KATONA JÓZSEF: BÁNK BÁN
SZEMÉLYEK:
|
|
II. Endre, a magyarok királya Gertrúd, a királyné Béla, Endre, Mária, a gyermekeik Ottó, Berchtoldnak, a merániai hercegnek fia, Gertrud öccse Bánk bán, Magyarország nagyura Melinda, a felesége Soma, a fiacskájuk Mikhál és Simon, Melinda bátyjai Petur bán, bihari főispán Miska bán, a királyfiak nevelője Solom mester, Miska bán fia Biberach, egy lézengő ritter Tiborc, paraszt |
Prológus
|
Ottó: |
Biberach, örvendj te is velem! Az a szemérmes angyal, Akiért olyan sokszor nyughatatlan Szívvel éjszakáztam, Bizonyosan az enyém lesz.
|
|
Biberach: |
Melinda? |
|
Ottó: |
De hideg vagy! Ugyan mit is beszélek Ilyen fásult személy üres szívének? Aki sohasem tudta, mit jelent Forrón szeretni. |
|
Biberach: |
Sőt igen jól tudom, kegyes herceg. Ha csak rágondolok, könnybe lábad A szemem. Olyan nagyon meg tudom Érezni heves szerelmünk áldott javát. |
|
Ottó: |
Hallgasd csak! Ó, adj hallhatatlan Életet vagy szüntelen álmot, ég! Melinda szánakozott rajtam, mikor Fájdalmas tekintetem hosszan rászegeztem. Közben azt sóhajtottam: Miért nem maradtam hazámban? |
|
Biberach: |
Innét csak az ördög ássa ki, hogy szeret. |
|
Ottó: |
De sírt, amikor vele voltam. Sírt, Biberach! |
|
Biberach: |
Tán elszomorította hajdani sorsa. Mert te is idegen vagy, és ő is Idegenből szakadt ide. Nem téged Siratott, hanem hajdani spanyol hazáját. Az asszonyoknak pedig mindegy Könnyezni vagy nevetni. |
|
Ottó: |
Úgy, úgy! De közben a szemembe sem néz. |
|
Biberach: |
Amikor Lucim nem nézett a szemembe, Tudtam, hogy megint csalárdkodott. Jó hercegem, vigyázz! Talán, ha Szívébe látnál, nem szerelem, hanem Utálat nézne rád. De bárhogy is alakul: Mint Bánk hitvesétől meglesz a kosár! |
|
Ottó: |
Akkor színleg lemondok róla. Talán épp a feláldozásom nyeri meg A szívét még jobban. Egy asszony álma Vajmi gyenge a szép hűségről. És Melinda is csak: asszony! |
|
Biberach: |
Áldozatod lesz? És a fő áldozat, Bánk? |
|
Ottó: |
Ej, őt a nagyúri hivatal – |
|
Biberach: |
Van, akit az vakká tesz. De jó uram, Te csalatkozol abban, hogy a szerelmes Bánk bán szemet huny bármiért is. |
|
Ottó: |
Most oktatásra nincs szükségem. Még ma az enyém lesz! Tudod, Miért? Szerelmet érzek, és az Elíziumból száműznek, ha még Ma nem nyerem el szerelmét. |
|
Biberach: |
Szegény hitvesének a kárára? Ó, te ördögi szerelem, mely már Évának is csábítója voltál! Ilyen szerelmet érzett az a kígyó is! Ej, herceg! Hiszen - No, jó!
|
|
Ottó: |
Távozz tőlem! |
|
Biberach: |
Ímhol a királyné! |
|
Gertrúd: |
No, jöjj, Ottó! Látod, leereszkedem, És magam jövök hozzád. De mondhatom neked, Hogy udvaromban ez ma, Az ilyen esztelenségek közül Az utolsó fog lenni. Azért, hogy a király után való Bánatomat kiverjem a fejemből, Vagy azért, hogy téged, hercegem, Örvendezőbbé tegyelek: Jobbágyaim Kedvét soha nem áldozom fel! Te holnap utazol! |
|
Ottó: |
Csak célomat elérjem! Ha a pokolba is – megyek. /Gertrúddal elmegy./
|
|
Biberach: |
Ej! Ej! Kegyelmes úr! Vigyázz, vigyázz! Egy ilyen keszeg, sovány fiút az izmos Bánk bajusza egyik végére tűz. |
ELSŐ FELVONÁS
A palotának egyik vendégszobája. Több asztalon ital. Gyertyák égnek, gyakorta járnak ki és be a vendégek. Kívülről táncmulatság hangja, amely néha-néha megszűnik. Mihály egyik asztalnál szundikál.
Első jelenet
Simon: /Éppen bejön./
Ej, mit lát az ember?
Ez bizony már megint alszik.
No, bátyám, ébredezz! Ki-be járnak
az emberek, és mosolyogva
néznek rád.
/Mellé ül./
Mihály: /Felnéz, és kezét nyújtja Simonnak./
Ősz hajam van, Simon, de jó
lelkiismeretem. Ezért bizony nem
törődöm velük.
Simon: De mégis, velem csak fogsz
üríteni egy poharat? No, a bojóti
rokonainkra!
/Poharat emel./
Mihály: /Kezét mellére teszi, és sóhajt./
Hazám! Szeretett jó spanyol hazám!
De vége! Már nekik is jó éjszakát!
/Felkapja az ezüstpoharat./
No, éljetek otthon jó spanyolok!
Ott, ott van élet, itt csak éjszaka.
/Iszik./
Simon: /Mihály mellé ül, poharat tölt./
Nézd, mintha orra vére folyna,
úgy kullog be némelyik. Ördög
vigye a mulatságot, ahol a szabad
magyar érzés béklyóba van verve.
Második jelenet
Petúr bán: /Belép, vadul körülnéz, és a Simon melletti székre veti magát./
Ej! Ördög és pokol! Bizony majom
mind egytől egyig. Ó, te szép nevű
magyar. Magyar? De félre oktalan
aggodalom! Mit használ itt a
fogcsikorgatás?
/A homlokára üt./
Bolondos agyvelő! Szabad kívánna
lenni mindegyik, de torkukon a kegyes
nagyasszonyunk sültje-főztje olyan
mohón rohan le, hogy szinte majd megfulladnak.
Lényalóvá lettél, dicső Árpádnak gyümölcse?
Simon: Petúr, mi lelt?
Mihály: Petúr, nem vagy magad! Vigyázz a nyelvedre!
Petúr bán: Igaz, helyes. Mihály, Simon, miért
nem maradtatok spanyol hazátokban?
Mihály: Csitt, csitt! Ez itt sebet ver.
/A szívére mutat./
Ó, fiam!
Simon: Ember, belőled a rossz lélek kiált!
Ott nem lehetett élnünk. Spanyolország
halálos ágyán feküdt, amikor onnan
eljöttünk egykor. Azóta tán meg is halt.
Mihály: Meg bizony.
/Petúrt csitítja./
De csak békével!
Petúr bán: Átkozott jámbor te! Ki legyen békével?
Én talán? Ég és pokol! A békés itt
bolond, és az is bolond, aki békétlen.
De én békétlen mégsem leszek, amíg
meg nem bolondulok. Ó, célra! Célra!
Így különben egy bárányi békesség,
mi több, maga a békességes tűrés
is epét hányna: Ördög és pokol!
Mihály: De, ember! Ej, eredj, eredj haza!
Aludd ki magad! Menj! Menj!
Petúr: Én?
Mihály: No, legalább beszélj halkabban!
Az emberek néznek.
Petúr: /Felugrik, majd leül./
Ki? Hol?
No, jó! Egy szócskát sem beszélek.
Mindegyik kimondott szó hazug,
és az ember tüdeje csak a hazugság
ördögének lakása. Így ni! Hallgatok.
/Az asztalra könyököl./
Mihály: És kívánj jó éjszakát!
Petúr: Jó éjszakát? Igen, majd amidőn egy
nemzetség kipusztul. Vagy koponyámmal
a meráni gyermekek fognak tekézni.
Most még hallgatok. Ma még néma leszek,
akár egy kartaúzi. Miképp tekint ránk?
Csak a merániakra néz az az asszony.
A magyar az hátul áll, és sóhajt miatta.
Istenemre! Legalább csak egy vidám tekintetet
mutatna, ha színből is. Nem esne olyan
nagyon szívére a magyarnak. Ő is meráni!
Simon: Hát honnan akarsz most barátokat?
Ha sem a meráni, sem a magyar nem jó?
Petúr: Én és egy meráni? Hát mikor nevezte
testvérnek a tűz a vizet? Csupán csak
bennetek van egyetlen bizodalmam.
A ti húgotok –
Mihály, Simon: Melinda?
Petúr: Felesége a nagyúrnak:
Bánk becsületével játszik.
Vigyázzatok húgotokra!
Mihály: Hát a nemzeted?
Petúr: Ne ingerelj! Ó, a nemzet! Ahány fő,
szintannyi ész. Erénye a hibája. Jószívű,
és így a szívével fog föl mindent.
Kényes a becsülete, mint a köntöse.
Sértsd csak meg, kész összetörni.
De adj neki egy jó szót, összerontja
ellenségedet. Nézzétek! Itt is, ott is,
úgy kiválnak a lényalók közül,
mint egy medve a vakondokok közül.
Nem méreg az, mely őket olyan
komorrá teszi. Bánat az, mert bort
adnak nekik, de ami egy fillérbe
sem kerülne, jó szót, figyelmet
nem találnak itt.
/ Miska bán egy külföldi lovaggal jön. Egy üres ivóasztalhoz megy, és tölt. /
Miska bán: Úgy, úgy, vitéz úr! A magyar bor olyan,
mint a magyar barátság. Minél öregebb,
annál erősebb.
Petúr: /Bosszankodva néz rá./
Hogyha nem dohos.
Mihály: Csak a dologra mostan!
Petúr: Soká jön.
Simon: Kit vársz?
Petúr: De el fogjátok-e hinni?
Mihály, Simon: Szólj! Szólj!
Petúr: A nagyurat.
Mihály: Bánk bánt?
Petúr: No, csak ne csodálkozzatok! Titokban
utána küldtem egy jó lovas legényt.
Lássa azt, hogy itt mik történnek!
Simon: Petúr! Petúr!
Petúr: Nektek erről egy kukkot sem kell ám tudni.
Nagy-nagy, ami fenn forog: a haza és Melinda.
Mihály, Simon: /Az asztalon át megfogják a kezét./
Mit? Melinda, mondod?
Miska bán: /Poharat emel./
A mi nagy királynénkra!
Vendégek: Éljen soká!
Petúr: /Feláll./
A magyar szabadságra!
/Iszik./
Békétlenek: /Felállva viszonozzák./
Éljen soká!
Egy udvornik:/Jön./
Utolsó tánc!
/Elmegy./
Békétlenek: Gyerünk mi is!
/Egymás után elmennek./
Második jelenet
Bánk bán úti köntösben egy rejtekajtón lép be. Petúr, meglátva Bánkot, hátra marad.
Bánk: /Amikor mind elmentek, előre siet./
Királyi szóra, mint a király helyettese,
Ügyelnem kell. Hogy míg ő messze
földön hadat visel, e háborúhoz
méltó fegyelem legyen mindenütt.
Az volt itt is útra kelésemig.
De most e hangos mulatság?
/Megpillantja Petúrt./
Petúr! Hogy mindent így kell találnom!
Petúr: Jaj, kegyes nagyúr! Sokat fogsz
még te itt találni, ami akkor nem volt,
amidőn elmentél. Azóta én, mint az éber
komondor, helyetted is ügyeltem
ezt a kóbor meráni nyájat.
De hála, hogy itt vagy ismét!
Orvosolj, ha tudsz!
Bánk: Hazánk külön-külön vidékein
jajt és bánatot találtam, és itt íme az
ellenkezőjét találom. És nem tudom,
melyik tesz rémültebbé.
Veszprém táján talált engem a serény követ.
Petúr, miért hívattál engem vissza?
Mégpedig titokban!
Petúr: /Körültekint./
Titokban, bán, titokban! Azonban
szólni itt nem lehet,hiszen magad is
hallod. Sőt, látod,
/Gúnyosan mutatja./
hogy egy jól megterített asztal
legyekben nem szűkölködik.
Ezek dongnak, de lehet,
hogy a titkom is kidonganák.
Bánk: Titok?
Petúr: /Szinte súgva./
Úgy van, kegyes nagyúr. Úgy van,
titok, még pedig sötétben.
Bánk: /Megriad./
Petúr!
Petúr: Te is bele vagy keverve, és ha vesztésre fordul
a dolog, tiéd lesz a legnagyobb.
Bánk: Beszélj, beszélj, de tüstént!
/ Biberach beoson, és hallgatózik./
Petúr: Itt nem, nagyúr!
Azt kívánni, hogy megsúgjanak
mindent az embernek, az annyi, mintha
kedvünket lelnénk benne.
A rossz hír terjesztője a piócánk,
a sugdosó maga, de én nem vagyok az.
De jöjj még az éjjel a házamhoz!
A jelszónk lesz: Melinda!
/Elmegy./
Bánk: A jelszavuk: Melinda?
Melinda szép, mocsoktalan neve
ma álarcul szolgál egy sötétben
bujkáló csoport között! Titoknak lett
zárja Melinda szabad neve!
/Biberach kilopódzik./
Harmadik jelenet
Tiborc:/Ugyanazon az ajtón, amelyen Bánk, belép./
Ni, boldog Isten! Mégis csak ő az!
Bánk bán, nagyúr!
Bánk: Elárultak?
Tiborc: Tiborc vagyok, jó nagyúr. Meg sem ismer?
Bánk: Tiborc?
/Elgondolkodva járkál./
Tiborc: Igen, mert szólni kellene nagy dolgokról!
Bánk: Melindáról?
Tiborc: Nem arról.
Bánk: Nem?
Tiborc: Lopni jöttem ide, mert szegények vagyunk.
/Elfojtódik./
Ó, hiszen nem is figyel rám. Bánk bán, nagyúr!
Bánk: Melinda és mindig Melinda! Ó!
/Fellobban./
Mennyben lakó Szentséges Atyám!
Ide mindentudásod égi cseppjeit!
Tiborc: Nagyúr!
Bánk: Messzebbre láttak ők, mint én,
a szerelmes?Ezért jártam én be
az országot, hogy addig itthon
megfojtsák üdvösségemet?
És most ezek a sötétben bujkálók,
akik engem, bolond álomban,
megszánva háborítani igyekeznek.
És a végveszélybe került becsületem
felett rikoltanak: Bán, ébredezz!
Megrabolnak, Bánk!
Tiborc: Ó, szent Teremtő!
Bánk: A szerelme-féltő Bánk bán!
/Keserűen felnevet./
Szív, hazudsz, hazudsz!
Mit nyugtalanítasz, sötét álomkép?
Mit gyötörsz, incselkedő látomás?
Hát a világnak egyik pólusától
a másikig szerelmemben miért
öleltem mindent egybe?Miért mindent?
Miért benned? Ó, Melinda!
Egy haszontalan por, egy ember
rabolná el őt karjaim közül?
Ki lenne az? Ki lenne az?
Világot itt, világot!
/Elmegy a rejtett ajtón át./
Tiborc: No, itt hagy. Jön, aztán csak szótlan megy.
Éhezzetek szegény férgek! Nem ért még a
lopáshoz ősz Tiborc apátok.
/Félénken Bánk után megy./
Negyedik jelenet
Ottó és Biberach jönnek.
Ottó: Frissen! Beszélj! Megtaláltad őt, és hogyan?
Biberach: /Megnézi, nem hallgatózik-e valaki./
Találtam: a galamb helyett oroszlánt.
Ottó: Tán haragszik? Mit mondott?
Biberach: Hogy: eljön.
Ottó: /Örömmel./
Eljön!
Biberach: No, csendesen! Dicsérd csupán
múltával a napot!
Ottó: Maga Melinda mondta, hogy eljön?
De hova? És mikor?
Biberach: Ő maga.
Ottó: Jég vagy te? Vér folyik az ereidben?
Még most sem ismerhettelek ki.
Vagy tetteted, hogy bámulatba ejtő
embernek lássunk? Légy a barátom!
Biberach: Én nem.
Ottó: Nem? És miért nem?
Biberach: Hogy más legyen az.
Ottó: Derék!
Biberach: Az a bolondság, amidőn az állapotát
elfelejti az ember, nevetségesebb,
mintha túl magasra kapaszkodik.
Ottó: No, tehát most adj tanácsot!
Biberach: Miben?
Ottó: Te ismered Melindát.
Biberach: Talán - igen.
Ottó: Szólj!
Biberach: Minden, ami a fehérszemélyek
büszkeségének hízeleg,
az már tetszik is nekik.
A legundokabb kéjencet
is dicsőségesnek ismerik,
ha van benne rendkívüli:
Egy herceg – egy királyi néne -
egy kereszt - arany lánc, mind
egérfogók az asszonyokra nézve.
Ottó: És a derék Bánk bán Melindának?
Biberach: Férj, akit szeret.
Ottó: Akkor elvesztem!
Biberach: Ó, dehogy! A férj se várjon
asszonyának szívétől soha többet,
csak amit egy becsületes kalmártól.
Ez bármilyen esküvel is fogadja el
a kiválasztott jószág foglalóját,
mégis hazug, mert egész örömmel
adja át a legelsőnek, aki többet ad érte.
Ottó: Miért könnyezett, amikor velem beszélt?
Biberach: Ez éppen a fő bökkenő!
Uram, hidd el, hogy asszonyaink
ravaszabbak ilyen esetben, mint az
ördög, amikor el akar ragadni egy bűnöst.
Ottó: Ó, hát akkor enyém Melinda!
Biberach: Nem hiszem.
Ottó: Biberach! Mi lesz ebből? Hiszen egyszer így,
máskor pedig másképpen beszélsz.
Biberach: Mert sem a bánatodnak, sem a szerencsédnek
nem akarok oka lenni.
Ottó: /Bosszankodva és megvetően./
Ostoba!
/Elmegy./
Biberach: /Egyedül./
A repkedő kicsiny lelkek oly sokan
donganak a világban, mint a szúnyogok.
De hol van az az ember, aki elhitetné
magával, hogy ő közéjük tartozik?
Sokszor derék dolog, ha egy ilyen
ostobát jól megzavarhat az ember.
Rajta csak, kegyelmes Ottóm, ugorj!
De Biberachod félre áll.
És milyen szegény egy ilyen ember?
Pedig uralkodó ember!
Mégis kezében a nénje szíve,
akitől egy egész ország fél!
Kóbor lovag, „lézengő ritter” a nevem.
De azt kaptam ígéretül tőle,
hogy véget érhet világjárásom.
Úgy igaz: urat követtem, de nem
szolgaként, remélve rangomhoz
illő hűbéri juttatást. Tegnapig vártam.
Gondoltam, ahol annyian kapnak,
ott jut majd birtok nekem is.
Merániába? Véle? Nem is hív. Így is jó.
Sőt így a jobb, most, hogy a kocka fordul.
/Töpreng./
Bánk tehát itthon van, és Melinda a jel.
Jó, jó, de csak vigyázva! Meglehet,
Bánkhoz szegődöm. Ott van a haza,
ahol a haszon. Hiszen aminek
meg kell történni, az anélkül is megtörténik.
Másik oldalra a palásttal, Biberach!
/Elmegy./
Ottó és Melinda belépnek.
Ötödik jelenet
Melinda: Távozz!
Ottó: Melinda!
Melinda: Távozz, ha mondom!
Ottó: Egy szót csak, Melinda!
Melinda: Édes Istenem, mi lett belőle!
Ottó: Énbelőlem?
Melinda: Álarcodból, undok ember!
Ó, Jó Isten, de csalódtam benned!
Ottó: Ó, én is, én is nagyot csalódtam.
Melinda: Kiben?
Ottó: Melindában. Mikor bejöttem
ebbe az országba, mindjárt a szemembe tűntél.
Egy szív után esengtem,
amely megosztja velem a szívét.
A sok udvari szív között, bocsáss meg,
a tied volt az ártatlan, együgyű, Melinda!
Melinda: Úgy! Úgy! Azért kellett tehát nekem
ide jönnöm, és ezért nem illik Bánk bán
hitvesének a magányban lakni,
mert udvarunknak nagy szüksége volt
tapasztalatlan, együgyű szívekre.
Ottó: Amikor Fülöp király megölése miatt
gyanúba jöttem, és szenvedésemet
elbeszéltem, olyan szerelmes érzés
csillámlott kedves könnyeidben.
Melinda: Részvét volt, láthattad.
Az új hontalannak bajában –
a volt hontalantól.
Ottó: Bocsáss meg! Vak voltam, mert szerettem.
De többé nem az vagyok, aki voltam.
Az az Ottó Merániában maradt,
és egy másik termett itt már
általad, Melinda. Akkor lettem teremtve,
amikor először megláttalak.
Mint ahogy gyertya által világosság lesz,
úgy voltam melletted, úgy követtelek.
És új létem legelső pillanatában
eltűnt régi életem.
Kétségbe ejtő, hogy mibe nem
kever bennünket a szánalom.
És mintha még mi lennénk a vétkesek,
mert akaratlanul másnak bajt okoztunk.
Mintha most itt még nekem kellene
jóvá tennem valamit:
Téged kiengesztelnem.
Ez kétségbeejtő! Ne sírj, Melinda!
Mégis, esküszöm, drágák ezek
a könnyek előttem,és vigasztalói
megátkozott jövendőmnek!
Melinda: Sajnállak, herceg! De szerelmemtől
csak egy férfi lehet boldog és szerencsés:
az pedig Bánk!
Ottó: Ő bizonyosan az – egy boldog ember!
/Sóhajtva Melinda lecsüggő keze után hajol,
és azt hosszan homlokához nyomja./
Bocsáss meg a hontalannak!
Tudhatod, hogy mily nagyon vágytam
olyan szívben hazát lelni, mint a tied.
Bánk: /Az ajtócskán ismét visszajön./
Vad indulat, mért kergetsz vissza ismét?
/Meglátva őket, arcát tenyerébe rejti./
Ó, véghetetlen szent könyörületesség!
/Erős muzsika./
Melinda: Bocsáss!
Ottó: Csak egy szót még, Melinda!
Ó, mért kell nekem olyan nagyon szeretni,
mint ahogy sohasem szeretett még szív!
Miért kell nekem keseregni ott, ahol
minden érző szív megrészegedne örömében?
Miért nevel a szerelmem olyan vágyakat,
amelyek talán elmémtől fosztanak meg?
/Hevesen./
Lehetnél csak az enyém, ó Melinda,
úgy az álmot utálnám, mivel szemed
szememtől elvenné. A szelet,
mert elragadná tőlem leheleted.
A napvilágot, mert képedet
csókolná tőlem el. Eszelős szerelmem
egy új világot álmodna őrültségében,
melynek csak én lennék lakosa és te, Melinda.
/Letérdel./
Melinda: /Megretten./
Térdepelsz?
Ottó: Előtted, akit imádok. Ó, engedd
minden gondolatom elenyészni,
és agyam Melinda édes nevével betölteni.
Melinda: Ő térdepel! Bánk bán, emlékezem szavadra.
Ottó: /Felemelkedik./
Bánknak a szavára?
Melinda: Arra. Amikor kezem megkérte,
ő nem rogyott térdre! Szép se volt,
de egy Caesar állt előttem:
„Szabad tekintet, szabad szív, szabad szó,
kézbe kéz és szembe szem, - minálunk
így szokta a szerelmes. Aki itt letérdel,
az vagy imádkozik vagy ámít.”
Ő mondta ezt, ámító! Bizony ő,
és Bánk nem hazug. Ezért Melinda megvet.
Hatodik jelenet
Gertrúd jön az udvari asszonyokkal.
Gertrúd: /Hol a bosszús Melindát, hol a zavart Ottót nézi.
Végül szúrósan megszólal./
Sokszor olyan hívatlanul érkezik az ember!
Mi volt ez itt, Melinda?
Melinda: /Keserűen./
Édes – mulatság!
Gertrúd: Remélem, hogy nem.
Melinda: Minden lehet. Köszönöm, nagyasszonyom,
amiért olyan kegyes voltál, és beláttad,
hogy a bojóti Melindának nem illik falun,
magányban lakni, mert nagyúrné.
És alkalmatosságot szereztél nekem ezzel
/Ottóra mutat./ sok édes mulatságra is.
Mert hiszen Melinda együgyű!
/Szinte illetlenül elsiet./
Gertrúd: /Ajkát harapva néz utána./
A kis majom harap. Négy napig
elém ne bocsássátok!
/Járkál, végre a kíséretéhez szól./
Magam fogok maradni.
/A kíséret kimegy./
Ottó! Mi volt ez?
Ottó: Kedves királyi néném!
Gertrúd: Félre ezzel! Mi ingerelte fel őt olyan nagyon?
Ottó: A szívem.
Gertrúd: Szíved?
Ottó: Az.
Gertrúd: Ottó!
Ottó: Mi lelt?
Gertrúd: Te kérded, bíborunk bemocskolója?
Ottó: /Tőréhez kap./
Istenemre!
Gertrúd: Mit akarsz?
Ottó: Türtőztesd magad!
Gertrúd: Ki vagy te? És ki én?
Az én anyám és hazám, Meránia szült téged?
A nagy Berchtold vére elfajult benned?
Ottó: Nem értem a viselkedésed.
Egyik nap megengedsz vágynom bármit.
Aztán semmit! Egyszer minden utat
a számomra készítesz,
azután pedig megszégyenítesz.
Gertrúd: A célod nem, de a módjaid utálhatom.
Magam készítem az utat, mert beteg testvérem
megvidámítása volt a késztetőm.
Nem tiltottam tőled soha a szerelmet.
De most fajtalan véred - tilalmas úton -
Melinda birtoklásáért csörgedez.
Most itt állsz meggyűlölten. Ő pedig,
akin győzelmet kellett volna venned:
Győztesen – téged utálva,
engem kerülve – így megy el.
Ottó: De hallgass meg!
Gertrúd: Egy meráni herceg nem tud
kifogni egy asszonyszemélyen?
Egy Gertrúd, egy asszony,
tud országok felett megállani.
Ottó: No, jó! Tehát lemondok róla.
Gertrúd: Lemondasz? És te meg tudnád azt tenni?
Úgy lelkemre mondom, nem is szeretted.
Ottó: Szerettem, esküszöm. De most az eszemre hallgatok.
Gertrúd: Hazudsz! Az a természet-adta tűz,
melyet az asszonyok szeme lobbant,
úgy terjed, olyan sebesen elragad,
hogy a nyájas szó csak gerjeszti lángját.
Ilyenkor már a józan elme is erőtlen.
Ekkor már az észben bízni annyi,
mint egy nagy tüzet csupán buzgó imádság
által oltani.
Ottó: Amikor könnyezni láttam -
Gertrúd: Sírt is? És te róla mégis le
akarsz mondani? Tehát nem ismered
az asszonyi szív gyengeségeit?
Sem a hanyatló erény ravasz fogásait?
Aki még ekkor is lemond, az oktalan vagy bolond.
Ottó: /Ingerülten./
Néném, tehát mi lesz kedved szerint?
Kettős a gyötrelmem:
hogy bíborunkon folt eshetik,
és hogy a visszautasított szerelmemből
szégyen hárul reád is.
Gertrúd: Tudd meg, te kicsiny lelkű!
Ha ez a dolog Melinda tisztességét
eltemette volna, akkor kész lennék
országomból tüstént kikergetni téged.
De ha azt kellene megérnem,
Hogy rám mutatva susogni hallanám:
No, ott megy Gertrúd, akinek az öccse, Ottó
kontár volt Melinda elszédítésében!
Ottó: De Istenem! Tehát szólj, mit tegyek?
Gertrúd: Te engemet megláncoltál, és magadnak
gödröt ástál. Most mégis én – én
húzzalak ki abból?
Ottó: Csak te! Ó, Gertrud! Add tanácsodat nekem,
hogyan lehetne enyém Melinda szíve?
Gertrúd: /Elsápadva visszaretten./
Hallatlan!
/Járkál, aztán kiált./
Asszonyok! Megyek.
Ottó: Kegyes néném!
/Ölelni akarja Gertrúdot./
Gertrúd: /Visszalöki./
Vessz el itt arany kalitkádban,
árva bíboros teremtmény!
/Elsiet, az asszonyok követik./
Ottó: /A bosszúság és szégyen közt habozva, kiált./
Biberach!
/Kisiet./
Nyolcadik jelenet
Bánk: /Magának./
Hogy nem vakultam, nem süketültem bele!
Hogy az a féreg! De mégis lélegzenem kell,
és látnom, kilátnom ebből a sötét ködből,
ebből az emberekben való vak bizalomból.
Sajogj, tenyér! Fogtál volna rögtön kardot
az első szavak hallatán! De csak szorítottad
azt az oszlopot, sámsoni dühöt fojtva vissza.
/Igyekszik lecsillapodni, de ismét nekihevül./
De vessek féket most szívre, agyra,
hogy szemem, te láss! Ha el tudod
viselni e züllött mulatozás látványát,
tudd fölfedni, hogy mögötte
mi folyhat még.
És miért Melinda neve a lepel?
Melinda hű, szeret, hallottam ezt.
De miért lehet legnagyobb az én veszteségem?
Ki veszejthet el engem? Az a se hús, se hal
szép öccs? A nénje? Az a kétarcú asszony,
aki hol így, hol úgy beszéli aljas gondolatait?
Melindáról is!
Melinda tiszta, de sírt! Mi sírni valót lel
azon a pondrón? Csak ne lennék
a király képmása: a magam dolgában
és minden dologban azonos vele.
Helyette cselekvő és ítélő. Bennem
mindenki gond nélkül megbízik.
De az én vállamra teszi le
a szegény paraszt is a terhét.
Ki figyel mindenre, ha nem én, a nádor?
De Petúr éppen úgy tudja ezt!
Miért számít rám ő is, és titkon?
A sötétben gyülekezőkhöz elmegyek.
/Indul./
Kilencedik jelenet
Biberach Ottóval jön. De félrevonja a rejtekajtótól távoli sarokba.
Biberach: Eredj nénéd után! Mutass előtte
derűs tekintetet! Kérj bocsánatot!
Mondd neki, hogy sokat hallottál
a magyar feleségek hűségéről.
Ez csak próbálkozás volt Melindával.
Ezért is kéred arra, fogadja még
egyszer magánál, hogy megkövesd.
Búcsúzásul, hiszen nem látod soha többé.
Engesztelésül iszol egy utolsó
poharat velük, a szokásos Szent János
áldomást. Azon én leszek majd a pohárnok.
Vagy legyél te magad!
Ne, itt egy jó hevítő!
/Poharat ad át./
Emez pedig a nénédnek altató.
Ha őt az álom elszólítja onnan,
te vissza is mehetsz Melindához.
/Elmosolyodik./
Ottó: /Megrázkódik az öröm és a félelem miatt./
Irtóztató! De köszönöm. Úgy van!
Ő biztosan az enyém lesz. /Elsiet./
Biberach: Hogyha bőkezűbben fizetsz,
több tanácsot is adhattam volna.
Te csak eredj, hercegem!
Nekem most jobb lesz a magyarsággal tartani.
/Kimegy a színről./
MÁSODIK FELVONÁS
Alacsony boltozatú szoba Petúr házában. Középen egy fekete asztal, amely körül Mihály, Simon és a békétlenek ülnek. Petúr bán a fő helyen. A feje felett, a falon egy kép függ, melyen egy, a trónuson büszkén ülő, asszony látszik. Egy nagy függőlámpás világít. Éjszaka van.
Első jelenet
Petúr: A hajnal érkezik, és még mind ilyen
határozatlan. Szorongást okoz talán
a jószerencse? Vagy csak ölbe tett kezekkel
várakoztok, hogy majd a sors helyettünk
fog dolgozni.? Hát nem ti voltatok azok,
akik olyan mohón kaptatok kupáitok után,
amikor vagy három órával ezelőtt ittam
a magyar szabadság hosszú életére?
Simon: Boldog, aki békés, mert nem cseréli fel
a mai kisebb rosszat még rosszabb
jövendővel. Mi lesz akkor hazádból? -
ezt kérdezzük.
Petúr: Úgy kívántok itt világosságot, mintha a dolog
csak engem érdekelne, és a bőrötökre
magamnak egy uralkodást akarnék építeni.
Miért jöttetek hát ide? Vagy a pillanat
közelsége miatt vissza akartok fordulni?
Ó, gyáva lelkek! Mondom: tenni kell
a jövő éjszaka!
Simon: Olyan hamar?
Egy békétlen: Nagyon hamar lesz.
/ Belép egy békétlen./
Petúr: Most jössz?
Békétlen: Hallom, hogy így is korán.
És a nagy királyné képe itt, tenálad?
Petúr: Hát nem ő uralkodik még fölötted?
Fölöttetek? Hát nem előtte kell még
bókolnotok?
Tű kell asszony kezébe, nem királyi pálca.
De főleg az övébe nem! Mert egy olyan
teremtés, akinek nem ez a hazája,
bennünket szerethet-e?
Békétlenek: Nem! Nem!
Simon: De hátha mégis rosszra fordul?
Petúr: / A képre mutatva. /
Ide nézzetek!
Nem érdemes tenni, hogy megint királyunk legyen,
és nyakunkra ne hágjon a dölyfös Meránia?
Nem akarjátok? Akkor eredjetek haza,
és vegyétek fel magatokra a bűnbánóknak
köntösét, ha ez vétek.
És zokogjatok, mint a bolondok, akiknek vétkeiért
csapra ütik vérüket.
Egy békétlen: / Kardot ránt, és az asztalra csapja. /
Sokáig éljen a magyar szabadság!
/ A többi is az asztalra csapja kardját. /
Petúr: Ki a királyi székből, asszonyom!
Egy békétlen: Véresen is!
Mihály: Mit? Ó, nagy Istenem!
Petúr: Mi lelt, öreg? Megegyeztünk: jövő éjszaka!
Békétlenek: Nincs hátra út. Tettre!
Mihály: Pártütés?
Petúr: Utálatos beszéd! Nem pártütés, visszavett
szabadság! Csak nyugodj, öreg!
Mihály: Borzalmas, rémes éjszaka, Simon.
Petúr! Ti emberek! Micsoda szörnyű
lázálomba kábítottatok engemet?
Petúr: Csak csendesedj! Neked semmit se kell
csinálnod!
Mihály: Bán, bán! Ez már gyalázat.
Simon, te is közöttük?
Petúr: Ö is fegyveres társunk.
Mihály: Hazudsz! Az én öcsém, veletek?
Uram, teremtőm! Mire jutottam?
/Térdre esik./
Irgalmas Úristen!
/Elhanyatlik./
Simon: /Felfogja./
Bátyám!
Petúr: Üljetek csak le! A vének
olyanok, mint a gyermekek,
akik mindenért sírva fakadnak.
De csönd legyen!
Második jelenet
Az őr: /Kívül. / Ki vagy?
Szózat: Szabad magyar.
Az őr: Jelszavad?
Szózat: Melinda.
Petúr: Megérkezett.
Békétlenek: Ki az?
Bánk: /Betoppan./
Bánk. Isten áldása a gyülekezet
tervére, ha helyes, igaz és jó.
Petúr: Már nemcsak terv, de helyes, igaz és jó.
Bánk: Úgy hát szerencsét kívánok.
Békétlenek: Köszönjük.
Mihály: Édes öcsém, Isten hozott! Te ments meg
engem e haramiák közül!
Bánk: Haramiák?
Petúr: Semmitől se tarts, bán!
Bánk: De miért reszket ez az ősz ember?
Petúr: Mivel csak gyermek.
Mihály: / Égre emelt szemekkel. /
Uram, bocsásd magadhoz a gyermeket!
És adj neki jó éjszakát!
Bánk: Tőled kérdezem először:
Mi folyik itt?
Mihály: Úgy vélekedtem, hogy Petúrnak egy
vitézi lovagtársaság a célja.
Képzelheted érzéseimet,
mikor föleszmélek, és hallom:
Le a királyi székből! Pártütés!
Bánk: /Kardjához kap./
Pártütés?
Petúr: Nem egészen. Csak asszonynak
engedelmeskedni nem fogunk.
Bánk: És miért?
Petúr: Miért? Miért? Te kérded azt bán?
Szegény lélek, sajnálhatom szép
gyengeségedet.
Bánk: Gyengeségemet?
Petúr: Tudom én jól, hogy lelked
elvesztette arany nyugalmának
egy részét. Panaszát nem hallod
elnyomott hazádnak? És nem látod,
miként csorog hazád fiainak
orcáján a könny? Ez a merániak
hasát hizlalja véres verejtékével,
az göncét siratja, mert a merániak
abba takarták testüket.
Légy boldog Endre! Te királyi
pálcád egy asszony kezébe adtad,
és jóságodat dicsérni hallod,
úgy veszed a hízelkedést, mint a jó pénzt.
Íme: alattvalóid így segítenek.
Bánk: Nektek mit vétet a meráni asszony?
Petúr: Bán, bán! Ez a derék asszony jól értett
ahhoz a mindennapos fogáshoz,
miként kell az alattvaló nagyoknak
az orrára az édes reménység
pápaszemét nevetve feltenni.
Az olyanoknak, mint te, nagyúr,
rang és ígéretek. Aranyhegyek
ígéretét előre bőven osztogatta.
És a bolondok, hogy az ígéret - aranynak
legyen helye, kidobták erszényükből:
a vagyonukat.
Bánk: Amit maguk vetettek el, királyuk vérén
vegyék vissza?
Petúr: Nem ezt akarjuk. Mi a királyt szeretjük.
Ám Endrében egy férfi-királyt szeretünk.
Meráni asszony nem kell itt soha!
Békétlenek: Nem! Nem!
Petúr: Legyen olasz, német, lengyel, nekem,
mihelyt fejét a koronánk díszíti, mindegy az.
Mert szent előttem a királyom, és az
asszonyt is becsülöm, de annak én
engedelmeskedni nem tudok.
Nem tudok úgy, mint Endre, a királyunk!
Amikor Pozsonyvárban Erzsébetet
átvette Lajos thüringiai herceg
számára a követség, miképpen állt
ott Gertrudis! Egy-egy kiröppent szavával
odadobta volna egész hazánkat:
„Köszöntöm uratok! Mondjátok neki,
hogy ezzel a csekélységgel most elégedjen meg.
Ha Isten éltet, még több drágasággal fogom tetézni.
És kirakta a szörnyű sok kincset, amelytől
Thüringia elvakult. Endre hátul állt egy szegletben.
Endre, Magyarország királya!
Pirulva morgott a magyar. Te Bánk,
a köntösét rántottad, hogy előbbre menjen.
Sírt bennem a lélek, ahogy a pazarlást szemlélte.
És minden magyar szeme könnybe lábadt.
Honnan volt ez a kincs? Bánk, nem felelsz?
Tulajdonunkat elvette, és odaadta hazájabeli
cinkosainak. Elfoglalta atyáink várait, és meráni
fegyvereseket rakott oda.
Elszedte hivatalainkat, és a puszta bán-névvel
cifrázott fel bennünket. Eckbert, az öccse,
alig törölte le Fülöp király vérét a kezéről,
itt már a szepesi földet elnyerte.
Bánk: Igen, de Ráskai Demeter, pohárnok?
Petúr: /Az ajkát harapja./
A sógorom? Derék és hasznot hajtó pohárnok,
a vámot valóban elnyerte Újfalun,
mert szorgalmasan töltögette a királyné kancsóit.
Sokáig éljen!
/Egy kancsót felemel, azután a bort földre önti./
Bánk: Hazátok elbúsultjait akarjátok játszani?
A királyotokat úgy tenni a királyi székre,
hogy Gertrúd vesztén szíve megszakadjon?
Egyszerre szeretni és ölni is szándékoztok,
mert Gertrúd éppen a király maga!
Petúr: Ne élne vissza azzal, és ne kapna
vas marokkal a magyar javak után.
Én bizony ezért kész vagyok az orrára ütni.
Békétlenek: Mi is! Mi is!
Bánk: Úgy! Miért?
Petúr: Mert ennek az asszonynak a hatalma
büntetlenül teszi azt, amiért egy közönséges
zsivány életével fizetne!
Bánk: Azt tulajdonítsuk neki vétkül, hogy a népét
jobban szereti, mint a magyarságot?
Ha közületek bárki a németek között király
lehetne, nem első volna előtte ott is a magyar?
Békétlenek: Igaz. Így igaz!
Bánk: Petúr! Most belőled a rút nemzeti gyűlölet,
és nem az igazság beszél.
A királyné mégis csak: királyné.
Petúr: Nekem ugyan nem az!
Ha egyszer rabló, királyném is
megszűnt lenni. Meg kell
erősíteni régi, szent királyainktól
kapott jussainkat! Ám amíg nem ez a törvény,
mindaddig azt fogom kiáltani:
„Üsd az orrát, magyar, aki bántja a tied!”
Békétlenek: Üsd! Üsd, bizony!
Bánk: Ezt a szokást tekintve,
mi szükség sötétben morgolódni?
Ha törvény és szokás szerint cselekedtek,
nemcsak én, de minden magyar
segítő kezét nyújtaná.
Békétlenek: /Mintha hályog esne le a szemükről./
Igaz. Így igaz!
Bánk: /Csendesen./
Őseink becsülettel és vitéz lélekkel estek el
kicsiny vagyonuk elnyeréséért, azaz értünk.
Mi most ezt a vagyont hazánk omladékain
tartsuk meg magunknak? A zendülés
idején nem fog-e kiömleni az ártatlanok
vére is? És én tagja legyek e rossz társaságnak?
Ártatlan vért ontani segítsek? És abban legyek
eszköz, hogy jajgasson a szabadságunk miatt
szegény magyar hazám? Kockára tegyük
polgártársaink életét, akik, mint a szüleink,
bennünket is tápláltak?
Békétlenek: Való. Igaz.
Bánk: Nem, magyarok! Ezt soha nem teszem!
Igaz, elmulattat az emberi szertelenség.
Nem egyszer meg is mosolygom,
de vérrel és életekkel forró ösztönöm
nem kíván játszani. Hogy Bánk a sötét
szövetség asztalához leüljön, ahhoz bánki
sértődés kívántatik.
Békétlenek: /Egymásra néznek./
Jól, nagyon jól beszél!
Petúr: Nem jól beszél, ha mondom.
Simon: Petúr! Ha mégis nála az igazság?
Bánk: Ha olyan hatalmatok és hadatok lehetne,
mint Koppánynak vagy Leventének!
De mit értek el ők is? Testvéri vérontást!
Simon: Menjünk testvérem!
Mihály: /Örömmel. /
Megyünk.
Békétlenek: /Mind felkerekednek./
Mindannyian.
Petúr: A pokolba! Talán nem esküdtetek meg
az imént?
Bánk: Kérlek, ne bántsd őket! Különben én
parancsolok nekik azonnal. Ne engedj
annyira jutnom! Emberek, gyertek velem!
Előbb való a hűség parancsa: Isten fölkentje
a királyi felség.
Békétlenek: /Bánk köré gyűlnek./
Petúr: /Elébük áll. /
Istennek fölkentje Endre, nem Gertrúd!
Ez a rabló nem lehet! Azért csak
érjem el, torkon fogom, és királyi széke
kárpitjának a zsinórjával fojtom belé a lelkét.
Bánk: Gyertek velem, magyarok! Szánjátok őt, mert
nem gonoszságért gyűlöl, hanem azért, mert
más köntöst visel.
Mind: Gyerünk!
Petúr: Kihaltak szabadítóid, vasra vert hazám?
Nem kényszerítek én senkit, magam is
tudok hóhérja lenni az utálatosnak.
/El akar menni./
Bánk: Megállj! Ezt a haza – és felségárulót verjétek láncra!
Én parancsolom, a király személye! Maga parancsol,
Endre, a király!
Petúr: /Bánk lábához hajol./
Királyom!
Bánk: /Felemeli./
Petúr! Petúr! Kedves bátyám, ölelj meg!
Látod, hogy Endrének csak a neve hová
tud téged vinni? Lásd, mennyire tiszteled,
és mégis a szívét akarnád kitépni.
Hát jut-e eszedbe a testvérháború?
Te ott is Endre pártján voltál.
Petúr: Eressz!
Bánk: Hozzám jöttél szökésed éjjelén, lerogytál
atyádnak sírjára, és azt mondtad:
„Igazad volt atyám, az Isten nem
segít felkent királyok ellen.”
Petúr: /Bánkot átöleli./
Öcsém, az Isten nem segít soha
felkent királyok ellen! Legyen a föld,
a vagyon bárkié, és abban szent a haza és a béke!
Mind: Béke. Békesség.
Bánk: Uram, Teremtőm! Ó, Endre! Győzedelmeskedj
bár országokon, de ilyen győzelmet,
mint Bánk nyert most, nem nyersz soha!
Harmadik jelenet
Az őr: Ki vagy?
Szózat: Szabad vitéz.
Az őr: Jelszód?
Szózat: Melinda.
Bánk: Melinda! Ó, ki gyógyít meg - engem?
Mind: Árulás! Haljon meg!
Biberach: / Nyugodtan belép. /
Csak Biberach. Bizony úgy nekem estek,
hogyha itt más állna, a nyavalya is kitörné.
Kedves vitézek, csendesen! Egyetlen magyar
a pokolba űzhetne egy ilyen szegényke németet.
Mihály: Hol loptad el húgomnak a nevét?
Biberach: Ahol őt, magát, más lopta el.
Királynénk dorbézoló mulatságában.
Bánk: Ember!
Biberach: No, hadd beszéljem hát ki magam!
/Megszeppenve, félre./
Ördögbe is! Eszemet most kell feltekerni, mert
átkozott hajón evez a szerencsém.
Bánk: Ritter! Hogyan jött a Melinda név nyelvedre?
Biberach: Tehát mégsem tudod? De igaz!
Hisz a királyné becs-rang-porától
egész bolondulásig elszédültél.
No, de szó, ami szó, ők szépen
fogtak a dologhoz. Úgymint:”Nagyúr,
ej, Bánk bán, így meg így. Nem illik, az
ország első nagyjának,hogy így meg így.
Felhozta hát ide szép együgyű feleségét
a nagyúr, bármint dobogott
szerelme-féltő nagy szíve.
Bánk: Ember!
Biberach: Csak csendesen, bán! Most az
egyszer úgy kell viselkednem,
hogy a jóindulatodat megérdemeljem,
mert ebül veszek. Véletlenül jutott
tudtomra az, amit kevesen tudtak.
Bán, csalódsz, ha azt hiszed, hogy nem
tudnak „titkos” hazatérésedről „fönn” is.
Nem meráni volt, aki neked kaput nyitott?
Petúr ispán úr, te olyan merőn
tekintesz rám, és nem tudod, hogy
csak ezt az éjszakát nem lett volna
szükség ellopni Bánk bán nagyúrtól.
És hogy addig, amíg ti itt vagytok vele,
otthon Ottó és Melinda –
Bánk: Fattyú! Megöllek!
Biberach: Ezt szolgálatomért nem reméltem.
Lásd, bán! Királyod kezedbe adta
egész hatalmát, és így, hogy egyikének
útjában ne légy, el kellett
ország-vizsgálatra menned.
Petúr: / Vad kacajjal emeli föl ökleit./
Gyalázat! Ellágyulhattam? No, Bánk,
hát nem kacagsz velem?
Bánk: Pokolbeli szörnyek, már mind a földünkre jöttetek?
Hiszen egészen világos, amit én üres fejű,
ki nem tudtam találni! A királyhoz, a császárhoz,
a pápához megyek!Ott, előtte gyilkolom meg
a bíboros gazembert, bár érte a vesztőhelyre
hurcoljanak, akkor is.
Biberach: Talán nem tudod, hogy holló a hollónak nem
vájja ki a szemét? Mert tíz Bánkot is feláldoznak
inkább, minthogy égre bokázzon egy - herceg.
Kardodat is hasztalanul fened: az utakat jól el tudják
állni ők. Még vesztőhelyet sem fogsz látni,
ahol rikolthatnál, mert az ilyen rikoltozót titokban
szokták - eloltani.
Bánk: Német! Megnyitottad a szemem!
Kábaságot akartam tenni – látom.
Szeget szeggel! Ha ők úgy, én is úgy.
Még megmenthetem őt? Beszélj!
Meg lehet gátolni még? Beszélj!
Biberach: / Igen mély, de rövid gondolkodás után. /
Talán. Gyerünk!
Bánk: Ó, angyal, szerezd meg üdvösségemet!
Ne széledjetek széjjel, barátaim,
hogy megtaláljalak benneteket,
ha szükségem lenne rátok.
Mind: Maradunk.
Simon: Szabadítsd meg szegény, szegény Melindát!
Bánk: Azt meg. Csak kapjam a kezem közé azt a
bitangot. És az a kerítő, ha húsomat lerágja,
akkor is, a csontomon is, elviszem Melindát.
/ Elmegy. /
Biberach: /Követi, és közben maga elé dörmög./
És – jó ez is. Egyik csak nyerni fog!
Petúr:/Egy ideig merőn nézi a többieket, kik elgondolkodtak./
No, üljetek le hát!
Azt mondta, hogy maradjatok.
/A székekhez ballagnak, és leülnek./
Mind: Jó. Jó. Maradhatunk
Simon: /Mihály mellé ül./
Tán jóra fordul még minden! És ha nem?
Petúr: /Az ablaknál egy székbe vetette magát./
Jó éjszakát!
Mind: Jó éjszakát!
Petúr: Virrad.
/A képet nézi./
És te mire virradsz?
Gőgös földi istennők! Megcsalódtok,
hogy mindenki fél büszke hangotoktól!
Mind: Jó éjszakát!
Petúr: Aludj, mohón kilobbant hazafiság!
/Elragadtatva néz ki a hajnalcsillagra./
Dicső fénycsillag!
/Hirtelen gúnyosan./
Lopott fény! Ej! Jó éjszakát!
HARMADIK FELVONÁS
Első jelenet
Melinda szobája.
Bánk: Hazudsz!
Melinda: /Bánk előtt térdepel./
Igen, mióta hitvesed megszűnt
Melinda lenni, bármilyen bűn lehetséges.
Hazudni? Ó, bárcsak a hazugság
védelmezne angyalomként.
Bánk: Mit térdepelsz? Az Isten nincs itt.
Állj fel! Beléphet egy meráni állat,
és azt hihetné: őt illeti.
Melinda: /Térden elébe csúszik./
Ölj meg engem, Bánk! Ölj meg engem!
Bánk: Egy semmi asszonyt?!
Melinda: Ó, Istenem! Nem vagyok becstelen.
Bánk: Ártatlan? És az udvar nyelve miért
veri sárral az én becsületem?
Melinda: Nem, azt nem teheti senki,
mert hazudik, és ne mondjon
senki sem annak. Nem becstelen,
csak szerencsétlen vagyok.
Bánk: /Felemeli Melindát./
Szegény, szerencsétlen Melinda!
Sírsz? Felelj, de szóval, és ne így!
Hiszen szép könnyeid az ég
lakóit is elbúsítanák. Elveszek,
és így nem vagyok férfi.
/Elereszti./
Mégsem hiszek. Ottó és Melinda
egyaránt örültek!
Melinda: /Térdeit csókolja./
Taposs meg legalább engemet,
bár bűntelen vagyok! Ó, de ne mond
ezt el testvéreimnek! Nem a feleség,
az anya kéri tőled, a fiad anyja.
Bánk: /Belök egy oldalajtót./
Te átkozott kis alvó, mosolyogsz?
Melinda: /Sikoltva felugrik./
Ember, tudod te, mit mondtál fiadnak?
Apai átkot az anyja miatt!
Bánk: Mint vándor a hófúvásban,
Úgy ingadozik lelkem határtalan
kétségek között, és eszem
egy nagy óceánon lebeg,
veszítve minden csillagot.
Melinda: Apaátok egy anyáért! Kábaság!
Ha a szegény hold férjhez
adja szép leányait, mondjátok,
hogy királyi lakodalma van
két nyíl-lövésnyire.
Bánk: Boldogtalan!
Melinda: Jó név.
Pokolbeli tűz égett
csontjaimban, és a királyné
aludni ment – álmos volt.
Ébredezz! Add vissza gyermekem,
te nagy királyné!
/Tétován elballag./
Bánk: Istenemre! Mégiscsak lehetetlen ez!
Nem! Nem lehet! Tanácsot álmodik
ez a szív, és mérhetetlen irgalom
által susogja azt a jó reménység
a lelkembe: nem lehet! Sötét remény!
Hiszen Melinda úgysem tudja,
mit beszél. Ég és föld, de hát ki az oka,
hogy szegény nem tudja, mit beszél?
És a királyné álmos volt! Mely gondolat
lesz már zsengéjekor agyvelőmben
elhatározás? Épülj fel! Izmosodj
meg gondolat! Veled épül ismét föl
örök nyugalmam felett megéledő becsületem.
Második jelenet
Tiborc: /Bejön./
Bánk bán, nagyúr! Jó reggelt!
Bánk: Útonálló!
Tiborc: Igazán? Ezt látni lehet már képemen?
Bánk: Minek is becsület emberek között?
Tiborc: Való igaz, megőszült a fejem.
Bánk: Miért?
Tiborc: Időm lejárt jaj és panasz közt.
Ma már nem háborogsz úgy,
mint az éjszaka.
Bánk: Panasz, panasz, de dologra – mikor?
Tiborc: Ó, Istenem! Tekintenél csak
egyszer házamba. Élve látnád a panaszt.
Miért voltam becsületes! Jó szolgád voltam:
felszabadítottál! Holott ha gazember lennék,
most is a tiéd lehetnék.
Bánk: Milyen boldogtalan az, akinek bilincsei
boldogtalan módon oldódnak el!
Tiborc: Ó, hogy örültem, amikor szabad lettem!
Bánk: Mennyire örültem én a bilincseimnek?
Tiborc: Hiszen való, hogy jó is a szabadság.
De mióta a merániak –
Bánk: No, mondd!
Tiborc: Sok pénzre van szükségük,
és mivel mi annyit nem tudunk adni,
sovány nyakunkra idegen adószedőket
ültettek. Ez már égre kiált!
Amíg tűrhettem, tűrtem becsületesen.
Most már gazember is lennék, de késő.
Bánk: Legyél haramia, nincs más kilábalás!
Tiborc: Ma éjszaka először kezdtem el
próbálni ezt a mesterséget.
Hiszen beteg a feleségem, és
öt éhes porontyom van otthon.
De látja Isten, hogy nem értek hozzá!
Lenn a királyi ház előtt sokáig ólálkodtam.
Vígan voltak abban!
Akkor lopódzkodtam be a kapun,
amikor hallottam az őrrel beszédedet.
Utánad mentem, és mivel azt
meg tudtam mondani, ki ment be
olyan titokban, azt hitte,
Bánk bánhoz tartozom.
Bánk: E szerint mindenki hamis és megcsal.
Keresse bár a tisztaságot legközelebb
magához, van, amiben mocskos a tiszta is.
Tiborc: Miért bélyegez meg a nyomor vele?
Bánk: De hogyha jól meggondolom:
Maga a tiszta hűség, de, ej,
mi meggondolnivaló van itten?
A hűség? Kísértet, mese, melyről
minden ember fecseg,
de még nem látta soha senki sem.
Tiborc: Édes Istenem! Ismét azt hittem,
hogy velem beszél.
Bánk: Beszélj! Beszélj! Igen jól hallom én panaszod,
de a magam panasza is beszél.
Tiborc: Uram, teremtőm, még a nagyúrnak is van?
Akkor nem vétek a szegény Tiborcnak,
egy titkos szövetségben hitét letenni.
Bánk: Ezt hogy elfelejthettem – Petúr!
Tiborc: Van más kigázolás? Vitézkedést ugyan
ne várjanak tőlem, de a háborúban szabad
fosztogatni. Ez a gondolat látszott legjobbnak.
Bánk: /Búsan néz ki az ablakon./
Magyar hazám!
Tiborc: A jó merániak ezt háború nélkül
is megteszik. Mert hiszen eleget
fizetnek a zsidók! Akiket valójában
nem is lehetne embernyúzónak
nevezni. Nyúzásra bőr kívántatik,
holott a merániak azt maguk lehúzták
már csontjainkról.
Így tehát ezek a húsba kénytelenek metszeni.
Igaz, hogy megnyúzott sikolt, de hisz
arra nem szükséges hallgatni,
csak haszon lehessen. És a nagyasszony?
/Keserűen szétveti a kezét./
Bánk: /Közben fejét egy ablakfához nyomja./
A nagyasszony?
Tiborc: Ő: cifra és márvány házakat építtett,
és mi csaknem megfagyunk
kunyhónk sövényfalai közt.
Bánk: Átkozott!
Tiborc: Ő: csordaszámra tartja gyülevész
szolgáit, éppenséggel mintha
minden hajszála egy őrzőt kívánna.
A sok meránit! Olykor azt hinné
az ember, hogy tán akasztani viszik,
úgy körül van véve a léhűtőktől.,
és mi egy rossz csőszt alig tudunk
heten fogadni.
Ő: táncmulatságokat ad szüntelen,
mintha mindig lakodalma vagy
keresztelője volna. Nekünk szívünk
dobog, ha egy csaplárlegény az utcán
elénk toppan, mert a tartozás mindjárt
eszünkbe jut. A jó merániak, a legszebb
lovon ficánkolnak: tegnap egy kesely,
holnap egy fakó. Nekünk feleségünket,
porontyainkat kell befogni,
ha éhen veszni nem akarunk.
Ők: játszanak, zabálnak szüntelen,
mintha mindegyik tagocska bennük
egy-egy gyomorral volna áldva.
Nekünk? Kéményeinkről elpusztulnak
a gólyák, mivel magunk emésztjük el
a hulladékot is. Szép földjeinkből
vadászni berkeket csinálnak, hová
nekünk belépni sem szabad.
Ha egy beteg feleség, vagy egy szegény
himlős gyerek megkívánja,
lesújtunk egy rossz galambfiat,
tüstént kikötnek.
És aki száz meg százezret rabol,
bírája lesz annak, akit a szükség
garast rabolni kényszerített.
Bánk: Úgy van, bizony!
Tiborc: Ők: monostort, templomot építenek,
de nekünk nincs egy jó köntösünk,
melyben az ember egy becses védszent előtt
megmutathatná magát a templomban.
Bánk: Buzogj, vér! Csak buzogj!
Tiborc: Hogyha panaszkodni akarunk,
előbb meg kell tanulnunk írni.
Mert az ilyen szegény paraszt az
úr elébe nem mehet be többé –
így rendelte Béla király, és a
merániak hasznát veszik. Hiszen
összekarmolná a szegénynek
lábbelije a szép sima padlatot!
Ha tán utolsó fillérünkre egy
törvénytudó fölírja a panaszt,
ki írja föl keserves könnyeinket,
hogy jó királyunk megláthassa azt?
Bánk: Isten fölírja könnyeinket.
Tűrj békességgel!
Tiborc: Tűrj békességgel! Ezt papolta
apáturunk is sokszor. Boldogok
a békességesek, mert Isten fiainak hívatnak.
Bánk: Szánom keserveiteket!
Tiborc: /Keserűen nevetve./
Te szánsz, nagyúr? A magyar
sem gondol már olyan sokszor reánk,
ha a zsebe tele van.
Hisz a szegényt a természet maga
arra szánta, hogy szülessen, éljen,
dolgozzon, éhezzen és – meghaljon.
Úgy, úgy, bizony! Ismerni kell az élhetetlenek
sorsát, mielőtt meg tudjuk szánni őket.
Bánk: / Haraggal tekint rá, de szeme észreveszi
a sebhelyet a homlokán./
Tiborc: /Tiborc a hajával igyekszik azt eltakarni./
Huszonhat évvel ezelőtt történt.
Még gyenge ifjonc voltál.
Jáderánál egy rossz velencei akart téged és atyádat –
Ej, hisz ez régen volt!
Bánk: /Tiborc homlokát szívére öleli,
majd egy erszényt nyom a markába./
Menj! Menj, Tiborc!
Tiborc: Szép pénz, de adhatsz-e minden
szűkölködőnek?Ha mást nem adhatsz,
úgy annál, akinek adsz, még szegényebb vagy.
Vigyázz, hogy erszényeddel együtt
egy zsivány ne lopja el nagylelkűségedet.
Bánk: Tiborc! Tiborc! Kivel beszélsz?
Tiborc: Uramisten! Hisz azt akarom, hogy elvesszek!
Én nem vagyok gonosztevő, ezért
nem bátorkodom magam megölni,
mert az Isten haragjától félek.
Bánk: Menj! Menj! Keresd fel asszonyomat,
és ha megtaláltad, úgy gyere,
és várakozz reám. Hazamentek.
Otthon megmondhatod, hogy él
még Bánk, és tudni fogja, mit tegyen.
Tiborc: Igen, kedves szomszédok!
Él még Bánk – apánk.
Kiáltani fogom!
/Sírva elmegy./
Bánk: Apa! Igen. Ez is hátra van még.
Kelj föl puha ágyadból, gyermekem!
Biberach: /Jön./
Bán! Asszonyod magánkívül futott el.
Bánk: /Az álmos kis Somával jön ki a szobából./
Ne sírj, ne sírj, gyermek, hiszen
egyszer úgyis fel kell ébredni!
Biberach: Bán! Őrülést mutat tekinteted.
Bánk: Tudom, tudom, de hallom is közellétét.
Ezért kívánom eszem használni addig,
amíg egészen el nem veszítem.
/Elmegy a fiával./
Harmadik jelenet
Biberach: Én nem hiszem, hogy ez
a gyáva herceg boldogult,
de gyanú kínozza Bánkot.
Egy sincs a sok emberi
indulat között, amelyik olyan
könnyen átöltözne igazzá,
mint a szerelemféltés.
Bizony, ez így van!
Ottó: /Lihegve fut be./
Jó, hogy itt talállak, Biberach!
Biberach: Te sápadt vagy és reszketsz,
jó uram. Mi baj?
Ottó: Segíts! Segíts!
Biberach: Hogyan?
Ottó: A néném kerestet.
Biberach: Az semmi. Már tegnap megmondta:
Reggel utazol.
Ottó: De hátha más miatt hívat.
Biberach: Nos, akkor utazz el!
Ottó: Ő kerestet, érted ezt?
Biberach: Értem.
Ottó: Melinda ott van. Bánk meg itthon.
Biberach: Láttam.
Ottó: Melinda – reszketek.
Biberach: Okod lehet rá.
Ottó: Nem Bánk bántól, nem az egész országtól,
én csak rettentő királyi nénémtől irtózok.
Mert, hogy gyanút ne keltsen,
Miska bán által kerestet.
Elmenjek-e? Hová menjek?
Biberach: Csak amelyik hely a legközelebb van:
ott nem is keresnek. Édes hercegem,
de hát miért félsz? Talán vétettél ellene?
Ottó: Te kérded azt, tanácsadóm? Éppen te?
Biberach: És volt lelked azt követni, herceg?
Ottó: Csúfolsz, csavargó?
Biberach: Megesett a dolog?
Ottó: /Szemét a földre szegzi./
Biberach: Én elmegyek.
Ottó: Hová?
Biberach: Elég nagy a világ?
Ottó: Most akarsz elhagyni? Aljas
tanácsodért iszonyúan meg fogsz fizetni.
Biberach: No, még az volna szép!
Én szabad ember vagyok.
Ottó: Reszkess!
Biberach: Tetőled – én? Nézd ezt a kevés hajat!
Nem méltó a kis fáradságra,
amellyel ki lehet rántani. Ha most
ennyivel megtudnám a szerencséd
váltani, hidd el, azt nem tartanám
méltónak ilyen csekély erőre.
/A legnagyobb hidegséggel./
Bejöttöm erre a világra megölt
egy anyát, és tékozló apám gyűlölni
kezdett. És én miatta meggyűlöltem –
minden embert. Bűnöm bocsánatáért
a Szentföldre kellett volna mennem,
de apám addig megitta volna minden
vagyonkámat. Akkor bedugtak egy
klastromba. Mivel már életemben
nem volt kedvem szentté lenni,
kiszöktem a falak közül.
Minden vagyon nélkül.
Köszönhetem, hogy ott tanultam.
Ritterek, parasztok, szegények,
urak, hercegek lettek barátaimmá.
És csak egyszer jártam meg.
Tudod, Fülöp esetében, miattad.
Nem kívánom, hogy többé így legyen!
/Menni akar./
Ottó: /Eláll szeme-szája./
De ilyen hidegvérrel?
Biberach: Ha férfiként úgy áll előttem valaki,
ahogy Bánk, bizony meg tudok ijedni
magam is. De most nem.
Ottó: A nyugalmamat tekintsd, és adj tanácsot
ebben a zavarban, kérlek.
Biberach: Ha te is teljesítetted volna szép
ígéreteidet, engedelmesebb lett
volna Biberach. A sok jutalmat
bőséggel ígérted, hogy egykor az
vénségemre segítsen. És nem úgy lett.
Tudván, hogy hasonló emberek
kényük szerint várják a tanácsot,
kétféleképpen adtam ezért azt,
és rajtad állt közülük választani.
Most hát sziszegj abban a gödörben,
amelyet magad ástál magadnak.
Azt csak meg fogod nekem bocsátani,
hogy érted abba esni nem kívánkozok
Ottó: És valóban olyan mély gödörben lennék?
Tanácsolj, Biberach! Ha azt akarod,
hogy mindent bevalljak, íme elismerem,
hogy vigyázatlan, sőt oktalan voltam.
Biberach: Még hogy oktalan? Ti földi istenek
soha nem tesztek semmi oktalant.
Az ég adja nektek a csalhatatlanság
malasztját. Kérdezd, és megesküszik rá
bármelyik embered. Így hát hogyan
lehetsz te oktalan?
Ottó: Ember! Csak egy szót még, és fejed
a lábadnál fog heverni!
Biberach: Úgy, úgy! Ölni azt tudtok, jó urak!
Bezzeg ha életet tudnátok adni, akkor
megérdemelnétek az uralkodást.
Eddig is kevésre becsültelek, de most
vészjósló fenyegetésedért megvetlek.
Utálnám magam, ha abban a hitben
hagynálak el, hogy testi-lelki híved
voltam. Engem csak a haszon kötött
hozzád. Ne félj uram, nem esz meg
a nagyúr. Igaz, hogy éktelen dühös lett,
amidőn a dolgot fölfedeztem.
Ottó: /Kardot ránt./
Még ez is? Ördög!
Biberach: /Mosolyogva kardmarkolatjára teszi kezét./
Ottó: /Gyengülve ereszti le kardját. Biberach megy.
Ottó segítségért kiált./
Hej!
Biberach: Ne nekem szólj, uram! Én elmegyek.
Te elfogathatsz.
De jól tudod, hogy csak egyedül én tudom,
ki volt Fülöp királynak gyilkosa!
/ Megy./
Ottó: Várj, Biberach! Ne menj! Várj! Várj!
Biberach: /Elballagva./
Soha!
Ottó: /Rimánkodva siet utána./
Várj! Várj!
/Amikor utoléri, leszúrja./
Pokolba veled, alávaló!
A halott Fülöp nem fog reám tanúskodni.
/Elsiet./
Biberach: / Visszafordulva kardot rántott Ottóra,
de elkésett. Aztán a földre rogy./
Átkozott! A halálos ágyad felett árnyékom
kacagja kétségbeesésedet! Gyilkos! Segítség!
Miska bán: /Kísérőkkel jön./
Hát itt vagy, herceg? Kéret a királyné.
Hol van? A szavát jól hallottam. Hej! Mi ez?
Biberach: Ottó döfött le hátulról. Segíts! Gyógyíts!
Ezért nagy dolgokat fogok, bán, felfedezni.
Olyat, ami a királynét és hazádat illeti.
Miska bán: Hazámat is? Hozzátok hát őt sietve utánam!
/Fölemelik és kiviszik a haldokló Biberachot./
NEGYEDIK FELVONÁS
Első jelenet
A királyné szobája, és arcképe a falon.
Gertrúd: /Az asztalnál ül mély gondolatokban.
Mellette az udvornik, aki az egyik kezében a már elolvasott levelet tartja, a másikban egy még felbontatlant. A királyné azt is átveszi, beleolvas, majd az asztalra dobja./
Csak szúnyogok! Elég!
De hol van Ottó? Miért nem jön búcsúzni?
Üldözik. Üldözik, mert az öcsém.
Udvornik: Nagyasszonyom! Bánk bán
felesége kér bebocsátást..
Gertrudisz: Jöjjön Melinda!
Udvornik: De –
Gertrúd: /Elmerülve./
Fölkel a sors, és az mer nekem utat
rendelni – meghátrálásra. Nem.
A meráni vér mondatja velem:
Uralkodás. Parancsolás!
Más ezeknek még a hangja is,
mint engedelmeskedni.
Ez hozott Magyarországra.
És ez visz innen tovább
Lengyelországba, Podóliába.
Aztán Velence, a kevély
Velence. Európa harmadában!
Törvényt kiszabni, és úgy
lenni felette, mint a nap
sok világokon! Csak ez is
elfelejteti velünk rövid
életünknek sok álmatlan éjszakáját.
/Az udvornikhoz./
Még mindig itt vagy?
Második jelenet
Udvornik: Mihály bán jönne be erővel is.
Gertrúd: Melinda jöjjön!
Udvornik: Így lesz, nagyasszonyom!
/Kimegy/
Gertrúd: Saját eszünket és akaratunkat
a leghitványabb köntösben is
annyira szentté kell teremteni,
hogy azt egy egész ország imádja.
Hogy azzá lehessünk önmagunk előtt,
amivé lenni szeretnénk: másnak
parancsolva azzá lehessünk, amivé
rendeltettünk. Ottó, te átkozott,
mitől foszthatsz meg engemet?
Melinda: /Hirtelen bejön, megáll, merőn néz./
Ez a magyar királyné?
Gertrúd: Kérdezed?
Melinda: Úgy, úgy! Ez a kevély királyi asszony!
Gertrúd: Eszelős!
Melinda: Hiszed, hogy reszketek?
Gertrúd: Mi kell?
Melinda: Mi? Kérdezed? Nem, nem, lehetetlen az!
Gertrúd: Micsoda?
Melinda: Hogy álmos – a rabló!
Gertrúd: Eszeveszett! Szánlak téged.
Melinda: Késő az immár!
Add vissza egy anyának gyermekét!
Add vissza testvérnek a testvéreit!
Add vissza férjét a megrontott beteg
lelkemnek!
Gertrúd: Szánlak, Melinda.
Melinda: Köszönném, ha elhihetném.
Nincs, aki szánjon! Nincs, nincs, nincs!
Mikor kifutottam a sárkány elébe, még
Bánkom se jött utánam – szegény!
Azt hitte tán, hogy nélküle is
elmennék a lakodalomba. Ó, jaj!
/Fejét kezei közé szorítja./
Gertrúd: / Ijedten néz rá./
Istenem! Melinda!
Melinda: Csak ne lennél az, ami vagy:
megátkoználak. Ti a szegény
Melinda jó nevével ma egy egész
familiát töröltetek ki az üdvözülők
sorából. Átkozza férjem azt az
esküvést, amely engem hitvesévé tett.
Átkozza szeretett fiunkat,
mert a bojóti Melinda szülte azt.
Gertrúd: /Csenget./
Udvornik! Üzenjetek a nagyúrért!
Siess!
/Szelíden./
El kell az udvarunkat hagynod, Melinda!
Melinda: El, el? Helyes!
Gertrúd: De minden lárma nélkül.
Melinda: Semmit se félj, hogy pompásan hagyom el!
Gazdagon jöttem abba, és koldusmódra
költözök ki abból.
Gertrúd: Szegény Melinda!
Melinda: És – te tudsz így szólni?
Gertrúd: /Kezét csókra nyújtja./
Melinda: /Nem fogadja el./
El ezzel a mocskos kézzel!
Gertrúd: Melinda!
Melinda: Nem csókolom – nem is csókolhatom
azt a kezet, mely utat nyithatott lelkem
kirablására. De hát ki állhat ellent
a pestisnek, hogy el ne terjedjen?
Gertrúd: Te oktalan! Tudod, hogy kivel beszélsz?
Melinda: Veled, koronánk bemocskolója! Aki
megloptad királyi férjedet, mert kitépted
kezéből a jobbágyi szíveket. Áruvá
tetted a törvényt, elnyomtad a
nyomorultakat. Mártírrá tetted az erkölcsöt,
és /sírva fakad/ testvéri indulatból
a királyi házban bordélyt nyitottál.
Gertrúd: /Az oldalajtón kikiált. /
Asszonyok!
Mihály: /Hangja kívülről./
Melinda!
Melinda: /Térdre esik./
Istenem! Ne hagyd bejönni őt!
Csak most ne! Ne hagyd királyné!
/Feléje mászik./
Mindig azt kérdezte odakinn,
miért sírok, és fehér hajával törölte
könnyeit, de nem mondtam meg néki.
Ha benned emberi érzés van,
ne öld meg őt saját gyalázatoddal!
/Háborodva./
Mondd, hogy a menyegző két nyíllövésnyi
– az Bánk és Melinda.
Gertrúd: /A bejövő asszonyokhoz, méltósággal és szánakozva./
Vigyétek el ezt a szegény tébolyultat!
Melinda: Mindenható! Ments meg közeléből
minden tapasztalatlan szívet!
/Elindulnak vele./
Mihály: /Betör, de néhány udvornik visszatartja./
Gyilkoljatok meg, hogyha sírva kell
az igazságnak ajtó előtt rostokolni, amíg
bebocsáttatik. Ezennel meg kell tudnom,
hogy mi lelt, Melinda!
Melinda: Félre! Félre! Eresszetek!
/Kiszalad, az asszonyok követik./
Mihály: Hurcoljatok hát a sírba engem is!
/El akar menni./
Gertrúd: Maradj!
/Az udvornikoknak int, azok eltávoznak./
Hová ragadott indulatod?
Harmadik jelenet
Mihály: Mi lelte húgomat? Miért szalad előlem?
Mint apját, úgy szeret, és mégis elfut?
Gertrúd: Nem tudod, miért?
/Szünet./
Te miért kéredzkedtél be hozzám?
Mihály: Ni, szinte elfelejtem – Istenem!
A húgom, és ez…
Gertrúd: Ez? Mi ez?
Mihály: Követség. Üzenetet bíztak rám, mint követre.
Gertrúd: Micsoda követség?
Mihály: /Hirtelen./
Az órám ki van szabva! Csak egy
szavadba kerül, és a sors megindult
golyója még jó nyomon fog haladni.
Tekintsed magad! Tekintsed országodat!
Gertrúd: Országomat?
Mihály: Hogy azt még kérdezed! Kezem reszketve
teszem össze.
Gertrúd: Talán miattam? Én nem reszketek.
Mihály: Én országodért, te reszkess az életedért!
Gertrúd: Életemért? Talán nem vagyok királyné?
Mihály: Légy hát azoknak anyja is, akik engem
hozzád bocsátottak!
Gertrúd: Kik azok?
Mihály: Ők hazaszabadítónak nevezik
magukat.
Gertrúd: Undokság!
Mihály: /Letérdepel./
Nézd, így fogok beszélni!
Nem vagyok magyar, tehát nem is gondolhatod,
hogy részrehajlás vagy haszon beszél belőlem.
Add vissza híveidnek azt, amit elraboltál!
Gertrúd: Elraboltam?
Mihály: A nyugodalmat, békességet és
az életben való gyönyörködést.
A volt vagyont, a testi-lelki
megelégedést. A fazekak mellől a fát,
ételükből a húst és ágyukból a szalmát.
Mert bizony ezt raboltad el, és odaadtad
hazádbeli udvarnokaidnak.
Gertrúd: Nem szúnyogok ők, hanem látom,
hogy te is a darazsak közül vagy.
Állj fel és beszélj, mint ember az embernek!
Mihály: De jobban is megmondhatom:
te ok nélkül bocsátod el hivatalaikból
a magyar alattvalóidat, és a tieidet
teszed a helyükbe. Elfoglaltad a szép várakat,
és odaadtad a tulajdon felekezetednek.
Gertrúd: Nem ismered te még a magyart!
Mihály: Sőt, igen: sem a megbántást,
sem a jótéteményt soha el nem
felejti a magyar – de főképp a
felekezetednek.
Gertrúd: Egyike vagy a pártosoknak! Fedezd fel őket!
Mihály: Hallgatásra tettem le esküvésemet.
Gertrúd: Hát mégis egy vagy az összeesküvők közül?
Mihály: Fiam sírjára esküszöm, hogy nem vagyok
Ők mohón kívántak bánni a dologgal,
de Melinda volt eszemben, kértem,
csak addig halasszák, míg nem beszélek veled.
Hanem meg kellett esküdnöm, hogy egyiket
sem árulom el közülük.
Gertrúd: Áruló vagy: első hited mindig a királyodé!
Udvornik!
/Belép./
Őrizetet tüstént, és Simon bánt is fogják el!
/Udvornik, beszólítva az őrzőket, elsiet./
Mihály: Ha meg találják ezt látni –
Gertrúd: Lássák, és irtózzanak!
Gertrúd szilárdan áll!
Öcséd kivallja majd, mivel
ő nem esküdött föl.
Mihály: Jó éjszakát, te nagy sorsodban
elvakult királyné. Reszkess a szerencsédtől!
Jó éjszakát!
/Az őrizet kivezeti./
Gertrúd: Reszkessek a szerencsémtől! Miért?
Gertrúd a szerencséjétől reszkessen?
Negyedik jelenet
Udvornik: A nagyúr!
Gertrúd: /Dobbant./
Ne még!
/Szünet./
Jöjjön!
/Udvornik el./
Gertrúd: Szerencsémtől?
/Kinéz az ablakon./
Vitézi módra mész le, szép nap!
Hol van ilyen halál?
Eredj, nem érlek utol!
Én csak asszony vagyok!
/Bánk belép, mögötte Tiborc./
Bánk: Itt van Melinda, azt mondtad, Tiborc?
Gertrúd: /Remegve néz a földre./
Bánk? A nagyúr?
Bánk: Parancsolt a királyném.
Gertrúd: Én? Vagy úgy! Igen.
Bánk: Parancsolj!
Gertrúd: A hitvesed –
Bánk: Miféle hitvesem?
Gertrúd: Nagyúr!
Bánk: Igaz, hogy én házas vagyok,
de hitvesem nincsen.
Gertrúd: /Egy ideig nézi, aztán kisiet./
Bánk: Jó angyalod súgta ezt neked!
Tiborc! Tiborc!
Tiborc: /A bánnal jött, de egy szegletben meghúzta magát./
Uram! Iszonyú ez a hideg viselkedése!
Bánk: Nagyravágyás, büszkeség,
amivel becsalhatják a nőt
a bűn feneketlen mocsarába.
Tán nemsokára fizetni fogtok
egész nemzetségem nevében
kívánok majd számadást.
Semmi sem olyan gyalázatos,
mint visszaélni az asszonyi
gyengeséggel. A teremtő még
a legkisebb féregnek is
adott védekező fegyvert, csak
az asszony-állatról feledkezett el.
Tiborc: Uram, bocsásd meg, mert nem tudja,
mit beszél.
Gertrúd: /Melindával jön./
Vidd haza!
Melinda: Kösd be a fejem, Bánk!
/Felkiált./
Gyermekem!
Gertrúd: Nagyúr! Add vissza azt anyjának!
Bánk: Anyjának?
Melinda: Hol van a fiam?
Bánk: Biztos helyen.
Melinda: Megölted?
Bánk: /Iszonyodva./
Hiénaszívet vélni egy apában?
/Hirtelen kimutat az ablakon./
Látjátok azt az ősz embert?
Melinda: Bátyám!
Bánk: Tömlöcbe vetik.
Melinda: A fiam kezét fogja.
Bánk: Ott, ott. Az elhanyatló nap nem
ad olyan tiszteletre méltó fényt,
amilyen ennek fehér hajfürtjeiből
sugárzik. Ó, királyné! Vess rá egy tekintetet!
Így megy egy király, aki elvetette
a királyi pálcát.
Gertrúd: Távozzatok!
Bánk: Jobbágyaid vagyunk.
/Meghajtva magukat, elindulnak./
Gertrúd: /Bánkhoz./
Te maradj!
Bánk: Tiborc, vezesd hát asszonyod!
Sokáig nem kések én sem.
Ugye, királyném?
Menj! Menj, Melinda ezzel a becsületes
paraszttal, és ne szégyelld magad miatta,
mert ő egykor értünk igen sokat tett!
Menj csak! A nap elnyugtával
az örvendezők is elnyugodnak.
Melinda: /Érzéketlenül áll, a pántlikáját tépegeti, majd a földre dobja./
Elhervadnak a menyegzőben.
Ó, Bánk, látlak-e megint?
Bánk: Megint –
Melinda: Igen, megint! Mély síromon túl a
halál szép halvány angyala meg fog
mutatni megint. Bánk, jöjj hamar!
Bánk: /Öleli./
Köszöntsd helyettem ősi váram!
Vezessen békével szerelmem!
Tiborc: /Elvezeti, az égre tekint./
Hamar!
Gertrúd: / Szünet után./
Bánk itt maradt?
Bánk: Igen.
Gertrúd: A megsértett vagy a sértő?
Bánk: Igen vagy nem, csak egyre megy.
Gertrúd: Adj számot!
Bánk: Én?
Gertrúd: Te, mint egy éjszakai tolvaj,
úgy jöttél az udvarunkba vissza.
Illik ez?
Bánk: Nem.
Gertrúd: Te rangodat és a rangomat
bemocskoltad. Becsület ez?
Bánk: Nem. Ó, az én becsületem
Melinda elbúcsúzásával
elbúcsúzott. Mihály bánnal
és fiammal elzáratott. Ami
megmaradt, ezernyi szegény
között hazámban felosztatott.
Miért kellene nékem a becsület?
Gertrúd: /Méltósággal./
Türtőztesd magad!
Bánk: A becsületes kínoztatik, megostoroztatik,
kipörkölik szemeit, és miután minden
csapást kiált, akkor törik kerékbe.
És így, ha későn is, felismeri, hogy ugyan
becsületest kell játszani, de annak lenni
oktalanság. Milyen dicső ellenben a
becstelennek sorsa! Hogy meg tudja
hódítani a közönség véleményét, akkor
fő hivatalra lép, és a becsület álarca mögött
büntetlenül elkövethet undokságokat.
Ott rabol el mindent a szegény bohóktól,
ahol akarja. Sőt: a mennyet is gyakorta
elnyerheti a gazdagságából kitelő több
áldozattal. Sokkal becsesebb lesz az ég
előtt, mint az a szegény becsületes, aki
semmit sem tud adni.
Gertrúd: Távozz, istentelen!
Bánk: /Közelebb lép./
Nem. Vagy azt hiszed, hogy parancsod nélkül
nem maradtam volna itt?
Nagyasszonyom! Melinda
helyett köszönni kell!
Gertrúd: Jobbágy!
Bánk: Nem úgy van asszonyom! Én urad és
bírád vagyok. Amíg a király távol van,
a királyod is.
Gertrudisz: /A csengettyűhöz akar nyúlni, de Bánk leveri a csengőt./
Udvor –
Bánk: /Kardját félig kirántva./
Egy szót se! Ülj le! Hasztalan kiáltasz
te most, mert nem szabad bejönni
senkinek. Úgy parancsolta Bánk bán,
Magyarország királya.
Gertrúd: Bánk!
Bánk: Bejártam az országot, és mindenütt
elbúsulást találtam. Udvarod és hazád
fiait átkozza mindenki. Szeretett jó
királyunk, Endre! Hogy fogod találni
népedet? Polyákországot elnyered,
és talán a magyart veszted el helyette!
Asszonyom, midőn ti hazánkba jöttetek,
a békességnek édes istene Pannóniára
mondott akkor egy átkot, és a romlás
angyala mormogta rá az áment.
Gertrúd: Ember! Azt mondom, ne törj túl korlátodon!
Bánk: Egy lélekkel azt kiáltotta minden
magyar hozzám: „Néhány
keserves esztendő alatt magyar
törvényeink magyar hazánkon
úgy függnek, mint egy pellengérre
állított bűnös mocskos tetteinek táblája.
Gertrúd: És miért nem adtál hírt erről?
Bánk: A hír csak esztelen kongás, ha a
hordó üres, annál erősebb, pedig
a hír ereje tartja a trónt, a rendet,
és azért kész áldozatul lerakni
mindenét a magyar. Ám áldozatát
dicső udvarod torozza el.
De zeng is a dicsérő szó, hogy
milyen boldog, milyen bőkezűen
adózik a nép!
Gertrúd: Ebben tán igazad van.
Bánk: Vak voltam én is udvarodban,
de már látok. Egyszer egy öreg
magyar előttem ette a penészes
kenyeret. Igaz és hű szolgája volt
hazánknak, mondja, negyven
esztendeig. De nyugalomra ment.
Miért? Helyet kellett csinálni egy
hazádfiának. Egy tiszteletre méltó
ősz kezébe, negyven esztendei
szolgálatért, száraz kenyeret nyújtasz,
magyar hazám? Tűrt a szegény.
Végtére egy követ hírül hozta,
hogy itt mik történnek.
Álköntösben hazajöttem,
és többet találtam,
mint képzelni mertem.
Te büszke lélek!
Felérted ésszel, hogy a fiamat
miért adtam oda annak az öregnek?
Asszonyom! Ha utam innen hóhér
kezébe vinne engemet…,
Gertrúd: /Elsápadva támaszkodik az asztalra./
Bánk: Akkor ne gondoskodjon egy eszes apa
a gyermekéről?
Gertrúd: /Székébe hanyatlik./
Bánk! Mit akarsz velem?
Bánk: Te engemet magadhoz hivattál
szikrát okádó vérem éktelen
dühében. Itt, az előszobádban láttam
Mihályt gyalázatán keseregni.
Ekkor odaadtam neki a fiam,
mert tudom, hogy ő előbb
saját kezével megfojtja
kedves húga gyermekét,
mintsem hogy azt tőle elvegyék.
Gertrúd: Itt is hibáztam talán?
Bánk: Neked csak egy szavadba kerülne,
de a megalázást mégis előbbvalónak
gondoltad. Neked csak egy kicsi
reményt kellett volna hazudnod.
Egy csekélyke ígéret a zendülést
elnyomhatná, de a sürgető rimánkodás
is szokatlan nálad. Te híveidnek
a porig alázatosakat véled,
akik úgy mosolyognak, miképp parancsolod.
Nem látod azt, hogy többnyire a saját
hasznukra, hízelgéssel a büszkeséged
köré olyan kalitkát építettek, ahol elveszel.
Gertrúd: És ha még úgy is volna!
Bánk: Azt képzeled, hogy Isten vagy,
Mivel letérdepelnek híveid,
midőn a láncokat reád rakták.
Magyar nem volt soha embered,
mivel Endre koráig az sem esett meg,
hogy teremtőjét kivéve,
más előtt is térdre essen egy magyar.
Gertrúd: Ha a királynak hitvese nem is
nyer becsületes magaviseletet
alattvalójától, add meg azt, levente,
egy asszonyszemélynek!
Bánk: Aki nem érdemes arra,
Hogy szerette jó királyom
áldott szívét kezében tartsa.
Aki lábat ad a bujálkodónak,
és az áldozatra így tekint le –
Ö, holott nem érdemes arra,
hogy a saruszíját megoldja,
mert kenőcsli testét-lelkét –
Gertrúd: /A sértett büszkeségnek legnagyobb dühével felugrik./
Gonosz hazug! Ki tette ezt?
Légy átkozott Melindáddal!
Legyen átkozott az a kölyök,
kit gyalázatomra szült Meránia!
Bánk: Melinda jó nevét te hagytad
az udvarnak nyelvére tenni:
Légy most isten, és hitesd el velük,
hogy Melinda Bánk bánra érdemes.
Akkor letérdelek és imádlak:
én, akit ők most csak nevetnek.
Gertrúd: /Keserűen./
Csak hadd nevessenek,
hisz a hasonló történet életünknek
szokott és kedves ízetlenkedéseihez
tartozik, ami nevettető.
Már úgy születünk, mint a szegény
embertársaink kárán tapsolók.
Hiszen ha hét az utcán hétszer
elesett, azon mindannyiszor
elkacagjuk magunkat.
Bánk: Szörnyeteg! Kész lennél te is
kacagni?
Gertrudis: /Kiált./
Emberek!
Ottó: /Az oldalszobából jön./
Néném! Az istenért!
/Megijedve./
Bánk bán!
/Rémülten kiszalad./
Bánk: /Hasztalan igyekszik a bezárt ajtón utána rohanni./
Te fattyú! Hogy ez a düh-kórság,
mely szívemet emészti, fusson szívedig!
Hogy a bennem fáklyaként égő kín
erdőtüzet gyújtson benned örökre!
Undorodj meg minden falattól,
amibe haraptál! Férgesedjen meg az
italod! Elcsúfított árnyékom mindenütt
kövessen, és véresen álljon ott,
ahol lefekszel, ahol felébredsz!
És legyen átkozott a hely is,
ahol születtél!
Gertrúd: /Bánk utolsó szavára dühösen tőrt ragad./
Hitvány! Ne bántsd hazámat!
Bánk: Én? Kerítő!
/Megfordulva kitekeri kezéből a tőrt. A menekülőt utoléri, és
agyonszúrja./
Sziszegj, sziszegj, kígyó!
/Merőn áll, a tőr kiesik kezéből./
Vége! Volt-nincs. De ne tapsolj, hazám!
Ni, reszket a bosszúálló!
Kívül: /Több kiáltás./
Hamar!
Bánk: Örvendj, becsületem!
Lemosta mocskod a vérkeresztség.
Ó, Melinda! Ki, ki innen!
A tető mindjárt reám szakad.
/Kitámolyog./
Gertrúd: /Fel akar emelkedni./
Meghalni - nem királyi széken!
Ötödik jelenet
Miska bán: /Még kívül kiált./
Mentsd magad, királyné! Pártütés!
Gertrúd: Nem érdemeltem. Gyermekek.
Hol vannak a gyermekeim? Endre –
gyermekek –
Miska bán: Zendülés!
Gertrúd: Ottó, gyilkosom, Ottó!
Miska bán: Ottó? Nagy királyné,
így kell kimúlnod?
Gertrúd: Így – ártatlanul.
/Meghal./
Petúr: /Bejön./
Az egész nemet kiirtsátok!
Miska bán: Mit? Az egész nemet? Hol vannak
a királyfiak? Azoknak élni kell!
/Elsiet./
Petúr: Elég ez! Itt hever már!
/Kívül kürtölés, lárma./
Simon: Mi az?
Solom mester: /Kívül./
Vágjátok le, ki ellenáll!
Egy békétlen: Az udvarőrség!
Solom: /Katonákkal rohan be./
Adjátok meg magatokat! Átkozottak!
Alattomos királynégyilkosok!
/Viaskodás./
Petúr: Hazudsz, hazudsz, istentelen!
Sohasem alattomos a magyar.
/Kivágva magát, int a társainak./
Kövessetek!
Solom: /Dühösen utána fut, és kiált a katonáknak./
Kövessetek!
ÖTÖDIK FELVONÁS
Első jelenet
A királyi palota nagyterme. A falak földig érő fekete kárpittal bevonva.
A háttérben a királyné magas ravatala. Körülötte gyászoló asszonyok, és
Miska bán a királyi gyermekekkel. Minden szereplőn fekete fátyol, vagy sötét ruha.
Egyik udvornik: A király, azt mondják, hogy a lováról is lefordult a hírre, de
nem sérült meg. Egyéb iránt, barátom, a vén Miska bán
a legtöbbre vitte, mert elnyerte Zalában Egerszeg jószágát,
mintha más nem tudta volna szintúgy megmenteni
a királyfiakat!
Másik udvornik: Szánom szegény királyunkat
/ Kívül zúgás hallik: A király! A király! /
A bolthajtás kárpitjai szétnyílnak, és a király belép.
A gyerekeit magához vonva, a ravatal mellé térdel.
Majd könnyes arcát takarva a királyi székbe ereszkedik.
Udvornik: Királyom, miért takartad el arcodat?
Király: Egy királynak látni kell minden könnyet:
magának könnyezni nem szabad.
Solom: /Meghajol, és egy véres kardot tesz a király elé./
Engesztelődjél sorsoddal, királyom!
Elérte bosszúálló fegyvered
karom által a gyilkost.
Király: Mondd tovább!
Solom: Királyom azt parancsolta, siessek
előre, mint győzelmes érkezésének
hírmondója. Tűzben és vérben leltem itt
mindent. Hitszegő lázadás ütötte föl fejét.
Nem tétovázhattam, hogy a kigyúló
tűzvészt itt a fészkében, rögtön
a kellő eréllyel szét ne tapossam,
és a királyné gyilkosának ne magam
legyek egyszerre bírája és bakója.
Szentesítheted az ítéletet, mely
betelt rajtuk és álnok vezérükön.
Király: Kik voltak? És ki vitte őket rosszra?
Solom: A zendülők kitörtek a palotából.
Én nyomukban voltam a
Legényeimmel. Körülvettük házát,
és meg is jutalmaztuk őket!
Ezen a vason Petúr bán vére
gőzölög.
Király: Petúr?
Solom: Királynénk asztalán ezt a levelet találtam.
Király: /Mohón átveszi, majd átadja az egyik zászlósúrnak/
Olvasd! Nékem ehhez nincs erőm.
Zászlósúr: „Áldás és szerencse néked, nagy királyné!
Országod alsó részei nem sokára inkább egy
egy kovácsműhelyhez hasonlítanak,
hol vízre lesz csak szükség a tüzet öntözni,
melyben most a kardokat edzik.
Nagyasszonyom! Vegyen kegyelmed
a kormányzásban más szokásokat,
itt pártütéstől félhetünk.
Igaz ember tanácsol:
Pontio di Cruce,
a templomos vitézek nagymestere.
/A király töpreng./
Király: Úgy van.
Zászlósúr: Mi van úgy, királyom?
Király: Ő a hibás, hiszen másként
nem ölte volna meg egy magyar.
Solom: /Bevezeti Simon bánt./
Ez itt egyike az összeesküvőknek!
Király: Látod ott?
Simon: /Megilletődve néz a halottra, aztán fejével int./
Igen.
Király: Minden tökéletességgel felruházta
a természet. Belőle csak a halhatatlanság
hiányzott. Azt irigyeltétek tőle?
Simon: Mi? Uram király!
Zászlósúr: Petúr!
Simon: Petúr? Esküszöm, hogy nem Petúr bán
ölte meg a királynét!
Petúr bán gyűlölte a királynét, de amikor
öreg bátyám rimánkodott, hogy csak
addig várakozzanak, amíg ő a királynéval beszél,
Petúr még azt is megtette.
De egy kis idő múlva láttuk Mihályt
a tömlöcbe kísérni, kirontottunk,
és kiszabadítottuk.
Király: És a királynét?
Simon : Már halva leltük.
Mihály: /A kis Somával jön./
A jó nevében megalázott ősz én vagyok.
Hogy ezt is meg kellett érnem!
Király: Vigyétek el őket! Hazudnak!
Mihály: Mielőtt mennénk: Fogadd, király!
Melinda gyermeke. Apja adta ide.
Csak Endre kezére merem bízni.
Második jelenet
Bánk: /Belép./
Gyermekem! Áldott gyermekem!
/Körültekint, majd a királytól magához ragadja a fiát./
Király: Bán, jó hívünk! Lám küldtem volna érted,
hogy lássalak, és most alig ismerek rád.
Bánk: Mi rajtam ilyen bámulásra méltó?
Zavart eszem? Nem. Borzadó hajam?
Király! Magyarság! Jól emlékezem,
hogy apja miatt egykor a kis Béla
elvesztette két szemét.
/ Térdelve magához szorítja fiát./
Bánk: /Aztán feláll./
Király!
Gertrudod holtteste elé vágom
a hatalom jelét.
/Nyakláncát odaveti./
Ott van. Vereslik még a vére rajta.
/Megdöbbenés./
Szükségtelen beszélni tetteit:
Felért az égre a sanyargatott
a sanyargatott nép jajgatása
és el kellett akármiképp is esni
hogy hazánk ne essen polgárháborúban.
Király: Polgárháborúban?
Bánk: Zendülés lappangott mindenütt,
És csak ő volt a gyűlöletnek tárgya.
És a legelső magyar, aki szereti a hazáját,
Megtette volna rajta bosszúját.
Király: Egy magyar?
Bánk: Vagy azt hiszed, hogy az engedi,
mint egy festett kép, magát szoros
keretbe szorítani?
Nagy volt a hatalom, amelyet
kezembe tettél le.
Ha tízszer, harmincszor megöl,
ha kincsemet rabolja el,
tán megengedtem volna.
De ő jó nevét ölte meg nemzetségemnek
gazember öccse által, és a feláldozott
becsületet kiűzte üdvarából.
Király: Hallgass!
/Töprengve./
Ez a győzelmi pompa,
mely jöttömet fogadja?
Reszketni kell Endrének,
hitvese holtteste mellett
a magyarjaitól?
Gertrúd, ennyit érdemeltem én,
hogy győzelmes érkezésem ünnepén
halálodat gyászolnom se lehet?
Vigyétek el, amíg el nem érkezik bírája!
Bánk: Az te nem lehetsz, szerette királyom!
Árpád és Bor vére közt folyó perben
bíró csak Magyarország lehet.
Jobban be van mocskolva neved,
mint az enyém. Én a családomban
gyaláztattam meg. De te, mint az ország feje,
a nemzet felesküdött védelmezője,
Isten fölkentje mocskolódtál össze.
Nézzétek! Az utcákon lovakkal
vonszolják Petúr bán tetemét
és bűntelen családjának minden tagját.
Halljátok-e, mit kurjongatnak?
„Éljen a király!”
Solom: /Az ablakhoz lépve./
Uram, király, az istenemre mondom,
nem parancsoltam.
/Egyik katonáját kiküldi./
Bánk: Azok teszik, akiket Merániából országodba
csődítettél. Ők törtek házára, mint
a zendülők vezetőjét és a királyné
gyilkosát ölték meg családostól, és
nevedben így állnak véres bosszút.
Király: Én most őt, és ne a királynét sirassam?
Bánk: Jusson eszedbe, mit szenvedett Petúr
miattad, amikor bátyád, Imre király, ellen
felkeltél. És most a hideg gyanú
irtózatosan bánik el vele, pedig Én,
csak Én öltem meg a királynét.
Solom: Petúr a halála előtt átkot mondott
nagyasszonyunkra és alattomos gyilkosára.
Bánk: Petúr engem átkozott alattomos gyilkosnak?
Király: Nincs senki a jelen lévő
leventék között, ki e szennyet
nagyasszonyáról vérrel le ne mosná?
Senki sincs? Jobban remegtek őelőtte,
mint előttem? A „gyenge” Endre előtt?
/Kardot kap, majd harsányan szól Bánkhoz
és mindenkihez./
Elém állj! Lássátok hát Második
Endrét, hogyan védi meg holt
hitvesének a becsületét!
Bánk: Királyom, én veled nem harcolok.
Szent vagy te előttem, Istenem és hazám
után a legszentebb. Megölhetsz.
/Kardját leoldva a király elé teszi./
Harmadik jelenet
Solom: /Tisztelettel kilép./
Tehát velem.
Miska bán: /Odasiet./
Fiam! Miért? A nagyasszonyunk ártatlan volt.
Ottó bizalmasa, Biberach, aki a saját házamban halt meg,
azt vallotta. Halála előtt ujjait a keresztre tette, és ezzel
adta ki lelkét:”Esküszöm, hogy a királyné ártatlan!”
Ő mindent tudott!
Az ördög is igazat mond a halála óráján.
Solom: Úgy, hát átkozott legyen,
Aki ezt a nemes kardot
Bemártja egy alattomos gyilkos vérébe.
Király: Ártatlan ő! Ártatlan áldozat!
Zászlósúr: Őrök! Vigyétek el őt a fiával együtt!
Mihály: Fiát is? Ezt nem engedem!
Király! Királyom! Ne hagyd ezt a szegény árvát!
Negyedik jelenet
Egy pásztorsíp szomorú hangja hallatszik egyre közelebb.
Bánk: Mihály, Simon! Halljátok?
Simon: Ez Melinda éneke.
Bánk: /Fájdalommal./
Melinda! Azt mondta sokszor, hogy a sírjánál
ezt fújassam.
Ó, Melinda! Eltűnt a szép idő, nem te siratsz sírom fölött!
/ Tiborctól vezetve néhány jobbágy, egy ágakból font ágyon, letakart halottat hoz./
Mihály, Simon: /A halottra borulnak./
Melinda!
Bánk: Ó, felelj, te mindenütt jelenvaló! Ki tette ezt?
Király: Ki tette ezt?
Tiborc: Azt kiabálták azok, hogy:
„Éljen Ottó, nénje bosszulója!”
Király: Ottó!
Tiborc: Hogy a határon várja őket Ottó jutalmazással.
Király: Átkozott! Örökre zárva lesz előtted az országom.
/Tiborchoz./
Szólj!
Tiborc: A nagyúr parancsolta, hogy asszonyát kísérjem haza.
Rövid idő múlva körülvették Bánk házát.
Tüzet hánytak mindenfelé. A nagyúr
rokonait a lángok közé vetették. Alig
tudtam szerette asszonyom testét kimenteni.
Még élt akkor egy kissé, csak azt mondta:
„Bánkomhoz.”És úgy döntöttem, hozzá viszem,
akárhol is legyen.
Bánk: /A fiával Melinda mellett térdel./
Hogy neked is csak egy életed volt!
/Magához vonja a kisfiát./
Gyermek, te is sírsz? Pedig még nem is tudod,
hogy mitől fosztottak meg. De engem!
/Hosszú hallgatás./
Nincs a teremtésben vesztes, csak én!
Nincs más árva, csak az én gyermekem!
Solom: /Szánakozva Bánkra mutat./
És nézd, uram, e fájdalmat! A király
büntetése ennek már irgalom.
Király: Nincs a teremtésben vesztes, csak ő,
és nincs más árva, csak az ő gyermeke!
Irtóztatóan büntettél, Istenem!
Kivetted kezemből a pálcát,
és én ezért imádlak.
Így királyként büntetni nem tudtam.
/Emelt hangon./
Magyarok! Előbb, mintsem magyar hazánk,
méltán esett el a királyné!
Solom: /Mély tisztelettel hajtja meg magát. Majd mindenki,
térdet hajtva, a halottakat gyászolja./
Király: Magyarok! Igen jól ismerem őket:
szeretnek, enyémek! Miért nem tudtál
ilyen nemes szívekkel összeférni,
Gertrúdom?
Újból a királyné ravatalához térdel a gyermekeit átkarolva.
Vége
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése