"Mindent egy lapra" I/1.

 

MINDENT EGY LAPRA I.

 

                                                                           Prológus

 

         „Nem adtunk neked, Ádám, sem határozott lakhelyet. Sem sajátos arcot, sem bárminő különleges adottságot, hogy a magad akarata, a magad véleménye szerint lehessen bármi. Tetszés szerinti lakhelyed, bármilyen tetszés szerinti arcod, és bírhass mindazon adottságokkal, amelyeket biztosan kívánsz magadnak.

         A többi élőlény természetét az általunk előírt törvények határozzák meg, és tartják is korlátok között. Téged semmiféle áthághatatlan korlát nem akadályoz. Neked még e természetet is magadnak kell saját magad számára meghatároznod, a tulajdon szabad akaratod szerint, amelyek kezébe én sorsod letettem.

         A világ közepébe helyeztelek, hogy onnan jól láthasd magad körül, mi minden van e világon.

         Téged nem alkottunk sem égi lénynek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy te, mint önmagad szabadon döntő szobrásza és alakítója, magad határozd meg azt a formát, amelyben élni kívánsz. Szabadságodban áll a barom alvilágához illővé fajulni. Éppígy szabadságodban áll, hogy tulajdon szellemed elhatározásából az isteninek magasabb világába emelkedj.”

                                                      Mirandola: Az emberi méltóságról

 

                   NB: Mit kezdjen, és egyáltalán, mit kezdhet az ember a Teremtő Istenétől kapott szabad akaratával? Ez minden homo sapiens sapiensnek a legnagyobb dilemmája. Legföljebb nem gondolja végig, mert ostobának született, és átlag alatti az IQ-ja. Az értelmi képesség mérésének már megtalálták a mértékegységét.

                   A lélek mélységének hivatalos „mérőónja” még várat magára. Illetve ott van Jézus tanításaiban, akit ezért keresztre feszítettek. Saint-Exupery tett egy kísérletet a huszadik században, de lám, annak a gépét is lelőtték a Földközi - tenger felett.

                   Nos, magam csak a szűkebb és a tágabb család, a nemzetem sorsának alakulását mutathatom be a kapott IQ-m alapján. Minden erénye az én érdemem, de minden hibája azoké a forrásoké, amelyekből merítettem.                  

                                                               

                                                                       A családfák

 

                   Amikor első osztályos koromban Tiefenbach Rudolf tisztelendő úr arról akart meggyőzni, hogy az embert az Úr teremtette, minden fenntartás nélkül elhittem neki. De nemcsak én, hanem minden maszatos társam az óvoda iskola legbelső termében. /Mert ez félig illegalitásnak számított, hiszen a központban álló Zsidó iskolába jártunk./ Közöttünk a parázs-nyugtalanságú Vörösváczki Mikivel is, akit az atya Cincimókusnak becézett. Pedig jobban megválogathatta volna bibliai ámításait, hiszen éppen egy évvel korábban tartóztatták le a főnökét, Mindszenthy Józsefet, hasonló állításokért. Azaz: 1949 őszén éltünk.

                   Honnan tudhattam volna akkor, hogy a teremtésem az ősrobbanással / Nagy Bumm / vette kezdetét, amikor is egy elképzelhetetlen tömegű massza szétspriccelt a Világűrben. Bizony, élettelen és izzó anyag, amely aztán csodálatos és hihetetlen átalakulásokon ment át, amíg Ugron Gyulaként meg nem jelent a földtekén.

                   De hogy mi minden voltam korábban, arról sok-sok tudós tengernyi könyvben értekezett. Én most szűkmarkú leszek, és csak egyetlen fejezetet szánok rá.

                   Az első stádiumban tehát élettelenből élő lettem. „Az őssejtig vagyok minden ős” –mondotta bölcsen a mi József Attilánk. Ezt tudós kémikusok állítják, bár úgy vagyok ezzel, mint azzal a próbálkozásukkal, amikor a középkorban mindenáron mesterséges aranyat akartak boszorkánykonyhájukon varázsolni. Ha jól emlékszem, még abból az időből, hogy nem sikerült nekik.

                   Aztán felfedezték, hogy az egyedfejlődés a törzsfejlődés minden egyes szakaszát újra felidézi. Azaz az embrionális szakaszban megjelenő kopoltyúszerű képződmény még arra utal, hogy tengerben úszkáló hal voltam valaha, súlyosbítva azzal a gyanúval, hogy hatalmas farkam is nőtt egykoron. Majd kimásztam a szárazra, és választhattam, hogy „szabad madár” legyen belőlem vagy alattomos csúszómászó. Ez a két kategória egészen a mai napig jól kiegészíti egymást.

                   Itt jegyzik meg a tudós társadalom okosai, hogy megálljunk, mert az egyedfejlődés nem mindig hű mása a törzsfejlődésnek. Az egyedfejlődés csak nagyjából ismétli meg a törzsfejlődési folyamatot. Tehát: nem mindig és csak nagyjából. Azt is hozzáteszik: nem biztos, hogy egyetlen közös őstől eredeztethető a sokféleség. Lehetett az kettő is, de még inkább több ezer, esetleg millió.

                   Később arról dönthettem, hogy megmaradok eme két állapot valamelyikében, vagy négy lábra állok és beilleszkedem a gerincesek közé. Választhattam, hogy nagy ormányom legyen, mint egy elefántnak, esetleg csíkos legyek, mint egy elegáns zebra, vagy undorítsak, mint a dögevő sakál.

                    Esetleg valamelyik majomfajtát, amelyek közül már jóval könnyebb egyéniséggé válni. Én tartósan az utóbbi mellett döntöttem. Szemben néhány embertársammal, akik részegen olyanok, mint a majmok és a disznók egyszerre.

                   Nekem is az emberrel gyűlt meg leginkább a bajom. Az a hajdani szőrös majom, vajon hogyan maradhatott meg ama táplálkozási láncban, amelynek, lássuk be, igencsak hátrányos helyzetű tagja volt. Nem szólva a rendkívül alacsony életkorról.

                    Azt mondják, hogy éppen Afrikában találták meg ezt a fazont, de nem volt eszköze. Ha az nem volt, nem is volt az ember, csak egy koponyamaradvány. Egy, ki tudja, hányszor lerágott, csontdarab! Amelynek töredékéből ugyanolyan bizonyossággal rajzolhatjuk meg egy kafferbivaly fejét, mint Burián jóindulatából, egyik nagy cseh kortársának, mondjuk, Masaryk apónak a 20. századi koponyáját.

                NB: Nagy franc volt ez a Burián! Minél jobban haragudott valamelyik nemzettársára, annál inkább fellelhetjük az illető vonásait a legkorábban élt emberszabású arcán. De minden arc topis cseh! Esetleg szlavofil. De amelyik rasszt gyűlölte, mint a turánit, azaz a magyart, a hunt, annál primitívebbek lettek a vonásai és visszataszítóan szőrös tetőtől talpig. Azaz: tetves Eurázsia-csavargók.  

                   Maradjunk annyiban tehát, hogy leereszkedtem a biztonságot nyújtó fa lombozatából, és minden támasz nélkül két lábra álltam. De hiába integettem a fajtársaimnak, azok a fűben sikló viperára vicsorogtak, és nem mozdultak. Ez a kísérlet dugába dőlt. Egyelőre maradt minden a régiben, még több ezer évig.

                   Végül csak lekászálódtunk a fáról, és először Afrika közepén. Neveztek bennünket eljövendő tudósok australopithecusnak, majd homo erectusnak, amely minőségünkben még emberhússal is táplálkoztunk. Közben felfedeztük a tűz félelmetes és óvó tulajdonságait közel 500 ezer évvel ezelőtt, fittyet hányva a dicső emlékű Prométheuszra. Végül elérkeztünk a homo sapiens sapiens minősítéshez, amellyel feljutottunk az emberi fejlődés csúcsára, a Csomolungmára.

                    Ma tehát bölcsebbek vagyunk a bölcsebbeknél, tehát szuperbölcsek, és ez úgy hangzik, mint Sztálin elvtárs generalisszimusz titulusa. Természetesen ő is hozzánk tartozik Hitlerrel, Benessel, Titóval, Churchill-lel, Roosevelttel, Trumannal és az összes kisebb kaliberű „népfaló” fasisztával egyetemben.

                   És eljutottunk a jelenkor emberfajtáihoz, a rasszokhoz. Olyan népcsoportot jelentenek, amelyek külső jegyeikben hasonlítanak, és csak reájuk jellemző kultúrát hoztak létre. Amilyen randa ez a szó, olyan mértékben megbélyegző, ha rasszizmusként emlegetik. Főleg a rasszisták! Ezeknek jelentős képviselői többnyire a neandervölgyiek progresszív ágához tartoznak, amelynek elődei már 70 ill. 35 ezer évvel ezelőtt Amud és Galilea térségében éltek.

                    Utódaik éppen ott még ma is korlátozhatatlan mennyiségben fogyasztják a palesztin emberhúst, az Egyesült Nemzetek Szervezetének, tehát az emberiség véleményének fittyet hányva.

                   Amíg a Föld szinte minden országa szívesen lát betelepülőket, különösen Európa, az egyre vénülő kontinens. Ők csak munkavállalókat látnak szívesen Erdélyből – ideiglenesen és cselédnek. Igen vigyáznak vérük tisztáságára a fő rasszisták!

                    Néhány évtizede megdöbbenve hallgattam a magyar rádióban, amikor a rendszerváltásnak nem volt se híre, se hamva: dr. Czeizel Endre professzor arról beszélt, hogy a magtalan héber párok megengedhetik maguknak, hogy zsidó egyetemistától kapjanak spermát a mesterséges megtermékenyítéshez. Akkor bosszankodtam, de ma már vigyorgok, mert azt is bevallotta azóta, hogy a saját gyermeke homokos.

                     De ők már nem is a mi kategóriánkba tartoznak, hanem eggyel magasabbra: Bennük már a leges - leges - legmagasabb rendű ember testesül meg: a homo sapiens sapiens sapiens. És ezt el is hiszik magukról, hiszen ők teremtették meg az atombombát, a hidrogénbombát és azt a tökéletes gazdasági – politikai - erkölcsi káoszt, amelyben ma az egész emberiség vergődik. Amikor ez a szerencsétlen földi világ összeomlik, ők, amilyen ügyesek, kimentik magukat, és elrepülnek a „művelhető csillagokba”, ahol aztán kedvükre kibucozhatnak. Esetleg egy űrhajónyi cselédkönyves erdélyi magyart is visznek magukkal, szigorúan retúrjeggyel.

                   A „művelhető csillagokba” repülő József Attila nem volt olyan kaján, mint a szerző, és így fogalmazta meg a történelmi visszatekintést:

 

                                                 Megszólítanak, mert ők én vagyok már:

                                                 Gyenge létemre így vagyok erős,

                                                 Ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

                                                 Mert az őssejtig vagyok minden ős –

                                                 Az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

                                                 Apám- s anyámmá válok boldogon,

                                                 S apám, anyám maga is ketté oszlik

                                                 S én lelkes Eggyé így szaporodom!

 

                                                                 Arisztokrata családfák

 

                   Bizonyos arisztokrata családok olyan vehemensen állítják össze, majd állítják fel családfájukat, mintha karácsonyfát díszítenének bukott angyalokkal és mézes huszárokkal. Károlyik, Esterházyk, Görgeyk teleaggatják minden ágát grófokkal, bárókkal és hercegekkel, akiket már hazaárulóként régen elvittek az ördögök.

                   Bár nem tudom, nem kellene-e egyes számban szóvá tenni ezt a fekete frakkos, cilinderes és patás úriembert, akit minden országban emlegetnek. Hol Mefisztónak, Messire-nek vagy Lucifernek. A magyarok legszívesebben Sátánnak vagy Belzebubnak szólítják. A tájékozottabbak Rosenfeld Mátyás, Göncz Árpád, Singer Ernő vagy Csermanek Jánosként emlegetik. Sajnos, hazánkban elég széles a hazaárulók választéka.

                   Most olvastam éppen, hogy Károlyi Mihály már a húszas években, tehát Trianon után, annak az Eduard Benesnek lett kebelbarátja, aki a történelmi Magyarország sírjának megásásakor az előkészítő munkát nagy-nagy szorgalommal és aljassággal végezte. Végül a mi Károlyink Rákosi Mátyás párizsi nagyköveteként jutott el az aljasság legmélyebb bugyrába.

                   A szókimondó Petőfi már száz évvel korábban kiállította erről a családról a maga megfellebbezhetetlen bizonyítványát:

               „Mit éljeneznek egy Károlyin? Hazaáruló volt ennek minden őse.”

                   Kiderült, mert Esterházy Péter nyilvánosságra hozta, hogy az író úrnak az édes apukája a Kádár-rendszer besúgója volt. Ettől a szimpla botránytól remélte, szegény, hogy kelendőbbek lesznek olvashatatlan művei.

                    Aztán azt a családi botrányt is megszellőztette, hogy a családfájukon ott lóg, mint egy távoli rokon, az angol uralkodóház V. György nevű alakja. Ő az a nagy jellemű, aki a liberális, tehát Lenin-barát sajtótól való félelmében nem merte befogadni az utolsó Romanovot, II. Miklós cárt, aki unokatestvére volt, és egyik katonai szövetségese a harcban álló Angliának. Ezzel kiszolgáltatta a bolsevik brutalitásnak nemcsak az orosz uralkodót, hanem annak feleségét és ártatlan gyerekeit is. És ez a nagy-britanniai gentleman ott lóg a családfa egyik szúette ágán.

                   Ennyi elég is lesz az arisztokrata családfákból! Ahogy Vergilius írta: Egyről ismerni meg valamennyit. Ab uno disce omnes.

                    Egyetlen megjegyzéssel: Az utókor in effigi lógassa már fel a hazaárulókat, és legalább a nevük lengjen az akasztófa kötelén! Származzanak bár egyszerű jászolból, avagy színarany bölcsőből. A farkas torkú Károlyi Mihálytól a zabigyerek Kádár Jánosig.

                   Természetesen bocsánatot kérek a Széchenyi -, Wesselényi -, Teleki - és a többi tisztességes, valóban arisztokrata, famíliától. Sajnos ők vannak kevesebben. Az emberek sokasága olyan, mint az erdő. Jó, ha száz fa között akad legalább öt egyenes törzsű.

 

                                                                       A családfám

 

                   De telepedjünk most már az író családfájának lombja alá! Ennek minden levele gazdag génekben, és tőlük örököltem teljes testi és lelki valómat, amellyel közel hetven éve ismerkedem magam is, de a végére majd csak a halálom pillanataiban jutok.

                   És beszélgessünk el róluk, akik mind-mind régen a földben pihennek már, de akiknek nagy részét személyesen ismertem, és elmúlásukat egyre növekvő fájdalommal gyászolom.

                   Minden családfának két fő ága van: az anyai és az apai. Azt tudni kell, hogy nem voltak egymással szoros életszövetségben még a legközelebbi rokonok sem.

                  Édesanyám, Farkasfalvi / Filus / Eszter szülei Farkasfalvi / Filus / András és Bobek Eszter voltak. Róluk még sok szó esik majd. Mindketten a Vasút később Táncsics utcai házban múltak el testi fájdalom nélküli halállal, és ott lehettem, amikor szemüket lehunyták, és elkísérhettem őket végső nyughelyükre. Ők voltak tehát az anyai nagyszüleim. Anyámat megelőzve két fiuk született: elsőként József, másodiknak az ifjú András.

                 Idős Filus András édesapja Filus Mihály, édesanyja Szefcsik Rozália volt. Személyesen már nem ismerhettem a dédszüleimet, de sok érdekes mondanivalójuk volt róluk a gyerekeiknek és az unokáiknak.

                   Bobek Eszter nagyanyám édesapját Bobek Jánosnak, édesanyját Jónás Rozáliának keresztelték. Bobek János dédapám tragikus körülmények között halt meg. Ebben nem kis része volt a fent említett Károlyi Mihálynak. Aztán csodálkozik az olvasó, ha kitör belőlem a plebejus indulat! A fölső-tanyákon éltek és dolgoztak, két szép és jó lányt is neveltek. Esztert, a fiatalabbikat, a nagyapám társának.

                   Az apai ág hosszabb, és elnyúlik egészen a „szépek”-ig.

                   Édesapám, ifjú Ugranyecz András szülei id. Ugranyecz András és Kapás Teréz voltak. Kapás Terézt a fájdalmasan korai halála miatt nem ismerhettem, mert már 1918-ban, az utolsó háborús évben, szülésben meghalt. De amit a tulajdonságairól hallottam, az mindig izgatta fantáziámat. Édesapámat, ifjú Ugranyecz Andrást, nem is vette magához a doberdói harctérről hazatérő apja, hanem a nagyszülők gondjaira bízta. Ő maga újra nősült, és ebből a házasságból született apám féltestvére, Ugranyecz József.

                   Apai ágon a dédszüleimet Ugranyecz Mihálynak és Feró Máriának hívták, illetve Kapás Józsefnek és Juhász Annának.

                   De az Ugranyeczek kitettek ám magukért! Mert, mint az orgonasípok, úgy jött világra az öt fiú sorban, és mind az öten kinn voltak a fronton. És, Istennek hála, megúszták! A hatodiknak egy leánygyerek született, Máriának hívták. Szegény Ferró Máriának lehetett gondja a sok kamasszal, amikor a férjét elvesztette!

                    Aki csak Ugranyecz van a faluban, még ha magyarosított is, mind rokonom. Ritka életre való fajta volt! De csak vénségükre melegedtek újra össze. Amikor már mindegyik eltemette a maga házi sárkányát. Életük folyamán igen laza kapcsolatban álltak egymással.

                   Mindegyiket ismertem személyesen, és az volt a benyomásom, hogy önző, uralomra vágyó típusnak voltak emberpéldányai. Ezt azonban jó alkalmazkodó képességükkel, átlagosnál jobb koponyájukkal diplomatikusan igyekeztek palástolni az idegenek előtt. Én, aki a génjeiket hordoztam, a veséjükbe láttam.

                    Ezért vélem úgy, hogy talán kék vér is csörgedezett az ereikben. Igen szerettek bölcselkedni, de annál kevésbé a kapa nyelét fogni. És igen érdekes, hogy az édesapjukról szinte egyetlen emlékük sem maradt. Igaz, hogy „tüdőlobban” és pontosan 1900-ban, 44 évesen, tehát élete delén, halt meg.

                   Szépszüleim: Ugranyecz Ignác és Benicki Róza.

                   Még a „szépek szépére” is emlékszik az egyházi anyakönyv: Ugróczy Gáborra és Rózsa Verára, de ugyanennek az emberpárnak a férfi tagja egy másik születés alkalmával Ugranecként van számon tartva. Kétszáz évre visszatekintve, igazodj el, ha tudsz! Ekkortájt az esperes úr vagy magyarosítani akart vagy tótosítani.

                   Viszonylag korán halt meg Kapás József dédnagyapám, akiről anyámtól, mint menyétől, csupa jót hallottam. A születésem előtt négy évvel halt meg, 66 éves korában. De a dédanyámat igen jól ismertem, hiszen 1952-ig anyám helyett nekem is anyám tudott lenni egészen addig, amíg egy nehéz élet végén, nyolcvan évesen csendben lehunyta a szemét. Az ő tulajdonságaikból tudtam következtetni korán elhunyt Teréz nagyanyám lelki alkatára.

                   Kapás József dédapám a testvéreit akkurátusan számon tartotta: Mihályt, Józsefet, Máriát, Jánost és Ferencet. Hasonlóan a Juhász-rokonságot is: Istvánt és Juliannát. Julianna Tolnai János kőművesmester feleségre lett, aki tragikus halállal halt meg: a falu központjában egy teherautó elütötte.

                    Juhász István fia lesz a később sokat emlegetett második unokatestvére apámnak. A „kominista” Juhász Miska. Isten áldja haló porában is azt a csupa szív ateistát!

 

                                                                  Most jövök én

                

                   Ha nagyképű akarok lenni, már pedig miért ne legyek legalább írásban és titokban, le merem írni: A magyar glóbuszra talán azért érkeztem három hónappal Móricz Zsigmond halála után, hogy legyen, aki felváltsa őt. A „boldog embert”, aki abban találta meg életének értelmét, amit klasszikussá vált soraiban így fogalmazott meg:

                   „Nem bántom tovább: így van ez Joó György. A te életed mintaszerű emberi élet. A szegény földműves ember együgyű élete. Nem futottá hiábavaló földi javak után: mennyei kincset szereztél ezen az igazán siralmas földi téreken. Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában elég, mint a kicsiny gyertyaszál. Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett hazában.”

                   Eljövendő életem, és a magyar nép elmúlt, majd eljövendő életének mottóját tehát ő fogalmazta meg.

                   Születésemre szerencsétlenebb időpontot nem is választhattam volna. A második világháború kellős közepén jártunk, és bizonyos események jelezték, hogy a sorsom, a közös magyar sors, baljós fordulatot vesz rövidesen. Éppen Móricz Zsigmond halálának időpontjában érte az első orosz bombatámadás Budapestet, ezért aztán páni félelmükben sokan távol maradtak a temetéstől.

                   Moszkva két távolsági bombázó bevetésével már akkor jelezte, hogy igényt tart Budapestre és az egész országra.

                    Közben anyám fiatalabbik bátyja, András, a Don-kanyar egyik bunkerében várta kétszázezer társával együtt, hogy sorsa megpecsételődjék. 1942. december 12-én jöttem világra, és az a bizonyos mindenkit elsöprő roham egy hónap múlva bekövetkezett.

 

                                                                       Születésem

 

                  A Liget utcában karácsonyt és újszülöttet váró béke honolt. A napok óta tartó havazás közben szállingózássá szelídült, majd lehullott az utolsó pehely is, éppen az udvarra nyíló nagy ablak üvegére, és ott apró könnycseppé olvadt.

                   Előtte egész éjszaka zuhogott a hó, ami december közepén igen ritkán szokott ilyen gazdagon hullani az égből. Már napokkal korábban elkezdte, és csak születésem perceiben, szombat reggel hét és nyolc óra között azzal a bizonyos könnycseppel fejezte be. Bizonyára a születésem hozta lázba az angyalokat, és a tiszteletemre fehér világot teremtettek azzal, hogy beborítottak mindent, ami kopár volt, mint az árva téli fa ága, vagy olyan szánalmasan csupasz és deres, mint az utca fagyoskodó földje.

                   A házunk előtt már hófal magasodott, mert az édesapám, aki ezen az ideges éjszakán egyetlen percet sem tudott aludni, nemcsak a házunk előtt, de még az udvarunkon is hegyekké halmozta. Nem volt nehéz munkája, mert a hópelyhek könnyűek voltak és puhák, mint a csecsemő angyalok szárnyának tollai.

                   A bábaasszony, aki a vértől mocskos lepedőn, ahová világra siklottam, elvágta a köldökzsinóromat. Aztán magzatvíztől lucskos testemet a lavór langyos vizében megmosta, majd egy puha törölközővel végig simogatta. Megmérte a súlyomat, és elégedetten állapította meg, hogy négy kilo tízdekás vagyok.

                    Közben feltört belőlem a harag e méltatlan hercehurca miatt. Azonnal kiderült, hogy tenorom van, de nem az olaszok édes bel cantoja, mint a híres Beniamino Giglié, hanem érces: az eljövendő Acélhang szólistájának hangja.

                   Aztán világoskék pólyába öltöztetett a nagyanyám, akit szintén Eszternek szólítottak, mint a még bágyadozó anyámat, és a szomszédos ágy párnájára fektetett. Egy szőrős karú férfi, aki előbb letörölte a könnyeit, / Ebből láttam, hogy könnyen lelkesedő, tehát szangvinikus típus. / majd magasra emelt, és patetikus hangon így szólt: „Ecce homo!” Apám volt, aki igen szeretett latinul ministrálni, és úgy gondolta, hogy elsőként az angyalok nyelvén kell bemutatnia. És büszkén megtoldotta:

              ”Nemcsak ember, de férfi! Gyula lesz, mert milyen jól hangzik a kalocsai érsek úr neve: gróf Zichy Gyula!”

                   Anna dédanyám bölcsen megjegyezte:

              „Nem lesz ebből a gyerekből sem gróf, sem érsek. Krisztus urunk szolgájához meg éppenséggel méltatlan a grófi cím emlegetése.”

              Mennyire igaza van - gondoltam, de nem mondtam. Később is tartózkodtam attól, hogy két felnőtt vitájában én legyek a döntőbíró.

                   Apám elhessegette ezt a véleményt:

              „Annyi baj legyen, nagyanyám! Csak ember legyen és ne lekvár!”

                   Nyolc órakor már tiszta lelkiismerettel mélyen aludtam és álmodtam az igazakét. Azt, hogy kinn fehéren újra hull a hó, és András meg két Eszter, azaz egy „férfi” és két „csillag” őrködik fölöttem.

                   Helyesbítek: Anyám a legnehezebb percekben is józan maradt, mert hallani véltem, félálomban, amikor odasúgta a határtalan örömtől mámoros apámnak:

              ” Eredj, nyisd ki a boltot, mert szombaton mindig több a vevő!” Aztán fáradtan elszunnyadt ő is. Apám, a parancsnak engedelmeskedve, kitárta a bolt ajtaját, és egész délelőtt minden kuncsaftnak elújságolta, hogy fia van, négy kilo tízdekás, és Gyulának fogják hívni. Ezen a nevezetes szombaton az én születésem híre volt a legkelendőbb árucikk az Újfaluban, ahol a falu legszegényebb része lakott.

 

                                                               Kérés a magyarok csillagához

 

                   De amíg anyámmal elszenderültünk, a nagyanyám és dédanyám között igen sok szó esett András nagybátyámról és a Don-kanyarban pusztulásra ítélt százezrekről. Valami ilyesféle imádságban osztották meg közös félelmüket:

                   Ott fenn teljes fénnyel szikráznak a hideg éjszaka csillagai, és Jupiter, a magyarok csillaga is őrködik. Őrködjetek csak ti örök lámpásai az égnek! Bárcsak melegíteni is tudnátok a magyar katonákat, akik ifjú Farkasfalvi Andrással együtt az oroszok támadását várják a lelket is fagyasztó harminc-negyvenfokos hidegben. Valahol a Don-kanyarban, az urivi hídfővel szemben, kétezer kilométerre a szülőfalutól.

                    Őrizd meg fiunk életét Jupiter, akit a „magyarok csillagának” is neveznek, mert az ég alján jársz ugyan, de mindig vigasztalóan fénylesz, ha derült az éjszakai ég. Vezéreld haza a fiunkat, hogy megismerkedhessen vele ez a ma született rokon élet! De csak aggód hangok hallatszanak egész Magyarországon, és nem tudunk szívből örülni egy megszületett életnek sem, ha rád gondolunk. Mert mindig halnak és születnek – ez igaz. De miért kellene húsz-harminc évesen, és az emberi gonoszság teljesen értelmetlen áldozataként neked is elpusztulni? Mindenható Istenünk, segítsd meg Őt és Őket!

 

                                                                  Kalocsai utca 292.

 

                    Mert minden hazugsággal vagy hamissággal szembe akarok majd szállni, be kell vallanom, hogy az elsőt én követtem el. Kalocsai utcának hívták akkor még a Liget utcát. És a házunk, amelynél kisebb abban a hosszú sorban nemigen akadt, a 292-es számot hordta a homlokán, mint egy szégyenbélyeget. Jelezve, hogy a szegény házak hosszú sorában is csak a végére szorult.

                    Igen törekedtek apámék kiállni ebből a sorsszabta rendből, és ezért nyitottak, hosszú lelki viaskodás után, egy szatócsboltot. Amire aztán a háború után nem sokkal azt mondták, hogy csukjuk csak be, mert ezzel is csak a dolgozó nép vérét szívjuk. Emléktáblájára fölírhattuk volna: Tengődött 10 évig, és parancsszóra beadta a kulcsot.

                   Mit ad Isten, évtizedek múlva, éppen a szülőházam helyén nyílt meg egy szatócsbolt. Igen kicsi a forgalma, mintha meg volna átkozva.

                   A keresztnevem igen ritka volt akkoriban. Egyetlen zsidó férfit hívtak így a faluban, a hentes és mészáros Seidner Gyulát. No, ő sem volt akárki! De csak olvassanak tovább türelmesen, idővel majd megismerik!

                                                                   Vörösmarty és én

 

                   Nem egy, de háromszoros érdekessége is van az én földre szállásomnak. A Nyilas jegyében születtem, mint Vörösmarty Mihály, aki legközelebb férkőzött a lelkemhez. Róla azt mondják a csillagjósok, de nem a botcsináltak, hanem az igazak, hogy csupa jót lehet mondani: nem haragtartó, nagyvonalú, erős benne a függetlenség – és a szabadságvágy, mozgékony, lelkes, morális-etikus beállítottságú, nyílt szívű és rebellis. A többit már nem is merem fölsorolni, mert magamban is elpirulok. Azt is írják a Nyilasról, hogy született színész. No, ebben lehet valami! Ha nem lettek volna ilyen hajlamaim, mért választottam volna a pedagógus pályát? A magas fizetés miatt? Ugye, vicces?

                   A második érdekessége, hogy egyazon napon születtem az édesapámmal, csak ő 28 évvel megelőzött.

                   A harmadik különlegessége, hogy a Csenki Józsi bácsi, az okos keceli kéményseprő, akinek intelligenciája vetélkedett egy professzoréval, szintúgy járt a fiával. Mind a ketten december 12-én születtek. És most mondja valaki, hogy a kéményseprő nem hoz szerencsét. Ez az eljövendő évtizedekben úgyis elválik.

                   Ezek a Nyilas jegyében született gyerekek valamilyen forradalmi, márciusi lázban fogantak, mint Petőfi Sándor fia, Zoltán. Bár ennek a szerencsétlen sorsú fiatalembernek a példája rossz ómen.

                                                                           Vendégjárás

 

                   Vencel bácsi, a közvetlen szomszédunk volt reám először kíváncsi Már csak félig volt ép elméjű a vénségtől, csupa szív ember volt, és alacsony házacskánk ablaka előtt rongyos nagykabátja szárnyait lobogtatva jelezte, hogy ujjong a lelke, mint a fecske madáré, aki először látja fiókáinak merész repülését.

                   A többi vendég déltájban sorakozott fel, amikor a harang szava is szólította őket, hogy minden jót és főleg egészséget kívánjanak anyámnak és nekem. Meghatottan fogadtuk hódolatukat, és Berta nénitől azt a bölcs tanácsot kaptuk, hogy minél előbb keressünk egy olyan gazdát, akinek a tehene velem azonos időben hozta világra kicsinyét, mert annak a teje a legjobb, ha édesanyámé nem lesz elég.

                   Még aznap délután meg is találtuk tejtestvéremet, egy bikaborjút a Rákóczi utcában. Legalább olyan szép jószág volt borjúnak, mint én egy ember gyerekének. Hat hónapos korunkig tartott ez a közösködés, mert akkor jött egy taglós rossz ember, és a húsát kimérték. Hiába, háborús időket éltünk!

                    A férfi vendégeket, kinn a konyhában, nem a tej tette lázassá: anyai nagyapám, vitéz Farkasfalvi András, Berta Feri bácsi, a bognár, Kovács Lajos bácsi, a kovács, Somogyi Mátyás bácsi, a sokoldalú kisbirtokos és akkor kivételesen az apám is, hogy jó példával járjon elő, vörös borral köszöntgették szerény személyemet és az édesanyámat. Különösen a mesteremberek lépkedtek szorosan és szaporán apám nyomában. No, meg a Matyi bácsi, aki a legalacsonyabb volt közöttük, de hangja minden kívánság fölé emelkedett:

                  ”Az nem lehet, hogy a magyarok Istene minket ne segítsen! Főleg ilyen háborús időben.”

                   Apámat eddig meg is segítette, mert az erdélyi bevonulás után leszerelt, de azért szorongva várta a behívóját. A mi házunk fölött még nem kóválygott a SAS, amelyik a leggonoszabb állat volt a magyarok számára a világméretű marakodásban. Minden esetre úgy látszott, hogy a háború egyre hidegebb, háborús telét is köztünk töltheti.                  

                   A férfiak duruzsoló hangja behallatszott a szobába, ahol anyámmal feküdtünk, és érdeklődve vártam, hogy mikor ismerkedhetünk meg egymással, mint férfi a férfival.

                   Amikor pedig személyzetem közölte velük, hogy a gróf, azaz szerény személyem, minden szempontból fogadóképes állapotban vagyok, elém sorakozott a férfiak regimentje. Lajos bácsi, a kovács busa szemöldökével és fekete szemével, Feri bácsi, a bognár soványan és kék szemmel, Mátyás bácsi, az ezermester, a környék legszegényebb férfija növésben és rossz kedvében is.     

              A végére maradt a legnagyobb tekintély, a nagyapám, akit bizonyosan a leginkább meghatott a találkozás pillanata, mert egyetlen szó nélkül, és férfihoz méltatlan könnyfátyolos szemmel csak egy keresztet rajzolt a homlokomra. Amit én állítólag az első mosolykísérlettel fogadtam, és még egyet tüsszentettem is rá.

                                                                         Jóság és Nagyság

 

                 Ez a Gonosztól és minden lelki-testi bajtól megóvó jel, arra figyelmeztetett, amire egykor, már a gonoszság századában, a 18. században, /amelyet bizonyos helytelenül gondolkodók később „felvilágosodásnak” neveztek/ egy bizonyos angol Henry Fielding:

                   „Meg kell kísérelnünk, hogy eloszlatni egy tévhitet, amelyet az írók önállótlan gondolkodása folytán magáévá tett. Ezek ugyanis féltükben, hogy egy csomó – tisztesség ne essék szólván - bölcsnek vagy filozófusnak nevezett együgyű fráter ósdi és képtelen tantételeinek ellen találnak mondani, arra törekedtek, hogy amennyire csak tőlük telik, a Nagyság és a Jóság fogalmát.

                   Már pedig e két dolog nem is eshetnék távolabb egymástól, hiszen a Nagyság lényege, hogy mindenféle szerencsétlenséget zúdít az emberiség fejére, a Jóság pedig abban áll, hogy a bajokat elhárítsuk róla. Igen valószínűtlen tehát, hogy ugyanegy személyben mindkét tulajdonság meglegyen, mint ahogy az írók, aki a Nagyság számos megnyilvánulását fedezik fel hősükben, ráadásul még a Jóság megtisztelő jelzőjével is bókolnak nekik. Már pedig anélkül, hogy észrevennék: ily módon éppen azt a felsőbbrendű tulajdonságot semmisítik meg, amelyet a jellem egyöntetűségének szoktunk nevezni.

                   Megtudjuk, hogy Nagy Sándor tűzzel-vassal tiport le óriási birodalmakat, romokat és pusztaságot hagyva maga után; mint a forgószél ártatlan nyomorultak millióit pusztította el, s ugyanakkor, mint irgalmasságának bizonyítékát halljuk, hogy nem vágta el nyakát egy vénasszonynak, nem követett erőszakot lányain, s beérte annyival, hogy megsemmisítette őket.

                   Amikor továbbá a hatalmas Caesar, a maga csodálatra méltó lelki nagyságában szétrombolja hazája szabadságát, s a csalásnak és erőszaknak minden eszközével egyenrangú társai fölé helyezi magát, lealacsonyítja és rabszolgaságba dönti a legnagyobb népet a nap alatt, mint nagylelkűségének bizonyságát hozzák fel, hogy bőkezű volt követőivel, céljai kivitelezőivel, akiknek a segítségével hatalmát megszilárdítani szándékozott.”

                NB: Sohasem szerettem volna Nagy lenni, de Jó, minden lehetséges alkalommal, igen. Mindig örültem a Jó győzelmének és az úgynevezett Nagyságok bukásának. Irtóztam attól, akiből, lett légyen az egy regény vagy életem szereplője, akiből kihalt a Jóságra hajlamos lélek.

                   Mert az másodrendű, hogy valaki alacsony fedelű kunyhóban jött a világra vagy pazar palota kéményébe pottyantotta a gólya. Milyen minőségű a lelke, és van-e neki egyáltalán? Ez a Földön a legfontosabb hamleti kérdés, és nem ez a rettegésről árulkodó:

              ”Vajon mily álmok jönnek a halálban, ha már leráztuk mind e földi bajt?”

               „Hagyd a holtakat, hogy eltemessék halottaikat!” – valahogy így mondotta a legnagyobb ember. A lélek úgyis halhatatlan! Ha az Jó, és halálod után abból a Teremtő a maga méhesében édes mézet tud pergetni, akkor bátran lerázhatod. De nem gyáva öngyilkossággal! Mert az élet poharát fenékig ki kell inni! Közhely ez is, de elfogadható egy ma született csecsemőtől, aki igen kíváncsi, vajon kik voltak nagyszülei ifjúságának idején a történelem színpadán mozgó Nagyságok?

 

                                                                   Az első világháború

 

                   Csupa császár, király és cár! És elkezdődött velük egy szörnyű kártyaparti. Hurráoptimizmussal állították csatasorba a férfiak parancsszavak és fizetett újságírók egész hada szerte az európai kontinensen. Kivételesen és törvényszerűen a munkások szocialista internacionáléja csődöt mondott. Aztán 1914. augusztus elején beindult a „szörnyű malom” nyugaton, keleten és délen. Hullottak a férfiak milliószám, és nőttek ki a földből a sírkeresztek. Közben az Isten elborult homlokkal nézte ezt a hekatombát, aztán elfordította az emberiségről az arcát, és először a teremtés óta, ő is sírva fakadt.

                   Az agg Ferenc József körül, aki akkor már a 86. évében járt, ha egyáltalán tudott még járni, sürgölődtek a tanácsadók és más léhűtők. Már júliusban azt suttogták a fülébe:

                   ” Felség, gyerekjáték lesz megnyerni ezt a háborút, hiszen derék népeket és férfiakat egyesít a hatalmas és megingathatatlan birodalma.

                Csak egy hatásos felvétel kell a Felségről, amint gondolataiban mélyen elmerülve ül, és fogalmazunk egy frappáns kiáltványt a népeihez. Így kezdődik majd: Mindent meggondoltam! Mindent megfontoltam! És nincs férfi a birodalomban, akit ezek a szavak nem mozgósítanak a fegyverfogásra. A fennkölt mondatok bevonulnak a történelem lapjaira, mint Felséged bölcsességének örök bizonyítékai.

                  Kolosszális! Így üljön felség! Magába roskadtan a döntés súlya alatt. Egyáltalán nem fontos az emberek szemébe nézni, csak hadd lássák, hogy egy idős ember elmélyed! Ha sokáig tart a felvétel, mert a leghatásosabbat akarjuk plakatírozni, közben nyugodtan szunyókálhat is egyet. Majd szólunk, ha fölséged fölkelhet. A székről, természetesen.”

                   A háború harmadik évében lecserélik az Osztrák – Magyar Monarchia császárát, és a történelmi pakliból új figura kerül elő IV. Károly, aki már kénytelen békéről ábrándozni, és Nagy Britannia tekintélyes trónját is új uralkodó foglalja el, V. György, aki túl fiatal ahhoz, önállóan tudjon cselekedni. 1916-ra már oly sok vér áztatta a földet, hogy bosszú bosszúért lihegett, mint az éhes, koncért marakodó farkasok. Verdunnél, Doberdon és a hosszú orosz fronton megállás nélkül folyt a mészárlás.

                                                                          Sidney Realy

 

                   Amikor 1917 is eljött, Oroszországban lemondott a cár, és az ország kilépett a háborúból. De ott valami olyan pokoli káosz kezdődött, amely minden ésszel bíró lényt végképp kétségbe ejtett.

                   Az angol titkosszolgálat vezetője, akit Sidney Realynek hívtak, időben felismerte a veszélyt, a „vörös rémet”, amely az orosz káoszból alakot öltött. A londoni főhadiszállásra küldött rövid megállapításai jóstehetségről tanúskodtak már 1918 elején:

                   „A németek emberi lények. Még azt is megengedhetjük magunkat, hogy legyőzzenek bennünket. Itt, Moszkvában az emberi faj ősellensége nő nagyra. Ha a civilizáció nem csap le idejekorán, és nem zúzza össze ezt a rémet, akkor ez elhatalmasodik majd a civilizáción. Ezt az ocsmány fajzatot, amely most Oroszországban megszületett, mindenáron meg kell semmisíteni. Békét Németországgal! Igen, békét Németországgal, békét mindenkivel! Csupán egy ellenség van; az emberiségnek Szent Szövetségbe kell tömörülnie az éjszaka eme lidércnyomása ellen!”

                   Az Antant politikusok süketek maradtak ezekre a mondatokra.

                   A megfogyatkozott Antant kérésére az USA hajókonvojai megjelentek a francia partokon, és áramlott a friss emberi vér a gyengén lüktető szívbe.  Hatalmas fegyverarzenál és élelmiszer, hogy a rogyadozó nyugati falat megtámassza.

                 NB: A háború ezzel el is dőlt, és sportnyelven szólva 3: 2 - re győztek a nyugatiak. Ami annyit jelent, hogy képesek voltak hárommillió embert föláldozni, míg a másik oldal csak kettőt. A győztes fél aztán, nem gondolva a jövőre, és semmit sem tanulva a háború szörnyűségeiből, olyan békékkel sújtották a veszteseket, amelyek semmilyen erkölcsi normának nem feleltek meg. Még pusztítóbb háborúnak vetették el a magját. A szovjet rém, pedig lassan óriásira növelve erejét, az egész emberi civilizációt el akarta nyelni.

                   A háttérben a bankárok elégedetten dörzsölték a markukat. Pénzük naponta milliárdokat fiadzott, gyerekeiket felmentették a frontszolgálattól. A férgese csak hadd pusztuljon! Ilyen féregjelölt volt az én nagyapám is.

                                                                        A táborí lapok

 

                   Ami megmaradt a nagyszüleim háborús leveleiből, és amelyek megírásakor és olvasásakor is jelen voltam, mert a génjeim egy része még csak bennük élt és hasonlóan érzett.

                   Nagyapám a hivatalos katonaidejét becsülettel letöltötte még a háború kitörése előtt 5-6 évvel Bosznia - Hercegovinában, egyetlen nap szabadság nélkül, mert még az édesapja temetésére sem engedték haza.

                   Az agg uralkodó utasítására 1914-ben újra mozgósították, és mindjárt a szerb frontra került, majd az oroszok ellen a keletire, aztán az áruló olaszok ellen Doberdora. És ekkor, már vagy öt jelentős kitűntetéssel gazdagon, amelyeket egyetlen szabadsága alkalmából a családra hagyott.

                   És nagyanyám méhében a fiatalabbik nagybátyámat, aki külsőre igen hasonlított rá, de József bátyjával összehasonlítva, égetnivaló büdös kölyöknek született. Az édesanyja büszkesége, és édesapja örök ellenzéke lett. Bár majd csak akkor találkoznak először az életben, amikor a nagyapám 1918 nyarán, a Kárpátokon át a hadifogságból hazaszökött.

                   Az oroszhonban kibontakozó véres polgárháborúban nem vett részt. Megfontolt ember lévén nem követte sok-sok szerencsétlen magyar hadifogoly példáját, és nem állt be a harcolók közé. Esetleg Lenin bandájába a közel százezer magyar hadifogolyhoz hasonlóan. Elege volt mindenféle csatazajból! Úgy gondolkodott, mint a régi angol politikusok, akik a „splendid isolation” alapelvét követték.

                    Anyám egy év múlva, Péter és Pál napján született.

                   Íme a tábori lapok pontos szövege, a Bruszilov – offenzívát, 1916 júniusát-szeptemberét, megelőző időből:

                   Az első:

                   Szeretett Kedves feleségem!

                   Kívánom a Jóistentől, hogy soraim a legjobb egészségben találjanak benneteket. Én egészséges vagyok. Különös újságot nem írhatok, de boldog húsvéti ünnepeket kívánok!

                   Isten veletek és velem!

                   Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasút utca 47.

                   1916. III. 21.

 

                   A második:

                   Kedves feleségem!

                   Örömmel tudatom, hogy a hozzám intézett leveledet megkaptam. Hála a Jóistennek elég jó egészségben talált. A soraidból mindent megértettem. Ne feltételezd, hogy én valami rosszat elkövetnék ellened! Az ne nehezítse meg a sorsodat, ha én búsulok, mert nem kapok tőled levelet. Mert mindig így van, és ebben nem tévedek. Azt hiszem, hogy a fényképet már április 4-én megkapod. Isten veletek! Választ!

                   Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasút utca 47.

                   1916. III. 21.

                   K. u K Infanterie Bataillon 3/38, feldkompanie.

 

                                                                    A háború jellege

 

                   Ők ahhoz a nemzedékhez tartoztak, amelynek a 20. században a legnagyobb emberi próbákat kellett kibírnia és átélnie.

                   Az bizonyos ma már, hogy az első világháború Európa népeinek életét teljesen felforgatta, és az egész századon keresztül döntően befolyásolta. Nemcsak az derült ki, hogy egy teljesen új típusú háború ölte mindkét oldalon az embereket, de az is, hogy minden korábban szentnek hitt erkölcsi normák négy év alatt semmivé lettek.

                   Gondoljunk az állóháború szörnyűségeire! A gáztámadásokra, a mocskos lövészárkokra, az állóháború hihetetlen emberveszteséget követelő vérfürdőire, a Verdun-höz, Przemislhez hasonló mészárlásokra, a repülőgépek, a tankok, tengeralattjárók, géppuskák bevetésére.

                   A marxista alapállás: az „imperialista háború” bélyegét mindkét harcoló félre rá lehetett égetni. De leginkább a győztes hatalmakra. Az Antant már a háborúba világos célkitűzésekkel indult: szétverni az Osztrák-Magyar Monarchiát és legyengíteni Németországot, majd a szintén gyors fejlődésnek induló Oroszországot. Az ne tévesszen meg bennünket, hogy az utóbbi a bolsevik puccsig az Antant oldalán harcolt! Minden háborúnak gazdasági okai vannak.

                   A háború végére mindkét tervet sikeresen végrehajtották. Az árulókat jutalmazták: Románia, Csehszlovákia. Jugoszlávia. Magyarországot, a történelemben példátlan módon, széttépték, pedig a háború előtt egyedüli ellenzője volt a konfliktusnak. Nem lett áruló, mint Olaszország vagy Románia. És lélekszámához viszonyítva talán a legnagyobb véráldozatot hozta – a vereségért. Azért a vereségért, amelyet elsősorban a csehek, a románok, a horvátok, a szlovákok kétszínűsége idézett elő. A háború közben létrejött titkos megállapodások különleges szerepet játszottak a háborút lezáró békék megfogalmazásában.

                   Ami pedig a hátországban lejátszódott, az minden emberveszteségnél tragikusabb volt. A hitnek olyan leértékelődése következett be, amelynek máig ható következményei lettek. Nemcsak a vallásos hitről, hanem a hazához, az emberi méltósághoz, a családhoz, a nőkhöz és általában az anyaság méltóságához fűződő hitről. A házastársi kapcsolatokat a hosszú távollét szétzilálta, és ez sok személyes tragédiához vezetett.

                   Hazánkban, de szerte Európában is, először volt kénytelen a nő férfimunkát végezni, vagy a megélhetésért testét tömegesen áruba bocsátani. Az első világháború Európa keresztény gyökereit súlyosan károsította. A szemben álló államok a keresztény ideológia alapján álltak. Uralkodóik még rokonságban is álltak egymással, unokatestvérek voltak, de a háború végső kimenetelére semmiféle befolyásuk nem volt. Említettem már II. Miklós cár családjának sorsát, és V. György angol király tehetetlenségét.

 

                                                                             Eltévedtél

                                                                                  1

                   A vasárnapi nagymisén csupa sötét ruhás asszony énekel a templomot, a falut, a földet és az eget betöltő, zengő fiatal hangon. Mint egykoron a szelíd Ábel Istennek tetsző füstje, most úgy száll föl-föl, egyenesen Krisztus anyjához, Máriához az ének. Fölszáll a távoli harctereken szenvedő, vérző, haldokló magyar katonákért a sok tiszta lélekből a fohász:

 

                                                      Boldog asszony, anyánk,

                                                      Régi nagy pátrónánk,

                                                      Nagy ínségbe érvén

                                                      Így szólít meg hazánk:

                                                      Magyarországról, romlott hazánkról,

                                                      Ne feledkezzél el szegény magyarokról!

 

                   Kurcz Adolf tisztelendő úr ezután ájtatos imára buzdítja híveit a fiaikért, a férjekért, a testvérekért. Majd, mint jó pásztor a nyáját, maga elé tereli a ministránsokat, és komótos léptekkel kimegy a sekrestyébe.

                    Ekkor felzúg az orgona. Szabó kántor úr szép bariton hangján indítja a mindenkit útjára bocsátó, szívet emelő éneket:

                    „Isten, hazánkért térdelünk elődbe.”

                    Együtt énekel velük minden egyház minden híve a Kárpát-medencei hazában: Az Alföldön, a Délvidéken, a Felvidéken és Erdélyben. Mária országának hajdan áldott tájain.

                   Aztán elindul a templomokból a sötétruhás asszonyok végtelen sora a kijárat felé, a háborús gondoktól terhes magyar világba. Előtte persze letérdepelnek, majd keresztet vetnek, és nyugodtabb lélekkel, de azért sóhajtozva, lépnek ki a szentegyház főajtaján a friss októberi levegőre. Csupa fiatalasszony és lány, de mindegyik a legsötétebb ruhájában. A férfiak, akik mostanában, 1916-ban, elférnek a kóruson, maguk elé engedik őket, és utolsóként lépdelnek ki a fényes fekete csizmáikban a templom előtti térre. A kék és barna kendők alatt, piros, meghatott, könnyes arcok, sötét ruhájuk alatt fiatal testek.

                   A fekete, a kék és barna kendős fejek és piros arcok összehajolnak:

                    - Igen szépen prédikált az új papunk. Pedig talán még huszonöt éves sincs. Több az annál legalább öt évvel! Azt mondják, hogy a lánytestvérével lakik együtt a plébánián, pedig a Kossuth utca másik oldalán az édesapjának külön házat vett. Majdnem a templommal szemben. Biztos, hogy testvérek? Nemigen hajaz rá a kisasszony! Láttunk mi már karón varjút!

                   Aztán az asszonyok, lányok hazafelé indulnak. De a férfiak, a régi szokás szerint és a déli harangszóig, megtárgyalják a falu ügyes-bajos dolgait. A disputát a bíró és a jegyző vezeti. A jegyző úr szerint éppen 1500 férfi hiányzik a faluból, pedig a háborúnak még messze van a vége. Sok derék emberünk van már a hősi halottak között. A magukra maradt asszonyok, anyák, akik már megkapták a gyászleveleket, bánatukban a Jóistent is okolják. Mert, azt mondják, mi van a tízparancsolatban? Ne ölj! Akkor miért folyik már második éve ez az esztelen vérontás? Ki miatt folyik? Annak az Isten sem parancsol?

                   Nagyon, de nagyon hiányoznak a munkabíró férfiak. Minden gond átszállt a törékeny asszonyi vállra. Bizony, még olyan soha nem fordult elő, amit láttak, hogy a Csukás dűlőben asszony szántogatott, és vetette el az őszi magot. Fejére állt a világ! Ki állítja újra talpra!

                   Megbolondultak a politikusaink, akik a protekciós gyerekeiket biztosan kimentették a frontszolgálatból, és azok csak a pesti flaszteron korzóznak. Az öreg királyunk is meghalt, de azt mondják, hogy a fia szeretné gyorsan befejezni a háborút. De hiába áll a béke pártján, ha nincs, aki szóba álljon vele. Amíg a fegyvergyárak be nem zárnak, az emberek türelme el nem fogy, addig gyilkolják egymást.

                   Ilyen ügyekről diskuráltak a férfiak, akik már nem kellettek frontszolgálatra, de féltik a gyerekeiket, a testvérüket, a rokonaikat. Hiába 1500 férfi nagyon hiányzik mindenkinek! Aztán mindegyik hazafelé tart, mert megkondult a déli harangszó. Az ebédet ne hagyjuk kihűlni, ha már az asszony megfőzte!

                                                                                 2

                     Akit gyerek vár otthon, nem ér rá pletykázni, már úton van hazafelé. Bobek Esztit két fiú is várja, ezért a fürge lábú Örzse nénivel tart, aki a szomszéd utcában lakik. Termetes, őszülő hajú, de mosolygós asszony az Örzse néni, aki egész úton szóval tartja a fiatalasszonyt:

                   - Mi, az urammal, gyakran eljárogattunk a szomszéd városok piacára a kocsival. Sokszor csináltunk jó vásárt a zöldségfélékből, ami a kertünkben termett. De most nagyobb fába vágtuk a fejszénket! Híre jött, hogy Pesten nincs elég ennivaló. Hát minek építették ide a vasutat, ha nem azért, hogy mink is hasznát vegyük. Az uram kocsival kiviszi a portékát az állomásig, utána meg egészen Pestig megy a masina.

                   Két erős kéz kell hozzá, két kosár, tele élő baromfival. Tyúkkal, libával, kacsával, ami éppen hízik az ólban. Három kilométerre sincs az állomás, de az uram cirádás kocsiján, ha esik, ha fúj, félóra alatt kinn vagyunk. Kiskőrösön átszállok a gyorsabbikra, és onnan már úgy szalad, mint a hajderménkű.

                    Nyolc órára már ott is vagyok a Keleti pályaudvaron. A legjobb időre, mert a városi úri nép nem szokott korán kelni. Onnan tíz percre van a legjobb piac, ahová a pénzes nagyságák járnak a cselédeikkel. Ezek igen éhesek a friss baromfihúsra.”

                   - Ha olyan éhesek, etessük őket! – lelkesedik a fiatalasszony. Magával mennék én is akár már holnap reggel, ha fölférek a kocsijukra. Két füles korsárban elbírok én nyolc hízott kacsát is!

                   - Jó van, lányom. Csak holnap reggel el ne aludj, mert az én uram ötkor indul az állomásra. Én Pesten jól ismerem a járást, szívesen kalauzollak. De előbb alaposan beszéljétek meg a szigorú anyósoddal, nehogy aztán megharagudjon rám! Legkésőbb öt órára nálunk legyél, mert a Péter bátyád kocsija egy percet sem vár. Pontosabb az, mint az Állami Vasút. No, Isten áldjon, lányom!

                   Aztán olyan mozdulatokkal, mintha a rózsafüzérrel megáldanák egymást, elválnak a holnap reggeli viszontlátásig.

                                                                         3

 

                   Eszter még csak huszonkét éves fiatalasszony, de már két fiúgyerek gondja a vállán. Meg az anyósát is segíti, aki már ötven éves, és szigorú, okos asszony.

                   András ugyan már Boszniában letöltötte a katonaidejét, még a háború előtt. De 1914-ben újra behívták. Azóta csak egyszer volt itthon szabadságon, és megajándékozta még egy fiúgyerekkel. Józsika 1912-ben született, a házasságuk első évében. Andris a kisebbik, már háború gyerek. 1915-ben jött a világra. Rossz is, mint egy ördögfióka!

                   - Olyan, mint én voltam gyerekkoromban. Égetni való, büdös kölyök – gondolja mosolyogva.

                    - Nálunk legyél ötre, mert Péter bátyád pontosabb, mint az Állami Vasút! – állandóan ez motoszkál a fejében, amikor az udvaron át a hátsó szobába megy, hogy levesse ünnepi ruháját, és az otthoniba öltözzön.

                    Csak azután megy előre az anyósához meg a gyerekekhez. Az „édesanyámhoz”, mert Eszter így szólítja. Meg is érdemli a tiszteletet, mert igen sokat tanult tőle, és a szüléseinél Rozália mama volt a bába. Már ötvenöt éves, de szellemileg olyan friss, mit egy fiatalasszony. Olvas is hozzá eleget.

                   Egy födél alatt laknak az anyósával, csak a fiatalok kapták a hosszú ház szobakonyhás hátsó lakását, ahol elférnek a gyerekekkel. Igaz, hogy ez csak egy udvarra néző nagy ablaktól kapja a fényt, de a konyha is üvegajtós.

                   Rozália mama, mert az idegenek így szólítják András édesanyját, ragaszkodott az első szobához, mert annak a két kis ablaka a ház előtti füves-fás térre néz, és ezeken át szélesen és hosszan belátni az egész környéket, és elég fényt ad a virradattól napnyugtáig tartó foglalatosságához. Mindenek előtt az olvasáshoz.

                    Eszter vasárnap délelőttönként, hogy énekelhessen és imádkozhasson, mindig elmegy a nagymisére. András már több mint egy éve nem volt itthon. Dobálják őket egyik frontról a másikra. A szerbről az oroszra, majd az olaszra, és legutóbb, már milyen régen volt, még márciusban újra az orosz frontra irányították. Abban a hónapban két tábori lapot is küldött. De szabadságot, azt nem adnak! Ki tudja, él-e még?

                  Eszter, bár magának sem vallja be, nemcsak azért jár a templomba, mert buzgó katolikus, de ilyenkor kivesz egy kis szabadságot, mert a kicsik állandó nyüzsgésétől elfárad. Ilyenkor a gyerekeket meg a főzést édesanyám gondjaira bízza.

                   Miután átöltözött, tiszta, de hétköznapi ruhában megy előre az utcára néző első szobába. Előre tudja, hogy nagy örömet hoz, de sírás lesz a jutalma. Az idősebbik, a Józsi, aki szakasztott apja, amikor anyját meglátja a nyíló ajtóban, kiált egy hatalmasat és érthetetlent. Aztán biztos, ami biztos, gyorsan belekapaszkodik az anyja szoknyájába. Az ördögfióka éppen az ágy szélét fogja, de a másik kezével egy csutkát kínálgat neki jutalmul, ha mindjárt az ölébe veszi.

                   Eszter, miután köszön az édesanyjának, leereszkedik a székre, és ölébe emeli a kicsi Andrist. Zsebkendőjével mindkettőnek megtörli könnyező szemét és az orrát.

                   Rozália mama most is olvas, vagy csak úgy tesz, mintha olvasna. Az okuláréja fölött szúrós szemmel néz a menyére, és epésen mondja:

  - Aztán máma mit tanultál a templomban, lányom?

                   Ezt nem azért mondja, mintha választ várna rá, csak azt akarja éreztetni a fiatalasszonnyal, hogy nem kedvére való a templomba járás. Nem az imák meg a szép énekek, hanem a papok miatt. Nem szereti őket, mert faluszerte rossz hírét költik. Nem a templomi szószékről, hanem a disznótorokon, névnapokon, ahová vendégségbe hívják őket.

                   Sok helyen elmondták már róla, hogy bűbájos meg ördögi praktikái vannak. Akik jobban ismerik, csak úgy emlegetik: a füvesasszony.

                   Ami csak azt jelenti, hogy ismeri a füvek, a virágok és más gyógyító növények titkait, amit még a nagyanyjától tanult lány korában.

                   Gyakran elmondja családjának is:

                   Az Úristen olyan világot teremtett, ahol minden emberi nyavalyának, betegségnek elrejtette a gyógyszerét. Fűben, fában, virágban.

                   Ez nincs együtt egyetlen országban, de a Föld valamelyik növényében megtaláljuk. Ezt kéne kutatni a tudós férfiaknak, és nem új fegyvereken törni a fejüket.

                   Ebben a mi kicsi határunkban legalább száz betegség gyógyszerét ismerem. Ezért merek gyógyítani, és bátrabban, mint a patikus a maga tablettáival meg poraival.

                   Nem beszélve arról, hogy a születés titkába is beavatott az én négy osztályt végzett nagyanyám, aki még nálam is többet tudott. A Földön mindenütt tisztelettel veszik körül a hozzá hasonlókat, csak nekem kell mindig patikussal meg pappal hadakoznom. De én vagyok az erősebb!

                   Nézz ki minden tavasszal erre a kis terecskére az ablakom előtt! Amikor már kitartóan süt a napocska, a fűszálak között megjelenik ezerszám a kamilla apró, sárga virága. És mintha az Isten maga mondaná:

                    Nézd milyen szép és milyen hasznos!

                    Fölér egy egész patikával. Orvosi székfűnek mondják meg szent Iván pipitérnek és szüzek anyjának. Igen szép neveket adtak neki a tanulatlan emberek, de meg is érdemli. Gyógyítja a hasfájást, oldja a görcsöket, megszűnteti a havi vérzés zavarait. Lázat, gyulladást csillapít és megszűntet. Sorolhatnám tovább. Hogyha kamillás vízzel mosod a hajad, illatos lesz és selymes. Nyugodtan, pacsuli nélkül elmehetsz a szagos misére.

                   Hány embert állítottam már talpra? Csak a Jóisten a megmondhatója! Nemcsak a testet, de lelket is többet gyógyítottam már, mint a tisztelendő úr. Ha nem kellene az embereknek a tudományom, akkor miért áll meg olyan gyakran a házunk előtt egy-egy parasztkocsi, néha az éjszaka közepén, hogy egy szülő asszonyhoz vigyen, mert bennem nagyobb a bizodalmuk, mint egy orvosban. Az a férfi tudja, hogy jó kezekre bízza az asszonyt, a gyereket is.

                   Aztán ki dönti el, hogy az Ördögtől vagy az Istentől származik-e a tudásom? Ha segít az embereken, akkor csak a teremtő Isten szándékát szolgálom. Bűn az, ha sok titkát bízta rám az Úr? Nem a patikus úr, a tisztelendő úr, hanem a Teremtő Úristen! Rám, Jónás Rozáliára, aki ugyancsak négy osztályt végeztem.

                   Eszter igazat ad az édesanyjának, mert még egyik gyerekkel sem kellett orvoshoz fordulnia, mert mindig kéznél volt a nagymama házi patikája.

                   - Aztán mit főztetek ki ebéd előtt az Örzsével? – kérdezte váratlanul. Láttalak benneteket, amikor igen hosszan búcsúzkodtatok.

                   - Azt ajánlotta, édesanyám, hogy holnap én is menjek el vele a budapesti piacra, mert ők baromfit visznek föl, és nagy haszonnal lehet eladni. Én csak annyit mondtam, nekünk is vannak hízott kacsáink. És ha anyám megengedi, én is vele mehetnék holnap reggel szerencsét próbálni. Szereznék egy kis pénzmagot.

                  Igen bizonytalan volt a hangja, de az anyósa töprengett egy-két percig, aztán hangosan gondolkodni kezdett:

                   - Nem butaság, és volna is hová vetni azt a pénzmagot. A petróleumos üvegnek már csak az alján lötyög valami zavaros lé, pedig nyakunkon vannak a hosszú téli éjszakák. Nincs mivel világítani. Lisztet is kéne venni egy-két zsákkal, mert engem mindig megjutalmaznak a munkámért, de csak disznósággal: szalonnával, sonkával, kolbásszal, de ezeket csak kenyérrel lehet megenni. Nem ehetünk sonkát szalonnával, mert igen elcsodálkozna a gyomrunk, és nem győznénk a kamillás teát inni. Még a kert sincs fölszántva.   Ahhoz olyan embert kéne fogadni, akinek lova, ekéje van. Azért megint csak fizetni kell! Ne szaporítsuk a szót, rá vagyunk szorulva, hogy pénzünk legyen minél előbb. Csak kérdés, hogy szívesen mész-e?

                   - Éppen erről beszélgettünk egész úton, hogyan lehetne a pestieket úgy segíteni, hogy magunkon is segíthessünk. Náluk már gáz világít, nálunk még csak lámpa ég. De a háború miatt nincs ennivalójuk. Hát akkor etessük őket, de úgy, hogy megfizessék! Az Örzse néni egy igen jó piacot ajánlott meg pénzes vevőket. Nincs is messze a Keleti pályaudvartól. Csak reggel korán kéne kelni! Ha anyám vállalná a gyerekeket, én szívesen nekivágnék.

                   - Próbálj szerencsét, lányom! Vidd el két kosárban a legszebb kacsákat! Hozz ennek a két lurkónak is valami ajándékot holnap este! Csak vigyázz magadra is, kislányom! Háborús időket élünk! – fejezte be az anyósa aggódva, és ezzel eldöntötte a kérdést.

                   Eszter az egész vasárnap délutánt együtt töltötte a gyerekekkel. Amikor jól laktak bablevessel és túros csuszával, igen jó kedvük kerekedett. Leült a szoba közepén a rongyszőnyegre, és együtt biztatták hajszra vagy csára a barna kukoricacsutkából befogott ökröcskéket. Aztán égig érő tornyot igyekeztek rakni belőlük, de a legnagyobb örömükre, mindig összeomlott.

                   Az asztal fölött, a falra akasztva, így tanított a Házi Áldás:

                                                         Hol Hit, ott Szeretet,

                                                         Hol Szeretet, ott Béke.

                                                         Hol Béke, ott Áldás,

                                                         Hol áldás, ott Isten.

                                                         Hol Isten, ott szükség nincsen!

                                                                             4

                   Bobek Eszti, a Filus Andris felesége sokat hallott már Budapestről, az urának egyik tábori lapján éppen a Lánchíd meg a Duna látszott. Az iskolában olvasott is a városi világról, ahol sok nép él hatalmas emeletes házakban. De olyanok lehetnek, mint a rabok, meg vannak fosztva minden szépségtől, amit egy életen át a természet teremt a faluban, tanyán lakó szabad embereknek évről évre.

                   No, holnap én is megnézhetem közelről, gondolja, amikor fájdalmas búcsú után anyósára hagyja a síró gyerekeit.

                   Október végén már korán esteledik, ezért még fényes nappal elrekeszti a többiektől a kiválasztott nyolc legszebbet. A lábukra is keres zsákmadzagot. A két kosárban meg szépen megágyaz szalmából az állatoknak, hogy holnap hajnalban minden úgy menjen, mint a karikacsapás.

                   Amikor az előkészületekkel végez, már be is esteledett. Aztán bemegy a hátsó szobába, lámpát gyújt. Vizet is melegít a sparhelton, és a teknőben állva tetőtől talpig megmosakszik. A parasztasszonyos gúnyáját készíti elő, ami tiszta, és messziről elárulja, főleg a virágos kendője, hogy még fiatal menyecske.

                   Aztán még nyolc óra sincs, amikor ingben és alsószoknyában a dunyha alá bújik. A lámpát lecsavarja, de csak annyira, hogyha felébred, mindig láthassa az óra állását. Nyugtalan éjszaka következik. Sok-sok befejezetlen, nyomasztó álommal, és gyakran fölébred, hogy megnézze, mennyi az idő.

                   Fél ötkor úgy dönt, hogy fölkel. Magára veszi a pendelyt, egy alsószoknyát, és egy kofához illő felsőt, kékfestőset. De a reggel hűvös lesz, és egy hosszú aljú blúz is kell, a vállaira meg a mellére a barna berliner kendő. A haját koszorúba fonja, és szép rózsás kendővel beköti a fejét.

                   Megforgatja a derekát, és fél ötkor megállapítja, hogy csinosan felöltözött. Igazán olyan, mint egy fiatal kofaasszony. Elfújja a lámpát, a kulcsot kétszer is megfordítja a zárban, és az eperfa törzsénél a lehullott őszi levelek alá rejti. Aztán az ólhoz megy, hogy a kacsákat a helyükre ültesse. Megkötözött lábbal békésen üldögélnek a szalmán, amikor a két karjára emeli őket. Nem is olyan nehezek!

                   Nem tudja, hogy pontosan mennyi az idő, mert szuroksötét van. Semmi fény a borús égen, a földön is csak távoli kutyaugatás. Szerencsére nem ijedős természetű, és Örzse néniék sem laknak messze.

                   Amikor odaér, Péter bácsi még csak a lovak befogásával bajlódik. Eszter vidáman beköszön:

-          Adjon Isten jó reggelt a ház lakóinak!”

-          Neked is kívánjuk, ifiasszony!” – kiált ki a sötétből egy férfihang, aztán Péter bácsi a második lovát faroltatja a kocsirúd mellé.

-          Aztán reggeliztél-e, kofatársam? Biztosan elfelejtettél a nagy igyekezetben. Gyere a konyhába, igyál legalább egy bögre tejet, egyél hozzá egy karéj kenyeret!” – ajánlja a konyhából Örzse néni. Eszternek jól is esik éhomra.

                   Reggelire egy nagy pohár tej, egész napra tiszta lesz a fej! – gyártja szokásos rigmusát Péter bácsi, aki már a kocsi derekát igazgatja, hogy asszonyoknak kényelmes helyük legyen. Aztán fölkászálódik a kocsira, hogy segítsen a kosarakat a helyükre rakni.

                   - Hátra a nagy kosarakat, ide a puha szalmára, az asszonyságokat!”

                   Kényelmesen elhelyezkedik egymás mellé a két asszony is.

                    - No, Holló, Fecske, indulás!” – harsogja az öreg. Péter bácsi nem szereti gyorsan hajtani a lovait. Az ostort is igen ritkán használja.

                    - Az asszonnyal meg a lóval jól kell bánni! Mind a kettő kényes jószág. Nem rendes az a gazda, aki sűrűn használja a korbácsot. Ha pedig kiérünk az állomáshoz, ne kívánjátok, hogy körülcsókoljalak benneteket a búcsúzáskor, mert egy kupica pálinkát már fölhajtottam reggelire. Én már csak ilyen vagyok, tejet prédikálok, és pálinkát iszok.

                   - Maga, vén szosze, csak az útra figyeljen!” – veszi el a kocsis szavát a felesége.

Fél óra alatt kényelmesen megteszik az utat. Talán öt percet sem várnak, amikor beszuszog a kalocsai vonat, de a jegyek akkor már Örzse néni zsebében vannak. Kényelmesen elhelyezkednek a kupéban, és a masina már el is kezdi húzni a kocsikat Kiskőrös felé.

                   Eszternek ekkor jut először eszébe András, akiről a nagy készülődés közben el is feledkezett. Mit szólna hozzá az ura, ha látná, hogy fölcsapott kofának? De maga is tudja a rá a nyugodt, megfontolt választ:

                   -Te adj magadra! Ne cigánykodj néhány koronáért! Csak a gyerekekkel törődj, mert az a neked való, tisztességes munka!

                   Ha itthon lehetne velünk, dehogy mennék én Budapestre! Akkor nem kéne pénz után kuncsorognom, hogy kenyerünk legyen a télen. Fel lenne szántva a nagy kert egészen a Bogárzó partjáig, és anyánk téli estéken is olvashatna kedve szerint. Előteremtene az mindent a két keze munkájával a föld alól is, mert csak a családjáért élt és dolgozott egészen a bevonulásig. Eddig az átkozott háborúig!

                    - Kiskőrös! Átszállás a budapesti Keleti pályaudvar felé” – harsogja egy borízű hang. Áthurcolkodnak. Megkeresik a legkényelmesebb helyet maguknak az egy ablak melletti sarokban, egymással szemben. Az állatoknak a széles ülés alatt találnak helyet. Aztán Örzse néni azt mondja a fiatalasszonynak:

                    - Látom, hogy álmos vagy. Aludj csak bátran, akár Budapestig! Majd én időben szólok, ha megérkezünk. Addig vigyázok mindenünkre.

                   Eszter engedelmesen a fejtámlára hajtja a fejét, és a kocsi ringatására, néhány perc múlva, mély álomba merül. Andrásról álmodik.

                                                                                5

                   Fél év kellett volna már csak a tizenhéthez, hogy eladólánynak számítson, amikor kommendáltak neki egy falusi legényt. Hét évvel idősebb volt Eszternél, de már letöltötte a katonaidőt, és éppen hozzájuk illő családból való. Se szegény, se gazdag, aki megél a két keze munkájából. Édesanyjával élnek kettesben a hosszú Vasút utcai házban.

                    Azzal, aki a „füves asszony” hírében állt még a fölső tanyákon is, és igen nagy becsülete volt a gazdák között a gyógyító tudományával. Meg ügyes kezű bábaasszony volt már fiatalabb korában is, mert a Bobekék mindkét lányát ő segítette világra.

                   - Nyugodt életed lenne mellette, mert békés természetű. Bár, ha kell, nem ijed meg a maga árnyékától. Jobbára az édesanyja mellett nőtt fel, mert apja korán meghalt tüdőbetegségben.

                   És ami a legfontosabb, nem iszik, nem szívja azt a büdös bagót, mint a kedves édesapád. Higgadt, komoly fiatalember, mert a huszonöt éves kor a nősülésre éppen a megfelelő idő. Akkorra már minden férfinak benő a feje lágya, kivéve megint az édesapádat – fejezte be András bemutatását Rozika néni, aki élesen megnyomott minden szót, amivel az ura vétkeire verhetett az éles nyelvével.

                    - Ezt a fiatalembert várjuk holnap, vasárnap délutánra, mert én már megüzentem neki, hogy nagyon szívesen látjuk ebéd után két órára. De amikorra megérkezik, vágd magad puccba, és nehogy valamelyik fa tetejéről köszönj rá, ha megérkezik – ez meg Eszternek szólt.

                    - Majd meglátom, tetszik-e, ha látom meg hallottam is beszélni – csapott rá gyors szavakkal a lány, a maga hebrencs módján. És érdeklődve várta a „vevőlegényt”, mert kajánul csak így emlegette a vőlegény-jelöltet.

                   Eszter olyan vadóc volt, mintha fiúnak született volna. Mert nem volt olyan magas nyárfa a környékükön, amire föl ne mászott volna. A tanya kúpcserepein meg olyan ügyesen járt-kelt, mint egy macska. Mint egy „vadmacska”, ahogy az apja mentegette a lányát a dühös „annyukom” előtt. Mert János bácsinak ő volt a szemefénye.

                   Az Isten megmentette attól is, hogy a kazal tetejéről lefelé szánkázva belecsússzon valamelyik elhagyott vonyogóba. No, persze ez nem tegnap történt, de ilyen kislány volt. Ilyen lett faluszerte a híre is.

                                                                               6

                   A vasárnapi ebéd után András tisztességesen felöltözött. A templomi fehér ingét, sötétkék ruháját és fekete csizmáját húzta föl. A haját, katonaszokása szerint két oldalra fésülte, és nekivágott gyalogosan a négy kilométeres útnak. Elment ő már a Bobekék tanyája mellett többször is, de annak már vagy tíz éve.

                   Most egy kicsit izgatott volt, de nem jobban, mint egy harctéri bevetés előtt. Mostanában és gondolatban sűrűn kószált arrafelé, mert amióta hallott Eszterről, nem volt olyan óra, hogy ne gondolt volna nősülésre. Igen tetszett neki, amit beszéltek róla. Mert nem akart maga mellé választani olyant, akinek gazdag ugyan a kelengyéje, de maga lusta, tohonya, a föld terhe. Akit mindig noszogatni köll munkára, szerelemre. De ügyelt, hogy megfeleljen az édesanyjának is, mert annak a szava mindig szentírás volt előtte. De éppen ő ajánlotta fiának azt a talpraesett lányt, akinek anyjával jó barátságban maradtak a lányok, Julianna meg Eszter születése után is.

                   Legalább egy kis életet hoz a házba! Édesanyámmal kettesben nem sok alkalom van a nevetésre. A gyerekeink se legyenek nagy mamlaszok, hanem olyanok, mint az anyjuk: csupa rakoncátlan, életre való kölyök!

                   Olyanok legyenek, mint az a kommendált kislány a fölső tanyákról! – ezeken töprengett, és már nem is tudta mással elképzelni a jövőjét, csak ezzel az ismeretlen arcú kislánnyal. De azért a hét év nagy korkülönbség! Ezt maga is belátta.

                   Mikor nevettem én utoljára életemben? Talán, amikor a katonaságnál hecceltük egymást. De a saját födelünk alatt még mosolyogni is ritkán volt alkalmam. De most, amikor arra a lányra gondolok, már mosolygok is – jöttek egymás után a gondolatok.

                   Amikor kiért a faluból, és már a vasút vágányain is túl járt, éppen az út felén, megállt egyik bokornál. Elővette a bicskáját, és vágott vele egy vastagocska ágat. A markához nyesegette a vastagabb végét, és így, felfegyverkezve folytatta útját a tanyák világában.

                    A tanyák szét voltak szórva, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, pedig épen ebben a magányos világban összetartóbbak az emberek, mint a faluban, az egy utcában lakó szomszédok. Mert a határ nem veszélytelen. Előfordulhat, hogy kóbor, elvadult kutya szalad rá az emberre. Nem félt, csak óvatosságra szoktatta a katonaság.

                   Amikor úgy gondolta, hogy már senki emberfia nem hallhatja, mert vasárnap keresztény ember nem dolgozik a határban, elénekelte hangosan, teli fiatal tüdőből, a kedvenc katonanótáját:

                                      A nagy hadikórház hatsoros ablaka,

                                      A jó édesanya sírva jár alatta.

                                      Ne sírj, édesanyám, így kell annak lenni!

                                      Szép magyar hazánkért sokat kell szenvedni!

 

                   Ahogy elénekelte, ugyanaz a fájdalmas keserűség markolta meg a szívét, mit kinn a fronton, valahol Boszniában. És szégyen, nem szégyen, de könny szökött szemébe. Talán a távoli katonasors emléke csalta elő. Talán a mostani árvasága is, mert aki az édesapját vesztette el, az is árva.

                   Közben, talán azért, hogy lerázza szívéről a rákövesedett bánatot, fölidézte, amit Bobek Jani bácsiról, Eszter édesapjáról hallott. És újra elmosolyodott, mert még ez is tetszett neki.

                   Még egy évtizede is az volt az öreg szokása, hogy vasárnap délutánonként magára zárta a kamraajtót. Magányosan, sokszor órákig, táncolt, mulatott. Persze megszakította néhány rövid szünettel, amikor egy-két pohár bort lehajtott tüzesítőnek. Hordók előtt és gyertyafény mellett. De ilyenkor tilos volt még kopogtatni is az ajtón.

                   Ha utána megkérdezte a felesége:

                    - Ember, nem unalmas egyedül?

                   Erre mindig azt felelte:

                    - Ha hiszed, annyukom, ha nem, ilyenkor velem táncol még az Istenben boldogult apám meg az öregapám is. Igen jó az én társaságom!

                   A kamra földje is ezt bizonyította, mert soha annyi bort nem ivott, mint az ilyen hármasban eltöltött mulatozás idején.

                   Ez szigorúan őrzött családi titok volt. Ezért, aki csak ismerte a Bobek családot, mindenki tudott róla a tanyákon is, a faluban is

                   András már a tanya közelében járt. A kutyákat megkötötték, és ez is annak a jele, hogy vendéget várnak. Az ajtó előtt néhány dobbantással lerázta csizmájáról a fölösleges port, és közben észre vette a barna kamraajtót, és elmosolyodott. A botot az ajtó mellé támasztotta, és illedelmesen bekopogtatott. Aztán, amikor engedélyt kapott a háziaktól, bátran belépett a szobába.

                   Alacsonyabb volt a mennyezete, mint a Vasút utcai házé, és úgy érezte, mintha egyik pillanatról a másikra, megnőtt volna. Illendően beköszönt, és sorban kezet fogott mindenkivel. Először a Jani bácsival, aki ünneplő volt öltözve, és sorban bemutatta a feleségét meg a két nagylányt. Rozika néni kék selyemruhában volt. Julianna, a húgocska és Eszter a legszebb fehér, templomi öltözetben.

                    Az asztalon már ott állt a boros üveg, körülötte a poharak, mellette egy tányérban mákos kalács. Ahogy szíves vendég fogadásakor illik.

                    - Ülj le, fiam! Amint látod, a nőszemélyek igen kiöltöztek a tiszteletedre. De azért te csak pihend ki magad a hosszú út végén. Ne félj, nem kell a lányokat táncba vinni! – mondta Jani bácsi igen elégedetten, és egy kicsit már kapatosan.

                    - De miért ne bánna velem úgy, mint a gyerekével, hiszen az apám lehetne a maga ötvenkét évével – gondolta András, aztán kényelmesen az asztalhoz telepedett. Rögtön előtte termett a tele pohár, és már koccintottak is a háttérbe húzódó nőcselédek egészségére. Aztán Jani bácsi Andrást meg az édesanyját éltette, és erre is inni kellett. De ezzel ki is merült a rokonság. Kezdődhetett az ismerkedés!

                    - Hallottam, fiam, hogy nem vagy jó barátja a bornak meg szakérője ennek a szép piros kadarkának, de a gazdát nem illik megsérteni. Ezután se legyél ellensége a boromnak, különösen, ha én kínállak. Igyunk még egy utolsót a lányok egészségére! 

                   A lányok közé az annyukomat is beszámította. Andrásnak jól esett a három pohár bor, mer igen megszomjazott a hosszú, poros úton. De ennyi éppen elég is.

                   Jani bácsi, mint a bort kedvelő emberek általában, elég bőbeszédű ember volt. András meg szívesen hallgatta, és közben nézelődött a szobában.

                    - Biztosan itt szoktak aludni a szülők, a lányok meg a belső szobában - gondolta sietve, nehogy lekéssen egy hozzá intézett kérdésről.

                   De azt tudta, hogy meg is kell dicsérni a bort, mert úgy illik. Bár neki minden bor egyforma volt, és savanyú. Ha meg sokat iszik belőle az emberfia, akkor elveszi a józan eszét, vagy rosszul lesz tőle.

                    - Szép tiszta bor meg erős! Látszik, hogy hozzáértő ember készítette. Öt-hat pohárral már a földhöz vágna. Azt hiszem, nem is kérek többet. Meg hát nem is azért jöttem, hogy a borral birkózzak. Azt mondták nekem a faluban, hogy van maguknak, Jani bácsi, Rozika néni, egy tűzről pattant lányuk. Eljöttem, hogy személyesen is megismerjem, Esztike pedig engem.

                   Aztán átadta a szót Jani bácsinak, akit aztán nem is kellett bíztatni. András közben figyelte ezt a kerek, barna szemű és tömött, sűrű bajszú arcot, amit már barnára sütött a nap a szabad ég alatt, pedig még csak május végén járunk. Eszter arca hosszúkás volt, és arányos a homlokától az ajkáig. Abban is az anyjára ütött, hogy kékeszöld volt szeme. És olyan élénken mozgott, mint kedves madaráé, a cinkéjé.

                    - Nézd csak meg először a formáját, fiam! Eszter, hozzál, lányom diós kalácsot is az asztalra! Egyél belőle, fiam! De ha látod, ne higgy a szemednek egészen, mert a mi nagyobbik lányunk, az Eszter, fiúnak készült, de lánynak jött a világra. Maga az édesanyád a megmondhatója! Úgy forgott meg rúgkapált benn, még az anyja hasában, hogy mindenki azt várta, fiú jön a világra. Csak az édesanyád kezében változott át kislánnyá.

                    Aztán kiderült, hogy jó volt a sejtésünk, mert minden fiún túl tett, ha fára mászásról volt szó. Úgy jár-kelt a háztetőn, mint a macska. Az egyik vénasszony itt a szomszédban azt is mondta rá, hogy az anyja, a terhessége idején, biztos nagyon megbámulta a macskákat. Mire én rögtön letromfoltam:

                      - Ha maga szerint a feleségem a fecskéket bámulta volna meg, akkor tán még repülni is tudna ez a lány?

                   De ne hidd, hogy nem tud jól viselkedni, ha akar! Az iskolában, itt a Dömötöriben, igen jó jegyeket kapott még magatartásból is. A bátorsága meg a vére hajtja. A mi Esztink már csak ilyen!

                   Hála, hogy a férfit teremtette az Úristen elsőnek, és a maga hasonlatosságára. Most igyunk egyet a magunk egészségére is!

                   Koccintottak, és a Jani bácsi átadta szót Andrásnak:

                    - Igen kevés a mondandóm. Apám, az Isten nyugosztalja, akkor halt meg, amikor éppen Boszniában szolgáltam. Ott, ahová még a madár sem jár. A posta még ritkábban, és csak egy gyászlevél tudatta, hogy milyen baj történt otthon. Még apám temetésére sem jöhettem haza.

                    Édesapám, az Isten nyugosztalja, rám hagyta „zsandár” Filus nevet meg egy kis birtokot, amiből eddig is megéltünk, ezután is megélünk.

                    Anyám magára maradt, és eladta lovat meg a kocsit. Mire hazajöttem, nem maradt más, csak a földek. Egy nagy kert mindjárt a ház mögött, egészen a Bogárzóig. Igen jó föld. Minden évben megtermi a baromfinak való kukoricát.

                    Aztán szőlőnk is van, de mindjárt négy helyen, minden égtáj felé. Az egyik keleten, a Vadkert felé vezető út mellett, a második északon, közel a zárda épületéhez. A harmadik van legközelebb, mindjárt a Mozgó utca végén. A legtávolabbi délen, már a szentimrehegyi határszélen. Birtokunk van annyi, amiből megélünk. A mustot eladjuk, a kertben zöldség is terem, néha még a piacra is jut belőle.

                   Dolgozni kell, hogy minél előbb lovunk, kocsink legyen újra! Nélküle félkezűnek érzem magam, mert szüretkor mindig rászorulunk a mások segítségére. És azt illik visszaadni! Szeretnék a magam gazdája lenni végre!

                   Magányosan élünk abban a kétszobás hosszú házban édesanyámmal. Minden évben tele van a kamránk, de igen sajnáltam azokat az embereket, akik csak a hasuknak éltek.

                   Ami a házasságot illeti, az a véleményem, hogy nem kölcsönkenyér, amit bármikor visszaad az ember. Isten által megszentelt, életre szóló kötés. Egy ügyes asszonnyal, annyi gyerekkel, amennyit az Isten nekünk szán.  Akik rosszak legyenek, életrevalók! Mert a kisgyerek csak akkor viselkedik jól, ha beteg. Anyám sokszor elfenekelt gyerekkoromban, hála Istennek. Biztos rászolgáltam. Ettől ő is megnyugodott meg én is. És szent volt a béke!  Azokat majd az anyjuk neveli.

                   Aztán, mit tagadjam, nem szoktam társaságba járni. Már gyerekkoromban sem, a kaszárnyában meg be is sokalltam tőle egy életre.

                   No, de azt hiszem, hogy a látogatási idő le is járt. Hosszú út vár az én két kipróbált csikómra hazáig. Azt is tudom, hogy az anyám a kis ablakon át igen figyeli az utcát, hogy mikor tűnik már föl végre az egyetlen fia. Köszönöm, hogy ennyi időt áldoztak rám. Isten áldja meg mindnyájukat!

                   András illedelmesen búcsút vesz. Újra kezet fog mindenkivel, a cinkeszeműnek még a szemébe is mosolygott, és kilépett az ajtón. Nem feledkezett meg a botjáról sem, és lassú léptekkel hazafelé indult. Tudta, hogy most nagy beszélgetés folyik a Bobekéknál.

                   Szinte hallotta az Esztike hangját:

                    - Több idő kell ahhoz, hogy megismerjük egymást! Azt üzenem neki, hogy egymás után minden vasárnap látogasson el hozzánk. Hogy beszélgethessünk négyszemközt is. Hiába, meg kell ismernünk egymás szándékát és a gondolatait!

                   Tetszik nekem ez a fiatalember, a külleme is, az meg különösen, hogy nem iszik, nem bagózik. Egészen más fajta, mint én, de derék, jóindulatú embernek látszik.

                   Aztán úgyis meg kell várni a tizenhetedik évet, amikorra kialakulhat ez a házasság. Éppen öt hónap van addig hátra.

                   - Okosan gondolkodsz, lányom. Józan, rendes urad lesz, ha Andrást választod – jutott szóhoz végre a Rozika néni. Majd átadom az üzenetedet a „kosaras ünnepen”, csütörtökön az édesanyjának. Biztos, hogy jövő vasárnap újra látjuk.

                    - De legalább hét vasárnap délután, mert ez volt a mesebeli királykisasszonynak a kívánsága! – zárta le a beszélgetést a Jani bácsi. Aztán jót húzott a pohárból, és elégedetten simogatta sűrű, tömött bajszát.

                                                                                 7

                    - Esztikém, ébresztő! Ez már a Keleti pályaudvar! Fűzd a karodra a kosarakat! És mindig csak a nyomomban!

                   Átvágtak egy forgalmas utcán, és már előttük a stand. Két hosszú padsor. Mögöttük a kofák, közöttük a nagy kalapú nagyságák, és a kis kalapú szolgálók. Csupa nő mind a két oldalon. A jegyszedő az egyetlen férfi, az is vén már, de még kackiásra pödri a bajszát. A hiúság az ember haláláig kitartó betegség.

                  Egymáshoz közel fogtak helyet, át is kiálthattak egymásnak. Bár csak Rozika néni merte megemelni a hangját:

                    - Nehogy hat forinton alul add!

Majd, szinte boldogan:

                    - No, és elhagyom ezt a zsibvásárt. Túladtam a libáimon, te csak bírd türelemmel! A te vevőd is itt ólálkodik már a nagyságák között. Elmegyek a Nagytemplomba, hogy hálát adjak az Istennek a jó piacért. Majd a te Andrásodért is elmondok egy rózsafüzért. Ha végeztél, el ne mozdulj! Itt találkozunk egy jó óra múlva.

                   Egy asszonyság, akinek a fején kicsi kalap volt, és már a haja is őszült, megszólította Esztert:

                    - Fiatalasszony, én megvenném minden kacsáját, ha ezt a két kosarat ide a szomszéd utcába segít elvinni, és ott is a második emeletre.

                   Eszter örült, hogy egyszerre mindenen túlad, és fürgén szedte lábait. A szomszéd utca és a második emelet is igaz volt. De egyedül az aggasztotta, hogy az asszonyság, mert nem talált jobb szó rá, meg sem kérdezte az állatok árát. De az meglátta a gondolatát:

-          Ne aggodalmaskodjon, kedveském! A nagyságos doktor úr most éppen rendel. Az fogja magát kifizetni, majd meglátja, milyen bőkezűen.

                   - Esztikém, ébresztő! Ez már a Keleti pályaudvar!

A hatalmas csarnokban sisteregtek, pöfögtek, és főleg bűzölögtek a hatalmas masinák.

                   Siessünk, lányom, mert késett a vonatunk, de legalább kipihented magad egy kicsit. Késve érünk a piacra is, és elfoglalják előlünk e legjobb helyeket a standon. Csak gyere mindig a nyomomban!

                  Eszter szó nélkül engedelmeskedett. Karjaira emelte a két kosarat, és elindult az Örzse néni után. Nem sokáig kellett gyalogolni, de igen kellett vigyázni a forgalomra. A lovas kocsiktól nem kellett félni. Viszont ijesztő volt viszont a rohangálás, a tülekedés, ez az egész nagy rendetlenség, amit az utcán látott.

                   Átvágtak egy széles, köves úton, és mér ott is volt a piactér. Hosszú faasztalok álltak egymással szemben. Ezeken a kofák kirakott árúja, a két asztalsor között tülekedtek, kíváncsiskodtak a vevők. Sokan mustrálgatta a kiállított baromfit a hol jobbra, hol balra hullámzó asszonytömeg. Talán csak az ősz hajú és bajuszú helypénzszedő volt férfi, akitől Örzse néni az ő helyét is lefoglalta. Ott árultak egymás mellett. Kíváncsian figyelték, hogy adják a különböző aprójószágot. Mennyiért kelnek el a hízott libák és a kacsák, hogy tudják magukat mihez tartani. Jó ára volt mindennek, úgy látszott, érdemes volt cipekedni.

                   Eszter érdeklődve figyelte a vásárlókat. Ott sétáltak előttük kis kalapban vagy fejkendővel, kosárral a karjukon a „kis nagyságák”. A cselédek, akik a falvakból szegődtek szolgálatra. Előttük vagy mellettük sétáltak pénzes retikülökkel, széles nagy kalapokban a „nagy nagyságák”. A kicsi kalapúak cipekedtek, a nagy kalapúak fizettek.

                   Egymás mellett foglaltak helyet a portékájukkal, Örzse néni a nyolc libával, Eszter meg a maga nyolc hízott kacsájával. És várták a pénzes kuncsaftot. Örzse néni gyakorlott piacozó volt, könnyebben kapcsolatot teremtett az érdeklődve felé hajló vevővel, mint Eszter, aki csak hallgatagon és egyenes derékkal csak álldogált. Örzse néni könnyen túladott a libáin, mert nincs is jobb étel a hízott liba májánál! Ezt így tarják még Pesten is!

                   Nem is ácsorgott fölöslegesen a fiatalasszony mellett:

                   - Ha te is túladsz rajtuk, Esztikém, de te se ad darabját öt forint alatt, akkor itt várj meg engem! Elmegyek a közeli templomba, hogy hálát adjak az Istennek a szerencsés vásárért. Majd imádkozok a te Andrásodért is.

                   Aztán egy perc alatt elveszett a sokaságban. Eszter csalódott, hogy magára hagyták. Sírni szeretett volna, és igen szomorú képet vághatott, de csak egyetlen könnycseppet törölt le az arcáról. Ha gyorsan végeznék, buzdította magát, én is fölkeresem azt a közeli templomot. Ha az otthoni olyan magas, mekkora lehet egy budapesti? – és közben nézi a vásárlókat. Akad közöttük olyan, aki kicsi kalapot hord, és mégis retikül van a kezében.

Ezek közül az egyik többször is elsétált már a kacsák előtt, de úgy látszik, igen finnyás a gusztusa. Végül csak nála köt ki:

                   - Fiatalasszony, én megvenném minden kacsáját, de egyedül nem bírom hazavinni. Eszter furcsállta, hogy a vevő nem érdeklődte meg az árát, de az idős asszonyság vagy nagysága már fel is emelte az egyik kosarat, és odaszólt a fiatalasszonynak:

                   - Kedveském, fogja csak a másikat, és hozza utánam! Csak a szomszéd utcába visszük a nagyságos úrhoz. Onnan biztosan visszatalál.

                   - Egy nagyságos úr már csak megadja az árát? – gondolta Eszter, és nagyobb bizalommal követte az édes szavú asszonyságot. Nem is mentek többet kétszáz méternél. Egyik magas házban egyre feljebb jutottak a kacskaringózó lépcsőkön, egészen a második emeleti konyháig.

                   - Szedjük ki a szerencsétlen állatokat, és itassuk meg őket! – ajánlotta jószívű asszonyság. A szegény állatok tényleg úgy lihegtek, mintha ők is gyalog jöttek volna föl az emeletre.

                   - A nagyságos úr most betegeket fogad – súgta valamiért halkan Eszternek, mintha valami nagy titkot árult volna el. Addig csak üljön le, kedveském, itt a szomszéd kis szobában! Maga ne türelmetlenkedjen, mert maga a nagyságos úr fogja személyesen kifizetni a kacsák árát. Ne féljen, jól jár! Igen nagyvonalú úriember, és sokat keres.

                   Közben nézegette a fiatalasszony lányos arcát, zöldeskék szemeit, és az egész termetét. Eszter ijedten a szék alá húzta a lábait.

                   - Nem éhes, kedveském? Biztosan korán kelt ma, nemigen ért rá reggelizni. Üljön az asztalhoz, majd én vendégül látom magát.

                   Kenyérszeleteket tett elébe egy kis kosárban. Tányéron mézet, vajat és hússzeleteket. Igen étvágygerjesztő látvány volt.

                   - Csak bátran egyen, amennyi jól esik. Akár mindet elfogyaszthatja – biztatta a jóindulatú hölgy.

                   Eszter olyan éhes volt, mint egy farkas. Már tegnap este is csak a déli maradékból evett, reggel meg csak azt a pohár tejet. Sorban eszegette a kenyérszeleteket, megkenve előbb vajjal majd mézzel. A következőhöz már a hússzeletek közül is választ egyet. Amíg Eszter eszik, az idős asszonyság innivalót is hoz. Furcsa szögletes üvegekben négy különböző színűt:

                   - Tudja, kedves, mi, pesti nők, nem iszunk bort meg pálinkát, hanem színes, édes likőröket. Kóstolja csak meg mindegyiket, kedveském, az apró poharakból. Majd mindjárt észre veszi a különbséget. Igyunk mi is az egészségünkre! Magát, hogy hívják, kedveském? Eszternek? Nagyon szép név.

                   Mind a ketten ittak az egyik fajtából, aztán a másik színű ízét is kipróbálták. Eszter érezte, hogy kezd melege lenni, és valami furcsa, sohasem érzett bágyadtság lesz úrrá rajta.

                   - Ha melege van, kedveském, bátran vesse le a nagykendőjét, hiszen itt meleg az egész lakás. Így ni! Terítse a szék karfájára a háta mögé! Most mondja meg, kedveském, melyik volt a legjobb ízű? Nemigen tudta eldönteni. Igaz? Olyan kellemes volt mindegyik. De ezt a zöldet is próbáljuk ki együtt! Ugye milyen isteni ital?

                   Abból is isznak. Finom volt ez is, bár egy kissé erősebb, mint az előzőek, szinte részegítő.

                   - Ilyent még nem ittak a keceli asszonyok – gondolja mosolyogva és kábultan a fiatalasszony. De az asszonyság olvasni tud a szeméből. Tölt még egy pohárkával, és Eszter azt is fölhajtja. Nagyon jól érzi magát, szinte nevetni támad kedve, talán még énekelni is.

                   - Kedveském, ha nem kér többet, fáradjon át a szomszéd szobába, a nagyságos doktor úr már várja magát.

                   Eszter érzi, hogy a lépései elbizonytalanodtak, de talán éppen ezért, bátran kinyitja a doktor úr ajtaját. Egy fekete hajú és rövid szakállú úriember fogadta, aki udvariasan megfogta a kezét, és maga mellé ültette a kerevetre. Hány éves lehet ez a férfi? – kérdezi magában Eszter.

                   - Érezze otthon magát, Eszter! Mert ugye így hívják? Szép neve van, annyit jelent magyarul, hogy csillag. Tudta ezt maga? A csillagok mind szépek. Maga fiatal is, szép is, méltó a nevére. Bátran vesse le a fölösleges, szűk ruhadarabjait. A kellemes melegben csak így érzi jól magát az ember.

                    Néhány pillanat múlva hatalmas tenyerébe zárja arcát egy hatalmas és illatos férfikéz, és maga felé fordítja a testét. Aztán simogatni kezdi vékony, finom kezeit, majd érzi, hogy a férfi kezei tenyérbe fogják két kemény mellét. És ekkor teljesen odaadja magát.

                   Csak azt érzi, hogy valami földöntúli dolog történik vele. Kellemes víz mossa le a testét, majd egy sötét szobában puha ágyba fektetik, és attól kezdve álmodik. Azt is, hogy hintázik egy felhőn, és olyan örömet érez, hogy fel is sikolt a gyönyörűségtől. Aztán minden csendes lesz körülötte, és mélységesen mély álomba merül.

                   Amikor magához tér, felébred, és az ágy szélére ül. Tudja, hogy bűnös csoda történt vele. Életében először.

                   Aztán bejön az asszonyság, újra meleg vizű kádban fürdik. Majd felülről hűvös zápor veri az egész testét, és ettől teljesen kijózanodik. Figyelmesen és gyorsan felöltözik.       Újra a vidéki fiatalasszony lesz, és biztos lépésekkel megy ki a nagyságos úr fogadószobájába.

                   A doktor úr egy fehér széken ül, és cigarettájának kellemes illata betölti az egész szobát. A férfi feláll, és udvariasan megcsókolja a fiatalasszony kezét. Azt kérdezi:

- Mondja, Eszter, mennyivel tartozom én magának?

- Negyven koronával, nagyságos úr – mondja lehajtott fejjel.

                   - Most százat kap, ha megígéri, hogy a jövő héten is meglátogat engem – és bizalmasan az asszony vállára teszi a kezét.

- Jöjjön el hozzám a jövő héten is! – mondja halkan, szinte suttogva.

Aztán átadja a száz koronát, és kézfogással búcsúznak.

                   Az asszonyság lekíséri a lépcsőn egészen a kapuig. Közben állandóan beszél:

                   - Ide minden héten jöhet, kedveském, csak kolbászt, sonkát, szalonnát meg más „disznóságokat” ne hozzon, mert az nehéz étel a nagyságos úr gyomrának. De baromfit mindig megvesszük, még akár száz tojást is egyszerre.

                   - Jól van – mondja csendesen és bólogatva a fiatalasszony. Közben óvatosan lépked üres kosaraival a lépcsőn.

                      Amikor elhagyta a házat, jó megnézte a bejáratot, hiszen ide újra el fog jönni. Ott is van arany alapon fekete betűkkel: Dr. Dús László, nőgyógyász, II. emelet.

                   Aztán sietett a piactér felé. A vén jegyszedő, aki már az asztalok alját söprögette, figyelmesen nézegetett egy talált forintot. Eszter alig vette észre a Rozika nénit, pedig az már éppen eléje sietett:

                    - Hol jártál ennyi ideig, lányom? Még lekéssük a vonatunkat.

                    - Nagy ez a város, eltévedtem, Rozika néni – mondta meghajtott fejjel.

                    - Bizony, eltévedtél, Esztikém.

 

                                                            A háború következménye

                                      

                   Goga Oktavian nevezetű barátommal alig szoríthatok már és még ebben az életben kezet, holott nekem ez fáj. Ma minden, ami jön, fájás, szomorúság és seb, ezt bizonyosan Goga, a derék román költő is érzi. Azt látom, dehogy látom, érzem, hogy ezt az undok játékot se játékosként, se kibicként sem bírom. Én változó hangulattal, újra és újra változó hangulatban nézem ezt a nagy földi komédiát.

                    De nekem fáj a szerb komitácsi szíve is, melybe a Skoda vagy a Weiss Mandréd golyója beletalált.

                   Nem vagyok büszke arra, hogy magyar vagyok, de büszke vagyok, hogy olyan tébolyító helyzetekben is megsegít a magam letagadhatatlan magyar magyarsága. Azt üzenem Gogának Bukarestbe, hogy nekem jobb dolgom van. Egy nemzet, aki súlyos, shakespeare-i helyzetben legjobbjai valakiének megengedi, hogy embert lásson az emberben, s terhelt, teli magyarsággal a legszigorúbb napokban is hisz a legfölségesebb internacionalizmusban, nem lehetetlen jövőjű nemzet, amelyik nemzet ma internacionalista fényűzéseket engedhet meg magának, nyert ügyű. Igazán nem jó magyar poétának lenni, de higgye el nekem domnul Goga, hogy lelkiismeretet nem cserélnék vele.

 

                                     Világ, 1915. jan. 24. Ady Endre

                                                                     +

                    „Egyetemes és krisztusi humanizmus: Hallottátok a parancsot: Szeresd felebarátodat és gyűlöld ellenségedet! Én pedig azt mondom nektek: Szeressétek ellenségeiteket!„ /Máté 5-6 / Ez a szeretet internacionalizmusa.

                    Ady humanizmusa magyar tőről fakad. De az a felismerés is, hogy ugyanazok az érdekek pusztítják az emberek millióit mindkét oldalon: Lásd! „A Rothschildék palotája” sok millió ember pusztulásának lelketlen szemlélője, de Londonban, Berlinben, Párizsban és New-Yorkban is.                   

                   Ők pénzelik a kormányokat mindkét oldalon, és közömbösen működtetik a vésszívattyút a francia, a doberdói vagy a keleti fronton. Ez az internacionalista gyűlölet forrása. Az első világháború óta eme két erő feszül egymásnak: A krisztusi szeretet internacionalizmusa és a tőke pusztító nemzetközisége egészen napjainkig. Permanens „háború” - talán az emberi létezés utolsó percéig.

 

                                                                           Krúdy írása

 

               Áll a háború, mint egy éjjel-nappal dolgozó gőzmalom. De benne olyan józanul, nyugodtan, szinte unottan folyik a munka, mint a mindennapi élet a cifra rongyokat, a zászlókat, a részeg kiáltozásokat, a Kinizsi-láncokat mellőzik a katonák. A lélek kibújta kulisszák mögül és mezítelenül vergődik. Fáj a fáj.

                   A szerelem, amiből az emberek olyan tornyot építettek, mint Bábel, három esztendő alatt annyit veszített emeleteiből, mint egy állandóan ostromlott vár.

                   Kitűnt, hogy a szerelem nem tart örökké, hanem olyan mulandó, hogy már nem is érdemes beszélni róla. Elmentek a harcosok, és itthon felejtették őket. Elmaradtak a levelek, és a szabadságos katonák visszakívánkoztak a frontra, nősténykutyák hemzsegtek a városon, aki valaha szerelmes volt, az is letagadta. Élvezetvágy, divat, kábultság és a mindennapiért való határtalan gond megingatta a nőket a régi, gyerekkori vagy még előbbi elhatározásukban, hogy életüket egyetlen szerelemnek szentelik.

                   A háború alatt már csak a Jókai-regényekben lehetett olvasni a sírig tartó hűségről és a hervadhatatlan érzelemről. Amennyi házasságtörést, léha ostobaságot, céda magaviseletet egy évtizeden át láttak a színpadokon, amelyet a háború előtt még olyan csodálkozva néztek, mint az állatkerti akváriumban  a tengeri csigákat - , a háború alatt felnyitották és megették a remeterákot. Ez a három esztendő a nők kimenője volt. Hosszú szabadságon voltak, próbára voltak téve, magukra hagyattak és legjobb, ha elfelejtjük a háromesztendős tapasztalatokat, mert mintha most kezdenének megjavulni, magukba szállni, visszakívánkozni a szabadságból a régi erkölcsös világba.

                   Bármennyire eldurvultak az erkölcsök, meztelenre vetkőzött a romlottság, a kéményekből dugja ki fejét az aljasság, és a tornyokra mászik a műveletlenség, a férfiak, különösen az eltávolodott katonák női dolgokban oly szemérmesen éreznek ma is, mint a háború előtt.

                   Ők nem tudják pontosan, hogy mi történt itthon az országban, amíg távol jártak, nem látták napról  napra meztelenebbre vetkőzni a nyomort és a szükséggel járó eltompulást; ők nem látták, hogy csupán a csalók, a börtönviseltek, a lelkiismeretlenek ettek pecsenyét, öltöztettek kedvükre nőt, beszéltek hangosan és henteregtek feltűnően.

                    Ők, a távollevők nem látták, hogyan szakad kétfelé a társadalom, a szegények és a gazdagok társadalmára, a kedves, finom, művelt emberekről hogyan szakadt le a cipő, hogyan értéktelenedett el életnek szorgalma, tanultsága, hogyan devalválódott a műveltség és a szívmentesség, hogyan pusztult el a lepkeszárny-gyengeségű női erény és hogyan taposott végig a városon a lúdtalpú pénz és otromba, zsíros szemét.

                                                                                                   Krúdy Gyula

       

                                                                      Imperialista háború

 

                   Ők ahhoz a nemzedékhez tartoztak, amelynek a 20. században a legnagyobb emberi próbákat kellett kibírnia és túlélnie.

                   Az bizonyos ma már, hogy az első világháború Európa népeinek életét felforgatta. Nemcsak az derült ki, hogy egy teljesen új típusú háború ölte mindkét oldalon az embereket, de az is: minden korábbi erkölcsi norma négy év alatt semmivé lett.

                   Gondoljunk az állóháború minden szörnyűségére! A gáztámadásokra, a mocskos lövészárkokra, az állóháború hihetetlen emberveszteséget követelő vérfürdőire, a Verdun-höz, Przemislhez hasonló mészárlásokra, a repülőgépek, a harckocsik bevetésére.

                   A marxista alapállás: az „imperialista háború” bélyegét mindkét harcoló félre rá lehet égetni. De leginkább a győztesekre! Az antant a háborúba világos céllal indult: Szétverni az Osztrák-Magyar Monarchiát! A legjobbkor, de „messziről jött” amerikai elnök, Wilson ábrándos béketerve.

Ki vette komolyan, amit maga sem gondolhatott komolyan?

                   A győztesek, napi politikai megfontolásból, vagy gazdasági kényszer hatása alatt, a jövőt kockáztatva, teret nyitottak az egész Európát minden addigi pestisjárványnál súlyosabban veszélyeztető fenyegetésnek, a bolsevik előretörésnek, a jobb sorsra érdemes Oroszország földjén. Dosztojevszkij és Tolsztoj hazájában.

                   Az első világháború volt az a kapu, amelyen át az emberiség történelmének legvéresebb, legocsmányabb korszakába lépett. Amelyben már csupa fasiszta- kommunista-imperialista mentalitású vezetőnek nyílt tér a legalantasabb emberi ösztönök kiélésére: Hitlertől, Churchilltől, Roosevelttől Sztálinon át egészen Benesig és a pogromgyártó népekig. Romániában, Szerbiában, Horvátországban. Aztán a világ más táján is, nemcsak Európában.

 

                                                                          A lógósok

 

                   Hogy miként vélekedtek a frontról hazatérő katonák? Arról érdemes idézni Jászi Oszkár mondatait. Bár ő is csak „lógós” volt, mint a legtöbb magyarországi liberális:

                   „Ha az elkínzott, elvérzett, eltetvesedett, félholtra koplalt frontkatonák hazatérnek s találkozni fognak beteg, elnyomorodott, uzsora és önkény által véresre mart családtagjaikkal vagy az urakká lett lógósokkal, vagy a kokottá lett asszonyaikkal, vagy idegen férfiak által fogant gyermekeikkel – akkor itt egy szörnyű istenítélet fog bekövetkezni. Oly aljas és oly rémes ez a háború, s nincs társadalom, melyben a frontra kikergetettek és a frontról kisvindlizettek osztályharca olyan kiélezett, tekintet nélküli és erőszakos lett volna, mint a magyar társadalomban, ahol jóformán az egész arisztokrácia, az egész gazdag dzsentri, az egész gazdag zsidóság, az egész sajtó, sőt az egész szocialista és szakszervezeti vezetőség is a frontszolgálat alól mentesítette magát.”

                    Nyugodtan a „lógósok” közé sorolhatta volna a kulákgyereket is, mert fel tudták mentetni a több száz hold birtokosai az egykéjüket, a sorozóbizottság lefizetett tagjaival, valami képzelt betegség címén. A második világháború idején is akadt rá példa. Elég volt, ha azt mondta rá az orvos, hogy lúdtalpas. Már gyűjthette is itthon tovább a vagyont, a besorozott szegény ember családja meg nélkülözhetett évekig, és sirathatta a harctereken elesett az apát vagy a fiút. Mert a háborúban is csak a szegények pusztultak.

                                                                  A nagyszüleim vesztesége

 

                   Az én anyai nagyapám, akiről a történetben szó van, háromszorosan is szenvedő alanya volt az európai háborúnak. Először azért, mert már korábban letöltötte a kötelező három évet a háború kezdete előtt, mégis behívták újra. Először a véres szerb frontra parancsolták, majd onnan az oroszok ellen keletre, aztán az áruló olaszok ellen Doberdóra, és végül újra az orosz frontra, ahol fogságba is esett.

                   Két évig semmit sem tudtak róla, de hála a lelki erejének és a józan paraszt eszének, nem állt be a vörösök közé vért ontani, hanem kalandos úton, a Kárpátokon át hazaszökött 1918 nyarán. Ezért születhetett meg az édesanyám 1919. június 29-én, Péter-Pál napján, a két fiú után harmadik gyerekként. Az édesanyja nevét kapta, ő is Eszter lett.                 

                    Bobek Eszter, a nagyanyám, ugyanolyan áldozata lett a háborúnak, mint az a frontkatona, aki súlyosan megsebesült. Ő a tisztességét vesztette el egy olyan Budapesten, ahol az utcán árulták magukat a nők. De finnyás nagyságos urak felhajtói rábírták a tiszta parasztasszonyokat a bűnre, és csapdába ejtették őket.

                   A nagyapám később meghallotta ezt a hűtlenséget, és egy életre befagyott közös sorsuk. Soha sehová sem mentek többé kéz a kézben, még a templom környékét is elkerülték. Éltek társas, eskü kötelezte, magányban – egyre távolodva egymástól. Szörnyű évtizedek lehettek a nagyapámnak, de talán nagyanyámnak is.

 

                                                              A keserű Raszkolnyikov

         

                  Napjainkig tervezem összeszedni azt az emberi hordalékot, amit az emberiség szennyes történelme a partra sodort, és iránytűt adni azok kezébe, akik ebben a 20. századi betű - és eseménydzsungelben el akarnak igazodni.

                  Csak Voltaire Candide című regényét kell elolvasni, és máris rájövünk, hogy milyen volt az a forrás, amely a 18. században, a „felvilágosodás” korában gennyes sebként mocskosan felfakadt.

                   Voltaire és hasonszőrű társai nagy buzgalmukban eljutottak odáig, hogy minden szerves fejlődés eredményeként létrejött filozófiát, vallást és kultúrát, a múlt értékeit, egy hanyag gesztussal a szemétdombra vetették.

                   Voltaire kortársa volt De Sade márki. Jaj a gyengének, mert a szadista kéjjel öl! A felvilágosodás gyermeke ő is. A felvilágosodás?  A legnagyobb sötétség zúdul Franciaországra a forradalommal. Annyi vér elfolyt, amivel malmokat lehetett volna hajtani. Egymásután születnek, és évekig tartanak a „permanens forradalmak”, amelyek felfalják saját gyermekeiket.

                   Hogy is mondja az elkeseredett Raszkolnyikov a Bűn és bűnhődésben ennek történelmi előzményeiről?

                   „Vért ontanak és ontottak, mióta világ a világ, ömlött, mint a zuhatag, a pezsgő, és aki ontotta, azt megkoszorúzták a Capitoliumon, és később az emberiség jótevőjének nevezték.”

                   Ez volt az a 18. századi szellemi lepra, amely tenyésztalaja Marx elméletének és programjának: „Kísértet járja be Európát – a kommunizmus kísértete. Reszkessenek az uralkodó osztályok a kommunista forradalomtól. A proletárok e forradalomban csak láncaikat veszthetik. Cserébe egy egész világot nyerhetnek. Világ proletárjai, egyesüljetek!”

                    Hogy mi történik a lenini, sztálini Szovjetunióban a láncokkal? Nos, erre még visszatérünk.

                   Szabadság, egyenlőség, testvériség? Kezdetben csak franciák irtották a franciákat.                 

                   - Halál reá, ki el nem ismeri! – kiált Madách Az ember tragédiájában, felismerve ezt a szörnyű paradoxont.                

                  Aztán a forradalom zászlaját egy zsarnok császár, a Nagy Forradalom gyermeke és örököse lobogtatta szerte Európában. Napóleon tömegeket mészároltatott le a szabadság nevében. Ugyanakkor feltámasztja a reakció összefogását minden igazságos függetlenségi mozgalom ellen. Akkor Szent Szövetségnek hívták. A huszadik században a „bankárok összeesküvésének” a kor egészséges emberi kultúrájának megsemmisítése érdekében.

 

                                                        Gazdag ember erdejében

                                                        Kék színű a falevél,

                                                        Kék elülről, kék belülről,

                                                        Éppen arra oly kevély.

                                                        Gazdag ember erdejében

                                                        Csupa bankó csüng a fán.

                                                        Üreg bankó, fiabankó,

                                                        Csak az Isten tudja, hány.

 

                                                        Gazdag ember erdejében

                                                        Nem dalolgat a rigó,

                                                        Csak a lombok duruzsolják:

                                                        Milliószor millió!

                                                        És sohajtoz és nyög és sír

                                                        Vérszagú, izgága szél.

                                                        Gazdag ember erdejében

                                                        Csak a gazdag ember él.

                                                        

                                                        Hárászkendő a nyakában,

                                                        Jár a szeme szerteszét,

                                                        Félrehajtja a falombot

                                                        És hallgatja a neszét.

                                                        Nézi, nézi a gyümölcsöt,

                                                        Amit a lomb rejteget:

                                                        Dúlt szemű és tátott szájú

                                                        Halott emberfejeket.

                                                                                                   Nadányi Zoltán

                                    

 

                                                                     Kapás Teréz

 

                     Kapás Teréz apám édesanyja volt, idős Ugranyecz András felesége. Róla, a fiáról és a szüleiről éppen 1916-ból maradt ránk egy közös kép.

                    Teréz rendkívüli egyéniség volt. Akik ismerték, csak csodálattal emlékeztek rá. Nem áldozata, de hőse volt a háborús időknek.

                   Életének vékony könyve már csak a kiválasztottak számára nyílik ki, mint nékem, a kései unokájának. A húsz oldalas könyvének, mert egy életév egyetlen oldal, tizennyolcadik lapján egy fényképre bukkant a sorok írója. Kapás Terézia, apai nagyanyám, ezzel üzent a doberdói frontra az urának:

                   „Ha jól megnézed ezt a képet, láthatod, hogy jól vagyunk, és egészségesek, mint a makk. Nézd meg jól! A fiad már kalapot hord, mert egy másfél éves fiatalember már adjon magára. Legalábbis egy rövid ideig hallgasson a fényképész szavára, és sírás nélkül viselje el a fején a kalapot. Olyan lett, mint egy törpe legény! A fényképész úr ragaszkodott hozzá, én meg nem vagyok ellenkezős fajta. Hiszen jól ismersz! Ha egy kicsit segítünk neki, már járni is tud. Az édesapámnak meg az édesanyámnak is nagyon tetszik a kép. Mindketten igen büszkék az unokájukra! Az ifjú Ugranyecz Andrásra!

                   Azt mondták, amikor a képet először megnézték:

                    - Még bele kell nőnie a kalapjába! No, majd meglátjuk húsz év múlva, amikor sorozásra indul!

                   Hála Istennek, az még nagyon messze van, és ha Isten segít, soha nem is lesz. Nem szeretném, hogy háborúba vinnék a fiamat is.

                    Elég baj az nekem, hogy állandó gyászban van a lelkem az uramért, aki a doberdói fronton néz szembe hónapokon át a halállal. Te is gyere minél előbb haza a katonaságtól, hogy ne kelljen állandóan ezt a gyászruhát hordanom.

                    Olyan vagyok benne, mint egy vénasszony! Azoknak illik is, de ha néha tükörbe nézek, megijedek magamtól. Ilyen vén lennék már tizennyolc éves koromban?

                   Te még emlékszem rám. Gyere haza minél előbb, és nyugtass meg engem! Véglegesen gyere haza, hogy vasárnaponként együtt járuljunk az Úr színe elé, és imádkozzunk együtt a fiunkért, édesapámért, édesanyámért, és mindenkiért, aki kedves a szívünknek.

                   Anyánk még mindig szereti a betűket, bár kéne már a szemére egy új okuláré. Legalább egy rövid szabadságot kérj a parancsnokodtól, hogy minél előbb örülhessünk neked. Egészségesen gyere vissza közénk, akik szeretünk! Vagy olyan messze van az a Doberdó?”

 

                                                              Egy korabeli megjegyzés

 

                   Aztán a huszadik oldalon egy idegen kéz írásával az alábbi olvasható:

                   „Bizony, nagyon, nagyon messze van, kedves fiatalasszony! Még az Óperenciás-tengeren is túl, ahogy a mesében mondják. Ott viaskodik a te urad is a sárkánnyal. Vad sziklák között, ahol a holtakat napokig nem tudják eltemetni, mert ennyi puha föld sincs szemfedőnek.

                   Az élő katonák, a te urad is, úgy járkálnak bajtársaik hullái között, hogy megutálják még a holttestüket is.

                   Azokat az egykor élt fiúkat, akikkel együtt vigadtak még odafelé a katonavonaton, és együtt énekelték szakadó szívvel az új katonanótát:

 

                                                      Ha kimegyek a doberdói harctérre,

                                                      Föltekintek a csillagos nagy égre:

                                                      Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

                                                      Merre sirat engem az édesanyám?

 

                   Bizony, bizony, nagyon messze van a sok millió szájból és szívből elátkozott Doberdó és Isonzó, ahol feláldozzák a legderekabb magyar katonák tízezreit.

                   Az sem biztos, hogy ez a fénykép valaha odatalál, mert ott minden mozgásra, mint az égen köröző sas, rögtön lecsap a halál.

                   Az uradat még ezen az őszön haza engedik egy rövid eltávozásra, mert emberséges a parancsnok úr. De jövő tavaszra is, hogy a temetésed előtt egy utolsó pillantást vethessen rád. Mert áldott méhedben a két találkozás között megszületni készül egy aprócska élet formájában a halál. Józsikának hívják, és gyorsan meg is keresztelik, mert az édesanyjában, a gyerekében csak néhány napnyi élet maradt. És megy a gyors üzenet a frontra, arra az elátkozottra:

                     „Ugranyecz Andrást engedjék haza eltávozásra, mert szülésben meghalt a felesége.”

                   Az uradból először fölszakad a sírás. Aztán engedélyt kér, hogy vonatra szállhasson. De olyan szükség van a halál mezején minden emberre, hogy alaposan megérdeklődik, nehogy a halál elől meneküljön egy halott asszonyhoz. Levél a helyi plébánoshoz, onnan vissza frontra.

                   Amikor hazafelé hozza a szerelvény a csonka és félholt bajtársakkal együtt, talán egy kis örömet is érez, mert a férfi az igazán gyenge lény: Hátha ez a néhány otthon töltött óra fog megmenteni rokkantságtól.

                    - Látod, milyen esendőek ezek az életbe foggal-körömmel kapaszkodó férfiak!

                   Te még holtan is vársz rá. Mert úgy illik, hogy a temetésed előtt a hites urad legalább egy búcsúpillantást vessen rád.

                   Amíg az otthoniak várakoznak, a könnyű testedet egy lócára fektetik, és egy állandóan hűvös vizű dézsára teszik. Közben csodálkoznak, hogy szinte nincs is súlya a testednek. A lelked volt, a szenvedő, előre látó lelked a nehéz, egész fiatal életedben, tele a másokért aggódó szeretettel.

                   A szoba közepére teszik a tested, hogy első pillantásod a belépő uradra essen, bár barna szemeidet már napokkal előbb örökre lezártad.

                   Fekszel fekete ruhában a fekete ravatalon összekulcsolt kezekkel, amelyeket a rózsafüzér kapcsol össze, és vársz. Számodra már nincs idő, sem múlt, sem jelen, sem jövendő. A te időd az örökkévalóság.

                   Együtt várakoznak veled minden éjszaka a virrasztó utcabeli asszonyok a márvány tested mellett, és százszor is elmondják a fájdalmas rózsafüzér könyörgéseit.

                   Édesapád, szegény, pedig szívszakadva hordja a tested alá a mindig hűvös kútvizet, és közben minden nappal egy évet öregszik. Legszívesebben veled halna maga is.

                   Igaz, hogy júniusban már meleg napok járnak, és az ablakot nyitva kell tartani, de mi bomlana szét ebben a fehér márvánnyá változott fiatal testben?

                   Végre megérkezik az urad, és katonasapkáját megilletődve emeli, amikor a tested mellé térdel. Imádkozik, és a búcsúpillantása márvány arcodra esik. De nem ismer föl téged, aki maga voltál az élet, és az életek anyja.

                   Aztán gyorsan elhantolnak, mint egy harctéri halottat, csak a puha itthoni földbe. Egyedül édesapád sirat még akkor is, amikor kifordul az udvarból ringó testeddel a gyászkocsi, és meg sem áll a végső állomásig, a minden testnek útján. Csak az a szomorú, hogy a te utad olyan rövid volt. A vége: Életet termő hősi halál!

 

                                                                Nyugdíjas a temetőben

                 

                   A temető olyan, mint a mágnes. Magához rántja a gondolatokat, és megtanítja gondozni az emlékeket és a sírok virágait. Minél idősebb az ember, annál gyakrabban. Kivétel nélkül mindannyian itt pihennek, akik elődeim voltak. A végső nyugdíjat ide utalták ki.

                   Majdnem minden második síremléken korpusz: kőből, alumíniumból, újabban vasból. A Krisztus-testek nyáron a hőségtől szenvednek, télen a fagyos éjszakáktól. És szenvednek a betonbunkerek mélyén a holtak, mert a föld pórusain át nem jut hozzájuk egy lélegzetnyi levegő sem. Mennyivel magasztosabb egy hindu szertartás, ahonnan egyenesen a mindenség kapja vissza a lángoló test minden elemét.

                    A talpunk alatt nyugvókról régen lehámlott a hús, és a csalódott férgek tovább álltak. Már csak a csontokat fedi a puha, sárga homok.

                    De miért kell még a betonfödél is? Azt hiszem, megtaláltam rá a választ. Az egyik embertársam sírkövén, akit öt éve temettek, az alábbi hamis melódia szól:

 

                                             „Temetőbe száll szívünk, s megáll egy sír fölött,

                                              Amelyben egy drága szív tőlünk elföldeltetett.

                                              Lelkünk zokogva hull rá, s keresztjén sírva sír.

                                              Nincsen a temetőben egy ily DRÁGA sír.”

 

                    Azt hiszem, hogy ebben a „fűzfa-dalban” a legfontosabb szó: a „drága”. Tudom, hogy most félreértem, de ez szándékos neveletlenség. A régiek igen bölcsen azt mondották:

 - A halálban mindenki egyforma.                  

                   De a körítésben és a kerítésben már nagyok a különbségek! Itt, kérem, mint ügetőn a paripák, a kripták versenyeznek!

                   Az egykor volt jól menő cukrászé fekete márványból épült. A borhamisítók népes csapatáé csak szürkéből. Ez szolidabb típus, de még mindig kő, bár csak hazai robbantásból. Majd jön az egérszürke köznép műkő- és betonszarkofágja, ami súlyával gondoskodik arról, hogy számukra is nehéz legyen az ígért feltámadás.

                    Igen hangosan kell majd fújnia Gábor arkangyalnak, és erre a különleges alkalomra szerződtetett, zsoldos angyali légiónak, hogy a harsonák szavát mindannyian meghallják.

                   Csak az a nagy kérdés, miként jelentkezzenek azok, akik a régi temetőből lettek szétszórva? Az egyik a közeli mocsár feltöltött földjéből üti föl a fejét, a másik egy disznóól alól kiáltozza majd a „jelent”? Valahogy másként lesz ez! A csontoknak semmi közük nem lesz a lélek megítéléséhez. Kivéve a „gerincet”!

                                                                           A bibliai ígéret

 

                   Ha a bibliai ígéret valósul meg, az lesz a szerencsésebb, akinek csak betonkeretre futja, amiben bőségesen kihajtanak a vadvirágok, és lesz belőle, ha az utódnak van némi fantáziája, egy hatalmas virágváza. A feltámadáskor nem kell a betonfödelet, mint egykor Krisztus urunknak kőajtót, a hit erejével félretaszítania. Mi lesz azzal, akinek nem volt akkora hite sem, mint egy mustármag?

                   Van néhány fakeresztes sírhalom is. Ide temették azokat, akiknek se kutyájuk, se macskájuk nem maradt. Akad közöttük olyan begyöpösödött fejű emberpár is, amely úgy meggyűlölte a fiát, a lányát, az unokáit, hogy a házát a végrendeletében az önkormányzatnak adományozta – egy látványos búcsúztatóért cserébe.

                    A polgárok mestere kifizeti a temetést, mert végül is mindenkit el kell takarítani. Zsebre vágja a makacs öregek pénzét, azután fütyül a sírhalmokra.

                    Ott árválkodnak a betonrengetegben, majd rövidesen leázik a fakeresztről a név, és a besüppedt sír helyén megjelenik egy új szemétrakás. Ha elég sűrű a gaz, egy kóbor kutya veti oda vackát, hogy világra hozza vak és nyüzsgő kölykeit, és védi őket veszett haraggal, míg egy kóbor vadász agyon nem lövi szegényt.

                   Vajon a férgek, azok ott lenn, hogyan vélekednek kihűlt testünkről? Fanyalogva rágják be magukat a vén húsba, és csettintenek, ha fiatal húst emésztenek?

                    Hiszen, akármennyit zabáltunk életünkben, kilencvenévesen már csak csont és bőr az ember. Még egy rövid ideig élő, azután halott múmia.

                    Vagy olyan édes az öregek húsa, mint az aszalt szilváé? Ami ott ráncosodott a nagyanyám napsütötte asztalán, amikor én még kis srác voltam. Lehet, hogy kapósabb a napszítta, ráncos test maradéka a férgek lakomáján?

                   Morbid, ízléstelen és múltban járkáló gondolatok ezek, de már régen itt toporgok a sorban, és túlságosan előzékenyen várom, hogy megtölthessem a kannám a csapnál, hogy meglocsolhassam a virágaimat. Csupa öregasszony sorakozik előttem – mögöttem a szegény „sorsból”: bérlocsolók.

                    Pénzes Pálok fogadják fel őket tavasztól egészen Mindenszentekig a sírok gondozására. Nyugdíj-kiegészítésnek jól jön síronként, szégyenkező bevallásuk szerint, a havi ezer forint.

                   Van, aki öt-hat helyet is vállal. Van, aki öt-hat Pénzes Pali helyett is vállal. Akad közöttük olyan, akit nemrég erősítettek meg csípőprotézissel, de csinálja.

                    Nem karral nyomja a kút karját, hanem a farával, mert az, hála a hálapénznek, most már sokkal erősebb. Megdolgozik a fizetésért lelkiismeretesen, a következő protézisig.

                   Halottak napján meg úgyis találkoznak a rokonok, és akkor vesznek a sírra száz szál gyertyát, hogy az égieket is becsapják a fényözönnel: „Szép boltosné, száz szál gyertyát, ide a márványra!” Csak világítson napnyugtától napkeltéig, kivilágos-kivirradtig, a pénz és az emlékezés hideg lángja!

 

                                                                          Aki tanár maradt

                                                         

                    Igencsak tévednek azok, akik azt gondolják, hogy „úr” marad élete végéig egy lelkes tanár a bumfordi tanítványainak. A többség észre sem veszi, vagy ha felismeri, a piszkos szélvédő árnyékába bújik, hogy ne kelljen bólintania. Mit tehet egy nyugdíjas hatvanhatos, aki már nem úr többé, de tanár maradt?

                    Milyen elfoglaltságot „kínál”, mint az áruházláncok a vásárlóknak, a hátralévő életdarab egy falusi „lámpásnak”, amelyből kifogyogat a petróleum?

                    Olyan társat kell keresnie, egy Barátot, ha kutya is, amelyiknek bármikor kérdést lehet feltenni, és bizonyos lehetek benne, nem fog butaságot válaszolni.

                    Ez a társ már nem lehet egy türelmetlen ember, hanem egy béketűrő lény, egy kenyérszínű magyar vizsla. Majd csak egymáshoz szokik ez a két magyar, és ehhez szükség van egy pórázra is. Csak arra kell vigyázni, hogy ne legyen se tág, se szűk, hanem éppen passzentos. Sem túl hosszú, sem túl rövid, mert a szabadság illúziójától még egy kutyát sem szabad megfosztani.

                    Együtt indulunk keresni az elmúlt élet emlékeit. Jókat, rosszakat egyaránt. Mert ma már, amikor izmaim lazulnak / Még hogy lazulnak? Inkább keményednek! /, bizony dicséretes volt a 140 centi feletti ugrás, amikor 170 alatt magasodtam. Nem szólva az öt méternél hosszabb távolságról, mert ezt szemérmességem tiltja, és mert „az öndicséret büdös”, így hallottam gyerekkoromban az anyámtól, hogy olyan fenemód fölvágjak vele. Gyors volt a rajtom!

                    Ma már csak kocogni tudok, de olyan merev lábakkal, mintha mankóval járnék. No, legyen vége a panaszáradatnak, mielőtt zúgva-bőgve törné át a gátat, mert el akarja nyelni a világot!

 

                                                              

                                                            Ennél különb nép nincs a világon

 

                   Ez az idézet nem tőlem származik, de teljesen egyetértek vele. Steingassner István, azaz Tömörkény István állapította meg időben megelőzve még engem is. Ő a Balkánon katonáskodott, mint első alkalommal a vitéz nagyapám, és ottani kaszárnyában kialakult képet csak fölerősítette a szeged környéki világ népének alapos megismerése. Régi pénzek, régi erkölcsök:

                   „- Hát nem pénzért hoztam én ezt ide, hanem emlékbe. Mit tetszik gondolni?

                    Hát mit tetszek gondolni? Azt gondolom, amit már jó egynéhány évtized óta gondolok: hogy ennél különb nép nincs a világon.”                                                                                                                                                                                   

                   A magyarok mellett a másik tisztességes, mert a szövetségeseit a saját kárán is segítő nép, az orosz volt. Mindkét országban, a vereség zűrzavarát kihasználva, hatalomra kerültek a bolsevikok. Nálunk, hála Istennek, akkor csak 133 napra, de Oroszországban 70 évre.

                   De volt egy nagyon értelmes, már-már zseniálisnak nevezhető angol, a titkosszolgálat vezetője, Sidney Reilly–nek hívták, aki időben fölismerte az egész emberiséget fenyegető, hatalmas veszélyt Lenin megjelenésekor. A londoni főhadiszállásra küldött rövid megállapításai rendkívüli jóserővel rendelkeztek:

                   „A németek emberi lények. Még azt is megengedhetjük magunknak, hogy legyőzzenek bennünket. Itt, Moszkvában az emberi faj ősellensége nő nagyra. Ha a civilizáció nem csap le idejekorán, és nem zúzza szét ezt a rémet, akkor ez végül is elhatalmasodik majd a civilizáción.

                   Ezt az ocsmány fajzatot, amely most Oroszországban megszületett, mindenáron meg kell semmisíteni! Békét Németországgal! Igen, békét Németországgal, békét mindenkivel! Csupán egy ellenség van; az emberiségnek Szent Szövetségbe kell tömörülnie az éjszaka eme lidércnyomása ellen!”

                                                            A Kommunizmus fekete könyve

 

                   1918 elején, a helyszínen, állapította meg, és mennyire igaza volt: leninizmus, sztálinizmus. Nálunk a Rákosi-rendszer, a Kádár-rezsim, és világ hány országában, hány millió emberéletet követelő szörnyűség szabadult a világra. A Kommunizmus fekete könyve ezt ma már fehéren-feketén bizonyítja! Bár többnyire nem nevezi nevén a gyilkosokat, csak a tervezőket.

                  Meg kellett várni, amíg magától ki nem múlott! Legalább 100 millió ártatlan emberi életet oltott ki világszerte! Ha nem többet még ennél is! És senkit nem vontak érte felelősségre! Sem a Szovjetunióban, sem Magyarországon.

                   De Sidney Rielly főnökeinek igen alacsony volt a politikai horizontja. Csak addig terjedt, hogy a közép-európai térséget, a Duna-tájat acsarkodó kis népek börtönévé tegyék. Előkészítve ezzel az első világháború folytatását.

                                                              Dosztojevszkij és Sigaljov

 

                   A Párizsi Kommün és a nyugati szocializmus nem akar különbségeket, egyenlőséget akar, és levágja Shakespeare és Raffaello fejét.

                   Az évszázad végét olyan világrengés jelzi majd, amilyen még sohasem volt. Oroszország legyen készen, ne mozduljon, figyeljen és várjon! Csak bele ne vonják Oroszországot a szövetségbe!

                   De meg is jövendölte, hogy milyen ideológiai alapvetésű lesz az eljövendő katasztrófális rendszer, Ördögök című regényében. Sigaljov, egyik zsidó felforgató, beszél:

                   „Miután energiámat annak a kérdésnek szenteltem, hogy milyen lesz a jövendő társadadalom szociális berendezkedése, amely majd felváltja a mostanit, arra a meggyőződésre jutottam, hogy a társadalmi rendszerek alkotói, a legrégibb időktől napjainkig, 1875-ig, mind álmodozók, mesemondók, önmaguknak ellentmondó tökfilkók voltak, akik egy szemernyit sem értettek a természettudományokhoz, meg ahhoz a furcsa állathoz, amelyet embernek neveznek.

                   Platon, Rousseau, Fourier, ezek alumíniumoszlopok – mind legfeljebb holmi verebeknek jók, nem pedig az emberi társadalomnak. De mivel a jövendő társadalom megrajzolására éppen most van szükség, amikor végre mindnyájan cselekedni készülünk, hogy többé már ne csak töprengjünk – én ezennel előterjesztem a világ berendezésének magam alkotta rendszerét. Itt van! Lehetőleg rövidített formában akartam ismertetni könyvemet a gyűlés előtt; de látom, hogy rengeteg újabb szóbeli magyarázatot kell fűznöm a könyvemhez, ezért az egész ismertetéséhez – a fejezetek számának megfelelően – legalább tíz estére lesz szükségem. Ezenkívül előre bejelentem, hogy rendszerem nincs befejezve.

                   Belebonyolódtam a tulajdon adataimba, és végkövetkeztetésem szöges ellentétben áll azzal az eredeti gondolattal, amelyből kiindulok. Bár a korlátlan szabadságból indulok ki, a végén a korlátlan zsarnoksághoz jutok el. Mindazonáltal hozzáteszem, hogy a társadalmi képletnek általam javasolt megoldásán kívül semmilyen más megoldás sincsen”

                   A sánta tanár kommentárja:

                  „Itt nem erről van szó, uraim! Sigaljov úr nagyon is odaadóan foglalkozik feladatával, amellett pedig szerény. Én ismerem a könyvét. A kérdés végleges megoldásaként azt javasolja, hogy az emberiséget osszuk két egyenlőtlen részre. Egytized része személyes szabadságot kap és korlátlan jogot, hogy rendelkezzék a többi kilenctizeddel. Azok, pedig szükségképpen elvesztik személyiségüket, és valamilyen nyájjá változnak, és a határtalan engedelmesség közepette, újjászületések sorozata után elérik az őseredeti ártatlanságot, amolyan ősi paradicsomot, bár különben ezek dolgozni fognak. Azok az intézkedések, amelyeket a szerző ajánl: hogyan fosszuk meg akaratától az emberiség kilenctizedét, egész nemzedékek átnevelése révén hogyan változtassuk nyájjá – igen figyelemre méltók, természeti tényeken alapulnak, és nagyon logikusak.”

                    A megvalósult leninizmus-sztálinizmus szovjetunióbeli gyakorlata félelmetes pontossággal ezt hajtotta végre. De a későbbi „szocializmusok”is szerte a világon. Ljamsin ajánlatát is megfogadták:

              ”Én pedig, paradicsom helyett, fognám az emberiségnek azt a kilenctizedét, és a levegőbe röpíteném, csak művelt emberek kis csoportját hagynám meg, azokat, akik aztán művelt emberhez méltóan élnek, éldegélnének”.

                    Ez már a gulág világához, és az ukránok éhhalállal történő likvidálásához vezet el bennünket. No, meg a tizenhárom millió szovjet katonaáldozathoz.

                 

                                                              Bolsijárás Magyarországon

 

                   A demagóg kommunista ígérgetés és bujtogatás hatására Budapesten állandósultak a Károlyi-kormányok elleni tüntetések. No, nem Linder Béla „hadügyminiszter” ellen tüntettek, aki nem akart katonát látni Magyarországon, holott a szomszédban lakó nemzetiségek keményen együtt tartották a háború végén is haderejüket.

                   Annyira elszemtelenedtek a Moszkvából megérkezett internacionalisták, hogy még a Népszava székházát is megtámadták, mert számukra kellemetlen cikkeket jelentetett meg. Február 20-án megölték a szerkesztőség hat védőjét, köztük rendőröket is. Erre a kormány a kommunisták vezetőit a Gyűjtőfogházba zárta, és jól el is lazsnakoltatta. A lapjukat, a Vörös Újságot pedig betiltotta. De az idő és a Károlyi-kormány „zsenialitása” nekik dolgozott.

                   Jellemző, hogy a Népszava is szócsövükké vált, és a mindenkit fenyegető”fekete ellenforradalomnak” bélyegezte meg a polgári, kereszténydemokrata és kisgazda pártból szerveződő koalíciót. Az érintettek hiába tiltakoztak, hogy politikai harcukban mellőzik a rágalmazást, a gyűlölködést, e mérgezett fegyverek használatát, amelyek egy szabad ország népéhez méltatlanok. A kommunisták továbbra is a ”fekete koalícióval„- tulajdonképpen egy demokratikus fordulat lehetőségével  - fenyegették a főváros lakosságát.

                    Közben január végére a román csapatok elérték Erdély nyugati határát. De ez olyan keveset érdekelt a hatalomra áhítozók közül!

 

                                                              Szabó Dezső emlékezik

 

                   A Nyugati pályaudvart még nem látták, de már egy nagy emberzúgás széles hullámai verték a levegőt. Nyers és vad volt e zúgás, néha mintha jajkiáltások, néha mintha fenyegetések vad csalitja lett volna. Néha egy pillanatra sötét, nehéz morgássá tompult, mintha sötét éjjel egy roppant komondor morogna valami közeledő ellenségre. Egy szer aztán odaérkeztek a pályaudvar elé.

                   Az egész tér folyton szakadó egybeáradása volt. Egynéhány forradalmi miniszter megérkezését várták, akik az antant újabb parancsát fogják szétosztani az országnak, ezért csődültek ide. Közben különböző bizottságok, szakszervezetek, tüntető csoportok vonultak jobbra-balra. A tér közepén két egymásra rakott láda tetején egy szónok osztotta szét tüdejét s a tömeg egy része köréje gyűlt. Messzire csak hangjának éles rikácsolása hallatszott, de ennek a szavahullott hangnak is volt annyi értelme, hogy dühöt szúrjon a vérbe, mint egy távolról hajított mérgezett tőr.

                   A falakon, a kirakatok üvegjein, a szükséghely oldalain, lámpák póznáin: minden tenyérnyi helyen kis, nagy és óriási plakátok üvöltöttek. A kirakatok üvegjei teljesen el voltak borítva ilyen plakátokkal, és ezek a vértől csorduló, vérre uszító, ordító plakátok, ordító plakátok a remegő boltos rimánkodó kezei voltak. Az Istenért, ne bántsatok, ne jusson eszetekbe a pénzem!

                   Egyik vörös plakáton óriási fekete betűkkel Petőfi: Itt a nyilam, mibe lőjem, királyi szék áll előttem-kezdetű költeménye volt. Egy másik fehér plakáton az előtérben pedig vérvörös betűk kiáltották: Akasszátok fel a királyokat! Egy plakát – száz és száz példányban ragasztva ide ide is, oda is, a szétmarcangolt ország tetemét mutatja, fölötte három lobogó kiáltással: Nem! Nem! Soha!

                   A pályaudvarról nagy tömeg újonnan érkezett katona vonult a Váci körút felé. Rendetlen rendben, lefegyverezve, rongyosan, piszkosan, álomtól súlyos léptekkel mentek előre. Vakon néző fáradt szemükkel fel-felnéztek a szónokra, és alvó arccal tovább haladtak. Látszott rajtuk, hogy a külvilág bomlott mozgásai nem hatnak be végtelen fáradtságukba. Utánuk savanyú izzadtságszag töltötte meg a levegőt.

                   A Deák tér felé mentek felvonuló embercsoportok s rohanó katonai gépkocsik közt. Az utcákon mindenütt feltűnően sok volt a zsidó, köztük igen sok katonának vagy tengerésznek öltözve, nyakig felfegyverkezve. Voltak ezek között most érkezett palesztinai, balkáni, galíciai bécsi és más vidéki zsidók, kik a nagy hulla elzuhanására a világ minden részéről idefutottak. Az százezernyi embermozaiknak egységet, az utcák tántorgó lelkének irányt a cionisták apró csapatai vagy egyes külön dolgozó tagjai adtak, akik bölcs stratégiával foglalták el a nagyváros lelkét.

                   Itt is, ott is lehetett őket látni köréjük csődült emberek közt, mindenütt ugyanazon szavakkal dobolva a feszült lelkeken, a papok, grófok, a magyar sovinizmus, az irtózatos bálvány: a haza ellen, mely felfalja gyermekeit s a kerítő Egyház ellen, mely beszenteli a véres áldozatokat.

                                                                             Szabó Dezső: Megered az eső / részlet /

 

                                                                 Károlyit puccsolták

 

                   A minisztertanács utolsó ülése után Károlyi, mint köztársasági elnök úr, az új kormány kinevezésére várt. Este azonban telefonon közölték vele, hogy a Munkástanács jóváhagyta a két munkáspárt egyesülését, kikiáltotta a proletárdiktatúrát. Károlyi fogta a cilinderét, és „balra el”, ahogy a színpadi szerzők, még a történelem színpadán is, kiadják a leszerepelt aktor számára az utasítást.

                   A Katonatanács pedig megszállta rendőrkapitányságot, és a Gellért-hegyen elhelyezett tüzérségüknek meghagyta, hogy ellenállás estén lőjék a Várban lévő épületeket. Pétervári mintára egy kis bolsevik forradalmat kreáltak, puccsal és palotaostrommal, a la Téli Palota.

                                                                    

                                                              Szamuely és a Lenin – fiúk

 

                    Az ország vidéki népére meg rászabadították a Lenin-fiúkat és a véres szájú Szamuelyt, aki Győrött húsvét vasárnapján így szónokolt:

                   „A hatalom a kezünkben van, aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani, az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különös áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér omoljon. A vértől nem kell félni. A vér-acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely az igazi kommunizmushoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát.”

                   Jól felmondta a moszkvai leckét Lenin egyik hűséges magyar tanítványa. A történelem fintora, hogy éppen a nyugati határszélen esett hurokba, és lőtte főbe magát augusztus elején.

              Kecelre is elküldte két ideológiailag kiképzett fiatal aktivistáját Kun Béla, hogy felvilágosítsák a begyepesedett agyú, ostoba parasztokat a várható földi paradicsom állapotairól. A községháza előtt rendezték a népgyűlést, ahol a két vendéget Zsoldos Joachim elvtárs, a helyi proletárhatalom képviselője szervírozta a népnek. Amikor szólásra emelkedett az első, még tapsot is kapott. Ki tudja, hátha pénzt osztogatnak a végén!

                   Az első figura elmagyarázta, hogy a föld azé legyen, aki megműveli. Helyeslő morgás. De még inkább azé, aki a birtokát a szövetkezetbe adja, ahol majd okosabban fogják megművelni.

                   Ezzel tulajdonképpen el is dőlt a meccs. A virágzó jövőt emlegetett az elvtárs, de a helyi proletárok már gyors tempóban mentették ki vendégeiket a tömegből. Vér egy csepp sem omlott. De ezek a futástól és bosszútól lihegő propagandisták panaszt tettek Szamuely elvtársnál a keceli parasztok műveletlensége miatt.

                    És a bolsevik forradalmárt nem arról lehet felismerni, hogy elkotródik, hanem arról, hogy véres bosszút áll.

                   Elküldték tehát Sós István elvtársat és alvilági egyénekből verbuvált szabadcsapatát, hogy móresre tanítsa a kecelieket. Kiskunhalas felől közeledtek a falu felé, géppuskával, puskákkal, pisztolyokkal, proletár szívvel és etikával fölfegyverkezve.

                    Két értelmes parasztember követségbe ment eléjük: Árvai András és Flaisz Mihály. Kérték őket, hogy ne bántsák a falut. Fehér zászló nem volt ugyan náluk, de szívükben békesség lakozott.

                   Igen tréfás ember volt a parancsnok, Sós István elvtárs. Árvai András fejének szegezte a kérdést és a pisztolyát:                     

                    „Ugye te is fehér vagy, mint mi?”

                   Szegény Árvai András ijedtében nem volt se élő, se holt. Hát azt válaszolta, hogy ő is fehér. Rögtön öt golyót lőtt bele a tréfás kedvű parancsnok. Egyet a fejbe, a többit a szerencsétlen ember elhanyatló testébe.

                   Aztán ünnepélyesen bevonultak a falu központjába, ahol rögtön megtalálták a plébániát, és a benne lakó osztályellenséget. Pisztolya agyával kopogtatott be Sós, és Vajay László káplán nyitotta ki előtte ajtót. Őt a küszöbön lelőtte, majd berontott a plébániára, és lövöldözött Kurcz Adolf plébánosra, annak húgára, de szerencsére még a menekülők után vágott kézigránát sem okozott súlyos sérülést.

                   De bejárták a határt is. Vadászgattak az emberekre. Istenem, a vadászat nemcsak úri passzió!

                    A szarkási szőlők egyik pincéjében kér férfi iszogatott éppen: Lajkó M. András és Halász József, akinek meg ez volt a passziója. A vörösök közül Kelemen István rájuk talált, és mint a pince „sötétjében bujkáló ellenforradalmárokat”, nemes egyszerűséggel meglőtte. Aztán, mivel egyik lövés sem volt halálos, a sebesültek fejét puskatussal szétverte.

                   Így lövöldözgettek agyon huszonöt férfit, huszonhatodikat, Csóti Ferencet, akit fölbujtónak nevezett meg Zsoldos Joachim János, a falu központjában, szemben az Isten házával, fölakasztották. Semmibe vették a parasztembert, mert a proletariátus öntudatos képviselői voltak. Nem volt elég a világháború mérhetetlen véráldozata, ezek a bátor „lógósok” így találtak rá, ellenséget kutatva, a védtelen parasztokra.

                   Sós István három rendbeli gyilkosságért a törvényszék halálra ítélte és felakasztották. Zsoldos Joachimot, a helyi direktórium vezetőjét, Kalocsára vitték, és ott ismeretlen véget ért. Halhatatlan nevére egy utca vigyáz. A nép csak Zsoldos utcának hívja, keresztnév nélkül.

          

                                                                 Jászi Oszkár a parasztságról

 

                   Hogyan vélekedtek az internacionalisták a magyar nép zöméről, a parasztságról?

                   „A paraszt számukra a butaságot és a reakciót jelentette, akivel szemben a legfiatalabb és leghosszabb hajú propagandista gyerek is azt a megvetést és lenézést érezte, mint az átlag amerikai a négerrel szemben. Micsoda alacsony és alárendelt embertípus ez, mely hagyományosan vallásos és nemzeti, s amelynek durva agya nem akar megnyílni a marxizmus egyedül üdvözítő igazságainak és a freudizmus misztériumainak.

                    Ez a kommunista átlagtípus némi részben feleletet ad arra a kérdésre, hogy miért került ki a kommunista vezérkarnak legalábbis 95%-a a zsidóságból. Az is kétségtelen, hogy ez volt az első alkalom, amikor egy világtörténelmi mozgalomban a zsidóság minden fék és korlát nélkül érvényesülhetett, tehát szabadon fejthette ki a benne évszázadokon át szunnyadó erőket és tendenciákat.”

                   Most a szavadon foglak, Jászi Oszkár! A legutóbbi, tőled származó, idézetben arról írtál, hogy a gazdag zsidók gyerekei megúszták a lövészárkok háborúját. De én állítom, hogy minden boltos zsidónak volt annyi pénze, hogy megvegye a fia életét.

                    Ezek szerint ezek a fiúkák, csak védtelen parasztemberek lemészárlására specializálták magukat, bizonyos világmozgalom érdekében. Egy véres világháború nem elég komoly világmozgalom, kedves liberálisom?

                    Ugyanezt művelték az orosz muzsikok millióival, mert Sztálin elvtárs hagyta őket vadászni. Tényleg nem volt sem fék, sem korlát! De az idézet befejezése se kutya:

                   „Mégis, tökéletesen hibás az a gyakran hallható reakciós vélemény, hogy a bolsevizmust egyszerűen a zsidók alkották. Igaz csak annyi, hogy a földoszlás, a forradalom és kommunista istenországának lelki szintézise iránt a zsidóság különös hajlamosságot tanúsított.”

                  NB: Jön a szerecsenmosdatás! Azzal a szappannal, hogy mindeme aljasság a „kommunista istenország” érdekében történt. Milyen kár, hogy nem érted meg a „kommunista istenország” csúfos összeomlását, ahonnan pánikszerűen elmenekültek a zsidók, amikor a falai fenyegetően leomlottak, és nem ismerted meg az ebben élő népek szenvedéseit. Erre pedig csak az Úristennél a bocsánat.

                   Micsoda farizeus duma! Hiába, csiszolt agyú nép ez, csak egy kissé primitív módszerei vannak. Ölni, vágni, ütni! – ez az ultima ratió, a végső érvük.

 

                                                                     Jegyezzük föl!

 

                    Jegyezzük föl azoknak a keceli honpolgároknak a nevét, akik a vérengzés után is / 26 halott és 5 súlyosan sebesült! / vállalták a direktóriumi tagságot!

                   Topolai Vince, Erdélyi Gábor, Morvai András, Jónás István, Zsember Dezső, Csernák József, Schönfelder Ferenc, Pásztor Sándor, Szömörődi Mihály, Kovács István, Horgál/?/ János, Béleczki Ferenc, Nikli József, Ádám Antal, Czobán Ernő, Erdélyi Imre, Hunyadi András, Flaisz Mihály, Antóni József, Halmos Ferenc.

                                                                    

                                                              Mit tudtak erről Nyugaton?

 

                   És hallottak-e ezekről az aljasságokról a művelt, sajtószabadságos Nyugaton? Azokról a vérengzésekről, amiket például Kecelen, és még jó néhány helyén a hazának, elkövettek a „kommunista istenország” vitéz katonái, akiknek a tekintélyes része, főleg irányítója, zsidó volt. Ha nem vettek róluk tudomást, akkor cinkosaik voltak.

                    Bezzeg, amikor a vörös fenevadakat felelősségre vonták, minden nyugati sajtóorgánum azokról a perekről cikkezett. Természetesen elítélték a barbár magyarokat, mert az egy ázsiai horda, amelyet már csak ezért is meg kell büntetni Trianonban.

                                                                    

                                                               Kosztolányi és Kun

 

                   Hallgassunk inkább Kosztolányi Dezsőnére, aki a férjével meglátogatta Kunékat!

                   „Károlyi Mihály még regnált, de az árnyékában már a hatalom átvételére készülődtek a magyar bolsevikok.

                   Felbukkan Kun Béla neve. Az uram egyre álmélkodik. Kun Bélával valamikor egy szobában dolgozott a Pesti Naplónál, a szomszédos íróasztalnál. Nem gondolta volna, hogy valamikor komolyan is kell venni.

                   „Te, én felmegyek Kun Bélához – mondja nekem egy napon. – Gyere velem. Kíváncsi vagyok, mi ez itt.”

                   A Visegrádi utcai lakás előszobájában elszánt tengerészfiúk ülnek. Kun Béla felesége és cicomásan öltözött kislánya fogad bennünket. Az uram kedves bókokat mond a gyerekeknek, dicséri a proletár főnökkisasszony szép ruháját. Aztán bemegyünk a másik szobába, Egyedül maradunk Kun Bélával.

                   „Mondd, mi ez itt, öregem? - kérdezi súgva, pajtási cinkossággal, kíváncsian megfeszített karral, csodálkozó tenyérrel Kun Bélától, és várja, hogy a régi „vagány” újságírótárs fél szemével hunyorogva, csibészesen röhögve bevallja, hogy az egész csak móka, nem kell izgulni.

                   Kun Béla azonban állig begombolkozik, propaganda ízű szavakkal vázolja a helyzet komolyságát, s az eljövendő kíméletlen harcot.

                   „És mi lesz velem? Mi lesz az írókkal? – faggatja az uram a népvezért.

                   „Reád semmi szükség a proletárállamban – feleli Kun Béla „Versek nem kellenek! Majd tanulsz valami mesterséget. Ha okoskodsz, ki fogunk végezni.”

                   Lenn az utcán, némán, ámulva összenéztünk mi ketten.

                             / A találkozás 1918 novemberének végén történt. /

                                                                   

                                                                Figyelmes Szolzsenyicin

 

                   Szolzsenyicin figyelmét is fölhívta magára ez a magyarnak mondott bolsevik bagázs.

                   „Amíg azonban Oroszországban és Németországban a zsidók szerepe a forradalomban „igen szembeötlő”, addig Magyarországon egyenesen meghatározó. A 49 népbiztosból 31 zsidó. Itt van mindjárt Kun Béla külügyminiszter /de facto kormányfő/, aki másfél év múlva vérrel áztatja a Krimet. Tehát a Szovjet – Oroszország földjét.

                   Aztán Rákosi Mátyás, Szamuely Tibor, Lukács György. Igaz, hogy a Kormányzótanács elnöke nem zsidó, bizonyos Garbai Sándor, de Rákosi később azzal élcelődött, miszerint Garbait azért választották a Forradalmi Kormányzótanács elnökévé, hogy legyen, aki szombaton a kivégzési parancsokat aláírja. A magyar királyok és hősök szobrait ledöntötték, a nemzeti himnuszt betiltották, a nemzeti színek viselése büntethető cselekménnyé vált.

                   A helyzet tragikuma, hogy a történelem folyamán a magyar zsidók sokkal nagyobb jómódban éltek, mint kelet-európai hitsorsosaik, és náluk sokkal sikeresebben léptek előre a magyar társadalomban.

                   A Magyar Tanácsköztársaság és a mi polgárháborúnk közti közvetlen kapcsolat azt is megvilágítja, hogy a vörös hadsereg hadtestei készülődtek a Magyar Tanácsköztársaság megsegítésére. De nem jött össze, és a Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jén megbukott.”

 

                                                               Bécs, a menedék

 

                                                   Ember-könnyek sós tengerében

                                                   Éreztem siklani a gályám,

                                                   Vetélt örömök dús dagályán.

                                                   Csek egy-két tornyos szikla-kastély

                                                   Ragyogott ránk kevélyen.

 

                                                   Örök este és örök gálya,

                                                   Csak ott, ott fenn egy-egy toronyban

                                                   Lobban öröm örömre, lobban

                                                   És mindenek fölött világlik

                                                   Rothschildék palotája.

                                                  

                                                                   Ady Endre: A Rothschildék palotája / részlet /

 

                   Bécs szociáldemokrata kormánya egy vonatnyi véres kezű kommunista zsidónak és zsákmányának engedélyezte az ausztriai partraszállást a viharossá vált magyar tengerről. A fekete vonatról Szamuely Tibor, a Halál kormánybiztosa, lekésett. Pontosabban: az osztrák kormány nem engedte felszállni, mert olyan híre volt már a Lajtán túl is.

              „Szamuely nem is számíthatott a bécsi kormány vendégszeretetére, és a Kun Bélával való megállapodás alapján a diktatúra bukását megelőző napon elutazott, hogy még mielőtt a bukás nyilvánossá válik, elérje Ausztriát. Onnan majd Oroszországba megy, ahol informálja Lenint a történtekről.

              Szamuely elbúcsúzott tőlünk. Nekem elárulta – miközben megmutatta zsebkendőbe rejtett kis revolverét -, hogy ha nem sikerül átjutnia a határon, inkább végez magával, mintsem, hogy a fehérek kezébe kerüljön. A búcsúzás mindkét részről nagyon meleg és nagyon szomorú volt. Szamuely Tibort nemcsak Kun Bélához fűzte komoly politikai barátság, de családunkhoz is szeretettel ragaszkodott. Munka után szívesen jött hozzánk, és miután Kun Bélával megbeszélték a teendőket, Ágnessel játszott, beszélgetett vele, és jóízűen nevetett kislányos kijelentésein.

                   A búcsúnál csak annyit tudtam mondani neki: „Vigyázzon magára! Siessen, hogy minél hamarabb keresztüljusson a határon! A viszontlátásra!” S már el is fordultam, hogy ne lássa könnyeimet. Ő is gyorsan elfordult, és ment. Többé nem találkoztunk.

                   Osztrák csendőrök várták a határon. Szemtanúk igazolják: Amikor Szamuely Tibor észrevette, hogy várják – a zsebkendőjében levő revolverrel végzett magával. A határnál a Lenin-fiúkat visszafordították, és Magyarországon mindegyiket felakasztották.”

                                                                                                           Kun Béláné Szamuely Tiborról

 

                  NB: Örök szemrehányás, máig tartó vád lett a magyar nép „jutalma” az emberi és isteni igazságszolgáltatás miatt.

                                                                Winston Churchill jól látott

 

                   Winston Churchill, 1919. október 5-én az angol alsóházban érdekesen számolt be az orosz forradalomról. Szavait Luddendorf könyvének idézetével kezdte:

                   „Kormányunk nagy felelősséget vállalt, mikor Lenint Oroszországba küldte, habár utazása katonai szempontból igazolható volt. Oroszországot le kellett győznünk, kormányunknak azonban ügyelni kellett, hogy az oroszokkal együtt ne bukjunk el mi is.”

                   Lássuk, mit mond Churchill ennek a kijelentésnek az értelméről!

                   „Lenint a németek küldték Oroszországba, éppen úgy, mintha egy tífusz – vagy kolerabacilusokat küldenénk, hogy beleöntsék egy nagyváros ivóvizébe. A járvány bámulatos gyorsasággal terjedt. Alig érkezett meg Lenin, kezének intésére innen is, onnan is gyanús egyének sereglettek köréje, kik New-Yorkban, Glasgowban, Bernben és más országokban bujkáltak.

                    Így gyűjtötte össze egy félelmetes szektának, a világ legfélelmetesebb szektájának vezérszellemeit, amelynek feje és főpapja ő maga volt. Ezekkel a szellemekkel környezve démoni ügyességgel kezdte meg munkáját, hogy darabokra tépjen minden intézményt, melytől az orosz állami rend függött. Tönkretette Oroszországot. Oroszországnak tönkre kellett mennie. Porig alázta.

                   Oroszország nemzeti életét elpusztították, és eldobáltatták vele áldozatainak gyümölcsét. Azóta hosszú belső terrorra van kárhoztatva, és éhínség fenyegeti. Szenvedései túlszárnyalják a jelen kor minden szenvedését, és Oroszország a nagy nemzetek sorából töröltetett.”

 

                                                                           Sastoll

 

              Budapest mostani rajongása kissé hasonlatos az agg delnő szentekedéséhez, aki bűneit szeretné leróni templombajárásával. Amint a gyertyát tartó kivénült kokott vallásos rajongásában sem hihetünk, úgy ne gondoljuk, hogy Pest két nap alatt magyarrá lett.

              Amikor még egyesületeket alapítottak mindenféle cégérek alatt – emlékezünk például a „Budapest barátai”-ra -, voltak a városban néhányan, akik egy cseppet sem voltak elragadtatva ettől a fővárostól, sőt szégyenletesnek tartották, hogy lehet Pestet, az idegen, neveletlen, püffedt Pestet körülrajongani. Mintha ebben a városban találták volna ki a panamát, mintha a külföldi romlottság fióküzlete lett volna ez a város. Itt adták el színpadon, irodalomban, divatban azokat a szennyes ruhadarabokat, amelyeket az európai nagyvárosok kültelkein sem használhattak. Itt viselték el azokat a harisnyákat, amelyeket a francia táncosnő kopottra táncolt. Itt bolondultak meg az emberek, ha külföldről anzikszot kaptak.

              Itt a fiatal nőket itt többnyire idegen irodalmakra, ízlésekre, világfelfogásokra nevelték. Jobban ismerték más nemzetek történelmét, mint a magyarokét. Szinte kéjelegve nyalogatta száját a pesti irodalom, amikor egy magántanár II. Rákóczi Ferencről kisütötte, hogy kártyabarlangot tartott.

              Pesti irodalom? Hát ez is volt, de a magyarság legnagyobb részéhez nem sok köze van. Humoristáink mily elmés tollal gúnyolták mindazt, ami magyar. Hányszor törölte sáros lábát ez a pesti irodalom a nemzeti érzésekbe! Mennyi útszéli gúny, kávéházi bagó, flörtölő szalonhumor érte a régebbi kort, annak magyar irodalmát, hazafiságát! Térden felül emelte szoknyáját az irodalmi ledérség, a színházban olyan szag volt néha, mint egy kikötőváros mulatótanyáján. Fölényes mosollyal veregetett vállat a külföldi elméncség. Olyan irodalma volt a városnak, amilyet megérdemelt.

              Pest egy olyan előkelősdi idegen életét élte Magyarországon, akinek semmi köze az ember fájdalmához, hitvallásához, történelmi küldetéséhez. Csak átutazóban tartózkodik itt, minden órának leszakítja virágát, az okosság és a megvetés szemüvegén át, nézi a szegény bennszülötteket, akiknek sorsuk, szaívük, babonájuk oly különös, mint a vadembereké. Bazárárunak nézi, a nemzeti, faji sajátságokat, kucséber – kosárnak a pompázatos históriát, fogatlan vénemberek gagyogásának a nemzeti ideált, mert hiszen senki sem tanította meg annak tiszteletére. Rég leverte a város magáról a naívság szelídkés, nyárspolgári hímporát, amelyet a peleskei nótárius látott arculatán.

              Utazósapkában, kesztyűben, mint egy ügynök a vasúti kupéban, nézegette Pest az elmaradozó nemzeti történelmet. Nem rendült meg, nem érzett, nem vállalt közösséget azzal a külvilággal, amely a határain túl terült el: Magyarországgal. Talán Indiát nézi ily hideg tekintettel a londoni polgár, mint Pest nézte a gazdag, adófizető vidéket.

              A romlott város bűnei beteltek, hamiskártyázáson érték a forradalmakat játszó fővárost, a kiélt, elégett agyvelejű, tántorgó lábszárú, meggörnyedt hátgerincű Pest a megtért fiú pózában áll Hungária előtt. Sokat kell felejteni, sokszor kell bűnbocsánatért litániázni a templomokban, amíg Pest  lemorzsolja bűneit, szélhámos korából. Bár póruljárt ő is, mint a csepürágó, akit a vásáron megvertek. A sastoll, amely büszkén, mint megifjodott nemzet jelvénye feltűnik a pesti utcán, azért gerjeszt rémületet, mert a város nem ismeri. Pedig magyarnak a magyartól nem kell félnie.            

                                                                                                                  Krúdy Gyula

                                                                                                            Magyarország, 1919. november 16.

NB: Kísértetiesen hasonlítottak a század eleji állapotok a Rákosi- és a Kádár-rendszer budapesti kulturális világához. Azzal a hatásbeli különbséggel, hogy most már minden társadalmi réteget lenyomtak a sárba, és a kultúránkat nagyobb tömegek számára hamisították meg, vagy tették nevetségessé a rádió és a TV segítségével.

                                                                                    Magyarország, 1919. november 16.

 

                                                   Ismerős alakok a vörös ködben

                                                                     

                   Vannak azonban figyelemre méltó alakok, akik most kezdenek kibontakozni a háború és a forradalmak vérpárás ködéből: Rákosi Mátyás, Nagy Imre és Lukács György.

                   Az első: Rákosi. Az szerepel az életrajzában, hogy magántisztviselő, később a magyarok hóhéra. Ez irányú és sikeres tevékenységét 1919-ben a Vörös Őrség parancsnokaként kezdi. Ha nem harsan föl védelmében a zsidók nemzetközi tiltakozó kórusa, Einstein és Thomas Mann lírai tenorjával és basszusával, valószínűleg és megérdemelten, már a 25-ben, elnyeri az Akasztófa-díjat a kenderkötéllel. De hát a világ demokratikus közvéleménye és Vámbéry Rusztem / A nagy orientalista, Ármin gyümölcse ő, aki igen messze esett a fájától. / ügyvédi együttműködésének eredményeként, még egyszer megadják neki a történelmi esélyt a magyarok ritkítására.

                   De föltűnik Nagy Imre is, aki ha a származását tekintem, mert a fényképek sokat elmondanak, kispolgári családból származott. Kipróbálta Kaposvári Állami Főgimnáziumot, de négy és fél év után ott kellett hagynia „gyenge előmenetel és szegénysége miatt a szülők kívánságára”. Segédlevelet szerez, mint géplakatos tanonc, majd az I. világháború első évében Felsőkereskedelmi Iskolába jár, és onnan vonul be. Az olasz, majd az orosz fronton is megsebesül, az utóbbin, fogságba is esik. Ekkor lesz belőle a Vörös Gárda tagja, és részt vesz a polgárháborúban, és Irkutszban már pártmunkás / 1920-21 /.

                    Talán ez táplálja azt a legendát, amely szerint nem lehetetlen, hogy részt vett a cári család likvidálásában. Szolzsenyicin világosan leírja, hogy a szerencsétlen Romanovok brutális lemészárlásában orosz és magyar csekisták is részt vettek. Már pedig akkor már Nagy Imre csekista volt! És Irkutszkban! Ennek alaposan utána kéne nézni! Majd 1921-ben illegálisan hazatér. Egyik 1925 körül készült fényképen úgy néz ki, mint egy kancsal, de jól öltözött földbirtokos, vagy mint egy nagyvárosi ficsúr. Hogy honnan volt rá pénze, ne kérdezzük! Bizonyára megszolgálta azzal, hogy a megrokkant Magyarország tapraállítását megfelelő mértékben akadályozta ő is. Ha már nagyon ráért, mert szakmája nem volt, mint hivatásos ténfergő 1925-ben belép a Magyar Szocialista Munkáspártba, és itthon illegalitásban éldegélt.

              A „kommunista istenország” csekistájának öntudatával csordultig a szíve. És ettől lesz dugig a zsebe is?

                   Meggyőződésből vagy ostobaságból vállalta a megcsonkított Magyarország belső rendjének gyengítését. Ezt akkoriban úgy hívták, hogy hazaárulás! Ma sem hívhatjuk másként!

                   Ekkor találkozik Lukács Györggyel, ezzel a született szabadúszó világpolgárral, aki 1919-ben a Vörös Hadsereg politikai biztosa volt. Tehát itthon szerzett „érdemeket”. De ugyanolyan jól érzi magát Németországban, mint Szovjetunióban. Ő is az eszme megszállottja, de a szüleiről nem tudunk semmit, pedig bizonyára ők is támogatják anyagilag filozófusi-esztétikusi és messianisztikus szárnyalását.

NB: Milyen erkölcsű emberek lehettek ezek, ha a saját szétszabdalt hazájuk ellen folytattak aknamunkát? Vagy gazemberek, vagy tájékozatlanok. Az előbbi a valószínű, hiszen Lukácsot a Rákosi-éra kétszer Kossuth-díjjal is jutalmazta. Igen sokat árthatott a magyarságnak, és nagy szolgálatot tett a fajának. Az viszont érdekes, hogy manapság senki sem emlegeti.

 

                                                                      Családi vonatkozás

                                                                    

                   Volt ennek a 19-es kommunista látogatásnak egy családi vonatkozása is. A nagyapám éppen a Szentimrehegy szélén lévő szőlőben kapált, amikor Halas felől vonultak a vörös hadfiak.  A közeledő lövések zajára vészt jelzett a józan esze, átvágott a műúton, és még a banditák érkezése előtt, jó nagy kerülővel, a Bogárzó mentén hazalopta magát, hazavőgyelt a kertek alatt, ahogy nálunk mondják, a Vasút utcába. Ne felejtsük el, hogy mindez 1919. június 22-én történt, egy héttel az édesanyám születése előtt! Még jó, hogy nem lőtték szitává a „kommunista istenország” katonái egy héttel a lánya születése előtt. De nem hiába volt „vitéz”, azt is tudta, mikor kell időben visszavonulni.

                 

                                                        Weöres Sándor gondolatai

          

                   „Ez a gödör a finnyás halottaké: mint előkelő intézeti fiúk kényesen ügyelnek, hogy arany csíkos kék ruhaujjuk és porcelán kezük be ne piszkolódjék. Alabástrom férgek lakájrendje és márvány-eres penész helyesli óvatos mozdulatuk. Oly tapintatos kísértetek, hogy az élőktől alig lehet megkülönböztetni őket. De csontvázuk rothadtabb, mint a hajdan szorgos parasztoké.”

 

                                                          A háromszoros honfoglalás

                                                 

                    Egyetlen keceli lelet érdekelt csak komolyan, mert maga László Gyula professzor úr hitelesítette. Egy avar előkelő sírja. A falu felső végén találtak rá, természetesen kifosztva. Hiába, élelmes nép a keceli!  Fontosabb, hogy a hajdani avar vitéz koponyája alatt tizenegy nyílcsúcs jelezte az előkelőségét. Maga az a tény, hogy külön sírt kapott, mint Attila koporsója, szintén ezt bizonyítja.

                    A tanár úrnak a kettős honfoglalás elméletét kapásból elfogadtam. Sőt, én az ő helyében lettem volna olyan bátor, hogy a hármas honfoglalást tartsam valószínűnek.

                    A hunok hatalmas néptömeget sodortak magukkal - hódítani. És ami ezzel együtt jár – zsákmányolni.”Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon” – amint azt a mi bölcs Adynk megírta. Melyik nomád nép maradt volna ki egy ekkora vállalkozásból, és éppen a magyarok ősei ültek volna otthon?

                    Biztos, hogy Attila halála után a nagy tömeg, mint a tenger hulláma, visszahúzódott újra keletre, a korábbi szállásterületre, de az avarok jól megszervezett népe nem. És a hunok sem mind! – állítják a székelyek. Aztán jöttek a magyarok, akik kiválóan együtt tudtak élni mindkét nép leszármazottaival.

                    Orbán Balázs írja a székelyekről:

                   „Azt sem látom át, hogy amint Hunfalvy mondja, a hun eredet – állítólagos koholt – meséjét miképp tehette volna a nemzeti hiúság a székelyek közhitévé; hisz hun ivadéknak lenni nem nagyobb dicsőség, mint magyarnak lenni. Hisz, ha még elfogadjuk is Hunfalvynak azon állítását, amely szerint a hunok és a magyarok közti minden rokonságot tagadásba vesz, én az hiszem, hogy a nemzeti hiúságnak inkább hízeleghete a magyar eredet. Mert a hun zúgó fergeteg volt, mely egy ideig rombolt, s azután elmorajlott; míg a magyar az államalkotás maradandó áldásait hozta létre, világot átalakító nagyszerű események megteremtője volt, s a népvándorlás káoszából a polgárosodás rendezett állapotait fejleszté ki.”

                                                                         Flagellum Dei

                 

                    Attilát a kortársai csak „flagellum Dei”- ként emlegették, és emlegetik ma is rosszallóan. Miért tanultam én hajdanában – danában, Kalocsában latint is, ha még most sem villoghatnék vele?

                   „A sagittis Hungarorum libera nos, Domine!” A magyarok nyilaitól ment meg, Uram, minket! Hungarorum, tehát a hunok leszármazottainak nyilaitól!

                      Bizony, „Isten ostora volt” Attila, mint Nagy Sándor, Napóleon, Batu kán és még jó néhány huszadik századbeli társuk, Sztálinnal és Hitlerrel az élen. Roosevelt, Churchill, Truman követi őket, akik az európai szőnyegbombázásokat jóváhagyták, és az atombombákat békés japán polgárokra ledobatták.

                     Az is „moral bombing” volt, mint Európában, mister Truman? De őket is megkoszorúzták a Capitoliumon!

                     Churchill és Truman népének összes embervesztesége fele volt a miénknek, de a technikai fölény elvette a józan eszüket. A japán császár helyesen mondotta a rádióban: „az emberiség megmentése érdekében” kénytelen letenni a fegyvert.

                    Igaza volt, mert ezek a diadalmámortól meg voltak veszve! Ezek az emberek tömeggyilkosok voltak egytől egyig! Sokkal, de sokkal több áldozatot követeltek a terrorbombázások, mint Attila összes csatája, beletudva a catalaunumit is, amelyekben csak a harcosok hullottak.

                   NB: Redde rationem! Adj számot! Legalább én ítéljem el őket. Mások dicshimnuszait olvasva, határozottan jóleső érzés tölti be a lelkem. Attila király-fejedelmet az előbbi névsor rehabilitálja. Az áldozatok számát tekintve – jelentéktelen háborús vállalkozó volt, egy kisiparos. Hála Istennek, csak egyszerűen: barbár volt!

                    A „civilizált barbároktól” ments meg, Uram, minket! Azoktól, akik a huszadik században hagytak letörölhetetlen, véres nyomokat, és az utódaik még ma is lépkednek. Vállalom a hun-magyar rokonságot.

 

                                                                     Románjárás

 

                   Minden rossz Keletről jön - mondogatták akkoriban.

                   Amikor 1919. augusztus 1-jén megbukott a proletárdiktatúra, még azon a napon hivatalba lépett a Peidl Gyula vezette szakszervezeti kormány, amelynek elismerését a békekonferencia megtagadta.

                   A román hadsereget most már semmi sem akadályozta abban, hogy augusztus 4-én bevonuljon a védtelenné vált Budapestre, miután a Duna-Tisza közét birtokba vette, és a Dunántúl északi része felé nyomult tovább.

                    Mire a Peidl–kormány lemondott, és helyére, másnap, Friedrich István vezetésével ideiglenes kormány alakult. De ezt is, mint burkolt Habsburg-restaurációs kísérletet, nyugat és az utódállamok elutasították. A román megszállók, akik Budapest legújabb szállodájában, a Gellért Szállóban rendezték be főhadiszállásukat, szisztematikusan hozzáláttak az ország kirablásához. Vagonok százai szállították az élelmiszert, a gyári berendezéseket, és általában, ami érték volt és mozdítható. Bizonyára szívesen elvitték volna a Lánchidat is, ha nem lett volna olyan masszívan a Duna medrébe ágyazva.

                   Sőt, a Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeum anyagának egy részét, amely Erdélyből, a „ősi román földről” származott tizennégy teherautóval megpróbálták elrabolni.

                   Bandholtz tábornok, jól jegyezzük meg a nevét, hiszen olyan kevés tisztességes ember állt az oldalunkon, és aki a magyarországi szövetséges katonai bizottság soros elnöke volt, határozott fellépésével megakadályozta sunyi tervük végrehajtását.

 

                                                                  Kecelt is megszállták

 

              Legalább egy zászlóaljnyi katona. Azzal mutatkoztak be, hogy agyonlőtték az érsekség helyben élő tiszttartóját, akitől komoly összeget követeltek. Amikor kiderült, hogy egy lyukas fityingje sincs, agyonlőtték. Ez igen rossz hírét keltette a „bocskorosoknak”, mert a népnyelv már csak így hívta őket.

                   Szerencsére vége volt már a háborúnak, és a férfiak összefogva, meg tudták akadályozni a magányosan próbálkozó fegyveresek erőszakosságait. Ezért aztán a különböző, főleg faluszéli utcákban és a tanyákon néhány malőr történt, nyomtalanul eltűntek. Mintha a föld nyelte volna el őket.

                    A tisztjeik, akikről azt állította a suttogó propaganda, hogy festik magukat, mint a ribancok, gyakran használtak francia szavakat. Tudni illik ők a frankofon kultúrát szívták magukba, bár haduk 90%-a írni-olvasni sem tudott.

                   „Az egyik román a Fölvégen, mert csak így hívtuk a falu északi részét, rászokott a nagyanyám konyhájára. Hering nagyapám, a vörösöktől, aztán meg a románoktól való félelmében, a barátjával együtt a Tölösben húzta meg magát napközben. Mint hajdanában a betyárok. De mindig a betyár világ csinált a szegény emberekből régen is futóbetyárokat, akik erdőkben, nádasokban húzták meg magukat. Most éppen ilyen világ jött a keceli lakosokra.

                   A mai Újfalu helyén akkoriban még akácerdő zöldellt, és annak a belsejében terebélyesedtek a hatalmas tölgyfák. Ezeknek a terméséből, makkjából hizlalták malackájukat a szegény, napszámból élő családok.

                   „Hering nagyapám - mesélte el az unokája, János - bosszankodva hallgatta a felesége panaszát, hogy a román eleszi előlük a legjobb falatokat. Elmondta ezt az öreg a bujdosó barátjának, akivel kisütötték, milyen taktikával csíphetnék fülön a kis torkos „bocskorost”.

                   A házuk udvarát nagy eperfák árnyékolták, és éppen a konyhaajtóval szemközt állt a legnagyobb. Két ember is alig bírta már átnyalábolni a törzsét.

                   Borús volt az ég, és sötét az udvar. Csak a konyhában égett a csalogató fényű lámpa.  Odagyűltek az esti bogarak, a denevérek és baglyok meg az olyan jómadarak, mint amilyen az a fegyveres román katona volt.  Az utcai ajtón belépve figyelmesen körülnézett. Felderített.

                    De mindenütt állt a néma csend; légy szárnya se künn, se benn nem hallatszott.

                    A szokott módon tovább folytatta útját a fény felé. A konyha közelébe ért, amikor leszakadt egy hatalmas faág, éppen a „bocskoros” fejére.

                    Már húztak is rá a zsákot, és az éjszaka leple alatt kicsempészték a Tölösbe. Egy titokkal gazdagabb lett az erdő.”

                                                                A tanyasi ember mentalitása

 

                   A román parancsnok bosszúsan hallgatta a harc nélkül elszenvedett veszteségekről folyamatosan érkező híreket. Daliás, a papagáj minden színében tündöklő, hiú férfiember volt. A rossz nyelvek szerint nemcsak rouge-zsal festette magát, de chat noire-ral locsolta is kövérkés testét, és már messziről bűzlött a kölniszagtól.

                   Éppen rúzsozás közben hallgatott a jelentést arról, hogy a fölső tanyákon is eltűnt egy embere.

                    Kurázs! – kiáltotta. Egy teherautóra fölkorbácsolta mihaszna katonáit, és a nyomkeresők elindultak.

                   A fölső tanyák világáról már hallottunk, hiszen ott lakott Bobek Jani bácsi, a dédapám a feleségével. Nyolc év telt el azóta, hogy Eszter lányát a nagyapám feleségül kérte és meg is kapta. És nem sokkal korábban, 1919. június 29-én, született meg, legnagyobb örömére, a két fiúgyerek után, az édesanyám, az első leány unokája.

                   Meg kell ismerni azt a világot és gondolkodásmódot, ami jellemző volt a régi tanyasi parasztemberre, a dédapámék nemzedékére is.

                   Igen figyelemre méltó férfiak voltak! Katonának is első rendűek!

                   Ma, amikor már hírük sincs a régi tipusú tanyáknak, még vannak jelei annak a mentalitásnak, amely a tanyák lakóiban általános volt.  Különleges emberek nőttek föl ezekben a jó ízléssel fehérre meszelt házakban.

                    Itt a legközelebbi szomszéd, szerencsés esetben, legalább egy férfi-kiáltásnyira lakott. Őrzött valamit ez a világ a honfoglalók pogány szokásaiból és féktelen szabadságvágyából.

                    Ha mai világ átlagkultúráját és erkölcsét veszem figyelembe, amely kimerül abban, hogy tévét néznek, és hamburgert zabálnak, azt kell mondani, hogy össze sem lehet hasonlítani a kettőt. Az a régi világ figyelemre méltó egyéniségeket nevelt, ez a modernnek bélyegzett mai, csak tucatembereket.

                   Végtelenül szerették a földet és a végtelen határ minden élőlényét.

                   Nem bíztak a nadrágos emberekben, még az orvosokban sem. Ezért fordultak inkább a füvesasszonyokhoz, akiket szüléskor szívesebben láttak a vajúdó asszony ágya mellett. Az is hozzájárult ehhez, hogy a füvesasszonyt ki lehetett fizetni egy oldalszalonnával, de a pénzt másra gyűjtögették. Hogy földet vegyenek rajta.

                   Mindig több jusson az utódoknak, mint amennyit az ősök rájuk hagytak!

                   Mindenben csak magukra számíthattak. Kiszolgáltatottja és haszonélvezői voltak a természetnek. Soha nem tüzeltek mással, csak fával és a ház körül található hulladékkal. A nehézségeket az ősöktől örökölt tudással le tudták győzni. És ez öntudatot adott nekik, gerincet. Csak három parancsot ismertek el:

                    Ne bántsd a másét! Foggal, körömmel ragaszkodj a magadéhoz! Mindig többet hagyj a fiadra, mint amennyit az ősök reád testáltak!

                   A tanyák világa a falusitól is sokban különbözött. De a városítól meg annyira, mintha nem is ugyanazon a bolygón lenne mindkettő. Hiszen a város selyemfiúkat, puhány férfiakat nevelt vagy bérrabszolgákat, azaz kiszolgáltatott melósokat, proletárokat.

                    A tanyasi ember csendes, zárkózott, az idegenek iránt bizalmatlan. Ha vérig sértik, akkor nem néz sem istent, sem embert! Ha jogos haragját nem töltheti ki az ellene vétkezőn, akkor fölakasztja magát. Emlékezzenek a csődbe ment parasztemberek öngyilkosságára! A debreceni „libások” tragédiájára!

                  Gondoljanak az utóbbi évtizedek öngyilkosságaira! A téesz-szervezések vagy az internálások idején! A megalázást lázadással vagy öngyilkossággal oldják fel. Nem ázsiai mentalitás ez? Gondoljanak a japán harakirire! Nem cifra beszéd ez, de maga az igazság. Az a bizonyos „ázsiai gén”, amely a virtust biztosítja még napjainkban is./ Tekintsenek Hideo Matsumoto professzor Marker világtérképére! /

                                                                A román bosszú

 

                   A románok válogatás nélkül begyűjtötték a tanyavilág férfinépét, és a Vargáék tanyájába terelték őket. Ez volt legközelebb a Bobekék házához. Az asszonyok, lányok itt gyűltek össze, és csoportosan imádkoztak, hogy a szeretteiket nagy baj ne érje.

                   A románok, akik összeszedték az igazakat a bűnösökkel együtt, mindjárt ítélkezéssel kezdték.

                   A Bobekék közeli tanyájára áthallatszott a megkínzottak jajgatása, mert használtak minden bevált fegyvert, a puskatustól a szuronyig. Egy óra alatt csorgott minden áldozatukról a vér. És akkor szünetet tartottak. A maguk medve módján morogtak egymásnak valamit, és egy új típusú kínzásba fogtak.

                    A férfiakat arccal a falhoz fordították, és a feltűnően sűrű, magyaros bajuszú dédapámat, aki már túl volt az ötvennegyedik évén, lefogták. Kezét-lábát megkötözték, két katona rátérdelt a mellére és a lábaira. Más kettő meg elkezdte csomókban tépni a bajuszát.

                   A hörgésszerű üvöltés akkor szakadt ki belőle. A dédapám elájult, a vére patakzott, szinte megfojtotta, ezért az oldalára fordították a testét. A bűnüktől megriadva, a románok fölrajzottak a teherautóra, és pánikszerűen elhagyták a helyszínt. A Vargáék két szép lovát már korábban a teherautó végéhez kötözték.

                    Az asszonyok elindultak a Vargáék tanyája felé, ahol a férfiak éppen a kocsira tették fel a dédapám testét, és húzni kezdték a hazafelé, amikor a nők odaértek. A feje le volt takarva. Mindenki megértette, nem kellett arról szó, hogy mi történt. Olyan volt ez a néma vonulás, mint egy élőhalott gyászmenete, amelyet véresre vert emberek kísérnek. És a testét bevitték a házba.

                     Mindenki hazaszéledt, és a felesége, amit tudott, megtett érte. Etetgette az eltorzult, véres arcú, tehetetlen férfit, és nem engedte meg egyetlen rokonnak vagy ismerősnek, hogy meglássák az „akkori” arcát. A dédapám háromévnyi rákos szenvedésben halt meg. A felesége ez alatt teljesen megőszült, és csak két évvel élte túl a férje halálát.

                   Ma már a sírkövüket sem találom, mert eladta egyik unokájuk jó pénzért a sírkövesnek. Amikor számon kértem, csak a vállát vonogatta. No, egy rokonnal megint kevesebb.

                                                              

                                                                     Falkavadászat

 

                   Közép-Európában tán Pest nyújtotta minderről a leglátványosabb képet. A nagy szállodák előtt, a mutatós köztereken és a Duna-parti korzón – mert akkor még korzó is volt a városban – a magyar katonák egyenruhájához képest papagáj-tarka francia, olasz, cseh, angol, román és szerb tisztek álltak itt is, ott is kört.

                   Nyugat-európai illatú cigarettáról pöccintgették a hamut, egyik lábukat olyan szoborszerűen helyezve a másik elé, ahogy mancsával az oroszlán zsákmányul lefoglalja a romantikus mélynyomatokon a gazellát.

                   A román tisztekről az a hír járta, hogy puhányok, fűzik és festik magukat, de saját katonáikat éppúgy saját kezűleg korbácsolják.

                   Eszükbe sem jutott, amit pedig az öreg vénasszonyok sandítása kifejezett, hogy az a gőg voltaképpen min osztozkodik. Terítettek le vajon valaha népet körvadászatibb módon, kerítő falkásan, mint akkor a magyarokat?

                   Nem voltak polgári közgazdászok sem, akik nem azt mutatták ki az ország népének még tavasszal, hogy a termőterületétől és természeti kincseitől megfosztott országnak épp a munkás rétege néz fagy – és éhhalál elé, de hónapokon belül?

                   Délen a Pécs vidéki, északon a salgótarjáni bányavidékre úgy tette rá kezét a más köpenye mögül vitézkedő mini imperializmus, hogy még onnan is tovább nyúl.

                   Hisz annak a közgazdászai meg azt hirdették idehallhatóan, tehát a megalázás ráadásául, hogy az Alföld neki a Tiszáig, a Csallóköz a Dunáig azért kívántatik el. Mert ott terem a legjobb búza, és úgy szép a térképen egy országhatár, ha folyam jelzi.

                   Clemenceau-t el-elfoghatta külön izgalmi állapot. Egyetlen fia mérnökként Magyarországra kerülvén, a hazai rideg otthon után itt meleg családi légkörbe került, belenősült, atyja zord felhördülése ellenére.

                   A dolog odáig mérgesült, hogy a menyecske megszülvén első gyermekét, a sarkára állt: most már ő nem akarja látni az ipát. A Tigrisnek pedig nőtt egy olyan külön karma – a Duna-Tisza völgyére vágni.

                   A kivonuló román hadsereg rengeteg civilt magával hurcolt. Veres Pétertől tudjuk, hogy kifosztásuk, megbotozásuk után meggyötörve őket még a városok nyílt utcáin is, őt, a legjobban, Brassóban. „Életem legnagyobb megpróbáltatásai közé tartozik az a pár kilométeres futás.” Közben verték őket, a lakosság szeme láttára és jövendőbeli tájékoztatásul.

                                                                                                                                  Illyés Gyula

 

                                                              Áll egy templom

                                                   

              Barátom, ahol a földön még emberi lények élnek, mindenütt áll egy templom. A lenini-sztálini Szovjetunióban szisztematikusan lerombolták azokat, és a tűntető híveket legéppuskázták. A „civilizált” országokban már több helyütt csak hangversenyteremnek használják, mert „nagy” elődeik, akik között akadt tömeggyilkos is, száműzték belőle az Istent.

               Éppen a tömeggyilkosok voltak a nagy Isten-tagadók: Hitler-Sztálin: eben guba, egykutya és secko jedno.

                  Honfoglaló elődeink a Napnak mutattak be áldozatot, vagy a tiszta vizet szülő forrásnak. De ők még pogányok voltak, akik örömüket lelték a gyilkolásban. Nem voltak „még” lelkiismerettel terheltek. A fenti úriember-elvtársak „már” lerázták magukról a lelkiismeretet, mint kutya az esővizet.

NB: Putyin hazájabeli népszerűsége azért elsöprő, mert igyekszik visszaadni népének a hitet.

 

                                                         Keresztények a magyarok ellen       

     

                   A falunk környékén a honfoglalás után Bulcsú vitézei állították fel a jurtáikat. És legeltették méneseiket, nyájaikat.

                   „Délibábos ég alatt kolompol Kiskunságnak száz kövér gulyája; deleléskor hosszú gémű kútnál széles vályú kettős ága várja. A méneseknek nyargaló futása zúg a szélben, körmeik dobognak, a csikósok kurjantása hallik, s pattogása hangos ostoroknak”. Amint Petőfi Sándor a 19. század közepén ezt szemléletesen láttatja velünk.

                   És csoportosan, pecsétes vízum nélkül járták már akkor is a határok nélküli Európát. Hogy honnan tudom? Bevallotta az anyaföld, mert bizánci fülbevalót és Berengár király itáliai pénzét rejtegette mindaddig, amíg ki nem nyomozták a tudós kutatók.

                    Aztán Bulcsú sem tért vissza többé, mert vae victis, azaz: Jaj a legyőzötteknek!  Őt is fölakasztották Augsburgnál. Még nem kapták meg akkoriban a német vízumot. De rövidesen fordult a kocka.

                    Akkor már keresztények voltunk, amikor száz év múlva ők törtek ránk három ízben is. És mi akkor, mint európai úriemberek, nem akasztottunk, csak kiéheztettük őket, és megszégyenülve takarodtak haza Konrád, majd Henrik csapatai. Vagy megfúrtuk őket Pozsonynál. Búvár Kund leleményessége meg egy kis dunai fürdés elég volt ahhoz, hogy észhez térjenek. De nem akasztottuk fel a foglyokat! Ebben a népben már akkor sem élt a bosszúvágy.

                     A legjobb időpontban bölcs fejedelmei voltak ennek a népnek, és a hét „gyászmagyar” sebei érthetően elmagyarázták nekik:

                    „Ha nem alkalmazkodtok hozzánk, akkor minden szabad magyar így jár előbb vagy utóbb.”

                    Géza fejedelem értett a néma szóból, és a fiát már keresztény királynak neveltette. Zseniális ember volt. A fejedelem, bár fenntartásokkal fogadta az újat, belátta, hogy ennek a népnek nincs más útja, mint az „alkalmazkodás”.

                    Ez a fogalom az, amely hányszor, de hányszor visszatér a nemzet sorsában, és lesz az ország megtartója. A másik a dacos, néma ellenállás, amely már a fejedelem önérzetes kijelentésében is benne volt, amikor úgy beszélt az akkori „rendszerváltásról”, mint egy kívülálló:

                   „Géza fejedelem felvette a kereszténységet, de azért csak tovább áldozott pogány módra a magyarok istenének is, akinek atyái áldoztak.

                   Emiatt az egyik papja szemrehányást tett neki.

                   „Ne bánts – válaszolta Géza nagyúri egykedvűséggel -, elég gazdag és hatalmas vagyok hozzá, hogy megtehessem.”

                                                                    Egy „szabadelmű”

 

              Most itt állunk egy neobarokk templom mellett, a nyári fák árnyékában. Talpunk alatt, talán egy méternyire, már csontok hevernek. Mert a megszentelt sírok halottait a szentegyház köré parancsolta eltemetni a nagy király, Szent István.

                    Egy „szabadelmü” nemzettársunk, Ormós Zsigmond, 1834-ben ugyancsak kikelt a „rendszerváltó” szent királyunk ellen, pedig maga piaristáknál végzett. Imígyen fakadt ki:

                    „Sok sérelmet kapott Árpádtól alkotott Constitutiónk /alkotmányunk/ még az árpádi ház utódaiban is. Mindjárt az első királya hazánknak, Szt. István sértője vala annak, ki nagyravágyó lelkében nem elégedvén meg a vezéri címmel, királyi polcra vágyott, s ez által édes anyanyelvünk elmellőzését behozta, a sok papokat behívta. Ez vala első királyunk, kit később a pápa szentnek nevezett, s ki életébe és a maga szentségébe legyőzött Kupát /Koppányt/ négy darabra vágatván, az ország négy fő városainak kapuira akasztatta. Ugye, barátom, egy szenthez nem illő nérói tett?”

                   Érdekes, hogy már a reformkorban előbukkanó magát szabadelvűnek, liberálisnak mondott országgyűlési képviselők szája már akkor is habzott, ha a katolikus egyházról vagy a szentekről esett szó.

                                                                    Kölcsey arcképe

 

                   Azt azért köszönjük meg neki, hogy Kölcsey Ferencről elfogulatlan képet rajzolt:

                   ”Kölcsey / olyan / ember, kit bő tudomány és rendületlen igaz karakter bélyegez. Szónoki képessége ritka, mit már maga szóejtése által különösen kellemít. Büszke vala Róma Cicerójára. De büszkék lehetünk mi is Kölcseynkre, mert ez a szónoki, a prózai tehetséggel költőit is párosít, s barátom, költőit, mely szívből folyva szívhez ér, s ezt érzelemre gyullasztja. Arcvonalai valahányszor reánézek, Catót juttatják eszembe, s nagy karaktere bélyegét viselik. Jobb szemére nem lát, s a balja is gyenge, mit gyakori könnyűbe ázása bizonyít. Homloka magas, szabad, főtetője hajtalan, egész testalkata gyenge, mit melegnek a szokottnál kissé nagyobb heve is annyira ellankaszt, hogy olykor országos ülésbe sem mehet.”

 

                                     Négy szócskát üzenek; vésd jól kebeledbe, s fiadnak

                                     Hagyd örökűl, ha kihunysz: A haza minden előtt.”

                                                                                          / Kölcsey Ferenc /

 

                                                                  A Parainesisből

 

                    „Sohasem tudtam megérteni: kik azok, akik magokat világpolgároknak nevezik? Az emberi tehetség parányi lámpa, mely egyszerre keskeny kört tölthet meg fényével, s ha egy helyről másra hurcoltatik, sötétséget hagy maga után. Bizonyos helyhez kell azért kapcsolódnunk, hogy azt jótékony világítással állandóan boldogítsuk. Minden, ami szerfeletti sok részre osztatik, önkicsinységében enyészik el. Így a szeretet. Hol az az ember, aki magát a föld minden országának szentelni akarván, forró szenvedelmet hordozhatna irántok keblében? Leonidas csak egy Spártáért, Regulus csak egy Rómáért, Zrínyi csak egy Magyarországért halhatott meg.”

                                                                                                                                       Kölcsey Ferenc                                                                  

                                                                        A lekiismeret

                                                  

                    Szerencsénk, hogy Vajk fejedelem, a későbbi Szent István, nem kérte ki egy szabadelmű véleményét. / Tudniillik akkoriban pogánynak hívták a liberálisokat, a hazaárulókat. / hanem megépíttette az első templomot Bulcsú unokáival ezen a tájon is. Tíz falunak, szállásnak egyet-egyet.

                    Legyen lakóhelye Istennek mindenütt az országban, ahol embernek, állatnak már szállás épült. És az Isten megköveteli, hogy vasárnaponként meglátogassák. Kivéve azokat, akik a tűzre vigyáznak, mert „a tüzet ne hagyjátok kihalni”. Bizony, mondom, jól rendelkezett a szent király. A bibliai szavak, a gyónás kényszere beoltotta a vad fajtába a lelkiismeret keserédes gyümölcsét.

 

                                                                    60 millió indián                    

 

                    Ezért nem jártunk úgy, mint az indiánok Észak – Amerikában, akikkel gyorsan akartak végezni, mert nem volt sem idejük, sem kedvük, sem hitük a térítő munkára.

                  Olyan sokszor emlegetik a spanyol hódítók brutalitását az aztékok és inkák ellen, és soha a jenkik barbárságát a mohikán, az irokéz és még hatvannál több indián néppel szemben. A spanyolul, portugálul beszélő amerikai területek lakóinak többsége ma is indián.

                  Azok a sokszor elátkozott jezsuiták a zenére is szomjas indiánjaiknak megteremtették a valódi kommunista társadalmat. Ezt maga Lengyel József, a megtérő ősbolsevikok egyike állítja, 1955-75 közötti feljegyzéseit tartalmazó noteszében René Filep-Miller könyvének elolvasása után, az alábbi mondatokban:

                    „A legcsodálatosabb ebben a könyvben, a paraguayi települések

 / bemutatása /, ahol 150 évig igazi kommunizmust csináltak. Ez egymagában elég, hogy a jezsuita rend tevékenységét csodáljuk és tiszteljük.”

                    Ehhez a rácsodálkozáshoz természetesen az kellett, hogy a „kommunizmust” építő Szovjetunióban jól megverjék, és nyolc évre Szibériába száműzzék. Úgy látszik, ez kijózanította, és egyúttal íróvá avatta. Megszületett az Igéző.

                    Bizony, nem ideológiával, /osztályharc, taposd agyon a gyalázatost! stb. / hanem kultúrával lehetne csak kommunizmust létrehozni!

                    Az USA területén csak mutatóban maradtak meg a rézbőrűek, mint egzotikus fajok az állatkertben, mint egzotikus emberfajták egy emberkertben.

                   A fasizmus itt kezdődött!

                                                                                 +

                 „A MAGUNK LELTE MAGYARÁZATOK ÁLTALÁBAN JOBBAN MEGGYŐZNEK BENNÜNKET, MINT AZOK, AMELYEK MÁSOKNAK JUTOTT ESZÜKBE” – PASCAL.

                                                                                 +

 

                                                                            Trianon

 

                    Úgy alakult a világ sora, hogy a századforduló tájékán a Pénz elkezdte irányítani a politikusokat és a sajtót. Óriási hasznot remélt a már meggazdagodott és a rovásukra gazdagodni vágyó államok rivalizálásából.

                   Természetesen a Balkán volt az a terep, ahol a szikra a puskaporos hordóba hullott. Kitört az első világháború, és négy évig gyilkolták egymást a megvezetett népek. Azt, hogy miért, akkor még csak a bankok mélyén meghúzódó pénzmágnások tudták, de mind a két oldalon.

                   Az ötmillió halottat követelő vérfürdőben a hárommillió halott legyőzte a kétmilliót, az Antant a Központi Hatalmakat. A vesztesekhez tartozott hazánk is, amely Németország után a legnagyobb áldozatot hozta az Antant elleni harcokban egyszerre három fronton is. A szerbek, az olaszok, majd az oroszok ellen.

                   A győztesek azután megbüntették a veszteseket, pontosabban azt a vesztest, amelyik nem volt képes megvédeni magát. Hazánk volt az egyetlen, amelynek levágták a védekezésre emelt karját már 1918-1919 fordulóján. Magyarországot előre megfontolt szándékkal és különös kegyetlenséggel ki akarták végezni. Csaknem letörölték a térképről.

                   A hazánk elleni kampány már régen folyt, és annak ellenére, hogy hazánk példamutató nemzetiségi politikát folytatott, egy kulturálatlan, ázsiai hordának titulálták a nemzetközi sajtóban. Ugyanakkor halálos ellenségeit művelt és civilizált nációknak, amelyek szenvedtek a magyar elnyomástól. A legnagyobb megdöbbenésemre, még Tolsztojt is sikerült megtéveszteniük. Erre a folyamatos agitációra az országunk vezetői nem adtak megfelelő választ. A nemzetiségek pedig csak az alkalomra vártak, hogy hazánkat minél nagyobb mértékben megrabolják.

                   Mikszáth Kálmán jól látta az országunkra leselkedő veszélyt, és nem sokkal a halála előtt, 1910-ben figyelmeztetett a közelgő katasztrófára. De a magyar politikusok most sem és később sem hallottak meg a magyar váteszek hangját: Szabó Dezsőét vagy Ady Endréét.

                   A hazánkra szakadt forradalmak, főleg a vörös terror 133 napos uralma, és az arra adott igazságos válasz, amelynek zsidó áldozatai is voltak, végképp megpecsételte Magyarország sorsát.

                    Ha nincs a Pénz uraitól függő, és egyoldalúan tájékoztatott nyugati közvélemény és a szolgalelki politikusi garnitúra Franciaországban és Angliában, nem mondották volna ki erre a szerencsétlen országra:

                    VAE VICTIS! NINCS KEGYELEM A LEGYŐZÖTT MAGYAROKNAK!

 

                                                                     A békekonferencia

 

                   A magyar békeküldöttség tagjai: Apponyi Albert, Bethlen István, Teleki Pál 1920. január 5-én utazott el a francia fővárosba.

                   A konferencia január 16-án adott lehetőséget arra, hogy a tervezettel kapcsolatban a küldöttség vezetője megtegye észrevételeit. Apponyi Albert a következőket mondta:

                   „Önök felszólítottak bennünket, hogy tegyük meg észrevételeinket. A legjobb akarattal iparkodtunk keresni oly álláspontot, amely a kölcsönös megértést lehetővé teszi. És, Uraim, ezt az álláspontot már meg is találtuk. Ez a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy eszméje, amelyet a Szövetséges Hatalmak oly fennen hirdettek, továbbá a béke közös nagy érdekei, az állandóság és Európa rekonstrukciója biztosítékainak keresése.

                   Nem hiszem továbbá, hogy ítélettel állunk szemben, mert hiszen az ítélet oly eljárást tételez fel, amelyben a felek egyforma körülmények között hallgattatnak meg és egyformán tudják érveiket érvényre juttatni. Magyarországot mindeddig nem hallgatták meg; lehetetlen tehát, hogy a békefeltételek ítélet jellegével bírjanak.

                   Talán akkor oly szándékkal állunk szemben, amely a népek szabadságának eszméjét követi? Úgy látszik, hogy ennek a szándéknak a kiindulópontja az a feltevés, amely szerint Magyarország idegen nyelvű lakosai szívesebben tartoznának oly államhoz, amelyben az államfenntartó-elemet fajrokonaik alkotják. Ez azonban feltevés. De miért induljunk ki feltevésekből, és miért helyezkedjünk feltevésekre, amikor a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll az eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás.”

                   Apponyi Albert angolul és franciául elmondott beszéde nagy figyelmet keltett, de már 1919 tavaszán megállapított határok véglegesnek látszottak. Magyarország túl későn érkezett. Németországot, Ausztriát és Magyarországot ugyanis 1919 májusában szándékoztak meghívni Párizsba, hogy megtegyék a béketervhez utólagos megjegyzésüket. A magyar meghívást azonban a proletárdiktatúra miatt nem adták át.

 

                                                                        Tisza István

 

                   1918. október 17-én Tisza István kijelentette a Parlament előtt: „Elvesztettük a háborút!” Ugyanakkor felszólította Károlyit és híveit, hogy értékesítsék, az ország jövője szempontjából, az antanthatalmakhoz fűződő és oly gyakran hangoztatott jó kapcsolataikat.

                   Ez azért is szükséges volt, mert már a háborút megelőző évtizedekben bizonyos magyarellenes erők pénzt és energiát nem kímélve, hol a pánszlávizmus gondolatába burkolva, hogy a románok dák-elméletének a megerősítésére, a legaljasabb nemzetközi propagandát folytattak a magyarság, mint Európa szívébe furakodott turáni faj ellen, amely megsemmisíteni igyekszik a szlávok, románok nemzeti nyelvét és identitását.

                   Ez már a század elején olyan hatású volt, hogy Tolsztoj a nagy orosz írót is maga pártjára állította, és magyarellenes kijelentéseket tett. Hozzá hasonlóan a nyugati értelmiség is készpénznek vette az újságokban, jó pénzért megjelent magyarellenes hazugságokat. Az átlagpolgárról már nem is beszélve! A politikusok hasonló mentalitásúakká váltak, és csak az alkalmat várták, hogy „igazságot szolgáltassanak” olyan, a több évszázados elnyomás alatt szenvedő, „kultúrnépeknek”, mint a szlovák, a szerb vagy a román. Clemenceau-t még személyes bosszúvágy is fűtötte.

                   Ehhez járult még az a propaganda, amelyet a Bécsbe kimenekült moszkvai bolsevikok, akik liberálisok is voltak egyszerre, folytattak a fehérterror idején. Arról elfelejtették a nyugati közvéleményt tájékoztatni, hogy ezt egy jóval kegyetlenebb vörös terror előzte meg. Az hiszem, hogy az ő magyarellenes uszításuk, éppen Trianon előtt, döntő volt, hogy az antant hatalmak ne is merjenek tisztességesebb döntést hozni a magyarok ügyében.

NB: Szinte természetes, hogy a hazaszerető miniszterelnököt, mint leendő politikai ellenfelet, a Károlyi-érában a saját lakásán meggyilkolták. Ő valóban arisztokrata volt, és mint ilyen, a vörös patkányokra veszélyes.

 

                                                            A média, a propaganda jelentősége

 

                  Az első világháború éveitől a kül - és a belpolitikában, a pártok versengésében és a nemzetközi kapcsolatokban egyaránt megnőtt a propaganda jelentősége. A kortársak ugyanis úgy vélték, hogy a nagy háború kimenetelének, illetve az azt lezáró békeszerződéseknek egyik fő oka az eredményes angol, francia és amerikai propaganda-tevékenység volt, amelyben a plakátoktól, a képes levelezőlapoktól, a színdaraboktól és a filmektől kezdve a regényekig, a zenéig és a távirati irodákig minden eszközt fölhasználtak. A modern propaganda ebben az értelemben totális volt.

                    A Budapesti Hírlap cikkírója szerint „félelmetes, a tankoknál is félelmetesebb fegyvere volt az antantnak: ez a propaganda. E szerint táncoltak a népek, az államférfiak, fonálon rángatva a propaganda emberei által ezt táncolták az oláh nacionalisták, az erdélyi szász, a tót nemzetiségi vezérek, táncolt Horvátország és táncoltak a szerbek.”

                   A távirati irodák kapcsán Gesztesi Gyula úgy fogalmazott: „Merész általánosítással az egész világháborút a Reuters Telegram Compani Limited és a német Wollfs Telegrafisches Bureau közötti párviadalnak tekinthetjük. Ebben a viadalban a Wollfs elbukott.”

                   Ennek okát az újságíró Benda Jenő abban látta: „A mi igazságunk itthon maradt, az antanté ellenben bejárta az egész világot.”

                   NB: Pontosítsunk! A hazugságai és rágalmai.

 

                                                                   A békeszerződés részletei

 

                   A békeszerződés alapján Csehszlovákia 62 937 négyzetkilométer területhez és 3 millió és 475 ezer lakoshoz, Románia 101 197 négyzetkilométerhez 5 millió 265 ezer lakossal, Szerbia 63 497 ezer négyzetkilométerhez jutott 4 millió 121 ezer lakossal a történelmi Magyarország területéből; Ausztria 4926 négyzetkilométert kapott 358 ezer lakossal, Olaszország pedig 21 négyzetkilométert 50 ezer lakossal. A határeltolódásoknak a következtében összesen 3,3 millió magyar került idegen uralom alá.

                                                                 Tárgyilagos értékelés

 

                    Philip Snowden brit parlamenti képviselőtől:

                    „A versaillesi, köztük a trianoni, szerződés kielégítheti a brigantikat, az imperialistákat és a militaristákat. Halálos döfés mindazok számára, akik remélték, hogy a háború vége békét hoz. Ez nem békeszerződés, hanem egy további háború megüzenése. Ez a demokrácia és a háborúban elesettek elárulása. A szerződés napvilágra hozza a szövetségesek igazi céljait.”

 

                                                                   Hazajáró lélek

 

                   Mindennap látjuk őt Pest utcáin, szomorúan és elgondolkozva, lehajtott fővel és lelkében olyan emberek és tájak képeivel, amelyeknek nincsen mása ebben a városban. Egyszer Erdélyből jön és harangzúgás van a szívében, máskor Felső-Magyarország égbenyúló hegységeit, fenyőfáit hozza a látása emlékezetében, majd Nyugat-Magyarország kis boltosainak a nevét keresi a pesti üzletek felett, ha mély elmerültségében  hirtelen magához tér.

                   Itt jár-kel közöttünk, de még sincs velünk, látjuk testi alakjában, pedig talán ugyanakkor sok száz mérföldnyire van ő a valóságban, megfoghatjuk a kezét, de a reszkető szíve gyorsabban száll, mint a madár olyan tájak felé, amelyeket sohasem felejthet el, amelyek még akkor vonzanák, ha piros örömmel és nem sápadt szegénységgel kötnénk ehhez a városhoz.

                   Ő az a hontalan magyar, aki halála napjáig egy messzi városra, kicsiny falura, többé sohasem látott jó barátra emlékezik. Reggel ott ébred fel álmaiból a régi házban a gyermekkori mennyezet alatt, este itt búvik el a félelmetes, rideg pesti nappal elől, hogy lehunyt szemmel minden éjszaka elutazzon a városból csillogó folyók mentére, amely folyóknak a vize felejthetetlen; országutakra, amelyek gyermekkori mesealakoktól népesek, kis temetők sírdombjaihoz, ahol azok nyugosznak, akiknek a legtöbbet köszönhetünk az életben.

                   Ó, ha ez az álom se volna, amely álom megitatja, megeteti, meggyógyítja a hontalant, akkor elviselhetetlen volna a lét a szörnyű jelenben.

                   És éjfélkor, mikor minden alszik, Kolozsvárott vagy Szabadkán, Iglón vagy Kassán felhangoznak a láthatatlan léptek, amelyek a visszajárók nyomán kopognak; halkan felnyílnak az ajtók és kapuk, megreccsennek a grádicsok, boldogan tutul álmában a házőrző eb, elmosolyodik az árva alvó arculata, holott az előbb még könnyektől volt nedves. Valaki a házba lép, aki innen régen elmenekült, valaki visszatér és forró gondolatokat, el nem múló honszerelmet, bátran zengő hangot, az ég nyíltságával vetélkedő tekintetet, erős kezet hoz újra az elcsendesedett régi házba. A szél zúgni kezd jelenlétére a kéményben, a nagy fák nagyot sóhajtva suhogtatják meg lombjaikat, köpenyegében fázva húzódik az idegen katonai őr; és az özvegyasszonyok, az apátlan gyermekek, az elbujdosottak kis cselédei hangosan mondják álmukban annak a nevét, akire mindig gondolnak, akivel minden éjszaka álmodnak.

                                                                                                                            Krúdy Gyula

                                                                    

                                                            Képmutatás és arrogancia

 

                   A nyertesek képmutatására és arroganciájára elég egy-egy cseh és román önvallomás!

                  Eduárd Benes:

                  ” Aki nem rendelkezik karhatalommal, az a bajonettek és ágyúk hatalmát ravasz machiavellizmussal és azzal a meggyőződéssel helyettesíti, hogy a jellemtelenség, csalás és hazugság a siker helyes eszköze.”

                   Ionel Bratenau:

                  „Nem nyugodhatunk addig, amíg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük, mert mindaddig, míg Magyarországban az életképességnek a szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük.”

                                                                             +                                                                    

                   PASCAL: „MITŐL VAN AZ, HOGY A SÁNTA EMBER NEM BOSSZANT FÖL BENNÜNKET, HOLOTT A SÁNTA ELME FELINGEREL.”

                                                                              + 

                                                                      Rabszolgák                                                                  

 

                     Ezt a fiatal államot akkor még csupa idealista és puritán politikusok irányították, mégis milyen gyorsan megváltozott az arca. Megváltoztatta új istenük, a Pénz, a biznisz.

                    Thomas Jefferson fogalmazta az USA Függetlenségi Nyilatkozatában:

                    „Mi a következő igazságokat maguktól értetődőknek tartjuk: minden ember egyenlőnek teremtetett, neki a Teremtő bizonyos el nem idegeníthető jogokat adott, amelyek közé tartoznak egyebek között az élet, a szabadság, a boldogulásra való törekvés.” / 1776. júl. 4. /

                   Bő száz év múlva néhányezer rezervátumba zárt indián maradt a hatvan millióból. Nem tudok másra gondolni: az őslakókat nem vették emberszámba. Erre alapítottak egy „demokratikus” államot, kapujában a szabadságszoborral, amit egy olyan nép ajándékozott, amelynek jelszavai:

                   ”Szabadság, egyenlőség, testvériség!” A szobor: a legmagasabb giccs és a jelszó: a legnagyobb szemfényvesztés a Földön!

                  John Steinbeck, a Nobel-díj erkölcsi magaslatáról így vélekedik:

                   „Akkoriban /1880/ az indián harcok már csak afféle veszedelmesebb csordahajtáshoz hasonlítottak. A törzseket lázadásra kényszerítették, visszaszorították és megtizedeltették, komor, szomorú maradványaikat pedig olyan vidékre telepítették, ahol éhen kellett pusztulniuk. Nem volt szép munka, de ha tekintetbe vesszük az ország fejlődésének irányát, nem lehetett elkerülni.”

                                                                                                                                / Édentől keletre /

                 NB: 1960-as években, ugyanez a Nobel-díjas, szimpatizált a vietnámi lakosságot napalm-bombákkal pusztító politikusokkal. El is vitte az ördög már 1968-ban ezt az „intelligens” jenki fasisztát. Kár, hogy nem érte meg honfitársai megérdemelt kudarcát 1975-ben.

                                                                     

                  

                                                                   A néger rabszolgák

 

              A néger rabszolgák sorsáról még nem is beszéltünk. Bár elég, ha csak egyet említünk, a vezetőjüket, Martin Luther Kinget, akit agyonlőttek, mert különb volt százmilliónyi fehér amerikainál, hiszen azt vallotta:

                     - Ha nem találsz olyan ideált, amiért meghalni is érdemes, kárba veszett az életed.

                    Csak a mohó, türelmetlen területszerzés nem ismert sem istent, sem embert. Az is bosszanthatta a fehéreket, hogy az Isten szebbnek teremtette az indiánokat, mint a vörös hajú, pofaszakállú, piától májfoltos hódítókat.

                   Aki pedig a hazánkban nem termett „lelkiismeret” nevű gyümölcsöt, azt irgalmatlanul ellazsnakolták. Basnyik András még a tizenkilencedik század elején is megkapta a maga harminc pálcáját a keceli templom előtt, deresen fekve, kocsmai káromkodásért. Aztán egy ígéretet is a falu vezetőitől, hogyha még egyszer beteszi oda a lábát: „huszonöt pálcákat magának szabott”.

                   Mennyit „fejlődtünk” az eltelt kétszáz év alatt! Nem fogy csodám!

                   Egy-egy Wudy Allen-film szinkronszövegéért hungárikummá vernék Kern András „segedelmét”. Amennyi mocskot a magyar tévékben magyar nyelven elböfögtek ő és társai, azért a nyaktiló szolid büntetés lenne. Azon a budai téren, ahol Hunyadi Lászlót csak a negyedik csapással tudta lefejezni a szószegő király hóhérja, mindjárt a negyedikkel kéne kezdeni. Humanizmusomhoz nem fér kétség, éles bárdot érdemel e vétség.

 

                                                                      Mohács után

                 

                   Talán a tatárok nem jártak erre, de a törökök, Mohács után, bizonyosan. Elhamvasztották a falut, felégették az Isten házát, hiszen annak a födele is csak fából épült. A lakói fogságba estek, vagy az őrjegi Vörös mocsár lakói lettek. A szerencsésebbek követték a költöző madarak példáját, csak nem délre, hanem észak felé vándoroltak.

                    Magyar foglyokat igen olcsón vásároltak a pogány törököktől a keresztény nyugat - európai államok honpolgárai is, annyi volt belőlük. Rabszolgák lettek Szent Márk keresztény Velencéjében, ahol ők ültek a gályapadokon. 1717-ben még a nagyságos fejedelem Rodostóba tartó hajóját is magyar rabszolgák evezői hajtották Frankhontól török földig. Amikor felajánlotta, hogy kiváltja őket, azt válaszolták: „Nincs miért hazatérnünk!” Szegényeknek már elveszett a hazájuk, de a Nagyságos Fejedelemé is, akinek nagy lelke benne volt az eget csapkodó tenger haragjában.

                   Az ember nélküli táj néhány év alatt visszanyerte eredeti, szinte édeni nyugalmát. A mocsarakban újra ezernyi madár tanyázott. A madárfelhők árnyékában fel sem tűntek a fehérlő csontok, az elszenesedett gerendák. Gyenge fényükkel koponyák jelezték teliholdas éjszakákon az egykori hadak útját. Erdők lombosodtak ott, ahol valaha emberek éltek. És épültek fészkek ezerszámra a rövid életű madaraknak.

                    Csak a török defterdár járta végig fegyveres kísérettel a tájat, hátha akad, akit meg lehet adóztatni. Esetleg a felvidéki végvárak lovasai merészkedtek idáig zsákmány reményében, mert benn a várban sokszor nem volt se pénz, se posztó. Ezért kimerészkedtek a zöld füves tavaszban távolabbra is, és raboltak a rabló törököktől.

 

                                                              Felmérhetetlen számú áldozat                       

                                                                     

                    „Ennek az áldatlan kornak és vidékének az embere minden bizonnyal keményebb szívvel hordozta a testi, lelki fájdalmakat, mint a mai ember, mégis lehetetlen megrendülés nélkül arra gondolni, hogy másfél századon át milyen természetellenesen kellett a szülőknek gyermekeiket, a gyermekeknek szülőiket, a férjnek feleségét, a feleségnek férjét elveszítenie, akiket a megmaradottaknak a sírban vagy a szegény jobbágy számára visszatérést nem ígérő szörnyű rabságban kellett tudnia. Ezekből az egyéni tragédiákból pedig a közös nagy tragédia, a magyarság megdöbbentő elfogyása következett.

                   A két haza magyar népét így emésztették a zord idők. Mátyás király országának 4 millió lakosából még körülbelül 3 millió magyar volt, viszont a török kiűzése után, a XVIII. század elején a magyarság már alig 1 millió lelket számlált. A magyarság tehát közben nemcsak a természetes szaporodását vesztette el, amely ugyanezen idő alatt más, szerencsésebb csillagzatú népeket megtartott vagy megnövesztett, hanem korábbi népállományának 60-70 % - át is. Ez tényleges vérveszteség volt. Ez a vér elfolyt a földön vagy átfolyt a törökségbe és birodalma népeibe, ahova a magyarokat a rabsorsa vetette.”

                 / Magyar művelődéstörténet, 3. kötet, A kereszténység védőbástyája, Szabó István: Pusztuló magyarság. /

                                                                          Újkori csontok           

 

                  Mesélték, hogyha a templom környékén a vízvezetéknek árkot ástak, mindig csontot találtak. Ebben nem volt semmi különös, hiszen az egykori temető a templom mellett feküdt.

                   De annak is híre járt, hogy a rendőrség udvarán szintén csontvázra bukkantak a hetvenes évek elején. Talán húsz éve kaparták el oda. Bizonyosan rendőrségi kihallgatás áldozata lett a szerencsétlen, azaz agyonverték, mint egy kóbor kutyát.

                    Rákosi idején nem merte keresni senki, két évtized múlva a közömbösség a csontokat a szemétdombra hajította. Pedig tisztességes temetést érdemelt volna. Fejfáján ezzel a felirattal: Redde rationem! Adj számot! De hogyan lehetséges a számonkérés, ha a verőlegények fiai és unokái ott ülnek a parlamenti padokban.

                               

                                                             Mi lett az ígéret földjével?

                                           

                   Amikor az első világháború elkezdődött, azzal tüzelték harcra a nincstelen bevonulókat, hogy a győzelmes háború után, „mire a levelek lehullanak”, minden baka földben kapja meg a jutalmát. Négy őszt is meg kellett érniük a szerencsétleneknek a frontokon. Bizony sokan megkapták idegen a földben a végső nyugalmukat, de nem a jutalmukat.

                   Akik épkézláb hazatértek, joggal követelték az ígért birtokot. Bethlen István kormánya igyekezett is földreformtörvényt kidolgozni, de a lényegét úgy lehet megfogalmazni: Nesze semmi, fogd meg jól! Nagyatádi Szabó István, ez a dunántúli parasztember, minden jó szándéka ellenére sem tudta a jogos követeléseket kielégíteni.

                   411 ezer ember jelentkezett a megígért földterületért. 300 ezer ember jogosságát el is ismerték, és 1-2 holdas parcellákkal igyekeztek őket kielégíteni. Az uralkodó osztály nagybirtokait, az egyház latifundiumait nem tudták bevonni ebbe a vállalkozásba, mert önzésük ezt megakadályozta.

                   A kiosztandó terület nagyságát az is akadályozta, hogy a Horthy által alapított Vitézi Rend is lefoglalta a mindössze egymillió holdnyi földbirtok egy részét. Azok kaptak vitézi telkeket, akik a világháború idején kitűntek a „magyar állam védelmében”. A legénységi telek nagysága 12, a tiszti 50 katasztrális hold. Továbbra is fennmaradt az egyházi, grófi, bárói nagybirtok, azaz ezen a területen is visszatért a háború előtti állapot. Sőt kialakult, a most már szűkebb területre szorult tömbmagyarság megalázó szegénysége, létrejött a hárommillió koldus országa. A szegény földművelő népet nemcsak a kommunisták, a liberálisok, hanem a magyar „arisztokrácia” is semmibe vette.

 

                                                                    Igazi vitézek

 

               Egyszer már szóba került a vitézzé avatás, és voltam olyan bátor, és lehet, nem eredeti módon, mert kifogásoltam, hogy miért nem a hősi halottak kapták meg ezt a címet.

                   Mit ad Isten, a mohácsi csata történetének olvasásakor kiderült, hogy Perényi Ferenc, nagyváradi püspök, hasonlóan vélekedett a mártíromságról, és annak jutalmazásáról.

                   Amikor csatarendbe álltak a húszéves, korán őszült II. Lajos királyunk többnyire arisztokrata vitézei, huszonötezren, a kétszázezres török haddal szemben, Perényi „végzetes tréfával mondá a főuraknak”:

                   „Tehát ma huszonötezer magyar fog az igaz hitért mártírhalált halni, Brodarics lehetne hozzánk annyi jóval, ő ismerős Rómában, hogy neveztetne ki bennünket szentekké.” Tehát az igaz hitért mártírhalált haltak 25 ezren.

                                                                    

                                                             Szabó Dezső és az istenkáromlás

 

                   De négy-öt év múlva még éltek azok a frontokat megjárt és hazavergődött keceli nincstelenek, és jogosan követelték a jussukat.

                   Szabó Dezső, aki minden aljasság bátor ostora volt, ezt így fogalmazta meg:

                   „A földreform a nemzetnek becsületszóval garantált adósság volt. E földreform nem kegy, sőt. Már nem is parlamenti akarattól függő megadás. E földreform egyszerűen nem egyéb, mint köteles kiadása egy már megvásárolt dolognak. Öt évig hulló vérével, egy valószínűtlen pokol irtózatos szenvedésével vásárolta meg a magyar paraszt.”

                   Végül, a kecelieknek, mindössze az a kívánsága maradt, és ezt kérvényben szépen meg is fogalmazták: Az érsekség birtokában lévő erdőt irtsák ki, és a helyén, a csak gyerekben bővelkedő szegények olcsó házhelyekhez juthassanak.

                   A kérvény megfogalmazója sem gondolta, hogy idővel mekkora vihart kavar majd a Parlamentben.  Meskó Zoltán, akkor még kisgazdapárti képviselője volt a falunak, szót kért az 1924. október 9-én a földreform elsikkasztása tárgyában. Idézzük:

                   „Öt tárgyalás után, 1922. október elején megállapodás jött létre a kalocsai székes főkáptalan és az igénylők között, úgy a területre, mint az árra vonatkozóan. 421 elismert igénylő van, szükségük volt valami 149 hold földre. A káptalan ezt fölajánlotta, a szerződést megkötötték.

                   Az árat is megállapították. A rokkantak harminc koronát, a többiek negyven koronát fizetnek négyszögölenként. Az igénylők azonnal lefizették a költségbiztosítékot, és az iratok felmentek a Földművelésügyi Minisztériumba. A földművelési miniszter hozzájárult, hogy egy volt erdőterületet azonnal adjanak át. Helyette a káptalan majd máshol fog erdősíteni. Az iratok fölmentek az Országos Földhitel Bankhoz.

                   A szegény emberek eladták a fél hold szőlőjüket, mert a bíró azt mondta nekik, hogy megkapják a házhelyet. A kis pénz félre volt téve, jó lesz majd építési anyagra.

                   Megtörtént az istenkáromlás!

                   Két évig vártak, és amikor két év múlva megjött az Országos Földhitel Banktól a végzés, ami tudtul adta az igénylőknek, hogy mivel a káptalan nem hajlandó erdősíteni, egyelőre tárgytalan a dolog. Keressenek másutt házhelyet maguknak!

                   Nem akarom a Tisztelt Ház türelmét sokáig igénybe venni. Minden vidéken százával fordulnak elő ilyen esetek.”

                   Részlet Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszter válaszából:

                   „Nem bírom hallgatni a panaszokat! A helyzet az, hogy újabb és újabb nehézségek merülnek fel, és a pénzügyi kormányzat a földművelési ellenére ad ki rendeleteket.  A képviselő úrnak választ nem tudok adni, mert egészségem megromlott. Nem bírom a panaszokat tovább! Azon gondolkodom, és arról gondoskodom, hogy a helyemet alkalmasabb embernek adjam át.”

                   Nagyatádi Szabó István a kalocsai érsekség kétszínűsége miatt volt kénytelen lemondani. Hazament a falujába, Erdőcsokonyára. Október 30-án kiballagott a szőlőjébe. Egyedül volt egész délután, szalonnát sütött, késő este ért haza. Másnap reggel nyolc óra tájban hirtelen rosszul lett. Eszméletét elvesztette, és húsz perc múlva meghalt. Mindössze 61 évet élt.

                   Nos, keceliek, hová lett az ígéret földje?

 

                                                              A Pénz vagy az Isten szolgája?

 

                   Nem mind tisztességes ember ám, akit Isten szolgálatára fölszentelnek! Krisztus urunknak is volt árulója! Akad köztük, szép számmal, farizeus is. A megállapodást elsinkófálták az urak és a kalocsai érsekség. Ma már tudhatjuk, hogy mi volt a háttérben. Miért táncolt vissza a káptalan?

                   Itt a történet folytatása:

                   Magyarország 1924-ben népszövetségi hitelhez jutott, amivel sikerült megszűntetnie az inflációt. A támogatással 250 millió aranykoronát kapott. Ez elég volt arra is, hogy az értékvesztett koronát egy új pénzzel, a pengővel felcserélje. 1927-ben bevezették az értékálló új pénzt.

                   Az egykori Nagyerdőt, a mai Újfalu területét, végül mégiscsak felparcellázták házhelyeknek, és eladták a keceli szegényeknek, akiknek most már jó pénzben kellett az árát minden évben és részletekben fizetni.

                   Nagy nehezen létrehoztak, egy hosszú lejáratú kölcsönformát, amit röviden FAKSZ - nak becéztek. Ez úgy ösztönözte izmos kezüket a kemény napszámos munkára, mintha a végzetük lenne. Mindig a FAKSZ volt az első. Ha maradt másra is, szerencsés volt az a család.

                  Saját erőből építkeztek, többnyire vályogból vagy vert fallal, és kicsiny telken három helyiségből álló házacskákat: szoba, konyha, kamra. Sokan egész életükben a Falusi Kislakás-építési Szövetkezet számláját fizették. Aki élete végén is adós maradt, nyugodjon békével szegény, mert ez a siralomvölgyi élet nemhogy jutalmat adott volna, de új terhet rakott az egyre inkább föld felé hajló vállára.

                   De elnyugtában már nem keresi rajta az esedékes részletet a végrehajtó.

 

                                                                    Lenin figyelmeztet

 

                                 „Sztálin elvtárs, amióta főtitkár lett, felmérhetetlen hatalmat összpontosított a kezében, és nem vagyok biztos afelől, hogy mindig elég körültekintően tud majd élni ezzel a hatalommal. Másrészről Trockij elvtárs, mint már a Közlekedésügyi Népbiztosság kérdésében a Központi Bizottság ellen folytatott harca megmutatta, nem csupán kiváló képességeivel tűnik ki. Személyileg ugyan talán ő a legtehetségesebb ember a jelenlegi Központi Bizottságban, de túlságosan elveti a sulykot magabiztosságánál fogva, és a munka tisztán adminisztratív oldala iránti túlzott vonzalma miatt.

                   A jelenlegi Központi Bizottság két kiváló vezetőjének ez a két tulajdonsága esetleg szakadáshoz vezethet, és ha pártunk nem tesz intézkedéseket ennek megakadályozására, a szakadás váratlanul bekövetkezhet

                   Sztálin túlságosan goromba, és ez a fogyatékosság, amely teljes mértékben elviselhető közöttünk, kommunisták között, az egymás közötti érintkezésben – tűrhetetlenné válik a főtitkár tisztségében. Ezért javaslom az elvtársaknak, gondolkozzanak Sztálin helyettesítésének módján, és jelöljenek ki erre a helyre másvalakit, akinek minden egyébtől eltekintve csak egy előnye van Sztálin elvtárssal szemben, nevezetesen az, hogy türelmesebb, lojálisabb, udvariasabb és figyelmesebb az elvtársakkal, kevésbé szeszélyes, stb.

                   Ez a körülmény talán jelentéktelen csekélységnek látszik. Én azonban azt hiszem, hogy a szakadás elkerülése, s a fentebb Sztálin és Trockij viszonyáról írottak szempontjából ez nem csekélység, vagy ha igen, olyan csekélység, amely döntő jelentőségűvé válhat.”

                    Játsszunk el azzal a gondolattal, hogy vajon mennyire lett volna más a Szovjetunió belső rendje, ha Trockij lett volna az élen! Az a bizonyos zsidó túlsúly még erősebb lett volna, hiszen Sztálin, merő kedvtelésből, néha igencsak megritkította ennek a nemzetiségnek a sorait is.

                    Trockij jóval kevésbé lett volna „szeszélyes” ezekkel az elvtársakkal szemben. De ugyanúgy irtotta volna a parasztságot, a volt történelmi osztályokat, az egyházat, a régi hivatalnoki rend tagjait. Az orosz történelmi hagyományokat, és az ideológiailag nehezen megtörhető értelmiséget. És legalább ilyen mértékben a renitens nációt, az antiszemita ukránokat. A Gulág talán elviselhetőbb, de az ideológiai meggyőzés annál hatásosabb lett volna.

                    De az is valószínű, tudva, hogy Trockij az amerikai tőkések támogatással jutott el a Szovjetunióba, a két nagy állam gazdasági és politikai kapcsolatai már korábban is szorosabbak lettek volna. Egyébként bizonyítottan vérszomjas fenevad volt mind a kettő. Bocsánat: Mind a három! Lenin, Sztálin, Trockij!                                             

                                                          A húszas évek hazánkban

 

                   Klebelsberg Kunonak hívták a Bethlen-korszak művelődéspolitikájának irányítóját. Azt tűzte ki célul, hogy a magyarság kulturális és szellemi felemelkedését, a magyar „kultúrfölényt” a Kárpát- medencében fönntartsa, sőt erősítse.

                    De gróf lévén, ő sem sokat törődött a szegényparasztság tehetséges fiainak kiemelésével. Megajándékozta őket a tanyasi iskolahálózattal, ahol írni, olvasni, számolni alapfokon megtanították a nebulókat, de innen „feltörési” lehetőség nem nyílott.

                   Egyik korabeli olvasókönyvben igen tanulságos részletet találtam. A pusztai iskola című olvasmányban, amely a tanyasi gyerekek fáradságos iskolába járását ecseteli, főleg a zord, téli napokban:

                   „De hát azért mégsem maradna el a fél világért abból az iskolából. A tanító úr azt mondta, hogy aki szorgalmas, annak a jó nénikék ruhát ajándékoznak, a jó bácsik meg tovább taníttatják, elviszik majd a városba diáknak.”

                   Csak azt nem tudom, hogy keceli tanyasi iskolákat, miért kerülték el olyan nagy ívben azok a jó bácsik?

                    Ezzel 1930-ra elérte ugyan, hogy a lakosság 90 százaléka tudott írni, olvasni, de, az egyetlen Szent-Györgyi Albert kivételével, ezekből a tanyasi, népes iskolákból több tehetség nem tudott a napfényre vergődni.

                   Annál inkább támogatta az úri középosztály gyerekeinek a feljebb jutását gimnáziumok, egyetemek alapításával. Debrecenben, Pécsett és Szegeden hozott létre tudományegyetemeket, elsősorban a Trianonban elvesztett pozsonyi, kolozsvári pótlására. Biztosította magyar értelmiség nyugat-európai tanulmányait, a fővárosokban létesített magyar kulturális centrumok létrehozásával.

                   A társadalom mélyét azonban nem bolygatta meg olyan mértékben, hogy abból a legszélesebb és legszámosabb rétegnek, a parasztság fiataljainak kitörési lehetőséget nyújtson.

                                                                    

                                                                    Valaki hazudott

 

                   Nézzük a helyi példát! A keceli plébános levele a kalocsai érseknek:

                   „Kecelen polgári leányiskolát építeni fölösleges és céltalan. Lakossága ugyanis, leszámítva az igen csekély számú intelligenciát, földművesekből és igen szegény iparosokból áll, akik mellett egy csomó zsidó él./!/

                   A falusi intelligencia leányaiból 5-6 polgári iskolásnál többet nem lehet összeszedni. Az iparosok, mint faluhelyeken általában, oly szegények, hogy az elemi iskolát végzett leánygyermekeiket otthon nem nélkülözhetik./!/

                   Még inkább áll ez a földművesekre nézve. Aki ezek közül szegény /pedig 70% nagyon szegény /, az csak úgy tudja fönntartani családját, ha elemi iskolát végzett gyermekei vele együtt dolgoznak és keresnek. /!/ A kisbirtokosoknak is szüksége van elemi iskolát végzett gyermekeire. Ezek segítik a földmunkában, amelyre, ha gyermeküket nem, akkor napszámosokat kell fogadnia./!/

                   A jobb módú gazdák nagyobbrészt tanyai birtokaikon laknak, és leánygyermekeiket, nagyon helyesen, úgy nevelik, hogy földműves gazdák feleségei legyenek, és ezért a földműves életet ne nézzék le, hanem megszeressék, és az avval járó munkát már gyerekkorukban megszokják./!/

                    Józan érzékükből kifolyólag nagyon jól tudják azt, hogy amelyik földműves lány 14-15 éves koráig polgári iskolába jár, az a föld szagától idegenkedik, a földműves munkát lenézi, földműveshez nem akar férjhez menni. Felveszi az úri tempót, s a maga helyét a világban nem találja.

                   Kecelen eddig még csak két ilyen lány volt. Az egyik már szerencsétlen lett, a másik pedig már azon az úton van, amelyik a szerencsétlenségbe visz.”

                   /Kurcz Adolf plébános válaszlevele az érsekség javaslatára. Kelt: 1927. április 11-én./

                   Szinte mondatonként meg lehet cáfolni ezt a gyalázatos irományt.

                   Az igaz, hogy Kecelnek nem volt intelligenciája, mert ha valakit pappá szentelnek, attól nem lesz az.

                    A 70% százaléknyi szegénységből minden évfolyamon, ki lehetett volna emelni legalább nyolcat-tizet. Ezek közül Juhász Mihályt, dédanyám testvérének a fiát, aki kiváló tanuló volt, de egy tisztességes cipőre nem futotta. Bár a záróvizsga alkalomára még azt is szereztek a lábára. Mintegy kitűntetésül, a hatodik évfolyam végén, kiszólították, hogy az iskolaszék tagjai előtt mondja el Petőfi Füstbe ment terv című versét.

                    Ő mélyet lélegzett, szegény, és tizenkét évesen szépen elszavalta. Aztán mi lett a jutalma az eminensnek?

                   Kurcz Adolf tisztelendő úr személyesen megszólította a vers elhangzása utáni meghitt percekben:

                   „Mondd, kisfiam, van néked édesanyád?”

                   „Van, tisztelendő úr.”

                   „Akkor miért nem mossa meg a lábadat, mielőtt elindulsz az iskolába?”

                   Aztán csodálkoztak, hogy olyan veszettül meggyűlölte az egész Horthy-rendszert.                         A kisparasztok közül, ahová az én szüleim és nagybátyáim tartoztak, legalább húszat ki lehetett volna emelni. Anyámat, apámat és András nagybátyámat is. Tudniillik ahhoz hat-nyolc hold földhöz elég lett volna a kisebb képességű József bátyjuk két szorgalmas keze. A kézművesek közül, csak a mi Kalocsai utcánkban, legalább négy ilyen jó képességű leányról tudok. Például a Berta bácsi két értelmes kislányáról, akik éppen velünk szemben laktak és könyvtáruk is volt. Ők miért lettek volna az otthoni kádár- munkára kényszerítve?

                   Miért baj az, hogy ha egy kisgyerek nem szereti a föld szagát? Legyen fiú vagy kislány! Köteles a szülei életmódját folytatnia?

                   A polgáriba járó kislányok ócsárlása olcsó, elhárító trükk! Igen, mert a tisztelendő úr nem akarta vállalni a szervezéssel járó munkát, és nem akart a kasszájából, tudjuk, hogy közben ő volt évekig a legnagyobb adófizető, áldozni a cél érdekében.

                   Nem polgárit, de gimnáziumot lehetett volna alapítani! Ha nem ilyen irányítói lettek volna a lenézett és az általuk megvetett parasztságnak.

                   Ez nem volt más, mint középkori röghöz kötés! Mint a jobbágyvilágban!

                   Mire alapozom azt a vádat, hogy lenézte a parasztot?

                   Talán még ma is él a legidősebbek emlékezetében ez a híres-hírhedt jelenet! Az egyik Úrnapi körmenet közben a tisztelendő úr a supellát sátra alatt, kezében a szentségtartóval, a tömeg élén haladt. Egy férfiember, az útszéli bámészkodók között, véletlenül fején felejtette a kalapját.

                   Kurcz Adolf tisztelendő úr ezt megpillantotta, és belebődült vastag hangján a nagy áhítatba:

                    - Vedd le a kalapod, te marha!

                   Az egész falu megismerte az esetet, és jót nevettek rajta, pedig sírni kellett volna. Ezzel az egyetlen mondatával úgy lecsupaszította a parasztokról alkotott vélekedését, mint gazdasszony a leforrázott csirkét. A szomszéd falvak bármelyikében, ilyen incidens után, útilaput kötöttek volna a plébános úr talpára. Itt azonban csak móka és kacagás követte.

                   Szabó Dezsőt idézem:

                   „Kijelentem: Szélsőséges gazténynek s a magyarság elárulásának tekintek minden egyes esetet, a mikor a magyar anya fiát Magyarországon bármilyen címen, és bármilyen eszközzel elzárnak a továbbképzés, a több ismeretszerzés lehetősége elől.”

                   Amíg Kucz Adolf levelét másolgattam, legalább tíz súlyos, helyesírási és stilisztikai hibát javítottam ki. Ő az intelligenciához tartozott. A stílusa arra vall, hogy a Biblián és az „ördög bibliáján” kívül más könyvet nemigen forgatott.

                   A „görénykurzus” tipikus figurája volt, amely elátkozta Ady Endre szellemét, el az élő Babitsot, Bartókot, Kodályt, Csók Istvánt, Ferenczyt. Alig volt magyar érték, „akin nem láttak volna pokolkormot” ennek az unintelligens „intelligenciának” a tagjai.

 

                                                                    Cselédsors

 

                   Mint ama Pokolnak, Dante Isteni színjátékában, a szegénységnek is megvoltak a bugyrai. A mi családunk, amelyik mindkét ágon saját földből, fönn tudta tartani magát, még nem tartozott a legalsóhoz.

                   A végképp elátkozottak bugyrába azok tartoztak, akiknek a két kezükön kívül semmijük sem volt. Ha valaki ilyen fészekbe került, olyan sors várt rá már gyerekkorában, mint a megboldogult Hering Jánosra.

                   „A korona 1926-ban megbukott, és a kormány új pénzt, pengőt nyomatott. Emlékszem, hogy apám a Szent József utcai ház felét a testvérének hatszáznegyven pengőért adta el, azaz nyolc millió régi koronáért.

                   A nagyerdőt csak kivágatták, fölparcellázták, és végre fölajánlották a keceli szegényeknek. Kettőszáz pengőért négyszáznegyven ölet vettünk.  Az Újfalusi házhelyek többsége ekkora. Hosszú lejáratú hitelt is kaptunk a helyben létrehozott a Falusi Kislakásépítő Szövetkezettől, a FAKSZ-tól.                 

                   Az építkezést 1928 tavaszán nagyjából be is fejeztük. A házon már volt nádtető, de a három helyiséget, a szobát, a konyhát, a kamrát még nem tudtuk bevakolni. A család még összezsúfolódva a Szent József utcában lakott. Nagyon kellett a pénz az épület folytatására!

                   Anyámék ebben az évben az én tízéves bőrömet is eladták egy nagygazdának, Orcsik Andrásnak. Mint egy gyanútlan jámbor jószágot, kivezettek a tanyájára tehenet meg a borját őrizni.  Itt tanultam meg egy életre, hogy mit jelent cselédnek lenni.

                   Egypár napig minden a megállapodás szerint folyt. Lelkiismeretesen vigyáztam a nyugodt tehénre meg a borjára. Közben a gazdasszonyom összedugta fejét a szomszéd Hemző Mihálynéval. Azt mondták nekem:

                    - Holnap jobb legelőre hajtjuk a jószágot.

                    Azt gondoltam, jól van.

                   Hemző Mihályné arra az egyholdas új területre kivert még két tehenet a két borjával, és két anyakocát. Az egyik éppen fias volt. A tetejébe még öt süldőt, és harminc libát.

                   Május eleje, szép virágnyitó idő. Az első napon még valahogy meg is voltunk, mert Hemző Mihályné segített az őrzésükben. Igaz, hogy egész nap nem győztünk összevissza szaladgálni. Alkonyatkor mégis azt mondta:

                    - Holnap könnyebb lesz!

                    Gondoltam, jól van.

                   Másnap reggel segítettek kihajtani, azután magamra hagytak. A libák a fűmag után vándoroltak szanaszét. Az anyakoca a kicsinyeit kereste, és futott a veteményeken át be a tanyába. A borjakat böglyök csípték, azok elbogároztak.  A tehenek meg utánuk!

                   Hiába, tíz éves voltam, nem bírtam velük. Sírva kiáltoztam be Hemző Mihálynénak, hogy:

                    - Jöjjön már ki!

                    Dél felé járt az idő, amikor jött is, de nem volt benne köszönet. Jött felém, de nem egyedül, hanem a gazdasszonyommal, Orcsiknéval együtt. Mindkettőnek a kezében frissen vágott, tüskés akácfagally. Úgy megvertek, hogy a lábamból öt helyen csurgott a vér. Mit tehettem? Sírva menekültem az új házunk padlására. Nem mertem hazamenni, mert anyám, amikor útnak indított, azt mondta:

                    - Agyonütlek, ha a helyed elhagyod!

                   Mária, a kishúgom, nyolcéves lányka volt még csak, de már szolgált. A Hajas – laposon a Bekéjék tíz libáját legeltette. Megkértem a testvérkémet, hogy otthon ne szóljon rólam egy szót sem.

                   A padláson lapultam éjjel-nappal; rágtam a körmöm, és nyaltam a cserepes számat kínomban. Mind a két kezével rázott a hideg.  A húgom kétszer is megfelezte velem az ebédjét. Amikor Marika húgom látta, hogy hogy már le sem tudok mászni a padlásról, otthon csak elmondta a dolgot.

                   A harmadik napon, amikor édesapám éppen hazaért a munkából elmesélte neki az én nagy bajom. Az édesapám rögtön föl is jött értem, és ölben vitt le a padlásról. Talicskán tolt a Szent József utcai házba. Ecetes ruhával gyógyították a dagadt lábamat, de a fájdalom egész éjszaka nem hagyott aludni. Hajnalban apám nem indult munkába, hanem talicskán tolt az Antoni doktor úrhoz. Amikor megnézte a sebeimet, csúnyán anyámra támadt:

                    - Ha még fél napot késtek, nagy baj szakadt volna a családra!

                   Tegezte anyámat, mert férjhez menésig náluk szolgált.

                   Azonnal gyógyítani kezdett. Egyik helyen felvágta a bal lábam, és jó mélyen meg is találta a tüskét. Sok-sok gennyet nyomott ki a sebből. Valamivel ki is mosta, mert igen-igen csípett. Aztán kérés nélkül megírta a látleletet.

                   Édesapám még azon a napon átment Kiskőrösre, a doktor úr utasítására, és pert indított a két asszony ellen. Másnap kijött hozzám a doktor úr, hogy átkösse a sebem. Úgy hiszem, hogy akkor jóddal kente. Harmadnap már magam sántikáltam be a rendelőjébe. Anyám elkísért, de egész úton csak azt láttam, hogy néha-néha kötényével megtörli a szemét.

Többször nem is kellett vizsgálatra menni.

                   Nemsokára megtörtént a tárgyalás, és a bíróság helyben bírálta el az ügyemet.  Emlékszem, pontosan kilenc órakor kezdődött, és még a doktor úr is eljött tanúnak. A bíró előtt csak annyit mondott:

                    - Ritka az ilyen kirívó eset!

                   A bíróság Orcsiknéval kifizettette az egész évi béremet, és fájdalomdíjként még tíz pengőt. Hemző Mihálynénak a tárgyalás összes költségét kellett legombolnia. Összesen több mint száz pengőt nyert az igazság!

                   Alig hevertem ki a bajt, anyám már el is szegődtetett Darázsékhoz. Én lettem volna ott a harmadik gulyás gyerek.  Alighogy kivezettek a tanyára, a kezembe nyomtak egy félig sült kenyérdarabot.  Széthajtottam a héját. Hát akkora döglött böglyöt találtam benne, mint a fél hüvelykujjam Rögtön búcsút vettem a kapufélfától. Édesapám, aki nem sokkal előbb érkezett haza a napszámból, azt mondta:

                    - Ebből se lesz jó cseléd soha!

                                                                                                                                               

                                                                     Zárda Iskola

 

                   Miután Kurcz Adolf, a lányok számára indítandó polgári iskola építését mondvacsinált indokokkal megakadályozta, a Zárda Iskola megnyitásához áldását adta.

                   Közben milyen „véres” érdekharcok előzték meg ennek a megnyitását!

                   A „Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Társulata” mozgalom 1860-ban érkezett Kalocsára. Kecelen a nővérek meghívására már 1908-ban gondoltak.

                   Az ellenzői között találjuk Pozsgay Mór országgyűlési képviselőt, Antoni Jánost, és Tényi Sándor tanítókat, akik féltették tanítóképzőbe járó leányaik jövendő állását.

                   Vezetésükkel valóságos apácaellenes mozgalom alakult ki. Az ellentábor tagjai mélyen elítélték Pozsgay Mór kijelentését:

                   ”Ahol apácák és papok vannak, az erkölcstelenség ott sem kisebb, mint máshol.”

                   A képviselőtestület 1921-ben úgy határozott, hogy a Nagyvendéglőt a leendő iskola céljainak megfelelően átalakítják. Az oktatás 1924. január 1-jén kezdődött. A költségeit az egyházközség nagylelkűen a magára vállalta.

                   Elsősorban a gyakorlati életre tanított, és a vallásos érzést igyekeztek tanítványaikban elmélyíteni. A tanítványok, közöttük édesanyám, elmondása szerint az iskolában nagy volt a fegyelem, és szorgalmas munka folyt. Farkasfalvi Eszter az ő hatásukra szeretett volna tanítónő lenni, ha kell, apácának beállni. A szegény ember lánya számára álom maradt a tanítónői pálya!

                                                                    

                                                                     Véletlenek vannak?

 

                   De egy ritka véletlen kapcsolt össze kettőnket, anyámat és engem, a Zárda Iskolával. Ezt nem hagyom ki!

                   Bár éppen a cinkék fejedelme forgatja fürge fejét jobbra-balra a rózsabokron és benéz rám az ablakon. Köszöni szépen az együttérzésemet, de a régi magyar szólás, mely szerint: ”Hideg ellen nincs vitéz”, már a cinkék között is idejét múlta. De tény, hogy igen sok etetőm áll a tisztelt madársereglet kiszolgálására hátul a kertben. Lehet, hogy azt jött megköszönni. Szívesen, pajtás!

                    Remélem, hogy a következő, buddhista életemben madár lesz belőlem. Igen kíváncsi vagyok a repülés gyönyörűségére.

                   Lehet, hogy arra is biztat, dicsérjem meg, milyen fürgén mozog ebben a kutya hideg időben. Itt a tavasz, kispajtás, rövidesen! Már hosszabbodnak a nappalok és rövidül az ellenszenves sötétség.

                   Aztán elbóklászik a rózsabokorban, mert valamikor, és erre ő még nagyon jó emlékezik, édes ízű bogyókat talált a tél elején. De az bizony már régen volt, mert január vége felé járunk, amikor még vidám téli kedvében van a hófehér út, az udvar, a háztető, és az élelmét buzgón kutató madár.

                   Ilyenkor emberi élőlény csak akkor mozdul ki, ha kenyeret megy keresni, vagy diákember, akit nem hagy békén az iskola.

                   A kedves nővér éppen az olvasást gyakoroltatja a hatodikos, utolsó éves növendékeivel. A kötelező hatodik év utolsó napjait morzsolgatják le a napok és órák múlásával.

                   A nővérke a padok között sétál, és képzeletében ezeket a tizenkét éves lányokat már menyasszonyi fehérben látja. Olyan szűz tiszta fehérben, amilyen ragyogó a szemközti bolt tetejére hullott friss éjszakai hó.

                   Mélyet sóhajt, aztán a szépen olvasó Eszterhez fordul:

                   „Elég volt, Esztikém! Jutalmul csak arra kérlek, nézd meg, mennyi időt mutat a tanári szoba faliórája?”

                   A nővérke tovább sétál, újabb olvasót szólít. Észre sem veszi, hogy egyre sápadtabb lesz a finom vonású kislányarc. Lassabb lépésekkel, amiként szokott, elindul az ajtó felé, majd kilép a zárt udvarra.

                   Eszter bemegy a tanítói szoba ajtaján, és milyen nehéz lesz egyszerre a szíve, hiszen nem ismeri a múló idő titkát. Pedig ott függ a feje fölött a falon, elérhetetlen magasságban. Otthon hallotta már, hogy az idő néha édes, néha mostoha.  De ez csak afféle bölcselkedés.  Most rá kell döbbennie, hogy nemcsak édes vagy mostoha lehet az idő, de gonosz is.

                   Látja a kövér kismutatót, a cingár hosszút, amelyek szinte észrevétlen lassúsággal haladnak, és némán. A szerkezet ütemes ketyegése, a latin számok között hang nélkül ballagó mutatók, nem súgják meg az időt.

                   Szerencsére egy aprócska kápolna is van a terem közelében. Ahol leborulva kéri az égiek segítségét:

                   „Ne hagyj, Uram szégyent érnem!” És ezt elismétli megszállottan legalább tízszer, és hányja magára a keresztet.

                   Talán az egész falu megtudná, hogy a hatodikos Farkasfalvi Eszter nem ismeri az idő titkát. De az Úristen pártját fogja, és olyan hangosan, mint még soha, megszólal, cseng-bong az óra végét jelző drága hang.”

                   Ugyanaz a jelenet megismétlődött velem is, csak engem akkor a Kerényi tanár úr küldött időt jelenteni.

                   Rajtam is segítettek ilyen módon a magasabb szellemek. De ahogy múlik az idő, az a fájó érzésem, hogy az idő végül is szégyent hoz ránk, édesanyám.

 

                                                                  A keceli legyesek

                                                

                    Miért hívták a környék falvainak lakói a kecelieket legyeseknek?

                    Anyámnak szerencséje volt, hogy olyan család volt a fészke, ahonnan nem kényszerültek a kislányukat a mentára küldeni. Otthon természetesen dolgozott, hiszen volt a Bogárzó partjáig lenyúló nagy kertjük és szőlőjük is, több darabban. Tehát belekóstolt a paraszti munkába, de nem vált a föld rabjává. Varrógépet kapott.

                   A hat kötelező év után, amelyik csodálatosképpen Kecelen ötre olvadt, és még három évig ismétlőbe jártak. Azt ugyanolyan komolyan vették, gondolom, mint a kötelező hatot.

                   Egészen különleges világ alakult ki, a vasúttól is távol három kilométerre, aminek nemigen volt párja az országban. Valami hallgatólagos összejátszás folyt itt a község vezetői, az egyház, az iskolaszék és a nagygazdák között, hogy nem deklaráltan, de megfojtsanak minden kitörési kísérletet a paraszti életformából.

                    Ehhez mindenki hozzájárult a maga módján. Az esperes azzal, hogy nem támogatta polgári beindítást, de engedélyezte az iskolanővéreket, akinek a műveltsége nem felső -, hanem csak alsó tagozatos színvonalú volt. És inkább a házi munkára tanították a lányokat. Ha arra is tanítják őket, nem lett volna baj, de szellemi igényességre nem, és ez volt a kislányok számára a zsákutca.

                   Te is maradj meg parasztasszonynak!

                   A rossz pedagógusok mindig szerettek lógni. És ha olyan közegbe kerülnek, mint Kecelen, ahol nincsenek követelmények, a minden ambíció nélküli okítónak arany élete van. Aki ezzel nem tudott megbarátkozni, az már az első év végén menekült, ahogy csak a lába bírta. Az iskolaszékben ugyanazok ültek, akik a községet is irányították. A nagygazdák egykéztek, és ha akadt is köztük kiemelkedő képességű gyerek, azt a földről el nem engedték semmi pénzért világot látni.

                    Máskülönben sem tudta szegény kölyke, hogy van-e egyáltalán ilyen világ. Sokukat, sok pénzért, még a katonaságtól is kimentették, és a kaszárnyát sem ismerte meg belülről.

                   Tehát ennek az iskolai oktatási rendszernek a sunyi elfogadtatásával lehetetlenné tették a tehetséges kisgyerekek kitörését. A városokban gimnáziumok működtek, amelyekbe a szabó gyerekétől kezdve az ügyvéd és az orvos kölykéig, bárki beíratkozhatott. És bármi lehetett belőle!

                   Apád paraszt volt, te is az maradjál! Ez volt az a jelszó, amely nemzedékek sorsát meghatározta. A két világháború között annyi tudatlan, ezért könnyen vezethető, jámbor embert küldtek az életbe, és ha ezek a község határát átlépték, mindjárt lesírt róluk a tudatlanság és az elmaradottság.

                   Amikor 1957-ben a kalocsai gimnáziumba kerültem, két szomorú ténnyel szembesültem: A keceliek legyesek! A tanulmányi átlagom a nyolcadikos év végi kitűnőről fél évkor négyesre landolt. Magyarból, történelemből, testnevelésből, énekből maradtam a régi, de a reáltárgyakból zuhanásszerűen süllyedtem a béka sokat emlegetett testrésze alá. Szerencsére humán tagozatra jelentkeztem: az irodalom, a történelem és a versmondás a víz színén tartott.

                   Mi lehetett ennek gúnyos elnevezésnek az oka?

                   Az 1921-es oktatási törvény kimondja, hogy 6 általános és három/!/ továbbképző/ismétlő/ osztály elvégzésére minden tanuló köteles. Ha a szülők, a gondviselők vagy a gazda ezt elmulasztaná, első ízben figyelmeztetésben kell részesíteni, többszöri hiányzás esetén 600 pengőre kell büntetni. Nem a pontos szöveget idézem, csak fejből a lényeget. És ekkor felkiáltottam:

                  Heuréka! – a görög fizikussal egy nyelvet beszéltünk.

                   A legyeket ugyebár olyan ember hajtja fel a padlásra, és veszi el lábuk alól a létrát, aki ostoba. Mi az oka a keceli emberek, diákok ostobaságának?

                    Nézzünk szembe a tényekkel! Hat kötelező osztály, heti hatnapos tanítással. A mi falunkban már a húszas években, talán már előtte is, beköszöntött a heti szabadnap: a kosaras ünnep, a tanításmentes csütörtök.

                    Ha minden héten megspórolok egy napot, akkor a hat egész tanítási évet figyelembe véve annyit jelent, hogy egy teljes tanítási évet lógott minden diák, minden tanító és tanár. 5 év alatt elvégezni hat év anyagát, egy kissé bizarrnak tűnik. Aztán csak két ismétlő évet kellett eltölteni!

                   Ezért voltak a szomszéd községek tanulóihoz képest ostobábbak a keceliek azon nemzedékei, amelyek a háborúig csütörtökönként kollektívan az iskola mellé jártak.

                   Arról most ne is beszéljünk, hogy milyen iskolaépületekben tanultunk még a háborút követő években is. Minden osztályt másikban. Az én vándorlásom térképe: Zsidó iskola, Kovács iskola, Óvoda iskola, Solymár iskola, Kántor iskola, Zárda iskola.

                   Az alsó tagozatos tanítóim egy részével a felső tagozatban újra találkoztam, mint gyorstalpalón továbbképzett szaktanárokkal. Keceli születésű talán csak egy volt közöttük: Nagy Sándor, az egyetlen, akit a helyi papok a tanítóképzőben támogattak. Milyen rosszul tudtak választani!

                   Ő volt az egyházi színjátékok szervezője, KALOT-os, kultúrház - és iskolaigazgató, minden létező bizottság és szervezet tagja. Talán csak az MNDSZ-nek nem! Karmester, nyilas, majd olyan bősz kommunista, hogy az államosítás idején kivágta a kereszteket az osztályablakon. A kaméleon hozzá képest masszívan tartotta a színét.

                   A felső tagozatos nevelők többsége igen gyenge kvalitású ember volt, de zömmel férfi. És ha úgy tudtak volna tanítani, ahogy pofozkodni!

                    Én csak egyetlen pofont kaptam, de a Kerényitől! Ezért bosszúból nem is tanultam meg nála a matematikát és a fizikát. Talán azért sem, mert minden második óráján Tarzannak, Zorrónak, és egyéb csodalényeknek az igen tanulságos élettörténetét mesélgette.

                   Az ötödik osztályban, jól emlékszem, Várnai tanította a mértan alapjait, történelem tanári felkészültséggel. Mennyit küszködött, szegény, a neki is szokatlan fa háromszögekkel és szögmérőkkel!

                    Erre az alapra építette a falakat Kerényi József, aki szerint csak a Jóisten tudja a matematikát ötösre, ő is csak négyesre és mi balgák, legfeljebb csak hármasra. Sőt, még ezt is alulmúltuk. Ha úgy tudott volna tanítani, mint pofozkodni, első osztályú pedagógus lehetett volna. Bár a másodosztályú már nem szokott pofozkodni! Puff neki!

                   Ki tudja, hányadik nemzedékként, hiszen Kecel már 1860-ban megkapta a csütörtöki piactartás jogát, mi is kergethettük a legyeket a padlásra a hagyományos igénytelen tempóban.

 

                                                                   Solohov levele

 

                   Ha látná, mi történik nálunk és a szomszédos alsó-volgai vidéken? A kulákot szorongatják, a középparaszt pedig már el van tiporva. A szegényparasztság éhezik, minden vagyonát, még a szamovárját és a takaróját is eladja a hopjori körzetben az igazi középparasztnak, bár az gyakran nem is olyan tehetős. A népben egyre több az állati indulat, a hangulat nyomasztó. A jövő évre katasztrofális méretekben fog csökkenni a vetésterület. És a kulákok szorongatásának az a hajmeresztő lett a következménye, hogy szervezett tűntek fel a szomszédos körzet területén.

                   Tegnap éjjel kettőkor a vjosenszkajai rendőrök ébresztettek föl. Nyeregért siettek be. A lovas felderítők 25 versztányira voltak, mert egy banda feltűnésére számítottak valamelyik községi szovjet környékén. Mára kiderült, hogy néhány tucatnyi fegyveresből álló / lovas / banda a hopjori körzet mélyére vonult. Ismét beköszönt 1921, és ha a dolog továbbra is így megy, őszre a vidéket el fogják árasztani, ezek a kis, gyorsan mozgó csapatok. Tüzelőanyag bőven van. Ezt bizonygatja a mi nagyra becsült orgánumunk is, amely csapatot küldött a banditizmus elleni harcra. Hát mi ez, testvérek? Banda 1929-ben? Micsoda szörnyű képtelenség!

                   Nem akarok példákat hozni, hogyan végezték a gabonabegyűjtést a hopjori körzetben, hogyan rendelkeztek arrafelé a járási hatóságok. A lényeg az, hogy nem adtak az embereknek, akikre törvénytelen terheket róttak, papírokat, hogy Moszkvába vagy vidékre utazzanak. Megtiltották, hogy a posta táviratokat továbbítson a Központi Bizottságnak. Több tucat ember utazott Vjosenszkajába. Innen küldtek Kalinyinnak kérvényező, alázatosan könyörgő táviratokat, onnan meg jöttek a szűkszavú, sztereotíp válaszok:

                  ”Ügyüket további kivizsgálásra továbbítottuk a körzethez.”

                   Egy kozák legény a Szkudlajnij tanyáról 1919-ben csatlakozott a Vörös Hadsereghez, ahol hat évig szolgált, vörös parancsnok volt. Két évig, 1927-ig a községi szovjet elnöke volt. Ebben az évben volt másfél gyeszjatyina vetésföldje, egy lova, 2 bikája, 1 tehene és hét lelket számláló családja. 29 rubel mezőgazdasági egységadót fizetett, 155 pud gabonát szolgáltatott be, amíg tartott az önkéntes hozzájárulás a rendkívüli bizottsághoz, 200 pudot, négyszeri pótlásban 800 rubelt. Mindenét begyűjtötték, még a vetésre szánt búzát és a tyúkokat is. Elvették az igásállatot, a ruhát, a szamovárt, csak a ház falait hagyták meg.

                   Eljött hozzám két másik vörös katonával. A Kalinyinnak küldött táviratban kimondták: „Jobban kifosztottak minket, mint a fehérek 1919-ben”. Beszélgetésünk alatt keserűen mosolygott. Azt mondja:

                  ”Azok legalább csak a gabonát és a lovakat vitték, ami hatalmunk ellenben mindent elvitt az utolsó szálig. A gyerekek takaróját elvitték. Kértem őket, hadd vegyek meg valamit, szereztem volna pénzt kölcsönbe.”

                    - Nem, pénz nem kell nekünk, fogjál tizennégy tyúkot!”

                   Hát ezek a járások szülték a bandát. Na, és ami áprilisban, májusban történt?! Az elhajtott jószág ott pusztult a falusi gyűjtőtelepeken, a kancák megellettek, a csikókat megették a disznók, és mindez azok szeme láttára, akik éjszakákon át őrizték és gondozták a kancákat. Ezek után beszélhet az ember a középparasztokkal való szövetségről. Hiszen mindezt a középparasztokkal csinálták.

                   1921-1922 kegyetlen éveiben dolgoztam a kötelező gabonabeszolgáltatásnál. Kemény voltam, de azok az idők is kemények voltak. Kíméletlenül komisszárkodtam, a törvényszék elítélt hatásköri túllépésért, de ilyen ügyekről még akkor sem hallottam. Jól mondja Artyom:” Jól meg kell rostálni őket…” Én is aláírom. Alaposan meg kell rostálni mindenkit, egészen Kalinyinig; mindenkit, aki képmutatóan, farizeus módjára a középparaszttal való szövetségről harsog, és közben megfojtja a középparasztot.

                                                                                                                   Solohov levele Levickajának

 

                  NB: Akik ezt a rendszert bevezették, nem lehettek oroszok, sem ukránok. Elkezdődött a nép egy részének módszeres éhhalálra ítélése. Hat millió halottról írnak a történészek. Így kezdődött milliók elpusztítása a világtól elzárt Szovjetunióban, ahogy ebben a levélben olvashattuk. Az egytized uralkodjon, a többi legyen rabszolga. Ugye, ismerős alapgondolat? A sigaljovizmus!

                                      

                                                                A rappallói szerződés

                                                                     

                   Ifjúság, mint sólyommadár – énekelte a régi költő –, akkor szép, míg szabadon jár.

                   A mi apánk nemzedékének akkor ért véget az ifjúsága, amikor ágyútölteléknek a hadseregbe szólították. Ahhoz hasonlóan, ahogy az ő apáik nemzedékét egy emberöltővel korábban.                   De még csak a húszas években járunk, a későbbi világrontó hatalmak még csak ekkor kezdenek feltápászkodni a háborús vereség vagy egy véres polgárháború után.

                   A két későbbi halálos ellenség, most kizárva a népek nagy családjából, egymás kezét fogja, és a rappallói szerződésben gazdasági-katonai megállapodást köt.

                    A Szovjetunió és Németország közeledése felébreszti a hajdani antant uralkodó köreit, de mindenek előtt a Pénz urait, akiket nemigen érdekel az ideológia, csak a haszon, és igyekeznek kapcsolatot teremteni a két óriással.

                   Az amerikai tőke hatalmas összegekkel segíti talpra állni a háborús vereség után megroggyant Németországot, amelynek gyors ütemű fejlődése megállíthatatlan. Az évtized végére, mikor a világválság végigsöpör a kontinensen is, egyedül csak a Szovjetuniót nem érinti, amelyben éppen akkor likvidálnak 5 millió kulák családtagot.

                   Ezekben az években tárt karokkal fogadják a nyugati, elsősorban német mérnököket és a technikát, mert nagyszabású hadiipar-fejlesztő tervek valósulnak meg.

                   Ekkor jelenik meg a két szín, a vörös és a barna, az Internacionálénak álcázott bolsevizmus Moszkvából irányítva és a fasizmus Németországban, amelyek kezdetben puccsista gyülekezetnek tűntek, de a befolyásuk egyre nőtt. Először a Szovjetunióban majd Olaszországban jutottak hatalomra, végül Németországban is.

                   De minderről a mi apáink igen keveset tudnak, hiszen olyan kevesen járatnak újságot. Rádió faluhelyen szinte sehol sincs, és ami a városból, Budapestről Kecelre leszivárog, olyan kevés szenzációt tartalmaz.

                                                                     

                                                                         Bethlen tíz éve

 

              Magyarország Trianon után fokozatosan talpra állt, minden aljas szándék és halálos ítélet ellenére. Horthy, akinek a nevét tisztelettel emlegetik, szimpatikus, nyugodt politikus, és Teleki Pál után a tehetséges Bethlen István irányítja tíz éven át az országot.

              Magyarország kitör a kis-antant gyűrűjéből, és először a hajdani nagy doberdói ellenfélnek nyújtunk baráti kezet. Bethlen Rómába látogat Mussolinihez. Talán az ő nevét ismerik még Kecelen is. Aztán bizonyosan arra is fölfigyeltek, hogy új és jó pénz került forgalomba: a pengő. Lassan más országok felé is kiépülnek a gazdasági-politikai szálak, és hazánk kijut az elszigeteltségéből.

              Nem sokkal Trianon után a magyarnak mondott értelmiség „könnyebbik” része Amerikába „szállt”. 1927-ben Krúdy Gyula kapott tőlük egy levelet.

              „A levelet Edward K.írja, aki egyszerűen meghív Amerikába. Hallotta, hogy beteg vagyok, hallotta, hogy nem vagyok gazdag ember, hogy könyveket írok / Mennyi mindent meghallanak Los Angelesben! /, hagyjam ott tehát a Margitszigetet, és menjek Los Angelesbe, ahol legutóbb is tízenötezer dollárt fizettek Bíró Lajosnak Hotel Imperial című darabjáért. Tehát csak nyugodtan üljek hajóra, a hajójegyet küldi Zukor Gyula, aki amúgy is nyíregyházi ember, tehát földim.

              Edward K.- nak még nem válaszoltam, talán nem is fogok válaszolni, mert sok levelet kell előbb megírni. De annyi bizonyos, hogy nem megyek Amerikába.

              Valamikor falusi embereket csábítgattak ilyenformán Amerikába, mint mostanában a színészeket és írókat.

              Nem, kedves Edward, nem ér meg annyit a maga tizenötezer dollárja, hogy vándormadárrá tudjak válni, hogy távoli szemlélője legyek hazámnak egy közömbös csillagról, hogy ne halljam többé hazai hangjainkat, a veszekedéseket, a pörlekedéseket, az irigységeket – hogy megismerkedjek egy új betegséggel, a honvággyal. Azt hiszem, minden betegség között ez a honvágy nevű betegség az egyetlen, amely elviselhetetlen. Hát pénzért vegyek betegséget magamnak, amikor amúgy is van belőle elegendő?

              Kedves Ödön úr, nem megyek Los Angelesbe, mert azt a tizenötezer dollárt, amelyről szó van, az utóbbi években úgy megutáltam, mint valami csúf ragályt, amely elcsúfítja, eltorzítja, elgörbíti a régen nemesnek látott magyar arculatokat.

              Ez a tizenötezer dollár okozta azt, hogy itthon, Magyarországon elfelejtettünk magyarnak maradni az elmúlt szörnyű évek alatt. Ez a nyomorult tizenötezer dollár volt az okozója annak, hogy a megsértett madár könnyűszerrel csapott föl vándormadárnak, holott az itthoni köleshez volt szokva.

              Ez a los angelesi ígéret hördült föl az emberekben, amikor a hazai ostorsuhintásokat érezték – bizony érdemtelenül. De én már csak itt maradok, mert nem tudnék új, még boldogabb világhoz szokni. Az ember végül beleszeret a boldogtalanságba, mint a betegségbe.”

                                                                                                                           1927

                                                                     Pályaválasztás

                 

              A magyar kisdiákok mindezzel nemigen foglalkoznak, mert lefoglalják őket az iskola gondjai.

              Apám árván maradt, mert édesanyja szülésben meghalt. Árvaságát az tette teljessé, hogy az édesapja, aki négy testvérével együtt szerencsésen hazatért a harctérről, új családot alapított, és a kis Ugranyecz Andrist teljesen a nagyszülőkre bízta. Azok szívesen vállalták az unokájuk nevelését, aki később meg is hálálta ezt.

              De mégiscsak egyedül nőtt fel, az egykének született ember minden hibájával és erényével. Panna nagymama, aki olvasott asszony, ami igen ritka volt akkoriban, sokat segített végtelen türelmével a tanulásban is. Amikor a hatodikat színegyessel befejezte, fölmerült, hogy mehetne tovább is tanulni. Esetleg polgáriba.

              A nagypapával elmentek tanácsot kérni a Kurcz tisztelendő úrhoz. Udvariasan fogadta őket, majd kereken megtagadta az anyagi támogatást, de azt fölajánlotta:

              - Ha papnak megy, taníttatom.

              - Az nem lehet, tisztelendő úr, mert nemcsak unokánk, hanem egyetlen örökösünk, a fiunk is. Mi lesz velünk a vénségünkre?

              - Gondolkozzanak el azon, amit mondtam! – zárta le az apám sorsát eldöntő párbeszédet a tisztelendő úr.

              Így maradt a kis Ugranyecz András a kapa mellett. Együtt járt a nagyapjával a szőlőbe, a kanális parti kukoricaföldre dolgozni. Ahogy ő erősödött, egyre több terhet vett le a nagyapja egyre inkább gyengülő válláról. Amíg el nem jött élete nagy fordulata: a sorozás.

              De ne ugorjunk akkorát az időben! Nézzünk szét a másik portán! A Kalocsai utcai kis házból a Vasút utcai nagyba.

                                                                           A Filusok

 

                   Itt három gyerek nő fel. Születésükkor még Filusnak írják be őket a nagykönyvbe, és úgy következnek egymás után, mint az orgonasípok. Filus Józsi a legidősebb, már 1912-ben megszületett. Őt követi II. Filus András, aki egészen más karakter. A bátyja az édesapjára hasonlít, nyugodt, szófogadó kisgyerek, de az öccse, mint a tűz és a láng, soha nem lehet tudni, mikor hoz bajt a szülők vagy a saját fejére. Ő lesz majd a legjobb barátja az iskolában tartózkodóan viselkedő II. Ugranyecz Andrásnak. Náluk is beteljesül az a szólás, hogy életre szóló barátság csak a teljesen különböző mentalitású fiúk – férfiak között szövődik.

              Nemcsak egy osztályba jártak, mert mindketten 14-ben születtek, de mindketten jó tanulók is voltak. De amíg a jó tanulmányi eredményt Filus Andris kirázta a kisujjából, az Ugranyecz Andrisnak kellett a nagymama önbizalmat adó segítsége.

              Minden rosszaságban Filus Andris volt a prímás, a csínyek kiagyalója és az akciók irányítója, Ugranyecz Andrisnak a kontrás szerepe jutott. Közösen indultak el dinnyét lopni, de bármilyen gyümölcs érésekor begyűjteni a máséból a termés egy részét. Ha elkapták őket, mindig

              Filus Andris hátán csattant az ostor, pontosabban az édesanyja söprűnyele. Ugranyecz Andris bánatosan nézte barátja szenvedését, mert ő még egyetlen rossz szót sem kapott a nagyszüleitől

              Amikor Filus Andris iskolából elsőként hazaért, ő úgy mondta, „kivégeztem” az iskolát, akkor kiállt a ház sarkára, és csak azt a diákot engedte a Disznópiac felé, egyenes úton menni, akit előbb megbúbolt.

              Akinek nem volt olyan sürgős az útja, kerülhetett egy fél kilométert a Bogárzó hídjáig, és a kanászház mellett ballaghatott hazafelé. Úgy rettegték a kicsi ember heves haragját.

              Akkora veszélyt jelentett a környék diáktársadalmára, mint a Kelet kincseit szállító karavánnak egy útszéli rablóbanda. Vagy menjünk az óceánra! Mint indián arannyal megrakott háromárbocosnak a halálfejes kalózhajó Most közelebb! Mint egy jámbor, de pénzes kereskedőnek a mi Rózsa Sándorunk.

              Elsősorban Eszter mamához futottak be a panaszok. Nem könyvelte őket, mint egy rendőrbíró, hanem rögtön kiosztotta a napi porciót. Mindig söprűnyéllel, de mintha falra borsót hány az ember, annyit ért ez a mi Filus Andrisunknak. Ilyen lett volna az édesanyja, ha fiúnak születik, ezért sikerültek azok az anyai bántalmazások olyan szolidra.

              És azért lehetett őket olyan könnyen kiheverni, mert csak a hátát és a fenekét érték. A fejére sohasem ütött az édesanyja, és sohasem szidta a fiát. Csúnya szavak nem röpködtek sem a Filusék, sem a Kapás nagypapáék udvarán.

 

                                                                  Cseresznyék, dinnyék

 

              Amikor éppen vége volt a tanításnak, a júniusi cseresznyefák kerültek veszélybe. Fel a fa csúcsára, mert ott a legédesebb, a sárgarigó is azt szereti! Aztán hallgatni ám, ha csőszszagot érez az ember!

              Aztán júliusban közepén nekivágni a nagy kalandnak: klott gatyában és mezítláb dinnyét lopni. Húsz méteres homokos sáv a dinnyeföld előtt. Pokolian tüzel a nap, és közben hason csúszni a forró homokon. Még királydinnyével is találkozik az emberfia, de attól ne jajgass, ha szúr is, mert meghallja a hűvös kunyhójában heverő csősz vagy a szemfüles pulija.

              A forró, királydinnyés homokban csupasz lábszárakkal és karokkal. Csupasz háttal és mellel. A homok hólyagosra égeti a bőröd, majd jajgathatsz az éjszaka. De a prímás után tartani kell a tempót, az pedig, mint egy úszó rendületlenül tör előre a célja felé. Már el is érte. Két dinnye közel a föld széléhez. Elő a bugylibicskát, és gyorsan elmetszeni a szárát, mert egy fölösleges pillanat sincs.

               - Fogd az egyiket! Aztán talpra és nyomás!

                   Már ugathat a kutya, meg káromkodhat csősz:

               - Te voltál az Filus Andris! No megállj, megmondlak az anyádnak!

               - Megmondhat, legfeljebb megint kapok a söprűnyélből. Egy dinnye annyit megér! – lihegi futás közben. Aztán rendelkezett tovább:

               - Gyere ide a nyárfák alá! Ezt bugylival nem lehet meglékelni. Csapd a földhöz, majd megreped!

               - És falják a félig érett dinnyét, de ez a legédesebb, mert igen sokat kozkáztattak érte. A szó szoros értelmében a bőrüket!

                   Ugranyecz Andris büszke a barátjára. Este, amikor arra panaszkodik:

               - Sokat játszottunk a napon, ezért lett hólyagos a bőröm. Lám, a rossz barát még hazudni is megtanítja az embert.

              Leégett a hátán meg a karján a bőr, és hólyagos lett, de nagymama baromfizsírral kenegeti a sebeket, hogy minél előbb begyógyuljanak. Csak az a gyötrő éjszaka ne jönne, amikor megfordulni is fájdalmas!

                                                                           Filus Eszti

                  

              Ahogy nőttek, András egyre jobban kötődött a Filusékhoz. Mindig csak Eszter neve, szeme, járása, mert ő volt Filus - család lány-tagja, forgott a fejében. Még gondolatban sem merte Esztikézni. Amikor a szőlőben dolgozott vagy a Kanális parti földön kapált, igen sokszor maga elé képzelte a kislány hosszúkás, finom arcát és kékeszöld szemét, és amiben a legjobban elütött a többi lánytól, hűvös, tartózkodó magatartását. Nemcsak vele szemben volt ilyen. Ez volt az alaptermészete.

              Amikor Eszter befejezte a hatodik évet, igen szeretett volna tanító lenni, ha lehet, még apáca is. De ezt a hivatást a befolyásosabb emberek lányainak tartották fenn.

              A szülei vettek neki egy varrógépet, és tanfolyamon, amelyre többen is jártak helyben és egyszerre, megtanulta ezt a női szakmát. Természetesen részletre vették a drága Singer-gépet. Egy kissé komikus a szöveg, amelyet valamelyik csinovnyik fogalmazott a nagyapámnak, aki vitéz volt:

                   „Felkérjük Vitéz Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmaradt részletet kifizetni.”

                                              Singer és Wolfner, 1935. június 18.

                 

                                                                      Juhász Mihály

                  

              Az édesapám másod-unokatestvére volt, aki szintén 1919-ben született. Évfolyamtársa lett a Filus Esztinek, akibe ő is beleszeretett.

                    Nem is csodálom! Eszter az iskolában azzal tűnt ki, hogy volt benne valami különleges.

                    Az arcvonásai sokkal finomabbak voltak, mint az osztály többségének, és nem kerek arca volt, hanem fehér bőrű, magas homlokú és hosszúkás, finom vonalú.

                   A Bogárzó partján lakott Juhász Mihály is, aki tehát egyidős volt Eszterrel, és igen gyakran föltűnt a patakon túli nyárfásban, a Filusék kertjével szemben. Filus-Farkasfalvi Andris, Eszter bátyja, meg csak kajánkodott:

                    „Már megint ott sunyít a szerelmed a fák között. Miért nem vetsz rá egy pillantást? Órákig ott ácsorog, szegény. Igaz, hogy ferde a gerince, és nem lehet belőle soha katona. Az iskolába még ősszel is mindig mezítláb jár.”

                   Eszter ilyenkor csak azért is kiment a kertbe, hogy legalább egy pillantást vessen arra a szimpatikus gyerekre.

                   /Az idő elröpül. És éppen egy rossz házassággal ver meg az Isten, te nagyszájú! Sírsz te még férfikönnyeket a húgod vagy a barátod vállára borulva, alighogy hazavergődsz a Don mellől, és itthon családi pokol vár. Az élet téged is megtanít majd sírni, és megtör, mint fatörzset a villám, amint a szerelmet egy megvető, megalázó szó. Kettétöri emberi életed a rák, amely már negyvennégy évesen végez veled - kimondhatatlan kínok között. /

                  Hogyne került volna Eszter bűvkörébe a jó barát, Ugranyecz Andris is, aki szinte mindennapos vendég volt a Filuséknál.

                  Eszter is a jó tanulók közé tartozott, de nem volt olyan kiváló képességű, mint a fiatalabbik bátyja, az Andris. Az, hogy faluszerte csak Filus Esztinek ismerték, arra vall, hogy diákkorában hatott legjobban a környezetére. A falu nehezen tudott hozzászokni a vitézséggel járó névváltoztatáshoz, amikor a húszas évek elején a Filusból, mégpedig a „zsandár” Filusból Farkasfalvivá keresztelte őket Horthy Miklós, a kormányzó.

                                                                     

                                                                     Apám sorozáson                  

 

                   Amikor apám már túl volt a hat kötelezőn és a három ismétlőn, rendszeresen járt levente-oktatásra a barátjával együtt. Mindketten így készültek a háborús közszereplésre. Aztán eljött a sorozás ideje: 1934 októbere.

                   Eljött tehát a huszadik év, tizennégyesek sorozása. Addig is kitettek magukért a nagyszülők, akik fiukat-unokájukat nevelték, mert mindent ráköltöttek, ami csak a szőlőből befolyt. Mindig volt tiszta cipője, ruhája, ünneplős is, hétköznapi is, és ahogy nőtt a gyerek, elég gyakran kellett újat venni.

                    De sohasem nézhetett ki úgy, mint egy árva. Igaz, hogy maga is megdolgozott érte. De már a délutáni bálokba is eljárt vasárnaponként, és udvarolgatott, ahogy az egy egészséges fiatalembertől várható.

                   Most, indulás előtt, a nagymama körüljárja, nehogy pihe maradjon szép sötétkék, ünneplős öltönyén. A nagypapa, aki mindig jó kedélyű volt, ha a fiukra nézett. Ezekkel a szavakkal búcsúztatta:

                    „Hogyha megfelelsz, fiam, mindjárt kérj fegyvert is, és akkor add át az üzenetemet a tiszt uraknak. Ezt a szomszédunkban lakó Tóth Lajos kovácsot móresre kéne tanítani. Olyan hangosan veri az üllőt már hajnalban, hogy a legszebb álmunkat mindig elzavarja.”

 Nevettek egyet, aztán csókokkal útjára bocsátották a fiút.

                   A sorozó bizottság mérte a súlyát, a magasságát, vizsgálta minden porcikáját, és kiderítette, hogy megfelel az életnek is, a halálnak is.

                   A neve alapján az utolsók között került sorra.

                   Amikor kijelentették, hogy megfelelt, megnyugodott. Felkötötték kalapjára a nemzetiszín szalagot, aztán Farkasfalvi András barátját vállon fogva, a többiekkel együtt énekelte:

 

                                                      Mikor mentem sorozásra,

                                                      Virág volt a kalapomnál.

                                                      Mikor jöttem sorozásról,

                                                      Szalag volt a kalapomnál.

 

                                                      Az van írva a szalagra,

                                                      Szalag mindkét oldalára:

                                                      Nem sok idő van már hátra

                                                      Ebbe’ a kutya civil ruhába.

 

                   A nagyszülei felnéztek rá egészen a bevonulásig. Addig ő a kortársaival elbúcsúztatta a gyerekkort, az ifjúságot. Ifjú Ugranyecz András, egyszer életében, ekkor be is rúgott, de sörből. Olyan beteg lett tőle, mint még addig semmitől soha. Egy életre eldobta magától a sörös meg a boros poharat.

 

                                                              A kosaras ünnep  

 

                   Kezdjük azzal: A „kosaras ünnepen”, a piacon és az ismétlőiskola napján, a régi osztálytársak találkoztak.

                   Ezek a tanítás nélküli kosaras ünnepek, a csütörtöki napok, olyan népesek voltak, mint egy kisebb fajta vásár. Nemcsak a hagyományos zöldségesek, a gyümölcsöt árulók jelentek meg itt, de ott volt a köszörűs is. Egymás mellett álltak a késeket-bicskákat áruló kézművesek sátrai. A használt ruhát, cipőt áruló vándorkereskedők. De árultak a mézeskalácsosok, vásznaikat a kékfestés mesterei. A kötélgyártók és lószerszámok készítői. Sátra volt a suszteroknak, akik maguk készítették a cipőket, de csizmákat, papucsokat is árultak.

                   Minden mesterember megmutathatta helyben az ügyességét. Még a híres Szloboczkai kovács is hozott ki a maga gyártotta lovas kocsik közül mutatóba. És vég nélkül lehetne sorolni a venni és adnivalókat. Csak egy dolog hiányzott ahhoz, hogy vásár legyen: a ringisspil.

                 Forralt bort inni, frissen sült húst lehetett venni és enni-inni. Felvonultak a pékek a pereceikkel és a kiflijeikkel, a fehérebbnél fehérebb foszlós bélű kalácsaikkal, friss sütésű kenyereikkel. De árultak természetesen élő baromfit is.  Kiscsirkék, tömött kacsák és libák, a büszke pulykák: széles volt a választék. A disznók, a birkák meg a marhák számára külön piacot nyitottak.

                   De ne felejtsük el, hogy ezzel egy időben községháza előtt munkanélküliek ácsorogtak, és vártak egy gazdagabb földbirtokosra, vállalkozó zsidóra, hogy elszegődjenek valamilyen erejükhöz mért munkára. Fiatalemberek és középkorúak árulták magukat, mert nem jutott nekik a grófok, a püspökségek és az érsekségek földjéből. Ez országos gond volt.

 

                                                                         Padkaporos bálok

                  

                    Már voltak az ismétlőbe járók között olyanok, akiket komoly udvarlók egész hada kísért. Némelyiket már csecsemőkorában eljegyezte egy szintén jómódú család csecsemőkorú fia./Amint az a középkorban a királyi házaknál gyakran előfordult./Ez némi túlzás, de igen közel jár az igazsághoz. Suba a subához, guba a gubához, ahogy akkoriban mondták.

                    Ilyen gazdag lányokkal a padkaporos mulatságokban nem találkozunk. A kevésbé tehetősek mindig megbeszélték, hogy legközelebb kinél tartanak vasárnap délutáni táncvigalmat.

                   Eszter ilyen padkaporos bálokban táncolt 13-15 éves korában. Nem tévesztendő össze a puskaporos vigalmakkal, amelyeket bölcs államférfiak rendeztek a férfiak szórakoztatására, és ahol az ágyúszó szolgáltatta az alaphangot, és gyilkos lövedékek éles füttyszava tercelt hozzá a véres harcmezőkön.

                   Ezt hozzá hasonló értelmes kislányok találták ki a maguk szórakoztatására. Egymástól tanultak meg táncolni, hogy ne valljanak szégyent a lakodalmakban, vagy néhány év múlva a vasárnap délutáni bálokon.

                   Rendeztek persze tánciskolát is a faluban, de csak az arisztokratáknak, ahol nemcsak csárdást jártak, hanem internacionalista táncokat is, mint a tangó, a foxtrott, a keringő, de ezeken szalonzenekar muzsikált, és szolgáltatta, ma úgy mondanánk, a „világzenét”.

                   A padkaporos bálokhoz elég volt egy szál citerás.

                   Ezt általában valamelyik nagypapa vagy édesapa volt, aki nemcsak a kislánya-unokája, hanem egyúttal a barátnői kedvére is muzsikált. Egyedül pengette vasárnap délutánonként, sokszor két-három órán át, néhány szusszanásnyi pihenőt tartva, a talpalávalót.

                   Ide majdnem kizárólag csak lányok jöttek, legfeljebb a házigazda fia, esetleg valamelyik kislány fiútestvére.

                    Ez a háziaktól mindössze néhány óra türelmet igényelt, és azt, hogy az utcára nyíló ablakos első szobát egy kissé átrendezzék. Szűz Mária és Jézus urunk képe maradhatott a falon, de az asztalnak félre kellett vonulnia a sarokba, amelyre aztán a zenész lefektethette a hangszerét, és zengett a muzsika. A lányok miközben gyülekeztek, szolidan üldögéltek az ágy szélén. Tizenöt-húsz fiatal is összeverődött ilyen alkalommal, és minden vasárnap más háznak az első szobájában. Nem volt ott táncparkett, de a szoba agyagos földjét szépen meglocsolták. Előbb-utóbb úgyis fölszáradt a szoknyák szelétől, és minél nagyobb volt a por, annál jobb a mulatság. Szállhatott a szoknyák lobogásától a földes szoba földjéről, a kívülről fűtött kemence padkájáról, a széléről felvert port.

                   A szoba jobb vagy bal oldalán ágyak is álltak, ezekre néha a tánc kábulatától részegen le is ülhettek pihenni. A tánc a szoba közepén folyt: Kettesben, majd négyesben, ha a szoba nagysága engedte, akár nyolcasban is – összekapaszkodva táncoltak. Természetesen csak csárdást. Neki nem futotta tánciskolára, de nem is kellett más tánc sem a lakodalmakban, sem a bálokon, csak a csárdás.

                   A jó citerás komótosan hangolgatta mindig a hangszerét, és mindig azzal indított: „Most kezdődik a, most kezdődik a, most kezdődik a tánc.” Erre megpezsdült a fiatal vér, és máris egymásba kapaszkodtak a párok. Majd négyesben, hatosban karikáztak, ahogy a szoba nagysága megengedte.

                   Közben hangjukat megeresztve énekelték a táncok szövegét, teli tüdővel és szívből. Akkoriban ez volt a kedvenc nóta:

 

                                                  Rétest ettem, megégettem a számat,

                                                  Más öleli az én kedves babámat.

                                                  Más öleli, másnak néz a szemébe,

                                                  Más kacsingat világoskék szemébe.

                                           

                   Ha a por már gomolygott, kinyitották az utcára néző ablakokat, hadd hallgassák a szomszédok is, milyen vidáman tudnak táncolni és énekelni a keceli lányok.

                    Az idősebbek mosolyogva nézték, vagy csak hallgatták őket. Ilyenkor eszükbe jutott ifjúságuk, és jóízűen derültek a kislányok önfeledt örömén. Farkasfalvi Eszter is köztük volt, és törékeny testén lobogott a bő szoknya.

                                                                    A vasárnapi bálok

 

                    A későbbi, a vasárnap délutáni bálokon, a Borbényi kocsmájában már félni kellett attól, hogy egy-egy részeg legény bicskája megvillan. De a csendőrök mindig ott strázsáltak, ahol várható volt a rendbontás. Azt is megszabta az édesanyja, hogy este hétre otthon legyen, mert letöri a derekát.

                    Egyetlen egyszer fordult elő, hogy anyám, mert róla van szó, nem ért haza időben. Meg is verte érte a nagyanyám – először és utoljára: tizenhat évesen. Pedig alig volt olyan bál, hogy valamelyik bátyós ne vigyázott volna rá!

                   De tudott ő vigyázni magára! Elmondása szerint, ha egy kulákgyerek a kiskapuban szórakozni akart vele, ha csak hozzá ért, már hátat is fordított neki egy életre. A következő vasárnap úgy nézett át rajta, mint az ablaküvegen.

                   Aztán amikor apám, ifjú Ugranyecz András, leszerelt a katonaságtól, leült édesanyám szoknyája szélére, és el sem mozdult onnan, amíg magához nem szólította, hetvenöt évesen, a halál.

                                                                                                                                         

                                                              A keceli koncepciós per          

                                                                                                                   

                    Kölln Józsefnek hívták azt a kistanítót, akire igen megharagudott Molnár János esperes az 1880-as években. Kifundálták ellene az első keceli koncepciós pert, ahhoz hasonlót, amilyet később Rákosi Mátyás elvtárs álmatlan éjszakáin Rajk László ellen. Mi, itt Kecelen mindig, mindenben az élen jártunk! /Kivéve a tudást és az intelligenciát!/

                       Azt írja egy huszadik század végi tudós könyv, a Magyar történelmi fogalomtár: „előzetesen megtervezett, koholt vádakra felépített, a törvényességet sértő politikai célzatú bírósági eljárás.” Aztán említi Dreyfus, Rajk és Nagy Imre perét.

                    Az utolsó két esettel kapcsolatban beveri a szöget, /leszögezi, no! / hogy igazságot szolgáltattak, mert a „koholókat” kizárták a pártból: Rákosi, Gerő, stb. Igazságszolgáltatás akkor lett volna, ha ezeket is fölakasztják, lacikonyhák nélkül ugyan, de nyilvánosan.

                   Sajnos, úgy múltak ki e világból, mint ama gyertyaszál Petőfi versében, amelyik elhagyott üres szobában /még csak nem is magánzárkában! / áll. De még ilyen büntetést sem kaptak!

                    Ugye, ott hagytuk abba, hogy az esperes rávette az egyik csőszt, aki megbízható, hű embere volt, hogy valami botrányos nőügyet, mint valami koloncot, akasszon a kántortanító nyakába? Olvassuk hát!

                    „Köll” József, akit a helyi közvélemény, meg főleg a diákok, csak így emlegettek, többször állt már az iskolaszék előtt. Elég a vádakat felsorolni: kocsmákba jár, nem viszi misére rendesen a gyerekeket, kegyetlenül bánik velük, a tanítási eredménye rossz, et cetera…

                   No, de most olyan mély vermet ásnak a gyanútlannak, amiből nemigen tud kimászni. A csősz a plébános előtt előadja, hogy mit fundáltak ki az asszonnyal: „Jól van, István, csak tartson ki mellette az iskolaszék előtt is!”

                   Az iskolaszék, aminek tagja volt a mindenkori pap, a bíró és tíz tekintélyes választott atyafi, meg fügefalevélnek egy tanító is, összeült. Kölln Mátyást maguk elé idézték. Fiatalember volt még, a bajusza is éppen csak serkedt, de nem volt megijedve, amikor a csősz előállott:

                     „Tisztelendő iskolaszék! Én csak annyit tudok, amit látok. Két héttel ezelőtt, amikor a hivatalom szerint az öreg szőlőket jártam, fura dologra lettem figyelmes. Volt ott egy szépen növekvő gabonaföld, amiben különös mozgást észleltem úgy alkonyattájban, amikor a nap széle a földet súrolja. Kevés lélek volt már akkor a környéken, majd mindenki ott hagyta már a földjét. Az én oltalmamra, amivel a helyi község bízott meg.

                   Szóval, láttam valami különös mozgást a gabonában, amit okozhatott volna nyúl is, róka is. Kezembe vettem a fokost, amit még az öregapámtól örököltem. Isten nyugtassa szegényt! Belegázoltam a táblába magam is, ami ugyancsak megengedett, hogy közelről lássam a dolgot. Hát, mit látok? A Klopcsekné meg a Köll tanító úr henteregnek a gabonán. Amikor meggyőződtem a személyük azonosságáról, rájuk ijesztettem.

                    Valahogy így: „Hú, a mindenségit! Végre csak észhez tértek, és futni kezdtek. Én meg utánuk! Közben kiabáltam a kapásoknak, hogy fogják meg őket.  Azok már hazafelé tartottak, de akadt közöttük, aki tanúskodhat mellettem. Itt van mindjárt a feleségem, akinek először újságoltam el a dolgot. Igencsak föl volt háborodva. A tisztelendő úr a megmondhatója, hányan jelentkeztek tanúnak az igazságom mellett. Azt meg beszélik is faluszerte, hogy a Köll tanító rágalmazza az esperes urat. Azt mondja fűnek-fának, hogy hosszabb a reverendája, mint az esze. Hát ilyen tanító ez!”

                   Ugye, milyen kár, hogy a csősznek nem volt kutyája? Ha utánuk ereszti, nem kellett volna kiabálnia.

                   De hiába volt a csősz ékesszólása, a „Köll” tanító úr maradt, mert kiderült, hogy sem alkonyatkor, sem hajnalban nem henteregnek fiatalok vagy idősek a rozsban, mert akkor már belepi a harmat, és nem akarnak fölfázni.

                    Meg harminckilenc derék keceli lakos levelet írt az érsek úrnak, hogy ebből egy szó sem igaz. Igaz viszont, hogy a tisztelendő úr nagy nyilvánosság előtt lemarházza a tanítókat, „ebadta haszontalannak” emlegetve őket. Szabadi Ferenc plébános Antóni Mária tanítónő ellen is kikelt, mert egyszer nem maradt ott hittanórán. Amikor pedig ott maradt, a székét a katedrára rakta, a tisztelendő úr széke mellé. Fölháborító tekintélyrombolás!

                   Az plébános úr végül levélben gyónta meg az érsek úrnak, hogy maga sütötte ki az egészet. Ez a gyónás egyedüli a világon, ezért az érseki levéltár egy páncélszekrényben őrzi.

                     De 1884-ben panaszt emelt az iskolaszéki elnök, maga az esperes, mert Varga Endre tanító megtiltotta gyermekeinek a templomba járást. A tanító így védekezett: „Családi körülmények miatt, mert otthon szükség volt a gyerekeimre. De főleg azért, mert nyolc gyerekemnek nincs megfelelő cipője. De ígérem, hogy rövidesen nem lesz rám panasz”. Biztosan arra gondolt, szegény, ha sokat szekírozza a pap, fölakasztja magát.

                     Erről a hazugságról jutott eszembe az igazság: Anyám mesélte bizalmasan, én is úgy adom tovább bizalmasan, mert fő a diszkréció. Szemtanúja volt annak, ahogy a félelmetes Kerényi tanár úr kakast játszott egyik jövendőbeli tyúkjával a szomszéd szőlő kötözetlen lugasában. Megtörtént tehát, csak száz év múlva. De ezt nem követte koncepciós per. Csak ez a csúnya, általam terjesztett pletyka!

                                                                A tanítók megbecsülése

 

                   Pedig már Eötvös Loránd a XlX. század második felében, tehát Kölln Mátyás és Varga Endre kortársként, ezt írta a pedagógusok megbecsüléséről:

                   ” Kívánatos, sőt szükséges, hogy a tanár anyagi jóléte tisztán ez állása által biztosítva legyen, hogy így egészen feladatainak élhessen.” Ez még ma is: Pium desiderium! Jámbor óhaj volt és lesz hazánkban.

                     Látod, ahogy mondani szokás, lábtörlőnek használták a tanítókat már akkor is. De nem verték meg őket a tanítványok, mint manapság. Bár a felhevült cigányszülők már agyonverhetik, de a fegyveres leszámolások még hiányoznak a repertoárból. Ahogy a szólás mondja: „Ami késik, az nem múlik.” Kövessük bátran az amerikai példát ebben is! Szóljon a colt!

 

                                                                      A harmincas évek

                                                        

              Az egész földgolyóbis megremegett, amikor az 1929. október 24–én a New-York-i tőzsdekrach elindított egy addig ismeretlen mélységű és kiterjedésű gazdasági válságot. Az USA-ban olyan méreteket öltött, hogy rövidesen 15 millió munkanélküli jelent meg egy gazdagnak nevezett társadalomban.

              Mint a földrengés, hullámokban terjedt tovább a földön, és főleg Németországban okozott súlyos következményeket. A teljes gazdasági csőd nyomán Németország elnöke 1931-ben azt javasolta az amerikai elnöknek, hogy függesszék fel a tartozások, kölcsönök, jóvátételek fizetését, amit az érdekelt államok el is fogadtak. Egy év múlva pedig a németek minden további fizetést megtagadtak. Ez a gazdaságot átmenetileg megbénította, de újból működésbe hozták, és Németország gazdasági fölénye Európában nagyobb lett, mint bármikor azelőtt.

              A németországi válság tovább gyűrűzött Magyarország felé is. Ez elsősorban abból volt érzékelhető, hogy a magyar mezőgazdaság termékei eladhatatlanná váltak a nemzetközi piacon, illetve rendkívül alacsony volt a termékek ára. Mindez magával vonta a munkaerő értékének csökkenését, a gyárbezárásokat és a növekvő társadalmi feszültséget. Ez Magyarországon a Bethlen-kormány bukásához vezetett, mert, amint lemondását indokolta:

               - El kell mennem, mert olyan gyűlölethullám vesz körül engem és rajtam keresztül az egész rezsimet, hogy ha tovább maradok, és elvégzem azt az igen népszerűtlen feladatot, amely most a kormányra vár, rövid időn belül elsöpört volna nemcsak engem, akiért utóvégre nem lenne kár, hanem az egész rendszert.

              Bethlen tehát ment, mint tisztáldozat, de népszerűtlen intézkedésekbe az őt követő Károlyi Gyula is rövidesen belebukott.

              A szélsőségek Budapesten is megjelentek. Először tizenötezer munkás békés tüntetést rendezett 1930. május 1-jén, majd szeptember elsején egy nagyobb szabásút, szintén engedély nélkül, amelyen talán százezer ember is felvonult.

              A rendőrség csak akkor avatkozott közbe, amikor hangoskodó kommunista csoportocskák a proletárdiktatúrát és a Szovjetuniót kezdték éltetni. A rendőri kardlapozásnak egy halottja, több civil és rendőr sebesültje is volt. Bevezették a statáriumot. Ennek az áldozata lett a „Harci program” -mal fellépő két illegális kommunista: Sallai Imre és Fürst Sándor. Újból proletárdiktatúrát akartak.

              A gazdaság válsága nemcsak hazánkban, de Németországban is a szélsőséges pártok előretörésének kedvezett. Ekkor került előtérbe Hitler nemzetiszocialista, „náci” pártja, amely gyors kilábalást ígért a reménytelennek tűnő helyzetből.

 

                                               A Szovjetunió és az USA viszonya  

                

              A Szovjetunió, az erőn felüli áldozatoknak köszönhetően, és nagyszámú ostobasága ellenére, mégiscsak ipari nagyhatalom lett.

              De nem is a semmiből jött létre és teljesedett be az első és a második sztálini ötéves terv, és nem is csak a pucér melóstömeg összeterelése által. Bőséges műszaki ellátásra, élenjáró berendezésekre, technikában jártas, tapasztalt szakemberek együttműködésére volt szükség, és mindez valósággal áradt a nyugati kapitalizmus felől, de leginkább az Egyesült Államokból.

              Nem adományként persze, nem bőséges segítségképpen! A szovjet kommunisták mindezért igencsak keményen megfizettek az orosz föld ásványaival, az erdők gazdagságával és a Nyugatnak juttatott értékesítési piacokkal, valamint a cári birodalom összerabolt kincseivel.

              Ilyen üzletek indultak be a nemzetközi pénzmágnások, mindenek előtt Wall Street, részvételével és jóváhagyásával. Ezzel masszívan folytatva azokat az első kereskedelmi kapcsolatokat, amelyeket a kommunisták még a polgárháború időszakában kötöttek az amerikai tőzsdéken, és erősítették meg több hajórakományi cári arannyal, valamint az Ermitázs kincseivel.

              Annak ellenére, hogy bennünket alaposan kioktatott Marx, hogy a tőkések a proletár szocializmus vérszomjas ellenségei, és nem segítséget, hanem csak pusztító véres háborút küldhetnek ránk! Hát, ez nem így volt! A hivatalos diplomáciai elismerés hiánya ellenére közismert volt, sőt még az Izvesztyijában is megjelent:

              „Az amerikai kereskedők érdekeltek a gazdasági kapcsolatok bővítésében a Szovjetunióval.”

                    A bővítés ellen az amerikai szakszervezetek léptek fel, hogy megvédjék saját piacukat az olcsó – rabszolgai – szovjet munka termékeitől. Az addigra létrehozott orosz - amerikai kereskedelmi kamara azonban hallani sem akart a kommunizmussal szembeni bármiféle politikai ellenállásról, „a politika belekeveréséről az üzleti viszonyokba”.

              A mára feltárt diplomáciai és pénzügyi levéltárak adatai alapján E. Sutton, a korábban már említett kortárs amerikai kutató, végig követte a Wall Street kapcsolatait a bolsevikokkal, és rámutatott azoknak a hosszú éveken keresztül fennállt erkölcstelen logikájára és következetességére. Ez még a Carnegie bőséges tőkéjére alapozott Marburg-tervvel kezdődött a század elején: megerősíteni a nemzetközi pénzemberek hatalmát a Föld országainak „szocializációján„ keresztül a „világ ellenőrzése és kényszerigazgatása végett”.

              Arra jutott, hogy:

              „A nemzetközi pénzügyek központosított kormányzattal szeretnek tárgyalni. A bankárközösség a legkevésbé akarja a szabad gazdaságot és a hatalom decentralizációját, épp ellenkezőleg. „A forradalom és a nemzetközi pénzügyek nem is annyira mondanak egymásnak ellent, ha a forradalom eredményeképpen centralizáltabb hatalom jön létre”, és ennek az országnak a piacai irányíthatóbbá válnak.

              És az egyetértés második vonala:

              ” A bolsevikoknak és a bankároknak megvolt az igen lényeges közös programjuk, az „internacionalizmus.”

              Ilyen alapon nem csoda, hogy a továbbiakban „a Morgan – Rockefeller támogatta kollektivista vállalatok és egyéni jogok tömeges felszámolását”. Ennek a támogatásnak az igazolásaképpen hangzott el a szenátusi meghallgatásokon:

              ” Az olyan ipari nagyhatalom, mint Amerika ugyan miért várná meg, amíg megjelenik és sorompóba lép egy másik nagy ipari vetélytárs?” Az eleve nem versenyképes, gazdaságát központosító totalitárius rezsimmel pedig nem kell ellenségeskedni.

              Az más kérdés, hogy a Wall Street nem számított a bolsevista rendszer további fejlődésére, és arra, hogy várakozásokat messze túlteljesítve képes lesz, az embereket utolsó csepp vérig kihasználva, létrehozni saját, bár torz, de mégis hatalmas iparát.

              Amint láttuk, az amerikai pénzemberek kerek-perec megtagadták a hiteleket a forradalom előtti Oroszországtól – a zsidók jogainak csorbítására hivatkozva -, habár Oroszország mindig is kiváló perspektívát nyújtott pénzügyi haszon szempontjából. És világos, hogyha akkor képesek voltak föláldozni hasznukat, akkor most is, a szovjet piac minden vonzereje ellenére

              ” Morgan és Rockefeller birodalma” nem segítette volna a bolsevikokat, ha a Szovjetunióban a harmincas évek elején észrevehető lett volna a zsidók üldözése.

              De hát éppen arról van szó, hogy a Nyugat számára a hagyományos zsidó kultúra vagy a cionistáknak a szovjetek által történő üldözését figyelmen kívül hagyták. „Annak az általánosan elfogadott benyomásnak köszönhetően, hogy a szovjethatalom a zsidókat nem fogja üldözni, sőt, ellenkezőleg, sokukat megtart a hatalom berkeiben”.

              A múlt képeinek van egy kellemes tulajdonsága, könnyen el tudnak fordulni az emlékezetünkben úgy, hogy megnyugtassák azt. Ma divatos az a megállapítás, hogy a 30-as években a zsidókat már kiszorították a szovjet vezetésből, és nem is volt közük az ország irányításához. Olyan állításokkal találkozunk / a nyolcvanas években /, hogy a Szovjetunióban a zsidókat gyakorlatilag, mint népet, elpusztították. Az igazság: Nagyvárosokban szétszórva élő társadalmi csoporttá, „az uralkodó osztályt kiszolgáló réteggé” váltak.

              Korántsem csak „kiszolgáló réteget” alkottak, hanem a zsidók jelentős mértékben tartoztak magába az „uralkodó osztályba”. A hatalom éppen a nagyvárosokat kényeztette el, gondoskodott ellátásáról, amikor az egész ország haldoklott az elnyomástól és a szükségtől. A polgárháború, a hadikommunizmus, a NEP, az 1. ötéves terv megrázkódtatásaiból felocsúdva az ország életét egyre inkább az államapparátus tevékenysége szabta meg. És ebben az apparátusban a zsidók szerepe igen jelentős volt, legalábbis 1937-38-ig.

              A szovjet tanácsok VIII. kongresszusán / 1936-ban /, Molotov, Sztálin utasítására, hogy Nyugaton megkülönböztessék őket Hitlertől, ekként ömlengett:

               ” A zsidó nép iránti testvéri érzéseinket az határozza meg, hogy ő hozta világra az emberiséget felszabadító eszmének zseniális alkotóját, Marx Károlyt.

              A zsidó nép, a legfejlettebb nemzetekhez hasonlóan, a tudomány, a technika és a művészet nagyszámú kiváló képviselőjét, a forradalmi harc sok vitéz hősét adta.

              A mi országunkban pedig egyre újabb és újabb kiváló, tehetséges vezetőket, szervezőket léptetett és léptet elő a szocializmus építésének, védelmének minden területén”.

                                                                        Szolzsenyicin: Együtt / részlet /

 

                NB: Ezért kapott a Szovjetunió azonnal komoly és folyamatos támogatást a német inváziót követően is! De erről majd később!

 

                                                                        Emlékkönyvbe

 

                   Mit mondjunk mi, akik láttuk Ferenc Józsefet a ravatalon, amikor a vezérezredesek utoljára vették fel piros, aranyszalagos nadrágjaikat? Akik hallottuk a nyúlszájú Károlyi grófot a fogadó erkélyéről beszélni? Akik tudtuk, hogy Kun Béla milyen jelentéktelen ember, és Szamuely Tibor még mint álhírlapíró is rajtavesztett volna egy mindennapos zsarolási ügyben?

                   Mit mondjunk mi, akik a XX. század két évtizedét nyitott szemekkel átéltük, jártunk a Felvidéken és Erdélyben; az adriai öbölben és az al-Dunán, ahol magyar munka és magyar pénz jelölt meg minden követ? Mit mondjunk mi, akik láttuk elveszni mindazt, ami magyar volt, és kaptunk érte trianoni békét, forradalmat, népbiztosságot, és olyan életet, amelyet elviselni nem tudna többet akármelyik generáció? Mit mondjunk, ha múlt időnkről kérdeznek gyermekek, tudatlanok, vagy az utánunk jövők?

                   Tedd szívedre a kezedet, és imádkozz azért a férfiért, aki mindnyájunk nevében bátorságot és erőt érzett magában, hogy ennek a süllyedő Magyarországnak a kormányzását átvegye, pedig a tenger még korántsem csillapodott körülöttünk.

                   Élünk! Holott tíz esztendő előtt meg kellett volna halnunk. Élünk! Holott irgalom nélkül halálra ítélt minden náció, amely a földkerekséget lakja.

                   Élünk! Nem bujdosásban az ázsiai pusztákon, ahová ezeresztendős létünk után visszakergetett volna az ellenség, gyűlölködés, gonoszság és embertelenség. Élünk! Nem szélben himbálózva, nem más népek közé elvegyülve, idegen járomban szolgálva, magyarságunkat megtagadva, születésünket törvénytelen gyermek módjára szégyellve.

                   Élünk! Kicsinyke földön, csak egy kis őstanyán a világ rengetegében, ahonnan sóhajtva nézzük elkobzott birtokainkat. Élünk! Holott a végzet is azt akarta, hogy meghaljunk. Életünket köszönjük Horthy Miklósnak.

                                                            Krúdy Gyula, A Mai Nap, 1930. március 2. / részlet /

 

                                                                    Új nemesség

 

               Németh László új nemesség-elmélete, magyar hajtása az akkoriban Európa-szerte elterjedt elit-gondolatnak.

               Eszerint az alkotó értelmiségi szerepnek három fokozata van. Az egyik az író, aki „még reménykedik, hogy a rímek és regénykeretek mögé sáncolhatja el magát”. A szellem embere „már egyetemes érdeklődést követel magától; vállalja az irodalmon túli világot és a tájékozódás szorongásait.” A nemes az, aki „kötelezi magát”, tehát egy új, aktív „közösségtudat” közvetítője.

               „  A vallás a régi maradt, de annak, ami magányos ima volt, meg kell mutatnia, hogy élet is tud lenni, kard és motor.”

                   A német fasizmus hatalomra jutásáról is megvolt a „nemességből” fakadó véleménye:

              „Én azt hiszem, hogy a nemzeti szocialistáknak nem is annyira a taktikájuk volt jobb, mint inkább a történelemről alkotott felfogásuk.

              A szocialista a gépész eszével gondolkodik a történelemről, a fasiszta a kalandoréval. A szocialistának a történelem kötött, a fasisztának szabad. A szocialista a holnapot ismeri, és ahhoz csinálja a mát, a fasiszta a mát ismeri, és a holnapot csinálja.

              A szocialista ügyét akaratánál hatalmasabb erők viszik győzelemre, a fasiszta a maga ideiglenes megoldásában bízik. A német szocialisták tunyaságának az okát én abban az angyalban látom, akinek egy nap meg kell fújni a trombitáját, és a polgári rend úgyis összeomlik. A német szocialisták azért kapták Hitlert, mert az angyalt várták.