Πατηρ και υιος: A politika 2.

Ezek a pillanatok, amikor – valahogyan, szavak nélkül, békét kötök Amerikával, az itteni egész mindenséggel. Bizonyos, hogy sok rossz és reménytelenül idegen van ebben. Bizonyos, hogy beláthatatlan nagy az egész, telítve lappangó és feszülő erőkkel. Itt kell maradni. Ehhez a nagy közösséghez kell tartozni, amelynek közömbössége elfogad. A magyarság nmár nem fogad el. Egy műveltség, amelyhez tartoztam, elsorvadt. Marad egy szomorú, sivár paraszt-társadalom, melyet fojtogatnak a szlávok, a bolsevikok. Szeretnék ezért a magyarságért dolgozni, hogy nyoma és jele legyen a magyar nyelvnek és műveltségnek a világban. De otthon már nem engednek dolgozni, - ma sem, a jövőben sem, ha egyszer úgy fordulna, hogy hazamehetek. A mély-magyar, a paraszt proli, a „népi”, tehát minden és mindenki, aki odahaza műveltségellenes volt; hosszú időre szerephez jutott a magyar ugaron. Lehet, hogy műveltséget alkot egy napon; de ehhez évszázadok kellenek. A magamfajtát legfeljebb eltűrné. S akkor értelmesebb és emberibb, hogy itt fogadom el, hogy eltűrnek.

! Rossz lelkismerettel írt szöveg volt ez, barátom. Ha tudnád, hogyan menekül a paraszt a földjéről, mennyi bevetetlen ugar van az országban, hogy jegyre adják még a parasztoknak is a kenyeret. Aki a semmiért, és semmiből nem tud vetni, úgy próbál a sorsán fordítani, hogy hétfőnként elcsavarog ipari munkásnak valamelyik, szocialistának nevezett, ipart építő városba. Mondjuk Sztálinvárosba, és onnan legalább a hét végén hozhat haza a családjának egy tisztességes kenyeret. Fináncok járják a házakat az esetleg elrejtett gabona vagy bor után. Szabályosan lesöprik a padlásokat is, nehogy maradjon egy szem fölösleg vagy egy korty bor sem.

De azért te csak társalogjál az amerikai homokosokról, és nyomozd ki, ez egyébként szigorú orvosi titok lenne minden tisztességes országban, hogy az elmenekült és súlyosan beteg Bartók Bélánk élete utolsó tíz évében impotens volt! Hát ezért érdemes volt hazát cserélni ?

Az Egyesült Nemzetek közgyűlési termében. Olyan, mint egy music hall arénája. A falon Léger „festménye”, amelyről senki sem tudja, mit ábrázol. Lehet, hogy a gennyt, amely kifolyt a kontinensek testéből, amikor már felrobbantak az atombombák.

A padsorokban Acheson, Eden, Schuman, Visinszkij aztán még ötvenhat nemzet képviselői. A karzaton, ahol ülünk, telt ház. Amíg Schuman magyarázza, hogy Tunisz és Marokkó francia belügy, egy kövér, öreg, kifestett nő gúnyosan, hangosan vihorászik. a teremőr inti csendre. Sokan elmennek, a sok beszédet elunják a hallgatók. Eden rezignáltan ül, később ő is elmegy. Acheson és Visinszkij mindvégig maradnak.

Valószínű, hogy nem lehet másképpen elrendezni a világ ügyeit, csak ilyen keretek között és ilyen feltételek mellett. És még valószínűbb, hogy ilyen keretek és feltételek mellett, soha nem lehet elrendezni a világ ügyeit. Egy kövér ember az emelvényen-Trygve Lie, az egyesült nemzetek főtitkára-feláll, és bejelenti, hogy lemond állásáról. János figyelmesen ül mellettem, fülén a hallgató, amely gombcsavarásra négy nyelven közvetíti mindazt, ami e modern Bábel tornyában elhangzik. Mikor Schuman végez a beszédével, megkérdi:”Ezért mennyit kapott?”

Olvasmány: Einstein könyve. Apró tanulmányok, felszólalások, hozzászólások kézikönyve. Kortársairól ír, tehát, Newtonról, Keplerről, Madame Curie-ről, Planckról. Hisz a szocializmusban, de gyanítja, hogy a szocializmus belefullad a szocializmus bürokrációjának tehetetlenségébe. A zsidókérdésben ő sem lát a sértésnél tovább. Einstein is kimondja a zsidókérdésben a németekkel, mindenkivel szemben - „a kollektív felelősség” vádját. Einstein a zsidóság egyik legnagyobb élő embere. De itt meghőköl, igazságtalan lesz, nem akar tudni az igazságról. A relativizmus elméletét csak a fizika sikjain tudja látni, a valóságban és az életben nem.

Nagy a gyász progresszív körökben Eisenhower győzelme miatt. Orosz siker! – suttogják szájuk elé tartott tenyerük mögül. Úgy érzik, Eisenhower kénytelen izolacionista lenni, a republikánusok erre kényszerítik. Ugyanezek a vöröske drukkolók kiabálják körbe, hogy Eisenhower „fokozza a háborús veszélyt”, mert katona. Bezzeg Stevenson, Roosevelt, Truman türelmesen bánt volna az oroszokkal. Megvárja, amíg az oroszok jóllaknak, elfáradnak, és aztán tárgyalni lehet velük. A baloldal feltűnő hangsúllyal hirdeti a türelem politikáját az oroszokkal szemben. De ugyanezek az emberek tíz évvel ezelőtt, akik ma veszélyesnek látnak minden határozott lépést az oroszokkal szemben, tíz évvel ezelőtt mit is szóltak volna, ha valaki azt mondja Amerikában, hogy nem érdemes háborút indítani Hitler ellen. Meg kell várni, amíg annekálja Kelet – Európát, kipusztítja a zsidókat, és aztán, ha jól lakott, könnyebb lesz majd türelmi hangnemben egyezkedni vele? Akkor, tíz év előtt, rendkívül sürgős volt, hogy Amerika azonnal, fegyveresen végezzen az erőszakkal. Ma nem sürgős, ezeknek. Az oroszok csak egyék meg Kínát, Kelet – Európát, egy kicsit talán Nyugat – Európát is. Ide úgy sem jönnek! – mondják vállvonogatva. A Nyugat eddig sorrendi hibát követett el. Elébb végzett a fasizmussal, - ami végül is, mint minden reakció, válasz volt a bolsevimusra, - mint a bolsevizmussal. Utólag látjuk, bölcsebb lett volna megfordítania sorrendet.

! Csak a befolyásos és meghatározó pénzügyi körök megszabták a haladási irányt! Már régen a zsebükben voltak a számukra megbízható amerikai elnökjelöltek.

Trumann egy sajtókonferencián belerúg a Koreából hazavitorlázó Eisenhowerbe. Mc Arthur, a kirúgott távol-keleti prokonzul, sértődötten kijelenti, hogy ő jobban tudja, mi a tennivaló, mint Truman és Eisenhower együtt, de csak akkor szól, ha kérdik, - közben a világ tátott szájjal figyel. A katonák nap, mint nap hullanak a jeges Koreában, a szovjet rab népei és az Amerikát figyelő nyugati népek. Ez a színjáték csakugyan félelmetes. Tábornokok és katonák nyelvelnek, közben a világ nyelve és bele kilóg.

1953

Ezra Pound egyik kis versében-„Immorality”-ezt a meglepő befejezést találom: „Then do high deeds in Hungary/ To pass all man’s believing.” A sor megfejthetetlen: „értelmileg” semmi köze a bevezető sorokhoz. De a vers nyilván nem az „értelem„ alkotóelemeiből készül, és nem is az értelemhez akar szólani. / „Akkor tegyetek falrengető dolgokat Magyarországon, amelyek minden képzeletet felülmúlnak.”/

„The Forrestal Diaries.” Az amerikai tengerészeti államtitkár, aki három esztendővel ezelőtt kiugrott az ablakon, és szörnyet halt: lucidus agyú őrült volt. Az őrület, aztán a halálba, lassan, sűrű felhővel gomolyog a tárgyilagos díszletei mögött. Utolsó éjjel Szophoklészt olvasta és lemásolta az „Ajax” kórusát. Naplóját 1945-ben kezdte el. Ebben az időben mindenki mindent „előre látott”, így Forrestal is. Tudták, hogy az oroszok hatalmasak lesznek, ha az amerikaiak és angolok a háború után leszerelnek. De leszereltek. Tudták, hogy elvész Csehszlovákia, ha a két amerikai divíziót kivonják onnan. De kivonták a két divíziót. Mindenki mindent előre látott és előre tudott. Minden bekövetkezett. Volt, aki aztán kiugrott, vagy kiesett az ablakon, mint Forrestal és Masaryk fia. Mások nem ugrottak ki.

Lyn Yu-tang egy Lao-ce-könyv bevezetőjében figyelmeztet, hogy a XIX. században, amikor Marx megfogalmazta minden idők legkönyörtelenebb materialista követelését, a Kommunista Kiáltványt, a század nyugati fizikusai nekikezdtek egy kísérletnek, mely végül az anyagot, a matériát teljesen felbontotta. Megtudtuk, hogy az anyag: üres, az atommag és az elektronok között üres tér van, s az elektronok mozgását a mágneses térben nem lehet csak-materiális válasszal magyarázni. A fizika éppen ebben a korszakban megtagadta azt a materializmust, amelynek társadalmi feltétlenségét Marx hirdette.

Toynbee. Egy tanulmányában arról elmélkedik, amit ma sokan hangoztatnak: A Keletnek van egy ideológiai fegyvere - a kommunizmus -, a Nyugatnak nincsen.

Ez a sopánkodás ma divatos. Az „ideológiai vákuum” mind egyhangúbb – a vád, hogy a Nyugat egyféle szellemi, eszmei légüresség állapotába jutott. A valóságban sanda és sánta ez a vád. A Kelet tömegei, amikor a gyakorlatban megismerik ezt az „ideológiát”-a bolsevizmust-, megtudják, hogy ez sem megoldás. Egy ideológia, amely-utópista pergameneken - Társadalmi Egyenlőséget, Osztálynélküli Társadalmat, a Termelt Javak Igazságos Elosztását ígéri, nagyon tetszetős. De az ilyen ideológiát, ha nagyon nekigyürkőzik, a Nyugat is meg tud fogalmazni. Ötletekért mi sem megyünk a szomszédba. Például Keletre, hanem előhúzunk ilyesmit, Nyugaton, a szellemi lajbi mellényzsebéből, ahogy ezt a keleti ideológiát a nyugati Marx húzta elő a cilinderéből.

De Nyugaton, hosszú és következetes társadalmi eredményeképpen, reáladózás és reálbérek alakjában, „ideológia” nélkül megvalósult az utolsó száz évben valami, ami nem olyan tetszetős, mint a kommunizmus, de a valóságban sokkal méltányosab és emberszabásúbb. Semmi sem könnyebb, mint kitalálni egy ideológiát, mint megvalósítani egy társadalomban a méltányosabb és emberszabásúbb életfeltételeket. De ezek a feltételek Nyugaton, nagy emberlakta területeken belül, száz év alatt megvalósultak az emberek nagy tömegei számára. Megvalósultak kényszermunka, terror és csajkaegyenlőség nélkül. Ez az amiről filozofálgató nyugatiak, akik a nyugati ideológia hiányát kifogásolják, néha elfelejtenek beszélni.

Valéry azt mondotta, szabad emberek csak a rabszolgák világában vannak. Ha ez igaz, akkor itt Amerikában feltalálták a keserű igazság ellenszerét: a rabszolgák munkáját becsületesen megfizetik.

Connecticutban alszom, és az idegen házban az éjjeliszekrényen egy zsidó származású magyar orvos uschwitzi emlékeinek kötetét találom. / dr. Nyiszli Miklós / Éjjel olvasom a könyvet, melyben az orvos, aki az auschwitzi hóhér, Mengele megbízásából boncolóorvosi munkakört látott el a táborban, leírja emlékeit. A könyv elején ez olvasható: ”Minden jog fenntartva, a filmesítés joga is.” A szerző tehát nemcsak túlélte több százezer ember helyszíni meggyilkolását, hanem arra is gondolt, hogy egyszer talán megfilmesítik azt, amit látott, és amiről hírt adott könyvében. Ez „copyright” a mi korunk jellegzetessége. Josephus Flavius, amikor leírta a zsidóság pusztulását, erre még nem gondolt.

Kora reggel a földalattival jövök vissza a városból. A 125. és a 1145. utca között a néger utasok legtöbbje alszik, - ülő és álló helyzetben is alszanak, - de a 145-ös utca megállójánál gépiesen felébrednek. Itt ér véget a Harlem-negyed, a néger getto. A néger utasok álmukban is tudják ezt. Akadnak közöttük egészen finom fejek: vékonyszájúak, ősz hajúak, szemüvegesek, olyan tartózkodóan és előkelő szomorúsággal négerek, mint akik magatartással, tapintattal segíteni szeretnének a fehéreknek, hogy ők, a fehérek, ne érezzék a gyalázatot, ami velük, a négerekkel, ebben a világban történt.

Amerikában van egyféle nagy baj, csaknem bomlási tünetek. De nagyon nehéz megmondani, mi ez a baj?

A mi időnk nagy bűne a kollektív vádemelés bűntette. Ugyanazok, akik ma szemrebbenés nélkül kimondják a „németek”, az „olaszok” felett a vádat, csodálkoznak, ha mások, éppen olyan elvakultak és felelőtlenek, ugyancsak sommásan a „zsidók” vagy a „kommunisták” felett. Ítélni lehet kollektíve a nácizmus vagy a bolsevizmus felett, és lehet, hosszas tárgyalás után, a német, az olasz, a zsidó vagy az orosz felett, akit a nácizmus vagy a kommunizmus bűnében tevékenyen és cselekvően vétkesnek találtak. De aki hajlandó a „németeket” vagy az „oroszokat, nyolcvan vagy százhatvanmilliós tömegként bűnösnek találni ebben vagy abban a főbűnben, az, maga is halálos bűnt követ el.

Bátor cikk egy folyóiratban. Elmondja, hogy miben bukott meg végzetesen Amerika: az emberi méltóság megbecsülésében, a „lovagiasságban”. Biztos, hogy ebben a gépesített világban, ahol nincs már ló, nincs lovagiasság sem. Nem lehet az emberektől lehetetlent kívánni. ! Igen gyenge minőségű humor.

A televízió a halálra ítélt atomkémek, Julius és Ethel Rosenberg megbilincselt alakjait mutatja, amint a Sing Sing siralomházában védőügyvédükkel és két, 5 és 9 éves, gyermekükkel találkoznak. A napokban akarják kivégezni őket, ha valamilyen új fordulat nem változtat a sorsukon. Mikor a halálra ítélt szülők a gyeremekekkel találkoznak, a televíziós mutatvány képet vált, és egy gépkocsi-reklámot mutat. Aztán megint a halálraítélteket és a gyerekeket. Amikor ezt láttam, megértettem, hogy az egész eszmekörnek, melyet „keresztény műveltségnek” neveztek ezer éven át, tökéletesen vége van. Valami más kezdődik helyette.

! Amerikában lehetséges, de a világ több százmilliós keresztény közössége más államokban ezt már ízléstelennek ítélné, és kikapcsolná az ilyen adót. Azt is meg kéne érdeklődni, hogy ennek az adását milyen mentalitású ürgék állították össze, és ki kéne rúgni őket. Persze, ha maga a tévétulajdonos „más vallású” vagy éppen a kereszténység ellensége, esetleg nihilista, akkor minden oké.

Mi a bűn? Azt hiszem a kegyetlenség nem bűn, hiszen a természet is kegyetlen, de nem bűnös.

Amit az ember elkövet a természet ellen: az bűn, és áttételesen az ember a bűnös: az ózonpajzs elvékonyodása, az éghajlatváltozás okozta furcsaságok és kiszámíthatatlanságok: ezekben bizony nagyon bűnös. Hiába tanácskoznak, attól a Golf - áram nem fog visszatérni normális medrébe, és a sarkvidékek jege tovább olvad. Hogy egyéb elváltozásokról ne is beszéljünk! Bizonyos országokat a tengervíz szintjének emelkedése fenyeget, ezek ma már reális veszélyek: és ha úgy tekintem, emberi bűnök.

Egy gyerekkori iskolatársam, aki felbukkan, - most mérnök Amerikában – vita közben, amikor azt mondom, hogy a bolsevizmussal szemben két védekezés van,- a demokrácia vagy a fasizmus – vállat von, és azt mondja, Amerika egyiket sem választja. Mit választ? „A gengszterizmust, az erőszakot, mondja, mert itt a hatalom a gengszterek kezében van”. Eisenhower kezében nincs hatalom, mondja: „Csak a nagy gengszterek kezében van hatalom.” Nem tudom, igaza van-e? Nem ismerem Amerikát.

! Nem bizony. A huszonegyedik század elejére végképp bebizonyosodott, hogy kik azok a gengszterek, akik konfliktusokat provokálnak még olyan térségekben is, ahol nem volna szükség rá. Az Iszlám Államot felfegyverzik, és megbontják a bizalmat az iszlámmal szemben, és feltámasztják az ukrán fasizmust, hogy rontsák Oroszország európai pozícióit. Polgárháborút robbantanak ki itt a szomszédságunkban, nehogy a nyugalom térségében élhessünk. Ez az ő gengszterizmusuk pillanatnyi átka. Éppen elég is! És mindezt pillanatnyi, bár hosszú távú érdekek mentén, de minden erkölcsi megfontolás nélkül teszik. Igazi „vadnyugatot” csinálnak a világból.

Különös még egyszer szemtanúnak lenni, amikor egy nagy ország átalakul totalitárius állammá. Mert Amerikában ma, napról napra ez történik. Az államfő már a Párt foglya, mint volt Hindenburg, Horthy, vagy az olasz király. És a nagy zsidók, akiknek még mindig jól megy a dolguk, makacsul azt hajtogatják ma itt, amit Weiss Fülöp és társai, akik a bolsevizmustól való félelmükben hinni kezdtek Mussoliniben, és Olaszországból hazatérve mondogatták:” Nem olyan rossz az kérem, a vonatok pontosan járnak és az emberek egész jól keresnek.”

Ugyanezek a nagy zsidók, amennyiben megmaradtak, már pedig szinte kivétel nélkül megvásárolták a családjukat Auschwitztól. 1945-ben Pesten gyorsan újra berendezték házaikat a Rózsadombon. És miközben orosz őrök sétáltak az ablakaik alatt, makacsul hajtogatták: „Itt másképp lesz.” Ma kísértetiesen ezt hallani itt.

Természetesen senki sem tudhatja, milyen lesz az amerikai totalitárius állam? Fasiszta-e, vagy másféle? De lesz, mert már itt van. Az Állam, mely láthatatlan, de jelenvaló Párt nevében, birtokába veszi az egyént, szőröstül-bőröstül. Nem tiszteli többé a saját törvényeit, adott szavát. Lásd a McCarren törvényt! / Az első amerikai zsidótörvényt. / Az új biztonsági rendeletet! / A második zsidótörvényt. / stb. És kísértetiesen ugyanazok a válaszok, mint 1930-ban Németországban:

”Itt másképp lesz minden, nekünk hatalmas szocialista tömegeink vannak, kisebbségeink vannak, stb.”

! Ezek az ún. zsidótörvények, csak porhintések az amerikai fehér és néger rabszolgák szemébe. Ezek most már azzal vannak megetetve, hogy lám a dúsgazdag zsidók sincsenek a törvény felett. Pedig éppen ezt a hamis hitet szolgálják ezek az alibi törvények és rendeletek.

Manapság az amerikai zsidók egyszerre kommunisták, antifasiszták, keresztény - és iszlámellenesek, nemzetet, hazát és istent tagadók. A teljes nihil terjesztői. Az egyetlen általuk értékesnek tartott Pénz / money / és az eljövendő világuralom szolgálatában.

Manapság minden porhintést is mellőznek, mert teljesen kezükben a sajtó és a média legalább 90%-a. / 2014/

Amerikát, minden részletében, mély, hisztérikus és intézményes bizalmatlanság hatja át. Ennek nemcsak a bolsevista veszély az oka. Ami emberganéj van feleslegesen a világban, az elmúlt száz esztendőben ide áramlott. Ezek zsidók, olaszok, görögök, lengyelek, és biztos magyarok is. Nagy többségükben vacak, ganéj emberek voltak, akkor is, ha a hazai állapotuk sivársága késztette őket a ki- és bevándorlásra. És a négerek, azok sem angyalok, akkor sem, ha áldozatai egy rendszernek. Ez a sok vacak ember egészében az amerikai társadalom, és bizonyos, magánosnak és intézménynek egyformán oka van arra, hogy mindenki mindenkivel szemben bizalmatlan legyen.

! Főleg az olyan embertipussal szemben, amely nem átallja magát intelligensnek nevezni, mégis emberganéjnak és vacak embernek minősíteni őket, akik az íróhoz hasonlóan viselkedtek. Elhagyták az őseik sírját, hogy kenyeret keressenek egy gazdagnak ígért földön. Egyébként ezzel hívták, ezzel kecsegtették őket is.

Döntse el az író úr, hogy ő most közéjük tartozik vagy nem? Emberganéj vagy csak vacak ember? Akárhogy is bírálgatom, ez egy fasiszta duma volt.

Viereck elátkozza azokat az intellektueleket, akik a nácizmusra kimondták a fő átkot, de nem hajlandók ugyanilyen bibliai dühhel megátkozni a kommunizmust. Ez a vád igaz. Sok intellektuel – nemcsak zsidók – hajlandó ma is egyfajta türelmi időt engedélyezni a Szovjetnek, noha a fasizmusnak egyetlen másodperc türelmet sem adtak. Ezek a gyógyíthatatlanok, akik talán nem is gyógyulnak meg máshol, csak az akasztófán, melyet a Szovjet állít nekik.

Churchill háborús emlékezései a New York Times-ban:” Victory and Tragedy” Leírja, hogyan akadályozta meg Roosevelt Európa megmentését a bolsevistáktól, amikor elutasította Churchill és Clarc tábornok a jánlatát, és a Po völgyéből nem nem Ausztria irányába indították meg az a nagy offenzívát, hanem dél-francia partraszállást kezdték

a nagy hadsereggel. Erre nem volt semmi szükég, mert Eisenhower már erősen állott Normandiában. Ez volt a terv – feltörni a Po-síkságról Istrián át a Duna-medencébe, - amelyhez Horthy és Kállay felajánlották segítségüket: szembefordulunk a németekkel, tartjuk a Karst-vonalat, csatlakozunk az angolszászokhoz, zárjuk az oroszok elől a Duna-medencét. Roosevelt elutasította a tervet. Churchill leírja, milyen fájdalommal nézte Nápolyban, hogy az amerikai és az angol hajók, melyek az Adria helyett Cannes és Marseille irányába indultak. Ekkor dölt el a sorsunk, Magyarország sorsa.

Leírja, hogyan pusztították el az oroszok a varsói felkelés szabotálásával a demokratikus Lengyelországot. Megint Roosevelt volt az, aki megtagadta, hogy szüntessék be a konvojokat az oroszok számára, ha nem segítik az oroszok a lengyel felkelőket. Nem segítették, Lengyelország az oroszok kezére került, de előbb a németek megtették azt a szívességet az oroszoknak, hogy kiirtották a nem-bolsevista lengyelek nagy tömegeit. Elpusztították Warsót./ Ekkor a katyni mészárlás még nem is volt ismert!/

Azt mondja, mindezt tehetetlenül kellett néznie, mert vannak helyzetek, amikor egy nagyobb cél érdekében el kell viselni a megalázó közjátékot is. Ezt mindannyian megtanultuk, kicsik és nagyok, az elmúlt évtizedben. De még nincs vége a történelemnek!

De ki volt Roosevelt? Mennyire volt vörös, titkos bolsevista ez a nyomorék? Titokzatos kérdés.

A vezetők minősége meghatározza egy ország arculatát. Megsokasodott a pénzszerző, anarchista gyilkosságok száma a háború után. A napokban, amikor a gyermekgyilkos részeges párt a gázkamrában kivégezték, letartóztattak két fiatalembert. Mindettő a New York-i egyetemen végzett, huszonhárom évesek. New York - i orvosházaspár egyik fia, vegyész, homszexuális. Hónapok óta állástalan, elköltözik a szülők lakásáról, majd egy este megjelenik, hóna alatt egy üveg pezsgővel. Örömmel jelenti a szülőknek, hogy állást kapott, és kimegy a konyhába, hogy a szerencsés fordulat örömére pezsgős koktélt készítsen. A szülők már lefekvéshez készülődtek, pizsamában mennek ki a konyhába, boldogok. A fiú egy tálcán három pezsgős koktélt kínál, a szülők fölemelnek egyet, kiisszák, összeesnek. A fiú ciánkálit öntött a pezsgőbe. De a szülők még élnek, és ezért a fiú behívja a folyosóról ott tartózkodó cimboráját és iskolatársát, aki falazott a vállalkozáshoz. És a szülők orrába még néhány csepp ciánt öntenek. Aztán elmennek. Lezárják a lakást. Néhány nap múltán a fiú visszatér a lakásba, „felfedezi az öngyilkosságot”, melyet a rendőrség regisztrál. A szülőket eltemetik, a fiú felszedi a biztosítási díjakat, mitegy 150 ezer dollárt. Beköltözik New York egyik fényűző szállodájába, és dorbézoló életet kezd, de szeretőjének és gyilkostársának nem ad a zsákmányból eleget. És ez a fiú elmondja a gyilkosságot egy leánynak, aki aztán feladja a bűntényt a rendőrségnek. A fiúkat ketartóztatják. Az elsőrendű vádlott a vizsgálóbírónak azt mondja: „Megölte a szüleit, mert az anyja már gyerekkorától állandóan homoszexuálisnak csúfolta.”

Pénzért itt mindenkit megölnek, az elrabolt csecsemőket éppen úgy, mint a szülőket.

A magyarban a szavaknak nincs nemük – a névelő közömbös. Ez hiba. / Nos, miért?/ A nyelvi, tehát emberi fejlődés során a nagy nyelvek mindig nemekkel különböztetik és értékelik a fogalmakat. A magyarban és az angolban nincs grammatikai nem. Szép nyelv mind a kettő, de ez a nyelvi hiányosság elmond valamit a két nép karakteréből. / Nos, mit? Miért nyelvi hiányosság ez? /

! Ezek szerint a nemmel rendelkező névelős nyelvek magasabb rendűek. Lám, itt is megtapasztalható az elmaradottságunk. Mennyivel érthetőbb: die Mutter, der Fater /Ugye?/ Pedig inkább a praktikusságunk nyilvánvaló, hiszen a szó jelentése maga kiabál a nem után, de nem a névelő után! Akkor miért írsz ezen a hiányos, fejletlen, betokosodott nyelven? Petőfivel is az lehet a fő bajod, hogy nem cifrázza azt, ami úgy lejt, szinte magától, mint szűz havon a szánkó. Arra nem gondolsz, hogy kedvenced, Arany János, mennyire el volt ragadtatva ettől a könnyedtségtől? A népnek írt, a nép könnyen érhető, mégis képdús, nyelvén, kedves der-die-das Márai.

Valamikor minden olvasni tudó magyar paraszt házánál Petőfi Sándor kötetét a Biblia mellett mindig meg lehetett találni. Úgy látszik, a fiatalon halt költő, így lett mégis halhatatlan. A jeles magyarok közül többen az ő versei segítségével tanulták meg anyanyelvüket. Mert a nép őt fogadta szívébe a legerősebben. Ezt a Petrovics-Petőfit. Ennyit a magyar nép lelki habitusáról. Ezt Steingassner–Tömörkény egyik elbeszélésében így fogalmazta meg: „Azt gondolom, amit már jónéhány évtized óta gondolok: hogy ennél különb nép nincs a világon.” / Régi pénzek, régi erkölcsök. 1914./

1954

A Central Park peremén dél-amerikaiak megkoszorúzták Bolivar silány lovasszobrát. Ez a Bolivar – nemrég olvastam Madariaga könyvét - úgy gyilkolt, ahogy mi sétálunk. Nyolcszáz, kilencszáz áldozata volt egy napon. Öreg, gyermek, mindenki, aki fehér volt, spanyol volt, európai volt. A tömeggyikosságokhoz néha már golyójuk sem volt a „felszabadítók”- nak. Akkor Bolivar agyonverette a foglyokat, akiknek néhány nappal előbb menlevelet adott. A mikor Caracasban, 1820 körül, két napon át 900 spanyolt legyilkoltak, a kivégzések színhelye körül bennszülőtt kreol és mulatt leányok félmeztelenül obszcén táncokat lejtettek. Maradiaga könyvében néhány erős befejező sor. „Nem vagyok Felszabadító” – mondatja a haldokló Bolivarral Madariaga -, ahogy Kolumbusz nem volt Felfedező és Cortez nem volt Hódító. Hatalomra és dicsőségre szomjas kalandorok voltunk mindhárman.” A vallomás őszinte. A föderációs kísérletek a két nagy Felszabadítás – Észak- és Dél-Amerikai felszabadítás – tükrében: tanulságosak az európaiak számára. A Washingtonok, sajnos, ritkák. A Bolivarok, hál’ istennek, ugyancsak ritkák.

Nem hiszem, hogy van másféle műveltség is, mint amelyet felülről – egy nagy szellem, egy nagy igény, egy nagy szemlélet magasságából – sugároznak lefelé, és amelyet aztán a tömegek a mimézis igényével valahogyan megközelítenek, és magukévá tesznek. Minden olyan kísérlet, amely a mélyből feltörő műveltség kísérlete, lapályos szinten reked meg. A magyar műveltséget nem a nép alkotta meg, hanem Mátyás, Pázmány, Kazinczy, Péterfy, a Nyugat köre. És mindig lefelé világított ez a műveltség. A magányos mécsesek mágikus fényerejével. Az újkori, csodálatos színességű, sugárzó erejű magyar irodalom a testőrkorszak irodalmának betetőzése. Tehát Babits, Kosztolányi és előttük Arany, Vörösmarty, Petőfi mind a népnek írtak, mert művelt népet akartak, de nem a népből merítették ihletüket. Akkor sem, ha a politikai szellemi divat „népieskedő” volt.

Ellenpélda: Falu végén kurta kocsma / Petőfi Sándor /. Együtt a néplélek és a politika.

! Szegény, szegény, szegény, okos, magányos Magyarország!

János javasolja, hogy a Tízparancsolatot egészítsék ki egy tizenegyedik parancsolattal, amely így hangzik: „Tiszteld fiad és leányod, hogy hosszú életű legyél a földön!” Ha valaki elolvassa a New York-i napihíreket, ezt az ajánlatot nem érzi egészen oktalannak.

! Éppen hatvan évvel később, de Márai ürügyén, le kell szögeznem, hogy ennyi nyílt aljasság az emberiség történelmében egyetlen év alatt talán még sohasem történt. Szaud –Arábia, nyílván az USA ösztönzésére, toborozza és zsoldjába fogadja a világ minden tájáról az Iszlám Kalifátus nevű terrorszervezet harcosait. A zsidók szabályosan lemészárolnak a gázai övezetben kétezernél több ártatlan embert. Az EU és az Egyesült Államok megbuktatja a törvényes ukrán kormányt, és az országot Oroszország ellen fordítja. Állandó összecsapásokat előidézve az ukrán hadsereg és kelet-ukrajnai orosz anyanyelvű szakadárok között. Ez a politikai húzás hazánkat is közvetlenül érinti.

Mindezeket teljesen nyílt kártyákkal teszik. Felrúgva minden nemzetközi jogot, a világra szabadítják a helyi háborúk végtelen sorát. Az ENSZ csak bélyegez és statisztál, de ennyire látványosan és gátlástalanul még sohasem tapasztaltam az életemben ilyen rövid idő alatt ennyi, az egész világot fenyegető, aljasságot. A zsidók pedig páholyból nézik a szerencsétlen népek szenvedését. Szíria, Ukrajna, Irak, a palesztinok, a hazátlan kurdok soha véget nem érő öldöklését. ! Így működnek a gengszter-államok 2014-ben!

Camus kötetét tanulmányozom. Egyik rövid előadását, amely 1952-ben hangzott el, és amelyben tiltakozott az ellen, hogy Franco Spanyolországát felvették az UNESCO-ba. A tiltakozás érdekes, mert Camus jó író, és ez a hideglelős csaholás a „fasiszta„ Spanyolország ellen ennek a jó írónak előadásában megint bizonyíték, mennyire elvakultak az emberek, mennyire „társutas” az is, aki magányosnak és a szabad szellem védelmezőjének hiszi magát.

Mert igaz, hogy Franco Spanyolországa egyféle fasiszta képlet szerint épült fel, de igaz az is, hogy Camus nem sietett tiltakozni, amikor a Szovjetuniót és a kommunista Csehországot, stb. felvették az UNESCO-ba, holott ezek az országok sem tekinthetők a demokrácia és a szellemi szabadság fellegvárainak. Van egyféle társutas, aki nem is azzal árulja el magát, ami ellen harcol, hanem azzal, amiről egyidejűleg elfelejt beszélni.

Alvaro azt mondja: vége lesz Spanyolországnak, ha gonosz kalandra indul az Új Világban. Ez a „vég” bekövetkezett. Ez történik most Franciaországgal. A gyarmatok, ez a fertőzés, elszívja erejét, méltóságát, emberiességét. Dien Phien Phu, ez a kimondhatatlan nevű indokkinai erőd elesett. Egy délutáni újságban a tudósító, aki most tért vissza, azt mondja:”Cognac party”közben határozta el ennek az erődnek a védelmét néhány tábornok. Franciaországban minden harmadik ember társutas vagy kommunista; kihasználják ezt a pánikot. A valóságban nem volt mit megmenteni. Kilenc ezer légionista harcolt negyvenezer lázadó ellen, akik a harc közben ezt kiabálták:”Dögölj meg, francia, dögölj meg!”

Az időnek, amelyben születtem, egyik különös tüneménye volt, hogy a Hatalom egy nemzedék életidején belül két Barbár keze ügyébe került. Az amerikaiak és a bolsevista oroszok ez a két Barbár Hatalom. Az egész világ felett uralkodnak, mindegyik a földgömb bizonyos hosszúsági és szélességi körei felett, de a valóságban ez a két barbár hatalom uralkodik ma az egész világ felett. Nagyon érdekes volt megfigyelni, hogyan felelnek ezek a világhatalomhoz jutott barbárok a szövetségesek vagy, meghódított, legyőzött ellenfelek alakjában útjukba került művelt népeknek?

A kisebbségi és a felsőbbrendűségi komplexusok szabályos zavart válaszainak elmorgása után mindkettő iparkodott kamaszos dölyföséggel felelni a műveltségre. Az oroszok zavarukban hajtogatták, hogy mindent „ők találtak fel”. Az amerikaiak gépeiket és dollárjaikat zörgették, és pökhendien, de nagyon bizonytalanul gorombáskodtak a művelt világgal. Minden mozdulatukban érződött a belső bizonytalanság és a rosszul leplezett, bűntudatos félelem, hogy elvállaltak egy szerepet, amelyhez nem értenek, amelyre nem méltóak.

! De az oroszok hívták a műveltséget, - az amerikaiak csak féltek tőle, és zavart morgással kerülték. Valami arrogáns dolognak vélték a műveltséget. Nem teremtettek saját és világméretekben is számító önálló műveltséget, sem példamutató hétköznapi kultúrát. A hagyományaikat kidobhatták a vadnyugati - indián és bűnügyi filmek szemétdomjára. Zenéjük nincs. A jazz az csak olyan, mint a termőtalaja, merő rögtönzés és a pillanat jól - rosszul összerakott inprovizációi, többnyire tehetségtelen muzsikusok által nyújott zenepótlék. Képzőművészetük nincs. Regényeik nem mérhetők sem a nyugat - európai francia, angol, német és főleg nem az orosz irodalomhoz. Még a magyarhoz sem.

Az amerikai „kultúra” eltűnése egyik pillanatról a másikra, semmiféle hiányt nem okozna az egyetemes kultúra kincsestárában. Más a helyzet az oroszoknál. A bolsevizmus túlélése, amely hatalmas emberi veszteséggel járt, napjainkban feltámasztotta bennük a méltán érzett, a 19. századi kultúrán és hagyományokon alapuló nemzeti büszkeséget.

Ezért igyekszik megfojtani ezt az orosz feltámadást a zsidó-amerikai műveletlenség politikai és katonai eszközökkel. Amerika számára a maga ásta sírból nem lesz feltámadás, ezért akarják megakadályozni az orosz nép megújulását, visszatérését a klasszikus hitbéli és kulturális hagyományaihoz.

Fenyegetőznek itt anyahajókkal, a tömegeket válogatás nélkül letaroló légitámadásokkal, a különböző új típusú bombafajtákkal, de egyetlen világszínvonalú zeneművet vagy regényt nem képesek felmutatni. Ők sem, de egyetlen szívbéli barátjuk, a zsidó nép sem.

Auschwicc: Két zsidó osztozkodik egy rabcellán. Az egyik sztoikus nyugalommal fekszik a priccsen. A másik idegesen rohangál föl-alá. Ekkor megszólal priccsen lévő: - Mondd csak, miért rohangálsz? Azt hiszed, ha mész, akkor már nem ülsz?

A utóbbiak legértékesebb kultúrkincse. Tolnay figyelmeztet, hogy itt lakik Einstein, aki holnap lesz 75 éve. A ház jóképű. Einstein az egyetemtől kapta ajándékba, amikor ide költözött. Az egyetemen már nem ad elő, professzor emeritus. Tisztelik, de nem szeretik. Magányosan él, egy cseh fizikus társaságában sétál néha. Leánya gondoskodik róla. Mérges, szidja Amerikát. Életének föloldhatatlan sérelme a nácizmus, és most nem tudja megbocsátani Amerikának, hogy szóba áll a németekkel. A zsidó szellemiség nemcsak azért nem tud megbocsátani a náciknak, mert minősíthetetlen és megbocsáthatatlan szörnytetteket követtek el, hanem elsőrendűen azért nem, mert a faji teóriával másodrendű emberekké degradálta a zsidókat.

! Ha ma élne, és megnézné, hogy a zsidóság hanyadrendűnek számít az emberiség értékskáláján, főleg erkölcsileg, sürgősen megütné az a bizonyos guta. Sztárolt tudós lehetett, de embernek „fasiszta” senki volt. Magyarország történelmét tragikusan befolyásolta, amikor tiltakozott a véreskezű Rákosi Mátyás megérdemelt kivégzése ellen, mert szerinte, és ez volt egyetlen érdeme, „felsőbbrendű” ember volt, bármelyik magyar zsenivel összehasonlítva. Jellemző, hogy cseh barátja volt, mint Sztálin elvtársnak Benes.

Vietnamban tegnap éjjel tízmillió embert dobtak oda egy tollvonással a kommunistáknak.

1955

A zsidóság nem múló, izzó gyűlölttel emlékezik a hitleri időre, és ezt meg lehet érteni, mert a hitleri gaztetteket nem lehet feledni. De a zsidóság megmaradt rétege, - különösen azok az értelmiségi zsidók, akiket a hitleri tragédia elől elvitt a jó sorsuk biztonságosabb tájakra, - ugyanakkor feltűnően elnéző és hallgatag egy másik gaztett, a bolsevista diktatúra gaztettével kapcsolatban. Ennek a türelmes elnézésnek nem lehet más oka, mint az, hogy a bolsevisták megengedik a zsidóknak a részvételt a saját gaztetteikben, míg a nácik nem engedték meg. Mindinkább hiszem, hogy a nácik lelkes támogatást kaptak volna a zsidóságtól, ha megengedik nekik, hogy részt vegyenek a fasizmusban. Itt, Amerikában ezek gyakran feltűnő megnyilvánulások.

Egy amerikai Hitlernek, aki fasizmust csinál oly módon, hogy beveszi a játszmába a faji kisebbségeket – zsidókat, négereket, mindenféle színest – félelmes esélyei lehetnek. Ez itt a legnagyobb veszély. Minden zsidó alkatilag hajlamos a fasiszta nacionalizmusra, mihelyt módot adnak neki reá, hogy az legyen. Halld a megbocsátó hangot, amellyel ma is, Mussolini fasizmusáról beszélnek. „Az nem volt olyan rossz.” Holott éppen úgy fasizmus volt.

Ezt a kísérletet már jóval nagyobb tételben végigjátszották. Egy egész államot kaptak a zsidók az Amerikai Egyesült Államoktól, a legkorszerűbb fegyverekkel felszerelve. Mire használják? A legvadabb népirtásra a környezetükben. Sok-sok kis hitler lakja azt az országot.

A jaltai vacsorát követő beszélgetés titkos anyagát nem meri kiadni az amerikai külügyminisztérium, - Churchill is tiltakozik, hogy e vacsora utáni terefere szövegét most közreadják, - mert félnek, hogy a közlés elkedvetlenítené a németeket. Éppen most, amikor remélik, hogy ötvenezer német katonatiszt, akiknek kivégzését Sztálin a jaltai vacsorán követelte, és akiknek háború utáni kivégzését Roosevelt elnök és a vacsoraasztalhoz odasomfordált Roosevelt-csemete helyeselt, - az ötvenezer német katonatiszt e feljegyzések ismeretében nem lesz hajlandó lelkesen szövetkezni az amerikaiakkal. A cinizmus, amely e közlésekből nyilvánvaló, fojtogató.

Gibbon. Kitűnő a fejezet, amikor megmutatja, mennyire képtelen a zsidóság befogadni – mindig csak kizárt -, elutasított mindenkit. Mindenki tisztátalan volt, méltatlan arra, hogy a zsidók közé kerüljön, - nem voltak zsidó prozeliták. Jézus megkísérelte ezt a kaput kinyitni a zsidóság és a világ között, eleven vallást teremteni a nacionalista, fajvédő szektavallásból. Hívni és befogadni mindenkit, görögöt, a rabszolgát. A zsidók rögtön megölték.

Egy folyóiratban pontos számítások arról, mibe kerül a háborúnk nevezett tömeggyilkosság? A trójai háború idejében 50, a római birodalom háborúiban 100, az első világháborúban 5000 és második világháborúban 65 ezer dollár volt egy ember meggyilkolásának üzemköltsége. A hidrogénkorszakban minden sokkal olcsóbb lesz, majdnem olyan jutányos, mint a trójai háborúban.

De az első és második világháborúban ki vágta zsebre a befektetések hasznát?

Nem igaz, hogy a bolsevizmussal rokonszenvező intellektuellek egyféle valláspótlékot találnak ebben az eszmekörben. Mindig csak jellemük és tudásuk hiánnyosságainak, tudatos vagy lappangó bosszúvágyainak pótlását és kielégítési lehetőségét remélik, amikor erre az oldalra állnak. A gaztettek, amelyeket a nácik elkövettek, reakció következményei voltak – erről sem akarnak tudni – és ezeket a gaztetteket nem lehet megtorolni, sem jóvátenni azzal, ha valaki szerződik egy igazságtalan és kegyetlen rendszerrel, amely gaztetteket követ el. De erről sem akarnak tudni.

Jaltai papírok. A demokráciát csak demokratákkal lehet megvalósítani, és csak demokratákkal szövetkezve lehet megvédeni. Aki az erőszak ellen a demokrácia védelmében az erőszakkal szövetkezik, nem juthat máshová, csak Jaltába.

A közelgő, nagyon bizonytalan távlatú, de talán valamelyes szabadulást ígérő négyhatalmi tárgyalásokat megelőző mostani napokban érdekes vizsgaidő következett el. Az a vörös, vagy félvörös nyugati értelmiség, amely a nácizmus egyetlen védekezést lát, a bolsevizmust, s máskülönben is rokonszenvezik ezzel az erőszakkal, most feltűnően ideges. Emberek levetik az eddigi sima-sunyi álarcot, s a lehetőségről, hogy a vasfüggöny mögött változás következhet be, iszonyattal beszélnek.

A kérdésre, akarják-e, hogy a Vörös Hadsereg kivonuljon Magyarországról és a magyar nép titkos választáson nyilatkoztassa ki, milyen szociális, politikai rendszerben akar élni, torokköszörülés után kijelentik, hogy az ilyen megoldás kissé korai lenne. Korai? Miért? „Nem szabad elsietni, mert akkor reakció lesz.” Tehát ne változzék semmi, kilencmillió és százmillió ember, a balti népek, a lengyelek, a keletnémetek, a csehek, a szlovákok, a magyarok, a románok, a bolgárok rohadjanak tovább, mint a bolsevisták gyarmati területe. Mert hiszen a változás felidézheti azt a veszélyt, hogy a cselekvési szabadságukat visszanyert tömegek kegyetlen kilengések változataival fordulnak a kommunisták és a kollaboránsok ellen. És ilyen veszély bekövetkezhet, és akkor mindent el kell követni, hogy a jogrend uralkodjék, ne a hazasettenkedő nyilas. De ez a veszély csak átmeneti lehet, és aki azt kívánja, e veszély elkerülése céljából otthon rohadjon szét a bolsevisták rendőrállamában egy társadalom: csakugyan bitang ember, hazaáruló.

Ez a fajta értelmiség tíz évvel ezelőtt mit szólt volna, ha valaki azt ajánlja, ne folytassák a háborút Hitler ellen, hiszen majd megszelídül egy napon a nácizmus? Erre azt mondják: „Kérem, az más volt. Most nincs gázkamra.” A kivégzések, amelyek tíz éve, gázkamra nélkül, tizedelik a vasfüggöny mögötti társadalmakat, számukra nem jelentősek. A bolsevizmus, amely emberek millióit kergette a legnyomorultabb halálba az 1926-os parasztirtás során és később is, mai napig, a keleti haláltáborokban: „Más.” Mondják, akiknek a rokonságában, baráti körében a vasfüggöny mögött vezető vagy megtorlást végrehajtó rokona, ismerőse vagy hittársa van.

Most jó figyelni. Ez a vizsgaidő. Az egyes ember vizsgázik, és aztán a hatalmak is. Az angolok, a franciák sem érzik sürgősnek, hogy visszavonuljanak Európából a bolsevisták. Most nagyon kell figyelni, könyörtelenül. Rendkívül érzékenyek ezek az urak és hölgyek egyszerre, ha valaki arról beszél, hogy a bolsevizmusnak ki kell vonulni Európából. 1956 jön!

A bolsevisták most pontosan úgy lépkednek, mint Hitler, amikor Ausztriába, Csehországba, Memelbe, Danzigba lépett bele, és diadalmasan mondotta aggályoskodó tábornokainak:”Látják, urak! A világ nem mer mozdulni. A franciák, az angolok gyengék, az amerikaiak gazdagok és tunyák. Gyerünk tovább!” És belelépett Lengyelországba, és noha az angolok és a franciák változatlanul gyengék és az amerikaiak változatlanul gazdagok és tunyák voltak, meglepetéssel vette észre Hitler, hogy belépett a második világháborúba. Az oroszok így lépkednek 1945 óta: lépnek egyet, óvatosan körülnéznek, és amikor hallják, hogy a morajlás minden, ami az erőszakra felel, nyugodtan lépkednek tovább. Most a Közel-Keleten és Afrikában. És lehet, hogy pontosan úgy átlépnek a küszöbön, mint Hitler. Noha a franciák gyengék, az angolok gyengék, és az amerikaiak most is gazdagok és tunyák.

Csak a hasonlat sántít, mert akik a gázkamrákat emlegetik, megszállott gyűlölködők, és vannak népek, akiknek a végleges pusztulását kívánják a vasfüggyöny mögött. Ilyen Magarország népe is! 1956 jön!

Az Egyesült Nemzetek üléstermében. Dulles beszél. Néhány széksor távolában előttem ül Molotov. Ezüsthajú, komoly, joviális öregúr. Pápaszemes, bajszos, ősz vadmacska-feje van. Nyájasan pislog. Negyven éve csendestárs egyéni és tömeggyilkosságok sorozatában. Néha szemüvegét tisztogatja, szelíden. Unatkozik.

1956

Sztálint leépítik. – a gang szétmarcangolja a gangstert. De a gang, a banda utánamegy a bandavezérnek. Maradnak a katonák és a szerelők.

Oroszországban elkezdődött valami, ami lehet egy forradalom előjátéka is. Lehet, hogy befejezi azt, amivel negyven éve kísérletenek – a szocializmusnak álcázott terror - diktatúrát – lehet, hogy kezd egy új forradalmat, amelynek még nincs neve és programja.

A bolsevisták most elkezdték bebizonyítani a világnak, hogy a kommunizmus „módszerei” voltak helytelenek az elmúlt évtizedekben: a terror, az imperializmus, a militarizmus, a bürokratizmus. De arról mindenki hallgat, hogy a kommunizmus, mint Eszme és Gyakorlat, önműködően teremti meg ezeket módszereket, amelyek nélkül tehetetlen, mert nem emberszabású.

Délelőtt dadogó olasz telefon: egy bevándorló, most érkezett Európából. Tízezer ember között valahogy megtalálom a nagy állomás várótermében. A restibe megyünk. „Ez kenyér?” – kérdi szomorúan, amikor a pirított fehér kenyeret kézbe veszi. Hirtelen, evés közben ezt kérdi:”De ugye, kérem, itt szabadság van?” Ez a kérdés olyan váratlan, közvetlen, olyan messziről érkezik, olyan sok szögesdróton át, olyan mély és szomorú reménykedéssel, hogy megsajnálom. És megnyugtatom, hogy igen, itt szabadság van.

„Ez most a MI forradalmunk!” – kiáltották tegnap Poznanban a lengyel munkások, amikor a rendőrtankok tüzelni kezdtek a tüntetőkre. Az ilyen lázadásokat rendezhetik is a kommunisták. Néha szüksége lehet Moszkvának ilyen kiprovokált összeesküvésre, hogy a Sztálin – válsággal kapcsolatosan az időlegesen, színre-szemre szagtalanított terrort ürügye legyen újra működtetni. De a lázadás spontán is lehet. A munkások tökéletes pontossággal megfogalmazták, egyetlen mondatban azt, amiről az elmúlt négy évtizedben tengernyi szó esett: a kommunizmus soha nem volt a nép forradalma. Egy kis, vérszomjas, bután teoretikus, szadista értelmiségi csoport, a kivételezettek üzlete volt. A nép – a paraszt, a munkás, az értelmiségi - soha nem érezte a kommunizmust forradalomnak, a maga ügyének.

A kommunisták minden pillanatban hajlandók feláldozni a kommunistákat, ha ezen az áron megmenthetnek és prolongálhatnak egy világcsalást: a Kommunizmust.

Az oroszok csakugyan rejtélyesek. „Érthetetlenek, mint a nyugati diplomaták motyogják. Éjjel elolvastam Csehov „Pirosruhás hölgy” című regényét. Csehov a három Nagy Orosz között a legfegyelmezettebb. Tudatosabb, mint Dosztojevszkij. Művészibb és mértéktartóbb, mint Tolsztoj.

Ez a fegyelmezett és mély művészi ösztönnel író Csehov leír egy világot. Az olvasó elé állít hús-vér embereket, akiknek gondolkodásmódját, cselekedeteiket, reflexeiket, életmódjukat egyáltalán nem lehet „megérteni”. A vizsgálóbíró gyilkol, majd újra gyilkol – másodszor egy vizsgálati foglyot öl meg -, hogy elterelje a gyanút önmagáról. Mindenki állandóan részeg, a vízbe esik vagy a sárban, a földön hempereg. A hősök nagyrészt az értelmiséghez tartoznak, tehát állandóan beszélnek, önvallomásokat adnak elő, és aztán állati módon handabandáznak. Európai ruhát viselnek, de nincs egyetlen európai ember, akinek reflexei, cselekedetei hasonló élethelyzetben hasonlóak lennének. Talán ázsiai sincsen! Ez a meglepő, érthetetlen orosz ember egyformán veszélyes környezete és az egész világ számára.

1956. október 23. Isten malmai gyorsan őrölnek.

München, november 10. A menekültek beszélnek:”Kérem, most már késő, de volt itt néhány nap – október 23. - ától talán november 2. - áig -, amikor az országnak olyan kormánya volt, amelyet az egész magyar társadalom elismert és támogatott, a Nagy Imre-kormány. Miért nem küldött akkor az Egyesült Nemzetek Szervezete egy megfigyelő bizottságot Budapestre?”

Többen beszélnek egyszerre. Ez az ocsúdás pillanata. Van köztük olyan, aki huszonnégy óra előtt még magyar földön volt. Van, aki visszamegy.

„Az oroszok éjjel nem mernek előjönni a tankokból, akkor át lehet menni a határon.”

Aztán megint, átmenet nélkül: „Volt tíz nap, amikor Nyugat felé nem volt határ, nem volt vasfüggöny. Mindenki jött-ment, ahogy akart. November harmadikáig ez így volt, még aztán is két-három napon át. Most már nehezebb De még most is lehet.”

Megint, következetesen:” Nagy Imre látta, hogy baj lesz. Az oroszok készülnek valamire. Bejelentette, hogy az ország semleges, kilép a Varsói szerződésből. Kérte, helyezzék Magyarországot az Egyesült Nemzetek felügyelete alá. Erre néhány napon át mód volt. Az oroszok maguk sem tudták, mit akarnak. A szabadságharc október huszonharmadikán kezdődött. Az orosz tankokat szétvertük vagy visszavonultak. Nagy zavarban voltak. Gerő és a kommunista kormány elmenekült.”

Megint többen beszélnek egyszerre, ugyanazt mondják:” Nagy Imre kérte, hogy küldjön az ENSZ megfigyelőket Budapestre. És volt rá mód, hogy ilyen bizottság megérkezzék. A repülőterek a Nyugat-Magyarországon és Pest körül mind a szabadságharcosok és a magyar honvédek kezén voltak. Egyesült Nemzetek főtitkárának és egy bizottságnak módja lett volna azonnal Budapestre utazni, ahogy Nagy Imre kérte. Mind ezt reméltük.”

Más hang: „Az első izgalomban mást is reméltünk, fegyveres segítséget, úgynevezett UN rendőri csapatokat. De a józanabbak tudták, hogy ez lehetetlen. Az Egyesült Nemzetek nem kezdhet háborút Magyarország miatt. És mi lett volna a vége? Az ország hadszintér lesz, elpusztul, ahol az oroszok kipróbálhatják az atomfegyvereket is.”

Egy hórihorgas, aki három nap előtt jött el. Nyugodtan beszél. Mind olyan tárgyilagos, fegyelmezett. Egész másfajta ember, mint ahogy a szabadságharcost elképzelik. Ezekből az emberekből az előző évek kilúgoztak minden romantikát. Csak a tényekről beszélnek. Ezt mondja: „Ha október 23 és november kettő között az Egyesült Nemzetek főtitkára egy bizottsággal Budapestre jön, az oroszok nem merték volna november 4-én végrehajtani Budapest ellen a mészárlást. Amikor a világszervezet felügyelői ott vannak.”

Ezt többen is mondják: „Most már késő, ha akarnának is jönni. Most már nem engedik be őket Kádár és az oroszok.”

Nápoly, november 15. A gép magasan repült a telehold fényében, az Alpesek felett az ideúton. Nápolyban sirokkó. Az utcákon hanhszórós gépkocsik, tömegek. Mindenki ezt kiáltja: „Ungheria, Ungheria!” Ez a kiáltás hangzik a Vzuv alatt, a kikötőben. A Via Brigida templomában nagy tömeg. A pap, széttárt karral, ezt kiáltja: „Ungheria!” És:” Mortificazione.” Mindenki lehajtja fejét, sokan tenyérrel elfödik arcukat.

München, november 22. – Viharban vissza. A gép hóesésben érkezik Münchenbe, leszálláskor a kerekek csúsznak. Megint a zsidó penzióba. Egy menekült orvos, munkatáborban volt, három nap előtt érkezett:” Nem volt antiszemitizmus az október huszonharmadikát követő napokban. Nem volt osztály, nem volt vallás. Mindenki együtt volt. Ezért érdemes volt élni. Zsidó vagyok, sok rossz emlékem van. De ezekben a napokban először éreztem, hogy büszkeség magyarnak lenni.”

Egy másik menekült-mérnök – ezt mondja: „Nem igaz, hogy a rádiók uszítottak felkelésre. Ez butaság vagy gonoszság, az oroszok terjesztik. Az sem igaz, hogy fegyvert vagy fegyveres segítséget ígértek.” Hallgat, gondosan keresi a szavakat: „De igaz, hogy minden nyugati rádió, újság, aztán államférfiak, mindenki arról beszélt nekünk, éveken át, hogy van nyugati szolidaritás.” Megint hallgat. Nyudodtan, csendesen mondja: „Kérem, mi magyarok most már lelki semlegességben akarunk élni.”

New York, december 4. Hőség. A Hudson fölött meleg köd. Séta közben, átmenet nélkül, hirtelen a menekült mérnök hangját hallom, amint ezt mondja:

” Kérem, mi, magyarok, most már lelki semlegességben akarunk élni.”

Valamilyen nagy-nagy dolog, ami odahaza történt: a forradalomban - egy pillanatra, osztályokon túl – volt Magyarország.

1957

Bele kell nyugodni abba, hogy a Hatalmak csak azt cselekszik, ami érdekeik szerint való. Nyugtalanítóbb, hogy úgy tetszik, nem ismerik az érdekeiket.: csak cselekszenek, ahogy eszükbe jut, és mert éppen lehet. Mint az emberek.

Egy menekült. Azt mondja, a Rajk-per során, egészen az ítélethirdetésig, úgy bántak a kommunisták Rajkkal, mint felettessel, aki szerepet vállal.

A tárgyalóterem szomszédjában klubszékek voltak. Asztal, frissítővel és tokajival. Itt fogadta Rajk, két tárgyalás közben, Péter Gábort, a titkosrendőrség főnökét, aztán a tanácselnököt, az ügyést és a védőt. Mindvégig úgy beszéltek vele, mint alantasok a belügyminiszterrel. „Kérlek, Laci, nem gondolod, hogy ezt vagy azt kellene még vallanod?”- kérdezte Péter Gábor vagy az ügyész. A tanácselnök, aki néhány perccel elébb a tárgyalóteremben a katedráról szigorúan mennydörgött, ha Rajk és a többi vádlott vallani kezdett, most zavartan mosolygott, egyik lábáról a másikra állt, leülni sem mert Rajk jelenlétében. Amikor a halálos ítélet elhangzott, Rajk, izgalomtól kipirultan, visszatért a mellékterembe, falatozni kezdett. Az elnök, a rendőrfőnök, a védő követték. Mindenki sugárzott. „Kitűnő volt”- mondta elégedetten Péter Gábor.”Most majd beadod a fellebbezést.” Rajk, kezében a tokajis pohárral, megdermedt.- „Minek?- kérdezte. „Erről nem volt szó.” Dehogynem, mondták egyszerre többen, kell még fellebbezés is., aztán kegyelmet kérsz, csak így hiszik el. Rajk felállt. Halálsápadt volt. Megértette, hogy beugratták. „Nem kérek kegyelmet”- mondta. Péter Gábor nyugodtan felelte: ”Akkor majd kér helyetted a védőügyvéd. A perrendtartás érdekében joga van ehhez.” Nagy csend következett. Mind felálltak. Rajk, falfehéren, ezt mondotta: „Értem.” Hallgattak. Akkor Péter Gábor az ajtóhoz ment, és kiszólt a fegyőröknek:” Vezessék el az elítéltet!” Rajkot elítélték, és két nap múlva felakasztották.

Megkérdem, van-e fénykép vagy film a kivégzésről? Erről nem tud. A tanácselnök, Jancsó, időközben öngyilkos lett. Péter Gábort becsukták, talán van még valamilyen tervük vele.

A haza mindig olyan, mint egy katedrális. És néha olyan, mint egy kloáka.

Egy magyar fiú - 19 éves, menekült – azt mondja: az oroszok gyávák, csak Nyugaton hiszik, hogy erősek. Ha magyar forradalmároknak októberben több fegyverük van, határig verik vissza az orosz tankokat, és akkor Nagy Imrének módja és ideje lett volna tárgyalni. Ez nem egészen lehetetlen: október 30-án jelent meg a moszkvai deklaráció, amely győztenek nyilvánította a magyar forradalmat, a Kremlben akkor zavar és kapkodás volt. Egy másik menekült ezt írja:” A „liberális” nyugati propaganda iparkodik elhitetni, hogy az oroszok fölényesen erősek. A bolsevisták mind gyávák, a kegyetlenségüknél csak az ostobaságuk nagyobb.”

Kierkegaard, a nagy keresztény moralista, már 1849-ben írta naplójában ezt a különös mondatot, hogy „az újságírók testületére minden pillanatban hajlandó sortüzet vezényelni”. Rossz sajtója volt.

Többen írták ezekben hónapokban: „Örültünk, hogy nincs otthon, mert a kommunisták feltétlenül társutast csináltak volna magából is - de sajnálhatja, hogy a forradalmat nem élte át otthon velünk.”Lehet, hogy itt van valahol az igazság.

1958

New York. -Minden második újsághír: gyilkosság. Nyolcéves fiú megölte szüleit Anya és három gyermeke halálra kínoztak egy idegen gyereket. Ötéves gyerek megölt néhány hetes csecsemőt. Nem hiányzik más, mint riport az ikrekről, akik az anyaméhben meggyilkolták egymást.

A „nevettető gáz” egy jelentés szerint most már ott hever a nagyhatalmak arzenáljában, gondos csomagolásban, a vegyi és a baktériumháború más mütyürkéi mellett. Egyik pillanatról a másikra megeshet, hogy –hadüzenet nélkül - az ellenség elpermetezi ezt a színtelen, szagtalan gázt egy nagyvárosban, és akkor több millió ember nevetni kezd. A nevetést nem lehet abbahagyni. A gáz hatása ellenállhatatlan: mindenki, szó szerint, halálra röhögi magát. Ez mulatságos vég lenne.

Trevor-Roper a török-keresztény világ koegzisztenciás kísérletének iskolapéldáit idézi: azt mondja, 1480-1609 között több könyvet írtak Nyugaton a törökökről, mint Amerikáról. Busbecq, egy belga utazó, aki félhivatalos megbízatással járt Sztambulban, látta Budán a magyar nemesség elpusztított palotáit, és azt írta jelentése egyikében, hogy a törökök által megszállott országokban a parasztság szívesebben látta a patrirchális török fölszabadítókat, mint régi urait, a zsarnok mágnásokat.” Három évvel Konstantinápoly eleste után Nünnbergben „Türkenspiel” címmel színjátékot mutattak be, melyben a szultánt, mint a szegény parasztok felszabadítóját, ünnepelték. És nyolcvanöt évvel később Luther is ilyennek látta a törökök szerepét Európában. A feudális elnyomás helyett hozta a pasás, béges, janicsáros, sarcoló, de mindenestől nem-arisztokratikus és nem-feudalista új rendet, mely „felszabadulás” volt a jobbágyvilágban.

! Látnivalóan a törököknek is voltak koegzisztenciát népszerűsítő, vezércikkíróik Európában, mint ahogy vannak ma is ilyen szorgalmas cikkezők Nyugaton. Arról nem beszélt Trevor-Ropert – ahogy nem beszélt a belga megfigyelő sem -, hogy a török százötven év alatt nemcsak a feudális urakat sarcolta – akikkel nemritkán megegyezett a szegény magyar nép kárára-, hanem elvitte az ország embereinek színét-virágát. Földönfutóvá, koldussá tette az ország népét, és amikor másfél évszázad után, kitakarodott az országból, Magyarország – amely 15. században még négymilliós lélekszámú, erős hatalom. Több lakosa volt, mint a korabeli Angliának. Másfél milliós, koldus ország lett, sivatag. Erről soha nem beszélnek a koegzisztencia ékesszavú apostolai.

Tegyük hozzá, hogy a rabszíjra fűzött erős férfiakat, nőket / családjuktól megfosztva, azt lemészárolva / a kereskedelmi flottával rendelkező és jólétben élő keresztény olasz városállamok üzletkötői vásárolták fel a sztambuli rabszolgapiacon.

/ Éppen itt, az oszmán birodalom központjában, virágzó zsidó közösség volt. Ők adták- vették a zsákmányolt rabokat is!/ II. Rákóczi Ferenc hajóját is ilyen, magyar anyanyelvű páriák hajtották Rodostó felé. Pedig ez már a 18. században történt, és a hajó francia volt. Egy „mélyen” keresztény uralkodó tulajdona.

Egy menekült, ’56 után idevándorolt magyar New York-i társaságban azt mondotta:” A hazai írók jó néhánya olyan volt az ’56-os forradalmat megelőző időben, mint a kakas, amikor azt hiszi, azért van hajnal, mert ő kukorékol. A valóságban azért kukorékoltak, mert észrevették, hogy hajnalodik.”

Menekültek, fiatal házaspár. Az otthoni „csengőfrászról” beszélnek. Később-riadtan-megvallják, hogy itt Amerikában megismerték a dollárfrászt. Meglepetten néznek maguk elé, mint akik végre megértik, hogy valamilyen frász mindenütt van.

1959

China Town /San Francisco/ – Formoza / Tajvan / és Hong Kong mellett ez a legnagyobb kínai település külföldön. Hivatalosan harmincezer kínait regisztráltak itt. A pontos adatokat nem ismeri senki, mert a kikötőben rendszeresen jönnek és mennek kínaiak, okmányokkal és papírok nélkül. Nemrégen lefogták egy itteni embercsempész-társaság törzsfőnökét, aki az elmúlt években kétszáz családtagját hozta ide –Hong Kongon át – vízum és útlevél nélkül.

Az utca meredek és rikítóan színes. A házak külseje operadíszletszerűen pagodás. A téglaházakra fecskefészekszerű erkélyt, csúcsos tetőt, cikornyás, keleti ornamentumokat ragasztottak. A sárkány, a démon, a papírtigris vigyorog a falragaszokról. A házfalakon az utcaneveket kínai betűkkel jelölik. Külön kínai telefonkönyve van a negyednek.

Éjfélkor az utcák hangosak. Minden üzlet neonfényes, tele vevőkkel. A gyógyszertár, ahol egyszerre árulnak penicillint és sárkányfogat. A vendéglők, ahol ugyanegy étlap kínálja a fecskefészeklevest, a bambuszfőzeléket és a sertéskarajt, vörös káposztával. A fűszeresek kirakatában távol-keleti fűszerek rikító dobozai. A kínai betűkkel nyomtatott újságokat lármás rikkancsok árulják az utcasarkon.Mindez hangosan, gőgösen kínai, elkülönült. Nincs kisebbségi konfliktusuk. Egy sugárút sarkán fehérre meszelt kínai templom-buddhista imaház-, ahol éjfélkor ki- és bejárnak a hívők. Ezek a San Francisco-i kínaiak lojális amerikai állampolgárok. Ugyanakkor mélyen, gőgösen kínaiak – nemcsak a bőr színe szerint azok, hanem érzésben is. Nem akarnak elvegyülni, jenkisedni. Itt a San Francisco-i utcasarkon végződik valahol a Nagy Fal, amely régen elválasztotta Keletet a Nyugattól. Megbízható és kitűnő mesteremberek, kereskedők. De a sárga végváron belül befelé élnek, saját törvénnyel, láthatatlan, de eredményesen működő ítélkező szervezetekkel, sőt – így mondja egy idevaló, aki valamennyire belelát az életükbe – saját ítéletvégrehajtóval. Az amerikai hatóságok nem tudnak ennek a sárga termeszbolynak mélyébe nyúlni. Üzlet, családi élet, jogrendszer, minden függetlenedett a környező amerikai élettől.

Hivatalosan kevés baj van velük. De a szakember azt mondja, mindenfajta kábítószer nyugati központja ez a néhány háztömb. Néha reájuk ütnek, de a sárga homokra nem lehet ütni, mert szétpereg, és aztán rögtön megint alakot kap. Ezek a sárgák itt, a Nyugat küszöbén szomjasabban figyelnek a pekingi hírekre, mint a New York-i híradásokra. A nagy, színes, távol-keleti térfogat felé fülelnek. A tét: Ázsia és a Csendes –óceán. Nagy tét. A San Francisco-i kínai figyel és összehasonlít. Mint a szerecsenek most, Afrikában. Ők a szemtanúk, hogy vannak másféle módszerek is, mint a kommunizmus. – Itt élnek, és tapasztalták, hogy a szabad gazdálkodás módszereivel rövid idő alatt, gazdaságilag elmaradt területeken, közösségi jólétet lehet teremteni. Látják, szagolják, tapintják, hogy a szabad gazdálkodás rendszere gyorsabban, eredményesebben ad kenyeret, ruhát, cipőt, aztán minden mást, mint a kollektív kényszermunka rendszere. Talán megüzenik a sógoroknak ezt Pekingbe. Talán nem. De ami ezekből a tapasztalatokból leszűrődik, a század nagy perében egyértelmű lesz a végső döntéssel, a színes tömegek, tehát az emberiség kétharmadának életformájával.

Pletyka, titkos és láthatatlan szemvillanások hoznak és visznek hírt, Nyugatról Keletre. Lehet, hogy a Mao kulija nem hisz a nyugati megoldásban. De a San Francisco-i kínai atyafinak talán hisz. A döntés, ha egyszer lesz ilyesmi – hosszú időre eldönti a fél világ sorsát. A Nagy Inga leng, és lehet, hogy Európától függetlenül készül a jelenben és a jövőben az, amit a nyugati emberek történelemnek neveznek. Az amerikai nagytőke, nem a spekulációs tőke, hanem a Nagy Pénz, tehát az energia, az áramszolgáltató telepek energiája – lassan migrál Keletről, az Atlanti - óceán partjáról, Nyugatra, a Csendes-óceán irányába. San Francisco és Kalifornia ipari, kerekedelmi telepei ma olyan mágnesek a Tőke számára, mint volt száz év előtt a pionir-világban a jelszó: „Young man go West!”

A Nagy Vállalkozás körvonalai az elkövetkező évszázadban Keleten kezdenek megvalósulni. És a nyugati tőke lassan, de állandóan vonul a Csendes-óceán partjára.

Pasadena. – Magasan Los Angeles felett, Huntington Múzeumban egy „Biblia pauperum”. A könyv a Gutenberg – Bibliával egy időben készült, írástudatlan papok és hívők számára. A könyv oldalain apró, rajzos kockák mutatták be a Szentírás cselekményének jellegzetesebb mozzanatait. A jámbor nép ilyen képecskékből kapott hírt az Írás értelméről - a cethal gyomrában látható Jónás -, mint ma, amikor az újságok mellékletein a „comic strip” bárgyú képecskéi mondnak el bárgyú történeteket az eltömegesedett világban a primitív embereknek. Ezek a kockás rajzok egy napon mozogni kezdettek. A „Biblia pauperum” folytatása a mozi, ahogy Hollywoodban megvalósították. A Huntington Múzeum ablakából látni a mélyben a várost, ahová elzarándokolnak minden rendű és rangú népek. Kupecek és zsenik, a szellem don Quijotéi és kalandorai, hogy mozgóképeket csináljanak. Új bibliát a lelki szegényeknek.

A gépkocsi lassan ereszkedik le a hegyi úton. Az erdők lehellete a völgyben meleg, illatos. A narancsföldek párásan illatoznak. A Pala Missio útközben az utolsó indián rezerváció egyike, ahol franciskánus barátok írni, olvasni, szőttest készíteni tanítják a gyermekeket és az öregeket. az indiánok, hála az antibiotikumoknak, abbahagyták a gőgös-sértődött, alkoholos kihalást, megint sarjadzanak, szaporodnak. A federális kegyelemkenyéren tartott indiánok vályogházakban laknak, de a kunyhók fedelén gólyfészek helyett a televízió antennája állong. A düledező fészer mellett ott rozsdáll a mosógép és az öreg Ford. Egy mongol eredetű, alkatában nomád nép még nem telepedett meg. Hódító és meghódított között nincs, nem is lehet soha „co-existentia.” Csak co-vegetálás van. A misszió kertjében egy mélabús indián temető. A kicsi múzeumban kezdetleges indián múzeumi tárgyak. Emlékjelei egy életmódnak, melyet ez a nomád nép szíve szerint még ma sem cserélt fel a technikai civilizációra.

Phőnix. A Babona –hegység. a sivatagi táj fényözönében az oázisok, a ranchók – kaktuszos, pálmás, csiricsáré virágokkal megtömött kertek, korszerű trükkökkel felszerelt földszintes paloták, ahol Amerika kiskirályai, az „ariszokraták” építettek maguknak téli kéjlakokat. Ki az „arisztokrata”?

Nem a származás dönti el, nem is a vagyon. De az adóív itt olyan, mint Európában a nemesi oklevél. Szállodák a homoktenger közepén. A méregdrága vízzel locsolt halványzöld pázsiton a vendégek egy vallásos szekta liturgikus áhitatával golfoznak. A golfpálya körül elhelyezett színes nyugágyakon, pálinkás pohárral kezükben, Amerika nagy lebzselői hevernek.

Bizánci népség: a jelmezek, amelyet viselnek, már nem is femininek. Félreérthetetlenül egy Titkos Vallás papjainak liturgikus köntösei. A Pénz: Hatalom – így hiszik az Új Bizáncban. Tehát nemcsak a New York-i Wall Street páncéltermes kanyonjaiban, hanem itt is, a Csendes-óceán és az Atlanti-óceán között az arizónai luxusszállodában. És aki a Hatalom titkos köreibe tartozik, főpap egy pogány vallás klérusában. Vörös nadrág, lila ing, sárga szattyánpapucs, halványkék nyakbavető kendő, így öltöznek a klérus tagjai. Tehát a Nagy Riporter, a Nagy Húsvágó, a Nagy Pártkortes.

Nem biztos, hogy a jelmezbe homoszexuálisok öltöztek. A tünet bonyolultabb.. A sejtelmes, álarcos játék jelmeze ez, a Nagy Beavatottság kosztümje. Mi van mögötte? A Hatalom cinkossága. Ahogy Nérót röpítette a Via Appián a quadriga, úgy repíti a modern Nérókat az amerikai tükörutakon a háromszáz lóerővel hajtott luxuskocsi. És a Pénz-vallás kardinálisai komoran ülnek – sárga, vörös, kék, zöld selyemsleppekben – a kormánykerék mögött. A XX. század második felében, az eltömegesedett világban ez a látvány nyugtalanító.

A szálloda szomszédjában, a Canal Street sarkán, Bolivar szobrának talapzata körül reggel és este négerek ülnek. Várják a társaskocsit, amely munkahelyükről hazaviszi őket a szállásukra. Minden színes úgy néz fel – itt, mint New Yorkban, mindenütt az Egyesült Államokban - , Bolivar szobrára, mint a Nagy Patrónusra a hívők. Bolivar, haldokolva, ezt mondotta: „Mi, akik a forradalmat csináltuk, felszántottuk a tengert.” Csalódott, sok volt a vér, haldokolva tisztán látta, miféle anyagból van az ember, akár színes, akár kreol. De most minden reggel és este, körülülik a szobrát - itt is, mindenütt Amerikában. Nincs izgalmasabb, nyugtatalanítóbb kérdés, mint ezek a feketék. Mi történt velük, a valóságban, száz év alatt?

Nagyon sok minden történt. A néger elindult egy úton, amely kivezette először a feudális, plantációs rabszolgaság állapotából. Aztán - törvény szerint – megadta a színes embernek a teljes egyenjogúságot. Maradt a bőr színe, a feketeség. Ha egy mexikói bevándorol az Egyesült Államokba, feltétlen asszimilációt akar. Yanke akar lenni – és ez sokszor sikerül is. A néger, aki itt született, nem asszimilálódni akar, ő amerikai, itthon van. Feketén, „asszimiláció” nélkül akar teljes jogú amerikai lenni.

Száz évvel ezelőtt százezrével haltak meg az amerikai csatatéren, fehérek, hogy ezek a négerek most itt üljenek Bolivar szobrának tövében, „szabadon”. De ez sem így volt.Az amerikai történetírás becsületesen bevallja, hogy a szecessziós háború fehér tömegei nem a négerekért haltak meg. A plantációs /ültetvényes / Délnek szüksége volt rabszolgákra. Az iparosodó, kommerciális Északnak nem volt szüksége négerekre. Tanult kétkezi munkás kellett és kereskedő. Mégis meghaltak, mert… De mindig csak az a néhány ember mondja ki, mi a lelkiismereti igazság a nagy érdek körül: Washington, John Adams, Jefferson tudták, hogy a rabszolgaság Délen szükség. Lincoln is tudta. És Whitman, Emerson, Bryant, mind tudták, hogy ez a szükség morálisan dögletes. Itt, a Rotundában, New Orleansban, száz évvel ezelőtt még árverezték a négereket. A Rotundát már lebontották. Félelmesen bonyolult vállalkozás, amikor az emberek érdekeik és lelkiismeretük követelései között választanak. De valahogy - a „végén”- mégis van ilyen döntés. És ez a valóság mindig rendkívül összetett.

Egy itteni mondja – máshol született, harminc éve él itt:” Nincs más megoldás, csak a nevelés.” Ez szépen hangzik. Rögtön bevallja, hogy a valóságban ez az, ami mindennél nehezebb. Egy embernek, aki a plantációs, koloniális rabszolgasorból lépett ki, az ábc ismeretén túl megadni az emberi rang felelősségét…ez ég, sajog. Ugyanakkor van valamilyen hegesedés, hámképződés a sebes területen….A déli néger közeledett az átlagos amerikai életforma színvonalához - lassan, de közeledett. Akkor is, ha helyben marad, Délen, nem migrál Észak felé. Tudja, hogy minden biztatás dacára – kevésbé lesz otthon, mint Délen, ahol fehér és fekete már összeszagoltak. A Tamás bátya kunyhója című érzelmes hazugság – a négerek megvetik és gyűlölik ezt a könyvet – nem kell senkinek. A nagy változás – így mondják, akik itt élnek -, hogy a Dél színeseinek életében is megjelent egy néger középosztály, csökkenti a fajták között az előítéleteket. Ha az alacsonyabb rendűnek minősített fajta tudományos, társadalmi vonatkozásban bizonyítani tudja, hogy szellemi teljesítményei egyenrangúak a fehérek teljesítményeivel, új társadalmi helyzet alakul ki. Addig, fehér és fekete, nem bíznak egymásban. Mi oldja fel ezt a feszültséget? Az idevaló azt mondja: „Az idő.” Gondolkozik: „ A szexus.” Aztán: „A műveltség. És megint csak az idő..” Elhallgat, és csendesen mondja: „Ha van idő.”

Van valami a négerkérdés körül, amiről bajos nyíltan beszélni. A tény, mely szerint a fajták fejlődési fázisai különbözőek. a négerek őseit négyszáz év előtt hurcolták ide a rabszolgakereskedők, Afrikából.És irtózatos áron, de előbbre jutottak Amerikában.. Nemcsak társadalmi értelemben, másképp, emberileg is fejlődtek. De a fehér emberrablók és gyilkosok előtt a négerek évezredeken át éltek törzsi életet Afrikában, és a maguk faji erejéből soha nem alkottak civilizációt. Ugyanakkor a fehér conquistádorok érkezése előtt az aztékok, toltékok, maja törzsek Dél-Amerikában, aztán a kínaiak, a japánok és a hinduk rendkívül magas rangú civilizációt alkottak. A négerek csak most indultak el egy úton, amelyre a maguk erejével és tudatával, évezredek alatt nem tudták elszánni magukat. A sárgák és más színesek a maguk ererejéből előbb megjárták ezt az utat.

1960

Mindenütt a horda. Az óceánban, a parton, a homokban, szakállasan és szőrösen. Gépi zenével, amelynek narkotizáló recsegése nélkül már nem tudnak meglenni. Ortega ír arról, hogy a Kongó majomszerű, törpe emberei nem mernek egyedül maradni önmagukkal, félnek. Ezért folyton játszanak valamivel, vagy alszanak. Mint az állatok: a primitív horda-emberek is menekülnek önmaguk elől a tömegbe, a zajba és az alvásba.

Vasárnap esti szentmise. Lukács evangéliumából. Az a részlet, amelyben Jézust a zsidó írástudók, nem először, tőrbe akarják csalni. Egy jobbikos igehirdető fiatal papocska olvassa: „Szabad - e adót fizetni a császárnak?” Jézus ismerős válasza: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené!”

Kedvem lett volna a helyében így korrigálni: „Ha ezt az oldalát nézem, akkor legyen a jobbiké, ha a másikat, akkor a komcsiké.”

Thomas Mann: posthumus kötet. Árulkodó írások. Ez a nagy tehetség meglepően kritikátlan volt önmagával szemben. Hiúsága, szerepvágya, néha kurjongatós, stiláris dagály – ezekben az írásokban gátlástalan. A kommunisták iránt csaknem szenilisen elnéző. Csehovról is ír, aki a „förtelmes cári Oroszországban” volt kénytelen Csehov lenni. Ahol végül is módja volt megalkotni a csodálatos csehovi életművet, amire a zsdanovi szocialista realizmus Oroszországában alig lett volna módja. De erről hallgat Thomas Mann. arra sem gondol, hogy a thomas manni életmű a Szovjetben paszternaki sorsot kapott volna.

Az irónia, amit mann nagy elődjétől Theodor Fontentől kapott örökségbe – mint az előadásmód és a konstrukció sok más sajátosságát -, a Szovjetben éppen elnéző-fölényes jellege miatt a főbűnök egyike. És Thomas Mann – mint Fontane – irónia nélkül érthetetlen. A maradék írások egyik érdekes töredéke a „Versuch über Schiller.” hozzányúl Schiller popularitásának ürügyén – a nagy kérdéshez, mennyire tehet engedményeket a szellemi alkotó a „siker”, tehát a tömeg jóváhagyásának érdekében. Idézi Schillert, aki 1800 körül felsóhajtott:” A mi világunk már nem a homéroszi, ahol a társadalom minden tagja körülbelül ugyanazon a műveltségi szinten élt. Most egy nemzet elitje és a tömeg között igen nagy a távolság.” – És mégis, minden gyengéjével és fogyatékosságával, nagy erő volt a néha meghasonlott Thomas Mannban.

! Ich, ego őszintén bevallom, hogy végtelenül unalmasnak találtam minden írását. De életem egyik legnagyobb színházi, rádiószínházi, élménye volt, mert fölvettem, és többször is meghallgattam, az Ármány és szerelem volt. Bástival és Latinovitscsal. Hol vannak ezek a felvételek? Holmi Szőcs Gézák vérszegény összeállításait kellene rádiószínház ürügyén végighallgatni. Persze tíz perc után hallgassa az, akinek nincs egy csöpp romantikus vércsepp sem az ereiben. Csehov drámáit sem kedveltem, mert egy kissé kimértnek és túlságosan pesszimistának találtam, de egyik remek darabja, Latinovitscsal és Venczel Verával, életem szép élménye maradt.

Camus Uppsalában arról beszél, hogy mindig „csak a nép és az arisztokrata alkot.” Aki közbül van, csak árulja és veszi az alkotást. Még ezt írja:” Van intelligens intelligencia és van buta intelligencia. Amerikában most tünetei vannak a veszélyes pillanatnak, amikor a buta intelligencia előírja és megparancsolja az intelligens intelligenciának, mit gondoljon. Camus könyve, modoros, de jelentős könyv. Egy jó író az első szóval, mint egy gyufaszállal, megvilágít a sötétben egy világot, ahol csak ő ismeri a járást. Ebben a könyvben kimondja, hogy „nincs ártatlan” – kitűnő a „petit francais”, akit a nácik elvisznek Buchenvaldba, és mielőtt eltűnik a gázkamrában, felháborodottan tiltakozik, mert „ő ártatlan, az ő esete speciális eset…” Mindenki röhög: a nácik is, az író is, az olvasó is.

Nincs ellenszenvesebb, mint az aggastyán, aki forradalmárt mível: Bertrand Russel, Picasso. Totyog ma néhány ilyen kivénült zseni-sans-culotte a porondon. Csaknem olyan nevetségesek, mint az öregember, aki fut a potenciája után, eseng a fiatalok kegyeiért. Az öregember legyen megőrző, önző, igazságos és szigorú. A forradalmár öreg szánalmasabb, mint vén „geck”, aki sérvkötővel a hasán és diszkrét gombbal a fülében indul kalandra. A forradalomnak helye van az életben, de az öregek ne „csinálják.” Csak nézzék, és aztán néha biccentsenek, tapintatosan; mint aki tudja, hogy nem lehet segíteni.

1961

A könyvtárban előkerül Churchill memoárjainak „Triumph and Tragedy” című kötete. a 217-218 oldalon a párbeszéd, amikor Churchill – 1944-ben Moszkvában – felírta egy papirosra: Hungary 50-50 %, Rumanie 90-10% – és a nagy csend, amely az osztozkodást követte. Aztán Churchill torokköszörülős megjegyzése: „Ne égessük el a papírt, amely ilyen cinikusan rendelkezik 100 millió ember sorsáról?” – és Sztálin megvető válasza: „Nem, tartsa meg!” A könyvoldal szamárfüles. Sokan forgatják.

A kommunisták nem véletlenül végeznek azokkal, akik anarchikus forradalmárok – mint Sztálin a spanyol vörösökkel -, Marx nem ok nélkül gyűlölte Bakunyint. Galvao és társai, a kis Don Quijoték, akik Salazar diktatúráját egy hajó elrablásával akarták elérni, ilyenek voltak. Ezek kudarcra ítélt kétségbeesett kísérletek, mert nem hisznek az Államban.

Minden rendszer annyit ér, amennyire az ember érdekeit szolgálja. A szovjet rendszer nem az ember, hanem egy utópia és egy imperialista diktátor-klikk érdekeit szolgálja. A feltevés, hogy a végén az „győz”, aki műveltebb, tehát emberségesebb, csak egy feltevés. Lehet, hogy a végén az „győz”, aki bestiálisabb.

„A világ bolondjait maga választotta ki az Isten.” /Pál levele a Korinthusiakhoz /

Ezzel a mottóval jelent meg a Time újévi címlapján egy tucat tudós és kutató arcképe, mint „időszerű” fejek. Ezek a szaktudósok eljuttatták az emberi világot a globális megsemmisülés küszöbére.

Mindent meg lehet és meg kell bocsátani csak az árulást nem. Aki tudatosan elárul valakit vagy valamit, annak bűntetés jár – golyó, vagy ami éppen oly rossz, megvetés.

A kommunizmus nem „történelmi erő”, hanem bűn, mert elveszi az emberektől a magántulajdont, a vállalkozás és a gondolkodás szabadságát, a / jövőbe vetett / hitet. Ez mind mélyen, igazán emberi feltétel.

! Szüleimet megfosztotta még attól a nyomorult szatócsbolttól is.

Érdekes módon Magyarországon a társadalmi felszabadulás illúziója 1945-ben nem lobbantott fel gyűlöletet az előző rendszer gyarmatian uralkodó kivételezettjei, a grófok és a nagybirtokosok ellen. A földet elvették, a grófot megsüvegelték.

Ez a tömegekre érvényes megállapítás lehetne, de őket is megfosztotta minden illúziójuktól a vörös hadsereg rabló erőszakossága, és gondoljon csak a bosszúra szomjas „hazatérők” gyűlöletére! Munkatáborok lakói lettek a grófok – családostól - valahol a Hortobágyon.

A magyar forradalom / 1956 / az utolsó nagy lehetőségek egyike volt, hogy a kommunizmussal Európában háború nélkül végezzenek, de a roosevelti „klíma” emberei sajtóban, parlamentben igyekeztek ledöfni ezt a lehetőséget. Két tisztességes ember látta pontosan az elmúlt húsz évben, Amerikában a tennivalókat és a valóságot: MacArthur és Taft. Mindkettőt eltették az útból.

Jaspers könyve: Hisz abban, hogy a magyar forradalomnak pedagógiai kihatása van: „ A mártírok fokozzák azoknak az erejét, akik utánuk jönnek, és példát vesznek róluk.”Az „áldozat” végső értelme mindig misztikus, és a szabadságvágy tud olyan ronnást okozni, mint egy atombomba. Arról ír, hogy a szabadságvágy megnemesít egy népet, ahogy megnemesíti az egyéneket is.” Ilyen nemesség – ritkán – észlelhető az emigrációban is. Azok, akik elhagyták szülőhazájukat, holott személyes okuk nem volt. De nem tudtak és nem akartak szabadság nélkül élni.

! A páneurópai piknik emléknapján Orbán Viktor azt mondta az emlékparkban tartott beszélgetésen: „Lovagias nép vagyunk, nem dörgöljük a németek orra alá, ha kritizálnak minket. Történelmünk során bizonyítottuk: szabadságszerető nép a magyar. Csak a szabadság rendjében érzi jól magát.

Ehhez pedig hozzátartozik: ne érezzék úgy az emberek, hogy mi átvágtuk a vasfüggönyt - a Nyugat meg minket. Hála helyett egy kis korrektség és a szabadsághoz való jog elismerése, ez a kívánságunk. Ha ezt megkapnánk, 1989 után az lenne a második csodák éve”. / 2014. augusztus 19. /

Peter Scholl – Latour: „Nem az iszlám erejétől, hanem a keresztény Nyugat gyengeségétől félek”. MN, 2004. augusztus 21. Egy igazi konzervatív világpolgár.

Magyar Szent István rend kitűntetést kapott: Kertész Imre, Nobel – díjas író és Rubik Ernő, a bűvös kocka feltalálója. / 2004. augusztus 20./

Kegyetlenül kivégeztek egy tengeren túli haditudósítót, aki azt üzente a világhálón egyik befejező mondatában, hogy sajnálkozik, amiért amerikainak született./ 2004. augusztus 21. /

Fergusonban / USA / tovább folytatódnak a zavargások egy fekete fiatalember agyonlövése miatt.

/ 2014. augusztus közepe óta /

A gázai övezetben tovább folytatódnak a rakétatámadások, miután megszakadtak az egyiptomi tárgyalások Izrael és a Hamas között. Jeruzsálemet és Tel – Avivot is célba vették, és fenyegetik a Ben Gurion repülőteret./ 2014. augusztus 21. /

Meghalt Gabos Gábor zongoraművész, aki 1961 őszén megnyerte a Liszt Ferencről elnevezett I. nemzetközi zongoraversenyt. Valószínűleg nem volt kedvence az akkori kultúrpolitikának, mert igen ritkán szerepelt, de a japánok a Bartók-zongoraversenyek lejátszásáért kitűntették. Ez volt az az ősz, amikor szüreteltünk és préseltünk. Közben élvezettel hallgattam a győztes remek Liszt-előadásait. Szimpatikus ember lehetett, és nem sztártipus. Az első szabad ősz a hosszú kollégiumi börtön után: ezt is jelentette számomra Gabos Gábor játéka és győzelme. Életem új korszakának kezdete kapcsolódik a nevéhez.

/ 2014. augusztus 28. /

Közben tűzszünet van Gázában, több mint kétezer fegyvertelen palesztin lemészárlása után, és az oroszok miatt nagy nemzetközi hazudozás.

/ 2014. augusztus 29. /

NATO-összeröffenés Walesben. USA-provikáció Oroszország ellen, miután megbuktatták a törvényes kijevi kormányt. Új szankciók kilátásban, egy gyors reagálású hadtest először a Balti-államok terültén, majd végérvényesen Lengyelországban. Ukrajnában különbéke az oroszok, a szeparatisták és az ukrán vezetés között. Bajban vannak az ukrán vezetők, mert közeledik a választás, a köztársasági elnök és a miniszterelnök riválisok. Mindketten egy-egy maffia vezérei, a sok közül. Szegény szerencsétlen ukránok, hogy fognak ezek ebből a slamasztikából kikerülni? Maffiák, USA, NATO, a Valutaalap támogatása! Csupa – csupa hazai és nemzetközi maffia!

/ 2014. szeptember 4. /

Jaspers néha az asztalra üt: Például, amikor arról ír, hogy Európa ebben a században mennyit köszönhet Amerikának. Azt, hogy a második világháború után a Marschall-tervvel megmentette a Nyugatot a bolsevizmustól. Aztán azt, hogy katonai erejével megakadályozta a Szovjetet, amely készült lerohanni az európai térséget az Atlanti-óceán partjáig. És Európa „műveltsége és erkölcse” hogyan vizsgázott ebben a században? A végső pusztulástól kétszer mentette meg a sokat szidott, lenézett Amerika.

! Ez a feddő hang bizonyos szempontból jogos. Csak ne feledjük el, hogy gazdasági és politikai szálak mozgatták az amerikai aktivitást!

Egy moziban a nácik archivumaiból dokumentációs filmeket mutatják. A filmek nagy része kiadatlan, újkeletű szelekció. /Vagy filmgyárban frissen készített./ A förtelmes gonoszságok, a varsói gettó halálküzdelme, koncentrációs táborok halálgyárai, a nácik szadiszta szakszerűsége mellett az igazi gyalázat ebben a filmben is: a vizuálisan érzékelhető Hazugság. Ahogy ezek a tragikomikus alakok – Hitler és banditatársai – szűntelen hazudnak. És ahogy a hazugságból iszonyat lesz és történelem: ez az emberi dráma lényege. A kegyetlenség már csak logikus következmény. A hazug ember, ha módja van rá, mindig kegyetlen.

Egy profi módon megrendezett koncentrációs tábori élet látványa pedig egyenesen áldozatgyalázás ! Mert hazudtak ám azok is, akik, meghamisítva a történelmet, színes filmen tálalják a bichenwaldi szenvedést.

Graham Greene regényében katolikus szerzetesek és egy francia orvos bajlódnak a leprásokkal. Ami ebben a könyvben éredekesebb, mint keret és a történet: a burnt-out case emberi lehetősége. Ilyesmi van. Egy ember, hirtelen, ok nélkül „kiég”. Él, jár és kel, bemegy a hivatalba, hazamegy, nem látni rajta semmit. De kiégett. Az emigrációs helyzet emlékeztet egy lepratelepre; és a másik helyzet, a vasfüggöny mögött, a kommunista államokban.

Boswell. A XVIII. századi Angliában a verés, a botbűntetés: a pedagógia, a fegyelmezés, mindennapos eszköze volt. Vertek a bíróságon, a börtönben, a kaszárnyában, és leginkább otthon, a családban. Az angol állatvédő egyesületek felháborodtak, ha valaki egy macska farkára lépett, de a görög és latin klasszikusokon nevelt angol köztudat természetenek találta a verést. A civilizáció képmutató, szalonképes szadizmusa mindig ellenszenvesebb, mint a barbár népek spontán, leplezetlen kegyetlensége.

Trockij özvegye átadta a Harvardnak a meggyilkolt kommunista naplókéziratát. A vékony kötet – három iskolásfüzetnyi volt a kézirat – feltehetően megbízható. Trockijt húsz év előtt ölték meg Mexikóban. Tizenegy évet élt számkivetettségben. Sokfelé csavargott Európában, tartósan sehol sem fogadták be. A francia Riviérán volt emigráns, amikor felkereste Malraux, és megkérdezte, hitt-e Lenin abban, hogy a kommunizmus új embert teremt. Trockij komolyan felelte, hogy igen, hitt ebben, és ő, Trockij, osztozik ebben a meggyőződésében. Két évvel később az „új emberek” egyike – Sztálin parancsára – megölte.

1930 körül Marx és Engels zsenialitását isteníti a naplóban. Semmit nem látott előre abból a nagy változásból és átalakulásból, ami a kapitalizmussal bekövetkezett.

A kapitalizmust szabályos dögnek látta – „iam facet”, már bűzlik, írja a naplóban. A szakállas forradalmárban Sztálin az izgága értelmiségit látta, aki volt, és Sztálin a hideg és kegyetlen paraszt, pontosan tudta, meddig és hol hasznos az ilyen ember, és mikor felesleges. Ezért kézmozdulattal eltette láb alól. Ez az értelmiségi Trockij, tudta, hogy a bolsevista világban a Szellem elpusztul, mert a szellemi alkotás feltétele az őszinteség. Mint minden szellemi, művészi alkotás feltétele az „őszinteség”. Trockij számára a Szovjet emberi, szellemi fejlődésének legnagyobb problémája maradt. Cinikus volt és mániákus, de tudta, hogy soha nem alkotnak remekműveket egy világban, ahol a Hatalom az írót parancsszóval kényszeríti az alkotásra.” Egy öreg mérnököt lehet kényszeríteni, hogy meggyőződés nélkül egy turbinát építsen, de egy írót nem lehet kényszeríteni, hogy meggyőződése ellenére és az őszinteség lehetősége nélkül remekművet írjon. Nem lehet ellenkezéssel költeni - írja.A naplóban jegyzetek arról, hogy egy M. I. Uljanova nevű nő tanúsága szerint – Lenin fiatalabb nővére volt ez a nő – a második agyvérzés után Lenin elhivatta Sztálint, és kérte, hogy szerezzen neki mérget, mert félt, hogy képtelen lesz beszélni, nyomorék lesz, az orvosok azt csinálnak vele, amit akarnak.

A cári család meggyilkolásáról félhangon beszél. „Éppen nem volt Moszkvában, amikor Lenin és társai elhatározták a gyikosságot. Később megkérdezte Lenintől, miért kellett így sietni, és Lenin mellékesen azt felelte, hogy a hadihelyzet miatt nem lehetett várni. a gyilkosok aztán másról beszéltek. Leírja, hogy a húszas években, amikor Trockij népbiztos volt, egy nagy francia újság tárgyalni kezdett a szovjet kormánnyal, egymillió frankot kértek, és azt ígérték, beszűntetik az antibolsevista támadásokat, csak a „második” vezércikkben támadják majd, itt és ott, a Szovjetet, máskülönben tárgyilagos tudósításokat közölnek, és riportokban barátságosan mutatják be a szovjet életet. Ez technika ma is érzékelhető a nyugati sajtóban.

A magyar nyelv mély pesszimizmusa. Ami a németnek ”Raum”, a franciának „espace”, az angolnak „space” – tehát térfogat, az a magyar számára üresség, világűr: tehát a Semmi.

Hemingway szájába dugta a puskavéget, szétloccsantotta a fejét, csak az állkapcsa maradt a helyén. Apja is így halt meg. Mint apja, ő is cukorbajos volt, és a vége felé magas vérnyomás, keringési zavarok kínozták. Tíz éve már csak összefüggéstelenül beszélt. Néha nyugtalanul szincerizált arról, hogy sok minden, amit ír, jelentéktelen. Életében megkapta a „sikert” / amit megkaphat, a tömegízléssel és olcsó kereslettel szembehelyezkedő alkotó művész is, mint mellékterméket /. De az öregedő író már nem tudta fokozni, túlkiabálni tulajdon sikerét. Az amerikaiak rosszul bírják a sikertelenséget. / abban az évben, amikor megkapta a Nobel-díjat – a díj irodalmi vonatkozásban már jó ideje nem megbízható értékmérő, de az irodalmi piacon mégis „siker” -, megengedte, hogy leközöljék a Life magazinban az egész oldalas hirdetést, amely őt ábrázolta. Hemingwayt, amint dicsér valamilyen pálinkát, és erről nem tudott lemondani. Ez is egyik oka, hogy Hemingway agyonlőtte magát.

A magyar mély pesszimizmusa. Ami a németeknek „Raum”, a franciáknak „espace”, az angolnak ”space” – tehát térfogat -, a magyar számára üresség, világűr: tehát a Semmi.

Ralph Waldo Emerson:” Kétségtelen, hogy e nemzet épített, de azt bizony nem látom vasutakat meg gőzhajókat, de azt bizony nem látom, hogy a nemzeti érzés fennen lobogna.” Concord: irodalmi kegyhely, Emerson volt volt az angol kolonializmus irodaklmi fölényesége ellen fellázadt szellemiség Kazinczya.

Híres „American Scholar” elnevezésű deklarációjában, a múlt század közepén / 19. század /, mondotta ki a fentieket. Concord azóta az amerikai Széphalom. Ez robbantott valamit. Mint Dosztojevszkij, amikor elmondta a Puskin-emlékbeszédet. Igazában egy sem mondott jelentőset vagy újat, de mindketten a megfelelő pillanatban szóltak. Az „amerikai szellemi függetlenség”, amit Emerson itt meghirdetett, szép emlék. A kommercializmus / a gyenge színvonalű művek sokasága / ma legalább úgy elzárja az írókat a lehetőségtől, hogy találkozzanak önmagukkal és a világgal, mint hajdan a kolonializmus. / gyarmatosítás /

Szophoklész: Oedius Kolonosban”. A pszichoanalizis sokat köszönhet az irodalomnak. De az irodalom nem köszönhet semmit a pszichoanalizmusnak. Végül is, Szophoklész előbb és többet tudott az Oedipus – komplexusról, mint dr. Freud.

1962

Hamburg. A repülés New Yorkból Londonba. Hat órán át védettség, titokzatos biztonság. A nagy gép száznegyven utasával zörejtelen és pontos, mint egy óramű. Londonban gépváltás. Az angol gép is nyugodtan, zörejtelenül és pontosan repül a kontinens felé. Minden olyan, mint volt elébb a nagy amerikai gépben. De minden más. A mélybn, a kis szigeten, most ébred ötven millió ember. Nincs egyebük, csak egy kevés vas és szén. De már a vas is fogytán. Estig ki kell kalapálni a füstös kis Angliában ebből a kevés szénből és vasból ötvenmillió ember számára az élelmet, aztán mindent, ami kell az élethez. Ez nem könnyű. A mélyben most ébred Macmillan miniszterelnök, aki - tizenhét évvel azután, hogy Anglia megnyerte a világháborút – kalappal kezében kopogtat Bonnban. Engedélyt kér, hogy Angliát is befogadják a Közös Piac népei közé. És Adenauer, a vállán át, kiszól az ajtón: „Maga az? Várjon, most nem érünk rá. Talán ősszel.” És Anglia vár. Így forog a kerék.

Hamburg már nem a romos dögváros, mint amilyen még 1950-ben volt. Üzletházak, paloták, a Wirtschaftwunder gseftelő lármája mindenütt. Egy idevaló fejvakarva mondja: „Mann, Hesse és Hauptmann halála után Brecht az volt a vörösöknek, aki Thomas Mann a polgári nemzedéknek. Most Brecht is meghalt. Egy nemzedék eltűnt, és nem érkezett helyébe újabb szellemi nemzedék. Csak tehetségek vannak. Művek, a szó igazi értelmében, alig. A háborús emberveszteség következménye, ezen a téren is, most már beteljesedett.”

Brechtről szemlesütve, selypegve beszélnek. Félnek, hogy valaki azt kiáltja:”A király meztelen!” Nem volt „drámaíró”. Világnézeti papírjelmezben, sminkeléssel színészkedett. De erről csak kevesen mernek beszélni.

Brüsszel. A szálloda ablakai előtt, a nagy téren, vasárnap délelőtt a vallonok és a flamandok verekednek. Ez itt rutin. A rendőrök fél kézzel választják szét a verekedőket.

Egy belga orvos – vallon -, a kérdésre, mi a verekedés oka, vállvonogatva feleli:” A flamandokkal nem lehet együtt élni.” Újabb kérdésre, miért nem lehet a flamandokkal együtt élni, szakszerűen, készségesen válaszolja:”Mert flamandok.”

Ebéd a „waterlooi síkon”, szó szerint. Valójában mi volt Warterloo? A franciák úgy hitték, nagy vereség. A németek, az angolok, az oroszok esküdöztek, hogy nagy győzelem. Százötven év után, itt a „helyszínen”, a kis vadászházban, a waterlooi csatatér peremén a franciák, németek, angolok számára megvilágosodott, hogy Waterloo nem volt vereség, sem győzelem: az elmulasztott alkalmak egyike volt. /Mint a magyar forradalom’56-ban!/ Európa, amelyről Napóleon beszélt, itt bukott meg.

Ezt az Európát most szuszogó szónokiassággal és könyökvédős szöszmötöléssel, százötven év késéssel iparkodnak összetákolni. Itt, Brüsszelben, az Európai Tanács hivatalszobáiban és üléstermeiben. A reggeli újság jelenti, hogy a Tanács hivatalnokai – az eurokraták - 16 százalékos fizetésemelést követelnek. Ez már valóság, megint lehet reménykedni. Amiről Napóleon álmodott, kezd alakot kapni, fizetésemelést követelő hivatalnoki kar alakjában.

Párizs. Az első reflex az utcasarkon, amíg de Gaulle autója a rendőrök sorfala között elrohan. Amerika irdatlan hibákat követett el, Európában is, máshol is. De Amerika ebben a században / XX. / sokszorosan visszafizette Európának az adósságot, amit kapott. Amikor európai bevándorlók segítettek feltárni Amerikát. Az európaiak megkövetelik, hogy mindazt, amit Európában kitaláltak és elkövettek ebben a században: a fasizmust és a bolsevizmust, két világháború minden szennyes következményét az amerikaiak tegyék tisztába! Amerikaiak haljanak meg Európáért, fizessék meg meg a győztesek és a legyőzöttek számláját! Segítsék meg a Szovjetet, Vörös Kínát és a kapitalista Európát egyszerre! Tartsanak ütőképes hadsereget Európa védelmére Európában és mindenfelé a világban! Fizessék ennek a hadseregnek minden emberi és anyagi költségét!

De ők, az európaiak, amikor megkövetelik Amerikától, hogy védje meg őket, gondtalanul gazdagodnak, és lehetőleg megrendítik közben Amerika gazdasági erejét, mint ezt de Gaulle szeretné, amikor most kontreminálja / árfolyamesést idéz elő / a dollárt. Ezek a „neutrálisok”, / közömbösök / akik nem sokáig maradhatnának neutrálisok, ha Amerika kivonná hadseregét Európából. Ezek a francia, olasz kommunisták, akik kárörvendve és kézdörzsölve kommunisták Nyugaton, ahol semmi gondjuk, mert Amerika itt megvédi a szabadságot, amibe ők, a nyugati kommunisták beleszámítják magukat. Második reflex: Amerikának nincs többé módja az izolációra, de ha Amerika egyszer kimondja, hogy csak olyan kibictől fogad el a jövőben tanácsot, aki maga is tétet helyez a játékasztalra: igaza lesz.

Halál. A nők kiskapun át engedik be az embert a világba. Kutya kötelességük, hogy elkisérjék az embert a Nagy Kapu küszöbéig, ahol kilép a világba.

Kurta könyv: Bormann, Hitler bizalmasa, feljegyezte a Führer proféciáit a berlini bunkerben, az öngyilkosságot közvetlenül megelőző, 1945. február-áprilisi napokból. Az utolsó napokban halálra készülő Hitler, állítólag, azt mondotta a franciákról: „Végük van, degenerált nép, ötödrendű hatalom. A németek halálos ellenségei, a német soha ne higgyen a szirénhangoknak, a franciák közeledési kísérleteinek.” Az angolokról ezt mondta: „A vezető réteg teljesen elzsidósodott, az angol nép teljesen elvesztette szerepét a világban. A szigeten tengődnek majd, és éhezni fognak.”

Santayana Dickensről ír: Arról, hogy a népszerű Dickens éppen abban volt nagy, ami elviselhetetlen benne. A szentimentális túlzásban, az alakok panoptikumbábu-szerű megformálásában. És még inkább abban, hogy alakjai egyszerre szentimentális-torz karikatúrái önmaguknak. Mert nemcsak olyanok vagyunk, amilyenek éppen vagyunk, a tetejébe mind – regényhősök, olvasók - torz túlzásai is vagyunk önmagunknak, karikatúrák.

1963

Fellini: „Nyolc és fél” A filmnek se füle, se farka, tehát kitűnő. A rendező megmutat valamit abból a latin skizofréniából, ami más, mint az északi, nyugati tudathasadás: színesebb, vadabb, emberibb és ördögibb. Dante pokla más, mint Kierkegaard pokla. Fellini megmutatja ebben a filmben a latin poklot, a napfényes, mosolygós latin külső mögött az ördögit.

! Abból a filmből csak a dúskedvű Anita Eckbergre és Mastroiannira emlékszem. Meg arra, hogy mennyire „szenvedtek” a déli napsütésben a „húsra” vágyakozó férfiak és nők. Egyébként egy filmforgatás külsőségei között lejátszódott, szinte cselekménytelen blöff volt az egész. A későbbi Jancsó-filmekre nagy hatással voltak ezek az erkölcstelen színezetű filmek, csak kopárabb és olcsóbb kivitelben. De direkt, aktuálpolitikai töltés az utóbbiakban mindig volt. Ezért lett, minden mozinéző–riasztó népszerűtlensége ellenére, futtatott. A Jancsó-film szinonímája a csapnivaló, dögunalmas kifejezés volt. Ebből a fajtából gyártott, többnyire Hernádí Gyula forgatókönyveire, minden évben legalább egyet-kettőt. És ez mekkora nagyképűséggel társult a rendező részéről, az már bicskanyitogató volt!

Ebben az olaszban csak a kielégítetlen vágyakozástól szenvedő és ezek szerint filozofáló rendező és az általa agyonrendezett celluloid volt a figyelemre méltó, és a társadalmi szakadék a filmvilág csillagai és a plebs között. Ha egy filmet még egyszer nem kívánok látni, az a film leminősítése. És az üres mozik világa ekkor kezdett eljönni. Amit itt nem tudtak adni, azt a nyugati, többnyire romantikus selejtből pótolták. Az amerikai, francia, olasz filmszemétdomról pótolták, hogy összességében a filmforgalmazás ne legyen null-szaldós.

Mennyi Brigitte Bardotos, Gina Lollobrigidás filmet zúdítottak ránk. A királylány a feleségemtől a rendőrös sorozatig. Volt közöttük értekes is: A sorompók lezárulnak. Sajnos, ez csak rétegfilm maradt, hasonlóan az Országútonhoz. Pedig annak két főszereplője és rendezője legalább egy-egy Oscart megérdemelt volna./ Anthony Quinn, Giulietta Masina, egészen fényes állócsillaga az egyetemes filmvilágnak. / Fellininek volt ízlése, minden szempontból. /De most csak az ötvenes és a hatvanas évekről beszélünk! / A későbbiekről szót sem érdemes ejteni. Különösen az amerikai bűnügyi sorozatok egészen kölönleges világáról. De ez már nem filmművészet, hanem a dollárcentrikus amerikai életforma és nívó riasztó bemutatása lett. Görög díszletek között közönséges gyilkosságok: ez a tömör jellemzésük.

A kereszténység nem tudta közömbösíteni az emberben kegyetlenséget, az agressziót. Ma is olyan támadó kedvű az ember, mint volt, mielőtt megkeresztelték. A kommunizmus, ez a pogány, immanens nevelési kísérlet, nem tudta közömbösíteni az emberben a kegyetlenséget és és a támadó hajlamokat: A szocialista népek, ha érdekeik úgy kívánják, újra hajlamosak háborút viselni/ Lásd Kína, India, Korea, Vietnam példáját! /, mint azok a népek, melyek társadalmi és gazdasági rendszere nem szocialista.

! Tisztelt! Sohasem a népek azok, amelyek háborúzni akarnak, még ha a sajtó és rádió, majd a tévé is beszáll, és meg is őrjíti őket egy rövid időre, hanem a sajtó mögött álló hatalmas haszonra leső Tőke. Ő ne tudná, hogy milyen nagy hatású a sajtó? Éppen egy hivatásos újságíró? Az atomtól való félelmükben a nagyok egymással már közvetlenül nem háborúztak. Az emberáldozatot Marsnak, a különböző mészárlásokat még a második világháborúból visszamaradt fegyverarzenállal mutatták be, többnyire a sárga faj élletterén. Koreában és Vietnamban.

! Azt már csak az igen-igen elfogult Márai tudná megmondani, hogy ehhez a sok disznósághoz mi köze a kereszténységnek. Az ma már világos, hogy két embercsoportot különösen utál: a keresztényt és a parasztot. Hát még akkor, ha az illető „népi” és keresztény is!

Amerikában ez hiányzik: itt nincs beszélgetés. Vitatkoznak vagy morogva kérdeznek és válaszolnak, de beszélgetés nincs, mert semmitől sem félnek úgy az emberek, mint a szabad, egyéni véleménnyilvánítás felelősségétől. A dallasi kórházban – ott, ahol Kennedy és állítólagos gyilkosa, Oswald, meghaltak – most meghalt Ruby, a dallasi zsidó, éjjeli mulatótulajdonos, aki megölte Kennedy állítólagos gyilkosát. /Láttam a televízióban, amikor Ruby hasba lőtte Oswaldot / Most betelt a létszám, a kör kerek; a legenda kiteljesedett. Johnsont, mint tettestársat vádolják egyes amerikai újságok. A pénz, amely egy társadalom számára nemcsak fizetési eszköz, hanem emberi értékmérő.

Most olvasom, hogy az orosz külügyminisztérium már nyolc éve figyelmeztette Washingtont az ukrajnai belső helyzetről, amely veszélyesre is fordulhat. / Snowden – kiszívárogtatás!/ Éppen az amcsik fordították az értesülést Putyin ellen!

Úgy látszik, vagyok olyan okos, mint a világpolgár Márai: Az angolok-franciák úgy viselkedtek 1939-ben a németek provokációkkal szemben, mint az egyszeri katonatiszt, akit megpofoztak a kávéházban, és pofozás után felháborodottan üvöltötte: „Figyelmeztetem, ha még egyszer megtörténik, kihívom magát párbajra.” Ma pontosan így viselkednek az amerikaiak az oroszokkal szemben.

Márai: Végül is, a Nyugat volt az Irodalom otthona – Babits, Móricz, Kosztolányi, Karinthy, Tóth Árpád otthona. De – Gellért Oszkár könyvéből ez árulkodóan kitetszik – a Nyugat ürügy is volt arra, hogy másod és harmadrendű tehetségeket becsempésszen a „liberális, progresszív” Gellért Oszkár az irodalomba; és ezek a másodrangú csillagok a nagy Állócsillagok fényében egy ideig ragyogtak, de aztán teljesen elhalványodtak. Pap Károly, Gellért Andor Endre, Bálint György, Fenyő László, Sárközi, Halász Gábor. Volt közöttük egy igazi lírai tehetség: Radnóti Miklós. A többiről ma már nem tudunk semmit. / Molnár Ferenc -Juhász Gyula jelenet! /

MÁRAI. Ezeknek a Nyugat – fiókáknak a sorsa a hitleri időben néha tragikus volt. De erre a tragédiára ráépült a zsidó – írók vérbosszúja; köztük a fogatlan, aggastyán Gellért

Oszkár házi vésztörnényszéke. Jó volt eljönni Magyarországról; jó nem lenni otthon ezek között.

De nem jó itt lenni ezek között sem. /Az USA-ban!/ Mert idemásztak, és itt vannak. A „szabadság ügyével másznak, tűntetnek, ocsmányan rágalmaznak, mindent bekoszolnak és mindent bomlasztanak. Ugyanazok, mindig ugyanazok. A New York Times, a rádiók és a tévék „szakértői”. A különféle szabadságvédő egyesületek utcai tüntetői, szakállas, plakátokat hordozó csőcselék. Az egyoldalú pacifisták, akik a béke követelésével csak az egyik fél kezéből akarják kicsavarni a fegyvert: Amerika az a fél. A másik oldalon nem tiltakoznak, nem követelik a békét. Mindig ugyanazok, mindig ugyanazok.

A kommunizmus megbukott, mindenféle értelemben, de a kommunistáktól nehéz lesz megszabadaulni, mert senki olyan konokan vérszomjas, mint egy partizán, aki egy bukott jelszó zászlója alatt védi meztelen életét és a zsákmányt.

! A diktatúrában az emberek elkeserednek, a demokráciában az emberek ELKANÁSZODNAK. Márai amerikai és nyugat – európai megfigyelései alapján jutott erre a következtetésre a mindennapos gyilkosságok, a két Kennedy és Martin Luther King likvidálása alapján.

Párizsban káosz, anarchikus tünetek. Egy keletnémet, anarchista zsidó, bizonyos Cohn, elindította a diáktűntetéseket, és egy nagy kultúrnép pánikban lesi a következményeket. Függetlenül attól, „hogy mi lesz”, minden civilizációs kísérlet teljes bukása, ami Párizsban most „van” – akkor is az, ha lecsillapodik. Ez a kortárs Márai Sándor helyszíni beszámolója ugyan, de ma már fölmerül bennem, hogy ez a Cohn, vajon nem a mi jeles Kohn – Benditünk - e, aki véres szájúan még mindig az 1968-as érdemeiből magabiztoskodott / például ellenünk / az Európai Unióban – közel negyven évvel később? Vagy csak fajrokona és eszmetársa - utóda? Kiderült, hogy szó sincs véletlenről. Márai naplójának jegyzetei között a következő szerepel: „Daniel Marc Cohn Bendit / 1945 - /politikus, az 1968-as diáklázadások egyik vezetője, jelenleg az Európai Parlament képviselője.”

Márai: Mióta az eszemet tudom: ötven éve mindig ezek a dögök tesznek tönkre mindent, a kommunisták és a velük bratyizó úgynevezett „százezer”. 1919-ben, mint 1945-ben: mód volt reá, felszámolni azt, ami a múltban rossz volt, csinálni egy emberségesebb, emberszabásúbb világot. Mindkétszer megfojtották ezt a lehetőséget.

/ 2014. szeptember 15. /

A kommunisták irodalmi kirakatbábuja, Illyés Gyula, egy nyájas manöken bájmutogató mosolyával jár körbe és kelleti a kommunista irodalompolitika megbízásából műveit. Egy olasz kiadó megjelentette ezeket. Bátor vállalkozás volt. Majd megjelent a kiváló író A puszták népe igazi tartalmában valótlanság. Volt „az is” , amit az író leír, de most más is és másképpen is. Ami az igazság, hogy egy tarthatatlan és igazságtalan helyzetet – a magyar nagybirtokrendszert – fel kellett számolni, de nem az orosz szuronyok felügyelete mellett és az oroszországi kommunisták parancsára, mert az „osztás” egy igazságtalanságot szemérmetlen, cinikus és kapzsi igazságtalansággal tetézett – hanem az egyetlen igazságos módon, úgy, hogy a sziklakemény törvényhozás kényszeríti a birtokost a progresszív reáladók és a progresszív reálbérek fizetésére. Ha ezt megfizette a birtokos, és úgy gazdálkodik, hogy

még marad neki, meg kell süvegelni, és könyökkel megtörölni a széket, és kérlelve, hogy ne vigye el az álmunkat.

De ami a komisz, papzsi és cinikus magyar nagybirtokrendszert „osztás” módján likvidálta, nem társadalmi igazságtevés volt, hanem jogfosztás, kommunista svindli. A magyar nagybirtokrendszer igazságtalanságáról ennek a rendszernek hatalmi körzetében bántatlanul megírhatta nem őszinte könyvét Illyés. Arról, ami következett, a kommunisták világában nem írhatta volna meg. Mi a sorsa ma a magyar puszták népének. Kevés olyan jellemtelen és kapzsi plebejus illegette magát a kommunista kirakatban, mint ez a fizetett manöken.

Martin Luther Kinget megölték, a négerek rabolnak és gyújtogatnak. Ez a sötét alak békeapostol volt, aki „az erőszak nélküli ellenállást” hirdette úgy, hogy állandóan az utcára küldte a néger csőcseléket, gyilkolni és rabolni. A gyerekesen rövidlátó amerikai politika most úgy védekezik, hogy nemzeti hőst csinál a bandavezérből. De szajréból és erőszakból nem lehet új világot építeni. A néger „szegénységet” nem lehet másképpen megszűntetni, csak ha a négerek szakszerűen képzettek és dolgoznak. De nem azok.

Az újságban egy fénykép: Johnson Washingtonba rendelte Westmoreland tábornokot, a félmilliós létszámú amerikai haderő vietnami parancsnokát, akinek megtiltották, hogy folytassa az aktív háborút, megszüntették a bombázásokat, mert elkezdték a tárgyalásokat az észak – vietnami kommunistákkal…

Vietnamban 20 ezer fiatal amerikai katona halt meg eddig, még több dél – vietnami, számlálhatatlan sok észak – vietnami, de Westmorelandnak megtiltották, hogy „győzzön”. Kik? Ugyanazok, akik mindig megbénítják Washingtonban Amerikát, amikor a Szovjet ellen cselekedni akar. Ugyanazok, akik 1956-ban nem küldtek egy Nixont Budapestre, és így tovább, számtalan alkalommal. Most is készül, ha igaz, valamilyen visszakozás. Amerika kürtzúgás közepette, átadja Dél – Vietnam népét, húszmillió embert, a kommunistáknak. „Koalíciós” kormányt alakítanak – mindezt szemforgatva, aljasul, nyomorultan.

Westmoreland-fénykép. Egy ember, egy hadvezér, aki megérti, hogy parancsot kapott hadat viselni, de úgy, hogy katonáinak csak meghalni szabad; győzni nem.

A kétféle kollaboráns: egyik kiszolgálja a kommunistákat, a másik kiszolgáltatja magát a kommunistákkal. A második emberileg silányabb és veszedelmesebb.

Az oroszoknak igazuk van: a kommunista liberalizálást nem lehet tűrni, mert ez a kommunizmus, a kommunisták végét jelenti. A kommunisták tudják, hogy parázson járnak, és ha valahol kinyitják az ablakot, a parázs lángra kap. Sztálin pontosan tudta ezt, és élethosszat ennek megfelelően cselekedett: nem engedte sehol kinyitni az ablakot.

A kommunizmus tökéletes bukását és reménytelenségét semmi sem dokumentálja jobban, mint ami Csehszlovákiában történt. Ez a szlávbarát, erőszakosan összetákolt ország a második világháborút csaknem sértetlenül vészelte át: amíg a magyar, német, olasz, japán városok és ipartelepek katasztrófálisan pusztultak a bombázásban, Csehország nem volt hadszintér, nem kapott bombákat, városai, ipartelepei teljes épségben maradtak.

Ez a sértetlen Csehszlovákia a háború után kitelepítette az őslakos szudétanémeteket, három milliót, elkergette ősi otthonaikból a felvidéki magyarság nagy tömegeit, és kitelepítette őket, a kényszermunkánál alig jobb feltételek mellett, Csehországba.

És aztán megszállás nélkül, a szovjet hadsereg felügyelete nélkül, szabad, demokratikus és titkos választásokon úgy döntött, hogy kommunista rendszerben kíván élni. Gottwald és a kommunisták kormányra kerültek, és a cseh és a szlovák nép, amely a kommunizmusra szavazott, huszonöt éven át – szabadon, szabad akaratból, külső kényszer nélkül, sértetlen ipari és mezőgazdasági felszerelés birtokában – nekilátott, hogy megvalósítsa a kommunizmust. És ez a Csehszlovákia, amely a Monarchia népei közül iparilag legfejlettebb, ahol nem volt feaudalizmus és nagybirtok többé, 25 évi kommunista vircsaft után a gazdasági, ipari, társadalmi krízis mélypontját érte el.

Még ez hirhedten türelmes és óvatos nép sem bírta el a kommunista rendszer gazdasági, szellemi és társadalmi csődjét, holott külső katonai kényszer nélkül a kommunizmus mellett optált. És most januárban kijelentették, hogy elég volt, valami mást kell csinálni, mert minden tönkrement. Csődbe ment, mint azok a közép-európai országok, amelyekre az orosz fegyverek kényszerítették a kommunizmust. Ez a „történelmi tény”, amelyről hallgat a Nyugat, de önmagáért beszél a tény.

Orwell 1950-ben halt meg, 46 éves korában, nagy szegénységben, mert nem volt hajlandó szerepet vállalni a baloldali angol értelmiség szektáiban. Politikai páriát csináltak belőle, mert kimondotta, hogy a Trafalgar Square és és a BBC intellektuális prostituáltjai között nincs különbség, mert a baloldali értelmiség „megszűnt keresztény lenni, de ugyanakkor nem lett humanista”.

Ha ma élne, látná a morális kétszínűségét azoknak, akik Vietnam ellen tűntetnek, de ugyanakkor vérszomjasan vijjognak az izraeli-arab háború heteiben. A baloldali, értelmiségi herék összeesküvését pontosan látta már 1950 – ben!

Egy erőszakos rendszeren belül, mint amilyen a náci világ volt, még volt lehetőség arra, hogy valaki függetlenítse magát a hatalomtól, a bolsevizmusban nincs. És az illyésgyulák és társaik, amikor szemlesütve súgják, hogy nem szolidárisak a bolsevistákkal, a zsarnokokkal, ugyanakkor elfogadnak a zsarnokságtól minden kedvezményt, juttatást, kárpótlást és jutalmat.

! Ebben Márainak nincs igaza, hiszen itt élt közöttünk Németh László is, aki hat embert, a családját, kellett eltartania. És bizony - a félelem miatt – még a legjobb emberei is elkerülték a házát a megbélyegzett „kútmérgezőnek”, ezért gyakran éheztek. Azt, hogy nem került népbíróság elé, és nem végeztek vele, mint annyi tisztességes magyar emberrel, annak köszönhette, hogy egyik zsidó barátját a vészkorszakban bújtatta.

Ezért volt kénytelen, a gyerekei miatt, középiskolai tanárságot vállalni Hódmezővásárhelyen, holott egyetemi tanárságra predesztinálta doktorátusa, egyetemes, szinte látnoki képessége és munkabírása. Fordított oroszból, a klasszikusokat, és írta örök érvényű történelmi tanulmányait és színdarabjait, amelyek történelmi parabolák. VII. Gergely pápával mondatja ki az igazságát:

”Értek én már mindent. Isten elvetette a világot. A kereszténység mint egy hulló csillag fut alá a sötétségbe Az Antikrisztus zsákmánya vagyunk mind; ő ítél fölöttem is. Nem érted? Szerettem az igazságot, gyűlöltem a méltatlanságot, ezért halok meg száműzetésben.”

! Majd 56 után kénytelen volt leülni és bratyizni az általa mélyen lenézett Aczél Györggyel. Ő, sajnos, nem kapott holtáig tartó amerikai nyugdíjat. Mindenki nem hagyhatta el a családi és nemzeti béklyókat, és nem válthatott hazát, mint más ember az alsóneműjét.

Reggel, abban az órában, amikor az Apollo 11 asztronautái a Holdra léptek – a televízió egyidejüleg mutatja a pillanatot és a jelenetet -, salernói utcán apró Fiat-autók bőgő-tülkölő felvonulása adja hírül, hogy elkezdődött az általános sztrájk – amely, minden jogos ok és indok nélkül, 24 órára megbénítja 54 millió ember életét.

Az autósor vezetője vörös zászlót lenget, a menet infernális tülköléssel vonul. A kereskedők lehúzzák a redőnyöket. Ugyanezek a tüntető munkások Mao Kínájában vagy a Szovjetben, vagy Budapesten már bűntetőtáborokban lennének, ha a lakásviszonyok megjavítása érdekében általános sztrájkot provokálnak. Az olaszokat nem gyógyítja ki más az álforradalmiság potyázó, parazita eufóriájából, csak a kommunista diktatúra, ha megvalósul itt.

Arról beszélnek, hogy magyar tehetségek – egy fiatal zenész, idősebb mozirendező – nemrégen munkakereső kísérleteik közben ugyanazt a kérdést hallották zenei vagy mozihatalmasoktól: „Zsidó?” És amikor megvallották, hogy nem zsidók, azonnal elutasították őket. Az egyik ilyen elutasító a párizsi Rotschild volt, a másik egy Bernstein nevű New – York-i karmester és zeneszerző. / 1967 /

Márai: Kaminski valamilyen francia szocialista lap tudósítója Barcelonában, az „internacionalista brigád” múkedvelő újságírója volt néhány héten át, 1936-ban. Máskülönben figyeli a front mögötti a „nagy változást”, a „forradalom tisztítótüzét”.

Amit az anarchistákról ír, érdekes: az anarchisták harcolnak, de egyéni felfogás szerint. Nem ismerték el az Államot, a Pártot és a Fegyelmet. A Kommunisták egyebet sem akartak, mint Államot, Pártot és Fegyelmet. Tehát gyűlölték az anarchistákat, de a polgárháború idejére szövetkeztek velük. Sztálin később sorjában kivégeztette a spanyol polgárháború romantikusait. Nem bízott bennük, igaza volt.

Az újságíró egy Emma Goldman nevű orosz kommunista társaságában meglátogatja éjjel Barcelonában a hirhedt „Investigationt”, az akkori spanyol ÁVÓ székhelyét, és elismerően írja, „milyen szép rend van” ott. A gyanúsítottak szép rendben ülnek, a terrorszervezet nem bánt senkit, a „gyanúsítottakat” átadja a forradalmi törvényszéknek, amely percek alatt hoz ítéletet. Mindenkit kivégeznek, aki gyanús, hogy fasiszta. Ennek lehetett a vezető bírája a mi kedvencünk, Gerő Ernő, akit szűk körben csak „barcelonai hóhérnak” becéztek.

Wedermeyert olvasva: Szemtanú volt, ő tervezte a nagy stratégiát a 2. világháborúban. Valahányszor figyelmeztette Rooseveltet, hogy kár túlságosan tönkretenni a németeket és a japánokat – elég, ha elpusztítják a nácikat és a japán katonai pártot, - belefojtották a szót. / A casablancai találkozón, 1943. január 14 és 26 között itt határozták el az olaszországi partraszállást; Roosevelt a tengelyhatalmak feltétel nélküli megadását is célul tűzte ki. / Roosevelt és Churchill tehát meghirdették a „feltétel nélküli megadás” elvét. Ez a Hitler - ellenes németek számára is lehetetlenné tette, hogy Hitler ellen fellépjenek, mert nem volt mit remélni./ Roosevelt körül emberek voltak, írta, akik nem is a nácikat akarták megsemmisíteni, hanem elpusztítani annyi németet, válogatás nélkül, amennyit csak lehet. Az, hogy ez a politikai ámokfutás rögtön fölidézi egy, a németnél és japánnál veszedelmesebb ellenfél, a szovjet diadalát, nem érdekelte Roosevelt környezetét.

A magyar forradalom az utolsó nagy lehetőségek egyike volt, hogy a kommunizmussal Európában háború nélkül végezzenek, de a roosevelti „klíma” emberei, sajtóban, parlamentben, mindenütt siettek ledöfni ezt a lehetőséget. Két tisztességes ember látta pontosan az elmúlt húsz évben, Amerikában a valóságot és a tennivalókat: MacArthur és Taft. Mindkettőt eltették az útból.

Az Eichmann-per harsonáit megfújták, a félelmetes produkció elkezdődik. Nem vagyok zsidó, s ezért nem örülök ennek a pernek. De ha zsidó lennék, még kevésbé örülnék. Itt most elmondják, milyenek voltak a nácik. aztán elmondják, hogy milyenek voltak az angolok, az amerikaiak, stb. De ha mindent elmondtak, marad egy kérdés: Mi az antiszemitizmus?Aki azt feleli, hogy antiszemitizmus azért van, mert vannak antiszemiták: megfogta a saját fülét. Valami oka van az antiszemitizmusnak – különösen, ha olyan kegyetlen és borzalmas erővel lobban fel, mint ahogy az Eichmann – per bizonyítja. A zsidók ebben a perben kénytelenek lesznek önmaguknak felelni a kérdésre, mi az antiszemitizmus igazi oka.

Eichmannt egy háromtagú nyomozócsoport fogta el Argentinában, és onnan szállították kalandos úton Izraelbe. Ahol bíróság elé állították. Majd 1961. december 15-én felakasztották.

Jaspers a magyar forradalomról ír, annak kihatásáról – ha egy ilyen elementális kitörés közvetlen eredmények nélkül marad is, kihatásaiban nagyon erős. A szabadságvágy tud olyan robbanást okozni, mint egy atombomba. És az áldozat végső értelme misztikus. Ghandit idézi, aki „az erőszak nélküli ellenállás” módszerével felszabadította Indiát. Igaz, hogy az angolok ottani uralma nem volt diktatúra, módot adtak Ghandinak, hogy tiltakozásának híre eljusson a hindu tömegekhez. Az orosz vagy kínai, korábban a német, stb. diktatúrákban a diktátor nagyon erélyesen gondoskodik arról, hogy a Ghandi-féle ellenállók létezésének és ellenállásának hírét elnémítsa. Einstein azt hirdette, hogy ő „pacifista”, de nem volt az, amikor 1941-ben, amikor rábeszélte Rooseveltet az atombombára. Akkor sürgős volt a pacifista Einstein és mind a többi, ma hangosan „pacifista” atomtudós számára, hogy az Erőszakkal szemben Erőszakot állítsanak, mert akkor Hitlerről volt szó, aki üldözte a zsidókat. De mihelyt Hitlerrel végeztek, Einstein és társai meghirdették az atombomba excommunikácóját, kiátkozását. A bolsevizmussal szemben már lehetett „erőszak nélküli”, koegzisztenciás” / együttélés / ellenállásról beszélni.

Az európai ember négy évszázadon át, a kolonializmus évszázadaiban, rabolt, gyilkolt a világban. Itt, Amerikában is az európai ember rabolt és gyilkolt, kiirtotta a bennszülötteket. Milyen jogon ítél morálisan az európai ember, Amerikában vagy máshol? Ez ma nem szónoki kérdés. Afrikában, Ázsiában, Latin - Amerikában ezt üvöltik az új nacionalizmus önkivületében a színes tömegek.

Csak Észak-Amerikában hatvan millió legyilkolt indiánról beszélnek: férfiakról, nőkről, csecsemőkről, aggastyánokról. Különböző törzsek szerencsétlen tagjairól, szinte az utolsó emberig. Ezek csontjaira épült az USA civilizációja.

Egy Lipmann nevű közíró, aki koegzisztenciára iparkodik rábeszélni az amerikaiakat, Hruscsovnál járt, és a barátságos eszmecsere után a hasas diktátor azt mondotta neki: semleges országok még vannak, de semleges emberek már nincsenek. Ritkán értek egyet Hruscsovval, de most igaza van. Abban, hogy akárki is „semleges” tudjon maradni, amikor a szeme láttára egy gaztettet követnek el, megölnek valakit, stb. Aki a bolsevizmussal szemben semleges, az cinkos.

A mi 56-unk legázolása után az ilyen Lipmannok miatt lett cinkos a nyugati közvélemény. Mentségükre szolgáljon, hogy befogadtak kettőszáz ezer menekülő magyart a világ még nem semleges országai! Kellett nekik az értelmes magyar munkarő! Az USA bevándorlási hivatala jelentette ki, hogy ilyen nagy tömegű és jó minőségű emberanyag / 30 ezer fő!/ még sohasem érkezett az országba.

Este végig a 42. utcán. A dögletes, nedves melegben, négerek, indiánok, Puerto-Ricoiak, a hulladék nép mászik a a neonfényes aszfalton, mint kukacok a szemétvödörben. Ez itt New York, az igazi. És nem a legrosszabb része New Yorknak. Mind ebben élünk, ebben a forró-büdös szutyokban.

A „hulladék nép” nem túl erős kifejezés?

/ 2014. szeptember 21. /

A Biblia. Ézsaiás. Az Ószövetség és az Újszövetség egyformány jósolja a Messiás eljövetelét. De a zsidó jóslás, így Ézsaiás próféciája is, egy Messiást ígér, aki itt e földön megvalósítja a zsidók királyságát – szó szerint. Tehát a zsidók megdicsőülését és állandósult uralmát a világ minden népe felett. Az Újszövetség Messiása megváltást ígér minden népnek. Ez a kétféle messianizmus ma is az egyik mozgatója a világeseményeknek. A zsidók nem akarják az emberiség megváltását, a zsidó világuralmat remélik a megváltás minden válfajától.

Ezért a mély gyűlölet a katolikus egyház ellen, és újabban, egy füst alatt az Iszlám Kalifátus fedőnév alatt, a mohamedánokkal történő leszámolást segítik. De úgy látszik, ez az utóbbi ma még kemény dió.

/ 2014. szeptember 21. /

Újsághír. Dél – Rhodésiában egy asszony kártérítési pert indított a katangai kormány ellen, mert a férje, egy munkanélküli belga kőműves, zsoldosnak állott be Tsombe hadseregébe. És Gizenga katonái a zsoldos belgát – Edwin Mckay a neve –egy másik fehér hadifogollyal együtt megették. Az özvegy 7700 helyi dollárt / USA dollárban 21500 / követel a katangai kormánytól kártérítés fejében. Ebben a hírben nem az a különös, hogy Kongóban a négerek megettek egy fehér hadifoglyot. Ilyesmi ott mostanában a napi étlap egyik ínyencfalatja – hanem az özvegy kárbecslése. A férj, akit megettek, az özvegy becslése szerint pontosan 7700-at ér, nem többet és nem kevesebbet. Kongóban nagy a húshiány.

/ 2014. szeptember 21./

A németek most már lezámoltak azzal, hogy nem tudnak a világba Hatalommal, fegyveres Hatalommal kiáradni, és nem hajlandók zsugorodni, gazdasági expanzióra váltották át a hatalmi törekvéseket. Évtized alatt megteremtettek egyféle új Német –római Birodalmat, amelynek jelvénye nem a császári jogar és pápai korona, hanem egy cégjelzéses felségjel. Megvalósult, a németek akaratából, az olaszok, franciák és más segédnépek szorgos részvételével, egy új Német-római Birodalom, mint részvénytársaság, amelyet a tőzsdén szorgalmasan jegyeznek.

Dicke tanulmányt írt az Eötvös-kísérletről. 1908-ban Eötvös közzé adta annak a kísérletnek az eredményét, amely demonstrálta, hogy „minden test egyforma sebességgel esik az űrben”.

A kutatások időpontjából a tudósok arra következtetnek, hogy Eötvös munkája döntő hatással lehetett Albert Einsteinre, amikor általános relativitáselméletén dolgozott 1908 és 1915 között. Mint azt Einstein is írja 1934-ben: bár Eötvös kísérleteinek eredményét akkoriban még nem ismerte, nem voltak kételyei a nehézségi gyorsulás állandóságát illetően.”Ha emlékezetem nem csal, ezek az eredmények számomra csak később váltak ismeretessé.” – írja Einstein. Hogyhogy nem, Dicke szerint teljesen helytálló a kijelentés, miszerint, ha az Eötvös-kísérletek eredményei biztatóak lettek volna, a világ összes fizikusa napokon belül értesült volna a nagy áttörésről, és ezzel az egész paradigma, melyen az általános relativitáselmélet nyugszik, még az előtt eltűnt volna történelem süllyesztőjében, mielőtt maga az elmélet egyáltalán megfoganhatott volna. Eötvös ekkor publikálta első híres írását a gravitációról. Eötvös megismételte első alapvető gravitációs kísérletét. A kísérletet bemutató publikációval 1909-ben elnyerte a Göttingeni Egyetem Benecke-díját. Ismeretlen okokból a tanulmány hivatalosan csak 1922-ben, három évvel a halála után jelent meg nyomtatásban.

És miért nem hallott Einstein idejében Eötvös döntő jelentőségű gravitációs kísérleteiről, amelynek bizonyítéka nélkül az ún. relativitásteóriát soha nem lehetett volna közzéadni./”Csak sokkal később hallott róla.”/ És miért nem adták közzé Eötvös díjat nyert tanulmányát, csak a halála után? Miért és miért? Miféle sötét erők dolgoznak mindenütt, ki fojtogatja a zsenit, ha csak a zseni nem tartozik az „ügyesek” vérszövetségébe? Fizikához nem értek. De a Barnum, amit Einstein körül rendeztek az „ügyesek” – mindig az ügyesség szakemberei – ismerős. If my memory is right, mindig van valaki, aki egy Eötvöst eltűntet és mást, aki nem hallott soha egy-egy Eötvös munkájáról, annak a munkának eredményeivel hírnévhez, elismeréshez segít.

Ady, a harcos költő, leírta a leginkább feminin sort, amit férfi költő valaha is leírt:”Szeretném, ha szeretnének / És lennék valakié…/ Férfi ezt nem érti. Férfi soha nem „szereti, ha szeretik” – ez nyűg és kényelmetlen. És soha nem akar „valakié lenni” – ő akarja, hogy valaki az övé legyen. De minden költő feminin./ nőies, elpuhult /

Gibbon írja, hogy „a perzsák 14-szer a földig hajolnak, mielőtt vizelnek, így köszönik, alázatosan, a Teremtőnek, hogy még tudnak vizelni…” Ha az ember öregszik, megérti az ilyesmit.

Gibbon azt mondja, a rómaiak a keresztényüldözések korszakaiban összesen nem gyilkoltak meg annyi keresztényt, mint amennyi keresztényt meggyilkoltak a keresztények, amikor az Egyház diadalmaskodott és irtani, égetni és kínozni kezdte a szektásokat, a protestánsokat. V. Károly spanyoljai csak Hollandiában néhány év alatt több mint 200 ezer protestánst öltek meg. ez a szektás üldözés ismétlődik a Szovjet történetében – Sztálin előtt, alatt és után. A kommunisták a kommunistákat ölték meg, mint a kommunisták ellenségei, akárhol a világon.

A mellett „én” – tudatosan – nem gyűlölök senkit De a gyűlölet a világban már olyan, mint a légkör: az ember öntudatlanul, gyűlöletben él, és úgy gyűlöl, ahogy lélegzik.

A „jellem” nem erény – és az erényes ember még nem jellemes. A jellem az elhatározások összessége. Az író, aki nem határozza el magatartását az emberrel, a világgal és a természetfölöttivel kapcsolatban, gyenge jellem. És az ilyen ember nem tud eljutni az irodalom igazi értelméhez: nem tudja megszólaltatni az olvasóban az emberi lehetőséget. Ez a benyomásom, amikor a könyvtárban Illyés Gyula – a belső emigrációban maradt író – új verseskötetét lapozom. Süket, ízetlen költészet ez. Nemcsak „másról” is beszél, hanem „másról” is hallgat… A költő sunyi, gyenge jellem. És nem olyan erős tehetség, mint amilyen gyenge jellem.

Ezek a dögök, a koegzisztenciások, akik mindenütt lapulnak, mint tetű a var alatt, és nyájas vigyorral vízumot kérnek, hogy Budapestre látogathassanak. Engedélyt kérni a rablógyilkostól, hogy belátogathassunk saját lakásunkba, ahol most a rablógyilkos tanyázik, rabol és gyilkol. Nem tudok elnéző és türelmes lenni ezzel a fajzattal szemben, mélyebben gyűlölöm őket, mint a nyíltsisakos kommunistákat.

Eichmannt ma éjjel felakasztják Izraelben. Ez az ember bűnös, és a védekezése, hogy „hogy csak parancsot hajtott végre, a kötelességét teljesítette”, hamis. Ilyen kötelesség –ártatlan emberek millióit tudatosan a vágóhídra hajtani – nincsen. A „kötelesség” a katona számára is -, hogy megtagadja olyan parancs végrehajtását, amely embertelen – akkor is, ha életével fizet ezért. Eichmann bűnös, igazságnak kell lenni, megérdemli, hogy kivégezzék. De ezt az embert egy állam erőszakkal szöktette meg egy idegen államból. Aki erőszakot erőszakos eszközökkel torol meg, nem igazságot oszt, hanem erőszakot gyakorol. Ha Eichmann megölik a szidó ügynökök Argentinában: nem szolgáltatnak jogot, de emberi törvény szerint elégtételt vesznek. Ilyesmi van. De megjátszani egy jogi komédiát, amely igazságnak tetszik, holott a valóságban a gengsztert gengszterizmussal kerítették kézre: ez megint bizonyíték, hogy nincs többé jog, se erkölcs, csak erőszak van.

Eichmann az akasztófa alatt ezt mondta a jelenlévőknek, köztük két újságírónak:”Köszöntöm a feleségemet, családomat, barátaimat. Éljen Németország! Hű maradtam a háború törvényéhez és zászlómhoz. Készen állok.”Többet nem szólt, a következő pillanatban felkötötték.

Az üggyel kapcsolatban Márainak volt egy eszmefuttatása. Kiderül-e a németek kizárólagos bűnössége? Anglia és az USA felelőssége? És a fő kérdés: „Miért van ilyen rendkívül erős antiszemitizmus az egész világon?” Talán erre is választ kapunk. Hát ezek szerint az utóbbira meg sem próbáltak nyomozást folytatni!

Milliók gyilkosaként emlegette Eichmannt korábban. Vajon azok, akik a civilek lakta német városokat romhalmazzá változtatták, bíróság elé kerülnek- e? Hirosima, Nagasaki békés polgárainak lemészárlói, köztük az amerikai elnök, mekkora büntetésre számíthat?

Nietzsche. Amit a németekről, a zsidókról mond. Félelme a demokráciától. A Wagner – fejezet kitűnő. Ahogy megjósolja, hogy a demokratizált Európa elrohad, és a rodhadt demokráciából mindig előválik az Übermensch, a diktátor. Megtörtént. A jövő európaiak könyörögnek majd egy Vezérért, aki a demokratikus rothadásból átvezesse őket a szolgaság békéjébe. Mindezt félelmes olvasni ma.

Azzal folytatja, hogy a demokratikus Amerika, a skandinávok, Anglia még stabilan áll a talpán. Napjainkban az említettek is igencsak inognak. Anglia a széthullás küszöbén, a

skandinávokat egy megszállott lövi halomra, tiltakozván a multikulti, a perverzió, a bevándorlás ellen.

Amerika egyre gyengébben muzsikál. Világméretű tekintélye megkérdőjelezve. A NATO-t még csak valahogy összefabrikálja, de harcost nem talál a szélsőséges iszlámisták megsemmisítésére. A számlát nem tudja kifizetni, pedig csak zsoldoshad harcolna jó pénzért neki is.

Az egykor tekintélyes USA, amely nekiment Afganisztánnak, majd Iraknak szemenszedett hazugságokkal megokolva. A zsidókat hagyják mészárolni, az ENSZ valóban semmit sem ér.

Kezdik piszkálni Oroszországot, amely éppen magához tért. Nyíltan demokratikus kormányok buktatása folyik. A világuralomért folyik a Tőke alattomos küzdelme, de ott a még hallgatag, de éppen ezért félelmetes Kína, amely éppen örökölt fegyelmezettségével megmentheti ezt a széthullóban lévő világot. Hazugság, hazugság mindenütt. A politikusok között olyan ritka a tisztességes, mint a fehér holló. Zsoldos-pártok akadnak, de azok is csak jó pénzért.

János, az örökbe fogadott fiuk, akinek eredeti neve Babócsay, majd Márai János. utolsó napja itthon. Holnap repül vissza Alaszkába. Megemlíti, amit mástól is hallottam, hogy ma egy éve, a berlini válság kezdetén, volt néhány perc, amikor „a harmadik világháború elkezdődött”; a vörös lámpa kigyulladt, a bombázók felszálltak. Visszahívták, „félreértés volt”, amit idejében lefogtak. Ő, a névtelen kis senki, hihetetlen felelősséggel dolgozik, minden éjjel nyolc órán át: a DEW egyik csavarja, de ha a csavar rosszul működik, az egész gépezet katasztrófálisan elromolhat. Minden éjjel beszél Tokióval. Tudja az elnök telefonszámát, hivatalból, azt a bizonyosat.

Egy Hunter nevű újságíró azt vallotta a szenátus vizsgálóbozottsága előtt, hogy „Amerikában ugyanakkor a kommunikációs csatornáink gyakorlatilag bezárultak az antikommunizmus előtt. Nem vettük figyelembe, vagy alaptalanul bíráltuk az antikommunista könyveket és írásokat. Elhallgattattuk vagy ellehetetlenítettük az antikommunista szerkesztőket, szerzőket és más véleményformálókat – az antikommunista, mint olyan, társadalmilag nemkívánatos személlyé vált.”

Pontosan ez történt velem, ebben a tíz évben, Amerikában. Egyetlen könyvem nem jelenhetett meg, és engem felszólítottak, hogy ne írjak többé politikáról. Miért?

Trockij egy M.I. Uljanova nevű nő – Lenin fiatalabb nővére – tanúságát idézi: a második agyvérzés után Lenin elhívatta Sztálint és kérte, hogy szerezzen neki mérget, mert félt, hogy megint képtelen lesz beszélni, nyomorék lesz, kiszolgáltatva orvosai macerájának. Sztálin elutasította a kérést, nem hozott neki mérget. Érdekes, hogy ilyen hatalmas ember, mint Lenin, a betegségben milyen tehetetlen volt.

A szövegben inkább az az érdekes, hogy miért éppen Sztálint kérte, akiről jól tudta, hogy alig várja már a halálát. És miért nevezi Márai „hatalmas embernek”. Törpe volt az testileg, lelkileg.

Éjjel Trockij. a cári család meggyilkolásáról szemlesütve félhangon beszél, éppen nem volt Moszkvában, amikor a gyilkosságot Lenin és társai elhatározták. És a kérdésre, hogy

miért kellett így sietni, Lenin szemlesütve felelte, hogy a hadihelyzet bizonytalan volt, nem lehetett várni.

1918. július 17-én éjjel a bolsevikok által házi őrizetben tartott II. Miklós cárt és családját Jekatyerinburgban agyonlőtték, majd holttestüket elégették, testi maradványaikat elásták a közeli erdőben.

1962

Gibbon a zsidókról ír: Egyetlen nép volt csak, amelyik nem volt hajlandó csatlakozni az emberiség fejlődésének általános áramlatához. Furcsa és szokatlan ritusaik valamint társadalomellenes erkölcseik alapján egy olyan, különálló embertípusba sorolták őket, mely bátran hangoztatja, vagy éppen álságosan palástolja az emberiség többi részével szemben érzett engesztelhetetlen gyűlöletét. A keresztények megtisztultak attól a beszűkült és társadalomellenes szellemtől, amely ahelyett, hogy szorgalmazta volna, eltérítette a zsidóságot a mózesi törvényektől. Sajátos szokásaik, amelyekkel a napokat vagy a húsételeket foglalták rendszerbe és egy sor más hétköznapi, mégis terhes előírás mind undort és idegenkedést váltott ki azokból a nemzetekből, amelyeknek szokásaival és hiedelmeivel ezek ellenkeztek. A körülmetélés fájdalmas és kockázatos rituáléja már önmagában elegendő volt ahhoz, hogy elriasssza a betérni vágyókat attól, hogy átlépjék a zsinagóga küszöbét. Más nemzetekkel tilos volt házasságot vagy bármely más szövetséget kötniük. Izrael istene, féltékeny isten lévén, a legnagyobb gonddal kerítette el népét az emberiség többi részétől. Örök fal választotta el Mózes és Krisztus tanítványait.

MacMillen, angol miniszterelnök, dupla csalódása: Várakoztatják Bonnban, pedig bekéredzkedne a Közös Piac népei közé. A közvetítő szerepére sincs szükség, hiszen Moszkva és Washington között közvetlen telefonvonalat terveznek, éppen a nukleáris katasztrófák elkerülése érdekében. Kennedy és Hruscsov elbeszélgetnek a feje felett. Pedig milyen szívesen folytatott volna olyan politikát, hogy jó pénzért eladja a kontinentális Európa bizonyos részét az oroszoknak vagy az amerikaiaknak.

Igazában mi volt Waterloo? Egy nagy vereség? Vagy egy nagy győzelem? Napoleon akart egy Európát, itt bukott meg. Ezt az Európát most tákolják össze Brüsszelben, az Európa Tanács üléstermében. Az eurokraták 16 százalékos fizetésemelést követelnek. Ez már valóság, szabad reménykedni.

Akik ma ott Európa népeit képviselik, tényleg jó pénzért dolgoznak, a Pénzhatalom érdekében, amelyik az egész világot el akarja nyelni.

Nehéz elképzelni Don Quijotét, amint belép egy választófülkébe, hogy demokratikusan, titkosan szavazzon – talán éppen ezekre a képviselőkre.

Lisszabonban a szép, romantikus, arab stílusban épített börtön. A város egyik legszebb épülete. Azt mondják, tele van. Sértődött nép. Korcs fajta. Európából kiléptek, elmentek a világba, ahonnan most kiszorulnak. Nyomorúság, buta, makacs oligarchia, paternális diktatúra. Nem véletlen, hogy az öreg Horthyt a végén itt fogadták be, maguk fajtájúnak érezték.

Az Európa-ellenesség Spanyolországban, Portugáliában nem kisebbségi komplexus következménye, mint az amerikaiaknál, keletieknél – csak rezignált okosság. Tudnak valamit Európáról, valami biztosat, és nem bíznak Európában.

A spanyolokon nincs mit csodálkozni: 1936 – 39 között olyan vérfürdőben volt részük, amilyen kevés nemzetnek adatott. Átélték a 2. világháború főpróbáját, kéretlen barátokkal és hívott európai szövetségesekkel. Mindkettőben csalódtak: Keletben is, Nyugatban is. Hitlernél már hálából sem vállaltak szolgálatot. Legnagyobb veszteségük: Garcia Lorca.

1963. augusztus 13. A rádió jelenti, hogy Rákosi Mátyás valahol Irkutszkban meghalt. A fényképét emigránsok magukkal vitték a hosszú útra, „honvágy ellen.” Szadista volt, egy villogó szemű kegyetlen galíciai zsidó, a rossz lengyel – orosz zsidó típus megtestesülése. Emberek ezreit kínoztatta halálra. Ő szervezte meg a hirhedt sintérosztagot, az ÁVO-t, amely az ő személyes felügyelete mellett és utasításai szerint kínozta, gyilkolta ártatlan emberek tízezreit, terrorizálta a magyar népet. A forradalom küszöbén Oroszországba menekült, ahol békében élt, amíg most meghalt. Honnan jön egy ilyen ember? Mi fűti, hajtja? Miféle nép ez? Milyen jogon mer egy ilyen féreg parancsolni embereknek?

Általában szegény zsidó familiából, és kénytelen tanulni. Nevetséges külsejű lévén, nagy bizonyítási vágy fűti. Gyors kielégülést ebben a vonatkozásban a mozgalom ad. 19-ben a Vörös Őrség szadista parancsnoka, és ha nincs nemzetközi kórus Mann és egyéb zsidó kiválóságok hangján, már a huszas években felakasztották volna. A hatalom jogán osztja a parancsot, lehetőleg tisztességes magyar emberek megsemmisítésére. De passzióból, néha, a saját kutyái között is rendet vág.

Gyilasz könyve, Az új osztály. Az egyetlen az exkommunisták között, aki elmondta, hogy a kommunizmus nem más, mint államlapitalizmus, amelynek haszonélvezői a privilegizált paraziták új osztálya, a bürökraták, a fullajtárírók és művészek, a diktátorok és a bürökraták és a fiókáik. A magántulajdont elveszik az államtulajdonból, az új osztály fényűzően él, a tömegeket a kommunizmus igéretével dolgoztatják. Gyilasz, aki ezt egyedül kimondta, és azt még, hogy e parazita új osztály egymás között mérhetetlenül féltékeny egymásra, kinézik egymás szájából a zsírosabb falatokat, s ilyenkor következik a gyakran véres „tisztogatás.”Az excommunisták szemforgatva csak azt selypegik, hogy Sztálin és a többiek rosszul csinálták a kommunizmust. Pontosan azt csinálták, amit akartak: a nemzeti vagyonból, amelyet elkoboztak, a paraziták hitbizonyítmányát csinálták.

1963

A négerek. Ami most itt elkezdődött már nem civil-right mozgalom, hanem forradalom. Van jogos, morális alapja, az emberi egyenjogúság követelése. Van egy bibije, az,hogy emberi egyenlőség a valóságban nincsen. A négerek még sokáig nem lesznek olyan értelemben civilizáltak, mint a nem négerek, akik már önmagukban sem különösen civilizáltak. A négerek nem tehetséges fajta: a fehér ember érkezése előtt Afrikában évezeredeken át nem tudtak a maguk erejéből civilizációt, sem kultúrát alkotni, mint a kínaiak,a hinduk, az indiánok. Törzsi, félűllati közösségeket alkottak, semmi egyebet. Most sem sietnek, akkor sem, ha beülnek a Cadillacbe.

! A szöveg alapján három kérdés merül föl: A civilizációt teremtő indiánokat miért kellett kiirtani? Ha semmire sem voltak használhatók a négerek, miért kellett őket embertelen

körülmények között a kiirtott indiánok helyére betelepíteni? Vagy mégis hasznosabbak voltak, mint a halott indiánok?

Kurta könyv: Bormann, Hitler bizalmasa feljegyezte a Führer próféciáit a berlini bunkerben, az öngyilkosságot közvetlenül megelőző 1945. február – áprilisi napokból. A jegyzetekhez / francia kiadás, vigyázat!/Francois Poncet – és a befejezést egy Trevor-Roper nevű angol hitlerológus írta az utószót.

Az utolsó napokban a halálra készülő Hitler a bunkerben még egyszer elmondta véleményét a világról: a franciákról / végük van, degenerált nép, ötödrendű hatalom, a németek halálos ellenségei, soha ne higgyen a német a franciák közeledési kísérleteinek, a szirénhangoknak/. Az angolokról / teljesen elzsidósodott vezetőréteg, tökéletesen vesztett szerep a világban., a szigeten tengődnek majd tuberkolózisban, és éhezni fognak /.A zsidókról / nem faj, biológiai értelemben, hanem mental race – mindegy, vallásos vagy ateista, a lényeg bennük a közös szándék, a kommunizmus vagy a kapitalizmus eszközeivel és módszereivel megszerezni a hatalmat, és uralkodni mindenek felett, aki nem zsidó /. Az amerikaiakról. Roosewelt a zsidók foglya volt, Amerikának semmi köze sem volt ehhez a háborúhoz. huszonöt év múlva vad aniszemitizmus lesz az Egyesült Államokban, és a négerek felbomlasztják a Birodalmat. – de Gaulle a múlt héten valami ilyesmit mondott a spanyolokról./ Franco a hatalmat, amit német segítséggel szerzett meg, arra használta, hogy stabilizálja a klérus és az oligarchák uralmát/. Az olaszokról / gyáva, alattomos népség, Hitler szerint a háborút azért vesztették el, mert 1941 májusában, amikor itt volt az ideje, meg kellett segíteni az olaszokat az esztelen és céltalan görög kalandban, és nem tudott a megfelelő időontban mozgósítani Oroszország ellen. Hat héttel elkésett az orosz invázió, és belefutott a télbe, ami katasztrófát jelentett/. És általában mindenkiről. Az olaszokat különösen lenézte. azt mondotta, ez a fajzat mindig a győztes mellé áll, de ez nagy tehertétel a győzelemnek.

A háborúról úgy beszél, hogy az elkerülhetetlen volt. De miért? Itt kukorékol az őrült. Sok mindent élesen lát, különösen a zsidók szerepét a világban. De a háború céltalan volt, mert a Harmadik Birodalom katonai és gazdasági erejével mélyen behatolhatott volna Keletre. Megszerezhetett volna békés terrorral mindent, amire szüksége volt.

Hitler világuralmat akart, ez a lucidus agybeteg volt, egy őrült. Nem látta, az utolsó pillanatig nem értette, hogy nem az „elzsidósodott Churchill és Roosewelt” szálltak a végén hadba ellene, hanem a világerők, amelyeket felingerelt és párbajra hívott.

Ehhez a szinte patetikus zárószóhoz csak annyi a megjegyzésem, hogyha Hitler megérhette volna az atombombák minden aljasságot fölülmúló ledobását, elmondhatta volna, hogy „mindenben igazam volt.”

Világerők? Zsidó befolyás a háború minden akciójában. Még az atombombát is a zsidók barkácsolták össze. Teremtve egy olyan világot, amely most már tele van állandó rettegéssel. És ettől való félelmében mindent barbárságot és aljasságot elnéz a gátlástalan Izraelnek, amely még a földjéhez is politikai szélhámossággal jutott.

Koegzisztencia, szerződés az oroszokkal az atomkísérletek szüneteltetésére vonatkozóan.A lényegről csak kevesen beszélnek. A lényeg ez: a bolsevisták nem adták fel céljaikat, tehát a világuralom és a kommunizmus elterjesztésének céljait.. Nem is adhatják fel, hiszen különben megszűnik létezésük értelme és biztonsága. Ha most – belső és külső, taktikai és stratégiai okokból – koegzisztenciás politikát hirdetnek meg, ennek csak egy célja lehet: időt akarnak, hogy külső és belső nehézségeik fölé kerekedjenek és megerősödjenek. Ha megerősödtek, politikai, gazdasági és katonai értelemben, folytatják világuralmi terveik megvalósítását. A koegzisztencia tehát növeli a háború veszélyét, míg a politika, amely határt

szab a kommunista terjeszkedésnek, és erősebb fegyvert tud felmutatni, mint amilyennel a kommunisták rendelkeznek, csökkenti a háborús veszélyt. Ez a lényeg. De erről csak kevesen beszélnek. Egy magányos fizikus, Teller Ede kimondta ezt; több mint 30 koegzisztenciás Nobel-díjas nyilatkozott, hogy a test ban helyes és szükséges. Ezek a Nobel-díjasok természetesen nem tudják, hogy erősíti a kommunistákat, akik nem késlekednek fegyverrell lecsapni a világra, ha test ban jóvoltából megerősödnek. Míg az itteniek, akik most katonailag erősebbek, nem csaphatnak le a szovjetre. A koegzisztenciás politika – mint minden München – sietteti, növeli a háborús veszélyt. Nem igaz, hogy ennek a politikának következménye egy liberális, emberszabású, békésen kooperáló kommunizmus lesz. Nem lehet az, mert a rendszer nem emberszabású.

Olvasmány: Ivan Gyenyiszovics életének egy napja. Orosz koncentrációs táborból kiszabadult fogoly írta.

Aztán még éjjel Gyilasz. A fejezet az új osztály keletkezéséről. A kommunisták között, a forradalmi periódusban vannak idealisták. Ezek később, amikor a forradalom vagy a katonai imperializmus, amely forradalmat követi / ha győztes /, már birtokba vette az összes javakat, így az embereket is; likvidálják. Mint Sztálin a régi gárdát. Lenin még idealista volt. Sztálin már csak az új osztályban bízott. Tudta, hogy a forradalom nem tudja permananensen rabszíjra fogni a dolgozó tömegeket. Az új birtokos osztály piramisának különböző lépcsőfokain az összes anyagi javakat élvező kivételezett új osztály helyezkedik el. Ezek már nem forradalmat akarnak, hanem a birtokba vett javak zavartalan élvezetét. Ez történik most, mindenütt, ahol kommunista forradalom lezajlott és az új osztály berendezkedett.

1964

Spengler: A görögöknek nem volt „történelmi” öntudatuk. Perzsa háborúk idejéig a „történelmet” mitikus térfogatban érzékelték. Mint sz oroszok a napóleoni háborúk idejéig. Mint a japánok az első atombomba idejéig.

„Iván Gyenyiszovics életének egy napja”: Orosz koncentrációs táborból kiszabadult fogoly írta. De mintha nem is egy ember írta volna, hanem az orosz nép, amelynek géniusza megint villant egyet a névtelen médiumon át. A könyvben az a csendes erő hat, amely a szenvedés érintésére megszólaltat egy népet. Az orosz írók géniuszát mindig a szenvedés stimulusa szólaltatta meg. A latinok tudnak a dionüszoszi öröm hívására dionüszoszi örömmel felelni. A szlávok-igazán, szívből- csak a szenvedésre adnak választ. Ez a dilettáns könyv csendesen beszél arról, hogy ember és szenved. Már nem gyűlöli azokat, akik a szenvedést rámérték. Van valami dermesztő ebben a cselekménytelen könyvben. A szenvedés nem rendkívüli, hanem természetes emberi állapot. Ez a könyv értéke, amit már sokan kimondtak, de ritkán mondták ilyen csendesen, félelmesen.

Mencken: egyik posthumus jegyzetében megállapítja, hogy „egy kommunistával szembeni ellenérzésünk alapja legtöbbször az, hogy nem úriember.” Ebből következik, hogy a

csökkent értékű karrieristáknak csak akkor tud kompenzációt nyújtani, ha leszállítja az értékek nívóját. A nyugati ember lassan tanulja meg, hogy a szovjet kommunista nem gentleman. Hiányzik a reflexe ahhoz, hogy tudja, mikor kell kezet fogni, és mikor kell ütni.

Egyik New York-i kerületben, a hajnali órákban halálra késeltek egy fiatal nőt. Az áldozat sikoltozására a szomszédok az ablakhoz siettek, de senki sem telefonált a rendőrségnek. A rendőrök kihallgatták a környék lakosait, akik megvallották, hogy – harmincheten! – az ablakból nézték, amint a gyilkos végzett a sikoltozó áldozattal, de nem telefonáltak, mert „féltek belekeveredni.” A rendőrség felháborodottan regisztrálja ezt a gyáva közönyt. De nemcsak a New York-i partájok ilyen közönyösek.

Amikor 1956 novemberében Budapesten legyilkolták a szovjet bolsevisták a magyar forradalmat, a szomszédok – franciák, angolok, amerikaiak – az ablakban könyököltek, sopánkodtak, és tétlenül nézték a tragédiát. Senki nem telefonált, hogy ártatlan, akit a világ szeme láttára meggyilkolnak, segíteni kellene. Miért? Valószínűleg „féltek belekeveredni”.

A moziban mutatják, amint de Gaulle propagandaútjai egyikén, a kis francia város piacterén két karját magasra emeli, így biztatja a piactéri tömeget, énekeljék vele együtt a „Marseillaise”-t. Ő is énekel, rekedten, fahangon. A jelenetet Chaplin rendezhette volna.

A magyar „honvágy”-ról beszél. Az indogermán nyelveken ez a lelkiállapot: féjdalom, betegség. Heimweh, homesickness, mal du poys – mindig egyféle betegség. A magyar diszkréten sóhajt egyet. Lehet, hogy a magyar-lélekben- még mindig nomád, nem egészen megtelepedett? Vágyik egy hon után. Talán, mert lelkiállapotában még most is – ezer év európai telepesség után – nomád?

Erről Juhász Gyula nagyszerű verse jut eszembe: Ének Kőrösi Csomáról.

Az orvos várószobájában nők beszélgetnek. Az egyik – ’56 után jött el Magyarországról – ezt mondja: „ A fürdőszobában mindig égett a kályha. Ott égettük el a konyhaszemetet. Mert egy emelettel feljebb lakott egy kommunista, és féltünk, ha belenéz a szemetesládába, megtudja, mit eszünk.”

Egy New York-i múzeum, ahol a század modern művészeti kisérletezéseinek válogatott műveit gyűjtötték össze, sok millió dolláros költséggel újra épült. És az igazgató bejelenti, hogy a múzeum, még több millió dollár költséggel összegyűjtött permanens kollekciójából – a gyűjtemény 1800 kép és szobor – mindössze húszat állít ki, mint olyan műveket, melyekről feltehető, hogy a későbbi időben is művészetnek számítanak.A többit csak megőrzik, minden estre. Az absztrakt és abszurd képtelenségek üzleties és elmebajos zűrzavarában igazán „avantgarde” csak az, amit félszáz év előtt – a múlt század végén és a század elején – az impresszionisták alkottak. Régebben a művészek megalkottak műveket, művészi irányzatokat, és az alkotáshoz - később – építettek múzeumokat.Ma elébb megépítik a múzeumot, és aztán várják, hogy a termek megteljenek remekművekkel.

Haladó értelmiségi. Magyarországról érkezett. „Tanulmányúton” van Nyugaton, „hidat épít.” Elérzékenyülten beszél, más, otthon maradt haladó értelmiségiekről, akiket a nandaharcok során a kommunisták most egy időre elzavarták a húsos fazék mellől. Nincs autójuk, ott kellett hagyni a pasaréti villát, stb. Elérzékenyülése emlékeztet az angol gyerekre, akinek a mama, pedagógiai célzattal, metszeteket mutat, melyek a római cirkuszt ábrázolják, ahol az oroszlánok marcangolják a keresztényeket.És a gyerek elsápad, sírni kezd, megrendülten motyogja: „Nézd, mama, ott a sarokban, annak a szegény oroszlánnak nem jutott keresztény!”

Illyés Gyula: Ebéd a kastélyban. Mi ebben az írásban a penetránsan jellegzetes? A somolygás, a kézdörgölés, a káröröm.

A műfaj: zsurnalista szépirodalmisággal kezdődött pamflet. Az a műfaj, amelynek Nádas Sándor – a Pesti Futár egykori hetilap szerkesztője - volt a mestere. Nádas írt ilyen gyorsan fölvázolt miniatűröket letűnt grófokról és tönkrement lipótvárosi polgárokról.

De Illyés pamfletjének van népies, dunántúli zamata is. Leírja, hogy a Vörös Hadsereg nyomában hazasettenkedő moszkvai magyar kommunisták már elvégezték a piszkos munkát, és röhögve, karba tett kézzel nézték az „osztást”. Az átmeneti időben – amíg a földről kikergetik a gróf nyomán a parasztot. Megengedték, hogy a Nagy Társadalmi Igazságtétel jelszavával lihegve bejárják a Nép ékesszavú bárdjai a falvakat. Ezt a szerepet vállalja Illyés pamfletjének egyik hőse, a neves népi író, amikor fővárosi otthonából – kézdörzsölve,somolyogva, nyájasan – lelátogat a Kastélyba, ahol az egykori tulajdonosok időközben már a béreslakba vagy hasonló szükséglakásba szorultak.

Itt elfogadja a gróf meghívását, és elmegy ebédelni a a szerepet és tulajdont vesztett földesúrhoz. A reflexiók messteriek, amelyeket Illyés az ebédhez fűz. Leírja, milyen, amikor a kastély privacyjéből / védettségéből / kizavart úrihölgy a béresek szeme láttára kénytelen végigsétálni az udvaron, hogy a közös latrinában túlessen a testi szükségen. Fokozza a hatást a jelenet, amikor az író elviszi a volt földesurat a parasztokhoz, hogy ott bort kéregessen az „osztottból”. És hálás legyen, mert a nép megprezentálja az uraságot két üveggel a saját borából.

És mindent betetőz a befejezés, amikor az író, a varázsló mozdulatával, még a sírban is eltűnteti az uraságot. A nevét sem tűri meg a fejfán. Megvető mozdulattal beledobja az ellenfél nevét és emlékét a társadalmi pöcegödörbe. Mindez mesteri!

Igaz, hogy a leírásokból hiányzik a matador áldó-csitító mozdulata, amint nyugtatja a ledöfött áldozatot. Az író nem akar tudni arról, hogy a ledöfött ellenfélnek meg kell adni emberi rangját, mert a halálban nincs ellen-fél, a halál mindig teljesség.

És hiányzik Fénelon szemtől szembe hörgő, bátor és kiátkozó számonkérése is. Ez és még néhány ilyen kellék hiányzik ebből az írásból. De cserébe kárpótol Illyés prózája, amely mindig sima, zörejtelen, néha kacéran-mosolygó, szemvillanósan huncut. Jobb, mint Nádas Sándor.

Károlyi Mihály levelei, újságcikkei, polémiái az emigrációs időből.Az olvasmány meggyőző. A szerző őszintén gyűlölte osztályos társait, a birtokos főurakat. És őszintén megvetette a kommunistákat, akikkel szövetkezett, hogy pusztítsák el osztályos társait, a főurakat. A levelek hangja engesztelhetetlen mániás. Csak a feleségéhez írott sorokban szólal meg az emberiesség.

„Zord idő.” Száz évvel ezelőtt írta Kemény a regényt. Kitűnően ír le embert, tárgyat, tájat. De az alakok, ha már kinyitják a szájukat, kántorosan énekelnek. Ez meglepő, mert száz évvel ezelőtt Arany már korszerűen hangszerelte a magyar nyelvet. Az olvasmány izgalmasan időszerű. Turgovics, a budai bíró, amikor bevallja Werbőczynek: „Mi a török hódoltságban annyira el vagyunk különítve a magyar nemzettől, mintha puszta szigeten laknánk” – a társutas rémületét vallja meg, aki iszonyodik, mert megértette, hogy undor övezi, és egyedül maradt.. „Mi egy holttetemben élünk” – mondja a polgármester – a rothadás táplál minket egy darabig, de annak is végtére kiszáradnak nedvadó részei.” Így táplálja húsz éve, az otthoni kommunistákat és társasutasaikat a Párt. Megrázó könyv. De 200 év előtt a zord időket csak horizontálisan kellett átélni. Ma vertikálisan, ami sokkal nehezebb.

Az Egyesült Államokban a fehérek most kezdik megérteni, hogy sok amerikai néger már nem „jogokat” akar, hanem bosszút.

1965

Barzini úgy hiszi, az olasz el sem tudja képzelni, hogy valaki önzetlenül tesz jót. Az önzetlen emberről az a véleményük, hogy sötét szándékot leplez vagy hülye. Az olasz kommunisták-írja- igazában nem akarják megvalósítani a kommunista államot. Beérik a kapitalista társadalomban az ellenzék privilégizált státuszával. Ütni pedig akkor is kell, amikor a másik már a földön fekszik, mert az olasz a nagylelkűséget gyöngeségnek tekinti – írja Barzíni. A könyv mulatságos, de nem meggyőző. Ismeretem másféle olaszokat is.

Én is, mint történelemtanár, hogy milyen náció lehet ez. Az első világháborús árulás: Doberdo, Isonzó. az első fasiszta állam, Duceval az élen, akit ért kezdetben rajongott az egész csürhe, de az a kép is előttem van, amikor e csürhe egy része a zsákmány és jutalom reményében partizánként hajtóvadászatott utána, és élettársával együtt, meggyalázva, megbecstelenítve a lábuknál fogva akasztották föl őket bírósái ítélet nélkül. Ami Magyarországon nem fordulhatott volna elő.

Kivéve a moszkvai helytartónak és sleppjének, valamint népirtásra hergelt bűntársainak a kilengéseit. De a hazai gyikosok többsége nem volt magyar. Kivéve a Bogár nevű állami hóhért. De hát ő ebből tartotta el a családját. Ezért mind vád alól felmentve. És akkor még nem beszéltünk a sziciliainak nevezett maffiáról, amelynek tagsága nemcsak a szigetről szedte össze a tagjait, és sok örömet okozva az amerikaiaknak, izgalmasabbá tették a jenkik életét.

Minden népnek megvan a maga Mohácsa. Az olasz Mohács egybeesett a magyar katasztrófa időpontjával.Barzini azt hiszi, a furnovói csetepaté feltárta a világ előtt Itália belső, politikai szervezetlenségét, katonai készületlenségét, és az éhes barbárok: németek, spanyolok, franciák és svájci zsoldosaik rávetették magukat a zsákmányra. A paviai ütközet 1527-ben az olasz Mohács volt. Ezt követte Róma másfél éves megszállása, a Sacco, amikor harmincezer zsoldos, aztán spanyol és német katonai hordák köztereken törték kerékbe a módosabb római polgárokat, amíg kínjukban el nem hörögték, hová ásták el a vagyonukat.

Itália Michelangeloval és a kései reneszánsszal, a korai barokkal felelt a pusztításra. /Ez szép feltevés. Magyarországon ez a „válasz” elmaradt./

Horatius a ritka, igazán „forradalmi” költők egyike, mert volt bátorsága leírni: „Odi profanum vulgus et arceo.” Ehhez a régi Rómában is forradalmi bátorság kellett, hiszen a fórumon minden ripők a Nép kegyét hajhászta az úgynevezett „forradalmi” költők, a „nép énekesei” hízelegtek a múltban, mint ma a tömegnek. És ez nem nehéz.

De kimondani – Horatius kimondta -, hogy gyűlöli a tömeget, amelynek nincs véleménye, sem tudása, sem erkölcse, csak szájas terrorja van. Ehhez forradalmi bátorság kell. „ Gyűlölöm a tömeget, és távol tatom magam tőle.”

Az exkirályok, exforradalmárok. És - egyre többen - az exemberek.

A természethez a legtöbb ember későn jut közel. A városi ember azért, mert messze él a természettől, a falusi meg túl közel. De a természet a legnagyobb lecke. És csak későn érti meg az ember, hogy amit „emberi fejlődés”- nek meghirdetnek, igazában nem más, mint bonyolult vargabetűvel megvalósított leutánzása más „találmányok”-nak, melyeket más élőlények – a rovarok, madarak, állatok, virágok feltehetően régebben élnek itt a földön, mint az ember, aki a hosszú libasorban az utolsók közt baktat – már régen felfedeztek és megvalósítottak. A radartól a repülésig, a rádiótól a mélyvízi közlekedésig. Minden volt már. Az ember csak újra alkotja, amit más élőlények már megalkottak. Arisztotelész: entelecheia: /Minden természeti jelenség magában hordja fejlődésének kezdettől fogva adott belső célját./

A francia atombomba az volt de Gaulle számára, mint XIV. Lajosnak Versailles. mérhetetlen költséggel csinált valamit, aminek semmi gyakorlati értelme, de Grandeur felmutatta a világnak ezt a veszedelmes céltalanságot. Az atombomba volt de Gaulle Versaillese.

A „csalódott” kelet-európai utas, akit nyugati tanulmányi alapítványok szemleútra hívnak Amerikába és Nyugat-Európába. A kapitalista alapítvány vendége, jól él, tömi a zsebét és a hasát, aztán hazamegy a vasfüggöny mögé. És beszámol arról, hogy csalódott: a Nyugat jóléte mögött ásít a közömbösség, a nyugati munkás, értelmiségi „megcsömörlött a materialista jóléttől”, és most már valami mást szeretne. Idealizmust, talán éppen kommunizmust. A vasfüggöny mögött az újságolvasó feltehetően fejcsóválva olvassa ezeket a beszámolókat. Legtöbbje szeretne már megcsömörleni a materialista jóléttől, hogy aztán a csömör állapotában, ő is tele tüdővel szidhass a nyugati közállapotokat. De erre a csömörre nincs módja. Igaz, cserébe megkapja a szocialista idealizmust.

A meghívások ürügye, hogy a kelet-európai kultúrcserealany, amikor már megcsömörlött a nyugati materializmustól, végül, akarva, nem akarva bekapja a szabadság fertőzését, és hazatérve a szocialista országokba a demokrácia bacilushordozója lesz, mert ez a mindennapos jelszó, melyet a nyugati, haladó értelmiségi társutasok nem szűnnek meg szajkózni. A „kommunizmust nem legyőzni kell, hanem túletetni, túltáplálni, túlkényeztetni”, és akkor, ha már jóllakott, és nincs semmi gondja, nem lesz többé igazi kommunizmus, hanem tárgyalófél lesz. De ez nem biztos. A „kommunizmussal” nem lehet metodikusan semmit kezdeni, mert még seholsem valósult meg: hiányzik előfeltétele a kommunista ember. Ez a két lábú, tollatlan, csodálatos lény, aki nem önző, nem akar egyéni érvényesülést, csak a köznek él. Helyébe csak mindenütt kommunista párttagok és társutasok vannak, akik ígérik, hogy egyszer, valamikor valóság lesz a kommunizmus. És addig kitűnően élik ennek az ígéretnek ürügyén – ha nem megy másképp, a terror segítségével – privilegizált életüket.

Amikor a „Nyugat” az enyhülés reményében adományaival átsegíti a kommunista pártokat válságaikon, nem a kommunizmust odázza el, csak megsegíti a bajba jutott kommunista pártokat. De aki ezt kimondja, azt lefasisztázzák. Trockij titkára elképesztő nyíltsággal ad hírt erről a taktikáról. Mint a Dewey-jelentés, amelyet a társutasok tökéletesen elsikkasztottak. Fiatalember már nem is hallott erről a számadásról.

„Írni? Mi az?” Tulajdonképpen mit akartam, amikor időnként leültem a kéziratpapír elé, és írtam valamit? A pálya végén / ha ugyan pálya az írás / groteszk-közvetlen hangsúllyal szólal meg ez a kérdés: Miért „ír” egy ember? Valamit el akar mondani az embereknek – de mit? Személy szerint, néha azt hiszem, ezt: Tiltakozni és lázadni kell, mihelyt valaki, vagy valakik az élet természetes rendjéből Rendszert akar csinálni. Minden, ami Rendszer – vallásos, politikai, gazdasági, szellemi Rendszer -, halálos veszedelem. Merénylet az élet eleven rendje ellen. Azt hiszem, ezt akartam elmondani, amikor „írtam” Mások másról írnak, de minden írónak van egy mondanivalója, ami csak az övé, és örökké arról beszél, száz kötetben, százféle változatban.

Mindig mindenütt a kétfajta ember. Egyik, aki minden következménnyel védi a meggyőződését. A másik, aki minden következménnyel védi az állását.

1966

A rádió jelenti, hogy egy amerikai reformer javasolja, hogy, engedjék haza minden hét végén – két napra, látogatóba - a hosszú börtönbüntetésre ítélt fegyenceket, mert a „tartós távollét” lazítja a családi kapcsolatokat. Ez igaz: ha valakit gyilkosság miatt életfogytiglanira ítéltek, a börtönből nem tud meghitt családi kapcsolatokat ápolni. De ha minden szombat-vasárnap hazamegy: otthon nagy az izgalom. „Jön a papa” – ígérik a mamák a haszontalan gyerekeknek, akik joggal félnek a látogatástól, hiszen a papa minősített, jogerős rablógyilkos. /Kitűnő vígjátéktéma, Hétvége címmel./

Majakovszkij, angolul. A fordítás árulkodóan megmutatja a híg, durrogó, lapos és közhelyes álforradalmárt, aki volt.”Úgy kellett ráerőszakolni a szovjet irodalomra, mint Katalin cárnő korában a burgonyát az orosz muzsikokra” – írta róla Paszternák. Lenin elolvasta a hivatásos forradalmár költő verseit, és vállat vont: „Jobb’ szeretem Puskint” – mondta. „Nem értett a szavakhoz – írta róla Szergej Jeszenyin.”

Egy Harvard-szovjetológus, Andrew Field azt írja: Majakovszkij volt „az első pop-művész”, aki nem Campbell leveskonzervjeiből csirizelte össze műveit, mint a pop-artisták, hanem a forradalom hulladékelemeiből csinált költészetet. Miért követett el öngyilkosságot harmincéves korában? Csalódott a forradalomban? Talán csak a tehetségében csalódott – mint sokan, akik szereppel pótolják azt, ami a tehetségükből hiányzik.

Eliot verseiben is vannak pop-elemek. De a „Négy vonósnégyes” a század nagy lírai ajándéka. Vetekszik Babits remekével, a Jónás könyvével.

Lehet, hogy az ember „társas lény”. És nem lehet, nem is szabad elkerülni a társas együttlétet. De biztos, hogy csak akkor és annyira „ember”, amennyire függetleníteni tudja magát az emberektől.”

Antimatter, mi az? Ha igaz: az anyag minden részecskéje telítve van elektromos és magnetikus töltéssel. És a Világ anyagában ellentétes elektromos és magnetikus töltés is kering. Az Anyag és az Ellenanyag betölti a világot, de úgy viszonylanak egymáshoz, mint a tükörben az alak, akinek jobb keze a tükörben a bal oldalon van. Ha ez a kétféleség érintkezik, a „Világ felrobban”. De lehet, hogy ez is csak halandzsa.

Isten zsenije nem akkor volt föltétlen, amikor megalkotta az a világot, hanem amikor feltalálta a halált.

Egy olcsó könyvecskében Picasso számos élettársainak egyike elmondja, hogy a Zseni hasztalan biztatott egy Kahnweiler nevű párizsi műkereskedőt, lépjen be a kommunista pártba. Kahnweiler azt mondotta,”nem lép be a Pártba, mert Sztálin pesszimista volt.a kommunizmus azt hirdeti, hogy optimistának kell lenni, mert egyszer megvalósul a kommunizmus, és akkor minden jó lesz. De Sztálin pesszimista volt, aki tudta, hogy az embereknek nem kell a kommunizmus, ezért lehetőleg kiirtotta őket.

Hans Graf von Lehndorff. A szerző gróf, poroszországi nagybirtokos család leszármazottja, aki az ősi birtok közelében, Königsbergben várta be az oroszokat. Orvos volt, felmentése volt, nem volt katona, se náci. Leírja a kelet-poroszországi orosz, majd lengyel megszállást. Soha egy panaszos szó. Leírja, hogyan adják el egy falás kenyérért a németek a németeket. Leírja, mennyire nem tudatosították a németek, hogy mindaz, ami ’45-ben velük történik, „következmény”. A hitleri embertelenségek egyik következménye.

Ahogy a volsevistáknak sincs fogalmuk arról, hogy Hitler és mind a szörnyűség, amit a nácik műveltek, „következmény” volt, reakció. A bolsevista gyakorlat ürügyén bekövetkezett náci válasz. Leírja az oroszokat. Elmondja, milyen különös élmény volt számára, a porosz számára, aki a felbomlás közepette is mániákusan ragaszkodott a Rendhez, amikor nincs már semmije, és mezítláb mnekül faluról falura, még mindig rendbe rakja a maradék motyóját, életrendjét, emlékeit. És aztán találkozik a keleti emberekkel, akiknek fogalmuk sincs a Rendről, Módszerességről, csak a pillanatot és annak spontán lehetőségeit ismerik. Leírja, hogyan figyelnek fel az oroszok, a lengyelek, amikor találkoznak a „másik némettel” Ő a másik német, de ezt nem mondja ki. Egy emberfajtával, akire nem illik sem a

náci, sem a porosz képlet. Más, germán, európai, akinek szerepe van, és tud erről. Mindent leír, egy orvos diagnosztizáló tárgyilagosságával. Soha nem verdesi a mellét, hogy ő ellenállt – de a könyvből kiderül, hogy az igazi ellenállás nem a hamari cselekvés, hanem a jellem, amely nem alkuszik.

A napkeleti olajkirály, Fejszál birodalmában egyféle demokratikus átalakulás következett be. Például: A halálra ítélteket most már nem fejezik le, hanem sortűz végez velük. A tolvaj kezét még mindig levágják, de nem úgy, mint régen – kapásból, karddal-, hanem az áldozat elébb érzéstelenítő gyógyszert kap, és aztán, gondosan, csuklóból választják le a karról a kezet. A „haladás„ rendkívül viszonylagos és összetett folyamat.

Például a New York-i „welfare recipient”. több százezer van ilyen New Yorkban. Köztük családok, amelyek több nemzedéken át rendszeresen felveszik a segélyt, tehát azok a munkátlanok, akik hatósági segélyezésből élnek. Tiltakozó táblákkal járják körül az itteni városháza épületét. Követelik, hogy emeljék fel a segélyt, mert minden megdrágult, és fenyegetőznek, hogy sztrájkolni kezdenek, ha nem kapják meg az emelést. Abbahagyják a koldulást, és elmennek dolgozni. Ez súlyos fenyegetés, mert akkor több ezer városi hivatalnok felesleges lenne. Természetesen, felemelték a segélyeket.

Mindenesetre különös, hogy a százmilló számra nyomtatott amerikai kiadványok között ebben a században egyetlen jelentős magyar író egyetlen igényes műve sem jutott el az olvasóhoz. Jókait a múlt században nem lehetett megkerülni, itt is kiadták a nagy mesélő műveit. De Mikszáth, Krúdy, Móricz, Babits, Kosztolányi egyetlen sora sem jelent meg angol nyelven ezek az írók megszólaltak francia, német, spanyol, olasz, és igen, angol fordításban is De az amerikai kiadó nem vette kézbe a század nagy magyar iróinak műveit. Ami magyar nyelven megjelent, az szakkönyv, vagy olyan irodalmi mű, amit nem lehet említeni a század magyar klasszikusainak művei mellett. Vagy silányság, anekdotázó alkalmi írások, vagy színpadi, mozi, mache. De magasrendű szellemi igénnyel megírt magyar regény, színdarab nem jutott szóhoz a 20. századi Amerikában. Ahogy imeretlen a magyarság képzőművészete is.. A nagy magyar impresszonisták: Rippl-Rónai, Csók, Rudnay, Szinyei Merse, a Ferencziek. Mind ignotók itt. Bartóké volt az első a magyar szellemi teljesítmény a században és Amerikában, de csak post mortem, mert életében agyonhallgatták és előszobáztatták. A valóság, a magyar szellem századunkbeli nagy erőfeszítését Amerikában – eredményesen és tudatosan – elhallgatták.

Azt hiszem, én tudom rá a magyarázatot. Amint a századfordulón a magyar nincstelenek tömegeit csalták Amerikába bányászni vagy a földet túrni, a Tanácsköztársaság bukása után csalogatták ki például Krúdyt is azok a könnyű léptű világpolgárok, akiknek teljesen mindegy, hol bohóckodnak, csak tele legyen dollárral a zsebük. Ezek közé tartozott Molnár Ferenc is, akinek színpadi játékai pontosan megfeleltek a pesti Lipótváros, vagy a New York-i zsidópolgár gusztusának és szellemi színvonalának.

Krúdy visszautasítása azon a gondon nyugodott, hogy Trianon után nem lehet elhagyni, semmilyen búsás haszonért, a szülőföldet, mert az hazaárulás lett volna.Voltak ilyen alapállású, gerinces nagyságaink a huszadik században. Még az irodalom berkeiben is.

A nácik a Germán Felsőbbrendű Ember évezredét hirdették meg – a valóságban a náci korszak nem volt más, mint a plebejusok lázadása minden és mindenki ellen, aki emberileg felsőbbrendű. Mint most a kommunista merénylet: ha a romantikus, retorikus, poros és avítt Kommunista Kiáltványról lehántjuk a hímesét és a cifráját, marad a valóság, ami erkölcsi vonatkozásban nem más, mint csökkent értékű kispolgárok plebejusi összeesküvése.

A népi demokratikus magyar irodalom egyik kedvenc izomgyakorlata, ahogy a magyar arisztokráciát lehülyézik, minden grófot intézeti ápolásra szoruló idiótának minősítenek. Ez erős túlzás: a hülyeség végül is nem osztályprivilégium. Kétségtelenül voltak hülye grófok. De voltak hülye parasztok, sőt hülye népi demokraták is. És a magyar arisztokrácia adott zseniket a magyarságnak, mint a parasztság. De népi demokrata zseni még nem jelent meg a történelmi színpadon. / Lásd a Mágnás Miska című „nagysikerű” operettet! /

Egy folyóiratban zsidó problémákat elemeznek ezzel a címmel: „Van - e zsidó képzőművészet?”A cikkiró szerint „nincs, soha nem is volt, mert a Második Parancsolat kasztrálta a zsidó tudatban a képzőművészet ösztönzését.”

„A faragott képet ne csinálj!” - megtiltotta a zsidóknak, hogy képzőművészek legyenek. Amit később, a zsidó tudat agnosztikus korszakában alkottak, csak immanens jelképe a képzőművészetnek./agnosztikus szerint: az objektív világ megismerésének elvi korlátai vannak; immanens: benne rejlő, természetéből következő/

Tolsztoj: az a „keresztény anarchia”, amelyről az aggastyán prédikált, módot ad az embernek, hogy öljön, mert az anarchia értelme, hogy mindent lehet. De anarchiában nem lehet élni, mert megszűnik a szabadság, ami soha nem más, mint a jogosnak elismert és önként vállalt kötelességek summája.

Hídépítők, dialógusvezetők. A füstfelhők mögött időnként földereng a valóság: a kommunisták tudják, hogy egy csaknem légmentesen elzárt világban parázson járnak. És rettegnek attól, hogy a parázs lángra kap, ha valahol kinyitják az ablakot. Ebben az elzárt világban a füst és a bűz olyan elviselhetetlen, hogy néha kénytelenek ujjnyi távra, keskeny résre nyitni az ablakot. És legtöbbször olyanokra bízzák ezt a veszélyes vállalkozást, akik elébb évtizedeken át segítették éleszteni a parazsat. De mihelyt betódul a szabad levegő, dühösen becsapják az ablakot, mert tudják, hogy a parázs, ha fellángol, végzetes veszély a számukra.

1967

Delacroix naplójának olvasása irigységet vált ki a magyar olvasóban. A 19. században, amikor ez a nagy festő Chopin, George Sand, Flaubert, és még számtalan nagy tehetség társaságában tölthette a napjait. Magyarországon a nagy tehetségek teljes magányban, falusias darvadozásban, szalon és közönség nélkül voltak Arany Jánosok, Ferencziek, Erkelek. Csodálatos, hogy ilyen körülmények között olyan magas szintű irodalmat és művészetet alkottak, mint ami ránk maradt

Pál 1., a tesszalonikiekhez írt leveléből: „Ti, testvéreim, követői lettetek Isten júdeai egyházainak, melyek Krisztus Jézusban élnek. Hiszen ugyanazt szenvedtétek el saját népetektől, mint azok a zsidóktól. Azok az Úr Jézust és a prófétákat is megölték, s minket is üldöztek. Ezért Istennek nem kedvesek, az embereknek pedig ellenségei. Utunkba állnak, hogy ne hirdethessük az igét a pogányok üdvösségére. Így betöltik mindenkor bűneik mértékét, és rájuk nehezedik / Isten / haragja teljes erejével.”

A magyar „honvágyról” beszél; az indogermán nyelveken ez a nosztalgia. Mindig egyféle betegség. A magyar diszkréten csak sóhajt egyet, mint aki nem talált igazi hont, csak vágyakozik utána. Titokzatos, logikus és dialektikus magyar nyelv; a kancsi rímek / család – cseléd / és ahogy az igazságot csak egy betű választja el a gazságtól.

New York. A rádió jelenti, hogy a New York-i sírásók harmadnapja sztrájkolnak, a halottak a hűtőházakban várják a sorsukat. Ez olyan, mint mikor egy halálraítélt haladékot kap, mert a hóhér meghűlt.

A kommunizmus megbukott mindenféle értelemben. De a kommunistáktól nehéz megszabadulni, mert senki nem olyan konok és veszedelmes, mint egy bukott eszme haszonélvezője, aki már nem az Eszmét védi, hanem a meztelen életét és a zsákmányt.

Kína. Amit egy hongkongi megfigyelő – újságíró, Bodard a neve, kitűnő diagnoszta – hat évvel ezelőtt megjósolt: Mao forradalma a Tisztelt Embert, a Mandarint, az Írástudót kezdetben felhasználja: később, mint „gyanús embert, akinek véleménye van”, a földekre kergeti a városokból. Mint most a Vörös Gárda bősz suhancai mindenkit, aki gyanús, véleménye van, gondolkodni mer. Mindenki gyanús, aki a JANG elvet képviseli. A pozitivizmus elvét a JIN-nel, az idealista tébollyal szemben.

Bodard riportja hideg számadás arról, hogy ez a sárga emberi anyag elképzelhetetlenül alakítható. Kína ötven év múlva a világ végzete lehet. A mostani teljes gazdasági csőd, a kommunák csődje, a kísérlet, megfosztani az embereket a családtól. Csirkét etetni a halottak húsával és foszforos csontjaival. Az egész hideg, kalkulált téboly nem változtat azon, 700 millió vagy még több ember most már megszerzi a technikai segédeszközöket, és elindul Ázsia, a Csendes-óceán lakott vidékei, a világ ellen.

És az is lehet, hogy a kínai események a század forradalmi mozgalmainak romantikus szakaszát zárják le. Az utópista romantika korszakát, amikor barikádokkal, nacionalista felszabadító háborúkkal akarták megváltoztatni az emberi sorsot. Rostow, a Fehér Ház egyik külügyi bölcse azt hiszi, a romantikus korszaknak vége, és most kezdődik a JANG, a pozitivista korszak, tehát a technikusok és a kompjúterek korszaka. Forradalmár és bomba helyett: műtrágya és antibiotikum.

A század gonosztetteiről írott szakkönyvek között hiányzik egy: „Az emberi kegyetlenség története.” Időszerű könyv lenne. Érthetetlen, hogy nem akad szakember, aki megbízható dokumentációval felel a kérdésre: Miért kegyetlen az ember? A klinikai válasz

ez: kegyetlen, mert kielégületlen. A mazochista kielégülést akar, amikor önmagához kegyetlen. A szadista, amikor másokat kínoz. Az ember, akinek fantáziája túlságosan buzog, kegyetlen, mert amit a valóság nyújt, mindig kevesebb, mint amit a képzelet kínál. A kegyetlenség, mint a mérges mákony, csak akkor nyújt kielégülést, ha fokozzák az adagokat.

Szakszerű alapossággal bizonyíthatná ez a könyv, hogy az ember minden korban, mindenféle műveltség térfogatában, minden vallási rendszeren belül reménytelenül kegyetlen volt.. Mint ma. Ez a könyv hiányzik a kortársi könyvespolcról.

Azóta ezt már megkísérelték, a 20. századra vonatkozóan pótolni. Címe: A kommunizmus fekete könyve . A mérleget igyekeztek működtetni, és hozzávetőlegesen 100 millió halott terheli a kommunista rendszerek működtetőinek lelkét. Az egész huszadik századot tekintve, és mindkét világháborút is beszámítva, ez a szám a 200 milliót bizonyosan eléri. Csomolungma magasságú hullahegy! De még mindig nem kaptunk választ az alapkérdésre:

Miért kegyetlen az ember?

A CIA-botrányt tartósan szellőztetik. Az intézmény a liberális, baloldali értelmiségiek búvóhelye volt az utolsó években, akik ezzel a fügefalevéllel takaróztak. A Freee Európe is ilyen mnedék volt a CIA legényei számára. Minden rothadt, - igaz, nem csak itt.

Újsághír arról, hogy itt New Yorkban a tanárok sztrájkolnak, mert félnek a gyerekektől, akik megverik az engedetlen tanárokat.

Vietnam. Minden nap behozza a televízió –live -, valóságosan és közvetlenül – a trópusi dzsungel háborús fötrelmességeit. Ez az első alkalom a történelemben, amikor a kortárs - vacsora után, amíg csámcsog – egyidejűleg látja az iszonyatot, ami a fiaival, apáival tízezer kilométer távolságban történik. Lehet, hogy a 68-as válsztáésokra való tekintettel Johnson kénytlen lesz bevetni az amerikai légierőt, tekintet nélkül arra,, mit szólnak ehhez az oroszok, akik fegyverrel támogatják a a Vietkongot. Lehet, hogy az amerikai nép megérti, nemcsak a „morális kettős könyvelés”, ha az amerikai sajtó hörög, mert az amerikai bombák vietkongokat ölnek, hanem az is,, ha ugyanez a sajtó nem említi a vietkongi terroristák rémtetteit. És morális „kettős könyvelés” az is, ha egy kormány hidat épít Európában a Szovjet felé, s ugyanakkor hidat bombáz Észak-Vietnamban, ahol a szovjet adja a fegyvert a háborúhoz. Minden lehet.

A mindennapos, mindenórás, mellékes gyilkosságok New Yorkban. Úgy gyilkolnak, mintha cigarettára gyújtana rá valaki.

Egy magyar – erdélyi – a földalatti alá vetette magát, négy darabban szedték ki onnan. Utazási irodája volt, nemrég nősült másodszor. Az első asszonynak magas tartásdíjat fizetett. Szóval, könnyelmű ember volt.

Egy tehetséges és vadul elkeseredett New Yorki néger író, James Baldwin – vallomása arról,” miért antiszemiták a négerek?” Nem azért antiszemiták, mert zsidók: zsidók, hanem mert a zsidók fehérek, akik úgy tesznek, mintha valaki üldözné őket / a valóságban itt, Amerikában ők üldöznek mindenkit, fehéret, feketét, aki nem zsidó /, ugyanakkor irgalmatlanul kihasználják a négereket. Könyörtelen mukaadók, akik „a civil right„ mozgalmakra azért áldoznak, mert szemforgatva azonosítják magukat az „emberi jogokért” folytatott néger küzdelemmel. A valóságban szabad fehérek.Akik nappal uzsoráznak a Harlemben. Este becsukják a boltot, elmennek a fehér negyedbe, ahol zavartalanul laknak, élnek. Ez igaz.

Olvasmány: Mark Twain: Huckleberry Finn. A legjobb amerikai regény, amit eddig olvastam.

A tizenöt éves New York – i létezés kiégette önmagát. Méregdrága, lelketlen, embertelen, kapcsolat nélküli élet a New York-i gettóban. Ezt be kellett fejezni! Nyugdíjasan, krajcárosan beleöregedni a New York-i proliságba – ezzel nem tartozunk választott hazánknak, Amerikának.

Olaszország rendőrállam, ahol végül mindenki azt csinál, amit akar. A csirkefogó is, a rendőr is. Háromezer éves együttélés megtanította az embereket és az intézményeket, hogy elég úgy tenni, mintha a Hivatal rendet tartana. A valóságban az élet tart valamilyen rendet. És ez a megbízhatóbb rend.

Intrnacionális vonatkozásban a szovjet megtartotta pozícióit. Befelé nem. A csatlós arcvonal szakadozik. A szovjet társadalmlom belső kohéziója sem a régi.a szovjet vezetők kénytelenek feladni az ortodox kommunizmust, hogy megmenthessék, engedmények árán, a kommunistákat. A hatalom privilégiumait. De fegyver van a kezükben, és a belső visszakozásnak van határa, amikor már nem a kommunizmust kell feladni, hanem önmagukat, a kommunistákat és a hatalmat. És ezt nem tehetik. Ezért önáltatás minden olvadásos propaganda.

A bolsevista forradalom 50. évfordulója alkalmából körmönfont tanulmányok „kiértékelik” ennek a forradalomnak és a kommunista ötven évnek a jelentőségét. Az igazság, amit néhányan megírnak, hogy a szovjet rendszer ebben az ötven évben semmit sem hozott az orosz népnek, amit ez a nép egy demokratikus, szabad gazdálkodási rendszer segítségével éppen úgy, igen, eredményeseben nem alkotott volna. Mint ahogy az első fél évszázadban a kommunista rendszer minden belső akadályoztatása dacára is megalkotott.

János első közönséges levele: V.16.: Ha valaki látja, hogy az ő atyjafia vétkezik, de nem halálos bűnt: könyörögjön, és az Isten életet ad annak, aki nem halálos bűnnel vétkezik.Van halálos bűn: nem az ilyenért mondom, hogy könyörögjön. Minden igazságtalanság bűn, de van nem halálos bűn is.”

Most, hogy nemsokára, ma vagy holnap, de valamikor, és biztosan – meg kell halni, nincs nap, hogy ne gondolnék arra, mi az, amit meg kell bocsátani, és mi az, amit nem szabad megbocsátani. A „halálos bűnt” nem szabad megbocsátani: ez a kitervelt árulás. Amikor valaki elárul valamit vagy valakit, hidegen, kitervelten, vigyorogva, kéjes kiszámítottsággal. Ezt nem szabad megbocsátani. Minden mást, ami spontán, amit a test akar, vagy amit a lármás idegek követelnek, meg lehet bocsátani. Az agyvelővel elkövetett árulást nem, az halálos bűn.

Jelenti az újság, hogy meghalt Dr. Szilárd, a magyar származású atomfizikus, aki rábeszélte Einsteint, beszélje rá Rooseveltet, hogy csinálják meg az atombombát. Megtörtént, de a nácik bukása után, írja az újság, Dr. Szilárd pacifista lett. Azon munkálkodott, hogy Amerika szűntesse be az atombombagyártást.

Emlékezem egy televíziós vitára, amikor Szilárd, a zseni, prófétai pátosszal szidott egy másik magyar származású atomfizikust, Teller Edét, aki azt bizonygatta, hogy most már nem lehet félúton megállni, folytatni kell az atombombagyártást, mert máskülönben az oroszok megsemmisítik Amerikát. És ebben igaza volt. De Dr. Szilárd csak addig érezte szükségesnek az atombombát, amíg a nácik ellen volt szükség reá, de rögtön fuvolázó pacifista lett, mihelyst az oroszokat kellett sakkban tartani ezzel a szörnyű fegyverrel.

Illyés Gyula és Kodály Zoltán, a hazai ellenállási mozgalom legjobban fizetett ellenállói, külföldön utazgatnak. A koegzisztenciális fázisnak ezek a fizetett ügynökei, tudva-tudatlan az újkori történelem egyik legveszedelmesebb vállalkozásának alkalmazottjai. A koegzisztencia kísérlete: merénylet, sietteti a harmadik világháború kitörését. És a harmadik világháború nem azért lesz végzetes, mert atomfegyverekkel vívják / az atom nem veszélyesebb, mint a nitroglicerin, mind a kettő tömegeket gyilkol, és egészen mindegy, egy hordó vízbe fulled be valaki vagy az Atlanti – óceánba /, hanem mert totálisan elpusztul minden, aki-nem sok - moralitásban még maradt.

! Illyést és Kodályt, itthon is tudtuk, hogy a hatalmon lévők futtatták, de ebből ilyen messzemenő következtetéseket levonni, csak irigység. Kodály a magyar kultúra, zenei, nagykövete volt. Nagy veszteségünk, hogy módszere, éppen a hazai gátak miatt, nem vált kedveltté. A tehetségesebb nációk, több pénzzel és zenei műveltséggel rendelkezők, befogadták. / Japán / Ha ezért házalta a világot, nem ártott vele Magyarországnak: Ne feledjük!’56-hoz kapcsolódóan írta zeneművét: „Ne bántsd a magyart!” / Zrínyi prózai művének egy rendkívül hatásosos részlete./

A magánéletéhez pedig semmi közünk. Jókai Mór, vénen, újra nősült, meg is bánta. Kodálynak ez a házasság meghosszabbította az életét. Az, hogy a népzenénket, éppen a táncházmozgalom révén, megmenthettük, Kodály gyűjtéseinek is köszönhető.

Ami Illyést illeti, egyetérthetünk, mert egyetlen műve van, amely időt álló, és az éppen a „Petőfi Sándor sorsrajz.” Életrajzi regényben-esszében, drámákban. De ez sem olyan kevés! Megér néhány kivételes nyugati útlevelet.

Németh László, akit oly gyakran becsmérel, már a háború előtt megírta „eretnek” gondolatait a kommunizmusról és az értelmiség jövendő szerepéről. El is merte mondani Balatonszárszón, majd le is merte írni A minőség forradalmában. És nem futott ki az országból, pedig világosan látta, hogy a hozzá hasonló értelmiségiek halálra lesznek szánva. De szívós volt, és megmaradt. Elsősorban a családjának köszönhetően. Ő beszélt először Magyarországon az új, szellemi arisztokráciáról, ahová Ön is tartozhatott volna, ha nem lép olajra. Ön, mint öntudatos polgár, miért hagyta magát azért a megkérdőjelezhető nyugati „szabadságért” világcsavargóvá tenni. Még az édesanyja temetésére sem jöhetett haza. Mitől félt?

Hitler programja: A weltfinanzbörsentum, a Világtőzsde elleni fellépés, amely a bolsevizmuson át akarja leigázni a világ népeit, elsősorban Németországot. Az igazi ellenfél a

zsidóság. Védekezés a fajtiszta nemzet. Itt kezdődik az őrület. A tragikus, hogy a 80 milliós németség ezt az őrületet elfogadta és helyeselte. / Ma a világ népességének 80%-a

helyeselné./ A német nép, a tömeg, egyetértett ezzel a gonosz, perverz, agyafúrt, bárgyú szemlélettel. / A németek intelligenciában Európa élén jártak, kultúrában már régen vezető hatalomként, miért lettek volna ilyen ostobák? /

A mai Európa egy nagy kupleráj! A zsidók halomra gyilkolják a palesztinokat már évtizedek óta. Nincs, aki a kezüket lefogja, sőt, egyenlőségjelet tesznek 2000 palesztin polgári áldozat és hatvan izraeli katona közé, akik többnyire zsoldosok. Támogatják az Iszlám Államot, amely szintén zsoldosokból verbúválódott, zsidó pénzen, az egész Földről. Szíriában és Irakban egyaránt bevetik őket a legmodernebb fegyverekkel. Az USA elnöke úgy elfogy, mint a holdvilág. Szerencsétlen személye is, hatalma is.

Ezt a nacionalista embertelenséget, a zsidó faji imperializmus erősödését róják fel, a szerintük nem normális, Hitlernek. Amit a zsidók manapság is művelnek, az emberiség jövőjére egyenesen katasztrófális.

Robert Murphy könyvének lényege: Valahányszor ez a nagyhatalom, Amerika megmozdult, hogy gátat vessen a kommunisták világuralmi előretörésének, titokzatos kezek lefogták Amerika tiltakozásra, ütésre felemelt kezét, megbénították – valahol félúton - a védekező akciókat. Roosevelt és zsidó munkatársai a második világháborúban meghirdették a próféciát, hogy a háború után Amerika és a Szovjetunió együttműködése a jövő útja, csak ez biztosíthatja az emberiség fejlődését. Roosevelt mindent ennek rendelt alá, elhárított mindenkit, aki nem bízott a szovjetben.

Truman örökölte ezt a politikát, de Potsdamban megértette, hogy a bolsevistákkal nem lehet megegyezni. Kétszer – a berlini légi híd idejében és Koreában – megkisérelte, hogy fegyveresen – tehát egyetlen lehetséges módon, mert a kommunisták más tiltakozást repektálnak – ellenálljon; mindkét alkalommal lefogták a kezét, mindkét vállalkozás kudarc volt, félúton elsikkadt. Eisenhower gyanús, feminin opportunizmusa / kétszer a háborúban, amikor megtiltotta Patton tábornoknak, hogy bevonuljon Prágába, később, amikor ő, Eisenhower, nem vonult be Berlinbe/ átjátszotta az oroszoknak a legjobb pozíciókat.

Itáliában Roosewelték tudatosan építették be a háború után a kommunistákat. A magyar forradalomról szemforgatva beszél, afféle „mit is tehettünk volna” hangon. Ez hazugság, sok mindent tehettek volna. Murphy ötlete volt, hogy a magyar forradalom legyilkolása után meghívatta Hruscsovot Washingtonba. A cinikus dilettantizmus, aztán a sötét, zsidó - liberális – kommunista - koegzisztenciás erők összműködéséről nyíltan beszél.

Belülről látta egy nagyhatalom paralizált, tehetetlen szerkezetét. Látta, mennyire ér semmit egy hatalom, ha nem akar élni a hatalmával – és ezt megírta.

De Gaulle-ról rossz véleménye van, cinikus, szerepéhes karrieristának tartja. Azt mondja, az afrikai harcok idején de Gaulle ölette meg embereivel Weingand-ot és Darlant. Az olasz királynak, amikor Roosevelték kirúgták, szerzett Nápolyban egy tucat friss tojást, és a kis Zoli-király ezt mondotta:” Az olaszok nem érettek a demokráciára. Maguk, amerikaiak most elkergetnek engem, de a republikában minden olasz elnök akar lenni, és a végén ez csak a kommunistákat segíti.” Igaza volt.

Leírja, hogy tömték Titót és a kommunista kormányokat az amerikai segéllyel. Félretoltak mindenkit, aki figyelmeztette a koegzisztenciásokat, hogy a kommunisták nem lesznek kevésbé veszedelmesek, csak megerősödnek, és akkor újra előretörnek. Sok mindent látott, és jól látta, amit látott. Roosevelt és Morgenthauék ezt az idealista nagyhatalmat s aztán a fél világot átcsúsztatták a veszélyzónába, ahol már csak fegyverrel lehet felelni a felidézett világveszélyre.

Az angol kapitalisták most hosszú lejáratú hiteleket ígérnek a Szovjetnek. Lenin pontosan megjósolta ezt, amikor azt mondotta: A kapitalistákat fel kell akasztani, de minthogy sokan vannak, sok kötél kell az akasztáshoz, és a kapitalisták a profit reményében, sietnek majd eladni a bolsevistáknak a kötelet, amivel felakasztják őket, a kapitalistákat.”

Jégzajlás a vasfüggöny mögött. A nyugati kommunisták azt remélik, hogy koegzisztenciával, liberalizmussal, revizionizmussal enyhíteni tudják a kommunista rendszer csődjét, és ilyen áron meg tudják menteni a bőrükat és a szajrét. A vasfüggöny mögötti tömegek örülnek a a koegzisztenciának, élnek az engedélyezett liberalizmus lehetőségével, ahogy lehet. De a lényeg a kommunizmus, amelyet ilyen áron akarnak fenntartani a nyugati kommunisták, akik két tűz közé szorultak, az ottani tömegek elégedetlensége és a keleti népek / kínaiak / nacionalista préritüze közé. Ettől függetlenül, az engedélyezett és liberalizált koegzisztenciás kísérletek között történik valami, amit már nem a kommunisták rendeznek és irányítanak, hanem a vasfüggöny mögötti népek. Ez lassú áramló, de lehet, hogy nem lehet gátat verni a jégzajlásnak.

Nyugat – Európa dörzsöli a kezét, zabál és gazdagodik: az amerikaiak megnyerték a hidegháborút, de most már változatlanul kénytelenek Nyugat – Európa védelmére 400 ezer katonát tartani Európában. A vasfüggöny föl fog gördülni, és Amerika gazdasági és katonai segítségével Európa beláthatatlan ideig prosperál. Nem biztos, hogy ez így lesz. Amerika, ha ez így lenne, feladja a protektor szerepét. Johnson, a ravasz texasi kupec, tud alkudni. Az embereket feláldozni a kommunizmusnak, vagy a kommunimust feláldozni az emberi igényeknek.

Nagy kár, hogy ez az írói jövendölés majd csak 20 év múlva következik be, és a felszabadult, de jóval szegényebb kelet-európai országok és a Nyugat között már akkora lesz a gazdasági szakadék, hogy évtizedekre lesz szükség ennek a betemetéséhez. A keleti térségnek is kellett volna egy „Marschall-segély”. De a „hidegháború” megnyerése idején azonnal. Busch és Gorbacsov megállapodása után, majd a nyolcvanas évek végén.

A vasfüggöny mögötti újságok. A kommunistáknak van egy hatalmas szövetségesük. Az, hogy az áldozataik éppen úgy hajlamosak a cinikus közösködésre, a tolvajlásra, a morális

gátlás nélküli szajrézásra, mint ők, a kommunisták. Amíg csak a kommunisták rabolnak, a kirabolt tömegek elégedetlenek és veszélyesen ellenzékiek. Ezért idővel, módot adnak a tömegeknek, hogy éppen úgy szajrézzanak a közösből, mint ők. Akkor „liberális” a kommunizmus. Minthogy a közös elfogy, és ez a rendszer, amelyen belül semminek sincs igazi gazdája, nem teremtőképes, az emberek megint elégedetlenek lesznek, mert a kevésből, ami van, a kommunisták többet lopnak, mint azok, akik nem kommunisták. Akkor megint kénytelenek terrorhoz nyúlni a kommunisták, és a nem kommunisták a nyílt ellenállást választják. Ez így tart, és nem látni a végét. Olyan ember, aki meggyőződésből tagadja meg a kommunizmust – tehát nem azért, mert a szajréból nem kapott eleget. -, nagyon ritka.

Nálunk a „rendszerváltáskor”, erőszak nélkül, simán folyt le mindez, de spontán privatizációval, és az emberek ideológiai félrevezetésével. Azaz a zsidó média segítségével. De ez is majd csak 20 év múlva.

A pénz, amely egy társadalom számára nemcsak fizetési eszköz, hanem emberi értékmérő. Nemcsak azt mutatja, hogy valakinek jobb sora van, mint másnak. Szerencsésebb,

bitangabb vagy tehetségesebb, mint más – hanem megméri az ember értékét, mert itt csak mindenki annyira jó, okos, tehetséges vagy jellemes, amennyire pénze van hozzá.

Olvasmány: Tömörkény most sorjában kiadják régi elbeszéléseit, apró írásait. A szegedi múzeum-igazgató tiszta, erős magyarsággal finom, megragadóan tiszta hangulatú apróságokat ír. Ez a fajta volt az „úri magyar” – a művelt, becsületes, áhítatos, hevülő magyar.

Hátha még azt is tudta volna Márai, hogy ennek az „úri magyarnak” az eredeti neve:

Steingassner István. És egy vasúti vendéglős fia volt. Az egyik legszebb „magyar fajta”. Én is nagyon kedvelem, amert ő is ott katonáskodott, Boszniában, ahol az én nagyapám – csak egy kis idővel később.

1968

Az amerikaiak nagy áldozatokkal iparkodnak megmenteni Vietnamot, hogy kommunista legyen. Ez nehéz lesz, mert úgy látszik, a vietnami nép nagy többsége nem akarja, hogy megmentsék a kommunizmustól. A magyarokat, akik nem akarták a kommunizmust, nem siettek megmenteni 1956-ban, de a vietnamiakat, akik akarják, mindenáron mentik. Különös világ.

Egy jéghideg moziban három órán át egy orosz film, a Háború és Béke Natasa történetéből. Ha igaz, amit Robert Frost mondott, hogy a költészet az, ami fordítás közben elvész a versből, akkor az irodalom az, ami megfilmesítés közben elsvész a regényből.

De Pierre Bezuhov – a színész személyisége – a maszk, a játék – kitűnő. Így képzelhette el Tolsztoj az alakot, akit a vásznon a zseniális Szergej Bondarcsuk személyesít meg. A gyámoltalan, pápaszemes, különc Pierre különösen hasonlít Janikára, a nevelt fiunkra.

A szívátültetések. Vadászat a halott szívekre. Az emberelleneség, terápia ürügyén, a barnumszerű. Lehet agyat is átültetni, sőt disznómájat is, jelenti hörögve a rádió.

Az olasz orvos figyelmeztet, hogy itt a kimért borok mind pancsoltak, roncsolják a májat. Csak palackozott bort szabad inni, mondja komolyan. Most már tudom, honnan szedték az ötletet az „arany háromszög” pancsolói a borkészítéshez bő húsz évvel később Magyarországon.

Január 18. Sziciliában újra földrengés-pánik. Az emberek harmadik napja a szabadban alszanak. A foglyokat kiengedték a börtönökből, „hálából” vért adnak.

Két tengeralattjáró, egy izraeli és egy francia, elsüllyedt Vietnamban. A gerillák ezrével hullanak, az „öngyilkos” osztagok megrohanták a városokat, több száz amerikai és többezer vietkong meghalt egyetlen nap alatt. Ötezer, ötvenezer. Az áldozatoknak nincs neve többé. Sem személyisége, sem sorsa. Csak statisztikai adat.

Március 13. Prágában, Varsóban a diákok tűntetnek. Szabadságot követelnek. Menesztik a cseh sztálinistát, Novotnyt. A rendőrök feltűnő számot viselnek a jövőben, mert felelősek a brutalitásért.

! Érdekes, hogy nálunk az 50 éves évfordulón nem viseltek számot. Ezért bűntetlenül verhettek, lőttek, rugdostak nyomorékra. És nem lehetett megtalálni a bűnösöket.

Március 18. 24 éve ezen a napon szállották meg a németek Magyarországot.

Marin Luther Kinget megölték, a négerek rabolnak és gyújtogatnak. Ez a sötét alak békeapostol volt, aki az erőszak nélküli ellenállást hirdette úgy, hogy az utcára küldte a csőcseléket rabolni és gyilkolni.

Április 10. Az újságban egy fénykép. Johnson Washingtonba rendelte Westmoreland tábornokot, a félmilliós létszámú amerikai haderő vietnami parancsnokát, akinek megtiltották, hogy folytassa az aktív háborút, megszűntették a légitámadásokat, mert elkezdték a tárgyalásokat az észak-vietnami kommunistákkal. Már 20 ezer amerikai halott van és megszámlálhatatlan mennyiségű vietnami. Westmorelandnak megtiltották, hogy győzzön. De kik? Dél-Vietnam húszmilliós lakosságát odadobják a kommunista északiaknak.

Kétféle kollaboráns: egyik kiszolgálja a kommunistákat, a másik kiszolgáltatja magát a kommunistákkal. A második az emberileg silányabb és veszedelmesebb.

De Gaullé-nak, ennek a paranoiás kispolgárnak a francia atombomba az volt, mint XIV. Lajosnak a Versailles. Mérhetetlen költséggel csinált valamit, aminek semmi gyakorlati értelme, de a Grandeur elégülten mutatta fel a világnak ezt a veszedelmes céltalanságot. Az atombomba volt de Gaulle Verasaillese.

Párizsban káosz, anarchikus tünetek. Egy keletnémet, anarchikus zsidó, bizonyos Cohn, elindította a diáktűntetéseket, és egy nagy kultúrnép pánikban lesi a következményeket. Függetlenül attól, „mi lesz”, minden civilizációs kísérlet teljes bukása, ami Párizsban most van. Akkor is, ha lecsillapodik.

Újsághír. Aversában az őrültek fellázadtak, és erőszakkal elfoglalták az őrültekházát. a lázadás fgyelmezetten, rendben ment végbe, az őrültek rendet tartottak. Minden békés, az ápolók és a győztes őrültek most tárgyalnak.

Június 6. Exit Bob Kennedy. A merénylő arab nacionalista, elvadult, állatias arc. Egy választási beszédében Kennedy segítséget ígért Izraelnek. Ezért lőtte le, azon a napon, amikor az előválasztáson megkapta a szavazatok többségét. bizonyos, hogy a három meggyilkolt: King, a két Kennedy, olyan emberek voltak, akiket az Establisment, melynek hosszú keze van, nem kedvelte. / Establisment: a fennálló hatalmi rendszer /

Június 7. Kennedy. A gyilkost erős rendőri készültség őrzi a börtönben, mert félni kell, hogy a felháborodott tömeg betör a börtönbe és megöli. A menetrend szerint, megölik azt, aki éppen soron van. 2. Megölik a gyilkost, aki koronatanú, hogy ne beszélhessen. 3. Megölik azt, aki megöli a gyilkost. 4. Megölnek még néhány személyt, aki látott vagy hallott valamit. Ez történt a Kennedy I. esetében. A Kennedy II. esetében még nem látni tisztán. Itt a környéken a kisemberek egyhangúan mondják, hogy Kennedyt Johnson ölette meg.

A TLS –ben besámoló a múlt században bevándorolt zsidó plutokrácia karrierjéről. A Loeb, Wertheim, Wartburg, Guggenheim, Strauss, Seligman, Lewison családokról, akik nem szívesen közösködnek a nyomukban érkező kelet-európai, orosz zsidósággal. Egyik mellékelt kép: Mrs. Belmont, alias Schönberg, sétakocsikázását mutatja a proccos Newportban. A palota bejárata előtt, felhajt a négylovas hintó, a díszülésen ott trónol tollas kalapban Mrs. Belmont, á la 1870. Mögötte a cilinderes lakájok a hátsó bakon.

1969

A Guernica inkább apokaliptikus comic, mint szörnyűség, a festő vigyorog közben.

Churchillt temetik. Nemcsak az öreg hullát temetik, hanem – nagy rendezéssel – a Birodalmat. Marad egy kis sziget, ahol ötven millió; nincs olajuk, élelmük, van szenük és -kevés vasuk. Ebből kell kikalapálni mindent, ami ötvenmillió embernek a megélhetéshez kell. Ennyi maradt Churchill és a Birodalom után.

Churchill nagyon okos, cinikus, romlott dilettáns volt. Ő játszotta át fél Európát az orosz kommunistáknak, 1944 októberében, Moszkvában. Ő volt az, aki megakadályozhatta volna, hogy Roosevelt zsidó környezete ne valósítsa meg a „feltétel nélküli megadás”követelését, ne kényszerítse rá a németeket, hogy tovább verekedjenek a bukott nácik oldalán tovább. Szemfényvesztő, romlott dilettáns volt Churchill. Két magyar zsidó – Winkler és Révész – volt az ügynöke. Az amerikai és a nemzetközi zsidóság lelkesedett érte.

Az amerikaiak bombázni kezdették az észak-vietnami kommunista összekötő és utánpótló vonalakat. A Háború nem érdeke a Szovjetuniónak – talán Kínának sem. De Kína „megengedheti magának” – ha az atomháborúban egy ország lakosságának 60%-a elpusztul, Kínában még mindig marad olyan 40%, amely..,stb Ezt szajkózzák.De ez sem biztos. Lehet, hogy 40%, amely megmarad, már nem Kína és kínaiak, csak egyféle alaktalan emberi massza. De lehet, hogy Mao úgy gondolkodik, mint a híres, buta, pesti társasági hölgy, H. F. felesége, aki azt mondotta: „Jobb, ha az embernek két gyereke van, mint egy, mert ha az egyik meghal, az ember nem bánja.”

Egy New York -i luxusszállodában Pacem in terris címmel békekonferenciát tart néhány prominenes kommunista társutas. A pápa távirati áldását küldte a békekongresszusnak. A lapok egyidejűleg, közlik a híreket, melyek beszámolnak, mi történt Kongóban, Vietnamban, a szomszédos Brooklynban, ahol néger diákok tűntetnek. A riverdali mellékutcában, ahol lefoglaltak egy autóban annyi dinamitot, amellyel fél New Yorkot fel lehetett volna robbantani. Három néger éppen a szabadságszobor felrobbantására készült ezzel a kevés dinamittal. A Pacem in Terris XXIII. János Pál enciklopédiájának a címe. Ő volt az, aki, aki szívélyesen fogadta Adzsubejt, Hruscsov vejét. A fogadás egyik következménye, hogy az olaszországi választásokon egymillióval többen szavaztak a kommunistákra. Valami megmozdult a földön, minha ismeretlen eredetű tektonikus földlökések érnék a bolygót. Az emberek nem találják helyüket in terris.

Százéves távlatban meg lehet jósolni, hogy két nagyhatalom lesz 2050 körül: az amerikai és a kínai. A többiek a kettő körül sorakoznak fel. A fehérek / tehát az oroszok is / Amerika mellett. A kínai a kínai nép most egy emberöltő alatt elsajátítja a technológia titkait és kellékeit, amit az elmúlt században elmulasztott. Minthogy ezek nem négerek, hanem emberek, akik tízezer műveltség reflexeit őrzik, megvan hozzá a kézügyességük és eszük, hogy rövidesen pótolják, amit mulasztottak.

Egy Madden nevű kiváló rablógyilkos 74 éves korában meghalt, ágyban és pármák között. A nagy amerikai lapok első oldala erről tudósít, de van olyan lap is, emely a nekrológot környezően, az olvasó más híreket is olvas, és nem szabadul a benyomástól, hogy minden nagy gengszter közönséges pitiáner, az Állam mellett. Az Állam ma, mindenütt, az igazi Rablógyilkos.

Most hazánkat ne emlegessük, de képzeljük el mekkora pénzébe került és kerül még ma is az USA afganisztáni, iraki, szíriai kalandja. Oly annyira ki van fosztva a kincstár, hogy a korábban halálos ellenségnek kikiáltott Iránnal is szövetkezne, hogy a harctéren, a közös harctéren, a Muzulmán Kalifátus emberei ellen, hajlandó partnernek elfogadni Irakban.

Minden éjjel Dosztojevszkij. Az epileptikus, hisztérikus áradás mögött megjelenik az ellenállhatatlan fenomén, a komor, józan, kalkuláló Dosztijevszkij; az oroszban megszólal a fehér ember; a nyugati megszólal a vajákos ázsiai maszkján át. Ilyenkor megrendítő. Minden alak ön-és közveszélyes őrült a Karamazovban, az öreg remete is.

Elfogult, oroszellenes duma. Amerikai senkik könyveiről udvarias és megértő kritika, de ha orosz, és főleg Istent tisztelő szöveg, akkor nem normális, hanem örök pszichopata. Kár, hogy Márait nem vitték ki egy kis szibériai táborozásra! Az írónak, szereplőinek hasonmásai ott éltek körülötte, a bűntetőtáborban, a hétköznapjaiban, az epilepsziás rohamaiban. És neki is pontosan olyan lesújtó véleménye volt Nyugatról, mint Márainak.

Legyünk igazságosak: azt is megállapítja, hogy a XX. századi Thomas Mann eltörpül a XIX. századi oroszok és franciák mellett. Még az a kérdés is fölvetődik, hogy van-e egyáltalán zsidó művészet. A parancsaik között ott az intelem: Faragott bálványokat ne készíts! Hát szobrászatuk valóban semmi. A festészetük kimerül Chagallban. Költészetük a poros ószövetségben, prózájuk a Sorstalanságban. A tudományos életben viszont jelentősek. A politikai „gáncsvetésben” pedig világbajnokok. A Nobel-díjat szétosztják maguk között.

Amerikában ma az történik, hogy – szellemi, politikai, társadalmi vonatkozásban - a zsidók és a négerek kijelentik: ők az „igazi” Amerika. A zsidó és néger szellemiség, hondolkodásmód a valóságosan amerikai és egyedül jogosult, reprezentáló; a többi 170 millió, aki nem zsidó és néger, csak feltölti az amerikai tért, kisegítő létezési szerepük van itt, nem igazi amerikaiak.

Ma már a legnagyobb feszültség Amerikában a színes bőrú lakosság és az egykor a hihetetlenül magabiztos, mára megcsappant öntudatú, és félelemben élő zsidóság között van. Nem véletlenül bővítik a zsidó telepeket napjainkban is. Legyen hová menekülni a Mózes-hitűeknek. Akik azért a pénzt még mindig többre becsülik, mint a tízparancsolatot./ 2014 /

Mihajlo Mihajlov, jugoszláv újságíró idézi mindazt, amit Tito 1951 júliusában mondott. A sunyi fültanú leírta és elmondotta, hogy a népgyilkosságokat, egész néptörzsek

kiirtását, a genocídiát évtizedekkel Hitler előtt a szovjet kezdette el. 1952-ben elmondotta, hogy a szovjet haláltáborokban kényszermunkával pusztítják el a nem orosz népek millióit. Tito most lecsukatta. Talán mert ő is balkáni, imponált neki. Mindenesetre jó tanítványuk lett. Az egész huszadik század tele van kisebb-nagyobb hitlerekkel és sztálinokkal. Benes, Masaryk, Tito, Fidel Castro, az angol és amerikai vezetők, minden zsidó górét közéjük kell számítani.

Az egyetlen szimpatikus és megítélhetően intelligens, talán ezért is volt „hivatalosan” gyűlölt: Oszama bin Laden, akinek a holttestét is eltűntették, mert féltek a kultuszától. Jogosan: sokkal különb volt mindegyiknél! Akit az Isten szimpatikus arcúnak teremt, annak hasonló lelket ad. / Ellenpélda: Károlyi Mihály, aki szörnyszülött és pitiáner karrierista volt. / A zsidók között is nagyon kevés a jóképű. Ha van, akkor ott a személyzet besegített. /

A magyar nyelv dialektikája: osztogatás – fosztogatás. Az 1945-ös, a kommunisták által gúnyos cinizmussal elrendelt földosztogatás a valóságban fosztogatás volt. Nemcsak a földeket „osztogatták”, hanem a földesurak bútorait is fosztogatták. A kommunisták röhögtek, aztán a fosztogatás végén, bepofozták a parasztokat az új jobbágyságba, a kolhozba.

Magyar hírek: a kommunista Kádár-vircsaftnak két támaszpontja van: a megszálló szovjet csapatok, és a nem kommunista értelmiség, amely fogcsikorgatva vagy cinikusan megkötötte az egyezséget a kommunistákkal. A magántulajdont pótolja a szajré, a szabad vállalkozást a korrupció, a szabadságot, a szabad lopás.

Mindenben, mindenütt hálátlanság és igazságtalanság. Megdögölni, de hamar, ez a legjobb.

Az európai kommunisták a vasfüggöny innenső, úgynevezett „szabad” oldalán cinikusan és bölcsen reábízták Amerikára, hogy védje meg őket, az európai szabad kommunistákat az oroszoktól, a kínaiaktól, s természetesen a demokrácia szellemében biztosítsa számukra a nyugati országokban a politikai szabadságot; és Amerika, minthogy nem tehet mást, csakugyan megvédi Nyugat – Európát a kínaiaktól, az oroszoktól. Áldoz amerikai életet, pazarol fegyvert és pénzt – s közben megvédi, mert nem tehet mást, a nyugat – európai kommunistákat, akik vígan és gond nélkül élik ellenzéki állásaikban privilegizált kommunista pártéletüket, függetlenül az oroszoktók és a kínaiaktól. / „Eurókommunisták”, így hívták akkoriban őket Magyarországon. /

A múzeumban a posztimpresszionista párizsi festők képei: Rouault, Chagall, Picasso. Már közömbös vagyok, de néha még felhördülök. Manet, Monet, Van Gogh, cézanne egeket döngető, titokzatos forradalma után ezt merték és merik „művészet” cimkével megjelöln ezt az infantilis és rosszhiszemű, bárgyú csalást! Chagall repülő bohéreit, Roouault szerból gyúrt emberfejeit. Néha, egy pillanatra, még felhördülök. Aztán ez is elmúlik. Véletlenül egy folyóiratot nyitok fel, ahol Chagallról azt írja egy angliai levélíró a lapnak: „Ez a high class kitch, amit sokan összetévesztenek a művészettel” / high class kitch: felső kategóriás giccs /

Mancken azt mondja, az amerikai katonaorvosok az első világháborúban megvizsgálták az az újoncok elemeállapotát, és hivatalosan megállapították, hogy 1914-ben az amerikai újoncok 65%-a a tizennégy éves fiúk átlagos fejlődési szintjén élt, gondolkodott. Ma, negyven évvel később, ez a színvonal talán megfelel a 15 évesek fejlődési szintjének.

„Ugyanaz” a háború tart, 1914 óta – a háború permanenes; néha, rövid időre, abbahagyják, és ezt a rövid időt így nevezik:”béke”. De a valóságban nincs többé béke, csak időszakok, amikor technikai okokból, rövid időre abbahagyják ugyanazt a háborút.

Majakovszkij angolul. A fordítások árulkodóan megmutatják, a híg, durrogó, lapos és közhelyes forradalmárt, aki volt.”Úgy kellett bevezetni a szovjet irodalomba, mint Katalin cárnő korában a burgonyát, erőszakkal” - írta róla Paszternák. ”Közhelyek és laposság

sorozata ez a költészet, mesterségesen és erőszakkal, zavarosan és artificiálisan összefércelt effektusok” költészete – így írta Paszternák.

Lenin vállat vont: „Jobban szeretem Puskint”- mondta.

”Nem értett a szavakhoz” – mondta róla a másik Petőfi, Szergej Jeszenyin.

Majakovszkij volt az első POP - művész, aki szerencséjére nem Campbell leveskonzervjeiből csinált költészetet, hanem a forradalom elemeiből – írta megértően a Harward egyetem szovjetológusa.

Miért lett öngyilkos harmincéves korában? Csalódott a forradalomban? Talán csalódott a tehetségében? Mint mindazok, akik szerepet látnak egy lehetőségben, amivel pótolhatják azt, ami a tehetségükből hiányzik.

Mindig szeretetféle emlékezés, ha Magyarország jut az eszembe.. Zsugori ragaszkodás a magyar nyelvhez. De mint a televízióban mondotta valaki de Gaulle-ról – „Nagy tisztelet Magyarország iránt, de semmiféle tisztelet a magyarok iránt”. /De Gaulle érez így Franciaországgal és a franciákkal kapcsolatban. Igaza van. / Egy nemzetet, minden vonatkozásban tisztelni kell. Egy magyart vagy franciát csak annyira, amennyire egyénileg megérdemli. Ugyanez a családdal. Ahogy nincs kollektív bűn, úgy nincs kollektív erény sem.

Az előző amerikai írónemzedék legalább tehetséges volt./Poe, Emerson, Hawthorn / Ma milliókat keresnek a divatos amerikai írók – többnyire zsidók, mint Mailer, Miller, Saul Bellow, Salinger, a kommunista-zsidó Fast – silány fércművekkel.

Most fedezik fel a vonatot; az amerikai országutakon hetente egyezer embert mészárolnak le az autók. Az újságok fahangú tárgyilagossággal jelentik ezt, és megjegyzik, hogy a vietnami háború per saldo, bargain. / Megéri, mert ott hetenként csak néhány tucat amerikait ölnek meg. De az autó – most már százmillió kocsi kering Amerikában, minden

másfél amerikaira esik egy kocsi, máskülönben is saját dugájába döglik, mert a városokban már nem lehet parkolni. Az országutakon nem lehet olyan gyorsan menni, mint szabad, de ha lassabban vezetsz a megengedettnél, már veszélyben vagy. A repülőgép jobb, de mire ott le tudsz parkolni, felszállt a géped. A vasút az egyedül megbízható, a jó régi és biztonságos. Újra értékesek a részvényei, nő a forgalma. Lassan visszatalálnak a tiszta vízhez, a fafűtéshez, talán felfedezik egy napon a kényelmes nadrágtartót is, amely biztonságosabb, mint a derékszíj, és a hálóinget, amely kényelmesebb, mint a pizsama. És az emberi élet, amely érdekesebb, mint egy holdutazás.

A fiatal Kennedy azt ajánlja, „alakítsanak koalíciós kormányt Vietnamban, vegyék be kormányba a kommunistákat, a többit majd meglátjuk”. Magyarországon 1945-ben már megláttuk.

Nagy Ferenc nyilatkozik egy itteni lapban, tanítja az amerikaikat, mi a következménye annak, ha közösködnek egy kommunista koalícióva. De ő megtette, mert „nem tehetett mást”. Ez csak félig igaz – Márai szerint. Bölcsebb lett volna, hogy az orosz megszállás szuronyainak segítségével alakítsanak kommunista kormányt / Amelyet senki sem ismer el. No és, akkor mi van? /, mint bevenni a kommunistákat egy koalíciós kormányba, ahol legálisan robbantották a demokratikus kísérletet.

Utána már egy disszidens is nagyon bölcs tud lenni. Legfeljebb lelép az országból, mint Márai tette. De, ha mindenki követi a példát, kiürül a szülőföldünk. A Kisgazdapárt 57

százalékos, abszolút többséget szerzett. Ezt a bizalmat kidobta volna az ablakon? / Nagy Ferenc és az akkori kisgazdavezetés értelmesebb emberekből állt, és főleg tisztességesebbekből, mint az egész amerikai politikai garnitúra, Trumantól egészen Bushig. /

Vietnam. Tüntetések az utcán, kihallgatások a szenátusban, tiltakozás, helyeslés a sajtóban, az egyetemeken. Ami félelmetes, nem a vietnámi háború, mennyire jogos vagy helyes ez a háború – hanem a Háború, amely nem szűnik. Moziban, televízióban ugyanazok a mozgóképek, ugyanazok a bombák, ugyanazok a halottak. Mint az első, mint a második világháborúban, mint a koreai háborúban, mint Kubában, Kongóban, most Vietnamban. És holnap máshol, ugyanaz: a Háború, mint egyetlen emberi „megoldás”. Nem igaz, hogy a szocializmus megszünteti a háborút. Kína támadja Indiát, holnap a Szovjetunió támadja Kínát. Nincs remény, az ember reménytelen.

Nem igaz, hogy az „ember társas lény”, az ember csak annyira ember – és olyan mértékben ember -, amennyire és ahogyan függetleníteni tudja magát társaitól, az emberektől. Az Isten nem akkor volt zseniális, amikor megalkotta a világot, hanem amikor feltalálta a halált. „Életem hatvanhatodik évébe köt engem a Jó isten kévébe. Betakarít régi rakott csűrébe, vet helyettem más gabonát cserébe.”Pontos volt, tudta. Később a Buda halála, a tizedik ének. Ez a legszebb írások egyike, amit magyar nyelven valaha, valaki írt.

Öregember számára az együttlét fiatalokkal: unalmas, mert állandóan másról beszélnek. A fiatalok nem tudnak a halálról, csak hallottak erről, fél füllel. Ezért másról beszélnek. Az öregember már tudja, hogy a halál bizonyosság, és minden más csak mellékesség, szamárság.

Öregség. A legnagyobb meglepetés: az öregember megérti, hogy hosszú életében soha egyetlen önálló gondolata, eredeti ötlete nem volt. Minden, amiről azt hitte, ő látta meg először, ő illesztette be a részletet a tapasztalatok rendszerébe, ő érzékelte és észlelte először az új összefüggéseket, aztán minden ötlet, vilanás, gondolatfoszlány olyan sajátosan „személyes és eredeti” volt, már másnak is eszébe jutott és más is kifejezte.

Karinthy zseniális volt – ha a zseni értelme az, hogy meglátja a szabályosban a szabálytalant, a dialektikus lehetőséget, akkor zseni volt. De ami maradt utána, életműve alaktalan, formátlan, összevissza dobált.

Lincoln azt mondotta, negyven után minden ember tehet az arcáról. A nőknek nincs arcuk, negyven előtt, mint után, a nyersanyagból, orrból, szájból, szemből, hajból – mindig csinálnak maguknak valamit, ami olyan, mint egy arc. De a valóságban nem „tehetnek erről”, csak csinálják.

Én soha nem kívántam senkinek rosszat. És egész életemben nem értettem: „Szeresd felebarátodat, mint tenmagadat!” Magyarázza meg nekem valaki, hogy ez a kinyilatkoztatás

mit jelent! Aztán próbálja megértetni velem, miért szedtek rá olyan sokszor! Eleve elrendelés, születési hiba vagy valamiféle kiváltság volt ez. Vagy olyan tipusú „hülye” voltam, mint a Miskin herceg?

És ezt a nálam okosabbak betegségnek tekintették, és évtizedeken át visszaéltek vele? Ezt aztán élvezték, vagy csak szórakoztak a különcségemen, és jókat nevettek a hátam megett? Ha ez így volt, leljék meg ebben a földi boldogságukat! Nekem csak három napnyi jutott. Ennyi éppen elég is volt.

A chichagói Hilton Szálloda megtagadta a belépőengedélyt ötven súlyosan sebesült vietnami katonának, mert „a fizető vendégeket lehangolná a sebesültek látványa”. Egy néger hősi halottat, meghalt Vietnamban – Indiana államban, a szegények temetőjében akarta elhantolni a városi hatóság, mert a fehérek temetőjében „nincs már hely”.

Minden „harag” eljut egy katalizációs fokozathoz, amikor már nem „harag”, hanem, csak megvetés.

A kommunisták nem hisznek Istenben, mert nem hisznek az emberben sem. Nem hinni csak föltétlenül lehet, éppen úgy, mint hinni. Picasso egyik felesége, emlékezvén az elhunytra, közzé tette néhány „politizáló” megjegyzését. Azt mondta például dühösen egy sokat alkudozó műkereskedőnek: „Azért nem lép be a Pártba, mert Sztálin „pesszimista” volt- de a kommunizmus optimizmust hirdet – „minden jó lesz”, de Sztálin pesszimista volt, aki tudta, hogy semmi nem lesz jó, és ezért nem bízott az emberekben, hanem kiirtotta őket.

A Pen Club, a kommunisták és a kommunista társasutasok leányvállalat New Yorkban ülésezett a vasfüggöny mügül és máshonnan százával érkeztek a kommunisták és a

haladó értelmiségiek, hogy Rockefeller pénzén tömjék egy héten át a hasukat és a zsebüket. Vedeljenek és zabáljanak. Más nem történt. Író, akinek igazi életműve van, és komoly hitele a világban, egyetlen egy sem vett részt a gyűlésen.

! Tudtommal a magyarok közül Konrád György egy ideig a Pen Club elnöke volt. Ennyi minősítésnek éppen elég!

Nietzsche kimondotta, hogy „el kell menni száműzetésbe, ha az ember nem tudja kimondani az igazságot.” Ő az őrületbe ment. Az igazi feladat: el kell menni számkivetettségbe, ha az ember nem nem tud másképp tiltakozni az Igazságtalanság ellen. Mert az „igazság” nagyon összetett valami. Ki tudja, mi az igazság? A pilátusi kérdés messze hangzik az időben, és nincs rá válasz. De az igazságtalanság fogható, tapintható, és ha nem lehet tiltakozni ellene, el kell menni száműzetésbe.

Az édesapám kimondta az igazságot, amikor hazajött a hadifogságból: „A Szovjetunió egy nagy börtön, és Sztálin a börtönőr”. Ilyen egyszerűen fogalmazott. Kapott érte ötév bujkálást álnéven, majd három évet, hivatalosan, izgatásért. Az eszébe sem jutott, hogy amerikai nyugdíjat is kaphatna. Az ő kálváriája, és vele az egész családé, éppen 1948-ban kezdődött. A hozzá hasonló kis halakat könnyen kifogták ám az orvhorgászok. Nem volt meg a kapcsolatrendszerük. Csak hétköznapi emberek voltak. Ahhoz tartotta magát, amire az édesanyám tanította:”Gyáva népnek nincs hazája!” Meg is fizettették velünk a tanulópénzt.

Bizonyos, illuzórikus értéknormák világában volt még valami, amit így neveztek: „szövetséges”. ez teljesen kipusztult a világból, Vannak barátfélék, akik úgy tesznek, ellenségek, akik csakugyan azok, de „szövetséges” nincsen többé, a hatalmak világában sem, a magánéletben sem.

A huszadik században még gyakran emlegették a Hármas Szövetséget, amelynek a harmadik tagja, jelesen Olaszország, hátbatámadta a másik kettőt, a Monarchiát és Németországot. A második világháborúban is együttműködtek a Szövetségesek: Anglia, USA és a Szovjetunió. A harmadik ezek közül is hátba támadta az első kettőt.

A családon belül az a házasság működik halálig, lehet, hogy szerelem nélkül, amelyben a szülők „szövetségesei” lesznek egymásnak, ha az unokák érdekeiről van szó. Márainak tehát csak részben van igaza.

És még valami hiányzik: a noblesse, az előkelőség. Márai szerint ez bizonyos előnyök nagyvonalú lemondásakor derül ki.

A mi első miniszterelnökünk, Dr. Antall József éppen azzal mutatta meg előkelőségét, hogy magára vállalta egy szétrohasztott, kirabolt ország terhét, és cipelte megszakadásig. Vagy gondoljunk a párját ritkító Teleki Pál miniszterelnökre, akinek fontosabb volt az adott szó becsülete, mint tünékeny élete.

A tízparancsolatot megfilmesítették, de időszerűbb és érdekesebb lenne, ha megfilmesítenék az ellen-Tízparancsolatot. Tehát így: „Ne tiszteld atyűádat és anyádat! Ölj! Paráználkodj! Mert ez a Törvény.” A többi csak szenteltvíz és szemforgatás.

Az Amerikában élő írónak látnia kellett a vadnyugati és egyéb bűnügyi filmeket. Ezek mind az ellen-Tízparancsolat szolgálatában, a társadalom szétzüllesztésére készültek. Még a jámbor Calambo is.

Volt egy lengyel sorozat, amely igen tanulságos történetekkel mutatta be, hogy milyen kockázatokkal, tragédiákkal járhat, ha lemondunk az eredeti Tízparancsolat ránk szabott kötelezettségéről.

A nácik a felsőbbrendű ember évezredét hirdették meg. Valójában a náci korszak nem volt más, mint a plebejusok lázadása minden és mindenki ellen, aki emberileg különb. Mint most a kommunisták rebelliója: a valóságban az sem más, mint csökkent értékű kispolgári plebejusok lázadása és összeesküvése.

Ami a nácikat illeti: Olvastam egy tudományos értekezést arról, hogy a nünbergi per náci vádlottjainak az intelligenciaszintje messze felülmúlta az átlagemberét. Az ítélkezőjét is. Hasonló volt az egész vezető garnitúra.

Most jönnek a kommunisták! Saját ismereteim alapján nyugodtan kijelenthetem, hogy csupa gyenge képességű ember szolgálta a Pártot az első vonalban, és ebből következik, hogy a második vonal még gyengébb volt, a harmadik már csak a besúgókat jelentette. Mind a három szint intelligenciában, tudásban és jellemben a társadalom legalját emelte a társadalom élére. Rákosi, Gerő, Nagy Imre, Farkas Mihály és a fiacskája, Valadimir? Vagy Kádár, Apró, Dögei? Szovjetunióban Hruscsov, Brezsnyev és a hozzá hasonló kaliberűek? A Beríják?

Ezért is robbant szét, akkora bummal, mert a névtelen jobb fejek csak a rabtartók érdekeit „szolgálták”. Igazi élősködő lakájhad volt. Hivatalnokként vagy fegyveresen a kegyetlen KGB vagy NKVD soraiban és vezérkarában.

Például a zsidók a Szovjetunió széthullása idején nem véletlenül menekültek a világ minden égtája felé, és a repülőgépek sugárhajtású sebességével. Ők voltak, az orosz társadalom szemében, a kommunisták véres uralmának megszervezői és végrehajtói. Szó sincs hasonlóságról! Nálunk az ÁVH-t szolgálták, és unokáik szolgálják ma a zsidó érdekeket még az Európai Unióban is. Ha kell, kenyéradó szülőföldjük ellen.

Haza. Állam. Vallás. Emberiség – minden Fogalom bűzlik, mint a rothadó anyagok, amikor oszlani kezdenek.

Ha egy amerikai átlagpolgár, akinek az intelligencija egy 15 éves gyereké, akkor ennek a haza annyit jelent, hogy kirakja az amerikai lobogót, és bátran engedi a gyerekét a blegbarbárabb és igazságtalanabb háborúba meghalni, mert az Állam ezt parancsolja.

Ennek a képviselőit ez primitív tömeg választja be a képviselőházba, hogy ezek beleegyezésével, minden nyomós ok nélkül, felvonuljanak például Irak ellen. Buta és félretájékoztatott amerikai massza büszke lesz az értelmetlenül eltemetett gyerekére. A hazáért halt meg – ezzel vígasztalódik. Nem tudja, mert meghülyítették, hogy idegen érdekek áldozata lett a szerencsétlen. A vallás alatt nemcsak a sok támadásnak / erkölcsi, fizikai támadásnak / kitett katolikust kell érteni. Sokkal veszélyesebb Amerikára az Iszlám, amely ma és még századokig sokkal erősebben ellenáll a bomlasztó tevékenységnek. Sőt, annál erősebb, minél acélosabbra verik.

Ezért vannak kutyaszorítóban a zsidók, és az úgynevezett nyugati civilizáció, amely tulajdonképpen épp, hogy éldegél. És mostanában a leggyakoribb keresztnév ebben a multikulturális zűrzavarban: a Mohamed.

Az „Emberiség” - et pedig ezeknek a Mohamedeknek a szaporán születő gyerekei jelentik 50 év múlva. És még akkor a hindukat, a kinaiakat és a japánokat nem is említettük. Pedig ez az ázsiai tömb jelenti majd az emberiség zömét akkoriban. Dél – Amerikáról még nem szóltunk egy szót sem.

Miért sápítoznánk egy meghalni készülő, önmagát feladó kultúra bomlásán, ha nincs saját erejük azt megmenteni. Mostanában bizonyos pénzes kasztok már a világűrbe vonulásra készülődnek, ha a Föld fölmondja a szolgálatukat. Hiába fakad ki dühösen és megvetően Márai, nincs igaza.

Az újságok jelentik, hogy Kaliforniában az ottani narkománok egyféle vallási szektát alapítotak – az LSD, a mariahuána, a heroin hívei fehér köpenyes főpap vezényletével vallásos jellegű összejöveteleket tartanak, mert a hallucinációk, amelyeket a kábítószerek önkubatukban felidéznek, transzcendens lelkiállapotra ajzzák a résztvevőkat: Lenin azt mondotta, a vallás: ópium a népnek. A kapitalizmusban az ópium: vallás a népnek.

A „rossz szerepe az evolucióban…”Feltétlenül. az ember nem lesz sem több, sem emberebb, ha „erényes”Az „erény” rendészeti szükségszerűség… de a rossz is az. Rossz nélkül nincs rendészet.

A kommunizmusban az erény bűntetendő, mert gyanús.

! Éles fegyverünk az ÁVH. Minden gyanúsra lecsap.

Bernard Wolfe, Trockij álltólagos „titkára”, terjedelmes tanulmányt írt a 30 év előtti sztálini „tisztogatások” igazi okairól. Néhány adat érdekes. Lenin közismerten nem bízott Sztálinban. Végrendeletében a „régi gárda” néhány hírességét ajánlotta utódnak. Sztálin eltüntette a végrendeletet, megrendezte a Kirov-gyilkosságot, és aztán a 30-as években a „tisztogatásokat”, amelyek során a „régi gárda” minden neves bolsevikje – több mint ötvenen – bevallotta a híres moszkvai perekben, hogy a bolsevizmus megbuktatására szövetkezett Hitlerrel és a mikádóval. A cikkiró szerint több mint 9 millió ember vándorolt át az NKVD szűrőin ezekben az években. Mindez közismert.

Wolfe nem tud újat mondani Trockijról sem, aki „humanizmusát” kitűnően leküzdötte, amikor szövetkezett Leninnel, megszervezte a Vörös Hadsereget, és legyilkolta Kronstadtban a Régi Gárda elitosztagát. Sztálin száműzetésbe kergette, majd meggyilkoltatta Mexikóban, mert Trockij egyike volt a Lenin által ajánlott utódoknak. Ehrenburg, aki a perekben tudta az igazat, mélyen hallgatott, amíg Sztálin élt. Holott járt külföldön, meg is szökhetett volna, hogy elmondja az igazat. De nem szólt semmit, csak később, amikor Sztálin engedelmes hóhérsegéde, Hruscsov leleplezte a sztálinizmust, akkor kezdett óbégatni ő is. Sztáli pontosan tudta, hogy a bolsevizmust, ami nem emberszabású vállakozás, csak terrorral lehet rákényszeríteni a tömegekre. Ezért eltett mindenkit az útból, aki „humanista kommunizmusról” ábrándozott.

Ami Ehrenburgot illeti, féltette Sztálin utolsó percéig a zsidókat. A mi Gerő Ernőnk pedig előkészítette a Trockij-gyilkosságot.

Dosztojevszkij hatását követően kezdődött valami, amit a bolsevisták folytattak, és aminek vége. Európa elkaramazosodása. De nem Aljosa, a beteg angyal, nem Iván, a cinikus értelmiségi. A Karamazov, aki Európára hatott, Szmergyakov, a korlátolt gyilkos. Mind az amerikai, mind az európai beatnikok, a zabi Karamazov leszármazottjai.

! Szegény Dosztojevszkij! Tehet ő arról, hogy Európa és Amerika ilyen mélyre süllyedt? Szülőapját, a kereszténységet, le fogja mészárolni.

Johnson. East – West közeledésről beszél, a hídépítésen túlmenő közeledést javasol. Gazdasági hiteleket a kommunistáknak, teljes utazási szabadságot. A szokásos választási békebeszéd. A kommunista rendszerek már régen összeomlottak volna, ha a kapitalista hatalmak, nem segítik át válságaikon ezeket a rendszereket. Mindezt a tíz év előtti magyar forradalom mondja el, amikor egy nemzet elment az öngyilkosság peremére, hogy megszabaduljon a kommunistáktól és a kommunista rendszertől. De sejtettük mi, mért kellett ezt a hatalmas emberveszteséget elszenvedni. Mindig ugyanazok miatt!

Auschwitz. A kegyetlenség is lehet „humanus”, kármilyen képtelenül is hangzik, a kegyetlenség, amelyet ember követ el ember ellen, valahogy „emberi kegyetlenség”. Lehet benne meglepetés, iszonyat és katarzis. Az ember, a „humánus” antihumanitás, tehát az eleven kegyetlenség egyidős az emberrel, és minden emberben, és minden korban nyoma van.

Auschwitz milyen jól mutat éppen Európa közepén. Sokat is dolgoztak rajta, hogy időtálló, és a legnagyobb hazugság legyen. De tévedtek, mert a világméretű kommunizmus, Ázsiát is beszámítva, legalább százmillió áldozatával „viszi el a pálmát”. Maga a sokat emlegetett elgázosítás is szovjet ötlet. Hatmillió áldozat pedig gyerekjáték, ha a százzal öszevetjük. Majdnem humánus! Sőt: katartikus! Egyenesen egekbe emelő. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen nagyvonalúan bánnak a halottak számaival. Lehet ám az a hatmillió akár három is. Idétlen és ízléstelen zsonglőrködés a szerencsétlen halottakkal. De a bosszútól elpusztultakat még nem számolta össze senki. Lehet, hogy minden képzeletet felülmúl. Mostanában az izraeli tendencia ilyen vonatkotásban is iránymutató. Néhány célt tévesztett rakétáért 2000 halott gázai gyerek, nő és idős ember. A súlyosan sebesülteket nem is számolva.

Sachs Nelly hetvenöt éves zsidó menekült, aki német nyelven verseket írt a zsidók szenvedéseiről, és Stockholmban él / 1940-ben, tehát idejében elkerült Berlinből / és egy 78 éves zsidó meseíró, aki héber nyelven írt néhány történtet a közép-európai zsidókról, megkapta az irodalmi Nobel-díjat. A Nobel-díj kezd attrakció lenni, mint 14 Juillet: semmi értelme, de szórakoztató. Egy kis szabadkőműves asztaltársaság – mostanában erős zsidó és kommunista behatás alatt - minden évben eldönti, ki az, aki az asztaltársaság véleménye szerint, nem érdemes a díjra. Ezek legtöbbször az írók. Aztán másoknak, - diplomatáknak, kommunistáknak stb. – kiadják. Mindez még mulatságos is lenne, ha lenne egyáltalán valami értelme odafigyelni a világ véleményére. De nincsen többé értelme semminek, minden eszelős, ocsmány svindli. Jókai, Mikszáth – aztán Tolsztoj és még sokan – nem érdemelték meg a díjat. Sachs Nelly, igen.

Aki érdemtelenül kapta, és csak a választott mártír-téma miatt, ettől kezdve nyugtalanul viseli el a díj – tortúrát, mint napjainkban szegény Kertész Imre, akinek vergődik a lelkiismerete. Mem elég, hogy 14 évesen lágerlakó lett, de ezért még ki is tüntetik.

Jelentés: az elmúlt évben 65 millióval szaporodott az emberiség: ez egyértelmű Franciaország, Portugália és Görögország lakosaival. Ugyanakkor jelentik, hogy a legtöbb az öngyilkos Magyarországon és Svédországban. Magyarországon, mert túl nehéz az élet, Svédországban, mert túl könnyű. A magyar népességszaporodás alacsony, sok a vetélés, az emberek nem bíznak az életben. De ez a veszély mulandó: változott viszonyok között a buzgó magyarok pótolják a hiányt. És általában: mindig több baj származik azokból, akik megszületnek, mint azokból, akik nem születnek meg. ! Micsoda szélhámos duma!

A halál egyébként is rangemelkedés: az ember végre kilép a megalázó közösségekből. A lehúzó, kicsinyes és ostoba kapcsolatokból: végre rangot kap, mert nincs köze semmihez, meghal.

Minden bölcsesség, amit valaha olvastam vagy hallottam, süket, mesterkélt, erőtlen és valószínűtlen – csak Descartes szava él. Cogito ergo sum - ez a feltétlen igazság. Csak akkor vagyok, - és csak addig vagyok -, amíg gondolkodom.

Lehet, hogy amikor már a végét járom, azon töröm némán a fejem, kit tegyek meg első számú örökösnek. És akkor a színpad hirtelen elsötétül.

Szerintem túlságosan szükszavú. Mert teszem azt, egy betörésre vagy gyilkosságra készülő töri a fejét, és ezen akár évekig gondolkodik, nem tekinthető társadalombarát műveletnek.

Ha már végrehajtotta, akkor meg azon töpreng, hová rejtse el a bizonyítékokat. Tehát a gondolkodás műveletének célját is valamilyen módon bele kéne szőni. Sztálin milyen sokat törhette a fejét, egész felnőtt életén át, mikor és kit tegyen el láb alól. Ez is kemény szellemi tortúra lehetett.

Ettől még Descartes nagy koponya. De nem is élt a mi morbid századunkban!

Könyv Szabó Dezsőről. Érthetetlen, mi az, amivel az a retorikus eunuch megőrjítette a húszas – harmincas években a magyar ifjúságot. Írni – tehát kiválasztani, meghatározni, alakot adni az értelemnek – nem tudott, csak dagályosan habzó szájjal szavalni.

! Ezen már én is sokat törtem a fejem. Arra a végeredményre jutottam, miután írásainak hozzáférhető részét figyelmesen elolvastam, hogy felszabadította gondolkodásomat, és a világ problémáinak bátor kimondására ösztönzött. Legyen az, német kérdés, zsidó kérdés, a magyarok kisebbségbe szorulásának nagy tragédiája. A parasztság sorsának jobbra fordítása.

És azt is megtanultam, hogy érdemtelen emberek előtt nem szabad kalapot emelni. Mindez ugyebár, szerintem, nem kevés. Szerencsés volt az a nemzedék!

És minden körülmények között ragaszkodni kell ehhez a szerencsétlen országhoz. Ha úgy hozza a nemzet sorsa, az egyik budapesti pincében éhen halni. És ez nem kevés, kedves világpolgár, Márai Sándor.

Ihlető személyiség volt! Ő ösztönöz most is, hogy kimondjam: ennél a szónál randább nincs is a magyar nyelvben: Világpolgár.

Miután egy oldalon kereresztül szapulta Szabó Dezsőt, két oldalon méltatja Zolát, akitől fölfordul az ember gyomra. Zola nem attól lett nagy, mert jókat írt, hanem attól emelkedett piadesztálra, hogy szót emelt a véleménye szerint ártatlan zsidó katonatisztért: „Jacusse!” Ha ez a momentum nincs az életében, már a kutya sem emlegetné.

A csodálatos Arany: No, ebben nincs közöttünk vita. Szegény volt, zseni volt, méltó társa, barátja Petőfinek. És műveinek ismerete nélkül nem érezhető a magyar nyelv csodája. Toldi, a balladák, Buda halála, mind egy-egy kikezdhetetlen remekmű, és egyúttal nyelvünk utólérhetetlen, felülmúlhatatlan és más nyelvekre lefordíthatatlan kincse.

Amerikában elviselhetetlenül embertelen marad az élet mindaddig, amíg valamilyen nagy megrázkódtatás kigyógyítja az amerikai embert abból a rögeszméből, hogy a Pénz: értékmérő. Tehát nemcsak fizetési eszköz, hanem az „Abszolút Mérték”, amelynek birtoklása és mennyisége eldönti, ki mennyit ér, függetlenül személyes képességeitől. Egy társadalom, ahol nincs születési, sem szellemi hierarchia, a Pénzt még ma is föltétlen értékmérőnek tekintik. Ezért örömtelen itt az élet – azok számára is, akiknek pénzük van, mert reszketnek, hogy lehet valaki, akinek még több van. Ezért a gyávaság mindenben: ahogy ember nem mer emberhez közeledni, mert félnek, hogy ez pénzükbe kerülhet. Hihetetlen, hogy ez a nagy ország és nagy nép milyen gyáva, amikor a Pénz traumáját kerülgeti.

Ami a pénzüket illeti, törje ki őket a nyavaja! Nagy ország, azt elismerem, de hatvan millió indián legyilkolásával szerezték, akik legalább ennyire szerették ezt a földet, mint a most uralkodó randa fehérek.

A „nagy nép” jelzős szerkezet már ingerel. Mert mitől lesz egy nép nagy? Sok a pénze? Sok a kiművelt emberfő? Sok a tevékeny elme? Vagy attól, hogy a sok pénz odavonzza a földön élő összes szemetet? A sziciliai maffiát. És több a gyilkos és betörő, mint a világ bármelyik országában? Nem szólva a minősíthetetlen világuralmi törekvéseiről, amelyekbe bele fog rokkanni.

A kulturális teljesítményben messze lemarad jónéhány ország mögött. Gershwin, Hemingway, Poe, Mark Twain, Wittmann, és hol a többi. Talán Steinbeck, aki helyeselte mind az indiánok, mind a vietnámiak válogatott módszerekkel való kiirtását? Nagy nép? Nagyok a kosárlabdás négereik! De azokat is Afrikából rabolták. Ezektől a fekete bőrűektől nagyon, de nagyon féljenek! Egyébként már félnek is.

1970

Itt érdemes megjegyezni: Európa története 1900 – 1973

Martin Roberts: Az új barbárság kora?

Végilapozva ezt a tanulmányt, csupa ezerszer tanult és tanított történelmi eseményről tájékoztatott. Az az érdekes, mai hiányzik belőle, a közép és kelet- európai kis népek történelme. Magyarként mindenek előtt két dolgot kifogásolok: nincs szó Trianonról és az 1956-os forradalomról. Pedig a barbárság korának két súlyos tényéről van szó. A nyilvesszőtől ordító oroszlán bőréből akadtak, akik kihúzták az afrikai barbárság vesszejét, de a magyarság sokkal nagyobb tragédiájáról, amely valóban az egész emberiség történelmének egyik legnagyobb és elhallgatott aljassága volt – egyetlen szó sem esett. Hasonló a helyzet az 1956-os eseményekkel kapcsolatban. A prágai bevonulást, a „tavaszuk” elhervasztását emlegetik, de ez vajon komolyabb esemény volt-e, mint a mi sok áldozatot követelő bátor felkelésünk? / Erről később maga Gorbacsov mondta, hogy ez volt a szovjet birodalom összeomlásának kezdete. / Miért hallgat a tudós Roberts erről a világot megrengető tényről?

A könyv szerzője eljutott az EU megalakításáig, de bölcsen hallgat arról, hogy vajon milyen jövőt szánnak a kelet - és közép-európai népeknek. Marad minden a vasfüggöny mögött, a kettéosztott világ végleges – soha véget nem érő kimúlásáig?

És ha reméli, hogy azok is társulhatnak, vajon kaphatnak-e Marschall-segélyt, mint a „szerencsétlen”, szánni való nyugat – európaiak? Akiknek az emberveszteségei jóval kisebbek, mint a világháború más országaiban.

A többiben legalább százmillió embert pusztított el egy valóban barbár ideológia. Elsősorban Ázsiában és Kelet- Európában. Erről sincsenek megbízható adatok.

Tehát könyvben megemlített és és illusztrált tények általában igazak, de még azok is mélyen hallgatnak a Németországot leromboló barbárságról és a Japánra ledobott két pusztító,

és embertelen szenvedéseket okozó atombombáról. Ezekkel kiegészítve már nem kérdés a könyv címe, hanem szomorú és visszavonhatalan ténymegállapítás.

Középiskolás tankönyvnek sok, egyeteminek igen kevés. Főleg a forrásnyag hiányában.

Száz évvel ezelőtt Nitzsche meghirdette az Emberfeletti Ember követelését. Ha ma élne, reménytelenül és rikácsolva hirdetné az Emberszabású Ember követelését.

Exit Bertrand Russel. Az utolsó romantikus forradalmárok egyike volt. A tömegtermelés és a tömegfogyasztás világában itt maradt, mint egy madárijesztő, magányosan, csontvázsoványan, eszelős - merev nézéssel. Már nem tudta, milyen valóságban az a világ, amely ellen tiltakozott, csak tiltakozott mániákusan.

Politika. Az ember színészi képességeinek legfelső lehetősége. A televízió a prágai repülőteret mutatja, ahol Svoboda cseh államelnök csókkal üdvözli Brezsnyevet, Koszogint. Tehát a szovjet szakembereket, akik két évvel korábban, az ugyancsak csókolózó és ölelkező pozsonyi békülési és megegyezési komédia után – útnak indították a tankokat, hogy lemészárolják az emberarcú, humanizált kommunizmus kísérletét.

Az angliai Isle Of Wight szigetet néhány napra százötvenezer hippi. Sátorlakók, szabadon főznek, alszanak, ölelkeznek. Marihuánát szívnak, eszelősen táncolnak és énekelnek. És irdatlanul szomorúak. Egy nemzedék, amely menekül mindenütt a világon, mert a társadalmi rendszer, amelyet örökölt, csömörre készteti.

Ennek sokkal cifrább változata következik be harnincöt év múlva, amikor Norvégiában egy ilyen világtól elvonult, öntörvényű gyereksereg, sok a bevándorolt közöttük, áldozatául esik egy eszement, fajgyűlölő gyilkosnak, aki nem is bánta meg százakat lemészárló bűnét és dühét.

Exit de Gaulle. Tehetségesen halt meg, kispolgári nyugalomban. Tudott várni. Tudott cinikusan, arrogánsan, könyörtelenül inhuman lenni. Parvenü volt: meghirdette a grandeurt, és a franciák nem tudtak ellenállni a csábítónak, de közben gyanakodva nézték, mert feltételezték, hogy nem is olyan nagy, mint amilyen hosszú. A Notre Dame-ból temették, jelképesen, nyolcvan államfő és kormányelnök jelenlétében.

! Ugyanitt esik meg a franciákon az a szégyen, hogy egy magányos és idős férfi negyven év múlva főbe lövi magát, mert a francia képviselőház elfogadja az egyneműek házasságát legalizáló törvényt.

1971

A fogadóban, ahol megszálltunk, litván apácák szolgálják ki a vendégeket: néhány pap lakik itt, aztán német és amerikai turisták. Reggeli közben egy litván püspökkel beszélgetek. Azt mondja, hogy hárommillió litván él a világon, és „az ő a nyelvük a legrégibb, a kelta mellett, amely eleven maradt”. Túl akarják élni az orosz megszállást, a bolsevizmust. Tüntető politikai magatartás nélkül, hangtalanul, de túlélni.

Kár a Vallásért: magas hőfokú erő lüktetett benne. Kár a Művészetért: vígasztalt és hevített. Kár a Szerelemért: volt tisztító pátosz benne. Mint öreg varjú a tar faágon, úgy károgom: kár, kár.

Stendhal távirati stílusban írja le, amint három hajóval elindul Elba szigetéről, hogy visszafoglalja a birodalmát. Vállat vonva veti oda:” Napóleon, amikor a Hatalom csúcsára jutott, fölcserélte a Tehetségét a Makacssággal.” Mint századunkban de Gaulle.

Thomas Mannt hetvenéves korában megoperálták egy chicagói korházban, mert tüdőrák-gyanús volt. Amikor mélynarkózis után fölébredt, ezt mondta a feleségének: „ A katolikus egyháznak igaza van, amikor tiltja a halottégetést, mert az, borzalmas lehet.” Talán azt akarta mondani, hogy a tudat a mélynarkózisban is végigcsinálja mindazt, ami műtét közben a testtel történik. És Babits Mihály a Balázsolás végén:” Talán nem is olyan nagy dolog a halál.”

Könyv Rettegett Ivánról. Vallaton írta: IV. Iván úgy gyilkolt, kínzott, mint ma is a Rettegettek. De volt perverz bátorsága, hogy jelen legyen, amikor áldozatait sütik, főzik, nyúzzák. Ma ez másképp van. A himmlerek, beriják, pétergáborok diszkréten ülnek párnázott karosszékben, amíg a pincében a hóhérlegények végrehajtják parancsaikat. A vérengző, szadista cár idején Oroszország birtokába jutott Kazány, Asztrahány és Szibéria. / 1533-84 /

Nixon Pekingbe készül. Az amerikai szenátus egyik bizottsága közzétett egy jelentést, amely szerint - a sinológusok többéves kutatómunkájának segítségével – sikerült megállapítania, hogy 1927 óta, amikor Csang-Kai-sek nacionalista hadserege harcot kezdett Mao és a kommunista gerillák ellen, Kínában Mao és fegyvertársai 34 300 000 embert gyilkoltak le.

! Potomság! Ez volt, állítólag, Petőfi utolsó szava is, amikor látta a feléje özönlő kozák lovasok százait.

A zsidó-arab háborút kis időre abbahagyták, és rögtön az indiai-pakisztáni háborút. Nincs szünet. Egy esztendővel ezelőtt Biafra volt a műsorszám, két évvel ezelőtt… A rádió recsegő bemondója olyan gépies unalommal darálja a háborús híreket, mint a vasárnapi futballmérkőzések eredményeit.

1972

A szenilitás, ami számomra is időszerű. A fiziológusok szerint, tögtön a születést követően kezdődik el, mert a „nerocell”-ek, az agy - és idegsejtek mennyiségi állaga az életprocesszus során soha nem lesz több, hanem állandóan csökken. Ez a zsugorodás 60-70 között megfelel az agy-és idegsejtek 20-30 százalékos csökkenésének. Kóros esetekben ezt követi az aggkori szenilitás. Organikus védekezés nincs, de lehet lassítani a folyamatot. Ha az agysejtek friss oxigént kapnak. / séta a szabadban, esetleg kerékpározás /

Kínából visszatért ameriaki újságírók fejbólogató elismeréssel jelentik, hogy ott most jobban élnek az emberek. – 750 millió vagy még több ember -, mint a kommunista hatalomátvétel előtt. Rend van, mindenki dolgozik, az emberek nem éheznek, és már vannak, akik kerékpárt és táskarádiót vásárolnak. Gondolatszabadság, irodalom, művészet nincs. De lehet, a Vörös Kína szomszédságában, Japánban, százmillió ember lakta, túlzsfolt területen – ahol majnem minden nyersanyag hiányzik – az emberek túltápláltak és autót vásárolnak. Mert a szabad gazdálkodás rendszere plusz indusztralizmus – kommunizmus nélkül – az egyéni, közösségi jólét Ázsiában eddig nem ismert színvonalát valósította meg. És a start Japánban is az agrárfeudalizmus volt, mint Kínában.

! Mennyit változott a világ egy nemzedéknyi idő alatt! Ma Kína, úgy vélem, a világ legrősebb gazdasági hatalma, és most készül hazánkba települni a Bank of China, amely az európai gazdasági forgalom központja lesz. Közben készülnek a Belgrád-Budapest vasútvonalának újjáépítésére. Ha már van görög kikötőjük, legyen hozzákapcsolódó vasúti kétnyomtávú vasúti szállítás, amely része lesz az európai hálózatnak. A jüan rövidesen felválthatja a dollárt.

Ki ez a Tizenharmadik Cézár? Nincs neve, sem arca. Láthatatlan, mint mindig a maffiafőnök. Légiói, melyek végrehajtják parancsait, nem viselnek pártjelvényt. Olykor „haladó értelmiségiek”, néha „liberális progresszívek” – de ez csak névjegy. Biztos csak az, hogy pontosan dolgoznak. Elsötétítenek mindent, ahol dereng a jele, hogy élnek emberek, akik megkísérlik kimondani az igazat. Paraszt, munkás nincs közöttük. A légiókat a vasfegyelem tartja rendben. Degradál mindent, ami karakter, megrágalmaz mindent, ami tehetség, belefojtja a szót mindenkibe, aki bírálja a tolakodó silányságot, az erkölcsi és szellemi selejtet. Megszállja a szellemi kulcspozíciókat, tehát a sajtót, a rádiót, a televíziót, a könyvkiadást, a mozit és az iskolát.

Maffiózus módszerekkel becsempészi embereit a szakszervezetekbe, és búvóhelyről

lövöldöz mindenkire, akiről feltehető, hogy védekezni akar a politikai hatalomra törő terrorcsapat merényletei ellen. Láthatatlanul csíp és fertőz, mint tetű a var alatt. Rendkívül nehéz, majdnem lehetetlen védekezni ellenük: De ők ismerik egymást, a törzsi szagról.

Veszedelmesebbek, mint a zsarnokok. Hiszen már Voltaire megmondotta, ha félni kell valakitől, jobb félni egy oroszlántól, mint kétszáz patkánytól. Legtöbbször nem „kommunisták”. A kommunizmust eszköznek tekintik, melynek segítségével politikai hatalomhoz jutnak. Időnként megkéselik egymást, mert a bandaharcok során ütköznek érdekeik. De végül engedelmeskednek a láthatatlan, mindenkinél könyörtelenebb Cézár parancsának, és sebeiket nyalogatva, morogva és szitkozódva, teljesítik a parancsokat.

Tóth Árpád versei: amit mondott, nyönyörűen mondta, de nem volt semmi mondanivalója.

1973

A terror most már világjelenség. Egyének, csoportok, népek megkapják. A nivellált jövedelem világában, amikor elhalványodik az életmódkülönbség gazdagok és szegények között. – ahogy ez Amerikában és még néhány nyugat-európai országban, - az elégedetlenség nem szűnik, mert a mechanikus munka nem elégíti ki az embereket, akik nihilisztikus terrorcselekményekben keresnek kielégülést.

! Napjainkra / 2014. október 27. / ez egészen brutális módon nyilatkozik meg. Bizonyos államok a világ minden tájáról toborozzák az Iszlám Állam nevű kalandorcsoport katonáit, és azzal a céllal, hogy az iszlámot – mint vallást és erkölcsöt – lejárassák. Iszlám Államnak kiáltják ki magukat, és elsőrendű fegyverekkel rendelkeznek. Hosszú ideig tartó háború várható. Főleg Irak és Szíria területén.

Félix Austria óvatos-okosan helyezkedik a két világ között, a kommunista és a nem kommunista világ között. És nem szabad elfelejteni az őszinte kiállást, ahogy ’56-ban kaput nyitott a magyar menekülteknek. Később, 68-ban, a cseh meneköülteket udvarias kényszerűséggel fogadták; Bécsben kritikusak a csehekkel, a magyarokkal sorsközösséget éreznek.

A magyar határ egy kőhajításnyira van, és a magyar emigránsok, akik régen látták az országot, de nem hajlandók visszamenni Budapestre, ide rendszeres buszjárattal jönnek nosztalgiázni. Mert – helyesen - úgy vélekednek, hogy minden dollárral, márkával, amit a kommunisták zsebébe csúsztatnak, erősítik ezt a rendszert. Melodramatikus kirándulásokon, társas kocsiban gurulnak Bécsből a határszélre, ahol meghatottan szemlélődnek, mert itt látni lehet valamit Magyarországból. ! Szomorú kis kirándulás az ilyen.

A Time című amerikai újság jelenti, hogy a vietnami hősi halottak tetemébe a csempészek heroinkészleteket varrtak be, így szállították a kábítószereket Vietnamból az Egyesült Államokba. Díszkoporsóban, csillagos lobogóval letakart, díszőrséges katafalkokban. ! Kinek juthat egy ilyen morbid ötlet az eszébe? Hiába: money, money, money…

Exit Picasso. Picasso valóban tehetséges festő volt. A század elején, Toulouse - Lautrec hatása alatt, jó képeket festett. Aztán hosszú életének derekán, 45 körül átváltott a kubizmusra. És el lehet hinni, hogy ez a szemléletváltás jóhiszemű volt. De mindig gyanús, ha egy művész mindig változtatja a stílusát. A „kék” és „rózsaszín” periódusokban még akadnak elfogadható alkotások. Amit az élete utolsó huszonöt évében festett, nem hat jóhiszeműen. Kommunizmus, a békegalamb-propaganda, amihez odaadta a nevét, kevéssé meggyőző. Picasso Guernicájáról olyan emlékem maradt, mintha karikatúrát láttam volna, a háború szörnypofáinak torzrajzát, kínos vigyorgó fintort. „Én sok hamis Picassot festettem” – szólta el magát egyszer, sokat mondóan a Mester.

Előkerült Orwell egyik poszthumusz, gépírásos kézirata, amelyet az író Az állatfarm előszavának szánt, de aztán meggondolta magát, és a kézirat mindmáig fiókban kallódott. Az előszóban azt írta:

”Az angol értelmiség gyáva, ortodox meghunyászkodása az orosz kommunisták előtt most már minden szellemi munkaterületet behálózott, és a Trafalgár tér hím prostituáltjai és az angol értelmiség prostituáltjai között nincsen morális különbség.”

1974

A baloldali lapok sajnálkozva jelentik, hogy Mexikóban 77 éves korában meghalt „a legnagyobb mexikói festő”, Diego Riverának, egy szocialista érzelmű festőnek a tanítványa volt, valószínűleg Quasimodoról van szó, akinek a nevét gyerekkoromban az élenjáró nyugati művészek között ünnepelték szerte a kommunista világban. Most megtudom, hogy házfalakra mázolt ábrákat, ecset nélkül, fénymázat permetező szerszám segítségével, amilyennel az autókat lakkozzák. Idézik egyik vallomást, amely szerint „életének legnagyobb bánata az volt, hogy nem ölhette meg személyesen Trockijt, mert akkor éppen börtönben ült.”

! Hát igen, a mi fürge Gerőnk, és az általa beszervezett ember meg a jégcsákány gyorsabban intézkedett ebben az ügyben. Peches ember volt ez a mexikói festő!

„Détente”. Az ellenséggel lehet tárgyalni – a tűzszünetről, az arcvonal kiigazításáról, fogolycseréről, miért ne? De más a tárgyalás és a barátkozás, az ellenség soha nem lehet más csak ellenség – még tárgyalás közben sem. Az arab szólás:

”Ellenségem az, aki segít az ellenségemnek.” – pontosan fogalmaz. Aki barátkozik az ellenséggel, az gyáva és képmutató. Vannak kényszerhelyzetek, amikor tárgyalni kell. Mindig voltak bátrak és gyávák.” Emberek valánk, miért szégyellnénk azt? - mondotta Kölcsey bocsánatkérően az általa megbántott Berzsenyi ravatalánál.

Mindig voltak – vannak és vagyunk -, akik megvalljuk, hogy többet voltunk gyávák, mint bátrak. De a kétfelé bratyizó hídépítő, a bratyizó, nyájaskodó, alamuszi dialógus-vezető rosszabb, mint a gyáva kortárs, akik voltunk, akik vagyunk. És lehet, hogy abban a bűzös-sáros gödörben, ahová mindent, ami emberi tartás, dignitás, / méltóság / belapátolták a hídépítők, már ez sem számít.

Megfigyelők szerint az olaszok vitáikban már annyira kifáradtak, hogy a velük szemben álló politika ellenfeleikre ráaggatják a „fasiszta” jelzőt, és ezzel a vitát mindig lezártnak tekintik. Akadnak haladó szellemű szellemű közírók, akik lincselő hangnemben fasiszta szemlélettel vádolják, akik nem hajlandók védelmükbe venni pl. az emberrablókat, vagy elítélik azokat, akik köpőcsészének tekintik és az iskola falát papír helyett használják.

Szerintük fasiszta az is, aki jobban kedveli nőnemű élettársát, mint a női ruhába öltöztetett futballcsatárt. És fasiszta az is, aki az ilyen tüneteket helyteleníti.

Fenyő Miksa volt a repkény a magyar kapitalizmus romjain. A magyar gyárosok egykori szövetségének volt titkára patronizáltan / támogatta , védnöksége alá vette / a Nyugat folyóiratot. 48-ban emigrációba ment, de két évtizeddel később hazalátogatott Magyarországra. Elmúlt 90 éves, amikor meghalt – és a hír juttatta eszembe az ismertetést, amit egy külországban kiadott naplókötetemről írt:

”Ignotus vezette be írásaimat a laphoz, amelynek egyik megbecsült munkatársa voltam. És mindig örült, hogy találkozhatott velem a Nyugat munkatársainak körében, a Bristol szállodában.” A 90. évét meghaladó Fenyőt megcsalta az emlékezete, amikor ezt írta, mert az igazság, hogy soha, egyetlen alkalommal sem írtam a Nyugat című folyóiratba. És soha egyetlen alkalommal sem voltam a Bristol szállodában, sem máshol, amikor a Nyugat munkatársai találkoztak. Becsültem Osvátot, a magyar irodalomnak ezt a mezítlábas apostolát, aki írni nem tudott, és olyan volt, mint egy süket karmester, aki látja, de nem hallja a kottajeleket – de élt-halt a magyar irodalomért. Tiszteltem a Nyugat néhány költőjét és íróját: Babitsot, Kosztolányit, Móricz Zsigmondot, stb. De Osvát és aztán később mások szerkesztési szempontjai, túlságosan ezoterikusok és eklektikusok / rejtettek és elméletileg zavarosak / voltak. Ezért - noha nem volt hiány megtisztelő felhívásokban – soha nem írtam a Nyugatba. Fenyő Miksával két évtizedes budapesti tartózkodásom alatt egyetlenegyszer találkoztam - nem a Bristolban, hanem a Lukács-fürdő uszodájában, az ostrom után. Akkor ismerkedtünk meg, előtte sohasem láttam. Úszónadrágosan, nyájasan beszélgettünk, kissé úgy, mint aki a Conciergerie pincéjében várja a mindennapos névsorolvasást. Fenyő Miksa minderről megfeledkezett – valószínűleg úgy hitte, a GYOSZ patronálása nélkül senki sem lehetett író Magyarországon, de a magyar irodalom sokágú síp volt. A Nyugat egyik legszebben szóló hangja volt ennek a sípnak, de nem az egyetlen.

A televízió drámai tömegjeleneteket mutat: San Franciscoban a néger mob / akadnak a tömegben szépszámmal fehérek is / megostromolja a teherautókat, amelyekről önkéntesek dobálják le az állítólag elrabolt Hearst-lány, Patricia váltságdíja fejében osztogatott, kétmillió dollár értékű, élelmiszercsomagokat. A jelenet 1974-ben minden vallásos, nevelő kísérlet teljes morális csődjét mutatja.

Egy levél: A vasfüggöny mögül érkezett, vargabetűvel. Írója öregember: a levélíró is, a címzett is közel a sírhoz. Ezt írja:”A haza nemcsak a föld, de a múltról való felfogás, a jövő alakulásának közös reménye és a jelen megítélése is, és ez már nincs meg. A nemzet a biológiai öngyilkosság útján van, az értelmiség gyenge és jellemtelen, az írókat, költőket is beleértve. Nem lehet valaki egyben próféta és talpnyaló. Az út egyszerű: beletörődés, közömbösség, elaljasodás, cselédsors kellő bérrel, árulás.”

Végül: „Nem hiszem, hogy az orosz imperializmus sokkal túléli a 2000. évet. A szovjet birodalom nem szláv népei nem fogják örökké eltűrni az idegen uralmat, a „szűzföld-akció” címén a szláv kolonizálást.”

Éjjel Babits. Ebben a században talán ő volt a magyar líra legtisztább jelensége. Csak Mallarméhoz lehet hasonlítani: lírájának belső fénye, nyelvének izgalmas egyszerűsége, ez mind egyedül való. És Radnóti, a következő nemzedék legkülönbje. Bizonyos ez?

József Attila, ha tragikus sorsa nem sújtja le, Hölderlin féle ígéret volt, egyszerre őrült és angyal. ! „ A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok.” Abszolút költő!

A keleti ember másképpen is kezd profilt kapni a világ tudatában. Andrej Amalrik, szovjet-orosz író pamfletje: Megéri-e a szovjet renszer 1984—et? – arra a következtetésre jut, hogy a szovjet rendszer, ha fenn akar maradni, kénytelen lesz megváltozni. De ahhoz, hogy az elit megtarthassa privilegizált pozícióit, mindennek változatlannak kellene maradnia.

! Marad megoldásként, a nálunk is megtapasztalt: átmentés. Egyik napról a másikra a kommunista párttitkárból, a szétosztott közösségi javak jussán virtigli tőkés lesz, aki kizsákmányolja a munkásait.

A diagnózis: mindenütt, ahol kommunizmus van, az a bizonyos 100 ezer ember védi a kommunizmus ürügyén az előjogait. Ezek megsemmisülnek, ha a rendszer megváltozik. A keleti ember számára egy szociális helyzet, amely a nyugati ember számára elviselhetetlen: majdnem normális. De a kínaiak okozhatnak meglepetéseket: a mosolygós, sárga közönyből néha szikrák lobbannak fel; mint a boxerlázadás idején vagy a közelmúlt Kulturális Forradalmában.

! A mostanában bekövetkezett változások azt jelzik, hogy a hatalmas Kína valóban fölébredt, és erőskezű pártirányítással, de kapitalizmust építő vállalkozásban, rövidesen az élen jár. De lehet, hogy már napjainkban is.

A tarisznyában, amit most Szozsenyicin, amikor a kommunisták kizsuppolták Nyugatra, van egy könyv, amit a számkivetett író még nem írt meg. De ha megírja, nagy szolgálatot tehet az emberiségnek. / Ez lett a Gulag-szigetcsoport, amelynek anyagát Nyugatra csempészte abban a bizonyos tarisznyában. /

! Ez, ma már a leghitelesebb dokumentum a kommunizmus igazi arcáról, hiszen minden részlete az igazságból, dokumentumokból építkezik, ezért hiteles, és egyúttal hátborzongató. Nem véletlen, hogy a nyugati kollaboráns értelmiség nagy többségének nem nagyon tetszik. De ez lényegtelen. Maga a szerző is ott hagyta menedékhelyét, azt a bizonyos Nyugatot, mert nemigen tartotta az ember számára ideális paradicsomnak, és visszatért a megváltozott, új hazájába.

1975

Amerikában az ötvenes-hatvanas évek gőgös optimizmusának nincs nyoma többé. Volt két évtized – átéltem ezt az időt, amikor az Egyesült Államok hatalma a világban feltétlen volt. Az amerikai dollár, az amerikai zászló előtt mindenki meghajolt. Ennek vége. Vietnam, Watergate, az energiakrízis, a dollár felhigulása, a külső piacok ritkulása, a szovjet alattomos világhódító taktikája, mindez elsorvasztotta az optimizmust. Már nem hisznek az intézményeikben, lenézéssel beszélnek politikusaikról. Szorongás, feszültség érződik Amerikában. A Korlátlan Termelés, a Korlátlan Fogyasztás, a Korlátlan Profit nem hittétel többé.

Egy látogató, aki Eisenhower elnöksége idején ismerős volt a Fehér Házban, azt mondja, hogy az Egyesült Államok óvakodjon attól, hogy gyalogságot küldjön az ázsiai térségbe. Haditengerészet, légierő eredményesen, cselekvőképesen léphet fel ott, de a nyugati gyalogság az ázsiai térségben tájékozatlan marad. Napóleon, Hitler megtapasztalták ezt. Kennedy, Johnson nem fogadták meg a tanácsot, de a tér és az idő ott is megsemmisítette a gyalogságot. Az utódaik Afganisztánban és Irakban.

Kétszáz évig hittek abban, hogy a demokrácia és az amerikai civilizáció megbirkózik minden akadállyal, legyőz minden nehézséget. Most, amikor készülnek meggyújtani a születésnapi tortán a gyertyalángot, mintha bizonytalan lenne a kezük. Megértették, hogy elkövetkezett az idő, amikor Amerika hatalma nem bír a két globális veszedelemmel: az eltömegesedés és a nukleáris energia proliferációjának / szaporodás, növekedés, sarjadás / veszélyeivel.

A televízió, ez az időszerű járvány, berágta magát életükbe, mint a mákony. Már nem tudnak létezni nélküle, emelik az adagokat. Huszonöt éve, amikor Amerikába érkeztünk, mindössze négymillió ernyős tükör működött a Birodalomban. Ma 65 millió készülék zörög az amerikai háztartásokban. Az adóállomások a hülyítés adagjait minden évadban emelik. A műsorok többsége nem más, mint erőszak, gyilkosság agresszió, ütés-szúrás, robbantás. Közben gyerekes pojácaság a zenés műsorokban. A hirdetéseket már nem is jelentik be, a cselekmény nem szakad félbe. A hős és a hősnő átölelik egymást, hosszú csókba kezdenek és – minden átmenet nélkül – megszólal a bemondó, hogy csókolózás közben használjon szájbűz ellen „Gyöngyvirág” fogpasztát.

A hóesés elállott, a látogatók búcsúznak. Az egyik fiatalember három évet szolgált Vietnámban. Nemrég szerelték le ahadseregtől, kitűntetést kapott – a búcsúzáskor váratlanul megszólalt: „ A háborút a katonák megnyerték Vietnámban” – mondja, és a televízió készülékre mutatott: „És itt vesztettük el. A campusokon / campus: az egyetem területe / és az újságokban.”Mindenki hallgat a családban. Vannak témák, amikről nem illik beszélni.

Miami Beach South zsidó település, gettószerű. Mindenütt héber felírások, kóser étkezők, rituális élelmiszerüzletek.” Jewis Vaudeville – hirdeti egy fényreklám A vendégek legtöbbje New Yorkból jön ide télire. Majd mindegyik öreg. Miami Beach North másféle: nagyvilági „ezerszobás”, minden elképzelhető luxussal megtömött palotákkal. Itt telel Amerika pénzes népe. Napi százdolláros szobaárak, jachtok, privát repülőgépek, a jet set-nek nevezett lebzselő népség kirakata. Ez a mutogatós sznobizmus barbár, brutális. És az istenadta nép elvárj tőle, hogy szórja a pénzt. A vendég itt kidüllesztett mellel pazarol, mint aki bizonyítani tudja, hogy a közteherviselésből kivette részét; az adót így vagy úgy, de a végén megfizette.

Most övé a világ. Fitogtat, rikítóan riszálja magát. Aggastyán csoroszlyák bikiniben sétálnak. Kopasz, vén mozisztárok vörös selyem zubbonyt, kanárisárga nadrágot, fekete ujjast viselnek. A New York-i luxuscégek, ékszerészek, divatkereskedők a téli hónapokra idetelepítik fiókjaikat. Mindenből a legjobbat kínálják. Ez a proccos gazdagság nem süti le a szemét, nem selypeg szemérmesen.

A kis palotákban elektromos jelzőszerkezetek óvják őket a váratlan látogatóktól. Éjjel és nappal testőrök, az úgynevezett gorillák cserkésznek a cserjék között, farkaskutyákkal. A tujaldonosok lehetőleg éjjel érkeznek, privát repülőgépen. Golyóbiztos autón hajtanak a repülőtérről a palotába. New Yorkból és Los Angelesből Floridába - egyszerű, kopott, kétéves Mercédes-szel furikáznak, kerülik a feltűnést, a sofőr is válogatott mesterlövő. Egy-egy jól képezett gorilla ritkaság, mert a gazdagok egymástól csalják el az ilyen szakembereket, mint régebben a sznobok a francia szakácsot.

Útközben Szolzsenyicin Gulágját olvasom. A köny néha többet mond, mint amennyi szükséges, hogy meggyőző legyen – az író számokkal, általános, milliós adatokkal dolgozik. De a Gulag hasznos könyv, mert amit mond, feltárja a Szovjetunió belső, félelmetes titkait. Ahogy embermilliók félállati sorban élnek, ahogy a sintértelepeken az őrök és a közönséges bűnözők cinkos közösségben rabolják ki a politikai foglyokat, és ahogy az emberek már félnek a szabadulástól, ami a drótsövényen túl várja őket, mert a reménytelenség, az emberi együttélés normáinak eltorzulása néha rosszabb, mint maga a láger.

A jumbo amerikai városok felett repül, ahol emberek élnek, akiknek nagy többsége nem akar tudni erről a másik viláról, a Gulágról. Ha egy könyv a kommunista rendszer principiumairól / alapelv / és gyakorlatáról fellobbant néhány embet tudatában egy szikrát, megjelennek az intellektuális tűzoltók, és sajtóban, könyvekben, televízióban sietnek eloltani a préritüzet. Elbagatellizálják a tényeket, kezdeti, „átmeneti tüneteknek” minősítik a förtelmességet. „Nálunk másképp lesz” – suttogják az önkéntes tűzoltók.

A 42-es utca, az Ötödik és a Hatodik sugárút között. A Times Square tornya, ahol a villanybetűs hírszolgálat éjjel-nappal körbefuttatja a történelem rémhíreit. A pillanat, amikor

- itt, ezen a sarkon – a villanyszöveg hírül adta, hogy a magyar forradalmat cserbenhagyta a Nyugat. Az orosz tankok lövik Budapest utcáit. Az utcasarok, ahol megértettem, hogy minden hiába volt. Minden: a Nyugat fogadkozása, a rádiók ígérete, minden hiába. Sokan azt hittük, hogy eljön a pillanat, amikor – háború nélkül! – változtatni lehet egy helyzeten, melyet erőszakkal és csalással teremtettek meg a kommunisták, erőszakkal és csalással tartanak fenn. A pillanat eljött. És vele az orosz tankok. Ez volt a sarok, ez a torony. Itt fut a villanyszalag.

A Donnelben amerikai folyóiratok kiállítása. Legtöbbje Kasszandra hangján jósol kénkövet, pestist, sötétséget és sáskajárást. Amerika nagyhatalom – írják -, de önpusztító erők roncsolják: nem ellenségei bénítják meg erejét és akaratát, hanem a szellem, amely áthatja a sajtót, a televízió, amely mindennapos agymosást végez az amerikai tudatban. A „mindennapos népszavazás”, egy nagy nép tudatos és következetes állásfoglalása, a sorskérdések hazugságmentes megvitatása: mindez sorvad. A vörös és rózszín légiók, amelyek belülről rendítik meg Amerika biztonságát, már nemcsak a média segítségével harcolnak. Tüzet nyitottak a közélet más csataterein – újabban a törvényhozásban, ahol a vizsgálóbizottságok ország – világ előtt kiteregetik egy nagyhatalom bizalmas önvédelmi módszereit – mindezt az atomkorszakban, amikor minden pillanatban bekövetkezhet a globális katasztrófa. És ez mind a „szabadság” jelszavával történik, az „open society”/ nyitott társadalom / ürügyén. Mao, kínaiul és finoman, megkérdezte egyik tengerentúli látogatóját: „Nem gondolják, hogy Amerikában már túlságos a „szabadság”?

Egy látogató, fiatal magyar, elmondja, hogy Amerikában egy éjjel négerekkel ment haza autón, és a feketék útközben habzó szájjal gyalázták a fehéreket; nem törődtek vele, hogy ő is ott ül a kocsiban. Amikor figyelmeztette őket erre a tapintatlanságra, az egyik néger odavetette:” Te nem vagy fehér. Te magyar vagy.”

1976

Délolasz tradíció, hogy éjfélkor bombarobbanásra emlékeztető durrogást kezdenek az utcán: tüzes békák, robbanó lepények szikráznak az éjféli sötétben. Ez igy volt most éjjel is, de inkább úgy rémlett, mintha az év első pillanatában pirotechnikus szakemberek főpróbát rendeznének a most már köznapi bombavetések mutatványából. Az újévi hírekkel egyidőben mutatja a képernyő a New York-i repülőteret, ahol „ismeretlen tettesek” bombát dobtak az utasok tömegébe. Tizenegyen meghaltak, félszázan súlyosan megsebesültek. Véres-cafatos kezek és lábak lógnak a váróterem falán. Így kívánt boldog újévet az”ismeretlen tettes”, aki nem is olyan ismeretlen. Ő az Ember.

A moszkvai zsinati gyűlésen az olasz kommunista párt főtitkára meghirdette az eurokommunizmust. A moszkvaiak technikai okokból, egyideig eltűrik az ilyen eretnek igehirdetést – kísérleti stratégiából talán sugalmazzák is –, de később, mikor a tömegek szabadságot követelnek, megindulnak az orosz tankok. Dubcsek és mások tanúskodhatnak erről. A kommunista reformerek csak addig ígérhetnek szabadságot, amíg hatalomra kerülnek. Mihelyt be kell váltani az ígéretet, tehát el kell ismerni a magántulajdont, a szabad vállakozás jogát, a politikai, szellemi és társadalmi szabadságjogokat, nemcsak a kommunizmus jut válságba, hanem a kommunisták is. Erről nem is beszélnek a reformerek, amikor meghirdetik az eurokommunizmust.

A televízió éjjel a Battle of England című dokumentumfilmet közvetíti. Szórakozottan nézem, és közben fölrémlik: amióta emlékezni tudok, mindig ugyanezt a dokumentációt látom. Az emberek előmásznak a lövészárokból, vagy hajók fedélzetéről, repülőgépekről gyilkolják egymást. Városok égnek, hullák hevernek a földeken. Volt egy idő, amikor az „állandó állapot” a béke volt, melyet időnként megszakított a háború: Pelloponnészoszi, vagy a harmincéves, vagy a hétéves. Most „állandó állapot” a háború, amelyet rövid időre megszakít valami, amit békének neveznek.

! Túl sok a fegyvergyáros, és hihetetlenül nagy a profitéhségük. Nem ismeretlen kaszt ez, emberek!

Sír John Browning /1782 – 1872/ százötven évvel ezelőtt írta a magyar nyelvről:”Eredete a messzeségbe nyúlik vissza, rendkívül különös módon fejlődött, és struktúrája a mélymúltból származik, amikor a legtöbb európai nyelv még nem is létezett.” Sir John több nyelven beszélt, és a magyar verseket fordított angolna. Bölcs lingvisztáink megállapították, hogy a magyar nyelv a finnugot nyelvcsalád ugor változatához tartozik, és ezt a nyelvet három néptörzs beszéli: a magyar, az osztyák és a vogul. Ízléstelen és otromba hetvenkedés lenne, ha valaki kétségbe vonná a vogul és az osztyák nyelv értékeit. Ha megvizsgáljuk a magyar és a nyelvi rokonok közötti az összekötő elemeket, mindig újra felrémlik, milyen titokzatos nyelv a magyar nyelv és az irodalom.. Mert lehet, hogy van osztyák és vogul népköltészet, vannak epikus hagyományok, de bizonyos, hogy nincsen Jókaijuk és Arany Jánosuk, még Ady Endréjük sem.

Én úgy vélem, hogy magának az Istennek a nyelve, aki már egyszer az életemben szóra méltatott. Játszi könnyedséggel tesszük magunkévá Verlaine-t, Goethét, Shakespeare – t, de nekik nem nem adatott meg az a képesség, hogy bánni tudjanak a magyar nyelvvel. A kiválasztott nép nyelvével.

Gambinó, a New York-i főgengszter pompázatos temetésén az egybegyült gengszterek egyházi énekkel búcsúztatták a Főnököt. „Tebenned bíztunk eleitől fogva.”Nem lehet tudni bizonyosan, hogy a főgengszterben vagy az Úristenben?

1977

Egy időszerű könyvben / William Davis:” Nem bűn a gazdagság”/ a kapitalizmus és és a polgári társadalmi eszmények elemzése során a szerző a következőket idézi:”A polgárság mutatta meg először, hogy mire képes az emberi tevékenység. Olyan csodákat alkotott, amelyek túlhaladják az egyiptomi piramisokat, a római vízvezetékeket és a gótikus katedrálisokat. A polgárság? Hatalmas termelőerőket mozgósított, mint valamennyi nemzedék együttesen.” Az idézet szerzője: Marx Károly. Később revideálta nézeteit.

Paradicsom, XVII. ének:„ A gonoszok és buták társasága” az a félelmes érdekszövetség és betéti társaság, amely minden korban elrondítja az életet. A fenyegetés: „Barom - voltukról bizonyságot adnak tetteik, és becsületedre válik, ha magad csinálsz pártot magadnak” Az egyszemélyes maszek párt ma is az utolsó lehetőség. De: „Majd megtudod, milyen, milyen sós kenyér a másé, s föl - s lemenni milyen kínos ösvény, keserves lépcső az idegen házé.” Sós és keserves, de az idegen magány még mindig jobb, mint az otthoni.

Marlowe a Jew of Malta-t fél századdal a forradalom, Cromwell előtt írta. A zsidó akkoriban olyan rémséges figura volt az angol irodalomban, mint ma a moziban Frankenstein vagy Drakula. A „zsidó” gyilkolja a keresztényeket, zsarolja a más vallásúakat, mindenféle aljasságra hajlamos. Marlowe Barrabása megmérgezi a kolostor apácáit, ahová elküldte lányát, hogy színlelt konvertálás ürügyén visszaszerezze apja aranyait. Aztán megmérgezi lányát, mert „hűtlenül más hitre tért” Frankenstein és Hitchcock árnyékai csak annak, ahogy Marlowe ábrázolta a zsidót. Shakespeare, ugyanebben a témakörben, irgalmasabb volt A velencei kalmárhoz, meghagyott Shyloknak emberi vonásokat is.

Arisztokrata mindig van: a demokráciában és a szocialista társadalmakban is, mert az arisztokrata nem születik, hanem lesz. De a lármás Barnum – vurstliban, tehát a konzumvilág tülekedésében, és a népi demokráciák státuséhségében nehéz felismerni azt, aki valóságosan arisztokrata, mert jellegzetessége, hogy nincs címe, sem rangja, láthatatlan, színtelen és szagtalan. A demokratikus és karrierburzsuj kénytelen parvenű lenni és reprezentálni. Sunyi, szerény mosollyal, „kisképűen”, mert máskülönben megsemmisül; kiderül, hogy önmagában senki és semmi. Az ARISZTOKRATA pascali értelemben – „úriember, mert csak olyasmire vállalkozik, amihez ért.”

Orwell negyvenhat évet élt, tuberkolózisban halt me. Most kiadták leveleit és bírálatait. A spanyol polgárháborúban a vörös fronton harcolt. Ebben az időben írt leveleiből

kiderül a megrendülése, amikor a vörös fronton megérti, hogy a kommunizmus lényegében „vörös fasizmus”; a kommunisták nem felszabadító emberi emberi forradalmat akarnak, hanem államkapitalizmust, amelynek birtokában erőszakkal elveszik az emberektől a magántulajdont és a szabadságjogokat, hogy aztán a kivételezettek busás jólétben uralkodjanak. Golyót kap a torkába. A spanyol frontról visszajut Angliába, megírja az Állatfarmot és az 1984 című regényt. Mindkét írás regényformában írt pamflet és krimi, mint a csalódott vörös szerelmesek írásainak legtöbbje. Néhány évvel a spanyol élmények után panaszkodik, hogy” a kapitalista szisztémában”az író, akinek nézetei nem szinkronizálnak a Szisztémával, csak agyafúrt mimikrivel juthat kiadáshoz. Feleszmélt, hogy mind Nyugaton, mind Keleten, az intellektuális selyemfiúk cinkossága fojtogatja az emberi szabadságot.

Solzsenyicin a Gulag népét úgy írja le, mint egy egzotikus törzset, amelynek nyelve, erkölcse, népszokásai mások, mint a környező népek életszokásai. Az olvasó a förtelmességek ismergetése közben reménytelenséget érez. A marxisták későn, vagy soha nem értik meg, hogy mielőtt az államot és a társadalmi berendezkedést megváltoztatják, az embert kellene megváltoztatni. De az ember akkor sem változik, ha megmásítják körülötte az intézményeket: az anyagi önzés, szexuális kapzsiság, szerepönzés megmarad. Amit a tolvajokról ír, akik privilegizáltak a lágerben, tanulságos. A láger becézettjei, akik lehetőleg mindent elrabolnak a politikai foglyoktól, mitikus lények. A láger ifjúsága olyan rajongással néz fel rájuk, mint régebben a lovagokra. Leírja a szabad szovjet emberek életének sivárságát, és reménytelenségét, a korruptságot, az indolenciát, a farkaséhes irigységet és a gyávaságot. A rendszert, ami semmiben nem különbözik a náci rendszertől. A könyv vallomás a század nagy perében.

1978

Az ifjúság idejében az utazás az utazás izgalmas pillanata a megérkezés volt: közelebb jutni az ismeretlenhez, a meglepőhöz, a kalandhoz. Öregkorban az utazás élménye: csikorgó lendülettel kilépni az öregség rutinjából. A megérkezés közömbös, mert mindenütt ugyanaz várja: az öregember nem valami felé utazik, hanem állandóan eltávolodik valamitől. Például Rómából kilenc óra alatt New Yorba, ahol a repülőtér felett órák hosszat kering a gép, mert hóvihar dühöng, a futópályák lefagytak, a nagy madár nem kap leszállási engedélyt.

Végül terra firma, át kell szállni egy vidékies, kisebb repülőgépre, amely éjszaka átrepüli a kontinenst, öt óra alatt átszállít bennünket az Atlanti - óceán partjáról a Csendes – óceán partjára. Mindez egyre inkább rutin, mint élmény.

Már csak a beszállások izgalmasak, mert kitört a terror-frász a kontinensek repülőterein, minden utast átvilágítanak. Mindenki gyanús, hogy bombát rejteget: az anyóka, a bakfis, a pap, az esernyő. Az emberiség gyanús. A gyanú nem alaptalan.

A terrorcselekmények állandósult folyamatában megvádolják az irodalmat, hogy előkészítette a légkört, melyben a terror kitenyészik. Ez a sanda mészáros sújtás : a terrorista nem kér sugalmazást, sem gyakorlati oktatást az irodalomtól, önmagából termeli a terrort. Az igaz, hogy az irodalom előre érzi az embei természetben erjedő indulatokat és változásokat. De a barométert nem tehet a viharról, melyet órákkal előbb jelzett.

Mindenfelé feltűnő a mesterségesen felfokozott igények groteszk túlzása. Sehol a világon nem látni ilyen marhavagon méretű gépkocsikat, mint mostanában Kaliforniában. A földszintes, vakoskodó ablakokkal kuksoló családi házak előtt. A kis házakban meghökkentő kényelem: fürdőszobák, úszómedence, szőnyeg, bútor. Minthogy mindez majd mindig hitelbe megy, nem véletlen a gyomorfekély, az infarktus.

A környéken sok a japán. Még a Pearl Harbor után internálták őket. Most megint szabadok, de valahogyan mosolytalanok. A festett sárga mosoly mintha eltűnt volna a japán arcokról. Úgy járkálnak, mint aki megtudott valamit, és attól megkomolyodott.

A legtőbb „ideológia” elérkezik a demarkációs vonalhoz, amikor kénytelen a terrorhoz folyamodni, hogy azokat, akiknek nincs ideológiájuk, kényszerítse az együttműködésre. Az egyház az inkvizícióhoz, a nácik és a kommunisták Auschwitzhoz és a Gulághoz. A pokolkör fölött fénybetűkkel villog az ideológia cégtáblája:”Hagyjatok fel minden kételkedéssel!”

Egy kisebb olasz gyár munkásai, szám szerint ötvenen, a nyári szabadság múltával, üresen találták a gyárépületet: a munkások távollétében a tulajdonosok összecsomagolták a berendezést és továbbálltak, mert a túlzott bérkövetelések miatt nem volt módjuk folytatni az üzemet. A gyártulajdonos, aki menekül a munkások elől, moliere-i alak. Régebben a munkások viaskodtak a kiuzsorázó kapitalistákkal. Most megesik, hogy a kapitalisták menekülnek a kiuzsorázó munkások elől.

Fényképvelvételek, melyek bizonygatják, hogy a kommunisták a szovjetben és máshol táncos, énekes ünnepélyen népszerűsítik a rendszert. Egy tanulmányban beszámoló arról, hogy a 17. században és később a rabszolgaszállító hajókon nemcsak ütlegelték, hanem táncoltatták és énekeltették is a rabokat.

Emlék a madridi bikaviadalról. Nemcsak azért undorító ez a rikító mészárszék, mert a bikának nincs módja menekülni, sokkal inkább, mert esze ágánban sincsen harcolni. Pikákkal hajszolják a küzdelembe, kényszerítik, hogy megvaduljon, és öklelni kezdjen. A történelemben nyoma van ilyen botcsinálta polgárháborúnak is.

! Éppen napjainkban a szomszéd Ukrajna földjén. Ez is amerikai játék az új Oroszország ellen, a szerencsétlen ukránok bőrére.

1979

Könyv a kínai filozófusokról. a válogatás Konfuciussal kezdi, Maóval végzi. A kínai törpe gnóm Deng, aki most Amerikát járja, nyájasan mosolyog a fényképeken. Több ezer éven át selyemre írtak és festettek. Ideogramok jelbeszédével súgtak egymásnak valamit, amit a világ nem értett. Fallal zárták el magukat. Most kilépnek a Fal mögül. Atombombájuk már van. Megszerzik hozzá a rakétákat, a computert. Mosolyogva járnak a Csendes-óceán nyugati partján. Olyan bizalmasan jönnek-mennek, mint akik hosszú időre keresnek lakást.

Ha az utas hosszabb távollét után messziről, például a Pacific partjáról most visszatotyog Európába, úgy érzi, nem annyira finnesített, mint inkább balkanizált Európa fogadja. De az öszvérhajcsárok Mercedesben ülnek. Ez a konzumcsömörtől büfögő időszerű Európa átvett Amerikától mindent, ami ott ellenszenves. A reklámtébolyt, a tolakodó üzletiességet, ugyanakkor mintha elfeledkezett volna arról, ami Európa értelme volt: a dialektikus vitáról, a szellem és ízlés igényességéről. Amerika nem sok vonatkozásban „európaibb”, mint a vásárian rikácsoló, jelleg és identitástudat nélkül vergődő, oroszok és amerikaiak között spekuláló egyveleg, ami Európából megmaradt.

A francia forradalom és a 19. század forradalmai még ígértek felszabadulást az egyénnek. De a 20. század orosz és kínai forradalmai, aztán a náci és fasiszta jellegű ellenforradalmak csak új kötöttséget hoztak. Komor jósok szerint a forradalmak alkonyát követi a permanens háborúk korszaka – orwelli látomás -, amikor a háborúnak már nincs más célja, csak a háború, amelyet nem szabad félbehagyni, mert akkor megáll a gép.

Demokrácia. A cinikus öreg Churchill úgy vélte, rossz rendszer, de van előnye: az, hogy nincs jobb. A klasszikus görög demokrácia kapzsi, szájas és kegyetlen volt. De Athén a demokrácia idejében megajándékozta a világot a görög műveltséggel. Szophoklésszel, Euripidésszel. Aztán Pheidiásszal, a Parthenonnal. Végül Platonnal, Szokratésszel és Arisztolelésszel. Spárta sohasem alkotott remekműveket, mert diktatúra volt, és Spártában kondícionált / meghatározott állású / tömegek éltek. A demokrácia minden fonák szabadossága mellett ma is módot ad, hogy nemesedjen a szellemi színvonal. A századunkbeli Spárták, mint az ókoriak, nem alkottak semmit, ami szellemileg jelentős.

1980

Ezra Pound hitt abban – és „Canto”-iban meghirdette -, hogy a „műveltség”: a tiszta nyelv, a pontos fogalmazás. Itt kezdődik az Ember: amikor tiszta szavakkal értelmesen fogalmaz. Az állat érzékel. Az ember értékel.

Mint a zsidó papok őrizték Babilonban a Tóra tekercseit, úgy őrzi az író a katakomba-létezésben a Literatúrát – liturgikus rejtegetéssel óvja a tekercseket, melyek az irodalom szándékait, értelmét mentik át arra az időre, amikor a Paraliteratúra áradása elapad. Az őszinte krimi, a becsületes ponyva soha nem volt ártalmára az Irodalomnak: az olvasó tudta, mit olvas. De a Paraliteratúra megfojtja az irodalmat, mert elkábítja az olvasót, aki nem is gyanítja, hogy, hogy nem Irodalom, hanem a szintetikus pótlék, amit olvas. Mindig volt egy időben Flaubert és idősebb Dumas, de az olvasó tudta, hogy más a „Bovaryné” és más a „Három muskétás”. Ma nem tudja, mert a bírálatnak álcázott hirdetés elkábítja tudatában a minőségi különbséget. Ha az író a katakombából kidugja a rejtekből a fejét, a Paraliteratúra hajcsárai rávetik magukat és széttépik – az írót is, a kéziratot is. Árulónak tekintik, aki rontja az üzletet.

A repülés Rómából New Yorkba megint zavartalan: technikai futószalag jóleső rutinja emel az óceánon át. A 360 férőhelyes jumbo-gép tele van, zsidó kivándorló törzs utazik Amerikába. Orosz zsidók, akik engedélyt kaptak, hogy kivándoroljanak a Szovjetből, de nem találták helyüket Izraelben, és most izgatottan, népes csoportban vonulnak tovább Amerikába. Jiddis-német szóval, hangosan vitatják, magyarázzák, miért nem maradtak Izraelben. Legtöbbje kamasz, csillogó szemmel nézelődnek, mindent megérintenek, kézbe vesznek. A magasban szárnyaló technikai remekmű belsejében mindig megkísértő a csodálkozás, hogy az ember, aki ebben a században megalkotta ezt a csodát / és mi mindent még! /, nem találja helyét a Földön, és nem tud békében élni.

Egy Jónás-tanulmány. Iwan Gilkin belga író 1900-ban ezt írta:” Csak várni kell, tűrni, és látni fogjuk, mint söpri el évek folyamán a föld színéről a sárga Kína és a barna India. Keletről nem fény, hanem zsarnokság, nyomor, éhinség jön. Betörését nem tartóztathatja fel a Nyugat felé terjeszkedő és más népeket védelmébe vevő orosz birodalom. Moszkva nem képes a Keletről előhullámzó tömegmozgalmat megnyergelni. Az oroszok Kelet szálláscsinálói lesznek. Rájuk zúdul a Kelet első kegyetlen csapása. Ázsia útja Moszkván át vezet.” Kísérteties sorok. 1900-ban még nem volt atombomba. Most már van Kínának és Indiának ilyen fegyvere. „Csak várni kell tudni.” Bevártuk.

Aztán napjainkban odáig jutottunk, hogy alig várjuk, hogy a Nyugat bedobja a törölközőt, és jöjjenek a viszonylag tiszta kezű és kultúrált kínaiak, indiaiak. A Nyugat, minden mocskával, vonuljon át az Atlanti – óceán túlsó partjára.

A tolték, azték ivadékok utódjai itt kószálnak a San Diegó-i térségben. Jelenlétük és közellétük sajátosan idegen: nem ellenséges, de ridegen más. Éjjel és nappal jönnek a közeli határon át. A hatóságok nem sokat tehetnek a beszívárgás ellen. Ötmillióra becsülik az Egyesült Államokban engedély nélkül tartózkodó idegenek létszámát. Az utcák, üzletek, minden telítve a vendégekkel. Hanghordozásuk rekedt, egyhangú. A nők legtöbbje idomtalan, a férfiak szurtosak, sötét pillantásúak. A négerek nem vegyülnek velük. Mexiko kicsiben olyan veszély lehet ötven év múltával az Egyesült Államok számára, mint más méretekben Kína a Szovjetnek. Mexikó lakossága az elmúlt évtizedben megkétszereződött, most közel hetvenmillió. Áradásuk természetes erő megnyilvánulása, ahogy a sivatag, a dzsungel, az óceán áradása ellen nincs védekezés. Az itteni életben van valami puhaság, nem „angolszász”. És van valami wildwestszerű ebben az agyoncivilizált kaliforniai tömegben. Hűtött, fűtött, civilizált Vadnyugat.

Tolsztoj. Évszázados távlatban már bizonyos, hogy a legnagyobbak egyike volt. És évszázados távlatban plasztikusan lehet látni a zseni műve mögött a ripacsságot. Turgenyev azt mondotta: a Karenina Anna oldalain Anna és Vronszkij úgy esnek egymásnak, mint a csődör és a kanca.

Az öreg Tolsztoj Gorkijnak megvallotta: „Csak akkor mondom el, mit gondolok a nőkről, ha már fél lábbal a koporsóban fekszem. És ha elmondtam, akkor gyorsan behúzom a másik lábam is a koporsóba.”

1981

Vér és vér. És tűz, gyújtogatás, bombák. És rablás, fosztogatás. Itt is, mint másutt. A szomszédos Los Angelesben az elmúlt évben 1006 embertöltek meg, rablás és szóváltás közben, csak úgy ötletszerűen. A dél – itáliai földrengés áldozatainak megsegítésére küldött segélycsapatokat a maffia osztagai útközben kirabolták. Az újságok oldalain, a televízió tükörképén, a rádióból csurog a vér, mintha a bemondó permanens disznóölésről adna helyszíni közvetítést. Lehet, hogy mindig így volt, csak most több az ember, és egyidejűleg közvetlenebb a hírszolgálat. De az is lehet, hogy az emberiség már cél nélkül gyilkol és gyújtogat. És lehet, hogy ez természetesen következik az emberi természetből.

A „Szentivánéji álom”, a bűbájos játék – amely többet mond el a „szerelemről”, mint Ovidius, Stendhal és Freud együttesen – nemcsak Titániát gúnyolja, aki egész éjjel szerelmi önkivületben csókolgatja Zuboly elvarázsolt szamárfejét. Illik a parabola a korunkbeli haladó értelmiségre, amely éppen ilyen érzelmi önkívületben csókolgatja, ajnározza marxizmust.

Visszatérő helyzetjelentések. Amerikában járványos a menekülés pszichózisa. Emberek elköltöznek a városokból, sivatagi és hegyi magányosságban építenek hevenyészett búvóhelyeket, tárolnak szárított, fagyasztott élelmiszert, tüzelőt. Készülnek az Armageddonra, ami lehet az atomháború, vagy az elszaporodott emberi fajta éhséglázadása. Vagy egyszerűen csak tömeghisztéria, globális méretekben.

Fél órával a támadás után a televízió mutatja a római Szent Péter teret, ahol megrémült emberek fel és alá rohangálnak, mert merényletet követtek el a pápa ellen. A tömegben izgatottan bolyong két alabárdos, a pápai testőrség legényei. A Michelangelo tervezte jelmezben, stráfos bugyogóban és zekében, sisakosan és alabárdosan keresik helyüket a terror közepette. Nemcsak az alabárdosok tanácstalanok manapság, hanem a hívők és a hitetlenek is.

Látogató Európából. Elismétli a konzum-civilizációt ócsárló jeremiádát. A sokat gyalázott konzumcivilizáció kísérő tünetei csakugyan groteszk és ellenszenves jelenségek; merevgörcsös kommercializmus, cinikus túletetés mindennel, amely fölösleges, émelyítő csámcsogás a plebejusi jólét ínyencfalataival – és így tovább, végtelenül. Ugyanakkor hallgatnak a széplelkek arról, hogy ez a konzumcivilizáció megteremtette az eltömegesedett

emberiség számára azt az életszínvonalat, mely nem is oly régen, ifjúságom idejében, a privilegizáltak számára is ritkaság volt.

! Nem tudom megállni, hogy meg ne említsem, hogy szerintem a zsiros kenyér szőlővel és hozzá egy jó könyv, tökéletesen kielégítette ifjúságom első időszakában minden cicilizációs igényemet.

„Szexuális etika” nincs. De szexuális esztétika van. Ami két ember között az ágyban történik, lehet pogány istentisztelet, lehet a fiziológus számára olyan életjelenség, mint az emésztés. De ha mutogatják, gusztustalan. Az Ember tragédiájában Lucifer így mondja:

„Mindenre kérlek, azt soh’se feledd! Szerelmed amilyen mulattató kettesben, oly ízetlen harmadiknak.” Lucifer nem volt etikus, de értett az esztétikához.

Minden este egy felvonás „Az ember tragédiájá” – ból. Az olvasmány perspektívájában érzékletesen válik elő a depressziós nógrádi nemesúr alakja. Nagy erővel iparkodott egy évszázada egy magyar nemzedék az ázsiai törzsi élet fossziljaiból európai nemzetet alkotni. /! Milyen törzsi életről beszél? / Nyelveket tanultak, a könyv ritka volt és költséges, de olvastak. Utaztak, „csinosították” a nemzetet. A táblabírós, pipás, cinikus, nagyhasú Magyarországot. Negyven-egynehány évig bírta Madách a csesztvei magányt és a tüdőbajt. Nagy művének egyes jeleneteiben zseniális Madách történelemlátása. A „pesszimizmus, amely mindig arisztokratikus”, ahogy Alexander Bernát a bevezetőben megállapítja. Ez a történelmi pesszimizmus a nógrádi kúria dohos légkörében tragikusnak hatott. Környezete, a társadalmi osztály, amelyhez tartozott, fojtogatóan levegőtlen volt. Mégis, a láng fellobbant! Pesszimista volt, előre látta kommunizmust.

! Megállj, Márai! Kapsz még tőlem néhány rossz szót, mert nem ismered Madách életét, a reformkor és a szabadságharc vezető osztályának, a magyar nemességnek a helytállását, áldozatkészségét. Mondjuk ki bátran! Az önfeláldozását. Már a középkorban is, de különösen 19. századi modernizálás hatására elszenvedett nagyvonalú áldozatát. A dzsentri megjelenését, és pusztulását.

Az oroszok kerülgetik a nyugtalan Lengyelországot, kezdik megérteni, hogy amit erőszakkal összetákoltak – a Baltikumtól az Adriáig -, nem védelmi övezet számukra, hanem veszélyzóna. Amikor a nyugat–európai defitizmusra sandítanak, gyanítják, hogy az úgynevezett finnesedés legalább annyira stratégiai veszélyesség, mint biztonság.

Ahogy az első világháború után a székely góbé mondotta az angol újságírónak:”Mi székelyek, mindig tudtuk, hogy győzni fogunk. De azt már azért mi sem hittük, hogy akkorát győzünk, és egész Romániát hozzánk csatolják.” Ha a finnesedés eredményes, és egész Európát, aztán Dél –Amerikát, Afrikát és a Távol – Keletet a Szovjetunió hatalmi körébe kényszerítik, nem lesz ez kissé sok?

Tetemrehívások a magyar forradalom negyedszázados gyászünnepén. Huszonöt év távlatából kitűnik, milyen rendkívüli jelentősége volt ennek a forradalomnak. – nemcsak a magyarság, hanem Európa egészének történelmében; a század tragikus botlásai között a magyar forradalom cserbenhagyása a jóvátehetetlen mulasztások egyike. Volt három nap – 1956. október 30. és november 3. –a között, amikor fegyveres beavatkozás, háború nélkül vissza lehetett volna szorítani a Szovjetet az erőszakkal elfoglalt területekről.

A moszkvai deklaráció, amely fogcsikorgatva elismerte a magyar forradalom jogosságát, október 30-án hangzott el. Ha ezt követően felelős nyugati államférfi berepül Budapestre / aminek nem volt technikai akadálya, mert a nyugat – magyarországi repülőterek a magyar kormány felügyelete alatt voltak / és felajánlja diplomáciai „jó szolgálatait” a békés kibontakozás érdekében, feltehetően meggondolja a Szovjet, hogy Budapestet és az országot fegyveres erővel rohanja le. Megvalósul egy méltányos semlegesség, normalizálódik a Szovjet és a Nyugat viszonya. A mulasztás végzetes volt, nem csak a magyar nép számára.

Nincs „népszabadság”. Csak egyéni szabadság van. A nép csak akkor szabad, ha az egyén szabad.

1982

Lengyelországban a csődbe jutott kommunista garnitúrát felváltja a katonai diktatúra, amely bevezeti a szükségállapotot, és azt ígéri, hogy pellengérre állítja és megbűnteti a csőd felelőseit, a kommunista privilegizáltakat. De csak a kommunizmusban hivatkoznak a privilegizáltak arra, hogy a nép érdekében tömik a zsebüket.

Karl Rahner/ német teológus és jezsuita /úgy hiszi, itt az ideje, hogy az antropológia helyettesítse a dogmákat. Istenről nem lehet többet tudni, mint amit a „világról” tudunk – ez a dogmahelyettesítő tétele. És nihil humani a me alieman…Gide:” Ne képzeld Nathanael, hogy Istent máshol is megtalálhatod,, mint mindenütt.” Pédául benned. És bennem.

Amerikai tábornok, aki Padovában kiszabadult a vörös terroristák fogságából, azt mondja, elrablói a negyven napjának bizonyos óráiban kényszerítették, hogy a fülére erősített hallgatón popmuzsikát szürcsöljön – ezt a zenésített lármát pumpálták a tudatába, hogy elkábuljon. Nem csak az állandósult popzene süketít. Rádióban és televízióban általános és irgalom nélkül bezenélik két rövid, néhány másodperces hír között a hirdetéseket. A hallgató nem tud védekezni, a rémhírek között dallamosan a tudtára adják, mit kell használni szájbűz vagy bélgáz ellen. Ez rosszabb, mint amit a páduai vörös brigádisták műveltek az amerikai tábornokkal, aki végül is negyvenkét napon át napjában csak nyolc órát hallgatta a fülére szíjazott hallgatón át a popzenét. Évről évre, minden órában hallgatni a zenésített konzumcivilizációt. Ez a tudat megerőszakolása és manipulálása.

A teremtéselmélet és az evolúciós elmélet amerikai hívei a bíróság előtt vitatkoztak, mint a daytoni majomper idejében. A Biblia felel, és Mózes Genezise evolúciós szempontból meglehetős pontossággal felel. De János evangéliuma levegősebb és csábítóbb. Mózes úgy tudja: „Kezdetben teremté az Isten az eget és a földet.” János óvatosabb: „Kezdetben vala az Ige.” Mindkét teremtéselmélet megbicsaklik a „kezdetben”. Mert ha „vala kezdet”, akkor kellett lennie valaminek, amiből következett a kezdet. A vallás szerint Isten volt a kezdet előtt. Itt a küszöb, ahol a racionális megbicsaklik, és megszólal az Evangélista.

Egy viszolyogtató könyv: James A. Rawley: ”The Transarlantic Trade” A rabszolgakereskedés könyvtárnyi irodalmában egyike a félelmes tanúságtételeknek. A könyv azért feszélyező olvasmány, mert amikor a szerző vastag könyvbe teszi a rabszolga-kereskedés elmúlt négy évszázadásnak adatait, nem sopánkodik, nem szól szemforgató felháborodással: mindig csak a cargóról beszél, a rakományról.

A 15. század közepétől a 19. század közepéig Afrikából Észak –és Dél – Amerikába, a Karib –szigetekre és Európába importált négerek száma 11 millió volt. Ami émelygést kelt az olvasóban: a számszerűség, a könyvelés. A kontinentális Európa importja szerény volt, a jobbfajta áru Angliába ment és a szigetekre. A rakományok számszerűségét a befogadó államok üzleti pontossággal regisztrálták. Bruttó, nettó, tara, az áru jellege és minősége, a profit és veszteség, mindenről hivatalos adatok maradtak. A mi időnkben a német és szovjet hivatalnokok óvatosabban könyveltek: ők is milliószámra szállították a „cargo” –t, de az aschwitzok és gulágok nyilvántartási főkönyveit nem ismerjük.

1993

Sterne. Egy ember értékét és jelentőségét leginkább az ellenségein lehet lemérni, mert mindenkinek olyan ellensége van, amilyet megérdemel. Remekbe írott csevegés 1849-ből Madame Recamier-ről.

Állj! A magyarságnak éppen ebben az évben két birodalomnyi ellensége volt, amelyek le is gázolták. „Lehet, hogy igazuk van, de végezzenek velük gyorsan!” Palmerston, angol külügyminiszter, Nyugatról.

A szép hölgy végigbájolta a forradalom, a konzulátus, a napóleoni kidők és a restauráció prominenseit. Végül horgonyt vetett Chateaubriand-nál. Sainte Beuve szerint akkor is számos barátja volt, noha nem szeretett senkit, mert az a fajta frigid nő volt, aki csak a hiúságán át tudott kielégülni. Ha ölelkezés közben eljut az orgazmushoz, fontosabb számára a partner kielégülése, mert ez hízeleg a hiúságának.

! Állj! Bennünket is halálra ölelt két hatalmas birodalom: Az osztrák és az orosz, de semmiféle kielégülést nem éreztünk, csak kivégzéseket, börtönöket és erőszakos, diktatórikus államhatalmat, amely ellen csak annyi nemzeti elszántság maradt, hogy szabotáltuk. Mégis ez vezetett a Kiegyezésig. Elnézést, de a feljegyzés dátuma ilyen morbid gondolatsorra ösztönzött.

Egy budapesti újságban híradás, hogy az Emke lejáró alagútjában virulnak a „kisvállakozások”, és egy találékony kereskedő kis dobozban tetveket ad el fiúknak. A doboz húsz forint, és akad rá vevő.”Hajadra szórod, pár napot vársz, amíg lerakják a serkéket, és hétszentség, hogy kiír a KÖJÁL.” Azt is írja a pesti újság, a vállalkozás sikeres, a srácok vásárolják a gyufásdobozba csomagolt tetveket, mert van valami előnyös az eltetvesedésben. Másik pesti hír: Kutatják az emberek, hogyan kell szólítani egymást. Nem mindenki Elvtárs; az Úr társadalomellenes; a Nyanya közönséges. Ajánlanám a Bajtárs megszólítást, mert ez megfelelne a társadalmi valóságnak.

Mindig újra Gibbon. A gladiátorokról ír, és úgy véli, ezek a mutatványos játékok kegyetelenebbek voltak, mint a cirkuszi produkciók, amikkor vadállatok marcangolták szét az áldozatokat. A vadállatok végül is éhesek voltak, amikor embert faltak. a gladiátorok nem voltak éhesek, az iskolákban jól táplálták őket, hogy legyen erejük a kegyetlen játékokhoz,

amikor harag és személyes indulat nélkül ölték egymást. Gibbon búcsúszava tovább száll az időben: amit „történelemnek neveznek, minden korban a gyilkosságok és rablások intézményesített sorozata volt.”

A Pokol XXII – XXIII. énekében „Száz fej kékül…”Dante ilyen szakaszokban szadista, a kegyetlenség csikorog minden tercinában. Júdás „feje benn van, lába kilóg a száján.” Úgy gondolta, az áruló számára semmiféle büntetés nem elég szigorú.

Juhász Ferenc. Az irodalom egyik kóresete: magyar költő, aki olyasféle betegségben szenved, amit a szexuális patológia „magömlésnek” nevez; a beteg nem tudja megvárni az orgazmus pillanatát, kénytelen elébb elengedni a magot. Ennek a költőnek szóömlése van: nem tudja visszatartani a szavakat.

Dosztojevszkij és Marx. Dosztojevszkij: polgár, szocialista mozgalom, Szibéria. Itt fedezte fel, hogy a jobbágyok nem kívánják az osztálykülönbségek felszámolását, és megvetik, aki úrnak született. Az ilyen próféták szavára nincs fülük. Egy száműzött jobbágy sokkal jobban érezte magát a börtönben, a társai között, mint egy úr, aki teázik. Felfedezte, hogy a parasztság osztályhelyzetén belül szeretne előnyökhöz jutni. Megveti a közéjük dobott uracsot, és nem vár tőle semmit, de nem is ad neki még jó szót sem. Kivéve a nemzetiségek némelyik tagját.

Marx. Egész londoni tartózkodás alatt mélynyomorban élt, és ezért a kapitalizmust kárhoztatta. Ez a gyűlölet jelenik meg a Kommunista kiáltványban összegezve, és mozgósító erővel. A Das Kapital-ban pedig ízekre szedve. Csak az a bökkenő, hogy a kapitalisták ezt megértették, a munkásoknak nehéz volt a felfogásuk, és Marx mellett elszáguldott a társadalmi és gazdasági fejlődés.

1984

Egy Jackson nevű néger is pályázik ebben az évben az elnöki tisztségre. Harminckét évvel ezelőtt, amikor ideérkeztünk, ez még elképzelhetetlen volt. Az elmúlt három évtizedben a négerek hihetetlenül előretörtek Amerikában – nem szabadultak fel, mert változatlanul „feketék”, de feketén elfoglaltak olyan pozíciókat, amiről a század első felében nem is álmodtak. Félő, hogy Jacksont a választások zűrzavarában lelövi valaki, és ez nagy válságot idézne elő. Tamás bácsi ma autón jár, vendéglőben, szállodában szabadon jár-kel, minden mukaterületen érvényesülhet, ha van hozzá képessége, ami nem mindig van. Wilson idézi a híres könyvből egy déli plantációs rabszolgatelep felügyelőjének, bizonyos Simon Legree-nek módszereit, aki a néger rabszolgákat megkorbácsoltatta. Ilyesmi volt a nácik sintértelepein is, ahol a kápók, néha lengyel zsidók, éppen olyan kegyetlenek voltak sorstársaikkal, mint a nácik. És volt és van a Gulágban, ahogy ezt Szolzsenyicin és mások leírták.

A kádári Magyarország a valóságban nem kacsalábon forgó tündérkastély, ahogy láttatni akarják, hanem kamatlábon forog, és dollármilliárdos kölcsönök törlesztését és kamatját a lazított magyar gazdasági élet csak akadozva bírja. Szó esik a szamizdat-tünetekről: a kommunista hatóságok elnéznek bizonyos kritikát, ha az nem bírálja a kommunista rendszert. És nem beszélve arról, hogy Magyarország is a szovjet stratégiai támaszpontja. Ezek a szamizdatisták lehetnek jóhiszeműek, de az, hogy ellenzéküségük hatóságilag eltűrt, és bizonyos határig kívánatos a kommunista rendszer számára, kívülről élesen látszik.

Este L-nek felolvasom az egyiptomi csapásokat. Az őstörténet szadizmusa nyers és kíméletlenül őszinte. Az Úr állandóan megkeményíti a Fáraó szívét, hogy ne engedje el Egyiptomból a zsidókat. Miért? Éppen úgy meglágyíthatná a Fáraó szívét, hiszen van hatalma ehhez is. A csapások: sötétség, pestis, sáska, bögöly, jégeső. Ez mind elmaradhat, hiszen az Úr a kiválasztott nép érdekében békés eszközökkel is cselekedhet, nem kell sorozatosan irtani és bűntetni az egyiptomi népet. De irt és büntet, és hetediziglen, és mindig újra megkeményíti a Fáraó szívét. Különös Isten ez a zsidó Isten.

Vas István. Úgy emlékszem, hogy ő szerkesztette és nevével szignálta azt az emlékkönyvet, amellyel 1952-ben 33 magyar írókiválóság/ Déry, Illyés, Háy, stb./ hódoltak Rákosi Mátyás 60. születésnapján. 1952-ben Rákosi és bandája már elkövették mind a gyalázatosságokat, amelyekért később a forradalom felelősségre vonta őket, de a magyar írók alázatos főhajtása és lihegése felülmúlt mindent. Hitler és Sztálin születésnapját nem ünnepelték írók, még a selejtesek is alig.

Az örökölt 80% és a szerzett 20% - ból alakul ki egy hétköznapi ember.

India miniszterelnöknőjét, Indira Ghandit két / szík / testőre agyonlőtte. India vallásos ország, de ebben is megosztott. Ez a gyilkosság oka is. A tehenek szentek, de a minisztrelnökre szabad lőni.

1985 – 1989

Egy kaliforniai magyar újság szerkesztője telefonál, és interjút kér a magyarországi változásokról. Kádárt menesztették. Egy másik kommunista jött a helyére, aki ígéri, hogy most már másként csinálja a csődbe jutott kommunizmust. Azt írják, őrségváltás. Én azonban csak azt hiszem, hogy „lekvárkeverés”. Finoman fogalmazva 1988 júniusában.

Várom a behívómat, nem sürgetem, de nem is halogatom. Itt az ideje: 1989. január

Πατηρ και υιος

2024. június 15., szombat

A politika 2.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Visszaélés jelentése