"Kedves öcsém!" 2.

 

„Barátom – mondta igen izgatottan Sztyepán Trofimovics – ez a csodálatos és rendkívüli hely egész életemben nagy bökkenő volt számomra, úgy, hogy ezt a részt már gyermekkoromban megjegyeztem. Most egy gondolatom támadt.

              Nekem most borzasztóan sok gondolatom támad: nézze, ez pontosan olyan, mint a mi Oroszországunk. Ezek az ördögök, amelyek kijönnek a betegből, és belemennek a disznókba – mindazok a fekélyek, miazmák, mindaz a mocsok, mindazok az ördögök és ördögfiak, amelyek összegyűlnek a mi nagy és drága betegünkben, a mi Oroszországunkban az évszázadok, igen, évszázadok során!

              De egy nagy eszme és egy nagy akarat megvilágosítja felülről, mint azt a tébolyult ördöngöst, és mindaz a mocsok, mindaz az ocsmányság, amely már elgennyedt a felületén, mindezek az ördögök kimennek belőle, és maguk kérik, hogy disznókba belemehessenek. Sőt talán már bele is mentek! Ezek mi vagyunk, mi és azok, meg Petrusa. És én talán legelöl, a többiek élén; és eszeveszetten, megszállottan rohanunk a szikláról a tengerbe, és mind belefulladunk, de úgy kell nekünk, mert hiszen tőlünk több nem telik

     De a beteg meggyógyul, és a Jézus lábainál ül majd, és elámulva nézi az egészet.

Kedvesem, most ez nagyon izgat engem. Az Istenre nekem már csak azért is szükségem van, mert ez az egyetlen lény, akit örökké szeretni lehet.

              A halhatatlanság nekem már csak azért is szükséges, mert az Isten nem akar igazságtalanságot elkövetni, és nem oltja ki teljesen a szívemben iránta újra fellángoló szeretetet.

              Márpedig mi drágább a szeretetnél? A szeretet több a létnél, a szeretet a lét koronája, és miképp lehetne, hogy a lét ne hajoljon meg előtte? Ha én megszerettem őt, és örvendezek ennek a szeretetemnek – hát lehetséges, hogy kioltson engem is, az örömet is, és semmivé tegyen bennünket, ha van Isten, akkor én is halhatatlan vagyok!

     Ó, de nagyon szeretném újra kezdeni az életet! – kiáltott fel túláradó akaraterővel.

Az élet minden egyes perce, minden egyes pillanata boldogság legyen az embernek! Az legyen, okvetlenül az legyen!

              Magának az embernek kötelessége, hogy így rendezze; ez az ő törvénye. Rejtett, de föltétlenül létező törvény. Ó, de szeretném látni Petrusát, és mindnyájukat, Satovot is!”

                                                                         +

 

              Kedves Sztyepán Vethovenszkij! A fia már hamis útlevéllel Nyugat-Európába tart, miután a szimpatikus, mert egyedül jellemes, Satovot már agyonlőtte, és tetemét társaival a tóba dobatta.

              Aztán majd újra visszatér, és mindig álnéven. Először Trockijnak, majd Leninnek, azután Sztálinnak fogják hívni és átkozni a világ szenvedő népei. Nemcsak oroszok, de az emberiség többsége.

 

 

35. levél

 

 

              Vannak olyan nevezetes esztendők, amelyeknek fája kiváló gyümölcsöket terem. Ugyanabban az évben látta meg a napvilágot Hrúz Mária fia, Petőfi Sándor Kiskőrösön az egyik nádfödeles házban, és Szapáry Etelka grófnő gyereke, Andrássy Gyula az egyik kassai palotában három hónappal és két nappal később.

              Mindkét ember beírta nevét a magyar történelembe. Egy ügyért harcoltak, de a tót cselédlány fia ebben a harcban életét vesztette, a grófnőé túlélte, és ritka változatos életutat járt be. Tipikus magyar sors jutott mindkettőjüknek. / Még az Andrássy út hatvanat is figyelembe véve! /

              Az szinte természetes, hogy Andrássy Gyula Kossuth-párti politikus lett. Görgey segédtisztjeként végigharcolta a dicsőséges tavaszi hadjárat csatáit, majd a forradalmi kormány megbízásából Konstantinápolyba ment, hogy a törökök a területükre szorított magyaroknak ugyanazt a jogokat kérje, mint amelyben az oda sodródó osztrák egységeket részesítették. Elsősorban az erdélyi hadmozdulatok szereplőiről volt szó.

/ Ti. A magyarokat mindig lefegyverezték, az osztrákokat nem./

      Világos után a porta sem az oroszok, sem az osztrákok kérésére nem adta ki.

Konstantinápolyból Londonba majd Párizsba utazott. 1851. szeptember 21-én in effigie felakasztották. Nyugat-Európában csak a „jóképű akasztott”- ként emlegette a magyarokkal szimpatizáló közvélemény.

              1858 - ban kegyelemben részesült, és hazatért. Magyar miniszterelnök, majd a Monarchia agilis külügyminisztere lett. Ferenc József és Erzsébet királyné egyik kedvenc és jellemes politikusa. Meglehetősen sok anekdota szólt romantikus sorsáról és nem hétköznapi egyéniségéről.

              „Egy konzervatív főúr, a felsőház tagja, a minap abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Andrássy meglátogatta a szállodában. Mivel a külügyérrel úgyis közeli rokonok, a konzervatív főúr nem látta illetlennek, ha most négyszemközt kapva „Gyulát”, kikérdezi amúgy istenigazából a keleti kérdés szövevényeit. Csak valamit mondjon, majd kibetűzi abból az „igazit”. Előtte ugyan hiába gombolózik be valaki, egy hajszálnyi nyílás, és a veséjébe lát.

    „Ugyan Gyula, mondd meg, már neked tudni kell, hogy melyik hadakozó féllel rokonszenvez jobban Őfelsége!”

„Az izével.” – mondja Andrássy nevetve.

„Aztán lesz-e valami? Beleavatkozunk?”

„Az meglehet, illő módon és időben.”

„Mely időben?”

„Annak idején.”

„Pedig itt volna az ideje – veti ellen a derék öreg –, okot szolgáltattak rá.”

 „Mind a ketten” – teszi hozzá Andrássy.

„Kik? Hányat?”

„Ők! Akárhányat” – felelte az elmésségben ritkán fogyatékos diplomata.

                                                                            +

Még gyermek volt Andrássy, amidőn egy ízben Széchenyi így szólt hozzá:

     „Tebelőled minden lehet, ami lenni csak akarsz, még Magyarország nádora is.”

                                                                             +

              Nem lett belőle nádor, de tagja a felsőháznak, katona, emigráns, akasztott ember, miniszterelnök és külügyminiszter – igen. Így is elég kacskaringós életpálya.

/ Közzétette Mikszáth Kálmán a Budapesti Napilap 1877. karácsonyi számában. /

 

 

36. levél

 

 

 

              Előbb bemutatom neked Juhász Ferencet, aki letévedt a magyar nyelv egyenes és széles útjáról.  Marx György, a fizikus, a hetvenes években elhitette vele, hogy az egész Univerzumot szavakkal újra lehet teremteni. Azóta ír, mint egy megszállott.

              Botladozva a maga teremtette nyelvdzsungelben, ahová már nincs ember, aki követni tudná. Pedig hallgathatott volna bölcs Babitsra:

              „A mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.”

     A Petőfi-válogatás előszava a még józan Juhász Ferencé:

              „Bennem két Petőfi-kép él egyre izgatóbban. Egyiket egy 1844-es versének négy sora marja a lélekbe:

                                                   Pipára gyújtok, s az esőnek

                                              Halk susogását hallgatom,

                                              És végigszállok gondolatban

                                              A messze fekvő múltakon.

 

              Igen, ez a szelíd és verőfényes, borús és játékos, halk és buborékosan kopogó, pipafüstös és édesen fillentő négy sor nekem a Petőfi-kép egyik összefoglalója. Látom az alig huszonegy éves fiút, a veszedelmes-gyönyörűséget, a szenvedélyes vallomást csöndesen érlelő, de még lomha Pest egy házában, az emeleti szoba ablakánál ülve.

              Kis vörhenyeges-fekete szakállal a kancsal sovány fiút, akit már fölkészített a sors a legnagyobb feladatra, aki maga a tisztaság, maga a láng, Sándort, aki a magyar múlt és a magyar jövendő összesűrűsödött csillaga, akit újraálmodott magának az emberiség, hogy legyen hite még önmagában.

              A szelíd négy sor mögött nekem az eljövendő harc lobog föl, a nagy élet félelmetes, fényességes és örökkévaló villámtüze. S a másik kép? Az már a pusztulásé, a világosi katasztrófa, a szétzilált haza, a menekülés. Futott ő is, sápadt arccal és lobogó köpönyeggel, amíg le nem döfték lóhátról. Csillag lett, legenda, vagy belefúlt a vágyálmok mocsarába? És nem volt a nemzetben annyi élni akarás, hogy őt újrateremtse?

              De volt a magányosokban és az elkövetkezőkben arany haláláig rokkantan siratta a testvér-tüneményt. Ady élete egyetlen áldozat volt az ő csillagképe előtt. Ki ismerte jobban az életünket, ki tudta jobban ennek a földnek embereit és virágait, pusztaságát, elátkozottságát és átkait szeretni?

              Válogatás? Alig van merészebb feladat. Neki minden sora fontos, egész élete tündökletes. És ha az 1842-45-ös időszak verseiből még több lehetőség adódik a válogatásra, jön a nagy év, az 1846-os, amikor egy pillanat alatt Európa legnagyobb költője lett – s itt már alig akad kihagynivaló.

              Vas-sűrűségű itt már a világ, megbonthatatlan élet és költészet. Nagy veresek egymás után, egyre ritkább, élesebb levegő, itt már olyan világban járunk, vigyázni kell, hogy a beszippantott sorok, meg ne égessék a tüdőt!

              Petőfi: a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk-megismerésének és a magunk-megtisztulásának alapja is. Nincs nála tisztább költő és nagyobb hitű ember. Ő úgy beszél, olyan egyszerűen és érthetően és olyan ragyogással a legfontosabb dolgokról, hogy mi azóta is dadogva, kerülő utakkal és keservesen kigörgetve magunkból a szavakat tudjuk elmondani, egy törmelékét az ő szavainak.

     Petőfi: a forradalom és az ifjúság, az emberiség legszebb álma.”

              Ezekkel a „kerülő utakkal” nem lett volna szabad kísérletezni, kedves Juhász Ferenc! És bozótvágó éles késekkel vágni virágindát és óriáskígyót – egyformán.

 

37. levél

 

 

Úgy látszik, nehéz lesz megszabadulni a nagypolitikától.

Most olvasd el egy diktátornak a halálos ágyán mondott fohászát!

              „Uram, bár én nyomorult és szerencsétlen teremtés vagyok, de szövetségben vagyok Veled a kegyelem által. És Hozzád mehetek, hozzád akarok menni a Te népedért. Te tettél engem, igen méltatlant, silány eszközzé, hogy az ő javukra és a Te szolgálatodra legyek. Őközülük sokan túlontúl sokra becsültek engem, ámbár mások halálomat kívánják, és örülnek majd miatta. Uram, akárhogyan is végezzél felőlem, ővelük cselekedjél jól ezután is. Add meg nekik az állhatatosságot az ítéletben, add meg szívük békességét és a kölcsönös szeretetet. És folytasd az ő megszabadításukat és a reformáció munkáját, dicsőítsd meg Krisztus nevét szerte a világon. Tanítsd azokat, akik túlságosan a Te eszközeidre bízzák magukat, hogy jobban bízzák Tereád magukat. Bocsáss meg azoknak, akik rá akarnak taposni egy szegény földi féregre, hiszen azok is a Te néped. És bocsáss meg e rövid ima balgaságát, jézus Krisztusért. És adj nekünk jó éjszakát, ha néked is úgy tetszik. Ámen.”

              Cromwell Oliver hiteles imáját olvashattad, a „mocsárvidék uráét”, aki megteremtette a „vasbordájú szentek” puritán seregének élén a mai Nagy–Britanniát. Legyőzte és kivégeztette a királyt, I. Károlyt 1649-ben. Majd legyőzte a skótokat és az íreket.       Azután eredményesen küzdött Hollandiával a tengerek feletti uralomért. Amikor a parlamenti tehetetlenkedést és korrupciót látta, erélyesen feloszlatta 1653. április 20-án. Az alábbi - rendkívül aktuális - figyelmeztetéssel:

              „Ideje már valahára, hogy henyéléseteknek e helyen, melyet minden erkölcs megvetése és minden vétek gyakorlása által bemocskoltatok, véget vessek. Ti nem vagytok egyéb egy csoport pénzimádó gézengúznál, kik, mint Ézsau, hazátokat egy tál lencséért eladnátok. Isteneteket, mint Júdás, harminc ezüstért elárulnátok.

              Maradt-e valamely jó erkölcsnek csak árnyéka is köztetek? Van-e csak egy vétek is, amelyet magatokénak ne mondhatnátok? Vallástok egy hajszálnyival nincs több, mint lovamnak. Egyedül az arany az istenetek. Melyik az közületek, ki lelkiismeretét a megvesztegetésnek fel ne áldozta volna? Van-e köztetek, ki csak legkevésbé is gondoskodott volna a közjóról?

              Ti mocskos söpredék! Nem gyalázzátok–e meg e szent helyet? Nem tettétek-e Isten templomát tolvajok barlangjává? Hamis tudományotok és veszett mesterségetek által egész nemzet előtt utálatosakká lettetek. Ti, kik a nép által azért küldettetek ide, hogy a vétket irtsátok, magatokat a legsúlyosabb vétekkel terheltétek meg. Országotok hozzám kiáltoz, hogy ezt az Augiász ólját bezárjam, és törvénytelen hivalkodástoknak véget vessek. Amit ezennel teljesítek is Isten segítségével, ki erőt és hatalmat adott.

              Parancsolom annak okáért halálos büntetés alatt, hogy e helyről eltakarodjatok. Nosza, ti megvásárolt szolgarabok, igyekezzetek minél előbb innét kipusztulni! Ti pedig, katonáim, zárjátok be utánuk a kapukat!”

              Cromwellnek elég volt a parlamenti demokráciából. / Nagyjából megegyezik a véleményünk. / Ezt követően lordprotektorként, lényegében diktátorként kormányzott. Még arra is futotta energiájából, hogy sikeres háborút vívjon Spanyolország és Portugália ellen. Amikor 1658-ban, e minden szempontból puritán ember, átadta az országot annak az emberfajtának, amelyik kompromisszumokra törekszik a hatalom és a pénz érdekében. II. Károlynak és parlamentáris királyságnak hívták ezt a kiegyezést.

              Két évvel Cromwell imája és temetése után holttestét kiásták a sírból, és jelképesen kivégezték. Testét a Temzébe dobták. Feje, karóra tűzve, napokig nézett vádlón a londoniakra a Tower előtt.

 

38. levél

 

 

 

              Most ismét kolostorba vonulunk. Ahol egyik reggel a Liang - dinasztiabeli Vu császár és Bódhidharma  beszélgetését idézte Lin-csi apát.

            „Több száz évvel ezelőtt – kezdte példázatát Lin-csi – Vu császár egy nap magához hívatta a legszentebb pátriárkát, Bóddhirmarmát.”

„Mester!” – szólt a császár.

              „Számos útmutatást kaptam már tőled. Tudom, hogy mi a halál, tudom, hogyan várjam a halált, tudom, mi történik a lélekkel a halál után. Csak azt nem tudom, hogyan éljek a halálomig. Milyen az erényes élet, Mester? Mi az erény?”

              „Az erény, mint a könnyű járás, császár. Mint könnyű séta csupán. Erről ismered meg leginkább” – felelte a pátriárka, és mint akinek sietős a dolga, máris sarkon fordult.

„Mester! – kiáltotta még Vu császár. „Fejtsd ki a tanítást! Mondd, mit kell tennem! Áldozzak-e többet templomokra, papjaimra? Vagy öltözzek szerzetesnek, és tegyek szigorú fogadalmat? Mondd, Bóddhidharma, mikor vagyok erényes?”

              „Költhetsz többet templomokra, papjaidra, de a bőkezűség még nem erény, császár. A bőkezűség is jutalmat vár, ellenszolgáltatást. A szigorú fogadalom pedig egyenesen ostobaság. Buddha szinte dühbe gurult, amikor meglátott valahol egy aszkétát. Nem ez az erény útja, császár. Az erény, mint a könnyű járás, mondtam már. Mi köze lenne az önsanyargatáshoz?”

              „Legyek hát kemény kezű uralkodó? Harcos hódító? Győzni erény, Bóddhidharma?”

              „Sem szegénynek, sem gazdagnak, sem jámbornak, sem hősnek lenni nem erény, császár” – felelte a pátriárka. „Továbbá sem jónak, sem igaznak, sem szentnek, de még bölcsnek lenni sem erény.

              „Egyáltalán gondold meg, bármiben jeleskedni, versenyre kelni a többivel méltó lenne hozzád?” – tette fel a kérdést a pátriárka Vu császárnak, majd meg is válaszolt rá.      „Nem, császár! Ez nem lenne méltó, nem lenne erényes viselkedés. Erőlködés lenne! Márpedig az erény, mint a könnyű járás. Könnyű séta csupán. Ne feledd!” – szólt, és magára hagyta a császárt.

      Fejezte be példázatát az erényről Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to partján.”

Jó néhány erényes embert mutat be az irodalom. Elég csak a kis Dorritra vagy Miskin hercegre gondolni. A mi történelmünkben-irodalmunkban is akadt legalább kettő:

Deák Ferenc és Arany János.

       Első találkozásuk után mindketten ugyanazokat a szavakat mondták egymásról:

              „Azért tetszi nekem ez a Deák, mert olyan egyszerű, igaz magyar ember. Azért tetszik nekem ez az Arany, mert olyan egyszerű, igaz magyar ember.”

              Hatvani, a később oly szomorúan hírhedtté vált gerillavezér, 1849 elején Nagyszalontán utazván keresztül, a városházánál beszállásolás végett megjelent.

              Midőn a jegyzői hivatalba belépett, éppen Arany volt ott, kit Hatvani személyesen nem ismert: „Maga itt a jegyző? – szólalt meg Hatvani.

„Nem magam vagyok, hárman vagyunk– válaszolt röviden Arany.

„Hol lakik Arany János? – kérdezte ismét Hatvani.

          Mire Arany nem szólott semmit, hanem a városháza ablakából megmutatta azt a házat, mely az ő jegyzői lakául szolgált. Hatvani el is indult azonnal, meglátogatni saját lakásán. Persze nem találta otthon. Arany felesége, éppen déli idő lévén, ebédre marasztalta. Hatvani készséggel fogadta el a meghívást.

              Alig egynéhány perc múlva arany is hazaérkezett. Hatvani, amikor felismerte benne azt az embert, kivel, mint a jegyzővel az imént oly hetykén bánt el, hüledezve kért bocsánatot, és meg is kapta.

     

 

 

39. levél

 

 

              Most egy erényes emberről beszélget Habsburg Rudolf trónörökös, a tanítvány és Rónay Jácint az oktató.

              „Rónay bácsi, ha én nagy volnék, és ha én volnék a király, akkor én Deák Ferencnek adnék valamit. Valami nagyot!”

              „Mit felség?”

              „Neki adnám a nádori méltóságot.”

               „De ő nem fogadná el azt.”

              „És ha parancsolnám, hogy fogadja el?”

              „Nagyon szerencsétlené tenné őt, fenséges uram!”

               „Miért szerencsétlenné? Hiszen az nagyon szép állás. Ha trónörökös nem volnék, Magyarország nádora szeretnék lenni.”

              „Deák Ferenc öreg már arra, hogy hivatalt viseljen.”

              „Ez nem hivatal, hanem kitűntetés.”

              „Akkor annál kevésbé. – Fogadást tett rá? – Nem tett fogadást, de olyan a természete. – Hát a kitüntetést nem tartja tiszteletnek királya kezéből? – De annak tartja, sőt el is fogadta: kézszorítás formájában. – De mi az? Deák Ferenc többet érdemel. – Nagyon kevéssel megelégszik. – Hát nem is kínálták meg ennél többel? – Nem kínálták meg, mert ismerték. – Hát Deák Ferenc olyan gazdag ember? – Nem gazdag. Azt lehet mondani róla, hogy szegény Csak annyija van, amiből egyszerűen megélhet. – S nem is vágyott többre soha? – Nincs gyermeke, nincs családja. – De nincsenek-e vágyai, igényei? – Nincsenek. - Nem szeret mulatni, utazni? – Nem, fenséges uram. – Hát ajándékot adni? – Azt szeret. Botokat farag és elajándékozza. – De ha valaki nem fogad el jutalmat, hogyan lehessen attól elfogadni nagy szolgálatokat? – Mert az már maga a legnagyobb jutalom, ha valaki szolgálatot tehet a királynak és a hazának. – És mindig ilyen volt Deák Ferenc? – Mindig. – És sohasem viselt hivatalt? – De igen. Rövid ideig miniszter volt. – No látja, hát mégis fogadott el hivatalt. – Azok nagyon nehéz idők voltak. – Miért? – azért, fenséges uram, mert nehéz volt a királyt is, a hazát is egyszerre szolgálni. – Hogy lehet az? – Elmúlt, felséges uram! Többé nem lesz lehetséges. – És így Deák Ferenc sohasem fog a királytól elfogadni semmit? – De igen. Egy koszorút a koporsójára, ha meghalt. – És milyen legyen az a koszorú? Arany babérlevelek ugye és gyémánt, rubin, smaragd kövekkel? – Mezei nefelejcsekből álljon, fenséges uram. – És mit tett volna Deák Ferenc, ha királynak született volna? – Ugyanazt, amit eddig tett. – Sohasem adott volna senkinek rendjelt, kitűntetést? – De igen, ezekben nem lett volna fösvény. – De ha neki is akadtak volna Deák Ferencei, akik nem fogadták volna el? – Nem akadnak azok olyan bőven, fenséges uram!

Hát Magyarországon nincsenek mások is, akik úgy gondolkoznak, mint Deák Ferenc?

Dehogy nincsenek, sokan vannak, felséges uram.

Nos, akkor hát sokan is tennének úgy, mint Deák Ferenc?

Azt már nem, fenséges uram.

Hogyan?

     Mert úgy gondolkozni, mint Deák Ferenc, sokkal könnyebb, mint úgy cselekedni, mint Deák Ferenc.

Akkor hát, ha már nagy és király volnék, én sem adhatnék Deák Ferencnek semmit?

De igen: ugyanazt, amit felséges atyja adott neki.

Mit adott neki felséges atyám?

Azt, amit megtartott. És amit meg is fog tartani.

Valamit adni, és ugyanazt meg is tartani? Mi az?

Az adott szó.

              Köszönöm, Rónay bácsi! Ma ne tanuljunk többet. Ma nagyon sokat tanultam.      Sohasem fogom elfelejteni.

                                                     Járnak hozzá méltóságok,

                                                     Kötik rám a méltóságot

                                                     „Megbocsásson méltóságtok,

                                                               Nem érzek rá méltóságot.”

                                                                                                                           Arany János

 

 

 

40. levél

 

 

              Hosszú és véres törökellenes küzdelem harctere volt századokig hazánk. „Isten csodája – írta Petőfi Sándor is -, hogy még áll hazánk!”

              De a Habsburgok, akik végül kiverték a törököt, meg akarták semmisíteni a magyar nyelvet, és vele együtt egy egész népet. Így lett megmaradásunk záloga a magyar nyelv. Voltak, akik ezt meg akarták váltani, és sikerült.

„Eppur si muove!

Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást téve megdobbantá lábával a földet: éppen csak azt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik. Az egész föld megmozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.

              Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan csak haladtak. Egyedül Magyarország állt egy helyben, és az volt a virtus, az volt az állambölcsesség, az volt a tudomány, hogy helyéből ki ne mozduljon.

              Életfeltétele volt a vis inertiae, a tétlenség ereje. „Aki jól alszik, annak jó lelkiismerete van. Akinek jó lelkiismerete van, az jó ember: tehát, aki jól alszik, az jó ember.”

Azután akadtak nyughatatlan emberek, akik azt gondolták, hogy ez a mély álom mégis nagyon közeli rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést.

              Egy ilyen nyughatatlan embernek a történetét írom le, aki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra bírni. E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett, de mégsem tett le a hitről, hogy – eppur si muove!

    Tisztesség adassék emlékezetének!”

                                                                         +

 

              Tisztesség adassék emlékezetüknek – írom én -, hiszen nemcsak egyedül próbálkozott meg ezzel a nagy feladattal. Volt közöttük, aki vándorútra indult, hogy megkeresse a távoli rokonainkat. Úgy hívták: Körösi Csoma Sándor. Volt, aki egy személyben vígjátékíró és költő: Csokonai Vitéz Mihály. Aki festményeket és színdarabokat írt: Kisfaludy Károly volt a neve. Olyan is akadt, aki falusi magányában megteremtette a magány mélyhúrú költészetét. Neve: Berzsenyi Dániel. Szervező és bíráló is született: Kazinczy Ferenc.

              És megszületett az első, és mindeddig legnagyobb magyar tragédiánk, titokban, mert nem volt Magyarországon olyan színház, amely ezt bemutathatta volna. Szerzője úgy halt meg, hogy művét színpadon nem láthatta. Pedig a magyar nép legmélyebb érzéseinek adott hangot, és gondolatai, problémái ma is időszerűek. Ha elég bátor vagyok, akkor azt írom: Talán soha nem voltak időszerűbbek.

               Katona József / 1971 – 1830 / drámájáról, a Bánk bánról van szó. A magam szerény módján igyekszem könnyen érthetővé tenni ezt a közel kétszáz éve született alkotást. Egyúttal bocsánatot kérek a szerző szellemétől.

                                                                       +

 

              Hogy értékelni tudjuk Katona József nagyságát, be kell mutatni a magyar színjátszás korabeli helyzetét. Kelemen László rövid életű kísérlete / 1790-96 között / után az ún. második pesti magyar színtársulat 1807 májusától 1815 júliusáig játszott a fővárosban. Ez az 1792-ben szervezett kolozsvári társulat 1806-ban átjött Magyarországra Erdélyből. Előbb Debrecenben, majd Szegeden szerepeltek. És 1807. május 8-án kezdték meg előadásaikat Pesten az ún. Rondellában, társbérletben a német színházzal.

              Egy kortárs visszaemlékezése az íróra: „Katona Józsival, kivel még első pesti napjaimban már megismerkedtem, és ki később tán az én kedvemért lett színésszé, de azt tartom, neki is oly hivatása volt, mert később jeles drámaíró lett, igen nagy barátságban éltem.” Itt ismerte meg a nagy szerelmet is, mert Széppataki Rózához szemérmesen és mélyen vonzódott.

 

42. levél

 

 

Kedves Fiam!

 

              Az indiánokról írok neked, akikkel szemben a hódító fehér ember először mutatta ki ragadozó és rabló ösztönét. Hatvanmillió indián áldozatról beszélnek a hiteles történelemkönyvek. Mind-mind a földéhes, mohó, isteni irgalmat sem ismerő európai ember áldozatai lettek.

              1600 körül kezdték meg Észak- Amerika meghódítását az angolok és a franciák. Kanadában inkább a franciák, a mai USA-ban az angolok hódítottak. Földre és rabszolgákra volt szükségük, de az indiánok nyíllal és késsel védték a földjüket és személyes szabadságukat. És mert egyiket sem adták maguktól, halálra voltak ítélve.

              Az őslakók kénytelenek voltak – óriási veszteségeket szenvedve – folyamatosan feladni először a part menti sávot, majd a 19. század végére az egész északi kontinens teljes területét. Leírhatatlan szenvedések között haltak meg, a modern európai fegyverek és barbár módszerek alkalmazásától, hatvan indián törzs tagjai. Nem tudtak rabszolgává lenni! Ez volt a fehérek szemében a legfőbb bűnük.

              A lelkiismeret-furdalást érző fehérek között akadt egy, Cooper, aki megpróbálta az indiánok legendáját megteremteni egy egész regénysorozattal. De mindegyik részletében a fehérek szemszögéből ábrázolta az indiának cselekedeteit. Alapvető érzés, amit az olvasóban velük szemben elültetett, az indiánok alattomosságától való félelem volt.

               Pedig, a 21. században már jól tudjuk, hogy sajátos partizán-harcmodort alkalmaztak a hódítók ellen a megmaradásukért. Nem ismerték a politikai cselszövéseket, a taktikázást, ezért veszniük kellett.

              Egyetlen olyan regényt olvastam gyerekkoromban róluk, ami az egyik törzs, az irokézek népének belső életét, szokásait, gondolkodásmódját és lelki mentalitását tükrözi. És ez egy német írónő, Anna Jürgens Az irokézek fia című regénye volt.

              Az alaptörténet az, hogy az indiánok megtámadnak egy pennsylvaniai fehér telepet, és magukkal visznek egy fiatal fehér fiút. Mindez valamikor a nagy hódítások megkezdésének idején, 1755 és 1763 között történik. Akkoriban sok száz emberrel megeshetett az, hogy indián fogságba került, akik nem bántották a védteleneket a bőrük színe miatt, hanem befogadták őket a törzs tagjai közé. Így ismerték meg a törzs belső életét, ennek a sajátos életnek különös szabályait és erkölcsét.

              Két teljesen különböző életfelfogás és civilizáció nem tudott egymással megbékélni, ezért a gyengébbnek pusztulnia kellett. De a regény főszereplőjének példája azt bizonyítja - miután évekkel később visszatérhetne a fehérek közé -, már nem tud értelmes életet élni az indián szokások, a törzs embert próbáló és öntudatos férfit teremtő közössége nélkül. Ez a könyv ettől igaz, és ezért fontosabb, mint az indiánromantikát fogalmazgató Cooper-regények.

              Ezerszámra gyártották az amerikai filmeket, amelyekből annyi volt a bizonyítható, hogy milyen könnyen mészárolták le a pisztolyokkal, puskákkal és ágyúkkal fölszerelt fehér hódítók az ész nélkül támadó színes bőrűeket. Valóban nem értettek a hadi fortélyokhoz, és kezükben az íjjal, esélytelenek voltak ezek a bátor férfiak. De nemcsak a maguk tisztességéért vállakták a teljesen esélytelen rohamokat, de ezekkel a családjukat is védték, vagy védeni vélték, a területrabló hódítókkal szemben.

              Hatvanmillió ember! Ekkora számokkal majd csak a 20. században dobálódzik az európai ember, amelyik két háborút vív majd egymással szintén a föld bizonyos részeinek megszerzése érdekében. Afrikából korábban elhurcolják százezer számra a rabszolgának beváló feketéket, de a területükre is igényt tartott a kapzsi kapitalista tőke. A négerek földjének kincseire Afrikában, a sárga bőrűekére Távol-Keleten, Kínában és Indiában. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Ausztrália őslakóit is, szinte az utolsó emberig, kiirtották az Angliából oda toloncolt köztörvényes bűnözők és utódaik.

 

43. levél

 

              Tudod, kedves fiam, most öregkoromban jöttem rá, hogy már gyerekként átvertek. Mert éppen az egykori kedvenc regényemet, a Robinsont forgattam mostanában, és beleolvastam a bevezetőjébe. Azt írja a regény fordítója, hogy minden benne van, csak az ifjúság számára unalmas, ezért fölösleges részeket kihagyták. Kiderült, hogy „kiherélték”, cenzúrázták, ezt a szép regényt, mert ezekben a fejezetekben a magányos ember és az Isten kapcsolatáról van szó.

              A gyerekeket különösen óvták abban a hosszú ateista korszakban a Teremtővel való találkozástól. Pedig Robinsonnak is a hite adott erőt ahhoz, hogy évtizedekig magányosan kibírja a lelki megterhelést. Ha ezt a tényt figyelembe vesszük, ezekben az évtizedekben magunk is reményvesztett Robinsonok voltunk. Ezt is kihagyták, pedig ítéld meg magad, hogy mennyire megható:

              „Reggel kezembe vettem a Bibliát, és felnyitva az Új Testamentumot, komolyan nekifogtam az olvasásnak, s eltökéltem, hogy reggelenként és esténként mindig olvasok egy kicsit. Nem tartom be föltétlenül a fejezetek sorrendjét, de mindaddig olvasok, míg leköti gondolataimat. Alig kezdtem ezzel foglalkozni, máris láttam, hogy szívem mélyén egyre komolyabban érzem eddigi életem gonoszságát.

              Ezek a szavak:

              „Téged még ezek a dolgok sem intenek töredelemre?” – nagyon belém markoltak. Egyszer komolyan kértem az Istent, engedje meg, hogy eljussak a megbánásig, mikor véletlenül éppen a Szentírást olvasva, ezek a szavak ütötték meg a szemem:

              „Ő a dicsőséges király és megváltó, aki megbocsát a bűnbánóknak.” Letettem a könyvet, s szívem és kezem kitörő örömömben az ég felé lendült, és így kiáltottam:

              „Jézus, Dávid fia! Jézus, te dicsőséges király és megváltó! Adj nekem bűnbocsánatot!”

              Ez volt életemben az első alkalom, amikor a szó igazi értelmében imádkoztam. Most ugyanis egész helyzetemet átérezve imádkoztam, és reményemet valóban a Szentírásból merítettem, az isteni szóból nyert biztatás alapján. És elmondhatom, ettől fogva elteltem reménnyel, hogy Isten meghallgatja szavamat.

              És most egészen másként értelmeztem, mint azelőtt az említett szavakat:

              „Szólíts engem, és én megszabadítalak.”

              Valamikor ugyanis nem tudtam a megszabadulást másként elképzelni, mint fogságomból való megszabadulásnak. Mert ámbár szabadon jártam-keltem ezen a helyen, azért a sziget mégis börtön volt számomra, éspedig a szó legszorosabb értelmében. Ám most azon igyekeztem, hogy másként ítéljem meg a dolgot. Olyan iszonyodva pillantottam vissza elmúlt életemre, s bűneim olyan retteneteseknek tűntek, hogy lelkem Istentől csak azt várta, szabadítson meg a bűnök terhétől. Ami egyedüllétemet illeti, immár semminek tűnt, még csak nem is imádkoztam, hogy megszabaduljak tőle. Eszembe sem jutott, és már nem is volt fontos a másik mellett.

              A helyzetem kezdett javulni, nem mintha nyomorúságos életmódom megváltozott volna. Sokkal inkább lelkileg. Minthogy gondolataim a szentírás állandó olvasása és az imádkozás folytán magasabb dolgokra irányultak. Annyira megvigasztalódtam és megnyugodtam, mint eddig még soha. Mivel egészségem és erőm visszatért, igyekeztem mindennel ellátni magam, amire szükségem volt, és olyan rendszeres életmódot próbáltam folytatni, amilyent csak lehetett.

     Egy reggel, amikor éppen nagyon elbúsultam, a Bibliát felnyitva ezt olvastam:

     „Én sohasem hagylak el téged.”

     Azonnal arra gondoltam, hogy ezek a szavak nekem szólnak. Különben miért éppen itt nyílt ki a könyv abban a pillanatban, amikor helyzetemen szomorkodtam, úgy érezve, hogy Isten és ember elhagyott.

              „No – mondtam -, ha Isten nem hagy el, akkor mit árthat nekem, ha az egész világ elhagy is. Hiszen tudván tudom, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb veszteség érne, ha Isten kegyelmét és áldását veszíteném el.”

    

44. levél

 

              Úgy látszik a „nagy szellemek” százötven év után is találkoznak. Íme itt a példa! Nem sokkal, hét évvel a levert szabadságharcunk után, talán nem véletlen, hogy Jókainak is eszébe jutott az indiánok sorsa. A megölt ország című elbeszélésében, történelmi eszmefuttatásában, minden esetre éles elmével és némi iróniával, ugyanazt állapítja meg, mint nagy utódja: ÉN. Kérlek, olvasd!

              „Már az is eléggé merész gondolat volt Plato kétlábú tollatlan állataitól, hogy ők magukat a teremtés legfőbb urának vallják. De még merészebb eszme az, melyet ez úri állatrend fehér színű fajai táplálnak magokban, miszerint a valódi szellemi műveltségre egyedül az ő bőrük képes.

    És ezt minden más színű fajnak el kell hinni!

              Igen érdekes volna, ha egyszer valami angol feljegyezné egy későbbi kor számára, milyen szép gonddal és dicséretes kitartással tudott a fehér faj egy más színű fajt annak a maga világrészéből tökéletesen kiölni.

              Mert egy fajnak, amit még úgy hívnak, hogy rézszínűek, pár század múlva csak a mesés históriákban fogják nyomát találhatni, ha oly sebesen halad annak elenyészte, mint a megelőzött századok óta.

              A fekete fajnak még csak akadnak barátai, azokért országgyűléseken beszédeket tartanak, azokat oktatják, regényeket és drámákat írnak róluk. S kezdenek vitatkozni felőle, hogy az talán mégis inkább ember, mint állat.

     Hanem a rézszínűre senki sem gondol. Az egészen kívül esik minden atyafiságon. Az nem is ember, hanem fenevad, akit lőni, vágni természetes kötelesség. Akinek farkasvermeket kell ásni, akit hajtóvadászattal kell kipusztítani, mint a rókát, orozva leöldösni, egymás ellen uszítani mesterséges fortélyokkal. Apró kölykeit megfojtogatni, mint a tojásból kikelt vércsefiakat, és minden termőföldről leszorítani dögvészes mocsarak közé.

              A feketék ügyében kétfelé oszlanak a vélemények. Az egyik azt mondja, hogy ezek állatok ugyan, de igen hasznos állatok. A másik azt, hogy ezek emberek, de igen haszontalan emberek. A vörösökre nézve azonban csak az a vélemény áll fenn, hogy ezek a legvadabb, a legkártékonyabb állatok, aki a mi fehér erényeinknek és művelődésünknek gonoszul útjában állnak.

              E nyomorult faj félmeztelenül lakja az erdőket, él vad gyümölccsel, a magánál szelídebb vadak húsával. Sárból készít hajlékot, mint a fecske, s odébb megy, ha onnan kizavarták. Nincs öröme a szerelemben, nem vénülhet meg a harcok miatt. Istene nevét is elfeledte régen. Csak a viharokban jelentkező rossz szellemektől fél még, s midőn beszámol lelkével az Úrnak, aki neki is megengedte, hogy képét viselje, nem sóhajt egy boldogabb mennyország után. A fehérek azt is elfoglalták a maguk számára egészen.

              Pedig ez a rézszínű faj éppen olyan boldog nép volt, mint akármelyik az óceánon innen. Ruhát viselt, divatot tartott, palotákból városokat épített. Merész utakat vágott, miket máig is bámulnak a foglalók. Törvényt tartott, és gondja volt az igazságra. Templomban tisztelé az Istent, és hódolt az erénynek. Fatekercsekre írt betűkkel örökíté a bölcsességet. Művelte a földet, és benépesíté azt. Hol most egyesével bujkál, hajdan milliókat számlált.

     Jaj annak a szélnek, jaj annak a víznek, amely hajót hozott ezekre a partokra!

              Jaj annak a szónak, amely legelőször elbeszélte a jövevényeknek, minő boldog világ van ott a hegyek közt, a síkságokon. Hogy hever az arany az úton és útfélen, milyen szépek ottan és milyen szelídek a hölgyek!

              E naptól kezdődött egy nagy ország népének halála. A fehér fajnak az a dicsőség jutott, hogy néhány század alatt ki tudott törölni az Isten képére teremtett fajok sorából nemcsak egy egész nemzetet, de egy egész színt. / A finnek Jókai novelláit szerették inkább. /

 

45. levél

 

              A tatárjárásról szóló korábbi levélnek igen tanulságos folytatása van. Berta asszony, aki elsőként öltözött gyászba, nem volt csúnya asszony, de igen kevés volt a fityulája alatt. Arra bíztatta a százszorszépeket, hogy ne hagyják magukat a vár falai között megöletni, hanem keressék háromszázan a tatárok között a jövendő férjeiket.

              „A balga nők hallgattak Berta szavára, és amikor a többiek a legsiralmasabban könyörögtek az egekhez, ők kilopództak a templomból. Lementek a vízi kapuhoz, kinyitották. Titokban elhagyták a várost, és átmentek a táborba. El sem búcsúztak senkitől. Odaérve a háromszáz delnő leborult a kán előtt, és Berta asszony szólt mindnyájuk nevében:

              „Dicsőséges kán, halhatatlan, győzhetetlen hős. Elfoglaltad az egész világot, de az egész világon annyi drágát nem foglaltál, mint e percben. Íme, a környék legszebb hölgyei, a hírhedt százszorszépek térdepelnek lábaidnál, könyörögve, hogy válassz közülünk magadnak, a többit add dicső vezéreidnek párul.

     Karadzim kán utálattal nézett végig rajtuk, és aztán fölkacagott gúnyosan:

„Ti vagytok a város legszebb asszonyai? Ti akartok szépek lenni? Ezzel a halvány arccal, ezzel a hosszú fejjel, e rút, sárga hajkenderrel, vízszínű szemeitekkel? Ezek az idomtalan pici szájak mondják azt, hogy ők szépek? A szép asszony színe barna, arca lapos, és szemei aprók, feketék, szája széles, és haja borzas. Nézzétek: ilyen a szépség!”

              Azzal félrevonta sátora függönyét a kán, és egy csoport guggon ülő némbert mutatott, kik valóban olyan szépek voltak, aminőket ő leírt. Nekünk ocsmány, de a tatárnak ideál.

              A százszorszépek meg voltak alázva. Karadzim kán lenézően fordult lovászlegényihez:

              „Szolgák! Ami nekem nem kell, legyen a tiétek! Ím ezek az idegen némberek itt, bár nem olyan szépek, mint a Kaspi - tó mellett, szükségből jók lesznek számotokra, válasszatok közülük.”

              Azzal az asszonyokhoz fordult:

     „Szolgák szolgálói! Engedelmeskedjetek uraitoknak, az én szolgáimnak!”

A kán mosolyogva villantotta feléjük a szemeit:

              „Ha tehát mindegyiktek új férjére akadt már, itt e sík mezőn énelőttem egyszerre történjék meg a mennyegző.”

              A százszorszépek engedelmeskedtek szépen. Letérdeltek sorba a vezér előtt, leterítették fejeiket sűrű, át nem látszó lepellel. Mindegyik mellett ott állt a férjül választott tatár harcos.

     Mikor a kán az első szót mondta: „Ben!”, a hölgyek keresztbe tették karjaikat. Ugyanakkora mindegyik harcos kivonta széles kardját hüvelyéből.

Mikor a kán azt mondta:”Hok!”, akkor a százszorszépek lehajtották fejeiket, és a harcosok fölemelték a kardot magasra.

              És amikor a kán azt mondta:”Túr”, akkor egyszerre háromszáz szép asszony feje gördült végig a földön.

              Karadzim kán nevetett rajta szörnyen, hogyan kapott mind a háromszáz egyszerre mind a két kezével a fátyol után, hogy azt fejéről levesse. Már akkor nem volt, sem fej, sem fátyol. Eddig nevetett Karadzim, de azután tépte szakállát dühében:

              „Átkozott némberek! Ha ezek benn volnának a várban, ingyen elfoglalnám azt könnyen. Most sok vért fizethetek érte, mert nincsenek ők ott, hogy férjeik karját megrontsák szemeik könnyével.”

              Jól mondta Karadzim kán. Az özvegy férfiak jól harcoltak. Minden utcát, minden házat véres harccal kellett tőlük elfoglalni, és nem nyert abban a hódító egyebet egy égő romnál, melyben, ha összeszámlálta, kétannyi halottja volt magának, mint ellenfelének.

                                                                          +

              Tanulság: Minden nációnak más a szépségeszménye.

 

 

46. levél   

 

               Az én és te anyai nagyapád, még a nagy háború előtt, Bosznia-Hercegovina megszállása után, Novibazárban, a vad balkáni hegyek távoli és kegyetlen világában, már leszolgálta a kötelező három esztendőt. Tömörkény Istvánt, a későbbi írót / 1866 – 1917 / is odavezényelték:

              „Karácsony böjtje idején, ma különösképp vacsora is van, úgynevezett menázsijavítás: valami tésztaféle, de nemigen tesz kárt abban senki. Közeledik a kilenc óra, de a hazaszállingózó katonák szokott képe most hiányzik. Azok most mind időn túl való maradáson vannak. Az őrségről hosszan elnyújtott kiáltás hallatszik, a hang végiglebeg a hosszú, üres, hideg folyosókon.

              Ráhágtak a lábára azért kiabál – véli a bakanyelv, igazság szerint azonban ez a kilenc órai capistrángot jelenti. A rézduda szólni kezd, félig befagyott sikoltásai azután lassan elhallgatnak. A napos megy le jelenteni, hogy itthon van mindenki, akinek itthon kell lenni.

              Kászmálódik mindenki, hogy lefeküdjék. Kint harangok szólnak a város házai fölött, s ünnepi beszéddel jelentik a napot. A lámpát eloltják, azután csönd lesz. Ebben a csöndes sötétségben pedig fölkel az ágyából egy fiatalkatona, magára ölti a kopott köpönyeget, és halkan kióvakodik a szobaajtón.

              A napos visszajön. Jó volna aludni nagyon, minthogy mindig akkor szeretne aludni az ember, amikor nem lehet. Az ablakból tintát, tollat meg papírt kotorász elő, és levelet ír haza: Írom levelem karácsony böjtje éjszakáján, szomorú szolgálatban…

              Felére se ér a levélnek, jön egy vizitáló őrmester, az inspekciós Ez most mérges, de igaza van neki, mert keserves szolgálat ezen az éjszakán. Ennél fogva igen szabályszerű és hajszálra menő pontossággal vizitál. Lassan haladnak a szobában az alvók között. Még valamely más kompániából áthallatszik:

                                                        Ha kiállok a kaszárnya elébe,

                                                        Sírva nézek a csillagos egekre.

                                                        Jaj, Istenem, merre van a magyar hazám?

                                                   Merre van az én hazám?

                                                   Sirat-e még engem az édesanyám?

 

              „Innen hiányzik egy ember – mondja az inspekciós, rámutatva az üres ágyra. A káplár odanéz:

               „Hiányzik csakugyan – mondja. „Pedig egy félóra előtt még itt volt. Hát mikor szökött már ki az a rossz regruta? De őrmester úrnak, jelentem alássan, hogy a regruta Mátiász Király itthon volt még az előbb.”

               Lemennek az inspekciós hadnagy úrhoz jelentést tenni. Meghallgatja a jelentéseket, és azt mondja:

              „Ezen a napon, ha csak lehet, ne zárassunk be senkit!”

Megint csak lefekszik a kaszárnya udvarára a karácsony éjszaka csöndje. Egy órakor a napos fölkelti a másik szolgálati társát, a frájtert, hogy ezután majd vigyázz, ő meg ledől.

              „Ha hazaólálkodna az a Mátiász Király regruta – mondja neki -, hát hátba vágod néhányszor az én nevemben is, mert majd becsukatott az a gazember.”

      „Nono - véli a frájter -, hogy hát hiszen, ha csak az kell.”

               De a regruta Mátiász Király reggelre sem jött haza. Nem is jöhetett, mert hiszen el sem ment testbélileg hazulról. A lelke az alighanem hazament mindjárt kilenc óra után a faluba, és szétnézett a szülői ház körül, a teste azonban itt maradt. Meg is találták reggel, amint lógott a kerítésen az ócska köpönyegben. Karácsony ünnepének első napja ekkor virradt, az akasztott embert pedig leemelték a szegről.

               Mint ilyenkor szokás, nagy futkározások támadtak, és káromkodtak azok a katonák, akiket dologra rendeltek ki e napon, hogy a testet kézikocsin a kórházba behúzzák. Mérgesek voltak. Igazuk volt. Miért nem választott Mátiász Király az eltávozásra más napot?”

                                                                                       Tömörkény István: Karácsony böjtjén

    

 

47. levél

 

 

              Ebben a levelemben is egy, talán legszebb, gyerekkori olvasmány-élményemet szeretném egyetlen levélben megosztani veled. Egész életemben büszkén emlegettem, hogy legalább tizenötször elolvastam az Egri csillagokat, Gárdonyi Géza / 1823 -1922 / regényét. És azzal is vagánykodtam, hogy akkoriban, fiatal fejjel, legalább tizenöt oldalt kívülről el tudtam volna mondani belőle. Talán, ha fölidézek belőle egy részletet, megspórolom a további reklámot.

„Gergely álmos volt, de felelt:

              Csak a közepes elme ragaszkodik az élethez. A gyönge elméjű ember azért bátor, mert nem érti a halált. Az erős elméjű ember meg azért bátor, mert érti.

              A gyönge elméjű ember állati életet él. Az állat nem ismeri a halált. Nézd a tyúkot például: mennyire védi a csirkéit. Mihelyt azonban felfordul a csirke, sajnálkozás nélkül otthagyja. Ha úgy érezné a halált, mint a középrendű ember, ugye, hogy sajnálná, siratná? Tudná, hogy a gyermeke elvesztette az életét. De akinek a halálról nincsen fogalma, annak az életről sincsen.

               És most nézzük az erős elméjű embert! Az meg éppen azért bátor, mert érzi, hogy a test nem mindene. Azt érzi, hogy ő inkább lélek, mint test. Minél lelkibb az ember, annál kisebb érték neki a test. A hősök, a világtörténelem nagy hősei mind lelki emberek voltak. Mind egy szálig. No, de most már aludjunk!”

     Mégis, hogy megnyugtassa Hegedűst, elgondolkozva folytatta:

              „Hogy hol voltunk, mielőtt éltünk volna, hová leszünk, mikor már nem élünk, azt ebben a földi testben nem tudjuk. De mi is lenne belőlünk, ha tudnánk? Hiszen akkor nem a mostani dolgokról gondolkoznánk, hanem arról, hogy ez meg az az ismerősünk mit csinál a másvilágon, meg hogy azok az ügyek, amelyeknek a folyásában voltunk, hogy folynak tovább.”

              „Jó, jó – felelte Hegedűs -, a papoktól sokszor hallok ilyenféle beszédet. De ennek a földi életnek bizonyára van értéke, és nem arra való, hogy egy-egy gyött-ment pogánynak legyen kit levágni.”

              A tűz pattogva égett, s arannyá változtatta a szalmazsák mellett heverő vérteket

és kardokat. Gergelynek egy bőrpajzs volt a párnája. Visszadőlt és álmosan felelte:

              „Bolondokat beszélsz, jó Hegedűs. Az állati ember vakon cselekszi néha a jót, az értelmi ember mindig tudva. Tudod te azt, hogy nagy és szent dolog a haza védelme, éppolyan, mint mikor az édesanyját védi a gyermeke.”

      S köpönyegét a fülére vonta:

              „Hol van az megírva, melyik törvényben, hogy védje valaki az anyját, ha kell, élete árán is. Az állat bizony nem is védi. De az ember. A legbutább éppúgy, mint a legértelmesebb, nekirohan az anyja megtámadójának, és ha meghal is, érzi, hogy másképp nem cselekedhetett.

              Isteni törvény mozgatja néha az akaratot. A szeretet isteni törvény. Az anyaszeretet, a hazaszeretet egy. A lelket nem ölheti meg a török.”

                                                                           +

               Holdatlan felhős hideg ég. Csak egy kis tisztáson ragyog egynéhány fehér csillag.

      Dobó levette a süvegét, és térdre ereszkedett. Az égre fordította a szemét:

IIstenem! – mormolta a kezét imádkozásra illesztve.

„Látod ezt a rengeteg rabló, gyilkos hadat. Látod a mi kis romladozó várunkat, benne ezt a maroknyi elszánt népet. A te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el Uram tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg! Ez a kis Magyarország.”

  

48. levél

 

               Örömmel értesítelek, hogy a falunkba is megérkeztek a fecskék. Egyetlen egyet láttam csak fagyoskodni az egyik hideg villanydróton, de fecske volt. Május eleje ne csak ezért legyen ünnep, hanem azért is, mert elkezdődött az év legszebb hónapja, Pünkösd hava, bár a napfényt még szomorú felhők tartják fogságban.

              Egyszer aztán tavasszal úgy fordult a dolog, hogy káplár Papp szótlanná vált, és el-eltűnt a táborból. Akik a városból jöttek azt mondták, hogy nem volt velük, aki a Lim-folyó partján játszottak, nem látták, és akik az útszéli kávéházakban csatangoltak, megesküdtek, hogy arra nem járt. Ha késő este hazajött, a ruhája tele volt bozóttal, mint mikor valaki a hegyről való jövet a legrövidebb úton gurul lefelé. Szomorú volt, a bajusza búsan lógott, megvetette az ágyát, és anélkül, hogy valakinek egy szót szólt volna, belefeküdt. Egy félóra múlva már otthon volt anyjuknál, beszélt Pistikával, és azt mondta a Miskának: Te szöszke, no most mindjárt adok egy barackot a fejedre.

              Később aztán mindjobban el-eltünedezett. Utoljára már csak akkor volt otthon, ha éppen napos volt. Ilyenkor vállára vette a fegyvert, kicipelte a szobából az asztalt, a padot, és irkált haza négyoldalas leveleket nagy öreg betűkkel.

              Mi nagyon elbúsultunk azon, mert olyan jól esett az addig, hogy mégis van egy, akinek jókedve van, és csak akkor sóhajtoz haza Magyarországra, ha alszik. Mert bizony ezután örökké bús és szótlan maradt káplár Papp Mihály, és ha valakire ránézett szomorú, kék szemével, annak elment a kedve azt kérdezni tőle, mi baja.

              Utóbb már egészen megszoktuk, hogy mihelyt vége a dolognak, parancskiadás megvolt, eltűnjön a táborból Papp. Ha kérdeztük is később néha, hogy hol jár, elütötte az egészet, azt mondta, hogy a városban volt, csak a többiek nem látták, vagy az istállókban, vagy itt vagy amott.

              Derék nyár volt már, valami nagy ünnep, talán éppen Szent István király napja délutánján, mikor vagy hatan megindultunk, hogy fölmegyünk a fanáléhoz. Olyan vészfáklya forma készség volt ez a fanálé, hosszú, faragott fenyőtörzs egy magas hegy tetején, a vége megrakva gyantával és puskaporral arra való nézve, hogyha a zászlóaljat megtámadnák, hírt lehessen adni a többi csapatoknak.

               Igazság szerint nem is a fanálé kedvéért mentünk, mert láttuk azt eleget muszájból is, hanem mert igen szép bosnyák asszony pásztorkodott ott fönt, az egyetlen szép bosnyák asszony, akit valaha láttam. Meg is találtuk a menyecskét, amint a teheneit legeltette, és megtaláltunk a fenyőtörzsön egy altiszti bajonétot. Hohó, hiszen ez a Pap Mihályé!

              Úgy tetszett, hogy most már megfejtettük volna egyszerre a rejtélyt. Idejár káplár Pap legyeskedni az asszony körül. Ó, vén gonosztévő!

              Pedig nem úgy volt. Mert ahogy beljebb mentünk volna a guliba felé, csengő gyerekkacaj hallatszott a fák közül, utána meg nagy brummogások. Két kis szöszke bosnyák gyerek szaladgált ott nevetve a füvön, szaladva az ellenség elől. Az ellenség a jóravaló Papp Mihály volt, aki négykézláb állott, brummogott, és szörnyű nagy bakugrásokkal ijesztgette az apróságokat. Azok meg futkostak előle, és mintha ezüst csengettyűkkel harangoztak volna, kacagásukkal majd fölverve a hegytetőt. Káplár Papp, ahogy minket meglátott, elpirult, restelkedett, aztán úgy térdenálltából, mentegetőzve, rekedten szólt:

              „Akár az enyémek. Ez a Pistika, ez a kisebb, amaz meg a Miska. És rájuk kiáltott:

              ”Gyertek idébb!”

Az apró bosnyákok a hátára máztak, és rángatták a fülét.

 

                                                                                     Tömörkény István: Káplár Papp

     

49. levél

 

Kedves fiam,

ezen a vad vidéken az emberek szívét nem tette üressé az embertelen fegyelem.

Bizonyos közönséges infateriszta, bizonyos Vízhányó Illés, aki különben egy esztendővel idősebb katona volt Gál káplárnál, éppen akkor, mikor sorban és rendben haladt a csapat, azt mondata Gálnak:

               „Ne ugass mán annyit hátul, komisz regruta káplár!”

              Gál ezt nem tűrhette, és raportra vitte Vízhúzót. A kapitány megértvén a dolgok állapotját, nem lármázott, csak azt mondta:

               „Két óra kikötés!”

              Nem telik bele félóra, a nagy kaszárnyában sötéten szálldogál szét, miként gyászmadár a hír. Halotti csöndben áll a szobában mindenki. Illés az őrmester után lassan kiindul. Lépéseik neszének vesztére ismét iszonyatos csönd támad, és káplár Gál kiált a legényeinek szíve szörnyű vergődésében:

               „Ne nézzetök így rám! Hát mit töhettem vóna ögyebet? Mit töhettem vóna?”

              Senki sem szól. Illés halad az őrmesterrel lefelé a pincébe. Ott van a karika a falban, amelyhez kikötik. Legyen összes ivadékaival egyben átkozott, aki kitalálta. A kőműves is, aki a karikát a falba rakta, mert nagyon magasan rakta.

              Ím, Illés kezét a szíjjal hátrakötik, a falhoz állítják. A szíj végét belehúzzák a magas karikába, s kezdik rajta fölfelé vontatni Illést. Karjai engednek, amíg lehet. Azután pedig a kicsavart karokon kezd emelkedni fölfelé a test:

               „Jaj!” – mondja Illés.

               „Fiam -, mondja szomorúan a mester -, kíméllek, ahogy bírlak, de hát mit töhessek? Mit tudom, mikor vizitálnak?”

              Illés érzi, hogy testétől kezdenek elhasadozni azon húsai, amik a karszűgy alatt vannak, de mégis felel erre a szóra:

              „Hát csakugyan. Rajtunk vannak a némötök.”

              Még egypár rántás, és Illés lóg a szíjon, a földet csak a lábujja érzi. Formájából csakhamar kimegy az ember. Vállai hátranyúlnak, melle kidől, feje hanyatlik. Aki szobrászember egy ilyen kikötött katonán nézze meg, mint állhatott a feje a kiszögezett Krisztusnak. Homlokáról kezd omlani a veríték. A fájdalmai felől jajgatni eleinte restell, később azonban ordít. A hasa tája oly vékony, hogyha lámpát tennének mögéje, talán keresztül lehetne látni rajta. Ordítása újra megdöbbenéseket kelt a kaszárnyában. A második órában ordítása alább hagy. Eszméletét már kezdi veszteni, és átkozza az édes szülőanyját, hogy miért is szülte a világra. Isten, mint mondják, mindenütt jelen van. Ha itt jelen van, a kínzatás nyomán fakasztott szókért bizonyára megbocsát neki. Mert ő a Szeretet.

              A két óra letelt. Az ájult Illést a karikáról leoldják. Ahogy a szíj a csomójából kibontakozik, a hátrakötött karú ember súlyosan zuhanva esik a pincefolyosó tégláira. Az az ébresztő, mert az arcát ott összevervén, eszére tér. Föltámolyog. Ajkaiból vér serked, a homloka betört, és mintha nem volnának kezei. Lábai sem igen akarnak szolgálni, amikor haladni kezd a lépcsőfokokon fölfelé. Az ajtóküszöbön túl elesik. Szeretettel öleli föl egy ember, bizonyos nevezetű káplár Gál, és ágyba fekteti.

    „Illés – szól neki – Illés! Hát mit töhettem ögyebet?”

              Formátlanná vált jobb kezét nyújtani igyekszik felé a szerencsétlen, de nem bírja. Szólni is akar, de véres ajkai közül csak alig bír előhozakodni azon egy szó, amiről testvér a testvért ismeri, néven szólítván egymást:

             „Gál…”

                                                                                        Tömörkény István: Kikötés

   

50. levél

 

              Ne vedd zokon, ha még néhány levélben azt a népet mutatom be neked, amelyet száz évvel ezelőtt egy jó író szegénynek, de ugyanakkor lélekben igen gazdagnak ábrázolt.

              „A víz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt., amit most már hiába vetettek. Persze ilyenkor nem tudni még, meddig jut el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad. Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad hirtelen, hogy azután a végén kiöntsön. A gödörgazda megáll, és azt mondja a társaknak:

    „Majd ebbe a faluba mönnyünk le!”

              Bólintanak rá, hogy jól van, és libasorban a talicskák újból megindulnak. Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árkok vize sárga, a falu laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat. A toronyban kongatnak. A talicskaszíj melledzőjének erősebben feszül neki a gödörgazda.

     „Ügyeközzünk, embörök, ügyeközzünk!”

              Oda is igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a kis darabot gáttal el nem kerítik, a falu közepéig beszalad a víz, és itt szélrűl a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet, szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy is a legényekkel. Dobálják és hordják lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész kerítésdarabokat tépdel ki, és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a víz, mert a nyomás egyre nagyobb, s a laza kis földgát a középen enged. A támadt nyíláson szökve fut át az ár, és sikoltoz az asszonynép, és szomorú némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a főhadnagy, és a nyílásba ugrik velük. A kubikus-csapat odaért, és nagyot ordít a gödörgazda.

     „Embörök!”

              Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény, és a vízelfogás paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt borítanak előbb a derékig vízben állók elé, más felekezet a földet teremti oda nagy gyorsasággal, a harmadik csapat a templomkerítésről kapja le a rácsos kaput, és gyékénnyel borítva letámasztván, mögéje földdel dolgozik.

              „No! – mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány, és betömték a szakadást. Segítenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a főhadnagynak:

               „Uram, elázott-e a pénzünk?”

          „Nem ázott az, csak derékig ért a víz.”

 

          „Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk.”

 

               „A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha pénzüket kiadják.”

      „Hanem én azt nem tudom, hogy mennyi jár maguknak.”

               „Majd tudom én. A kubikot most mán úgy se löhet számítani, hát napszám jár. Három egész napra fejenkint ez esik.”

   „És az a munka, amit itt csináltak?”

 

   „Az nem számos – mondja a gödörgazda. – Szögényöknek történt.”

 

   A bocskorosok bólintanak rá, hogy ez valóban így van.

 

                                                                                                      Tömörkény István: Munkások

  

51. levél

 

              Igencsak szegény volt az ember, ha csak csigás, homokos föld jutott neki. Ilyen szőlőnk volt valamikor nekünk is. Megtermett abban minden giz-gaz, csak szőlőt hozott igen keveset. Ilyen homokos birtoka volt, a szöged környéki szegénységnek is.

        Máté bemegy a belső házba, és két darab egészen fényes karajcárt hoz elő.

 

        „No netök. Ezön vösz édösanyátok nektök ruhát. Ez pénz, úgy nézétök!”

 

        „Péz” – szól Miska. „Péd” – folytatja Pistika.

 

         „Viktor te! Vidd be a gyerököket!”

 

          „Miért?”

 

          „Úgy nézöm, föltámad a szél.”

 

              Valóban a tanya mellett a szélkiáltó madár egyre erősebben hallatja a hangját. Fönt a jegenyefák tetejének birodalmában már zúgás van. Hirtelen messze vékony hogy emelkedik, egyre nagyobb, egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytáncot.

               Viktor épp hogy ölbe kapta a gyerekeit, s bevitte a házba, már ide is érkezett süvöltve. Utána nagy zúgás következik, és végigvágtat a tájon a száraz vihar. A gólyafészek lerepül a kémény tetejéről, és száll messze, az apró gólyákkal egyetemben. A jegenyék sírnak, és a nagy elhajlásokban pattog a derekuk.

               Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél alá. Minden madár elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul szaladgál a fejét épp most hányó búzavetés között. Máté sietve futkos az udvaron, becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Az idő pedig mind a nagyobb.

               A szénapadlás elől elfújta a nehéz létrát, és bontogatja már a ház tetejét. Egyre lejjebb száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán leér, hogy egész hatalmával söpri a füvet, homokot, egyszerre semmit se lehet látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul repülni.

               Nincs levegő, nincs ég, se föld, csak homok van, szálló, repülő homok, mely elfog mindent, és betemet mindent. Rettenetes a zúgás. Kétágú öreg törzsek kettéhasadnak, fiatal fák gyökerestül fordulnak ki, s a földre fekszenek, és azon henteregvén. A föld fölszállt a levegőbe, a föld utazik, és nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de nem bír, a röpülő homok úrrá lett az emberen.

     „Isten, hol vagy?” – szól elhaló szava.

              Még egy ideig dőlnek a fák, és visz mindent a szélvihar: gerendát, szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy utolsó fúvás elviszi még a galambok dúcát, azután óriási hosszú sóhajtásával elvész a zivatar. Vonul tovább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon távozóban.

              A homok lassan leszáll, a reszkető levegő lecsendesül. Máté rázta magáról a földet, ami ellepte, s mély szomorúsággal néz végig a tájon. Csak a sövény fölött tekintett szét a fekvőségre, tekintete a vetésre esik, följajdul. A nyílegyenes táj most dombos, hepehupás.        Ahol a búzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se síkság, se árpa, hanem magas domboldal: a búzavetés földestül átvándorolt az árpavetésre. Látván ezt a maga tiszta eszével azon pillanatban fölfogva e dolgok következményeit, Máté szeméből kicsurran a könny, és vize elvész a képét borító homokban.”

                                                                                   Tömörkény István: Vándorló földek

Ezért harcolunk manapság is az akácosokért.

 

52. levél

 

 

              Nem hagyom, hogy tudatlan légy a magyarországi ügyekben. Már megismerhetted a

 

 társadalom legszegényebb rétegét katonaként és gazdának. Ebben a levélben egykori

 

 középbirtokos nemesekről lesz, a dzsentriről.

 

     „A nagy luxus, a nagy adó, meg a nagy adósság legelőbb seperte el a dzsentrit.”

Tudós urak cikkeket, egész könyveket írnak a dzsentri pusztulásáról, hogy annak így kellett történni, mert ez olyan, mint a fogzás: kihull az egyik fog, másik nő helyette, nem történik semmi változás, a világ kereke tovább fog forogni.

              Van, aki megsiratja a nemességet, van, aki azt mondja: elaggott már, hadd menjen az útból, ha korhadt!

     A dzsentri elpusztult – sipirc a cigánynak is. Szegre lehet akasztani a hegedűt.

Nem sír már a nótán senki. A cigány ne álmodjon többet piros nadrággal; hanem keserves könnyhullatással nézegesse, hogyan szakadoznak le a címerek a kastélyok homlokzatáról, hogyan kopik el legelőbb a kapu az úri portákon /amióta csukják már/, aztán a bútor bent, aztán a hám a lovakon, legutoljára pedig elkopik a nemes úr ruházata.

              Szegény ember lesz, a cigánynak nincs már mit adnia, de azért még mindig kevély és büszke, még mindig nemesember.

              De azért még mindig szívós faj a cigány. Éveken át, mióta már nem járnak az urak be a székvárosba, ha a hegy ne megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Ők rándultak ki sátoros ünnepeken a falvakra, bekopogtatnak a düledező rozzant kastélyokba, s kimuzsikálják azt a kevés pénzt, ami már másra kell, sok másra.

              Azelőtt a százast a pofájához ütötte a nagyságos gavallér, s még másnap is ott volt a piros helye, hogy megkapta; nem lehetett letagadni.

              Most legjobban járt tekintetes Kikinday László, aki mikor elszegényedett, meg is siketült. Mikor a cigány hozzájött, csak a fejét forgatta, hogy nem hall abból egy hangot sem. Menjenek isten hírével odább!

              Mégiscsak szomorúság! Hogy éppen ennek az egy embernek kellett megsüketülnie!

Hanem hát az történt az idén, hogy Kikinday uram örökölt nyolcvanezer forintot. Megint úr lett. A legelső dolga volt bemenni a székvárosba, és ott elkezdeni a régi életet.

     Ebéd után azt parancsolja a pincérnek:

     „Küldjön el a bandáért!

     A pincér nagyot néz rá, de nem mer ellenkezni. Hanem a barátjai közbeszólnak:

     „Minek neked a banda, ha nem hallod?”

              „Hallom biz én kedves barátom nagyon. Nem voltam én siket sohasem. Hanem úr voltam teljes életemben, s inkább siketté tettem magamat tíz esztendeig, mintsem bevalljam, hogy nem bírom a nótáját megfizetni.”

              Hát bizony ilyen az a dzsentri. Nem javítja azt meg semmi, csak a halál. És el nem rontja semmi, még a nyomorúság sem.

                                                                                          Mikszáth Kálmán: Urak és cigányok

                 Ezért kellene kinevelni egy művelt újnemességet! / Németh László gondolata. /

 

53. levél

 

              Kékkőben történt még valamikor 1840 táján az eset, a jobbágy-időkben, amit most elmesélek. A vár urai, a Balassák, akik valaha kemény legények voltak, igen sok kiváltságot kicsikartak a királytól maguknak. Még azt is, hogy a székvárosukban nem szabad zsidónak lakni.

              A nagyúrnak ott a fellegvárban volt egy óriási hangcsöve, amivel lekiabált a szolgálatában álló, falubeli tótoknak ott a vár alján, ha valamilyen szeszélyes kívánsága volt.

Tudni kell, hogy fenn várban minden ebéd után bál volt. Ebben részt vett az udvari nép, de nők nélkül. Lőn, hogy a híres báli teremnek nagyon megromlotta talaja. A patkós csizmasarkok szörnyen eléktelenítették.

     Lekiáltott hát a hangcsövén:

     „Hej, szolgabíró, csendbiztos! Hozzanak fel még ma két nagy szekér murvát!”

              A szolgabíró alulról intett, hogy megértette, és azután nekilátott a parancs teljesítésének. Hívatja nyomban az elöljáróságot. Ijedten összeszaladnak a falusi potentátok.

     „Mi baj van?”

              Hát bizony nagy baj van. A méltóságos úrnak két szekér asszonyt kell beszállítani még ma. Annak meg kell lenni nyomban, mert különben ötven bot.

              A hír végigfutotta falun, nagy rémületet keltve a férjek s itt-ott – meglehet - az asszonyok között is. Akinek szép lánya, menyecskéje volt, dugta, ahová lehetett: pincékbe, kamrákba. Sok elmenekült a szőlők alá a borházakba.

              A szegény bíró végre is mit tudott csinálni ily viszonyok közt. Kivetette a forspontot, minden telek után egy asszonyt. Hetven telekből állt a városka, tehát éppen hetven asszony lesz. Két szénásszekéren mutatósan elhelyezve, egészen tisztességes szállítmány lesz. A méltóságos úrnak nem lehet semmi kifogása.

              Természetes, hogy minden gazda a familia azon asszonyi állatait áldozta fel, amely a legkevesebbet ért otthon. Egyszóval hetven vénasszony ült a két hosszú szekéren, mikor a kanyargós hegyi úton nagy zsivaj és sikoltozások között a vár felé húzta őket a négy-négy szép fehér ökör.

              Amikor a menet beért a várudvarra, kiszaladt Balassa az ámbitusra, és összecsapta a két kezét ijedten:

       „Mi legyen ez?” – hebegte a szolgabírónak.

 

       „Egy szóval sem tetszett említeni, hogy szépek legyenek.”

 

   Az öreg báró elértette most a tévedés okát, és elkezdett szívből kacagni:

              „Nem asszonyokat kértem, balgák kendtek, hanem kavicsokat, de ha már itt vannak, isten neki, tartsunk nekik egy bált legalább.

              Amíg a vénasszonyok bálja tartott fenn a várban, az alatt lenn a kékköviek közt elterjedt a félreértés híre – minélfogva népgyűlés jött össze, melyben elhatározták, menjen fel deputáció Balassához nyomban, hogy ha már így van, hát csak tartsa ott az asszonyokat, neki ajándékozzák. Mert hát az egész városból ott voltak az anyósok.

                                                                                  Mikszáth Kálmán: Két szekér öregasszony

         Mi a tanulság? Közérthetően beszélj, és még akkor is tisztán artikulálj!

 

54. levél

 

              Most mesébe ágyazott orosz történelem következik. Mikszáthnak humoros, de muszkáknak véresen komoly.

              Mikor történt, mikor nem, bizony nem tudhatom, de megtörténhetett volna akár most is, hogy egy gazdag örmény kereskedő a halálos ágyán magához hívatta a fiát, és így szólt hozzá:

              „Minden vagyonomat neked hagyom, fiam, csak ezt a gyémánt almát nem, melyet ebben a dobozban tartok. Akié ez a gyémánt lesz, annak megromlik a szeme világa, és mindent ferdén, visszásan fog látni.

              Én jót akarok cselekedni valakivel, ahelyett, hogy a saját fiamnak cselekednék rosszat. A testamentumomban a világ legbolondabb emberének hagyományozom. Ha az ilyennek ferdül meg az esze, meglehet, hogy éppen ezzel helyreigazodik. Azért hát mihelyt meghaltam, indulj útnak, és add át hagyatékomat a legbolondabb embernek, akit találsz.

              Az örmény kereskedő csakugyan kiadta lelkét, és a fiú, aki sohasem volt túl eddig szülőföldjén, nyakába vette a világot, egy szeredásba téve a gyémántot. Keresztül-kasul utazta az országokat.

              Volt Ausztriában, Törökországban, Franciaországban, Angliában, Magyarországon, és tömérdek bolond embert talált útközben, nálunk elvitték még a országgyűlés karzatára is, de egyiknek sem adta át az almát: Hátha még bolondabbra is akadok!

              Sok helyütt híre járt, mi járatban lenne, és még az okos emberek is beálltak bolondoknak, hogy a gyémánthoz juthassanak;de őt ez éppen nem zavarta, mert könnyebb megismerni az okos embert, aki bolondot szimulál, mint a bolondot, aki okosnak játssza magát.

              Így érkezett el sok vándorlás után fáradtan, tikkadtan Oroszország fővárosába, ahol egy fényes palota előtt tömérdek katonaságot lát fölállítva.

         „Mit csinálnak ezek a katonák? – kérdezte egy muzsiktól.

 

         „A cár életét őrzik.”

 

         „A cár életét? Ki az a cár?”

 

         „Aki mindnyájunk közt a leghatalmasabb.”

 

              „Hogyan? Ő a leghatalmasabb? És mégis nekik kell őrá vigyázni, nemhogy ő vigyázna rájok? Akkor neki kéne vigyázni rátok!”

              „Van rá ok elég. Apja, nagyapja, ükapja is cárok voltak, és valamennyi erőszakos halállal halt meg.”

              „Szegény cár!” – sóhajtott az örmény fiú. – „És szegény katonák, akik itt fáznak, dideregnek naphosszat! Hát nem volna elég őrizetnek kevesebb is?”

              „Máskor úgyis csak félannyi van. De most hazaérkezett a cár öccse, a nagyherceg, aki váltig azon mesterkedik, hogy a cárt megölesse.”

         „Mi célból?

 

         „Ej, hát mi egyébért, mint hogy ő legyen a cár!”

 

     Az örmény fiú örömteljesen kiáltott fel:

         „Megtaláltam, hála Istennek!”

 

         „Mit találtál meg jámbor ifjú?”

 

              „Itt van húsz kopek, muzsik! Vezess engem a nagyherceghez! Egy hagyatékot adok

 

              át neki.”

                                                                 Mikszáth Kálmán: A legnagyobb bolond a világon

 

     

55. levél

 

 

              Valóban okos, sőt zseniális emberrel csak eggyel találkoztam életemben. Nagy szerencsém volt, hogy pedagógiát választottam, a kedvenc tantárgyaimmal még azt a látszatot is kelthettem, hogy okos vagyok. Pedig csak tanítva tanultam egészen a nyugdíjig. Sőt, mint ez a levélsorozat is jelzi, a halálomig.

              Talán a pályafutásom második évében találtam rá arra a fiúra, név szerint, a Lenkehegyi Attilára, aki egy már nyugdíjas hídépítő mérnök és egy értelmes, jóval fiatalabb hölgy gyereke volt. A szülők között legalább harmincévnyi volt a különbség. A lényeg azonban az, hogy hatodikos korában ismertem meg.

               Történelemből szólítottam felelni, és a közel négyoldalnyi anyagot fejből elmondta. A csodálkozástól majdnem leestem a katedráról!

               Minden tantárgyból brillírozott, különösebb szellemi erőfeszítés nélkül. A zene különösen érdekelte, és saját elektromos gitárt gyártott magának. Mert otthon az édesanyja operarészleteket is hallgatott, egy kirándulásunkon, lehetett talán hetedikes, azzal kápráztatott el, hogy kapásból megmondta, melyik dúdolt dallam, melyik operában ária.

               Középiskolába ment, de rövid idő múlva már a matek órák látogatása alól is fölmentették, mert az Egyetemi lapok megoldásainál tartott. A szegedi egyetem tanársegéde lett, majd megnősült, de olyan gyalázatosan fizették, hogy beatcsapatot szervezett, és a keceli kultúrházban pénzért énekelte végig a vasárnapi bulikat. Aztán elkallódott! Egy ideig az akkor még létező Nyugat - Berlinben utcai muzsikus lett. Mindenáron pénzt akart szerezni egy öröklakásra. Most úgy hírlik, elmegyógyintézetben kapott egyet, szegény.

 

56. levél

 

 

              Nem lehet az véletlen, hogy Ady Endre is, én is, igen szerette-szerettem olvasni Tömörkény István írásait. A nagy költő, a nagy író halála után, 1917-ben, a Nyugatban így emlékezett rá:

„Tárcaírónak alig tudok elképelni magyarban különbet, az aprólékosságnak ilyen kivételes művészét. Néha-néha úgy felmelegszik, mint egy igazi nagy költő, egy lírikus, s az embereket mindig szereti. Olyan valaki, akihez el fognak járni iskolába, tanulni, sokat tanulni, esetleg nála tökéletesebbre menendő nagyobbak is. Nem volt Tömörkénynek kíváncsibb, szeretőbb olvasója, mint én, senki.”

              Bizonyos fokú megnyugvást támaszt odakint mindig az, ha a hó leesik. Mert tudni való, hogy a hó a legjobb polícia a világon. Mikor fehérbe borul a tájék, az éberséggel alábblehet hagyni: nemigen esik lopás, sőt egészen el is múlik, mintha egyetlen bűnös szándékú ember se laknék odakint a síkok végtelenjén. Valóban, a pusztázó szegre akaszthatja a rozsdás fringiát, a Ráró nyugodtan heverészhet az istálló szalmáján, nem kell a gazok után futtatni éjszaknak évadján.

               A lopások, mintha egy soha nem látott erélyességű belügyminiszteri rendelet vetne véget nekik, megszűnnek, eltűnnek, mint a támadó nap erős sugara előtt a szürkés ködfelleg, amely hajnalonként a semjék vízállta helyein legel a zsombékkupacok között. Mert a tolvajt, aki más vagyonát cipelné el, elárulja a hóban a nyoma, hogy utána mennek a harmadik határba.

              Már csak azért is jó az, mikor néhány arasznyi rétegével szelíden borul az égből szakadt világos tömeg a fekete földre.

              Azonban az idei tél megjátssza magát ebben, s hogy a hónapok óta adta a borongós szürke boltozat, valósággal elborul minden odakint a hóban, az árok egyszínűvé válik a szántófölddel, s az apró házak tetején méternyi vastagon fekszik meg, s elzár a külső világtól mindeneket.

               Végtelen nagy alvó tenger ez, amelyen ha éjszaka a bujkáló hold elönti hideg fényét, olyan, mintha egy megfagyott országot mutogatna fantom gyanánt. Egyetlen fehér tömegminden, amit sehol se szakít meg vékonyka feketeség: a kocsik nyoma, keréksávok. Csak az egészen járatos országutakon van valamicske törés, azokon mozog déltájban néhány szán vagy ember, akikkel valami sürgős munka hagyatta el a tanyát.

              Egyébként csend és mozdulatlanság van mindenütt, a havak tetején még az se siklik el a hallgató füléhez, amely nyári estéken órányi távolságra elhullámzik a földek illatával terhes levegőben: a kutyák ugatása. A kisebb és nagyobb fajtájú ebállatok: pulerok, ürgefogók, nyúlhajtók, ló elébe valók, kertőrzők, marhára vigyázók, mind nagy fekvésben vannak, s lépés se tesznek a tanyaudvaron kívül, azon egyszerű oknál fogva, mer a hó magasabb náluk.

              Olyan vastag, hogy elmerülhetnének benne. Így aztán a kutya is csak megvan a szalmaboglya alján a lyukgödörben, amit nagy hozzáértéssel csinált magának, vagy a marhák között az almon vagy a pitvarban, esendő falatok után pislogatva fel a tűzhelyre vágyó szemmel, amíg ki nem rúgaták onnan, mivelhogy kutyának kívül a helye.

              Csakhogy hol van ilyenkor a „kívül”. A kívül egy hóból álló Szahara, egy rettenetes, lélegzetállító csöndességű fehér fagytenger, amin itt-ott mély domborulatot váj a szél, hogy a másik oldalon habos hullámtaréj gyanánt hordja egy rakásba. Nincsen semmi, ami mozogna ebben a tájban, itt-ott lomhán kanyarog némi vékonyka feketeség a nehéz téli légben, olyan, mintha a hó füstölögne.

               A félig eltemetett házak kéményén, a gólyafészek venyigéi között szivárog elő olykor a füstcsomó, csak olykor természetesen, mert nem esznek mindennap meleg ételt. Gazdálkodni kell, mert ki tudja, meddig tart ez az ostromállapot. Olyan ez, mint mikor a vitorlás hajót, ezermérföldnyire a parttól előfogja a kéthetes szélcsend.

                                                                          +

              Ez a tömörkényi próza maga a költészet, az igazi szabad vers!

 

57. levél

 

              Élvezd tovább a tanyasi telet és ezt a remek írást!

 

               Nem lehet kimozdulni a házból, nincsen semmi munka, a tanyasiak későn kelnek, hogy a világot ne fogyasszák, reggel nyolc óra tájban esznek valamit, azután elcsetlenek-botlanak a házban, az udvaron négy óráig, akkor újra van étel, s mikor a fehér tömegek kezdenek szürkére válni, és sötétlila ködök emelkednek a föld peremén, és lassan elöntik sűrű mivoltjukkal a vidéket, lefekszik a tanya gyertyagyújtat előtt.

              Egyedül a katáng elszáradt törzse meg a szerencsétlen nyúl mozog, amelyik ellen az ilyen télen, a vérszomjas jágerokon kívül, az idő is összeesküdik. A szerencsétlen fülesek le vannak soványodva, hogy éppen fityeg a csontjukon a bőr, s a különben közmondásos félénkségű állatot az éhség bekényszeríti a tanyák alá, a boglyák mellé, ahol mégiscsak akad valami szalma rágnivaló. A boglya mellé ásott hógödörből alkonyattájban akár bottal verheti le az elgyötört állatot a kocavadász

             Egyhangú élet ez télen odakint, amelyben csak két uralgó téma körül csoportosul a beszéd: a hó meg a hideg. Van mind a kettőből elég. Elhagyatott, puszta az egész világ, vakító fehérség mindenütt, és imbolygó nehéz köd a láthatáron. Esti alkonyat után, ha fölkel néha a szürke föllegek mögül a hold, némi világos fény szalad szét a tájon, hogy azután fekete sötétbe essen megint minden, amelyben csak a hó világít.

               Emberhangtalan némaság fekszik a végtelen síkon, a tanyák alszanak, mintha meg volnának fagyva. Azután mély, erős dörgés hangja ereszkedik szét a vidéken, és a hideg téli éjek ritka levegőjében elhullámzik messze. A fehér táj tetején hosszú, sötét vonal mozog, mintha valami töltés indult volna meg. Ezután elszáguld a tanyák között két veres szörnyetegszemével a vonat, kattogó robogásával megzörrentve az ablakot. Halbőr fölérzik álmából, s utána tekintve a morajló vastömegnek, csendesen mormogja:

           „Mén a vonat.”

                                                       A téli Magyarország

                                                      Magyar síkon nagy iramban át

                                                 Ha nyargal a gőzös velem

                                                 Havas, nagy téli éjjelen,

                                                 Alusznak a tanyák.

 

                                                 Olyan fehér és árva a sík,

                                                 Fölötte álom-éneket

                                                 Dúdolnak a hideg szelek.

                                                 Vajon mit álmodik?

 

                                                      Álmodik-e, álma még maradt?

                                                 Én most karácsonyra megyek,

                                                 Régi, vén falusi gyerek.

                                                 De lelkem hó alatt.

  

                                                 S ahogy futok síkon, telen át,

                                                 Úgy érzem, halottak vagyunk

                                                 És álom nélkül álmodunk,

                                                 Én s a magyar tanyák.

                                                                                                                            Ady Endre

 

 

58. levél

 

              Az idézett szöveggel igyekszem leküzdeni az előző rendszer még bennem settenkedő halvány nosztalgiáját. Ölelkezők a könyv címe, amelynek szövegét Garai Gábor írta, a képeket Gink Károly készítette, Moszkva és Budapest testvériségét kívánja bemutatni. Húsz évvel a legázolt forradalmunk után.

              „Ünnepel a világ. Tudom, hogy vannak, akik elátkozzák az Ünnepeltet – elátkozzák a munka dézsma-szedői, a háborúk üzlet-kötői, az embervér árusai, a zsarnokság zsoldosai; elátkozzák, de hiába: Ünnepel a világ!

              Ünnepelnek a Forradalmat megjárt öreg katonák; és ünnepelnek a fiaikat a jövőnek fölnevelő anyák; ünnepelnek a földkerekség kétkezi munkásai; és az ismeretlen tengerbe merült tudomány búvárai. És ünnepelnek a gyarmatok barom-igában vánszorgó gyermekei; ünneplik az egyetlent, ami eljövendő, az egyetlent, ami emberi.

              És ünnepelnek a kölyök-nyakkendők fölröppenő kettős-vörös lángnyelvei; és ünnepelnek – szerte a világon – milliók, akik talán még azt sem tudják, mit ünnepelnek, csak érzik: tűrhetetlen a régi! – kívánják: jöjjön az Új! Több mint kétszáz évvel ezelőtt harsant fel a riadó:

              „Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete!”

              És a kommunizmus testté lett kísértetei, a nemzetközi munkásosztály önkéntesei, e különös emberek – igen, talán különösek csak, nem is különlegesek; s ma már úgy tetszik, mégis, nagyon is természetesek – fölvállaltak egy sohasem ismert harcot, és szívükbe fogadtak egy emberséges és emberfölötti erőt parancsoló eszmét.

              Mert ez volt mindeddig az első tömegeket toborzó eszme az emberiség történetében, amely nem keresett oltalmat – vagy menekülést – semmiféle túlvilág vigaszában. A való világ könyörtelen tükrébe tekintett, is vállalta a legkockázatosabbat; vállalta, hogy a földi megváltás, amiért küzd, s amit ígér, semmiféle hátsó kijáratot nem ismer a mennybe: vagy  megvalósul minden nemes cél itt és most – vagy ítéljen fölöttünk a tömegek törvényszéke!

              És hit kellett hozzá, persze, mégis. De micsoda hit! Az első olyan evilági, emberméretű hit, amely minden reményt és cselekvést a tudat, az értelem ellenőrzése alá rendel – s mégsem lesz szolgája semmilyen földhözragadt személyi érdeknek. Olyan hit, amely a hatalom megszerzésére mozgósítja a fölkelt tömeget, de előre kimondja: Ha megszerzitek a hatalmat a kiváltságosoktól – megosztjátok azt majd az egész néppel, és senkinek nem jut kiváltság soha többé!

              Olyan hit, amely nem veszti el önmagát, ha tulajdon hibáira vagy tévedéseire eszmél, s nem kendőzheti el a vétket a győzelemért, mert csak így, a csalódástól megtizedelten - s utóbb az által megtisztultan – küzdhet tovább. Olyan hit, amely örökké éberen csatába hívja harcosait – de mindenképp a háború végleges megsemmisítésére fegyverkezik, még akkor is, ha kénytelenségből vállalja a háborút.

              Olyan hit, a haza szeretetére lelkesítve minden más nemzet hazaszeretetének tiszteletére tanít; olyanhit, amely az elnyomott emberek felszabadítására szólítja harcba híveit – de zsákmányt nem ígér; mert azt mondja: harcolj, de ne hódíts; mentsd meg a szolgaságból testvéreidet, és aztán bízd rájuk: éljenek szabadságukkal a népakarat törvényei szerint.

              Micsoda emberek vették a szívükre és a vállukra ezt a hitet, minden terhével együtt? Kik voltak azok, akik az eszmét ismét az akaratra, cselekvésre fordították? Hol vannak a tündöklő kísértet ember testet öltött hús-vér hasonmásai?

              Itt van ő, Lenin, a legnagyobb; koponyája még holtában is százezer gyertya fényével világít.”

              Aki ezt fogalmazta, az egy nagy blöff-gyáros volt. Az örök világosság fényeskedjék neki! Lenin százezer gyertyájával!

 

59. levél

 

 

„Lehajolt a korsóért, de hirtelen megtántorodik:

         „No” – morogja -, no…

 

              Olyan volt ez, mintha megszédült volna, de utána már nincsen baj semmi. Csak úgy átsuhant fölötte, mint vércse a vetések fölött. Kicsit megborzong. A vállaiban marad belőle valami, amitől fázik. A csősz arra vet, hogy hűvös már az este, és hideget hoz fölülről a harmat. Megfogja az ágast, és csavar rajta, minek folytán a bogrács elfordul a tűztől. Leveszi róla, s beleszagol. Jó, illatos meleg szaga van, fázásában szinte éleszti. No, csak sebesen ebből a jó melegből kanalazni. Vinné, hogy majd a székre teszi, hanem most ismét megcsapja a tántorodás úgy, hogy a gunyhó oldalához esik. / Ilyenkor látszik meg, hogy melyik gunyhó hogy van megcsinálva. /

              „ Ejnye, ejnye – gondolja a csősz -, mi ez, no?”

 

              A bogrács a tarhonyával ott van a kezében. Süti egy kissé, és le is tenné, de nem birja. Nem mozdul a karja. Emelné, emelné, de ha nem lehet. Az esze járása is mintha megállna. Né, én uram és én Istenem! Miféle dolgok ezek? Kinek a rontása? Ilyesmi ellen a keresztvetés a hathatós, és utána az Úrangyalát kell mondani. A csősz összeharapja a fogát, és mindenféle erőlködést elkövet, hogy csak a kezét mozdíthatná. Kissé emelheti is a jobb karját, de azonnal visszahanyatlik az megint, a tarhonyás bogrács pedig a lábára borul, és süti a combját anélkül, hogy tehetne róla.

              Mi ez, mi ez? A homlokáról víz kezd peregni, a szemei elé nagy fekete állat áll. Csak azután látja, hogy a kutya ez, amely az ételszagra megérkezett. Szólni akar neki, hogy a Kerekesék kutyája / mert tényleg a Kerekeséké volt valamikor, míg hozzá nem szegődött/, Kerekesék kutyája ereggy, légy híradással otthon. Kerekesék kutyája megértené bizonyosan, ha szót tudna hozzá szólni, de még azzal se tehetős. Kerekesék kutyája elmenne, sebesen a kukoricák, a tarlók, a csalamádék között Mihályhoz és az unokákhoz, és hírt adna. Jó kutyának szokása ez.

              De ha egyszer még szavat sem intézhet hozzá. Csak éppen a melle jár sebesen föl-alá. A kutya nézi, mert még nem vett észre semmit. Csak leül a két lábára, és nyalogatja körül a száját. A kutya ugyanis ajkait nemcsak étel után, hanem előtt is meg szokta mosni, és már csak ebben is különbözik az emberektől.

              Kissé fölnyílnak a csősz szemeiről a hályogok, és ahogy a kutyát így látja, a szívét belepi a szomorúság.

     „Te vagy itt velem egyedül, és lám, még te se sajnálsz.”

              Ilyent gondol homályosan, lassan. A szeméből öregesen kigördül egy könnycsepp, rúg előbb a jobb lábával, rúg aztán a bal lábával, a tarhonya kifordul a földre. Most történt a halála.

              A kutya nézi a testet, a hold feljött, s fehér világával végigfeküdt a hangtalan téreken, a kukoricán, a halotton s a hunnyadó parázson, amely az utolsó vacsorát főzte. Kerekesék kutyája a test lábához ül, és fölnyújtja nyakát az égnek. Egy időben a torkából hosszú, félelmetes vonyítás tör elő, a hangja azonnal szétfut a tájon, s ahány kutya hallja, mind, mind leül a földre, az égre tarja a nyakát és vonyít.

              Mihályéknál már megette a Jancsi és a Marci a dinnyét, amit öregapó küldött, és már alszik is a két kis cseléd a házeresz alatt a subán, mikor Kerekesék kutyájának jelentése odáig szájról szájra elérkezett, s a tanyabeli eb szintén az ő rémes dalába kezd.

              „ A kutya lelköt lát – szól Mihály az asszonyához, és egyúttal az eb felé hajít egy göröngyöt.

               „ Csiba te, Mocskos! Még fölkölti a gyerököket.”

              Mocskos ennek dacára se hallgatott, mert Mocskos látta a lelket. Öregapó lelke ugyanis azonnal idejött az unokákhoz, és most a ház fölött röpködött.

                                                                         Tömörkény István: Csőszhalál

     

 

60. levél

 

 

              Valamikor, talán Mátyás király óta, nem volt úr a magyar saját hazájában, még a magyar baka is osztrák zsoldban harcolt, ha erre kényszerítették. Ausztria volt a fogolytartónk, és nagy törekvése volt, hogy ő legyen az úr minden németek fölött. Össze is vesztek ezen a poroszokkal. Königgrétznél.

              Nagy-Németország legyen vagy Kis-Németország? Ebbe Sebők Albertnek is volt beleszólása, mert ott volt a tetthelyen 1866-ban.

              Az öreg Albert véleménye és a világi dolgok környülállásáról való tekintete szerint méltóságos úr vagyok. E dolog genézise ott kezdődött, hogy amidőn Albert mint célszerű szőlőmetsző napszámos a tanyába került, úgy titulált, hogy tekintetös úr.

              Albert a Sebőkökből való, és valaha ez az egész tája Sebőkök birodalma volt. A vidéket ma is Sebők-hegynek nevezik, és bár a birtok a Sebőkökről lemaradt, a tájról a név sohasem fog lemaradni. Az öreg Albertet tehát, mint az egykori tulajdonos ősök leszármazottját kell tisztelni, és nem járja az, hogy egy ilyen ember tekintetesurazza azt a jöttmentet. Amúgy sem lévén a titulusokkal barátságos viszonyba elegyedve, mondtam, hogy mondják meg az Albertnek, hogy teljesen felesleges az a tekintetesurazás. Albert másnap nagyságos úrnak nevezett, mondván:

              „Idenézzen, nagyságos úr, hogy van még csak egyetlen a tőke a kerek világon úgy  megmetszve, mint ahogy ez van?”

              Mondtam aztán, hogy mondják meg Albertnek, hogy minek az a nagyságos titulus, mire Albertben föltámad az ősi dac és azótától fogva méltóságosurazott, mondván, hogy tudja ő, hogy mi dukál, mert nemhiába volt ő katona Kőnnigréznél.

          Így állván a dolog, délben, ahogy ennénk az ebédet az ereszet alatt, átszólok a másik astalhoz:

              „Albert bátyám, csakugyan ott volt a nagy szaladásnál a Kőnigrézbe?”

              „Ott, ott – mondta Albert, s megállt kezében a leveseskanál, hogy most már megint, igazság szerint, ha jól keressük, miről jó az ilyen régi dolgokról való beszéd.

     „Aztán sokan voltak ott?” Azt mondja Albert:

         „Voltunk löhetősen.”

 

         „Aztán mi történt ottan?”

 

              „Hát – feleli – ami az ilyen katonai sokaságba szokott. Pallérozás, lövés, szólt az ágyú.”

  „Hát aztán, Albert bácsi? Hát mondja már!”

 

  „Hát – mondja Albert bácsi. Hát addig lüvöldöztünk, hogy elbuktuk a csatát.”

 

              „Hejnye – mondom -,fene teremti! Magyar embör létükre hogy bukhatták már el a csatát?”

 

              Egy árva szó nem sok, de Albert bácsi egy ideig még annyit sem szól. Idő múltán mondja csak megvetőleg:

              „Hát pedig méltóságos úr, amit kilenc nap alatt előremarsoltunk, azt két nap alatt visszaszaladtuk. A szégyön azonban nem gyühet tekintetbe, mert a dolog nem a magyarokért történt.”

      Így eshetett meg aztán az a szégyen, hogy a magyarok, először a történelemben, az osztrákok kedvéért futották ki magukat két nap alatt vissza, holott előtte kilenc napig előre marsoltak. Csak akkor még Benedek tábornok, aki neve után ítélve szintén magyar volt, osztozott a gyalázatban. Nem tudták még, hogy a szemben álló poroszoknak már olyan puskájuk van, amelyiket már hátul lehetett megtölteni, és ezért amíg az osztrák egyet lőtt, addig a porosz legalább ötöt.

                                                                                   Tömörkény István: Albert Königgretznél

 

 

61. levél

 

 

              „Hát a szüret? Van még ilyen is? A szőlő, mely hosszú útjában idáig vándorolt, amely sohasem maradt el az embertől, most kezdi elhagyogatni. Valamikor hálás és jó barát, keveset kellett ajnározni, mégis termett. Néhol nem is törődtek vele, volt olyan hely, ahol a gazda ráhagyta: ha akarsz, teremj, ha nem akarsz, ne teremj, legalább akkor könnyebb szörrel forgatom ki a tőkéidet a földből. Úgy sincsen ára a borodnak, amit adsz, hát én nem munkállak. Aztán úgy hagyta, nem tisztogatta, nem kapálta, hogy magasabbra nőtt benne a dudva, mint a szőlővessző, és a hű szőlő még ebben a mostoha elhagyatottságában is termett. Ekkor járták a vidám szüretek, amikor „döge volt” a bornak, a szőlő oly temérdeket adott belőle. Amikor oly sok volt rajta, hogy drágább volt a bortartó edény, mint a must, Nem tudták hová tenni, a vályúba öntötték, az öszömadta elébe. Ára se volt mégis vidám szüretek valának.

              Annyira vidámak voltak, hogy a szüret szó voltaképpen nem is jelentett mást, mint a mulatásnak, vigadozásnak a fogalmát. Muzsika, tánc, virágos lányok, étel-ital rogyásig. Ha valakinek valamely vállalkozása jó ütött be, ha valami öröm érte, ha kvinternót csinált a kislutrin, félrecsapta a kalapját, és így kiáltott föl:

              „Hisz akkor szüret!”

              Még valami megmaradt abban a szüreti vakációban, amit az iskolák a diákoknak szoktak adni. Mert ünnep volt régente a szüret, s háromnapi szabadságot kaptak a gyerekek; hogy otthon lehessenek a szüleikkel a szüreti ünnepen, vagy hogy a városi ember családostól mehessen ki ilyenkor a szőlejébe, s vigadhasson apraja –nagyja. Valóságos bálak történtek, és a nótában is azt énekelte a lány, hogy szüret után lesz az esküvőm.

               A költők versben énekelték meg, egy mondás pedig azt tartja róla, hogy a szüretkor még a darázs se csíp, mert az is be van rúgva. Leste idejét a cigány is, mert ez is keresett rajta, szakadozott piros nadrágban muzsikálván, és szüreti alkalmakra abbahagyván a vályogvetést. Ennen az időben volt a cigánymondás az is, hogy nem baj az, ha a cigánynak nincsen pénze, mert csak a magyarnak legyen, akkor van a cigánynak is.

              Rég volt – már ahogy vesszük az időt, mert nincsen ennek még teljes harminc esztendeje sem, és ma már mégis olyan, mintha sohasem lett volna igaz. A szőlő megszűnt az emberek barátja lenni. Előbb jött a filoxéra, az ördög bújjon bele, de azt még ki lehetett heverni, az alföldi homoki szőlőknek pedig nem is ártott, mert, minta tanyai vélemény tartotta felőle, mikor belemén a homokba, a homok kiszúrja a szemét.

               De azután érkezett, mint pusztító sereg, mindenféle más ártó jószág; tömérdeknevük volt: mészharmat, lisztharmat, fenerosszzpor, idő előtt való tarkulás, levélhullajtás, penészedés, honvédbogár, violenciapille meg miegymás. A filoxéra után fölugrott a homoki termés értéke, úri asztalra került az az ital, amit azelőtt homoki vinkónak, kocsisbornak, bicskanyitónak neveztek. Azután jött a sok ártalmas mindenféle, szőlő megkötötte magát, nem termett, s elhagyta az embert.

              Adták volna már a munkáját, de hiába adták. Az emberek mindent kitaláltak, forgatván elméjükben szomorú gondolataikat; ezek a kitalálások két véglet között mozogtak: az egyik viharágyúzott az égre, a másik esti harangszó alkalmával szentelt holtszenet ásott el imádság mellett a szőlőnek mind a négy sarkára, ám hiszen nem használt itt már sem ágyú, sem babona. Ekkor kezdett elterjedni a mondás:

     „ A szőlőföld többé nem vagyon.”

              Vidám, hangos, táncos szüret birkavágással – hol van ez már? A szüret böngészés csak, sétálás az utak, a borozdák között a bakháton, hogy ugyan melyik tőkén akad egy-két bönge.

     „Hát maguknál milyen volt a szüret, János bácsi?”

              „Jobban töszi – mondja elkomorodva -, ha nem kérdezi. Különb volt ennél valamikor a halotti tor is.”

                                                                                Tömörkény István: Őszi gondolatok /1915 /

                                

    62. levél

 

 

              Abban az időben, amikor Árpád fejedelem a hazát kereső magyarokkal eljutott a Tisza partjáig, a folyó még nem volt olyan jámbor, mint amilyen ma. Árpád vezér tábora éppen ezért már harmadik napja türelmetlenkedett Alpárnál, és könnyű átkelési módot keresett. Ekkor a legényei két tót parasztot vittek elébe. Az egyik fehér hajú, dacos nézésű öregember volt, a másik hosszú nyakú, hosszú lábú, alázatos legény. Ott fogták el őket valahol a Tisza partján.

               „Emberek – mondta nekik Árpád vezér -, melyiktek tudna valami alkalmas gázlót a Tiszán, ahol átmehetnék a másik partra a népemmel? Aki kisegít a bajból, annak minden kívánságát teljesítem.”

              Az öreg tót a fejét ingatta, hogy ő azt sem érti, mit kérdeznek tőle. A hosszú lábú térdre borult Árpád előtt:

              „Uram, hatalmas fejedelem, átvezetlek én minden népestől, hogy még a leghitványabb csikónak sem esik baja.”

A fehér hajú öregember kékült-zöldült dühében:

              „Ne higgyetek Pereszkának, magyarok! Szellő a hite, pénz a mindene ennek a nyomorultnak!”

              Árpádnak tetszett az öreg tót bátorsága, szabadon is bocsátotta minden bántás nélkül. Még lovat is adatott alája, hogy gyorsabban menekülhessen.

              Pereszka nekiindult a Tisza gázlójának, nyomában a magyar tábor. Alkonyatra már a túlsó partra is értek, és másnap délre már az alpári csatának is vége volt. Úgy szétszórták Zalán fejedelem tótjait meg bolgárait, mint a szél a polyvát.

Mindjárt a csata után odaállt a fejedelem elé Pereszka:

      „Az ígéret szép szó, nagy fejedelem! Kérem a jutalmam.”

 

      „Beszélj!”

 

           „Minden ivadékomat szeretném boldoggá tenni, uram. Pénz elfogy, a föld megmarad. Adj nekem annyi földet, amennyit egy naplementig be bírok szaladni!”

  „Amit mondtam, állom. Kezdheted Pereszka!”

           A hosszú nyakú nem kérette magát. Nagyot fohászkodott és elkezdett szaladni, keresztül a véres csatamezőn. Repült, mint a kilőtt nyíl. Nemsokára eltűnt a szemek elől.

  A magyarok fejcsóválva mondogatták Árpádnak:

           „Estélig fél országot beszalad gólyalábával. A mai csatában Pereszkának lesz a legtöbb nyeresége.”

            Mire a napáldozóban volt, akkorra már visszafelé futott Pereszka. Nem volt akkor már semmi emberi formája a telhetetlennek. Az arca mint a főtt rák, még a szeme fehérje is véres volt a kimerültségtől. A szája akkorára volt tátva, hogy majd elnyelte a fejét, mégiscsak az orrán bírt egy kis lélegzetet venni. Egész teste remegett, mint az agyonnyargalt lóé, de azért nem állt meg, mert a napnak egy keskeny karaja még a föld színe fölött piroslott.

  A magyarok integettek, kiabáltak neki:

  „Elég lesz már, te boldogtalan!”

           De ekkor már se hallott, se látott. Mikor a nap utolsó csíkja is lecsúszott az égről, akkorra Pereszka megállt, de úgy, hogy meg se mozdult többet. Holtan bukott Árpád lábához, megölte a fáradtság és a kapzsiság. Alpár búzatermő mezőin egy nagy darab földnek még ma is az a neve: Pereszka futása.

              Ennek a magyar mondának az a különlegessége, hogy ezt a témát a nagy orosz író, Tolsztoj is feldolgozta Mennyi föld kell egy embernek? című elbeszélésében. Abban a baskírok földjén egy telhetetlen orosz muzsik vág neki, ásónyomokkal jelölve a birtokhatárt, hogy minél többet szerezzen magának, és hasonló véget ér. Érdekes egyezés!

                                                                          +

Bezzeg az utódainak nem kellett a hosszú láb, a lógó nyelv, csak a nyalás: Masaryk és Benes.

    

 

63. levél

 

              A gyulafehérvári nagytemplom homályos boltozata alatt régi idők óta mutogatnak egy nagy márványkő koporsót. Oldalába törököket kergető magyar vitézek vannak vésve, tetején páncélos, sisakos dalia kőből kifaragva. A koporsó rég elfeketedett, márványa összevissza repedezett, a szobornak keze-lába törve, mégis térdet kell ezek előtt a törött kopott kődarabok előtt hajtani minden magyar embernek.

              Mert ez a koporsó Hunyadi János koporsója, ez a kőből faragott levente Hunyadi János képmása, a törökverő hősé, Mátyás király apjáé. Valamikor több volt ezen a síremléken a drágakő, mint a márvány, de biz az mind elkallódott a régi zavaros világban. Amit a török meghagyott, elvitte a tatár, amit a tatár ottfelejtett, elhordta a német. Levakarták még a kacskaringósra faragott, nagy, furcsa betűk aranyozását is. Nem maradt ott egyéb egy hosszú, kétélű acélpengénél, amely a szobor lábához volt támasztva. Az nem kellett senkinek, mert nem volt rajta semmi ékesség. Az volt Hunyadi kardja.

              Egyszer aztán annak is akadt gazdája. Valami gyülevész csapat fosztogatta a várost. A vezérük valami Privoda nevű kapitány volt. Ez a Privoda volt az, aki fölkapta a halott hősnek annyi csatában diadalmas fegyverét.

              „Minek lesz ez neked Privoda? – incselkedtek vele a cimborái. „Elhúzza az azt a káposztatorzsából faragott karodat.”

              „Ne tanítsátok ti Privodát – vigyorgott a kapitány -, megér ez nekem egy szakajtó aranyat. Annyit bizonyosan nem sajnál érte Kamuti Ferenc uram.”

              Kamuti Ferenc volt akkor Magyarország legerősebb embere. Derék, jó vitéz, becsületes magyar, Esztergom város kapitánya. Neki szánta a kardot Privoda, el is vitte hozzá.

              „Vitéz nagyuram, elhoztam neked Gyulafehérvárról Hunyadi kardját. Nem illet ez mást most Magyarországon egyedül csak téged. Tudom, nem sokallasz érte száz aranyat meg egy csótáros paripát meg hozzá való ékes vitézi gúnyát.”

              Kamuti kezébe vette Hunyadi kardját, forgatta, nézegette, míg ki nem buggyant a könnye:

              „Jaj, mire jutottál, szegény Magyarország!” – sóhajtott keserű szívvel, és indult kifelé a fegyveres teremből. De Privoda ijedten állotta útját:

     „Ohó, vitéz uram, hát az én jutalmam hol van?”

              „Az ám, majd el is felejtettem!” – mordult rá haragosan Kamuti, és bekiáltott az őrszobára:

               „Hé, hajdúk, ugorjatok csak ide!”

Négy szál legény tisztelegve várta a parancsolatot.

              „Szaggassátok le a vitézi gúnyát erről a semmiháziról – mutatott rá a reszkető Privodára -, mert nem illet az ilyen gonosztevőt. Öltöztessétek darócba, aztán kergessétek ki a várból!”

              Ő maga pedig kiment a bástyafokra, amely a Duna fölött meredezik, megcsókolta Hunyadi kardját, megcsillogtatta a napfényben, s nagyot lendítve a karján, belehajította a Dunába.

              „Sohase lesz többet emberi kéz, amelyik méltó volna Hunyadi János kardját forgatni.”

              Hunyadi kardja azóta lent fekszik a Duna fenekén. De amikor a magyart bántják, mindig megmozdul, mintha rég elporladt gazdáját keresné, és olyankor hány a Duna haragos hullámokat.

                        

 

64. levél

 

 

              1849. május 21-én foglalta vissza a magyar honvédsereg Budát. Az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban - a tavaszi hadjárat idején – sorra aratta győzelmeit: Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló, Komárom. Az osztrákok csúfos vereségeket szenvedtek és kihátráltak az országból.

              Görgey Artúr előtt két lehetőség állt: üldözni az osztrákokat és Bécs ellen vonulni, vagy visszafoglalni Buda várát, az ország fővárosát. Számos ok miatt, köztük volt az árulás gyanúja, a döntés az utóbbira esett.

              1849. április 29-én a feldunai hadsereg zöme Komáromból megindult Buda felé. A május 4-én Buda alá érkező magyar sereg 31 ezer főt számlált, a várat védő Hentzi tábornoknak 5 ezer embere volt. A honvédek megkísérelték rohammal bevenni a várat ivóvízzel ellátó vízmű sáncait, de sikertelenül. Kemény ostromra kellett berendezkedni. Komáromból ostromágyúkat hozattak, és május 12-én megindult a módszeres ostrom. Hentzi tábornok, viszonzásul, Pestet lövette, sok épület és polgári személy esett áldozatul.

              A magyar ostromlövegek réseket ütöttek a várfalon, így május 17-re virradóra általános támadás indult a falak ellen. A roham nem járt sikerrel, folytatódott tehát a nehézütegek tüze, amely május 20-án estig tartott.

              A döntő roham május 21-én hajnalban kezdődött Buda falai ellen. Az első lépcsőben 19 honvéd- és vadászzászlóalj, valamint néhány utászszázad támadott. A szörnyű golyózáporban legelőbb, reggel négy óra körül sikerült az első egységeknek behatolni a várba. Majd őket egyre több helyen követte a többi egység. A várba törőket Hentzi egy zászlóalj élén állva próbálta visszaszorítani, de halálos sebet kapott, a zászlóalját pedig a honvédek szuronyrohama verte vissza.

              A várőrség helyettes parancsnoka, Alnoch ezredes megpróbálta felrobbantani a Lánchidat, de a robbanás csak őt ölte meg, a hídnak nem ártott. A várat elözönlő honvédek elől a császári csapatok a királyi várba vonultak vissza, de rövid ellenállás után, reggel hét óra felé letették a fegyvert.

              A május 21-ig tartó ostrom idején a császáriak 710 főt vesztettek, 4220 fő, köztük 113 esett hadifogságba. 248 különböző űrméretű löveget, nagy mennyiségű fegyvert és lőszert zsákmányolt a magyar sereg. A jelentős győzelmet hozó ostrom során 370 honvéd esett el, 670 megsebesült.

              Buda visszavételével lényegében felszabadult az ország nagyobb része, és befejeződött a honvédsereg tavaszi hadjárata.

              Görgey azzal, hogy nem folytatta a Bécs elleni támadást, súlyos vétket követett el. Ezt később maga is elismerte, mint hibát, amely azonban a szabadságharc végső kimenetelét tekintve végzetes volt.

                                   

65. levél

 

              1712. május 22-én koronázták magyar királlyá III. Károly néven az osztrák császárt. Május 18-án Farkasfalván fogadta a magyarok küldöttségét, és a főrendek pompás kíséretével vonult be Pozsonyba, ahol a koronázási szertartás imígyen folyt le:

              „A Szent Mártonról elnevezett templom sekrestyéjéből a szentélybe lépő királyt dobpergés, trombitálás és orgonaszó fogadta; közben az oltár legalsó lépcsőjére térdelt. Az esztergomi érsek felhívta, hogy jól kormányozzon; erre ő - két ujját az érsek által elébe nyújtott evangéliumra téve - megesküdött, hogy igazságos lesz, és a békét ápolja.

              A szentelt olajjal az érsek vállon és mellen megkente, ezzel megkezdődött a mise. Az episztola után az érsek Szent István meztelen kardját a király kezébe adta, aki azzal a nép felé fordulva kereszt alakban háromszor villogtatta; annak jeléül, hogy a katolikus vallásnak vitézül védelmére kel. Ezután az érsek a nádorral Szent István koronáját a király fejére tette, a jobb kezébe a jogart, a bal kezébe pedig az almát adta, s a püspökök a trónhoz vezették. A Te Deumot éneklik, és az ágyúk először szólalnak meg. És kiáltják: „Vivát Rex!” Offertórium alatt az oltárhoz vezették, áldozott, és fején a koronával újra a trónra ült.

              A mise végén a magyar nemzeti posztóval borított deszkákon a Ferencesek templomába gyalog megy. Ennen mindnyájan lovagolva az irgalmas szerzetesek háza elé lovagolnak, ahol egy dombon a király két ujját az ég felé emelte; az érsek előolvasta neki az esküt, amit az ország szabadságai és mentességei oltalmára letett.”

              Bizony, mert egy évvel korábban egyezett meg a magyar nemességgel, hogy ha véget vetnek a nyolc éve tartó háborúskodásnak, nem bűnhődnek érte, még jószágaikat is megtarthatják a volt kurucok. Akik pedig nem alkudtak, azok mehettek Lengyelországba, a franciákhoz, végül Rodostóba. Mint a nagyságos fejedelem és hűséges társai.

                             

                                            

 

66. levél

 

 

              Sokáig gondolkoztam, hogy leveledre milyen hangon válaszoljak. Ez a vallomás azt bizonyítja, hogy amit Te írtál, az nemcsak szívből fakadt, hanem szívhez is szólott. Igazán szólva, levelednek minden sora meghatott. Szeretetből, aggódásból született meg minden kérő szava, s az a rész, amelyben szegény jó anyánkról beszélsz, a könnyeket csalta ki a szememből.

              Bevallom, hogy érveid erősek, nagyon erősek, logikád biztos; tollad színes, hatalmas sorokat szánt, szíved tiszta, nemes; Te magad a jó és szerető fiúk mintaképe vagy – és én mégis fájdalommal tudatlak, hogy megindítnod igen, de meggyőznöd nem sikerült. A magamfajta tévelygő lelkek nem egykönnyen szoktak megtérni. Vadul rohannak, nincs akadály, mely útjaikon megállítsa őket. Nem az akarat a vezetőjük, én azt hiszem: a végzet. Eltaszítasz-e ezek után magadtól, vagy megszánva meg fogsz-e siratni – nem tudom.

              Vérből való vérek vagyunk, gyűlölni egymást nem lehet – és én ebben bízom. Máskülönben hallgass meg:

              Tetszett a jó Istennek – nevezzük így – teremteni egy tudalmatlan nagyságú világot. Ebben a világban emberek is vannak, hiszen ebből tudjuk, hogy világ van, s ez teszi lehetővé, hogy én vagyok, és filozofálok.

              Cogito ergo sum. Gondolkozom, tehát létezem. Létezem, tehát térben és világban élek gondolkozom, tehát olyan a világ, amilyennek én tartom, s az én igazamból, elveimből, észleleteimből engedni valamit: öntudatos, önmagunkat ámító hazugság.

              Hazudni pedig betegség, beszámíthatatlanság. Azt mondják azonban, hogy az emberek óriási nagy része nem filozofál. Én nem tudom ezt elgondolni, de lehet, hogy igaz.

              Azt mondják, hogy nem annyi a világ, ahány embere van, mert ez a nagy hányad egy világban él. Ez a vonás eddig hiányzott az én világom rajzából, de pótoltam már azóta. Ha ez mind így van, akkor, amit ezután mondok, az is igaz. Tetszett a fent írt hatalomnak olyan embereket is teremteni, akik gondolkodnak.

               Ezek a gondolkozó emberek a legszerencsétlenebb páriák. Küzdenek egy óriási tömeggel, ennek saját, kényelmes formái ellen, melyek millió ember életét irányítják. Fogalmaik raktárában egy megőrjítő jelszó háborog: igazság: tetteikben egy őrült cél küzdelme dominál: magukhoz hasonlóvá tenni a világot. Mit csinál a tömeg? Születik, iszik, eszik, játszik, párosul, képzelődik és meghal.

              A lét „igazsága” természetesen úgy hozza magával, hogy ezek a beteg Don Quijoték a leggyámoltalanabb, legenerváltabb emberek. A természet ős fegyverei összetörik őket, csak valami láz átömlő ereje táplálja az örök izgalomban égő idegeket, melyektől létünk: gondolkodásunk függ.

              Nem tudok, nem akarok a tömeg módjára élni. Őt magát gyűlölöm, formáit megvetem, vegetáló életétől irtózom. A magamfajta embernek lépteit nem az akarat, a végzet irányítja. Édesanyánk könnyeiről pedig mért beszélsz nekem? Hogy még gyötrelmesebbek legyenek hánykódó kétségeim?

              Te jó fiú vagy, egyformán szeretjük anyánkat, de Te jobban be tudod bizonyítani. Vigasztald, gyámolítsad őt. Sirassatok meg mind a ketten, de követ Ti ne dobjatok reám, legalább Ti - ketten.

És míg filozófiám könnyekbe fullad, előttem egy kép rajzolódik meg:

              Egyszerű ravatal. Rajta egy ifjú halott, aki most pihen először. Úgy hasonlít hozzám, ti borultok reá: édesanyánk és Te, édes jó testvérem.

              Nem írok többet. Nem látok a könnyektől. Kezem reszket. Fejem majd széthasad.    Édes Lajosom, bocsáss meg, áldjon meg az Isten!

                                                                                                       Ady Endre/1898. dec. 24./

 

 

67. levél

 

               Újból és újból csak Ady: A „kortársak”

 

              Szegény Petőfi, ha véletlenül valami csodából megjelenne köztünk, bizonyára nagyon csodálkozna. Milyen népszerű is volt ő ötven évvel ezelőtt!

              Nagynevű emberek, díszes állású urak egymás után visszaemlékeznek arra az időre, mikor boldoggá tette őket egy-egy találkozás a nagy poétával.

              Fölkelnek a „kortársak”. Mind, mind előkelő urak. Mindegyiknek van egy története, amelynek vége az, hogy mennyire tisztelték őt, ezt a „tüneményszerű lángelmét”, s milyen boldogok, hogy beszélhettek vele.

              És minket, kik már olyan távol esünk a nagy időktől, kik csak írásokból ismerjük a magyar őserő legnagyobb szülöttének történetét, most egyszerre megszáll – a kétség.

              Hogyan? Hát amit eddig Petőfi életéről olvastunk és tudtunk, üres mendemonda? Hiszen a „kortársak” rajongással szólnak róla, s azt állítják, hogy boldogok voltak, amikor köntösét érintették.

              Hiszen Petőfi akkor a világ legszerencsésebb poétája volt, akit már életében megértett, akiért már életében rajongott mindenki.

              Micsoda hitványság volt meghamisítani ezt az igazságot, s elhitetni a serdülő milliókkal, hogy a nagy költőt kora nem méltányolta eléggé!

              És azért csak olvasunk régi írásokból. Azok mást beszélnek. Nyomorról, küzdelemről, sorscsapásokról, igazságtalanságokról, szomorú és sötét dolgokról.

              Azok a nagy urak, kik most büszkén emlékeznek vissza, kik most sorba kamatoztatják a jóféle Petőfi-tőkét, míg élt, lenézték a szegény egzaltált embert, kopott, fakó poétát.

              Hiador írja, hogy nagyon sokan az utcán is szégyelltek vele végigmenni, s bizonyára Görgey hadvezér úr sem volt olyan nagyon megilletődve a Petőfivel való találkozáskor, mint ahogy most állítja egy levelében, melyet valami német laphoz intézett.

              Ez az igazság, ez a historikum. És ezt az igazságot szinte megköveteli Petőfi hatalmas egyénisége.

              Nem volt ő olyan kicsiny ember, hogy saját kora megértse, hogy saját „kortársai” méltányolják.

              A valóság pedig az, hogy ötven év kellett ahhoz, hogy Petőfit megértsék, csodálatos nagyságát méltányolni tudják.

         Kora nem értette meg, a „kortársak” nem jól emlékeznek.

 

         Ne vegye ezt a pár sort kegyeletlenségnek senki!

 

              Sokkal nagyobb jelentőségű, sokkal szebb a legnagyobb magyar költő ünnepe, ha tisztába jövünk a „kortársak” visszaemlékezéseivel.

              A Petőfi nagyságának közös tudata, a félszáz év után babérral fedett sír, a költő kora által megtagadott hódolat megnyilatkozása az utódok szívében: ez a Petőfi-ünnep jelentősége.

                                                                                            1899. július 25. Ady Endre

                                        

 

68. levél

 

 

              Újra és megint Ady: Wesselényi

 

              A vén Meszes aljában, ahol pihent a Tuhutum vezér, az én ifjúságom elveszített paradicsomában, ünnep lesz holnap. Fáj a lelkem, hogy nem lehetek ott. Megszállna ott az emlék – megenyhítene a napsugár, meggyógyítana a fenyőillat, s megváltana a lelkesedés mámora, mely az én édes, tápláló és fölnövesztő Zilah városomban túlcsap a vén Meszes Terbete csúcsán is holnap reggel. De én csak itt fogok, a távolból ünnepelni. A vén Meszes hervadó erdőit, a Diák-domb őszirózsás temetőjét, a tornyos alma matert, Wesselényi ércalakját s a lelkesedő ezreket csak érezni fogom, látni nem.

              Valamikor a Terbete alján én voltam a leggazdagabb talán. Annyi hite és vágya nem volt még ifjú embernek, mint amennyit az a szent, klasszikus föld lehelt belém. Egy kevés papiros, egy napszámoló toll maradt a nagy gazdagságból. a hit és a vágy szörnyen devalválódott. Örökös kétkedés és örökös háborgás lett belőle. Mégis most ifjúságot érzek. Az én elveszített paradicsomomban ünnepelnek, s az őszi napsugár Wesselényi gyönyörű alakját csókolja s a szegény parasztét, kinek elébe megy, s kit magához emel Wesselényi.

              Wesselényi és a szegény paraszt! Fadrusz mester talán öntudatlanul szatírát faragott. Isteni gúnyolódás az a szobor, de még meg is ríkathatja a lelkeket. Az a szobor anakronizmus, szemrehányás és szatíra. Wesselényi hiába nyújtja karjait a szegény paraszt felé. Wesselényit ma nem értik már. Az a nagy erő elfogyott, az a nagy láng kialudt. Zilahtól nem messze már éhtífuszban rágja szalmaalmát az a paraszt, akinek jobbágy nagyapját Wesselényi magához emelte. Az ünnepen nem lesz lélek, csak szó.

              Este pedig vigyázni fognak, hogy a színházi díszelőadásra csak az előkelőségek jussanak be. Ott lesznek a fiai, az unokái a nagy Wesselényinek, ott lesznek az összes vármegyék és városok küldött urai, ott lesz Szilágy vármegye egész úri népsége, ott lesz bizonyára a becsődített nép is. Minden ünnephez kell festői háttér. Csak maga Wesselényi fog hiányozni s az a nép, amelyet magához emelt.

              Hol van Wesselényi? Hol van a felszabadított nép? Sehol. Hiszen ebben a két kérdésben sír ennek az országnak minden nyomorúsága. Wesselényi a történelmet élt magyar földnek a modern világra szült valóságos géniusza. Ő maga erős, szép és eszes. Ha sok benne az ego, a legszebb, legdúsabb életet élheti. És ez a hatalmas férfi, ki Herkules, Adonisz és Apolló együtt, fölcsap mártírságra vágyó prófétának. Az igazságért képes lett volna aláaknázni és felrobbantani a világot. A legnemesebbje és legelhivatottabbja a maga korának Kossuth Lajos mellett.

              De hol van ez a Wesselényi? De hol a nép is, melyet ő magához emelt? Wesselényit ma Károlyi Sándor pótolja. A nép pedig becsődül Pozsonyba, hol éljent kiált az ő bőrére kötött alkura, megcsókolja a lábat, mely rajta tipor, s ő pedig segédkezik, hogy dölyfös nagyurak rabszolgájává váljék újra.

              Wesselényi karjait nyújtotta, hogy magához emelje a könyörgő népet. Ma ugyanez a nép kínálja a hátát, hogy jó rúgja bele a mélységbe a nagyúri láb.

              Wesselényit ünneplik holnap a vén Meszes aljában, Zilah városában, az én ifjúságom elveszített paradicsomában. Mit keresnék én ott? Valamikor csupa hittel és vággyal, gazdag szívvel, naiv elmével bolyogtam azon a helyen. Nincs erőm most odamenni, mikor kevés a hitem, kevés a vágyam, s rettenetesen tisztán látok.

              Ünnepelek itt a távolban, egyedül. Próbálom a reményt élesztgetni magamban, hogy talán becsületesedhetik, javulhat még a világ. És a fátumon tűnődöm. Wesselényi megvakult. Talán a fátum szabta azt úgy, hogy nem szabad nagyon világosan látni. Wesselényi megvakulása talán szimbóluma akart lenni annak az igazságnak, hogy boldogok csupán a vakok és a vakon hívők.

                                                                                                         1902. szept. 17. Ady Endre                            

 

69. levél

 

             Öcsém, ami pedig a Napóleon hatalomra kerülését illeti? Íme két igen találó vélemény, visszatekintés a forradalomra:

              ” A franciák kísérlete, hogy szembeállítsák a szent emberi jogokat és kivívják a szabadságot, megmutatta az ember teljes tehetetlenségét. Mit láttunk? Durva anarchikus ösztönöket, amelyek elszabadulva széttörnek minden társadalmi korlátot, amely az állati önkielégítést meggátolná. De megjelenik egy hatalmas ember, aki képes megzabolázni az anarchiát, és markába ragadja kormányzás gyeplőjét.” A legérdekesebb, hogy ezek a szavak nem Napóleontól származnak, hanem Herzentől.

       Maga Napóleon pedig ezt mondta:

              „Mi csinálta a forradalmat? A nagyravágyás. Mi vetett véget neki? Ugyancsak a nagyravágyás. És mindnyájunk számára milyen remek apropó volt, hogy elcsavarjuk a tömeg fejét, a gyönyörű szó: szabadság.”

               Tehát az alibi minden aljasságra: a szabadság.

      Berzsenyi Dániel, ez a világtól elzárt élő valóban nemes ember, ezt írta 1814-ben:

                            „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,

                            Melynek zászlóit hordta dicső sereged.

                            A népek fényes csalatásba merülve imádtak.

                                 S a szent emberiség sorsa kezedbe került.

                            Ám de te azt tündér kényednek alája vetetted,

                            S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.

                     Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag;

                     Benned az emberiség ügye bosszulva vagyon.

 

    Szabadság? Mutasson a földön olyan országot, ahol szabadon és boldogan élnek az emberek! / Balsac: Goriot apó: Vautrin mondja Rastignacnak. /

 

    

70. levél

 

              Irány újból Oroszország, fiam! De most már a huszadik század elején.

              Mennyire megzavarodott az orosz értelmiség, amikor Az ún. proletárforradalom szabadsága rátört az országra? Ennek bizonyítéka Iván Bunyin, aki maga is zsidó volt, érdekes szövege, amelyet 1919 tavaszán vetett papírra. Nálunk éppen ekkor diadalmaskodott Kun Béláék tanácsköztársasága. Ezt hívják akasztófahumornak!

              „Igen, ez járványos őrület. Mi foroghat a nép fejében? A napokban a Jelizavetyinszkaján mentem. Ülnek az őrök a lefoglalt ház felüljárójánál, a puskazávárral játszanak, és az egyik azt mondja a másiknak: „Pétervár felett pedig üvegmennyezet lesz. Úgyhogy se hó, se eső, se semmi.”      

              Nemrég az utcán találkoztam Scsepin professzorral, a „népművelési népbiztossal”. Lassan haladt, bamba tekintettel néz maga elé. A vállán csupa por a hosszú köpeny, a hátán hatalmas zsírfolt. A kalapja is olyan, hogy rossz ránézni. Mocskos gyapjúgallérjára hátul vulkánhoz hasonló gennyes furunkulus támaszkodik, s vörös olajfestékkel bekent széles, ócska nyakkendőt visel.

    Mesélik, hogy Feldman beszédet mondott holmi paraszt „küldötteknek”.

    „Elvtársak, hamarosan az egész világon szovjethatalom lesz!

    És hirtelen megszólal egy hang a küldöttek tömegéből:

    „Á, nem lösz!”

    Feldman dühösen:

        „Aztán miért nem?”

 

        „Nincs ölég zsidó.