"Nota bene!" 2. ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche LXII.

 

/Egy Lukács-tanítvány: Eörsi István/

                      A jó mag, ha termékeny talajra hullik, bizony legalább nagy gaz lesz belőle. Fél téglával döngette a mellét a fent nevezett emberke, amikor azt kérdezték tőle, kinek az „emlőin” nevelkedett: „Én voltam Lukács György elvtárs legutolsó tanítványa.”

                      Az idézett „műve” /opusz 1./, amelyet 1991-ben írt, amikor II. János Pál pápa nálunk járt, ezt bizonyítja:

                                                                      Látogatás előtt

 

                                                                  Wojtyla úr, az a gondom,

                                                                  hogyha ön hazánkba jön,

                                                                  költségesebb lesz a kondom,

                                                                  s kétségesebb az öröm.

                                                                  Ön mint szex-specialista,

                                                                  megmondja, mit nem szabad-

                                                                  készen a tilalmi lista,

                                                                  s behúzom a farkamat.

 

                                                                  Woytila úr, Ön mint pápa

                                                                  pont hozzánk jön – ez hiba:

                                                                  Szerintem Eritreába

                                                                  kéne látogatnia.

                                                                  Csontvázaknak prédikálva

                                                                  ott hirdethetné tovább

                                                                  minden magzat éhhalálra

                                                                  formált megszentelt jogát.

 

                      Ő volt Karol Woytila egyik magyar merénylője, aki ezért legalább annyi zsozsót kapott, mint Ali Akcsa a pisztolylövésért. Csak azt le is ültették, de ez a magyarországi még mindig áll, mint faszál a liberális erdőben. Íme, a demokratikus ellenzék egyik oszlopos tagja!

 

                                                                            36.

                                                                      A látogatók

                                                     

                

 

                    A tévedések elkerülése végett: Ez a rövid és a való életünkből kiragadott kép, nem akar rivalizálni a magyar írófejedelem, aki szintén yehuk törzséhez tartozott, Konrád György zseniális alkotásával, amelytől már régen elájult Európa. Valamikor azt tanultam, hogy mindig keressük meg egy irodalmi mű eszmei mondanivalóját. De én az ő regényében semmi ilyesmit nem találtam egykoron, ezért azt ajánlom az olvasóknak, hogy azt ne olvassák, de annál inkább ezt, mert ennek, amellett, hogy rövidebb, még eszmei mondanivalója is van.

                    Tehát 1948-ban járunk, a tanév elkezdődött, és hajtók ráuszították a pedagógusokra a kopókat. Egyik tanárnő így emlékezett a varázsos fordulatra.

                    „1948 életem legboldogabb éve volt. Ekkor kaptam a kezembe a tanítói kinevezésemet. Végre én is taníthattam, mint az én drága jó apám, aki tanított is, meg kántorkodott is egész életében. Megbecsült ember volt. Az mondta a hangjáról egyszer egy hozzáértő, hogy egy kis képzéssel még Nabuccóból a Zakariás imáját is elénekelhetné az Operaházban.

                    De térjünk vissza az én boldogságomhoz! Megindult a tanév, úgy ahogy szokott, még szeptember elsején. Az én aranyos tanítványaim úgy megszerettek, minden nap virágot hozott valamelyikük. Én imádtam tanítani. Egy hónapig minden ment a maga legszebb útján. Azt6án az egyik tanítási napon, nagy megrökönyödésemre, két neveletlen férfi, kopogtatás és köszönés nélkül kinyitotta az ajtót, és leült a leghátsó üres padba. Fiatal voltam még, dehogy mertem megkérdezni, hogy kitől kaptak rá engedélyt.

                    Mind a két férfi keceli volt, a yehuk rokonságából. Az én édes jó apám és anyám mindig a legjobb viszonyban volt a Seidnerékkel, a Vetőékkel és általában az egész yehu-törzzsel. Barátnőm is volt közülük, nem is egy.

                    Amikor kicsengettek, az egyik férfi elkérte a tankönyvemet holnapig, és megígérte, hogy föltétlenül meglátogatnak az első órán. De nélkülük semmiképpen ne kezdjem meg az órámat!

Amikor déltájban hazaértem, szinte beestem az ajtón az idegességtől, és még sápadt voltam, mint a fal. Ájulásra készültem, de az én áldott szüleim ebben megakadályoztak, mert részvéttel vettek körül:

                   „Mi történt, drága kislányom? Bántott valaki?”

Fogvacogva meséltem el az én drága, jó szüleimnek az iskolai jelenetet. Szegények, rosszabbul lettek, mint én! Nem győztem a fejükre hordani a hideg vizes zsebkendőket, és szóval is csillapítani izgalmukat:

                   „Ne nyugtalankodj, drága anyuskám! Udvarias emberek voltak a maguk nemében.

                   Apuskám, kedves, te se nyugtalankodj! Csak a tanításról volt szó, és elkérték a tankönyvemet holnapig.”

                   Egész délután gondtól terhesen és csendben jártunk le-föl a lakásban. Amikor a drága szüleim, az idegességtől kimerülve, ágyba estek, nekiültem, és elkészítette a holnapi óra vázlatát. Az én kedveseim után én is lefeküdtem, de már előre tudtam, hogy úgyis többet virrasztok, mint alszok.

                   Pedig meglátogatott az álom, és a múlt egyik kedves jelenetét idézte föl nékem. A bűbájos gyermekkoromba vitt! Kurcz esperes úr szalonjának egyik díványán ültem, és hallgattam és néztem a falu négy legintelligensebb emberének kártyacsatáját a mahagóni asztalon.

„Nagy marha vagy, te gyógyszerész, ha ilyen lapra nem mertél hívni!” – így dorgálta a tiszteletes úr a barátját.

                  A folytatás megszakadt, az édes álom rövid volt, mint a felhőtlen gyermekkor. Amikor hajnal felé karjaiba vett újra az álom, az egészen máshová vitt. 1919-be, amikor még meg se születtem, csak hallottam róla. A káplán urat lelőtték a vörösök, de az esperes urat nem találták el. Egy tömeget láttam, amelyik az öklét emelgette az esperes úrra, de akkor az én bátor apácskám kiállt, és odakiáltotta a parasztoknak:

                  „Ti ökrök, ne bántsátok az orra miatt a Kurcz esperes urat, mert ő nem zsidó, hiszen még a nagyapja is kanonok volt” Az én édes jó apám még álmomban is kiállt a barátaiért.

                  Több álom aztán nem kerülgette a pillámat. Megnéztem az órámat. Fél hat volt. Csendben felöltöztem, hogy a kedveseim édes álmát ne riasszam el. Felöltöztem a legszebb ruhámba, és újra meg újra végig gondoltam a tanítanivalót.

                  Már hét órakor benn ültem a tanteremben. Az én drága tanítványai már fél nyolcra összejöttek, és csendben beszélgettek. Pedig máskor milyen vidáman csacsogtak! Vártuk a LÁTOGATÓKAT. Bátorításul mondtam nekik, az én kis aranyosaimnak, hogy mindent szép hangosan, jól hallhatóan mondjanak.

                  Nyolc órakor megjelent a két férfi, akiknek egy egész éjszaka nem volt elég, hogy megtanuljanak köszönni, de mi azért viszonoztuk:

                  „Osztály, vigyázz! Köszönj!”

                  „Dicsértessék a Jézus Krisztus!

                  „Mindörökké! Ámen – válaszoltam én, és így szóltam hozzájuk:

                  „Mondjuk most együtt! Hiszek egy Istenben, hiszek egy Hazában, Hiszek egy isteni örök Igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában.”

                  Aztán elkezdődött az óra, és az én drágáim olyan szorgalmasan jelentkeztek, annyi okosat mondtak, hogy meg lehettek velük elégedve a LÁTOGATÓK.

                  Az órát így fejeztük be:

                 „Osztály, vigyázz! Köszönj!”

                 „Dicsértessék a Jézus Krisztus!

                 Minden gyermekemet kiküldtem a tanteremből, és a vendégek csak annyit mondtak:

                 „Tetszett az óra. Csak a Magyarországról szóló hiszekegyet ne mondják többé! Felejtsék el!”

                                                                                       /Sz. G. tanítónő/

 

                                                                            +

                                                                          

                                                                            

                                                              /A NÉKOSZ legendája/

 

                                                               Sej, a mi lobogónkat

                                                               Fényes szelek fújják,

                                                               Sej, az van arra írva:

                                                               Éljen, a Szabadság!

 

                                                               Sej, szellők, fényes szellők,

                                                               Fújjátok, fújjátok!

                                                               Holnapra megforgatjuk

                                                               Az egész világot!

                                                                                                Jankovich Ferenc

 

                   A második világháború után szerte az országban ezt a szöveget egy csángó dallamra. Ezek az ifjak mind népi kollégisták voltak, akik 1945 és 1949 közötti magyar történelem egyik egyedülálló és nagyhatású mozgalmának a résztvevői voltak.

                   A népi kollégiumi eszme az 1930-as években született meg a népi írók körében. Az alapötlet szerint bentlakásos internátusokat kell létrehozni, ahol szegény sorsú, de tehetséges gyerekek tanulhatnának. Biztosítanák számukra a szállást és, és ők tanulmányaik elvégzése után visszatérnének szülőföldjükre.

                   Így idővel kialakulna egy paraszti származású értelmiségi réteg, amely ismerné saját osztályának problémáit, és kellő tudása lenne azok megoldásához. Ezzel a gondolattal már a háború előtt Teleki Pál és Kállay Miklós is rokonszenvezett. Ezért alakulhatott meg már 1939-ben az első, a Győrffy István Kollégium.

                  A háborút követően erős kommunista befolyás alatt álltak, hiszen a kollégiumi mozgalom fő támogatói Rajk László és Révai József voltak. 1946-ban már országos szervezetük is létrejött, a NÉKOSZ. Egy –egy kollégiumban hasonló érdeklődésű fiatalok jártak. 1948-ra 158 kollégiumot sikerült létrehozni. Az általános iskolás, a középiskolás és az egyetemi kollégiumok mellett szakkollégiumok is létrejöttek. A békéstarhosi zenei, a Derkovits és a Nagy Balog János képzőművészeti kollégiumok. A kollégiumokban feltűnt tehetségek: Nagy László, Juhász Ferenc, Soós Imre, Horváth Teri, Szirtes Ádám, Berek Kati, Váradi Hédi, és a többi. Sajnos majdnem mindegyiknek kisiklott élet és önemésztő emberi sors jutott.

                   Gyűléseken vettek részt, tüntetést rendeztek Tito tiszteletére magyarországi látogatása alkalmából. Rajk László és Veres Péter volt a kedvencük, és ez is lett a vesztük.

                   Amikor 1949-ben Rajkot koholt vádak alapján bíróság elé állították, a NÉKOSZ

napjai meg voltak számlálva.

                   A teljhatalomra törekvő „négyes fogatnak” nem volt ínyére egy öntudatos magyar értelmiség. Azt sokkal nehezebb lett volna „palira venni”.

                   Sürgősen fel is oszlatták a mozgalmat. Akit lehetett, megvették maguknak, mint Juhász Ferencet. De a többségükre a mellőzés, meghasonlás és sok esetben tragédia várt: Horváth Teri, Soós Imre, Nagy László, B. Nagy László, Huszárik Zoltán és a többiek.

                   Aki nem tartozott a yehuk törzséhez, nemigen rúghatott labdába, kivéve a goj „aranycsapat” tagjait, akik számukra is szállították a nemzetközi babért. A más területen kitűnőknek a hazájukban ritkán jutott sikerélmény: Körhinta, Liliomfi, Szindbád. Megcsinálták a három legjobb magyar filmet, ez maradt utánuk.

                   Ebből a tragikus magyar élményből csinált magának üzletet Jancsó Miklós, ez a buznyák és szellemileg eltévelyedett, impotens rendezőcske. Minél előbb legyen neki nehéz a föld! Lehetőleg nem a magyar, mert az úgyis undorral kiveti magából.

                                                                               

                                                                        

                                                                          37.

                                                              Anyám és az ÁVH

                   Apámat elvitték Kiskőrösről, de nem tudtuk, hogy hová. Az édesapja és anyám Pesten keresték. Fodor Böske néni, mert anyám után én is csak így neveztem, vezette őket börtönről börtönre. Széles választék volt belőlük Budapesten, ha másból nem is:

                  Tutaj utca, Áfonya u., Mosonyi út, Gyűjtőfogház, Kistarcsa, Böszörményi úti csendőrlaktanya, Csepel: Királymajor, Kispest: Rendőrlovassági laktanya, Mátyásföld, Pestszentlőrinc: Attila u., Pestszenterzsébet: Gubacsi úti téglagyár, Rákospalota: Árpád u. 10., Andrássy út 60., stb.

                   Mindenütt azzal utasították el őket a „portások”, hogy ebben a „szállodában” nem lakik ilyen egyén. Este azzal jöttek meg lelombozódva, hogy Pesten nincs. Később kiderült, hogy éppen akkor Szegeden, a Csillag Szállóban, utaltak ki számára egy komfort nélküli szobát. Mint hajdanában-danában Rákosi Mátyásnak, akit aztán egész életében bosszantott a „szegedi gondolat.”

                  Két nap múlva megállt előttünk egy motorkerékpár. Az egyik keceli pék, Kosócki vezette a Sachs--ot, bizonyára pártmunkára mozgósították. Egy rendőrt hozott a motoron, és az felszólította anyámat, hogy készüljön, mert a kiskőrösi rendőrkapitányságra viszik. Ez az utasítás! Anyám már azt se kérdezte, hogy kinek az utasítása, mert tudta, hogy ezek a „végrehajtók” olyanok, mint a bábok. Idegen kéz mozgatja őket, sokszor maguk se tudják, kinek a mocskos keze.

                  Anyám zavarba jött, ami igen ritkán esett meg vele életében, de azért tisztességesen felöltözött a nyári ruhájába. Kiskőrösig tépegette a szél fejéről a kendőt, de nem sikerült elrabolnia. Bár a hátsó ülésen ajánlatos volt a fogantyúba két kézzel kapaszkodni. Aztán a Kosócki Pali megállt a rendőrség előtt, ahol a kapuban egy rendőr várta. Anyám vett egy mély lélegzetet, és elmondta magában, hogy Istenem segíts, azzal belépett a kapun. Mit akarhatnak ezek tőlem? – forgott az agyában.

                 Rövidesen megtudta, mert a rendőr kétrét görnyedve bekopogott az egyik ajtó, és amikor belülről beleegyeztek, kitárta anyám előtt az ajtót. Aztán, mintha köddé vált volna, gyorsan fölszívódott.

                 Kiből állt a fogadóbizottság? Egyetlen vörös hajú, nagy fülű cingár fiatalemberből, aki nem volt magasabb anyámnál, és nem hordott egyenruhát. Most már csak az volt a kérdés: ÁVO-s vagy már ÁVH-s? Aztán az eszébe nyílalt, hogy erről a lényről az a hír járta Kecelen, hogy a kiskőrösi jegyző lányát megerőszakolta, és az öngyilkos lett szégyenében. No, lássuk az adut! – gondolta anyám.

                Falusnak vagy Falusinak mutatta be magát, de teljesen mindegy, úgyis álnév volt.

                Ez a valaki azt mondta anyámnak, hogy zárja be az ajtót. Engedelmesen bezárta.     Gondolván:

                Legalább nem lesz gyors segítsége ennek az embervakarcsnak, ha ütlegre kerül a sor.

                Kemény hangon rögtön a tárgyra tért:

                „Vetkőzzön le!”

               Anyám csak a fejét rázta, erre ráförmedt:

               „A gumibotot ismeri-e?”

               Azt válaszolta anyám egy kissé szenvtelenül:

               „Hallomásból.”

               A civil férfiú, aki éppen akkor vagy Falus volt vagy Falusi, a szekrény tetejéről leemelt egyet, és a tenyerét ütögette véle. Igen hatásos volt, de közben kopogtak az ajtón.

                „Nyissa ki! – hangzott a nyers ukáz, és a gumibot a szekrényre került. Anyám ktárta, és ekkor egy háromrét görnyedt rendőr lépett be az ajtón, és a korcs asztalára egy papírlapot helyezett:

                „Azoknak a névsorát tartalmazza, Falusi elvtárs, akik Soltvadkerten és Kiskőrösön az Új Ember című katolikus újságot járatják.”

                A civil kaján mosollyal megköszönte. Aztán a rendőrség ki is hátrált, mint egy utolsó cseléd.

                Anyám a jelenet reá gyakorolt hatását így összegezte:

               „Őszintén mondom, nem szántam volna leköpni mind a kettőt.”

               Aztán az a korcs, megint a zárt ajtó mögött tovább makacskodott. Át akarta küldeni a szomszéd szobába, amelynek ajtaját az azonos tapéta szinte láthatatlanná tette.

               De anyám erre sem volt hajlandó.

               Dühében nem tudta másként megszégyeníteni, minthogy mindkét karját magasra emeltette, mondván, nincs-e nyilaskereszt a hóna alá tetoválva. Megnézte, és nem volt. Újabb kopogtatás zavarta a meghitt együttlétet.

               De aki most bejött, nem volt más, mint a Juhász Miska bácsi, a császártöltési rendőrparancsnok, apám unokatestvére. Aki legalább annyira féltette anyámat, mint mondjuk a férje vagy a fia.

               Borbényi János, aki naiv festő is volt, áldott legyen az emléke, hívta fel őt Kecelről, és értesítette, hogy apám után anyámat is elvitték. Miska bácsi rögtön a nyomába is eredt.

               Anyámat rögtön kiküldték a szobából, amíg kettesben tárgyaltak. Falusi utasította posztoló rendőrt, hogy kísérje a cellájába, mert holnapig vendégük lesz. Amikor rázárták az ajtót, megnyugodott. Itt már legalább nem fogják zaklatni. Szétnézett, hiszen ilyen helyen még úgy sem járt:

               Hová hajtsa a fejét? Csak deszkákból összetákolt priccs volt a cellában, rádobva két takaró. Lefeküdt, betakarózott és nyomban el is aludt.

               Aztán másnap reggel egy riadt rendőr ébresztette:

               „Hallja, fiatalasszony, maga az éjszaka igencsak rám hozta a frászt.” Anyám kérdőn nézte.

               „Egész éjjel magára vigyáztam, de ennyi nyugtalanságot még a saját feleségem sem okozott a harmincéves házasságunk alatt. Isten látja lelkem, azt hittem, hogy meghalt. Nézegettem be a cellaablakon, de minden alaklommal ugyanabban a helyzetben feküdt. Estétel egészen az ébredésig.

              Már azt hittem, hogy meghalt. Úgy éjféltájban aztán már nem bírtam lélekkel, mondom, megnézem ezt a fiatalasszonyt, hátha orvosra van szüksége. Olyan csendesen és békésen szuszogott, hogy még engem is elálmosított itt a székemen ülve.”

               Tudja, akinek nyugodt a lelkiismerete, az mindig nyugodtan alszik” – válaszolta az anyám, és megigazította a ruháját, a kendőjét újra a fejére kötötte, de azt még hozzátette, mert igen szimpatikusnak találta ezt a középkorú rendőrt:

               Már kislánykoromban is sokszor emlegette a nagyanyám, akinél a legjobban szerettem aludni:  

              „Jó alvókád van, kislányom, ha még arra sem ébredtél föl, hogy az éjszaka zörgött-villámlott.”

              „Mondtam is neki: „Azt álmodtam, hogy zengett az ég.”

              „Még hogy zengett? Nézz ki az ablakon, a legnagyobb nyárfát szétvágta a villám.”

             „Az pedig, az épen maradt négy társa között, ott feküdt szétforgácsolva a nagyanyám háza előtti téren. De amikor megláttam, sírni kezdtem, mert éppen azon a nyárfán láttam egyszer egy faluba tévedt mókust. Életemben először és utoljára láttam ilyen közelről. Ez az apró állat valamiért bemerészkedett majdnem a falu központjába. Mindenki csak körülállta a fát, és egyetlen embernek se jutott eszébe bántani egy ártatlan kis állatot. Még a legrosszabb kölykök sem dobálták meg. Azt hiszem, kaptak volna néhány taslit a felnőttektől. De hát ez valamikor a harmincas évek elején volt.”

              „Azt hiszem, kedves fiatalasszony, hogy mára már nagyon megváltoztak az emberek – mondta igen halkan az én rendőröm, aki el is ment, hogy megnézze, mi lesz reggelire. Hallottam is nemsokára, hogy elég hangosan hadakozik a szakácsnővel, aztán csüggedten jött vissza. Feltolta a sapkáját, és megkaparta a fejét nagy bosszúsan, és olyan arcot vágott, mint, aki éretlen almába harapott. Szégyellte, hogy egy szakácsnő ilyen fél vállról beszélhetett vele.

              „Azt mondta ez a sárkánykígyó, hogy magát nem jelentették tegnap este. Nem is kaphat reggelit.”

              „A szakáccsal – különösen, ha nő az illető - nem jó haragba lenni. Köszönöm, hogy fáradozott értem, de kibírom én ebédig. Maga mit szokott éhomra enni? Tegnap délben ettem utoljára, a vacsoraidőt meg végigaludtam.”

              „Értem a célzást, fiatalasszony. Én éhgyomorra pálinkát szoktam inni. De itt még az sincs. Vissza is megyek ehhez a hárpiához, aztán bejelentem, nehogy délben se legyen ebédje” – mondta szolgálatkészen, és már többé nem is láttam.

             Biztosan lejárt közben a szolgálati ideje, mert olyan hat óra lehetett.

             Nem kellett délig várnia, mert tíz óra körül megjelent a nagyanyám, és szalonnát, kolbász, kenyeret vitt neki egy asztalkendőben. Ez bizony igen jól jött, mert a rendőrre nemigen hallgatott a szakácsnő. Délben sem kapott még egy tányér levest se.

             Pedig igen tüsténkedett a konyhán, bár mint a rendszer megbízhatatlan ellenségére úgy tekintett rá a mozgalmár szakácsnő, és dehogy engedte volna a levest megsóznia, hiszen, az ilyen reakciósoktól kitelik, hogy patkánymérget szór az elvtársak ételébe.

             Két nap múlva, immáron fogságának harmadik napján, Nagy Ottó rendőr egy levelet csúsztatott nagy titokban anyám kezébe. Üzenet volt a Miska bácsitól:”Holnap elkísérnek Kecskemétre, hogy kihallgassanak. De ne ijedj meg, mindjárt vissza is hoznak!”

             Egy nagyon rendes rendőr, úgy látszik, Kiskőrösön csupa ilyen ember szolgált, kísérte ki a hajnali vonathoz. A napkeltét jelző süthenyős időben és a néptelen utcákon elvőgyeltek az állomás felé. Közben anyám lelkére kötötte az a rendes férfi:

             „Én csak hivatalosan leszek a kísérője, fiatalasszony. Amikor fölszállunk a kocsiba, egyikünk az egyik végébe, a másikunk a túlsó végébe telepszik. Egészen Kecskemétig így utazunk. Nehogy megszökjön, mert nagy bajt hozna mindkettőnkre!”

             Hová is szökhetett volna? A bugaci betyárok közé? Igaz, hogy nem lett volna megalázó: Rózsa Sándor úriember volt az akkori banditákhoz mérve.

             Hosszú volt az út, mert bár először Pestnek tartottak, de azután egy mellékvonalon, Fülöpszálláson átszállva, érkeztek meg Kecskemétre, éppen alkonyattájban.

              Az a bizonyos tisztességes magyar rendőr sajátos stratégiával kíséret Anyámat. Ha valami fontos közlendője volt, felzárkózott hozzá, és halkan elmondta, majd újra lemaradt. Egy sajátos koreográfia szerint tették meg az egész utat. De máskülönben az egész úton olyan távol ült tőle, még a váróteremben is, mintha semmi közük nem lett volna egymáshoz. A hogy távolodtak a kiskőrösi fogdától, fokozatosan nőtt közöttük a távolság. Amikor átszállásra vártak, Fülöpszálláson, a legtávolabbi padot választotta. Amikor a kecskeméti börtönhöz közeledtek, a bejárat előtt tíz-tizenöt lépéssel állt csak melléje.

             Anyámnak volt ideje gondolkodni. Akkor merült föl, hogy apámnak el kéne rejtőzni, ha majd kiengedik a tárgyalásig. És mindjárt eszébe is jutott egy jó lehetőség: álnéven-nagyvárosban élni és dolgozni. Mint a hajdani betyárok a sűrű erdőkben, most elrejtőzni Budapest dzsungelében.

                                                                                  + +

A kecskeméti börtönben/

             Végül alkonyattájt megérkeztek a kecskeméti börtönhöz. A kísérője rutinosan bezörgetett, mire egy középkorú ügyeletes kinyitotta az ajtót. Olyan korú lehetett, mint a kísérője, szak szálasabb, sűrű szemöldökű és magasabb homlokú. Látszott, hogy nem hivatalos vendéget várt, mert még a kabátját sem gombolta be, és fejére csak feldobta a sapkát. Valószínűleg unalmában szundikálhatott, és valami kellemes álomból riasztotta kopogás, ezért elég morcosan nézett ránk.

             Az aztán néhány lépcsőn fölfelé lépkedve, bevezetet az őrhelyére, egy szűk irodába, amelynek minden dísze Lenin, Sztálin és Rákosi képe volt. Egy asztal, egy szék, a szunyókáláshoz, és a sarokban egy széntüzelésű Lampert kályha, de a nyár közepén éppen szolgálaton kívül.

              Aztán amikor alaposan megnézte anyámat, a gonosztevőt, látszott rajta, hogy ilyen fiatal és jámbor arcú nőkkel ritkán akad dolga. A kabátját is begombolta a tiszteletére, és a sapkáját letette az asztal szélére, és munkához látott. Először is a kísérő rendőrrel eljátszottal az átveszem, átadom játékot, és a egész napos tisztességes kísérője jó éjszakát, és szabadság elvtársat köszönve lelépett.

                   „Fiatalasszony! Legyen szíves letenni az asztalra a gyűrűjét és a fülbevalóját. Ezeket majd mi megőrizzük, és amikor hazatér, visszakapja.”

                   Anyám kiszedte az ükanyámtól származó örökségét, és letette az asztalra. A most már nem rigorózus rendőr beletette őket egy kisalakú cukros zacskóba, és ráírta a tulajdonos nevét, majd az egyik alsó fiókba csúsztatta a többiek közé. Aztán megkérdezte:

                    „Nézze, két cella közül választhat. Jó kedvű társaságba akar kerülni, vagy megelégszik egy csendes vénasszony szomszédságával?”

                    Anyám társaságkedvelő ember volt, de most csak, az egész napos strapa után, igen áhította pihenést és a nyugalmat. Az idős cellatársat választotta, mert nemigen volt beszélgetős kedvében. A nénit választotta, és igen jól tette, mert megtapasztalta, hogy miért osztogattak még hatvan fölötti idős asszonyoknak is 6 hónapot. A köszönésével mindjárt lekáderezte, mert úgy köszönt előre:

                     „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

                     „Mindörökké. Ámen - mondta rá egy álmából fölriasztott ősz hajú és sovány arcú alacsony nénike, aki – állítása szerint - igen hasonlított a Panna dédanyámhoz.

                     Anyám gyorsan megvette az ágyát, amelyik komfortfokozatban nem múlta felül a kiskőrösit, és szép nyugodt álomra számított. De a szomszédja igen megörült, hogy cellatársa akadt, mert, mint az idősebb asszonyok általában, ige szeretett volna vele beszélgetni. Anyám egy rövid beszélgetésben elárulta, hogy hova valósi és miért hozhatták ide. De nem is ez volt az idős néni célja, hanem az, hogy valakinek végre elpanaszolhassa a bánatát:

                     „Kedves lányom, biztosan hallottál már Bugacról. Sok legelő, meg homokbucka, de nagyon nagy szegénység. A háború előtt hatalmas marhacsordák voltak, de egy részüket elhajtották és megették a németek, a maradékot az oroszok. A gazdáknak mostanában, jó, ha van egy-egy tehenük, de nekem csak egy kecskét adott az isten. De bár ne adta volna még azt se! Mert miatta kaptam börtönben letöltendő hat hónapot.

                     Az uram már húsz éve meghalt, azóta úgy élek a világban, mint a kisujjam. Olyan töpörödötten és magányosan. A kunyhót, amiben hosszú ideje már csak egy szál magam lakok, még a hites urammal építettük vályogból, a saját két kezünkkel. Rosszul mondom, mert van nekem állandó lakótársam épp elég! A kunyhót már az építéskor olyannak szántuk, hogyha tetőt rakunk föléje, ne csak minket fogadjon be, de a jószágunkat is. Mert a rókák nagy kárt tudnak okozni!

                     Egy ideig volt egy rossz tehenem, de az oroszok elzabrálták. Még a tyúkjaimat is mind összeszedték, úgy hogy egy évvel a háború után beszereztem egy jámbor kecskét magamnak. Baromfit is keltettem, és azoknak a tojását vittem a szerdai piacra, hogy az árán minden, egész hétre való ennivalót megvegyek magamnak. A tejet, amit a kecskétől fejtem, meg csak én iszogattam reggelire, vacsorára. Így ment mendegélt az én életem a maga módján, szegényesen. De akkor a Kicsi, mert így hívták a kecskét, egyszer csak megbolondult.

                    „Figyelsz rám, lányom?” – kérdezte közben anyámtól.

                    „Figyelek, mondja csak bátran!” – buzdította álmosan anyám.

                    Két hónapja, május elején, teleraktam a szatyrot tojással, szépen szalma közé ágyazva, nehogy valamelyik út közben összetörjön. Alkalmanként, főleg tavasszal és nyáron legalább negyven - ötven tojást is vittem egyszerre. Odafelé majd leszakadt alattuk a karom. Visszafelé meg a kenyértől, cukortól, meg amit még vásároltam rajta boltban. Hiába, öregszik az ember lánya!

                    Most is, úgy ahogy szokta, egy füves placcra, kikötöm a kecskémet egy cölöphöz. Meg lesz ő úgy magában, amíg haza nem érek.

                    Megyek - mendegélek, és cipelem a tojásokat, de igen óvatosan meggondolok minden lépést, mert nem szeretném, ha egy is összetörne. Egyszer csak ismerős mekegést hallok a hátam mögül. Te jó Isten, a cölöpről elszabadult a Kicsi, és hűségesen elindult a gazdája után!

                    Talán megtettem már az út felét. A tojásokat óvatosan leraktam, és megpróbáltam magamhoz csalogatni, hogy a legközelebbi vastagabb fához kikössem. De aki ismeri ezt a jószágot, az tudja, hogy milyen makacs állat! Húzta maga után a láncát, de hiába könyörögtem, mert a mikor jó akáchajtásra talált, ez volt a kedvenc csemegéje, onnan még egy erős karú férfi is nehezen tudta volna elvonszolni. Majd csak lesz valahogy, hiszen nem szaladhatok utána világ végére, amikor engem vár a piac.

                     A falu széléhez érve, mert tulajdonképpen egy nagy tanyavilág ez, ami azt jelentette, hogy ott már sűrűbben voltak a házak. Akkor vettem csak észre, hogy kifakadtak a tanács ősszel ültetett akácfái. Tele frissen zöldellő hajtással, amit azután az én Kicsim is észrevett. Le is tarolta őket eredményesen.

                     Persze ezt mások is észrevették, mert a piac felé tartott minden irányból a nép. A legtöbben jót nevettek rajta, hogy nem nő az égig a tanácselnök fája. A besúgók, mert ilyen emberfajta mindenütt akad, már szaladtak is jelenteni. A kecskét most már, hogy jól lakott, könnyű volt kikötnöm. De a tanácselnök már a piacon rám talált, és nyilvánosság előtt lehordott a sárga földig:

                   „Maga tönkretette a nép vagyonát, a frissen ültetett fáinkat. Az egész közösség tulajdonát. Ezek a fák jövőre már virágoztak volna.” Sok ehhez hasonlóval leckéztetett ott a nép előtt.

                   Ez a Hlipala Pali, budapesti ember volt, biztos házmester. Aztán belépett a pártba, ott meg is becsülték. Ezért lett belőle Bugacon tanácselnök. De nem sokra becsülte a falu népe. Az istenadta az egyik elvtárs temetésén részegen, klott-gatyában jelent meg. Mekkora becsülete lehetett a nép közt? Elgondolhatod, lányom.

                   Igen szégyelltem, magam, mit tagadjam, de hát csak bocsánatot kértem a károkozásért. Az ügy nem is maradt annyiban, mert a népgazdaságnak okozott tetemes anyagi kárért, feljelentett. Be is voltunk idézve mind a ketten a bíróságra: a tanácselnök meg én.

                  Tárgyalásra a kecskeméti ügyészség hívott. Láttam a bírón, hogy sokat somolyog a bajusza alatt, amikor az ítéletet kihirdette. Rám sózta a törvényben előírt hat hónapot.

                  De azt is kikötötte, hogy, mivel magányos asszony vagyok, és benne a korban, további kár meg büntetés engem nem érhet. Ezért a tanács gondoskodjon a kecskémről, és naponta gondja legyen a baromfira. Vitesse ki a tojásokat a piacra, és az összegyűlt pénzt majd adják át a szabaduláskor a saját kezembe!

                  Volt már látogatom a faluból, aki elmesélte, hogy vállalkozó a faluból nem akadt, ezért a tanácstitkár felesége személyesen intézi az ügyeket, és az én tojásaim kelnek el a piacon a legdrágábban.

                   Úgy, hogy én itt úgy pihengetek állami koszton, mint akinek otthon a legjobb rendben mennek a dolgai. Még négy hónapom van hátra. Addig hadd nyűglődjenek a kecskémmel meg a tojásaimmal, és gyűjtsék szépen össze a pénzt, mert mire november innen kiengednek meg kell vennem a télire való takarmányt magamnak is meg a jószágaimnak is. Jó ember volt az a bíró. Isten éltesse sokáig!”

                    Ezt még hallotta anyám, aztán most is nyugodt álomra hajtotta fejét. Azt álmodta, hogy egy asszony, biztosan tanácstitkár felesége feji a kecskét, és a tanácselnök felesége meg árul a piacon. Csak úgy kapkodják a népek a tojást, mintha az öregasszony tyúkjai aranyat tojtak volna!

                                                                         + +

A váratlan találkozás/

                   Másnap is megvirradt. A fogdmegek kinyitották a bűnösök és ártatlanok celláit egyaránt. Mindenki mehetett a WC-re mosakodni! Akkor tűnt fel csak anyámnak, hogy milyen sok emberrel együtt élvezi az állami vendéglátást. Természetesen a nőké volt az elsőség, az idős asszony lépett ki a folyosóra elsőként, mert anyámat jobban kábította még a mesehallgatás. Mert mese volt, józan ésszel föl nem fogható, abszurd eseménysor. Egy sarkaiból kifordult és széttört világ szemétdombján nőtt furcsa színű virág.

                  A férfiakat utánuk engedték csak ki a folyosóra. Néhány pap is volt közöttük, csupa idős ember. Vajon mit véthettek a rendszer ellen azok a papok, akik a hitük szerint, az Istent szolgálták. Miért haragszanak rájuk, ha Isten a börtönőrök szerint nem létezik. A központban uralkodó országos börtön vezetőire gondolt anyám, akik négyen, mint a Magyar Dolgozók Pártja, irányítgatják ezt a rozoga állapotban lévő országot.

                  Vagy a nemzetközi börzén felajánlani a világ országainak:

                  Tessék, igen alacsony áron, hiszen tisztességes mesterséghez egyikük sem ért, dobra verni őket. Használati utasításul mellékelni, hogy szájkosarat föltétlenül kell rájuk rakni, mert nemcsak ugatni, de harapni is tudnak. Legutóbb a MDP-beli Rajkot fojtották meg, és az áldozat testét még el is rejtették - kaparták.

                 Most éppen egyik talpnyalójukat kényszerítik annak bevallására, hogy miért Kádárnak nevezi magát, ha csak „szarjancsinak” hívják. És ha ilyen néven hívják, megy is pitizni. Egyszóval az, aminek hívják. Aztán, ha a szájába vizelnek, még ki sem kéri magának. Igaz, hogy nyelni is kell, mielőtt meg akar szólalni. Bár hiába mond bármit, a jegyzőkönyv szövege a hiteles: Csermanek János.

                  Ezek a mi uraink és parancsolóink így szórakoznak. Négyen, mint egy egész Párt, és elszórakoznak a majálisokon, látva a degenerálódott tömeget, és elvtársaikra is vadásznak – szórakozásból.  Embernek nem nevezheti őket, aki ember, de hát akkor mik ezek? Valami földön kívülről idepottyant lények? Egyikük undorítóbb, mint a másik, és testük csak némi hasonlóságot mutat az emberéhez. Egyetlen dalt tudnak: az Internacionálét, egyetlen nyomtatványt olvastak: a Kommunista Kiáltványt.

                  A művészet világából csak Picasso békegalambját ismerik, a végtermékét is, de azt közelről, mert mindig ott repül a fejük felett. És a Békét, főleg a sír békéjét, amit szívesen megásatnak önmagunknak. A Szovjetunióban már évtizedek óta tantárgy ennek nagyüzemi megteremtése. Ebben mesterük, a világszerte népszerű vezető, a népek atyja, Sztálin generalisszimusz. A degenerelisszimusz!

                   Ilyen a magyar világ kinn. Milyen a börtönben? Éjjel, amikor fölébred az ember, már nem lehet többé mélyen elaludni. Legalábbis az újoncoknak nem. Mert a két őr állandóan le-föl sétált, és csattogott a bakancsuk. A cellák rabjai közül gyakran kiabált egyik vagy másik. Néha férfihang káromkodott, máskor női hang rikácsolt. Állandóan zajongtak, de az őrök fakabátban faarccal nem vettek róluk tudomást.

                   Anyám meg mindhiába várta, hogy kihallgatásra szólítsák, már második napja. Igaz, hogy csak egy tányér levest kapott, amióta Kecskeméten van. Még mindig azt a sonkát eszegette, amit a nagyanyám Kiskőrösre vitt neki.

                  A negyedik napon zörög a zár, végre szólítják. Szedte a kis motyóját, mert nem mondták, hogy kihallgatásra viszik. Elköszönt a lakótársától, és azzal biztatta:

                  „Ne féljen, otthon minden a legnagyobb rendben van. A Hlipala Paliné meg csak hajkurássza azt a kecskét!”

                  Az öregasszony kék szeme mosolygott, és megcsókolták egymást.

                  Abba az irodába kísérték, ahol fel is vették. A jól ismert kapus rendőr fogadta, és amikor meggyőződött róla, hogy nem hallhatja senki, megkérdezte, de igen halkan:

                  „Szeretne a férjével beszélni?” Anyám nagyon meglepődött, és csak annyit kérdezett:

                  „Itt van a férjem is? Miért nem mondta, amikor megérkeztem?”

                  „Ja, fiatalasszony, ez nem gyermekóvoda!” – felelte, aztán kiosont a folyosóra az apámért. Közeli cellában lehetett, mert egy perc múlva már mind a ketten visszaértek. Amikor a rendőr magukra hagyta őket, egymásra néztek, megfogták egymás kezét, és apám bűnbánó arccal kérdezte:

                „Hát te is ide kerültél miattam?”

                „Nem miattad, mert én tudom, hogy gyáva népnek nincs hazája.”

                „Mindenki egészséges otthon?”

                „Mint, a makk, és csókoltatnak. Mit üzensz nekik, mert engem rögtön hazaengednek? Bár jószerivel azt sem mondták, hogy miért vittek először Kiskőrösre, majd ide Kecskemétre.”

                „Csókold meg őket helyettem is. Vigyázzatok egymásra! Majd csak kiengednek engem is nemsokára.”

                 Egy ölelésnyi idejük még maradt, és a kapus már vonta is az apámat, mert igen félt, hogy valamelyik nyikhaj felettese észreveszi a titkos randevút. Anyámnak visszaadta a „kincseit”, és már kísérte is a kapuhoz:

                 „Szerencsés utat, fiatalasszony!” Anyám köszönetet mondott, csak a sírástól megbicsaklott a szava:

                 „Isten fizesse meg magának a jóindulatát!”

                                                                           +

 / A hazatérés/

                 Az állomáson nem kellett sokat várakozni, de az átszálláskor annál többet a budapesti vonatra. A szabadszállási váróteremben Antóni doktor úrral meg a feleségével hozta össze a szerencse. Nem kérdeztek azok semmit, de az orvos ránézésre megállapította a diagnózist:

                 „Ugye, maga nagyon éhes?”

                 Anyám szégyellősen bevallotta, hogy már napok óta nem evett tisztességes ebédet. Azok elővették az elemózsiájukat, és amíg félre vonulva beszélgettek, addig anyám jól lakott a fehér kenyérből és a rántott csirke darabjaiból. Nem kérdeztek azok semmit tőle, hiszen egy jó orvos ismerte a falujának minden testi és lelki nyomorúságát.

                 Amikor estefelé, hat óra tájban, anyám megérkezett a keceli állomásra, egy rendőr várta. Juhász Miska volt az, aki egyedül tudta, hogy most kell neki megérkeznie. Kerékpárral jött ki elébe, ezért kettesben beszélgettek és ballagtak hazafelé. Apám unokatestvére többször is zaklatta a kiskőrösi ÁVH-st, hogy mikor engedik már végre haza, az öreg mamához és kisfiához haza Esztert. Az a mai napra ígérte. Azért jött ki elébe, hogy ellenőrizze, betartotta–e adott szavát a főnöke. Rögtön elmondta neki a fölülről érkezett fenyegetést, ha beszélni mer a gumibotról, akkor újra meg fogja találni. Ez már nem idegesítette anyámat, csak hallgatta a rokon megjegyzéseit-teljes apátiával.

                  „Tudtam, hogy veled nem megy semmire. Akarod hallani a dicséreteit, amit rólad mondott?”

                  „Mondd, ha akarod!” – mondta anyám.

                  „Ez az asszony nagyobb veszély a társadalomra, mint az ura! Amikor meglengettem előtte a gumibotot, a szeme sem rebbent, de az ura elsírta magát két héttel korábban. A felesége nagyobb fasiszta, mint a férje!”

                  Anyám csak szomorúan hallgatta, és megkérdezte:

                  „Hogy kerültél te ezek közé, Miska?”

                  „Ezt majd még egyszer megbeszéljük. De te is gondolkozz azon, amit az ÁVH-s mondott!”

                  Kinek mondta volna el anyám, és miért búsított volna másokat a családból? Otthon már várta a hatéves fia és a mindig aggodalmaskodó nagymama. Róluk kell gondoskodnia! Ha ők nincsenek, lehet, hogy valamelyik internálótáborba küldték volna tovább. Arra kötelezték, hogy hetente, és vasárnaponként jelentkezzen a helyi őrsön.

                  Apámat közben internálótáborba vitték, Kistarcsára. Onnan üzent, hogy anyám vagy a családból akárki, mikor mehet hozzá beszélőre. Anyám mindenkinek továbbította az üzenetet. És ez volt az, ami szétrobbantotta családot és a rokonságot egy életre.

                 Csak az édesapám testvére jött el érdeklődni egyik este, hogy ő elmegy, ha kifizetjük az utazás költségét. Anyám, szó nélkül, pontosan ugyanúgy csapta be a kaput mögötte, mint a feljelentőjük után. Nesze neked, családi szolidaritás!

                                                                              +

/Kistarcsán és szerte e hazában./

                  Apám végül is Kistarcsán kötött ki. A tábor ekkor még a rendőrség kezében volt, ezért elég tisztességes viszonyok uralkodtak benne. A látogatási idő mindössze húsz percnyi volt, de ebből a könnyezés elvett öt percet, és az élménybeszámolóra nem maradt több tizenötnél. Anyám megtudta, hogy itt őrzik a Bajusz doktor urat is, aki hajdanában olyan buzgón próbálta egészséges menyasszonnyá injekciózni őt.

                 Apám büszkén mesélte, hogy csupa értelmes emberrel van körülvéve. Orvosok, egyetemi tanárok, katonatisztek közé sorozták be. Úgy érezte, hogy ő is értelmiségi lesz, mire innen „leszerel”.

                 Aztán valóban leszerelték 1949 októberében, de egyúttal folyamatos rendőrségi ellenőrzés alá helyezték. Ami azt jelentette, hogy rendszeresen, immár mindkettőjüknek, hetente kellett „bemutatkozó látogatást” tenni a helyi rendőrőrsön. Jellemző, hogy apámat az idegesítette a legjobban, mert mindkettőjüknek különlegesen szépen formált betűkből állt az írása, hogy a rendőr bejegyzése milyen primitív emberre vall. „Az írás a lélek tükre.”

                 No, ebben a kusza írásban sem leljük a lelket – jegyezte meg csalódottan.

                 Várták az újabb behívót, de most már a tárgyalásra. Közben különböző rejtőzködési, eltűnési ötletekkel próbálkoztak. Volt az utcánkban egy derűs, kedélyes jó humorú /vagy inkább cinikus? férfi, aki ismerte a bajunkat. Azt ajánlotta, hogy Baranyában lakik egy rokona, egy idős özvegyasszony, akinél apám akár egy éven át meghúzhatná magát, mert kinn lakik magányosan a tanyavilágban.

                  Apám útra is kelt, és meg is találta az özvegyet. Jöttek is tőle az üzenetek, hogy jól van, szépen ellátják. Még mosnak is rá!

                  No, anyám erre fölkapta a fejét! Akkor már inkább a fogház! Tüstént útra kelt, és valóban idilli helyzetben találta apámat. Amikor belépett a szobába, egy nagy csokor frissen szedett virág illatozott az asztali vázában, a fiának a fényképe mellette.  Gyors döntés született. Inkább az ÁVH minden pribékje űzze apámat, vessék be az egész rendőrséget, a GPU-t, az FBI-t, de innen mennie kell!

                Anyám tíz perc alatt összecsomagolta apám minden ruhadarabját, és már magára is hagyták a bánatos özvegyet. Apámban volt annyi bátorsága, hogy megköszönte a vendéglátást. Amikor Pásztor András bácsin számon kérte a csalást, az kajánul megvonta a vállát: „Első világháború vagy második? Nem mindegy.”

                Apám alig tért apám újra haza, máris megkapta a bírósági idézést a halasi tárgyalásra. Anyám elment Kiskőrösre ügyvédet fogadni. Dr. Juhász Tibor vállalta a védelmét. De még egy bogarat ültettek a szüleim fülébe: „Ismernek olyan embert, aki ezer forintért átsegíti őt a nyugati határon, de előtte még hamis papírokról is gondoskodik.”

                A nagyanyáméknak sikerült összekaparniuk a hatalmas összeget, és a csaló az apámmal a nyugati határ felé indult. Már hónapok teltek, de semmi hír nyugatról, a megérkezés bizonyosságáról, amikor Kalocsára hívtak bennünket. A Szeberényi Pista bácsiékhoz, akikkel elég közeli rokonságban voltunk. Ott találtuk apámat, aki ajándékozott nekem egy patronos játékpisztolyt, és miközben én pattogtattam, ő elmesélte kalandos vállalkozásának a történetét.

                 Valóban eljutottak az osztrák határig. Valóban megpróbáltak átjutni, de olyan könnyen lefülelték őket, mint a pinty. A vállalkozót el is engedték, őt pedig fölvitték Pestre, ahol csupa fiatal szökevénnyel tartották közös cellában. Elmesélte, hogy annyi vidám nótát és viccet még sohasem hallott életében, mint azoktól a pesti vagányoktól. Azt mondta, hogy azok a fiatalok nem féltek senkitől és semmitől. Zengett a fogház a politizáló nótáiktól és hahotájuktól a politikai viccek után. Talán, mert kisgyerek voltam, azért ragadt meg ez az emlékezetemben:

                    Hazajön Pistike az óvodából, és anyukája megkérdi tőle:

                    „Na, kisfiam, mit tanultatok máma az óvodában?”

                    „A molyirtásról beszélgettünk az óvó nénivel.”

                    „És mit tanultatok a molyirtásról?” - kérdezte csodálkozva az anyuka.

                    „Fel kellett állni, tapsolni kellett, és hangosan kiabálni” – magyarázta a gyerek.

                    „És mit kiabáltatok?”

                    „Hát azt, hogy: Éljen „naftalin”! Éljen „naftalin”!

 

                      Azok a fiatal srácok is kórusban skandálták: „Éljen naftalin! Éljen naftalin!”

                      Csak úgy zengett a börtön folyosója, pedig 1950-et írtunk és éltünk.

                                                                          +

                     Az már kevésbé volt vicces, amikor végül kiengedték, és két rendőr kíséretében letoloncolták a hamis papíron lévő lakóhelyére, Jánoshalmára. Apám akkor járt ott először. Kódorgott céltalanul az utcákon, és lebukott volna, ha a két fiatalember meg nem unja a kísérgetést, és isten nevében útjára nem bocsátják. A rendőrség határozottan néppárti volt. Ezért is vonták ki magukat 1956-ban harcokból, illetve, ahol lehetett, segítették a felkelőket.

                    Jánoshalmáról aztán át Bajára, onnan pedig hajóval Kalocsára. De a kérdőjel megmaradt: Hogyan tovább?

                    Miska bácsi, az unokatestvér, akkorára már komoly karriert futott be. Átlépett az ÁVH-ba, és családostól a budai Úri utcába költözött. A rádió őrségének lett az egyik szakaszparancsnoka.

                    Irány, Budapest! De előtte az egyik volt monori fogolytársától hamis személyi okmányt szerzett, és Kiss Károly néven folytatta vesszőfutását. Az oxigéngyárban kapott állást.

 

 

                                                                           38.           

                                                                 A rehabilitálás

               

                                                                           

                   A rehabilitálás a magyar nyelv közegében a legkomikusabb szó. Amikor a Nagy Imre-pernek vége volt, és halálra ítélték, mindenki a legtermészetesebb dolognak tartotta - baloldalon, és aljas bosszúnak a másik oldalon. De melyiken is? A jobboldalon?

                   Erről szó sincs! Később Nagy Imre pere semmiben sem különbözött a korábbi, előre gyártott, perektől.

                   Valakinek az elvtársak közül el kellett vinni a balhét!

                                                                          +

                   Itt volt például a Rajk-per, amely azt 13 évvel megelőzte. Miért vált ez olyan aljassá bizonyos csoportok szemében? Rajk László, Isten látja lelkem, legalább annyi ember kinyírásában volt részes, mint bármelyik másik belügyminisztertársa: Kádár János elvtárs, Nagy Imre elvtárs, Piros László elvtárs. Az előző kettő tök és makk, míg a piros a nyerő, no, meg a Gerő, akik együtt lógnak Moszkvába, amikor Pesten 1956-ban már elég nagy káoszt kavartak.

                   A rossz nyelvek szerint Rajk Lászlót három ember választotta ki a jelöltek közül a főszerepre: Rákosi, Péter Gábor és Sztálin személyes megbízottja, Bjelkin, a szovjet titkosszolgálat délkelet –európai főparancsnoka.

                   A Párt Tisztaságáért Felelős Bizottság, amelynek hivatalos működésérő kevesen tudtak, a következőkből állt: Rákosi, Gerő, Farkas, Révai. Van tehát egy bűnszövetkezet, amelynek az ellenőrzésével a négy legnagyobb gazember önmagát bízza meg. Ők is melegen pártfogolták ezt a választást: Rákosi azért, mert népszerűbb politikus volt Rajk, mint ő. Gerő azért, mert nem volt moszkvai, tehát brancsbeli, és lehet, hogy maradt „Pabló” elvtársnak spanyol törleszteni valója. Farkas, mert neki csak az volt a fontos, hogy verhessen.

                  Végül Révai, mert minden kezdeményezés, amely Moszkvából érkezett, ideológiailag alá tudott támasztani: Marx, Engels, Lenin és Sztálin műveiből vett idézetekkel. Ebben ő volt a profi! És ezt szép „gyöngybetűs írásával” a következő Szabad Nép – számokban ki is fejthette. Hiszen az osztályharc fokozódik, és az ellenség a mi sorainkban is meglapul. A trockisták meg a nyugati imperialisták ügynökei hálózatot építettek ki hazánkban. Minden meg tudott ideologizálni, talán még azt is: „Magasan repül a daru, szépen szól.”

                   A „négyes fogat” ezzel a névvel kívánta legalizálni a szoros együttműködésüket: a Párt Tisztaságáért Felelős Bizottság. Tehát ők kapták a párttisztogatás megkezdésére a buzdítást egyenesen Moszkvából.

 Ez feltehetően úgy hangzott:

                   ”A magyar elvtársak keressék meg a pártban, a felső vezetésben, azokat az elemeket, akik egyrészt nem megbízhatóak a nyugati imperializmus elleni harcban, másrészt esetleg trockista fordulatot tervezhetnének!”

                  Ők aztán megkezdték - Péter Gábor segítségével - átvizsgálni a felső vezetés tagjainak káderanyagát. Természetesen csak ilyen nevek merülhettek fel, mint Kádár, Nagy Imre, Rajk László. Elsőként az utóbbit kapta el a gépszíj.

                    A per a „potenciális ellenség” elleni tisztogatásnak indult, és csak azután állították át a belgrádi vágányra. Május 24-én letartóztatták Rajkot és társait. Ugyanakkor a Szabad Nép 24-ei számában még képet közölnek, amelyen együtt látható Szakasits Árpád és Rajk László, amint meglátogatják a betegszabadságát töltő Révai Józsefet.

                   Ez a trükk Sztálin és Kun Béla kapcsolatában már egyszer bevált. 1939-ben, amikor Kun letartóztatásáról cikkeztek nyugaton, Sztálin felkérte Kunt a személyes cáfolatra, aki fogadta is az újságírókat. Másnap letartóztatták, és eltűntették a Cseka süllyesztőjében örökre.

                   A magyar nép csak június 14-én tudja meg hivatalosan, hogy a munkásosztály és a vele szövetséges parasztság egy különösen nagy kígyót melengetett a keblén Rajk László személyében. Ő és a hozzá hasonló, szintén hason csúszó társai „titoista ügynökök” is voltak. És most erre a Párt fényt derített. Sőt, ebben a sötét kígyófészekben ott lapult CIA és Trockij is. Bár az utóbbit, talán nem véletlenül, Gerő által felbérelt jégcsákányos gyilkos küldte el a francba már 1940-ben, de a szelleme él és pusztít.

                   Közvetítést adunk a kihallgatásról. Kérdez Kádár János belügyminiszter, válaszol Rajk László, volt külügyminiszter és anakonda. /Egy színvonalas társalgás két véglény között./

                   K: Ismered jól a pártvezetésünket?

                   R: Jól ismerem, igen.

                   K: Ismered a mi pártvezetésünk cselekedeteit is?

                   R: Ismerem, igen.

                   K: Ismered. Tudod, hogy a mi pártvezetőségünk kikből és mikből áll?

                   R: Tudom.

                   K: Elhiszed te azt, hogy a mi pártvezetőségünk mindazt beveszi, amit te itt mesélsz hetek óta? Elhiszed?

                    R: Hát én egyelőre…

                    K: Elhiszed?

                    R: Én csak egyet tudok mondani…

                    K: Ezt mondd meg! Elhiszed?

                    R: Én hittem és hiszek a Pártban.

                    K: Hogy ezt beveszi, amit te itt egy hete mesélsz?

Nos, mit gondolnak, kedves olvasóink: Beveszi, vagy nem veszi be?

Mindenesetre Rajk László „bevette”, mert akasztása percében is Rákosit és a Pártot éltette.

 

                                                                          

                                                         A Magyar Csisztka

 

                    „Szóval egy vagy két nappal azután, hogy a Politikai Bizottságban Rákosiék bírálták Zöld Sándort, mint a titkárság mezőgazdasági kérdésekkel foglalkozó tagja és a Központi Vezetőség  titkára, részt vettem Erdei Ferenc földművelésügyi miniszternél egy tanácskozáson. Egész napos megbeszélés volt az ő tanácstermében.

                     Egyszer csak bejön a titkára, és Erdeinek fontos telefonja van. Néhány perccel később utána hívnak engem is. Erdei a feleségével, Majláth Jocival telefonált, aki elmondta, hogy lövéseket hallott Zöldiék szomszédos lakásából.

                     A Hősök Tere közelében, a Bajza utcában laktak egy kétszintes házban. Az első emeleten Erdeiék, az alsó részben Zöldiék. A lövések hallatára – mondta Erdeiné - lement, és mintha vér folyna ki a lakás ajtaja alatt. Hárman tanakodtunk, hogy most mit tegyünk. Mondtam: Mi mást tehetnénk, azonnal telefonáljunk Rákosinak. Rosszat sejtettem, mert élénken élt bennem a Zöldi elleni támadás emléke a Politikai Bizottság ülésén.

                    Erdei telefonált Rákosinak, aki csak ennyit mondott:”Na, jó, majd megnézzük!”

                    Másnap politikai bizottsági ülés volt. Rákosi és Gerő ismertette a Zöld-ügyet és egyben Kádár és más vezető kommunista letartóztatását.

                    Rákosi elmondta, hogy Zöld Sándor először meggyilkolta egész családját, és aztán öngyilkosságot követett el. Közölte, hogy a hírre összeült a Párt tisztaságáért Felelős Bizottság: Rákosi, Gerő, Farkas, Révai.

                                                                      / Hegedűs András: Élet egy eszme árnyékában /

                                                                         

                                                              A padlássöprés

 

                    Az érdekvédelem hiányát elsősorban a parasztság érezte meg. A kötelező beszolgáltatás terhei évről évre nőttek, tekintet nélkül az időjárás mostohaságára. Elsősorban a nagy szárazságra. Amíg korábban csak a szántóterület nagyságában szabták meg a terhet, rövidesen a legelőt is figyelembe vették a beadás mértékének kiszabásánál. A beadásra kötelezett termékek köre is bővült. 1951-ig elsősorban a kulákság terheit növelték, de rövidesen sorra kerültek a közép- és kisgazdaságok is. Ezeknek a terhe is a duplájára nőtt.

                   Fináncok járták végig a portákat, és hosszú vasvesszejükkel kutatták a szemétdomb alá rejtett, elásott termény helyét. És valóban fölmásztak az üres padlásokra, ahol meggyőződhettek arról, hogy a parasztember nem hazudik. Nem maradt feleslege, de még a napi kenyere sem. Ezért is vezették be, a magyar történelemben példátlan módon, faluhelyen a jegyrendszert – kenyérért. Megszigorították az állatok levágásának ellenőrzését. Ha valaki „feketén” borjút vagy disznót vágott, szigorú büntetést mértek rá, amely lehetett akár féléves kényszermunka is.

                   A parasztság mégsem lépett be a téeszekbe, hiába csinált nekik propagandát az egyik legjobb magyar film, a Körhinta. Inkább otthagyták a földet, és beálltak munkásnak valamelyik üzemben. Ez persze állandó ingázással járt, a paraszti életforma és emberi minőség feladásával. Csak a dologtalanok találták meg a szövetkezeteket, amelyek hasznából igen szűkösen részesedhettek. / Munkaegység! / A kulákság 5o-51-re, a többiek 52 - 53-ra jutottak koldusbotra. Ne felejtsük, hogy közben Nagy Imre volt a begyűjtési miniszter.

                   Sok érzékeny és tisztességtudó parasztembert kergettek öngyilkosságba a kollektív megszégyenítések és bírósági büntetések. Minden falu központjában ott álltak a „szégyentáblák”, amelyekre fölírták a hátralékos parasztemberek nevét. De a „dicsőségtáblák” is azokról, akik tisztességesen lerótták az állam iránti kötelezettségüket. Senki nem volt arra büszke, akár az egyik, akár a másik táblára került a neve.

                    Közben egyre nőtt a bevetetlen területek nagysága, a parlagon hagyott értékes föld, mert a gazdája nem vetett, nem aratott, hanem a városok üzemeiben gürcölve kereste meg a család mindennapi kenyerét.                                                                          

                    Kopácsi Sándor szerint Nagy Imre kezéhez nem tapadt vér. Vér nem, csak kötél! Amikor begyűjtési miniszter volt, a parasztok vér nélkül akasztották fel magukat vagy „feketevágásért” hónapokra munkatáborokba vonultatták be őket. 1952-ben a padlássöprések következtében 1,2 millió parasztcsalád kétharmad részének, mintegy 800 ezernek, nem maradt annyi gabonája, hogy a következő termésig biztosítsa a család kenyerét és a jövő évi vetőmagot. Még pokoli szárazság is sújtotta ezt a szerencsétlen országot 1952-ben.

/Balogh Sándor bácsi, a citerás/

 

                                                                              

                                                          Este egy munkásvonaton

 

                                                      Mindig előkerül egy pakli kártya

                                                      estefelé, a munkásvonaton.

                                                      A térdeken már ott a szerszámláda,

                                                      és járja, járja, játja a talon.

 

                                                      De szóljon most, de csattogjon a kártya,

                                                      a férfiember kedves virtusa,

                                                      évődés, tréfa összecsap szikrázva

                                                      a füstös légben – álljon a tusa,

 

                                                      mert olyan szép az, olyan szívig érő,

                                                      jó diadal – nincs is rá semmi szó –

                                                      ha tökfilkót, királyt és ászt leverve,

                                                      utolsót üt a piros ultimó!

                                                                                             Zelk Zoltán / Csak részlet! /

 

                     Ezt a versszerű rímjátékot igen szomorú valóság ihlette, ezért érthetetlen és hazug az optimizmusa. Ezt nevezik szaknyelven az „írástudók árulásának”. A földjükről elűzött parasztok egy része a munkásvonatokon utazott hétvégeken hazafelé, mert hét közben munkásszállások lakói voltak.

                     A családtól távol, brancsokba verődve ittak, mint a gödény, és úgy éltek a szállásokon, mint a munka rabjai. Reggelire pálinka, munka után a szórakozásuk a sörözés volt, no, meg a kártyázás. Ennek a családokat szétzüllesztő magyar valóságnak akar tükröt tartani ez a nehezen összegereblyézett versike.

                     Hát igen, ütötte őket a „piros ultimó”. Verte őket a kommunista rendszer! Más szín abban a szürke, elvadult életükben nem akadt. Még esetleg a fekete. Azok a bizonyos, Budapestről Debrecen felé induló és Szabolcsba érkező, „fekete”vonatok! Tele részeg, durva, szerencsétlen sorsú munkástömeggel.

                                                                       

                    

                                                        Kádár János a célpont

                    

                   Kádár mindent megtett, amit egy Moszkva iránt lojális magyar kommunista megtehetett, amikor a Komintern bukaresti ülésén Jugoszláviát kizárták a szocialista táborból Első dolga volt, hogy Titonak visszaküldje a tőle kapott kitűntetéseket. Micsoda bátor gesztus!

                     Mint belügyminiszter, elvállalta legjobb barátjának előkészítését egy Tito lejáratására tervezett magyarországi per főszerepének elvállalására. Azzal hitegette, hogy Rákosi elvtárs személyesen közölte vele, hogy mutatós per lesz, amelynek azonban nagyobb lesz a füstje, mint a lángja. Bátran vállalja a főszerepet, mert Rajk épségéért, mint belügyminiszter, kezeskedik, hiszen Rákosi elvtárs ezt személyesen megígérte.

                   -Biztosítlak – így szólt a szószerinti szöveg -, hogy mindaz, amit most mondtam, személyesen Rákosi Mátyástól származik.

                   Aztán tudjuk, hogy Rajkot minden ígéret ellenére feláldozták a proletár internacionalizmus oltárán, mint egy áldozati birkát. Csak azért nem mondtam bárányt, mert arról azt szokták mondani, hogy ártatlan. Bjelkin elvtárs igen agilis közreműködésével.

                  Péter Gábor:

                  -Már 1949 őszén a Honvédelmi Miniszter Úr / Farkas Mihály / több ízben mondta a következőket: Van itt egy magyarkodó csoport, narodnyikok, a csoport tagjai Donáth, Losonczy és Zöld, ezek vezetője Kádár. Ez a csoport lényegében Rajk maradványaként működik a párton belül, vezetőjüknek Rajk után Kádárt tekintik.

                   Kádárt letartóztatják, és éppen az egykori „baráti” viszony miatt, ő lesz az ÁVH céltáblája. Addig kínozták, amíg eszméletét nem vesztette, majd Farkas Vladimir a szájába is vizelt.

                    Farkas Vladimir és Kádár János között az alábbi épületes párbeszéd folyt kihallgatása közben:

                    F: Mert, ha oda eljutnak az elvtársak, hogy azt mondják, hogy ez a Kádár most is egy aljas gazember, maga teljesen el van veszve. És annak nincs semmi értelme.

                    K: Szóval én, a…

                    F: Adjon egy végleges választ a kérdésre, és ne kenje és csűrje-csavarja két héten keresztül a kérdéseket. Akar gondolkodási időt?

                    K: Akarok.

                    F: Mennyit? Nézze, megmondom, huszonöt percet. Nekünk nincs több időnk.

                    K: Jó. Csak egy dolgot szeretnék kérni. Én csak egy dolgot szeretnék mondani. Én, amit tettem, azért vállalom a felelősséget, mert vállalnom is kell. Csak egyre kérem, hogy nehogy az én felelősségem miatt…

                     F: Másoknak bűne el legyen kenve.

                     K: Elmaradjanak, vagy el legyenek kenve.

                     F: Ne féljen attól! Miért fél attól?

                     K: Én megmondom.

                     F: Jó. Köszönjük a megjegyzését.

                     K: Nem, én nem, nem…

                                                                                /Kiszely: ÁVH/

             Aztán csodálkozunk azon, hogy Woland ellopatta a koponyáját?

                                                                               +        

 Három év múlva kiengedték, mert 1954-ben Nagy Imre amnesztiát hirdetett. Az egyik CIA - ügynök észrevette, hogy bal kezének ujjairól hiányoznak a körmök. /A körmös Bauer! /

                   Kádár megköszönte Nagy Imrének, aki állítólag azt mondta:

                   -Bizonyára te is megtetted volna a helyemben? Megtette!

 / Vásárhelyi Miklós, egykori SZDSZ-es képviselő és Nagy Imre „kebelbarátja”, bizalmas értesüléseire támaszkodtam. /

                                                                                

                                                       A rehabilitálás paradoxona

                                                                       

                  Rajk nem azért adta meg magát olyan könnyen, mert hitt Rákosinak vagy Kádárnak, hanem a saját gyakorlatából nagyon jól tudta, hogy igen sok kínzást megspórolhat azzal, ha önként vállalja önmaga és bárki más terhére a legnagyobb hazugságokat is. De fűthette a kommunista öntudat is, ha már volt olyan ostoba, hogy korábban Spanyolországban is kockáztatta a bőrét. Ahová a Szovjetunió hajói az antifasisztáknak, fegyverek helyett, csak brosúrákat szállítottak.

                   Péter Gábortól egészen napjainkig kénytelek vagyunk úgy felfogni a kommunisták megszakítás nélküli uralmát, mint egy folyamatos rehabilitációt. Péter Gábor, ez a szabósegéd, élére állt egy terrorszervezetnek, amelynek az volt a dolga, hogy moszkvai jóváhagyással aprítsa a reakciót, és azokat az elvtársakat, akikre Sztálin, Rákosi, Gerő, esetleg Bjelkin elvtárs ujja rámutat.

                   Ha röviden akarok fogalmazni, akkor azt kellene írnom, hogy mindig két párhuzamosan működő bíróságnak kellett volna, mondjuk egy félórás türelemmel, nagyjából egy időben működnie.

                   Képzeljenek el két törvényszéket, egy végrehajtó intézménnyel összekapcsolva!

Az ítéletet a bal oldalon álló intézményben hozzák: Kötél általi halál!

                    Az elítéltet kinyírják a végrehajtó intézményben, majd a holttestét rögtön átviszik a jobboldalon álló épületbe, és ott szabályos bírósági eljárás keretében, esetleg a rokonok részvételével megtartott tárgyaláson, rögtön rehabilitálják.

                   Természetesen, a halált kimondó bíró búcsúztatójával helyezik végső nyugalomra a család teljes megnyugtatására. Csak egy bökkenő van a dologban.

                   Akit halálra ítéltek, meg is érdemelte azt. Rajk László hány aljasságnál statisztált, hány ártatlan ember kinyírásához adta a beleegyezését? Se szeri, se száma!

                    Vegyük a kedvencemet, Kádár János elvtársat, aki olyan nagy hévvel tartott a „szocializmus útján” egészen a szakadék széléig. Hány halálos ítélet született meg az ő belügyminisztersége idején, amelyekről jól tudta, hogy törvénytelenek?

                    De bólintott rájuk! Sőt, Nagy Imre esetében határozottan szorgalmazta, pedig Nagy engedte ki őt a börtönből.   Ami pedig a forradalom idején tapasztalt gyámoltalanságát illeti, ki kell végre mondani:

                   Az orránál fogva vezették, mert rövidlátó ember volt, a szó szoros értelmében is. Talán a szovjetunióbeli viszonyok is ártottak a pszichéjének, mindenesetre tiszteletre méltóan vállalta a halált az akkor már halálra érett idős magyar internacionalista. Mert nemcsak a beszédmódja maradt parasztos, de a mentalitása is. Egyáltalán nem volt politikus-alkat.

                  Jellemző, hogy a rendszerváltozás táján röppent fel róla az a hír, mely szerint részt vett a cári család likvidálásában. Az tény, hogy Szolzsenyicin orosz és magyar internacionalistákról ír, amikor szóba hozza a kiirtásukat, amit egyenesen Lenin utasítására hajtanak végre.

                   Csak a begyűjtési miniszterségét tudnám feledni! „Csapataink harcban állnak”, és közben menekül, mert Vas Zoltán és Szántó Zoltán a jugoszláv nagykövetségre csalja. Innen már könnyű lesz a romániai Snagovba hurcolni őket. Abból a társaságból Szilágyi József, Losonczy Géza, Gimes Miklós és Donáth Ferenc az, akiben megbízhat.  Bár az utóbbit a kihallgatások során családjának tönkretételével zsarolják.

                   Az első kettőt még nyilvános bírósági tárgyalásra sem merik engedni, ezért már korábban kivégzik. Maléter Pált is ezért intézik el suttyomban, mint Buda álnok bevétele után Török Bálintot a Héttoronyban. A többi csak a spicli mocskos szerepét játssza a tragédiában: Vas Zoltán, Szántó Zoltán, Vásárhelyi Miklós, Haraszti Sándor. Újhelyi Szilárd.

                   Hová akarok kilyukadni? Egy brancs volt az egész! Gyilkos gyilkolta a gyilkost! Bármelyiket halálra lehetett volna ítélni a magyar nép ellen elkövetett nyílt vagy burkolt árulásért.

                    Tehát Nagy Imrétől, aki begyűjtési miniszter volt, amikor a parasztok sorra akasztották föl magukat a zaklatások miatt, vissza egészen Péter Gáborig.

                   A rendszerváltáskor nem rehabilitálni kellett volna, hanem ünnepélyes keretek között fölhúzni még azokat is, aki ebből a belső, bandán belüli, leszámolásból kimaradtak. Tehát: Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József, Farkas Mihály, Farkas Vladimir, Piros László, Kádár Kános, Apró Antal. Kállai Gyula stb. Szép és felemelő ünnepséget lehetett volna rendezni Justitia istennő tiszteletére.

                    És akkor még a rendszerváltást követő hazaárulásokról nem is esett szó. Itt járnak kötöttünk olyan élő halottak, mint Konrád György, Bauer Tamás, Pető Iván, Kis János, Göncz Árpád, Gyurcsány Ferenc és mindazok a médiaguruk, akik miatt Magyarország ott tart, ahol a part szakad.

                                                                               

                                                        A természetes kiválasztódás

 

                     Az én apámnak két alapvető tulajdonsága volt. Elvakultan, tehát sokszor igazságtalanul tudott gyűlölni és szeretni. Tudom, hogy ez a kettő szoros rokonságban van egymással, és az úgynevezett szangvinikus típusú emberek közé sorolja őt. De egész élet rá a bizonyíték. Amikor Bajára készült, hogy végighallgassa Mindszenty nyilvános miséjét, amiről már hetekkel előbb tudott, elhatározta, hogy csak úgy tud azon nyugodt szívvel részt venni, ha minden munkájával végez. Tudniillik ő lett a földműves a családban.

                    A kiválasztódás nagyon egyszerűen ment végbe. Amikor anyám áru után járt, apám volt a boltos, és ilyen alkalommal mindig kevesebb volt a bevétel, mint egy átlagos napon. Anyám sejtette az igazságot, és ismerte apámat annyira, hogy el is higgye, amit barátságosan fülébe súgnak a jóindulatú szomszédok, igen diplomatikusan fogalmazva:” András nem a boltba való. Nem tud kedves lenni. Néha pedig egyenesen úgy tűnik, hogy legszívesebben kidobná a kuncsaftot.”

                   Az szent igaz, hogyha apámnak valakiről kialakult a rossz véleménye, mert részeges, csélcsap leány vagy férfiember volt, vagy egyéb lelki hibában szenvedett, azzal nem tudta nem érzékeltetni az ellenszenvét. Lehet, hogy sok estben igazságtalan volt, de ezen nem tudott változtatni. A jó boltosnak pedig csak egyfajta arca van: A mosolygó, minimum derűs, párosulva egy mindenkivel szemben barátságos modorral.

                    Ilyen szerencsés alkatú volt a Balogh Feri bácsi, aki előbb a Borosné meghitt inasa volt, majd az államosítás után, a boltot, mint állami tulajdont, maga vezette. Bátran rábízhatták, ő erre a mesterségre termett.

                    Hány emberrel találkoztam életemben, aki nem a megfelelő hivatást űzte. Ezek voltak, a véleményem szerint, a legszerencsétlenebb emberek. Még az életük hosszúságát is befolyásolta, nem is kis mértékben, ha naponta kellett gyűrődniük ugyanazon, a pénzes, de jobbára értelmetlen, vagy képességeikhez mérve, túl nehéz pozícióban.

                    Általában gyomorbajos idegroncsok lettek, esetleg alkoholisták, vagy bohócai a közösségnek, mint az én egykori igazgatóim vagy munkatársaim többsége.

                    Anyám, akinek szívügye volt az üzlet, és mindenképpen be akarta bizonyítani apámnak, hogy ez a család szegénységből kivezető egyetlen útja, nem lehetett más, minthogy minden egyes utcabelivel jó viszonyban volt. Bár erről tudta, hogy a férje részeges disznó, és veri a családját, a másikról, hogy az ura úgy lop, mint a szarka, de ha a boltba betette a lábát, együttérzéssel fordult feléje, és azok rögtön észrevették.

                   Még egy fontos tulajdonsága volt, amit én is örököltem tőle. Talán azért is lett belőlem pedagógus, mert minden szülő vagy gyerek rám bízhatta a legbizalmasabb családi problémáit is. Már gyerekkoromban megfigyeltem, hogy a pajtásai sosem féltek attól, hogy valami féltett titkukért kinevetem, vagy kicsúfolom őket, pedig lehet, hogy ezt mások már megtették volna.

                   Aztán mivel magyarázzam, ha nem ezzel, hogy voltak olyan kolléganőim, akik megvárva az alkalmas pillanatot, feltegyék nekem a kérdést: „Mit gondol arról, ha a férjem félre lépett? Meg lehet-e neki ezt bocsátani?” Vagy: „Mit gondol, Gyula, elválasztana a bíróság bennünket, ha arra hivatkoznék, hogy a férjem horkol?” Stb.

                    Én úgy emlegettem magamban, hogy olyan voltam, mint egy közösség „lelki szemetesládája.” Gyerekkoromtól egészen a nyugdíjamig.

                    A gyerekeimmel pedig sosem tudtam bizalmas kapcsolatot teremteni, mert velük szemben igényes voltam. Mert ismertem ezt a rongy és szemét világot, és nem akartam, hogy bármelyikük csak tucat ember legyen, egy a százezrek közül. Azt hiszem, hogy ez lett életem legnagyobb csődje!

                    Anyám is tudott, ha akart, mindenkivel belsőséges viszonyt teremteni, és ez nem került két szavába sem. A férjüktől szenvedő asszonyok az ő lelkére nyugodtan letehették a terhüket. Bátran fordulhattak hozzá tanácsért, mert bizonyos, hogy nem mondta tovább senkinek.

                    Sőt, nemcsak tanácsért, de még pénzért, kölcsönért is. Anyám azt is jól tudta, ki az, aki sosem fogja megadni, de ne hozta szóba sem az utcán, sem a boltban. Bizonyára szégyellte a szerencsétlen, de tudta, hogy nem kerül az utca szájára a nyomorúságának az oka, a család „keresztje”, a hétpecsétes titka. De megtudott olyasmit is, ami a tanyák világában játszódott le, mint a Vörös Zászló megalakulásának a korra igen jellemző történetét.

                                                                        

                                                   A Vörös Zászló megalakulása

 

                     Amikor 1948 nyarán hazavergődtem a fogságból, ahol azért nem csörögtem le annyira, mint a legtöbben, mert hála a főszakácsnak, maga mellé vett kisinasnak. Nem is vittek el egészen az Uralig vagy azon is túl Szibériába, hanem az oroszok által fölszabadított Kijev újjáépítésénél dolgoztunk. Az a város teljesen romokban hevert, a többi nagyobb orosz várossal egyetemben, mert a németek, amikor visszavonultak, minden emeletes házat lerobbantottak. A mi nagy barakkunk volt a legmutatósabb építmény az egész hatalmas romvárosban.

                   Három évig ott is laktunk, és nagy többség kijárt falakat emelni, mi pedig főztük nekik az ebédet, a reggelit meg a vacsorát. Gyenge kalóriájú ételek voltak ezek, de ha valaki közel volt a tűzhöz, a szó szoros értelmében, mint én is, az sokat rakhatott a bendőjébe, és mivel kemény fizikai munkát nem végeztünk, két tányér zabkása, már elég energiát adott a teafőzéshez. A mieink nem sokra becsülték a teát, de az orosz bárisnyák, akik körülöttünk sürgölődtek, akár fél litert is megittak belőle. Azt hajtogatták:

                   -Az orosz szamovárban főzték valamikor a legízesebb teákat. Nem volt olyan összejövetel, ahol legalább teát nem szolgáltak volna föl. Ez már a burzsuj világban is így volt, a kommunista megtartotta ezt a hagyományt.

                   Azt már csak én teszem hozzá, hogy a kommunista világban, és főleg a nagyvárosokban, szinte minden templomot leromboltak. Ezt a hagyományt végképp igyekeztek kitörölni az emberek emlékezetéből.

                   Amikor három év után hazatértem, a feleségem meg a kislányom szinte elcsodálkoztak azon, hogy milyen jó bőrben vagyok. Mert láttak szép számmal hazavergődő

Hadifoglyokat, akiket csak hónapok múlva lehetett a kapa mellé állítani vagy állatot vezetni, mert csont és bőr voltak. Akiknek ilyen sors jutott, azokat igen lassan lehetett csak a nehéz kosztra szoktatni, mert máskülönben tragédia lehetett volna a vége. Volt olyan lágerlakó, akit itthon olyan sok jóval traktáltak a megérkezés örömére, hogy belehalt a szerencsétlen.

                   Ha nem is úgy néztem ki, mint egy vakart hal, de egész jó bőrben voltam. Amikor a falu központjából hazakísértek, még otthon is traktáltak minden jóval: szalonnával, jó magyar búzakenyérrel, és amikor a kislányunk elaludt, még édes csókkal is. Ez szombati napon volt, ezért vasárnap, ahogy már a fogságom előtt is szoktuk, elmentünk a vasárnapi nagymisére hálát adni a Teremtőnek, hogy szerencsésen hazavezetett.

                   Ekkor köszöntött a fél falu. Rázták a kezemet az ismerősök, barátok, csókolták a képemet a rokonok, és nem győztek csodálkozni, hogy milyen jó bőrben vagyok. Mondtam is nekik, hogy aki közel van a tűzhöz, az mindenhol melegszik. A pokolban is, Oroszországban is. Azt mondták rá, akik értették a tréfát, hogy:

                   -Vigyázz, Mihály, mert már nálunk is orosz világ van! Nehogy túlságosan meleged legyen tőle!

                  Nem törődtem én akkor ott, abban a baráti környezetben, az ilyen beszéddel. Meg hogy lehet az, hogy nálunk is „orosz világ” van? Itt a templom tele volt imádkozó, éneklő emberekkel!

                   A mi legnagyobb veszteségünk csak az volt, hogy az oroszok elvitték mind a két szép lovunkat. Ezért gyalogosan ballagtunk be a templomba, majd vissza a tanyára.

                  No, de majd lesz nemsokára két olyan paripám, hogy mindenki megcsodálja őket. Talán már egy év múlva, mert igen nagy tervekkel jöttem haza.

                   Legyen legalább tíz fejős tehenünk! Az artézi kutunk vizét locsolásra is fogjuk használni. A földünk homokos részét beültetjük gyümölcsfákkal meg jó borszőlővel. A tanya körüli legelőt körülkerítjük, hogy ne kelljen pásztort fogadni melléjük. Mindenféle jószágból legyen a tanya körül tíz-húsz. Amelyikből nagyobb a haszon, abból mindig legalább a duplája. Kivéve a gúnárból meg a kakasból, mert abból egy is elég.

                   Lelki szemeimmel már láttam az újra meszelt, hófehér tanyát. A legelésző tehenek, a virágzó almafákat, a hullámzó búzavetést és a szálfa egyenes kukoricást, és a sok-sok baromfit. Az ólakban az anyadisznókat, az istállóban a két szép derest. Mert föltétlenül szürke lovakat veszek! És minden munkát magunk végzünk, még napszámosra sincs szükségünk, legföljebb addig kell a rokonság segítsége is, amíg mindezt géppel is bírjuk. Mert idővel még traktorom is lesz. A tanya körül pontosan 33 hold volt egy tagban, és szinte átölelte a tanyánkat.

                   Éppen vetegettem, most még csak vetőgép nélkül, amikor először lettem figyelmes arra, hogy egy rendőr meg egy civil ruhás kerülgeti a tanyánkat. Biztos, tetszik nekik, hogy ilyen takaros, rendes az épület – gondoltam magamban. Egészen addig tartott ez a vélekedésem, amíg a rendőr meg a társa be nem várt a parcella végén, és köszönés nélkül azt lökte ki a száján:

                    -Aztán tudja-e, hogy mi járatban vagyunk errefelé?

                    - Majd megmondják, ha akarják – mondtam bizalmatlanul.

                     -Tudja, ugye, hogy a Pártunk támogatja a téesz-szervezést?

                     -Hallottam már róla.

                    -Hogy ne beszéljünk mellé, mindjárt meg is mondom, hogy Konorót elvtárssal milyen ügyben jöttünk. Itt a maguk tanyájában akarjuk kialakítani a Vörös Zászló TSZCS központját. Ebben a kérdésben már párthatározat is született. Így van Konorót elvtárs?

                   -Tegnap talán láthatta is a két oldalkocsis motorkerékpárt. Hát azokban a járási elvtársak ültek, és szemrevételezték a tanyáját, és kimondták rá, hogy itt éppen jó helyen lesz. Közel a műút, könnyen megközelíthető, és úgy gondolták, hogy egy tagban lehet olyan negyven hektár is a központ körüli földdarab - tette hozzá Konorót.

                   -Nincs negyven, csak harminchárom – mondtam, de igen elszorult a szívem.

                   -Ha aláírja elsőnek a belépési nyilatkozatot, mivel úgy tudjuk, hogy jó gazda, maga lesz a TSZCS elnöke. Jöjjön be a tanácsházára, ha eldöntötték a feleségével közösen ezt a kérdést! Az 1. számú irodába kopogtasson be! Azt ugye, tudja, hogy aki a pártnak ellensége, az pórul szokott járni. Ezt nem ijesztésül, csak miheztartás végett mondtam – fejezte be a rendőr.

                   Amikor magamra maradtam, elkezdett körülöttem forogni a világ. Olyan lettem, mint egy részeg. Le is ültem a szántás szélén, és ott talált rám a feleségem, aki messziről figyelte, mi folyhat ott a föld végén, a két idegen meg az ura közt. Főleg, ha az egyik még rendőr is!

                   Elmondtam neki mindent, az utolsó szóig, de ő is csak morfondírozott rajta:

                   -Lehet, hogy nem gondolják ezt komolyan. Menj el Benyó elvtárshoz, a páttitkárhoz, meg a tanácselnökhöz is, bár azt Budapestről küldték. Hátha megváltoztatják azt a határozatot.

                   -Megpróbálhatom – hagytam rá a feleségemre -, de én ebben nemigen bízok. És tudod, mért nem, mert még nem is köszöntek. Sem amikor jöttek, sem amikor elmentek.

                     De azért végigkuncsorogtam a hivatalokat, a párttitkárét, a tanácselnökét, de mind a kettő ugyanazt a határozatot lobogtatta előttem: A mi tanyánk a Vörös Zászló TSZCS központja, és punktum! Fellebbezésnek helye nincs! Jól gondoljam meg, mert az idő sürget!

                     -Én magamtól el nem hagyom a tanyámat, amit még az öregapám épített véres verejtékével – hajtogattam magamban egész úton hazafelé.

                   Bizony, nem is jelentkeztem az 1. számú irodában, de 1949 januárjában már ízelítőt kaptam abból, hogy ők milyen módszerekkel akarnak bennünket onnan kifüstölni.

                   Január elején, megint csak rendőri kísérettel, megjelent a tanyánkban két civil. Azt mondták, hogy állatösszeírást tartanak. Minden állatot összeírtak, talán még a kutyákat is.

                   Decemberben csak a Józsi testvéremmel beszélgettünk egymás közt. Az még inkább kinyitotta a szemem erre az „új világra”:

                   -Azt ugye tudod, hogy kik vezetik ezt az országot?

                   -Rákosi meg Gerő és a kommunista bandája.

                   -No, meg az állandóan itt lévő orosz tanácsadók, akikkel együtt onnan jöttek. Ugye, azt már tapasztalatból tudod, hogy kik vezetik ezt a községet? – tette hozzá.

                   -Csupa vidéki, ismeretlen ember. A párttitkár kiskőrösi, a tanácselnök pesti, a Gál rendőr meg öregcsertői. Ezek szorongatják a nyakamat.

                   -Na, látod, megvan rá a magyarázat, hogy miért nem keceli egyik sem. Ezeket a párt küldte jutalmul, hogy basáskodjanak fölöttünk, és kíméletlenül végrehajtsák a központi utasításokat. Mert a keceliek ismerik egymást, és ezért nem tudnának az emberek szemébe nézni. De ez így van ám az ország minden falujában. Pesti utcaseprő vagy házmester párttagok, vidéki szadista rendőr, hogy egyik se legyen velünk szemben szívbajos.

                    Te úgy vagy előttük beállítva, mint a nép ellensége. Hát ők a Nép! Én olvasni is szoktam, tudod, télen, ha nincs nagy dologidő, regényeket is. Éppen most vittem vissza a könyvtárba az egyiket: Solohov: Új barázdát szánt az eke. Ez a címe. Miről szól? Hogy egy városi munkás elvtárs lemegy orosz muzsikok közé kolhozt szervezni. Davidov elvtárs pisztolyt is hordott magával, mert az ellenség aknamunkája megkeserítette az életét. Te is ilyen keserűség vagy a számukra, és nem nyugszanak, amíg teljesen ki nem csinálnak. Ez Oroszországban 29-ben történt, nálunk húsz évvel később, ugyanarra a kaptafára.

                   A feleségemmel is csak erről tudtunk beszélgetni. A jövőnkről, ami nem sok jót ígért. Szomorú volt a karácsonyunk, és az 1949-es új év sem kecsegtetett bennünket semmi jóval.

                   Január elején meg is jelentek nálunk a számlálóbiztosok, akik minden házállatot fölírtak. Talán még a két kutyánkat is. Ez egy keddi napok történt.

                   Azt a lelkünkre kötötték, hogy ha az ellenőrzéskor többet találnak, súlyosan büntetik. De összeíráskor úgy meg voltunk zavarodva, hogy nem írattuk föl, hogy az anyadisznónk vemhes.

                   Két hét múlva, nyakunkon volt az ellenőrzés! Közben a két ünnep között az anyadisznónk lefialt, nyolc állattal többet találtak. A Gál rendőrrel beállító összeíró sokatmondóan és gúnyosan megjegyezte:

                   -Igen gyorsan gyarapodik az állatállománya, gazduram!

                   Aztán, megint csak köszönés nélkül, elmentek.

                   De most nem a keceli irodába idéztek, hanem Kiskőrösre, a rendőrségre. A feleségem meg a kislányom úgy búcsúztattak, mintha újra orosz fogságba vinnének.

                   -Ne féljetek, épségben megjövök! – nyugtatgattam őket, amikor a reggeli vonathoz igyekeztem. A kőrösi rendőrség nem volt messze a vasútállomáshoz, időben odaértem, de azért jobban féltem, mint kinn a fronton. Ott legalább az én kezemben is volt fegyver. Az ajtónál felmutattam a behívómat, mire azt mondta a kapus:

                    -Ötös szoba! Balra! Ott találja az illetékes elvtársakat.

                   Illedelmesen kopogtattam, aztán beléptem közéjük. Tele volt az iroda bagófüsttel, alig lehetett látni az elvtársakat. Talán négyen lehettek, meg a fejük fölött Sztálin meg Rákosi színes arcképe. Bemutatkoztam, és megmutattam az értesítést. A főnökük, mert, gondolom, az ült az asztalon és nem volt egyenruhában, elkezdett ordítozni velem:

                   -Miért rejtetted el a malacokat, te mocskos kulák?

                   Igyekeztem megmagyarázni, hogy amikor az összeírás folyt, még nem ellett meg a disznóm.

                   -A legnagyobb disznó, te vagy, aki hátráltatod a tszcs szervezését, és nem látod be, hogy előbb vagy utóbb kitekerjük a nyakadat. No, hordd el magad, te koszos kulák!

                   Minden köszönés nélkül léptem ki az ajtón, de azt hiszem, nem is várták tőlem, hogy megszólaljak. Ilyen mocskos módon még az orosz hadifogságban sem beszéltek velem.

                   Úgy mentem a közeli vasútállomás felé, mintha fejbe vertek volna. Aztán beültem az egyik kupéba, ahol még csak egyedül voltam, és férfi létemre sírva fakadtam. Csak úgy folytak a könnyeim! Fájdalom, harag, kiszolgáltatottság, tehetetlenség egyszerre kavargott a lelkemben.

                   Amikor hazaértem, nem szóltam semmit, de komolyan fontolgattam, hogy fölakasztom magam. Ha a kislányom nincs, talán meg is tettem volna.

                    Nemcsak a sértegetés miatt, de a jövőnk miatt is, hisz mit várhatunk ettől a bandától, csak újabb és még nagyobb megalázásokat. Nem volt kedvem semmihez. A feleségem meg a lányom csak szomorúan kerülgettek, ahogy a sarokba húzott széken magamba roskadtan üldögéltem.

                    Különösen azután vesztettem el minden tartásomat, amikor megérkezett a hivatalos papíros arról, hogy vagy hétszáz forintot fizetek, vagy hét hónapra börtönbe vonulok. Börtönbe? Én, aki életemben még a légynek sem vétettem.

                    Persze, hogy fizettem, de tudtam, hogy ez csak a vég kezdete.

                    Szerencsére tél volt, nem jött a nyakunkra egyelőre senki. Még a rokonok közül sem, hogy megvigasztaljanak. Talán nem mertek eljönni, mert mindenki féltette a bőrét. A kevés jószágot a feleségem el tudta látni. Minden kiesett a kezemből, bármihez nyúltam. Még az is megfordult a fejemben, hogy fölgyújtom a tanyát. De hova mennénk, kinek a födele alá? Beteg voltam, de a sorsunk betege.

                    Étvágyam nem volt, le is soványodtam, és a feleségem szerint rosszabbul néztem ki, mint amikor orosz hadifogságból hazajöttem. Igen rossz álmaim voltak, és majdnem mindig az, hogy a Gál rendőr az udvarunkon lövöldöz a levegőbe a pisztolyával. A szelíd, fehér házi galambjainkra lövöldözött, és amiknek a tollaitól már fehér volt az egész udvar. De soha nem találta el egyiket sem, és vicsorgott mérgében.

                   De a február sem múlt esemény nélkül, ment minden a forgatókönyvük szerint. Takarmánybecslők jártak a padláson, és tizenhét mázsa morzsolt kukoricát kellett beszállítanom a községi raktárba. Egy fillért sem fizettek érte.

                    Rendőrök ellenőrizték a tanya udvarát márciusban, és háromszáz forintra bűntettek, mert az nem volt felsöpörve, tehát tűzveszélyes.

                    Este nem trágyáztam ki az istállóból. Ezzel a közellátást veszélyeztettem, újabb háromszáz forint.

                    Csépléskor ellenőrizték, hogy mit adtunk enni a munkásoknak. Az asztagtól, a cséplés után, rögvest szállítsuk a gabonát az átvevőhelyre! Lovunk nem volt, mindent pénzért csináltattunk.

                    Azután egyszer, úgy augusztus végén, éjféltájban ordítozik valaki az udvarunkon. A Gál rendőr volt a társával. Én pedig, ahogy az ágyból kiugrottam, ahogy voltam, ingben - gatyában irányított az istálló felé. Reménykedtem, hátha nem talál hibát. Alaposan körülnézett, aztán kiadta a parancsot:

                   -Fogd a söprűt, és pókhálózd le a mennyezetet!

                   Ekkor következett be a tragédia. Egy kis darab vakolat a parancsnokra hullott, de nem volt nagyobb egy kockacukornál. Abban a pillanatban mellém ugrott, és a puskatussal úgy fejbe vágott, hogy a tehenek közé estem. Arra tértem magamhoz, hogy a faromat rugdossa és ordít:

                   -Kelj fel, te állat, mert mindjárt a jászolhoz kötözlek!

                   Az egyik jószágra támaszkodva fölálltam. A homlokomból az arcomra meg az ingemre folyt a vér, és ijedten láttam, hogy a feleségem meg a lányom az ajtóban állnak, és sírva néznek rám.

                   A parancsnok káromkodva mondta:

                   -Még mindig nem gondoltad meg magad, te marha, hogy a tanyád átadd a tszcsnek?

                   Alig forgott a nyelven, amikor kinyögtem:

                   -De meggondoltam, átadom.

                   -Akkor hétfőn tizenegy órára gyere be a községháza egyes szobájába! Ott írod majd alá a fölajánlási szerződést.

                   Azzal, szidalmazva minden kulákot, a két rendőr ott hagyott bennünket. Közben volt egy szomorú vasárnapunk. Úgy jártunk-keltünk a saját házunkban, mint az árvák, akiknek még pártfogójuk sincs. Úgy éreztük, hogy minket az Isten is elhagyott.

                     Úgy látszik, hogy szeptemberig kellett kiűzni bennünket a jogos jussunkból, a megálmodott Paradicsomból.

                   -Itt a szerződés egyik példánya, hogy bebizonyítsam az utókor előtt, így bántak el velünk a kommunisták – mondta Mihály bácsi. Azzal kibontogatott egy papírost, ami már kívül is elég piszkos volt. Sok kíváncsi kézben megfordult azóta, hogy „minden erőszak és rábeszélés nélkül” ezt hatvan éve aláíratták.

 

                                                                     Jegyzőkönyv

 

                   Fölvétetett Kecelen, 1949. szeptember 2-án a Községháza 1. számú irodájában.

                   Megjelent a hivatalunkban Németh Mihály és kijelenti, hogy 33 katasztrális hold földjét és a tanyáját a termelőcsoport részére átadja. Továbbá kijelenti azt, hogy e tettét minden erőszak és rábeszélés nélkül tette. Átadja a termelőszövetkezeti csoport részére a gazdaságában található négy szarvasmarháját. Gazdasági fölszereléssel nem rendelkezik. Mindössze egy hengere meg egy szánkója van, amit szintén fölajánl a tszcs-nek.

                                                                                          Németh Mihály

                                                                   Apám állomásai

 

                   Amikor apámat átkísérték, átvitték, szállították Kiskőrösre, már harmadik napja élvezte a szervek vendégszeretetét. Ő, aki rögtön a „plafonon volt”, ha nem kapta meg időben a kosztját, el tudom képzelni, mennyire ingerült és ideges lehetett egész idő alatt, már csak ezért is.

                   Egész életében igen türelmetlen ember volt, és az ilyen típusú férfit sokkal könnyebb a vallatóknak kicsinálni, mint a látszólag higgadt anyámat. Meg a hosszú orosz fogság után, a rövid zárkaélet is elég hosszúnak tűnhetett neki. Még az se lehetetlen, hogy elsírta magát, de nem félelmében, hanem a kiszolgáltatottsága miatt.

                   Bizonyára megadóan hallgatta a fejére olvasott vádakat: Fasiszta, antiszemita, rendszerellenes, pártellenes, szovjetellenes beállítottságáról. Ha lett volna némi humorérzékük, még azt is jegyzőkönyvbe vehették volna: kapaellenes, perenoszpóra – ellenes, gazellenes is volt, mert ezek ellen küzdött legádázabbul. Mert semmiféle szereléshez nem volt türelme, a permetezőgépet, főleg annak szórófejét, pedig igen gyakran kellett tisztítani, még a permetezés-ellenességet is felróhatták volna neki.

                   Tovább küldték egy magasabb színvonalú kivizsgálásra, mert ki tudja, hátha részese valamilyen rendszerellenes összeesküvésnek. No, apám, meg az összeesküvés! Nem volt apámnak, az egy gyerekkori pajtásán, anyám fiatalabb bátyján kívül, más barátja.

                   Mi a logikus? Bizonyára Budapestre küldték, hiszen Pesten vannak a kiemelt ÁVH-s központok. Bizonyára nem vitték egyenesen az Andrássy út 60-ba, mert annyira nem lehet súlyos a vétség. Vácott csak a bizonyítottan makacs és nagy kaliberű antikommunistákat tartották, aztán kínozták, gyilkolták, és ismeretlen helyre temették őket. Miként Szegfű Gyulát, a híres történészünket.

                   Ki lehetett például az a férfi, akinek a földi maradványai a keceli rendőrőrs területén kerültek napfényre, amikor a vízvezeték árkát kiásták?

                   Egy a névtelenül elpusztítottak közül. De ez lehetett volna akár az apám is! Hiszen Kiskőrösön nyoma veszett, és az ÁVH nem ismert irgalmat.

                   

                                                             Aranyi doktor úr

 

                   Mint, ahogy Aranyi Sándor doktor úr a Két akasztófa árnyékában című memoárjában orvosként leírta, hogy a gyűlölet ölni is képes, ha szabadon eresztik. Mint a három keceli rejtélyes gyilkosság esetében: jegyző, két csendőr. A tettesek, valószínűleg, azonnal el is hagyták az országot, miután itt megtartották a hidegvérű gyilkosság főpróbáját. Irány a Közel-Kelet vagy az USA!

                   „Egy alkalommal, mikor éjszaka felvittek, egy körülbelül 150 cm magas, széles vállú nyomozó fogadott. Azonnal kijelentette: Nem ismerem az ügyet, és nem is vagyok rá kíváncsi, de mivel a családomat megsemmisítő táborban kiirtották, igyekszem bosszút állni minden rohadt goyon!

                    A falhoz állított, összerugdosott. Egy idő múlva háttal állított a falhoz, és szembe köpdösött, s nem engedte, hogy zsebkendővel letöröljem az arcomat. Reggelig kínozott.”

                   Ez az ember, orvosi szemmel, beteg volt, aki csak bosszúból vert. Ha már a profik elfáradtak, ennek a sérült embernek alkalmanként megengedték, hogy kijöjjön a saját cellájából, az üresen maradt lakásból, hogy levezesse immár betegessé vált gyűlöletét. Ma úgy mondanánk, bedolgozott az ÁVH-nak, minden ideológiai meggyőződés nélkül.

                  Csak egy a bökkenő: A családját nem a magyarok semmisítették meg, hanem a németek, miért nem odament verni. Ahhoz nem kell nyelvtudás, sem az ország kultúrájának ismerete. Vagy ment volna Romániába, ott lincseléssel, a különböző módokon legalább 800 ezer zsidót gyilkoltak halomra a hétköznapi emberek, ha embernek lehet őket nevezni. De ilyen Magyarországon nem történt!

                   Azután Aranyi Sándor doktor úrnak volt még személyes találkozása egy igen ismert személyiséggel is. No, és mit gondolnak, kivel? Elég széles körű a választék.

                   Tehát játsszunk, mint gyerekkorunkban! Bauer Miklóssal, a „körmössel”? Nem, nem! Bauer feleségével? Nem, nem! Pető Iván apukájával? Nem, nem! Komlós Jánossal, a nagy humoristánkkal? Nem, nem! Szabad a gazda, mert a türelmünk fogytán, bár a névsor még folytatható lenne.

                                                                     Berkesi András

 

                    Berkes Andrással, a népszerű íróval, akinek a műveit még a hetvenes években is falták az olvasók. Sőt, még filmet is gyártottak az egyik regényéből. Ez a találkozás pedig imígyen játszódott le:

                   „Felejthetetlen élmény volt számomra Berkesi András íróval, akkor ávós őrnaggyal való hasonló együttlétem. Persze a nevét csak később tudtam meg. Ő is megbízást kapott a szórakoztatásomra. Később, egymás között, csak Piszkos Frednek hívtuk.

                   Mikor felvittek, nekem rohant, néhányszor megrúgott, s azt ismételgette, hogy: Én magára pikkelek. Végül a cigarettáját az orromba nyomta, majd leültetett, és színes előadást tartott, hogy fog megkínozni. Megismertetett, mint mondta, a tizennégy ládika titkával. A körmeim alá gombostűket fog szurkálni, az egyik lábamat olyan ládikába zárja, melyben kiéhezett patkányok vannak, melyek csontig fogják rágni a lábamat. A másik lábam éhes hörcsögök lakomája lesz. Az egyik herémet kiéhezett vörös hangyák, a másikat darazsak közé zárja. Ilyen épületes és fantáziadús ládikát sorolt fel tizennégyet, majd kijelentette, hogy végül, hogy végül nemi szervemet mindenestül bezárja az asztalfiókba. Miután így pár órát kellemesen eltársalogtunk, egyszer rám kiáltott:

                   -Az Isten b….meg magát! Még mindig nem álmos?!

                   -Én, mint szülészorvos, megszoktam az éjszakázást, jól bírom,

                   -De én nem! – mondta ő. Éppen ezért most hunyni fogok egyet.

                   Erre lefeküdt az íróasztalra, betakarózott a köpenyével, s azt mondta:

                   -Szunyálni fogok, de maga csak beszéljen tovább! Hogy a hülye őr az ajtó előtt csak higgye azt, hogy tovább foglalkozom magával.

                   -Tőlem alhat, de én nem beszélek.

                   Erre káromkodott, és azt mondta:

                   -Akkor is alszom egyet!

                   Valóban néhány perc alatt elaludt, s vagy két óra múlva fölébredt. Akkor kiszólt az őrnek:

                   -Vigye vissza ezt a rohadt fasisztát!

                   Később rabtársaimmal, akikkel hasonlóképpen bánt, nevét akkor még nem tudva, Piszkos Frednek neveztük el.

                                                                           

                                                                             40.

                                                                     Iskolaévek

                   

                                                           A birtokívek megsemmisítése

 

                   De erről jutott eszembe az idős Szilvölgyi Miklós bácsi, aki, midőn érettségi után egy évig a munkatársa voltam, a hatvanas évek elején, a tanács egyik részlegénél, a földnyilvántartásnál, amikor éppen fölszámolták azt. Hiszen akkor folyt a földek hivatalos elrablása a parasztoktól. Mi ládaszámra dobtuk a szemétre a birtokíveket, amelyek borítóján szerepelt a birtokos neve, lakcíme, belül pedig a birtok helye, művelési ága, nagysága és értéke-aranykoronában. Ezek többsége még a két világháború között keletkezett vagy még korábban.

                   Ekkor tűnt el végérvényesen a régi paraszti világ, amikor a birtokíveket is a szemétre dobatták velünk. Mert hiába osztottak propaganda-földeket a nincsteleneknek a kommunisták, köztük Nagy Imre, 1945-ben, nem adtak hozzá kocsit, lovat, ekét, amivel azt meg is lehetett volna művelni.

                   Ez a Nagy Imre is igencsak féltette azt a „tyúkszaros” életét, ahogy faluhelyen mondani szokták. No, meg az egzintenciáját, ahogy a városi aszfalton mondották akkoriban. Még 1953-ban, amikor a moszkvai elvtársak, hogy a Magyarországon felgyűlt feszültséget csökkentsék, a hatalom aranyalmáját Imre bácsi kezébe adták, és abból a kézből el is fogadta.

                  Aztán tett is néhány bizonytalan hátraarcot, de közben nem győzte fenyegetni a társadalmat, hogy vigyázzatok, mert én sem kaptam más nevelést, mint a többi moszkvai. Az 1953-ban elmondott beszédének egy része ezért lett mézesmadzag, amelyet egyúttal a keserű üröm levében is megáztatott.

                 Hallgassunk bele!

                 Mézesmadzag-beismerés:

                 -A bírósági és kihágási eljárások nagy száma, a széles körben alkalmazott adminisztratív módszerek, a begyűjtés, az adóbehajtás, a kuláklista, a tagosítások terén elkövetett tömeges túlkapások és visszaélések, valamint egyéb zaklatások sértették a lakosság igazságérzetét, megrendítették a törvényességbe vetett hitét.

                 Te Jó Isten! Mennyi minden sértette már a magyar lakosság igazságérzetét közel kilenc éve! És Nagy Imre csak akkor merte kimondani, amikor néki ideiglenes hatalom adatott. Vétkesek közt cinkos, aki néma.

                 Üröm-a kommunista rituálé:

                 -Szent meggyőződésem, tisztelt Országgyűlés, hogy a Magyar Dolgozók Pártjának vezetésével és javaslatai alapján, összeforrva a néppel, az eddiginél sokkal biztosabban haladunk majd előre új gazdaságpolitikánk célkitűzéseinek megvalósításáért hazánk felvirágzásának, népünk jólétének útján, ragyogó jövendőnk, a szocializmus felé.

                 A „szent meggyőződés” kivételével ezt a sok komcsi szókapcsolat-közhelyet elmondta már legalább százszor Rákosi, majd elmondja a jövendőben Kádár Jancsi, azzal megspékelve, hogy még nyelvhelyességünk egyik alaptörvényét, az összeolvadást figyelmen kívül hagyja, pedig ötödikes tudnivaló, következetesen út-ján-nak mondja majd évtizedeken át. És nem volt mersze senkinek, hogy felvilágosítsa ezt a szegény hülyét. Testileg, szellemileg impotens, ember-szerű lényt.

                Mert: „Aki nem ellenünk, az mivelünk van.” Hány ember volt az a mi? De azért biztos, ami biztos: „Éljenek a munkásőrök és a hazánkban ideiglenesen tartózkodó szovjet csapatok!”

               Úristen! Milyen válogatott gazember és műveletlen yehuk ültek a jámbor, jászolhoz kötözött nyihahák nyakán több mint fél évszázadon át.

                Ami pedig a Magyar Dolgozók Pártját illeti, az nem volt más, mint egy népellenes összeesküvés, egy bűnszövetkezet, amelyet a magyar nép megnyuvasztására hoztak létre. Gyakorlatilag teljes moszkvai, nyugati és ÁVH-s támogatással. Nagy Imre alacsony fokú intelligenciája igen sokra taksálta a kommunista írók-újságírók szinte ösztönző támogatását. Még egy Lukács György is beszáll mellette! Csak igazam lehet! – gondolta szegény balek a lelke mélyén. De ő nem látott a Lukácsok, Vas-ok lelke mélyére, vagy nézett is, de semmit sem észlelt.

                Most olvastam, hogy Sztálin sokáig meditált, hogy ki legyen Magyarországon a helytartója, mert ezt a kopasz, impotens gnómot nem találta alkalmasnak. Moszkvában nem hitték el ugyanis, hogy ez a magyarságtól származásilag idegen, gnóm kinézésű ember képes lesz híveket toborozni a Kommunista Pártnak.

                    Mint ismeretes Sztálin ellene volt annak, hogy Rákosi legyen a magyarországi helytartó, csak amikor Nagy Imre és a spanyol polgárháborúban kitűnt Révész Géza szovjet ezredes apelláltak Rákosi érdekében, egyezett bele Sztálin Rákosi főtitkári kinevezésébe. Nagy Imre, már megint! Megjegyzem, hogy Moszkvában Péter Gábor és Rákosi még nem ismerte egymást, de Babits professzor ajánlotta az ÁVH élére a jó szervező készséggel rendelkező Péter Gábort.

               Az ő vezetésével lett aztán állam az államban ez a szervezet. Felépítésében tökéletes mása az SS-nek, a KGB-nek. Sőt, módszereiben felülmúlta a nagy példamutató szervezetek módszereit. Az egyik rab szerint még a szovjet elvtársak is sokallták a magyar kollegák eljárásait. A Baden b. Wien-i KGB főhadiszálláson a szovjet tisztek számtalan esetben azzal fenyegettek, hogy amennyiben nem vallok, akkor majd átadnak a magyar elvtársaknak, s azok még azt is kiszedik belőlem, hogy „anyám miért nem szült egy tucat gyereket.”

               Azok társultak be, akik féltették életüket vagy egzisztenciájukat, illetve, akik pozícióban reménykedtek, előnyös helyzetbe szerettek volna jutni a koncért való marakodásban. Ez a társadalom elenyésző része volt. De kezükben a fegyver, a börtön, a körömszaggató stb. És a társadalom félrevezetésére a korabeli kommunista újságírók, akik majd „forradalmasítják” a közhangulatot 1956-ra.

                                                                            

                                                               Petőfi Kör

 

                No, az a „párton belüli ellenzék” sem volt kutya, amelyik a Petőfi Kör vitaestjeit létrehozta. A vezetőjük Háy Gyula, a „nagy magyar drámaíró”, aki a második orosz támadás reggelén kiáltvánnyal fordult a világ értelmiségéhez. Ezek a magyar értelmiségnek nem voltak sem a színe, sem a java, csak Rákosi-Gerő-Révai mocsarában pancsoló pártkatonák. Figyeljék meg, milyen stílusban ír saját brancsának néhány tagjáról, nyugati páholyában, Tardos Tibor:

                  Háy: Minket most azzal vádolnak, hogy előidéztük a harcokat. Mikor láttam, hogy Gerő nem hajlandó a felvonulók élére állni, s azok mégis elindulnak tüntetni, azt mondtam neki:

                 - Gerő elvtárs, akkor csak egyet ígérjen meg: hogy akármi lesz, nem lövet tűntetőkre.

                  Erre Gerő azt válaszolta:

                  -Ebben aztán biztosak lehetnek.

                  S kezet adott rá.

                 Nagy színi jelenet volt Illés Béla bátyó törvényszék előtti szereplése!

                 Felvidéki borkereskedő-ivadék, majd moszkvai Kaganovics-védenc, majd – már nem fiatalon – önkéntes tisztje a szovjet hadseregnek, egyenruhában vonult be Budapestre – ez a jó kedélyű író és újságíró meglepetést tartogat a számunkra. A világ leggyávább emberének számított: amikor valami fordulatot szimatolt a politikai életben, Illés Béla torokbajt kapott, s bevonult egy szanatóriumba.

                 Ez a századvégien raccsoló kávéházi és kremli világfi most megtáltosodik, nem kapta kér kézre a torkát, ahogy szokta, a mintha nem suhogna száz henteskés a terem közepén, nyugodtan előadja, hogy:

                  -Háy Gyula a világ legtisztességesebb embere volt mindig, és az is maradt!

                 Vida, a vérbíró tátog egy kissé. Tudja, hogy Illés ezekben a napokban tért haza moszkvai látogatóútjáról. Kivel tárgyalhatott ott, hogy ilyen karakánul ki merészel állni az áruló Háy Gyula mellett, aki november 4-én segélykiáltást „ordított” szét a világ négy tájára a rádióban:

                  -Jön az orosz, segítség!

                 Vida:

                  -Ön, kérem, mire alapítja a másodrendű vádlottról formált jó véleményét?

                  Illés:

                  -Önfeláldozó munkájára a moszkvai rádiónál. Gerinces kiállása a nemzetközi munkásosztályért. Kéhem, Háy Gyula a legnagyobb élő kommunista színműíró. Kéhem, a Szovjetunióban is annak tekintik.

                  Kis csend. Azért nem mindegy, amit ez az ember mond. Ez a kövérkés magyar-zsidó írófigura megélte Kun Béla feltrancsírozását a moszkvai pincékben, Isaac Babel kínhalálát, a kétharmad orosz vezetőség szalámivá feldolgozását, ismeri jól az orosz felső tisztikar cinizmusát és romlott vérszomját, tudja, hogy aki a nagyvilágba segítségért „dudál” a rádión, amikor visszaözönlik Pestre a szovjet hadsereg, arra halál vár.

                  Ebben a történetben nemcsak Illés Béla szerepe a rendkívüli: az Aragoné is az. A lusta gyávákhoz tartozott, legalábbis Simone Signoret szerint.

 

                                                                             

                                                       A magyar hivatalnokok

                                                                                        

                   Nem akarom azt az embertípust bántani, akit a régi oroszok csinovnyiknak hívtak a magyarok meg hivatalnoknak vagy aktakukacnak. Egy évet közöttük töltöttem én is.       Különleges emberfajta, aki tíz év múlva aranyeres lesz, húsz év múlva már komoly gyomorbántalmai vannak, és többnyire meg is műtik. Azután már az idegeivel is baj lesz, mert minden idegesíti, ami az Életre emlékezteti.

 

                                                                             

                                                       Az „arany háromszög”

 

                  A szovjet minta megkövetelte a szövetkezés erőszakos, nagyüzemi módját. Most, amikor még az 1956–os forradalom megtorlása folyt, a félelem légkörében gyorsan végrehajtották az államosítást.

                 Az már más kérdés, hogy a keceli kulákok el tudták intézni, hogy nálunk csak szakszöveteket hozzanak létre, amelyek aztán a tolvajlás, a borhasítás és közösség minden típusú meglopásának a fészkei lettek. A kecske is jól lakjon, a káposzta is megmaradjon.

                 Jellemző, hogy először legalább nyolcat, ugyanannyi vezérkarral, majd egy közöst, majdnem minden korábbi funkcionárius átvételével. Hogy sikerült elintézni? A járási MSZMP-titkár, Simó Tibor, és a megyei MSZMP-góré, dr. Molnár Frigyes befolyásos minisztériumi közreműködésével.

                                                                         

                                                         Szilvölgyi Miklós bácsi

 

                    Miklós bácsi mesélt nekem, amikor egy rövid ideig munkatársa voltam, elborzasztó dolgokat az éhes patkányok alkalmazásáról, mint a kínzás egyik formájáról. Csak nekem, és négyszemközt! Azt mondta, hogy a rabokat lyukas ládára ültették csupasz fenékkel, és azok a férgek halálra is marhatták az illetőt a végbélen keresztül.

                    Ő csak azért ült a börtönükben, mert az előző rendszerben tisztviselő volt, de azt már nem tudom, hogy milyen szinten. Abból, hogy végül is életben hagyták, és „csak” kegyetlenül megkínozták, arra tudok következtetni, hogy legfeljebb vármegyei szintű tisztviselő volt 1945 előtt. Tehát nem mese volt ez, tisztelt utókor! Állatok voltak ezek, nem emberek! Talán csak patkányok.

                   De mi tette őket azzá? Agyukra ment a „mozgalom” vagy a gyűlölet!

                                                                        

                                                           A mozgalom hatása

 

                   Dr. Aranyi Sándor, aki igen szimpatikus ember lehetett éltében, egyetlen esettel hűségesen bemutatja ennek egyik kirívó tünetét:

                   „Az emberek szélsőséges befolyásoltságának jellemzésére megemlítem egy ÁVÓ- s nő esetét, aki szülés közben jajgatva azt kiáltotta, hogy: Sztálin, segíts! Nekem pedig azt mondta legnagyobb érzelmi kitörésekor: „Úgy bízik bennem, mint Rákosi elvtársban.”

                   Amit pedig az ÁVH jellemzésére leír, elfogulatlan, hiszen maga is áldozat volt:

                   „Azt is el kell mondanom, hogy az államvédelmi hatóság pincéiben és a börtönökben elszenvedett kínzásokat és azokat a módszereket, melyekkel a politikai foglyokat emberi méltóságuktól teljesen megfosztani igyekeztek, túlélni csak úgy lehetett, hogy kínzóimat első perctől fogva nem tekintettem embertársaimnak, hanem minden emberi vonást levetett, vadállatnál is alacsonyabb rendű lénynek, amely éppen ezért megmarhat, megsebesíthet, kínozhat, de emberi méltóságomat el nem veheti.

                   Mint ahogy nem sérthet meg önérzetemben egy veszett kutya sem, ha megmar. Ezt sugalltam magamnak minden válságos pillanatban, s ezt próbáltam átadni letört és segítséget megérdemlő rabtársaimnak is. Általában sikerült is lelki egyensúlyukat megtartani. Akinek nem volt lelki ereje, az elpusztult.

                   A főszereplőknek, akik életüket vesztették, a rehabilitálásuk már csak díszsírhelyet és azt eredményezett, esetleg utcát neveztek el róluk. Úgy érzem, hogy ha módjukban lett volna, élénken tiltakoztak volna ez ellen.

                   Ennek a folyamatnak keletről és nyugatról egyaránt tudatos túllendítése azután az 1956-os októberi eseményekhez vezetett!

                   Mi, túlélők pedig levonva a megfelelő tanulságokat, igyekeztünk többnyire szerény keretek között berendezni életünket, és ki-ki a maga területén jó munkával segíteni félrevezetett és a saját kárán is csak néha tanuló népünket még akkor is, ha az nem talált megfelelő megértésre. Különösen vidéken, a vezető helyeket betöltő személyek tudatlansága és nem egyszer rosszindulata miatt.

                   Kinyilvánítom azt a meggyőződésemet is, hogy az embereknek a Rákosi korszakban s később is, a nehéz körülmények között tanúsított viselkedése nem szolgálhat alapul a magyar nép egyetemes elítéléséhez, egyrészt azért, mert az emberek kíméletlen erőszak és terror alatt éltek, másrészt más népek történelmének tanulmányozása rávezetett – mint már másutt is említettem -, hogy hasonló körülmények között más nemzetek fiai is, hasonló módon cselekedtek.

                   Nem a nemzeti alacsonyabb rendűség játszik tehát ebben szerepet, mint elkeseredésemben néha felmerült bennem, hanem csupán általános emberi gyengeség. Hasonló hatások hasonló viselkedést váltanak ki.”

                     

                                                                 Gerő beszéde

 

A rádió bemondta, hogy Gerő beszéde következik. Csend támadt az irodámban. Meghallottuk Gerő recsegő hangját:

                   -Kedves elvtársak, kedves barátaim, Magyarország dolgozó népe! Szilárd és megváltoztathatatlan szándékunk, hogy fejlesztjük és elmélyítjük országunkban a népi demokráciát.

                   Gerő hangja hirtelen élessé vált:

                   -A nép ellenségeinek ma az a célja, hogy felszámolják a munkásosztály hatalmát, és pártunkat elválasszák a Szovjetunió dicsőséges kommunista pártjától. Elítéljük mindazokat, akik visszaéltek az országunkban biztosított demokratikus szabadságjogokkal és ezek leple alatt nacionalista tüntetést szerveznek.

                   Az arcok elsötétültek:

                   -Ez egy őrült! Nem tudja, mit beszél! Fogalma sincs, mi történik az utcákon.

                   És ez igaz is volt. Az volt az érzésünk, hogy olyan ember hangját halljuk, aki elefántcsonttoronyba zárkózott, és a marxizmus klasszikus műveit tanulmányozza. A tolmács folyamatosan fordított. „Petőfi”, a szovjet összekötő, szó nélkül hallgatta, miközben fejét két kezébe hajtotta. A nagyobb figyelem vagy a felgyülemlő gondok miatt?

                    A beszéd végén hozzám fordult:

                    - Mit gondol a beszédről, tovaris Kopácsi?

                    - A legrosszabbat, ezredes elvtárs. Ostoba és gyűlölködő, hiányzik belőle minden taktikai érzék. Reméljük, nem lesz olaj a tűzre.

                    Szinte minden telefon egyszerre kezdett csengeni. Minisztériumi elvtársak, barátok, a honvédség magas rangú tisztjei hívtak, és valamennyien mélységes csalódásuknak és félelmüknek adtak hangot.

                    A rádióbemondó a Gerő-beszéd után közli, mintha gúnyolódni akarna velünk:

                    -Kedves hallgatóink, tánczene következik.

                    Az egyik helyettesem a pártközpontban hallgatta végig Gerő beszédét az ÁVH több főtisztjének társaságában, akik az épület biztosítására érkeztek. A beszéd rémületet keltett közöttük is, akik pedig hozzászoktak ahhoz, hogy a néppel kemény kézzel bánjanak.

                     Az egyik főtiszt pisztolyt ragadott, és azt mondta, megkeresi Gerőt, és egyszerűen lepuffantja. A többiek lefogták, visszatartották. Erre eldobta fegyverét, rálépett, és hisztérikusan kiabálta:

                     -Emiatt a rohadt Gerő miatt mindnyájan meg fogunk dögleni!

                     A K-telefon szólalt meg az asztalomon. Barátom, F. vezérőrnagy volt, a hadsereg főhadiszállásáról:

                    - Sándor bajban vagyunk.

                    - Tudok róla. Katonáid fegyvereket osztogatnak a körúton

                    - Ez csak az egyik baj! Hallgasd a folytatást! A rádió épületeiből az ÁVH riasztólövéseket adott a tömegre. Több halott és sebesült maradt az utcán. És ez még nem minden. A másik baj talán nagyobb.

                   - Mondd a rosszabbat!

                   - A legjobb egységeink lelépnek. Az ÁVH ki akarja provokálni a fegyveres felkelést.

                                                                                                           Kopácsi Sándor

                                                                          

                                                          Gyönyörű őszi idő

 

 

                     Gyönyörű késő őszi idő volt október huszadika környékén. A nappalok a naptól melegek, az éjszakák olyan langyosak, hogy eperfákon hullni készülő levelek azon töprengtek, hulljanak-e, vagy így sárgán, szégyenkezve várják meg a tavaszt.

                   Az ország politikai lázmérője is hőemelkedést mutatott, és az emberek többsége nadrágban és egyetlen tiszta ingben várta a Pestről érkező híreket.

                    A kezdeményezés Szegedről indult el még 16-án, és a Tisza parti város egyetemének küldöttei 22-én a pesti egyetemeken, a helyiekkel egyetértve, úgy döntenek, hogy 23-án a diákok felvonulnak. Rövid demonstrációt terveztek: Indulás fél háromkor, koszorúzás fél négykor, elvonulás 4 órakor. Másfél órás az egész és békés.

                    Bár a műszaki egyetemen Szilágyi József, aki már nem diák, élesen szovjet – és kormányellenesen szónokolt. Vigyázz, Szilágyi, vigyázz, mert hiába voltál 1945-ben kommunista rendőrparancsnok, soron kívül kitekerik a nyakad!

                   Ma, október 23-án, engedélyt kérnek, hogy az utakon végigvonulva, több szabadságot követeljenek a magyar börtönbe zárt foglyoknak, minden polgártársuknak. Megengedik-e a tűntetést a pártvezető, a belügyminiszter, ha éppen hazaérkeznek a jugoszláviai kirándulásukról, eszmecseréjükről?

                   Gerő Ernő, aki a „a barcelóniai hóhér” kitűntető címet viseli, azt mondja Háy Gyulának, az ideges és kíváncsi, ízig-vérig kommunista újságírónak, hogy nem lövet. Piros László, ez a beszélő nevű hentes-tanonc, aki most belügyminiszter, először nem engedélyezi, majd jóváhagyja.

                    Egészen különleges dolog, hogy az ország ki mer menni az utcára, hogy végre szabadon kimondhassa, amit a vezetőkről és az oroszokról gondol. Valami hatalmas ok lehet a mögött, hogy úgy viselkednek a magyar górék, mint az a kocsis, aki a gyeplőt a lovak közé dobja, és hagyja, hogy azok maguk esze szerint húzzák tovább a szekeret.

                   Vagy tíz napig üdültek Jugoszláviában, és közben elvtársi, szívélyes baráti, meghitt eszmecseréket folytattak a délszláv elvtársakkal, közöttük a világtörténelem egyik kimagasló alakjával, Tito marsallal. Akinek a beleegyező bólintása után legalább 50 ezer magyart lőttek tömegsírokba a partizánok tizenkét évvel korábban.

                  Tíz napos kikacsolódás, amikor jól tudják, hogy a kommunista újságok és újságírók, no, meg a Szabad Európa, a BBC és az Amerika Hangja. már eléggé felhergelték ezt az egyébként jámbor, kezes magyar népet.

                  -Szabadsághúst szagoltattak a kiéhezett magyar kutyákkal – mondta volna Benes és Masaryk, ha megéri.

                  És Magyarországon nemcsak sárga őszi levelek hullanak, hanem fehér röpcédulák. Maga a Szabad Nép, Párt lapja, ilyen vezércikk címmel örvendezteti meg olvasóit: Új, tavaszi sereg-szemle. Robogj föl, Láznak ifjú serege! – írta egykor Ady Endre.

                   Aztán 23-án reggel befut a belgrádi expressz. Természetesen különvonat, utas-listájának élén azzal a megnyerő, szimpatikus, nyájas, derűs emberrel, aki nem más Gerő Ernő, a Magyar Dolgozó Pártjának, és egyetlen pártjának, első titkára. Az ő vezetésével fut be a küldöttség és a szerelvény Keleti pályaudvarra. Mindkét ország számára gyümölcsöző tárgyalásokat folytattak tíz napon át. Most egy kissé fáradtak a monoton zakatolástól, álmosak a koránkeléstől, és talán ingerültek is a hosszú utazástól. Hiszen Nándorfehérvár olyan messze van. Több, mint négyszáz évnyire.

 

                                                              A túllendítés 1.

                    Aranyi doktor úr az 1956-os folyamatnak a „túllendítéséről” írt. Íme egy tanúvallomás arról, hogy Szilágyi József, a Nagy Imre-per legtisztább alakja, aki belelátott a kártyákba, miként vélekedett a felelősségről:

                    -S kik a főbűnösök abban, hogy teljesen meggátolták a kormány fejét a belső rend helyreállításával való foglalkozásban, azok vádolják most leghangosabban, amiért semmit sem tett a huligánok ellen, elmulasztotta a szükséges rendszabályokat! No de a kormány nemcsak Nagy Imréből állt, más tagjai is voltak; mit tettek azok?

                   Mit tett például Münnich Ferenc, akinek első sorban lett volna kötelessége, hogy éjt nappallá téve dolgozzék a rend helyreállításán? Fontosabb tervekkel, javaslatokkal, indítványokkal mentek hozzá egyre-másra, de a felelet mindig csak egy volt:

                   -Jó, jó, majd visszatérünk rá, most nem érek rá vele foglalkozni!

                   Az embereket kétségbeesésbe sodorta ez a magatartás, és már egyszerűen szabotázsról kezdtek beszélni. Mikor nyomnyomatékosan kértem, hogy az erre vonatkozó tanúvallomásokat a nyomozó hatóság vegye fel, követelésemet elutasították, mondván, hogy ez nem tartozik az én ügyemhez! Rendcsinálás helyett Münnich egészen mással foglalkozott. Ideológiailag győzködte Kádárt, és végül rávette a szökésre.

                    Ugyancsak belügyi főtisztviselők vallották: Kádár és Münnich szökésük előtt éjszakákat beszélgettek át együtt a Belügyminisztériumban. Mi világlik ki ebből? Számomra kétségbevonhatatlanul az, hogy az ellenforradalmi huliganizmus, a fasiszták és bűnözők egyre arcátlanabb fellépése nem is jött olyan rosszul azoknak, akik most olyan nagy vádat kerekítenek belőle miellenünk! Tudták a rákosisták, hogy miért Münnichre kell bízni a Belügyminisztérium vezetését!

                  E szerint Szilágyi úgy véli, Münnich Ferenc belügyminiszterként szovjet utasításra hanyagolta el feladatát, sőt, gerjesztett káoszt, netán provokációk kiagyalásával és végrehajtásától sem riadva vissza – azzal a céllal, hogy jogalapot adjon Moszkvának a fegyveres beavatkozásra, melynek kérésére Kádár Jánost vette rá. Mindez eleddig nem bizonyítható, ám értékes támpontként szolgálhat abban a kutatásban, amelynek célja Münnich Ferenc és munkatársai akkori tevékenységének hiteles vizsgálata.

                    Szigorúan meg kellene vizsgálni Galó István határvédelmi ÁVH-s őrnagy és öt társának az ügyét, akik hat harckocsival részt vettek a Pártház ostromában. Kinek az utasítására tették? Az bizonyos, hogy nem a saját szakállukra!

                                                                             Kiszely Gábor: Állambiztonság

                                                                                                  1956 – 1990

                                                                    

                                                                  Túllendítés 2.

 

                  Október 25 - én az ablakunkból jól láttuk, hogy három szovjet Joszif Sztálin páncélos halad a tömeg élén. A tankokon magyar zászlók voltak!

                   A tömeg a Kossuth-nótát, majd a Himnuszt énekelte. Ezt követően ütemesen kiáltozták:

                   -Éljen a Szovjet Hadsereg!”

                   Petőfi és Magyar, a szovjet megfigyelők, éppoly lélegzetvisszafojtva figyelték az eseményeket, és azt hiszem, ugyanolyan megkönnyebbülést éreztek, mint mi. Petőfi felém fordult:

                 -A lakosság nem mutatkozik ellenségesnek a szovjet katonákkal szemben.

                 Aztán visszament az irodájába, hogy jelentést tegyen a főnökeinek.

                 Én úgy néztem a képet, mint egy film főjelenetét, mint egy álombeli képsort, ahol két nép egymásra talál Marx egy klasszikus idézete felett.

                 „Nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom.”

                A tankokra húsz-harminc fiatal kapaszkodott fel, s azok a tömegtől kísérve vonultak a Parlament elé.

                 Fél órával később a szociális osztály vezetője, egy rendőr-századosnő rémült hangon mondta:

-          Kopácsi elvtárs! A tömeg azt kiáltja: Vesszen Gerő! Ebből nagy baj lesz!

-          Ugyan, Júlia, a tömeg fegyvertelen. Fél órája láttam az ablakunk alatt őket. Sok nő és gyerek van köztük. Ez békés tűntetés.

-          Igen, de az épületünk tetején tüzelőállásban lévő hadnagynak nem ez a véleménye. Nemrég jött le a tetőről a kulcsokkal. Amikor meglátta a tömeget, magából kikelve rohant vissza, és azt kiáltozta:

-          ”Majd megmutatjuk nekik, hogy ez nem mehet így tovább! Erre parancsunk van!”

                 Tájékoztattam a tisztjeimet a helyzetről. Egyöntetű volt a vélemény, hogy az ÁVH nem lőhet fegyvertelen emberekre, akiket ráadásul szovjet páncélosok kísérnek. De a biztonság kedvéért felhívtam a Belügyminisztériumot, hogy őket is tájékoztassam a helyzetről. Szórakozottan hallgattak:

-          Igen. Tudunk róla, hogy a tömeg fegyvertelen.

Három perccel később Júlia kétségbeesetten hívott:

-          Kopácsi elvtárs! Tüzet nyitottak a tömegre!

-          Lehetetlen!

                 De most már én is hallottam a telefonkagylóban a fegyverek ropogását. Júlia zokogni kezdett:

                   - Kopácsi elvtárs! Ez nem lehet igaz! Az ÁVÓ-sok minden tetőről lőnek a tömegre. És most, képzelje, a szovjet tankok az ÁVÓ-sokat lövik. Védik a tömeget.

Mi is hallottuk a tompa dörejeket.

                   - Ezredes elvtárs! Ez szörnyű, elképesztő. Az emberek kiáltoznak, és úgy hullanak, mint a legyek. Százával. Asszonyok, gyerekek. Hallja a sebesültek sikolyait? Ez iszonyatos! Elviselhetetlen.

                  A mészárlásnak csak a szovjet tankok közbelépése vetett véget. Mintegy húsz tank vette körül a Parlamentet. Szerencsére a vezetőjük megsokallta, hogy a tankjain kopognak a tetőről leadott sorozatok. A gépfegyverek tüzét a tetőre irányította. Közben óriási nehézségek árán sikerült összeköttetést kapnom Nagy Imrével. Nagyon rosszkedvű és ideges volt.

-          Mit akar, Kopácsi?

-          Mészárlás folyik a Parlament előtt. A tömeg Gerő lemondását követeli.

                  -   A szovjet politbüró tagjai éppen most mentek el. Gerőt leváltották, Kádár lett az első titkár. Én vagyok a miniszterelnök. Mit akar még a tömeg?

                   - Nagy elvtárs! Talán nem tudja, mi történt az előbbi percekben. Önt talán nem informálták arról, hogy az ÁVH-sok fegyvertelen embereket mészárolnak a Parlament előtt. Talán háromszáz halott is van. Az új kormány máris mártírok vérével mocskolja be a kezét. Nem találok szavakat, arra, hogy…

                 És ebben a pillanatban Nagy Imre megértette, mi történt. Megváltozott hangon csak annyit mondott:

-          Azonnal megteszem a szükséges lépéseket. Ez szörnyű. Szégyenletes.

                  A belügyminisztert rögtön leváltották. Ez azonban már mit sem változtatott a szerencsétlen áldozatok sorsán. Én is küldtem segítséget a sebesültek elszállítására. Az orvostanhallgatók két hatalmas teherautóval siettek a mentők segítségére. Az elsőt megtöltötték a hullák, a másodikat a súlyos sebesültek. Fiatalok, asszonyok, gyerekek. Néhány perccel később láttuk, amint nagy sebesen süvítenek el az épület előtt, itt-ott vérnyomot hagyva az utca kövezetén.

                                                                                                           Kopácsi Sándor

                                                              Szinkronban

       

                     1956. október 25. 15 óra 30 perc, Kossuth Rádió

                     Magyarország dolgozó népe!

                     Mindazokkal szemben, akik nem népi demokratikus rendünk szándékával fogtak fegyvert, s a harcot haladéktalanul beszűntetik, fegyvereiket beszolgáltatják, nem alkalmazzuk a statáriális eljárást.

                     Ugyanakkor a törvény teljes szigorát fogjuk alkalmazni azok ellen, akik továbbra is fegyverrel támadnak, felbujtanak és fosztogatnak. Különös gonddal óvom dolgozó népünket a felelőtlen zavarkeltőktől, rémhírterjesztőktől, akiknek káros munkája a béke és a nyugalom helyreállításának egyik legfőbb akadálya.

                     Mélységes fájdalommal tölt el e tragikus napok során áldozatul esett ártatlan dolgozó emberek minden csepp kiontott/kiöntött?/ vére. Legyen vége a tragikus harcnak és a hiábavaló vérontásnak! Magyarok! Barátaim! Elvtársaim! Induljunk meg hát a párt vezetésével a népünk jobb, szebb, szocialista jövőjét építő, békés alkotómunka útján!

                                                   / Részletek Nagy Imre ekkor lejátszott beszédéből. /

 

                                                   November hideg hajnalán

 

                   Figyelem! Figyelem! Figyelem!

                   Kedves hallgatóink! A Magyar Írók Szövetségének felhívását hallják:

                   Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetséghez, akadémiájához, tudományos egyesületéhez, a szellemi élt vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!

                                                                                           1956. november 4. 7 óra 57 perc

                                                                 Rákosi Mátyás

 

                   Erről a Rákosi nevű yehuról kellene néhány mondatot írni, ami élet és halál ura volt ebben az országban. Akit bíróság elé állítottak az 1919-es bűneiért, és olyan nagyságok vállaltak vele szolidaritást, mint Einstein, Thomas Mann. Tudták ezek egyáltalán, hogy ki mellett állnak ki? Vagy teljesen mindegy volt, csak fajtiszta legyen.

                   Erről jut eszembe a francia katonatiszt, a zsidó Dreyfus ügye. Zoláról, az íróról már csak annyit illik tudni napjainkban, hogy perújrafelvételt követelt, anno… Dreyfusról meg azt, hogy nem akarta a tiltakozó ívet aláírni, amikor Sacco meg Vanzetti halálos ítélete ellen az USA-ban kellett volna fellépni. Mondván: Már unja az ilyen gesztusokat!

                   Ezek is rászolgáltak a halálos ítéletre bizonyosan, hiszen anarchisták voltak, de nem mindegy, hogy milyen fajúak. Ha már nemzetközivé lett a tiltakozás, akkor a bűnös bizonyosan yehuk brancsából valók voltak. Bezzeg nem volt nemzetközi tiltakozás, amikor Nagy Imrét törvénytelenül kinyírták.

                  Mi nem győztünk rehabilitálni! Egész huszadik századi történelmünk a rehabilitálások története. Bajcsy-Zsilinszky Endre, Nagy Imre stb. De ha ez így van, akkor itt tatárjárások sorozata játszódott le néhány évtized alatt. Erről jut eszembe a feltáráskor talált kemence: Benne az anya és két gyereke csontvázával, talán a tatárjárás vagy török pusztítás idejéből.

                   Az emberek javát elpusztították vagy száműzték, életben csak a gerinctelenek és a kaméleonok maradhattak. Ezeknek a gyerekei lennénk mi, a gyerekeink, és a meg sem születő unokáink. Talán ezért nem is születnek meg, mert egyre gyengébb minőség jönne a világra? A világ pedig nem kér belőlünk?

                                                                 A Csillagban

                   Lenin elvtárs azt mondta:

                    -A kommunista egyeteme a börtön.

                    Rákosi Magyarországon 16 évig járt egyetemre, de nem látszott meg rajta. Illetve, igen gyenge oktatás folyt a börtön karon. A tizenhat év alatt a világirodalom javát elolvashatta volna – eredetiben. De ő csak makacsul ragaszkodott Marx, Engels, Lenin és Sztálin irodalmi munkásságához – igaz, hogy nem magyar fordításban.

                                                                          

                                                         Öngyilkosok kora                  

                               

                   Ha egy Latinovitsot a halálba kergettek, melyik kortársa mondhatja el magáról, hogy jobb színész voltam nála. Ha egy Huszárik Zoltánt mellőztek, ki mondhatja el magáról, hogy nagyobb rendező voltam.

                                                                          +

 

                   Esetleg Bjelkin elvtársról szólhatnánk, aki gubernátora, Sztálin helytartója volt az egész Szovjetunió-megszállta térségnek. Sztálin halálakor ő is meghalt. Aki ugyanolyan simán a pokolba zuhant, mint a magyaros nevű Rákosi. Rongy „emberek” voltak, akikkel kiontatták a vért, aztán velük fel is törölték a vérfoltos börtöncellákat.

 

                                                                          +

 

                   Tehát valahol a Marx tér környékén kellett volna érdeklődniük. A rendszerváltás a Marxot, Marsra változtatta. Tehát ma már Mars teret keressenek, és akkor gondolkozzanak el azon, vajon mi indíthatta, ösztönözhette, befolyásolhatta a szocialista önkormányzatot, hogy engedve a változó idők változó ízléstelenségeinek a Marx-ból Marsra váltottak. Talán azt gondolták, hogy két „csillag”, egy börtön meg egy hamis csillag, hiszen csak bolygó, jól megfér egymással?

                                                                    SZDSZ

 

                   Akik pedig segítettek, hogy magyar rendszerváltás elsikkadjon, azokról nem a teljesség igényével, itt van egy titkosszolgálati jelentés:

                   Szabad Demokraták Szövetsége

                   1988. november 13-án a Szabad Kezdeményezések Hálózatának első kongresszusán alakult meg. Vezetőségük a szűkebb körű ügyvivő testület és a 35 fős Tanács.

                   Ügyvivők: Göncz Árpád író, Iványi László lelkész, Kőszeg Ferenc tanár, Magyar Bálint szociológus, Mécs Imre elektromérnök, Solt Ottilia szociológus, Szabó Miklós történész, Szent-Iványi István ontológus, Vass István esztergályos.

                   A Tanács tagjai között van: Bauer Tamás közgazdász, Demszky Gábor szerkesztő, Eörsi István író, Gadó György szerkesztő, Kis János filozófus, Konrád György író, Rajk László építész, Tamás Gáspár Miklós filozófus, Vargha János biológus, Vásárhelyi Miklós sajtótörténész. Figyelemre méltó, hogy a Tanácsban FIDESZ-vezetők nem szerepelnek.

                   Az SZDSZ „demokratikus ellenzék” legfontosabb szereplőinek és a hozzájuk kötődőknek a tömörülése.

                   Ez a szövetség gyenge alapon áll, csak néhány hangadó személyes varázsa és az újdonság íze hozta világra. Figyelemre méltó, hogy a vitavezetők: Petsnigg Mária Zita, Győrffy Miklós és a résztvevők is jó nevű szakemberek.

                   Ezt a nemzetellenes összeesküvést pumpálta fel a nemzetközi tőke az MDF nagy ellenfelévé, majd tette MSZP kis szövetségesévé. Ami összetartozik, az össze is forr!

                   Ebben az állambiztonsági dossziéban a következőt olvashatjuk:

                   „Ismeretlen személy arról informálta, dr. Lukács Tamást a Kereszténydemokrata Néppárt elnökségi tagját Egerben, hogy az SZDSZ népszavazási propagandáját valójában nem a Hungária Biztosító, hanem a biztosítót közbeiktatva a „Zsidó Világszövetség”. Dr. Lukácsék tisztázni akarják egy Szegeden bejegyzett Bánkuti Géza személy irányítása alatt álló amerikai - francia- svéd- magyar közös vállalat SZDSZ népszavazási hadjáratban játszott szerepét, mivel az amerikai magyaroktól származó információjuk szerint a közös vállalaton keresztül kapta meg az SZDSZ a Zsidó Világszövetségtől a kiadások fedezésére szánt 30 millió forintot. A KDNP vezetése úgy véli, hogy ez a páttörvény kijátszása.”

                                                               Kiszely Gábor: Állambiztonság 1956 - 1990

                                                                          

                                                                1945. november 4.

 

                     Erről jutott eszembe, hogy 1945. november 4-ei nemzetgyűlési választásokon a Független Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett, és természetese olyan pozíciókat, mint a belügyminisztérium igyekezett megszerezni. Ekkor a kommunisták Vorosilov marsallhoz folyamodtak támogatásért. Ez magához rendelte Dálnoki Miklós Bélát, a magyar kormányfőt, akinek egy tekintélyes listát nyújtott át a fegyverszüneti szerződésben vállalt élelmiszerek szállításáról Az nem tudta megígérni a gyors teljesítést, hiszen egy betevő falat sem maradt volna az ország lakosai számára, ha azt rögtön elő kellett volna teremteni. Vorosilov ekkor nagylelkűen azt mondta, hogy a Szovjetunió csak olyan magyar kormányban bízhat meg, amelynek a belügyminisztere kommunista. Ezzel a döntéssel aztán ki is törték a magyar demokrácia nyakát.

                    Az ideiglenes miniszterelnök még a magyar közvéleményt sem tájékoztathatta a fenyegetésről. Amikor átadta a miniszterelnöki bársonyszéket, rögtön vissza is vonult a politikától, mert a nyúzóktól féltette a becses irháját.

 

                                                                Tom Lantos

 

                   A Vorosilov-féle beavatkozásról jut eszembe az 1990-es nyugati beavatkozás. Miután a magyar nép többsége nem az SZDSZ mellett tette le a garast, tüstént megjelent a műholdas „varázsszőnyegen” Tom Lantos, aki sürgette, hogy az MDF lépjen nagy koalícióra az SZDSZ-szel. Jeszenszky Géza ezt visszautasította, mondván: „Az illető párt igen erkölcstelen kampányt folytatott ellenünk.”

                    Mit ad Isten? Az MDF mégis kénytelen volt beleegyezni abba, hogy az ellenzék embere legyen a köztársasági elnök. Az ok itt is hasonló. Megfenyegették Antall Józsefet, ezért a volt sofőrjét és egykori kisgazda politikust, Göncz Árpádot, elfogadta köztársasági elnöknek. A Belügyminisztériumot, azaz, most már a huszadik század végén jártunk, a médiát kénytelenek voltak a Göncz Árpád kényére-kedvére bízni, aki aztán el is érte, hogy a kormányzó MDF szétverése szabaddá vált. Még egy taxisblokádot is kiprovokáltak. Demokráciáról még napjainkban sincs szó!/ 2009. december 18./

                    Húsz évvel a rendszerváltás után a média döntő része még mindig a kezükben van. Dr. Antall Józsefet is hasonló hallgatásra kényszerítették, csak ő folytatta egyre magányosabb harcát, és ebbe bele is halt.

                    Az elmúlásban megelőzte őt az MDF legtisztább és legintelligensebb fiatal politikusa: Csengey Dénes. És hány tehetetlen, de politizáló magyar embert tettek tönkre idegileg, esetleg egzisztenciálisan is a liberálisok?

 

                                                                          +

 

                    Egy nem szocialista, és főleg nem, egy mai „liberálisnak” nevezett, a magyart gyűlölő, hanem egy konzervatív ember szemében, bár esküszöm, hogy szó valódi értelmében minden időben inkább szocialista voltam, mint maga Kádár Jani bátyám, tehát, mint konzervatív, úgy kapcsolom össze, hogy MARS, MARX! Ha az MSZP-hez közeli vagy a liberális értelmezést óhajtanám megfogalmazni, akkor: MARX? MARS! Mert mi már igön mögszerettük a Tőkét.

                                                            Farkasfalvi András

 

                  Apám egyetlen barátsága a Don-kanyart megjárt András nagybátyám korai haláláig tartott. Mert, aki hajdan az utca réme volt, igen keményfájú gyerek, és úgy állta nagyanyám söprűnyelének csapásait, mint egy ókeresztény mártír a szenvedést, annak elég volt egy csapodár asszony feleségül. Amit a háború nem tett meg vele, az a némber rövidesen a sírba vitte.

                    Mint férfinak az önérzetét sárba taposta, véleményét nem vette semmibe, és bár született egy közös lányuk, ez számára nem jelentett semmilyen akadályt, hogy a feslett életét tovább folytassa. A nagybátyám, amikor már annyira felgyűlt benne a keserűség, hogy nehéz volt cipelni, eljött a húgához és a gyerekkori barátjához, hogy asztalukra borulva elzokogja bánatát. Én később világosan láttam, hogy mi volt a baj forrása.

                    Föllángolt szerelmében, szegény, csak a szépen csillogó szemeket látta, aztán a hölgy különlegesen elsöprő szexualitását élvezte, de hogy mi van a lelkében, és van-e egyáltalán lelke, azzal nem törődött.

                   Önmagából indult ki: Én egy egészséges férfi vagyok, kell egy egészséges, lehetőleg nem frigid nő, a házasságot szentesíti az egyház és állam. Attól kezdve a kettőnk ügye. A tragikus az, ha akkor derül ki, hogy a nő részéről ő csak egyik mén a sok közül, és a hölgy állandóan sárlik. Egy egész ménes tudná csak kielégíteni, sőt, legszívesebben egész életében ezt csinálná, és mint mesterséget meg is fizetnék. Vállalná a tizenhat órás munkaidőt a szexualitásra, és nyolc óra lehet, hogy elég lenne a pihenésre.

 

                                                                Kirándulások

 

                    Az se jó, ha gyorsan megházasodik az ember, értem ezalatt, hogy az illető rövid ideig udvarol, de az sem szerencsés, ha hosszú kapcsolatnak keserű a vége. E kettőt egy időben gyakorolni, meg szélhámosság, amibe könnyen belebukik az emberfia. Aztán jönnek az átkozódó levelek, amiket csak olyan nők tudnak írni, akik úgy érzik, hogy egy baráti puszi a homlokukra már az eljegyzés előzetese volt.

                     Legideálisabb, ha csak udvarol az ember komoly szándék nélkül, és élvezi ennek érzelmi és érzéki előnyét. Ha odáig eljut az ember, hogy néhány napi ismeretség után egy városi padon, hanyatt vághatja magát, fejét egy üde kislány ölébe fektetve, aki selymes kezével borzolgatja szőkésbarna fürtjeit, és bölcsességekkel kábítják egymást: Ez lehet a Szerelem kezdete, de mindenképpen felejthetetlen epizódja az ember életének. Még ötven év múlva is összemosolyognak, ha találkoznak az utcán vagy bárhol, és csak ketten tudják, hogy mi a mosoly oka.

                    Vagy ha asszonyról van szó, aki egy rövidebb „szerelmi szabadságot” vesz ki a számára unalmas házaséletből, mert a legtöbbnek igen unalmas férje van. És ha az ember különleges tartalmú, eredeti szövegével le tudja venni a lábáról, megfelelő kárpótlást fog kapni, és sokkal mélyebb érzéseket, mint gondolná.

                   A kirándulóbusz hegyek-völgyek között kanyargott az Alacsony –Tátrában, de bennem magas feszültség transzformálódott, mert a közeli ülések az érintkezni szándékozó térdek kérését teljesítették, és így jött létre ez az órákig tartó állapot, amelyben teljesen elmosódott minden más inger, a festői völgyek látványa, vagy az útitársak fölösleges ámuldozása, mert minden idegszálam az eljövendő erekcióra összpontosított. Ebben aztán nem voltak sem hullámvölgyek, sem hegyek, csak egy feltöltött akkumulátor, amelyikről a szemben ülő kollegina félig mámorosan vette át a feszültséget. Ezt csak mi ketten éreztük, a többiek csak asszisztáltak hozzá, illetve jelenlétükkel csak akadályozták a gyors kisülést. Bár lehet, hogy néhány kóbor szikrát észrevettek.

                   Bizony meg kellett várni az estét. És hogy ez a vonzódás milyen mélyen és hatásosan működött, arra jó példa, hogy az esti lefekvés idején, amikor természetesen el voltak szeparálva a férfiak és a nők, én azonnal, első ajtónyitáskor, rátaláltam az illető hölgyre, aki magányos kuckót talált magának, számítván a látogatásomra. Valami belső, láthatatlan iránytű mutatta az utat. A szerelmi előjáték elmaradt, mert olyan kimerülten dőltem az ölébe, mint egy bocskoros szaharai vándor a forrás vizére. Erről az a komikus hasonlat jut eszembe, hogy valamikor virgulával keresték faluhelyen az elásott kincset, esetleg a vizet, ahová érdemes kutat ásni. Az én virgulám is pontosan megmutatta az utat.

                   Addigi életemben soha olyan kidöglött nem voltam, mint azon az estén, és legszívesebben vissza se mentem volna a sörtől részeg férfijuhok közé. Csak visszabotorkáltam, de olyan fáradt voltam testben és lélekben, hogy alig tudtak életre támasztani hajnali kilenc órakor.

 

                                            A barátja vállán sír, akinek van barátja

 

                    De a nagybátyám melléfogott, mert egy igen ritka, és a maga nemében különleges nősténnyel hozta össze a sors, aki csak az volt és semmivel sem több. Legfeljebb: főzni is tudott, bár bizonyára nem szívesen! Az a típusú nő, aki fölöttébb vonzó, mert szép is, de feleségnek nem való.

                    Egy ilyennel én is találkoztam életemben. A tanítványom volt, de éreztem benne a perditát, a szexuális mohóságot. Később, amikor Steinbeck Édentől keletre című regényében megismertem az amerikai Kate alakját, akkor rádöbbentem rá, hogy az ilyenekből lesznek a bordélyházak kapós vendéglátói, majd gyilkossággal, annak tulajdonosai. Csak mindig a szemére figyelj! Ha a tekintete hideg a legmámorosabb pillanatokban is, akkor az a nő született profi.

                  A barátsághoz bor kell! A hétköznapi emberek magyar barátságában az a kapocs, mint a tégláknak a falban a malter. Itt az utcánkban is azok között van, volt, lesz szoros baráti viszony, akik előtte való este hol az egyik, másnap a másik pincéjében mámorosodnak hülyére. Mert idővel még az értelmesebbje is sokat veszít szellemi rugalmasságából, és viszonylag korán elviszi az ördög.

 

                                                                 Orcsik Balázs

 

 

                    Esetleg, mint a sajnálni való Orcsik Balázs kollégámat, egy angyal. Igen szerettem ezt a nagy-nagy szegénységből egyetemig eljutó és szimpatikus srácot még kollégista koromból. Amikor gólya lettem, mint keceli, negyedikesként ő lett a pártfogóm.

Balázs magyarázta el a kollégiumi élet buktatóit!

                    De ennek az emberi tragédiának egy semmire való, pénzéhes némber volt az oka. Vele esett meg az, hogy eladta a saját anyja holttestét! Nem tudom másként megfogalmazni a lényeget tömörebben, de leírni a történetet részletesen – igen.

                   Szentimrehegy valamikor szétszórt tanyák népes csoportját jelentette. Aztán a gazdák egy része a Halasi műút mellé húzódott, és kialakult a négy - öt utcából álló falucska.

                   Ennek a buszmegállójában történt a baleset. Az idős asszony, talán fáradt volt a halasi piac forgatagától, esetleg éppen valami gond nyomta a vállát, talán éppen a lánya miatt. Mert egyetlen lánya volt csak, több gyereket nem adott neki a sors vagy az Isten. Először bánta, később meg hálát adott, mert ez a gyereklány teljesen apjára hasonlított. Önfejű volt és makacs, és nem volt elég az urát esténként részegen az ágyra fektetve vetkőztetni, de a lány csak nézte a kínlódását, és nem segített, hanem elvadult a háztól. Napokig nem járt haza, azt mondván, hogy ennél vagy annál a barátnőjénél töltötte az éjszakákat. Ő meg szégyellte a lánya nyomát kutatni, nehogy kiderüljön az igazság: A lánya már 16 évesen rászokott a pénzes kurválkodásra. Mert esze az volt, csak a szíve hiányzott.

                    Aztán leérettségizett, és végképp eltávolodtak térben is egymástól. A lánya nagyvárosi tanítóképzőbe járt, ő maga meg kínlódott az egyre kibírhatatlan apjával, amíg végül az ital a sírba nem vitte a szerencsétlent.   

                    Most nem volt eléggé elővigyázatos, és leszállás után, körültekintés nélkül átvágott az úttesten.

                    Arra száguldott Kecel felől egy olajszőkítésből megmilliomosodott fehér ember, egy férfijuh, és a szegény asszonyt az út szélére vágta. A fiatalember kiugrott a fehér kocsijából, és első dolga az volt, hogy megnézze, mekkora kárt szenvedett a kocsija, aztán letörölte bőrdzsekijével a motortetőről az öregasszony vérét, és kigombolt hófehér ingben, elegáns bőrszerelésben várta a folytatást.

                   A cigaretta, mert csak Marlborót szívott, állandóan a szájában füstölgött. Még akkor is, amikor a rendőrök kikérdezték. Természetesen tagadta gyorshajtást, és mutatta a féknyomot, ami nem volt túl hosszú.

                   Az öregasszony nem szenvedett sokat, eszméletét vesztette, és ott helyben meg is halt. Jött az orvos, a rendőrjárőr, majd a hullaszállító. Ott volt már a kötél, ha még nem is szorosan, a pasas nyakán. A rendőrségi jegyzőkönyvben pedig a főbűn: a gyorshajtás!

                    A lánya felháborodva követeli a bírósági elégtételt, a kis közösség apraja-nagyja is, hiszen becsülték és szerették az idős asszonyt. Aztán a dolgok mentek a maguk útján, és bírósági tárgyalás lett az ügyből. A közvéleményt két-három évvel már meg lehetett volna nyugtatni.

                    Mi lett a végeredmény? Az ipsét, mandrót, krapeket, manuszt, muksót, gádzsót így büntették, mondván: A leánya állítása szerint édesanyja már régen nem hallott és nem látott jól. A jogosítványt félévre bevonták a juhtól, és kapott némi felfüggesztést. No, nem kötéllel.

                   Mindenesetre az egyetlen, hőn szeretett kislánya egy kétszintes házacskát emeltetett rövid időn belül a pedagógusfizetésből. Láss magyarországi csodát! Kaphatott az anyja holttestéért, szerény számítás szerint és akkori árfolyamon,  a nyolcvanas évek közepén,  olyan tízmillió forintot. Ez a némber, liba, spiné lett tehát Ordacsik Balázs felesége majd veszte!

                                                                 Petőfi és Arany

 

                    A rendkívül erős barátságoknak csak szellemi kötőanyaga van, amit csak a halál választhat szét. Arany is úgy siratta barátját, mint versenytársát, akivel, mint írta: „Versenyben égtek húrjaink”. Akik között csak olyan rivalizálás volt, hogy ki tud többet, értékesebbet teremteni mindkettőjük istenének és bálványának: Hungáriának! A magyar népnek!

                   Amikor Petőfi elolvasta Arany remekművét, a pályadíjnyertes Toldit, az volt az első kérdése: Hány éves ez a költő? Amikor megtudta, hogy hat évvel idősebb, mint ő, megnyugodott, mondván: -Akkor még utolérhetem!”

 

                                                            Apám, az útkaparó

 

                    Amikor eljött életük nyugodt időszaka, 1956 után, és a szőlőtől is megszabadultak, mert eladták, igen nagy teher zuhant le a lelkéről. De akkor már legalább a maga szabta tempóban dolgozhatott, ámbátor csak olyan méltóság elnyerése vált  számára lehetővé, mint az útkaparó mesterség, hivatalos nevén, az útőrség.

                    Emlékszem, hogy mennyi gondot jelentett neki a Berva-motor, amivel egy ideig a munkahelyére járt, az útszakaszra, amit gondoznia kellett.

 

                                                                          +

 

                    Én tőle örököltek a technika-antitalentumomat, mert akár egész napon át volt türelmem olvasni, és tessék a szó szoros értelmében venni, de amikor nagyvonalúan, amikor legénykedtem, anyámék motort vettek, egy használt Jávát a csavaros eszű, link Porosz Laci bácsitól, tízezer kemény forintért. Nem tudom mennyit keresett rajta a vén lókötő? Bizony kétszer örültem neki: amikor nekem megvették, és amikor végre megszabadultam tőle!

 

                                                                          +

 

                    Három kilométer jutott egy-egy útkaparóra. Az övé a Dömötöri iskolánál kezdődött, és Kiskőrös felé ment tovább. Télen nehéz volt a hideget elviselni, de olyankor behúzódott maga is egy-egy tanyába, és elbeszélgetett a gazdával meg a családjával. Ha pedig lehullott a hó, segédkeznie kellett az utak megtisztításánál, a hótúró gép mellett. De ez nem jelentett hetekig, legfeljebb napokig, tartó kemény munkát!

 

                                                            Egy toros este

 

                    De ez nem neki való munka volt, mert ő nem ivott egy csepp „lélekmelegítőt” sem, elvből. Mert az András bácsi, mondogatták egymás között a rosszmájú pálinkakedvelők, nem akarja, hogy az Eszti néni az esti puszinál érezze rajta a kisüsti szagát.

                   Tévedtek ezek a munkatársak, mert András bácsi még legénykorában egyszer és utoljára sörből berúgott, és ez igen meggyötörte, megalázta önmaga előtt, és egy életre elhatározta: Nem iszok alkoholt! Pedig rosszul tette, mert a kollégák céltáblájává vált, és azt gondolhatták, hogy lenézi őket. Ebben volt is valami, mert az útkaparók társasága igen vegyes összetételű volt.

                    Eszes ember is volt közöttük, aki kedvelte ezt a majdnem kötetlen munkát, de olyanok is, akik még a nevüket sem igen tudták leírni. De olyan is, akinek valaha volt esze, de idővel elitta. Volt egy igen érdekes eset, amivel mindig előhozakodott, ha a kollégái jellemzésére sor került valahol, mondjuk a Szakácsék disznóvacsoráján, ahol már Eszter néni brillírozott a történettel, mert András elfogódott volt az „előkelő” emberek társaságában!

                 Ezeknek a toros estéknek a főszereplője természetes a disznó volt. Aminek értékéről: súlyáról, fajtájáról, szalonnájának vastagságáról a gazda piros arccal a bortól és az izgalomtól, hiszen a jövendő komájának és komaasszonyának tartott előadást, akik érdeklődést mímelve hallgatták.

                És közben jóízűen eszegették sorban, amit nagy szolgalommal a komaasszony feltálalt: a hurka mindkét fajtáját, a véreset és a rizsest, a kolbászt és a pecsenyéket, amelyeknek ízével nem vetélkedhetett semmilyen más porcikája a nemrég brutális módon, szívszúrással kivégzett állatnak. Hogy a falat simábban csússzon, jó piros borral segítették a falatokat lecsusszanni a bendőbe.

                Olyannyira megterhelve az állomásfőnök úr gyomrát és szívét, hogy az először az egyen-kabátjáról mondott le, amelyen ott díszelegtek pozíciójának sötétkék alapon sárgán csillogó csillagai. Aztán lemondott a piros színű, de szoros nyakkendőjéről is. Ekkor már igen kezdett hasonlítani egy közönséges emberhez, mert már nemcsak a homloka izzadt, hanem az egész arca zsíros lett.

                   Mert azon a bizonyos disznótoros lakoma egyúttal eljegyzésféle volt, ahol mindkét fél szembesülhetett egy eljövendő frigy mindkét főszereplőjével, és mögöttük felsorakozott rokonság díszes csokrétájával. Az eljövendő fiatalasszony tűnt társadalmilag magasabb szintről származónak, hiszen édesapja a kiskőrösi vasútállomás főnöke volt, és egy snájdig férfi, a felesége pedig az alsó tagozatos pedagógus társadalom réme, azaz szakfelügyelő és félelemgerjesztő.

                   A vőlegény csak egyszerű parasztszülők gyermeke, viszont sokat nyomott latban, hogy a fiatalember igen barátságos és behízelgő modorú volt, amellyel már korábban jó néhány leányzót levett a lábáról. Ez a soron következő, azonban ésszel bíró leányzónak bizonyult, és tartózkodó magatartásra intette a keceli Don Juant. Addig csak nyalásról-falásról lehetett szó, de komolyabb kapcsolatról majd csak azután, ha Lovajda József, a VB-titkár és botcsinálta anyakönyvvezető meg nem áldja a házasságukat.

                   Aztán majd esküvő után kéz a kézben vágnak neki a szegedi főiskola számtan szakának, ahol az illető anyósjelöltnek komoly kapcsolatai voltak. A feleség majd felkészíti a túlságosan is nőstény-centrikus férje-urát a számtan vizsgákra, még az államvizsgára is. Aztán még igazgatóhelyettest is csinál belőle, amely pozícióval bekerül a keceli arisztokrácia halászó – vadászó-nősténygyűjtögető köreibe. Ettől kezdve, hála istennek, a mi rokoni águnk a háttérbe szorul.

                                                                            +

 

                   Később  a Gábor, mint vadásztárs. igazgató – helyetteseként megnyitja az iskola gázolajtárolóját az éjszaka tankoló, terepjárós haverjainak, köztük a tanácselnöknek. Így aztán állami olajjal űzték a vadat erdőn és mezőn.

                   Ekkor támadhatott a zseniális ötlete a tanácselnöknek, hogy nyárvíz idején bátran használják ezt a földalatti tárolót, az olajszőkítés kockázatos időszakában, maszek olajbunkerként.

                                                                          +

 

                   Ezen a vacsorán mesélte el anyám, ami az apám brigádjában megesett:

                   A központból kijön az írnok, hogy elkészítse a túlórázók listáját. Egyszóval számba venni az egész éjszaka fagyoskodó embereket, aki a tanyabejáróktól, kötelességszerűen, de túlórában elhányták a nagy halom félretúrt havat.

                    Megáll a központi sárga kis autó, és kiszáll az irodista, hogy fölvegye az adatokat. Mindenki mondja a nevét, de kellene a kimutatáshoz a feleség neve is, mert azonos nevűeknél, az tesz különbséget. Simán megy a listázás, amikor az egyik Kutyifa nevű kiskőrösi útkaparóhoz érnek. Mondja a nevét. Az irodista kérdően néz rá. Várja a felesége nevét is, de az ember elvörösödik, vagy mondjuk inkább, vörösebb lesz a szokásosnál, és nagy meleg, füles sapkáját feltolja a feje búbjáig, hogy ösztönösen megvakarhassa a fejét.   

                   -No, Sándor bácsi, hát, hogy hívják a feleségét? – sürgeti a fiatalember.

                   -Valamilyen Julis, de ha kerékbe törnek, sem tudom most megmondani, hogy mi az első neve. Mindig csak az anyám nevét szokták kérdeni, azt biztosan tudom.

                   Persze mindenki nevet rajta, de aztán csak összeszedi magát az öreg, és szinte kibetűzi:

                    -Szvat-lov-szki Julis, hogy az Isten áldja meg! De tudja, irodista úr, hogy mikor kérdezték utoljára tőlem? Amikor a tanácsnál húsz éve összeházasodtunk. Akkor még nagy volt köztünk a szerelem. Azóta… – legyint egyet lemondóan, mintha ezzel azt mondaná, lehet, hogy már az asszony sem tudja a nevem. Ami persze elég szomorú, de maradjon köztünk.

                                                                          +

 

                   A hallgatóság egy emberként nevetett, és igen harsányan. Illetve csak egy ember nem nevetett, az pedig én voltam, mert mindig cudarul éreztem magam a társaságukban. Hogy mi volt ennek az oka? Nagyon egyszerű a magyarázat. Ebben az embercsoportba mindenki feszélyezve érezte magát. A szüleim azért, mert apám csak útkaparó, noha kétszer annyi esze volt, mint az állomásfőnöknek.

                   Anyám, aki egyszerű bedolgozója volt varrógépével a Kalocsai Népművészeti Háznak, szolidan építette a szocializmus épületét. Azt akkoriban újra kellett alapozni, mert 56-ban a falait szétlőtték az oroszok harckocsik.  Az állomásfőnök felesége?  Egy személyben volt hárpia és szakfelügyelő, akit, minden megjátszott nyájassága ellenére, az egész járás alsó tagozatos állománya szívből utált.

                   Mégiscsak egy tanítóképzőt végzett pedagógus nővel mérte össze magát, és ő úgy érezte, hogy ebben az összehasonlításban legyőzetett. A Kovács-szülők duplán érezték az alárendeltségüket, hiszen a szó szoros értelmében csak parasztok voltak. Sem többek, sem kevesebbek. Ha tudták volna, hogy mennyit kellett pitiznie, megalázkodnia a párt „őméltósága” előtt az állomásfőnöknek és egy pedagógus szakfelügyelőnek, akkor megfordult volna kocka.

                    Én persze mindezt minden idegszálammal érzékeltem, és ha nem is tűntetően, de hallgattam, mint a sült hal. A beszédtémáik meg annyira ideológia-mentesek voltak, Kádár-korabeliek, és nélkülöztek minden színvonalat, hogy én a hurkáktól, kolbászoktól, pecsenyéktől, savanyúságoktól hullámzó asztaltól távol, a szoba szélcsendes sarkában, bevont vitorlákkal a képzeletemben és magányosan eveztem.

                   Legfeljebb, jobb híján a naptárt olvasgattam. Mert tudtam volna témát adni egy-egy érdekes beszélgetéshez, de ennek a társaságnak ezekre nemigen volt affinitása. Csuda nagyot tudtam volna robbantani például azzal a kérdésemmel:

                 -Az öreg Kovács miért bontotta meg a szomszéd özvegyasszony kerítését erről az oldalról?

                   A Kovácséknak két fiuk volt, és mivel gondolatban, helyesen, le szokták mérni a fa és gyümölcse közti távolságot, most mi is megtesszük. Az idősebb fiukat Ferinek hívták, aki rendkívül jó indulatú és békeszerető fiú volt, de sajnos, epilepsziás. Az édesanyjára hasonlított, akivel az anyám első unokatestvérként, szoros rokonságban volt. És aki a vérengző apja elől valósággal menekült ebbe a házassága. Csak minél előbb elkerülni az öreg közeléből! Mert, ha beivott, olyan volt, mint egy tanyasi Poszeidon, villával kergette a feleségét és a lányait. A gyerekkorának ez a periódusa idézhette elő az idősebbik fiánál az epilepsziás rohamokat. Mert úgy tudom, hogy ennek a súlyos betegségnek van szerzett és öröklött fajtája is.

                    A fiatalabbik, a Gábor, az apja fia volt, már kamaszkorában kötekedő, agresszív gyerek, akit a bátyja sok veréstől megmentett. Az agresszivitás és a nők utáni hajtás, a vérében volt. Nem volt mutatós fickó, de olyan sima volt a modora, mint a tükörsimára gyalult asztal lapja. Amit nem csinálhatott a kezével, meg tudta valósítani a szemével. Úgy szokták mondani, pucérra vetkőztető és ágyba csalogató tekintete volt, és igen nagy éhséggel verte meg a sors.

                   Rendkívül jó szimata volt, mint egy fajtiszta kandzsinak, és élen járt az elhanyagolt és könnyű fajsúlyú hölgyek, szinte válogatás nélküli, felkarolásában. Csak az volt számomra érthetetlen, hogy a felesége minden disznóságáról tudott, mégsem tett semmit. Valószínűleg a gyerekeik miatt már igen fiatalon megadta magát a sorsának. Vagy olyan sztahanovista módon végezte háztájiban is a teendőit, hogy az elnézés volt a jutalma.

                   Imrehegyen egy erdőt neveztek el róla, egy nyárfást, tudniillik a természet lágy ölében tudta legjobban működtetni fajfenntartó ösztönét. Minden aktivitása ellenére csak egy fiuk és egy lányuk született. Hogy hány fészekbe tojt kakukktojást, csak a természet ura tudná megmondani. De az elrejti arcát a hívatlanok elől, és diszkréten hallgat.

                   Az édesapjuk lassú víz, partot mos, alamuszi macska nagyot ugrik - típusú férfiú volt. Mint mondottam, még ötven és hatvan között is kinyitotta szomszédasszony gyengén kovácsolt szeméremövét, és csak a család együttes fellépésére volt hajlandó a kulcsot a helyére tenni. Mert mit szól majd a nászasszony, ha azt Kiskőrösön megtudja? Éppen ennek a botránynak a hullámai verték eme nevezetes vacsora napjaiban a családi ház alapjait.

                   A jó indulatú és tisztességes embernek ígérkező Ferit fiatalon elszólította közülünk a Sors. Siklósra mentek, az akkor leghíresebb „üdülőparadicsomba”, ahol szegényre rátört a roham, hanyatt vágódott az uszoda kövén, és belehalt. Talán még huszonnyolc éves sem volt.

                   Röviden summázva: egyik gyerek sem esett messze attól a bizonyos fától, csak az a kár, hogy mindkettőt különleges „betegséggel” sújtották azok a fránya gének.

 

                                                              Nyári szolgálat

                  

                    Apám kezdetben bizonyára restellte, mint kezdő házas korában, a vasúti munkát, de akkor már nem volt más választása. Később, amikor mint értelmes és megbízható embert raktárosnak tették meg az útfenntartónál, a lehető legszerencsésebb helyre került. Mert megbízható volt és precízen vezette a kimutatásokat. Én egyáltalán nem szégyelltem, hogy apám útkaparó, bár sok ember szemében igen alacsony értékű mesterség volt, de soha annyi dinnyét nem ettem, mint a gimnáziumi nyári szabadságok idején az út menti tanyákban, ahol apámat is, engem is mindig szívesen láttak.

                    Aztán gyakran szerzett nekem valami könnyű munkát nyárra. A jelző oszlopok újrafestését, vagy én is szívesen helyettesítettem, ha valamiért eltávozást kért, és lelkesen lapátoltam, terítettem az út szélére sodort köves anyagot vissza a helyére, a kerekek alá. Nem zsenírozott a „kulákok” esetleges lenéző pillantása. Az embert kell nézni, nem a mesterségét!

                   Abban a korban, amikor az egész ország élén volt lakatosinasok, mészáros-tanoncok basáskodtak, mit Kádár János vagy korábban Piros László, bizony az én szememben nem számított, hogy mennyi földje, mennyi pénze volt valakinek, hanem tisztességes, szavahihető ember volt-e vagy sem.

                   A pedagógus-mesterséghez azért ragaszkodtam, még a saját „hazámban” is, bár gyalázatosan keveset fizettek érte, ezért lenézett foglalkozás volt a helybéliek szemében, akik pálinkafőzéssel, borhamisítással keresték meg a többszintes házra vagy a legújabb kocsira valót. Mert ezek a „legyesek” csak azt nézték, kinek mennyire dagadt a bukszája vagy milyen kocsival szaladgál.

                  Ha rendes munkát végez, lehet az ember próféta még a saját hazájában is, főleg, ha taníthatja őket, mert bizony még a felnőtt szülők is igen rászorultak volna, hogy hozzám járjanak. A szülői értekezletekre mindig sok anyuka eljött, mert tudtam olyat mondani nekik, amit a környezetükben vagy a volt pedagógusaiktól sohasem hallottak. Mert őszinte szöveg volt, és ugyanakkor sohasem bántó.

                   Volt egy kolléganőm, aki megkérdezte tőlem:

                    -Gyula, miért lett maga pedagógus, hiszen annál több esze van?

                   Megjegyzem ő is az volt, viszont egyúttal egy nőgyógyász felesége, aki néhány nap alatt megkeresett annyit, mint én egy egész hónapban. Mit válaszolhattam volna? Legfeljebb annyit:

                    -Nem lehet mindenki „angyalcsináló.”

                   Megvontam a vállam, és valami olyan szöveggel, hogy ezt szeretem csinálni, mert a mesterségem is szeret engem, minden további érdeklődését „hazavágtam”. Belőle is csak a pénz beszélt!

 

                                                             A kitűntetések

 

                   A kitűntetésekről érdemes beszélni. Annyira kiszolgáltatott volt egy pedagógus a feletteseinek, hogyha intettek neki, mennie kellett. Például ingyen dolgozni egy undorító, Buki nevű járási főnök szőlőjébe, mert akkor megkaphatta „Kiváló pedagógus” kitűntetést.

                   A szülő pedig a pedagógusnak volt kiszolgáltatva, mert a gyereke érdekében első szóra ugrott, ha az özvegy újfalusi tanító néninek szőlőmunkásra volt szüksége. Az egész kiszolgáltatott szülői állományát bevethette egy-egy napi önkéntes munkára, és azok mentek, mert féltették a gyerekeiket.

                   Az ilyen pedagógusokat persze páros lábbal kellett volna kirúgni a járási vezetésnek, de hát azok is ezt csinálták.  Így működött a Kádár-rendszer! Ilyen röviden és jellemző módon talán nem is lehet bemutatni. Én senkinek sem dolgoztam!

 

                                                         A rabszolgaság kezdete

                                                                               

                 Hogy ezt a nevezetes első tanévet pontosan milyen napon kezdtük, már nem tudom. De egy bizonyos, hogy azután, amikor nagy barátunk, a Szovjetunió is megmutatta oroszlánkörmeit. Tudniillik 1949. augusztus 29-én a béketábor vezető hatalma is fölrobbantotta az első atombombáját.

                  Igaz, hogy még ebben a tanévben az is kiderült, hogy kémkedéssel sikerült összebarkácsolnia az első atomfegyverét. Ekkor volt hangos a világsajtó a Rosenberg házaspár tragédiájáról, akik az USA atomtitkát átjátszották az oroszok kezére. Ez volt a háborút követő időszak első és talán utolsó, ún. klasszikus kémpere.

                  Több Los Alamosban dolgozó yehut azzal vádoltak, hogy az atombomba titkát eladták a szovjeteknek. Klaus Fuchs és Theodor Alvin Hall atomtudósok valóban juttattak ki információkat, de akik legjobban benne voltak a slamasztikában, azokat Rosenbergéknek hívták.

                 Őket egy védett koronatanú, David Greenglass vallomása alapján ítélték halálra, aki nem volt más, mint az asszony, Ethel testvére, Julius sógora. Így hát, mint kiderült, az egész egy kis családi vállalkozás volt, egy szolid „fusizás”.

                 Bizonyára valami ellenszenv működött, talán a rubelt nem tudták családiasan elosztani, mert ötven év múlva, tehát 2000-ben bevallotta, hogy a vallomása hamis volt, mert vádalkut kötött, hogy magát mentse.

                 Ő tíz évvel megúszta, de a házaspárt, vagy ötéves huzavona után, 1953-ban villamosszékbe ültették és kivégezték. Jó, jó, tízet leült, de mit csinált az utolsó negyven évben? Bujkált az Amazonas dzsungelében, Mengelével?

                  Ez a Greenglass már elég szenilis lehetett, amikor ezt /is/ hazudta. Hiszen ötven év elteltével már bizonyára a hetvenes vagy inkább nyolcvanas éveiben járt. Ezt pénzért tehette, amit aztán az unokáira hagyott örökségül. Szép dolog a bensőséges, bizalmat sugárzó családi élet.

                  A magyarok, a maguk kis családjába is befogadták emléküket, egy négysoros formájában:

 

                                                      Ti rettenthetetlen Julius és Ethel,

                                                      A villamos székben élve égtetek el.

                                                      Árván maradt két kicsi fiatok,

                                                      Győzelem lett mégis kínos halálotok.

 

                 McCharty a Republikánus Párt jobb szárnyának a politikusa volt, aki fölismerte, hogy nemcsak Európát, de Az USA-t közvetlen kommunista veszély fenyegeti - belülről. Egy nyugat-virginiai gyűlésen bejelentette, hogy „a vörösök ellepték a külügyminisztériumot”, és felmutatott egy 205 nevet tartalmazó listát.

                 A fellépése nyomán a kongresszus elfogadta a McCarran-féle Belbiztonsági Törvényt. Ez, többek között, megtiltotta a kommunisták, illetve a kommunistagyanús személyek foglalkoztatását a védelmi szektorban. A Kommunista Párt 12 vezetőjét 3-5 évi börtönre ítélték, és megbolygatták a társadalom minden sejtjét. Hollywoodi színészeket, rendezőket is meghurcoltak. Felértékelődött a FBI szerepe. /Hoover/

                 Azaz igen sok yehu lelki világába belegázoltak. Az vitathatatlan ma már, hogy ez a purifikálás igen jót tett a kommunizmus föltartóztatását végző amerikai vezetésnek. Például kémkedés miatt öt évre ítélték Alger Hisst, a Carnegie Nemzetközi Békealapítvány elnökét.

                A Dulles-testvérek irányítása alatt lett Amerika egyetlen külpolitikai prioritása: a kommunizmus visszaszorítása.  Meg is bánta az egész család!

 

                                                                                  +

 

                  Ez a kivégzési mód 20. századi civilizált formája a tüzes trónnak, amin Dózsa Györgyöt kivégezték. Bár azt mondják, hogy Petőfi rosszul ismerte a történelmet, mert egy megtüzesített, nyilván vasszékre nem is lehetett volna leültetni. A parasztkirálynak csak a koronája volt izzó vaskorong. „Tüzes vastrónon őt elégetétek, de szellemét a tűz nem égeté meg, mert az maga tűz, úgy vigyázzatok: Ismét pusztíthat e láng rajtatok!

 

                                                                       Dózsa György

 

                 Valóban olyan jelentős személyiség volt Dózsa György? Szólalj meg, megmondom, ki vagy! Ki vagy tehát, és kinek a nevében cselekszel?

                 „Székely György vitéz katona, a keresztesek istenáldotta népének fejedelme és főkapitánya, csak Magyarország királyának s nem egyúttal az uraknak alattvalója, a Magyarországban, név szerint pedig Pest a Külső- Szolnok vármegyében levő városoknak, mezővárosoknak és falvaknak együtt és egyenként üdvözlet!

                 Tudjátok, hogy a hitszegő nemesek ellenünk, az egész keresztény gyülekezet ellen ártani vágyó kezekkel fölkeltek, hogy bennünket üldözzenek, háborgassanak és zavarjanak. Azért is nektek számkivetés és örök büntetés, valamint fejetek és minden javatok elvesztésének terhe alatt parancsoljuk és rendeljük, hogy rögtön és azonnal, amint jelen levelünket látjátok, minden késedelem és kifogás nélkül jöjjetek, repüljetek és igyekezzetek Cegléd mezővárosába; és siessetek, hogy így a szent csapat és áldott gyülekezet a nevezett hűtlen és gonosz nemeseknek erejét és kezét korlátozni, megfékezni és megzabolázni tudja.

                 Ha így tesztek, jól van; különben a fent írt büntetést vonjátok magatokra. Sőt ezzel sem érjük be; hanem saját telketeken kapufélfátokra függesztünk és akasztunk fel, nyársra vonatunk, vagyonotokat elpusztítjuk és zsákmányra hagyjuk, feleségeiteket és gyermekeiteket pedig megöletjük.”                                                                             A ceglédi kiáltvány

 

                                                              Első osztályban

 

                  Bizony, én is megkaptam az első / Ha nem is SAS! / behívómat az általános iskola első osztályába. A Zsidó Iskolába szállásoltak bennünket, közvetlenül a Zsinagóga mellé. Akkor az még elég tisztességes állapotban álldogált, bár már évek óta nem látogatta senki.

                 A mi lábaink szaladgálták félkörben a falait. Gyepes, egy kissé lejtős iskolaudvar volt, kiváló a mezítlábas talpaknak. Legfeljebb egy-egy kavics vagy apró tégladarab kerülhetett a lábunk alá. Télen viszont remek csuszkát lehetett rajta csinálni! Mellettünk folyt a Kecskemét- Baja műútvonal, de ez egyáltalán nem zavarta a tanítást, mert olyan gyér volt azon mindenféle forgalom. Legfeljebb egy-egy kimustrált orosz, tehát magyar harckocsi lánctalpainak csörgése okozott nagyritkán riadalmat közöttünk. Ilyenkor a tanító néni szárnyai alá húzódtunk. Igen sok tintát fogyasztottunk abban az évben, amíg megtanultunk tollal írni. Ma már sajnálom, hogy nem osztották ki év végén, emlékbe, a füzeteinket.  

                  Szilványi Mária tanított bennünket, és csak bennünket, mert már a következő évre elpályázott Kecelről. Milyen jól tette! Szép neve volt! Szinte költői! Tátáti-tátiti. Tizennyolc éves lehetett. lénye nagylányos, barna hajú és gesztenyeszín szemű, mutatós teremtése volt az Istennek. Igen kedveltük, ezért mindig jók is voltunk.

                  Viszonylag korán kiemelt a tömegből. Valem cipeltette haza a dolgozatfüzeteket. A régi Temető utcában bérelt egy utcai szobát, amelynek ablaka éppen az öngyilkosok temetőjére nézett. A ház mellett pedig a más vallásúk meglehetősen gondozatlan, és gyéren lakott temetőjét már félig-meddig birtokba vette az enyészet. Az akkor legjellemzőbb keceli fa, az akác hosszúszárú bokrainak a segítségével. Nem csodálom, hogy ebből a környezetből elvágyott a lelke. Ha jól tudom, bár igen régen hallottam, hogy talán a Duna-kanyarba költözött.

                  Biztosan boldog és hosszú élete volt, ha már kezdőként a temetővel hozta össze a sorsa.

                  Éppen a temetőn átvágó igen szűk, ugyanakkor romantikusan kanyargó utacskával szemben állt az a ház.

                 Ezen lehetett a leggyorsabban eljutna az Újfalu leghosszabb utcájának az alsó végéig, amit ma Sugárnak hívnak. Az arra lakó pedagógus, mint a Vén Berci bácsi, ezen keresztül jött kerékpárral tanítani még ötödikes koromban is, amikor már csak az oskolában vette észre, hogy elhagyta a táskáját útközben. Jelzi az utcácska kicsiny forgalmát, hogy a kerékpáros futár ebben a labirintusban meg is lelte. De lehet, hogy csak azért, mert az emberek akkor még nem voltak olyan lopósok, mint a maiak. Az a girbe-gurba utcácska bizony próbára tette a kerékpározni tudást, még józan fejjel is!

                 Azt tudom, hogy abban a bizonyos évben, az első padban ültem, és tőle kaptam az első egyest, mert állítólag súgtam a tábla elé kiszólított bajtársamnak. Isten látja, tanár bácsi, nem én voltam, de eddig még nem tiltakoztam.

                 Most megteszem: Az a „cincimókus” Vörösváczki volt. No, most beárultalak, te lókötő! Máskülönben ő volt a barátságos, hittant tanító pap bácsi kedvence. Akinek valami elrettentő német neve volt. Olyasmi, mint a Frankenberger. Ő nevezte el „cincimókusnak”.

                 Az első osztályban már szavaltam is! Mégpedig valamilyen mozgalmit, mert igen sok volt benne a világszabadság színe. „Minden piros! Odanézz! Mintha lángban állna!” Erről jut eszembe, hogy milyen lelkesen gyűjtöttük a piros pontokat. A tanév végén tiszta hetes voltam!  Vagy tízes? Ki tudja már? Hol az 1950 – es nyár?

 

                                                             Most Hitler beszél

 

                 Még egy dolgot meg kell gondolnunk, uraim! A világtörténelemben még soha nem volt olyan koalíció, mint az ellenségeinkké, amely annyira eltérő elemekből és ilyen merőben eltérő célokkal jött volna létre.

                 A mai ellenségeink az elképzelhető legextrémebb összetételűek: ultrakapitalista államok és egy ultramarxista államszövetségben a velünk szemközti oldalon.

                 De az a hatalom, amelynek mindezt köszönhetjük, a nemzetközi zsidó világellenség, az Európa és népei megsemmisítésére irányuló kísérletnél nemcsak kudarcot fog vallani, hanem saját magát semmisíti meg. /Schicklgruber/

 

                                                   Kéthly Anna és szerénységem

 

                Ha az igaz, amit szerénységem és Kétly Anna az 1956-os események kapcsán megállapított, akkor a második világháborút követő történelem egészen más megvilágításba kerül. A földgolyó minden pontján.

                Ha igaz, hogy a két nagyhatalom szembenállása csak az USA yehu pénzarisztokráciájának érdekeit, ill. a Szovjetunióban hatalmon lévő „törzstársaik” hatalmon tartását szolgálta, akkor egészen más lesz a „leányzó fekvése”.

                Ha az USA már a II. világháborút követően, az atomfegyver birtokában, nemcsak Japánt fektethette volna két vállra, hanem a Szovjetuniót is. Azaz a hidegháborúra semmi szükség nem volt!

                Ha igaz, hogy az egész politikai adok-kapok a légzsákok lövöldözéséből állt, akkor miért kellett a fegyverkezési verseny? A magyarázatot megint csak a yehuk teljesen mindegy, hogy jenki vagy komcsi rendszereken átívelő összetartozásában kell keresni. Az USA teljes politikai megszállására is készen álltak. MacCharty! Sztálin a halála előtt a másik oldalon is nagy leszámolás készült. Ezért végeztek Berijával. A Szovjetunióban súlyos következményei lettek volna egy yehu pártvezetőnek, és a hetvenes, nyolcvanas években a pánikszerű menekülésü sem vallott jó lelkiismeretre.

                Ha ez igaz, akkor ebből rendkívül sokat profitált a yehu tőke, és emiatt tovább szenvedtek, nélkülöztek a szerencsétlen Szovjetunió népei és a megszállottak.

                Akkor a magyar 56 csak a propaganda érdekében kiprovokált esemény volt. Egy alibit nyújtottunk szovjet vezetőknek, akik maguknak, a hiszékeny nyugati politikusok hadának és a megvezetett közvéleménynek bebizonyíthatták „világhatalmi” rangjukat.

 

                                                         Egyre világosabb                                                                              

 

                Ma már a napnál is világosabb, hogy egészen az értelmes Gorbacsovig, ritka sötét és degenerált emberek álltak a Szovjetunió élén. Malenkov, Bulganyin, Hruscsov, Koszigin, Tyihonov, Rizskov, ha csak a miniszterelnököket nézzük.

                Államelnökök: Vorosilov, Brezsnyev, Mikoján, podgornij, Brezsnyev, Kuznyecov, Andropov, Csernyenko, Gromiko, volt külügyminiszter, aki kiemelte Gorbacsovot.

                A pártvezetők talán még primitívebbek: Sztálin, Malenkov, Hruscsov, Brezsnyev, Andropov, Csernyenko és Gorbacsov.

                Ezek olyan környezetet, politikai garnitúrát alakítottak ki maguk alatt, amelyik „látszólag” odaadással szolgálta őket és a szovjet érdekeket. De egyúttal, mert jóval intelligensebb volt az élen állóknál és amerikai kapcsolatokkal is rendelkeztek, a Szovjetunió diplomáciai ügyeit ők intézték. Többnyire a színfalak mögött simán együttműködtek az amerikai yehukkal. Ezért tudták időzíteni a szuezi válságot a magyar 56-hoz és fordítva.

                Egymás kezére játszották át a legbizalmasabb politikai, katonai titkokat. Mesterségesen felsrófolták a fegyverkezési és űrversenyt, és ez egészen addig folytatódott, amíg a Szovjetunióra, mint versenytársra, szükség volt, amíg ebbe az orosz élet bele nem rokkant. Aztán a politikai garnitúra yehu része a „látszat – birodalom” összeomlóban lévő, veszélyes falai alól pánikszerűen elmenekült.

                Ha ez igaz, miért volt szükség a koreai háborúra, a hatalmas amerikai veszteségekre Vietnámban, Algéria, Angola, Chile népének szenvedésére, a kubai atomkrízisre, amelyet a Szovjetunió visszavonulása oldott meg.

                Újra bizonyítva, hogyha a magyar kártyalap, legalább 1956-ban, kikerül a „szocialista várból”, az már régen összeomlott volna.

                Ha ez igaz, akkor valóban érthető, hogy miért hagyta figyelmen kívül és büntetlenül az ENSZ-határozatait egy bizonyos privilegizált állam? Miközben évtizedeken keresztül folyamatosan népirtást követett el, ugyanakkor folyamatosan lefasisztázta a vele szemben álló népeket.

                Ha ez igaz, akkor elmondhatjuk, hogy hazánkban sikerült elérni azt a bizonyos pártszerű „megsemmisülést”? Ideológiájuk már végképp nincsen, Istenük sokkal előbb feladta őket.

                Ha ez igaz, akkor érthető az a gyűlölet, ami az állampolgársági népszavazásban és a 2006-os eseményekben megnyilvánult.

                Komolyra fordítva a szót: Miért kellett óriási összegeket, fegyverkezésre és űrhajózásra költeni? Az egész szerencsétlen Afrikát meg lehetett volna menteni az éhezéstől, amely bosszúból a „nyugati civilizációra” szabadította az AIDS-et. Az egész Földet Paradicsommá lehetett volna tenni az utolsó háborút követő hat évtized alatt. A főyehuk úgy sakkoztak a politikai vezetőkkel, mint a bábokkal. Amelyik nem engedelmeskedett, likvidálták. Kennedyek! A gyilkosság okát és okozójának nevét száz évre titkosították. Azaz nemcsak az áldozatot, de az ügyet is elhantolták. /Justice for USA and World!/

                A vietnámi háború idején, hogy a társadalmat megosszák, felerősítik az afrikai „amik” mozgalmát. Pedig bő száz évük volt arra, hogy megoldják a néger-kérdést, de ekkor hirtelen igen aktuálissá vált. A Huckleberry Finn mennyivel előbb ébresztgette a fehérek lelkiismeretét!

                A jehuk szétszóródásával a gyűlölet is elárasztotta a Földet, és a második világháborút követően Moszkvából, Washingtonból szított különböző nagyságú háborúkban legalább annyi ember halt meg, mint az egész világtörténelem addigi összes háborúiban. / Lett légyen fehér, fekete vagy sárga bőrű. Az ideológia és a demagógia / Tehát a MÉDIA! / hergelt, az érdek üzletelt, a sírásó-tömegsírásó hantolt.

                 Az amerikai közvélemény miért tűrte, hogy fiainak százezreit feláldozzák a vietnámi dzsungelekben, a koreai csatatereken? Diktatúrában éltek ők is, csak a média diktatúrája alatt. Ma már ők is józanabbak, de ehhez évtizedek kellettek, egy új, kevésbé megvezethető nemzedék megjelenésének.

                 A Szovjetunió összeomlásával az ott hatalmon lévő yehuk elmenekültek, de a pénzszerzés utáni hajsza, most már csak egyetlen centrumból indítva, és kiprovokált módon, még sújt néhány muzulmán országot, de a gyűlölet mesterséges eszkalációjának ezzel vége. Talán vége!

 

                                                     A könyvek az igazi tanítók

 

                 Milyen sokat megtudtam már általános iskolásként a gyarmatosító nagyhatalmak galádságairól. Elég volt elolvasni egy izgalmas Verne-regényt, és már előttem állt a daliás Dakkar herceg, Indiából, aki miután segítette népének harcát a szipoj –felkelés idején az angolok ellen, és mindenét föláldozta ebben a harcban, Nemo kapitányként a tenger mélyére rejtőzött. Rejtelmes sziget, Nemo kapitány, Húszezer mérföld a tenger alatt.

                Nem is tudom, miért nem adják a pedagógusok a könyveket a gyerekek kezébe. Nekem sem adták, csak megtaláltam a könyvtárban. Az akkori pedagógusok sem olvastak, a gyerekek közül is csak néhány megszállott. Közöttük én is. Az egész osztályból talán ketten.

                Tele van aktuális és elmúlt történelmi események emlékével, egyúttal az írói fantázia a biológus érdeklődőt leviszi a tenger kincseihez, és a szereplők, akik természetesen jók és gonoszok is, mint általában az emberek, külön küzdelmet folytatnak egymással. És mindig a jók győznek. Legalább gyerekkorában higgye ezt az ember!

                Kerényi, aki matekot taníthatta volna, jobbára a Tarzán-történetekkel kábította az osztályt algebra helyett. Ő volt a legolvasottabb az egész tanári karban. Mit gondolnak, milyen izmos lehetett az a „kar”?

                Sándor Mátyás a magyar történelem nagy szabadságharcára emlékezteti az olvasót, és támaszt szimpátiát a magyarok iránt. Bár Benjamin Clemenceau bizonyára nem vette kézbe gyerekkorában honfitársa regényét, mert igencsak gyűlölte a magyarokat. De a fia, aki magyar nőt vett feleségül, bizonyára olvasta. Ki tudja, milyen hatással lesz egy-egy regény elolvasása fontos döntések meghozatalában? Ezek lehetnek egyéniek vagy politikaiak.

                                                                            

                    

                                                                PÓRÁZON

                                                                

 

                   „Nem adtunk neked, Ádám, sem határozott lakhelyet. Sem saját arcot, sem bárminő különleges adottságot, hogy a magad akarata, a magad véleménye szerint lehessen bármi. Tetszés szerinti lakhelyed, bármilyen tetszés szerinti arcod, és bírhass mindazon adottságokkal, amelyeket biztosan kívánsz magadnak.

                   A többi élőlény természetét az általunk előírt törvények határozzák meg, és tartják is korlátok között. Téged semmiféle áthághatatlan korlát nem akadályoz. Neked még e természetet is magadnak kell saját magad számára meghatároznod, a tulajdon szabad akaratod szerint, amelyek kezébe én sorsod letettem.

                   A világ közepébe helyeztelek, hogy onnan jól láthasd magad körül, mi minden van e világon.

                   Téged nem alkottunk sem égi lénynek, sem földinek, sem halandónak, sem halhatatlannak, hogy te, mint önmagad szabadon döntő szobrásza és alakítója, magad határozd meg azt a formát, amelyben élni kívánsz. Szabadságodban áll a barom alvilágához illővé fajulni. Éppígy szabadságodban áll, hogy tulajdon szellemed elhatározásából az isteninek magasabb világába emelkedj.” / Mirandola: Az emberi méltóságról /

 

                                                                      I.

                                                                      

                                                                     

 

                   Amikor a férfiember a hatvanhatodik állomáson készül kikötni, gerincsérült és szakadt vitorlájú bárkáján, úgy gondolja, ezen a roskatag mólón már nem érheti meglepetés. Olyan rezignált lesz, mint a bölcs és színarany Arany János:

                                       Életem hatvanhatodik évébe’

                                       Köt engem a jó Isten kévébe,

                                       Betakarít régi rakott csűrébe,

                                       Vet helyemre más gabonát cserébe.

                    Most itt zsongnak körülöttem az emberek, mint a pimasz, fullánkos darazsak. Ilyenkor behúzza minden jótét lélek a fülét-farkát, nehogy alattomos szúrás érje.

                    Igyekszik mindenkit észrevenni, még a Senkit is, és boldog-boldogtalannak köszön. Akár ismerős, akár vadidegen.

                    Régi alázatossággal hajtom meg deresre őszült fejem, mert már gyerekkoromban hozzászoktattak:

                   „Köszönj a felnőtteknek, fiam!”

                   De kinek köszönjön az, aki már öregebb, mint a legtöbb felnőtt? Deres hajú, sok zablát kipróbált emberi lény. Mit kezdjek a záptojásfejűekkel, akiknek a többsége nem fogadja a köszönésemet?

                   Ilyenkor a „jó napot” elküldöm a Napnak, a „jó reggelt” a Virradatnak, a „jó estét” a nyugodalmas Éjszakának, hogy egyetlen kimondott barátságos emberi szó se vesszen kárba. Tudniillik nagy inflációja vagyon manapság a barátságos szavaknak. Vagy, ha nem kapok választ, akkor csibészesen, de halkan az illető után küldöm: „Rossz napot kívánok!” De ezt szívből és nem rutinból mondom.

                   Van, aki morog rá valamit, mint a bolhás kutya. Ennek a gyakori fazonnak a dobhártyáját lelki vakaródzás közben érték tetten a szavaim.

                   Bár nem vagyok bakarasznyi, a többség mégis elnéz a fejem fölött, mintha a hátam a legszebb panorámát takarná el a szeme elől. Pedig nem a hullámcsillagos Balaton-parton álldogálunk tölcséres fagyiért, hanem a borvári temetőben. Magam is zöld kannával a kezemben egy kút előtt, ami bőségesen ontja a vizet.

 

                                                                     +

 

                   És vajon, mit lát, ha elnéz valaki a fejem fölött? Betonból-kriptarengeteget.

                   A rájuk vagy a köréjük ültetett virágokat akarjuk meglocsolni mindannyian, mint leendő kriptalakók. Sokkal hosszabb lenne ez a sor, ha kevesebb lenne a művirág és a műérzés.                                                               

                    A sok kereszt jelzi, hogy Krisztus népéhez tartozott a nagy többség, amikor elment értük a halottas kocsi. Nagyapámat is a szomszéd rozoga gumirádlisa vitte ki a ravatalozóba. Ott üldögéltem a kocsis mellett, és gyakran hátra-hátra néztem, hogy figyeljem a barna koporsó mozgását. Mindez 1975. április 1-jén és kora reggel történt, amikor végighajtottunk a központon, aztán a Császártöltési utcán a temetőig. Éppen április elsején.

                   A haldoklása már karácsony és újév között megkezdődött. Rendszeresen kijárt hozzá egy kissé piás borbély, hogy rendbe tegye nyolcvan éves, ráncos arcát. Az ünnepek előtt most is megjelent. Fel sem tűnt, hogy mialatt borotvál, többször is előrántja markába gyűrt zsebkendőjét, és a borbélyok villámgyors mozdulatával törli az orrát, és már minden megy tovább.

                    Kedélyesen beszélgettek. Nagy meglepetésemre a nagyapám is humorizált. Derűs társalgás folyt legalább fél órán át, ha nem tovább. Meleg jókívánságok a búcsúzáskor: „Kellemes karácsonyi ünnepeket! Boldog újévet, ha addig nem találkoznánk!” Közben barátságos kézfogások.

                   Egy hét múlva a nagyapám már menthetetlen volt. Megkapta az influenzát. Abban a nyolcvanéves férfiban még annyi testi és lelki energia volt, hogy három hónapig küzdött, birkózott a halállal. Egész életében nem dohányzott, nem ivott. Úgy érezte, hogy még legalább tíz év jár neki! 

                   Jobbára csak levest evett, esetleg tejet ivott. Múltak a hetek, és csont soványra fogyott. Hiába vittünk neki bármilyen ennivalót, semmit sem kért. Még befőttet sem.

                   Ült az ablakhoz állított széken, a gyér téli fényben. Ettől nem akart megválni. A fény még reményt adott. Csak az év első hónapjaiban igen rövidek a nappalok, és mindig borús az ég.

                   Ha valami váladék néha fölszakadt a tüdejéből vagy a hörgőkből, ezt maga letörölte. A vég előtt egy héttel már az ágyban feküdt. Teljesen tiszta aggyal, logikus gondolkodással figyelte önmagát, és várta a halált. Tudta, hogy belülről jön majd, de kíváncsi volt rá, mint hajdan a fronton, hogy mikor és mivel támad.

                   Ha ürítenie kellett, minden alkalommal felkelt az ágyból, és a támogatásunkkal a székbe süllyesztett edényre ült. Nagyon keveset beszélt.

                   Valószínűleg minden gondolata a körül forgott, hogy élhetett volna még tíz évet legalább, ha ez az alattomos betegség nem bénítja meg a testi erejét. Lehet, hogy bennünket is okolt: „Miért nem vettétek észre a fenyegető veszélyt? Nem tudtátok, hogy járvány van?”

                   A legutolsó órában kapcsolt ki az agya. Bizonyos, hogy csalódott emberként vált meg az élettől. Több évben reménykedett, még legalább tizet elraboltak tőle. Ekkora lehetőség volt a testében is és a szellemében is. Három hónapig küzdött az elmúlással, és könnyek nélkül, férfiként halt meg.

                   Jó szándékú, kevés beszédű, türelmes, tiszta szavú és gondolkodású, őszinte ember volt. Azon a szomorú délutáni temetésen csak a rokonok és a szomszédok állták körül a sírját. Pedig VITÉZ volt. Abból a fajtából, amelyiknek nemcsak adták a címet, de egész életével és halálával meg is szolgálta.

                                                                     +

                                                     

                  A nagyapám és a nagyanyám sírjának virágait szoktam meglocsolni először. Talán hozzájuk húzott legjobban a szívem gyerekkoromban. Márpedig a gyerekkori érzések a legerősebbek. Látom a sírköveken a szomorúfűzek szinte földig lehajló ágait, mint a gyász, a múló élet jelképeit. De nekem a családfák jobban tetszenek, mert az örök folytonosságra, az élet szeretetére ösztönöznek.

                 Állok a sorban, mert ilyenkor, amikor a nap búcsút mond a szolgálatnak, akkor kezdődik a bérlocsolás. Én nem tartozom közéjük, mert szívből teszem, nem pénzért. De nekem is sorba kell állni!

                   Egy kutya közben mindenkinek a szemébe néz, és türelmesen vár, hátha jó szót vet neki valaki. Egy zsömleszínű magyar vizsla: A kedvenc fajtám, bár még sohasem volt ilyen barátom. Ha jól meggondolom, még emberben sem!

                   Mindenféle kozmopolita dögöt tartanak: uszkárt, afgán agárt, bernáthegyit, ölebet, kínai pincsit, buldogot és buldogtalant, csak éppen a puli meg a magyar vizsla a ritka. Talán, mert félnek, hogy okosabb lesz a kutyájuk, mint ők.

                   Emelt fejű és értelmes tekintetű ez is. Pedig igen rozzant testi állapotban van. Talán egyéves lehet és nőstény. Talán ezért is dobta ki az utcára a gazdája, az a tetű. Mocskos a szőre, és a tekintetében mély bánat. Igazi kivert kutya, bár én sem voltam éppen elíziumi hangulatban. Lehet, hogy mind a ketten a dögkút mélyéről másztunk elő.

                   Hiába, idős korban a testi és a lelki sebek egyaránt nehezen gyógyulnak.

                   A szemében mély bánat és nyúlfarknyi reménység, hogy valaki a pártját fogja. Én olyan „valaki” fajta ember vagyok, és ott hagyok csapot-papot. Amikor fölszállok a kerékpárra, csak annyit mondok neki:

                   „Gyere velem, Barátom!”

                   És nem kellett kétszer mondani: szaladt, loholt, hol mögöttem, hol mellettem, egészen hazáig. Aztán megetettem, és egy szőnyegdarabra kucorodva,

                   Igen örültem, amikor ma, egy fényes nap reggelén már egy virgonc állat ugrált körül. Hálásan mosolyogott. Nem tévedés, embertársaim, mosolygott. Szemei vidáman csillogtak. Ilyen ujjongással egyetlen emberfia sem őrült meg annak, hogy én is élek.

                    Pedig hatvanhat éve ismer már a nagyérdemű közösség, és nekem úgy tűnik, mintha már végtelen ideje taposnám, negyvenes talpakkal, a szülőföldem útjait.

                   Hagyd, Barátom, hogy óvatosan kitöröljem szemed sarkából az éjszakai könnyeket. Egy rossz álom csalhatta elő, mint súlyos sérülés a fa enyvét. Mert az is sírással gyógyítja magát, mint ahogy az emberfia is – csak elbújva, titokban, szemérmesen.

                    Hát akkor vágjunk neki az első útnak! Menjünk együtt, mint a hargitai Szakállas Ábel a Bolhával, és ugassuk meg együtt – bátran - az egész világot!

 

                                                                          +

                                                     

 

                    Jó, ha tudod, hogy bizonyos arisztokrata családok nagy vehemenciával állítják össze, majd állítják fel családfájukat, mintha karácsonyfát díszítenének, bukott angyalokkal és mézes huszárokkal. Károlyiak, Esterházyak, Görgeyek, hogy most másokról ne is szóljunk, teleaggatják a büszke családfa minden ágát grófokkal, bárókkal, hercegekkel, akiket már régen elvittek az ördögök.    Bár nem tudom, nem kellene-e egyes számban emlegetni ezt a fekete frakkos, cilinderes és patás úriembert. Ami a munka mennyiségét illeti, valószínűleg többen vannak, akik a földi tér és az alsó világ közötti ingázáshoz, a Mindenség Urától retúrjegyet vagy bérletet kaptak.

                  Ezt az úriembert, maradjunk a már paradicsomban is kísértő egynél, hívják Sátánnak, Ördögnek, Mefisztónak vagy Messire-nek, attól függően, hogy melyik nép földjén jelenik meg.

                    A magyarok Sátánnak hívják általában, de a tájékozottabbak Rákosi /Rosenfeld/ Mátyásnak mondják, esetleg Kádár /Csermanek/ Jánosnak, vagy az indulatosabbak Göncz Árpádként emlegetik.

                   Pedig nem volt különleges lény az utóbbi három. Földi anyától és apától származtak ők is. De minek? Ostobának, jellemtelennek, hiúnak, műveletlennek, dróton rángatható figurának.

                   Elég Görgey, Esterházy, Károlyi árulta már ezt a hazát, kár volt szürke, hétköznapi embereként ebbe a dicstelen sorba állni.

                   Az Úr a megítélésükkor valószínűleg figyelembe veszi a kortársak véleményét. Vörösmarty Mihályét például Görgey-ügyben:

 

                                               Görgeynek hívják a silány gazembert,

                                               Ki e hazát eladta cudarul.

                                               Kergesse őt az Istennek haragja

                                               A síron innen és a síron túl.

 

                   A kortárs Görgey Gábort, mint liberális politikust ismertem meg. De milyen jelleműnek!

                   Éppen a napokban olvastam, hogy Károlyi Mihály, ez a feltűnési viszketegségben szenvedő, farkastorkú, de görény - ambíciójú „ahisztokhata”, nemcsak a vörösökkel paktált le 1919-ben, de Benessel és Sztálinnal is.

                   Majd üstökös-szerű politikai pályáját, hullócsillagként Rákosi Mátyás szolgálatában fejezte be, mint párizsi nagykövet. Ez volt életének a koronája. Ezért érdemelt volna olyan koronát, amilyet az a szerencsétlen Dózsa György kapott.

                   Az Esterházyak maguk vallanak önmagukra. Az író utód kiderítette az apjáról, és ezt közzé is tette, hogy az édesapja III/III-as ügynök, azaz spicli, spion, besúgó volt. Aztán azzal is büszkélkedik, hogy a családfán az angol királyi ház bizonyos tagja is lóg. Talán nem V. György az, aki a liberális sajtótól való félelmében nem merte befogadni unokatestvérét, az utolsó Romanovot? II. Miklóst és annak családját, akikkel aztán a bolsevikok a legbrutálisabb módon végeztek.

                   Ennyi elég lesz bizonyos arisztokrata családfákról! Egyetlen megjegyzéssel: Az utókor legalább in effigi akassza már föl ezeket a lényeket, legalább a történelemkönyvek lapjain!

                   Természetesen bocsánatot kérek a Széchenyi, a Wesselényi, a Teleki és a többi tisztességes, valóban arisztokrata, családoktól.

 

                                                                            +

 

                    A millecentenárium idején derült ki, hogy van ám ebben az országban olyan ember is, egy liberális fészekaljból kikelt tojásfej, aki azzal verte a mellét, hogy ez smafu, mert ők már 5757-nél tartanak. Az pedig nem más, mint a teremtéssel kezdődő időszámítás, amely Krisztus előtt 3761. október 7-én indult. Ez is egyfajta arisztokratizmus, csak ostoba.

                    Ha okos lett volna liberálisunk, akkor nem szellőztette volna fölöslegesen a száját, mert mindebből világosan kitűnik, hogyha éppen nem a honfoglalás 1100 éves eseményeire emlékezünk, mi is bátran megünnepelhettük volna akár minden év október 7-én ezt a dátumot. Az ember teremtésének, az egész emberiség megszületésének időpontjaként.

                    Volt olyan politikai kurzus, amelyik minden évben megünnepeltette az emberiség egyik legnagyobb tragédiájának napját, november 7-én. Miért ne szállhatnánk be minden évben megünnepelni az emberiség születésnapját?

                    Mint az Úr kiválasztott népének tagja, tudhatná, hogy közös Bibliát használó honfitársainak pontosan akkor kezdődött a teremtés, mint neki. Tehát örülünk az örömének, de azért hagyja nyugodtan megünnepelni a magunkét.

                    Honfoglalásunk dátumának is van köze az emberiség születésének időpontjához. Azt szokták mondani, hogy mindenki Ádámig és Éváig kísérheti nyomon elődeinek, az egész emberiség elődeinek közös sorsát.

                   Az Úr nem azt mondja a Bibliában, hogy liberálist teremt a maga képére és hasonlóságára, hanem:

                   „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!”

                   Ebben az emberben potenciálisan benne van, hogy szocialista, liberális vagy konzervatív lehet idővel az utódja.  Tudjuk, hogy Káin maradt életben a testvérek közül, mert hidegvérűen, és az Úr szemeláttára, kupán verte jámbor testvérét, Ábelt. Lehet, hogy Káin utódai között mégiscsak több lesz a liberális. Ki lát bele az idő vetésébe?

                                                                            

 

                                                                   Nota bene!

                                                 Megszólítanak, mert ők én vagyok már:

                                                 Gyenge létemre így vagyok erős,

                                                 Ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

                                                 Mert az őssejtig vagyok minden ős –

                                                 Az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

                                                 Apám – s anyámmá válok boldogan,

                                                 S apám, anyám maga is ketté oszlik,

                                                 S lelkes Eggyé így szaporodom!

 

                                                                          +

 

                    De térjünk vissza a családfa árnyékába! Azt ugyebár mindenki tudja, hogy annak két fő ága van: az apai és az anyai.

                   Mindkét ág könnyen áttekinthető. /Filus/ Farkasfalvi András és Bobek Eszter lánya, Farkasfalvi Eszter volt az édesanyám. Tehát ők voltak a nagyszüleim. A dédszüleim: Filus Mihály és Szefcsik Rozália, illetve Bobek János és Jónás Rozália. A dédszüleim közül a tragikus sorsú Bobek Jánosról külön is kell majd szólnom.

                   Az apai ág hosszabb. Apám Ugranyecz András, idős Ugranyecz András és Juhász Teréz fia.

                   A dédszüleim: Kapás József és Juhász Anna, illetve Ugranyecz Mihály és Feró Mária, aki öt fiúgyereknek és egy lánynak volt az édesanyja. A fiúk, a születés sorrendjében. Pál, Mihály, János, András, István. Lánytestvérüket Erzsébetnek hívták. Ugranyecz Mihály 44 éves korában „tüdőlobban” meghalt, éppen 1900-ban

                   Kapás József testvérei: Mihály, József, Mária, János, Ferenc

                   Juhász Anna testvérei: István és Julianna

                   Az ükszüleim: Ugranyecz Ignác és Benicki Róza

                   A „szépek”: Ugróczy Gábor és Rózsa Vera

                   / Érdekes névváltás még a 19. század elején! /

 

                                                                      2.

                                                      A születésem napja

                                                      1942. december 12.

                                                                   

                    Három hónappal Móricz Zsigmond halála után érkeztem a magyar glóbuszra, hogy mint egy leendő „boldog ember”, hogy a szegény pedagógus együgyű életét éljem

                    Nem futottam földi javak után, de néha mennyei kincset leltem a siralmas földi téreken.

                    „Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában elég, mint a kicsiny gyertyaszál. Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett hazában.”

                    Az én életem summája is ez, kedves, melegszívű Móricz Zsigmond.

 

                                                                    +

 

                    Azt is hozzá kell fűznöm, hogy a Nyilas jegyében születtem, mint a két legkedvesebb költőm: Vörösmarty Mihály és Ady Endre.

                    Mit mondanak a csillagjósok erről a csecsemőről? Csupa jót: nem haragtartó, nagyvonalú, belátó, erős benne a függetlenség – és a szabadságvágy, mozgékony, lelkes, morális-etikus beállítottságú, nyíltszívű, ellenálló szellemű, rebellis.

                   Ha tovább sorolnám a díszítő jelzőket, még azt kérdezhetné valaki:”És nyugdíjas tanár úr, Ön már gyerekkorában is ilyennek tűnt?”

                  Mire én azt válaszolnám:

                   „Volt, amit már igen korán felismertem magamban, a többi a génjeimben lapult, és ahogy épült a testem, gazdagodott a lelkem is, és csak az alkalmat várta a lappangó tulajdonság, hogy színre léphessen.”

                  Mert azt is írják a Nyilasról, hogy született színész. Ha nem lettek volna ilyen hajlamaim, miért választottam volna a pedagógus-pályát? A magas fizetés miatt? Ugye, vicces?

                                                                    +

 

                   A babonás embereknek is tudok érdekességgel szolgálni. Ugyanabban a hónapban és napon jöttem a világra, mint az édesapám. Mind a ketten, 28 év különbséggel, márciusi, tavaszi lázban fogantunk, mint Petőfi Sándor Zoltán fia. Bár az ő sorsa rossz ómen.

                   És most jön a babona. Kiderült, hogy Csenki József, egy igen intelligens keceli kéményseprő és a fia, ugyanezen a decemberi napon látta meg a földi fényt. Hát ha ez sem fog szerencsét hozni rám, akkor semmi sem!

 

                                                                       +

 

                    Tehát figyelj, bizalmamra érdemes olvasó! Elkezdődik a mese egy ember életéről, aki nem szégyelli testi és lelki formálódásának legfontosabb, még benne élő és igaz emlékeit, szemrebbenés nélkül kíváncsi szemed elé tárni.

                    Hét és nyolc óra között jöttem erre a lélegző világra. A korai havazás közben szállingózássá szelídült, majd lehullott az utolsó pehely is, éppen az udvarra nyíló nagy ablak üvegére, és ott apró könnycseppé olvadt.

                    Előtte egész éjszaka zuhogott a hó, ami december közepe táján ritkán szokott ilyen gazdagon hullni az égből. Két nappal korábban este elkezdte, és méteres hó hullott másnap hajnalig, aztán folytatta tovább a következő nap virradatáig. A születésem percéig. Bizonyára a várható nagy esemény hozta lázba az angyalokat, és a tiszteletemre fehér világot teremtettek azzal, hogy beborítottak mindent, ami kopár, mint az árva fa vagy csupasz, mint az utca fagyoskodó földje.

                   A házunk előtt már falként állt a hó, mert az édesapám, aki nem tudott ezen az ideges éjszakán egyetlen percet sem pihenni, a házunk előtt, de még az udvaron is hegyekbe halmozta. Nem volt nehéz munkája, mert a hópelyhek könnyűek voltak és puhák, mint a csecsemő angyalok szárnyának tollai. A fagy pedig nem engedte magukba roskadni őket.

                   A bábaasszony, aki a vértől mocskos lepedőn, ahová a világra siklottam, elvágta a köldökzsinóromat. Aztán a magzatvíztől lucskos testemet a lavór langyos vizében megmosta, majd egy puha törölközővel végig simogatta. Megmérte a súlyomat is, és tört ki belőlem a a méltó harag e megalázó és hozzám méltatlan hercehurca miatt.

                   Azonnal kiderült, hogy tenorom van. De nem az olaszok édes bel kantója, mint Beniamino Giglié, hanem érces, mit az eljövendő Acélhang szólistájáé. Közben világoskék pólyába öltöztetett Eszter nagyanyám, és az ágy párnájára, anyám mellé fektetett. Ekkor egyik férfi, az apám, aki először letörölte hívatlan könnyeit, a magasba emelt, és így szólt:

                   „Ecce homo!” És büszkén hozzátette:

                   „Nem csak ember, de férfi! Gyula lesz, mert milyen jól hangzik a kalocsai érsek úr neve: gróf Zichy Gyula.”

                   Juhász Anna a dédanyám, bölcsen megjegyezte:

                   „Ebből a gyerekből nem lesz sem gróf, sem érsek. Krisztus urunk szolgájához meg éppen méltatlan a grófi címének emlegetése.”

                   „Mennyire igaza van” – gondoltam, de még nem mondtam. Később is tartózkodtam attól, hogy két felnőtt vitájában én legyek a döntőbíró.

                   Apám elhessentette ezt a véleményt:

                   „Annyi baj legyen, édesanyám! Csak férfi legyen belőle és ne lekvár!”

                   Aztán visszatett anyám mellé a párnára, amikor először adtak enni. És nyolc órakor már az igazak álmát aludtam. Emlékszem, hogy azt álmodtam, hogy hull a hó, és közben András és Eszter, egy „férfi” meg egy „csillag” vigyáznak rám.

                   Azt még hallani véltem, hogy anyám, aki a legnehezebb perceiben is józan maradt, odasúgta a határtalan örömtől mámoros apámnak:

                   „Ne felejtsd el az üzletet kinyitni, mert a csütörtök mindig forgalmas nap! Ott aztán mindenkinek hírül adhatod, milyen öröm ért bennünket. Fiunk született négy kilo tíz dekával.”

                   Apám pedig már indult is, és kitárta az üzlettáblákat, hadd jöjjön a kedves vevő. Ha eddig nagyon kellett a pengő, ettől a naptól kezdve, egy családos apának, duplán szüksége lesz rá.

                                                                             +

 

                   Vencel bácsi, a közvetlen szomszédunk, volt rám először kíváncsi. Már csak félig volt ép elméjű a vénségtől, de csupa szív ember lévén, alacsony házunk ablaka előtt rongyos kabátja szárnyait lengetve jelezte, hogy örül a lelke, mint egy madáré, aki először látja fiókájának merész röpülését.

                   Berta nénitől, a szemközti szomszédasszonytól, kaptuk azt a bölcs tanácsot, hogy minél előbb keressünk egy olyan gazdát, akinek a tehene velem azonos időben hozta világra borját, mert annak a tehénnek a teje a legjobb, ha az édesanyámé nem lenne elég.

                   Még aznap délután meg is találták tejtestvéremet, egy bikaborjút a Rákóczi utcában. Legalább olyan szép jószág volt, az elbeszélések szerint, borjúnak, mint én egy ember gyerekének. Sajnáltam, hogy hat hónap múlva egy rossz ember letaglózta, és a húsát kimérték. No, de ne szaladjunk annyira előre!

                   Dél tájban gyülekeztek az ismerős és rokon férfiak a konyhában, hogy mint a három királyok, öten, hogy majd besorakozzanak minden jót és főleg egészséget kívánni anyámnak és nékem. Elsőként a nagyapám, vitéz Farkasfalvi András, aki mellém lépett, és reszkető ujjával puha keresztet rajzolt a homlokomra. Aztán jöttek a többiek: Berta Feri bácsi, a kádár, Tóth Lajos bácsi, a kovács. Felesége, a Csöre néni, aki szívesen maradt utolsó, hogy tanácsokat adhasson ő is anyámnak.

                    Somogyi Matyi bácsi, a sokoldalú kisbirtokos, de mondhatnánk úgyis, hogy „szabadúszó”, mert olyan kicsi birtoka volt, hogy abból nehezen lehetett megélni.

                    Ezért járta végig naponta az utca házait, hogy valahol megkínálják ennivalóval. Cserébe bevásárolt az elfoglalt gazdasszonynak. Gyerek magasságú ember volt, aki meggyfaágból hajlított görbe bottal járt, de a férfiak társaságában az ő hangja emelkedett a mindig a legmagasabbra.

                    Röviden szólva: Bemutatkoztunk egymásnak. Apám mindenkinek külön-külön elmondta, hogy Ugróczi Gyula vagyok, és az is leszek egész hosszú életemben.

                    Mindegyikük mosolygott rám, és a nagyapám, vitéz Farkasfalvi András, aki elsőként állt mellém, reszkető kézzel puha keresztet rajzolt a homlokomra. Mire én, életemben először, elmosolyodtam. És mennyire örültek neki! Pedig ha tudták volna, hogy ezzel a jellel nyitotta meg életem könyvét, amelynek borítója élet-zöld színű, a gerince pedig arany.

                   Ezzel beiratkoztam a család, a magyarság, az emberiség nagy könyvtárába, ahol minden élő és holt embernek a sorsát és gondolatát időtálló pergamenre körmölték le a sohasem henyélő moirák.

                   Vajon miért volt olyan szelíden szomorkás a keresztelő nagyapám? Ez lesz az első, aminek először utána nézek. Majd leemelem a polcról életének aranygerincű könyvét, és megtalálom rá a választ. Pedig nemcsak a kereszt miatt mosolyogtam rá, hanem azért is, mert tele volt a bendőm Ilyen állapotban mindig kedélyes hangulatú az ember fia.

                   Azután majd apám könyvét veszem kézbe, mert idegesítően szolgalelkű.

                   Lám, anyám parancsát milyen készségesen teljesítette, pedig igazán hagyhatták volna, hogy egész délelőtt gyönyörködhessen bennem. Mert az a legnagyobb esemény, ha valakinek fia születik! Mi legyen ünneplésre méltó nap az emberi életben, ha nem egy új ember születése? De ezt is halasszuk későbbre! Úgyis kézbe veszem a család minden tagjának életregényét, mert a kíváncsiság erre ösztönöz. Lesz rá időm, csak az egészség is meg legyen hozzá.

                   A konyhában, az audiencia után, apám ott sürgött köztük, és töltögette a poharakat, hogy legyen mivel köszönteni az újszülöttet és az édesanyját. Végül pedig egymást, mint ahogy a Matyi bácsi mondotta, aki nemcsak testét tekintve maradt gyereknek, de gyerek maradt örökké ficánkoló szelleme is, egészen az élete végéig.

                    „Az nem lehet, hogy a magyarok Istene minket ne segítsen, különösen ilyen háborús időben!”

                    Mert az másodrendű, hogy valaki alacsony, avagy hórihorgas, cingár, netán hordó szélességű. Milyen minőségű a lelke, és van-e egyáltalán? Ez a hamleti kérdés. Nem az a reszkető mondat:

                   „Vajon mily álmok jönnek a halálban, ha már leráztuk mind e földi bajt?”

                   Hagyd a holtakat, hogy eltemessék halottaikat! – valahogy így mondotta a legnagyobb EMBER. A lélek úgyis halhatatlan!

                   Ha van lelked, és a halálod után abból a Teremtő a maga méhesében édes mézet tud pergetni, akkor bátran lerázhatod. De ne öngyilkossággal! Mert az élet poharát fenékig ki kell inni! Közhely ez is, de elfogadható egy most született csecsemőtől.

 

                                                                     +

 

                   Hogy miért voltak viszonylag kevesen a nagyra becsült Móricz Zsigmond temetésén?

                   A háború kellős közepén álltunk, és a temetést megelőző napon, tehát szeptember 5-én, két orosz távolsági bombázó támadta fővárosunkat, csak megfélemlítésképpen. Ez volt az első légitámadás, amellyel Moszkva jelezte, hogy ő fogja majd bevenni a várost.

                   A másik veszély a 2. magyar hadsereg Donnál harcoló csapatait fenyegette, akik között ott harcolt édesanyám fiatalabbik bátyja, ifjú Farkasfalvi András is. És akiket éppen születésem után egy hónapra éri a mindenkit elsöprő orosz támadás. Neki sikerül majd, ha sebesülten is, egy gépkocsira fölkapaszkodnia, és így megmenekült a biztos haláltól vagy az orosz fogságtól.

                   Ebből a két momentumból is kiolvasható: Jó, igen jó, hogy megszülettem, de az eddigi legvéresebb háború kellős közepén, és apámat is fenyegeti a behívás veszélye.

 

                                                                          +

                                                       

 

                    És itt vagyunk, Barátom, a könyvtárban, ahogy ígértem, mert életemben többször jártam a könyvtárba, mint az iskolába. Hasznomra vált: Sok volt a jó könyv, de igen kevés az értékes, szemnyitogató pedagógus. Most kezemben a 18. századi Henry Fielding műve. Olvassuk csak!

                   ”Meg kell kísérelnünk, hogy eloszlassunk egy tévhitet, amelyet az írók önállótlan gondolkodása folytán magáévá tett.

                   Ezek ugyanis attól való féltükben, hogy egy csomó – tisztesség ne essék szólván – bölcsnek vagy filozófusnak nevezett együgyű fráter ósdi és képtelen tantételeinek ellen találnak mondani, arra törekedtek, hogy amennyire csak tőlük telik, összekeverjék a nagyság és a jóság fogalmát.

                   Már pedig e két dolog nem is eshetnék távolabb egymástól, hiszen a nagyság lényege, hogy mindenféle szerencsétlenséget zúdít az emberiség fejére, a jóság pedig abban áll, hogy a bajokat elhárítsuk róla.

                   Igen valószínűtlen tehát, hogy ugyanegy személyben mindkét tulajdonság meglegyen., és mégis, mi sem gyakoribb, mint hogy az írók, aki a nagyság számos megnyilvánulását fedezik fel kedves hősükben, ráadásul még a jóság megtisztelő jelzőjével is bókolnak neki. Mégpedig anélkül, hogy észbe vennék: ily módon éppen azt a felsőbbrendű tulajdonságot semmisítik meg, amelyet a jellem egyöntetűségének szoktunk nevezni.

                   Megtudjuk, hogy Nagy Sándor tűzzel-vassal tiport le óriási birodalmakat, romokat és pusztaságot hagyva maga után; mint valami forgószél ártatlan nyomorultak millióit pusztította el, s ugyanakkor, mint irgalmasságának bizonyítékát halljuk, hogy nem vágta el nyakát egy vénasszonynak, nem követett el erőszakot lányain, s beérte annyival, hogy megsemmisítse őket.

                   Amikor továbbá a hatalmas Caesar, a maga csodálatra méltó lelki nagyságában szétrombolja hazája szabadságát, s a csalásnak és erőszaknak minden eszközével egyenrangú társai fölé helyezi magát, lealacsonyítja és rabszolgaságba dönti a legnagyobb népet a nap alatt, mint nagylelkűségének bizonyságát hozzák fel, hogy bőkezű volt követőivel, céljai kivitelezőivel, akiknek segítségével hatalmát megszilárdítani szándékozott.”

                                                  /A néhai Jonathan Wild úr élettörténete/

 

                                                                     +

 

                   Sohasem szerettem volna NAGY lenni, de JÓ, minden felismert alkalommal, igen. Mindig örültem a JÓ győzelmének, és az úgynevezett NAGYSÁGOK bukásának, akikből valóban hiányzott a JÓSÁG. Irtóztam attól, akiből, lett légyen az egy regény vagy saját életem szereplője, akiből hiányzott vagy már kihalt a jóságra hajlamos LÉLEK.

 

                                                                     +

 

                   A korán lehullott hó karácsonyi hangulatot teremtett, és az emberek megilletődve mentel el a házunk előtt, amelyik a hosszú Kalocsai utcának talán a legalacsonyabb háza volt, bár a számát igen magasan állapították meg: 292. Legalább ennyi szegény család lakott egyetlen utcában.

                   Itt, ebben az aprócska házban kezdtem már kisgyerekként, a könyvek segítségével, a földi világban való helyes tájékozódást. Én sem származom pedigrés, arisztokrata elődöktől, de Juhászoktól és Kapásoktól, akik sosem vágytak magasabbra, nagynak lenni, csak egyszerűen jónak lenni.

 

                                                                   

                                                              Anyai nagyszüleim:

                                                 Farkasfalvi András és Bobek Eszter

                                                               1911-1916- 1919

                                                                     

                                                              Eltévedtél

 

                   A vasárnapi nagymisén csupa sötét ruhás asszony énekel a templomot, a falut, a földet és az eget betöltő, zengő fiatal hangon. Mint egykoron a szelíd Ábel Istennek tetsző füstje, most úgy száll föl-föl, egyenesen Krisztus anyjához, Máriához az ének. Fölszáll a távoli harctereken szenvedő, vérző, haldokló magyar katonákért a sok tiszta lélekből a fohász:

 

                                                      Boldog asszony, anyánk,

                                                      Régi nagy pátrónánk,

                                                      Nagy ínségbe érvén

                                                      Így szólít meg hazánk:

                                                      Magyarországról, romlott hazánkról,

                                                      Ne feledkezzél el szegény magyarokról!

 

                   Kurcz Adolf tisztelendő úr ezután ájtatos imára buzdítja híveit a fiaikért, a férjekért, a testvérekért. Majd, mint jó pásztor a nyáját, maga elé tereli a ministránskat, és komótos léptekkel kimegy a sekrestyébe.

                    Ekkor még felzúg az orgona, és Szabó kántor úr szép bariton hangján indítja, a mindenkit útjára bocsátó, szívet emelő ének:

                    „Isten, hazánkért térdelünk elődbe.”

                    Együtt énekel velük minden egyház minden híve a Kárpát-medencei hazában: Az Alföldön, a Délvidéken, a Felvidéken és Erdélyben. Mária országának hajdan áldott tájain.

                   Aztán elindul a templomokból a sötétruhás asszonyok végtelensora a kijárat felé, a háborús gondoktól terhes magyar világba. Előtte persze letérdepelnek, majd keresztet vetnek, és nyugodtabb lélekkel, de azért sóhajtozva, lépnek ki a szentegyház főajtaján a friss októberi levegőre. Csupa fiatalasszony és lány, de mindegyik a legsötétebb ruhájában. A férfiak, akik mostanában, 1916-ban, elférnek a kóruson, maguk elé engedik őket, és utolsóként lépdelnek ki a fényes fekete csizmáikban a templom előtti térre. A kék és barna kendők alatt, piros, meghatott, könnyes arcok, sötét ruhájuk alatt fiatal testek.

                   A asszonyok, lányok hazafelé indulnak, de a férfiak, a régi szokás szerint és a déli harangszóig, megtárgyalják a falu ügyes-bajos dolgait. A disputát a bíró és a jegyző vezeti. A jegyző úr szerint éppen 1500 férfi hiányzik a faluból, pedig a háborúnak még messze van a vége. Sok derék emberünk van már a hősi halottak között. A magukra maradt asszonyok, anyák, akik már megkapták a gyászleveleket, bánatukban a Jóistent is okolják. Mert, azt mondják, mi van a tízparancsolatban? Ne ölj! Akkor miért folyik már második éve ez az esztelen vérontás? Ki miatt folyik? Annak az Isten se parancsol?

                   Nagyon, de nagyon hiányoznak a munkabíró férfiak. Minden gond átszállt a törékeny asszonyi vállra. Bizony, még olyan soha nem fordult elő, amit láttam, hogy a Csukás dűlőben asszony szántogatott, és vetette el az őszi magot. Fejére állt a világ! Ki állíja újra talpra!

                   Megbolondultak a politikusaink, akik a protekciós gyerekeit biztosan kimentették a frontszolgálatból, és azok csak a pesti flaszteron korzóznak. Az öreg királyunk is meghalt, de azt mondják a fia szeretné gyorsan befejezni a háborút. De hiába áll a béke pártján, ha nincs, aki szóba álljon vele. Amíg a fegyvergyárak be nem zárnak, az emberek türelme el nem fogy, addig gyilkolják egymást.

                   Ilyen ügyekről diskuráltak a férfiak, akik már nem kellettek frontszolgálatra, de féltik a gyerekeiket, a testvérüket, a rokonaikat. Hiába 1500 férfi nagyon hiányzik mindenkinek! Aztán mindegyik hazafelé tart, mert megkondult a déli harangszó. Az ebédet ne hagyjuk kihűlni, ha már az asszony megfőzte!

 

                                                                     +

 

                    Akit gyerek vár otthon, nem ér rá pletykázni, mát úton van hazafelé. Bobek Esztit és két fiú várja, ezért a fürge lábú Örzse nénivel tart, aki a szomszéd utcában lakik. Termetes, őszülő hajú, de mosolygós asszony az Örzse néni, aki egész úton szóval tartotta a fiatalasszonyt:

 „Mi, az urammal, gyakran eljárogattunk a szomszéd városok piacára a kocsival.

                   Sokszor csináltunk jó vásárt a zöldségfélékből, ami a kertünkben termett. De most nagyobb fába vágtuk a fejszénket! Híre jött, hogy Pesten nincs elég ennivaló. Hát minek építették ide a vasutat, ha nem azért, hogy mink is hasznát vegyük. Az uram kocsival kiviszi a portékát a az állomásig, utána meg egészen pestig megy a masina.

                   Két erős kéz kell hozzá, két kosár, tele élő baromfival. Tyúkkal, libával, kacsával, ami éppen hízik az ólban. Három kilométerre sincs az állomás, de az uram cirádás kocsiján, ha esik, ha fúj, félóra alatt kinn vagyunk. Kiskőrösön átszállok a gyorsabbikra, és onnan már úgy szalad, mint a hajderménkű.

                    Nyolc órára már ott is vagyok a Keleti pályaudvaron. A legjobb időre, mert a városi úri nép nem szokott korán kelni. Onnan tíz percre perc van a legjobb piac, ahová a pénzes nagyságák járnak a cselédeikkel. Ezek igen éhesek a friss baromfihúsra.”

                   - Ha olyan éhesek, etessük őket! – lelkesedett a fiatalasszony. Magával mennék én is akár már holnap reggel, ha fölférek a kocsijukra. Két füles kosárban két füles korsárban elbírok én nyolc hízott kacsát is!

                   - Jó van, lányom. Csak holnap reggel el ne aludj, mert az én uram ötkor indul az állomásra. Én Pesten jól ismerem a járást, szívesen kalauzollak. De előbb alaposan beszéljétek meg a szigorú anyósoddal, nehogy aztán megharagudjon rám! Lehkésőbb öt órára nálunk legyél, mert a Péter bátyád kocsija egy percet se vár. Pontosabb az, mint az Állami Vasút. No, Isten áldjon, lányom!

                   Aztán olyan mozdulatokkal, mintha a rózsafüzérrel megáldanák egymást, búcsút vettek egymástól.

                                                                     +

 

                   Eszter még csak huszonkét éves fiatalasszony, de már két fiúgyerek gondja a vállán. Meg az anyósát is segíteni, aki már ötven éves, és szigorú, okos asszony.

                   András ugyan már Boszniában letöltötte a katonaidejét, még a háború előtt. De 1914-ben újra behívták. Azóta csak egyszer volt itthon szabadságon, és megajándékozta mé egy fiúgyerekkel. Józsika 1912-ben született, a házasságuk első évében. Andris a kisebbik, már háború gyerek. 1915-ben jött a világra. Rossz is, mint egy ördögfióka!

                   - Olyan, mint én voltam gyerekkoromban. Égetni való, büdös kölyök – gondolja mosolyogva.

                   „Nálunk legyél ötre, mert Péter bátyád pontosabb, mint az Állami Vasút” – állandóan ez motoszkál a fejében, amikor az udvaron át a hátsó szobába megy, hogy levesse ünnepi ruháját, és az otthoniba öltözzön.

                    Csak azután megy előre az anyósához meg a gyerekekhez. Az „édesanyámhoz”, mert Eszter így szólítja. Meg is érdemli a tiszteletet, mert igen sokat tanult tőle, és a szüléseinél Rozália mama volt a bába. Már ötvenöt éves, de szellemileg olyan friss, mit egy fiatalasszony. Olvas is hozzá eleget.

                   Egy födél alatt laknak az anyósával, csak a fiatalok kapták a hosszú ház szobakonyhás hátsó lakását, ahol elférnek a gyerekekkel is. Igaz, hogy ez csak egy udvarra néző nagy ablaktól kapja a fényt, de a konyha is üvegajtós.

                   Rozália mama, mert az idegenek így szólítják András édesanyját, ragaszkodott az első szobához annak a két kis ablaka a ház előtti füves-fás térre néz, és ezeken át szélesen és hosszan belátni az egész környéket, és elég fényt ad a virradattól napnyugtáig tartó foglalatosságához. Mindenek előtt az olvasáshoz.

                    Ilyenkor, vasárnap délelőttönként Eszter kivesz egy kis szabadságot, hogy pihenjen és imádkozhasson. András már több mint egy éve nem volt itthon. Dobálják őket egyik frontról a másikra. A szerbről az oroszra, majd az olaszra, és legutóbb, már milyen régen volt, még márciusban újra az orosz frontra irányították. De szabadságot, azt nem adnak. Ki tudja, él-e még?

                  Vasárnaponként Eszter, bár magának se vallja be, nemcsak azért jár a templomba, mert buzgó katolikus, de ilyenkor kivesz „egy kis szabadságot” a kicsik állandó nyüzsgésétől fáradtan. Ilyenkor a gyerekeket meg a főzést édesanyám gondjaira bízza.

                   Miután átöltözött, tiszta, de hétköznapi ruhában megy előre az utcára néző első szobába. Előre tudja, hogy nagy örömet hoz, de síráslesz a jutalma. Az idősebbik, a Józsi, aki szasztott apja, amikor anyját meglátja a nyíló ajtóban, kiált egy hatalmasat és érthetetlent. Aztán biztos, ami biztos, gyorsan belekapaszkodik az anyja szoknyájába. Az ördögfióka éppen az ágy szélét fogja, de a másik kezével egy csutkát kínálgat neki jutalmul, ha mindjárt az ölébe veszi.

                   Eszter, miután köszönt az édesanyjának, leereszkedik a székre, és ölébe emeli a kicsi Anrist. Zsebkendőjével mindkettőnek megtörli könnyező szemét és az orrát.

                   Rozália Mama most is olvas, vagy csak úgy tesz, mintha olvasna. Az okuláréja fölött szúrós szemmel néz a menyére, és epésen mondja:

  - Aztán máma mit tanultál a templomban, lányom?

                   Ezt nem azért mondja, mintha választ várna rá, csak azt akarja éreztetni a fiatalasszonnyal, hogy nem kedvére való a templomba járás. Nem az imák meg a szép énekek, hanem a papok miatt. Nem szereti őket, mert faluszerte rossz hírét költik. Nem a templomi szószékről, hanem a disznótorokon, névnapokon, ahová vendégségbe hívják őket.

                   Sok helyen elmondták már róla, hogy bűbájos meg ördögi praktikái vannak. Akik jobban ismerik, csak úgy emlegetik: „a füvesasszony.”

                   Ami csak azt jelenti, hogy ismeri a füvek, a virágok és más gyógyító növények titkait, amit még a nagyanyjától tanult lány korában.

                   Gyakran elmondja családjának is:

                   Az Úristen olyan világot teremtett, ahol minden emberi nyavalyának, betegségnek elrejtette a gyógyszerét. Fűben, fában, virágban.

                   Ez nincs együtt egyetlen országban, de a Föld valamelyik növényében megtaláljuk. Ezt kéne kutatni a tudós férfiaknak, és nem új fegyverek gyártásán törni a fejüket.

                   Ebben a mi kicsi határunkban legalább száz betegség gyógyszerét ismerem. Ezért merek gyógyítani, és bátrabban, mint a patikus a maga tablettáival meg poraival.

                   Nem beszélve arról, hogy a születés titkába is beavatott az én négy osztályt végzett nagyanyám, aki még nálam is többet tudott. A Földön mindenütt tisztelettel veszik körül a hozzá hasonlókat, csak nekem kell mindig patikussal meg pappal hadakoznom. De én vagyok az erősebb!

                   Nézz ki minden tavasszal erre a kis terecskére az ablakom előtt! Amikor már kitartóan süt a napocska, a fűszálak között megjelenik ezerszám a kamilla apró, sárga virága. És mintha az Isten maga mondaná: Nézd milyen szép és milyen hasznos!

                    Fölér egy egész patikával. Orvosi székfűnek mondják meg szent Iván pipitérnek és szüzek anyjának. Igen szép neveket adtak neki a tanulatlan emberek, de meg is érdemli. Gyógyítja a hasfájást, oldja a görcsöket, megszűnteti a havi vérzés zavarait. Lázat, gyulladást csillapít és megszűntet. Sorolhatnám tovább. Hogyha kamillás vízzel mosod a hajad, illatos lesz és selymes. Nyugodtan, pacsuli nélkül elmehetsz a szagos misére.

                   Hány embert állítottam már talpra? Csak a Jóisten a megmondhatója! Nemcsak a testet, de lelket is többet gyógyítottam már, mint a tisztelendő úr. Ha nem kellene az embereknek a tudományom, akkor miért áll meg olyan gyakran a házunk előtt egy-egy parasztkocsi, néha az éjszaka közepén, hogy egy szülő asszonyhoz vigyen, mert bennem nagyobb a bizodalmuk, mint egy orvosban. Azt a férfi tudja, hogy jó kezekre bízza az asszonyt, a gyereket is.

                   Aztán ki dönti el, hogy az Ördögtől vagy az Istentől származik-e a tudásom? Ha segít az embereken, akkor csak a teremtő Isten szándékát szolgálom Bűn az, ha sok titkát bízta rám az Úr? Nem a patikus úr, a tisztelendő úr, hanem a Teremtő Úristen. Rám, Jónás Rozáliára, aki ugyancsak négy osztályt végeztem.

                   Eszter igazat adott édesanyjának, mert még egyik gyerekkel se kellett orvoshoz fordulni, mert mindig kéznél volt a nagymama házi patikája.

                   - Aztán mit főztetek ki ebéd előtt az Örzsével? – kérdezte váratlanul. Láttalak benneteket, amikor igen hosszan búcsúzkodtatok.

                   - Azt ajánlotta, édesanyám, hogy holnap én is menjek el vele a budapesti piacra, mert ők baromfit visznek föl, és nagy haszonnal lehet eladni. Én csak annyit mondtam, nekünk is vannak hízott kacsáink. És ha anyám megengedi, én is vele mehetnék holnap reggel szerencsét próbálni szereznék egy kis pénzmagot.

                  Igen bizonytalan volt a hangja, de az anyósa töprengett egy-két percig, aztán hangosan gondolkodni kezdett:

                   - Nem butaság, és volna is hová vetni azt a pénzmagot. A petróleumos üvegnek már csak az alján lötyög valami zavaros lé, pedig nyakunkon vannak a hosszú téli éjszakák. Nincs mivel világítani. Lisztet is kéne venni egy-két zsákkal, mert engem mindig megjutalmaznak a munkámért, de csak disznósággal: szalonnával, sonkával, kolbásszal, de ezeket csak kenyérrel lehet megenni. Nem ehetünk sonkát szalonnával, mert igen elcsodálkozna a gyomrunk, és nem győznénk a kamillás teát inni. Még a kert sincs fölszántva.   Ahhoz olyan embert kéne fogadni, akinek lova, ekéje van. Azért megint csak fizetni kell. Ne szaporítsuk a szót, rá vagyunk szorulva, hogy pénzünk legyen minél előbb. Csak kérdés, hogy szívesen mész-e?

                   - Éppen erről beszélgettünk egész úton, hogyan lehetne a pestieket úgy segíteni, hogy magunkon is segíthessünk. Náluk mát gáz világít, nálunk még csak lámpa ég. De a háború miatt nincs ennivalójuk. Hát akkor etessük őket, de úgy, hogy megfizessék. Az Örzse néni egy igen jó piacot ajánlott meg pénzes vevőket. Nincs is messze a Keleti pályaudvartól. Csak reggel korán kéne kelni! Ha anyám vállalná a gyerekeket, én szívesen nekivágnék.

                   - Próbálj szerencsét, lányom! Vidd el két kosárban a legszebb kacsákat! Hozz ennek a két lurkónak is valami ajándékot holnap este. Csak vigyázz magadra is, kislányom! Háborús időket élünk! – fejezte be az anyósa aggódva, és ezzel eldöntötte a kérdést.

                   Eszter egész vasárnap délutánt együtt töltötte a gyerekekkel. Amikor jól laktak bablevessel és túros csuszával, igen jó kedvük kerekedett. Leült a szoba közepén a rongyszőnyegre, és együtt biztatták hajszra vagy csára a barna kukoricacsutkából befogott ökröcskéket. Aztán égig érő tornyot igyekeztek rakni belőlük, de a legnagyobb örömükre, mindig összeomlott.

                   Az asztal fölött, a falra akasztva, így tanított a Házi Áldás:

                                                         Hol Hit, ott Szeretet,

                                                         Hol Szeretet, ott Béke.

                                                         Hol Béke, ott Áldás,

                                                         Hol áldás, ott Isten.

                                                         Hol Isten, ott szükség nincsen.

 

                                                                     +

 

                   Bobek Eszti, a Filus Andris felesége sokat hallott már Budapestről, az urának egyik tábori lapján éppen a Lánchíd meg a Duna látszott. Az iskolában olvasott is a városi világról, ahol sok nép él hatalmas emeletes házakban. De olyanok lehetnek, mint a rabok, meg vannak fosztva minden szépségtől, amit egy életen át a természet teremt a faluban, tanyán lakó szabad embereknek évről évre.

                   No, holnap én is megnézhetem közelről, gondolta, amikor fájdalmas búcsú után anyósára hagyta síró gyerekeit.

                   Október végén már korán esteledik, ezért még fényes nappal elrekesztette a többiektől a kiválasztott nyolc legszebbet. A lábukra is keresett zsákmadzagot. A két kosárban meg szépen megágyazott szalmából az állatoknak, hogy holnap hajnalban minden úgy menjen, mint a karikacsapás.

                   Amikor az előkészületekkel végzett, be is esteledett. Aztán bement a hátsó szobába, lámpát gyújtott. Vizet is melegített a sparhelton, és a teknőben állva tetőtől talpig megmosakodott. A parasztasszonyos gúnyáját készítette elő, ami tiszta volt, és messziről elárulta, főleg a virágos kendője, hogy még fiatal menyecske.

                   Aztán még nyolc óra sem volt, amikor ingben és alsószoknyában a dunyha alá búji. A lámát lecsavarja, de csak annyira, hogyha felébred, mindig láthassa az óra állását. Nyugtalan éjszaka következett. Sok-sok befejezetlen, nyomasztó állommal, és gyakran fölébred, hogy megnézze, mennyi az idő.

                   Fél ötkor úgy dönt, hogy fölkel. Magára veszi a pendelyt, egy alsószoknyát, és egy kofához illő felsőt, kékfestőset. De a reggel hűvös lesz, és egy hosszú aljú blúz is kell, a vállaira meg a mellére a barna berliner kendő. A haját koszorúba fonja, és szép rózsás kendővel beköti a fejét.

                   Megforgatta a derekát, és fél ötkor megállapította, hogy csinosan felöltözött. Igazán olyan, mint egy fiatal kofaasszony. Elfújja a lámpát, a kulcsot kétszer is megfordítja a zárban, és az eperfa törzsénél a lehullott őszi levelek alá rejti. Aztán az ólhoz megy, hogy a kacsákat a helyükre ültesse. Megkötözött lábbal békésen üldögélnek a szalmán, amikor a két karjára emeli őket. Nem is olyan nehezek!

                   Nem tudja, hogy pontosan mennyi az idő, mert szuroksötét van. Semmi fény a borús égen, a földön is csak távoli kutyaugatás. Szerencsére nem ijedős természetű, és Örzse néniék sem laknak messze.

                   Amikor odaér, Péter bácsi még csak a lovak befogásával bajlódik. Eszter vidáman beköszön:

                   „Adjon Isten jó reggelt a ház lakóinak!”

                   „Neked is kívánjuk, ifiasszony!” – kiált ki a sötétből egy férfihang, aztán Péter bácsi a második lovát faroltatja a kocsirúd mellé.

                   „Aztán reggeliztél-e, kofatársam? Biztosan elfelejtettél a nagy igyekezeten. Gyere a konyhába, igyál legalább egy bögre tejet, hozzá egy karéj kenyeret!” – ajánlja a konyhából Örzse néni. Eszternek jól is esik éhomra.

                   Reggelire egy nagy pohár tej, egész napra tiszta lesz a fej! – gyártja szokásos rigmusát Péter bácsi, aki már a kocsi derekát igazgatja, hogy asszonyoknak kényelmes helyük legyen. Aztán fölkászálódik a kocsira, hogy segítsen a kosarakat a helyükre rakni.

                   „Hátra a nagy kosarakat, ide a puha szalmára, az asszonyságokat!”

                   Kényelmesen elhelyezkedik egymás mellé a két asszony is.

                   „No, Holló, Fecske, indulás!” – harsogja az öreg. Péter bácsi nem szerette gyorsan hajtani a lovait. Az ostort is igen ritkán használja.

                   „Az asszonnyal meg a lóval jól kell bánni! Mind a kettő kényes jószág. Nem rendes az a gazda, aki sűrűn használja a korbácsot. Ha pedig kiérünk az állomáshoz, , ne kívánjátok, hogy körülcsókoljalak benneteket a búcsúzáskor, mert egy kupica pálinkát már fölhajtottam reggelire. Én már csak ilyen vagyok, tejet prédikálok és pálinkát iszok.”

                   „Maga, vén szosze, csak az útra figyeljen!” – veszi el a kocsis szavát a felesége.

Fél óra alatt kényelmesen megtették az utat. Talán öt percet se vártak, amikor beszuszogott a kalocsai vonat, de a jegyek akkor már Örzse néni zsebében voltak. Kényelmesen elhelyezkedtek a kupéban, és a masina már el is kezdte húzni a kocsikat Kiskőrös felé.

                   Eszternek ekkor jut először eszébe András, akiről a nagy készülődés közben el is feledkezett. Mit szólna hozzá az ura, ha látná, hogy fölcsapott kofának? De maga is tudja a rá a nyugodt, megfontolt választ:

                  „Te adj magadra! Ne cigánykodj néhány koronáért! Csak a gyerekekkel törődj, mert az a neked való, tisztességes munka!”

                   Ha itthon lehetne velünk, dehogy mennék én Budapestre! Akkor nem kéne pénz után kuncsorognom, hogy kenyerünk legyen a télen. Fel lenne szántva a nagy kert egészen a Bogárzó partjáig, és anyánk téli estéken is olvashatna kedve szerint. Előteremtene az mindent a két keze munkájával a föld alól is, mert csak a családjáért élt és dolgozott egészen a bevonulásig. Eddig az átkozott háborúig!

                   „Kiskőrös! Átszállás a budapesti Keleti pályaudvar felé” – harsogja egy borízű hang. Áthurcolkodnak. Megkeresik a legkényelmesebb helyet maguknak az egy ablak melletti sarokban, egymással szemben. Az állatoknak a széles ülés alatt találnak helyet. Aztán Örzse néni azt mondja a fiatalasszonynak:

                   „Látom, hogy álmos vagy. Aludj csak bátran, akár Budapestig! Majd én időben szólok, ha megérkezünk. Addig vigyázok mindenünkre.”

                   Eszter a fejtámlára hajtja engedelmesen a fejét, és a kocsi ringatására, néhány perc múlva, mély álomba merül. Andrásról álmodott.

 

                                                                     +

 

                   Fél év kellett volna már csak a tizenhéthez, hogy eladólánynak számítson, amikor kommendáltak neki egy falusi legényt. Hét évvel idősebb volt Eszternél,de már letöltötte a katonaidőt, és éppen hozzájuk illő családból való. Se szegén, se gazdag, aki megél a két keze munkájából. Édesanyjával élnek kettesben a hosszú Vasút utcai házban. Azzal, aki a „füves asszony”hírében állt még a fölső tanyákon is, és igen nagy becsülete volt a gazdák között a gyógyító tudományával. Meg ügyes kezű bábaasszony volt már fiatalabb korában is, mert a Bobekék mindkét lányát ő segítette világra.

                   „Nyugodt életed lenne mellette, mert békés természetű. Bár,ha kell, nem ijed meg a maga árnyékától. Jobbára az édesanyja mellett nőtt fel, mert apja korán meghalt tüdőbetegségben.

                   És ami a legfontosabb, nem iszik, nem szívja azt a büdös bagót, mint a kedves édesapád. Higgadt, komoly fiatalember, mert a huszonöt éves kor a nősülésre a éppen a megfelelő idő. Akkorra már minden férfinak benő a feje lágya, kivéve megint az édesapádat” – fejezte be András bemutatását Rozika néni, aki élesen megnyomott minden szót, amivelaz ura vétkeire verhetett az éles nyelvével.

                   „Ezt a fiatalembert várjuk holnap, vasárnap délutánra, mert én már megüzentem neki, hogy nagyon szívesen látjuk ebéd után két órára. De amikorra megérkezik, vágd magad puccba, és nehogy valamelyik fa tetejéről köszönj rá, ha megérkezik” – ez meg Eszternek szólt.

                   „Majd meglátom, tetszik-e, ha látom meg hallottam is beszélni” – csapott rá gyors szavakkal a lány, a maga hebrencs módján. És érdeklődve várta a „vevőlegényt”, mert kajánul csak így emlegette a vőlegény-jelöltet.

                   „Eszter olyan vadóc volt, mintha fiúnak született volna. Mert nem volt olyan magas nyárfa a környékükön, amire föl ne mászott volna. A tanya kúpcserepein meg olyan ügyesen járt-kelt, mint egy macska. Mint egy „vadmacska”, ahogy az apja mentegette a lányát a dühös „annyukom” előtt. Mert János bácsinak ő volt a szemefénye.

                   Az Isten megmentette attól is, hogy a kazal tetejéről lefelé szánkázva belecsússzon valamelyik elhagyott vonyogóba. No, persze ez nem tegnap történt, de ilyen kislány volt. Ilyen lett faluszerte a híre is.

 

                                                                      +

 

                   A vasárnapi ebéd után András tisztességesen felöltözött. A templomi i fehér ingét, sötétkék ruháját és fekete csizmáját húzta föl. A haját, katonaszokása szerint két oldalra fésülte, és nekivágott gyalogosan a négy kilométeres útnak. Elment ő már sokszor a Bobekék tanyája mellett többször is, de volt annak már vagy tíz éve.

                   Most egy kicsit izgatott volt, de nem jobban, mint egy harctéri bevetés előtt. Mostanában és gondolatban sűrűn kószált arrafelé, mer amióta hallott Eszterről, nem volt olyan óra, hogy ne gondolt volna nősülésre. Igen tetszett neki, amit hallott róla. Mert nem akart maga mellé választani olyant, akinek gazdag ugyan a kelengyéje, de maga lusta, tohonya, a föld terhe. Akit mindig noszogatni köll munkára, szerelemre. De ügyelt, hogy megfeleljen az édesanyjának is, mert annak a szava mindig szentírás volt előtte. De éppen ő ajánlotta fiának azt a talpraesett lányt, akinek anyjával jó barátságban maradtak a kislányok, Julianna meg Eszter születése után.

                   Legalább egy kis életet hoz a házba! Édesanyámmal kettesben nem sok alkalom van a nevetésre. A gyerekeink se legyenek nagy mamlaszok, hanem olyanok, mint az anyjuk: csupa rakoncátlan, életre való kölyök!

                   Olyanok legyenek, mint az a kommendált kislány a fölső tanyákról! – ezeken töprengett, és már nem is tudta mással elképzelni a jövőjét, csak ezzel a ismeretlen arcú kislánnyal. De azért a hét év nagy korkülönbség! Ezt maga is belátta.

                   Mikor nevettem én utoljára életemben? Talán, amikor a katonaságnál hecceltük egymást. De a saját födelünk alatt még mosolyogni is ritkán volt alkalmam. De most, amikor arra lányra gondolok, már mosolygok is – jöttek egymás után a gondolatok.

                   Amikor kiért a faluból, és már a vasút vágányain is túl járt, éppen az út felén, megállt egy út menti fánál. Elővette a bicskáját, és vágott vele egy vastagocska ágat. A markához nyesegette a vastagabb végét, és így, felfegyverkezve folytatta útját a tanyák világában. A tanyák szét voltak szórva, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, pedig épen ebben a magányos világban összetartóbbak az emberek, mint a faluban, az egy utcában lakó, szomszédok. Mert a határ nem veszélytelen. Előfordulhat, hogy kóbor, elvadult kutya szalad rá az emberre. Nem félt, csak óvatosságra szoktatta a katonaság.

                   Amikor úgy gondolta, hogy már senki emberfia nem hallhatja, met vasárnap keresztény ember nem dolgozik a határban, elénekelte hangosan, teli fiatal tüdőből, a kedvenc katonanótáját:

                                      A nagy hadikórház hatsoros ablaka,

                                      A jó édesanya sírva jár alatta.

                                      Ne sírj, édesanyám, így kell annak lenni!

                                      Szép magyar hazánkért sokat kell szenvedni!

 

                   Ahogy elénekelte, ugyanaz a fájdalmas keserűség markolta meg a szívét, mit kinn a fronton, valahol Boszniában. És szégyen, nem szégyen, de könnyszökött szemébe. Talán a távoli katonasors emléke csalta elő. Talán a mostani árvasága is árvasága, mert aki az édesapját vesztette el, az is árva.

                   Közben, talán azért, hogy lerázza szívéről a rákövesedett bánatot, fölidézte, amit Bobek Jani bácsiról, Eszter édesapjáról hallott. És újra elmosolyodott, mert még ez is tetszett neki.

                   Még egy évtizede is az volt az öreg szokása, hogy vasárnap délutánonként magára zárta a kamraajtót. Magányosan, sokszor órákon át táncolt. Persze megszakította néhány rövid szünettel, amikor egy-két pohár bort lehajtott tüzesítőnek. Hordók előtt és gyertyafény mellett. De ilyenkor tilos volt még kopogtatni is az ajtón.

                   Ha utána megkérdezte a felesége:

                   Ember, nem unalmas egyedül?

                   Erre mindig azt felelte:

                   Ha hiszed, annyukom, ha nem, ilyenkor velem táncol még az Istenben boldogult apám meg az öregapám is. Igen jó az én társaságom!

                   A kamra földje is ezt bizonyította, mert soha annyi bort nem ivott, mint az ilyen hármasban eltöltött mulatozás idején.

                   Ez szigorúan őrzött családi titok volt. Ezért, aki csak ismerte a Bobek családot, mindenki tudott róla a tanyákon is, a faluban is

                   András már a tanya közelében járt. A kutyákat megkötötték, és ez is annak a jele, hogy vendéget várnak. Az ajtó előtt néhány dobbantással lerázta csizmájáról a fölösleges port, és közben észre vette a barna kamraajtót, és elmosolyodott. A botot az ajtó mellé támasztotta, és illedelmesen bekopogtatott. Aztán, amikor engedélyt kapott a háziaktól, bátran belépett a szobába.

                   Alacsonyabb volt a mennyezete, mint a Vasút utcai házé, és úgy érezte, mintha egyik pillanatról a másikra, megnőtt volna. Illendően beköszönt, és sorban kezet fogott mindenkivel. Először a Jani bácsival, aki ünneplő volt öltözve, és sorban bemutatta a feleségét meg a két nagylányt. Rozika néni kék selyemruhában volt. Julianna, a húgocska és Eszter a legszebb fehér, templomi öltözetben.

                    Az asztalon már ott állt a boros üveg, körülötte a poharak, mellette egy tányérban mákos kalács. Ahogy szíves vendég fogadásakor illik.

                   „Ülj le, fiam! Amint látod, a nőszemélyek igen kiöltöztek a tiszteletedre. De azért te csak pihend ki magad a hosszú út végén. Ne félj, nem kell a lányokat táncba vinni! – mondta Jani bácsi igen elégedetten, és egy kicsit már kapatosan.

                   De miért ne bánna velem úgy, mint a gyerekével, hiszen az apám lehetne a maga ötvenkét évével – gondolta András, aztán kényelmesen az asztalhoz telepedett. Rögtön előtte termett a tele pohár, és már koccintottak is a háttérbe húzódó nőcselédek egészségére. Aztán Jani bácsi Andrást meg az édesanyját éltette, és erre is inni kellett. De ezzel ki is merült a rokonság. Kezdődhetett az ismerkedés!

                   „Hallottam, fiam, hogy nem vagy jó barátja a bornak meg szakérője ennek a szép piros kadarkának, de a gazdát nem illik megsérteni. Ezután se legyél ellensége a boromnak, különösen, ha én kínállak. Igyunk még egy utolsót a lányok egészségére!” – a lányok közé az annyukomat is beszámította. Andrásnak jól esett a három pohár bor, mer igen megszomjazott a hosszú, poros úton. De ennyi éppen elég is volt.

                   Jani bácsi, mint a bort kedvelő emberek általában, elég bőbeszédű ember volt. András meg szívesen hallgatta, és közben nézelődött a szobában.

                   „Biztosan itt szoktak aludni a szülők, a lányok meg a belső szobában” - gondolta sietve, nehogy lekéssen egy hozzá intézett kérdésről.

                   De azt tudta, hogy meg is kell dicsérni a bort, mert úgy illik, bár nála minden bor egyforma volt, és savanyú. Ha meg sokat iszik belőle az emberfia, akkor elveszi a józan eszét, vagy rosszul lesz tőle.

                   „Szép tiszta bor meg erős! Látszik, hogy hozzáértő ember készítette. Öt-hat pohárral már a földhöz vágna. Azt hiszem, nem is kérek többet. Meg hát nem is azért jöttem, hogy a borral birkózzak. Azt mondták nekem a faluban, hogy van maguknak, Jani bácsi, Rozika néni, egy tűzről pattant lányuk. Eljöttem, hogy személyesen is megismerjem, Esztike pedig engem.”

                   Aztán átadta a szót Jani bácsinak, akit aztán nem is kellett bíztatni. András közben figyelte ezt a kerek, barna szemű és tömött, sűrű bajszú arcot, amit már barnára sütött a nap a szabad ég alatt, pedig még csak május végén járunk. Eszter arca hosszúkás volt, és arányos a homlokától az ajkáig. Abban is az anyjára ütött, hogy kékeszöld volt szeme. És olyan élénken mozgott, mint kedves madaráé, a cinkéjé.

                   „Nézd csak meg először a formáját, fiam! Eszter, hozzál, lányom diós kalácsot is az asztalra! Egyél belőle, fiam! De ha látod, ne higgy a szemednek egészen, mert a mi nagyobbik lányunk, az Eszter, fiúnak készült, de lánynak jött a világra. Maga az édesanyád a megmondhatója! Úgy forgott meg rúgkapált benn, még az anyja hasában, hogy mindenki azt várta, fiú jön a világra. Csak az édesanyád kezében változott át kislánnyá.

                    Aztán kiderült, hogy jó volt a sejtésünk, mert minden fiún túl tett, ha fára mászásról volt szó. Úgy jár-kelt a háztetőn, mint a macska. Az egyik vénasszony itt a szomszédban azt is mondta rá, hogy az anyja, a terhessége idején, biztos nagyon megbámulta a macskákat. Mire én rögtön letromfoltam:

                     Ha maga szerint a feleségem a fecskéket bámulta volna meg, akkor tán még repülni is tudna ez a lány?

                   De ne hidd, hogy nem tud jól viselkedni, ha akar! Az iskolában, itt a dömötöriben, igen jó jegyeket kapott még magatartásból is. A bátorsága meg a vére hajtja. A mi Esztink már csak ilyen!

                   Hála, hogy a férfit teremtette az Úristen elsőnek, és a maga hasonlatosságára. Most igyunk egyet a magunk egészségére is!”

                   Koccintottak, és a Jani bácsi átadta szót Andrásnak:

                   „Igen kevés a mondandóm. Apám, az Isten nyugosztalja, akkor halt meg, amikor éppen Boszniában szolgáltam, Ott, ahová még a madár sem jár. A posta még ritkábban, és csak egy gyászlevél tudatta, hogy milyen baj történt otthon. Még apám temetésére sem jöhettem haza.

                    Édesapám, az Isten nyugosztalja, rám hagyta „zsandár” Filus nevet meg egy kis birtokot, amiből eddig is megéltünk, ezután is megélünk.

                    Anyám magára maradt, és hogy legyen miből megélni, eladta lovat meg a kocsit. Mire hazajöttem, nem maradt más, csak a földek. Egy nagy kert mindjárt a ház mögött, egészen a Bogárzóig. Igen jó föld. Az minden évben megtermi a baromfinak való kukoricát.

                    Aztán szőlőnk is van, de mindjárt négy helyen is, minden égtáj felé. Az egyik keleten, a Vadkert felé vezető út mellett, a második északon, közel a zárda épületéhez. A harmadik van legközelebb, mindjárt a Mozgó utca végén. A legtávolabbi délen, már a szentimrehegyi határ szélén. Birtokunk van annyi, amiből megélünk. A mustot eladjuk, a kertben zöldség is terem, néha még a piacra is jut belőle.

                   Dolgozni kell, hogy minél előbb lovunk, kocsink legyen újra! Nélküle félkezűnek érzem magam, mert szüretkor mindig rászorulunk a mások segítségére. És azt illik visszaadni! Szeretnék a magam gazdája lenni végre!

                   Magányosan élünk abban a kétszobás hosszú házban édesanyámmal. Minden évben tele van a kamránk, de igen sajnáltam azokat az embereket, akik csak a hasuknak éltek.

                   Ami a házasságot illeti, az a véleményem, hogy nem kölcsönkenyér, amit bármikor visszaad az ember. Egy ügyes asszonnyal, annyi gyerekkel, amennyit az Isten nekünk szán. És akik rosszak legyenek, életrevalók. Azokat majd az anyjuk neveli.

                   Aztán, mit tagadjam, nem szoktam társaságba járni. Már gyerekkoromban sem, a kaszárnyában meg be is sokalltam tőle egy életre.

                   No, de azt hiszem, hogy a látogatási idő le is járt. Hosszú út vár az én két kipróbált csikómra hazáig. Azt is tudom, hogy az anyám a kis ablakon át igen figyeli az utcát, hogy mikor tűnik már föl végre az egyetlen fia.”

                   András illedelmesen búcsút vesz. Újra kezet fog mindenkivel, a cinkeszeműnek még a szemébe is mosolygott, és kilépett az ajtón. Nem feledkezett meg a botjáról sem, és lassú léptekkel hazafelé indult. Tudta, hogy most nagy beszélgetés folyik a Bobekéknál.

                   Szinte hallotta az Esztike hangját:

                   Több idő kell ahhoz, hogy megismerjük egymást! Azt üzenem neki, hogy egymás után minden vasárnap látogasson el hozzánk. Hogy beszélgethessünk négyszemközt is. Hiába, meg kell ismernünk egymás szándékát és a gondolatait!

                   Tetszik nekem ez a fiatalember, a külleme is, az meg különösen, hogy nem iszik, nem bagózik. Egészen más fajta, mint én, de derék, jóindulatú embernek látszik.

                   Aztán úgyis meg kell várni a tizenhetedik évet, amikorra kialakulhat ez a házasság. Éppen öt hónap van addig hátra.”

                   „Okosan gondolkodsz, lányom. Józan, rendes urad lesz, ha Andrást választod – jutott szóhoz végre a Rozika néni. Majd átadom az üzenetedet a „kosaras ünnepen”, csütörtökön az édesanyjának. Biztos, hogy jövő vasárnap újra látjuk.”

                   „De legalább hét vasárnap délután, mert ez volt a mesebeli királykisasszonynak a kívánsága!” – zárta le a beszélgetést a Jani bácsi. Aztán jót húzott a pohárból, és elégedetten simogatta meg sűrű, tömött bajszát.

 

                                                                     +

 

                   „Esztikén! Ébresztő! Ez már a Keleti pályaudvar. Eszter sokáig volt távol, és éppen csak visszaért a déli vonat indulásáig. Örzse néni ijedten nézett piros arcára és lesütött szemére:

                „Hát te hol voltál egész délelőtt?”

                „Eltévedtem” – mondta suttogva,

                „Bizony, én is úgy látom, hogy eltévedtél” – mondta szomorúan Örzse néni.

                                                                    

                                                                      +

                                                    

 

                   Ők, Barátom, ahhoz a nemzedékhez tartoztak, amelynek a 20. században a legnagyobb emberi próbákat kellett kibírnia és túlélnie.

                   Az bizonyos ma már, hogy az első világháború Európa épeinek életét teljesen felforgatta. Nemcsak az derült ki, hogy egy teljesen új típusú háború ölte mindkét oldalon az embereket, de az is: minden korábbi erkölcsi norma a négy év alatt semmivé lett.

                   Gondoljunk az állóháború minden szörnyűségére! A gáztámadásokra, a mocskos lövészárkokra, az állóháború hihetetlen emberveszteséget követelő vérfürdőire, a Verdun-höz, Przemislhez hasonló mészárlásokra, a repülőgépek, a harckocsik bevetésére.

                   A marxista alapállás: az „imperialista háború” bélyegét mindkét harcoló félre rá lehet égetni. De leginkább a győztesekre! Az antant már a háborúba világos célokkal indult: Szétverni az Osztrák-Magyar Monarchiát és legyengíteni a szintén gyors fejlődésnek indult Oroszországot.

                   A háború végén mindkét tervet sikerrel hajtották végre. Az árulókat jutalmazták: Románia, Csehszlovákia, Olaszország. Magyarországot a történelemben példátlan módon széttépték, pedig egyedüli ellenzője volt a háborúnak. Nem volt kezdeményezője a konfliktusnak, nem lett áruló, és a magyarság lélekszámához viszonyítva a legnagyobb áldozatot hozta – a vereségért.

Azért a vereségért, amelyet elsősorban a csehek, a románok, a horvátok, a szlovákok kétszínűsége idézett elő. A háború idején kötött titkos megállapodások különleges szerepet játszottak a háború végi békék megfogalmazásában.

                   Ami pedig a hátországban lejátszódott, az minden emberveszteségnél tragikusabb volt. A HITnek olyan devalvációja következett be, amelynek máig ható következményei lettek. Nemcsak a vallásos hitről van szó, hanem a hazához, az emberi méltósághoz, a családhoz, a női és egyáltalán az anyaság méltóságához fűződő hitről.

                   Hazánkban, de szerte Európában is, először volt kénytelen a nő férfimunkát végezni, vagy a megélhetésért a testét árúba bocsátani. Az első világháború Európa keresztény gyökereit először ritkította meg súlyosan. Az ágyúkat nem lehet megszentelni! A házastársi kapcsolatokat jóvátehetetlen sérelem érte egész Európában.

                    Mert az öldöklés csak európai háborúként folyt. Az USA beavatkozása csak olyan volt, mint a sakkparti patthelyzetét feloldó egyetlen plusz paraszt lépése. /Ha morbid akarok lenni, nagy biznisz volt ez a Tőkének, de az Antant így is csak 3:2 –re nyert. Három millió halottjával győzött a két milliót vesztő Központi Hatalmak fölött. És a meccs vége előtt – szabálytalanul- plusz egy játékost is beállított./

                   A győztesek, napi politikai megfontolásból, vagy gazdasági kényszer hatása alatt, a jövőt kockáztatva, teret nyitottak az egész Európát minden addigi pestisjárványnál súlyosabban veszélyeztető fenyegetésnek, a bolsevik előretörésnek, a jobb sorsra érdemes Oroszország földjén. Dosztojevszkij és Tolsztoj hazájában.

 

                                                                     +

 

                   Hogy miként vélekedtek a frontról hazatérő katonák? Arról érdemes idézni Jászi Oszkár mondatait. Bár ő is csak lógós volt, mint a legtöbb magyarországi liberális:

                   „Ha az elkínzott, elvérzett, eltetvesedett, félholtra koplalt frontkatonák hazatérnek s találkozni fognak beteg, elnyomorodott, uzsora és önkény által véresre mart családtagjaikkal vagy az urakká lett lógósokkal, vagy a kokottá lett asszonyaikkal, vagy idegen férfiak által fogant gyermekeikkel – akkor itt egy szörnyű istenítélet fog bekövetkezni. Oly aljas és oly rémes ez a háború, s nincs társadalom, melyben a frontra kikergetettek és a frontról kisvindlizettek osztályharca olyan kiélezett, tekintet nélküli és erőszakos lett volna, mint a magyar társadalomban, ahol jóformán az egész arisztokrácia, az egész gazdag dzsentri, az egész gazdag zsidóság, az egész sajtó, sőt az egész szocialista és szakszervezeti vezetőség is a frontszolgálat alól mentesítette magát.”

                    Nyugodtan a lógósok közé sorolhatta volna a kulákgyereket is, mert fel tudták mentetni a több száz hold birtokosai az egykéjüket, a sorozóbizottság lefizetett tagjaival, valami képzelt betegség címén. A második világháború idején is akadt rá példa. Elég volt, ha azt mondta rá az orvos, hogy lúdtalpas. Már gyűjthette is itthon tovább a vagyont, a besorozott szegény ember családja meg nélkülözhetett évekig, ha egyáltalán hazatért az apjuk vagy a fiuk. Mert a háborúban is csak a szegények pusztultak.

 

                                                                     +

 

                   Az én anyai nagyapám, akiről a történetben szó van, háromszorosan is szenvedő alanya volt az európai háborúnak. Először azért, mert már korábban letöltötte a kötelező három évet a háború kezdete előtt, mégis behívták újra. Kiküldték először a véres szerb frontra, majd onnan az oroszok ellen keletre, aztán az áruló olaszok ellen Doberdóra, és végül újra az orosz frontra, ahol fogságba is esett. Két évig semmit sem tudtak róla, de hála a lelki erejének és a józan paraszt eszének, nem állt be a vörösök közé vért ontani, hanem kalandos úton, a Kárpátokon át hazaszökött 1918 nyarán. Ezért születhetett meg az édesanyám 1919. június 29-én, Péter-Pál napján, a két fiú után harmadik gyerekként. Az édesanyja nevét kapta, ő is Eszter lett. Azt a bizonyos megbocsáthatatlan ballépést később tudta meg valamelyik „jóakarójától”.

                   Bobek Eszter, a nagyanyám, ugyanolyan áldozata lett a háborúnak, mint az a frontkatona, aki súlyosan megsebesült. Ő a tisztességét vesztette el egy olyan Budapesten, ahol elkezdték magukat az utcán árulni a nők, de finnyás nagyságos urak a megbízottjaikkal rábírták a tiszta parasztasszonyokat, akiket a férjük nem tudott megvédeni, és csapdába ejtették őket.

                   A nagyapám később meghallotta ezt a hűtlenséget, és egy életre befagyott közös sorsuk. Soha sehová sem mentek többé kéz a kézben, még a templom környékét is elkerülték. Éltek társas, eskü kötelezte, magányban – egyre távolodva egymástól. Szörnyű évtizedek lehettek a nagyapámnak, de talán a nagyanyámnak is.

 

                                                                         +

                   De azért idézzünk két levelet, tábori lapot, amelyeket 1916 márciusában kapott az

 orosz frontra induló  nagyapámtól a már két fiút nevelő felesége.

                   Íme az első:

                   Szeretett Kedves feleségem!

                   Kívánom a Jóistentől, hogy soraim a legjobb egészségben találjanak benneteket. Én egészséges vagyok. Különös újságot nem írhatok, de boldog húsvéti ünnepeket kivánok!

                   Isten veletek és velem!

                   Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasút utca 47. 1916. III. 6.

                  

                    A második:

                    Kedves feleségem!

                    Örömmel tudatom, hogy a hozzám intézett leveled megkaptam. Hála a Jóistennek. Elég jó egészségben talált. A soraidból mindent megértettem. Ne feltételezd, hogy én valami rosszat elkövetnék ellened! Az pedig ne nehezítse meg a sorsodat, ha én búsulok, mert nem kapok tőled levelet. Mert mindig így van, és ebben nem tévedek. Azt hiszem, hogy a fényképet már április 4-én megkapod. Isten veletek! Választ!

                   Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasút utca 47. 1916. III 21.

                   K. u K. Infanterie Bataillon 3/38, feldkompanie.

 

                                                                     +

 

                   A Bruszilov-offenzíva négy hónapig tartott. Bár nem tudta megsemmisíteni a keleti fronton harcoló magyar-osztrák erőket, de 270 ezer hadifoglyot ejtett a júniustól szeptemberig tartó, hatalmas orosz veszteségeket is okozó, harcokban. Ekkor esett hadifogságba a nagyapám is.

                 A kibontakozó polgárháborúban nem vett részt. Okos ember lévén nem követte annak a közel százezer magyarnak a példáját, akik harcoltak a vörösök oldalán. Úgy gondolkodott, mint a régi angol politikusok, akik a „splendid isolation” alapelvét követték. Katonáskodott ő már épp eleget! Nagyapám az első adandó alkalommal, az egyik fogolytársával, a Kárpátokon keresztül, 1918 nyarán hazaszökött. Így születhetett meg az édesanyám, akit faluszerte csak Filus Esztinek hívtak. Nehezen szokták meg a vitézséggel járó Farkasfalvi nevet.

                                                                       4.

                                               Kapás Teréz és fia, Ugróczy András

                                                           1916- 1918 - 1934

                  

                                                                      

                 

                     Kapás Teréz apám édesanyja volt, idős Ugróczy András felesége. Róla és az egész kis családról éppen 1916-ból maradt ránk egy kép. Rendkívüli egyéniség volt. Akik ismerték, csak csodálattal emlékeztek rá.

                   Életének vékony könyve már csak a kiválasztottak számára nyílik ki, mint nékem, a  kései unokájának. Mindenki más számára „zárolt anyag”.

                  

                                                                         +

 

                   A húsz oldalas könyvének tizennyolcadik lapján egy fényképre bukkant e sorok írója. Valamikor 1916 elején készülhetett. Kapás Terézia, apai nagyanyám, ezzel üzent a doberdói frontra az urának, idős Ugróczy Andrásnak:

                   „Ha jól megnézed ezt a képet, láthatod, hogy jól vagyunk, és egészségesek, mint a makk. Nézd meg jó! A fiad már kalapot hord, mert egy másfél éves fiatalember már adjon magára. Legalábbis egy rövid ideig hallgasson a fényképész szavára, és sírás nélkül viselje el a fején a kalapot. Olyan lett, mint egy törpe legény! A fényképész úr ragaszkodott hozzá, én meg nem vagyok ellenkezős fajta. Hiszen jól ismersz! Ha egy kicsit segítünk neki, már járni is tud. Az édesapámnak meg az édesanyámnak is nagyon tetszik a kép. Mindketten igen büszkék az unokájukra! Az ifjú Ugróczy Andrásra!

                   Azt mondták, amikor a képet először megnézték:

                   „Még bele kell nőnie a kalapjába. No, majd meglátjuk húsz év múlva, amikor sorozásra indul!”

                   Hála Istennek, az még nagyon messze van, és ha Isten segít, soha nem is lesz. De én nem szeretném, hogy háborúba vigyék a fiamat is.

                    Elég baj az nekem, hogy állandó gyászban van a lelkem az uramért, aki a doberdói fronton néz szembe hónapokon át a halállal. Te is gyere minél előbb haza a katonaságtól, hogy ne kelljen állandóan ezt a gyászruhát hordanom.

                    Olyan vagyok benne, mint egy vénasszony! Azoknak illik is, de ha néha tükörbe nézek, megijedek magamtól. Ilyen vén lennék már húszévesen?

                   Te még emlékszem rám. Gyere haza minél előbb, és nyugtass meg engem! Véglegesen gyere haza, hogy vasárnaponként együtt járuljunk az Úr színe elé, és imádkozunk együtt a fiunkért, édesapámért, édesanyámért, és mindenkiért, aki kedves a szívünknek.

                   Anyánk még mindig szereti a betűket, bár kéne már a szemére egy új okuláré. Legalább egy rövid szabadságot kérj a parancsnokodtól, hogy minél előbb örülhessünk neked. Egészségesen gyere vissza közénk, akik szeretünk! Vagy olyan messze van az a Doberdó?

 

                                                                     +

 

                   Aztán a huszonkettedik oldalon egy idegen kéz írásával az alábbi olvasható:

                   „Bizony, nagyon, nagyon messze van, kedves fiatalasszony! Még az Óperenciás-tengeren is túl, ahogy a mesében mondják. Ott viaskodik a te urad is a sárkánnyal. Vad sziklák között, ahol a holtakat napokig nem tudják eltemetni, mert ennyi puha föld sincs szemfedőnek.

                   Az élő katonák, a te urad is, úgy járkálnak bajtársaik hukllái között, hogy megutálják még a holttestüket is.

                   Azokat az egykor élt fiúkat, akikkel együtt vigadtak még odafelé a katonavonaton, és együtt énekelték szakadó szívvel az új katonanótát:

 

                                                      Ha kimegyek a doberdói harctérre,

                                                      Föltekintek a csillagos nagy égre:

                                                      Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

                                                      Merre sirat engem az édesanyám?

 

                   Bizony, bizony, nagyon messze van a sok millió szájból és szívből elátkozott Doberdó és Isonzó, ahol feláldozzák a legderekabb magyar katonák tízezreit.

                   Az sem biztos, hogy ez a fénykép valaha odatalál, mert ott minden mozgásra, mint az égen köröző sas, rögtön lecsap a halál.

                   Az uradat még ezen az őszön haza engedik egy rövid eltávozásra, mert emberséges a parancsnok úr. De jövő tavaszra is, hogy a temetésed előtt egy utolsó pillantást vethessen rád. Mert áldott méhedben a két találkozás között megszületni készül egy aprócska élet formájában a halál. Józsikának hívják és gyorsan meg is keresztelik, mert az édesanyjában,  gyerekében csak néhány napnyi élet maradt. És megy a gyors üzenet a frontra, arra az elátkozottra:

                     „Ugróczy Andrást engedjék haza eltávozásra, mert szülésben meghalt a felesége.”

                   Az uradból először fölszakad a sírás. Aztán engedélyt kér, hogy vonatra szállhasson. De olyan szükség van a halálmezején minden emberre, hogy alaposan megérdeklődik, nehogy csak a halál elől menekül egy halott asszonyhoz.

                   Amikor hazafelé hozza a szerelvény a csonka és félholt bajtársakkal együtt, talán egy kis örömet is érez, mert a férfi az igazán gyenge lény, hátha ez a néhány otthon töltött óra fogja megmenteni rokkantságtól. Látod, milyen esendőek ezek az életbe foggal-körömmel kapaszkodó férfiak!

                   Te még holtan is vársz rá. Mert úgy illik, hogy a temetésed előtt a hites urad legalább egy búcsúpillantást vessen rád.

                   Amíg az otthoniak várakoznak, a könnyű testedet egy lócára fektetik, és egy állandóan hűvös vizű dézsára teszik. Közben csodálkoznak, hogy szinte nincs is súlya a testednek. A lelked volt, a szenvedő, előre látó lelked a nehéz, egész fiatal életedben, tele a másokért aggódó szeretettel.

                   A szoba közepére teszik a tested, hogy első pillantásod a belépő uradra essen, bár barna szemeidet már napokkal előbb örökre lezártad.

                   Fekszel fekete ruhában a fekete ravatalon összekulcsolt kezekkel, amelyeket a rózsafüzér kapcsol össze, és vársz. Számodra már nincs idő, sem múlt, sem jelen, sem jövendő. A te időd az örökkévalóság.

                   Együtt várakoznak veled minden éjszaka a virrasztó utcabeli asszonyok a márvány tested mellett, és százszor, ezerszer elmondják a fájdalma rózsafüzér könyörgéseit.

                   Édesapád, szegény, pedig szívszakadva hordja a tested alá a mindig hűvös kútvizet, és közben minden nappal egy évet öregszik. Legszívesebben veled halna maga is.

                   Igaz, hogy júniusban már meleg napok járnak, és az ablakot nyitva kell tartani, de mi bomlana szét ebben a fehér márvánnyá változott fiatal testben?

                   Végre megérkezik az urad, és katonasapkáját megilletődve emeli, amikor a tested mellé térdel. Imádkozik, és a búcsúpillantása márvány arcodra esik. De nem ismer föl téged, aki maga volt az élet, az életek anyja.

                   Aztán gyorsan elhantolnak téged is, int egy harctéri halottat, csak a puha itthoni földbe. Egyedül édesapád sirat még akkor is, amikor kifordul az udvarból ringó testeddel a gyászkocsi, és meg sem áll a végső állomásig, a minden testnek útján. Csak az a szomorú, hogy a te utad olyan rövid volt. A vége: Életet termő hősi halál!

 

                                                                     +

                                      

                    A temető olyan, mint a mágnes. Magához rántja a gondolatokat. Minél idősebb az ember, annál gyakrabban. Kivétel nélkül mindannyian itt pihennek, akik elődeim voltak.

                   Majdnem minden második síremléken korpusz: kőből, alumíniumból, újabban vasból. A Krisztus-testek nyáron a hőségtől szenvednek, télen a fagyos éjszakáktól. És szenvednek a betonbunkerek mélyén a holtak, mert a föld pórusain át nem jut hozzájuk egy lélegzetnyi levegő sem. Mennyivel magasztosabb egy hindu szertartás, ahonnan egyenesen a mindenség kapja vissza a lángoló test minden elemét.

                    A talpunk alatt nyugvókról régen lehámlott a hús, és a csalódott férgek tovább álltak. Már csak a csontokat fedi a puha, sárga homok.

                    De miért kell még a betonfödél is? Azt hiszem, megtaláltam rá a választ. Az egyik embertársam sírkövén, akit öt éve temettek, az alábbi hamis melódia szól:

 

                               „Temetőbe száll szívünk, s megáll egy sír fölött,

                                Amelyben egy drága szív tőlünk elföldeltetett.

                                Lelkünk zokogva hull rá, s keresztjén sírva sír.

                                Nincsen a temetőben egy ily DRÁGA sír.”

 

                    Azt hiszem, hogy ebben a fűzfa-dalban a legfontosabb szó: a „drága”. Tudom, hogy most félreértem, de ez szándékos neveletlenség. A régiek igen bölcsen azt mondották: „A halálban mindenki egyforma.”

                   De a körítésben és a kerítésben már nagyok a különbségek! Itt, kérem, mint ügetőn a paripák, a kripták versenyeznek!

                    Az egykor volt jól menő cukrászé fekete márványból épült. A borhamisítók népes csapatáé csak szürkéből. Ez szolidabb típus, de még mindig kő, bár csak hazai robbantásból. Majd jön az egérszürke köznép műkő- és betonszarkofágja, ami súlyával gondoskodik arról, hogy számukra is nehéz legyen az ígért feltámadást.

                    Igen hangosan kell majd fújnia Gábor arkangyalnak, és erre a különleges alkalomra szerződtetett, zsoldos angyali légiónak, hogy a harsonák szavát mindannyian meghallják.

                   Csak az a nagy kérdés, miként jelentkezzenek azok, akik a régi temetőből lettek szétszórva? Az egyik a közeli mocsár feltöltött földjéből üti föl a fejét, a másik egy disznóól alól kiáltozza majd a „jelent”? Valahogy másként lesz ez! A csontoknak semmi közük nem lesz a lélek megítéléséhez. Kivéve a „gerincet”!

 

                                                                       +

 

                   Ha a bibliai ígéret valósul meg, az lesz a szerencsésebb, akinek csak betonkeretre futja, amiben bőségesen kihajtanak a vadvirágok, és lesz belőle, ha az utódnak van némi fantáziája, egy hatalmas virágváza. A feltámadáskor nem kell a betonfödelet, mint egykor Krisztus urunknak, a hit erejével félretaszítania. Mi lesz azzal, akinek nem volt akkora hite sem, mint egy mustármag?

                   Van néhány fakeresztes sírhalom is. Ide temették azokat, akiknek se kutyájuk, se macskájuk nem maradt. Akad közöttük olyan begyöpösödött fejű emberpár is, amely úgy meggyűlölte a fiát, a lányát, az unokáit, hogy a házát a végrendeletében az önkormányzatnak adományozta – egy látványos búcsúztatóért cserébe.

                    A polgárok mestere kifizeti a temetést, mert végül is mindenkit el kell takarítani. Zsebre vágja a makacs öregek pénzét, azután fütyül a sírhalmokra.

                    Ott árválkodnak a betonrengetegben, majd rövidesen leázik a fakeresztről a név, és a besüppedt sír helyén megjelenik egy új szemétrakás. Ha elég sűrű a gaz, egy kóbor kutya veti oda vackát, hogy világra hozza vak és nyüzsgő kölykeit, és védi őket veszett haraggal, míg egy kóbor vadász agyon nem lövi szegényt.

                   Vajon a férgek, azok ott lenn, hogyan vélekednek kihűlt testünkről? Fanyalogva rágják be magukat a vén húsba, és csettintenek, ha fiatal húst emésztenek?

                    Hiszen, akármennyit zabáltunk életünkben, kilencvenévesen már csak csont és bőr az ember. Még egy rövid ideig élő, azután halott múmia.

                    Vagy olyan édes az öregek húsa, mint az aszalt szilváé? Ami ott ráncosodott a nagyanyám napsütötte asztalán, amikor én még kis srác voltam. Lehet, hogy kapósabb a napszítta, ráncos test maradéka a férgek lakomáján?

                   Morbid, ízléstelen és múltban járkáló gondolatok ezek, de már régen itt toporgok a sorban, és túlságosan előzékenyen várom, hogy megtölthessem a kannám a csapnál. Csupa öregasszony sorakozik előttem – mögöttem a szegény „sorsból”: bérlocsolók.

                    Pénzes Pálok fogadják fel őket tavasztól egészen Mindenszentekig a sírok gondozására. Nyugdíj-kiegészítésnek jól jön síronként, szégyenkező bevallásuk szerint, a havi ezer forint.

                   Van, aki öt-hat helyet is vállal. Van, aki öt-hat Pénzes Pali helyett is vállal. Akad közöttük olyan, akit nemrég erősítettek meg csípőprotézissel, de csinálja.

                    Nem karral nyomja a kút karját, hanem a farával, mert az, hála a hálapénznek, most már sokkal erősebb. Megdolgozik a fizetésért lelkiismeretesen, a következő protézisig.

                   Halottak napján meg úgyis találkoznak a rokonok, és akkor vesznek a sírra száz szál gyertyát, hogy az égieket is becsapják a fényözönnel: „Szép boltosné, száz szál gyertyát, ide a márványra!” Csak világítson napnyugtától napkeltéig, kivilágos-kivirradtig, a pénz és az emlékezés hideg lángja!

                                                                       +

 

                   Most kell felidéznem a dédanyám, Juhász Anna alakját, aki olyannak maradt meg az emlékeztemben, mint amilyen szép a neve. Arra emlékszem, hogy halottak napján, egészen a haláláig, mindig kettesben látogattuk meg a hajdani szeretteit. Ott volt a besüppedt sírjuk a temető talán legrégebbi sarkában. Még hetven esztendős korában is milyen kitartóan kereste a nagyszüleinek sírhelyét. Mekkora haraggal tépte ki a térdig érő mindenféle gazt, hogy a szétmálló, megfeketedett fakeresztjüket megtalálja.

                   Én csak álltam fölötte, kisgyerekként, és láttam ezt a harcot az elmúlással. Jól tudta, hogy ha már ő is feladja, mert a közelükbe költözik, többé senki sem lesz, aki még őrzi régen elmúlt mozdulataikat és emberi arcukat. Aztán kitéptek sírjukról a gazt, és felkötötte az őszirózsákat arra a fakeresztre. Amíg valakinek az emlékezetében él az arcuk, addig nem haltak meg egészen – így gondoltam én gyerekésszel.

 

                                                                        +

                                                       

                                                     

                   Igencsak tévednek azok, akik azt gondolják, hogy „úr” marad élete végéig egy lelkes tanár a bumfordi tanítványainak. A többség észre sem veszi, vagy ha felismeri, a piszkos szélvédő árnyékába bújik, hogy ne kelljen bólintania. Mit tehet egy nyugdíjas hatvanhatos, aki már nem úr többé, de tanár maradt?

                    Milyen elfoglaltságot „kínál”, mint az áruházláncok a vásárlóknak, a hátralévő életdarab egy falusi „lámpásnak”, amelyből kifogyogat a petróleum?

                    Olyan társat kell keresnie, egy Barátot, ha kutya is, amelyiknek bármikor kérdést lehet feltenni, és bizonyos lehetek benne, nem fog butaságot válaszolni.

                    Ez a társ már nem lehet egy türelmetlen ember, hanem egy béketűrő lény, egy kenyérszínű magyar vizsla. Majd csak egymáshoz szokik ez a két magyar, és ebben szükség van egy pórázra is. Csak arra vigyázni kell, hogy ne legyen se tág, se szűk, hanem éppen passzentos. Sem túl hosszú, sem túl rövid, mert a szabadság illúziójától egyetlen kutyát sem szabad megfosztani.

                    Együtt indulunk keresni az elmúlt élet emlékeit. Jókat, rosszakat egyaránt. Mert ma már, amikor izmaim lazulnak / Még hogy lazulnak? Inkább keményednek! /, bizony dicséretes volt a 140 centi feletti ugrás, amikor 170 alatt magasodtam. Nem szólva az öt méternél hosszabb távolságról, mert ezt szemérmességem tiltja, és mert „az öndicséret büdös”, így hallottam gyerekkoromban az anyámtól, hogy olyan fenemód fölvágjak vele. Gyors volt a rajtom! Ma már csak kocogni tudok, de olyan merev lábakkal, mintha mankóval járnék. No, legyen vége a panaszáradatnak, mielőtt az zúgva-bőgve törné át a  gátot, mert el akarja  nyelni a világot!

 

                                                                      5.

                                                             Kik és miért?

                                                               1914- 1918

 

                   A nagyszüleimre emlékeztem, akik szenvedő alanyai voltak az első világháborúnak. De kiknek volt érdeke ez az öldöklés?

                   Amikor 1914. június 28-án egy szerb összeesküvő meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét, szinte minden európai állam vezetői úgy vélték, hogy elérkezett a pillanat a leszámolásra. De miért halmozódott fel annyi gyűlölet a szemben álló népekben, hogy minden fővárosban egyetlen szót üvöltsenek: Háborút!

                   Tisza István gróf, magyar miniszterelnök, egyedül mondott határozott nemet a lelkesedésre. Július 1-jén a következőt írta az uralkodónak:

                    „Rendkívül kedvezőtlennek tartom ezt az időpontot, hiszen Románia már elveszettnek kell számítanunk, minta központi hatalmak szövetségesét, Bulgária ki van merülve. A jelenlegi balkáni helyzet olyan, hogy alkalmas casus belli találása a legcsekélyebb gondot sem okozza. Ha majd eljön az ideje a rajtaütésnek, a legkülönbözőbb kérdésekből kialakíthatjuk az okot a háborúra.” Magyarul: Nem vagyok ellenfele egy estleges háborúnak, de a kezdés időpontját magunk szabjuk meg, és ne hagyjuk, hogy ránk erőltessék.

                   A hadügyminisztérium azonban Bécsben székelt, és annak döntően osztrák-cseh politikusi garnitúrája Berlinre hallgatott. Mert hiába volt dualista ez az ország, nem a magyarok szava volt a meghatározó a legsúlyosabb kérdések eldöntésében.

                   Aztán itt volt a nyakunkon egy nyolcvanhat éves szenilis aggastyán, a császár, akit úgy vezethettek az orránál fogva, ahogy akarták.

                   A Monarchián belüli nemzetiségek nacionalizmusa csak az alkalomra várt, hogy a bekövetkező háborúban darabjaira szedjék szét a birodalmat. Csak a magyaroknak volt érdeke a stabilitás, mert nekik volt a legtöbb vesztenivalójuk.

                   1914. július 28-án a Monarchia, nem Magyarország, hadat üzent Szerbiának, minden korábbi és későbbi tűzfészek – országnak. Halála előtt két évvel ilyen hatásos hadüzenetet fogalmaznak meg az uralkodó helyett mások:

                   „Leghőbb vágyam volt, hogy Isten kegyelméből még hátralévő éveimet a béke műveinek szentelhessem, és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvjam, A gondviselés másként határozott.

                   Szerbia visszautasította kormányomnak mérsékelt és igazságos kívánságait, és megtagadta azon kötelezettségek teljesítését, amelyek a népek és államok békés együttélésének természetes és szükséges alapjai.

                   Fegyveres erővel kell tehát államaim számára a belső nyugalom és az állandó béke nélkülözhetetlen biztosítékait megszereznem.

                   Ebben a komoly órában tudatában vagyok elhatározásom egész horderejének s a Mindenható előtti felelősségemnek.

                   Mindent megfontoltam és meggondoltam.

                   Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.”

                   Ennek a hadüzenetnek miért örült London vagy Párizs. Mert tömeghangulat olyan porhanyóssá volt pirítva az újságok jóvoltából, de hasonló volt a helyzet Moszkvában és Budapesten is, hogy az utcára vonulók és a háborút éljenzők, később haditudósításokat írók, igen jó üzletet reméltek a magyarok véréből és vitézségéből.

                   A legfontosabb ok azonban mindig gazdasági. A Monarchia és Oroszország gyors fejlődése veszélyeztette az angol és a francia hegemóniát Európában. Ezért az elsőt szét kellett verni, a másodikat a bolsevik uralom jármába kellett kényszeríteni. Megtörtént!

 

                                                                     +

 

                   Így is történhetett:

                    1914 júliusában II. Vilmos német császárnak, Ferenc József osztrák császárnak és magyar királynak, az oroszoknál II. Miklós cárnak és Anglia V. György nevű irályának a szakácsok mind azonos fajta gombát tálaltak fel, és azok meg is ették. Nem csoda, hogy egymás torkának estek. Az nem is lett volna baj, ha ők személyesen és nem a hadseregeikkel végeztetik el ezt a véres műveletet.

                   Most jön a csali! Nem a szakácsok ebben a bűnösök, hanem akik szervírozták a menüt. Mert mindegyik udvaronc azt súgta közben az uralkodója fülébe, hogy ilyen jó alkalom egy rövid, győztes háborúra nem lesz mostanában. Azonkívül mire?

                   A hatalom növelésére és mellékesen a pénz mágnásainak egy kis keresetre. Ezeknek úgyis mindig tartozik a kincstár. Mindössze az kell hozzá, Felség, hogy megkezdődjék a háború nevű hadijáték, amelyre már az újságokon, plakátokon keresztül mozgósítottuk népeinket.

                   Milyen hasznos dolog az iskoláztatás, az olvasás „művészete”! Nézzen csak ki , felség a Téli Palota ablakán! Egymásba kapaszkodik talán ezer bevodkázott muzsik, és azt kiabálja:”Vesszen Vilmos császár!”

                   „Amint látja, felséged, tömeges a lelkesedés.”

                   Nézzen ki, császári fenség, a schönbrunni palota ablakán! Az osztrákok nem érdemelnek figyelmet, mert honfitársaink, és csak sörért tudnak lelkesedni. De ezzel a kitűnő távcsővel Budapestet is látni lehet. Tudom, felséged még csak nyolcvannégy éves és tisztán lát. Mégis méltóztassék megengedni, hogy megmondjam, mit lát. Öt összefogódzott kalapos, nemzetiszín-szalagos magyar parasztgyereket. Az egyiknek a kezében ötliteres demizson, de már üresen lóbálja. Azt is hallja felséged, bizonyosan, hogy mit gajdolnak részegen:

                   „Megállj, megállj, te kutya Szerbia!”

                   „Amint látja, felséged, egyöntetű a lelkesedés.”

                   Felséged, megnyugodva népei akaratában, bátran aláírhatja a hadügyminiszter őméltósága által megfogalmazott nyilatkozatát, amelyik minden történelemben szerepelni fog az idők végezetéig:

                   Minden megfontoltam, mindent meggondolta.

                   „Kolosszális! Most szíveskedjék felvenni a történelmi pózt! Nem fontos az emberek szemébe nézni, csak lássák, hogy egy idős, felelős uralkodó elmélyed a gondolataiban. Ha sokáig tart a felvétel, mert a leghatásosabbat akarjuk plakatírozni, közben nyugodtan szunyókálhat is egyet. Majd szólunk, ha felséged fölkelhet. A székről, természetesen.

                                                                     +

 

                   De mindez nem történhetett volna meg, ha a kiegyezés után megpróbáltunk volna lazítani a szoros kapcsolaton. Orbán Balázst, a 48-as Párt erdélyi képviselőjét hallják:

                   „Önök Magyarországot Ausztriával egyenrangú államnak szeretik feltűntetni, mi ellenben gyarmati alárendeltségben hisszük állni. Elismerem, hogy csalódtunk, mivel ma már még gyarmati rendszernek sem mondható a mi szomorú alárendeltségünk, mert például Kanada, India vagy Ausztrália – habár gyarmatai Angliának – azért saját hadsereggel, önálló pénzügyekkel, külön vámterülettel s bankokkal bírnak, aminővel mi nem rendelkezünk. Minket a Tisza-kormány által kibővített közös ügyek a rabszolgaállam színvonalára süllyesztettek.”

 

                                                                          +

                                                        

                    Az emlékek, Barátom, itt hevernek szanaszét.  Utcáról utcára, házról házra járva, mint az egykori koldusok, meg is leljük őket, ha nem is mindegyiket. Az öreg emlékezet már csak olyan, mint az egérrágta lyukas szita.

                   Borítsa bár egész föld, netán félméternyi homok, amivel az idő szele beborította. De lehet, hogy ha egy sunyi, fájdalmas szegbe belebotlunk, és az felhasítja még a lelkünket is.

                   Ezt a fejedelmi többest azért használom, mert egyenrangú társként ballagunk majd. Abban bízom, hogy lesznek olyanok, akik úgy vélik majd, és nagyon - nagyon helyesen:

                   „ Jé, a tanár urat pórázon vezeti egy kutya!”

                    A jelent pedig éljük át közös szimattal, négy szemmel és érzékenyen, mint egy olyan műszer, amely a közelgő földrengést is jelezni tudja. Hátha néhány embert időben kimenekítünk a fejére omlani készülő házból. Ki tudja?

                    Nemcsak ez a nagy falu, ami mostanában városnak hazudja magát /Azaz, hamis a passzus! /, hanem az egész határ a lelőhelyünk lesz! A tanyák magányos világa, világnak világa, különösen sok titkot rejteget.

 

                                                                      +

 

                    Már ma délelőtt, mindjárt az első közös utunkon, eszembe jutott, amikor akácos árnyékába húzódtunk, hogy milyen mélyen leereszkedhetünk az idő kútjába is. Mert annak aztán mérhetetlenül mélyen van az alja.

                    Nézd csak, lábainknál üres csigahéjak hevernek a hajdani Pannon-tenger mélyéről, amelynek hullámai most képzeletben átcsapnak a fejünk felett!

                    Azután itt a kocsideréknyi szarmata emléktöredék: a jellegzetes hullámdíszítéssel készített edénytörmelék.

                    Ami ettől eltér, az bizonyára a gótok vagy a gepidák, esetleg a jazigok hulladéka. Mert úgy jöttek kelet felől ezek a kis népek, mint a hajdani tenger hullámai. Egymásra tornyosulva, mint egy-egy kegyetlen cunami, hogy könyörtelenül magukkal ragadják, vagy szétzúzzák a gyöngébbet.

                   Nézd, Barátom! Itt a kezemben egy szarmata töredék. Valami edényféle szegélye egy hullámos vonallal, a másik kezemben egy kelta darab, szögletes díszítéssel. De úgy vagyok ezek megítélésével, mint a huszadik századi kubistákkal.

                   Miért ne lehetett volna a szarmaták között egy Picasso, aki direkt belerondított a hagyományba? Bátran azt mondta: „Én szögletesnek látom, amit ti puha hullámnak.” Vagy már eleve törött edényeket gyártott, de ragaszkodott a fixa ideájához. Nevezetesen, hogy a törött az igazi. És minél több darabra van törve, annál igazabb. A huszadik század elején az ízléshiányban szenvedő gazdag mecénások rajongást mímeltek, amikor az Avignoni kisasszonyokat meglátták.

                  Ezt érhető is, mert a képpel összevetve, jóval szebbnek látták a feleségüket vagy önmagukat. A békegalambját is nagyra becsülték, mert állandóan emlegették, de jobbára csak vadásztak rá. Elég ziláltak a tollai, de a „békeharc” céljára tökéletesen megfelelt.

                    A lengyelek könnyező galambja az igazi, mert a magyar 56 áldozatait gyászolja, egyúttal az egész huszadik század százmilliónyi halottját is siratja. Sajnos, ez a galamb még nem repült be akkora karriert, mint amekkorát megérdemel.

                    Ha a szarmata egészséges lelkű nép lett volna, elkergeti a kontárt. De tudjuk, hogy beolvadtak egy erősebb tömegbe, valahol itt a Duna mentén.

 Miért hívjuk őket gepidának, jazignak? Hogy nevezték önmagukat? – ez itt a kérdés. Bizonyára úgy voltak ezzel, mint a magyarok. „Ember fiának” hívjuk magunkat, miként az elődeink. És ez elég is.

 

                                                                          +

                                                              

              A demagóg kommunista ígérgetés és bujtogatás hatására Budapesten állandósultak Károlyi-kormányok elleni tüntetések. No, nem Linder Béla „hadügyminiszter” ellen tüntettek, aki nem akart katonát látni Magyarországon, holott a szomszédban lakó nemzetiségek keményen együtt tartották a háború végén is haderejüket.

                   Annyira elszemtelenedtek a Moszkvából megérkezett internacionalisták, hogy még a Népszava székházát is megtámadták, mert számukra kellemetlen cikkeket jelentetett meg. Február 20-án megölték a szerkesztőség hat védőjét, köztük rendőröket is. Erre a kormány a kommunisták vezetőit a Gyűjtőfogházba zárta, és jól el is lazsnakoltatta. A lapjukat, a Vörös Újságot pedig betiltotta. De az idő és a Károlyi –kormány „zsenialitása” nekik dolgozott.

                   Jellemző, hogy a Népszava is szócsövükké vált, és a mindenkit fenyegető”fekete ellenforradalomnak” bélyegezte meg a polgári, kereszténydemokrata és kisgazda pártból szerveződő koalíciót. Az érintettek hiába tiltakoztak, hogy politikai harcukban mellőzik a rágalmazást, a gyűlölködést, e mérgezett fegyverek használatát, amelyek egy szabad ország népéhez méltatlanok. A kommunisták továbbra is a ”fekete koalícióval„ fenyegették a főváros lakosságát. Közben január végére a román csapatok elérték Erdély nyugati határát.

 

                                                                     +

 

                   A minisztertanács utolsó ülése után Károlyi, mit köztársasági elnök úr, az új kormány kinevezésére várt. Este azonban telefonon közölték vele, hogy a Munkástanács jóváhagyta a két munkáspárt egyesülését, kikiáltotta a proletárdiktatúrát. Károly fogta a cilinderét, és balra el.

                   A Katonatanács pedig megszállta rendőrkapitányságot, és a Gellért-hegyen elhelyezett tüzérségüknek meghagyta, hogy ellenállás estén lőjék a Várban lévő épületeket. Egy kis bolsevik forradalmat kreáltak, puccsal és palotaostrommal, a la Téli Palota.

 

                                                                          +

 

                   Az ország vidéki népére meg rászabadították a Lenin-fiúkat és a véres szájú Szamuelyt, aki Győrött húsvét vasárnapján így szónokolt:

                   „A hatalom a kezünkben van, aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani, az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különös áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér omoljon. A vértől nem kell félni. A vér-acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vét lesz az, amely az igazi kommunizmushoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát.”

                   Jól felmondta a moszkvai leckét Lenin egyik hűséges magyar tanítványa. A történelem fintora, hogy éppen a nyugati határszélen esett hurokba, és lőtte főbe magát augusztus elején.

                                                                     +

 

                   Kecelre is elküldte két ideológiailag kiképzett emberét Kun Béla, hogy felvilágosítsák a begyepesedett agyú, ostoba parasztokat a várható földi paradicsom állapotaitól. A községháza előtt rendezték a népgyűlést, ahol a két vendéget Zsoldos Joachim elvtárs, a helyi proletárhatalom képviselője szervírozta a népnek. Amikor szólásra emelkedett az első, még tapsot is kapott. Ki tudja, hátha pénzt osztogatna a végén.

                   Az első figura elmagyarázta, hogy a föld azé legyen, aki megműveli. Helyeslő morgás. De még inkább azé, aki a birtokát a szövetkezetbe adja, ahol majd okosabban fogják megművelni.

                   Ezzel tulajdonképpen el is dőlt a meccs. A virágzó jövőt emlegetett az elvtárs, de a helyi proletárok már gyors tempóban mentették ki vendégeiket a tömegből. Vér egy csepp sem omlott. De ezek a futástól és bosszútól lihegő propagandisták panaszt tettek Szamuely elvtársnál a keceli parasztok műveletlensége miatt. És a bolsevik forradalmárt nem arról lehet felismerni, hogy elkotródik, hanem arról, véres bosszút áll.

                   Elküldték tehát Sós István elvtársat és alvilági egyénekből verbuvált szabadcsapatát, hogy móresre tanítsa a kecelieket. Kiskunhalas felől közeledtek a falu felé, géppuskával, puskákkal, pisztolyokkal, proletár szívvel és etikával fölfegyverkezve.

                    Két értelmes parasztember követségbe ment eléjük: Árvai András és Flaisz Mihály. Kérték őket, hogy ne bántsák a falut. Fehér zászló nem volt ugyan náluk, de szívükben békesség lakozott.

                   Igen tréfás ember volt a parancsnok, Sós István elvtárs. Árvai András mellének szegezte a kérdést és a pisztolyát:                     

                    „Ugye te is fehér vagy, mint mi?”

                   Szegény Árvai András ijedtében nem volt se élő, se holt. Hát azt válaszolta, hogy ő is fehér. Rögtön öt golyót lőtt bele a tréfás kedvű parancsnok. Egyet a fejbe, a többit a szerencsétlen ember elhanyatló testébe.

                   Aztán ünnepélyesen bevonultak a falu központjába, ahol rögtön megtalálták a plébániát, és a benne lakó osztályellenséget. Pisztolya agyával kopogtatott be Sós, és Vajay László segédlelkész nyitotta ki előtte ajtót. Őt a küszöbön lelőtte, majd berontott a plébániára, és lövöldözött Kurcz Adolf plébánosra, annak húgára, de szerencsére még a menekülők után vágott kézigránát sem okozott súlyos sérülést.

                   De bejárták a határt is. Vadászgattak az emberekre. Istenem, a vadászat nemcsak úri passzió!

                    A szarkási szőlők egyik pincéjében kér férfi iszogatott éppen: Lajkó M. András és Halász József, akinek meg ez volt a passziója. A vörösök közül Kelemen István rájuk talált, és mint a pince „sötétjében bujkáló ellenforradalmárokat”, nemes egyszerűséggel meglőtte. Aztán, mivel egyik lövés sem volt halálos, a sebesültek fejét puskatussal szétverte.

                   Így lövöldözgettek agyon huszonöt férfit, huszonhatodikat a falu központjában fölakasztották. Semmibe vették a parasztembert, mert a proletariátus öntudatos képviselői voltak. Nem volt elég a világháború mérhetetlen véráldozata, ezek a lógósok így találtak rá a védtelen parasztokra.

                   Sós István három rendbeli gyilkosságért a törvényszék halálra ítélte és felakasztották. Zsoldos Joachimot, a helyi direktórium vezetőjét Kalocsára vitték, és ott ismeretlen véget ért. Mint volt kommunista mártírról utcát neveztek el róla még a Kádár-érában. A nép csak Zsoldos utcának hívja, keresztnév nélkül. Nomen est ómen!

 

                                                                          +

 

                   De így is történhetett:

                   Most Kun Béláék válogatott csapata fog bemutatkozni, Csupa Moszkvában válogatott emberből áll. Őket soha nem hívják vendégszerepelni, csak küldik. Csupa vörös trikó. Mindegyiken hatalmas betűkkel: INTERNAZIONÁLÉ.

                   De jöjjenek a proletárok! Jöjjön a vasököl, ami odasújt, ahova köll!

                   Azt ígérték a nagyapáimnak, hogyha vége lesz a háborúnak, lesz földje mindenkinek. /Még a vitézzé avatott nagyapám sem kapott, pedig legalább hat hold járt volna./ De a háború végére az is kiderült, Magyarország földjéből is csak annyi marad, hogy a térképen elférjen rajta, kis betűkkel, a neve.

                   Haladjunk időrendben! Károlyi Mihály ez a monoklis széltoló, Linden Bélát nevezi ki hadügyminiszternek, aki feloszlatja a magyar hadsereget. Ők aztán csendben eliszkolnak, és természetesen Nyugatra. De már itt vannak a szovjet-magyar elvtársak Moszkvából. Miért jöttek? A halhatatlan John Reed elvtárstól plagizálok: Hogy 133 nap alatt megrengessék a magyar világot. Sikerült!

                   Kecelre nem Kun Béla jött személyesen. Sőt még Landler Jenő sem. Mindössze két megbízható elvtársát küldte, hogy világosítsák fel a földműves elvtársakat, milyen változásokra számítsanak.

                   Népgyűlés a Községháza előtt. Legalább félezer férfi, és velük szemben két kommunista és internacionalista ideológus.

                   „A föld azé, aki megműveli - kezdték. Azt is mondták a szúrós szemű földműves elvtársaknak:

                   „Aki nem dolgozik, ne is egyen!” Az egyetértés moraja hallatszott.

                   A harmadik mondatnál azonban, ahogy Kecelen mondani szokták, „kidőlt a liszt”:

                   Azt merték mondani a szúrós szemekbe, hogy a közép – és nagybirtokosok földjét elveszik, az államé lészen, majd szövetkezeteket hoznak létre. Az állam mi vagyunk, emberek…/eddig tartott a szónoklat/

                   Zajos elutasítás:

                   „Le a kommunizmussal! Le a csirkefogókkal!  Tartóztassák le a gazembereket!”

                   Még az utolsó jámbor óhaj sem teljesült, mert a két küldöncöt kiszöktették a faluból. Váljon dicséretére a józan parasztoknak, hogy egy csepp vér sem hullott a keceli földre. Így esett meg az a csúfság Kecelen, hogy „majdnem” laposra vertek két kommunistát. Ez a fellépésük, kis híján, ráfizetéses volt.

 

                                                                     +

                                                                    

                   Hogyan vélekedtek az internacionalisták a magyar nép zöméről, a parasztságról?

                   Jászi Oszkár írta:”

                   „A paraszt számukra a butaságot és a reakciót jelentette, akivel szemben a legfiatalabb és leghosszabb hajú propagandista gyerek is azt a megvetést és lenézést érezte, int az átlag amerikai a négerrel szemben. Micsoda alacsony és alárendelt embertípus ez, mely hagyományosan vallásos és nemzeti, s amelynek durva agya nem akar megnyílni a marxizmus egyedül üdvözítő igazságainak és a freudizmus misztériumainak. Ez a kommunista átlagtípus némi részben feleletet ad arra a kérdésre, hogy miért került ki a kommunista vezérkarnak legalábbis 95%-a a zsidóságból. Az is kétségtelen, hogy ez volt az első alkalom, amikor egy világtörténelmi mozgalomban a zsidóság minden fék és korlát nélkül érvényesülhetett, tehát szabadon fejthette ki a benne évszázadokon át szunnyadó erőket és tendenciákat.”

                   Most a szabadon foglak, Jászi Oszkár! A legutóbbi, tőled származó, idézetben arról írtál, hogy a gazdag zsidók gyerekei megúszták a lövészárkok háborúját. De minden boltos zsidónak volt annyi pénze, hogy megvegye a fia életét.

                    Ezek szerint ezek a fiúkák, csak védtelen parasztemberek lemészárlására specializálták magukat, bizonyos világmozgalom érdekében. Egy véres világháború nem elég komoly világmozgalom, kedves liberálisom?

                    Ugyanezt csinálták az orosz muzsikok millióival, mert Sztálin elvtárs hagyta őket vadászni. Tényleg nem volt sem fék, sem korlát! De az idézet befejezése kutya:

                   „Mégis, tökéletesen hibás az a gyakran hallható reakciós vélemény, hogy a bolsevizmust egyszerűen a zsidók csinálták. Igaz csak annyi, hogy a föloszlás, a forradalom és kommunista istenországának lelki szintézise iránt a zsidóság különös hajlamosságot tanúsított.”

                  Jön a szerecsenmosdatás! Azzal a szappannal, hogy mindez a „kommunista istenországnak” az érdekében történt. Milyen kár, hogy nem érted meg a kommunista istenország” csúfos összeomlását, ahonnan pánikszerűen elmenekültek a zsidók, amikor a falai fenyegetően leomlottak, és nem ismerted meg az ebben élő népek szenvedéseit. Erre pedig csak az Úristennél a bocsánat.

 Micsoda farizeus duma! Hiába, csiszolt agyú nép ez, csak egy kissé primitív.

 

                                                                    +

 

                   És hallottak-e ezekről az aljasságokról a művelt, sajtószabadságos Nyugaton? Azokról a vérengzésekről, amiket például Kecelen, és még jó néhány helyén a hazának, elkövettek a „kommunista istenország” vitéz katonái, akiknek a tekintélyes része zsidó volt. Ha nem vettek róluk tudomást, akkor cinkosaik voltak.

                    Bezzeg, amikor ezeket a fenevadakat felelősségre vonták, minden nyugati sajtóorgánum azokról a perekről cikkezett. Természetesen elítélték a barbár magyarokat, mert az egy ázsiai horda, amelyet már csak ezért is meg kell büntetni Trianonban. Köpjünk rájuk!

 

                                                                     + 

 

                   Hallgassunk inkább Kosztolányi Dezsőnére!

                   „Károly Mihály még regnált, de az árnyékában már a hatalom átvételére készülődtek a magyar bolsevikok.

                   Felbukkan Kun Béla neve. Az uram egyre álmélkodik. Kun Bélával valamikor egy szobában dolgozott a Pesti Naplónál, a szomszédos íróasztalnál. Nem gondolta volna, hogy valamikor komolyan is kell venni.

                   „Te, én felmegyek Kun Bélához – mondja nekem egy napon. – Gyere velem. Kíváncsi vagyok, mi ez itt.”

                   A Visegrádi utcai lakás előszobájában elszánt tengerészfiúk ülnek. Kun Béla felesége és cicomásan öltözött kislánya fogad bennünket. Az uram kedves bókokat mond a gyerekeknek, dicséri a proletár főnökkisasszony szép ruháját. Aztán bemegyünk a másik szobába, Egyedül maradunk Kun Bélával.

                   „Mondd, mi ez itt, öregem? - kérdezi súgva, pajtási cinkossággal, kíváncsian megfeszített karral, csodálkozó tenyérrel Kun Bélától, és várja, hogy a régi „vagány” újságírótárs fél szemével hunyorogva, csibészesen röhögve bevallja, hogy az egész csak móka, nem kell izgulni.

                   Kun Béla azonban állig begombolkozik, propaganda ízű szavakkal vázolja a helyzet komolyságát, s az eljövendő kíméletlen harcot.

                   „És mi lesz velem? Mi lesz az írókkal? – faggatja az uram a népvezért.

                   „Reád semmi szükség a proletárállamban – feleli Kun Béla.

                   „Versek nem kellenek! Majd tanulsz valami mesterséget. Ha okoskodsz, ki fogunk végezni.”

                   Lenn az utcán, némán, ámulva összenéztünk mi ketten.

                             / A találkozásra 1918 novemberének végén került sor./

 

                                                                         +

 

                   Szolzsenyicin figyelmét is fölhívta magára ez a magyarnak mondott bolsevik bagázs.

                   „Amíg azonban Oroszországban és Németországban a zsidók szerepe a forradalomban „igen szembeötlő”, addig Magyarországon egyenesen meghatározó. A 49 népbiztosból 31 zsidó. Itt van mindjárt Kun Béla „külügyminiszter”/de facto kormányfő/, aki másfél év múlva vérrel áztatja a Krimet.

                   Aztán Rákosi Mátyás, Szamuely Tibor, Lukács György. Igaz, hogy a Kormányzótanács elnöke nem zsidó, bizonyos Garbai Sándor, de Rákosi később azzal élcelődött, miszerint Garbait azért választották a Forradalmi Kormányzótanács elnökévé, hogy legyen, aki szombaton a kivégzési parancsokat aláírja.. A magyar királyok és hősök szobrait ledöntötték, a nemzeti himnuszt betiltották, a nemzeti színek viselése büntethető cselekménnyé vált.

                   A helyzet tragikuma, hogy a történelem folyamán a magyar zsidók sokkal nagyobb jómódban éltek, mint kelet-európai hitsorsosaik, és náluk sokkal sikeresebben léptek előre a magyar társadalomban.

                   A Magyar Tanácsköztársaság és a mi polgárháborúnk közti közvetlen kapcsolat azt is megvilágítja, hogy a vörös hadsereg hadtetei készülődtek a Magyar Tanácsköztársaság megsegítésére, de nem jött össze, s a Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jén megbukott.”

 

                                                                         +

 

                   De a kommunista embert arról lehet fölismerni, többek között, hogyha két vállra fektetik, végül mégis őt hirdetik ki győztesnek. A hazai liberálisaink is ilyenek. Ha elvesztik a demokratikus választásokat, fölénk röpül varázsszőnyegén a Lantos Tomi, és elkezd alkudozni. Javasolja, hogy legyen nagykoalíció. Amikor visszautasítják, sértődötten visszarepül az USA-ba, mert mostanában az a politikai dzsinnek központja.

                   Aztán jön a fenyegetés: „Úgy kiürítjük az államkasszátokat, hogy holnapra egy cigire valótok sem marad!” Mit lehet tenni? Pénz beszél, kutya ugat.

                   Alkudozás a kétharmados törvények érdekében, és el kell fogadni, liberális csapásként, Göncz Árpádot köztársasági elnöknek. A tévében, rádióban, újságokban irgalmatlan pergőtűz, nemcsak a kormány, hanem az egész „lesajnált” magyar nép ellen, amelyik volt olyan műveletlen, hogy nem őket juttatta hatalomra.

                   Hirtelen fasiszták nőnek ki a földből. Folyik a gerjesztett antiszemitizmus, állítólagos zsidóveréseknek nagy híre kél. Aztán holmi Heti Hetesek. Mert minden aljasság összefügg minden aljassággal.

                    „Minden magyar a szarból jön – nyilatkozott Spiró György. Aztán politikai puccs: taxisblokád. Nekünk ilyen rendszerváltás jutott 1990-ben.

 

                                                                     +

 

                   Volt ennek a kommunista látogatásnak egy családi vonatkozása is. A nagyapám éppen a Szentimrehegy szélén lévő szőlőben kapált, amikor Halas felől vonultak a vörös hadfiak.  A közeledő lövések zajára vészt jelzett a józan esze, átvágott a műúton, és még a had érkezése előtt, jó nagy kerülővel, a Bogárzó mentén hazalopta magát a Vasút utcába. Ne felejtsük el, hogy mindez 1919. június 22-én történt, egy héttel az édesanyám születése előtt. Még jó, hogy nem lőtték szitává a „kommunista istenország” katonái.

 

                                                                     +

 

                   De idézzük, megnyugtatásul és befejezésként, Weöres Sándor sorait:

                   Ez a gödör a finnyás halottaké: mint előkelő intézeti fiúk kényesen ügyelnek, hogy arany csíkos kék ruhaujjuk és porcelán kezük be ne piszkolódjék. Alabástrom férgek lakájrendje és márvány-eres penész helyesli óvatos mozdulatuk. Oly tapintatos kísértetek, hogy az élőktől alig lehet megkülönböztetni őket. De csontvázuk rothadtabb, mint a hajdan szorgos parasztoké.”

                                                                          +

                                                     

 

                    Egyetlen lelet érdekelt csak komolyan, Barátom, mert maga László Gyula professzor úr hitelesítette. Egy avar előkelő sírja. A falu felső végén találtak rá, természetesen kifosztva. Fontosabb, hogy a hajdani avar vitéz koponyája alatt tizenegy nyílcsúcs jelezte az előkelőségét. Maga az a tény, hogy külön sírt kapott, mint Attila koporsója, szintén ezt bizonyítja.

                    A tanár úrnak még a kettős honfoglalás elméletét kapásból elfogadtam. Sőt, én az ő helyében lettem volna olyan bátor, hogy a hármas honfoglalást tartsam valószínűnek.

                    A hunok hatalmas néptömeget sodortak magukkal - hódítani. És ami ezzel együtt jár – zsákmányolni.”Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon” – amint azt a mi bölcs Adynk megírta. Melyik nomád nép maradt volna ki egy ekkora vállalkozásból, és éppen a magyarok ősei ültek volna otthon?

                    Biztos, hogy Attila halála után a nagy tömeg, mint a tenger hulláma, visszahúzódott újra keletre, a korábbi szállásterületre, de az avarok jól megszervezett népe nem. És a hunok sem mind! – állítják a székelyek. Aztán jöttek a magyarok, akik kiválóan együtt tudtak élni mindkét néppel.

                    Orbán Balázs írja a székelyekről:

                   „Azt sem látom át, hogy, amint Hunfalvy mondja, a hun eredet – állítólagos koholt – meséjét miképp tehette volna a nemzeti hiúság a székelyek közhitévé; hisz hun ivadéknak lenni nem nagyobb dicsőség, mint magyarnak lenni. Hisz ha még elfogadjuk is Hunfalvynak azon állítását, amely szerint a hunok és a magyarok közti minden rokonságot tagadásba vesz, én az hiszem, hogy a nemzeti hiúságnak inkább hízeleghete a magyar eredet. Mert a hun zúgó fergeteg volt, mely egy ideig rombolt, s azután elmorajlott; míg a magyar az államalkotás maradandó áldásait hozta létre, világot átalakító nagyszerű események megteremtője volt, s a népvándorlás káoszából a polgárosodás rendezett állapotait fejleszté ki.”

                                                                     +

 

                   Attilát a kortársai csak „flagellum Dei”- ként emlegették, és emlegetik ma is rosszallóan. Miért tanultam én hajdanában – danában, Kalocsában latint is, ha még most sem villoghatnék vele?

                      Bizony, „Isten ostora volt”, mint Nagy Sándor, Napóleon, Batu kán és még jó néhány huszadik századbeli társuk, Sztálinnal és Hitlerrel az élen. Csörcsil, Trúman követi őket, akik az európai szőnyegbombázásokat jóváhagyták, és az atombombákat békés japán polgárokra ledobatták.

                     Az is „moral bombing” volt, mint Európában, mister Trúman? Most eldöntöttem, hogy a háborús bűnösök nevét megvetésből úgy írom, ahogy ejtem. Bár csupa kis betűvel kellene írni őket, mint az árulók nevét A Pál utcai fiúkban.

                     Csörcsil és Trúman népének összes embervesztesége fele volt a miénknek, de a technikai fölény elvette a józan eszüket. A japán császár helyesen mondotta a rádióban: „az emberiség megmentése érdekében” kénytelen letenni a fegyvert. Igaza volt, mert ezek a diadalmámortól meg voltak veszve! Ezek az emberek tömeggyilkosok voltak egytől egyig! Sokkal, de sokkal több áldozatot követeltek a terrorbombázások, mint Attila összes csatája, beletudva a catalaunumit is, amelyekben csak katonák hullottak.

                    Redde rationem! Adj számot! Legalább én ítéljem el őket. Mások dicshimnuszait olvasva, határozottan jóleső érzés tölti be a lelkem. Attila király-fejedelmet az előbbi névsor rehabilitálja. Az áldozatok számát tekintve – jelentéktelen háborús vállalkozó volt, egy kisiparos. Hála Istennek, csak egyszerűen: barbár volt!

                    A „civilizált barbároktól” ments meg, Uram, minket! Azoktól, akik a huszadik században hagytak letörölhetetlen, véres nyomokat, és az utódaik még ma is lépkednek. Vállalom a hun-magyar rokonságot.

 

                                                                          +

                                                          

                                                                

              Mert minden rossz Keletről jött. Amikor 1919. augusztus 1-jén megbukott a proletárdiktatúra, és még azon a napon hivatalba lépett a Peidl Gyula vezette szakszervezeti kormány, amelynek elismerését a békekonferencia megtagadta.

                   A román hadsereget most már semmi sem akadályozta abban, hogy augusztus 4-én bevonuljon a védtelenné vált Budapestre, miután a Duna-Tisza közét birtokba vette, és a Dunántúl északi része felé nyomult tovább. Mire a Peidl–kormány lemondott, és helyére, másnap, Friedrich István vezetésével ideiglenes kormány alakult. De ezt is, mint burkolt Habsburg-restaurációs kísérletet, nyugat és az utódállamok elutasították. A román megszállók, akik Budapest legújabb szállodájában, a Gellért Szállóban rendezték be főhadiszállásukat, szisztematikusan hozzáláttak az ország kirablásához. Vagonok százai szállították az élelmiszert, a gyári berendezéseket, és általában, ami érték volt és mozgatható.

                   Sőt, a Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeum anyagának egy részét, amely Erdélyből, a „ősi román földről” származott tizennégy teherautóval próbálták meg elrabolni.

                   Bandholtz tábornok, jegyezzük meg a nevét, a magyarországi szövetséges katonai bizottság soros elnöke megakadályozta tervük végrehajtását.

 

                                                                          +

 

                   Kecelt is elárasztották a románok. Legalább egy zászlóaljnyi katona. Azzal mutatkoztak be, hogy agyonlőtték az érsekség helyben élő tiszttartóját, akitől komoly összeget követeltek. Amikor kiderült, hogy egy lyukas fityingje sincs, agyonlőtték. Ez igen rossz hírét keltette a „bocskorosoknak”, mert a népnyelv már csak így hívta őket.

                   Szerencsére vége volt már a háborúnak, és a férfiak összefogva, meg tudták akadályozni a magányosan próbálkozó fegyveresek erőszakosságait. Ezért aztán a különböző, főleg faluszéli utcákban és a tanyákon néhány malőr érte őket, nyomtalanul eltűntek. Mintha a föld nyelte volna el őket. Azért kezdek el francia szavakat használni, mert ők a frankofon kultúrát szívták magukba, bár akkor még a 90%-uk írni-olvasni sem tudott.

                   Az egyik román a Fölvégen, mert csak így hívtuk a falu északi részét, rászokott a nagyanyám konyhájára. Hering nagyapám, a vörösöktől, aztán meg a románoktól való félelmében, a barátjával együtt a Tölösben húzta meg magát napközben. Mint hajdanában a betyárok. De mindig a betyár világ csinált a szegény emberekből régen is futóbetyárokat, aki erdőkben, nádasokban húzták meg magukat. Most éppen ilyen világ jött a keceli lakosokra.

                   A mai Újfalu helyén akkoriban még akácerdő zöldellt, és annak a belsejében terebélyesedtek a hatalmas tölgyfák. Ezeknek a terméséből, makkjából hizlalták malackájukat a szegény, napszámból élő családok.

                   „Hering nagyapám - mesélte el az unokája, János - bosszankodva hallgatta a felesége panaszát, hogy a román eleszi előlük a legjobb falatokat. Elmondta ezt az öreg a bujdosó barátjának, akivel kisütötték, milyen taktikával csíphetnék fülön a kis torkos „bocskorost”.

                   „A házuk udvarát nagy eperfák árnyékolták, és éppen a konyhaajtóval szemközt állt a legnagyobb. Két ember is alig bírta már átnyalábolni a törzsét.

                   Borús volt az ég, és sötét az udvar. Csak a konyhában égett a csalogató fényű lámpa.  Odagyűltek az esti bogarak, meg az olyan jómadarak, mint amilyen az a fegyveres román katona volt.  Az utcai ajtón belépve figyelmesen körülnézett. Felderített.

                    De mindenütt állt a néma csend; légy szárnya se künn, se benn nem hallatszott.

                    A szokott módon tovább folytatta útját a fény felé. A konyha közelébe ért, amikor leszakadt egy hatalmas faág éppen a „bocskoros” fejére.

                    Már húztak is rá a zsákot, és az éjszaka leple alatt kicsempészték a Tölösbe. Egy titokkal gazdagabb lett az erdő.”

                                                                          +

 

                   A román parancsnok bosszúsan hallgatta a harc nélkül elszenvedett veszteségekről folyamatosan érkező híreket. Daliás, a papagály minden színében tündöklő, hiú férfiember volt. A rossz nyelvek szerint nemcsak rouge-zsal festette magát, de chat noire-ral locsolta is kövérkés testét, és már messziről bűzlött a kölniszagtól.

                   Amikor megkapta a jelentést arról, hogy a fölső tanyákon is eltűnt egy embere, teherautóra parancsolta embereit, és nyomozni indult.

                   A fölső tanyák világát már ismerjük, hiszen ott lakott Bobek Jani bácsi a feleségével kettesben. Mert már nyolc év telt el azóta, hogy Eszter lányát az én nagyapám feleségül kérte és kapta. És nem sokkal korábban, június 29-én, született meg legnagyobb örömére, a két fiúgyerek után, az édesanyám, az első leány unokája.

                   A románok válogatás nélkül összeszedték a tanyavilág férfinépét, és a Vargáék tanyájába terelték őket. Ez volt a legközelebbi a Bobekék házához. Az asszonyok, lányok itt gyűltek össze, és csoportosan imádkoztak, hogy a szeretteiket nagy baj ne érje. A románok akik összeszedték az igazakat a bűnösökkel együtt, mindjárt ÍTÉLKEZÉSSEL kezdték.

                   A Bobekék közeli tanyájára áthallatszottak a megkínzottak jajgatásai, mert használtak a minden bevált fegyvert, a puskatustól a szuronyig. Egy óra alatt csorgott minden áldozatukról a vér. És akkor szünetet tartottak. A maguk medve módján morogtak egymásnak valamit, és egy új típusú kínzásba fogtak.

                    A férfiakat arccal a falhoz fordították, és a feltűnően sűrű és magyaros bajuszú dédapámat, aki már túl volt a hatvanadik évén, lefogták. Kezét-lábát megkötözték, két katona rátérdelt a mellére és a lábaira. Más kettő meg elkezdte csomókban tépni a bajuszát. A szomszéd tanyában csak egy hörgésszerű üvöltést hallottak, mert a bajusszal együtt letépték a dédnagyapám felső ajkát is.

                   Ez még a sokat próbált románokat is megdöbbentette. Felrajzottak a teherautóra, és pánikszerűen menekültek a tett színhelyéről. Az asszonyok elindultak a Vargáék tanyája felé, ahonnan már a férfiak kocsin húzták Bobek Jani bácsi agyonkínzott testét. Rozika néni, a felesége, leborította a férje fejét, és a testét bevitték a házba.

                     Mindenki hazaszéledt, és a felesége, amit tudott, megtett érte. Etetgette az eltorzult, véres arcú, tehetetlen férfit, és nem engedte meg egyetlen rokonnak vagy ismerősnek, hogy meglássák az „akkori” arcát. A dédapám három hónap múlva meghalt. A felesége ez alatt teljesen megőszült, és csak két évvel élte túl ezt a borzalmat.

                                                                     

                                                                          +

                                                             

                   Közép-Európában tán Pest nyújtotta minderről a leglátványosabb képet. A nagy szállodák előtt, a mutatós köztereken és a Duna-parti korzón – mert akkor még korzó is volt a városban – a magyar katonák egyenruhájához képest papagálytarka francia, olasz, cseh, angol, román és szerb tisztek álltak itt is, ott is kört.

                   Nyugat-európai illatú cigarettáról pöccintgették a hamut, egyik lábukat olyan szoborszerűen helyezve a másik elé, ahogy mancsával az oroszlán zsákmányul lefoglalja a romantikus mélynyomatokon a gazellát.

                   A román tisztekről az a hír járta, hogy puhányok, fűzik és festik magukat, de saját katonáikat éppúgy saját kezűleg korbácsolják.

                   Eszükbe sem jutott, amit pedig az öreg vénasszonyok sandítása kifejezett, hogy az a gőg voltaképpen min osztozkodik. Terítettek le vajon valaha népet körvadászatibb módon, kerítő falkásan, mint akkor a magyarokat?

                   Nem voltak polgári közgazdászok sem, akik nem azt mutatták ki az ország népének még tavasszal, hogy a termőterületétől és természeti kincseitől megfosztott országnak épp a munkás rétege néz fagy – és éhhalál elé, de hónapokon belül?

                   Délen a Pécs vidéki, északon a salgótarjáni bányavidékre úgy tette rá kezét a más köpenye mögül vitézkedő mini imperializmus, hogy még onnan is tovább nyúl.

                   Hisz annak a közgazdászai meg azt hirdették idehallhatóan, tehát a megalázás ráadásául, hogy az Alföld neki a Tiszáig, a Csallóköz a Dunáig azért kívántatik el.. Mert ott terem a legjobb búza, és úgy szép a térképen egy országhatár, ha folyam jelzi.

                   Celemenceau-t el –elfoghatta külön izgalmi állapot. Egyetlen fia mérnökként Magyarországra kerülvén, a hazai rideg otthon után itt meleg családi légkörbe került, belenősült, atyja zord felhördülése ellenére.

                   A dolog odáig mérgesült, hogy a menyecske megszülvén első gyermekét, a sarkára állt: most már ő nem akarja látni az ipát. A Tigrisnek pedig nőtt egy olyan külön karma – a Duna-Tisza völgyére vágni.

                   A kivonuló román hadsereg rengeteg civilt magával hurcolt. Veres Pétertől tudjuk, hogy kifosztásuk, megbotozásuk után meggyötörve őket még a városok nyílt utcáin is, őt, a legjobban Brassóban. „Életem legnagyobb megpróbáltatásai közé tartozik az a pár kilométeres futás.” Közben verték őket, a lakosság szeme láttára és jövendőbeli tájékoztatásul.

                                                                                                     Illyés Gyula

                                                                         +

                                                     

 

                  Ahol a földön még emberi lények élnek, mindenütt áll egy templom. A lenini-sztálini Szovjetunióban szisztematikusan lerombolták őket, és az e miatt lázadókat legéppuskázták. A „civilizált” országokban már több helyütt csak hangversenyteremnek használják, mert „nagy” elődeik, akik között akadt tömeggyilkos is, száműzték belőle az Istent. Éppen a tömeggyilkosok voltak a nagy Isten-tagadók: Hitler-Sztálin: eben guba, egykutya és secko jedno.

                  Honfoglaló elődeink a Napnak mutattak be áldozatot, vagy a tiszta vizet szülő forrásnak. De ők még pogányok voltak, akik örömüket lelték a gyilkolásban. Nem voltak „még” lelkiismerettel terheltek. A fenti úriember-elvtársak „már” lerázták magukról a lelkiismeretet, mint kutya az esővizet. Bocsáss meg, Barátom, a hasonlatért!”

 

                                                                         +

      

                   A falunk környékén a honfoglalás után Bulcsú vitézei állították fel a jurtáikat, és

 délibábos ég alatt kolompolt Kiskunságnak száz kövér gulyája; deleléskor hosszú gémű kútnál széles vályú kettős ága várta. A méneseknek nyargaló futása zúgott a szélben, körmeik dobogtak, a csikósok kurjantása hallott, s pattogása hangos ostoroknak.

                   És csoportosan, pecsétes vízum nélkül járták már akkor is a határok nélküli Európát. Hogy honnan tudom? Bevallotta az anyaföld, mert bizánci fülbevalót és Berengár király itáliai pénzét rejtegette mindaddig, amíg ki nem nyomozták a tudós kutatók.

                    Aztán Bulcsú sem tért vissza többé, mert vae victis, azaz: Jaj a legyőzötteknek!  Őt is fölakasztották Augsburgnál. Még nem kapták meg akkoriban a német vízumot. De rövidesen fordult a kocka.

                    Akkor már keresztények voltunk, amikor száz év múlva ők törtek ránk három ízben is. És mi akkor, mint európai úriemberek, nem akasztottunk, csak kiéheztettük őket, és megszégyenülve takarodtak haza Konrád, majd Henrik csapatai. Vagy megfúrtuk őket Pozsonynál. Búvár Kund leleményessége meg egy kis dunai fürdés elég volt ahhoz, hogy észhez térjenek. De nem akasztottuk fel a foglyokat!

                     A legjobb időpontban bölcs fejedelmei voltak ennek a népnek, és a hét „gyászmagyar” sebei érthetően elmagyarázták nekik:

                    „Ha nem alkalmazkodtok hozzánk, akkor minden szabad magyar így jár előbb vagy utóbb.”

                    Géza fejedelem értett a néma szóból, és a fiát már keresztény királynak neveltette. Zseniális ember volt. A fejedelem, bár fenntartásokkal fogadta az újat, belátta, hogy ennek a népnek nincs más útja, mint az „alkalmazkodás”.

                    Ez a fogalom az, amelyik hányszor, de hányszor visszatér a nemzet sorsában, és lesz az ország megtartója. A másik a dacos, néma ellenállás, amely már a fejedelem önérzetes kijelentésében is benne volt, amikor úgy beszélt az akkori „rendszerváltásról”, mint egy kívülálló:

                   „Géza fejedelem felvette a kereszténységet, de azért csak tovább áldozott pogány módra a magyarok istenének is, akinek atyái áldoztak.

                   Emiatt az egyik papja szemrehányást tett neki.

                   „Ne bánts – válaszolta Géza nagyúri egykedvűséggel -, elég gazdag és hatalmas vagyok hozzá, hogy megtehessem.”

                                                                      

 

+

                   Most itt állunk, Barátom, egy neobarokk templom mellett, a nyári fák árnyékában. Talpunk alatt, talán egy méternyire, már csontok hevernek. Mert a megszentelt sírok halottait a szentegyház köré parancsolta eltemetni a nagy király, Szent István.

                    Egy „szabadelmü” nemzettársunk, Ormós Zsigmond, 1834-ben ugyancsak kikelt a „rendszerváltó” szent királyunk ellen, pedig maga piaristáknál végzett. Imígyen fakadt ki: „Sok sérelmet kapott Árpádtól alkotott Constitutiónk / alkotmányunk / még az árpádi ház utódaiban is. Mindjárt az első királya hazánknak, Szt. István sértője vala annak, ki nagyravágyó lelkében nem elégedvén meg a vezéri címmel, királyi polcra vágyott, s ez által édes anyanyelvünk elmellőzését behozta, a sok papokat behívta. Ez vala első királyunk, kit később a pápa szentnek nevezett, s ki életébe és a maga szentségébe legyőzött Kupát /Koppányt / négy darabra vágatván, az ország négy fő városainak kapuira akasztatta. Ugye, barátom, egy szenthez nem illő nérói tett?”

                   Érdekes, hogy már a reformkorban előbukkanó magát szabadelvűnek, liberálisnak mondott országgyűlési képviselők szája már akkor is habzott, ha a katolikus egyházról vagy a szentekről esett szó.

                   Azt azért köszönjük meg neki, hogy Kölcsey Ferencről elfogulatlan képet rajzolt:

                   ”Kölcsey / olyan / ember, kit bő tudomány és rendületlen igaz karakter bélyegez. Szónoki képessége ritka, mit már maga szóejtése által különösen kellemít. Büszke vala Róma Cicerójára. De büszkék lehetünk mi is Kölcseynkre, mert ez a szónoki, a prózai tehetséggel költőit is párosít, s barátom, költőit, mely szívből folyva szívhez ér, s ezt érzelemre gyullasztja. Arcvonalai valahányszor reánézek, Catót juttatják eszembe, s nagy karaktere bélyegét viselik. Jobb szemére nem lát, s a balja is gyenge, mit gyakor könnyűbe ázása bizonyít. Homloka magas, szabad, főtetője hajtalan, egész testalkata gyenge, mit melegnek a szokottnál kissé nagyobb heve is annyira ellankaszt, hogy olykor országos ülésbe sem mehet.”

 

                                     Négy szócskát üzenek; vésd jól kebeledbe, s fiadnak

                                     Hagyd örökűl, ha kihunysz: A haza minden előtt.” / Kölcsey Ferenc /

 

                    Szerencsénk, hogy Vajk fejedelem, a későbbi Szent István nem kérte ki egy szabadelmű véleményét, hanem megépíttette az első templomot Bulcsú unokáival ezen a tájon is. Tíz falunak, szállásnak egyet-egyet. Legyen lakóhelye Istennek mindenütt az országban, ahol embernek, állatnak már szállás épült. És az Isten megköveteli, hogy vasárnaponként meglátogassák. Kivéve azokat, akik a tűzre vigyáznak, mert a tüzet ne hagyjátok kihalni. Bizony, mondom, jól rendelkezett a szent király. A bibliai szavak, a gyónás kényszere beoltotta a vad fajtába a LELKIISMERET keserédes gyümölcsét.

 

                                                                          +

 

                  És EZÉRT nem jártunk úgy, mint az indiánok Észak – Amerikában, akikkel gyorsan akartak végezni, mert nem volt sem idejük, sem kedvük a térítő munkára.

                  Olyan sokszor emlegetik a spanyol hódítók brutalitását az aztékok és inkák ellen, és soha a jenkik barbárságát a mohikán, az irokéz és még hatvannál több indián néppel szemben. A spanyolul, portugálul beszélő amerikai területek lakóinak többsége indián.

                  Azok a sokszor elátkozott jezsuiták a zenére is éhes indiánjaiknak megteremtették a valódi kommunista társadalmat. Ezt maga Lengyel József, a megtérő ősbolsevikok egyike állítja, 1955-75 közötti feljegyzéseit tartalmazó noteszében René Filep-Miller könyvének elolvasása után, az alábbi mondatokban:

                    „A legcsodálatosabb ebben a könyvben, a paraguayi települések  / bemutatása /, ahol 150 évig igazi kommunizmust csináltak. Ez egymagában elég, hogy a jezsuita rend tevékenységét csodáljuk és tiszteljük.”

                    Ehhez a rácsodálkozáshoz természetesen az kellett, hogy a „kommunizmust” építő Szovjetunióban jól megverjék és nyolc évre Szibériába száműzzék. Úgy látszik ez kijózanította, és egyúttal íróvá tette.

                    Bizony, nem ideológiával, /osztályharc, taposd agyon a gyalázatost, stb. / hanem kultúrával lehetne csak kommunizmust létrehozni!

                    Az USA területén csak mutatóban, mint egzotikus állatfajok az állatkertben, mint egzotikus emberfajták egy emberkertben.

                   A FASIZMUS itt kezdődött!

         

                                                                          +

                                                     

                                                                    

              A magyar békeküldöttség tagjai: Apponyi Albert, Bethlen István, Teleki Pál 1920. január 5-én utazott el a francia fővárosba.

                   A konferencia január 16-án adott lehetőséget arra, hogy a tervezettel kapcsolatban a küldöttség vezetője megtegye észrevételeit. Apponyi Albert a következőket mondta:

                   „Önök felszólítottak bennünket, hogy tegyük meg észrevételeinket. A legjobb akarattal iparkodtunk keresni oly álláspontot, amely a kölcsönös megértést lehetővé teszi. És, Uraim, ezt az álláspontot már meg is találtuk. Ez a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy eszméje, amelyet a Szövetséges Hatalmak oly fennen hirdettek, továbbá a béke közös nagy érdekei, az állandóság és Európa rekonstrukciója biztosítékainak keresése.

                   Nem hiszem továbbá, hogy ítélettel állunk szemben, mert hiszen az ítélet oly eljárást tételez fel, amelyben a felek egyforma körülmények között hallgattatnak meg és egyformán tudják érveiket érvényre juttatni. Magyarországot mindeddig nem hallgatták meg; lehetetlen tehát, hogy a békefeltételek ítélet jellegével bírjanak.

                   Talán akkor oly szándékkal állunk szemben, amely a népek szabadságának eszméjét követi? Úgy látszik, hogy ennek a szándéknak a kiindulópontja az a feltevés, amely szerint Magyarország idegen nyelvű lakosai szívesebben tartoznának oly államhoz, amelyben az államfenntartó-elemet fajrokonaik alkotják. Ez azonban feltevés. De miért induljunk ki feltevésekből, és miért helyezkedjünk feltevésekre, amikor a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll az eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás.”

                   Apponyi Albert angolul és franciául elmondott beszéde nagy figyelmet keltett, de már 1919 tavaszán megállapított határok véglegesnek látszottak. Magyarország túl későn érkezett. Németországot, Ausztriát és Magyarországot ugyanis 1919 májusában szándékoztak meghívni Párizsba, hogy megtegyék a béketervhez utólagos megjegyzésüket. A magyar meghívást azonban a proletárdiktatúra miatt nem adták át.

                   A győztesek 1920 januárjában érdeklődéssel hajoltak a vörös térkép fölé, s Nitti olasz és Lloyd George brit miniszterelnök javasolta is, hogy a magyar határok kérdését a rendelkezésre álló adatok alapján”részrehajlás nélkül” gondolják újra. A brit miniszterelnök statisztikai adatokat idézve mutatott rá, hogy a békeszerződés 2 millió 75000 magyart, azaz „a teljes a magyar lakosság egyharmadát” tervezi idegen uralom alá helyezni. Arra is figyelmeztetett, hogy nem lesz béke Közép-Európában, ha utólag kiderül, hogy Magyarország igényei jogosak, és hogy egész magyar közösségeket úgy adnak át a szomszéd országoknak”mint egy-egy marhacsordát, csak azért, mert a konferencia elutasította a magyar ügy megvitatását”.

                   Miután a magyar küldöttség semmiféle módosítást nem tudott elérni, Appony Albert május 17-én visszaadta a megbízatását, ismételten hangsúlyozva:”nem Magyarország régi területeivel szemben fennálló történelmi jogából indulunk ki – nem mintha ezt a jogot kétesnek tartanánk, - mi az érdekelt népek jogaihoz ragaszkodunk, amikor népszavazást követelünk. Kijelentettük, hogy előre alávetjük magunkat az érdekelt népek szabad akaratnyilvánításának.”

                   Egy brit diplomata véleménye:”kötelességem tudatni Önnel, hogy szombaton eltűnök eme rémes színjáték színhelyéről. Még az elmúlt néhány borzalmas hétben is reméltem, hogy ön megtalálja a módját, hogyan lehetne a szerződésből igazságos és használható dokumentumot faragni, de a jelek szerint most már minden túl késő” – írta John Keynes, a közgazdász a miniszterelnökének, megjegyezve azt, hogy, akik még Párizsban maradnak „hadd kéjelegjenek Európa feldúlásában”.

                   Henry Pozzi francia diplomata pedig ezeket írta”A békekonferencia, amelyből a trianoni békeszerződés megszületett, nem volt más, azoknak az uraknak az összejövetele, aki a cselszövéseket, titkos alkudozásokat és az egész rendkívülien visszatetsző légkört lelkiismeretükkel össze tudták egyeztetni.”

                   A döntést hozó diplomaták között szép számmal akadtak, a Magyarországot nem ismerő, félrevezetett és megfizetett emberek, akik ellenszenvvel viseltettek hazánk irányt. Ők pecsételték meg hazánk sorsát:

                   „Érzelmeim Magyarország iránt kevésbé voltak barátságosak. Be kell vallanom, hogy mindig kifejezett undorral tekintettem és tekintek erre a turáni törzsre. Mint rokonaik, a törökök, sokat pusztítottak, és semmit sem alkottak. Budapest egy hamis város, híjával minden eredetiségnek.

A magyarok évszázadokon át elnyomták a nemzetiségeiket. Elérkezett a felszabadítás és a megtorlás órája.”

                    Milyen jól megtanulta Benesék szövegét! Ami az undort illeti, nem volt helyes csupán „megvetésre” alapozni egy ilyen súlyos következményekkel járó döntést

                   Az a bizonyos Bandholtz tábornok, aki hetek alatt a magyarok barátjává vált, így nyilatkozott:

                   „Átadni Magyarország területének egyes részeit, a civilizált, kifinomult lakosságot alkotó emberekkel, olyan dolog, mintha Texast és Kaliforniát adnánk át a mexikóiaknak. Szégyelljék magukat a szövetséges nagyhatalmak mindazért, amit a fegyverszünet után ebben az országban megengedtek!”

 

                                                                     +

 

                   Akiken a határ átlépett, azaz előzetes a kis fasizmusok politikájáról. Eduard Benes, a későbbi csehszlovák külügyminiszter, majd köztársasági elnök, aki a világháború alatt adta ki Pusztítsátok el Ausztria-Magyarországot! című könyvét, így foglalta össze politikai hitvallását:

                    „Aki nem rendelkezik karhatalommal, az a bajonettek és ágyúk hatalmát ravaszsággal, machiavellizmussal és azzal a meggyőződéssel helyettesíti, hogy a jellemtelenség, csalás és hazugság a siker helyes eszköze.”

                   Ionel Bratianu:, a román liberalizmus egyik vezető alakja, miniszterelnök pedig 1920-ban ezeket mondotta:

                   „Nem nyugodhatunk addig, míg a magyar népet gazdaságilag, katonailag teljesen tönkre nem tesszük, mert mindaddig, míg Magyarországban az életképességnek csak a szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük.”

                   Tiszta beszéd, kedves mini- fasiszták!

 

                                                                         +

 

                                             

 

                   Csoda, ha mentették puszta életüket és becsületüket a megszállás alá került területek magyarjai? És inkább éltek Pest környéki vagonlakásokban évekig, mint a barbárság uralma alatt.

                   A román és a csehszlovák seregek megszállta területekről rengeteg magyar elmenekült már közvetlenül a fegyverszünet megkötése után. Ezeket nagyobb fennakadás nélkül magába fogadta még a város. Nem annyira a hatóság, mint inkább a rokonság keresett s talált nekik helyet.

                   A végehosszatlan vonatok most csupa tehervagont hoztak. Kezdetben a kocsik elég hamar kiürültek.. A vonatoknak vissza kellett térniük. Volt, hogy egy-egy vagonban három-négy család érkezett. A vasúti személyzet segített leemelgetni a gyerekeket, az öregeket.

                   Aztán már azok szorgoskodtak a batyukat, a kosarakat, néhány könnyebben mozdítható bútort: még kalitkát is, madárral, baromfit, lábuknál összekötve. Felnőtt férfi kevés volt köztük. Dobálta, kergette ezeket még a történelem.

                   Ott álltak, állongtak – néha félnapszám a családok a sínek mellett, sőt közöttük cokmókjaikat hosszan elrendezve, a gyerekeket kézen, valamicske távolságra a rohanó kerekektől. Várták türelmesen a remény vagy az ígéret beteljesülését: a helybeli állam vagy nagybácsi jelentkezését.

                   Aztán kivonultak a sínpálya szélére, a zajlani kezdő meder két partjára. Szűkös volt itt a hely, de az előbbi óvatos szemlélettel itt már széket, zsámolyt, gyerekkocsit rendeztek a kőkerítés tövébe; összeszedték az eddig szétszedve hozott ágyakat, fölállították. Hosszan, ameddig ellátott a szem.

                   A vonatok azonban egyre érkeztek. Kényszerű utasaiknak hovatovább nem volt módjuk elhagyni a teherkocsikat, a látható helyszűke miatt. Nyilván kedvük sem volt ehhez a lent tanyázók állapota miatt. A zsúfolásig telt meder eldugult. A rengeteg sínpár közül csak egyen-egyen pöfékelt gőzmozdony, vonszolódott giliszta lassúságú kocsisor.

                   A barlanglakás, a pincelakás, a barakklakás csapásán megjelent a század szótárában a vagonlakás.”

                                                                                            Illyés Gyula

 

                                                                        +

                                                    

 

                    Thomas Jefferson fogalmazta az USA Függetlenségi Nyilatkozatában: „Mi a következő igazságokat maguktól értetődőknek tartjuk: minden ember egyenlőnek teremtetett, neki a Teremtő! Bizonyos el nem idegeníthető jogokat adott, amelyek közé tartoznak egyebek között az élet, a szabadság, a boldogulásra való törekvés.”/ 1776. júl. 4. /

                   Bő száz év múlva néhányezer rezervátumba zárt indián maradt a hatvan millióból. Nem tudok másra gondolni: az őslakókat nem vették emberszámba. Erre alapítottak egy „demokratikus” államot, kapujában a szabadságszoborral, amit egy olyan nép ajándékozott, amelynek jelszavai:”Szabadság, egyenlőség, testvériség!” Ez a legmagasabb giccs és a legnagyobb hazugság a Földön!

                   Steinbeck a Nobel-díj erkölcsi magaslatáról így vélekedik:

                   „Akkoriban /1880/ az indián harcok már csak afféle veszedelmesebb csordahajtáshoz hasonlítottak – a törzseket lázadásra kényszerítették, visszaszorították és megtizedeltették, komor, szomorú maradványaikat pedig olyan vidékre telepítették, ahol éhen kellett pusztulniuk. Nem volt szép munka, de ha tekintetbe vesszük az ország fejlődésének irányát, nem lehetett elkerülni.” / Édentől keletre /

                  1960-as években hasonlóan szimpatizált a vietnámi lakosságot terrorbombázó USA-val. El is vitte az ördög már 1968-ban ezt az „intelligens” jenki fasisztát, kár, hogy nem érte meg honfitársai megérdemelt kudarcát, 1975-ben.

                   A néger rabszolgák sorsáról még nem is beszéltünk. Bár elég, ha csak egyet említünk, a vezetőjüket, Martin Luther Kinget, akit agyonlőttek, mert különb volt százmilliónyi fehér amerikainál, hiszen azt vallotta: „Ha nem találsz olyan ideált, amiért meghalni is érdemes, kárba veszett az életed.”

                   Ahol a térítő kereszténység megjelent, az a nép fönnmaradt, ahol nem volt rá idő, ott kiirtották. Milyen sokszor emlegetik rosszallóan, hogy Paraguayban jezsuita állam alakult valaha. A paraguayi indiánok élnek, és szabadon.

                    Csak a mohó, türelmetlen területszerzés nem ismert sem istent, sem embert. Az is bosszanthatta a fehéreket, hogy az Isten szebbnek teremtette az indiánokat, mint a vörös hajú, pofaszakállú, piától májfoltos hódítókat.

 

                                                                          +

 

                   Aki pedig hazánkban, Kecelen is, nem termett lelkiismeret nevű gyümölcsöt, azt irgalmatlanul ellazsnakolták. Basnyik András még a tizenkilencedik század elején is megkapta a maga harminc pálcáját a templom előtt, deresen fekve, kocsmai káromkodásért. Aztán egy ígéretet is a falu vezetőitől, hogyha még egyszer beteszi oda a lábát: „huszonöt pálcákat magának szabott”.

                   Mennyit „fejlődtünk” az eltelt kétszáz év alatt! Nem fogy csodám!

                   Egy-egy Vudi Alen-film szinkronszövegéért hungárikummá vernék Kern András „segedelmét”. Amennyi mocskot a magyar tévékben magyar nyelven elböfögtek ő és társai, azért a nyaktiló szolid büntetés lenne. Azon a budai téren, ahol Hunyadi Lászlót csak a negyedik csapással tudta lefejezni a szószegő király hóhérja, mindjárt a negyedikkel kéne kezdeni. Humánizmusomhoz nem fér kétség, éles bárdot érdemel e vétség.

 

                                                                          +                                                        

                                                                     

                   Mert előbb-utóbb rendnek kell lenni!

                   „ A koncentrációs kormány megalakulását annak idején mint a nemzeti hadsereg fővezére közvetítettem az antant megbízottjával, és írásban vállaltam a felelősséget a jogrend fenntartásáért azon határozott kikötéssel, hogy ez a koncentrációs kormány vezesse az ország ügyeit a tiszta választások lezajlása után összeülő új országgyűlés megalakulásáig. E megállapodást csak úgy értelmezhetem, hogy a nemzetgyűlés, megalakulása után, eg ideiglenes államfőt választ, ennek kezébe adja át a koncentrációs kormány mandátumát, s ezen ideiglenes államfőtől nyeri azután megbízását az új miniszterelnök.

                   A nemzeti hadsereg és a karhatalmak fegyelme és hazaszeretete biztosítékul szolgál nekem arra, hogy feltett szándékomat minden körülmények közt keresztülviszem.”

                   1920. március 1-jén a nemzetgyűlés Horthy Miklóst kormányzóvá választotta. A választási eredményt nem befolyásolták Horthy katonáinak túlkapásai:

                   A parlament épületét magát, valamint a kijáratait, aztán az arra torkolló utakat az Ostenburg különítménye szállta meg. Az én zászlóaljam katonái pedig sorfalat képeztek a Gellért tértől kezdve végig azon az útvonalon, amelyen a fővezér kocsija utánam haladt.

                   Az elégedetlenkedő képviselők utólag nehezteltek ezért, és óvásokat emeltek, mivel én magam és különítményem néhány tisztje Horthy után oldalfegyverrel mentünk az ülésterembe, és az ajtóban állva néztük végig a kormányzó eskütételét.”

                   A trianoni békeszerződés aláírása után Simonyi-Szemadam Sándor átmeneti kormánya lemondott, és július 15-én Teleki Pál vállalta el a kormányalakítás nehéz feladatát. Programja az alkotmányos jogrend megteremtése volt. Novemberben a rendőrség és a katonaság bevetésével felszámolta a fehérterrorista különítmények fővárosi központjait, amelyek közül a leghírhedtebb a Britannia Szállóban működött. A vidékieket már korábban feloszlatták, többségüket besorozták a hadseregbe.

                   Mivel az elcsatolt területekről az anyaországba menekültek jelentős része értelmiségi volt, kialakult egy nyomasztó értelmiségi munkanélküliség. 1920 nyarána parlament kidolgozott egy törvénytervezetet az egyetemi és főiskolai hallgatók létszámának csökkentésére, a numerus clausus, azaz a zárt szám bevezetésére, amellyel csökkentették a zsidók felsőfokú oktatási intézménybe jutásának esélyét.

                   1920 novemberében fogadta el a nemzetgyűlés a Nagyatádi-féle földreformtörvényt, ami azonban csak 1 millió katasztrális holdat jelölt ki felosztásra, 411 ezer igénylő között.

                    A törvény keretébe illesztették a vitézi telek intézményét. A Horthy által alapított Vitézi Rend tagjai azok a katonaviselt férfiak lehettek és kaphattak vitézi telket, akik a világháború és az azt követő események idején kitűntek „a magyar állam védelmében”.

                   Egy legénységi telek nagysága általában 12, a tiszti telek nagysága 50 katasztrális hold volt.

                   A Teleki-kormány alkotmányos jogállamiságot helyreállító politikájának IV. Károly első visszatérési kísérlete vetett véget. Teleki Pál az országra veszélyes ambíciónak minősítette a Habsburgok mindenáron való uralkodási vágyát, és lemondott.

                   A második kísérlete után végre megszabadultunk tőle, mert egy angol monitor Bajáról Madeira szigetére telepítette - családostól. A Habsburgok szelleme Ottó trónörökös megjelenésével visszajár, pedig nem kívánja őket a kutya sem.

 

                                                                     +

 

                   Nem véletlenül hangsúlyoztam a Vitézi Rend tagjainak földhöz juttatását. Ha mindenki olyan gyorsan megkapta, mint a nagyapám, akkor igen kevés kapott a vitézi cím mellé földbirtokot. Tudniillik, ő egy négyszögölet sem kapott, csak majd a legidősebb fia részesült ebben a kegyben. Ki is mérték neki, 1941-ben, a partizánveszélyes Bácskában. Nesze semmi, fog meg jól! A vitézségét, minden megaláztatásával együtt, haláláig sokra becsülte. A kalocsai érsekségtől kaphatott volna birtokot, de ahhoz ez a rendszer, nem mert hozzányúlni.

                                                                     +

 

            A nagyapám levele:

           Pest-Pilis- Solt- Kiskun Vármegye Déli Részei és Kecskemét tj. Város Vitézi Széke

 

                 Az elmúlt évben a „bácskai”telepítés során vitézi telket kaptam Vaiszkán, melyen várományos felavatott idősebb fiamat helyeztem el.

                   Az elmúlt héten megtartott telekszemle alkalmával, melyet valószínűleg az ottani székkapitány úr tartott meg, azt közölte a fiammal, hogy miért van ő itt, és miért nem én. Ugyanakkor azt az utasítást adta a fiamnak, hogy közölje velem, a telket nekem kell elfoglalnom, különben a telek elveszik.

                   A telekosztás alkalmával a székkapitány úrnak bejelentettem, hogy a telekre fiamat óhajtom helyezni, ez ellen nem emelt kifogást.

                   Alázattal kérem, szíveskedjék közölni, hogy mit tegyek. Én ugyanis már ahhoz idősnek érzem magam, hogy oda menjek, új életet kezdjek. Az itteni földjeimet, házamat eladjam. Ami körülményes is volna, mert másik két gyerekem is van, a birtokból azokat sem zárhatom ki.

                   Viszont ő, mint várományos, lesz hivatva, hogy utódom legyen a vitézi telken. Épp ezért, vagyis az ő kedvéért és az érdekében is kérem a telket. Áldozatot hoztam, mert segíteni kellett őt a telek elfoglalásánál, és segítem ma is, amivel segíthetem.

                   Igen kellemetlen volna, ha most elvennék a telket, mert ahhoz én már nem vagyok alkalmas, hogy saját magam legyek ott, és dolgozzak. Az én testi erő már nem elég arra.

                   Kérem tehát a székkapitány úr szíves utasítását, hogy mit csináljak. El kell-e foglalnom minden körülmények között a telket, s a fiam nem művelheti azt, vagy ha szükséges, le kell róla mondanom. Vagy esetleg az ő javára lemondhatok le arról, mely esetben ő kapja meg a földet.

                                                                         Tisztelettel: vitéz Farkasfalvi András

 

 

                                                                          +

                                                    

 

                   Talán a tatárok nem jártak erre, de a törökök, Mohács után, bizonyosan. Elhamvasztották a falut, felégették az Isten házát, hiszen annak a födele is csak fából épült. A lakói fogságba estek, vagy az őrjegi Vörös mocsár lakói lettek. A szerencsésebbek követték a költöző madarak példáját, csak nem délre, hanem észak felé vándoroltak.

                    Magyar foglyokat igen olcsón vásároltak a pogány törököktől a keresztény nyugat - európai államok honpolgárai is, annyi volt belőlük. Rabszolgák lettek Szent Márk keresztény Velencéjében, ahol ők ültek a gályapadokon. 1717-ben még a nagyságos fejedelem Rodostóba tartó hajóját is magyar rabszolgák evezői hajtották Frankhontól török földig. Amikor felajánlotta, hogy kiváltja őket, azt válaszolták: „Nincs miért hazatérnünk!” Szegényeknek már elveszett a hazájuk, de a Nagyságos Fejedelemé is, akinek nagy lelke benne volt az eget csapkodó tenger haragjában.

 

                                                                             +

 

                   Az ember nélküli táj néhány év alatt visszanyerte eredeti, szinte édeni nyugalmát. A mocsarakban újra ezernyi madár tanyázott. A madárfelhők árnyékában fel sem tűntek a fehérlő csontok, az elszenesedett gerendák. Gyenge fényükkel koponyák jelezték teliholdas éjszakákon az egykori hadak útját. Erdők lombosodtak ott, ahol egykor emberek éltek. És épültek fészkek ezerszámra a rövid életű madaraknak.

                    Csak a török defterdár járta végig fegyveres kísérettel a tájat, hátha akad, akit meg lehet adóztatni. Esetleg a felvidéki végvárak lovasai merészkedtek idáig zsákmány reményében, mert benn a várban sokszor nem volt se pénz, se posztó.

 

                                                                            +

 

                    „Ennek az áldatlan kornak és vidékének az embere minden bizonnyal keményebb szívvel hordozta a testi, lelki fájdalmakat, mint a mai ember, mégis lehetetlen megrendülés nélkül arra gondolni, hogy másfél századon át milyen természetellenesen kellett a szülőknek gyermekeiket, a gyermekeknek szülőiket, a férjnek feleségét, a feleségnek férjét elveszítenie, akiket a megmaradottaknak a sírban vagy a szegény jobbágy számára visszatérést nem ígérő szörnyű rabságban kellett tudnia. Ezekből az egyéni tragédiákból pedig a közös nagy tragédia, a magyarság megdöbbentő elfogyása következett.

                   A két haza magyar népét így emésztették a zord idők. Mátyás király országának 4 millió lakosából még körülbelül 3 millió magyar volt, viszont a török kiűzése után, a XVIII. század elején a magyarság már alig 1 millió lelket számlált. A magyarság tehát közben nemcsak a természetes szaporodását vesztette el, amely ugyanezen idő alatt más, szerencsésebb csillagzatú népeket megtartott vagy megnövesztett, hanem korábbi népállományának 60-70 % - át is. Ez tényleges vérveszteség volt. Ez a vér elfolyt a földön vagy átfolyt a törökségbe és birodalma népeibe, ahova a magyarokat a rabsorsa vetette.”

                 / Magyar művelődéstörténet, 3. kötet, A kereszténység védőbástyája, Szabó István: Pusztuló magyarság. /

                                                                              +

 

                  Mesélték, hogyha a templom környékén a vízvezetéknek árkot ástak, mindig csontot találtak. Ebben nem is volt semmi különös, hiszen a temető a templom mellett feküdt.

                   De annak is híre járt, hogy a rendőrség udvarán szintén csontvázra bukkantak a hetvenes évek elején. Talán húsz éve kaparták el oda. Bizonyosan rendőrségi kihallgatás áldozata lett a szerencsétlen, azaz agyonverték, mint egy kóbor kutyát.

                    Rákosi idején nem merte keresni senki, két évtized múlva a közömbösség a csontokat a szemétdombra hajította. Pedig tisztességes temetést érdemelt volna. Fejfáján ezzel a felirattal: Redde rationem! Adj számot! De hogyan lehetséges a számonkérés, ha a verőlegények fiai és unokái ott ülnek a parlamenti padsorokban.

 

                                                                        

                                                                          +

                                                                      

 

                   Amikor az első világháború megkezdődött, azzal tüzelték harcra a nincstelen bevonulókat, hogy a győztes háború után, „mire a levelek lehullanak”, minden baka földben kapja meg a jutalmát. De a háborúnak csak a negyedik levélhulláskor lett vége, és sokan megkapták a „földben” hősiességük jutalmát. Sokuk a jelentelen sírt, idegen földben. De nem mindenki halt meg a csatatereken, és pihen idegen földben.

                    A hazatérők még emlékeztek a sokszor hangoztatott ígéretekre, és sorra jelentkeztek is mind, 411 ezren. Aztán, mint kiderült, 300 ezernek tudtak földet adni, de összesen csak 1 millió hektárt. Akárhogy is számoljuk, fejenként legfeljebb 3 hektárt. Birtoknak kevés, sírgödörnek nagy.

                   Szabó Dezső, minden aljasság ostora, a becsapottak véleményét így fogalmazta meg:

                   „A földreform a nemzetnek becsületszóval garantált adóssága volt. E földreform nem kegy, sőt: már nem is parlamenti akarattól függő megadás. E földreform egyszerűen nem egyéb, mint köteles kiadása egy már megvásárolt dolognak. Öt évig hulló vérével, egy valószínűtlen pokol irtózatos szenvedéseivel vásárolta meg azt a magyar paraszt./1923. július 9./

                   Egy elsikkasztott földreform-komédia lett a jutalma. De a keceliek még ennyit sem kértek földesuruktól, a kalocsai érsekségtől, csak házhelyeket-megfizethető áron. A kérvényüket szabályosan megfogalmazták, az érsekséghez benyújtották 421 igénylő nevével.

                   A kérvény megfogalmazója sem gondolta, hogy mekkora vihart kavar ezzel a keceli üggyel.

                    Meskó Zoltán, Kecel akkori kisgazda képviselője, 1924. október 9-én a földreform elsikkasztása tárgyában szólalt fel a Parlamentben. Idézzük:

                   „Öt tárgyalás után, 1922. október elején megállapodás jött létre a kalocsai székes főkáptalan és az igénylők között úgy a területre, mint az árra vonatkozólag. 421 elismert igénylő van, szükségük volt valami 149 hold földre. A káptalan fölajánlotta, a szerződést megkötötték.

                   Az árat is megállapították. A rokkantak harminc koronát, a többiek negyven koronát fizetnek négyszögölenként. Az igénylők azonnal lefizették a költségbiztosítékot, és az iratok felmentek a Földművelésügyi Minisztériumba. A földműlésügyi miniszter hozzájárult, hogy egy volt erdőterületet azonnal adjanak át. Helyette a káptalan majd máshol fog erdősíteni. Az iratok fölmentek az Országos Földhitel Bankhoz.

                   A szegény emberek eladták a fél hold szőlőjüket, mert a bíró azt mondta nekik, hogy megkapják a házhelyet. A kis pénz félre volt rakva, jó lesz építési anyagra.

                   Megtörtént az istenkáromlás!

                   Két évig vártak, és amikor két év múlva megjött az Országos Földhitel Banktól a végzés, ami tudtul adta az igénylőknek, hogy mivel a káptalan nem hajlandó erdősíteni, egyelőre tárgytalan a dolog. Keressenek másutt házhelyet maguknak!

                   Nem akarom a Tisztelt Ház türelmét sokáig igénybe venni. Minden vidéken százával fordulnak elő ilyen estek.”

                   Részlet Nagyatádi Szabó István, földművelési miniszter válaszából:

                   „Nem bírom hallgatni a panaszokat! A helyzet az, hogy újabb és újabb nehézségek merülnek fel, és a pénzügyi kormányzat a földművelésügyi ellenére ad ki rendeleteket. A képviselő úrnak választ nem tudok adni, mert egészségem megromlott. Nem bírom a panaszokat tovább! Azon gondolkodom, és arról gondoskodom, hogy a helyemet alkalmasabb embernek adjam át.”

                   Nagyatádi Szabó István, ez a tisztességes parasztember, a kalocsai érsekség kétszínűsége miatt „dobta be a törölközőt”, lemondott.

                   Hazament a falujába, Erdőcsokonyára. Október 30-án kiballagott szőlőjébe. Egyedül volt egész délután, szalonnát sütött, késő este ért haza. Másnap reggel nyolc óra tájban hirtelen rosszul lett. Elvesztette eszméletét, és húsz perc múlva meghalt. Mindössze 61 évet élt.

                   Nos, keceli szegények, hát hová lett az ígéret földje?

                   Elsinkófálták az urak meg a kalocsai káptalan.

 

                                                                     +

 

                   A történetnek ezzel még nincs vége. 1924-ben, és erről csak azok tudtak, akik közel voltak a tűzhöz, Magyarország 250 millió aranykorona népszövetségi kölcsönt szerzett, és leküzdve az inflációt, a koronát új és jó pénzzel, a pengővel váltotta fel.

                    Ezért rúgta fel, erre számolva, az érsekség a megállapodást. Valaki tehát hazudott, vagy finoman fogalmazva, elhallgatott valami fontosat.

                   Amikor a kormány új pénz nyomatott, elhárult az akadály egy hosszú lejáratú kölcsönforma elől. Létrehozták a FAKSZ-ot. Teljes nevén: Falusi Kislakás-építési Szövetkezetet.

                   Ezért, és nem az erdőtelepítés miatt, esett kútba az első megállapodás. És ezért nem kezdődhettek meg a telekvásárlások és a szegény emberek kis házainak lassú, saját erőből, hitelre történő építkezései.

                    Még ma is van olyan újfalusi ház, amelyiknek gazdája erejéből, még földi életében, a vakolásra már nem futotta. Mint a Damoklesz kardja, úgy függött a napszámos szegények feje felett a fenyegető szó: FAKSZ. Amíg a FAKSZ évi részletét nem tudták kifizetni, nem volt ruha a gyerekre, malacka az ólban, kenyér az asztalon.

                   Keresték a munkát, és dolgoztak megszakadásig. Hogy saját lakásuk legyen, még ha csak egyszobás házacska is.                   

                   

                                                                          +

                                                    

 

                     O, tempores, o, amores! Most beszéljünk a szerelemről, Barátom! Közös témánk ez, és most különösen aktuális. Téged fenemód hatalmába kerített valami belső tűz. Ezért mondják rólad: „Tüzel a szuka.”

                    Tudod te, hogy milyen vén kandzsi után űz a vágy? Egy korcs, állandóan nyafogó vén legényember, és jóval alacsonyabb, mint te. Nem szégyelled magad! Talán vonz a szaga? Bár ezt megértem. Mert magam is megfordulok, ha egy fiatal hölgy parfümillatot vonszol maga után, mint kondenzcsíkot a Belgrád-Budapest járat gépei a búcsúzó napfényben, és éppen a Duna fölött.

 

                                                                      +

 

                    Talán harmadikos lehettem, amikor először játszottam papás-mamást egy barna kislánnyal.  Szívesen voltam betege is, ha ágyra fekhettem. Legtöbbször a pincepadláson ismerkedtünk egymás szagával és testrészeivel.

                    Cudar meleg volt mindig, mert még a hiányzó ajtó is a delelő napra nézett, és a cseréptető alatt itt száradt meg a borsó meg a kukorica csuhéja. Igen jó volt fetrengeni a rongypokrócos szénaágyon, mert nem volt rajtunk semmi, csak Vénusz unszoló pillantása: Ismerkedjetek! Ez volt a mi fülledt erotikánk.

                     Emlékszem, heteken át nehéz álmaim voltak, mert féltem, hogy gyerekünk születik, és minden kiderül. Akkor tízéves lehettem, az a barna kislány talán nyolc.

 

                                                                     +

 

                     Most pedig miattad aggódom, Barátom, akit nem izgatnak a következmények, csak annak a vén kandzsi dögnek a szaga.

                    Mégis azt mondom neked: Téged a természet józan ösztönökkel ruházott föl!

                    Tudsz arról, hogy az állatvilágban azonos neműek párosodnának?

                    Én a madarak barátja vagyok, sokkal inkább, mint az embereké, de még „homokos” cinkéket nem láttam. A fecskepárok is különneműek.

                    A rozsdafarkú sem azért fészkel a tető alá, hogy öncélúan bujálkodjon. Mondd meg nekem, természet egészséges gyermeke, te nem ugatnád meg a homokos felvonulókat! Majd én megugatom őket helyetted is.

                    A főhomokos, Juhász Géza egyik mondata jelzi szellemi színvonalának ama béka segedelem alatti mélységét:

                   ”Úgy tűnik, mintha a láthatóság dolgában sínen lennénk.” Csak az a kérdés: A robogó vonat előtt vagy után? Igazi homokos mondat. Irány a homokbánya!

 

                                                                     +

 

                  Aztán, hogy a szavamat ne felejtsem, azt mondja egy dr. Czeizel Endre nevű genetikus és szakbarbár: „Büszke vagyok arra, hogy a gyerekem buzeráns!” Ha más büszkélkedni valója nincs, ám húzza ki magát, mint két csutka egy zsákban!

                  Ő volt az, aki vagy húszonöt évvel ezelőtt minden szemrebbenés nélkül belemondta a pofámba, hogy egy fiatal zsidó házaspárnak joga van kikötni, hogy a kölcsön sperma csak egyetemista zsidó fiatalembertől származhat. Mi ez, ha nem faji megkülönböztetés!

                  Ugyanez a muksó benne volt valami mocskos, csecsemőket Amerikába csempésző vállalkozásban is. Hogy kik vannak? Hogy mik vannak? És még mindig a láthatáron!

 

                                                                           +

 

                  Ami pedig a szerelem technikáját illeti: Be kell látnod, hogy eléggé egysíkúan művelitek. Hol van ez a Káma Szutrától? Bár el kell ismernem, hogy ezt a primitív formát tőletek tanultuk évezredekkel ezelőtt. Gilgames barátja, Enkidu, az időben és térben távoli Mezopotámia földjén, mint a vadak pásztora, ilyen módon közösült egy egész héten át.

 

                              Az örömlány kibontja mellét, szeméremdombját föltakarja;

                              Enkidu megkívánja érettségét, testével illeti közelről.

                              Félredobja a lány a ruhát: mezítelenül, reszkető térddel símulnak össze.

                              Tanítja a fekete kéjre, a nő ölének gyönyörére –

                                                                          

                    Mit szóljak azokról az ember-nőstényekről, akik állatokkal közösültek? Kréta szigetén ebből született a hírhedt Minotaurosz. Apuleius regényében is megjelent egy arisztokrata és telhetetlen ember-nőstény, aki az „arany szamárral” üzekedett. Ez azért már ölég perverz dolog! – kalocsai dialektusban szólva.

 

                                                                          

                                                                          +

                                                                         

 

                   Amióta eszemet tudom, mindig gyanús volt valami a keceliek IQ-ja körül.

                   Amikor a keceliek feltünedeztek a kollégiumok folyosóin, gyakran elhangzott: Megjöttek a legyesek!

                   A gyengébbek kedvéért elmagyarázom, hogy mi történt szülőfalumban a legyekkel. A keceli „pógárok” fölhajtotta őket a padlásra, és komótosan elvitték lábuk alól a létrát. Tehát agyalágyult hülyék voltak!

                   Ilyennek születtek, és minden keceli ennyire ostoba? Mi lehet a valódi oka ennek a rosszmájú vélekedésnek? Pedig olyan világos, mint a fényes nap.

                   Az 1921. július 28-án megjelent oktatási törvényt olvasgatom:

                   „Minden gyermek gondviselője /szülő, gyám, gazda/ törvényi kivételektől eltekintve, köteles a gyermeket 6. életévének betöltését követően 9 tanéven át nyilvános iskolai oktatásban részesíteni!/ hat tanév elemi népiskola, három tanév továbbképző/ismétlő/ iskola.”

                   Heuréka! – kiáltottam, mint ama görög fizikus. Azaz: megvan az ok! De olvassuk tovább!

                   „Igazolatlan mulasztásai estén a gondviselőt megintik, pénzbírsággal, végül kihágás miatt 600 koronáig/tehát új, értékálló pénzben/ terjedő pénzbüntetéssel sújthatják.”

                   Vesézzük ki a szöveget! 6 tanév elemi népiskola! Hat tanítási nap egy héten, tehát ebből következik, hogy a kosaras ünnep miatt/csütörtök: iskolai szünnap/ a keceli gyerekek egy évvel kevesebbet tanultak. Öt tanévet jártak iskolába. Hoppá! Kezdik a legyeket a padlásra hajtani.

                   Három továbbképző /ismétlő/ iskola. Ezt tartották meg minden csütörtökön. A kellemest a hasznossal! Mire képezték őket tovább? Mit ismételtek? Újra a szorzótáblát és az olvasást? Hány órán át? Sokasodnak a sötét foltok. Állítólag működött egy iskolaszék: az iskola igazgatója, bíró uram, plébános úr, egy orvos - tételezzük fel.

                   Ez a bölcs honatyákból álló szék ne tudta volna, hogy a csütörtöki kosaras szünnap teljesen törvénytelen. Sehol az országban nem volt rá példa. Csak nálunk! Éppen a hét közepén megszakítani egy oktatási folyamatot, újabb hátrány.

                   Ezek az emberek, akik iskolaszéknek csúfolták üléseiket, egyszerűen nem tudták értékelni a tudást. A másik, sajnos valószínűbb és könnyen igazolható, semmibe vették a parasztokat. Mondván: Aki parasztnak született, maradjon meg annak fiastól, unokástól - buta parasztnak!

                    Olyannyira igaz, hogy a székesek egyike ennek hangot is adott az úrnapi körmeneten, midőn a supellát alól, szentségtartóval a kezében, rádörgött egy feledékeny atyafira:

                   „Vedd le a kalapod, te marha!”

                   És ezt derűsen mesélték faluszerte. Ha ezt megtette volna a Kurcz tisztelendő úr egy öntudatos közösségben, már ki is válthatta volna a nyúlpasszust. Itt móka és kacagás! Öt napos hetek hat éven át. Miért csodálkoztunk azon, hogy legyesek lettünk a szomszédok megítélése szerint? Ilyen papja és iskolaszéke volt a falunak évtizedeken át!

                   A „gazda” is bírságolható volt. Benne van a törvényben. Megbírságolták-e a Stielly Walter urat, aki már tízéves lányokat leszerződtetett, a tanév bizonyos hónapjaira is, napkeltétől napnyugtáig tartó munkára?

                    A pedagógus elengedte, mert a szék jóváhagyta, és hogy ebben nemcsak a szellem sérül, de sokszor a törékeny gyerektest is – ki figyelt oda?

                   Mennyire kiszolgáltatott közösség volt ez a keceli! Ebben országban, bizonyosan nem akadt párja! Esetleg a Balkánon! Kivéve a görögöket.

                   A két világháború között nem lett parasztgyerekből egyetlen pedagógus sem. Orvos is csak egy: Antóni László doktor úr. Neki józan szülei voltak.

                   Azok, akik a háború után tanítottak, most már hat napon át,/Rákosival nem lehetett bratyizni!/rendkívül gyenge pedagógusok voltak - általában. Alsóba készültek-felsős lett belőlük!

                   Zömmel férfiak, és kiválóan tudtak fegyelmezni, hegedülni, de tanítani?

Tisztelet a nagyon kevés kivételnek! Talán a nagyképű L.F? Az áldott jóságú Gizike néni? A lelkiismeretes J.J.? És még egy-kettő: talán, talán..

                   A tanyasi iskolákról sem lehet sok jót mondani: megtanítottak számolni meg olvasni. De a hatvanas évek elején még találkoztam olyan tanyai parasztemberrel, aki a neve helyére csak egy keresztet rajzolt. És nem hittem a szememnek!

                    Pedagógus-visszaélések:

                    Kap egy ötöst kémiából, aki hétfőn eljön szüretelni a szőlőmet. Felkérem a kedves szülőket, hogy segítsenek egy szegény özvegyet a termés betakarításában. A tanyasi iskolákban még nagyobb korrupció! Abból, aki a járási elvtársaknak segít a kiskőrösi szüreten, „kiváló pedagógus” lesz! Ha demizsonszámra ajándékozza a bort a fejeseknek, a pénzes boríték annak a zsebében landol.