a vasárnap délutánt. Leül melléjük, és velük együtt hajtja egyszer hajszra, másszor csára a barna csutka ökröket. Azután tornyot építenek csutkából, és jót nevetnek együtt, amikor az égig érő torony összeroskad. Az asztal fölött a falra akasztva így tanít a Házi Áldás:

Hol Hit, ott Szeretet.

Hol Szeretet, ott Béke.

Hol Béke, ott Áldás.

Hol Áldás, ott Isten.

Hol Isten, Ott Szükség

Nincsen.

                                                       

2

Egész délután izgatott volt. Nem járt még Budapesten, de sokat hallott róla. Ott a széles Duna, a kék Duna, a földalatti vasút. Az állatkert, tele a világ mindenféle állatával. Mintha a Noé bárkájában lennénk. A nagyváros emeletes házakkal, meg milliónál is több ember, aki ott dolgozik, ott él. Sok-sok különféle ember. Ez is olyan, mint a Noé bárkája.

·         Holnap végre meglátom közelről is! Csak a Jóisten megsegítsen, meg az Örzse néni vezessen!- gondolta százszor is.

A gyerekeket nagy sírások közepette az anyósánál hagyta, de megígérte, hogy hoz nekik valami ajándékot holnap este:

·         Csak jók legyetek egész nap! Nehogy megharagítsátok a nagymamát!

Aztán a választott kacsákat elrekesztette. Még a madzagról sem feledkezett meg, amivel a lábakat összeköti. A két kosár aljára szalmát rakott, hogy kényelmesebben utazzanak az állatok.                                       

Mindent újra végig gondolt, aztán bement a hűvös szobájába, hogy magát is fölkészítse az útra. Begyújtott, aztán egy nagy fazék vizet melegített. A teknőben tetőtől talpig megmosakodott. Még lány korában megszokta, hogy hosszú alsóingben aludjon. Mindjárt magára is vette. A reggeli öltözködéshez elkészített egy pendelyt, egy alsószoknyát meg egy kofának való felsőszoknyát, a kékfestőset. Kell még egy hosszúaljú blúz meg barna beliner kendő, amelyik megvédi a hajnali hidegtől! A haját majd hajnalban koszorúba fonja, és rá a barna fejkendőt. Hogy Pesten is lássák, nem öregasszony még!

Korán lefeküdt, de a lámpa fényét csak annyira csavarta le, hogy ébredéskor mindig tudja olvasni az időt. De nem nyugodott meg annyira, hogy annak hosszú, mély alvás legyen a vége. Pedig pihenni kell, mert nehéz napja lesz, tele izgalommal. Háromszor is fölébredt, és mindjárt a falióra mutatóit nézte. Éppen negyedöt volt, amikor öltözködni kezdett. Még csöppnyi fény sincs az ég alján.                              

Nem kellett sietni, mert a Józsi bácsi kocsija ötkor indul az állomáshoz. Pénzt tett a köténye zsebébe, elfújta a lámpát, és kulcsot mind a kétszer megfordította a zárban. Aztán a diófa tövében a lehullott sárga levél alá rejtette. Az ólnál ott volt a két kosár, a kosarakban a durva zsákmadzagok. Nem szabad erősen megszorítani a kötést! - gondolta. Úgy is tett. Egyenként rakosgatta az állatokat, és háromszor is megszámolta a sötétben fejeket, megvan-e mind. Aztán karjára vette a két kosarat, és könnyűnek érezte. Lesz ez még nehezebb is! - mondta magának.

Józsi bácsi még csak a befogással foglalatoskodott. Eszter korábban ért oda, mint kellett volna. Ki korán kel, aranyat lel – fut végig benne a gondolat, aztán hangosan köszön:

·         Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Örzse néni felelt rá a gangról, és beszólította a házba:

·         Ettél-e valamit? Gondoltam, hogy a nagy izgalomban elfelejted.

Eszter evett néhány falat sonkát kenyérrel, és ivott rá egy pohár tejet.

·         Reggelire egy nagy pohár tej, egész napra tiszt lesz a fej – rigmusolta a Józsi bácsi, aki már a kocsin ült.

· Ide a jó nehéz kosarakat, melléjük a köteg szalmára a nagyságokat! No, Holló, Fecske, indulás!- harsogta tovább az öreg.

Józsi bácsi nem szeretett gyorsan hajtani:

·         A lovakkal meg az asszonyokkal jól kell bánni. Nem is rendes gazda az, aki sűrűn használja a korbácsot. Aztán ne kívánjátok ám, hogy körülcsókoljalak benneteket az állomáson, mert én pálinkát ittam reggelire. Én már csak ilyen vagyok, tejet prédikálok és pálinkát iszok.

·         Maga vén szosze, most csak az útra figyeljen! –hallgattatta el a felesége.

Félóra alatt megtették a három kilométeres utat. Amíg az Örzse néni jegyet váltott, Eszter addig a kosarakra vigyázott. Talán öt percet se vártak, már beszuszogott a kalocsai vonat. - Mit szólna hozzá az ura, ha meglátná, hogy fölcsapott kofának?- tette föl a kérdést, és tudta rá a nyugodt választ:

·         Te adj magadra, ne cigánykodj a vásárokon! Csak a gyerekekkel törődj, az a te dolgod!

Ha itthon lenne, sokkal kevesebb lenne a gondunk, de ez a háború szétszórta a nyugalmunkat. Ki tudja, merre vezényelték? Legutóbb éppen Pestről küldött egy képeslapot a Dunával, a Lánchíddal meg a Szent Gellért - heggyel. A második oldalon csak annyi állt, hogy mindenkinek egészséget kíván, és mennek az orosz frontra. Éppen három hónapja, amikor augusztus elején a postás viccelődve odaadta a képeslapot: - Pesten én is vállalnék szolgálatot, mint az András. Úgy hallottam, hogy sok ott a magányos menyecske.

Közben már Kiskőrösre értek:

·         Átszállás Budapest felé!

Kényelmesen elhelyezkedtek egymással szemben. Az ülés alá meg a lábuk közé vették a kosarakat. Örzse néni azt mondta neki

·         No, lányom, most pótolhatod az alvást! Két órán át zakatol velünk a vonat, közben el is altat. Majd én ügyelek mindenre.

Amíg szundikált, fölébredt benne a megismerkedésük története. Az öt vasárnapi találkozáson ismerte meg igazán a jövendő urát. Ahogy mesélt a bosnyák hegyekről, a katonaéletről, amik megkeményítették a lelkét. De amióta Esztert megismerte, egyik napról a másikra sokat fiatalodott. Ezért voltak vidámnak és füttyösek a hozzá vezető utak vasárnaponként.

Eszter a lakodalomban már tudta, hogy nemcsak férje, de a többitől sokban különböző ura is lesz. András soha meg nem üti kézzel, de jó szóval tanítani akarja, mint egy tapasztalatlan diákot. - Mit szólna, ha most látna? Istenem!

                                                                 3

Öt évvel ezelőtt, 1911-ben, két nagyon különböző ember kötött életre szóló szövetséget Isten és a násznép előtt. Eszter felsőtanyai lány volt, de az apja, akinek tetszett a gyerek fürgesége, legtöbbször a fiának nevezte. Nem volt olyan fa, aminek a csúcsára fel ne mászott volna. A háztető gerincén, Isten tudja hányszor, végig ballagott, mint egy nappali holdkóros. A szalmakazalról majdnem a vonóba szánkázott. A tűzön se égett volna meg!

Tizenhat éves korában kommendálták neki ezt a komoly falusi legényt, aki hét évvel idősebb, mint Eszter. Már letöltötte a katonaidőt, és hozzájuk illő családból való.

·         Nyugodt életed lesz mellette, mert békés természetű. Ami a legfontosabb, nem iszákos, meg azt a büdös bagót sem kedveli!- ajánlotta az anyja hangosan, hogy az ura is értsen belőle, mert a Józsi bácsi szerette mind a kettőt. A borocskát is, meg a bagót is.

·         Majd meglátom, ha láttam – csapott rá gyors szavakkal a lány a maga hebrencs módján.

A következő vasárnap délutánra meg is hívták. András a vasárnapi ebéd után gyalog nekivágott a hosszú útnak. Elment ő már többször a Bobekék tanyája mellett suttyó legény korában, de amióta leszerelt, nem járt arra. Csak mostanában és csak gondolatban, amióta erről a kislányról hallott. Tetszett minden, amit mondtak felőle:

·         Legalább egy kis életet hoz a házba! Anyámmal kettesben nem sokat nevetünk. Eddigi életemben nevettem én valamikor?- töprengett magában. 

Amikor kiért a faluból, és már közel volt a vasútállomás, egy út menti eperfáról levágott egy botnak való ágat. Bicskájával a markához igazította a fogását, aztán ballagott tovább még három kilométert. Amikor kiért a határba, ahol senki sem látta-hallhatta, elkezdett fütyülni. De mindig csak azokat a katonanótákat, amiket Boszniában tanult. A sziklás hegyek között, ahol annyira árvának érezték magát:

A nagy hadikórház hatsoros ablaka.

A jó édesanya sírva jár alatta.

Ne sírj, édesanyám, így kell annak lenni!

Szép magyar hazánkért sokat kell szenvedni!

 

Elfütyörészett még vagy tíz nótát, aztán úgy botosan, ki is ért a tanyára. A kutyákat megkötötték. Ebből is látszott, hogy várják a vendéget. Illendően beköszönt. Mind a hárman várták, csaknem ünnepi öltözékben. János bácsi, a gazda, Ilonka néni sötét ruhában és Eszter, komoly, vizsgálódó arccal és szépen kiöltözve.

·         Ülj le, fiam! Ilyen hosszú gyaloglás után kell a pihenés - Jani bácsi aztán nemcsak hellyel kínálta a vendégét, hanem borral is. - Tudom, hogy nem vagy borszakértő, de a gazdát nem illik megsérteni. Igyál te is egy pohárral! Már csak az illendőség kedvéért, meg a „leányok” egészségére.

A feleségét is beszámította a lányok közé.

András illendőségből ivott is egy pohárral. De neki minden bor, amit eddig kóstolt, egyforma volt. Mind savanyú! De ezt a vörösbort megdicsérte:

· Erős bor. Öt-hat pohár már a földhöz vágna. Nem is kívánok többet. Meg hát nem is ezért jöttem! Azt mondták, hogy maguknak van egy tűzrőlpattant lányuk. Eljöttem, hogy személyesen is megismerjem.

·         Nézzed meg a formáját! De ne higgy a szemednek egészen, mert fúnak készült ez már az anyja hasában is! Úgy viselkedett, mint a fiunk. Tudod, a Feri fiam, aki éppen egy éve nősült, most meg katonáskodik. Szóval ez a fiúnak készült lány úgy forgott ott benn, mint a fiam. Meglebegtette mind a kettő az asszony hálóingét. Aztán lányként jött erre a világra.  Az iskolában csupa jót mondtak róla a tanítók. De nézz csak rá, most is hogy összehúzza magát! Tudja, hogy mikor kel jól viselkedni. Megvan a magához való esze. No, de hála Istennek, férfiak is vannak a világon. Most te beszélj magadról, fiam!

· Igen kevés a mondandóm. Együtt lakunk anyámmal abban a kétszobás, kamrás házban. Amíg én Boszniában katonáskodtam, apám, Isten nyugosztalja, meghalt. Rám hagyta a „zsandár” nevet, két szőlőt meg egy akkora szántót, vagy inkább kertet, ami a Bogárzóig nyúlik közvetlenül a ház mögött. Édesanyám az egyetlen lovat eladta, mert annak az árából tartotta fönn magát, amíg én a bakancsot koptattam. Magukhoz is ezen a két kipróbált jó csikón jöttem - fejezte be András.

Eszter közben egy tányér mákos kalácsot tett az asztalra:

·         Mindet megehetik, majd megrakom még egyszer - mondta fürge szavakkal. Aztán újra az anyja mellé ült, és figyelt.

·         Tudod, fiam, én is túl vagyok már az ötvenen. Hatvan felé, hazafelé, ahogy mondani szokták. A fiamnak adtam a földeket. Van két szép lova, kocsija, de beköltözött az asszonyhoz a faluba. Ha felénk jár, akkor a földjére jár. A lánnyal csak a tisztességes stafírungot adjuk. No, ha meg összekerültök, veszünk az új párnak egy pár jó lovat a kocsi elé. Erre futja, fiam. Meg ahogy az élet hozza, segítünk benneteket. Ha mink szorulunk rátok, akkor majd visszaadjátok.

Igencsak lejárt a szokásos egyórás látogatás. Ettek is, ittak is közben egy keveset. A búcsúzkodás nagyon egyszerű volt:

·         Köszönöm a vendéglátást. Isten áldja meg mindnyájukat!

·         Isten áldjon anyáddal együtt, fiam! A botodat mindig hordd magaddal, ha erre jársz! Vannak kóbor kutyák is a környéken.

Néztek utána illendő ideig, aztán bementek a szobába. Eszter nagyon komoly volt, amikor ezt kérdezte:

·         Igaz, hogy nem iszik, nem szívja azt a büdös bagót?

·         Így igaz, lányom. Józan, rendes urad lesz, ha Andrást választod.

·         Tizenhét éves leszek két hónap múlva. Ha öt vasárnap délután eljön hozzám látogatóba, akkor elmegyek hozzá feleségül. Már a kívánságomból is megismerhet, hogy milyen vagyok. Az édesanyjáról azt mondták, hogy ért a varázsláshoz. Majd megtanulom tőle - mondott ki Eszter mindent, ami hamarjában az eszébe jutott.

ANDRÁS a következő öt vasárnap délután két órára mindig kiért. Gyalogosan, és bottal a kézben. És minden szava őszinte volt, amikor az életről esett szó. A házasság halálig tartó kapcsolatáról, amit a gyerekek kovácsolnak össze.

 

                                                                        

 

199. levél

 

                                             LEVELEK A FELESÉGNEK

 

1.               Szeretett kedves feleségem. Kívánom a jó istentől, hogy soraim a legjobb egészségben találjanak benneteket. Én egészséges vagyok. Különös újságot nem írhatok, mint boldog húsvéti ünnepeket kívánok. Isten veletek és velem. Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasúti utca 47.                                1916. III. 6.

2.               Kedves feleségem, örömmel tudatom, hogy a hozzám intézett leveled megkaptam. Hála a jóistennek, elég jó egészségben talált. Megértettem soraidból mindent. Én bármit, azt te ne tételezd. Az nem nehezíti meg a sorsodat, ha én búval állok elő neked, hogy én nem kapok tőled levelet. Mert mindig avval nem tévedek. Azt hiszem, hogy már a fényképet megkapod április 4-én. Isten veletek! Választ! Bobek Eszter részére, Vasúti utca 47. Keczel, Pest megye.                    1916. III. 21.

K. u. K. Infanterie bataillon 3/38, 10. feldkompagnie.

A BRUSZILOV – offenzíva négy hónapig tartott. Bár nem tudta megsemmisíteni a keleti fronton harcoló osztrák- magyar erőket, de 270 000 ezer hadifoglyot ejtett a júniustól szeptemberig tartó, hatalmas orosz veszteségeket is okozó, harcokban. Ekkor került orosz hadifogságba Farkasfalvi / Filus / András nagyapám. Egy cukorgyár földjein dolgozott, de nem engedett / elbeszélése szerint / a mocskos ruhájú és piszkos testű orosz asszonyok csábításának.

              Az 1917-ben kezdődő polgárháborúban nem vett részt. Okos ember lévén nem követte közel 100 000 magyar példáját, akik a gyors hazajutás ígéretére a vörösökhöz pártoltak./ Meg is kaptuk érte a jutalmunkat a hálás Szovjetuniótól és személyesen Sztálin elvtárstól! /

              1918-ban hazaszökött, mert nem érezte szívügyének az orosz polgárháborút. Bizonyára hallott az angol külpolitika „splendid isolation” alapelvéről, és ehhez tartotta magát.

1919. június 29-én, éppen Péter-Pál napján, megszületett az édesanyám. A két fiú után egy leány természetesen az édesanyja keresztnevét kapta. Így lett belőle a nagyapám vitézzé avatása után Farkasfalvi Eszter. / De faluszerte csak Filus Esztinek ismerték./

1919

 Kapás József              Juhász Anna                   Farkasfalvi / Filus / András        Bobek Eszter

  Ugranyecz András       Kapás Teréz                               Farkasfalvi / Filus / József

               Ugranyecz András                                             Farkasfalvi / Filus / András

                                                                                            Farkasfalvi / Filus / Eszter

A dédszüleim: Filus Mihály és Szefcsik Rozália, Bobek János és Jónás Rozália, Kapás József és Juhász Anna

Kapás Mihály, Kapás József, Kapás Mária, Kapás János, Kapás Ferenc: a testvérek sora.

Juhász Anna testvére, Juhász István nagybőgős volt. Kapás Ferencet, a keceli nyilasok vezérét, 1945-ben Pakson megölték.

                                                       SÍRFELIRAT

                                            Megtettem mindent, amit megtehettem,

                                            kinek tartoztam, mindent megfizettem.

                                            Elengedem mindenki tartozását,

                                            felejtsd el arcom romló földi mását.

                                                                                                 DSIDA JENŐ

200. levél

                                                         REGRUTÁK

Egy megsárgult fényképet forgatok a kezemben. Valamikor 1916 elején készülhetett. Kapás Teréz, apai nagyanyám, ezzel üzent a frontra Ugranyecz Andrásnak, az urának:”- Ha jól megnézed a képet, láthatod, hogy jól vagyunk, egészségesen mind a négyen. Nézd meg jól! A fiad már kalapot hord. Ha egy kicsit segítünk neki, még járni is tud. Kalappal a fején már olyan, mint egy törpe legény. A fényképész úr ragaszkodott hozzá, én meg nem vagyok ellenkezős fajta. Hiszen jól ismersz. Az édesapámnak is, az édesanyámnak is nagyon tetszik a közös kép. Igen büszkék az unokájukra! Azt mondták, amikor a képet meglátták:- No, majd meglátjuk, amikor húszévesen bevonul!

·         Hála Istennek, az még nagyon mesze van! Csak gyere haza a katonaságtól minél előbb, hogy ne kelljen mindig ezt a fekete ruhát hordanom. Olyan vagyok benne, mint egy vénasszony. Azoknak illik is, de ha néha tükörbe nézek, megijedek magamtól. Ilyen vén lennék mát húszévesen?

Te még emlékszel rám. Gyere haza minél előbb, és nyugtass meg! Véglegesen gyere haza, hogy ne kelljen ezt a vénasszonyos, sötét ruhát hordanom, mint egy korai özvegynek. Mert látok ilyen fiatalasszonyokat a templomban magam körül, ha vasárnap elmegyek oda, hogy imádkozzak érted.

Persze az édesapámért is, hogy sokáig megőrizze a jókedvét, meg az édesanyámért, aki még mindig szereti a betűket. Bár azt hiszem, kellene néki egy új okuláré.

Legalább egy rövid szabadságot kérj a parancsnokodtól, hogy minél előbb örülhessünk neked.  Egészségesen térj meg közénk, akik szeretünk! Vagy olyan messze van az a Doberdó?”

Bizony, nagyon messze van, kedves fiatalasszony! Még az Óperenciás - tengeren is túl, ahogy azt a mesében mondják. Vad sziklák között, ahol a holtakat hetekig nem tudják elkaparni, mert nincs annyi puha föld szemfedőnek. Az élő katonák, a te urad is, úgy járkálnak bajtársaik hullái között, hogy megutálják már a holttestüket is. Azokat a csupa élet fiúkat, akikkel együtt vigadtak még odafelé a katonavonatban, és együtt énekelték a szomorú nótát:

Ha kimegyek a Doberdói harctérre,

Föltekintek a csillagos nagy égre:

Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

Merre sirat engem az édesanyám?

Bizony, nagyon messze van az átkozott Doberdó és Isonzó, ahol feláldozzák a legderekabb magyar katonák tízezreit. Az sem biztos, hogy ez a fénykép valaha odatalál, mert ott minden apró emberi mozgásra rögtön lecsap a halál.

Az urad majd nyáron hazajön, mert az emberséges parancsnok úr megengedi, hogy temetésed előtt egy pillantást vethessen rád. Mert a méhedben készül megszületni egy aprócska élet formájában a halál. Teréz lesz a neve, de gyorsan keresztelik, mert néhány napra való élet van csak benne. Megy a sebes üzenet az olasz frontra: - Ugranyecz Andrást engedjék haza, mert szülésben meghalt a felesége!

Az uradból először fölszakad a sírás. Aztán engedélyt kér, hogy vonatra szállhasson. Amikor hazafelé hozza a szerelvény a csonka és félhalott bajtársakkal együtt, egy kis örömet is érez:

·         Hátha ez a néhány otthon töltött óra ment meg a haláltól? Hátha ez a szerencsétlen halott asszony ment meg a rokkantságtól?

Még holtan is vársz rá.  Úgy illik, hogy az urad a temetés előtt legalább egy pillantást vessen rád. Kihűlt testedet hűvös vizű dézsára fektetik. A mestergerenda alá, de úgy, hogy a belépőt azonnal meglásd, az meg azonnal megláthasson. Fekszel a ravatalon fekete ruhában, és összekulcsolt kezekkel, amiket a rózsafüzér kapcsol össze, és vársz. Együtt várakoznak veled a virrasztó szomszédasszonyok, akik egy hónapon át minden este, ott ülnek az ágyad mellett, és elmondják a fájdalmas rózsafüzér imáit. Úgy óvnak az idő előtti bomlástól, hogy a hosszú nyári várakozás idején, állandóan friss hideg vízzel töltik meg naponta a dézsát. A gémeskút ott áll az udvaron, nem jelentene ez senkinek nagy áldozatot.  Azért teszi naponta az édesapád, akinek a halálod a legjobban fáj, hogy valami kevés megmaradjon arcod vonásaiból, alakod szépségéből, amiért téged választott hites társul az urad. Az utolsó pillantás megtörténik. Gyorsan kigördül a kapun a temető felé a halottas kocsi. Sokan kísérnek, de még többen mondják: - Milyen sokáig várt az urára, szegény!

Aztán gyorsan elhantolnak téged is, mint egy harctéri halottat. Egyedül az édesapád sirat még ekkor is, de húsz év múlva is, vigasztalhatatlanul.

Azután fenn a földön vége lesz a gyilkolásnak, és a férjed egészségesen hazatér, és újra nősül. Hiszen az élet megy tovább. Az új házasságból is fia születik, s végképp elfelejti az elsőt. A szüleid nevelik majd fel a gyerekedet. Szívesen teszik, mert ez a fiú minden nap a lányukra emlékezteti őket, bár az apjára hasonlít. De büszkeségük is, mert az iskolában jól tanul, jól viselkedik. Sosincs panasz rá. Mindig gondoskodnak arról, hogy tiszta ruhában járjon iskolába. A nagymama szeret olvasni, a gyerek is megszereti.

Amikor vége az eleminek, mehetne magasabb iskolába is. De arra nincs elég pénzük. Hátha a tisztelendő úr tud segíteni, hogy polgáriba jusson. Szép írású, jól számol, kitűnően olvas. Az esperes úrhoz fordulnak a gyámoltalanok:

·         Ha papnak adják, akkor taníttatom.

De hát az nem lehet, mert mi lesz akkor velünk, öregekkel. Teljesen magunkra maradunk. Meg ő lesz az egyetlen örököse a szőlőnek, a szántónknak a Kanális – parton. A szülésben meghalt lányunk fia. Egyszerre fiunk és unokánk.

·         Gondolkozzanak el azon, amit mondtam! – búcsúzott el tőlük az esperes úr.

Együtt maradtak. Együtt szántottak, vetettek, egyeltek a kukoricásban. Hárman metszették, kötözték, permetezték, szüretelték a szőlőt. Ahogy nőt a gyerek, mindig több terhet vett le a vállukról. Tizennyolc évesen már bálba járt, udvarolgatott. Mindig volt rendes ruhája, cipője, amivel vasárnap elmehetett a szentmisére, mint az osztálytársai.

Eljött a huszadik év, a tizennégyesek sorozása. A nagymama körüljárta, nehogy pihe maradjon a szép sötét ruhán. A nagypapa, aki mindig jókedvű volt, ha ránézett, most szigorúan megparancsolta:

·         Üzenem a tiszt uraknak, hogyha megfelelsz, mindjárt fegyvert is adjanak. Ezt a Tóth Lajos nevű kovácsot, itt a szomszédunkban, móresre kéne tanítani. Olyan hangosan veri az üllőt már hajnalban, hogy a legszebb álmunkat elzavarja.

Nevettek egyet, aztán csókokkal útjára bocsátották a fiút.

A sorozó bizottság mérte a súlyát, a hosszát, az egészségét. Megfelelt az életnek is, a halálnak is.

A neve alapján utolsók közt vizsgálták, utolsónak öltözött fel. Ekkor egy fehérbe öltözött férfi magához intette. Hófehér volt a szakálla, és hajának minden szála hófehér. Azt mondta neki:

·         Fiam! Azt üzenik, hogy hetvenöt évig fogsz élni. Ez alatt lesz háború és hadifogság. Öt évig fogsz bujkálni házadban – hazádban. Jó utat, fiatalember!

Amikor kijelentették, hogy megfelelt, megnyugodott. Felkötötték kalapjára a nemzetiszín szalagot, aztán a többivel együtt ő is énekelte:

Mikor mentem sorozásra,

Virág volt a kalapomnál.

Mikor jöttem sorozásról,

Szalag volt a kalapomnál.

 

Az van írva a szalagra,

Szalag mindkét oldalára:

Nem sok idő van már hátra

Ebbe a kutya civil ruhába.

A nagyszülei felnéztek rá egészen október ötödikéig, a bevonulásig. Addig a kortársaival elbúcsúztatták a gyerekkort, az ifjúságot. András, egyszer életében, most be is rúgott, de bortermelő ember létére, sörből. Olyan beteg lett tőle, mint még addig semmitől soha. Egy életre eldobta magától a sörös meg a boros poharat.

1917- 34

LEHET

Lehet, hogy már régen megunt közhely:

Harctér a küzdelmes élet.

Te, aki azt hitted, hogy életed

Örök, szomjas föld issza föl véred.

 

Lent alszol majd szép álomra várva.

Tested szétbontják a férgek.

Ha napfény éri tested egyetlen

Génjét, elmondhatod: ÉLEK!

 

201. levél

A FILUS - majd FARKASFALVI - gyerekek

Farkasfalvi, akkor még csak II. Filus Andrásnak II. Ugranyecz András volt az osztálytársa és a barátja. Filuséknál a három gyerek, három különböző világ.

Józsi csendes, visszahúzódó, átlagos képességű, de nagyon érzékeny. Minden játékban, mert legtöbbször a templomi jeleneteket adták elő legszívesebben, mindig ő volt a szolgáló, a ministráns. Ha a házi feladattal nem tudott megbirkózni, mindjárt sírva fakadt. Öccse volt az erőszakos Kurcz Adolf, a plébános, aki nem tűri a tévedést, a késést. Mások számára is veszélyt jelentett, mint gazdag kerekedőknek az útszéli betyárok. Vagy békés szándékú tengeri kereskedőknek az ágyúkkal felszerelt kalózhajó. Ha iskola végeztével kiállt az utcasarokra, minden gyerekbe belekötött. Akkor is, ha idősebb vagy erősebb volt nála. Ezért aztán sokszor nagyokat kerültek a kis ember heves haragjától rettegő legénykék.

II. Farkasfalvi Andrást vezényelték ki a doni frontra, ahonnan sebesülten tért haza. A fennmaradt, katonaságtól küldött levelei: 1. levél: T. Vitéz Farkasfalvi András, Kecel I. 47. Pest megye: Kedves szüleim! Üdvözletem küldöm Hőgyészről, Andris. 2. levél: Nagyságos Vitéz Farkasfalvi József Úrnak. KECEL, I. KER. 47. sz. Pest m. Kedves Bátyám! Névnapod alkalmából szívélyes üdvözletemet küldöm. Egészséges vagyok, amit mindnyájatoknak kívánok. Isten veletek! Csókolom a szüleimet és téged, BANDI. 3. levél: 1942. IV. 3. vitéz Farkasfalvi András, Kecel. I. 47. Pest m. Kedves szüleim! Gyermeki szívemből szeretetteljes és boldog húsvéti ünnepeket kíván maguknak a fiuk, Andris.

A négy évvel fiatalabb Eszter volt a közönség és az előimádkozó. Nem lehetett belőle Mária-lány, pedig szeretett volna a körmenetben a szüzek csoportjában mindjárt a kereszt után állni. Az édesapja vitézi címe erre nem jogosította fel. A testvérek szerették egymást.

Kurcz Filus András, lepedővel a vállán, belép a konyhából a szobába. A ministráns és a tömeg már régen elfoglalta helyét, és izgul. Az asztalon álló kereszt jelzi az oltárt. A pap az oltár előtt letérdel, majd keresztet vet, azután a hívek felé fordul:

PAP: - Dominusz vobiszkum!

A hívek és ministráns: - Et kum szpíritu tuo!

PAP: - Szurszum korda!

H és M: - Habémusz ad Dóminum.

PAP: - Graciasz agamusz Dómine Deó nosztró!

H és M: - Dignum eszt jusztum eszt.

PAP: - Szanktusz, szanktusz, szanktusz Dóminusz Deusz Szábaot.

Pléni szunt céli et terrá glória tua. Hozánná in ekszcelzisz. Benediktusz qui venít in nómine Dómini. Hozánná in ekszcelzisz!

Aztán a hívekhez fordul, és elkezdik mondani a Miatyánkot, végén nem felejtve el az áment.

PAP: - Ite missza est! A szentmise véget ért. Menjetek békével!

H és M: - Deó grácias! Istennek legyen hála.

Józsit, a legjobb testvért, két fiatalabb meglátogatta a halasi kaszárnyában. Andris hajtotta a férfi kerékpárt, húga meg a vázon ült. Anyánk később arra is emlékezett, hogy mire odaértek, nem érezte a lábait. Így látogatták meg a lágyszívű testvért, aki sírva is fakadt örömében.

Öt levele maradt ránk katonakorából: 1. levél: Filus András címére. Kedves Mamikám és papa! Jól érzed magadat, papa? Száz csókkal tisztellek. Boldog Karácsonyt! 2. levél: Tekintetes vitéz Farkasfalvi András úrnak, Kecel, I. kerület 47. sz. Kedves szüleim! Tudatom magukkal, hogy a betegségemhez mérten, hála Istennek, elég jól vagyok. A csomagot megkaptam, és nagyon szépen köszönöm. Hiányát egyébként nem érzem másnak, csak annak, amit e kép első oldalán lévő bajtárs mutogat. Csak ennek a hiányát érzem. Egyébként jól érzem magam. Boldog karácsonyt és boldog új évet kívánok mindnyájuknak. Szerető fiuk, Jóska. XII. 24. 3. levél: Kecskemét, 1938. IX. 27. Kedves Szüleim! Tudatom magukkal, hogy hála az Istennek, egészséges vagyok. Amit maguknak is szívemből kívánok. Tudatom azt, hogy megindultunk a nagygyakorlatra. Most Kecskeméten vagyunk. 28-án Nagykátán leszünk. Hogy onnan hová megyünk, azt majd megírom. Maradok szerető fiuk, Józsi. Tek. v. Farkasfalvi András úrnak, Kecel, I. ker. 47. szám, Pest megye. / A levélen egy érthetetlen szövegrészlet: „amikor megírtam a leveleket, aztán gondoltam el, hogy elküldöm a lapot, amit a Jóska írt.”/ 4. levél: Kedves Szüleim! Hála az Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is szívemből kívánok. A Maristól küldött pénzt megkaptam, amit nagyon köszönök. Az öcsémtől is ma kaptam egy lapot. Ezek még mindig Faddon vannak. Amit kértem, azokhoz vegyenek egy nadrágtartót is. Azt is küldjék el egy csomagban. Még mindig Tar községben vagyunk. A sok ámításnak ne üljenek fel! Maradok szerető fiuk, Jóska.

5. levél: Kedves Szüleim! Hála az Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok. Tudatom, hogy a felvidéki magyar testvéreink felszabadítása megtörtént szerencsésen. Amire nem is mertünk gondolni, mert még eddig semmi baj. Tudatom Kedves Szüleimmel, hogy azt az ünnepélyt és örömsírást, amit útközben láttunk, azt leírni nem lehet. Isten velük és velem. Viszontlátás reményében szerető fiuk, Józsi.

202. levél

II. Ugranyecz András igen szeretett a barátjához, II. Filus Andráshoz járni a barátság okán meg a kis Esztike szép szeméért. Eszter nagyon kedvelte a Zárdaiskolát, mert szerette a tanítóit, a nővéreket. Ő is nővér szeretett volna lenni!

A szülei döntöttek: Részletre vásároltak egy Singer – varrógépet, és ezzel el is dőlt a lány sorsa. Ma már elmosolyogtató olvasni egy megfakult boríték címzését és benne a rövid figyelmeztetést:- Felkérjük Nagyságos Vitéz Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmaradt részleteket befizetni.

1932

A két világháború között az iskolafejlesztés első jelentős lépése a zárdaiskola megnyitása volt. Miután Kurcz Adolf betartott, és megakadályozta egy helyi polgári leányiskola megindítását, arra már igent mondott, hogy nővérek taníthassák a leányokat.

Pedig milyen „véres” érdekharcok előzték meg ezt is! A „Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Társulata” mozgalom 1860-ban érkezett Kalocsára. Kecelen a nővérek meghívása már 1908-ban felvetődött. Az ellenzők között találtuk Pozsgay Mór országgyűlési képviselőt, Antóni János és Tényi Sándor tanítókat, akik a saját tanítóképzőben tanuló lányuk jövendő állását féltették. Vezetésükkel valóságos apácaellenes mozgalom alakult ki. Az ellentábor tagjai mélyen elítélték Pozsgay egyik kijelentését: „Ahol apácák és papok vannak, az erkölcstelenség ott sem kisebb, mint máshol.”

A képviselőtestület 1921-ben határozott úgy, hogy a nagyvendéglőt a leendő leányiskola céljainak megfelelően átalakítják. Az oktatás 1924. január elsején kezdődött. Költségeit az egyházközség vállalta magára. Elsősorban a gyakorlati életre tanítottak, s a vallásos érzést igyekeztek a tanítványaikban elmélyíteni. A tanítványok elmondása szerint az iskolában nagy volt a fegyelem, és szorgalmas munka folyt. A képviselőtestületben indulatosan marták egymást a felnőttek, de az iskolában ilyen indulót tanítottak a nővérek.

                                                                          +     

Szívgárdista – induló

Gyermekszívek hódolata zeng Jézus Szívének

Édes Jézus, szent szívedért szívet adunk néked

Minden egyes szívgárdista csak azt kéri esdve,

Hogy a tövist kihúzhassuk, segíts jó tettekre!

1925

203. levél    

KRISZTUS URUNK EGYIK KERESZTJE

Amikor a méltóságos Stielly Walter úr a 25. házassági évfordulóját ünnepelte Gajáry kisasszonnyal, az örömből részeltette a mentatelepi kislányokat is. Azokat a gyereklányokat, akik a leghosszabb és a legmelegebb hónapokban naponta napkeltétől napnyugtáig dolgoztak neki. A forrón ömlő levegő hullámaiban aszalódva, és egy kis székecskén nyomorogva, 14 óra hosszat szedték és osztályozták a menta levelét.

Bizony, nagyméltóságú úr, napkeltétől napnyugtáig! Tisztességes vécéjük nem lévén, szemérmes búvóhelyet csak a bokrok nyújtottak. Saját kenyéren és szalonnán éltek egész héten. A többség távol lakott. Mire késő este gyalog hazaért volna, két-három óra otthoni alvás után, indulhatott volna vissza napkeltére. Ezért a többség inkább meghúzta magát egy közeli istálló szalmáján.  Áprilistól a mentán már munka folyt. Emiatt sokan tanítói engedéllyel nem is jártak iskolába. Ezt tudta a tanító, a pap, az egyházközség, a képviselőtestület és az orvosok.

Tehát felkelt a nagy nap a keceli égen, talán még méltóságosabban, mint máskor. Ennek a jeles frigynek az emlékére Krisztus urunk keresztjét állíttatja fel a téglagyárnál a nagy méltóságú Stielly Walter úr. Éppen egy rabló kapitalista, kisgyereknyúzó vállalkozás, a mentatelep közelében.

Bizony, keresztszentelés lesz itt szentmisével, ünnepi vacsorával és hajnalig tartó tánccal egybekötve.

Minden munkást meghívtak erre, aki gyalog ki tudott menni. Ma ünnepi vacsorát is tálaltak. Marhapörköltet és többféle kalácsot.

Vacsora után megszólalt a talpalávaló, a mezítlábas talpak alá való. Maga Tamás Péter bácsi húzta, az úri zenész. Elkezdődött a hajnalig tartó vigalom.

Krisztus urunk, aki minden bűn és szenvedés számtartója, a lélek hangján így beszél a tisztelendő úrhoz: -„Földi szolgám, gyarló dr. Földesdi Antal!  Ne vedd zokon, de most a te imád nem hallatszik föl a mennybe. Ezért az úrért, aki maga a bal lator, mint az a másik a Koponyahegyen, ne imádkozz többé! Hiába próbálnám őt megváltani, ezt a fajta embert nem sikerül. Hiába leng a tömjén füstje a lábaimnál, az ördög hatalmában van ez a kicsi, keceli világ. Az agyonhajszolt gyereklányok, akik a vértanúk seregét szaporítják, elhessentik az Úr közeléből ezt a farizeus tömjénfüstöt és hazug imát.

Nem az Atyám, hanem az ördög állított ide, mint lehajtott fejű résztvevőt, hogy személyesen lássam és halljam ezt a pokoli mulatságot.

Nézem a lányok lábát, hiányzik a körmük. Életük végéig tört lesz a szemük fénye. Hiába süt a Napom, nem jut el szemük mélyére, lelkükig a Sugár. Nem hiszik el többé, hogy életük az Atyám ajándéka. Azt sem, hogy jutalmát majdan elnyeri, akit a Földön megaláznak.

Atyám, töröld ki az égi naptárból ezt az ünnepnapot, mert ezen a Rosszra köttetett szövetség. Kérlek, hogy sorold be a méltóságos urat abba a seregbe, amelyet húsz év múlva a pokolba indítasz! Az itt táncoló mezítlábasokat pedig emeld magad mellé a jó illatú égi mentatelepre – játszani! Ámen. Én a szeretet prófétája, most sírni fogok. Hajnalodik ugyan nemsokára, de addig senki sem látja.”

A mulatság a vége felé járt, mert keleten felkéredzkedett az első napsugár. Jézus arcán ott voltak a könnycseppek. Egy figyelmes kislány észrevette:- Hűvös az idő. Még Krisztus Urunk testét is belepte a hajnali harmat.

1930

 

TIHANYI ÉS A HALÁL

Eget és földet betöltötte az örömünk, amikor szombat délre kibányásztuk a téli tüzelőnket, a „tőzegtéglákat”. Nagyon hajtott bennünket a jó idő! Csak minél előbb tető alatt legyen a sok ezer tégla, amiből árad majd zúzmarás napokban is a nyár melege. Úgy lebarnultunk a tűző napon, mint egy csapat sziú indián, vagy egy bantu törzs a főnökkel együtt. Élveztük a jól végzett munka boldogságát. Ilyenkor válik az ember önfeledtté, és elveszti a veszélyérzetét.

A naptól hevült testtel / 50 fok a fényen/ belevetettük magunkat a kristálytiszta vízbe, és önfeledten játszottunk órákon át egymással, a víz hűvös sodrával és az apró, színjátszó halacskákkal. Soha nem látott szitakötők röpködtek felettünk, és megcsodáltuk a ritka szép pillangók szárnyát. Istenem, milyen jó érzés tudni, hogy boldog a nyár, és meleg lesz a tél! Aztán fürgén szedtük a lábunkat. Most már, végre, hazafelé!

Két nap múlva majd elégtem az ágyban! Föl sem tudtam kelni, de állandóan szomjas voltam, mint egy sivatagi vándor. A szomszédasszonyok konzultáltak felettem, de a diagnózisban és a gyógymódban nem jutottak dűlőre. A legtöbbje azt javasolta: Itt már földi ember nem segíthet, hívni kell a papot! Az apáca-tanító nénim is megtudta, hogy leestem lábamról, és fel sem tudok kelni. Összeszedte a környékbeli gyerekeket, és ők is várták a tisztelendő urat. Egyszerre akartak beteget látogatni. Nagy volt miattam a felhajtás! Az esperes úr jött egy ministránssal, aki iszonyúan füstölt. Meggyóntatott volna, de már beszélni sem tudtam. Mi bűne lehetett volna egy gyereklánynak?

De azért feloldozott. Minden gyereket behívott, azok engedelmesen letérdeltek. Közben megáldoztatott, és feladta az utolsó kenetet. Igaza volt, hiszen haldokoltam. Ő felkészített a leghosszabb útra. Sírtam, és egész éjszaka nagyon túlviláginak éreztem magam.

Hogy honnan szereztek pénzt, ma sem tudom, de másnap megjelent a Tihanyi doktor úr. Beadott egy injekciót, és arra biztatta őket, hogyha holnap is él még ez a leány, vigyék be hozzá a rendelőbe.  Ő bizony ide többé nem jön ki! A pénzt akkurátusan zsebre vágta, és a kerékpárján elvágtatott. A nővérem másnap reggel előállt a szomszéd utcai konflissal, és elvitt az orvoshoz. Azzal a hátborzongató kérdéssel fogadott: Ez a gyerek még él? A testvérem hajba kapott vele, és felelősségre vonta: - Miért nem utalta be ezt a gyereket a kórházba? Azt válaszolta bicskanyitogató flegmával: - Nincs maguknak annyi pénzük, hogy a mentőt ki tudnák fizetni! 150 forintot!

Bizony, nagy pénz volt. De az életem már csak ér annyit? A talpraesett nővérem a konflissal kivitetett az állomásra. Kocsis nem kért pénzt, mert úgyis utasok elé ment. A vonattal nyomás Kalocsára! A portán gyorsan beengedték a kocsit, mert már nem voltam magamnál. Úton voltam az örök hazába. A hátsó feljárón egy férfi segített vinni. Fel a tüdőosztályra!

A vizsgálóban mindjárt csapra vertek, azaz megcsapoltak. Arra sem volt idő, hogy nővért hívjanak, ezért a nővéremmel nyomogattatták a leszívó gumilabdát. Nemcsak a tüdőm volt tele, de állítólag a szívem is félig a vízben úszkált. Vízben tehát nem volt hiány!

Állítólag, mert orvosnak már csak kötve hiszek, félóra múlva meghaltam volna. Isten bizony, kár lett volna értem! Amikor észhez tértem, vidáman kérdezték:

·         Tudod-e, kislány, hogy ki hozott fel a lépcsőn? /Honnan tudtam volna, hiszen kívül voltam magamon./

·         Bizony, édes lányom, az nem volt más, mint aki csak lefelé, a halottas kamrába viszi a holtakat. A te kedvedért szakított a gyakorlattal. Majd köszönd meg neki!

Egy hónapig voltam a kórházban, és egy évig tiltották az iskolát. Amikor hazakerültem, az udvaron játszogattam, mint egy lábadozó. A legtöbbször egyedül. Megjelent egy fekete ruhás alacsony asszony, és azt kérdezte tőlem: - Itt laknak a Senduláék?

·         Itt – mondtam a hangomban egy kis aggodalommal. Szólításomra az édesanyám előjött, engem meg beküldött a házba. Tudom, hogy a hallgatózás illetlen dolog, de a kíváncsiság majdnem kifúrta az oldalamat.

A vendég Potyondiné volt, a koporsós felesége:

·         Hallom néni, hogy beteg a lánya. Ha meg találna halni, nálunk vegyék ám meg a koporsót! Ne a Krasznikéktól, mert mi csak ebből élünk, a Krasznik még bútorokat is árul.

Úgy elbújtam, hogy alig találtak rám. A guta üsse meg azt a fekete ruhájú szülét! Azért is elmegyek a temetésére!                                                                             1932

204. levél

Utolsó éves lehettem a Zárdaiskolában, amikor majdnem arcpirító, fájdalmas szégyen ért. A nővérke már hosszallotta az órát, és végtelennek vélte a csengetésig tartó időt.

Megbízta egyik legmegbízhatóbb tanítványát, azaz a Filus Esztit, hogy hozzon hírt az időről, amit a tanítói szobában őriznek. Nem mondhattam, hogy nem konyítok hozzá, mert  az  szégyent hozott volna  rám. Kiszédelegtem az óráról, és nekivágtam a nyolc méteres útnak. Benyitottam az ajtón, s ott függött fenséges magasban az idő. A rövid és kövér mutató jelezte a lassan cammogó órát, a cingár párja meg a gyorsan múló perceket. Ezt elméletben tudta ő is. Az arab számok között baktatott mind a kettő. Mennyi az annyi? Az osztályterem mellett volt egy kis kápolna. Letérdelt az oltára elé, és buzgón kérte az Istent, hogy segítse meg őt nagy ínségében: Ne hagyj, Uram, szégyent érnem!

Az Úr bizonyára meghallotta áhítatos imám, s egy perc múlva felzendült a világ legszebb hangja, a vidám csengőszó.

/ Ugyanez a jelenet ugyanott, de most Kerényi József és Ugranyecz Gyula főszereplésével, 25 évvel később ugyanilyen véget ért. / Attól a naptól kezdve tudom, hogy múlik az idő. Hol lassan, hol gyorsan, de feltartóztatni nincs elég erőnk. És előbb vagy utóbb, de bizonyosan, szégyent hoz ránk.

1933-54

                                                                          +

VOLTAK ÉLETEMBEN

Voltak életemben tisztes ősök,

Nekik köszönhetem, hogy vagyok.

S egy orosz tisztnek, ki tizenhétben

Egy magyar katonát életben hagyott.

 

A lemenőim cserben felejtettek.

Unokám egy sincs, magányos vagyok.

Fürge cinkéket nevelek a kertben,

Örökségül majd üres fészket hagyok.

 

204. levél

Amikor a hat alsó osztályt elvégezték a harmincas évek diákja, köztük az Esztike is, fordult volna az élete, ha minden a vágyai szerint alakul. Annyira megszerette a nővéreket, mindenáron közéjük szeretett volna állni. És gyerekeket tanítani, ahogy az a zárdában folyt, játékosan és türelemmel. E helyett mit adott az Isten? Lemondást ezekről az álmokról. Maradt a kerti munka, a szőlőkapálás és a meggyszedés.

Végül, és életre szólóan egy Singer – varrógép. Vitéz édesapja, a nagyapám, részletre vette neki, hogy mégsem legyen egészen parasztlány belőle. Hogy milyen nehezen tudtak megbirkózni ezzel a hitellel, íme tanúbizonyságul egy levél a cégtől: „Felkérjük, Nagyságos Vitéz  Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmarad részleteket kifizetni.” Ugye, milyen tragikomikus ilyen levelet manapság elolvasni.

De az iskolával még nem szakítottak a volt nebulók, mert minden csütörtökön, a ”kosaras ünnep” napján, három éven át „ismétlőbe” jártak. Tizenöt éves korukig. Az ilyen idős lány, már nagylány.  Kerülgették is három - négy évvel idősebb a fiúk! De azért volt, aki mindig egyedül érkezett. De akadt olyan jómódú lány, akit a vőlegényjelöltje kísért. A nagy vagyonba könnyen beleszerettek a fiatalemberek. Eszter édesapját hiába avatták vitézzé, nem adtak hozzá legalább ötven holdat, hogy jó parti lehessen a szép leánya. A házukon is látszott, hogy szegény ember lakja, mert nem téglából épült, vert falú épület volt.

A kocsi elé sosem tudtak két lovat befogni, mert csak egyre futotta. Földjük is volt, tudjisten hány helyen a széles keceli határban. Összesen nem lehetett több 5-6 kataszteri holdnál. Szőlő két darabban, egy szántó Imrehegy-szélben meg a nagy kert mindjárt a házak mögött, le egészen a Kanális-partig.  Örökösnek jelentkezett mindjárt a két bátyja. Okosabban tesszük, ha csak az idősebbet emlegetjük, mert egyedül ő született parasztembernek, a Józsi, akit az Eszti igen szeretett. A két fiú közül Andris közül nem született kapálásra. Talán katonatisztnek!

Nagy bűne az akkori világnak, hogy nem tanulhattak, akik bírták, keceli fejjel./ Nem tudok arról, hogy más falvakban a piaci nap tanítási szünet lett volna. Itt már jóval a háború előtt önhatalmúlag bevezették az ötnapos iskolát. Hogy mire föl, ne kutassuk! Mondjuk úgy, társadalmi egyetértéssel. Legyesek is voltak a keceliek az egész környéken, mert nagyon kevesen jutottak el polgáriba vagy tanítóképzőbe. Ebben a faluban nem az eklézsia volt szegény, hanem lélekben volt igen szegény a papjuk: a Kurcz Adolf./ Andris szívesen ment volna papnak, mert Kurcz Adolfot utánozva tartotta az otthoni szentmiséket.

Olyan lélekbe látó szemei voltak, hogyha pap lett volna belőle, minden asszony összesöpörte volna az utolsó porszemig a bűneit, és csak akkor, mert volna elébe térdelni. Lehetett volna belőle katonatiszt, hiszen így is, úgy is elvesztettük volna a háborút. De talán megúszhatta volna a sebesülést, a szilánkot, ami 44 éves korában végzett vele. A földekre csak a Vilma bírta kihúzni. Ez volt egyetlen, „széles fenekű” lovuknak a neve.  Andris gyakran szidta, ha nem ment tempósabban: - Az ég villáma csapna a Vilmánkba!

Az apja ezt nem vette jó néven, mert igen szerette a lovát, és éppen a nyugalmáért. Bár egyszer vele is megbokrosodott. Akkoriban, az ötvenes évek elején, még olyan világ járta, hogy a hadseregé volt mindenütt az elsőség. Már majdnem lehajtott az utcájukba a műútról, amikor az útkanyar mögül, szemben a Szűz Mária –szoborral, csikorogva megjelent a Farkas /nómen eszt ómen!/ Mihály, éppen ő volt a hadügyminiszter, egyik tankja. Vilma, szegény, úgy megrettent tőle, hogy kocsistól, gazdástól átugrotta az árkot.  A kocsit egy kissé szétrázta, de a minden helyzetben „vitéz” apjuk, idős Farkasfalvi András keményen kapaszkodott a lőcsbe és a kantárszárba. Így aztán mindketten megúszták élve, sőt törés nélkül. Dicséretére legyen mondva, még ekkor sem káromkodott, pedig lett volna rá oka. Olyan volt, mint Arany János!

Eszti öt évig lánykodott. Tizenhárom – tizennégy évesen „padkaporos” bálban táncoltak, ami olyan volt, mint egy szolid bál. Leginkább lányokból állt össze a társaság, és fiútestvérekből, esetleg azok legjobb barátaiból, akik ide szívesen elkísérték a húgaikat, a legjobb barátaikat. Tizenöt – húsz fiatal verődött ilyenkor össze. Általában az első szobában tartották, amit télen kemencével kívülről fűtöttek. Csendesen ültünk egymás mellett, külön a lányok és külön a fiúk. A lányok szorosa az ágyak szélére, a szoba jobb oldalára, a fiúk az asztal mögötti padra. Az asztalt a sarokba tették, arra a cimbalmot, aztán kezdődhetett a csárdás: kettesben, négyesben, karikában. Sokszor buktak szédülten, fáradtan az ágyra! A mámorhoz nem kellett bor vagy pálinka, elég volt hozzá a fiatalságuk öröme.

Felverték a port, de ha a háziak kinyitották közben az ablakot, hogy szálljon az udvarra vagy az utcára is belőle, a mi vidám énekhangjuk betöltötte az egész környéket, szebbé tette az idősebb szomszédok délutánját. Igyekeztek kihasználni az időt, amíg a citerás bele nem fáradt, két – három óra alatt ők is igencsak elfáradtak. De boldogan fáradoztak! Istenem! 

Ezekben a murikban nem kellett félni, hogy mikor kerül elő a bicska a zsebből, vagy a kés a csizmaszárból. Mindig akadt egy jószívű nagypapa vagy ritkábban apa, aki szívesen citerázott nekik. Közöttük is talán a legszebben a Balogh Sándor bácsi, akivel az ötvenes évek elején cifra dolgok estek meg. + / Az öreg bűnös volt. /

Ezekkel a házi murikkal készültek fel az igazi bálokra, amik nagyközönség előtt zajlottak, s azok voltak az igazi „leányvásárok”.

Eszter a vasárnap délutáni bálokra tizenöt-tizenhat évesen már eljárhatott, de hét órára mindig otthon kellett lennie. Egyszer ugyan el is késett, de igen megbánta, mert az édesanyjával nem lehetett tréfálni. Az édesanyja a söprűnyéllel keményen megtorolta a rendbontást. Ez volt az első és az utolsó „félrelépésem”- mondotta később a fiának, és én ezt el is hittem. Bizalmasan még azt is elárulta, hogyha valaki a melléhez, testéhez kapkodott, azzal többé táncolni sem akart.

A bátyósok barátai igencsak táncoltatták, ezért petrezselymet sohasem árult. De tizenhat éves korától kezdve ott ült „a szoknyája szélén” az eljövendő társa, az édesapánk, aki nem ivott, nem cigarettázott, nem káromkodott. Osztálytársa és barátja volt az Andrisnak, ezért már tízévesen is megfordult néha a Farkasfalviék udvarában, ahonnan aztán együtt jártak el csibészkedni.

A két Andris, a Farkasfalvi meg az Ugranyecz. A vezér, természetesen a nyakas Farkasfalvi volt, aki mint a mágnes, vonzotta a gyengébb akaratú barátját. Ugranyecz Andris árva gyerek volt, az édesanyja szülésben meghalt, s az apja vett magának más feleséget, ezért maradt ő az édes nagyanyjára, nagyapjára, akik fölnevelték. Visszahúzódó fajta, de aki fiú létére szeretne elkövetni valami bátor tettet./ Fordul még a kocka, sírni fog egyszer ez a nyakas Farkasfalvi Andris az Ugranyecz Andris vállán. Jól mondták a régi magyarok: „Egy barát a szomorúságban fölér százzal a vigasságban.” /

A barátjával együtt sikerült is! Lapos kúszással közelítették meg a dinnyeföldet, de olyan forró és királydinnyés homokban, amelyik véresre marta és hólyagosra sütötte a karjukat, lábszárukat.  Csak kunyhóban hűsölő csősz észre ne vegye őket! Aztán hónuk alatt a zsákmánnyal, uzsgyi, mert a puli nem viccel. Ott lohol a nyomukban, és lerántja róluk a gatyát.

Aztán a dinnyéről kiderül, hogy csak félig érett. Annyi baj legyen, a nehezen szerzett zsákmány mindig jobb ízű!

Ez a barát lesz az, aki egyetlen rossz szóval meg nem bántotta soha a feleségét- ez is egy bizalmas vallomása volt anyámnak, azért teszem felelőtlenül közzé. Hozzá illesztve, hogy a Farkasfalvi Eszti meg a Farkasfalvi Andris arca is, lélekben is igen hasonlítottak egymásra.

Farkasfalvi Andris volt az édesanyja kedvence és az utca teljhatalmú ura. Rózsa Sándor, Rinaldó Rinaldini, Bogár Imre és minden betyár együtt. Ő szabta meg, amikor iskola végeztével kiállt a ház sarkára, hogy az arra lakó diákok közül ki mehet haza a rövidebb úton veréssel, vagy nagy kerülővel verés nélkül. A többség inkább a hosszú utat választotta.

204. levél

Eszti még 17 éves sem voltam, amikor húsvétkor megtartották az eljegyzést. + /Lakodalom./

Ősszel pedig, a szokás szerint szüret után, az esküvőt. 

A menyasszony, a főszereplő az esküvő előtt két héttel tüdő - és mellhártyagyulladásban megbetegedett. Megcsonkult az esküvő, és kiürült a nem létező pénztárcájuk.  Minden napos vendég volt náluk az Antóni doktor úr, hogy erősítő injekcióival lábra tudja állítani az asszonyjelöltet. Betegen is kitartott, amíg át nem öltöztették asszonyi ruhába, aztán lassan körülsétáltatták. Mindenki láthatta, hogy a menyecske eléggé rossz bőrben van.

Nem is úszták meg kórházi vizsgálat nélkül, ahol nagyon tanulságos történetet hallott Badacsonyi doktorról és a halálról, amit egyik ágyszomszédja, Kalocsai Erzsi mesélt. Kísérteties éjszakai órán és a halál suttogó hangján. + / Badacsonyi doktor úr és a halál. /

A kórházi vizsgálat után még két hétig az otthoni házban erősödött, s csak azután lépte át a férje, pontosabban a kedves Kapás József nagypapa meg a Juhász Anna nagymama kicsi és öreg házának a küszöbét. A Liget utcai ház valóban kicsiny volt. Két szobácska, egy konyha, közvetlenül az udvarról nyitható ajtóval. A konyhát egy kicsi és vékony ajtó választotta el a kamrától, ahol a kenyeret is sütötték a padlásfeljáró alá gömbölyödő kemencében. A feljáró a ház hátsó végében, de oldalról. Az első perctől kezdve úgy bántak Eszterrel, mintha a halott édes leányuk helyére élő édes lányuk érkezett volna. Megkapta a szülésben meghalt fiatalasszony minden ékszerét. A két fülbevalót, amelyet sikerült megőrizni még évtizedekig. A nyakláncot és a pecsétgyűrűt is, amit az oroszok nemsokára elraboltak. Rövidesen tiszteletüket tették a szomszédok. Közöttük egy furcsa kis ember, aki mindig olyan volt, mint a parázs. Somogyi Matyi bácsi volt az, aki nem sokat feszélyezte magát, különösen fiatalasszonyok társaságában, és mindig akadt a gyűrött, kopott kabátja zsebében egy- egy friss történet. Nem baj, hazudsz, fiam, csak igaz legyen! + / Borlopás. /

Így volt a saját történeteivel is. Úgy adta elő őket, mintha, maga lenne a főszereplő, pedig biztos a borbélynál, vagy ki tudja, melyik háznál hallotta. Esztert a borlopás történetével szórakoztatta el mindjárt a megismerkedésük után. Mindig a legalacsonyabb széket tették alája, ha megjelent: - Szeretem megvetni a lábam, és nem lógatni, mint az akasztott ember a magáét.

205. levél

Nősül a fiunk! – újságolta Panna néni Csöre néninek, a legjobb szomszédnak.  Most mentek el a fiatalok Kalocsára gyűrűt venni. Húsvétkor a Farkasfalviéknál meglesz az eljegyzés. Ott lesz mind a két család a vasárnapi ebédre, hogy jobban megismerjük egymást.  Nem is kell mondanom, hogy a fiunk nem „nagy házból” nősül.

Filus Esztit veszi el, aki már régen elvette az Andrisunk eszét. Az apósjelölt nem régen változtatta meg a nevét, mert maga Horthy Miklós avatta vitézzé. Az volt az egyetlen kifogása, hogy nem lehettek azok az Ugranyeczek valami jó katonák, ha mind az öten túlélték a háborút. Biztos mindig a napsütötte oldalon töltötték a katonaidőt. Tisztiszolgák voltak. Még komoly sebesülésük sem volt. Hadifogságról nem is beszélve! De hát tehet erről az én András fiam? A mi Ugranyecz Andrásunknak is jó esze van, hátha ezért lesz szerencsés az életben. A katonaság idején még dicsérő oklevelet is kapott. Be is kereteztettük.

Mondtam is neki, hogy megvigasztaljam: - No, ha csak ennyi az apósod kifogása, akkor meglesz az eljegyzés. Amikor a két család együtt lesz, összeírjuk a meghívottakat. Részünkről először is az édesapját meg annak az új családját. Bár nem sokat törődtek ezzel a gyerekkel, de így illik. Utána maguk jönnek, szomszédasszony. Tóthékat mind elvárjuk! Azután jönnek majd a testvéreim, meg az uram rokonsága. Nem leszünk nagyon sokan!

Farkasfalvi Eszti rokonsága sem nagy. Ott is csak a testvérek, mind a két ágon. Nem lesz világraszóló lagzi, de nem is kell. Egyik család sem gazdag. Jó, ha tíz holdja van együtt a kettőnek. Igaz, hogy jó Kanális melletti földek meg jófajta szőlők! Csak jól meglegyenek egymással. Ugye, szomszédasszony?

·         A családi békesség a szegény ember boldogsága! - adott igazat Csöre néni Panna néninek.

Amikor véget ért a szüret, már jártak is a kérők. Tóth Lajos kovácsmester családjánál így hívogattak:

 

                                                               +

 

Dicsőség legyen az Istennek!

Tőlünk tisztelet e házban mindenkinek.

Mi elküldött követek vagyunk.

Először az Atyaistentől, aki minket megteremtett,

Másodszor a Fiúistentől, aki minket magváltott,

Harmadszor a Szentlélek Istentől, aki minket megszentelt,

Negyedszer a házigazdánktól,

Kapás József úrtól és úrnak asszonyától,

Hogyha meg nem vetnék az ő szíves kérésüket,

Megjelennének a Szentháromság templomában.

Szent hit letételére és szentség felvételére

És az ő szárnya alatt nőtt magzatjának elkísérésére.

Muzsika zendülésére, tisztességes déli ebédre és esti vacsorára.

Egy pohár bor és egy-két tál étel elköltésére a kultúrházban szívesen látjuk.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Lajos bácsi és kedves családja, felesége és fia, meg ne vessék kérésünket,

Hanem hát úgy rendezzék sorukat, hogy odaérjenek.

1936

205. levél

UGRÓCZYK VAGY UGRANYECZEK ?

Ugróczy Gábor-Rózsa Vera, 1816-Anna+Ugrenyec Gábor- Rózsa Vera, 1818-Orsolya+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1821-Franciska+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1821-Franciska+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1823.VII.9.-Ignác+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1826-Pál+Ugranec Gábor-Rózsa Vera, 1828-Vera+----Ugranec Tamás-Kovács Erzsébet, 1840-Anna+ Ugranec Tamás-Kovács Erzsébet, 1843-Magda+Ugranec Tamás- Kovács Erzsébet, 1847-József,+---Ugranec Ignác-Benicki Róza egybekeltek 1844. XI. 13.+Ugranec Ignác- Benicki Róza, 1850-János+Ugranec Ignác- Benicki Róza, 1856-Mihály+---Ugranec Mihály-Feró Mária házasságot kötöttek 1879. XI. 24. Ugranec Mihály-Feró Mária, 1880. X. 26.-Pál+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1881. XII. 26.-Vera+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1883. II. 22.-Mihály+Ugranec Mihály-Feró Mária, 1885. VI. 26.-Pál+Ugranec Mihály-Feró Mária, 1887. XII. 22.-János+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1890. XI. 27.-ANDRÁS+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1893.IV.26.-István+Ugranec Mihály-Feró Mária, 1895. VII. 6.-Mária+Ugranyecz Mihály-Feró Mária, 1898. II. 1.-Erzsébet-----Ugranyecz András-Kapás Teréz, 1914. XII. 12.- ANDRÁS+Ugranyecz András-Farkasfalvi Eszter, 1942. XII. 12.- GYULA+Wiedner Mária házasságot kötöttek 1968. VII. 8.+Ugranyecz Gyula-Wiedner Mária, 1969. V. 8.- Gyula+ Ugranyecz Gyula- Wiedner Mária, 1973. VII. 6.-Ábel+Ugron Gyula- Wiedner Mária, 1978. III. 3.-András László

206. levél

A BORLOPÁS

Úgy van ez a világ teremtve, hogy ha az egyik része sír, akkor a másik nevet. Mi, magyarok ritkán tartoztunk a kacagó feléhez. Legföljebb olyan módon, hogyha az ország egyik része bánkódott, a másik része meg örült ennek.

Amikor a külföldön is nagyra tartott borvidékeink: Tokaj, a Balaton - felvidék és a többi kötött talajú híres táj értékes termését elpusztította a filoxéra, a homoki bornak igen fölszaladt az értéke. A Duna – Tisza közén először a zsidók dörzsölték a markukat, mert ebben mindig ők az elsők, csak azután dörzsölték a szőlős gazdák, mert jóval kisebb hasznot vághattak zsebre.

Hirtelen olyan jónak találták a Kadarka vérvörös borát, hogy még a fasiszta német polgár asztalára is azt szállították. A két borkereskedő, Schwarcz Sándor és Weisz Ferenc, elküldte cenzárjait / alkuszait, üzletkötőit/ még a szomszéd falvakba is, akik még szüret előtt megalkudtak a sváb gazdákkal, a Hirmannokkal, a Bergerekkel, a Schindlerekkel, a Schwaczokkal és a Weiszekkel, az eljövendő borra.

Hajósról meg Nemesnádudvarról fuvarozták Kecelre a dionüszoszi nedűt a nagyon is egyszerű nevű emberek. Egy erős platós kocsi három hordóval, két muraközi ló és két kocsis. A biztonság kedvéért. Mármint azért a biztonságért, nehogy a boros helyett vízzel telt, netán üres hordó érjen a célba.

November elején indult a szállítás, és induláskor még hűvösek a hajnalok. A gyeplőt a Tóth Laci fogja, aki már jövőre megérik a katonaságra. Most ugyan éppen helyet cseréltek a társával. Egy rövid ideig a Somogyi Mátyás bácsi hajt, amíg a Laci cigarettát sodor és rágyújt.  Ezzel a pici parázzsal is melegíti az arcát, a meleg füsttel meg a belsejét.

Az öreg megbízható társnak látszik. Azt mondják a kereskedők is, hogy sok esze van a Matyi bácsinak, nem csapják be a svábok. Szakmáron született, a poták földjén potának. Apja - anyja alacsony termetű volt, és fölneveltek kilenc gyereket.

·         Én voltam közöttük a legderekabb! – húzta ki magát peckesen. De ez a derekasság nem volt elég a katonasághoz. Kecelre nősült. Feleségül vette az áldott jó Franci nénit, akit az öreg elég sokat szekált. Máskülönben igen szerette az asszonyok társaságát. Többre is tartotta őket, mint a férfi nemet.

·         Halljátok, többet ér egy asszony nyersen, mint tíz férfi sülve! - így udvarolt a szoknyások társaságában. Közöttük sosem unatkozott, csak otthon. A férfiakat meg akkor becsülte, ha bor is volt az asztalon. Mindig a saját lábán ment haza, de az arcát már megpirított a Szent Antal tüze.

Hazafelé lesz bor a társaságukban bőven. A három hordóban hoznak legalább tizenöt hektót. A fizetésért meg a finom és vérvörös borocskáért szívesen fagyoskodik két órán keresztül! Mert addig tart a húsz kilométeres út odafelé.

Már várják őket. Az öreg ellenőriz, kóstol. No, ebből indulhat a töltés! Aztán a másodikat is jóváhagyja. A harmadik hordónál bizonytalan, ott két próbát is kóstol. A harmadik öthektósból is tölthetik! Aláírja, hogy mennyit visznek. Azután jöhet, a mehet! Guten tag!- köszön el a sváboktól udvariasan. – Auf viedersehen, Mátyás bácsi!- kiáltják utánuk többen.

·         Látod, fiam, alacsony embernek is lehet tekintélye, ha szigorú a föllépése.

Most már dolgozni kell a lovaknak. Annyi zabot ettek, hogy bírni kell ezt a terhet két ilyen hatalmas lónak. Csak nagyon szelíd hullámok vannak a húsz kilométeres úton. Hosszú idő lesz ez, elég a politizálásra is:

·         Hallod ezek a mi svábjaink sűrűn emlegetik a Hitler nevét, és némelyik nem is barátságtalanul.

Most éppen sima az út és néptelen a környék. Mindkét oldalán erdős, bokros a táj.

· Kanyarodjunk le a jobboldali fák mögé!  Van egy kis elintézni valóm!

Laci engedelmes gyerek, már kanyarodik is. Az öreg meg elkezd dolgozni. Az ülésből elővesz egy tarisznyát, a tarisznyából egy vésőt, egy kalapácsot meg egy igen ügyes fúrót. Húszcentis nádszál is kell hozzá!

· Segíts egy kicsit, fiam! Te is jól jársz!

Abroncsnak feszül a véső, és az elmozdul egy centire. Jöhet a vékony fúró meg a nádszál! Megindul a hordó vére a két ötliteres demizsonba. Amikor ezek megtelnek, a nádszál dugul, de bent marad a hordóban.

Minden a helyére! Abroncs egy centivel vissza, kocsi az útra, eszközök a tarisznyába!  Az ülés alá a demizsonok, amiket a széles pokróc eltakar.

A lovak pihentek egy kicsit, jobban is húznak. A gyereket bántja a lelkiismeret - furdalás.

·         Matyi bácsi, nem veszik észre a nádszálat?

·         Az ángyod térde kalácsa! Mikor vennék azt észre, fiam? A bort vízzel pótoljuk. Ha valamikor szétszedik a hordót, olyan lesz majd, mint egy befordított sündisznó. Jót röhögnek rajta, hogy akadt valaki, aki még a zsidót is lóvá tette.

1938

                                                                          +

MAGYARORSZÁG !

Örök világ az ifjúság!

Ha tavasszal virágzik

Minden cseresznyeág,

Te vagy az, első és

Utolsó szerelmem:

MAGYARORSZÁG !

206. levél

REVÍZIÓ

Tudod, Öcsém, úgy alakult a világ sorsa még a huszadik század elején, hogy a pénz elkezdte irányítani a politikusokat. Óriási hasznot húzott a kiontott emberi vérből 1914 és 1918 között, az I. világháborúban. Ötmillió embert gyilkoltattak meg szerte Európában. A „győztesek” 3 millió áldozattal megnyerték a vérontást. Azután megbüntették azokat, akik a vesztes oldalon harcoltak. Illetve, komolyan csak egyetlen országot, a mi hazánkat, a kicsi Magyarországot. Megfosztották területének kétharmad részétől, és lakosságának harmada a barbár, szomszéd országok rabja lett.

Húsz év múlva a pénzéhes urak újra beintettek, és újra kezdődött az egész. Kiosztották a szerepeket: Németország és Olaszország lett a gonosz. A kis Magyarországnak nem akart igazságot szolgáltatni más, csak ez a kettő. Ezek is csak érdekből és részben. 

Csúnya latin szó ez a revízió, édes Öcsém, de ha magyarra fordítom, azt jelenti:- Adjátok vissza, amit tőlem elraboltatok!

Teleki Pál, aki egy talpig tisztességes magyar ember és politikus volt, már 1939 végén attól tartott, hogy a német szövetség végzetessé válhat a számunkra: ”A németekkel kell menni, mert másképp nem lehetséges, de csak egy bizonyos pontig. Ez a pont, ez a határvonal, a háborúban való részvétel. Ezt semmi esetre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk elvérezni hiába.

A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, amely fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármely áron. A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni.

Visszakaptuk a Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is. Ezeket meg tudjuk még emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elköteleztük magunkat a németeknek, akik majd azután követelik az árát. És ez az ár a velük együtt való háborúzás lesz. Az ország maga lesz az ára a revíziónak.”

TELEKI PÁL

                                                    

 

209. levél

 

Drága Öcsém! Mostantól politizálunk is. Először Németországról és a Szovjetunióról lesz szó.

                                                   VÖRÖS ÉS BARNA

 

Két, sok mindenben hasonló, rendszerről van szó: a német fasizmusról és a szovjet kommunizmusról. Mindkettő egyetlen párt totális /teljes/ uralmát jelenti a nép fölött. Németországban egy állítólag „kulturált” nép, a Szovjetunió esetében egy „műveletlen” felett.

Mindjárt a 2. világháború elején ez a két rendszer nyújtott baráti jobbot egymásnak az elfoglalt területek, a háborús zsákmány szétosztása érdekében. Mindez 1939 augusztusában történt, a Molotov - Ribbentrop paktum keretében. A szétosztandó terület: Lengyelország, Balti államok és Besszarábia.

Miután az államot, mint demokratikus rendszert, mind a két országban szétverték, egy- egy pártba csoportosult emberek vették át a totális hatalmat. Németországban a náci párt, a Szovjetunióban a kommunista. Hitler, a vezér, fanatizálta a német népét, Sztálinnak elég volt, ha terrorizálta.

E két rendszer ideiglenes szövetségével kezdődött a II. világháború 1939. szeptember 1-jén.

Lenin egyik volt barátja, a neve nem fontos, ezt írta a háború előestéjén: „A sztálinizmus rosszabb, mint a fasizmus: kegyetlenebb, barbárabb, igazságtalanabb, erkölcstelenebb, antidemokratikusabb. Valójában szuperfasizmus.”

Ezek a rendszerek megértetik az egyénnel, hogy mennyire tehetetlen és jelentéktelen. E rendszerek a legvérlázítóbb hazugságokra épülnek, akár a programról, akár a vezér személyiségéről van szó.

A vezérek személye a legjobb példa erre a durva félrevezetésre. Mussolini, ő volt az olaszok „dúcséja”= vezére, ez a hitvány szájhős, a bátorság és a férfiasság jelképe lett. A mániákus, őrült Hitler az új Németország építője, valójában tönkretevője lett. Sztálint, ez a vérszomjas fenevadat, a népek bölcs atyjának nevezték.

Nagyon fontos különbség közöttük, hogy Hitler kiment az emberek közé, mert bízott a ragaszkodásukban. Az már más kérdés, hogyan vélekedett róluk legbelül.

Sztálin rettegett a népétől, az őt körülvevő, elsősorban zsidókból álló, klikkel/ a vezért támogató, neki tanácsot adó és a vezér döntését végrehajtó kis létszámú embercsoport./ együtt. Gondoljunk a saját hadseregük katonáinak kiadott kegyetlen parancsokra és a Vörös téri Mauzóleum jelképes magaslatára! Sztálinról egyetlen olyan fénykép sincs, amelyen őt tömegek üdvözlik, amikor közöttük nyitott autón elhalad.

Tanulság: Sztálin és a bandája jobban félt a saját népétől, mint bármelyik ellenséges országtól. Ha Hitler ezt tudja és kihasználja, nyert ügye lett volna később a Szovjetunióval szemben.

A Szovjetunió széthullásakor, 1980-as évek végén beinduló zsidó kivándorlási hullám ennek a nagy, sokáig leplezett bűnnek a mindennél beszédesebb bevallása volt. Féltek az oroszok, de főleg az ukránok jogos, érthető antiszemitizmusától és a bizonyosan bekövetkező bosszújától.

                                                                 

 

210. levél

 

Az első világháború után alig múlik el 20 év, és egy újabb, gyilkosabb, gyermekeket és nőket is pusztító, tehát mindkét részről fasiszta háborúval pusztítják az emberiséget.

                                 A II. VILÁGHÁBORÚ MENTALITÁSA

A második világháború áldozatainak száma kb. 50 millió. Ennek a hatalmas embertömegnek az elpusztításában már nemcsak a jóval fejlettebb technika a bűnös. Hiszen a halottak többsége hátországi civil áldozat. Összesen 28 millió ember. Ebben, az 1939-től 1945-ig tartó, konfliktusban teljesedett ki a totális/ mindenre és mindenkire kiterjedő/ háború.

A katonai vezetők brutalitása, a politikusok embertelensége sokban hozzájárult ezekhez a vérfagyasztó adatokhoz. A nyugati front viszonylag kevés véres összecsapást hozott.

Annál több áldozata volt a német, majd az angolszász terrortámadásoknak/ megtorló, bosszuló légitámadásoknak. Az utóbbiak Németország legtöbb városát, de Budapestet is a földdel tették egyenlővé. Minimum 600 000 német gyereket, asszonyt és idős embert mészároltak le katonailag teljesen értelmetlenül.

A csendes - óceáni hadszíntéren, Európától igen távol, a japán Hirosima és Nagaszaki békés lakóinak kínhalálára gondolni az amerikai atomtámadás után. Ezt a szörnyű bombát itt használták először, és reméljük, hogy utoljára a történelemben. A németországi Drezda szörnyű terrorbombázását követően ez volt a brutalitás/ az embertelenség/ csúcsa.  Csak a keleti, orosz fronton, ahol végül a fasiszta és a kommunista államok összecsaptak, egész hadseregek pusztultak el a háború első hónapjaiban. A gyors német előretörés százezrek halálát okozta. Foglyot nem ejtettek, mert lassította volna a seregtestek mozgását, és fölöslegesen kötött volna le támadó erőket. Ez a barbárság juttatta el a németeket Moszkva és Leningrád kapujáig.

Hatalmas létszámú seregek összecsapása Sztálingrádnál is folyt, ahol először alakult ki harc egy város minden négyzetméteréért. Ez ismétlődött meg 2 év múlva országunk fővárosának, Budapestnek közel 2 hónapos ostromában, majd végül a német főváros, Berlin elpusztításakor. Gondoljunk végül a sztálini hadparancsra, hogy aki megadja magát, vagy nem megy magától a biztos halálba, azt ölje meg a mögötte álló politikai tiszt.

Mindezek olyan mértékű embertelenségek, az állati ösztönök olyan fokú tobzódásai, amire nincs racionális/ ésszel felfogható/ magyarázat. Csak egyetlen ÍTÉLET: Minden politikai és katonai vezetőt mindkét oldalon halálra kellett volna ítélni. Akkor ma nem folyna büntetlenül az afganisztáni és iraki háború. Sőt, el sem kezdődött volna.      

211. levél

Ekkoriban más témája nem is volt az embereknek, mint a háború. Amikor a németek 1941 nyarán megtámadták az oroszokat, pár napig csend volt róla. A rádió is éppen csak megemlítette. De egy hét múlva még az ablakokba is kirakták a készülékeket, hogy mindenki hallhassa a győzelmes előrenyomulás híreit. Aztán Magyarország is belekerült a „dicsőségbe”, mint Pilátus a Krédóba.

És elkezdték hordani a behívókat! A fiatalabbik bátyját, Andrist hívták be elsőnek a családból. Egyenesen orosz földre vitték őket, a doni frontra. A rádió állandó sikerektől volt hangos. Már-már úgy nézett ki, hogy mire eljön a tél, vége lesz a háborúnak.

Nem így történt. Teljes lett a zűrzavar a faluban. Senki sem tudta, mikor cselekszik helyesen. A pénz értéke napról napra romlott.

Minden család aggódott valakiért. Várták a Liget utcában is a leveleket, mint az életjeleket. Nagy örömükre ők is kaptak a testvértől, a jó baráttól. András még itthon volt, de minden nap várták a SAS- behívót. Közben jött a tél, a nagy hideg. 1942-ben, amikor december tizenkettedikén négy kiló tíz dekával megszületett a fiuk, olyan vastag hó volt, hogy az ablaknál még a Somogyi Matyi bácsinak sem kellett ágaskodni, ha látni akarta.  Ez különlegesen erős tél még nálunk is érezhető volt.

A szegényesen felöltöztetett magyar katonáinkat nagyon megviselte. Védtelenné tette őket a szokatlanul erős fagy és a támadó oroszokkal szemben. András, a Farkasfalvi, is 1943 januárjának elején az urivi áttöréskor sebesült meg, s úgy nézett ki, hogy otthagyják. De felkönyörögte magát egy teherautóra, és így megmenekült a poklok poklából. Százezrek lelték halálukat az oroszok földjén. Akik megmaradtak, végleg haza is jöhettek. Őket leírták, kitörölték a történelmi játékból.

A legszebb korosztályokat! A férfiak színét–virágát. Hajdan életerős fiatalok jöttek haza nyomorultan, betegen. Aztán lassan, de biztosan, mint a Halál, közeledett a front a magyar határ felé.