"Mohács előtt" 1. ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche LXII.

 

                                                            KEDVES ÖCSÉM! I.

 

 

1. levél

                        

              Most jelképesen elhelyezzük a magyar Walhallába azt a férfit, aki 1838 márciusában három napig az ország hőse volt: Vesselényi Miklóst, az „árvízi hajóst.”

1796-ban Zsibón született nagy múltú és jeles elődök ágyékából. Báró Wesselényi Miklós, az édesapja megtanította nem félni, barátja, gróf Széchenyi István, pedig megismertette vele Nyugat-Európát, miután 1820-ban barátjává fogadta.

              Közben ő tanította meg öt évvel idősebb barátját a magyar nyelvre és népismeretre. Szoros barátság szálai kapcsolták őket egymáshoz, egészen addig, amíg a nemzet nagy kérdéseiben teljes volt közöttük az egyetértés.

              Szatmár vármegye 1834. évi közgyűlésén az örökváltság ügyében tartott beszédet. Elkövette a legnagyobb bűnt, megsértette a felség szent személyét. Először egy hírhedt bérgyilkossal akarták eltétetni az útból, mindkét fél végkimerülésig küzdött.  Négy évig folyt ellene az eljárás. Bár Kölcsey Ferenc és Deák Ferenc védték, a hűtlenségi perben bűnösnek találták.

              Börtönbüntetésének megkezdése előtt lett az egész ország hőse. Vörösmarty róla írt szép versét Laborfalvi Róza mondta el a pesti magyar színházban.

              „Március 13-ától 15-éig a Duna árja Pest városát elöntötte. A víz magassága 5-7, sőt több lábnyira nőtt. A város 4581 háza közül 2281 dőlt össze, és omladozott 827. Báró Wesselényi Miklós a három vésznap alatt éjjel és nappal hajón és, bár a hőmérő fagypontot mutatott, vízben lévén, több száz embert mentett meg a haláltól” – emlékezik a krónikás.

              De mit tesz egy osztrák rendőrminiszter? Kiadja a parancsot, hogy verjék vasra, és a budai kaszárnya nyirkos fogdájában kezdje meg három éves büntetését. Amikor kiszabadul onnan, látása már gyenge, és rövidesen teljesen megvakul. Utolsó politikai szereplése az volt, amikor vakon felszólalt az erdélyi országgyűlésen, és helyeselte a két ország egyesülését. Jókai egyik hőse lett a Kárpáthy Zoltán című regényében:

              „A fáklyák közepett, a kormányrúdnál állt egy izmos, herkulesi alak. Föveg nélkül, egy könnyű kabát vetve vállaira. Daliás barna arcára ki ne emlékeznék? E villogó, vakmerő szemekre, mik tudnak a napba nézni és meg nem haragudni.

              A szénfekete bajusz magasra kondorulva fedezi a büszke, szép metszésű ajkakat, miknek szava annyi szívet, lelket szokott meggyújtani, míg a dacos áll, határozott gödrével, fényes fekete szakállal volt koszorúzva.

              Ki ne ismerte volna őt, ki ne tudná, ki volt? Ki ne emlékeznék rá? Pest város három legszomorúbb éjszakáján ezren és ezren hallották e nevet, mint szabadulásuk jelszavát hangzani, és utána mondák, áldva, magasztalva, Istenhez imádkozva.

      E férfi Wesselényi Miklós volt.”

              Aztán törvényszerűen, mert ez Magyarországon törvényszerű, hogy a kiemelkedő férfiakat megalázó büntetés sújtja. A szabadságharc idején külföldön, egy morvaországi gyógyhelyen él. Graefenberg hűs hegyei közül csak a keleten kelő nap fényét, melegét érzi. Milyen fájdalom lehetett nem látni azt, amiről örökké gondolkodott! De szemeinek nem volt világa többé.

              Ott, a távolban, megnősült, egy fogadós bájos, 16 éves lányát vette feleségül, és tőle két fia született: Miklós és Béla. 1850-ben, hazafelé tartva, egy dunai gőzhajón tüdőgyulladást kapott, és Pesten, az újjáépülő fővárosban halt meg.

     Legyen Ő az első a képzeletbeli magyar Walhallában!

     

 

  2. levél

 

              Amikor Szilágyi Mihály Garai nádort és Újlaki vajdát biztosította, hogy a Hunyadi-ház fegyveresei nem állnak bosszút László kivégzése miatt, beleegyeztek Mátyás királlyá választásába. /1458 – 1490 / Már csak azért is ezt kellett tenniük, mert a befagyott Duna jegén 40 ezer fegyveres fenyegetően várakozott a döntésre. Pest népe ujjongva kérte az Istent az egész országnak örömöt hozó döntés támogatására:

                                                 Mátyást mostan választotta

                                                 Mind az ország királyságra,

                                                 Mert ezt Isten adta nékünk

                                                 Mennyországból oltalmunkra.

 

                                                 Azért mi is választottuk,

                                                 Mint Istennek ajándékát;

                                                 Kiből Isten dicsértessék,

                                                 És örökké mondjuk: Ámen.”

 

              Hunyadi Mátyás ekkor még csak tizenöt éves volt, de maga Thuróczy János a kortárs történetíró ezekkel a szavakkal érzékeltette a közhangulatot:

              ”Merem mondani, hogy a magyar dolgok kezdetétől fogva királyválasztás annyi örömmel és annyi dicsőséggel még nem ünnepeltetett.”

               III. Callixtus pápa is örömtelve ismerte el 1458. március 14-én kelt levelében Magyarország királyának:

               „Szerencsésnek tartjuk a napot, melyen tudósíttattunk királlyá választásodról. Soha sem hittük, hogy a Hunyadi-ház elmerüljön a viszontagságok súlya alatt. Annyi örömmel telt el szívünk, hogy a nyelv elégtelen annak kijelentésére.

              Hálát adunk Istennek, hogy minket ez örömben részesített, hogy e nevezetes királyságra emelt Téged, kinek kitűnő tulajdonságai már ifjúságodban mindenkit a legszebb reménnyel töltenek el. Örömünk annál nagyobb / Figyelj, öcsém, mert most jön a lényeg! /, mert a mindenható végre kiterjesztette kegyelmét sújtott népe felett, és mert Benned Isten kijelölt embert adott nemcsak Magyarországnak, hanem az egész keresztény világnak, ki hazádban a pártosságot lecsendesítvén, egész erővel Mahomed felekezete kiirtására fordítandod figyelmedet.”

              Mi, magyarok, hálát adhatunk Istennek, hogy Mátyás király az ország vérét nem áldozta felesleges és kilátástalan török elleni küzdelemre, mint az ígéretekben vakon bízó édesapja, aki csatát vesztett a nyugatiak álnoksága miatt Várnánál.

               „Fekete seregével” védte a déli határt, erejével sokszor elrettentette a török hódítót. Az ország belső nyugalmának és gyarapodásának feltételeit kívánta megteremteni, felzárkózást a gőgös és gazdag Nyugathoz, amelynek biztonságáért már elődei hatalmas áldozatokat hoztak, köszönet nélkül. Háborúzott is, de a töröknél is aljasabb keresztény ellenfeleivel, a németekkel és a csehekkel.

              Művelt, a legkülönfélébb tudományokban jártas, születésénél fogva bölcs férfiú volt. Aki a könyveket szerette, bújta, és ezekből tanulta a hadászat fortélyait, az uralkodás bölcsességét. Szerette udvarába gyűjteni az okos embereket, azokkal a világ dolgairól diskurálni. Az Itáliából jött vendégei, Bonfini, Galeotto Marzio és a többiek, de a magyar Janus Pannonius is szívesen szolgálta őt.

              Inkább törekedett az ország belső rablóinak, a zsebrákoknak a kiirtására, mint a mindenáron való mészárlásokra valahol a Balkánon – megbízhatatlan román vagy oláh segédcsapatokkal.

               „Meghalt Mátyás király, oda az igazság”- sóhajtott fel szomorúan a népe, amikor halálának hírét hallotta. Nem találjuk országunk igazságát azóta sem. Ennek több mint 500 éve!

      

3.levél

 

              Isten csapása volt születése a szűkebb családnak Deák Ferenc, de a nagycsaládnak, a nemzetnek áldás. Születésekor megölte az édesanyját, és öt év múlva a búskomorságba esett édesapját, aki haláláig rá sem tudott nézni a fiúcskára. Elűzte még a szülői házból is a rokonokhoz. 1803-ban született a tehetségekben termékeny köznemesség tagjának.

              Isten csapása volt a családnak, de a „haza bölcse” lett belőle. Jogot végzett, mint a legjobb barátja, Vörösmarty Mihály.

               „Minden férfi egyszer lesz szerelmes életében” – vallotta. Amikor egyetlen alkalommal lánykérésre szánta el magát, visszautasították, mert nem volt elég magas a társadalmi állása és nem volt vonzó testes egyénisége. Egy életre levonta belőle a tanulságot:

              ”A házasság olyan, mint a rántott csirke. A férfiak sohasem tudják, hogy melyik darabot teszik a tányérjukra.”

              A reformországgyűlési viták csendes hangú, megfontolt résztvevője lett. Az udvarral szemben kibontakozó reformerők összekovácsolója: Széchenyi vagy Kossuth egyaránt hallgatott a szavára.

              1848-ban elvállalta az igazságügyi tárcát, és amíg a bécsi politikusokkal köthető tisztességes politikai kompromisszumra esély volt, az életét is kockáztatta. Amikor a Batthyány Lajos vezette küldöttség tagjai, közöttük ő is, béketárgyalásokat kezdeményeztek az osztrák hadak fővezérével, talmi hadi sikerektől begőzölt Windischgraetz-cel:     „Egyezkedésről szó sem lehet, hanem csak föltétlen meghódolásról” – mondotta ez megvetően. A miniszterelnököt letartóztatta, majd október 6-án a „kegyelem” főbe lövette.

              A „haza bölcse” látta, hogy már nincs szükség többé a józan észre, a fegyverek fognak dönteni. Visszavonult söjtöri birtokára, és a vihar elvonulása után költözött csak fel Pestre. Várta a politikai megoldás, a kiegyezés szükségszerű idejét. Magyar részről ehhez kellett az ő bölcsessége.

              A kiegyezés után miniszterséget nem vállalt, a politika zavaros vizeire okos és erkölcsös emberként nézett le egészen 1876-ban bekövetkezett haláláig.

              Sokan szerették a társaságát, éles eszének szikráit egész anekdotagyűjtemény őrzi. Jellemének fő vonásait azonban csak a legjobb barát és kitűnő emberismerő, Vörösmarty Mihály fogalmazta meg a legszebben:

                           Alkudtál, s mondtad:”Nem kell, amit ti szerettek,

                           

Vagy nem kell úgy, mint élni, szeretni szokás.”

                           

 

                          

Arról már nem ő tehet, hogy a dualista ország hazai vezetői és bécsi társaik kockára tették a szebb reményű Magyarország jövőjét, és azt elvesztették egy véres, vesztes háború után, Trianonban. / 1920. június 4. /

              Mindig fekete ruhát hordott, nem ivott, nem kártyázott, nem táncolt.  Egy kis rézpénz alakú Mária-képet vékony fekete szalagon, mint anyai örökséget, hordott a nyakába akasztva a ruhája alatt. Ez volt, ami édesanyjáról reá maradt. Ezzel is temették el. Egyébként jellegzetesen magyar alkatú férfi volt. Olyan, mint egy nomád nép fejedelme, egy kései Árpád, aki újra hont foglalt, de az utódai ezzel a földdel mostohán bántak. Ilyen volt DEÁK FERENC, kedves Testvérem.

 

  4. levél

              A magyar történelem folyamán igen különös sorsú személyiségek jelennek meg a közélet színpadán. Voltak olyanok, akiket manapság már hősként ünnepelünk, és voltak olyanok, akiket ritkán hoz szóba a történelmi emlékezet, mert a magyar jövő kerékkötői voltak. Ezért, és pontosan ezért az ő sorsuk is tragikusan alakult.

              Gróf Mailáth János / 1786 – 1855 / például, aki Pesten látta meg a napvilágot, és arisztokratának született. A hozzá hasonlók miatt, akik a halálukat királypártiak és reformellenesek voltak, egyúttal minden változásnak gátat emeltek a felsőtáblán. Gróf Széchenyi Istvánnak, aki elsősorban őket akarta megnyerni az ország-gyógyító reformjainak, keserűen csalódnia kellett.

              Ezek nemcsak nyelvükben, de gondolkodásukban, érzéseikben már nem voltak, és később sem lettek magyarokká.

              Gróf Mailáth János már fiatal korától kezdve a történelemmel foglalkozott, és tanulmányai német nyelven tette közzé. Például A magyarok történetét Bécsben jelentette meg németül, öt kötetben 1828 és 31 között. Tehát a reformkorszak kezdetén. Amikor egy gróf Széchenyi István a Tudományos Akadémiát alapítja, ő, ki tudja milyen külső vagy belső indíttatásból, német nyelvre fordítja a magyar mondákat és meséket.

              Németül ír magyar nyelvtant. A negyvenes években a Pesti Hírlappal párhuzamosan Nemzeti Újságot indít, természetesen Bécs támogatásával. Országgyűlési és történetírói szerepéről így szólt a kortársak ítélete:

             ”Sokat szónokolt, de beszédeinek nem volt hatása, mert azon anyagi érdek szólt belőle, melyért szavát különféle irányokban lekötötte.”

              Gyakran kérkedett írói működésével, de a német nyelven írt magyarok történelméért, amelyben a kormány kegyét keresve, igazságtalan volt hazája iránt, és sok bűnt követett el nemzete és a történeti hűség ellen, méltán megrovatott. Különösen azon rágalmakat lobbantják szemére, mely szerint gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt azzal kívánta terhelni / és így hozzájárult a halálos ítéletéhez is /, hogy az 1848. június 10-ei rendeletet „a császár tudta nélkül töltötte ki Jellasics bán letételével.”

              Talán pénzért, talán megmagyarázhatatlan nemzetgyűlöletből, amelyre manapság is elég példa akad, minden eszközzel népe sorsának jobbra fordulását akadályozta.

              A szabadságharc bukása után, az aradi bosszú tudatában talán rádöbbent tragikus tévedésére, ezért az a németesítő Bach-korszak delén tragikus halállal pusztult.

              1855. január 3-án magához kötve 24 éves lányát, Henrikát, München mellett a starhembergi tóba ölte magát.

              Van ebben a sorsban valami mélyen tragikus. Szembe szállni a nemzet közös akaratával, pénzért olyan politikát szolgálni, amely miatt csak megvetésben, de mennyi megvetésben lehetett része, különösen a szabadságharc tragikus vége után.

              Talán azt is megbánta, hogy valamikor a világra jött. Az a momentum, hogy hajadon lányát magával vitte a halálba, azt jelzi: a gyerekét nem akarta a Mailáth-névvel egy életre megbélyegezni.

              Kádár János, Kun Béla és többiek nevét is megőrzi az emlékezet, de legszívesebben kivetné őket a történelem szemétdombjára. Mailáth János tudós volt, értékes ember, mégis közéjük tartozott. Csak arra méltó, hogy tanuljunk a sorsából. Ha valaki kibújik Isten adta magyar bőréből, menthetetlenül meghasonlik önmagával.

                                                  

5. levél

 

              Széchenyi István / 1791 – 1860 / és Deák Ferenc / 1803 – 1876 / egymás iránt táplált érzéseit egy rövid anekdota híven mutatja be. Az 1839-40. évi országgyűlést lezáró úgynevezett elegyes ülésén Széchenyi István Deák Ferenchez lépett, és megszorítva kezét, így búcsúzott tőle:

              A te érdemed, hogy az országgyűlés eredmény nélkül el nem oszlott. Isten áldjon meg barátom, őrködj ezen túl is a haza java fölött. Ügyünk vezérlete, hála Istennek kezedben lévén, e búcsúzó szavakat intézem hozzád:

              ”Tu es Petrus, et super hanc petram aedificabo ecclesiam meam.”

      Krisztus mondja Péternek – válaszolta a szerény Deák.

              Széchenyi sokat fáradozott, kétségeivel birkózva, a „haza derűletén”, ahogy azt a költő megfogalmazta. De igen nagy utat kellett bejárnia, amíg ez lett az életcélja. Fiatal korában arisztokrata svihákok között nőtt fel, és a katonai szolgálat lelkesítette a napóleoni háborúk idején. De szerencséjére báró Wesselényi lett a barátja, akitől nemcsak a magyar nyelvet, de népismeretet tanult, miközben együtt járták be a szerencsés sorsú Nyugat- Európát.

              Tudjuk, hogy sok reformelképzelése volt. Többek között a Tiszát akarta megregulázni:

              Mondják, hogy midőn Széchenyi megmutatta Paleocapa olasz mérnöknek a rakoncátlan Tisza vizét, az egyre csóválta fejét annak csodálatos kanyargásain, látva, hogy nem egyszer hosszú kerülőút után visszatér a ponthoz, melyet egyszer már rég elhagyott, s ahelyett, hogy egyenes irányba törne, medrét mélyíté, jobbra-balra kalandoz, saját partjait szaggatva.

              „Ezzel sok baj lesz – mondá a gróf neki -, de végre is pénzzel helyrehozhatjuk, szabályozhatjuk. Nagyobb baj az nálunk, hogy amilyen kanyargós, szeszélyes ez a víz:

épp olyan a magyar természet is, ezt már kissé nehezebb megváltoztatni.”

     Nemcsak barátjától, de közvetlen kapcsolatból is tanult népismeretet.

              Hazai utazásai közben, míg lovat váltott egy faluban, sok parasztember odagyülekezett kocsija köré, hogy meglássa azt, aki annyi jót és nagyszerűt hozott létre a hazában. Széchenyi beszédbe ereszkedett velük: azaz ő beszélt nekik, azok pedig hallgatták csendesen.

              Elmondá a nagy gróf, mennyi földet utazott már be. Járt Angol-, Német-, Franciaországban. Milyen szorgalmasak ott az emberek, mily roppant munkásságot fejtenek ki, mennyit dolgoznak!

              Célja az volt a nagy hazafinak az elmondottakkal, hogy a munka és dolgosság becsét megismertesse az őt hallgató néppel. Egy percre félbeszakította beszédét, remélvén, hogy valamelyik a parasztok közül fel fog szólalni, és valami olyat mond, hogy ők a dolog, a fáradhatatlan munkásság értékét és szükségességét belátják.

              De milyen kellemetlen meglepetés érte, amidőn a hallgató parasztok közül az egyik, a külföldiekre utalva, akik olyan sokat dolgoznak, sajnálkozó hangon csak ennyit mondott:

     „Szegények!”

              Ilyen lehangoló, egyúttal mosolyra ingerlő hatások érték a lelkes grófot, a „legnagyobb magyart”, miként Kossuth Lajos aposztrofálta. Mégis tervezett, írt, szervezett, és megépült a Lánchíd, gőzösök járták a Dunát, akadémia működött munkássága nyomán.

              Ilyen emberek születtek ebben a korban, és Jókainak még ma is felróják, hogy különleges nagyságú, romantikus hősöket teremtett a fantáziája. Nem kellett azokat a fantáziában keresni, ott éltek körülötte a mindennapokban.

                                                          

6. levél

 

              1848-ban a külföldön állomásozó huszárezredeket proklamációkkal hívták szülőföldjük megsegítésére.

              Egy ilyen proklamáció a legregényesebb utakon jutott az illetők kezébe. A küldött néha az öltönye gombjába rejtette, máskor a csizmája talpában vitte be azokat. Elment a csapházakba, hova a huszárok jártak. Egy-egy szivar takarójában átadta nekik, és azzal eltűnt.

              A huszárok közül sokan nem tudtak olvasni, ezért a kapott iratot elvitték az őrmesterüknek, az felolvasta nekik. És aztán mindég összejártak az őrmester szobájába, nagy figyelmesen hallgatva. És ismét elolvastatták maguknak az iratot, megtanulták könyv nélkül.

Senki sem tudott róla semmit.

              És azután elkezdtek betegeskedni. Senki sem tudta, mi bajuk. Sokan lefeküdtek, szívfájásról panaszkodott valamennyi. Sok el is halt bele.

              A haldokló csak azt mondta még akkor is:

              ”Haza, haza, eresszenek haza!” S ha akkor megígérték neki, hogy elbocsátják, másnap már fölkelt, semmi baja sem volt.

              A kapitány kérdezte a tábori orvostól, hogy mi lelte katonáit. Sie haben das Heimveh. Honvágyuk van – felelte az szárazon. A kapitány kinevette.

              Egy reggel a kapitány éppen esküvőre akart menni menyasszonyával. Szép, lengyel hölgy volt a mátkája. Ős lengyel család ivadéka, gazdag és szellemdús.

              Egy óra múlva a kapitány neje lett volna, már a kezét fogta az. Ekkor hozzák hírül neki, hogy a vezénylete alatt álló huszárság felkerekedett, és tömegestül Magyarország felé tart.

              Csak egy pillanatra! – szólt a kapitány menyasszonyának. Hirtelen lóra ugorva nyargalt elsiető huszárjai után. Egy folyam partjánál utolérte őket, és vissza akarta téríteni.

              De a huszárok megragadták a lova zabláját, és ahelyett, hogy vele mentek volna, őt is magukkal vitték. Beleugrattak a folyamba, keresztülúsztattak rajta, és beértek Magyarországra.

              Az „egy pillanatra” elhagyott menyasszony hiába sóhajt vőlegénye után. Azóta két év telt el. És a vőlegény elméjétől megfosztottan ül az őrültekházában. Búsan ismételve a szavakat maga elé:

”Csak egy pillanatra”.

              Ez a férfi, ez a volt vőlegény LENKEI JÁNOS. / 1807 – 1850 / A Württemberg-huszárok századosa, aki századát 1848 októberében bravúros fegyverténnyel kivágta a Galíciában állomásozó katonaság gyűrűjéből. Századát hazavezette, s végig küzdötte velük a szabadságharcot.

              Világos után az aradi vértanúk perének egyik vádlottja lett, de mert megőrült, az eljárást megszűntették ellene. Bűnéért halálra ítélték, és bomlott elmével halt meg Aradon már 1850-ben. / Jókai Mór nyomán /

              Tömörkény Istvánnak is van egy elbeszélése a Boszniában szolgálatot teljesítő parasztkatonáról, akinek olyan nehéz volt szíve a honvágytól. Bele kellett lőnie, hogy megszabaduljon a súlyától.

              Valóban gyógyíthatatlan betegség a honvágy, Lacikám, tanúsíthatom. Engem csak Kalocsára küldtek „száműzetésbe”, de majdnem belepusztultam. A második év elején éreztem leginkább elveszettnek magam.

               De hiába könyörögtem, hogy mentsenek haza, maradnom kellett. A testem is, a lelkem is tiltakozott a kollégiumtól. Bizonyosan megnyomorította az egyéniségemet. Ki tudja, milyen felnőtté váltam volna a „szabad levegőn”, amelyhez kisgyerekként hozzászoktam?

              A honvágynál csak egyetlen súlyosabb lelki betegség van: a hazaszeretet. Súlyos

szövődménye a honvágynak, és ebbe még többen halnak bele. Erre végképp nincs orvosság.

         Ne az én példám legyen a mérvadó, hanem Vörösmartyé, aki beleőrült, Széchenyi Istváné és Teleki Pálé, akik főbe lőtték magukat, és talán nem véletlenül, mindketten húsvét idején.

 

 7. levél

 

              A magyar népből alakult honvédsereg szellemre és jellemre nézve minden egyéb európai ismert hadseregtől elütő, oly sajátos és eredeti volt, hogy azt a hadi események száraz előadásából kellően fölismerni teljes lehetetlen

              Már a 48 előtti császári hadseregben általános volt a meggyőződés, hogy magyar ezredekben tisztként szolgálni – valami oly rendkívüli gyönyör, mit a világ semmiféle seregében, még a franciában sem találhatni föl.

              Először: vitézebb csapatban szolgálni mindig háládatosabb, úgy az előmenetel, mint a biztonság szempontjából. Mert nincs rá eset, hogy a tiszt bátrabb lehessen, mint a legénység.                              Oly sereget, melyben a legénységnek is ambíciója a vitézség, még lehet találni; de a magyar katonának, sőt mi több, az egyszerű pórnak legfőbb, legszentebb ambíciója a vitézség.

              Szégyennek tartja a lopást, a rablást, a csalást. De legnagyobb gyalázatnak, erkölcsi halálnak tartja a gyávaságot. Ilyen legénységnek csak jó tisztek, ügyes vezérek kellenek, hogy vele csodákat műveljenek.

              Azonban hősies, vitéz sereg az angol, a francia s több más nemzetbeli is. A vitézség a legfőbb tulajdona egy csapatnak, és így a magyarnak is, de nem csupán e fő erény az, ami e seregbeni életet oly rendkívül vonzóvá, kedveltté teszi.

              Az ama törhetetlen vidámság, derült hangulat s a dévaj tréfálkozásra, mondhatni, gyermekded csintalanságokra való leírhatatlan hajlam, mely a magyar katonát a legveszélyesebb, legkétségbeejtőbb helyzetekben, a legkínosabb, legsanyarúbb viszontagságokban soha el nem hagyja.

              Ebben, azt hiszem, a magyar katona egyetlen, páratlan a világon. És e tulajdonsága különösen a 48-as hadseregben kulminált, aminek több oka volt. Egyik, hogy e sereg meg volt győződve, miszerint legsajátabb érdekeiért harcol. Másik, hogy vezénylete tisztán nemzeti volt, végre, hogy a legfiatalabb a 19 éves korosztályból, tehát úgyszólván gyermekekből állott. Mert nota bene a sorozás a 19. éven kezdődött ugyan, hanem azért nagy volt azok száma, kik 15-16 éves koruk dacára önként beállottak.

              A bánsági harctér volt azon kívül a legkegyetlenebb. Egyik az, hogy itt ellenséges indulatú nép között voltunk, míg a felsőtáborbeli honvéd jó puha cipót, lelkes házigazdát kapott, mi e helyett kővel, méreggel, alattomból ellőtt golyóval találkoztunk.

              Aztán a rendes hadsereg habár durván, de mégiscsak fogolyként bánt a sebesültekkel vagy elfogottakkal. Itt azonban hallatlan kínzások közt végezték ki a foglyul esett honvédet. Példának okáért: fölmetszették az élő honvéd hasát, szalmát tettek belé, s azt meggyújtották.        Egyiknek a lábát térdig megnyúzták, aztán nyúzott lábainál fogva a napra kiakasztották. Másokat elevenen eltemettek. Mondhatnék még többet, de elég ebből ennyi is.

              Mi történt Szenttamás bevételekor? „E községben 4000 határőr és néhány száz szervián őrködött. Perczel öt zászlóaljjal és négyszáz szegedi önkéntessel Földváry Sándor vezetése alatt, három üteg ágyúval támadta meg a helyet. Az elfoglalt sáncokra Földváry tűzte ki a zászlót. Az őrségből a csatornába és a Krivája mocsarába sokan vesztek el. A lángok elől a tábori kunyhókba kúszott nőket és gyermekeket gróf Batthyány Kázmér és más tisztek vették oltalmukba. Veszteségünk 200 ember. A szerb őrségből 2000 elveszett vagy megsebesült, 2000 fogságba esett 1849. április 3-án.”

              Miért csodálkoznánk, kedves öcsém, a közülük származó tisztességes Damjanich megvetésén:

               „Ti kutyák!

              Én most elmegyek, de mondom nektek, békében maradjatok. Különben ismét visszajövök, s mindnyájatokat kiirtalak a föld színéről. S hogy egyetlenegy ember se maradjon gonosz fajunkból, az utolsó rác sírján én is golyót röpítek agyamba.”

                                                                                                      Damjanich János

                                                                                                        1804 - 1849

                                                                                                      Versec, 1849. január 16.

                                                                          

8. levél

               Az iszonyú brutalitás, amelyre a velünk szomszédos népek a fegyvertelen magyarok ellen képesek voltak, többször előfordult a szabadságharc folyamán.

              „1849. március 23-án Gál László ezredes a szerbek makacs ellenállását legyőzve Zenta város ura lett. E népes város magyar lakosaiból alig maradt 400 életben a szerbek bevonulásakor 2000-nél több magyar vérzett el iszonyú kínzások közt.

              Az élő fákra kötöttek alá tüzet gyújtottak, s akik életben maradtak, azokat 40-50 botütéssel kínozták. Trifkovics őrnagy a magyarokat 50-60-as csoportokban lövette agyon, és ezek fejeit, az arra kényszerített magyarok által vágatta le. Ezekkel a Szent Háromság oszlopát akarta körülrakatni.

              A kirabolt katolikus templom előtti feszületre is akasztatott. Ez az őrnagy számos fiút férfiasságától fosztatott meg. A nőket a legcégéresebben tette a baromiság áldozatává és nyomorékká. Ilyen kegyetlenségeket a zentai szerb lakosok is követtek el.”

     Az erdélyi magyaroknak hasonló sors jutott.

              A mussini papból alprefektussá lett Prodan január 8-án este 10 ezer románnal jelent meg a város előtt, s annak feladását kívánta. Ő nemcsak bántatlansága felől biztosította a várost, hanem azt is megígérte, hogy nem fog bevonulni.

              De éji 11 órakor Axente prefektus Csombord felől megrohanta a várost, kihez némi ellenkezés után Prodan csoportja is csatlakozott. A lakosokat puskalövésekkel riasztották fel álmukból, s ekkor a város főutcáját lángok borították el. A románok irgalom nélkül raboltak, gyilkoltak, pusztítottak.

              Török Dániel ügyvéd elevenen megsüttetett.  Egy nyolcvan éves öreg az utcákon végighurcoltatva, válogatott kínzások között végeztetett ki. Mintegy ötven, részben viselős nő, a templomban keresett menedéket, de ide is betörtek. A pap templomi öltönyben ment eléjük, de őt is fölnégyelték.  A nők közül többeknek hasát fölmetszették, s méhük gyümölcsét nyársra húzva sütötték meg.

              Az erdőbe menekült lakosok közül a 15 foknyi hidegben többen megfagytak. Alig maradt ment a lángoktól 30 ház. De legnagyobb veszteség a református kollégium gyűjteményét érte. A 30 ezer  darabból álló könyvtárt, a nagybecsű kézirat-, gazdag érem-, s ásványgyűjteményt elrabolták vagy fölégették.

              Ez január11-ig tartott, midőn mentőcsapat érkezett Tordáról, melynek hírére a vértől és bortól megrészegült románok a város füstölgő omladékai közül szétfutottak.”

              Költészetünk: minden magyarságáért meghalt ember Walhallája.

 

 9. levél

 

              Magam sem tudtam, pedig Istenem, mennyi hasznos és haszontalan könyvet átlapoztam az elmúlt hatvan évben, hogy Széchenyi Istvánnak volt egy Üdvlelde című műve, amely 1843-ban jelent meg. Még a gonosz kommunista jegyzet is hallgatott róla, persze ma már tudom, hogy megvolt az oka.

              Mert miről értekezett benne a „legnagyobb magyar?” Széchenyit régen foglalkoztatta a gondolat, hogy az érdemes honfiak emléke megörökíttessék. Nézetét erről a korábban megjelent Világban így fejezte ki:

              ”Miképp becsüljük elhunyt hazánk fiát? Van-e a hazában csak egy nevezetes emlék, mely századok viharaival megvívhatna, s valami megdicsőült, de emlékezetünkből számkivetettnek hamvain méltán emelkednék fel, s az élőket nemes pályát futni serkentené? Pedig voltak nekünk sok nagy embereink; de mindeddig semmi országos jelek, dicsőségre emlékeztető jelek nem látszanak.”

              A gróf a naplójában megörökíti, először 1842. május 14-én, hogy mostohafiával, Zichy Henrikkel a budai hegyekben keresett helyt a Walhallának. Azoknak, akik azzal vádolták, hogy a bajor királyt utánozná, ki közel Regensburghoz a Duna partján nagy költséggel nagyszerű Walhallát állított. Válaszában elmondja, hogy ez az eszme akkor fogalmazódott meg a lelkében, amikor Görögországban járt. Ahogy írja:

               „Azóta, hogy Ilion omladékai körül, meg a dicső Marathon csataterén, és a hős Spárta virányán járkáltam.” Munkáját így fejezte be:

               Soha sem fogok sóvárogni más földi jutalom után, mint hazámfiainak egy kis méltánylatáért.”

              1841. december 15-én kelt végrendeletében:

               ”Ha érdemesnek  találna egykor a nemzet, ám legyen a Walhallában földi nyughelyem, de csak azon föltétel alatt, ha hitvesemet szintén beveszi és mellém fekteti.”

               A nagy emberismerő gróf Széchenyi István nejét, a sokszor ünnepelt Seilern Crescentia grófnőt, ily magasra helyezte. Ami a hölgy magasztos erényeinek legdicsőbb bizonyítványa - jegyzi meg a krónikás.

       A nemzet mauzóleumot épített a tiszteletére, amelyben együtt pihen a feleségével.

Szabó Dezsőnek is volt ehhez hasonló kérése. Szerette volna, ha a testét a város feletti Gellért-hegyen temették volna el.

              Annyi mindenesetre megvalósult a vágyálmából, hogy a „konok magyar” fekete márványszobra, Szervátiusz Tibor alkotása, lenéz a fővárosra.

              Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy a franciák Pantheont emeltek Napóleonnak és a többi „leon”-nak. Már úgy értem, hogy a francia nemzet oroszlánjainak:

               Rousseau-nak, Voltaire-nek, Dantonnak, és sok-sok hozzájuk hasonló erkölcsromboló mészároslegénynek, akik megteremtették a számukra a Gloire-t.

              Saját dicsőségüket ünneplik július 14-én, pedig nincs olyan tisztességes történelem-elemzés vagy irodalomkönyv, amelyik nem minősíti ezeket a figurákat az emberi faj szégyenének. Kisstílű fajankóknak, tömeggyilkosoknak.

              Napóleon, Hitler, Sztálin, Truman a pokol valamelyik elviselhetetlen bugyrában, egy vérrel telt hatalmas üstben, mosogatják le egymásról a lemoshatatlan vérfoltokat.

               Én sokkal kevesebbet kérek! Hamvasszanak el, és testem miniatűr hamuszemcséit szórja szét a szél valahol az ország fölött. De ne a piszkos vizű Duna fölött, mert még halálom után sem akarom illegálisan elhagyni ezt az országot.

 

10. levél

 

              Mindig bosszantott, ha valakit az irodalom művelői közül méltatlanul magas polcra emelnek. Sohasem értettem, hogy például a Candide szerzője, miként szerezhetett magának barátokat az európai uralkodók közül. Magát a művet ocsmányságnak tartom, és véletlenül sem engedném egy civilizált országban megjelentetni.

              Annyi ostobaságot összehordani, egy számára ismeretlen nemzetet, amelyik akkoriban is a török ellen folyamatos harcban állt a szabadságáért, a bolgárt, ennyire megalázni, erkölcstelen magatartás volt.

              No, de madarat tolláról, embert barátjáról – szól a népi igazságunk. Ki volt, aki az európai uralkodók közül szívesen levelezett ezzel a testi és szellemi gnómmal? Például II. Katalin, orosz cárnő.

               Ez a nőszemély Keresztély Ágost anhartzerbsti herceg lánya volt. 1745-ben feleségül ment III. Péter cárhoz, aki jól bevásárolt vele. Életrajzírója ironikusan megjegyzi, hogy ügyesen alkalmazkodott az orosz viszonyokhoz, és az egész udvari arisztokrácia rokonszenvét megnyerte magának és üdvöskéinek, a francia felvilágosodás gondolkodóinak.

              Ennek tudatában döbbentem rá, hogy miért kell olyan hosszú francia társalgást olvasnia annak, aki Tolsztoj remekművét, a Háború és békét meg akarja ismerni. Az orosz arisztokrácia szalonjaiban csak franciául folyt a szó, mert II. Katalin uralkodása idején ez lett a divat. Az arisztokrácia pedig, tisztelet a kivételnek, mindig majmolta az uralkodói ízlést nálunk is.

              Ki volt hát ez a felvilágosult orosz uralkodó? Erzsébet cárné halála után kegyenceinek, az Orlov-testvéreknek a segítségével a saját felséges férjét elfogatta, majd miután a szerencsétlent simán eltették láb alól, azaz cár meggyilkolása után /1762-96/ elfoglalhatta a trónt.

              Jöhetett a francia felvilágosodás vakító fénye! Franciául levelezz szíve csücskével, a hatalmas szellemű Voltaire-ral, akivel nagyjából azonos nézeteket vallott a morálról. De leveleket váltott Diderot-val, D’Alambert-rel is. Ez volt az Európa felé mutatott arca.

              A felvilágosult abszolutizmus gyakorlatával szemben, / bár II. Józsefből a magyarok nem kértek / mert ennek bevezetését kellett volna egy hívő volteriánusnak szorgalmaznia, a szerencsétlen orosz muzsikot a legkegyetlenebb földesúri kizsákmányolásnak szolgáltatta ki.

              Nem véletlen, hogy a nevéhez fűződik a Pugacsov - féle parasztfelkelés brutális leverése is. Erről érdemes elolvasni A kapitány lánya című Puskin-kisregényt.

              Külpolitikai fölvilágosultságának köszönhetően részt vett Lengyelország felosztásában, majd kétszer is a lengyel felkelések / 1792 és 1795 / vérbefojtásában. Ezzel hosszú időre bekebelezte nemcsak Litvániát, de a szerencsétlen Lengyelország nagyobbik részét. Igaz, hogy ekkor már a felvilágosodás őshazájában „állt a bál”.

               A megvezetett francia tömegek egymást gyilkolták, és a történelem rejtett színpadán már próbálgatta szerepét Napóleon polgártárs. Ő sem elégszik meg egy egyszerű konzuli címmel, 1904-ben császárrá koronázza magát, és mit ad Isten, miután Austerlitznél, Friedlandnál legyőzi az orosz seregeket, baráti látogatásra 1812-ben Oroszországba is elvetődik.

              A szerencsétlen lengyelek egy emberként indulnak a hatalmas sereggel, hogy  hősiességükért majd a császár kezéből megkaphassák jutalmukat, az áhított: függetlenséget.        Ott véreznek Borogyinónál, majd, szinte mindegy szálig, elvesznek a visszavonulás hosszú országútján a gyilkos orosz hidegben és az éhségtől. / A lengyel Himnusz  még ma is így kezdődik: „ Példát adott Bonaparte, miként győzhetünk.”

              Napóleon a felvilágosodás gyermeke, a „forradalom anyácska” szülte őt is. A forradalom szörnyűségeit pedig /„Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!/ az enciklopédisták.    Közöttük az orosz cárnő nihilista és távoli kegyence: Voltaire.

 

11. levél

 

              A magyarok „kedvence” I. Miklós cár volt, akinek sokat köszönhetünk. Nekünk igencsak megvolt az elítélő véleményünk róla a szabadságharc eltiprása miatt. De milyennek látta a legnagyobb orosz író, Lev Tolsztoj 1852-ben? Néhány részlet a Hadzsi Muratból:

              „Hangulatának oka fáradtság volt; fáradságának oka pedig az, hogy előző este álarcosbálon volt, és rendes szokása szerint tollbokrétás, lovas gárdista kalpagjában a közönség közé vegyülve – amelynek egy része közelébe tódult, más része pedig félénken visszahúzódott hatalmas, magabiztos alakja elől – ismét összetalálkozott azzal az álarcos hölggyel, aki az utolsó maszkabálon hófehér bőrével, gyönyörű alakjával, gyengéd hangjával felébresztette szenilis érzékiségét.

               Majd eltűnt előle, miután megígérte, hogy a legközelebbi maszkabálon megint találkozik vele. Tegnap este aztán odalépett hozzá, és Miklós már nem engedte el maga mellől. Bevezette az e célra készen tartott páholyba, ahol egyedül maradhatott választott hölgyével.”

              „Noha későn aludt el, pontosan nyolc órakor felkelt, elvégezte szokásos reggeli mosakodását, jéggel végigdörzsöltette hatalmas, hájas testét, azután imádkozott. Ledarálta megszokott, gyermekkora óta naponta felmondott imádságait, az Üdvözlégyet, Hiszekegyet, Miatyánkot, anélkül, hogy a szavaknak a legcsekélyebb jelentőséget is tulajdonította volna.”

              „Bizony, mi lenne nélkülem Oroszország? – mondta hangosan, mivel ismét ébredező elégedetlenség közeledtét érezte.

              „Bizony, hova lenne nélkülem nemcsak maga Oroszország, de egész Európa?       Sógorára a porosz királyra gondolt, gyengeségére és ostobaságára, és fejét csóválta.

Állandóan hangoztatta baráti érzelmeit sógora iránt, szükségesnek tartotta, hogy minden eshetőségre felkészülve csapatokat vonjon össze a porosz határon. Ezekre a csapatokra szükség lehet abban az esetben is, ha a porosz nép esetleg fellázadna. Miklós mindenütt állandó készenlétet sejtett a lázadásra, és sógora trónjának megszilárdítására kellene küldeni őket, mint ahogyan csapatokat küldött Ausztria segítségére is a magyarok ellen.”

               Egy idegbeteg fiatalemberről van szó, aki tollával könnyen megsebesítette professzorát.

     „Hogy hívják? – kérdezte Miklós.

„Brzezowski.”

 

„Lengyel?”

 

„Igen, lengyel származású és katolikus – válaszolta Csernyisev.

 

              Miklós arca elborult. Sok rosszat tett a lengyelekkel. Gonoszsága indoklásául azt a meggyőződést kellett ébren tartania önmagában, hogy a lengyelek valamennyien aljas gonosztevők. Miklós annak tartotta és gyűlölte őket. Gyűlölete arányban állott az igazságtalansággal, amellyel sújtotta ezt a népet:

              „Halálbüntetést érdemel. Azonban, hála istennek, a halálbüntetés nálunk ismeretlen. És nem az én feladatom, hogy bevezessem. Vesszőfutás tizenkétszer ezer ember között.

     Miklós – kanyarintotta alá mesterkélt, túlméretezett kacskaringójú aláírását.

              Miklós jól tudta, hogy tizenkétezer vesszőcsapás nemcsak biztos, gyötrő halált jelent, hanem méghozzá fölösleges kegyetlenkedést is, hiszen ötezer vesszőcsapás elegendő, hogy megölje a legerősebb embert is.”

     Ilyen uralkodó-szörnyek miatt vérzett el a magyarok szabadsága.

     

12. levél

 

              Az előző levelemben Lev Tolsztoj bemutatta neked, azt az uralkodót, aki elütött bennünket a Habsburgok felett aratott végső és vérünkkel kiérdemelt győzelmünktől.

              Most szemtanúk elbeszélése alapján bemutatom neked a dicsőséges tavaszi hadjáratunk Isaszegnél aratott legfényesebb és legvéresebb győzelmét.

              1849. április 6-án megint csak egyenlő erők állnak egymással szemben. Ez a csata a tavaszi hadjárat első szakaszának megkoronázása a csapataink megítélése szerint jó előjellel indult. Az előrenyomuló III. magyar hadtest és az ellenfél, az osztrák Schlik-hadtest harcvonala közt egy eltévedt húsvéti bárány kóborol ezen a nagypénteki napon.

              A hadsorok egy pillanatra elnémulnak, úgy figyelik, mi történik most. A bárány felbéget és a magyar harcvonal felé menekül.

               „Jó jel, győzni fogunk – szakad fel a kiáltás a honvédek torkából. És megindul a támadás itt is és az I. magyar hadtest arcvonalán is. Klapka zászlóaljai nehezen vergődnek át az égő erdőn, és amikor kivergődnek belőle, Jellasics határőrei ezúttal is erélyesen visszacsapnak.

               Ráadásul a honvédek közül jó néhányan lőpor helyett homokkal és békasóval megtöltött puskatöltényeket találnak a tölténytáskájukban. Ezért aztán elhajigálják a jó és rossz lőszert egyformán. Megindul a hátrálás.

              Egyelőre sem az észak felől közeledő VII. magyar hadtest, sem tartalékban álló II. magyar hadtest nem avatkozik a harcba, és mivel Damjanich egy dandárát Klapka segítségére küldi, az ő megfogyatkozott gyalogsága is visszaszorul az erdő szegélyére, de az erdőcsúcsot minden osztrák támadás ellen szívósan tartja.

              Az égő erdő füst-és gőzköre eltakarja mind a főhadiszállás, mind a taralék szeme elől a csata lőporfüstjét, a keleti szél pedig ellenkező irányba sodorja az ágyúdörgés hangját.     Kókán Kossuth és Görgey egy kútnál kedélyes csevegésbe bonyolódott egy vizet merítő menyecskével. Az idilli jelenetnek a csata híre szakítja végét.

               És Görgey, begombolja vidrabőr kabátját, és álla alatt meghúzva a viaszosvászon tokba bújtatott csákó szíját, „lóra ült, s elrobbant a csatatérre” – hogy a jelen lévő Vukovics Sebő szavait idézzük.

              Természetesen intézkedik, hogy a tartalékban lévő hadtest induljon előre. Görgey csakhamar eléri Klapka többé-kevésbé hátráló zászlóaljait. Az első feladat ennek a visszahúzódásnak véget vetni, ehhez pedig Klapkát kell meggyőzni, hogy a csata még nem veszett el.

               A szabadságharc egyik sorsdöntő pillanata, amikor Görgey szavaira Klapka megállítja, majd lassan-lassan megfordítja, és a nagy nehéz ló csakhamar újra orral fordul az ellenség felé, nem a farkával.

              Klapka kardja pedig kiröppen hüvelyéből, elhangzik az „Előre!” kiáltás. Egyre több és több parancsnok veszi át, aztán a legénység is, és a hadtest, hála az éppen idejében érkező fővezérnek, a megingás után megint megindul előre.

              Pedig az osztrák hadsereg hagyományaihoz híven vitézül harcolt, a parancsnokai sem kímélték magukat. Az erdőcsücsök elleni egyik – Schlik szeme láttára végrehajtott, roham során például elesett báró Piatolli őrnagy. De ezen a nagypénteki napon mindez kevésnek bizonyult a magyar hadsereg ellen.

              Kossuth joggal szólhatott felsőfokban a csatáról az Országos Honvédelmi Bizottmánynak írt tudósításában:

              ”Görgey fővezér előtt tisztelettel kell meghajolni minden hazafinak. És tisztelettel kell meghajolni minden hazafinak a többi vezérek, és kell meghajolni az egész lelkesült hadsereg előtt, melyről a szó teljes értelmében mondhatom, hogy amire Nelson hajdan buzdította hadseregét, azt a mieink végrehajtották:”Minden ember teljesítette a kötelességét.”

                              

 

13. levél

 

 

              Tudod, amikor a csecsemőket világra hozzák, akkortól kezdve számít egyéniségnek, amikor nevet adnak neki. Ezt a szertartást a helybéli katolikus pap végzi, amikor is részesíti a keresztség szentségében. Nagy családi eseménynek számított ez még ötven évvel ezelőtt is. Pogánykát vittünk, keresztényt hoztunk – mondották, amikor az aprócska csecsemővel visszatértek a szülői házba.

              Nekem valószínűleg az édesapám javaslatára, mert igen tisztelte a papokat, különösen az érsekeket, a Gyula nevet adták. Pedig, ha jól belegondolunk, az én esetemben azt kellett volna a hazatéréskor mondani:”Pogánykát vittünk és pogánykát hoztunk.”

              Mert a nevem nem egy keresztény szent vagy vértanú neve, hanem még a pogány magyarok világából megörökölt férfinév, amely uralkodót, vezért jelent.

              Édesapám névválasztásának oka, hogy fiatalember korában a kalocsai érseket gróf Zichy Gyulának hívták. És ez, elbeszélése szerint, olyan jól hangzott. Az kétségtelen, hogy a keresztnév megválasztása befolyásolja az ember mentalitását. Amikor általános iskolába jártunk, senkivel sem kellett osztoznom a dicsőségben. A középiskolában is csak egyetlen druszám volt.

              No, de mindez csak kitérő, de az tény, hogy általában a katolikus klérust, éppen a történelmi szerepe miatt nemigen kedveltem. Én kuruc voltam egész életemben, a nagyságos fejedelem híve, bár ő is katolikus volt. A katolikus főpapság, a cseh származású Kolonicstól egészen második világháború időszakáig, a magyar nemzet érdekei ellen politizált és prédikált. Közel sem támogatta úgy a tehetséges, szegény származású gyerekek tanulását, mint a reformátusok.

              Mindkét jelentős szabadságharcunkban a bécsi udvar, a katolikus Habsburgokhoz szított. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején ugyanúgy, mint 1848-1849-ben.

              Ezért a katolikus magyar közösségnek különösen meg kell becsülnie a klérus azon tagjait, akik úgy gondolták, hogy akkor is Istent szolgálják, amikor a hazát is szolgálják.

              Egyetlen XIX. századi kortárs püspök akadt, aki bátran ki mert állni a nemzeti függetlenség ügye mellett: Horváth Mihály, aki elszegényedett középnemesi családból emelkedett a püspöki székbe, a felsőházban egyetlen főpapként a magyar ügyet szolgálta.                       Amellett a magyar történelem tudósa volt, és a szabadságharc bukása után, in effigi, akasztott ember. Azaz halálra ítélt száműzött.

               De éppen a 17 éves száműzetése idején volt ideje arra, hogy megírja nyolckötetes magyar történelmét. Amikor végre 1866-ban amnesztiával hazatérhetett, mint tudóst, az Akadémia tagjai sorába fogadta.

              Egészen 1878-ban bekövetkezett haláláig vezetője volt a Magyar Történelmi Társulatnak. Kár, hogy ez a nagyszerű ember, ebben az agyonideologizált világban nem részesül illő megbecsülésben. Én magam szívesen forgatnám a nyolckötetes magyar történelmét, és gondolom, rajtam kívül még igen sokan.

              Az ő példája a bizonyíték arra, hogy valaki katolikus pap létére két urat is szolgálhat, az Istent és a Hazáját. Nem hiszem, hogy labancnak lenni különleges érdem ama Trónus előtt.

 

14. levél

 

              A Mátyás királyt követő kétszáz év a megpróbáltatások időszaka volt. A XV. században, a Dózsa György vezette parasztháború 1514-ben, majd a mohácsi csatavesztés, Buda elfoglalása a töröktől 1541-ben teljesen szétzilálta a magyar társadalmat.

               Maga a korábban egységes ország is három részre szakadt: Habsburgok uralta felvidéki területekre, az ország töröktől megszállt központjára és a töröktől függő, de önálló belpolitikát folytató Erdélyre. Ezek határvidékein, a végvárakban katonák őrizték a portyázó, rabló megszálló török csapatokkal szemben a frontvonalat.

              Többségük a Habsburg Birodalom zsoldosaként kemény életre kényszerült. A fiaikat is ilyen jövőre készítették fel. Túri György pápai kapitány életével kapcsolatban beszélt erről egy katolikus hitszónok. Megemlítvén, hogy Magyarországban eleitől fogva, valószínűleg a pogány magyar világot is beleértve, a vitézek családjába beleszületett ifjak, kiskoruktól kezdve igen nehéz próbáknak voltak kitéve.

              „Magyarországban eleitől fogva az volt a főemberek szokása, akik vitézséggel keresték, érdemelték ki a királytól birtokaikat, jószágaikat, hogy fiaikat nagy félelemben nevelték fel.” Ma úgy mondanánk, állandó készenlétre és virtusra.

              „Gyakorta az ebek között, a pádimentumon aludtak. Sokak, hogy ne lássák mások, hogy a fiuknak kedveznek, a disznók vályújából etették őket, és sokkal alávalóbb ruhákban jártak még a szolgáknál is.”

              Ez a részlet valószínűleg a tékozló fiú történetét idézi, aki még azt is visszasírja, hogy nem ehet együtt az elhagyott apja disznóival. A napokig tartó éhséghez, a sokszor undorító, de erőt és kitartást adó ételhez való szoktatást szolgálta.

              Ugyanakkor mindenféle megalázó szolgálatra rá voltak kényszerítve. Amikor valamennyire fel kezdettek serdülni, nagy urak és fejedelmek udvarába adták őket, ahol sok megaláztatást, nyomorúságot kellett elviselniük. Közülük némelyek közülük a vadászebek pecérei lettek, némelyek kemencefűtők.

              Túri György pápai kapitány tizenhat esztendős fiát kivitte a párbajokra a többi vitézével együtt. Kemény szóval megfenyítette, hogy nem nevezi többé fiának, sem kenyeret nem ad többé neki, ha nem vállalkozik egy törökkel való öklelésre. Egyet kiválasztott a vállalkozó törökök közül, és a fia számára kihívta párbajra.

              Amikor a török vitéz meglátta az ellenfelét, szánta, hogy a saját édesapja ilyen kemény próba elé állítja – ilyen fiatalon. De hiába volt minden szó, az ifjacska, apja mellett lévén és gyalogosan, így szólt a töröknek:

              „Vitéz, énrajtam ne szánakozz! Kinek az Isten a győzedelmet adja, azé lesz az.”

     Aztán nagy bátran megütköznek, és legyőzte a törököt.

              Az a vitézi mentalitás, amelyik egyedüli lőrejutást jelentett a társadalmi ranglétrán, még évszázadok múlva, a vitéz ősöket felvonultató családokban tovább élt.

              Ifjú Wesselényi Miklós báró, a komoly gondolkodó, rendkívül erős alkatú gyerek volt. Éppen agy szilaj mént vezettek apja elé a lovászok. A horkantó, hánykódó mént a kisgyerek gyönyörködve nézte. Ezt észrevette az édesapja, és mosolyogva mondta:

              ”Nem ülnél föl rá?”

 

              „Nem, mert félek.”

 

              „Egy Wesselényinek nem szabad félni!” – mennydörgött az apja, és a fiút földobta a szilaj ménre, és az állatot megcsapta ostorával. Heléna, az édesanyja, aki történetesen a tornácon állt, sikoltva szaladt be a szobájába, mert egyetlen még élő gyermekének a vesztét bizonyosra vette.

              Egyszer csak pajzán szava hangzik a gyereknek, aki berontott az édesanyjához, akinek lelkendezve mesélte, hogy a mén ugyan rosszul viselte magát, de ő mégis a hátán maradt, és addig lovagolt, amíg az ki nem fáradt.

 

15. levél

 

              „Legtöbb regényem ellen azt vetik, hogy igaz történetnek meglehet, hogy hű, de regénynek nem valószínű. Jelen művem tárgyánál küzdöttem legjobban e nehéz váddal, és érzem, hogy nem háríthatom el azt. Lehet, hogy a regényem meséje igaz, hogy alakjai valóban éltek: de indokolni, elhihetővé tenni életüket éppen olyan nehéz volt, mint volt az élet.

              Mártírokról írhatunk legendát, a hősökről eposzt, a tündérekről mítoszt: de mártír, hős, varázsló regénytárgy nem lehet.

     És mégis az volt.

              Senki sem hiszi el már, hogy egy eszményi célnak, amelynek mi mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földre tiport óriásai voltak.

              Én még együtt éltem néhánnyal e bevégzett alakok közül, kik egymás után letűntek, s feljegyeztem magamnak, hogyan tűntek el.

     Vörösmarty meghalt – szegényen, idegbénultan.

              Garay meghalt – szegénység és feszített munka miatt, férfi korában második gyermekké válva.

     Bajza meghalt - szegényen, lelke halálával messze megelőzte teste összeomlását.

              Nagy Ignác meghalt – szegényen, éveken át félholt idegekkel folytatva nehéz munkáját.

              Kazinczy Gábor lánglelke rogus volt neki, melyen megégett, de tűzhely nem, melynél melegedett volna.

     Czakó meghalt – ifjan, kétségbeesve, öngyilkosul.

     Széchenyi meghalt – óriás lelkében találva önellenségére, ki legyőzte őt.

              A Kisfaludyak, Kazinczy Ferenc, Kölcsey, Katona akkor tűntek le, mikor én még gyermek voltam. A Magyar utcai rongyos ház, Széphalom düledező falai, a Kecskemét-kapui kis ház még nemrég elbeszélhették, hogyan éltek, hogy haltak meg.

              „Annyi dicső közül Te jöttél át velünk az új korszakba magad. A szellemi ígéret földjét keresők Józsuéja. Te tudod egyedül, mit szenvedtek a mi Mózeseink. Te tudod, mi volt az a puszta. S az a negyven évig vándorlás a pusztában” – írta Toldy Ferencnek tisztelete és barátsága jeléül a szerző, azaz Jókai Mór És mégis mozog a föld című regényének ajánlásában, 1870-ben. Majd így folytatja, és fejezi be:

              „De én tartozom e gyönge kísérlettel azon dicsők emlékének, kiknek magas alakjai az időben és távolságban egyre növekednek. Nem tudta tollam fényesebbekké tenni; de tartozott a hódolattal szent emlékeiknek, s a próféták szent sírjánál nem kérdik az áldozótól, hogy mit hozott.

              Te egyedül jöttél át velünk az ígéret földjére. Harcolni az életre vágyó nemzetnek, tudjuk, hogy ott is kell tovább. Engedd meg, hogy az egész irodalmi hőskor eszményében e csekély, de őszinte nyilvánítását antisteseink iránti hódolatomnak, Teneked ajánlhassam. Tedd túlsúlyként jó szándékomat a gyönge kivitel fölé, és tartson meg téged az Ég, kit annyian szeretünk, és tarts meg Te engem baráti szívességedben, ki legőszintébben szeret.”

              Jókai Mór Az arany embert tartotta legjobb regényének, így nyilatkozott többször is.       Én meglehetősen sok regényét olvastam már kiskoromtól kezdve, amikor a könyvtári példányok még a tartalomhoz méltó veretes ruhát viseltek, de ez a regénye tetszett a legjobban. Talán éppen azért a szomorú tény miatt, hogy a regény egyetlen szereplője sem érte el a kitűzött célját, de mindegyiket valami nagy eszme hevítette élete végéig.

              Ott volt közöttük a Széchenyi István által példaképnek tekintett Körösi Csoma Sándor alakja is.

              Akinek a haza iráni áldozatkészsége Széchenyi Istvánt lelkesíthette, miért ne lelkesíthette volna egykoron Ugranyecz Gyulát is?

     

16. levél

 

              Most nemrégen, hogy az ezred fordult, akkor töltötted volna be 48. évedet. Sok kiadvány jelent meg a botrányos huszadik század nagy személyiségeiről. Mao-ce-tungtól Hitleren és Sztálinon át egészen Simone Weill-ig.

              Alig bírtam hazacipelni ezt az illusztris személyeket magába foglaló albumot. A benne szereplő figurák, úgymond, „megrengették a világot”. A kétharmad részük olyan politikus vagy katonai vezető volt, aki a népirtásokban jeleskedett. De, és erre kaptam föl a kis buksi fejem, közöttük volt, Simone Weill is. Eddig is tudtam róla, hogy nagy név az úgynevezett liberális körökben. Egész oldalas fénykép egy szimpatikus arcról, amely szinte sugallja a jóságot és humanizmust.

              Aztán egy egész oldalnyi szöveg, amely ritka elánnal ecseteli eme hölgy világot „felforgató” cselekedeteit. A második világháború idején munkatáborba vitték, majd onnan, ahol a férfiak odavesztek, a család hölgytagjai megmenekültek. Köztük ő is. Abból a pokolból, amelyről szívszaggató beszámolók szóltak már a nürnbergi perben is. Ezeket bizonyára el is olvasta, mert egy részüket még én is. Az alábbiak elborzasztottak:

         „Ügyész: Mikor volt Auschwitzban?

 

         Szmaglewska: 1942. szeptember elejétől egészen 1945 januárjáig.

 

         Ügyész: Van-e valami igazolása arról, hogy ebben a táborban tartották fogva?

 

         Szmaglewska: Igen, a karomra tetovált szám /megmutatja /.

 

              Ügyész: Szemtanúja volt-e Ön annak, hogy bántak Auschwitzban az SS-legények a gyerekekkel?

              Szmaglewska:

              Abban az időben, amikor a legnagyobb számban pusztították a zsidókat, a parancsnokság elrendelte, hogy a gyerekeket a krematórium kemencéjébe vagy a krematórium melletti gödörbe kell dobni, anélkül, hogy előbb gázzal megfojtanák őket.

              Ügyész:

              Hogy értsük ezt? Élve dobták a tűzbe, vagy pedig elégetés előtt valamilyen más módon meggyilkolták őket?

     Szmaglewska:

      A gyerekeket élve dobták be. Sikoltásuk a táborig elhallatszott.”

              És, föltehetnéd a kérdést, kedves öcsém, mi köze van mindennek Simone Weill-hez? Meglehetősen komoly köze. A női emancipáció bajnoka lett, a nagy elődökhöz csatlakozva, tehát Klara Zetkinnel, Rosa Luxemburggal egy sorban.

              Csak az, hogy egy olyan cél harcosává szegődött, és ezt angyali pofácskával, de ördögi indulataival Franciaországban, az egész nyugati világban, értsd: Európában és az Amerikai Egyesült Államokban, a média segítségével, el is érte.

              Ez a fennkölt cél pedig nem volt más, mint az abortusz engedélyezése. Azt ma már mindenki tudja, hiszen az évtizedek szállnak, hogy milyen vészesen közeledik az idő, amikor az európai ember helyére rövidesen az egészséges, az abortusznak még a kísérletét is halállal bűntető népek lépnek.

              Rövidesen vége az abortusz - civilizációnak, és jönnek az iszlám hívei, akik ellen szabályos irtó hadjáratot folytatnak az úgynevezett civilizált országok.

              De úgy lesz ez is, mint ahogy a zsidók a palesztinokkal jártak. Amióta mészárolják őket, tulajdonképpen mindegy szálig ki kellett volna irtani őket. De azok nem ismerik az abortuszt, és az asszonyok a legszentebb kötelességüket teljesítik bomba- és rakétazáporban is: új életet adnak a népüknek, amely így lesz kiirthatatlan.

              Minden kisgyerekkel újjászületnek, és immár több mint fél évszázadon át mindig tudnak a kiirtott helyére új nemzedéket állítani. Amelyik ugyanazért harcol, mint a halott apái vagy nagyapái: helyért a nap alatt.

               A „civilizált” országok kórházaiban pedig tovább folyik a csecsemők krematóriumba dobálása. A magyarok 6 millió embert pusztítottak el ilyen módon 1956-ot követően.

     

17. levél

 

              Ha lesz még egy életünk, ez csak hit kérdése, tehát bizonyára lesz, a figyelmedbe ajánlok egy könyvet, amelyet már fiatal korodban érdemes elolvasni, mert sok aljasság ellen felvértez. Elsősorban a nőkkel kapcsolatos viszonyodat befolyásolhatja.

              A Feltámadás című Tolsztoj-regényről van szó, amelytől ne riadj meg, mert nem olyan terjedelmes, mint a Háború és béke. A történet egyszerű: egy herceg, felelőtlen ifjúkorában, elcsábítja a nagynénje félig cseléd -, félig örökbe fogadott lányát, Katyusát. Aztán száz rubellel kifizeti, és a sorsára hagyja.

              A lány fokozatosan eljut a társadalom perifériájára, a nyilvános házba. Egy gyilkossági históriába keveredik, de teljesen ártatlanul. S mit ad Isten, a bírósági ülnökök között van az egykori csábítója, akiben feltámad az önvád, és igyekszik mindent megtenni a szerencsétlen, az egykor olyan mély és tiszta szerelemmel vonzó, lány kedvéért.

    Nyehljudov és Maszlova találkozása a börtönben így zajlik le hat év után:

              „De én a magam ügyéről szeretnék magával beszélni. Emlékszik, mit mondtam magának a múltkor?

              „Sok mindent mondott. Mire gondol?” – felelte Maszlova, szüntelenül mosolygott, s hol erre, hol arra forgatta fejét.

          „Azt mondtam, azért jöttem, hogy megkérjem: bocsásson meg!”

 

           „Megbocsátani, megbocsátani, mire való az?”

 

                „Azt is mondtam, hogy jóvá akarom tenni bűnömet – folytatta Nyehljudov -, mégpedig nemcsak szavakkal, hanem tettel. Elhatároztam, hogy feleségül veszem magát.”

            Maszlova arca elváltozott: rémület ült ki rá. Kancsal szeme kimeredt; rá is nézett, meg nem is.

 

„Hát ez meg mire jó?” – szólalt meg végre, és arca eltorzult a dühtől.

 

„Érezem, hogy ez kötelességem Isten előtt.”

 

            „Miféle Istent emleget? Nem is értem, miről beszél. Isten? Miféle Isten? Alkkor ismert volna Istent! – kiáltott fel, és tátott szájjal elhallgatott.

     „Nyugodjék meg – mondta a férfi.

              „Nincs miért megnyugodnom. Azt hiszed, be vagyok rúgva? Igaz, részeg vagyok, de azért tudom, mit beszélek – hadarta a lány, és mélyen elpirult.

              „Én fegyenc vagyok, ringyó, te meg herceg, nagyúr, semmi értelme, hogy beszennyezd magad velem. Takarodj a hercegnőidhez, az én áram egy tizes!”

              „Bármilyen kemény szavakat mondasz is, ki nem fejezheted, amit én érzek” – mondta Nyehljudov halkan, remegve.

               „El sem tudod képzelni, mennyire furdal miattad a lelkiismeretem.”

               „Lelkiismeret! – ismételte Maszlova csúfondárosan. „Akkor vette volna elő a lelkiismeretét! De nem: egy százast nyomott a kezembe. Nesze, ennyi az árad.”

              „Tudom, tudom, de hát mit csináljak? – válaszolta Nyehljudov. „Elhatároztam, hogy többé nem hagylak el; megteszem, amit mondtam.”

              „Én pedig azt mondom, nem teszed meg!” – vágott vissza Maszlova, és hangosan felkacagott.

      „Katyusa!” – kezdte a férfi, és megérintette a kezét.

              „Eriggy innét! Én fegyenc vagyok, te pedig herceg, semmi keresnivalód itt” – sikoltott fel Maszlova, és kitépte kezét a férfikezéből. Arcát eltorzította a düh.

              „Általam akarod megmenteni a lelked üdvösségét.” – folytatta. Gyorsan beszélt, hogy mindent kimondhasson, ami a lelkéből előtör.

              „Kiélveztél engem ebben az életben is, most a túlvilági életben is általam akarsz üdvözülni! Utállak téged, utálom a pápaszemedet, az egész undok, hájas képedet! Pusztulj előlem, pusztulj!” – kiáltott hirtelen felugorva.

              Volt egyszer egy már termőre fordult cseresznyefánk, de egyik napról a másikra,

 

 elpusztult. Kiderült, hogy van olyan belső és a tápcsatornákon élősködő szú, amely lassan, de

 

 biztosan megölte. Valami ilyesmi a lalkiismeretfurdalás is, de hiába támad föl az emberben,

 

 ha már jóvátenni a jóvátehetetlent nem lehet.

 

 

18. levél

 

 

               Jókai Mór 40 éves vándorlást emleget az elmaradott Magyarország sivatagában, de

 

 ugyanilyen igazsággal említhetett volna nyolcvanat. Azzal a különbséggel, hogy az első

 

negyven évben ez a sivatag még kietlenebb volt, és hatalmas távolságokat kellett megtenni

 

 térben és időben, hogy a Felvidéken vagy Erdélyben, esetleg Bécsben találkozhassunk olyan

 

 emberekkel, akiket lázban tartott a magyar nyelv ügye.

 

              Kezdjük a bécsi, úgynevezett testőrírókkal! Mária Terézia ezeket a férfiakat, asszonyi fifika, azzal a hátsó szándékkal rendelte a szolgálatába, hogy a német nyelv és kultúra propagátorai legyenek, ha hazatérnek a megtisztelő szolgálatból.

              Valami nem hagyta, hogy így legyen! Báróczi Sándor 1761-től a testőrség tagja, aki ezredesi rangig emelkedik, olvas ugyan francia és német műveket, de azonnal magyarra igyekszik fordítani őket. Hogy mi ösztönzi erre? De így járt Barcsay Ábrahám, Orczy Lőrinc, Bessenyei György is.  Batsányi János már egy Pesten kialakuló irodalmi és színházi életbe kapcsolódik.

              Kazinczyval és Baróti Szabó Dáviddal már Kassán már megalapították a Magyar Múzeumot. / 1788-1792 /. De Kazinczy sorsára jut, mert a Martinovics- féle összeesküvésben való részvételért várfogságot szenved. Megjárja Kufsteint és Spielberget, aztán ő az első, akit életfogytiglan Linzbe száműznek. Poétai munkái már 1835-ben, Összes művei négy kötetben 1953 és 67 között jelentek meg. Közben kallódik valamikor a 18-19. század fordulóján, valahol a Dunántúlon egy jelentős poéta, de nem figyel föl rá senki: a szerencsétlen sorsú zseni, Csokonai Vitéz Mihály.

              Nem lelkes nyelvmentő köznemes, hanem egy borbély fia, aki nem tehet róla, hogy a halálával oly korán elenyészik hosszú időre még a neve is. Kár, hogy Vörösmarty és Kölcsey nem az ő költészetén nőtt fel, hanem magányosan birkóztak a magyar nyelvvel.

              Aztán voltak magányos versfaragók, a finom hangú, latin irodalmat magyar földbe ültetgető Virág Benedek, akire Kosztolányi emlékezik. Volt, aki csak azért is magyar versmuzsikát akart hallani, ha egy kissé modoros és néhol hamis volt is, és neki fogott önszántából és a népdal rigmusában. Mint a régi jó Gvadányi József, a falusi „nótárius”, akinek népies életképeire Petőfi is tisztelettel emlékezik:

          Kegyelmednek már rég pihen pennája,

          

Kegyelmednek már régen megnyílt a sír szája,

         

Hol békességgel a föltámadást várja,

          

De még most is kedves nekem a munkája.

          Nincs abban sok cifra poétai szépség,

          De vagyon annál több igaz magyar épség.

          S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,

          Azért is olvasni lelki gyönyörűség.

 

              Ady Endre a legnagyobb magyar költők egyikének tartotta Csokonait, lelki és sorselődjének. Aki hozzá hasonlóan birkózott a jelen zord idejével, közben egy másik világot teremtett költészetével, amelynek selyemgubójában elrejthette magát - egészen a hímes szárnyú lepkeállapotig, a huszadik századi fénybe repülésig.

                                            S amikor a hajnal szétharsant,

                                            Rongyos mécsese lánginál

                                            Furcsát látott s szomorúan halt meg

                                            Csokonai Vitéz Mihály.

                                                 

    

19. levél

 

 

              Egy 17. századi katolikus prédikációgyűjteményből, a katolikus bibliafordító Káldi György műve e ránk hagyott következő történet, amelynek címe:”Aki csak a piacon lett volna hajlandó paráználkodni.” Olvasd a szerző iránt érzett kellő tisztelettel!

              „Sok fogyatkozások találtatnak az emberek ítéleteiben. Első az, hogy néha a bírák tudatlanok, és a bűnteleneket kárhoztatják, a bűnösüket pedig oltalmazzák. Avagy ha szintén törvénytudók is, mindazonáltal a dolgoknak igazán végére nem mehetnek, nem találván elégséges tanúkat. És minthogy a tanú bizonyítása szerint kell a törvényt tenni, gyakran az igazak bűnhődnek, a hamisak megmenekednek.

              Ez a fogyatkozás nem találtatik a mi bíránkban, ki oly bölcs és szemes, hogy semmit el nem titkolhatni előtte.

              Ez a mi bíránknak egyedül elégséges volna, hogy zabolán tartana bennünket. Mert ha szorgalmatosan igyekszünk azon, hogy az emberek ne lássák vétkeinket, mi módon vétkezhetünk az Istennek szemei előtt.

              Látván Pafnutius, egy a régi atyák közül, hogy egy gonosz életű asszonyállat mind magát s mind egyebeket örök veszedelemre vinne, megszánná, megszáná, és vitézlő köntösbe öltözvén úgy tetteté magát, mintha vétkezni akarna véle.

              De arra kéré, hogy oly helyre vinné, ahol senki nem láthatá. Bévivé ezért legtitkosabb kamrájába, és arra felele néki, hogy ott senki nem láthatná az Istenen és ördögön kívül.

     Kapott a szón Pafnutius, és mondá:

              „Ó balgatag asszonyállat! E kettőtől nem félsz-e, a vádlótól és a bírótól? Ha mindeneket semminek állítasz is, ezektől bizony félned kellene. Mert az egyik igazán megítél, a másik pedig hóhérod lészen, és kegyetlenül bánik veled.”

              Eszébe vévén maga az asszony, és megtérvén azután nagy szentségben éle, amint Marcus Márulus írja.

              Szent Efremet, midőn egy szemtelen személy gonoszságra unszolá, azt felelé néki, hogy különben nem cselekszi, hanem az Edessa városának piacán. És midőn az asszony azt igen gyalázatosnak mondaná, felele néki Efrem:

     „Igen bolond vagy, hogy az emberek szemétől tartván, az Isten szemétől nem félsz.”

              Hallván ezt az asszony, térdre esvén bocsánatot kére, és engedvén a jó intésnek, azután szent életbe foglalá magát.

              Ami pedig az engem ért kísértéseket illeti:

              „Voltak, akiket olyan könnyen hessentettem el magamtól, mint a zöld döglegyeket. Voltak, akik tartósan bevették magukat a fantáziámba, de sohasem vittek bűnbe. S volt, aki bűnbe vitt, de még nem csaltam meg vele sem önmagamat, sem másokat. A „bűnre vezető alkalmakat” önérzetből, félelemből vagy szeméremből sikerült elkerülnöm.”

              Nem kerültem miattuk „az élő Isten kezébe”, mint Nyehljudov herceg, aki így vádolja magát:

              „Semmirekellő gazember, aki ezt meg tudta tenni! És én, én vagyok az a semmirevaló gazember! De hát vajon csakugyan gazember lennék? Mi egyéb? – adta meg mindjárt önmagának a feleletet.

              És egész henye, züllött életed! És mindennek megkoronázása, ahogyan elbántál Katyusával! Alávaló gazember! Gondoljanak rólam az emberek, amit akarnak. Őket áltathatom, de önmagamat nem áltathatom!”

              „Nemcsak te vagy ilyen, ilyen az élet – így beszélt egy hang. De a szabad szellemi lény, amely az egyetlen igaz, az egyetlen hatalmas, az egyetlen örök az emberben – már fölébredt Nyehljudovban.

 

 

20. levél

 

              / Most, hogy immár én is átléptem a Rubicont, és kinőttem a hatvanhat évemet, mint a rongyos gúnyát, arra az elhatározásra jutottam, hogy az öreg szemeket kímélve, újra olvasom az egykori jókat, és róluk figyelemfelhívó jegyzeteket, részleteket küldök a számodra. Tolsztoj Feltámadásának idézett részletei is ezt a célt szolgálták. Néha természetesen másról is tudósítlak, hogy úgy váj neki a világnak, hogy legyen hozzá iránytűd. Nem olyan, amit az én gyámoltalan agyam gyárt, hanem márkás termék, hatalmas koponyák örökké zakatoló koponyájában termett gondolatok./

 

              Most Dosztojevszkij Ördögök című regényével foglak traktálni elsősorban.

 

 Olvassunk együtt! Egy vén orosz liberális Verhovenszkij és a lelkes / mindkét értelemben /,

 

 fiatal Satov párbeszédét idézem:

 

              „Nem értem, miért tüntetnek itt fel engem istentagadónak, én hiszek Istenben. Én úgy hiszek benne, mint olyan lényben, aki csakis énbennem ébred önmagának tudatára.  Utóvégre nem hihetek úgy, mint az én szolgálóm, vagy valami uraság, aki a „biztonság kedvéért” hisz, vagy a mi kedves Satovunk, aki erőszakosan, csak azért is hisz, mint moszkovita szlávbarát.

               Ami pedig a kereszténységet illeti, minden őszinte tiszteletem ellenére – nem vagyok keresztény. Inkább ókori pogány vagyok, mint a nagy Goethe, vagy mint a régi görögök. Már pusztán az, hogy a kereszténység nem értette meg a nőt – amit oly nagyszerűen kifejtett Georges Sand egyik legzseniálisabb regényében. A leborulásokat, a böjtöket meg minden egyebet illetően pedig nem értem, kinek mi köze hozzám? Bárhogy erőlködjenek is a mi itteni besúgóink, jezsuita nem akarok lenni.

              Belinszkij negyvenhétben, amikor külföldön élt, elküldte Gogolnak azt a híres levelét, amelyben heves szemrehányással illeti, amiért az „valamiféle istenben”hisz. Magunk közt szólva, nem tudok elképzelni semmi komikusabbat annál a pillanatnál, amikor Gogol elolvasta ezt a kifejezést, és az egész levelet! De félre a tréfát; mivel a dolog lényegével mégiscsak egyetértek, azt mondom és hangoztatom: ezek voltak az emberek! Ők tudták szeretni a népüket, tudtak szenvedni érte, fel tudtak áldozni érte mindent, de ugyanakkor tudták függetleníteni magukat, ha kellett, és bizonyos fogalmak tekintetében nem voltak kímélettel iránta.”

              „Sohase szerették a népüket azok a maga emberei, nem szenvedtek, és nem áldoztak fel érte semmit, bármennyire ezt képzelték is a saját vigasztalásukra! Sem Oroszországot, sem a népet! – üvöltött fel villámló szemmel Satov.

              „Nem lehet szeretni, amit nem ismer az ember, nekik pedig halvány fogalmuk se volt az orosz népről! Ők mind és velük együtt maga is szemük elől tévesztették az orosz népet, kivált Belinszkij; ez már abból a Gogolhoz írt leveléből is látszik. Nem vette észre az elefántot a ritkasággyűjteményben, mert minden figyelmét a francia szocialista bogárkákra irányította; így aztán azokkal is végezte. Pedig ő talán még okosabb is volt mindnyájuknál.

              Maguk nemcsak szem elől tévesztették a népet, hanem utálkozó megvetéssel is kezelték, már pusztán azért, mert a népen csakis a francia népet, sőt csupán a párizsiakat értették, és szégyellték, hogy az orosz nép nem olyan. Ez a meztelen igazság!

              Akinek nincs népe, annak istene sincsen! Tudja meg: kétségtelen, hogy mindazok, akik nem tudják többé megérteni a népüket, és elvesztik a kapcsolatot vele, ennek arányában nyomban elvesztik ősi hitüket is, és vagy istentagadók lesznek, vagy közömbösek. Ez így igaz!

              Ez tény, amely lépten-nyomon igazolódik. Ez az oka, hogy most maguk is mind, mi is mind vagy galád istentagadók vagyunk, vagy romlott, közömbös szemét népség, semmi más! Mégpedig maga is, Sztyepán Trofimovics, egy cseppet sem tekintem kivételnek, sőt a maga rovására mondtam az egészet, tudja meg!”

 

21. levél

 

              Most is Káldy György atya prédikációját hallgatjuk, amely bizony bűnbánatot fog fakasztani igencsak elfásodott lelkemben.

              Igen szép példát ír Sophrónius jeruzsálemi pátriárka egy konstantinápolyi ember felől, ki ő maga mesélte, hogy az atyja igen gazdag ember volt, és sok alamizsnát osztogatott.

     Ez egykor magához hívatta fiát, minden kincsét megmutatta neki, és mondta:

              „Fiam, mit választasz inkább? Ezt a pénzt, vagy hogy az Istent hagyjam gyámodnak?”

              Kinek a fia azt felelte, hogy inkább választja az istennek gyámkodását, és okát is adta:

              „Mert – úgymond – ezek a gazdagságok mind elmúlnak, ma vannak és holnap nem lesznek, de Krisztus örökké megmarad.”

              Hallván ezt az atyja, annál inkább mindenét a szegényeknek osztotta, úgyhogy halála után igen keveset hagyott a fiának. Azonban elszegényedvén az ifjú, erős bizodalommal bízott a Krisztusnak, mint gyámnak a gondviselésében.

              Azon városban volt egy gazdag főember. Tökéletes istenfélő felesége lévén és egyetlen leánya, akire nézett minden gazdagsága. Kinek mondta a felesége:

              „Íme, ez az egy lányunk vagyon, és az Isten sok gazdagsággal szeretett bennünket. Ha a leányzót valami gazdag, de feslett erkölcsű ifjúnak adjuk, gonoszul fogja tartani. Ezért keressünk valami alázatos és istenfélő férjet néki, ki Isten szerint szeresse és táplálja!”

     Kinek felelte az ember:

              „Jól szólasz. Menj a templomba, és ájtatosan imádkozván maradj ott. És valaki elsőként a templomba mégyen, azt rendelte Isten a mi leányunk férjének.”

              Elmenvén az asszony, úgy cselekedett. És legelőször ez az ifjú találkozott a templomba menni, kit az atyja a Krisztus gyámolítására hagyott. Kihez egy szolgát külde az asszony, és magához hívatván megkérdé, ki és honnét való. Ez megértvén, ki volna, hálát ada az Istennek, és mondá neki:

              „ Íme, a te gondviselőd házastársat és nagy gazdagságot parancsolt néked, hogy isteni félelemmel élj mind a kettővel.”

              És neki adá lányát minden gazdagságával. Látván az ifjú, hogy az atyja jó gondviselőre hagyta, hálát adott az Istennek, és teljes életében az atyja nyomdokát követvén sok alamizsnát osztogatott.

              Ne véljék azért a világ fiai, hogy amit a szegényektől megvonnak, azt maguknak vagy gyermeküknek megmarasztják. Teljesen másként vagyon a dolog. Mert azt mind elvesztik, és csak azt marasztják meg maguknak és gyermeküknek, amit kiadnak a szegényeknek; mint az apostolok, ha az öt árpakenyeret megtartották volna, tizenkét kosár morzsalékot nem szedtek volna.”

              „Hogyan tehetjük Istent adósunkká? – ezt a meglepő és korszerű címet adta a szerző prédikációjának. Elgondolkodtató történet, amelynek hatására az ember, ha nem is mélyen magába száll.

              Úgy vélem, hogy egész életemben nagyvonalú voltam, akinek szüksége volt a támaszomra, azon segítettem. Soha nem utasítottunk ki a házunkból messziről jött ágyra szorulót, enni is adtunk neki. Ami pedig az én lelkem állapotát illeti? Ma már szívesebben osztom azt a véleményt, hogy ifjúkorom hajnalán meggondolatlanul bántam a közös pénzzel, és bizony jóval kevesebb könyvet, hanglemezt kellett volna vennem.

               Én ugyan ennek soha nem éreztem hátrányát az ebéd minőségében, sőt előnyét az életünk minőségében. Azokban a kezdő évtizedekben, egészen a lerobbanásomig, amely talán éppen Isten bűntetése volt, megfontolatlanul bántam, végül is, mindannyiunk pénzével. De sohasem a csalás becsületével!

 

22. levél

 

              Tudod talán, ha nem, most elárulom, hogy negyven évig tanítottam, butítottam

 

másokat. Közben sok mindennel megismertettem az érdeklődő, unatkozó ifjúságot. Többek

 

 között Daidalosz ész Ikarosz történetével. Abban olvastuk, hogy Daidalosz a sziget urának

 

 parancsára megépítette a labirintust, ezt a titokzatos építményt.

 

               Mégpedig egy szörnynek, a félig bika, félig ember Minotaurosznak. Érdekes, hogy sem a gyerekekben, sem a tanárukban, nem merült föl a kérdés, hogyan jöhetett a világra ez a lény. Amikor elolvastam egykoron Apuleiusz Aranyszamarát, volt némi elképzelésem arról, hogy a hanyatló klasszikus görögség körében milyen fokot ért el a perverzitás. De azután sem merült föl a kérdés, vajon hogyan foganhatott meg egy ilyen lény.

              Manapság sok mindennek utána járok, időm, mint a pelyva, most ezt is sikerült kinyomoznom. Minósz, kréta király, azon egyik fiúgyermekek egyike, aki a bika Zeusz és Európé nászából született. Amikor harcra kelnek a királyi hatalomért, Zeusz Minószt támogatja. Cserébe elvárja, hogy az áldozatul küldött gyönyörű bikát neki áldozza fel. A király sajnálja a gyönyörű állatot megölni. Zeusz ezért bosszút áll rajta.

              Pasziphaé, Minósz felesége beleszeret az isteni bikába, és Daidalosszal, egy athéni mesteremberrel fából egy üreges tehénalakot készíttet. A többit a fantáziádra bízom a lényeg, hogy megszületik egy alul ember, felül bikafejű lény. A családi botrányt el kell tűntetni, tehát ismét a bevált mesterhez kell fordulni. Daidalosz most megépíti a labürinthoszt, amelyben elrejtik a szörnyszülöttet.

              De neki is elege lett ebből a perverz királyi társaságból. Fogja magát, és hogy a szigetről a fiával együtt elmenekülhessen, repülésre alkalmas szárnyakat készít. Felröppennek, de az ifjút túl magasra repíti a vágy, ezért szárnyaszegetten lezuhan az égszínkék habokba. A tenger együtt érző hullámai a közeli sziget partjaira sodorják a fiatal testet. Daidalosz megsiratja és eltemeti. Azóta hívják ezt a szigetet Ikáriának.

              Minósz azonban el akarja fogni a szökevényeket, és Szicília szigetén Daidalosz nyomára is akad. De hát isteni származás ide, isteni származás oda, egy mesterember eszén igen nehéz túljárni. Mikorra a nyomába küldött Moszad-osztag kinyomozta hollétét, Daidalosz már feltalálta a fafűtéses bojlert.

              Amikor Szicíliába érkezett a krétai király, meg akart fürdeni, a vízvezetékből forró víz ömlött, és megölte. Tudni illik a gyengébbek kedvéért a kapcsolón négy fokozat volt: hideg, langyos, meleg, forró és Minósz.

              Kétségtelenül zseniális és sokoldalú mester volt. Gondoljunk csak bele! Fából készített egy ingerlően élethű tehénalakot, majd felépítette a labirintust, aztán szárnyakat adott a vágyainak, végül megalkotta a bojlert.

              A történelemben és a képzőművészetben egyetlen hozzá hasonló, sokoldalú művész született: Leonardo da Vinci. Elsők között boncolt, és rajzolta le az emberi test belső szerveit, és kutatta ezek működését.

              A repüléssel is kísérletezett, de az ő szárnyai már a legelső alkalommal csődöt mondtak. Tervezett kaszákat mozgató hadigépet, búvárruhát, gyöngyházkagyló alakú harckocsit, stb.

              Közben, mintegy kikapcsolódásként, lefestette a Mona Lisát, akinek fanyar somolyáért odavan a fél világ. Szerencsére megalkotta az Utolsó vacsora káprázatos tablóját, és maradt néhány szép képe a Madonnáról és a kis Jézusról.

              Abban a szerencsében van részünk, hogy a Szépművészeti Múzeumunkban megcsodálhatjuk egy lovas szobrát és az Esterházy Madonnát.

              Akárhogy is nézzük, Leonardo da Vinci, ha hinni lehet a görög mitológiának, csak második az ezermesterek sorában.

   

23. levél

 

 

            Most lássuk, mit mondott az Ördögökben Kirillov elfogódottan és rapszodikusan az öngyilkosságról!

              „Mindenki csak saját magáról ítélhet. Teljes szabadság akkor lesz, mikor mindegy lesz élni vagy nem élni. Ez mindennek a célja.”

              „Az ember fél a haláltól, mert szereti az életet, én így fogom fel – jegyeztem meg -, és így rendelte a természet.”

              „Ez aljasság, és ebben van az egész csalás! – szólt, és megvillant a szeme. Az élet fájdalom, az élet rettegés, és az ember boldogtalan. Az ember most azért szereti az életet, mert szereti a fájdalmat meg a rettegést. És ilyenné alakult. Az élet most fájdalomért és rettegésért adódik, és ebben van az egész csalás. Most az ember még nem az igazi ember. Majd lesz új ember, boldog és büszke. Akinek mindegy lesz, élni vagy nem élni, az lesz az új ember. Aki legyőzi a fájdalmat meg a rettegést, az maga isten lesz. A másik Isten meg nem lesz.”

„Tehát maga szerint mégiscsak van az a másik Isten?”

         „Nincs, de van. A kőben nincs fájdalom, de a kőtől való rettegésben van fájdalom. Aki legyőzi a fájdalmat meg a rettegést, az maga lesz isten. Akkor új élet, akkor új ember, minden új lesz. Akkor a történelmet két részre fogják osztani: gorillától az isten megsemmisítéséig, és az isten megsemmisítésétől a…

    „A gorilláig?”

    „A föld és az ember fizikai megváltozásáig. Isten lesz az ember, és megváltozik fizikailag. A világ is megváltozik, a dolgok is megváltoznak, a gondolatok, az érzések mind. Maga mit gondol: megváltozik akkor az ember fizikailag?”

              „Ha mindegy lesz élni vagy nem élni, akkor mindenki megöli magát, úgyhogy éppen ebben áll majd a változás.”

              „Ez mindegy. A csalást ölik meg. Mindenki, aki a legfőbb szabadságot akarja, annak merni kell megölni magát. Aki meri megölni magát, az megtudta a csalás titkát. Azon túl nincsen szabadság, itt van minden, tovább nincs semmi. Aki meri megölni magát, az isten. Most bárki megteheti, hogy ne legyen Isten, és ne legyen semmi. De még egyszer se tette meg senki.”

     „Sok millió öngyilkos volt.”

              „De mind valami másért, mind rettegéssel és nem azért. Nem azért, hogy a rettegést megölje, az rögtön Isten lesz.”

              „Nemigen lesz hozzá ideje” – jegyeztem meg.

              „Hát igen, nem valami vidáman tölti az éjszakáit a tea mellett.” Felálltam, és fogtam a sapkámat.

              „Azt hiszi? – kérdezte némi meglepetéssel elmosolyodva. „Ugyan miért? Nem, én.. én nem tudom – folytatta zavartan -, nem tudom, mások hogy vannak vele, de én úgy érzem, nem tudok úgy tenni, mint mindenki. Mindenki gondol valamire, aztán mindjárt másra gondol. Én nem tudok másra, én egész életemben egyre. Engem az Isten egész életemben gyötört!” - fejezte be váratlanul, meglepő közlékenységgel.

              „Fenntartás nélkül elhiszem, hogy nem szívesen találkozik emberekkel, és keveset beszél velük. Miért beszélget most el énvelem?”

              „Magával? Maga pár órája rendesen ült ott, és maga nagyon hasonlít a testvéremhez sokban, rendkívül – mondta elpirulva -, hét éve meghalt; a bátyám; nagyon-nagyon sokban.”

          „Bizonyára nagy hatással volt a gondolkodásmódjára.”

 

         „Nem, keveset beszélt; semmit se beszélt.”

 

              Lámpással kikísért a kapuig, hogy bezárja utánam.

              „Kétségtelenül őrült” – állapítottam meg magamban.

   

24. levél

 

               A távol-keleti bölcselet, ebben az esetben a japán, sohasem hozott lázba. Valószínűleg a vérmérsékletem miatt. Most a kezembe került Lin-csi apát / 867-ből származó / tanításainak gyűjteménye. A mester megállapításai vitára ingerlőek, tehát először hallgassuk meg a bölcset!

              „Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a szerzetesek az apáthoz.

              „Mondd, apát! Milyen módon lelhető föl a jelenségek világában az igazság? Miről ismerünk rá?”

              Lin-csi, mielőtt válaszolt volna, elgondolkozott. Vajon mit állít erről a Tanítás? Nem emlékezett rá. Ahol pedig nincs kinyilvánított útmutatás, ott szabad a vásár.

              „Hívek!” – fogott bele Lin-csi apát. „Én az igazságról azt gondolom, hogy nem létezik. De ez nem olyan nagy kár, mint sokan gondolják.”

     A szerzetesek zúgolódtak, de Lin-csi mondta tovább.

              „Nincs igazság a jelenségek világában. Egyedül a törvény adhat eligazítást, de a törvény nem tudhatja, mi az igazság. Az igazságra lehetetlen rálelni, és úgy foglalni szavakba, hogy törvény nélkül is védeni tudja magát. Ahányszor próbálod, annyiféle lesz az igazság. A törvény bár otromba, durva, egyértelmű és örökkévaló. Az igazság tünékeny, mint egy szépséges madár. Nincs sehol lakása.”

„Elröppen, mint egy szépséges madár?” – kérdezte ámulva egyik szerzetes. „Hová?”

         „Ez a madár a mesékben lelhető föl odaát. De ne csalogassátok, a jelenségek világában, ideát, úgysem használható semmire az igazság. Mert tudjátok meg híveim, nem az igazságosság határozza meg a jelenségek viszonyát!”

               Mondta még az apát, s befejezte tanítását. Már csaknem elérte a csarnok kijáratát, amikor utána szólt az egyik tanítvány.

„Mit tehetünk a jelenségek világában igazság híján?”

         „Tartózkodjatok az ítéletektől, de mindenekelőtt kerüljétek a viszályt!” – vágta rá kurtán, csaknem dühösen Lin-csi, aztán még egy pillanatra megállt. „De próbálkozzatok más megoldással is! Mert nem biztos, hogy ez követhető tanács. Ennél egy kicsit bonyolultabb a világ – szólt végül az apát, kolostorában a Huo-to folyó partján.

              Én az igazságról úgy gondolom, hogy létezik. A legegyszerűbben azzal bizonyítható, hogy sajnos létezik gazság. / A nem madácsi „i” botránya! / Ez az igazság megtestesülve, járt köztünk, hogy más példát nem említsek, a történelmünkben. A védtelen magyarokat tízezer szám gyilkolta meg a határaink mentén a gazság, tehát az áldozatokban testesült meg az igazság.

               Hirosima lakóit elhamvasztotta, halálra kínozta a gazság, a GULAG áldozatait hasonlóan. Tehát, ezekben a milliókban élt az igazság. Petőfit megölte a gazság, tehát benne testesült meg az igazság.

              Az pedig cáfolhatatlan, hogy az igazság-szabadság elröppenhet, mint egy szépséges madár. Ezt Tamási Áron megírta:

              „S ahogy ott ültünk a költővel a vén fa tövében, hát egyszer a szemben lévő jegenyefán megszólalt egy madár de olyan szépen szólott, mintha a föld bánatával az ég örömébe akart volna indulni. Amikor megláttuk, még jobban ámuldoztunk rajta, mert annak a madárnak piros volt a szíve tája, fehér a szárnya és zöld a lába. A nézvén nagy ámulattal a költő fölkiáltott, szólván: „Szabadságunk madara!”

              Így kiáltván a költő lassan megindult, hogy felmenjen a fára, mert meg akarta fogni a csodás madarat. Az ellenség észrevehette, mert az egész ármádia megindult felénk. Valaki fölkiáltott a költőnek is, hogy jön az ellenség. Hanem a költő csak annyit felelt vissza, hogy „pököm az ellenségre!„

         „Aztán mi lett Petőfivel?” – kérdeztem.

 

         „Gondolom, onnét elrepült.” – mondta az öreg.”

 

25. levél

 

              Újból az Ördögökből idézek: a szereplők Satov és Sztavrogin.

 

              „De hát nem maga mondta nekem, hogyha matematikai pontossággal bebizonyítanák, hogy az igazság nem Krisztusban van, akkor inkább Krisztussal maradna, mint az igazsággal?” – ezt maga mondta egykor, Sztavrogin

„A szocializmus már lényegénél fogva szükségképpen ateizmus, mert mindjárt bevezetőben kijelenti magáról, hogy istentagadó világnézet, és kizárólag a tudomány és az értelem alapjain szándékszik berendezkedni. Az értelem és a tudomány a népek életében az idők kezdete óta mindig, most is csak másodrendű és kisegítő szerepet játszik, és fog is játszani az idők végezetéig.

              A népeket más erő alakítja ki és mozgatja, parancsoló és uralkodó erő, amelynek az eredete azonban ismeretlen és megmagyarázhatatlan./ Isten csodája, hogy még áll hazánk! /

              Ez – annak a csillapíthatatlan vágynak az ereje, hogy eljussunk a véghez, ám ugyanakkor tagadja a véget. Ez tulajdon létünk szüntelen és fáradhatatlan igenlésének és a halál tagadásának az ereje. Az élet lelke, ahogy az Írás mondja, „az élet vizének folyói”, amelynek kiapadásával fenyeget a Jelenések könyve. Esztétikai őselv, ahogy a filozófusok mondják, erkölcsi őselv, ahogy ugyancsak ők azonosítják. „Istenkeresés” – ahogy én a legeslegegyszerűbben nevezem.

              Egy–egy nép egész tevékenységének célja – minden népnél és létének minden időszakában – csakis az Istennek, a saját, okvetlenül az ő saját Istenének keresése, és az őbenne, mint az egyetlen igaz Istenben való hit. Az Isten az egész nép összetett személyisége – elejétől a végéig véve.

              Sohase fordult még elő, hogy valamennyi vagy sok népnek egy közös Istene lett volna, hanem mindig, mindegyiknek külön istene volt. A nemzeti jelleg megsemmisülésének jele az, ha az istenek kezdenek közössé válni. Amikor az istenek közössé válnak, akkor fokozatosan elhalnak az istenek meg a beléjük vetett hit is, magukkal a népekkel együtt.

              Minél erősebb egy nép, annál sajátabb az istene. Sohase volt még nép vallás nélkül, vagyis a rosszról és a jóról alkotott fogalom nélkül. Minden népnek külön saját fogalma van a rosszról és a jóról, és saját külön rossza és jója. Amikor sok népnél kezdenek közössé válni a rosszról és a jóról alkotott fogalmak, akkor fokozatosan kihalnak a népek, és akkor kezd elmosódni és eltűnni maga a jó és rossz közti különbség is. Az értelem sohase volt képes meghatározni a rossz és a jó közti különbséget, vagy akár elválasztani a rosszat a jótól, ha csak hozzávetőleg is.

              „A nemzeti jelleg attribútumává fokozom le az Istent?” – kiáltott válaszul Satov.        Ellenkezőleg, a népet emelem isteni rangra. De hát volt ez valaha is másképp? A nép - az Isten megtestesülése.

               Minden nép csak addig nép, amíg külön saját istene van, és a többi Istent, valahány csak akad a világon, minden megalkuvás nélkül elveti, míg hisz abban, hogy a saját Istenével győzni fog, és a többi Istent mind kiűzi a világból.

              Így hittek az idők kezdete óta, legalábbis a nagy népek mind, azok, amelyek valamelyest kitűntek a többiek közül, és az emberiség élén álltak. Ezzel a ténnyel nem lehet szembeszállni. A zsidók csakis azért éltek, hogy kivárják az igaz Istent, és ezt az igaz Istent hagyják a világra.

              Az igazi nagy nép sohase érheti be a másodrendű szereppel az emberiségben, sőt még elsőrendűvel sem, hanem okvetlenül és kizárólagosan az elsővel. Amelyik elveszti ezt a hitet, az már nem nép. De igazság egy van, következésképpen csak egyetlen népé lehet az egyetlen igaz Isten, noha a többi népnek is megvolnának a maguk külön, nagy Istenei.

              Egyetlen „istenhordozó” nép van, ez – az orosz nép.”

                                                                 +

             Manapság azon csodálkoznak, hogy Putyin igen népszerű a hazájában. Lehet is, mert úgy látszik, volt ideje elolvasni Dosztojevszkijt, és kíséret nélkül eljár templomba. Segít visszaadni népének a kommunisták által tönkretett hitét. Ezért üti a ”művelt” Nyugatot guta, amely megtagadta több évezredes kulturális örökségét, illetve fogadta el örökségként Picasso-ék ökörségét és a primitív médiát.

 

 

26. levél

 

     Ne vedd rossz néven, de ebben a levélben egyik „kedvenc” történelmi figurámról esik szó. Most is csak azért lehetséges, hogy leleplezzem, hogy ezek a régi bolsik mennyit hazudtak, és szépítették ocsmány múltjukat, ahogy csak lehetett. Kun azaz Kon Béláné emlékezni kezd a férje származására. Imígyen:

              „Kun Béla, Erdélyben, a Szilágyságnak egy kicsiny, hétszáz lelket számláló falujában, Lelén született, 1886. február 20-án. Apja falusi jegyző volt. Szülei egy kis parasztház földes szobájában laktak. A szülők három gyereket neveltek fel, két fiút, egy leányt. Hogy gyerekeit el tudja tartani, a segédjegyző apa / már csak segédjegyző! / egy kis földet is művelt. /Ma legelőnek használják./

              A sovány lelei föld keveset hozott, a segédjegyzői fizetés sem volt sok, nehezen élt a család. Kun Béla apja szerette a bort, többet fogyasztott belőle, mint amennyit a keresete megengedett. / Miből ruházta, etette a gyerekeit a jegyző úr? /

              Megesett, s nem egyszer, hogy a „jegyző úr”magával vitte fiát a közeli városba, ahol miután hivatalos dolgait elvégezte, esetleg eladott egy-két zsák gabonát, fiát a szekéren hagyva bement ”egy pillanatra” valamelyik kis kocsmába, és addig vissza sem jött, amíg a kocsmában ülőket is vendégül látva, utolsó garasát el nem verte.

              Addig a gyerek egyedül ült a szekéren, amíg az apja imbolyogva visszajött, felült a bakra, és elindította a lovat. / Teljesen elképzelhetetlen, hogy a leleieknek egy ilyen lump fráter – ha csak segédjegyzőnek is -, megfelelt. /

              Kon Béla apját szerette a szegény nép. Kiállt mellettük, védte őket. Szükség volt erre, különösen Lelén, ahol a kegyetlenségéről ismert földesúr, gróf Degenfeld /aki saját fiát egy veszekedés alkalmával agyonlőtte /, rosszul bánt a parasztokkal, zsellérekkel. Egy ízben a gróf Degenfeld a jegyző segítségével akart véghezvinni valamilyen igazságtalan dolgot.

              De az sem a rábeszélésre, sem a megvesztegetésre nem hajlott, ezért hamis tanút állított ki ellene. A várt eredmény nem maradt el. Kon Béla apja a zilahi börtönbe került, és amikor onnan kiszabadult, el kellett hagynia Lellét. / Ölég zavaros, úgy-é? /

              A középiskola első éveiben Kon Béla Zilahon abba a gimnáziumba járt, ahol Ady Endre is tanult. Adyt Kun Béla apja kérte meg, hogy egyes tantárgyakból korrepetálja a jó eszű, de ezer más dologgal foglalkozó fiút. Felhatalmazta Adyt a testi fenyíték alkalmazására is.

              Ady Lajos erről így írt a könyvében:

               „A fiút édesapja – akkor szilágycsehi közjegyző – azzal az instrukcióval bízta Bandi gondjaira, hogy kivétel nélkül minden privát óra előtt keményen meg kell pálcázni. Mégpedig a fejét ütni, mert másutt már nem érzi a verést.”

              A korrepetálás idejéről, Ady Endrével való beszélgetésekről nincsenek adataim, de föl lehet tételezni, hogy Ady már ebben az időben is kiváltotta Kon Béla rokonszenvét és bizalmát. Annál is inkább, mert Ady, mikor az apa eltávozott, kijelentette:

              ”Ne félj, gyerek, magam is makacs ember vagyok!”

              Végül is mi derült ki erről a szegény, nyomorban tengődő volt zsidógyerekről?      Mindenek előtt az, hogy nem volt anyja, aki megvédje a családját az apa züllöttségétől, az állandó nyomortól. Az apja nagy disznóságot követett el, amiért el kellett hagynia volt lakóhelyét, Lelét. A fiával úgy bánt, mint a rossz kocsis a rossz lóval: ütötte-verte, ahol érte.

Milyen kisebbrendűségi érzéssel ülhetett az a gyerek az iskolapadban Zilahon, ahol éppen egy Ady Endre tanult, akinek Kincs Gyula volt a kedvenc tanára.

               A tanulás is kínkeservesen mehetett, és a zilahi tanulóévekkel be is fejezte általános műveltségének gyarapítását. Ami a karrierjéhez kellett, azt már Marx, Engels és Lenin elvtárstól tanulta meg.

              No, meg Gárdos Mariskától, aki bevezette őt az emberi kapcsolatok rejtelmeibe és a munkásmozgalomba.

               „Világ proletárjai, egyesüljetek!”

              De ez már Kolozsvárott történt, mert az apját Szilágycsehiről is elkergették.

    

27. levél

 

              Most újra Lin-csi apát kolostorában vagyunk, a Hu-to folyó partján, ahol az egyik szerzetes némaságot fogadott. Aznap reggel, amikor ez Lin-csi fülébe jutott, ezzel a kérdéssel kezdte beszélgetését.

              „Hívek! Tudjátok-e, hogy a Magasztos Sákjamuni Buddha találkozott egyszer egy kutyautánzóval?”

      A szerzetesek nem tudtak a Magasztos és a kutyautánzó találkozásáról.

              „Akkor elmesélem nektek a történetet – szólt Lin-csi.

              „Indiában egyszer a Magasztos épp Kolija-földön tartózkodott, és kedvelt ligetében elmélkedett. A ligetben élt Szénija, a kutyautánzó szerzetes, aki odasomfordált hozzá, és illendő üdvözlések után kutyamód eléje heveredett.

              Uram, nehéz fogadalmat teljesítek, földre dobott ételmaradékkal táplálkozom. Fogadalmam régóta teljesítem. Áruld el, mi vár rám halálom után! Mivé változom? Miként születek újjá?”

              „Látom Szénija, látom jól, hogy kutya módra viselkedsz, tökéletesen csinálod. De ne kérdezd tőlem, mi lesz veled halálod után!” – tért ki a válasz elől a Magasztos.

     „Uram, áruld el a sorsom!” – makacskodott a kutyautánzó.

              „Állj meg, Szénija, hagyd ezt, ne kérdezz! Mondtam már! – szólt rá szigorúan Sákjamuni, de a szerzetes csak nem tágított. Akkor Buddha így szólt hozzá:

              „ Nos, felvilágosítalak! Előfordul, hogy aki kutyafogadalmat teljesít tökéletesen, később kutyák közt születik újra. Viszont előfordul az is, hogy az illető így gondolkozik:      „Fogadalmam erény, és erényességemért jutalmul következő életemben isten leszek.”

              „Nahát, ennek a kutyautánzónak azt jövendölöm, hogy a pokolra jut!”

              E szavak hallatán Szénija könnyekre fakadt, és a Magasztos közbenjárását kérte, nehogy valóban pokolra jusson. Buddha bár könyörületes volt, szigorúan megbüntette ostoba fogadalmáért. Azután azonban fölvette szerzetesrendjébe, és józan, bölcs tanítványt nevelt belőle.

               Petőfi is párhuzamot vont a farkas-és a kutyatermészetű embertípusok között. De az én véleményem szerint, kevés a szabadságszerető, ezért áldozatra kész ember. Ő ilyen volt, és még sok ezer, hála Istennek. De az emberek többségében még él az a több ezer éves gén, amely a hosszú ideig tartó alávetettség érzése fejlesztett ki bennük. Azaz: a meghunyászkodást, a kiszolgáltatottságot hordozza.

              Ez teljesen ösztönösen jelenik meg egy-egy élethelyzetben. Egy idős, háláját és szeretetét kifejező asszony éppen kezet csókol egy politikusnak. Ezt lefotózzák, és ebbe az illető közéleti ember belebukik. Pedig nyilvánvaló, hogy a szeretet őszinte, de a kézcsók csak az eddig örökké megalázottak gesztusa, és nem provokáció.

              Életemben háromszor kerültem ilyen helyzetbe. Egyszer egy idős asszonynak tettem valami jót, és kezet csókolt. Nagyon rosszul éreztem magam a történelmünk miatt.

              Egyszer a kollégiumban attól féltem, hogy a napos valami kis rendbontásért beírat a nagy könyvbe, és ezért”ugrik” az eltávozásom. Ekkor állandóan a nyomában jártam, és a félelem szinte vonzott hozzá. És tudtam, hogy ő ezt élvezi! Azóta sem tudtam elfelejteni és megbocsátani sem neki, sem magamnak.

              Később, már pedagógus koromban, egy fél mozdulat erejéig valamelyik fölöttesnek már majdnem elárultam az alárendeltségemet. De a mozdulatot a gerincem már nem engedte befejezni. Ettől kezdve soha nem kísértett meg a jobbágy ősöktől örökölt, az urak, tanítók, papok előtt hajlongó elődök mozdulata.

         Meghajolni, vagy kalapot megemelni csak a kereszt előtt szabad, sőt kötelező!

 

         Olvasd és tudd! Ady: Krisztus-kereszt az erdőn.

                                     

          

28. levél

 

       

              A sok komoly témájú levél után küldök most neked egy kis derűt, amelyik azonban nincs híján az elgondolkodtató tanulságoknak. Mikszáth Kálmánt idézem, tehát küldöm a jókedvet:

              „Az még csak semmi, hogy a magyarok az erdélyi szászokat szeretnék megmagyarosítani, meg a horvátokat, meg az oláhokat; fölmennek azok a magyarosításukkal még az égbe is, és az Istent teszik magyarrá.

              Aminthogy joguk is van, mert külön istenük volt azelőtt, hát még elég szép, hogy megengedik a többi népeknek, hadd imádkozhassanak azok is hozzá.

              Hanem azért azt tartják, hogy mégis csak nekik kedvez a magyarok Istene még most is kizárólagosan, mert különben ki tartotta volna meg őket ezer esztendeig.

              Nem is tartják őt itt szigorú égi bírónak, hanem nyájas és kedélyes atyának, akinek még anekdotákat is adnak kölcsön.

              Igen, igen, egy egész anekdotakör van az Istenről. S ezek mind hazafias adomák, amelyekből kitűnik, hogy mégis ő szent felsége a legnagyobb magyar, s ha valami bajuk van a magyaroknak, óvó palástjával befödi őket, és nyújt feléjük védő kart.

              Az egyik adoma arról szól, hogy az Isten hálókabátban ül a trónon, amikor roppant éljenzés keletkezik a menny kapuja előtt. Mellette ül Krisztus urunk és Szűz Mária.

         „Miféle zaj az?” – kérdezi az Úr szent Pétertől kíváncsian.

 

         „Széchenyi Istvánnak nyitom a kaput.” – mondja Szent Péter.

 

     „Széchenyi jön?” – kiált fel az Úr meglepetve, és odakiált két angyalnak:

     „Nosza, hamar hozzátok elő az attilámat!”

              Széchenyi eközben benyit, és az Isten nagyon nyájasan fogadja, valamint gyöngéden figyelmezteti Jézus Krisztust is:

     „Gyere közelebb, édes fiam, adj kezet Pista bátyádnak!”

                                                                          +

              Még előbb történt, amikor József nádor halt meg, hogy amint jelentkezett a menny kapujánál, kérdezi tőle odafönt a mindig szigorú Szent Péter:

          „Ki vagy?”

 

          „József, Magyarország nádora.”

 

          „Mi jót tettél a magyarokkal?”

 

          A nádor szelleme gondolkozott egy darabig, de bizony nem jutott eszébe semmi.

 

          „Nem emlékszem semmire.” – mondotta.

 

          „No, hát akkor eredj vissza!

 

          Másnap újra jelentkezik a kapunál.

 

           „Ki vagy?” – kérdezi tőle szigorúan Szent Péter.

 

           „József, Magyarország nádora.”

 

           „Mi jót tettél a magyarokkal?”

 

                „Felgyújtottam ma a német színházat, úgy hogy most már a németek is kénytelenek lesznek magyar színházba járni.”

       „Helyes! Bejöhetsz.”

                                                                          +

              Nem sok vártatva ismét zörgés hallik a mennyei kapun.

 

             „Ki az már megint?” – kérdezi bosszúsan maga az Úr.

  

             „Az osztrák császár.”

 

              „Miféle címen?”

 

              Az „Isten kegyelméből.” – felelte a lélek.

 

              „Az én kegyelmemből? Nem emlékszem.”

 

 

29. levél

 

 

                Április 11. napján meg kell emlékeznünk a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményéről, a tatárjárásról. Jókai Mór elbeszélése láttatja meg velünk az akkor lezajló véres eseményeket:

              „Egyszer azonban jött az idő, hogy a hegedűsök hangszerén egyszerre elhallgatott a víg dal. A tréfa, az enyelgés pengő hangjai elnémultak egy rettentő szózat előtt:

              „Jön a tatár!”

              Soha nem álmodott, de sokszor megérdemelt veszély közelgett sebesen, mint a zivatar hozta felhő, az országra. Önző, hitvány népek akkor vigadtak legjobban; izmaelita, zsidó akkor nyúzott legmohóbban. De a költő elhallgatott. Az énekes madár a ligetben akkor hallgat el, mikor zivatart érez.

              Ezek akkor jöttek szóhoz ismét, mikor Ugrin érsek zászlósai megindultak hadat toborozni a közelgő ellenségre. Az árva hegedűsök ott jártak a zászló mellett, és harci indulókat, buzdító dalokat énekeltek a nép előtt, úgy lelkesítették azt a fegyverforgatásra.

              A tatár azonban hamarább jött, mintsem várták. Hevenyében, ki hogy tudott, ült lóra, fogta a kardot, sietett a királyi seregekhez csatlakozni, amik nagy elszántan közeledtek véres ellenségük elé.

              Esztergomból mind elsietett a sok ifjú levente; a szép ifjú daliák ott hagyták búslakodni százszorszépeiket, szerelmes alkudozások, gyöngéd viszonyok mind félbeszakadtak egyszerre. Berta asszony azon a napon, melyen az érsekkel együtt a nemesség bandériumai eltávoztak Esztergomból, talpig gyászruhában jelent meg az utcán. A százszorszépek mind gyászruhát vettek fel, amiért a hegedűsök keserű gúnnyal énekelték róluk, hogy a szép asszonyok előre fölvették a gyászt. Őrizzen Isten, hogy arra ne legyen okuk!

     Pedig nem őrzött meg bennünket attól Isten.

              Jött a rossz hír, halálra űzött emberek lábain, sebesen: hogy elveszett a nemzet virága Sajónál; vége, vége az országnak, nyíllal összelőtték, karddal leaprították a deli magyar ifjakat, fut a király, sír az ország, senki nem segíthet rajtunk.

              Volt nagy sírás Esztergomban; annyi szép fiatalember el tudott hullani oktalannyílvesszők miatt; paripák megtaposták drága testeiket; szép hajfürtjeik belekeveredtek a véres porba; nem is jönnek vissza király kertjében játszani, szép hölgyekért tornát vívni, selymet, igazgyöngyöt venni.

              Hanem jött helyettük iszonyú kegyetlen ellenség, rút arcú, vérszomjas lelkű. Átkozott még a beszéde is. A borzalmat, mely előtte jár, eléggé megmondja az a szó, mely az egész országban szétterjedt:

              ”Az ellenség nem ember, hanem kutyafejű vad.”

               Kutyafejű fenevadak jönnek az embereket kiirtani. Más világ lesz. Góg és Magóg hada elszabadult.

              A környékből futva jöttek Esztergom erős falai közé a menekülők; nem vidám mulató ifjak, hanem komoly családapák, kiknél drága kincs az asszony, kiért vérüket ontják, ha hűtlen. Naponként új menekülő csapat jött a város kapui alá, új, idegen arcok, némelyik csak hírét hallotta a tatárnak, más csak messziről látta, harmadik beszélt is vele; egy-egy kardcsapás mutatta, hogy mit beszéltek. A város lassanként megszaporodott szomorú néppel.

              A futók közül egyik elvesztette minden vagyonát, égve hagyta faluját a háta mögött, másiknak rokonai hullottak el a csatamezőn, harmadik a vész közepéből egyedül menekült, látta gyermekeit leölve, hallotta felesége halálsikoltását.. És mind, mind, valamennyi elvesztette hazáját.

              Bojóti Simon, a spanyol, volt ebben az időben a várparancsnok. A bátor férfi nem vesztette el szívét a közrémületben. Hirtelen újsáncokat hányatott a város körül, a fegyveres férfiakat csapatokba rendezte, és éjjel-nappal őrizette velük a falakat. Eleséget szerzett be évekre, és süttetett, főzetett az egész városban a harcosok számára.”

    

 

30. levél

 

 

 

              Hogy világos legyen a terror - ellenterror ördögi köre, ahhoz elmesélem most neked II. Sándor cár meggyilkolásának történetét. Kétségtelenül nem volt olyan szadista, mint a magyar szabadságharcot vérbefojtó apja: I. Miklós. Ezt előre bocsátom.

              Ennek ellenére, vagy éppen ezért, szinte vadásztak rá az anarchisták és a narodnyik csoportok. Az volt az elképzelésük, hogy a cár meggyilkolása forradalomhoz vezet.

              Az volt a téveszme gyökere, hogy a történelmet mindig kiemelkedő személyiségek, jelen estben önfeláldozó mártírok lendítik előre.

              Azzal kezdődött, hogy 1866-ban egy Karakazov nevű anarchista a Nyári Kertben rálőtt az uralkodóra. A lövés célt tévesztett, de a terror fokozását előidézte. Elfogták, kivégezték.

              Sokáig néma csend, majd 1880-ban Harturin, a Népakarat nevű szervezet tagja apránként több mint fél mázsa dinamitot vitt be a Téli Palotába, ahol asztalosként dolgozott.      1880. február 5-én robbantotta fel a dinamitot, de a cár most is sértetlen maradt. Fokozódott a terror, újabb ezreket börtönöztek be.

              A narodnyikok most már végképp végezni akartak az uralkodóval, hogy az ördögi kör visszatérjen önmagába. A merénylőcsoport tervei szerint az őrségváltáson és a díszszemlén részt vevő és onnan hazatartó cárral biztosan végeznek.

              1881. március 13-ára időzítették a merényletet. Egy egész merénylőcsoport állt készen a leszámolásra: mindegyiknél bomba. Szentpétervárott került sor a terv végrehajtására.

              Egy Riszakov nevű fiatalember a Katalin-csatorna rakpartjáról a cári kocsi elé lépett, és bombát dobott a páncélozott kocsi alá. A merénylet során néhány testőr megsebesült, és a merénylőt elfogták.

              A kíséret tovább akarta vinni a cárt, de II. Sándor kiszállt a hintóból, és odament a sebesültekhez. Ekkor lépett elő – ugyancsak bombával a kezében – egy Grinyeveckij nevű férfi.

               Ott állt közvetlenül a cár mellett. És ekkor a kettőjük közé, a földre hajította a bombát, hogy az a cárt is és őt is megölje. A bomba felrobbant, és Grinyevszkij azonnal meghalt, de a cár is ezer sebből vérzett. Mindenkitől elhagyatva ott feküdt a havon! Egész kísérete eltűnt.

               A díszszemléről hazatérő kadétok szaladtak oda a haldokló cárhoz. Felemelték a földről, és egy szánra fektették. Reszkető testét kadétköpenybe csavarták, és fedetlen fejére a saját sapkájukat tették. Később kiderült, hogy a helyszínen még egy harmadik merénylő is volt, a hóna alatt újságba csomagolt bombával.

     II. Sándort a Téli Palotába vitték, de súlyos sebeibe két óra múlva belehalt.

                                                                           +

     Tolsztoj a Feltámadás című regényében meglehetősen szimpatikusnak ábrázolja a

politikai foglyok csoportját. Tele van intelligens, értelmiségi, sőt arisztokrata származású fiatalokkal, akik bátran viselik a szibériai száműzetés keserveit.

              Kíváncsi lennék, mit szólnának ahhoz, hogy a GULAG-ra éppen ezeket a hazájukat féltő és azért áldozatokat hozó embercsoportokat fogják a külföldről hazatérő, emigráns „gyávák” elsőként deportálni.

              Ha tudták volna, hogy Oroszország-anyácska, aminek a szebb jövőjéért ennyi áldozatot hoztak, mivé lesz a külföldön lapuló marxisták kezében!

              Ha sejtették volna, hogy a nyugatról importált ideológia milyen gyökeresen meg fogja változtatni a hazájukat!

              Ha megérzik, hogy a kialakuló Szovjetunó a földkerekség „rákos daganata” lesz, amely minden, úgynevezett modern, tehát hitehagyott, országra pusztítóan árasztja szét a kommunista agitátorokat, és milyen mértékben nyerik meg ennek az aljas rendszernek a nyugati értelmiséget is!

  

 

31. levél

 

 

 

              Újból az Ördögökkel traktállak, mert éppen ebben a szó szerint idézett, részben sikerült Dosztojevszkijnek / 1821 – 1881 / megjósolnia a lenini-sztálini szocializmust, annak oroszországi bevezetése előtt 50 évvel.

               Sigaljov, az egyik ideológia – gyártó a következő megállapításra jut a jövendő társadalom berendezkedését illetően:

              „Mivel a jövendő társadalom megrajzolására éppen most van szükség, amikor végre cselekedni készülünk, hogy többé már ne csak töprengjünk – én ezennel előterjesztem a világ berendezésének magam alkotta rendszerét.

              Bár a korlátlan szabadságból indulok ki, a végén a korlátlan elnyomáshoz jutok el. Mindazonáltal hozzáteszem, hogy a társadalmi képletnek általam javasolt megoldásán kívül semmilyen más megoldás nincs.”

Egy jelenlévő tanár hozzáteszi:

              „Sigaljov úr a kérdés végső megoldásaként azt javasolja, hogy az emberiséget osszuk két egyenlőtlen részre. Egytized része személyes szabadságot kap és korlátlan jogot, hogy rendelkezzék a többi kilenctizeddel.

               Azok pedig szükségképpen elvesztik személyiségüket, és valamiféle nyájjá változnak, és a határtalan engedelmesség közepette, újjászületések sorozata után elérik az őseredeti ártatlanságot., amolyan ősi paradicsomot, bár különben ezek dolgozni fognak.

              Azok az intézkedések, amelyeket a szerző arra ajánl: hogyan fosszuk meg akaratától az emberiség kilenctizedét, egész nemzedékek átnevelése révén hogyan változtassuk nyájjá – igen figyelemre méltók, természeti tényeken alapulnak, és nagyon logikusak.

              Lám, különféle gyártmányú, becsempészett röplapokon azt ajánlják nekünk, hogy tömörüljünk, és szervezzünk kis csoportokat, csakis az általános rombolás végett, azzal az ürüggyel, hogy bármennyire gyógyítgassuk is a világot, meggyógyítani úgy sem tudjuk, viszont, ha radikálisan levágunk százmillió fejet, és ez által könnyítünk magunkon, biztosan átugorjuk az árkot.”

              1869. november 21-én a „Népi leszámolás” elnevezésű forradalmi diákcsoport tagjai Moszkva közelében megölték egyik társukat, Ivanovot, és a holttestét egy tóba dobták.

              A csoport szervezője és a gaztett előkészítője az anarchista Nyecsajev volt, Bakunyin egyik közeli munkatársa. Ez szolgáltatta a regény alapötletét.

              Dosztojevszkij forradalomábrázolását bátran rávetíthették a megvalósultra, Sigaljov tervezetét a szovjet társadalomra. A harmincas években Gorkij az Ördögök megjelentetése mellett foglalt állást, szemben a sztálinista kultúrpolitikával. Ők, ott fönn, jól tudták, miért nem való a „megvalósuló” szocializmusban az orosz emberek kezébe ez a könyv.

              A nyáj ne döbbenjen rá, hogy mit művelnek vele!

              Ami pedig a százmillió levágott fejet illeti. A kommunisták egész világon elkövetett rémtetteiről szóló Fekete könyv éppen százmilló áldozatot valószínűsít, akiket az előbb bemutatott ideológiai alapvetés következtében végeztek ki.

               A kiválasztás legfontosabb szempontja mindig az volt, hogy az értelmiséget likvidálják a csőcselék segítségével. Elég a kínai kulturális forradalomra, a katyni mészárlásra, a GULAG-ra vagy Pol Pot Kambodzsájára gondolni.

              Ami pedig az egytized-kilenctizedes arányt illeti - élvén egy megvalósuló kapitalizmusban – úgy vélem, hogy a nemzedékek agymosása manapság is folyik, és sokkal gyorsabb tempóban, mint annak idején ezt gondolták.

              „Hála” a médiumok bőségének, és a társadalom tizedét kitevő „kiválasztottak” pénzének. Úgy látszik ez a tendencia független a társadalom elnevezésétől. Bár, kétségtelen, hogy nem hullanak ilyen mennyiségben a fejek. Legfeljebb gárgyulnak az agyak!

   

 

32. levél

 

 

 

              Ez az orosz téma nagyon érdekelt, ezért olyan forrásokat is kerestem, amelyek ezzel összefüggnek. Amikor 1881-ben II. Sándor cárt a Narodnaja Volja nevű narodnyik szervezet megölte, fia, III. Sándor a trónra lépésekor kiáltványt fogalmazott. Ebből idézek:

              „A hazának és a népnek ellenségeivel, ezekkel a mindenre elszánt fickókkal, istentelen teremtményekkel, akik a rám bízott embermilliók nyugalmát és életét megsemmisítik; Atyámnak gyilkosaival mi egyebet tehetnénk, mint megszabadítani tőlük az országot és őket undorító féreg módjára agyontaposni? Ezt nemcsak személyes érzelmem vagy Atyám halála miatti bosszúvágyam követeli, hanem a kötelességem is és az egész orosz birodalom.”

Lev Tolsztoj, a korszak másik nagy írója a következő levelet küldte neki:

„Felséges Uram és Császárom!

              Az Ön lelke kénytelen ezek ellen az emberek – Atyja gyilkosai – ellen bosszúvágyat érezni, egyben utálatot az Önre háramló kötelességekkel szemben. Ennél borzalmasabb helyzet el sem képzelhető, mert ennél erősebb megkísértésre nincs alkalma a Gonosznak.

              Isten a megmondhatója, miféle végzetes és borzalmas tévedés miatt érezték a forradalmárok édesapja iránt rettenetes gyűlöletüket, mely e kegyetlen gyilkossághoz vezetett. Ez a gyűlölet vele csak feledésbe merülhet. A forradalmárok, ha igazságtalanul is, édesapját párthíveik egy tucatjának elpusztíttatásával vádolhatták.

              Az ön kezéhez nem tapad vér. Ön állásának bűntelen áldozata. Ön tiszta és ártatlan önmaga és Isten előtt. De Ön most válaszút előtt áll. Még néhány nap – és ha azok érvényesülnek, akik szerint a keresztény tanok mindössze hitszónoklatokra alkalmasak, és az állam életében vérnek kell folyni és a halálnak uralkodni – úgy Ön örökre elveszti pompás tisztaságát, Istennek tetsző életét, és az állítólagos közérdek sötét útjára téved, mely mindent jóváhagy, még az Isteni Törvény megsértését is.

              Ne kegyelmezzen a bűnösöknek, ölesse meg őket, de be kell majd látnia, hogy három- vagy négyszázat, ha ki is szakíthat az élők sorából, a Gonosz újabb gonoszokat szül, és helyükre tízszer annyi lép. Akkor örökre elmulasztotta a felbecsülhetetlen pillanatot, amikor még teljesíthette volna Isten akaratát, ám mégsem teljesítette. Akkor egyszer s mindenkorra elhagyta a válaszutat jó és rossz között, és a rossznak lépet szolgálatába, mely a közérdek nevét öltötte magára, hogy jobban álcázhassa magát. / Máté ev.5-25. /

              Felséges Uram és Császárom! Rendelje színe elé ezeket az embereket, bocsásson anyagi eszközöket a rendelkezésükre, és száműzze őket messze, valahová Amerikába. Intézzen kiáltványt hozzájuk e szavakkal kezdve:

              ”Bizony mondom néktek: szeressétek ellenségeiteket!”És én a magam részéről szívesen leszek legalázatosabb alattvalója, kutyája, rabszolgája. Zokognék az elérzékenyüléstől valahányszor Felséged nevét hallanám. Azt mondtam:”Hogy mit tesznek majd a többiek, még nem tudom”. De tudom. Tudom, hogy a jóságnak és a szeretetnek micsoda hatalmas áradata indulna meg egész Oroszországban e szavak nyomán.

              Krisztus tanai, és egyedül Krisztus tanai élnek az emberek szívében, és embertársainkat csakis e tanoknak nevében szeretjük.

              Ha trónjának magasságából a megbocsátásnak és a keresztényi szeretetnek csak egyetlen szavát ejtené, és aszerint is cselekedne, úgy Felséged keresztény kormánya, melynek uralmát most átveszi, megsemmisít majd minden Oroszország életerejét pusztító gonoszságot. És az összes forradalmi megmozdulások viasz módjára olvadnak el a Krisztus igéjét valóra váltó cár és ember előtt.”

   

 

33. levél

 

              Az előző levelemben olvashattad, hogy milyen valláserkölcsi érvekkel igyekezett meggyőzni tetteinek célszerűtlenségéről, sőt súlyos következményeiről az uralkodót. III. Sándor cár alatt tovább súlyosbodott Oroszország belső helyzete. II. Miklóshoz 22 év múlva intézett figyelmeztetése már csak a társadalom mélyén tapasztalt, súlyos és komor jövőt ígérő, fenyegető helyzetről tudósít Tolsztoj / 1828 – 1910 /:

     „Kedves Testvérem!

              Ezt a megszólítást azért tartom legmegfelelőbbnek, mert ebben a levelemben nem is annyira a cárhoz szólok, mint inkább felebarátomhoz. Azon kívül a halál árnyékában úgy tűnik, mintha egy másik világból intézném soraimat Felségedhez. Nem akarok meghalni anélkül, hogy ki ne fejteném Ön előtt, miként gondolkozom jelenlegi működéséről, milyen is lehetett volna az uralkodása, mily nagy boldogságot szerezhetett volna önmagának és az emberek millióinak. Rá kell mutatnom, hogy ezzel szemben mily szerencsétlenséget hozhat az emberekre is, önmagára is, ha a mostani irányzat mellett továbbra is kitart.

              Oroszország harmad része ostromállapotban van, tehát a kivételes törvények uralma alatt áll. A felismerhető rendőrök és titkosrendőrök száma egyre növekszik. Fogházak, fegyintézetek, száműzetési telepek túlzsúfoltak.

               Százezernél nagyobb a gonosztevők, a politikai bűnözők száma. Ma már a munkásokat is ezekhez számítják. Az összes városban és a gyártelepek körül csapatokat vontak össze. Ezeket éles töltényekkel látták el a nép ellen.   

              Eddig már több helyen folyt testvérharc mindenütt újabb, véresebb, rettenetesebb összeütközésekre készülődnek, amik valószínűleg be is következnek. Az éhínség nálunk már egészen természetes jelenség. Ugyanennyire természetes a rendek általános elégedettsége és ellenséges magatartása a kormánnyal szemben.

               Az egész eljárás oka pedig kézenfekvő: Felségedet segédei arról biztosítják, hogy a nép mozdulatlanságban tartásával a lakosság jóléte, valamint Felséged nyugalma és biztonsága érdekében történt gondoskodás.

              Ha Ön egyszer egy cári utazása alkalmával hallhatná a parasztokat, akiket a vasút mentén a csapatok mögött állítanak fel? Ha még ötven esztendővel ezelőtt, I. Miklós alatt, a cári tekintély jelentékeny volt, ez az utóbbi harminc évben annyira lesüllyedt, hogy ma már a lakosság minden rétegében nyíltan bírálják nemcsak a kormányt, hanem magát a cárt is – sőt elítélően nyilatkoznak róla, meg is szidják, ki is nevetik.

              Az önkényuralom idejétmúlt kormányforma. Megfelelhet egy Isten háta mögött lakó afrikai népnek, de nem az egész világon elterjedt felvilágosultsággal egyre műveltebbé váló orosz nemzetnek. Ennél fogva ezt a kormányformát és az azzal kapcsolatos igazhitű vallást ma már kizárólagosan erőszakkal, ostromállapottal, száműzetéssel, könyvek betiltásával, visszájára fordított neveléssel, mindenféle gonosz és kegyetlen rendszabállyal lehet csak fenntartani.

              Kedves Testvérem, e világon csak egyetlen egy élete van. Módjában áll azt siralmas, meddő kísérletekre pazarolni: az emberiségnek Isten akarta haladását a rossztól a jóra, sötétségből a világosságra – megakadályozni. Isten nem azért adta Önnek az életet, hogy mindenféle gonosz rendelkezést kibocsásson, vagy legalább is részt vegyen azokban és méltányolja azokat, hanem, hogy teljesítse Isten akaratát. Isten azonban azt akarja, hogy jót cselekedjünk az emberekkel, ne pedig rosszat.

              Bocsásson meg, ha akaratlanul is mondanivalómmal megbántottam volna. Egyedül az orosz nép és Felséged boldogulása iránti vágyam vezérelte tollamat. Csak a jövő, amit valószínűleg már nem érek meg, dönti majd el, hogy mennyiben sikerült ez nekem. Megtettem, amit kötelességemnek véltem. Őszintén kívánom az Ön boldogságát.”

                                                                                                            Testvére: Lev Tolsztoj

                                                                   +

Szegény Oroszország!

         Még 15 év, és jönnek az „ördögök”.

         Nyugatról sok pénzzel és ideológiával felvértezve. A társadalom söpredéke segítségével megdöntik a cári rendszert, és véres terrort vezetnek be minden hatalmukra veszélyes társadalmi csoport ellen. Milliókat gyilkolnak le a „kommunizmus” megvalósítása ürügyén. És hatalmon lesznek 70 éven át!

 

 

34. levél

 

Kedves Öcsém!

              Sztyepán Trofimovics Verhovenszkij, a helyi „ördögök” vezetőjének apja, maga is egy életen át liberális, nem sokkal a halála előtt így érzékeli az Oroszországot fenyegető katasztrófának a jeleit, és hagymázas állapotában rádöbben az igazságra.

              „Vala pedig ott egy nagy disznónyáj, legelészve a hegyen; és kérék őt, hogy engedje meg nékik, hogy azokba menjenek. És megengedé nékik /Jézus /. És minekutána kimentek az ördögök az emberből, bemenének a disznókba; és a disznónyáj a meredekről a tóba rohana és megfullada. A pásztorok pedig látván, mi történt, elfutának, és elmenvén hírré adták a városban és a falukban. Kimenének ezért megnézni, mi történt; és menének Jézushoz, és ülve találák az embert, akiből az ördögök kimentek, felöltözve és eszénél, a Jézus lábainál; és megfélemlének. Elbeszélék pedig nékik azok is, akik látták, mi módon szabadult meg az ördöngős.”

                                                                                 +

 

              „Barátom – mondta igen izgatottan Sztyepán Trofimovics – ez a csodálatos és rendkívüli hely egész életemben nagy bökkenő volt számomra, úgy, hogy ezt a részt már gyermekkoromban megjegyeztem. Most egy gondolatom támadt.

              Nekem most borzasztóan sok gondolatom támad: nézze, ez pontosan olyan, mint a mi Oroszországunk. Ezek az ördögök, amelyek kijönnek a betegből, és belemennek a disznókba – mindazok a fekélyek, miazmák, mindaz a mocsok, mindazok az ördögök és ördögfiak, amelyek összegyűlnek a mi nagy és drága betegünkben, a mi Oroszországunkban az évszázadok, igen, évszázadok során!

              De egy nagy eszme és egy nagy akarat megvilágosítja felülről, mint azt a tébolyult ördöngöst, és mindaz a mocsok, mindaz az ocsmányság, amely már elgennyedt a felületén, mindezek az ördögök kimennek belőle, és maguk kérik, hogy disznókba belemehessenek. Sőt talán már bele is mentek! Ezek mi vagyunk, mi és azok, meg Petrusa. És én talán legelöl, a többiek élén; és eszeveszetten, megszállottan rohanunk a szikláról a tengerbe, és mind belefulladunk, de úgy kell nekünk, mert hiszen tőlünk több nem telik

     De a beteg meggyógyul, és a Jézus lábainál ül majd, és elámulva nézi az egészet.

Kedvesem, most ez nagyon izgat engem. Az Istenre nekem már csak azért is szükségem van, mert ez az egyetlen lény, akit örökké szeretni lehet.

              A halhatatlanság nekem már csak azért is szükséges, mert az Isten nem akar igazságtalanságot elkövetni, és nem oltja ki teljesen a szívemben iránta újra fellángoló szeretetet.

              Márpedig mi drágább a szeretetnél? A szeretet több a létnél, a szeretet a lét koronája, és miképp lehetne, hogy a lét ne hajoljon meg előtte? Ha én megszerettem őt, és örvendezek ennek a szeretetemnek – hát lehetséges, hogy kioltson engem is, az örömet is, és semmivé tegyen bennünket, ha van Isten, akkor én is halhatatlan vagyok!

     Ó, de nagyon szeretném újra kezdeni az életet! – kiáltott fel túláradó akaraterővel.

Az élet minden egyes perce, minden egyes pillanata boldogság legyen az embernek! Az legyen, okvetlenül az legyen!

              Magának az embernek kötelessége, hogy így rendezze; ez az ő törvénye. Rejtett, de föltétlenül létező törvény. Ó, de szeretném látni Petrusát, és mindnyájukat, Satovot is!”

                                                                         +

 

              Kedves Sztyepán Vethovenszkij! A fia már hamis útlevéllel Nyugat-Európába tart, miután a szimpatikus, mert egyedül jellemes, Satovot már agyonlőtte, és tetemét társaival a tóba dobatta.

              Aztán majd újra visszatér, és mindig álnéven. Először Trockijnak, majd Leninnek, azután Sztálinnak fogják hívni és átkozni a világ szenvedő népei. Nemcsak oroszok, de az emberiség többsége.

 

 

35. levél

 

 

              Vannak olyan nevezetes esztendők, amelyeknek fája kiváló gyümölcsöket terem. Ugyanabban az évben látta meg a napvilágot Hrúz Mária fia, Petőfi Sándor Kiskőrösön az egyik nádfödeles házban, és Szapáry Etelka grófnő gyereke, Andrássy Gyula az egyik kassai palotában három hónappal és két nappal később.

              Mindkét ember beírta nevét a magyar történelembe. Egy ügyért harcoltak, de a tót cselédlány fia ebben a harcban életét vesztette, a grófnőé túlélte, és ritka változatos életutat járt be. Tipikus magyar sors jutott mindkettőjüknek. / Még az Andrássy út hatvanat is figyelembe véve! /

              Az szinte természetes, hogy Andrássy Gyula Kossuth-párti politikus lett. Görgey segédtisztjeként végigharcolta a dicsőséges tavaszi hadjárat csatáit, majd a forradalmi kormány megbízásából Konstantinápolyba ment, hogy a törökök a területükre szorított magyaroknak ugyanazt a jogokat kérje, mint amelyben az oda sodródó osztrák egységeket részesítették. Elsősorban az erdélyi hadmozdulatok szereplőiről volt szó.

/ Ti. A magyarokat mindig lefegyverezték, az osztrákokat nem./

      Világos után a porta sem az oroszok, sem az osztrákok kérésére nem adta ki.

Konstantinápolyból Londonba majd Párizsba utazott. 1851. szeptember 21-én in effigie felakasztották. Nyugat-Európában csak a „jóképű akasztott”- ként emlegette a magyarokkal szimpatizáló közvélemény.

              1858 - ban kegyelemben részesült, és hazatért. Magyar miniszterelnök, majd a Monarchia agilis külügyminisztere lett. Ferenc József és Erzsébet királyné egyik kedvenc és jellemes politikusa. Meglehetősen sok anekdota szólt romantikus sorsáról és nem hétköznapi egyéniségéről.

              „Egy konzervatív főúr, a felsőház tagja, a minap abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Andrássy meglátogatta a szállodában. Mivel a külügyérrel úgyis közeli rokonok, a konzervatív főúr nem látta illetlennek, ha most négyszemközt kapva „Gyulát”, kikérdezi amúgy istenigazából a keleti kérdés szövevényeit. Csak valamit mondjon, majd kibetűzi abból az „igazit”. Előtte ugyan hiába gombolózik be valaki, egy hajszálnyi nyílás, és a veséjébe lát.

    „Ugyan Gyula, mondd meg, már neked tudni kell, hogy melyik hadakozó féllel rokonszenvez jobban Őfelsége!”

„Az izével.” – mondja Andrássy nevetve.

„Aztán lesz-e valami? Beleavatkozunk?”

„Az meglehet, illő módon és időben.”

„Mely időben?”

„Annak idején.”

„Pedig itt volna az ideje – veti ellen a derék öreg –, okot szolgáltattak rá.”

 „Mind a ketten” – teszi hozzá Andrássy.

„Kik? Hányat?”

„Ők! Akárhányat” – felelte az elmésségben ritkán fogyatékos diplomata.

                                                                            +

Még gyermek volt Andrássy, amidőn egy ízben Széchenyi így szólt hozzá:

     „Tebelőled minden lehet, ami lenni csak akarsz, még Magyarország nádora is.”

                                                                             +

              Nem lett belőle nádor, de tagja a felsőháznak, katona, emigráns, akasztott ember, miniszterelnök és külügyminiszter – igen. Így is elég kacskaringós életpálya.

/ Közzétette Mikszáth Kálmán a Budapesti Napilap 1877. karácsonyi számában. /

 

 

36. levél

 

 

 

              Előbb bemutatom neked Juhász Ferencet, aki letévedt a magyar nyelv egyenes és széles útjáról.  Marx György, a fizikus, a hetvenes években elhitette vele, hogy az egész Univerzumot szavakkal újra lehet teremteni. Azóta ír, mint egy megszállott.

              Botladozva a maga teremtette nyelvdzsungelben, ahová már nincs ember, aki követni tudná. Pedig hallgathatott volna bölcs Babitsra:

              ”A mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.”

     A Petőfi-válogatás előszava a még józan Juhász Ferencé:

              „Bennem két Petőfi-kép él egyre izgatóbban. Egyiket egy 1844-es versének négy sora marja a lélekbe:

                                                   Pipára gyújtok, s az esőnek

                                              Halk susogását hallgatom,

                                              És végigszállok gondolatban

                                              A messze fekvő múltakon.

 

              Igen, ez a szelíd és verőfényes, borús és játékos, halk és buborékosan kopogó, pipafüstös és édesen fillentő négy sor nekem a Petőfi-kép egyik összefoglalója. Látom az alig huszonegy éves fiút, a veszedelmes-gyönyörűséget, a szenvedélyes vallomást csöndesen érlelő, de még lomha Pest egy házában, az emeleti szoba ablakánál ülve.

              Kis vörhenyeges-fekete szakállal a kancsal sovány fiút, akit már fölkészített a sors a legnagyobb feladatra, aki maga a tisztaság, maga a láng, Sándort, aki a magyar múlt és a magyar jövendő összesűrűsödött csillaga, akit újraálmodott magának az emberiség, hogy legyen hite még önmagában.

              A szelíd négy sor mögött nekem az eljövendő harc lobog föl, a nagy élet félelmetes, fényességes és örökkévaló villámtüze. S a másik kép? Az már a pusztulásé, a világosi katasztrófa, a szétzilált haza, a menekülés. Futott ő is, sápadt arccal és lobogó köpönyeggel, amíg le nem döfték lóhátról. Csillag lett, legenda, vagy belefúlt a vágyálmok mocsarába? És nem volt a nemzetben annyi élni akarás, hogy őt újrateremtse?

              De volt a magányosokban és az elkövetkezőkben arany haláláig rokkantan siratta a testvér-tüneményt. Ady élete egyetlen áldozat volt az ő csillagképe előtt. Ki ismerte jobban az életünket, ki tudta jobban ennek a földnek embereit és virágait, pusztaságát, elátkozottságát és átkait szeretni?

              Válogatás? Alig van merészebb feladat. Neki minden sora fontos, egész élete tündökletes. És ha az 1842-45-ös időszak verseiből még több lehetőség adódik a válogatásra, jön a nagy év, az 1846-os, amikor egy pillanat alatt Európa legnagyobb költője lett – s itt már alig akad kihagynivaló.

              Vas-sűrűségű itt már a világ, megbonthatatlan élet és költészet. Nagy veresek egymás után, egyre ritkább, élesebb levegő, itt már olyan világban járunk, vigyázni kell, hogy a beszippantott sorok, meg ne égessék a tüdőt!

              Petőfi: a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk-megismerésének és a magunk-megtisztulásának alapja is. Nincs nála tisztább költő és nagyobb hitű ember. Ő úgy beszél, olyan egyszerűen és érthetően és olyan ragyogással a legfontosabb dolgokról, hogy mi azóta is dadogva, kerülő utakkal és keservesen kigörgetve magunkból a szavakat tudjuk elmondani, egy törmelékét az ő szavainak.

     Petőfi: a forradalom és az ifjúság, az emberiség legszebb álma.”

             / Ezekkel a „kerülő utakkal” nem lett volna szabad kísérletezni, kedves Juhász Ferenc! És bozótvágó éles késekkel vágni virágindát és óriáskígyót – egyformán./

 

37. levél

 

 

Úgy látszik, nehéz lesz megszabadulni a nagypolitikától.

Most olvasd el egy diktátornak a halálos ágyán mondott fohászát!

              „Uram, bár én nyomorult és szerencsétlen teremtés vagyok, de szövetségben vagyok Veled a kegyelem által. És Hozzád mehetek, hozzád akarok menni a Te népedért. Te tettél engem, igen méltatlant, silány eszközzé, hogy az ő javukra és a Te szolgálatodra legyek. Őközülük sokan túlontúl sokra becsültek engem, ámbár mások halálomat kívánják, és örülnek majd miatta. Uram, akárhogyan is végezzél felőlem, ővelük cselekedjél jól ezután is. Add meg nekik az állhatatosságot az ítéletben, add meg szívük békességét és a kölcsönös szeretetet. És folytasd az ő megszabadításukat és a reformáció munkáját, dicsőítsd meg Krisztus nevét szerte a világon. Tanítsd azokat, akik túlságosan a Te eszközeidre bízzák magukat, hogy jobban bízzák Tereád magukat. Bocsáss meg azoknak, akik rá akarnak taposni egy szegény földi féregre, hiszen azok is a Te néped. És bocsáss meg e rövid ima balgaságát, jézus Krisztusért. És adj nekünk jó éjszakát, ha néked is úgy tetszik. Ámen.”

              Cromwell Oliver hiteles imáját olvashattad, a „mocsárvidék uráét”, aki megteremtette a „vasbordájú szentek” puritán seregének élén a mai Nagy–Britanniát. Legyőzte és kivégeztette a királyt, I. Károlyt 1649-ben. Majd legyőzte a skótokat és az íreket.       Azután eredményesen küzdött Hollandiával a tengerek feletti uralomért. Amikor a parlamenti tehetetlenkedést és korrupciót látta, erélyesen feloszlatta 1653. április 20-án. Az alábbi - rendkívül aktuális - figyelmeztetéssel:

              „Ideje már valahára, hogy henyéléseteknek e helyen, melyet minden erkölcs megvetése és minden vétek gyakorlása által bemocskoltatok, véget vessek. Ti nem vagytok egyéb egy csoport pénzimádó gézengúznál, kik, mint Ézsau, hazátokat egy tál lencséért eladnátok. Isteneteket, mint Júdás, harminc ezüstért elárulnátok.

              Maradt-e valamely jó erkölcsnek csak árnyéka is köztetek? Van-e csak egy vétek is, amelyet magatokénak ne mondhatnátok? Vallástok egy hajszálnyival nincs több, mint lovamnak. Egyedül az arany az istenetek. Melyik az közületek, ki lelkiismeretét a megvesztegetésnek fel ne áldozta volna?Van-e köztetek, ki csak legkevésbé is gondoskodott volna a közjóról?

              Ti mocskos söpredék! Nem gyalázzátok–e meg e szent helyet? Nem tettétek-e Isten templomát tolvajok barlangjává? Hamis tudományotok és veszett mesterségetek által egész nemzet előtt utálatosakká lettetek. Ti, kik a nép által azért küldettetek ide, hogy a vétket irtsátok, magatokat a legsúlyosabb vétekkel terheltétek meg. Országotok hozzám kiáltoz, hogy ezt az Augiász ólját bezárjam, és törvénytelen hivalkodástoknak véget vessek. Amit ezennel teljesítek is Isten segítségével, ki erőt és hatalmat adott.

              Parancsolom annak okáért halálos büntetés alatt, hogy e helyről eltakarodjatok. Nosza, ti megvásárolt szolgarabok, igyekezzetek minél előbb innét kipusztulni! Ti pedig, katonáim, zárjátok be utánuk a kapukat!”

              Cromwellnek elég volt a parlamenti demokráciából. / Nagyjából megegyezik a véleményünk./ Ezt követően lordprotektorként, lényegében diktátorként kormányzott. Még arra is futotta energiájából, hogy sikeres háborút vívjon Spanyolország és Portugália ellen. Amikor 1658-ban, e minden szempontból puritán ember, átadta az országot annak az emberfajtának, amelyik kompromisszumokra törekszik a hatalom és a pénz érdekében. II. Károlynak és parlamentáris királyságnak hívták ezt a kiegyezést.

              Két évvel Cromwell imája és temetése után holttestét kiásták a sírból, és jelképesen kivégezték. Testét a Temzébe dobták. Feje, karóra tűzve, napokig nézett vádlón a londoniakra a Tower előtt.

 

38. levél

 

 

 

              Most ismét kolostorba vonulunk. Ahol egyik reggel a Liang-dinasztiabeli  Vu császár és Bóddhidharma  beszélgetését idézte Lin-csi apát.

            „Több száz évvel ezelőtt – kezdte példázatát Lin-csi – Vu császár egy nap magához hívatta a legszentebb pátriárkát, Bóddhirmarmát.”

„Mester!” – szólt a császár.

              „Számos útmutatást kaptam már tőled. Tudom, hogy mi a halál, tudom, hogyan várjam a halált, tudom, mi történik a lélekkel a halál után. Csak azt nem tudom, hogyan éljek a halálomig. Milyen az erényes élet, Mester? Mi az erény?”

              „Az erény, mint a könnyű járás, császár. Mint könnyű séta csupán. Erről ismered meg leginkább” – felelte a pátriárka, és mint akinek sietős a dolga, máris sarkon fordult.

„Mester! – kiáltotta még Vu császár. „Fejtsd ki a tanítást! Mondd, mit kell tennem! Áldozzak-e többet templomokra, papjaimra? Vagy öltözzek szerzetesnek, és tegyek szigorú fogadalmat? Mondd, Bóddhidharma, mikor vagyok erényes?”

              „Költhetsz többet templomokra, papjaidra, de a bőkezűség még nem erény, császár. A bőkezűség is jutalmat vár, ellenszolgáltatást. A szigorú fogadalom pedig egyenesen ostobaság. Buddha szinte dühbe gurult, amikor meglátott valahol egy aszkétát. Nem ez az erény útja, császár. Az erény, mint a könnyű járás, mondtam már. Mi köze lenne az önsanyargatáshoz?”

              „Legyek hát kemény kezű uralkodó? Harcos hódító? Győzni erény, Bóddhidharma?”

              „Sem szegénynek, sem gazdagnak, sem jámbornak, sem hősnek lenni nem erény, császár” – felelte a pátriárka. „Továbbá sem jónak, sem igaznak, sem szentnek, de még bölcsnek lenni sem erény.

              „Egyáltalán gondold meg, bármiben jeleskedni, versenyre kelni a többivel méltó lenne hozzád?” – tette fel a kérdést a pátriárka Vu császárnak, majd meg is válaszolt rá.      „Nem, császár! Ez nem lenne méltó, nem lenne erényes viselkedés. Erőlködés lenne! Márpedig az erény, mint a könnyű járás. Könnyű séta csupán. Ne feledd!” – szólt, és magára hagyta a császárt.

      Fejezte be példázatát az erényről Lin-csi apát, kolostorában, a Huo-to partján.”

Jó néhány erényes embert mutat be az irodalom. Elég csak a kis Dorritra vagy Miskin hercegre gondolni. A mi történelmünkben-irodalmunkban is akadt legalább kettő:

Deák Ferenc és Arany János.

       Első találkozásuk után mindketten ugyanazokat a szavakat mondták egymásról:

              „Azért tetszi nekem ez a Deák, mert olyan egyszerű, igaz magyar ember. Azért tetszik nekem ez az Arany, mert olyan egyszerű, igaz magyar ember.”

              Hatvani, a később oly szomorúan hírhedtté vált gerillavezér, 1849 elején Nagyszalontán utazván keresztül, a városházánál beszállásolás végett megjelent.

              Midőn a jegyzői hivatalba belépett, éppen Arany volt ott, kit Hatvani személyesen nem ismert: „Maga itt a jegyző? – szólalt meg Hatvani.

„Nem magam vagyok, hárman vagyunk– válaszolt röviden Arany.

„Hol lakik Arany János? – kérdezte ismét Hatvani.

          Mire Arany nem szólott semmit, hanem a városháza ablakából megmutatta azt a házat, mely az ő jegyzői lakául szolgált. Hatvani el is indult azonnal, meglátogatni saját lakásán. Persze nem találta otthon. Arany felesége, éppen déli idő lévén, ebédre marasztalta. Hatvani készséggel fogadta el a meghívást.

              Alig egynéhány perc múlva arany is hazaérkezett. Hatvani, amikor felismerte benne azt az embert, kivel, mint a jegyzővel az imént oly hetykén bánt el, hüledezve kért bocsánatot, és meg is kapta.

     

 

 

39. levél

 

 

              Most egy erényes emberről beszélget Habsburg Rudolf trónörökös, a tanítvány és Rónay Jácint az oktató.

              „Rónay bácsi, ha én nagy volnék, és ha én volnék a király, akkor én Deák Ferencnek adnék valamit. Valami nagyot!”

              „Mit felség?”

              „Neki adnám a nádori méltóságot.”

               „De ő nem fogadná el azt.”

              „És ha parancsolnám, hogy fogadja el?”

              „Nagyon szerencsétlené tenné őt, fenséges uram!”

               „Miért szerencsétlenné? Hiszen az nagyon szép állás. Ha trónörökös nem volnék, Magyarország nádora szeretnék lenni.”

              „Deák Ferenc öreg már arra, hogy hivatalt viseljen.”

              „Ez nem hivatal, hanem kitűntetés.”

              „Akkor annál kevésbé. – Fogadást tett rá? – Nem tett fogadást, de olyan a természete. – Hát a kitüntetést nem tartja tiszteletnek királya kezéből? – De annak tartja, sőt el is fogadta: kézszorítás formájában. – De mi az? Deák Ferenc többet érdemel. – Nagyon kevéssel megelégszik. – Hát nem is kínálták meg ennél többel? – Nem kínálták meg, mert ismerték. – Hát Deák Ferenc olyan gazdag ember? – Nem gazdag. Azt lehet mondani róla, hogy szegény Csak annyija van, amiből egyszerűen megélhet. – S nem is vágyott többre soha? – Nincs gyermeke, nincs családja. – De nincsenek-e vágyai, igényei? – Nincsenek. - Nem szeret mulatni, utazni? – Nem, fenséges uram. – Hát ajándékot adni? – Azt szeret. Botokat farag és elajándékozza. – De ha valaki nem fogad el jutalmat, hogyan lehessen attól elfogadni nagy szolgálatokat? – Mert az már maga a legnagyobb jutalom, ha valaki szolgálatot tehet a királynak és a hazának. – És mindig ilyen volt Deák Ferenc? – Mindig. – És sohasem viselt hivatalt? – De igen. Rövid ideig miniszter volt. – No látja, hát mégis fogadott el hivatalt. – Azok nagyon nehéz idők voltak. – Miért? – azért, fenséges uram, mert nehéz volt a királyt is, a hazát is egyszerre szolgálni. – hogy lehet az? – Elmúlt, felséges uram! Többé nem lesz lehetséges. – És így Deák Ferenc sohasem fog a királytól elfogadni semmit? – De igen. Egy koszorút a koporsójára, ha meghalt. – És milyen legyen az a koszorú? Arany babérlevelek ugye és gyémánt, rubin, smaragd kövekkel? – Mezei nefelejcsekből álljon, fenséges uram. – És mit tett volna Deák Ferenc, ha királynak született volna? – Ugyanazt, amit eddig tett. – Sohasem adott volna senkinek rendjelt, kitűntetést? – De igen, ezekben nem lett volna fösvény. – De ha neki is akadtak volna Deák Ferencei, akik nem fogadták volna el? – Nem akadnak azok olyan bőven, fenséges uram!

Hát Magyarországon nincsenek mások is, akik úgy gondolkoznak, mint Deák Ferenc?

Dehogy nincsenek, sokan vannak, felséges uram.

Nos, akkor hát sokan is tennének úgy, mint Deák Ferenc?

Azt már nem, fenséges uram.

Hogyan?

Mert úgy gondolkozni, mint Deák Ferenc, sokkal könnyebb, mint úgy cselekedni, mint Deák Ferenc.

Akkor hát, ha már nagy és király volnék, én sem adhatnék Deák Ferencnek semmit?

De igen: ugyanazt, amit felséges atyja adott neki.

Mit adott neki felséges atyám?

Azt, amit megtartott. És amit meg is fog tartani.

Valamit adni, és ugyanazt meg is tartani? Mi az?

Az adott szó.

              Köszönöm, Rónay bácsi! Ma ne tanuljunk többet. Ma nagyon sokat tanultam.      Sohasem fogom elfelejteni.

                                                     Járnak hozzá méltóságok,

                                                     Kötik rám a méltóságot

                                                     „Megbocsásson méltóságtok,

                                                               Nem érzek rá méltóságot.”

                                                                                                                           Arany János

 

 

 

40. levél

 

 

              Hosszú és véres törökellenes küzdelem harctere volt századokig hazánk. „Isten csodája – írta Petőfi Sándor is -, hogy még áll hazánk!”

              De a Habsburgok, akik végül kiverték a törököt, meg akarták semmisíteni a magyar nyelvet, és vele együtt egy egész népet. Így lett megmaradásunk záloga a magyar nyelv. Voltak, akik ezt meg akarták váltani, és sikerült.

„Eppur si muove!

Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást téve megdobbantá lábával a földet: éppen csak azt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik. Az egész föld megmozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.

              Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan csak haladtak. Egyedül Magyarország állt egy helyben, és az volt a virtus, az volt az állambölcsesség, az volt a tudomány, hogy helyéből ki ne mozduljon.

              Életfeltétele volt a vis inertiae, a tétlenség ereje. „Aki jól alszik, annak jó lelkiismerete van. Akinek jó lelkiismerete van, az jó ember: tehát, aki jól alszik, az jó ember.”

Azután akadtak nyughatatlan emberek, akik azt gondolták, hogy ez a mély álom mégis nagyon közeli rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést.

              Egy ilyen nyughatatlan embernek a történetét írom le, aki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra bírni. E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett, de mégsem tett le a hitről, hogy – eppur si muove!

    Tisztesség adassék emlékezetének!”

                                                                         +

 

              Tisztesség adassék emlékezetüknek – írom én -, hiszen nemcsak egyedül próbálkozott meg ezzel a nagy feladattal. Volt közöttük, aki vándorútra indult, hogy megkeresse a távoli rokonainkat. Úgy hívták: Körösi Csoma Sándor. Volt, aki egy személyben vígjátékíró és költő: Csokonai Vitéz Mihály. Aki festményeket és színdarabokat írt: Kisfaludy Károly volt a neve. Olyan is akadt, aki falusi magányában megteremtette a magány mélyhúrú költészetét. Neve: Berzsenyi Dániel. Szervező és bíráló is született: Kazinczy Ferenc.

              És megszületett az első, és mindeddig legnagyobb magyar tragédiánk, titokban, mert nem volt Magyarországon olyan színház, amely ezt bemutathatta volna. Szerzője úgy halt meg, hogy művét színpadon nem láthatta. Pedig a magyar nép legmélyebb érzéseinek adott hangot, és gondolatai, problémái ma is időszerűek. Ha elég bátor vagyok, akkor azt írom: Talán soha nem voltak időszerűbbek.

               Katona József / 1971 – 1830 / drámájáról, a Bánk bánról van szó. A magam szerény módján igyekszem könnyen érthetővé tenni ezt a közel kétszáz éve született alkotást. Egyúttal bocsánatot kérek a szerző szellemétől.

                                                                       +

 

              Hogy értékelni tudjuk Katona József nagyságát, be kell mutatni a magyar színjátszás korabeli helyzetét. Kelemen László rövid életű kísérlete / 1790-96 között / után az ún. második pesti magyar színtársulat 1807 májusától 1815 júliusáig játszott a fővárosban. Ez az 1792-ben szervezett kolozsvári társulat 1806-ban átjött Magyarországra Erdélyből. Előbb Debrecenben, majd Szegeden szerepeltek. És 1807. május 8-án kezdték meg előadásaikat Pesten az ún. Rondellában, társbérletben a német színházzal.

              Egy kortárs visszaemlékezése az íróra: „Katona Józsival, kivel még első pesti napjaimban már megismerkedtem, és ki később tán az én kedvemért lett színésszé, de azt tartom, neki is oly hivatása volt, mert később jeles drámaíró lett, igen nagy barátságban éltem.” Itt ismerte meg a nagy szerelmet is, mert Széppataki Rózához szemérmesen és mélyen vonzódott.

 

42. levél

 

 

Kedves Öcsém!

 

              Az indiánokról írok neked, akikkel szemben a hódító fehér ember először mutatta ki ragadozó és rabló ösztönét. Hatvanmillió indián áldozatról beszélnek a hiteles történelemkönyvek. Mind-mind a földéhes, mohó, isteni irgalmat sem ismerő európai ember áldozatai lettek.

              1600 körül kezdték meg Észak- Amerika meghódítását az angolok és a franciák. Kanadában inkább a franciák, a mai USA-ban az angolok hódítottak. Földre és rabszolgákra volt szükségük, de az indiánok nyíllal és késsel védték a földjüket és személyes szabadságukat. És mert egyiket sem adták maguktól, halálra voltak ítélve.

              Az őslakók kénytelenek voltak – óriási veszteségeket szenvedve – folyamatosan feladni először a part menti sávot, majd a 19. század végére az egész északi kontinens teljes területét. Leírhatatlan szenvedések között haltak meg, a modern európai fegyverek és barbár módszerek alkalmazásától, hatvan indián törzs tagjai. Nem tudtak rabszolgává lenni! Ez volt a fehérek szemében a legfőbb bűnük.

              A lelkiismeret-furdalást érző fehérek között akadt egy, Cooper, aki megpróbálta az indiánok legendáját megteremteni egy egész regénysorozattal. De mindegyik részletében a fehérek szemszögéből ábrázolta az indiának cselekedeteit. Alapvető érzés, amit az olvasóban velük szemben elültetett, az indiánok alattomosságától való félelem volt.

               Pedig, a 21. században már jól tudjuk, hogy sajátos partizán-harcmodort alkalmaztak a hódítók ellen a megmaradásukért. Nem ismerték a politikai cselszövéseket, a taktikázást, ezért veszniük kellett.

              Egyetlen olyan regényt olvastam gyerekkoromban róluk, ami az egyik törzs, az irokézek népének belső életét, szokásait, gondolkodásmódját és lelki mentalitását tükrözi. És ez egy német írónő, Anna Jürgens Az irokézek fia című regénye volt.

              Az alaptörténet az, hogy az indiánok megtámadnak egy pennsylvaniai fehér telepet, és magukkal visznek egy fiatal fehér fiút. Mindez valamikor a nagy hódítások megkezdésének idején, 1755 és 1763 között történik. Akkoriban sok száz emberrel megeshetett az, hogy indián fogságba került, akik nem bántották a védteleneket a bőrük színe miatt, hanem befogadták őket a törzs tagjai közé. Így ismerték meg a törzs belső életét, ennek a sajátos életnek különös szabályait és erkölcsét.

              Két teljesen különböző életfelfogás és civilizáció nem tudott egymással megbékélni, ezért a gyengébbnek pusztulnia kellett. De a regény főszereplőjének példája azt bizonyítja - miután évekkel később visszatérhetne a fehérek közé -, már nem tud értelmes életet élni az indián szokások, a törzs embert próbáló és öntudatos férfit teremtő közössége nélkül. Ez a könyv ettől igaz, és ezért fontosabb, mint az indiánromantikát fogalmazgató Cooper-regények.

              Ezerszámra gyártották az amerikai filmeket, amelyekből annyi volt a bizonyítható, hogy milyen könnyen mészárolták le a pisztolyokkal, puskákkal és ágyúkkal fölszerelt fehér hódítók az ész nélkül támadó színes bőrűeket. Valóban nem értettek a hadi fortélyokhoz, és kezükben az íjjal, esélytelenek voltak ezek a bátor férfiak. De nemcsak a maguk tisztességéért vállakták a teljesen esélytelen rohamokat, de ezekkel a családjukat is védték, vagy védeni vélték, a területrabló hódítókkal szemben.

              Hatvanmillió ember! Ekkora számokkal majd csak a 20. században dobálódzik az európai ember, amelyik két háborút vív majd egymással szintén a föld bizonyos részeinek megszerzése érdekében. Afrikából korábban elhurcolják százezer számra a rabszolgának beváló feketéket, de a területükre is igényt tartott a kapzsi kapitalista tőke. A négerek földjének kincseire Afrikában, a sárga bőrűekére Távol-Keleten, Kínában és Indiában. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Ausztrália őslakóit is, szinte az utolsó emberig, kiirtották az Angliából oda toloncolt köztörvényes bűnözők és utódaik.

 

43. levél

 

              Tudod, kedves Öcsém, most öregkoromban jöttem rá, hogy már gyerekként átvertek. Mert éppen az egykori kedvenc regényemet, a Robinsont forgattam mostanában, és beleolvastam a bevezetőjébe. Azt írja a regény fordítója, hogy minden benne van, csak az ifjúság számára unalmas, ezért fölösleges részeket kihagyták. Kiderült, hogy „kiherélték”, cenzúrázták, ezt a szép regényt, mert ezekben a fejezetekben a magányos ember és az Isten kapcsolatáról van szó.

              A gyerekeket különösen óvták abban a hosszú ateista korszakban a Teremtővel való találkozástól. Pedig Robinsonnak is a hite adott erőt ahhoz, hogy évtizedekig magányosan kibírja a lelki megterhelést. Ha ezt a tényt figyelembe vesszük, ezekben az évtizedekben magunk is reményvesztett Robinsonok voltunk. Ezt is kihagyták, pedig ítéld meg magad, hogy mennyire megható:

              „Reggel kezembe vettem a Bibliát, és felnyitva az Új Testamentumot, komolyan nekifogtam az olvasásnak, s eltökéltem, hogy reggelenként és esténként mindig olvasok egy kicsit. Nem tartom be föltétlenül a fejezetek sorrendjét, de mindaddig olvasok, míg leköti gondolataimat. Alig kezdtem ezzel foglalkozni, máris láttam, hogy szívem mélyén egyre komolyabban érzem eddigi életem gonoszságát.

              Ezek a szavak: ”Téged még ezek a dolgok sem intenek töredelemre?” – nagyon belém markoltak. Egyszer komolyan kértem az Istent, engedje meg, hogy eljussak a megbánásig, mikor véletlenül éppen a Szentírást olvasva, ezek a szavak ütötték meg a szemem:

              ”Ő a dicsőséges király és megváltó, aki megbocsát a bűnbánóknak.” Letettem a könyvet, s szívem és kezem kitörő örömömben az ég felé lendült, és így kiáltottam:

”Jézus, Dávid fia! Jézus, te dicsőséges király és megváltó! Adj nekem bűnbocsánatot!”

              Ez volt életemben az első alkalom, amikor a szó igazi értelmében imádkoztam. Most ugyanis egész helyzetemet átérezve imádkoztam, és reményemet valóban a Szentírásból merítettem, az isteni szóból nyert biztatás alapján. És elmondhatom, ettől fogva elteltem reménnyel, hogy Isten meghallgatja szavamat.

              És most egészen másként értelmeztem, mint azelőtt az említett szavakat:

              ”Szólíts engem, és én megszabadítalak.”

              Valamikor ugyanis nem tudtam a megszabadulást másként elképzelni, mint fogságomból valómegszabadulásnak. Mert ámbár szabadon jártam-keltem ezen a helyen, azért a sziget mégis börtön volt számomra, éspedig a szó legszorosabb értelmében. Ám most azon igyekeztem, hogy másként ítéljem meg a dolgot. Olyan iszonyodva pillantottam vissza elmúlt életemre, s bűneim olyan retteneteseknek tűntek, hogy lelkem Istentől csak azt várta, szabadítson meg a bűnök terhétől. Ami egyedüllétemet illeti, immár semminek tűnt, még csak nem is imádkoztam, hogy megszabaduljak tőle. Eszembe sem jutott, és már nem is volt fontos a másik mellett.

              A helyzetem kezdett javulni, nem mintha nyomorúságos életmódom megváltozott volna. Sokkal inkább lelkileg. Minthogy gondolataim a szentírás állandó olvasása és az imádkozás folytán magasabb dolgokra irányultak. Annyira megvigasztalódtam és megnyugodtam, mint eddig még soha. Mivel egészségem és erőm visszatért, igyekeztem mindennel ellátni magam, amire szükségem volt, és olyan rendszeres életmódot próbáltam folytatni, amilyent csak lehetett.

     Egy reggel, amikor éppen nagyon elbúsultam, a Bibliát felnyitva ezt olvastam:

     ”Én sohasem hagylak el téged.”Azonnal arra gondoltam, hogy ezek a szavak nekem szólnak. Különben miért éppen itt nyílt ki a könyv abban a pillanatban, amikor helyzetemen szomorkodtam, úgy érezve, hogy Isten és ember elhagyott.

              „No – mondtam -, ha Isten nem hagy el, akkor mit árthat nekem, ha az egész világ elhagy is. Hiszen tudván tudom, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb veszteség érne, ha Isten kegyelmét és áldását veszíteném el.”

    

44. levél

 

              Úgy látszik a „nagy szellemek” százötven év után is találkoznak. Íme itt a példa! Nem sokkal, hét évvel a levert szabadságharcunk után, talán nem véletlen, hogy Jókainak is eszébe jutott az indiánok sorsa. A megölt ország című elbeszélésében, történelmi eszmefuttatásában, minden esetre éles elmével és némi iróniával, ugyanazt állapítja meg, mint nagy utódja: ÉN. Kérlek, olvasd!

              „Már az is eléggé merész gondolat volt Plato kétlábú tollatlan állataitól, hogy ők magukat a teremtés legfőbb urának vallják. De még merészebb eszme az, melyet ez úri állatrend fehér színű fajai táplálnak magokban, miszerint a valódi szellemi műveltségre egyedül az ő bőrük képes.

    És ezt minden más színű fajnak el kell hinni!

              Igen érdekes volna, ha egyszer valami angol / Ki érne rá más?/ feljegyezné egy későbbi kor számára, milyen szép gonddal és dicséretes kitartással tudott a fehér faj egy más színű fajt annak a maga világrészéből tökéletesen kiölni.

              Mert egy fajnak, amit még úgy hívnak, hogy rézszínűek, pár század múlva csak a mesés históriákban fogják nyomát találhatni, ha oly sebesen halad annak elenyészte., mint a megelőzött századok óta.

              A fekete fajnak még csak akadnak barátai, azokért országgyűléseken beszédeket tartanak, azokat oktatják, regényeket és drámákat írnak róluk. S kezdenek vitatkozni felőle, hogy az talán mégis inkább ember, mint állat.

     Hanem a rézszínűre senki sem gondol. Az egészen kívül esik minden atyafiságon. Az nem is ember, hanem fenevad, akit lőni, vágni természetes kötelesség. Akinek farkasvermeket kell ásni, akit hajtóvadászattal kell kipusztítani, mint a rókát, orozva leöldösni, egymás ellen uszítani mesterséges fortélyokkal. Apró kölykeit megfojtogatni, mint a tojásból kikelt vércsefiakat, és minden termőföldről leszorítani dögvészes mocsarak közé.

              A feketék ügyében kétfelé oszlanak a vélemények. Az egyik azt mondja, hogy ezek állatok ugyan, de igen hasznos állatok. A másik azt, hogy ezek emberek, de igen haszontalan emberek. A vörösökre nézve azonban csak az a vélemény áll fenn, hogy ezek a legvadabb, a legkártékonyabb állatok, aki a mi fehér erényeinknek és művelődésünknek gonoszul útjában állnak.

              E nyomorult faj félmeztelenül lakja az erdőket, él vad gyümölccsel, a magánál szelídebb vadak húsával. Sárból készít hajlékot, mint a fecske, s odébb megy, ha onnan kizavarták. Nincs öröme a szerelemben, nem vénülhet meg a harcok miatt. Istene nevét is elfeledte régen. Csak a viharokban jelentkező rossz szellemektől fél még, s midőn beszámol lelkével az Úrnak, aki neki is megengedte, hogy képét viselje, nem sóhajt egy boldogabb mennyország után. A fehérek azt is elfoglalták a maguk számára egészen.

              Pedig ez a rézszínű faj éppen olyan boldog nép volt, mint akármelyik az óceánon innen. Ruhát viselt, divatot tartott, palotákból városokat épített. Merész utakat vágott, miket máig is bámulnak a foglalók. Törvényt tartott, és gondja volt az igazságra. Templomban tisztelé az Istent, és hódolt az erénynek. Fatekercsekre írt betűkkel örökíté a bölcsességet. Művelte a földet, és benépesíté azt. Hol most egyesével bujkál, hajdan milliókat számlált.

     Jaj annak a szélnek, jaj annak a víznek, amely hajót hozott ezekre a partokra!

              Jaj annak a szónak, amely legelőször elbeszélte a jövevényeknek, minő boldog világ van ott a hegyek közt, a síkságokon. Hogy hever az arany az úton és útfélen, milyen szépek ottan és milyen szelídek a hölgyek!

              E naptól kezdődött egy nagy ország népének halála. A fehér fajnak az a dicsőség jutott, hogy néhány század alatt ki tudott törölni az Isten képére teremtett fajok sorából nemcsak egy egész nemzetet, de egy egész színt. / A finnek Jókai novelláit szerették inkább./

 

45. levél

 

              A tatárjárásról szóló korábbi levélnek igen tanulságos folytatása van. Berta asszony, aki elsőként öltözött gyászba, nem volt csúnya asszony, de igen kevés volt a fityulája alatt. Arra bíztatta a százszorszépeket, hogy ne hagyják magukat a vár falai között megöletni, hanem keressék háromszázan a tatárok között a jövendő férjeiket.

              „A balga nők hallgattak Berta szavára, és amikor a többiek a legsiralmasabban könyörögtek az egekhez, ők kilopództak a templomból. Lementek a vízi kapuhoz, kinyitották. Titokban elhagyták a várost, és átmentek a táborba. El sem búcsúztak senkitől. Odaérve a háromszáz delnő leborult a kán előtt, és Berta asszony szólt mindnyájuk nevében:

              „Dicsőséges kán, halhatatlan, győzhetetlen hős. Elfoglaltad az egész világot, de az egész világon annyi drágát nem foglaltál, mint e percben. Íme, a környék legszebb hölgyei, a hírhedt százszorszépek térdepelnek lábaidnál, könyörögve, hogy válassz közülünk magadnak, a többit add dicső vezéreidnek párul.

     Karadzim kán utálattal nézett végig rajtuk, és aztán fölkacagott gúnyosan:

„Ti vagytok a város legszebb asszonyai? Ti akartok szépek lenni? Ezzel a halvány arccal, ezzel a hosszú fejjel, e rút, sárga hajkenderrel, vízszínű szemeitekkel? Ezek az idomtalan pici szájak mondják azt, hogy ők szépek? A szép asszony színe barna, arca lapos, és szemei aprók, feketék, szája széles, és haja borzas. Nézzétek: ilyen a szépség!”

              Azzal félrevonta sátora függönyét a kán, és egy csoport guggon ülő némbert mutatott, kik valóban olyan szépek voltak, aminőket ő leírt. Nekünk ocsmány, de a tatárnak ideál.

              A százszorszépek meg voltak alázva. Karadzim kán lenézően fordult lovászlegényihez:

              „Szolgák! Ami nekem nem kell, legyen a tiétek! Ím ezek az idegen némberek itt, bár nem olyan szépek, mint a Kaspi - tó mellett, szükségből jók lesznek számotokra, válasszatok közülük.”

              Azzal az asszonyokhoz fordult:

     ”Szolgák szolgálói! Engedelmeskedjetek uraitoknak, az én szolgáimnak!”

A kán mosolyogva villantotta feléjük a szemeit:

              „Ha tehát mindegyiktek új férjére akadt már, itt e sík mezőn énelőttem egyszerre történjék meg a mennyegző.”

              A százszorszépek engedelmeskedtek szépen. Letérdeltek sorba a vezér előtt, leterítették fejeiket sűrű, át nem látszó lepellel. Mindegyik mellett ott állt a férjül választott tatár harcos.

     Mikor a kán az első szót mondta: „Ben!”, a hölgyek keresztbe tették karjaikat. Ugyanakkora mindegyik harcos kivonta széles kardját hüvelyéből.

Mikor a kán azt mondta:”Hok!”, akkor a százszorszépek lehajtották fejeiket, és a harcosok fölemelték a kardot magasra.

              És amikor a kán azt mondta:”Túr”, akkor egyszerre háromszáz szép asszony feje gördült végig a földön.

              Karadzim kán nevetett rajta szörnyen, hogyan kapott mind a háromszáz egyszerre mind a két kezével a fátyol után, hogy azt fejéről levesse. Már akkor nem volt, sem fej, sem fátyol. Eddig nevetett Karadzim, de azután tépte szakállát dühében:

              „Átkozott némberek! Ha ezek benn volnának a várban, ingyen elfoglalnám azt könnyen. Most sok vért fizethetek érte, mert nincsenek ők ott, hogy férjeik karját megrontsák szemeik könnyével.”

              Jól mondta Karadzim kán. Az özvegy férfiak jól harcoltak. Minden utcát, minden házat véres harccal kellett tőlük elfoglalni, és nem nyert abban a hódító egyebet egy égő romnál, melyben, ha összeszámlálta, kétannyi halottja volt magának, mint ellenfelének.

                                                                          +

              Tanulság: Minden nációnak más a szépségeszménye.

 

 

46. levél   

 

               Az én és te anyai nagyapád, még a nagy háború előtt, Bosznia-Hercegovina megszállása után, Novibazárban, a vad balkáni hegyek távoli és kegyetlen világában, már leszolgálta a kötelező három esztendőt. Tömörkény Istvánt, a későbbi írót / 1866 – 1917 / is odavezényelték:

              „Karácsony böjtje idején, ma különösképp vacsora is van, úgynevezett menázsijavítás: valami tésztaféle, de nemigen tesz kárt abban senki. Közeledik a kilenc óra, de a hazaszállingózó katonák szokott képe most hiányzik. Azok most mind időn túl való maradáson vannak. Az őrségről hosszan elnyújtott kiáltás hallatszik, a hang végiglebeg a hosszú, üres, hideg folyosókon.

              Ráhágtak a lábára azért kiabál – véli a bakanyelv, igazság szerint azonban ez a kilenc órai capistrángot jelenti. A rézduda szólni kezd, félig befagyott sikoltásai azután lassan elhallgatnak. A napos megy le jelenteni, hogy itthon van mindenki, akinek itthon kell lenni.

              Kászmálódik mindenki, hogy lefeküdjék. Kint harangok szólnak a város házai fölött, s ünnepi beszéddel jelentik a napot. A lámpát eloltják, azután csönd lesz. Ebben a csöndes sötétségben pedig fölkel az ágyából egy fiatalkatona, magára ölti a kopott köpönyeget, és halkan kióvakodik a szobaajtón.

              A napos visszajön. Jó volna aludni nagyon, minthogy mindig akkor szeretne aludni az ember, amikor nem lehet. Az ablakból tintát, tollat, meg papírt kotorász elő, és levelet ír haza: Írom levelem karácsony böjtje éjszakáján, szomorú szolgálatban…

              Felére se ér a levélnek, jön egy vizitáló őrmester, az inspekciós Ez most mérges, de igaza van neki, mert keserves szolgálat ezen az éjszakán. Ennél fogva igen szabályszerű és hajszálra menő pontossággal vizitál. Lassan haladnak a szobában az alvók között. Még valamely más kompániából áthallatszik:

                                                        Ha kiállok a kaszárnya elébe,

                                                        Sírva nézek a csillagos egekre.

                                                        Jaj Istenem, merre van a magyar hazám?

                                                   Merre van az én hazám?

                                                   Sirat-e még engem az édesanyám?

 

              „Innen hiányzik egy ember – mondja az inspekciós, rámutatva az üres ágyra. A káplár odanéz:

               „Hiányzik csakugyan – mondja. „Pedig egy félóra előtt még itt volt. Hát mikor szökött már ki az a rossz regruta? De őrmester úrnak, jelentem alássan, hogy a regruta Mátiász Király itthon volt még az előbb.”

               Lemennek az inspekciós hadnagy úrhoz jelentést tenni. Meghallgatja a jelentéseket, és azt mondja:

              „Ezen a napon, ha csak lehet, ne zárassunk be senkit!”

Megint csak lefekszik a kaszárnya udvarára a karácsony éjszaka csöndje. Egy órakor a napos fölkelti a másik szolgálati társát, a frájtert, hogy ezután majd vigyázz, ő meg ledől.

              „Ha hazaólálkodna az a Mátiász Király regruta – mondja neki -, hát hátba vágod néhányszor az én nevemben is, mert majd becsukatott az a gazember.”

      „Nono - véli a frájter -, hogy hát hiszen, ha csak az kell.”

               De a regruta Mátiász Király reggelre sem jött haza. Nem is jöhetett, mert hiszen el sem ment testbélileg hazulról. A lelke az alighanem hazament mindjárt kilenc óra után a faluba, és szétnézett a szülői ház körül, a teste azonban itt maradt. Meg is találták reggel, amint lógott a kerítésen az ócska köpönyegben. Karácsony ünnepének első napja ekkor virradt, az akasztott embert pedig leemelték a szegről.

               Mint ilyenkor szokás, nagy futkározások támadtak, és káromkodtak azok a katonák, akiket dologra rendeltek ki e napon, hogy a testet kézikocsin a kórházba behúzzák. Mérgesek voltak. Igazuk volt. Miért nem választott Mátiász Király az eltávozásra más napot?”

                                                                                       Tömörkény István: Karácsony böjtjén

    

 

47. levél

 

 

              Ebben a levelemben is egy, talán legszebb, gyerekkori olvasmány-élményemet szeretném egyetlen levélben megosztani veled. Egész életemben büszkén emlegettem, hogy legalább tizenötször elolvastam az Egri csillagokat, Gárdonyi Géza / 1823 -1922 / regényét. És azzal is vagánykodtam, hogy akkoriban, fiatal fejjel, legalább tizenöt oldalt kívülről el tudtam volna mondani belőle. Talán, ha fölidézek belőle egy részletet, megspórolom a további reklámot.

„Gergely álmos volt, de felelt:

              Csak a közepes elme ragaszkodik az élethez. A gyönge elméjű ember azért bátor, mert nem érti a halált. Az erős elméjű ember meg azért bátor, mert érti.

              A gyönge elméjű ember állati életet él. Az állat nem ismeri a halált. Nézd a tyúkot például: mennyire védi a csirkéit. Mihelyt azonban felfordul a csirke, sajnálkozás nélkül otthagyja. Ha úgy érezné a halált, mint a középrendű ember, ugye, hogy sajnálná, siratná? Tudná, hogy a gyermeke elvesztette az életét. De akinek a halálról nincsen fogalma, annak az életről sincsen.

               És most nézzük az erős elméjű embert! Az meg éppen azért bátor, mert érzi, hogy a test nem mindene. Azt érzi, hogy ő inkább lélek, mint test. Minél lelkibb az ember, annál kisebb érték neki a test. A hősök, a világtörténelem nagy hősei mind lelki emberek voltak. Mind egy szálig. No, de most már aludjunk!”

     Mégis, hogy megnyugtassa Hegedűst, elgondolkozva folytatta:

              „Hogy hol voltunk, mielőtt éltünk volna, hová leszünk, mikor már nem élünk, azt ebben a földi testben nem tudjuk. De mi is lenne belőlünk, ha tudnánk? Hiszen akkor nem a mostani dolgokról gondolkoznánk, hanem arról, hogy ez meg az az ismerősünk mit csinál a másvilágon, meg hogy azok az ügyek, amelyeknek a folyásában voltunk, hogy folynak tovább.”

              „Jó, jó – felelte Hegedűs -, a papoktól sokszor hallok ilyenféle beszédet. De ennek a földi életnek bizonyára van értéke, és nem arra való, hogy egy-egy gyött-ment pogánynak legyen kit levágni.”

              A tűz pattogva égett, s arannyá változtatta a szalmazsák mellett heverő vérteket

és kardokat. Gergelynek egy bőrpajzs volt a párnája. Visszadőlt és álmosan felelte:

              „Bolondokat beszélsz, jó Hegedűs. Az állati ember vakon cselekszi néha a jót, az értelmi ember mindig tudva. Tudod te azt, hogy nagy és szent dolog a haza védelme, éppolyan, mint mikor az édesanyját védi a gyermeke.”

      S köpönyegét a fülére vonta:

              „Hol van az megírva, melyik törvényben, hogy védje valaki az anyját, ha kell, élete árán is. Az állat bizony nem is védi. De az ember. A legbutább éppúgy, mint a legértelmesebb, nekirohan az anyja megtámadójának, és ha meghal is, érzi, hogy másképp nem cselekedhetett.

              Isteni törvény mozgatja néha az akaratot. A szeretet isteni törvény. Az anyaszeretet, a hazaszeretet egy. A lelket nem ölheti meg a török.”

                                                                           +

               Holdatlan felhős hideg ég. Csak egy kis tisztáson ragyog egynéhány fehér csillag.

      Dobó levette a süvegét, és térdre ereszkedett. Az égre fordította a szemét:

IIstenem! – mormolta a kezét imádkozásra illesztve.

„Látod ezt a rengeteg rabló, gyilkos hadat. Látod a mi kis romladozó várunkat, benne ezt a maroknyi elszánt népet. A te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el Uram tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg! Ez a kis Magyarország.”

  

48. levél

 

               Örömmel értesítelek, hogy a falunkba is megérkeztek a fecskék. Egyetlen egyet láttam csak fagyoskodni az egyik hideg villanydróton, de fecske volt. Május eleje ne csak ezért legyen ünnep, hanem azért is, mert elkezdődött az év legszebb hónapja, Pünkösd hava, bár a napfényt még szomorú felhők tartják fogságban.

              Egyszer aztán tavasszal úgy fordult a dolog, hogy káplár Papp szótlanná vált, és el-eltűnt a táborból. Akik a városból jöttek azt mondták, hogy nem volt velük, aki a Lim-folyó partján játszottak, nem látták, és akik az útszéli kávéházakban csatangoltak, megesküdtek, hogy arra nem járt. Ha késő este hazajött, a ruhája tele volt bozóttal, mint mikor valaki a hegyről való jövet a legrövidebb úton gurul lefelé. Szomorú volt, a bajusza búsan lógott, megvetette az ágyát, és anélkül, hogy valakinek egy szót szólt volna, belefeküdt. Egy félóra múlva már otthon volt anyjuknál, beszélt Pistikával, és azt mondta a Miskának: Te szöszke, no most mindjárt adok egy barackot a fejedre.

              Később aztán mindjobban el-eltünedezett. Utoljára már csak akkor volt otthon, ha éppen napos volt. Ilyenkor vállára vette a fegyvert, kicipelte a szobából az asztalt, a padot, és irkált haza négyoldalas leveleket nagy öreg betűkkel.

              Mi nagyon elbúsultunk azon, mert olyan jól esett az addig, hogy mégis van egy, akinek jókedve van, és csak akkor sóhajtoz haza Magyarországra, ha alszik. Mert bizony ezután örökké bús és szótlan maradt káplár Papp Mihály, és ha valakire ránézett szomorú, kék szemével, annak elment a kedve azt kérdezni tőle, mi baja.

              Utóbb már egészen megszoktuk, hogy mihelyt vége a dolognak, parancskiadás megvolt, eltűnjön a táborból Papp. Ha kérdeztük is később néha, hogy hol jár, elütötte az egészet, azt mondta, hogy a városban volt, csak a többiek nem látták, vagy az istállókban, vagy itt vagy amott.

              Derék nyár volt már, valami nagy ünnep, talán éppen Szent István király napja délutánján, mikor vagy hatan megindultunk, hogy fölmegyünk a fanáléhoz. Olyan vészfáklya forma készség volt ez a fanálé, hosszú, faragott fenyőtörzs egy magas hegy tetején, a vége megrakva gyantával és puskaporral arra való nézve, hogyha a zászlóaljat megtámadnák, hírt lehessen adni a többi csapatoknak.

               Igazság szerint nem is a fanálé kedvéért mentünk, mert láttuk azt eleget muszájból is, hanem mert igen szép bosnyák asszony pásztorkodott ott fönt, az egyetlen szép bosnyák asszony, akit valaha láttam. Meg is találtuk a menyecskét, amint a teheneit legeltette, és megtaláltunk a fenyőtörzsön egy altiszti bajonétot. Hohó, hiszen ez a Pap Mihályé!

              Úgy tetszett, hogy most már megfejtettük volna egyszerre a rejtélyt. Idejár káplár Pap legyeskedni az asszony körül. Ó, vén gonosztévő!

              Pedig nem úgy volt. Mert ahogy beljebb mentünk volna a guliba felé, csengő gyerekkacaj hallatszott a fák közül, utána meg nagy brummogások. Két kis szöszke bosnyák gyerek szaladgált ott nevetve a füvön, szaladva az ellenség elől. Az ellenség a jóravaló Papp Mihály volt, aki négykézláb állott, brummogott, és szörnyű nagy bakugrásokkal ijesztgette az apróságokat. Azok meg futkostak előle, és mintha ezüst csengettyűkkel harangoztak volna, kacagásukkal majd fölverve a hegytetőt. Káplár Papp, ahogy minket meglátott, elpirult, restelkedett, aztán úgy térdenálltából, mentegetőzve, rekedten szólt:

              „Akár az enyémek. Ez a Pistika, ez a kisebb, amaz meg a Miska. És rájuk kiáltott:

              ”Gyertek idébb!”

Az apró bosnyákok a hátára máztak, és rángatták a fülét.

 

                                                                                     Tömörkény István: Káplár Papp

     

49. levél

 

Kedves Öcsém,

ezen a vad vidéken az emberek szívét nem tette üressé az embertelen fegyelem.

Bizonyos közönséges infateriszta, bizonyos Vízhányó Illés, aki különben egy esztendővel idősebb katona volt Gál káplárnál, éppen akkor, mikor sorban és rendben haladt a csapat, azt mondata Gálnak:

               „Ne ugass mán annyit hátul, komisz regruta káplár!”

              Gál ezt nem tűrhette, és raportra vitte Vízhúzót. A kapitány megértvén a dolgok állapotját, nem lármázott, csak azt mondta:

               „Két óra kikötés!”

              Nem telik bele félóra, a nagy kaszárnyában sötéten szálldogál szét, miként gyászmadár a hír. Halotti csöndben áll a szobában mindenki. Illés az őrmester után lassan kiindul. Lépéseik neszének vesztére ismét iszonyatos csönd támad, és káplár Gál kiált a legényeinek szíve szörnyű vergődésében:

               „Ne nézzetök így rám! Hát mit töhettem vóna ögyebet? Mit töhettem vóna?”

              Senki sem szól. Illés halad az őrmesterrel lefelé a pincébe. Ott van a karika a falban, amelyhez kikötik. Legyen összes ivadékaival egyben átkozott, aki kitalálta. A kőműves is, aki a karikát a falba rakta, mert nagyon magasan rakta.

              Ím, Illés kezét a szíjjal hátrakötik, a falhoz állítják. A szíj végét belehúzzák a magas karikába, s kezdik rajta fölfelé vontatni Illést. Karjai engednek, amíg lehet. Azután pedig a kicsavart karokon kezd emelkedni fölfelé a test:

               „Jaj!” – mondja Illés.

               „Fiam -, mondja szomorúan a mester -, kíméllek, ahogy bírlak, de hát mit töhessek? Mit tudom, mikor vizitálnak?”

              Illés érzi, hogy testétől kezdenek elhasadozni azon húsai, amik a karszűgy alatt vannak, de mégis felel erre a szóra:

              „Hát csakugyan. Rajtunk vannak a némötök.”

              Még egypár rántás, és Illés lóg a szíjon, a földet csak a lábujja érzi. Formájából csakhamar kimegy az ember. Vállai hátranyúlnak, melle kidől, feje hanyatlik. Aki szobrászember egy ilyen kikötött katonán nézze meg, mint állhatott a feje a kiszögezett Krisztusnak. Homlokáról kezd omlani a veríték. A fájdalmai felől jajgatni eleinte restell, később azonban ordít. A hasa tája oly vékony, hogyha lámpát tennének mögéje, talán keresztül lehetne látni rajta. Ordítása újra megdöbbenéseket kelt a kaszárnyában. A második órában ordítása alább hagy. Eszméletét már kezdi veszteni, és átkozza az édes szülőanyját, hogy miért is szülte a világra. Isten, mint mondják, mindenütt jelen van. Ha itt jelen van, a kínzatás nyomán fakasztott szókért bizonyára megbocsát neki. Mert ő a Szeretet.

              A két óra letelt. Az ájult Illést a karikáról leoldják. Ahogy a szíj a csomójából kibontakozik, a hátrakötött karú ember súlyosan zuhanva esik a pincefolyosó tégláira. Az az ébresztő, mert az arcát ott összevervén, eszére tér. Föltámolyog. Ajkaiból vér serked, a homloka betört, és mintha nem volnának kezei. Lábai sem igen akarnak szolgálni, amikor haladni kezd a lépcsőfokokon fölfelé. Az ajtóküszöbön túl elesik. Szeretettel öleli föl egy ember, bizonyos nevezetű káplár Gál, és ágyba fekteti.

    „Illés – szól neki – Illés! Hát mit töhettem ögyebet?”

              Formátlanná vált jobb kezét nyújtani igyekszik felé a szerencsétlen, de nem bírja. Szólni is akar, de véres ajkai közül csak alig bír előhozakodni azon egy szó, amiről testvér a testvért ismeri, néven szólítván egymást:

             „Gál…”

                                                                                        Tömörkény István: Kikötés

   

50. levél

 

              Ne vedd zokon, ha még néhány levélben azt a népet mutatom be neked, amelyet száz évvel ezelőtt egy jó író szegénynek, de ugyanakkor lélekben igen gazdagnak ábrázolt.

              „A víz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt., amit most már hiába vetettek. Persze ilyenkor nem tudni még, meddig jut el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad. Mint mondani szokás: legel, mert éppen olyan a haladása, mint a legelő állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad hirtelen, hogy azután a végén kiöntsön. A gödörgazda megáll, és azt mondja a társaknak:

    „Majd ebbe a faluba mönnyünk le!”

              Bólintanak rá, hogy jól van, és libasorban a talicskák újból megindulnak. Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árkok vize sárga, a falu laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat. A toronyban kongatnak. A talicskaszíj melledzőjének erősebben feszül neki a gödörgazda.

     „Ügyeközzünk, embörök, ügyeközzünk!”

              Oda is igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a kis darabot gáttal el nem kerítik, a falu közepéig beszalad a víz, és itt szélrűl a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet, szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy is a legényekkel. Dobálják és hordják lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész kerítésdarabokat tépdel ki, és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a víz, mert a nyomás egyre nagyobb, s a laza kis földgát a középen enged. A támadt nyíláson szökve fut át az ár, és sikoltoz az asszonynép, és szomorú némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a főhadnagy, és a nyílásba ugrik velük. A kubikus-csapat odaért, és nagyot ordít a gödörgazda.

     „Embörök!”

              Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény, és a vízelfogás paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt borítanak előbb a derékig vízben állók elé, más felekezet a földet teremti oda nagy gyorsasággal, a harmadik csapat a templomkerítésről kapja le a rácsos kaput, és gyékénnyel borítva letámasztván, mögéje földdel dolgozik.

              „No! – mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány, és betömték a szakadást. Segítenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a főhadnagynak:

               „Uram, elázott-e a pénzünk?”

          „Nem ázott az, csak derékig ért a víz.”

 

          „Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk.”

 

               „A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha pénzüket kiadják.”

      „Hanem én azt nem tudom, hogy mennyi jár maguknak.”

               „Majd tudom én. A kubikot most mán úgy se löhet számítani, hát napszám jár. Három egész napra fejenkint ez esik.”

   „És az a munka, amit itt csináltak?”

 

   „Az nem számos – mondja a gödörgazda. – Szögényöknek történt.”

 

   A bocskorosok bólintanak rá, hogy ez valóban így van.

 

                                                                                                      Tömörkény István: Munkások

  

51. levél

 

              Igencsak szegény volt az ember, ha csak csigás, homokos föld jutott neki. Ilyen szőlőnk volt valamikor nekünk is. Megtermett abban minden giz-gaz, csak szőlőt hozott igen keveset. Ilyen homokos birtoka volt, a szöged környéki szegénységnek is.

        Máté bemegy a belső házba, és két darab egészen fényes karajcárt hoz elő.

 

        „No netök. Ezön vösz édösanyátok nektök ruhát. Ez pénz, úgy nézétök!”

 

        „Péz” – szól Miska. „Péd” – folytatja Pistika.

 

         „Viktor te! Vidd be a gyerököket!”

 

          „Miért?”

 

          „Úgy nézöm, föltámad a szél.”

 

              Valóban a tanya mellett a szélkiáltó madár egyre erősebben hallatja a hangját. Fönt a jegenyefák tetejének birodalmában már zúgás van. Hirtelen messze vékony hogy emelkedik, egyre nagyobb, egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytáncot.

               Viktor épp hogy ölbe kapta a gyerekeit, s bevitte a házba, már ide is érkezett süvöltve. Utána nagy zúgás következik, és végigvágtat a tájon a száraz vihar. A gólyafészek lerepül a kémény tetejéről, és száll messze, az apró gólyákkal egyetemben. A jegenyék sírnak, és a nagy elhajlásokban pattog a derekuk.

               Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél alá. Minden madár elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul szaladgál a fejét épp most hányó búzavetés között. Máté sietve futkos az udvaron, becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Az idő pedig mind a nagyobb.

               A szénapadlás elől elfújta a nehéz létrát, és bontogatja már a ház tetejét. Egyre lejjebb száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán leér, hogy egész hatalmával söpri a füvet, homokot, egyszerre semmit se lehet látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul repülni.

               Nincs levegő, nincs ég, se föld, csak homok van, szálló, repülő homok, mely elfog mindent, és betemet mindent. Rettenetes a zúgás. Kétágú öreg törzsek kettéhasadnak, fiatal fák gyökerestül fordulnak ki, s a földre fekszenek, és azon henteregvén. A föld fölszállt a levegőbe, a föld utazik, és nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de nem bír, a röpülő homok úrrá lett az emberen.

     „Isten, hol vagy?” – szól elhaló szava.

              Még egy ideig dőlnek a fák, és visz mindent a szélvihar: gerendát, szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy utolsó fúvás elviszi még a galambok dúcát, azután óriási hosszú sóhajtásával elvész a zivatar. Vonul tovább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon távozóban.

              A homok lassan leszáll, a reszkető levegő lecsendesül. Máté rázta magáról a földet, ami ellepte, s mély szomorúsággal néz végig a tájon. Csak a sövény fölött tekintett szét a fekvőségre, tekintete a vetésre esik, följajdul. A nyílegyenes táj most dombos, hepehupás.        Ahol a búzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se síkság, se árpa, hanem magas domboldal: a búzavetés földestül átvándorolt az árpavetésre. Látván ezt a maga tiszta eszével azon pillanatban fölfogva e dolgok következményeit, Máté szeméből kicsurran a könny, és vize elvész a képét borító homokban.”

                                                                                   Tömörkény István: Vándorló földek

Ezért harcolunk manapság is az akácosokért.

 

52. levél

 

 

              Nem hagyom, hogy tudatlan légy a magyarországi ügyekben. Már megismerhetted a

 

 társadalom legszegényebb rétegét katonaként és gazdának. Ebben a levélben egykori

 

 középbirtokos nemesekről lesz, a dzsentriről.

 

     „A nagy luxus, a nagy adó, meg a nagy adósság legelőbb seperte el a dzsentrit.”

Tudós urak cikkeket, egész könyveket írnak a dzsentri pusztulásáról, hogy annak így kellett történni, mert ez olyan, mint a fogzás: kihull az egyik fog, másik nő helyette, nem történik semmi változás, a világ kereke tovább fog forogni.

              Van, aki megsiratja a nemességet, van, aki azt mondja: elaggott már, hadd menjen az útból, ha korhadt!

     A dzsentri elpusztult – sipirc a cigánynak is. Szegre lehet akasztani a hegedűt.

Nem sír már a nótán senki. A cigány ne álmodjon többet piros nadrággal; hanem keserves könnyhullatással nézegesse, hogyan szakadoznak le a címerek a kastélyok homlokzatáról, hogyan kopik el legelőbb a kapu az úri portákon /amióta csukják már/, aztán a bútor bent, aztán a hám a lovakon, legutoljára pedig elkopik a nemes úr ruházata.

              Szegény ember lesz, a cigánynak nincs már mit adnia, de azért még mindig kevély és büszke, még mindig nemesember.

              De azért még mindig szívós faj a cigány. Éveken át, mióta már nem járnak az urak be a székvárosba, ha a hegy ne megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez. Ők rándultak ki sátoros ünnepeken a falvakra, bekopogtatnak a düledező rozzant kastélyokba, s kimuzsikálják azt a kevés pénzt, ami már másra kell, sok másra.

              Azelőtt a százast a pofájához ütötte a nagyságos gavallér, s még másnap is ott volt a piros helye, hogy megkapta; nem lehetett letagadni.

              Most legjobban járt tekintetes Kikinday László, aki mikor elszegényedett, meg is siketült. Mikor a cigány hozzájött, csak a fejét forgatta, hogy nem hall abból egy hangot sem. Menjenek isten hírével odább!

              Mégiscsak szomorúság! Hogy éppen ennek az egy embernek kellett megsüketülnie!

Hanem hát az történt az idén, hogy Kikinday uram örökölt nyolcvanezer forintot. Megint úr lett. A legelső dolga volt bemenni a székvárosba, és ott elkezdeni a régi életet.

     Ebéd után azt parancsolja a pincérnek:

     „Küldjön el a bandáért!

     A pincér nagyot néz rá, de nem mer ellenkezni. Hanem a barátjai közbeszólnak:

     „Minek neked a banda, ha nem hallod?”

              „Hallom biz én kedves barátom nagyon. Nem voltam én siket sohasem. Hanem úr voltam teljes életemben, s inkább siketté tettem magamat tíz esztendeig, mintsem bevalljam, hogy nem bírom a nótáját megfizetni.”

              Hát bizony ilyen az a dzsentri. Nem javítja azt meg semmi, csak a halál. És el nem rontja semmi, még a nyomorúság sem.

                                                                                          Mikszáth Kálmán: Urak és cigányok

                 Ezért kellene kinevelni egy művelt újnemességet! / Németh László gondolata. /

 

53. levél

 

              Kékkőben történt még valamikor 1840 táján az eset, a jobbágy-időkben, amit most elmesélek. A vár urai, a Balassák, akik valaha kemény legények voltak, igen sok kiváltságot kicsikartak a királytól maguknak. Még azt is, hogy a székvárosukban nem szabad zsidónak lakni.

              A nagyúrnak ott a fellegvárban volt egy óriási hangcsöve, amivel lekiabált a szolgálatában álló, falubeli tótoknak ott a vár alján, ha valamilyen szeszélyes kívánsága volt.

Tudni kell, hogy fenn várban minden ebéd után bál volt. Ebben részt vett az udvari nép, de nők nélkül. Lőn, hogy a híres báli teremnek nagyon megromlotta talaja. A patkós csizmasarkok szörnyen eléktelenítették.

     Lekiáltott hát a hangcsövén:

     „Hej, szolgabíró, csendbiztos! Hozzanak fel még ma két nagy szekér murvát!”

              A szolgabíró alulról intett, hogy megértette, és azután nekilátott a parancs teljesítésének. Hívatja nyomban az elöljáróságot. Ijedten összeszaladnak a falusi potentátok.

     „Mi baj van?”

              Hát bizony nagy baj van. A méltóságos úrnak két szekér asszonyt kell beszállítani még ma. Annak meg kell lenni nyomban, mert különben ötven bot.

              A hír végigfutotta falun, nagy rémületet keltve a férjek s itt-ott – meglehet - az asszonyok között is. Akinek szép lánya, menyecskéje volt, dugta, ahová lehetett: pincékbe, kamrákba. Sok elmenekült a szőlők alá a borházakba.

              A szegény bíró végre is mit tudott csinálni ily viszonyok közt. Kivetette a forspontot, minden telek után egy asszonyt. Hetven telekből állt a városka, tehát éppen hetven asszony lesz. Két szénásszekéren mutatósan elhelyezve, egészen tisztességes szállítmány lesz. A méltóságos úrnak nem lehet semmi kifogása.

              Természetes, hogy minden gazda a familia azon asszonyi állatait áldozta fel, amely a legkevesebbet ért otthon. Egyszóval hetven vénasszony ült a két hosszú szekéren, mikor a kanyargós hegyi úton nagy zsivaj és sikoltozások között a vár felé húzta őket a négy-négy szép fehér ökör.

              Amikor a menet beért a várudvarra, kiszaladt Balassa az ámbitusra, és összecsapta a két kezét ijedten:

       „Mi legyen ez?” – hebegte a szolgabírónak.

 

       „Egy szóval sem tetszett említeni, hogy szépek legyenek.”

 

   Az öreg báró elértette most a tévedés okát, és elkezdett szívből kacagni:

              „Nem asszonyokat kértem, balgák kendtek, hanem kavicsokat, de ha már itt vannak, isten neki, tartsunk nekik egy bált legalább.

              Amíg a vénasszonyok bálja tartott fenn a várban, az alatt lenn a kékköviek közt elterjedt a félreértés híre – minélfogva népgyűlés jött össze, melyben elhatározták, menjen fel deputáció Balassához nyomban, hogy ha már így van, hát csak tartsa ott az asszonyokat, neki ajándékozzák. Mert hát az egész városból ott voltak az anyósok.

                                                                                  Mikszáth Kálmán: Két szekér öregasszony

         Mi a tanulság? Közérthetően beszélj, és még akkor is tisztán artikulálj!

 

54. levél

 

              Most mesébe ágyazott orosz történelem következik. Mikszáthnak humoros, de muszkáknak véresen komoly.

              Mikor történt, mikor nem, bizony nem tudhatom, de megtörténhetett volna akár most is, hogy egy gazdag örmény kereskedő a halálos ágyán magához hívatta a fiát, és így szólt hozzá:

              „Minden vagyonomat neked hagyom, fiam, csak ezt a gyémánt almát nem, melyet ebben a dobozban tartok. Akié ez a gyémánt lesz, annak megromlik a szeme világa, és mindent ferdén, visszásan fog látni.

              Én jót akarok cselekedni valakivel, ahelyett, hogy a saját fiamnak cselekednék rosszat. A testamentumomban a világ legbolondabb emberének hagyományozom. Ha az ilyennek ferdül meg az esze, meglehet, hogy éppen ezzel helyreigazodik. Azért hát mihelyt meghaltam, indulj útnak, és add át hagyatékomat a legbolondabb embernek, akit találsz.

              Az örmény kereskedő csakugyan kiadta lelkét, és a fiú, aki sohasem volt túl eddig szülőföldjén, nyakába vette a világot, egy szeredásba téve a gyémántot. Keresztül-kasul utazta az országokat.

              Volt Ausztriában, Törökországban, Franciaországban, Angliában, Magyarországon, és tömérdek bolond embert talált útközben, nálunk elvitték még a országgyűlés karzatára is, de egyiknek sem adta át az almát: Hátha még bolondabbra is akadok!

              Sok helyütt híre járt, mi járatban lenne, és még az okos emberek is beálltak bolondoknak, hogy a gyémánthoz juthassanak;de őt ez éppen nem zavarta, mert könnyebb megismerni az okos embert, aki bolondot szimulál, mint a bolondot, aki okosnak játssza magát.

              Így érkezett el sok vándorlás után fáradtan, tikkadtan Oroszország fővárosába, ahol egy fényes palota előtt tömérdek katonaságot lát fölállítva.

         „Mit csinálnak ezek a katonák? – kérdezte egy muzsiktól.

 

         „A cár életét őrzik.”

 

         „A cár életét? Ki az a cár?”

 

         „Aki mindnyájunk közt a leghatalmasabb.”

 

              „Hogyan? Ő a leghatalmasabb? És mégis nekik kell őrá vigyázni, nemhogy ő vigyázna rájok? Akkor neki kéne vigyázni rátok!”

              „Van rá ok elég. Apja, nagyapja, ükapja is cárok voltak, és valamennyi erőszakos halállal halt meg.”

              „Szegény cár!” – sóhajtott az örmény fiú. – „És szegény katonák, akik itt fáznak, dideregnek naphosszat! Hát nem volna elég őrizetnek kevesebb is?”

              „Máskor úgyis csak félannyi van. De most hazaérkezett a cár öccse, a nagyherceg, aki váltig azon mesterkedik, hogy a cárt megölesse.”

         „Mi célból?

 

         „Ej, hát mi egyébért, mint hogy ő legyen a cár!”

 

     Az örmény fiú örömteljesen kiáltott fel:

         „Megtaláltam, hála Istennek!”

 

         „Mit találtál meg jámbor ifjú?”

 

              „Itt van húsz kopek, muzsik! Vezess engem a nagyherceghez! Egy hagyatékot adok

 

              át neki.”

                                                                 Mikszáth Kálmán: A legnagyobb bolond a világon

 

     

55. levél

 

 

              Valóban okos, sőt zseniális emberrel csak eggyel találkoztam életemben. Nagy szerencsém volt, hogy pedagógiát választottam, a kedvenc tantárgyaimmal még azt a látszatot is kelthettem, hogy okos vagyok. Pedig csak tanítva tanultam egészen a nyugdíjig. Sőt, mint ez a levélsorozat is jelzi, a halálomig.

              Talán a pályafutásom második évében találtam rá arra a fiúra, név szerint, a Lenkehegyi Attilára, aki egy már nyugdíjas hídépítő mérnök és egy értelmes, jóval fiatalabb hölgy gyereke volt. A szülők között legalább harmincévnyi volt a különbség. A lényeg azonban az, hogy hatodikos korában ismertem meg.

               Történelemből szólítottam felelni, és a közel négyoldalnyi anyagot fejből elmondta. A csodálkozástól majdnem leestem a katedráról!

               Minden tantárgyból brillírozott, különösebb szellemi erőfeszítés nélkül. A zene különösen érdekelte, és saját elektromos gitárt gyártott magának. Mert otthon az édesanyja operarészleteket is hallgatott, egy kirándulásunkon, lehetett talán hetedikes, azzal kápráztatott el, hogy kapásból megmondta, melyik dúdolt dallam, melyik operában ária.

               Középiskolába ment, de rövid idő múlva már a matek órák látogatása alól is fölmentették, mert az Egyetemi lapok megoldásainál tartott. A szegedi egyetem tanársegéde lett, majd megnősült, de olyan gyalázatosan fizették, hogy beatcsapatot szervezett, és a keceli kultúrházban pénzért énekelte végig a vasárnapi bulikat. Aztán elkallódott! Egy ideig az akkor még létező Nyugat - Berlinben utcai muzsikus lett. Mindenáron pénzt akart szerezni egy öröklakásra. Most úgy hírlik, elmegyógyintézetben kapott egyet, szegény.

 

56. levél

 

 

              Nem lehet az véletlen, hogy Ady Endre is, én is, igen szerette-szerettem olvasni Tömörkény István írásait. A nagy költő, a nagy író halála után, 1917-ben, a Nyugatban így emlékezett rá:

„Tárcaírónak alig tudok elképelni magyarban különbet, az aprólékosságnak ilyen kivételes művészét. Néha-néha úgy felmelegszik, mint egy igazi nagy költő, egy lírikus, s az embereket mindig szereti. Olyan valaki, akihez el fognak járni iskolába, tanulni, sokat tanulni, esetleg nála tökéletesebbre menendő nagyobbak is. Nem volt Tömörkénynek kíváncsibb, szeretőbb olvasója, mint én, senki.”

              Bizonyos fokú megnyugvást támaszt odakint mindig az, ha a hó leesik. Mert tudni való, hogy a hó a legjobb polícia a világon. Mikor fehérbe borul a tájék, az éberséggel alábblehet hagyni: nemigen esik lopás, sőt egészen el is múlik, mintha egyetlen bűnös szándékú ember se laknék odakint a síkok végtelenjén. Valóban, a pusztázó szegre akaszthatja a rozsdás fringiát, a Ráró nyugodtan heverészhet az istálló szalmáján, nem kell a gazok után futtatni éjszaknak évadján.

               A lopások, mintha egy soha nem látott erélyességű belügyminiszteri rendelet vetne véget nekik, megszűnnek, eltűnnek, mint a támadó nap erős sugara előtt a szürkés ködfelleg, amely hajnalonként a semjék vízállta helyein legel a zsombékkupacok között. Mert a tolvajt, aki más vagyonát cipelné el, elárulja a hóban a nyoma, hogy utána mennek a harmadik határba.

              Már csak azért is jó az, mikor néhány arasznyi rétegével szelíden borul az égből szakadt világos tömeg a fekete földre.

              Azonban az idei tél megjátssza magát ebben, s hogy a hónapok óta adta a borongós szürke boltozat, valósággal elborul minden odakint a hóban, az árok egyszínűvé válik a szántófölddel, s az apró házak tetején méternyi vastagon fekszik meg, s elzár a külső világtól mindeneket.

               Végtelen nagy alvó tenger ez, amelyen ha éjszaka a bujkáló hold elönti hideg fényét, olyan, mintha egy megfagyott országot mutogatna fantom gyanánt. Egyetlen fehér tömegminden, amit sehol se szakít meg vékonyka feketeség: a kocsik nyoma, keréksávok. Csak az egészen járatos országutakon van valamicske törés, azokon mozog déltájban néhány szán vagy ember, akikkel valami sürgős munka hagyatta el a tanyát.

              Egyébként csend és mozdulatlanság van mindenütt, a havak tetején még az se siklik el a hallgató füléhez, amely nyári estéken órányi távolságra elhullámzik a földek illatával terhes levegőben: a kutyák ugatása. A kisebb és nagyobb fajtájú ebállatok: pulerok, ürgefogók, nyúlhajtók, ló elébe valók, kertőrzők, marhára vigyázók, mind nagy fekvésben vannak, s lépés se tesznek a tanyaudvaron kívül, azon egyszerű oknál fogva, mer a hó magasabb náluk.

              Olyan vastag, hogy elmerülhetnének benne. Így aztán a kutya is csak megvan a szalmaboglya alján a lyukgödörben, amit nagy hozzáértéssel csinált magának, vagy a marhák között az almon vagy a pitvarban, esendő falatok után pislogatva fel a tűzhelyre vágyó szemmel, amíg ki nem rúgaták onnan, mivelhogy kutyának kívül a helye.

              Csakhogy hol van ilyenkor a „kívül”. A kívül egy hóból álló Szahara, egy rettenetes, lélegzetállító csöndességű fehér fagytenger, amin itt-ott mély domborulatot váj a szél, hogy a másik oldalon habos hullámtaréj gyanánt hordja egy rakásba. Nincsen semmi, ami mozogna ebben a tájban, itt-ott lomhán kanyarog némi vékonyka feketeség a nehéz téli légben, olyan, mintha a hó füstölögne.

               A félig eltemetett házak kéményén, a gólyafészek venyigéi között szivárog elő olykor a füstcsomó, csak olykor természetesen, mert nem esznek mindennap meleg ételt. Gazdálkodni kell, mert ki tudja, meddig tart ez az ostromállapot. Olyan ez, mint mikor a vitorlás hajót, ezermérföldnyire a parttól előfogja a kéthetes szélcsend.

                                                                          +

              Ez a tömörkényi próza maga a költészet, az igazi szabad vers!

 

57. levél

 

              Élvezd tovább a tanyasi telet és ezt a remek írást!

 

               Nem lehet kimozdulni a házból, nincsen semmi munka, a tanyasiak későn kelnek, hogy a világot ne fogyasszák, reggel nyolc óra tájban esznek valamit, azután elcsetlenek-botlanak a házban, az udvaron négy óráig, akkor újra van étel, s mikor a fehér tömegek kezdenek szürkére válni, és sötétlila ködök emelkednek a föld peremén, és lassan elöntik sűrű mivoltjukkal a vidéket, lefekszik a tanya gyertyagyújtat előtt.

              Egyedül a katáng elszáradt törzse meg a szerencsétlen nyúl mozog, amelyik ellen az ilyen télen, a vérszomjas jágerokon kívül, az idő is összeesküdik. A szerencsétlen fülesek le vannak soványodva, hogy éppen fityeg a csontjukon a bőr, s a különben közmondásos félénkségű állatot az éhség bekényszeríti a tanyák alá, a boglyák mellé, ahol mégiscsak akad valami szalma rágnivaló. A boglya mellé ásott hógödörből alkonyattájban akár bottal verheti le az elgyötört állatot a kocavadász

             Egyhangú élet ez télen odakint, amelyben csak két uralgó téma körül csoportosul a beszéd: a hó meg a hideg. Van mind a kettőből elég. Elhagyatott, puszta az egész világ, vakító fehérség mindenütt, és imbolygó nehéz köd a láthatáron. Esti alkonyat után, ha fölkel néha a szürke föllegek mögül a hold, némi világos fény szalad szét a tájon, hogy azután fekete sötétbe essen megint minden, amelyben csak a hó világít.

               Emberhangtalan némaság fekszik a végtelen síkon, a tanyák alszanak, mintha meg volnának fagyva. Azután mély, erős dörgés hangja ereszkedik szét a vidéken, és a hideg téli éjek ritka levegőjében elhullámzik messze. A fehér táj tetején hosszú, sötét vonal mozog, mintha valami töltés indult volna meg. Ezután elszáguld a tanyák között két veres szörnyetegszemével a vonat, kattogó robogásával megzörrentve az ablakot. Halbőr fölérzik álmából, s utána tekintve a morajló vastömegnek, csendesen mormogja:

           „Mén a vonat.”

                                                       A téli Magyarország

                                                      Magyar síkon nagy iramban át

                                                 Ha nyargal a gőzös velem

                                                 Havas, nagy téli éjjelen,

                                                 Alusznak a tanyák.

 

                                                 Olyan fehér és árva a sík,

                                                 Fölötte álom-éneket

                                                 Dúdolnak a hideg szelek.

                                                 Vajon mit álmodik?

 

                                                      Álmodik-e, álma még maradt?

                                                 Én most karácsonyra megyek,

                                                 Régi, vén falusi gyerek.

                                                 De lelkem hó alatt.

  

                                                 S ahogy futok síkon, telen át,

                                                 Úgy érzem, halottak vagyunk

                                                 És álom nélkül álmodunk,

                                                 Én s a magyar tanyák.

                                                                                                                            Ady Endre

 

 

58. levél

 

              Az idézett szöveggel igyekszem leküzdeni az előző rendszer még bennem settenkedő halvány nosztalgiáját. Ölelkezők a könyv címe, amelynek szövegét Garai Gábor írta, a képeket Gink Károly készítette, Moszkva és Budapest testvériségét kívánja bemutatni. Húsz évvel a legázolt forradalmunk után.

              „Ünnepel a világ. Tudom, hogy vannak, akik elátkozzák az Ünnepeltet – elátkozzák a munka dézsma-szedői, a háborúk üzlet-kötői, az embervér árusai, a zsarnokság zsoldosai; elátkozzák, de hiába: Ünnepel a világ!

              Ünnepelnek a Forradalmat megjárt öreg katonák; és ünnepelnek a fiaikat a jövőnek fölnevelő anyák; ünnepelnek a földkerekség kétkezi munkásai; és az ismeretlen tengerbe merült tudomány búvárai. És ünnepelnek a gyarmatok barom-igában vánszorgó gyermekei; ünneplik az egyetlent, ami eljövendő, az egyetlent, ami emberi.

              És ünnepelnek a kölyök-nyakkendők fölröppenő kettős-vörös lángnyelvei; és ünnepelnek – szerte a világon – milliók, akik talán még azt sem tudják, mit ünnepelnek, csak érzik: tűrhetetlen a régi! – kívánják: jöjjön az Új! Több mint kétszáz évvel ezelőtt harsant fel a riadó:

              ”Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete!”

              És a kommunizmus testté lett kísértetei, a nemzetközi munkásosztály önkéntesei, e különös emberek – igen, talán különösek csak, nem is különlegesek; s ma már úgy tetszik, mégis, nagyon is természetesek – fölvállaltak egy sohasem ismert harcot, és szívükbe fogadtak egy emberséges és emberfölötti erőt parancsoló eszmét.

              Mert ez volt mindeddig az első tömegeket toborzó eszme az emberiség történetében, amely nem keresett oltalmat – vagy menekülést – semmiféle túlvilág vigaszában. A való világ könyörtelen tükrébe tekintett, is vállalta a legkockázatosabbat; vállalta, hogy a földi megváltás, amiért küzd, s amit ígér, semmiféle hátsó kijáratot nem ismer a mennybe: vagy  megvalósul minden nemes cél itt és most – vagy ítéljen fölöttünk a tömegek törvényszéke!

              És hit kellett hozzá, persze, mégis. De micsoda hit! Az első olyan evilági, emberméretű hit, amely minden reményt és cselekvést a tudat, az értelem ellenőrzése alá rendel – s mégsem lesz szolgája semmilyen földhözragadt személyi érdeknek. Olyan hit, amely a hatalom megszerzésére mozgósítja a fölkelt tömeget, de előre kimondja: Ha megszerzitek a hatalmat a kiváltságosoktól – megosztjátok azt majd az egész néppel, és senkinek nem jut kiváltság soha többé!

              Olyan hit, amely nem veszti el önmagát, ha tulajdon hibáira vagy tévedéseire eszmél, s nem kendőzheti el a vétket a győzelemért, mert csak így, a csalódástól megtizedelten - s utóbb az által megtisztultan – küzdhet tovább. Olyan hit, amely örökké éberen csatába hívja harcosait – de mindenképp a háború végleges megsemmisítésére fegyverkezik, még akkor is, ha kénytelenségből vállalja a háborút.

              Olyan hit, a haza szeretetére lelkesítve minden más nemzet hazaszeretetének tiszteletére tanít; olyanhit, amely az elnyomott emberek felszabadítására szólítja harcba híveit – de zsákmányt nem ígér; mert azt mondja: harcolj, de ne hódíts; mentsd meg a szolgaságból testvéreidet, és aztán bízd rájuk: éljenek szabadságukkal a népakarat törvényei szerint.

              Micsoda emberek vették a szívükre és a vállukra ezt a hitet, minden terhével együtt? Kik voltak azok, akik az eszmét ismét az akaratra, cselekvésre fordították? Hol vannak a tündöklő kísértet ember testet öltött hús-vér hasonmásai?

              Itt van ő, Lenin, a legnagyobb; koponyája még holtában is százezer gyertya fényével világít.”

              Aki ezt fogalmazta, az egy nagy blöff-gyáros volt. Az örök világosság fényeskedjék neki! Lenin százezer gyertyájával!

 

59. levél

 

 

„Lehajolt a korsóért, de hirtelen megtántorodik:

-          „No” – morogja -, no…

 

              Olyan volt ez, mintha megszédült volna, de utána már nincsen baj semmi. Csak úgy átsuhant fölötte, mint vércse a vetések fölött. Kicsit megborzong. A vállaiban marad belőle valami, amitől fázik. A csősz arra vet, hogy hűvös már az este, és hideget hoz fölülről a harmat. Megfogja az ágast, és csavar rajta, minek folytán a bogrács elfordul a tűztől. Leveszi róla, s beleszagol. Jó, illatos meleg szaga van, fázásában szinte éleszti. No, csak sebesen ebből a jó melegből kanalazni. Vinné, hogy majd a székre teszi, hanem most ismét megcsapja a tántorodás úgy, hogy a gunyhó oldalához esik. /Ilyenkor látszik meg, hogy melyik gunyhó hogy van megcsinálva./

    „ Ejnye, ejnye – gondolja a csősz -, mi ez, no?”

 

              A bogrács a tarhonyával ott van a kezében. Süti egy kissé, és le is tenné, de nem birja. Nem mozdul a karja. Emelné, emelné, de ha nem lehet. Az esze járása is mintha megállna. Né, én uram és én Istenem! Miféle dolgok ezek? Kinek a rontása? Ilyesmi ellen a keresztvetés a hathatós, és utána az Úrangyalát kell mondani. A csősz összeharapja a fogát, és mindenféle erőlködést elkövet, hogy csak a kezét mozdíthatná. Kissé emelheti is a jobb karját, de azonnal visszahanyatlik az megint, a tarhonyás bogrács pedig a lábára borul, és süti a combját anélkül, hogy tehetne róla.

              Mi ez, mi ez? A homlokáról víz kezd peregni, a szemei elé nagy fekete állat áll. Csak azután látja, hogy a kutya ez, amely az ételszagra megérkezett. Szólni akar neki, hogy a Kerekesék kutyája / mert tényleg a Kerekeséké volt valamikor, míg hozzá nem szegődött/, Kerekesék kutyája ereggy, légy híradással otthon. Kerekesék kutyája megértené bizonyosan, ha szót tudna hozzá szólni, de még azzal se tehetős. Kerekesék kutyája elmenne, sebesen a kukoricák, a tarlók, a csalamádék között Mihályhoz és az unokákhoz, és hírt adna. Jó kutyának szokása ez.

              De ha egyszer még szavat sem intézhet hozzá. Csak éppen a melle jár sebesen föl-alá. A kutya nézi, mert még nem vett észre semmit. Csak leül a két lábára, és nyalogatja körül a száját. A kutya ugyanis ajkait nemcsak étel után, hanem előtt is meg szokta mosni, és már csak ebben is különbözik az emberektől.

              Kissé fölnyílnak a csősz szemeiről a hályogok, és ahogy a kutyát így látja, a szívét belepi a szomorúság.

     „Te vagy itt velem egyedül, és lám, még te se sajnálsz.”

              Ilyent gondol homályosan, lassan. A szeméből öregesen kigördül egy könnycsepp, rúg előbb a jobb lábával, rúg aztán a bal lábával, a tarhonya kifordul a földre. Most történt a halála.

              A kutya nézi a testet, a hold feljött, s fehér világával végigfeküdt a hangtalan téreken, a kukoricán, a halotton s a hunnyadó parázson, amely az utolsó vacsorát főzte. Kerekesék kutyája a test lábához ül, és fölnyújtja nyakát az égnek. Egy időben a torkából hosszú, félelmetes vonyítás tör elő, a hangja azonnal szétfut a tájon, s ahány kutya hallja, mind, mind leül a földre, az égre tarja a nyakát és vonyít.

              Mihályéknál már megette a Jancsi és a Marci a dinnyét, amit öregapó küldött, és már alszik is a két kis cseléd a házeresz alatt a subán, mikor Kerekesék kutyájának jelentése odáig szájról szájra elérkezett, s a tanyabeli eb szintén az ő rémes dalába kezd.

              „ A kutya lelköt lát – szól Mihály az asszonyához, és egyúttal az eb felé hajít egy göröngyöt.

               „ Csiba te, Mocskos! Még fölkölti a gyerököket.”

              Mocskos ennek dacára se hallgatott, mert Mocskos látta a lelket. Öregapó lelke ugyanis azonnal idejött az unokákhoz, és most a ház fölött röpködött.

                                                                         Tömörkény István: Csőszhalál

     

 

60. levél

 

 

              Valamikor, talán Mátyás király óta, nem volt úr a magyar saját hazájában, még a magyar baka is osztrák zsoldban harcolt, ha erre kényszerítették. Ausztria volt a fogolytartónk, és nagy törekvése volt, hogy ő legyen az úr minden németek fölött. Össze is vesztek ezen a poroszokkal. Königgrétznél.

              Nagy-Németország legyen vagy Kis-Németország? Ebbe Sebők Albertnek is volt beleszólása, mert ott volt a tetthelyen 1866-ban.

              Az öreg Albert véleménye és a világi dolgok környülállásáról való tekintete szerint méltóságos úr vagyok. E dolog genézise ott kezdődött, hogy amidőn Albert mint célszerű szőlőmetsző napszámos a tanyába került, úgy titulált, hogy tekintetös úr.

              Albert a Sebőkökből való, és valaha ez az egész tája Sebőkök birodalma volt. A vidéket ma is Sebők-hegynek nevezik, és bár a birtok a Sebőkökről lemaradt, a tájról a név sohasem fog lemaradni. Az öreg Albertet tehát, mint az egykori tulajdonos ősök leszármazottját kell tisztelni, és nem járja az, hogy egy ilyen ember tekintetesurazza azt a jöttmentet. Amúgy sem lévén a titulusokkal barátságos viszonyba elegyedve, mondtam, hogy mondják meg az Albertnek, hogy teljesen felesleges az a tekintetesurazás. Albert másnap nagyságos úrnak nevezett, mondván:

              „Idenézzen, nagyságos úr, hogy van még csak egyetlen a tőke a kerek világon úgy  megmetszve, mint ahogy ez van?”

              Mondtam aztán, hogy mondják meg Albertnek, hogy minek az a nagyságos titulus, mire Albertben föltámad az ősi dac és azótától fogva méltóságosurazott, mondván, hogy tudja ő, hogy mi dukál, mert nemhiába volt ő katona Kőnnigréznél.

          Így állván a dolog, délben, ahogy ennénk az ebédet az ereszet alatt, átszólok a másik astalhoz:

              ”Albert bátyám, csakugyan ott volt a nagy szaladásnál a Kőnigrézbe?”

              „Ott, ott – mondta Albert, s megállt kezében a leveseskanál, hogy most már megint, igazság szerint, ha jól keressük, miről jó az ilyen régi dolgokról való beszéd.

     „Aztán sokan voltak ott?” Azt mondja Albert:

         „Voltunk löhetősen.”

 

         „Aztán mi történt ottan?”

 

              „Hát – feleli – ami az ilyen katonai sokaságba szokott. Pallérozás, lövés, szólt az ágyú.”

  „Hát aztán, Albert bácsi? Hát mondja már!”

 

  „Hát – mondja Albert bácsi. Hát addig lüvöldöztünk, hogy elbuktuk a csatát.”

 

              „Hejnye – mondom -,fene teremti! Magyar embör létükre hogy bukhatták már el a csatát?”

 

              Egy árva szó nem sok, de Albert bácsi egy ideig még annyit sem szól. Idő múltán mondja csak megvetőleg:

              „Hát pedig méltóságos úr, amit kilenc nap alatt előremarsoltunk, azt két nap alatt visszaszaladtuk. A szégyön azonban nem gyühet tekintetbe, mert a dolog nem a magyarokért történt.”

      Így eshetett meg aztán az a szégyen, hogy a magyarok, először a történelemben, az osztrákok kedvéért futották ki magukat két nap alatt vissza, holott előtte kilenc napig előre marsoltak. Csak akkor még Benedek tábornok, aki neve után ítélve szintén magyar volt, osztozott a gyalázatban. Nem tudták még, hogy a szemben álló poroszoknak már olyan puskájuk van, amelyiket már hátul lehetett megtölteni, és ezért amíg az osztrák egyet lőtt, addig a porosz legalább ötöt.

                                                                                   Tömörkény István: Albert Königgretznél

 

 

61. levél

 

 

              „Hát a szüret? Van még ilyen is? A szőlő, mely hosszú útjában idáig vándorolt, amely sohasem maradt el az embertől, most kezdi elhagyogatni. Valamikor hálás és jó barát, keveset kellett ajnározni, mégis termett. Néhol nem is törődtek vele, volt olyan hely, ahol a gazda ráhagyta: ha akarsz, teremj, ha nem akarsz, ne teremj, legalább akkor könnyebb szörrel forgatom ki a tőkéidet a földből. Úgy sincsen ára a borodnak, amit adsz, hát én nem munkállak. Aztán úgy hagyta, nem tisztogatta, nem kapálta, hogy magasabbra nőtt benne a dudva, mint a szőlővessző, és a hű szőlő még ebben a mostoha elhagyatottságában is termett. Ekkor járták a vidám szüretek, amikor „döge volt” a bornak, a szőlő oly temérdeket adott belőle. Amikor oly sok volt rajta, hogy drágább volt a bortartó edény, mint a must, Nem tudták hová tenni, a vályúba öntötték, az öszömadta elébe. Ára se volt mégis vidám szüretek valának.

              Annyira vidámak voltak, hogy a szüret szó voltaképpen nem is jelentett mást, mint a mulatásnak, vigadozásnak a fogalmát. Muzsika, tánc, virágos lányok, étel-ital rogyásig. Ha valakinek valamely vállalkozása jó ütött be, ha valami öröm érte, ha kvinternót csinált a kislutrin, félrecsapta a kalapját, és így kiáltott föl:

              „Hisz akkor szüret!”

              Még valami megmaradt abban a szüreti vakációban, amit az iskolák a diákoknak szoktak adni. Mert ünnep volt régente a szüret, s háromnapi szabadságot kaptak a gyerekek; hogy otthon lehessenek a szüleikkel a szüreti ünnepen, vagy hogy a városi ember családostól mehessen ki ilyenkor a szőlejébe, s vigadhasson apraja –nagyja. Valóságos bálak történtek, és a nótában is azt énekelte a lány, hogy szüret után lesz az esküvőm.

               A költők versben énekelték meg, egy mondás pedig azt tartja róla, hogy a szüretkor még a darázs se csíp, mert az is be van rúgva. Leste idejét a cigány is, mert ez is keresett rajta, szakadozott piros nadrágban muzsikálván, és szüreti alkalmakra abbahagyván a vályogvetést. Ennen az időben volt a cigánymondás az is, hogy nem baj az, ha a cigánynak nincsen pénze, mert csak a magyarnak legyen, akkor van a cigánynak is.

              Rég volt – már ahogy vesszük az időt, mert nincsen ennek még teljes harminc esztendeje sem, és ma már mégis olyan, mintha sohasem lett volna igaz. A szőlő megszűnt az emberek barátja lenni. Előbb jött a filoxéra, az ördög bújjon bele, de azt még ki lehetett heverni, az alföldi homoki szőlőknek pedig nem is ártott, mert, minta tanyai vélemény tartotta felőle, mikor belemén a homokba, a homok kiszúrja a szemét.

               De azután érkezett, mint pusztító sereg, mindenféle más ártó jószág; tömérdeknevük volt: mészharmat, lisztharmat, fenerosszzpor, idő előtt való tarkulás, levélhullajtás, penészedés, honvédbogár, violenciapille meg miegymás. A filoxéra után fölugrott a homoki termés értéke, úri asztalra került az az ital, amit azelőtt homoki vinkónak, kocsisbornak, bicskanyitónak neveztek. Azután jött a sok ártalmas mindenféle, szőlő megkötötte magát, nem termett, s elhagyta az embert.

              Adták volna már a munkáját, de hiába adták. Az emberek mindent kitaláltak, forgatván elméjükben szomorú gondolataikat; ezek a kitalálások két véglet között mozogtak: az egyik viharágyúzott az égre, a másik esti harangszó alkalmával szentelt holtszenet ásott el imádság mellett a szőlőnek mind a négy sarkára, ám hiszen nem használt itt már sem ágyú, sem babona. Ekkor kezdett elterjedni a mondás:

     „ A szőlőföld többé nem vagyon.”

              Vidám, hangos, táncos szüret birkavágással – hol van ez már? A szüret böngészés csak, sétálás az utak, a borozdák között a bakháton, hogy ugyan melyik tőkén akad egy-két bönge.

     „Hát maguknál milyen volt a szüret, János bácsi?”

              „Jobban töszi – mondja elkomorodva -, ha nem kérdezi. Különb volt ennél valamikor a halotti tor is.”

                                                                                Tömörkény István: Őszi gondolatok /1915 /

                                

    62. levél

 

 

              Abban az időben, amikor Árpád fejedelem a hazát kereső magyarokkal eljutott a Tisza partjáig, a folyó még nem volt olyan jámbor, mint amilyen ma. Árpád vezér tábora éppen ezért már harmadik napja türelmetlenkedett Alpárnál, és könnyű átkelési módot keresett. Ekkor a legényei két tót parasztot vittek elébe. Az egyik fehér hajú, dacos nézésű öregember volt, a másik hosszú nyakú, hosszú lábú, alázatos legény. Ott fogták el őket valahol a Tisza partján.

               „Emberek – mondta nekik Árpád vezér -, melyiktek tudna valami alkalmas gázlót a Tiszán, ahol átmehetnék a másik partra a népemmel? Aki kisegít a bajból, annak minden kívánságát teljesítem.”

              Az öreg tót a fejét ingatta, hogy ő azt sem érti, mit kérdeznek tőle. A hosszú lábú térdre borult Árpád előtt:

              „Uram, hatalmas fejedelem, átvezetlek én minden népestől, hogy még a leghitványabb csikónak sem esik baja.”

A fehér hajú öregember kékült-zöldült dühében:

              „Ne higgyetek Pereszkának, magyarok! Szellő a hite, pénz a mindene ennek a nyomorultnak!”

              Árpádnak tetszett az öreg tót bátorsága, szabadon is bocsátotta minden bántás nélkül. Még lovat is adatott alája, hogy gyorsabban menekülhessen.

              Pereszka nekiindult a Tisza gázlójának, nyomában a magyar tábor. Alkonyatra már a túlsó partra is értek, és másnap délre már az alpári csatának is vége volt. Úgy szétszórták Zalán fejedelem tótjait meg bolgárait, mint a szél a polyvát.

Mindjárt a csata után odaállt a fejedelem elé Pereszka:

      „Az ígéret szép szó, nagy fejedelem! Kérem a jutalmam.”

 

      „Beszélj!”

 

           „Minden ivadékomat szeretném boldoggá tenni, uram. Pénz elfogy, a föld megmarad. Adj nekem annyi földet, amennyit egy naplementig be bírok szaladni!”

  „Amit mondtam, állom. Kezdheted Pereszka!”

           A hosszú nyakú nem kérette magát. Nagyot fohászkodott és elkezdett szaladni, keresztül a véres csatamezőn. Repült, mint a kilőtt nyíl. Nemsokára eltűnt a szemek elől.

  A magyarok fejcsóválva mondogatták Árpádnak:

           „Estélig fél országot beszalad gólyalábával. A mai csatában Pereszkának lesz a legtöbb nyeresége.”

            Mire a napáldozóban volt, akkorra már visszafelé futott Pereszka. Nem volt akkor már semmi emberi formája a telhetetlennek. Az arca mint a főtt rák, még a szeme fehérje is véres volt a kimerültségtől. A szája akkorára volt tátva, hogy majd elnyelte a fejét, mégiscsak az orrán bírt egy kis lélegzetet venni. Egész teste remegett, mint az agyonnyargalt lóé, de azért nem állt meg, mert a napnak egy keskeny karaja még a föld színe fölött piroslott.

  A magyarok integettek, kiabáltak neki:

  „Elég lesz már, te boldogtalan!”

           De ekkor már se hallott, se látott. Mikor a nap utolsó csíkja is lecsúszott az égről, akkorra Pereszka megállt, de úgy, hogy meg se mozdult többet. Holtan bukott Árpád lábához, megölte a fáradtság és a kapzsiság. Alpár búzatermő mezőin egy nagy darab földnek még ma is az a neve: Pereszka futása.

              Ennek a magyar mondának az a különlegessége, hogy ezt a témát a nagy orosz író, Tolsztoj is feldolgozta Mennyi föld kell egy embernek? című elbeszélésében. Abban a baskírok földjén egy telhetetlen orosz muzsik vág neki, ásónyomokkal jelölve a birtokhatárt, hogy minél többet szerezzen magának, és hasonló véget ér. Érdekes egyezés!

                                                                          +

Bezzeg az utódainak nem kellett a hosszú láb, a lógó nyelv, csak a nyalás: Masaryk és Benes.

    

 

63. levél

 

              A gyulafehérvári nagytemplom homályos boltozata alatt régi idők óta mutogatnak egy nagy márványkő koporsót. Oldalába törököket kergető magyar vitézek vannak vésve, tetején páncélos, sisakos dalia kőből kifaragva. A koporsó rég elfeketedett, márványa összevissza repedezett, a szobornak keze-lába törve, mégis térdet kell ezek előtt a törött kopott kődarabok előtt hajtani minden magyar embernek.

              Mert ez a koporsó Hunyadi János koporsója, ez a kőből faragott levente Hunyadi János képmása, a törökverő hősé, Mátyás király apjáé. Valamikor több volt ezen a síremléken a drágakő, mint a márvány, de biz az mind elkallódott a régi zavaros világban. Amit a török meghagyott, elvitte a tatár, amit a tatár ottfelejtett, elhordta a német. Levakarták még a kacskaringósra faragott, nagy, furcsa betűk aranyozását is. Nem maradt ott egyéb egy hosszú, kétélű acélpengénél, amely a szobor lábához volt támasztva. Az nem kellett senkinek, mert nem volt rajta semmi ékesség. Az volt Hunyadi kardja.

              Egyszer aztán annak is akadt gazdája. Valami gyülevész csapat fosztogatta a várost. A vezérük valami Privoda nevű kapitány volt. Ez a Privoda volt az, aki fölkapta a halott hősnek annyi csatában diadalmas fegyverét.

              „Minek lesz ez neked Privoda? – incselkedtek vele a cimborái. „Elhúzza az azt a káposztatorzsából faragott karodat.”

              „Ne tanítsátok ti Privodát – vigyorgott a kapitány -, megér ez nekem egy szakajtó aranyat. Annyit bizonyosan nem sajnál érte Kamuti Ferenc uram.”

              Kamuti Ferenc volt akkor Magyarország legerősebb embere. Derék, jó vitéz, becsületes magyar, Esztergom város kapitánya. Neki szánta a kardot Privoda, el is vitte hozzá.

              „Vitéz nagyuram, elhoztam neked Gyulafehérvárról Hunyadi kardját. Nem illet ez mást most Magyarországon egyedül csak téged. Tudom, nem sokallasz érte száz aranyat meg egy csótáros paripát meg hozzá való ékes vitézi gúnyát.”

              Kamuti kezébe vette Hunyadi kardját, forgatta, nézegette, míg ki nem buggyant a könnye:

              „Jaj, mire jutottál, szegény Magyarország!” – sóhajtott keserű szívvel, és indult kifelé a fegyveres teremből. De Privoda ijedten állotta útját:

     „Ohó, vitéz uram, hát az én jutalmam hol van?”

              „Az ám, majd el is felejtettem!” – mordult rá haragosan Kamuti, és bekiáltott az őrszobára:

               „Hé, hajdúk, ugorjatok csak ide!”

Négy szál legény tisztelegve várta a parancsolatot.

              „Szaggassátok le a vitézi gúnyát erről a semmiháziról – mutatott rá a reszkető Privodára -, mert nem illet az ilyen gonosztevőt. Öltöztessétek darócba, aztán kergessétek ki a várból!”

              Ő maga pedig kiment a bástyafokra, amely a Duna fölött meredezik, megcsókolta Hunyadi kardját, megcsillogtatta a napfényben, s nagyot lendítve a karján, belehajította a Dunába.

              „Sohase lesz többet emberi kéz, amelyik méltó volna Hunyadi János kardját forgatni.”

              Hunyadi kardja azóta lent fekszik a Duna fenekén. De amikor a magyart bántják, mindig megmozdul, mintha rég elporladt gazdáját keresné, és olyankor hány a Duna haragos hullámokat.

                        

 

64. levél

 

 

              1949. május 21-én foglalta vissza a magyar honvédsereg Budát. Az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban - a tavaszi hadjárat idején – sorra aratta győzelmeit: Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló, Komárom. Az osztrákok csúfos vereségeket szenvedtek és kihátráltak az országból.

              Görgey Artúr előtt két lehetőség állt: üldözni az osztrákokat és Bécs ellen vonulni, vagy visszafoglalni Buda várát, az ország fővárosát. Számos ok miatt, köztük volt az árulás gyanúja, a döntés az utóbbira esett.

              1849. április 29-én a feldunai hadsereg zöme Komáromból megindult Buda felé. A május 4-én Buda alá érkező magyar sereg 31 ezer főt számlált, a várat védő Hentzi tábornoknak 5 ezer embere volt. A honvédek megkísérelték rohammal bevenni a várat ivóvízzel ellátó vízmű sáncait, de sikertelenül. Kemény ostromra kellett berendezkedni. Komáromból ostromágyúkat hozattak, és május 12-én megindult a módszeres ostrom. Hentzi tábornok, viszonzásul, Pestet lövette, sok épület és polgári személy esett áldozatul.

              A magyar ostromlövegek réseket ütöttek a várfalon, így május 17-re virradóra általános támadás indult a falak ellen. A roham nem járt sikerrel, folytatódott tehát a nehézütegek tüze, amely május 20-án estig tartott.

              A döntő roham május 21-én hajnalban kezdődött Buda falai ellen. Az első lépcsőben 19 honvéd- és vadászzászlóalj, valamint néhány utászszázad támadott. A szörnyű golyózáporban legelőbb, reggel négy óra körül sikerült az első egységeknek behatolni a várba. Majd őket egyre több helyen követte a többi egység. A várba törőket Hentzi egy zászlóalj élén állva próbálta visszaszorítani, de halálos sebet kapott, a zászlóalját pedig a honvédek szuronyrohama verte vissza.

              A várőrség helyettes parancsnoka, Alnoch ezredes megpróbálta felrobbantani a Lánchidat, de a robbanás csak őt ölte meg, a hídnak nem ártott. A várat elözönlő honvédek elől a császári csapatok a királyi várba vonultak vissza, de rövid ellenállás után, reggel hét óra felé letették a fegyvert.

              A május 21-ig tartó ostrom idején a császáriak 710 főt vesztettek, 4220 fő, köztük 113 esett hadifogságba. 248 különböző űrméretű löveget, nagy mennyiségű fegyvert és lőszert zsákmányolt a magyar sereg. A jelentős győzelmet hozó ostrom során 370 honvéd esett el, 670 megsebesült.

              Buda visszavételével lényegében felszabadult az ország nagyobb része, és befejeződött a honvédsereg tavaszi hadjárata.

              Görgey azzal, hogy nem folytatta a Bécs elleni támadást, súlyos vétket követett el. Ezt később maga is elismerte, mint hibát, amely azonban a szabadságharc végső kimenetelét tekintve végzetes volt.

                                   

65. levél

 

              1712. május 22-én koronázták magyar királlyá III. Károly néven az osztrák császárt. Május 18-án Farkasfalván fogadta a magyarok küldöttségét, és a főrendek pompás kíséretével vonult be Pozsonyba, ahol a koronázási szertartás imígyen folyt le:

              „A Szent Mártonról elnevezett templom sekrestyéjéből a szentélybe lépő királyt dobpergés, trombitálás és orgonaszó fogadta; közben az oltár legalsó lépcsőjére térdelt. Az esztergomi érsek felhívta, hogy jól kormányozzon; erre ő - két ujját az érsek által elébe nyújtott evangéliumra téve - megesküdött, hogy igazságos lesz, és a békét ápolja.

              A szentelt olajjal az érsek vállon és mellen megkente, ezzel megkezdődött a mise. Az episztola után az érsek Szent István meztelen kardját a király kezébe adta, aki azzal a nép felé fordulva kereszt alakban háromszor villogtatta; annak jeléül, hogy a katolikus vallásnak vitézül védelmére kel. Ezután az érsek a nádorral Szent István koronáját a király fejére tette, a jobb kezébe a jogart, a bal kezébe pedig az almát adta, s a püspökök a trónhoz vezették. A Te Deumot éneklik, és az ágyúk először szólalnak meg. És kiáltják: „Vivát Rex!” Offertórium alatt az oltárhoz vezették, áldozott, és fején a koronával újra a trónra ült.

              A mise végén a magyar nemzeti posztóval borított deszkákon a Ferencesek templomába gyalog megy. Ennen mindnyájan lovagolva az irgalmas szerzetesek háza elé lovagolnak, ahol egy dombon a király két ujját az ég felé emelte; az érsek előolvasta neki az esküt, amit az ország szabadságai és mentességei oltalmára letett.”

              Bizony, mert egy évvel korábban egyezett meg a magyar nemességgel, hogy ha véget vetnek a nyolc éve tartó háborúskodásnak, nem bűnhődnek érte, még jószágaikat is megtarthatják a volt kurucok. Akik pedig nem alkudtak, azok mehettek Lengyelországba, a franciákhoz, végül Rodostóba. Mint a nagyságos fejedelem és hűséges társai.

                             

                                            

 

66. levél

 

 

              Sokáig gondolkoztam, hogy leveledre milyen hangon válaszoljak. Ez a vallomás azt bizonyítja, hogy amit Te írtál, az nemcsak szívből fakadt, hanem szívhez is szólott. Igazán szólva, levelednek minden sora meghatott. Szeretetből, aggódásból született meg minden kérő szava, s az a rész, amelyben szegény jó anyánkról beszélsz, a könnyeket csalta ki a szememből.

              Bevallom, hogy érveid erősek, nagyon erősek, logikád biztos; tollad színes, hatalmas sorokat szánt, szíved tiszta, nemes; Te magad a jó és szerető fiúk mintaképe vagy – és én mégis fájdalommal tudatlak, hogy megindítnod igen, de meggyőznöd nem sikerült. A magamfajta tévelygő lelkek nem egykönnyen szoktak megtérni. Vadul rohannak, nincs akadály, mely útjaikon megállítsa őket. Nem az akarat a vezetőjük, én azt hiszem: a végzet. Eltaszítasz-e ezek után magadtól, vagy megszánva meg fogsz-e siratni – nem tudom.

              Vérből való vérek vagyunk, gyűlölni egymást nem lehet – és én ebben bízom. Máskülönben hallgass meg:

              Tetszett a jó Istennek – nevezzük így – teremteni egy tudalmatlan nagyságú világot. Ebben a világban emberek is vannak, hiszen ebből tudjuk, hogy világ van, s ez teszi lehetővé, hogy én vagyok, és filozofálok.

              Cogito ergo sum. Gondolkozom, tehát létezem. Létezem, tehát térben és világban élek gondolkozom, tehát olyan a világ, amilyennek én tartom, s az én igazamból, elveimből, észleleteimből engedni valamit: öntudatos, önmagunkat ámító hazugság.

              Hazudni pedig betegség, beszámíthatatlanság. Azt mondják azonban, hogy az emberek óriási nagy része nem filozofál. Én nem tudom ezt elgondolni, de lehet, hogy igaz.

              Azt mondják, hogy nem annyi a világ, ahány embere van, mert ez a nagy hányad egy világban él. Ez a vonás eddig hiányzott az én világom rajzából, de pótoltam már azóta. Ha ez mind így van, akkor, amit ezután mondok, az is igaz. Tetszett a fent írt hatalomnak olyan embereket is teremteni, akik gondolkodnak.

               Ezek a gondolkozó emberek a legszerencsétlenebb páriák. Küzdenek egy óriási tömeggel, ennek saját, kényelmes formái ellen, melyek millió ember életét irányítják. Fogalmaik raktárában egy megőrjítő jelszó háborog: igazság: tetteikben egy őrült cél küzdelme dominál: magukhoz hasonlóvá tenni a világot. Mit csinál a tömeg? Születik, iszik, eszik, játszik, párosul, képzelődik és meghal.

              A lét „igazsága” természetesen úgy hozza magával, hogy ezek a beteg Don Quijoték a leggyámoltalanabb, legenerváltabb emberek. A természet ős fegyverei összetörik őket, csak valami láz átömlő ereje táplálja az örök izgalomban égő idegeket, melyektől létünk: gondolkodásunk függ.

              Nem tudok, nem akarok a tömeg módjára élni. Őt magát gyűlölöm, formáit megvetem, vegetáló életétől irtózom. A magamfajta embernek lépteit nem az akarat, a végzet irányítja. Édesanyánk könnyeiről pedig mért beszélsz nekem? Hogy még gyötrelmesebbek legyenek hánykódó kétségeim?

              Te jó fiú vagy, egyformán szeretjük anyánkat, de Te jobban be tudod bizonyítani. Vigasztald, gyámolítsad őt. Sirassatok meg mind a ketten, de követ Ti ne dobjatok reám, legalább Ti - ketten.

És míg filozófiám könnyekbe fullad, előttem egy kép rajzolódik meg:

              Egyszerű ravatal. Rajta egy ifjú halott, aki most pihen először. Úgy hasonlít hozzám, ti borultok reá: édesanyánk és Te, édes jó testvérem.

              Nem írok többet. Nem látok a könnyektől. Kezem reszket. Fejem majd széthasad.    Édes Lajosom, bocsáss meg, áldjon meg az Isten!

                                                                                                       Ady Endre/1898. dec. 24./

 

 

67. levél

 

               Újból és újból csak Ady: A „kortársak”

 

              Szegény Petőfi, ha véletlenül valami csodából megjelenne köztünk, bizonyára nagyon csodálkozna. Milyen népszerű is volt ő ötven évvel ezelőtt!

              Nagynevű emberek, díszes állású urak egymás után visszaemlékeznek arra az időre, mikor boldoggá tette őket egy-egy találkozás a nagy poétával.

              Fölkelnek a „kortársak”. Mind, mind előkelő urak. Mindegyiknek van egy története, amelynek vége az, hogy mennyire tisztelték őt, ezt a „tüneményszerű lángelmét”, s milyen boldogok, hogy beszélhettek vele.

              És minket, kik már olyan távol esünk a nagy időktől, kik csak írásokból ismerjük a magyar őserő legnagyobb szülöttének történetét, most egyszerre megszáll – a kétség.

              Hogyan? Hát amit eddig Petőfi életéről olvastunk és tudtunk, üres mendemonda? Hiszen a „kortársak” rajongással szólnak róla, s azt állítják, hogy boldogok voltak, amikor köntösét érintették.

              Hiszen Petőfi akkor a világ legszerencsésebb poétája volt, akit már életében megértett, akiért már életében rajongott mindenki.

              Micsoda hitványság volt meghamisítani ezt az igazságot, s elhitetni a serdülő milliókkal, hogy a nagy költőt kora nem méltányolta eléggé!

              És azért csak olvasunk régi írásokból. Azok mást beszélnek. Nyomorról, küzdelemről, sorscsapásokról, igazságtalanságokról, szomorú és sötét dolgokról.

              Azok a nagy urak, kik most büszkén emlékeznek vissza, kik most sorba kamatoztatják a jóféle Petőfi-tőkét, míg élt, lenézték a szegény egzaltált embert, kopott, fakó poétát.

              Hiador írja, hogy nagyon sokan az utcán is szégyelltek vele végigmenni, s bizonyára Görgey hadvezér úr sem volt olyan nagyon megilletődve a Petőfivel való találkozáskor, mint ahogy most állítja egy levelében, melyet valami német laphoz intézett.

              Ez az igazság, ez a historikum. És ezt az igazságot szinte megköveteli Petőfi hatalmas egyénisége.

              Nem volt ő olyan kicsiny ember, hogy saját kora megértse, hogy saját „kortársai” méltányolják.

              A valóság pedig az, hogy ötven év kellett ahhoz, hogy Petőfit megértsék, csodálatos nagyságát méltányolni tudják.

         Kora nem értette meg, a „kortársak” nem jól emlékeznek.

 

         Ne vegye ezt a pár sort kegyeletlenségnek senki!

 

              Sokkal nagyobb jelentőségű, sokkal szebb a legnagyobb magyar költő ünnepe, ha tisztába jövünk a „kortársak” visszaemlékezéseivel.

              A Petőfi nagyságának közös tudata, a félszáz év után babérral fedett sír, a költő kora által megtagadott hódolat megnyilatkozása az utódok szívében: ez a Petőfi-ünnep jelentősége.

                                                                                            1899. július 25. Ady Endre

                                        

 

68. levél

 

 

              Újra és megint Ady: Wesselényi

 

              A vén Meszes aljában, ahol pihent a Tuhutum vezér, az én ifjúságom elveszített paradicsomában, ünnep lesz holnap. Fáj a lelkem, hogy nem lehetek ott. Megszállna ott az emlék – megenyhítene a napsugár, meggyógyítana a fenyőillat, s megváltana a lelkesedés mámora, mely az én édes, tápláló és fölnövesztő Zilah városomban túlcsap a vén Meszes Terbete csúcsán is holnap reggel. De én csak itt fogok, a távolból ünnepelni. A vén Meszes hervadó erdőit, a Diák-domb őszirózsás temetőjét, a tornyos alma matert, Wesselényi ércalakját s a lelkesedő ezreket csak érezni fogom, látni nem.

              Valamikor a Terbete alján én voltam a leggazdagabb talán. Annyi hite és vágya nem volt még ifjú embernek, mint amennyit az a szent, klasszikus föld lehelt belém. Egy kevés papiros, egy napszámoló toll maradt a nagy gazdagságból. a hit és a vágy szörnyen devalválódott. Örökös kétkedés és örökös háborgás lett belőle. Mégis most ifjúságot érzek. Az én elveszített paradicsomomban ünnepelnek, s az őszi napsugár Wesselényi gyönyörű alakját csókolja s a szegény parasztét, kinek elébe megy, s kit magához emel Wesselényi.

              Wesselényi és a szegény paraszt! Fadrusz mester talán öntudatlanul szatírát faragott. Isteni gúnyolódás az a szobor, de még meg is ríkathatja a lelkeket. Az a szobor anakronizmus, szemrehányás és szatíra. Wesselényi hiába nyújtja karjait a szegény paraszt felé. Wesselényit ma nem értik már. Az a nagy erő elfogyott, az a nagy láng kialudt. Zilahtól nem messze már éhtífuszban rágja szalmaalmát az a paraszt, akinek jobbágy nagyapját Wesselényi magához emelte. Az ünnepen nem lesz lélek, csak szó.

              Este pedig vigyázni fognak, hogy a színházi díszelőadásra csak az előkelőségek jussanak be. Ott lesznek a fiai, az unokái a nagy Wesselényinek, ott lesznek az összes vármegyék és városok küldött urai, ott lesz Szilágy vármegye egész úri népsége, ott lesz bizonyára a becsődített nép is. Minden ünnephez kell festői háttér. Csak maga Wesselényi fog hiányozni s az a nép, amelyet magához emelt.

              Hol van Wesselényi? Hol van a felszabadított nép? Sehol. Hiszen ebben a két kérdésben sír ennek az országnak minden nyomorúsága. Wesselényi a történelmet élt magyar földnek a modern világra szült valóságos géniusza. Ő maga erős, szép és eszes. Ha sok benne az ego, a legszebb, legdúsabb életet élheti. És ez a hatalmas férfi, ki Herkules, Adonisz és Apolló együtt, fölcsap mártírságra vágyó prófétának. Az igazságért képes lett volna aláaknázni és felrobbantani a világot. A legnemesebbje és legelhivatottabbja a maga korának Kossuth Lajos mellett.

              De hol van ez a Wesselényi? De hol a nép is, melyet ő magához emelt? Wesselényit ma Károlyi Sándor pótolja. A nép pedig becsődül Pozsonyba, hol éljent kiált az ő bőrére kötött alkura, megcsókolja a lábat, mely rajta tipor, s ő pedig segédkezik, hogy dölyfös nagyurak rabszolgájává váljék újra.

              Wesselényi karjait nyújtotta, hogy magához emelje a könyörgő népet. Ma ugyanez a nép kínálja a hátát, hogy jó rúgja bele a mélységbe a nagyúri láb.

              Wesselényit ünneplik holnap a vén Meszes aljában, Zilah városában, az én ifjúságom elveszített paradicsomában. Mit keresnék én ott? Valamikor csupa hittel és vággyal, gazdag szívvel, naiv elmével bolyogtam azon a helyen. Nincs erőm most odamenni, mikor kevés a hitem, kevés a vágyam, s rettenetesen tisztán látok.

              Ünnepelek itt a távolban, egyedül. Próbálom a reményt élesztgetni magamban, hogy talán becsületesedhetik, javulhat még a világ. És a fátumon tűnődöm. Wesselényi megvakult. Talán a fátum szabta azt úgy, hogy nem szabad nagyon világosan látni. Wesselényi megvakulása talán szimbóluma akart lenni annak az igazságnak, hogy boldogok csupán a vakok és a vakon hívők.

                                                                                                         1902. szept. 17. Ady Endre                            

 

69. levél

 

             Öcsém, ami pedig a Napóleon hatalomra kerülését illeti? Íme két igen találó vélemény, visszatekintés a forradalomra:

              ” A franciák kísérlete, hogy szembeállítsák a szent emberi jogokat és kivívják a szabadságot, megmutatta az ember teljes tehetetlenségét. Mit láttunk? Durva anarchikus ösztönöket, amelyek elszabadulva széttörnek minden társadalmi korlátot, amely az állati önkielégítést meggátolná. De megjelenik egy hatalmas ember, aki képes megzabolázni az anarchiát, és markába ragadja kormányzás gyeplőjét.” A legérdekesebb, hogy ezek a szavak nem Napóleontól származnak, hanem Herzentől.

       Maga Napóleon pedig ezt mondta:

              „Mi csinálta a forradalmat? A nagyravágyás. Mi vetett véget neki? Ugyancsak a nagyravágyás. És mindnyájunk számára milyen remek apropó volt, hogy elcsavarjuk a tömeg fejét, a gyönyörű szó: szabadság.”

               Tehát az alibi minden aljasságra: a szabadság.

      Berzsenyi Dániel, ez a világtól elzárt élő valóban nemes ember, ezt írta 1814-ben:

                            „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság,

                            Melynek zászlóit hordta dicső sereged.

                            A népek fényes csalatásba merülve imádtak.

                                 S a szent emberiség sorsa kezedbe került.

                            Ám de te azt tündér kényednek alája vetetted,

                            S isteni pálmádat váltja töviskoszorú.

                     Amely kéz felemelt, az ver most porba viszontag;

                     Benned az emberiség ügye bosszulva vagyon.

 

    Szabadság? Mutasson a földön olyan országot, ahol szabadon és boldogan élnek az emberek! / Balsac: Goriot apó: Vautrin mondja Rastignacnak. /

 

    

70. levél

 

              Irány újból Oroszország, Öcsém! De most már a huszadik század elején.

              Mennyire megzavarodott az orosz értelmiség, amikor Az ún. proletárforradalom szabadsága rátört az országra? Ennek bizonyítéka Iván Bunyin, aki maga is zsidó volt, érdekes szövege, amelyet 1919 tavaszán vetett papírra. Nálunk éppen ekkor diadalmaskodott Kun Béláék tanácsköztársasága. Ezt hívják akasztófahumornak!

              „Igen, ez járványos őrület. Mi foroghat a nép fejében? A napokban a Jelizavetyinszkaján mentem. Ülnek az őrök a lefoglalt ház felüljárójánál, a puskazávárral játszanak, és az egyik azt mondja a másiknak: „Pétervár felett pedig üvegmennyezet lesz. Úgyhogy se hó, se eső, se semmi.”      

              Nemrég az utcán találkoztam Scsepin professzorral, a „népművelési népbiztossal”. Lassan haladt, bamba tekintettel néz maga elé. A vállán csupa por a hosszú köpeny, a hátán hatalmas zsírfolt. A kalapja is olyan, hogy rossz ránézni. Mocskos gyapjúgallérjára hátul vulkánhoz hasonló gennyes furunkulus támaszkodik, s vörös olajfestékkel bekent széles, ócska nyakkendőt visel.

    Mesélik, hogy Feldman beszédet mondott holmi paraszt „küldötteknek”.

    „Elvtársak, hamarosan az egész világon szovjethatalom lesz!

    És hirtelen megszólal egy hang a küldöttek tömegéből:

    „Á, nem lösz!”

    Feldman dühösen:

        „Aztán miért nem?”

 

        „Nincs ölég zsidó.

 

 

71. levél

 

              A legokosabb és legravaszabb hangadók tudatosan gúnyolódó cégtáblául használták

 

 a jelszót:”Szabadság, testvériség, egyenlőség, aztán szocializmus, kommunizmus!”

 

              És ez még sokáig kint fog függeni, mindaddig, amíg teljesen nem telepszenek a nép nyakára.

                                                                               +

              „Különösen könnyen keletkezik zűrzavar, megingás, bizonytalanság akkor, ha a nép fiatal, kiegyensúlyozatlan, mindennel elégedetlen, s szellemi sötétségben él. S lám ismét micsoda erővel tört fel. Pusztulást hozott Oroszországra az anyagiasság, a szabadosság, a durva kapzsiság szelleme. A jó tehetetlen, a gonosz semmitől sem riad vissza. Saját háza elpusztítására vetemedett a társadalom kivetettjeiből és söpredékéből álló tömeg, amely idegen vezérek, bitorlók, álcárok, korcsokból, bűnözőkből, nagyravágyó figurákból lett atamánok zászlaja alatt sereglett össze./Szolovjov/

                                                                               +

 

       Részlet az egyik ogyesszai kommunista lapból, egy nekrológ 1919-ből:

              „És te elpusztultál, meghaltál gyönyörű Jasenyka, mint egy pompás virág, amely éppen csak kibontotta szirmait. Mint egy téli napsugár, akit a legnagyobb igazságtalanság felháborított, aki felkelt az elnyomás, az erőszak ellen, a vad horda áldozata lettél, amely elpusztít mindent az emberiségben. Aludj nyugodtan, Jasenyka, megbosszulunk!”

              Miféle hordák? Miért és kin akarnak bosszút állni? Ugyanott írják, hogy Jasenyka „az egyetemes csapás, a nemi betegség” áldozata. /Bunyin/

                                                                               +

 

              Berlinben ma temetik Rosát /Luxenburg/. Ogyesszában ma gyásznap van, tilos minden látványosság, csak délelőtt dolgoznak Az Ogyesszai Kommunista című lapban emlékező cikk jelent meg: ”Le a kalappal!”/Bunyin/

            Jöjjön a legnagyobb orosz-szovjet író, Gorkij véleménye az orosz fordulat harmadik hónapjában!

              Minden kormányzat – bárhogy is nevezze magát – nemcsak a néptömegek akaratából törekszik az uralomra, hanem formálni is igyekszik ezt az akaratot a saját elveinek és céljainak megfelelően. A leginkább agyafúrt kormányok rendszerint a népen való uralkodási vágyukat azzal álcázzák, hogy buzgón hajtogatják:”Mi a nép akaratát fejezzük ki”.

              Ezek természetesen nem őszinte szavak, hiszen a kormányzat intellektuális fölénye végeredményben elnyomja a tömeg ösztöneit, és ha ez nem sikerül a kormányzó szerveknek, akkor fizikai erőszakot alkalmaznak a céljaikkal ellentétes népakarat elfojtására.

              Akár rendeletekkel, akár szuronnyal és golyóval, de a kormányzat mindig arra törekszik, hogy úrrá legyen a nép akaratán és meggyőzze arról, hogy az egyetlen helyes úton vezeti a boldogság felé. Minden kormánynak elkerülhetetlenül ilyen politikát kell folytatnia.      Mivel biztos abban, hogy ő a nép esze, e pozíciója folytán rákényszerül, hogy a népet is meggyőzze: neki van a legokosabb, legbecsületesebb kormánya, amely őszintén csakis a nép érdekeit szolgálja.

 

72. levél

              A népbiztosoknak is pontosan ez a céljuk, és nem szégyellik – miként semmilyen kormányzat sem szégyelli – hogy agyonlövik, legyilkolják, letartóztatják a velük szemben állókat, és nem riadnak vissza attól sem, hogy mindenféle rágalmat és hazugságot terjesszenek ellenfeleikről.

              De a népbiztosok, miközben igyekeznek bizalmat ébreszteni maguk iránt, alig ismerik az „orosz ösztönöket”, s ezért tökéletesen figyelmen kívül hagyják azt a szörnyű lelki légkört, amit a majdnem négyéves háború terméketlen kínjai hoztak létre, és ennek köszönhetően az orosz néptömegek lelki világa még sötétebb, ádázabb, vadabb lett.

              A népbiztos urak egyáltalán nem veszik tudomásul, hogy amikor a társadalmi forradalom jelszavait hangoztatják, a lelkileg és fizikailag elkínzott nép néhány rövid szóval saját nyelvére fordítja le a jelszavakat: 

              ”Pusztíts, rabolj, rombolj!”

              És elpusztítja Oroszországban a mezőgazdasági kultúra kevés értékes fészkét, Perzsiában a városokat, a szőlőket, a gyümölcsöskerteket, még az öntözőberendezéseket is, és mindent lerombol mindenfelé.

              Amikor a népbiztosok túlságosan hangzatosan és rémülten kiabálnak a „burzsuj” elleni harc szükségességéről, a sötét tömeg ezt nyílt felszólításnak érzi a gyilkosságokra. És gyilkol.

              Ha azt mondom, hogy a népbiztosok nem értik, milyen visszhangot keltenek a népben, amikor az elkerülhetetlen ellenforradalomról jajveszékelnek, ezzel tudatosan egy olyan feltevést fogalmazok meg, amely némileg magyarázza esztelen módszereiket, de semmiképpen sem menti fel őket.

              A nép a szenvedésektől lelkileg beteg, halálosan kimerült, leírhatatlanul elgyötört, telve van bosszúvággyal, gonoszsággal, gyűlölettel, és ezek az érzések egyre erősödnek.

              A népbiztos urak vajon úgy gondolják, hogy e beteg akarat romboló törekvéseit kell képviselniük? Vagy úgy érzik, hogy képesek meggyógyítani és megszervezni ezt az akaratot?      Elég erősek és szabadok-e ahhoz, hogy az égetően fontos munkát véghezvigyék?

               Ha becsületes emberek, ezt a kérdést végre őszintén és határozottan fel kell tenniük önmaguknak. De nincs semmi alapunk azt gondolni, hogy képesek lennének ezt a kérdést a józan ész és a becsület ítélőszéke előtt fölvetni.

 

73. levél

 

              Íme, Öcsém, a korabeli szovjet – orosz helyzet!

              Vad orosz ösztönök veszik őket körül, ők pedig szellemileg és erkölcsileg elvakultak, és most tehetetlen áldozat lett belőlük a múltjától elkínzott és általuk felizgatott fenevad karmai között. /Novaja Zsizny, 1918. január 18./

Felhívás igazi kommunista szellemben:

       „Előre, testvérek, ne számoljátok a hullákat!”

               Tegnap mondták, hogy Ogyesszába érkezett maga Trockij, de kiderült, hogy Kijevben van. A vezér érkezése szárnyakat adott minden munkásának és parasztjának. a vezér hosszú beszédet mondott a népmilliók nevében azokban a napokban, amikor megtörték a burzsoá magabiztosság gerincét, amikor halljuk hangjukban a rettegést. Balkonról szólt a néphez.”

              Saint-Just, Robespierre, Couton, Lenin, Trockij, Dzerzsinszkij. Melyik közülük a legaljasabb, legvérszomjasabb, legocsmányabb? Természetesen a moszkvaiak. Pedig a párizsiak sem voltak angyalok.

              Couthon a diktátor Robespierre legközelebbi harcostársa, a „lyoni Attila”, a törvényhozó és szadista hóhér, aki teljesen ártatlan emberek ezreit küldte a vérpadra, a „Nép és Erény szenvedélyes barátja”, mint tudjuk béna lábú nyomorék volt. De hogyan, milyen körülmények között veszítette el a lábát? Úgy tetszik, elég szégyenletesen. A szeretőjénél töltötte az éjszakát, akinek távol volt a férje. Nagyszerűen ment minden, egyszerre csak kopogás, a hazatérő férj léptei hallatszottak. Couthon kiugrott az ágyból, az ablakon át az udvarra vetette magát, és egy kiásott gödörbe pottyant. Ott üldögélt egészen napkeltéig, és örökre elveszítette mindkét lábát, azok egy életre megbénultak.

              Igen, már réges - rég megszerveződött a világiroda az emberi boldogság, az „új, gyönyörű élet” megteremtésére. Gőzerővel működik, és lehet nála rendelni szó szerint minden aljas és embertelen alávalóságra. Kémekre, árulókra, az ellenséges hadsereg bomlasztóira van szüksége? Ki akar provokálni valamit? Állunk rendelkezésére, a provokációban jártasabb gazembereket sehol sem talál. És így tovább, és így tovább.

              Az Isten megjelöli a gazfickót. Már a régi időkben is megvetették a vörös hajú, széles arccsontú embereket. Szokratesz látni sem bírta a sápadtakat. A modern kriminalisztikai antropológia megállapította: igen sok úgynevezett „született bűnözőnek” sápadt az arca, széles az arccsontja, durva az állkapcsa, mélyen ülő szeme van.

              Ezek után hogyne jutna eszünkbe Lenin és a többiek, a több ezer hasonló képű alak. Egyébként a kriminológiai antropológia leírja a született bűnözők és különösen a bűnöző nők egy másik, ezzel éppen ellentétes típusát is: angyali babaarc, amilyen például Kollontájnak volt valaha.

              És mennyi sápadt, széles csontú, feltűnően aszimmetrikus arc van ezek között a vörösgárdisták között, és általában az orosz nép alja között. És éppen közülük, akik rég kitűntek zabolatlanságukkal, antiszociális magatartásukkal, akik között annyi a zsivány, a csavargó, a szökevény, a csaló, a mezítlábas, mit ad isten, éppen közülük verbuválódott az orosz szociális forradalom színe - virága, büszkesége és reménysége. Ne csodálkozzunk hát az eredményen!

              Békeidőben elfelejtjük, hogy a világban hemzsegnek az ilyen korcsok, akik békeidőben a börtönökben és a sárgaházakban ülnek. De lám, eljött az idő, amikor a „hatalmas nép” diadalmaskodik. A börtönök, a sárga házak kapui kitárulnak, a rendőrségi irattárakat felégetik, megkezdődik a bacchanália. Az orosz bacchanália túltett minden korábbin. A rómaiak bélyeget sütöttek a fegyencek arcára:”Cave furem.” Ezekre az arcokra nem kell bélyeget sütni, úgyis minden látszik rajtuk. A női arcok csuvasok, mordvinok, a férfiak mintha válogatott bűnözők lennének, egyenesen Szahalinról. /Bunyin, 1919./