"Mindent egy lapra" I/5.

 

A SVÁJCI VB

 

                   Bizony, nem nyertük meg a svájci vébét! És ekkor elgondolkoztam azon, miután hetekig súlyos lelki teherrel jártam-keltem a világban, mintha a családom minden tagját elvesztettem volna egyszerre, hogy milyen érdekes egy nép mentalitása.

                    Ma már letenném rá a nagy esküt, hogy nem tört volna ki a forradalom olyan ádáz dühvel, ha azt a vb-t megnyerjük. Csak az a volna, ott ne lett volna! Ez a szerencsétlen nép olyan türelmesen tűrte, hogy a hátán fát hasogassanak, csak egy kis örömet kapjon a magyarsága. Emlékszem, mesélték, hogy azon a délutánon és estén láttak először Budapesten dühöngő tömeget, amely csalódottan ki mert menni az utcára, és tört-zúzott.

                    Elviselték az alacsony munkabért, a padlássöprést, a megalázások ezer nemét, de azt nem voltak képesek elviselni, hogy ezt a kis örömet is elvették tőle, amivel megtámogathatta nemzeti büszkeségét és önbizalmát. Mint a becsapott és megcsalt férj, képes volt az ÁVH-s pribékekkel szembeszállni, akik őt megcsalták.

                   Mert szentül meg volt róla győződve, hogy azt a meccset ezek az aljasok, akiktől minden alávalóság kitelik, biztosan eladták! És csak másodikak lettünk a világon, amikor nekünk az első dukált! Hiszen korábban megvertük a németeket 8:3 -ra, a brazilokat 4: 2-re, az urukat szintén 4: 2-re, és most valakik elragadják kezünkből a megérdemelt, végső jutalmat.

                   Minden korábbi győzelmet elfelejtett mindenki, és nem volt ajánlatos a csapat valamelyik tagjának Budapest utcáin megjelennie, mert meglincselték volna, mint aljas hazaárulót. És igazuk lett volna! Én is így vélekedtem akkoriban. A belüket is kellett volna tenni a remélt végső győzelemért. Ha a gyepen pusztultak volna el végelgyengülésben, de győztesen, akkora temetést még nem látott a világ, amilyenben akkor részesültek volna.

                   Így, itt állt egy mindenkitől becsapott nemzet, és ettől kezdve a lappangó harag ott élt minden magyar lelkében.

                   Csak az alkalomra várt, hogy csupasz mellel nekimenjen akár a tankoknak is. Mert ettől kedve nem félt semmitől!

 

                                                          Amikor szárnyalt a lelkem

 

                   Ma már tudom, hogy nem a versből megérzett nagy-nagy fájdalom miatt, inkább az izgalomtól fölszabadulva, és felcsendülő Szózat dallamára és szövegére kezdett repülni a lelkem. Egészen különleges extázisba kerültem. Pedig még ma is csak sejtem, hogy a versem után rögtön fölemelkedő Szózat ragadott magával.

                                                     Húzd, de mégse, - hagyj békét a húrnak,

                                                     Lesz még egyszer ünnep a világon;

                                                     Majd, ha elfárad a vész haragja,

                                                     S a viszály elvérzik a csatákon,

                                                     Akkor húzd meg újra lelkesedve

                                                     Isteneknek teljék benne kedve.

                                                     Akkor vedd fel újra a vonót,

                                                     És derüljön zordon homlokod.

                                                     Szűd teljék meg az öröm borával,

                                                     Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.

                               HAZÁDNAK RENDÜLETLENÜL LÉGY HÍVE, OH MAGYAR!

                   Nem akarom én bántani a keceli pedagógusokat, de azért az egészen különleges gyávaságra vall, hogy egészen hetedikig, egyetlen egyszer sem mert hozzánk kötelező családi látogatásra eljönni senki. A Várnai-házaspár is csak 56 tavaszán. Új szellők kezdtek fújdogálni.A nyolcadik osztály végén a búcsúzót magam fogalmaztam, magam olvastam föl a zsúfolt Zárda Iskola udvarán. Erről már fényképes dokumentumom is van. A gimi végén ehhez hasonlóan, de arról nem készült felvétel.

                                                                       A bölcs Kodály

 

                   A Zeneművészeti Főiskolán sűrűn váltották egymást a párttitkárok a Kádár-korszakban. Egy idő után mindegyik visszatért a szakmájába. A legújabb párttitkárral, miután elbeszélgetett vele, Kodály megkérdezte:

                    - Mondja, mi a szakmája?

                    - Nincs szakmám, Kodály elvtárs.

                    - Akkor maga hova fog visszatérni?

                                                                     §

                   Ugyancsak ott, néhány hivatásos káder azon vitatkozik, vajon, ha él, Bartók bekapcsolódott volna-e a népművelésbe. Végre egyiknek eszébe jut, hogy a kérdésben talán mégiscsak Kodály a legilletékesebb. Fölteszik hát neki a fentebbi kérdést.

                   A Mester tenyerébe ejti szép, gondolkozó fejét, és így válaszol:

                    - Nézzék, az üstököst nem lehet a közvilágításba bekapcsolni.

                                                                     §

                   Utolsó londoni útja alkalmával a párttitkár, udvariasan, de szemrehányóan, megkérdi:

 - Mester, a dalárda tagjai csupa pártonkívüliek! Miért?

 - Kommunistákat nem viszünk. Azok disszidálnak.                                    

 

                  

                                                                   Kurt Waldheim

 

                   Kurt Waldheim, aki az ENSZ főtitkára is volt egy ideig, de ugyanakkor korábban Hitler balkáni katonája, ebben a pozícióban kapott meleget és hideget is. Az ilyen zsarolható embert nem lehetett, még ha egyébként tisztességesen is igyekezett dolgozni, ilyen pozícióba juttatni. Vagy éppen azért lehetett, mert revolverezhető volt?

                    Az Anschluss után őt is besorozták a német hadseregbe, és ha már a szerbekhez küldték, kizárt dolog, hogy ne használta volna a fegyverét. Akkor pedig, automatikusan, háborús bűnös! Érdekes, hogy nem a szerbek piszkálták e miatt, hanem a zsidók. Ez pedig, emlékezve a hetvenes évek viszonyaira, igencsak befolyásolhatta pártatlanságát a zsidó-palesztin szembenállás helyes megítélésében. Pontosabban: volt bátorsága dobogót tolnia PFSZ alá, és Jasszer Arafatot az ENSZ-be invitálni.

                   Önéletírásában örömmel újságolja, hogy Ausztria, 1955. július 27-én megkötve az államszerződést, szuverén állammá vált. Külön kiemeli, hogy még azon év október 25-én az utolsó szovjet katona is elhagyta hazája földjét. Erre hivatkozva tartották Magyarországot megszállva, mondván: Az osztrákokat megszálló szovjet erők utánpótlását csak hazánkon keresztül lehet biztosítani. Tehát innen is ki kellett volna pucolniuk! De nálunk sajnos megrekedtek!

                   Ami valóban elszomorító, hogy egy szóval sem említi a magyarországi eseményeket, és Ausztriának ebben játszott szerepét. Pedig büszke lehetett volna rá, de úgy látszik, hogy a büszkeségnél az a bizonyos revolver még mindig nagyobb hatású volt. A csehek mozgalmát meg meri említeni, de a miénkről egy betű sincs. Ő is egyike a nagy elhallgatóknak.

                   Csak általánosságban annyit ír: „Ebben az időszakban a nemzetközi helyzet jelentősen súlyosbodott, és ez átmenetileg ugyan, de mégis megmutatta, hogy Közép-Európa még mindig olyan terület, ahol a keleti és nyugati országok, mégpedig a leghatalmasabb országok alapvető érdekei keresztezik egymást.”

                    NB: Tudja, kedves Kurt Waldheim, hogy durva hasonlattal éljek, mik keresztezték itt egymást: A sündisznó meg a súrolókefe!

                    Az egyik leghatalmasabb ország természetesen a Szovjetunió! Mintha éppen a magyar példából ne látta volna, hogy szó sem volt itt „keresztezésről”, hanem egyszerűen „legázolás” történt, nyugati jóváhagyással. Ön téved, vagy szándékosan hazudik. Sajnos, ebben a térségben semmiféle szembenállás nem volt a Szovjetunó és az USA között. Néhány néppel elhitették, hogy Nyugaton komolyan gondolják a „visszagöngyölítés” politikáját. Amikor tettekre került volna sor, magára hagyták őket.

                                                                        

                                                            Rendőrség kontra ÁVH

                  

Miután Nagy Imrét Moszkvában ideológiailag felpofozták, mert Rákosi megfúrta, és ő nem volt hajlandó önkritikát gyakorolni, betegszabadságot vett ki, és házi őrizetbe került.

                   A régi, jól bevált ÁVH újra virágba borult.

                   Az ÁVH az egyszerű rendőrségre megvetéssel nézett. Az igazság Dohány Zoltán oldalán állt, aki a főkapitányság elhárító főnöke volt. Híres mondása:

                    - Egy ÁVH-s altiszt szava többet ér, mint egy rendőr főtiszté.

                Az ötvenes évek elején Péter Gábor altábornagytól kértem utasítást, mit tegyek a chicagoi rendőrség megkeresésével, amit egy magyar származású bűnöző ügyében kaptunk. A tábornok reakciója brutális volt:

                    - Kopácsi ezredes! Nincs felhatalmazva arra, hogy az imperialistáknak adatokat szolgáltasson. A távitratot küldje el nekem, hisz ön arra sincs feljogosítva, hogy elolvassa azt!

                   Ugyanilyen durván bántak el velünk egy szimpla adminisztratív ügyben, amikor a kistarcsai inrernálótábort az ÁVH a maga hatáskörébe vonta. Az esemény még az ötvenes évek elején történt. A rendőrség vezetői közül senkit sem értesítettek az elhatározásról. Az egyik reggel az ÁVH cspatai körülvették a tábort. Golyószórót szegeztek az őrtornyokban álló rendőrökre, úgy kényszerítették őket őrhelyül elhagyására.  Lefegyverezték, őrizetbe vették, majd néhány óra múlva kidobták őket a tábor területéről.

                   A tábor elfoglalását úgy hajtották végre, mint egy ellenséges hadsereg elleni kommandóakciót. A rendőrség vezetői tiltakoztak a miniszternél a megalázó bánásmód ellen.

                    - Önök panaszkodni mernek az ÁVH-ra, a munkásosztály öklére? Nélkülük az ország mészárszék és romhalmaz lenne!/Majd lesz 1956-ban!/

                   Két gyorsportré mindennél jobban bemutatja, milyen szellem uralkodott az ÁVH- nál: Balázsi Béla és Lombos Lajos ezredesé.

                   Balázsi, vagy ahogy a gúnynevén emlegettük: „Reki”, hentes külsejű fővárosi munkás volt. Bátor hazafiként részt vett az ellenállásban. /Mi bizonyítja?/ A gúnynevét, a „Rekit” is azért kapta, mert a német megszállás alatt elvágta saját torkát, attól félve, hogy a Gestapo kínzásainak nem tud ellenállni, és feladja bajtársait. Meggyógyult, de hangszálainak megmaradt a rekedtes színezete. Balázsi annak a brigádnak lett a tagja, amelyik letartóztatta és megkínozta Rajk Lászlót, Kádár Jánost, és tagja volt annak a csapatnak, amelynek feladata a kivégzett Rajk holttestének az eltüntetése volt.

                   Reki valódi fanatikus volt. /Szerintem, egyszerűen csak diliházba való, beteg ember!/ Szilárdan hitt áldozatai bűnösségében, és a rehabilitálásokat valamiféle komédiának tekintette. Amikor felmerült Rajk rehabilitálásának terve, minden dokumentumot megsemmisített a holttest helyére vonatkozóan.

                   NB: Szerintem annak a bizonyítéka, hogy a gyűlölet összefogott az alvilággal. A Szovjetunióban is ez történt!

                                                                                                             Kopácsi Sándor nyomán  

                          

                     

 

                                                  A XX. kongresszus hatása hazánkban

 

                   A XX. kongresszus tapasztalatait a Magyar Dolgozók Pártja Központi Vezetősége 1956. március 12-én és 13-án vitatta meg.

                   Ezen fordult először elő, hogy a vezetők szavahihetőségét kétségbe vonták. Rákosi visszautasította a vádakat. Az első titkár kijelentette, hogy a párt tekitélye emelkedik, és ígéretet tett a rehabilitációkra április 4-ig, azután kerül majd sor béremelésre, majd vigyáznak a törvényesség betartására.

                   Öt keserves hónap telt el a XX. kongresszus után, és a magyar vezetés még semmilyen lényeges kérdésben nem döntött. Folytak az „önagyonülésezések”, és akadt olyan is, amelyik három napig tartott a sok hozzászólás miatt.

                   Május 18-ig kellett várni a teljes önkritikára, amely a budapesti aktívaülésen megtörtént. Aktivizálódtak az „ellenzéki” irányzatok: újságírók, az Írószövetség, a Nagy Imre-csoport és a Petőfi-kör, amely a kommunista ifjúsági szövetség keretében működött. Az újságírók nagy többsége zsidó volt, az írószövetségé szintén, a Petőfi-körben Déry volt az egyik hangadó. Egyedül az úgynevezett „pártellenzék” merte kinyitni a száját. A nép, az istenáldotta nép csak hallgatott. Az értelmesebbje pedig még Budapestet is elhagyta, mert érezni lehetett, hogy valami nagy aljasság készül.

                   Mikoján júliusban Rákosi tudomására hozza, hogy távoznia kell. Viszi is magával, mint egy féltett kincset, mert az ő személye valóban nem lett volna biztonságban.

Az MDP KV július18-21-ei ülésén minden funkciója alól fölmentették, és helyére Gerő Ernőt választották. / A józan falusi magyar emberek erre azt mondták, hogy: „Adtak a „bélsárnak” egy pofont.” /

                   Rákosi kis stílű gazember volt, most nagy akciók végrehajtására kellett fölkészülni, erre egy kipróbált, spanyolországi elvtársra volt szükség. A Politikai Bizottságba, jobb és balkéznek, két kemény sztálinista: Piros László és Révai József került. Engedik Rajk és társainak újratemetését október 6-án, ezen Apró Antal elvtárs mond búcsúztatót. Majd 13-án és 20-án a hadsereg áldozatainak újratemetését. Rákosi elmozdítása fél évig tartott, hogy helyére két nagyobb stílű gazember kerüljön, akik az eseményeket a háttérből mozgatják: Gerő Ernő és Piros László.

 

                                                  Déry, az egyházfaló pártember, bírál.

                           

                    - Vizsgáljuk meg a mai helyzetet! A vitákban részt vevő és az azokat hallgató elvtársak nem figyeltek föl egy különös körülményre. Nem veszik észre, hogy csak azért vitázhatnak, mert, hogy úgy mondjam, felsőbb engedélyük van a vitára? Nem veszik észre, hpogy többé-kevésbé protagonistái egy játéknak, amelyet nem ők terveztek? 1500 - 2000 ember, nagyjából mindig ugyanazok, az egyik vitáról a másikra járnak, és az egyik gyűlésen az egyik szakmai réteg, a másikon a másik adja ki keservét, és ezzel többé-kevésbé meg is nyugszik. Mert visszanyerte a szólásszabadságát, bíráló szabadságát, és vele együtt a reményeit is.

                   Pufogtatjuk szavainkat, örömünk telik benne, mint egy gyereknek a vásári trombitában, és nem vesszük észre, hogy szavaink szavak maradnak, reményeink egyelőre meddők, és a gyakorlati tények körülöttünk nemigen változnak.

                   Nem tudom magamtól elhárítani a gyanút, hogy mindez egy jól átgondolt lélektani terv keretében engedélyeztetik és támogattatik, mert ha a kazánban túlságosn megnőtt a gőz nyomása, akkor ki kell nyitni egy szelepet.

                   Megkaptuk a szólásszabadságot egy-egy óvatosan elhelyezett fék segítségével, és most már lecsillapulva, sőt tetszelegve hallhatjuk a hangunkat. Körös-körül az országban azonban nagyjából minden csendes.

                                                   Déry Tibor: 1956. június 27. Petőfi Kör

 

                   NB: Déry elvtárs, ha ilyen jól látta az egész „ellenzékesdi” lényegét, miért nem intették le az egyetemista fiatalokat, hogy a tűntetéssel ne menjenek fejjel a falnak október 23-án. Arra már nem terjedt ki a megbízásuk? Csak a feszültség szintjének fenntartása? Ne feledjük, hogy június 28-án Lengyelországban fegyveres összecsapások voltak a munkások és a hadsereg között! Itt volt az intő jel!

                                                 

                                                                     Lengyelország ’56

 

                   Hruscsov, aki nem régen még a nemzeti út lehetőségét hangoztatta a szocializmus elérése érdekében, amikor ezt a lengyelek komolyan vették, teljesen pánikba esett. Varsóba repült, hogy megakadályozza Gomulka hatalomra kerülését. Nyomban a szovjet fegyveres erők bevetésével fenyegetőzött. A lengyel pártvezetőség egységesen lépett fel vele szemben, és kijelentették, hogy ők akkor a munkásságot fegyverzik fel, és a hadsereget mozgósítják.

                   Hruscsov visszakozott, mire a lengyelek néhány fontos követeléssel álltal elő, amelyek nem voltak teljesíthetetlenek: az erőszakos kolhozosítás leállítása, Wisinszki prímás szabadon engedése és a szovjet hadügyminiszter távozása a hadsereg éléről. Közben létrejöttek az alternatív hatalmi szervek, a munkástanácsok. Tudni kell, hogy ezeket az eseményeket megelőzően 1956. június 28-án súlyos összecsapások törtek ki a munkásság és a hadsereg között. A lengyeleknek kevés áldozattal bejött a „desztálinizálás”. Ezért csaptak le a magyar mozgalomra, mint a héják, a provokációra éhes internacionalisták.

                                 

                                                              Itt a Rajk. Hol a Rajk?

 

                   Rajk temetésére minden készen állt. Még a sírba helyező bizottsági tagok engedélye is lepecsételve. A dísztemetésnek egyetlen, de nem elhanyagolható akadálya volt: hiányzott a halott! Elkezdődött egy rendkívül gusztustalan játék? Itt a Rajt! Hol a Rajk? – címmel. Semmiféle hivatalos papír nem volt arról, hol és hogyan hantolták el a megboldogultat. Rajk Júlia mindenkinek, akit csak érintett az ügy, elpanaszolta problémáját.

                   A belügyben titkos sírokról suttogtak. Két ÁVH-s főtiszt, Reki és Köteles nevét emlegették, de biztosat nem tudott senki.

                   De aztán a történelem iránti érdeklődésem kisegített a bajból. A rendőrklubban, véletlenül, leültem a két említett főtiszt mellé. Valahogy így kezdtem a beszélgetést:

                    - Mostanában sokat gondoltam Attila hun király temetésére. Azt a kétszáz rabszolgát, akik a sírját megásták, a temetés végén lenyilazták. Gondolom, ma is vannak a vezetésben olyanok, akik szívesen vennék, ha Rajk sírhelyének ismerői eltűnnének a börtönök vagy egy sír mélyén. Minden hiába! A titkos sírok ismerői mindig életveszélyben vannak.

                   A történelmi párhuzam emlegetése talált. Másnap Köteles és Reki megjelent az irodámban, és elmondta, hogy Rákosi és Péter Gábor utasítására ők ásták el az oltott mésszel leöntött tetemeket a gödöllői patkó-kanyar oldalán, az erdőben. Ők vezették ezután oda a rehabilitációs bizottságot. Rajk Júlia, valamint a család fogorvosa jelenlétében azonosították a tetemeket. Így kerülhetett sor az 1956. október 6-ai temetésre.

                   Rekit 1956-ban, egy időre, eltávolították az ÁVH-tól, de a szovjet tanácsadók segítségével visszatért, és egyik szervezője volt a Nagy Imre és társai ellen indított pernek. A leghőbb vágy az volt, hogy Kádárt is berántsa a perbe, aki a párt első titkára és miniszterelnök lehetett egyszemélyben. Lombos Lajos a Rajk-per kínzómestere volt. És természetesen nem ez volt a böcsületes neve. Köteles neve meg magáról beszél!

                                                                                                           Kopácsi Sándor alapján.

 

                                                                  Rajk Lászlóék sírjánál

 

                                                  Meghajtjuk előttetek a gyász lobogóit, elvtársaink!

                                                  Meghajtjuk előttetek a fejünket, testvéreink.

 

                   Iszonyatos a ti sorsotok: annak az ügynek a nevében taszítottak benneteket a halálba, amelynek egész életetek szenteltétek. Nem volt könnyű a spanyol zsoldos, a náci hóhér puskacsövével szembenézni: ti vállaltátok ezt. De mit érezhettetek akkor, amikor legszentebb eszme nevében dobták nyakatokra a hóhérkötelet?!

                   Iszonyatos a ti sorsotok és iszonyatos a mi lelkünk gyötrelme. Nem, a mi kezünk nem véres, nem mi koholtuk a vádakat, és nem mi mondtuk ki az ítéletet. De elhittük a hazugságok hazugságait, elhittük, és magunk is ismételtük, együtt csaholtunk a csahosokkal, együtt kiáltottunk halált azokkal, akik tudva tudták, hogy hazudnak. Lehet, hogy ti megbocsáttok nekünk, mintahogy életben maradt társaitok is megbocsátanak, mert hittünk, mert félrevezettek minket. De mi soha, soha nem bocsátunk meg önmagunknak.

                   Nehéz itt állnunk a sírotok mellett. Lélekben esdezni a bűnbocsánatért. Felidézni az arcotokat, amely megtisztultan a rákent gyalázattól, a halál torzító merevségétől hét esztendő messzeségéből most fiatalon és kedves mosollyal kísért a szemünk előtt. Emlékszem, Rajk László: 46-ban vagy 47-ben a Rákóczi úton láttalak: fiatal házasként sétáltál ott egyik vasárnap a feleségeddel. Emlékszem, Szalai András: a galyatetői üdülőben ott ültél a szomszéd asztalnál. Hány évesek lennétek? Harmincöt? Negyven? Negyvennégy? Mekkora gyermeket hagytatok itt? Féléveseket, kétéveseket, ötéveseket? Hány boldog órával, hány elcsókolatlan csókkal, hány eldalolatlan dallal adósotok az élet?  Örökre, törleszthetetlenül. Iszonyatos! Iszonyatos!

                   Október hatodikán temetünk benneteket. A nemzet gyásznapján. Akkor, amikor Aradon tizenhármat a legjobbakból a halálba küldött a császári parancs. Éppen száz esztendő telt el a két vérengzés között. Tudjuk, mi történt e száz év alatt. Tudjuk a történelem mozgását, az idők változását, a különbségeket. De tudjuk és kimondjuk – a hasonlóságot is! Akkor is öltek, most is öltek, akkor is ártatlanokat, most is ártatlanokat. Akkor a habsburgi önkény, most a sztálini önkény. Lehet-e „kedvesebb” nekünk az utóbbi, mint az előbbi?

                   Az aradi hurkok a nemzet nyakán szorultak, az aradi golyók a nemzet szívét találták. Az ártatlanul kiontott vér a nemzet szabadságának fájára hullott. Akkor is, ma is.

                   Nem akarok sebeket feltépni. De lehet-e feltépni a sebet, amely még be sem gyógyult. Lehet-e üszköt hagyni a sebben, hogy pusztítsa az egész testet? Beszélnem kell, nem hallgathatok. Emléketek, sírotok, sorsotok kötelez.

                   Ha van vigasz a vigasztalhatatlanra, ha van jóvátétel a jóvátehetetlenre, akkor az az, hogy a ti igazságotok ma már napnál fényesebb, hogy a ti nevetek ma már havasok havánál tisztább, hogy a ti mártíriumotok ma már szabadon kimondható. De ha van, ami a gyász színénél is feketébb, a véretek vörösénél is lázítóbb, yaíakkor az az, hogy nem történt meg a méltó felelősségrevonás. Nem tudok bölcs lenni, sem higgadt, sem mértéktartó. Elvtársak a sírotok mellett állok! Idézve a tegnapot szemlélve s élve a mát, van-e hitünk a jövendőben. Erről is vallanom kell az ítélő népnek és a világnak.

                   Ha nem volna, ha meghalt volna, ha eltemettetett volna, s ez sem volt lehetetlen, akkor ma nem állnánk itt, akkor ma nem jöttünk volna el ebbe a temetőbe. Akkor temetőkert árkába löktük volna magunkat, barlangok odvába húzódtunk volna, mint az állatok, sötét szobák legsőtétebb zugaiba sodort volna minket önnön szégyenünk.

                   Hit! Hányszor elmondtak, elkoptattak, szétrágtak, hányszor visszaéltek veled, hányszor öltek, ölettek a nevedben.

                   Irtózom immár a frázisoktól. Miért hiszünk hát mégis?

                   Segítsetek beszélni, vallani, halott testvéreim. Mert – ó, gyász, szégyen, gyötrelem, önvád, gyalázat! És mégis így van: - ti segítettetek a tisztultabb hithez bennünket.

                   A ti sorsotok felismerése ölte ki belőlünk a vakhitet. A ti sorsotok felismerése fordított szembe minket a magunk vétkeivel és a zsarnokok korbácsával, börtöneivel, fegyvereivel is. A ti tragédiátok tanított meg: soha, se a kínvallás kényszeréből, se vélt, se téves „ügyszeretetből” – soha se a kínvallatás kényszeréből, ti tragédiátok tanít és kötelez emberségre és magyarságra, igazságra és szabadságra.

                   Nem fogadkozom, nem ígérgetek, nem esküdözöm. / Ó, a sírnál tett hamis eskük, de a fülünkbe dörömböltök még máig is! /

                   Nem mondom azt, amit mártírsíroknál szokás, hogy nem haltatok meg hiába. Mert nem kellett volna, mert nem lett violna szabad meghalnotok.

                   Nem mondok többet, nem is mondhatok, csak kimondhatatlan keserűen, kínlódva, halkan ezt: A mi életünk most már csak annyit ér, amennyit jóvá tud tenni a ti halálotokból.

                                                                                      Méray Tibor / Szabad Nép, 1956. október 6. /

                 

                                                                         III. RÉSZ

 

                                                            A Testőr hadművelet

 

                   A magyar forradalommal egyidőben zajlott. Ideje megvizsgálni, hol és hogyan kapcsolódott össze a kettő!

                    Mi is volt ez tulajdonképpen? Azt kell előtte tisztázni!

                   Anglia, Franciaország és Izrael szövetséget kötött egy Nasszer-ellenes terv végrehajtása érdekében. Az egyiptomi elnök jogosan államosította a területén épített Szuezi –csatornát. Aida!/Add ide!/ – mondta rossz magyarsággal az angoloknak, akik ezt rossz néven vették. Volt azonban egy 1954-ben kötött angol-egyiptomi egyezség, amely lehetővé tette az angol beavatkozást, ha Egyiptomot külső támadás érné. Izrael szívesen elvállalta ennek a külső támadónak a szerepét.

                   Ha Izrael akcióba lép, és eléri a csatornát, megjelennek az angol-francia erők, hogy biztosítsák a biztonságos víziutat. Felszólítják a szemben álló feleket a tűzszünetre, és miután szétválasztják a feleket, megszállják a csatornát. A végső cél tehát a Szuezi- csatorna birtokba vétele. Október 10-én írták alá a francia-izraeli megállapodást, a terv végső formáját október16. és 24. között hagyták jóvá a Párizs melletti Sevres-ben. E szerint Izrael október 29-én támad.

                   Befolyásolta-e a kaland időzítését egy olyan megfontolás, hogy Moszkva nem avatkozhat be, mert a saját birodalmában kell tüzet oltania?

                   Először arról volt szó, hogy huszadikán kezdődik és három hétig tart. A magyarországi események kialakításának, kiprovokálásának tempójához igazították a szeptember 29-ét, és fordítva.

                   Amikor a hazai események tempója lassult, azaz a belső helyzet konszolidálódott, minden alkalommal brutális fellépés következett. Tessék csak megfigyelni!

 

                   1956. július 26. A Szuezi-csatorna államosítása.

                          Július 30. Az angol-francia vezérkar előkészíti az inváziót.

                          Dajan szeptember elején értesül a hadművelet tervéről.

                          Szeptember 7. Az izraeli légierő főhadiszállásán.

                          Szeptember 17. Utasítás a haditervek részletes kidolgozására.

                          Szeptember 25. A francia hadügyminisztérium: a hadművelet létfontosságú.

                          Szeptember 28. Izrael összeállítja a szállítandó hadianyagok listáját: harckocsiktól a szállító repülőgépekig.

                          Október 1. A lista átadása francia vezérkari főnöknek.

                          Október 2. A vezérkar összehívása. A hadműveletek alighanem 1956. október 20-án kezdődnek és három hétig tartanak.

                          Október 3. 100 harckocsi, 200 hernyótalpas, 20 harckocsiszállító autó és 300 teherautó Dajannak.

                          Október 6. Rajk és társainak dísztemetése.

                          Október 7. Tartózkodjunk a terrorcselekmények megbosszulásától!

                          Október 8. Eligazítás a Kades-hadműveletről.

                          Október 9. Miként mozognak a hackocsik a homokdombokon?

                          Október 10.  Az előzetes izraeli-francia megállapodás időpontja.

                          Október 13. A kivégzett katonák első csoportjának a dísztemetése.

                          Október 14. Francia megbízottak tárgyalásai Londonban.

                          Október 15. Gerőék Jugoszláviába indulnak.

                          Október 16-24. A végső megállapodás Sevres-ben.

                          Október 18. A kivégzett katonák második csoportjának dísztemetése.

 

                                                                A baráti látogatás

 

                   Gyönyörű késő őszi idő van október huszadika környékén. A nappalok a naptól melegek, az éjszakák olyan langyosak, hogy az eperfákon hullani készülő levelek azon töprengenek, hulljanak-e, vagy így sárgán, szégyenkezve várják meg a tavaszt.

                   Az ország politikai lázmérője hőemelkedést mutat, és az emberek többsége egyetlen tiszta ingben várja a Pestről érkező híreket.

                   A kezdeményezés Szegedről indult el még 16-án, és a Tisza parti város egyetemének küldöttei 22 -én a pesti egyetemeken, a helyiekkel egyetértve, úgy döntenek, hogy a diákok 23-án fölvonulnak. Rövid demonstrációt tervezetek: Indulás fél háromkor, koszorúzás fél négykor, elvonulás négy órakor. Másfél órás az egész, és békés fővárosi séta lesz. / Bár az egyetemen Szilágyi József, aki már nem diák, élesen szovjet-és kormányellenesen szónokolt. /

                   Október 23-án engedélyt kérnek, hogy az utakon végigvonulva, több szabadságot követeljenek a magyar börtönbe zárt foglyoknak, minden polgártársuknak.  Megengedik-e a tűntetést a pártvezető, a belügyminiszter, ha éppen hazaérkeznek a jugoszláviai kirándulásukról, eszmecseréjükről?

                   Gerő Ernő, aki a „barcelonai hóhér” kitűntető cimet viseli, azt mondja Háy Gyulának, hogy nem lövet. Sőt, kezét is adja rá.  Piros László, ez a beszélő nevű hentes-tanonc, aki most belügyminiszter, először nem engedélyezi, majd jóváhagyja.

                   Egészen különleges dolog, hogy az ország ki mer menni az utcára, és végre szabadon kimondhatja, amit a vezetőkről és az oroszokról gondol. Valami hatalmas ok lehet amögött, hogy úgy viselkednek a magyar górék, mint az a kocsis, aki a gyeplőt a lovak közé veti, és hagyja, hogy azok a maguk esze szerint húzzák tovább a szekeret – az előkészített szakadékba.

                  Tíz napig üdöltek Jugoszláviában, és közben elvtársi, szívélyes, baráti, meghitt eszmecseréket folytattak a délszláv elvtársakkal. Közöttük a világtörténelem egyik kimagasló alakjával, Tito marsall-lal. / Azzal az emberrel, akinek beleegyező bólintása után legálabb ötvenezer ártatlan magyart gyilkolnak meg. Lőnek a tömegsírokba, vagy hurcolnak koncentrációs táborokba, és ott lassú halál lesz a sorsuk. /

                   Tíz napos kikapcsolódás, amikor jól tudják, hogy a kommunista újságok és újságírók, a Szabad Európa, az Amerika Hangja, a BBC már eléggé fölhergelték ezt az egyébként jámbor és kezes népet. Erről folyamatosan és riadtan értesíti őket a miniszterelnök-helyettes. Szabadság-húst szagoltattak a kiéhezett hun kutyákkal – mondaná Benes vagy Masaryk, ha megérhette volna. Magyarországon a kiszolgált, sárga őszi levelek a földre hullanak, de a hófehér röpcédulák szabadon röpködnek. A Szabad Nép, a Párt lapja, így örvendezik:

                   ”Új, tavaszi sereg-szemle”  „Robogj föl, Láznak ifjú serege!” Így biztat a múltból a halhatatlan Ady.

                   Aztán 23-án reggel befut a belgrádi expressz. Természetesen különvonat. Utaslistájának élén azzal a megnyerő, szimpatikus, nyája, derűs emberrel, aki nem más, mint Gerő Ernő. A Magyar Dolgozók Pártjának, az egyetlen pártnak az első titkára. Az ország első embere és első számú bajkeverője.

                    Az ő vezetésével fut be a küldöttség és a szerelvény a Keleti pályaudvarra.  Mindkét ország számára „gyümölcsöző” tárgyalásokat folytattak a délszláv elvtársakkal tíz napon át.  Feltűnően sok idő ez! Most egy kissé fáradtak a monoton zakatolástól, álmosak a koránkeléstől, és talán ingerültek is a hosszú utazástól. Hiszen Nándorfehérvár olyan messze van. Több mint négyszáz évnyire!

                                                                      1956. október 23.

                                                                                                        

                    Október 23. A tűntetés, és a fegyveres összecsapások kezdete.

                          A tűntetés betiltás, majd engedélyezése, és a provokatív Gerő-beszéd.

                          A Sztálin-szobor ledöntése. A szovjet csapatok Budapestre hívása.

 

                                                   A Gerő-beszéd! Az első provokáció!

 

                   A rádió bemondta, hogy Gerő beszéde következik. Csend támadt az irodámban. Meghallottuk Gerő recesegő hangját:

                   „Kedves elvtársak, kedves barátaim! Magyarország dolgozó népe!

                   Szilárd és megváltoztathatatlan számdékunk, hogy fejlesztjük és elmélyítjük országunkban a népi demokráciát.”

                   Gerő hangja hirtelen élessé vált:

                   „A nép ellenségeinek ma az a célja, hogy felszámolják a munkásosztály hatalmát, és pártunkat elválasszák a Szovjetunió dicsőséges kommunista pártjától. Elítéljük mindazokat, akik visszaélnek az országunkban biztosított demokratikus szabadságjogokkal és ezek leple alatt nacionalista tüntetést szerveznek.”

                   Az arcok elsötétültek:

                    - Ez egy őrült! Nem tudja, mit beszél! Fogalma sincs, mi történik az utcákon!

                    És ez igaz is volt. Az volt az érzésünk, hogy olyan ember hangját halljuk, aki elefántcsonttoronyba zárkózott, és a marxizmus klasszikus műveit tanulmányozza. A tolmács folyamatosan fordított. „Petőfi”, a szovjet összekötő, szó nélkül hallgatta, miközben fejét két kezébe hajtotta. A nagyobb figyelem, vagy a felgyülemlő gondok miatt?

                   A beszéd végén hozzám fordult:

                    - Mit gondol a beszédről, tovaris Kopacsi?

                    - A legrosszabbat, ezredes elvtárs. Ostoba, gyűlölködő, hiányzik belőle minden taktikai érzék. Reméljük, nem lesz olaj a tűzre.

                   Szinte minden telefon egyszerre kezdett csengeni. Minisztériumi elvtársak, barátok, a honvédség magas rangú tisztjei hívtak, és valamennyien mélységes csalódásuknak és félelmüknek adtak hangot.

                   A rádióbemondó a Gerő-beszéd után közli, mintha gyúnyolódni akarna velünk:

                    - Kedves hallgatóink, tánczene következik.

                   Az egyik helyettesem a pártközpontban hallgatta végig Gerő beszédét az ÁVH több főtisztjének társaságában, akik az épület biztosítására érkeztek. A beszéd rémületet keltett közöttük is, akik pedig hozzászoktak ahhoz, hogy a néppel kemény kézzel bánjanak.

                   Az egyik főtiszt pisztolyt ragadott, és azt mondta, megkeresi Gerőt, és egyszerűen lepuffantja. A többiek lefogták, visszatartották. Erre eldobta fegyverét, rálépett, és hisztérikusan kiabálta:

                     - Emiatt a rohadt Gerő miatt mindnyájan meg fogunk dögleni!

                   A K-telefon szólalt meg az asztalomon. Barátom, F. vezérőrnagy volt, a hadsereg főhadiszállásáról:

                    - Sándor, bajban vagyunk.

                    - Tudok róla. Katonáid fegyvert osztogatnak a Körúton.

                    - Ez csak az egyik baj! Hallgasd a folytatást! A rádió épületéből az ÁVH riasztólövéseket adott le a tömegre. Több halott és sebesült maradt az utcán És ez még nem minden. A másik baj talán nagyobb.

                    - Mondd a rosszabbat!

                    - A legjobb egységeink lelépnek. Az ÁVH ki akarja provokálni a fegyveres felkelést.

                                                                                           Kopácsi Sándor

                                                                 

                                                                Ne bántsd a magyart!

 

                   Cyrus király mikor Cresusra Sardis városát vítta volna, azt írja a história, a városnak megvételekor egy vitéz Cresus királyra akadván, s nem tudván, ki légyen, meg akarja vala ölni.

                   Cresus király fia, aki egész életében néma vala, és noha azelőtt egy szót sem szólhatott vala, ott találkozván akkor lenni az atyja mellett, látván veszedelmét atyjának, megszólala a vitézhez, mondván neki: Ne bántsd a királyt!

                   Valyon nem hasonló-e az én mostani kiáltásom, édes Nemzetem tehozzád?

                   Látok egy rettenetes sárkányt, mely méreggel, dühösséggel teli, kapóul és ölében viseli a magyar koronát; és csaknem mint egy néma, akinek semmi hivatásom a mesterséges szólásra  nincsen, felkiáltok mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetém ezt a dühös sárkányt kiáltván: Ne bántsd a magyart!

                   Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne kiáltson fel utolsó veszedelmeden? Hogy senkinek ne keseredjék meg szíve romlásodon? Hogy senki utolsó halállal való küszködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül legyek-é én őrállód, vigyázód, ki jelentsem veszedelmedet?

                   Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten a hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: Hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz!

                                                                                                Zrínyi Miklós

                                                                                                1620 -1664

 

                    Makai György marxista újságíró-történész tollából:

                    „Évek múlva bizonyára azok a titkos iratok is előkerülnek, amelyek majd fényt derítenek arra, hogy az eredetileg 20-ára tervezett Testőr-hadművelet elodázásában milyen szerepet játszott a magyarországi ellenforradalom. Hogyan akarták ezzel az időzítéssel két tűz közé szorítani a szocialista világot, hogy ne tudjon kellő erőt és energiát összpontosítani a párhuzamos támadás elhárítására.”

                   NB: No, lám, azonos alapállásból vizsgálja a párhuzamosan folyó eseményeket, mint én!

             

                                                                             Szemtanúk

 

                   Amikor tudomást szereztünk arról, diáktűntetés lesz a Bem téren, elhatároztuk, hogy nekünk is ott kell lenni. Azt hiszem, fél három körül mondta be a rádió, hogy Piros belügyminiszter végül is engedélyezte a tűntetést.

                    Három óra tájban indultunk el Mátyásföldről, az Ikarusz gyárból. A Petőfi térre értünk, ott éppen csak az elvonuló csapat végét kaptuk el. Csatlakoztunk, és az Apáczai Csere János utcán, majd az Akadémia utcán keresztül megindultunk a Kossuth tér felé. Persze a tömeg akkor is jelszavakat skandált: „Ruszkik haza! Aki magyar, velünk tart. Nagy Imrér a kormányba, Rákosit a Dunába, Gerőt pedig utána! Ez a haza magyar haza, minden orosz menjen haza!”

                   A Kossuth-nótát énekeltük, és amerre mentünk, az ablakok mindenütt nyitva voltak. Kint voltak a nemzeti színű zászlók, a tömeg, mondhatni, lógott az ablakokban, az erkélyek tele voltak, és mámorító érzés volt több mint tízévi bolsevista uralom után először, szabad akaratunkból és saját szándékaink szerint szabadon fölvonulni.

                   Délután négy óra lehetett, mire megérkeztünk a Kossuth térre. Persze el kellett vonulni az Akadémia utcai pártház előtt, ahol óriási skandálás, hogy:”Akármilyen kedves vendég, tíz év abból éppen elég!”

                   Négy óra lehetett, mi körülbelül olyan ötven méterre a Parlament épületétől tudtunk eloszolni, mert a Kossuth tér többi része már tele volt. Akkor még nem tudtuk, hogy az egész tér be lesz hangosítva, és éppen úgy hallanánk, ha a Földművelődésügyi Minisztérium előtt állnánk, mint a Parlament lépcsőjén.

                   Időközben jöttek a teherautók a transzparensekkel Csepelről, a Váci úti üzemekből. A kommunistának titulált városrészek azonnal letették a voksot a diákság mellett. Talán egy fél órát lehettünk ott, amikor, az akkor még meglévő Kossuth hídon, föltűnt a Bem térről átvonuló egyetemisták menete, magyar és lengyel zászlókkal. A menet elején egy magyar és egy lengyel címer volt, óriási méretű. Olyan két méter magas. Ezt hozták az egyetemisták. Közben beérkezett egy honvéd híradós alakulat, amely a hangosítást fölszerelte. A tömeg, akkor már lehettünk százezren, fennhangon követelte Nagy Imrét.

                   Közben a Parlament erkélyén, ekkor már besötétedett. Öt-hat óra között lehetett az idő, amikor szónoklatok hangzottak el. A legnagyobb sikere Sinkovits Imrének volt, amikor elszavalta a Szózatot „Hazádnak frendületlenül légy híve, oh magyar!”

                   Erre a tömeg többször elénekelte a Szózatot majd a Himnuszt, és követeltük Nagy Imrét, és skandáltuk a jelszavakat. Hat vagy fél hét körül lehetett az idő, amikor azt is követeltük, hogy a Parlament kupoláján oltsák el a vörös csillagot.  A csillag égve maradt, de leoltották helyette a közvilágítást. Feltehetően azért, mert akkor már ’több külföldi tévéstáb is volt ott’, amelyek a furgonok tetején felállított tévékamerákkal filmezték az eseményeket. Feltehetően ezért oltották el a lámpákat, hogy ezeknek se legyen fényük. Persze hoztak ők magukkal reflektorokat. A híradósok aztán ezeket is előzékenyen rákötötték a vezetékre.

                   Persze erre óriási felháborodás támadt, és megszületett az első fáklyás gyűlés. Az emberek mindenféle jegyzeteket, könyveket és újságokst szedtek elő a magukkal hozott táskából. Összecsavarták és meggyújtották. Pillanatok alatt fáklyafénybe borult a Kossuth tér. De ennek aztán az lett a következménye, hogy az égő fecnik ellen meg kellett védenünk a nők haját.  Én is egy fiatal lánynak a fejére tettem az aktatáskámat. Odaadtam neki, hogy fogja, nehogy meggyulladjon a haja. Tíz-tizenöt pecnyi sötétség után újra fölgyulladtak a villanyok.

                   Nem tudom, hogy ez előtt vagy ez után, már nem emlékszem pontosan a sorrendre, megjött Nagy Imre. Óriási éljenzés, tapsvihar. Sajnos elkövette azt a hibát, hogy úgy kezdte:” Kedves elvtársak!” Erre az a kétszázezer ember, talán több is, egyértelműen skandálta a jelmondatot: „Nem vagyunk mi elvtársak!” Ez a kiabálás, a ritmikus tömegmoraj beléfojtotta a szót, és azt hiszem, erre váltott át: ” Honfitársaim! Magyarok! Testvéreim! Bízom abban, és nektek is bíznotok kell abban, hogy a Parlament alkotmányos úton elhárítja az akadályokat, és napirendre kerülnek azok a demokratikus szempontok, amelyeket megkövetelnek az események. Éljen a párt! Éljen a köztársaság!” A tömeg tovább morajlik, még Nagy Imrér akarja hallani.

                   „Bízom abban, hogy a fegyelem és a rend terén kommunistákhoz és magyar hazafiakhoz méltón viselkedtek. Fogadjatok nekem szót, és rendben, fegyelmezetten vegyünk búcsút egymástól.” További moraj, helyenként éles fütty.

                   Megtartotta eléggé lapos és semleges beszédét, amelyben főleg nyugalomra szólította föl a tömeget, és arra, hogy bízzunk a vezetésben, mert a vezetés meg fogy oldani mindent. Nagy Imre aztán elvonult. Megoint többszöri éneklés, a Szózat, a Himnusz, a Kossuth-nóták.

                   A hatalmas tömeg ott állt tanácstalanul, és nem tudtuk, mi lesz.

                                                                          /Karmazsin László, Budapest/

                                                                               +

                   „1956. október 23-án este, a munkanap végeztével, amikor a 76-os troliról leszálltam a Keletinél, a kezembe nyomták a tizenhat pontot. Elolvastam, és irány a Hősök tere. Mentem azzal a tömeggel, amelyik már ment. A Hősök terén telibe találtam a szobor-döntést.

                   Együtt lélegzett az egész nép, együtt dobbant millió szív. Mindegy volt, hogy vasgyári munkás vagy egyetemista, mind ugyanazt gondolta. Előre tolakodtam, és láttam, hogy lánghegesztővel vágják alul. És a köteleket ráfeszítve, egyszer csak nagy puffanással ledőlt.

                   Egy igazi pesti srác, arra emlékeztetve, hogy milyen előszeretettel viseltettek az orosz katonák az órák iránt, a tömeg nagy nevetése közben így kiáltott fel: „Dobjatok már egy órát a földre, biztosan magától lehajol!”

                                                          /Elek Mihály és Molnár Miklós emlékezéséből/

 

                                                                            Provokáció

 

                   Nagy Imre volt az egyetlen, aki osztotta nézetemet. Szintén arra gyanakodott, hogy itt provokációról lehet szó. A társadalom minden rétege sürgette a reformlépéseket, de ez nagyon kellemetlen lett volna Gerő Ernő és Hegedűs András számára. Az volt az érzésem, hogy egy kisebb Poznan, egy kisebb rendbontás az utcán, nagyon jól jönne a Gerő-Hegedűs-féle vezetésnek abból a szempontból, hogy erre hivatkozva el lehetne torlaszolni a vitát, a kellemetlen helyzetet meg lehetne szűntetni. Amikor néhány óra múlva megszólaltak a fegyverek, akkor bennem az a keserű érzés támadt, hogy ez a provokáció sikerült!

                                                                                                          / Újhelyi Szilárd /

                                                                     

                   Nagy Imre hallani sem akart arról, hogy a tűntetésben részt vegyen. Emlékeztetett minket Mező Imre tíz nappal korábbi figyelmeztetésére, mely szerint Gerő nagyarányú provikációra készül ellene! Szántszándékkal hagyja a dolgokat egy Poznan-szerű felkelésig menni, hogy azután lecsaphasson az egész pártellenzékre! /Ki az a fontos Mező Imre?/

                   Minthogy többen látni akartuk, mi történik, a vita ennyiben maradt, s nagyon elégedetlenül távoztunk valamennyien. / Gimes Aliz /

                  NB: Elolvasván a két emlékezést csak-csak fölmerül az emberben, hogyha ennyire sejthető volt a mészárlás, miért hagyták, hogy a fiatalok szembe meneteljenek a halállal. Míért nem állították le a felvonulást? Miért nem kísérelte meg senki? Reformkommunisták!

 

                                                                               + 

                                                                  

                    - Gerő elvtárs! – próbálkoztam végül. – Legalább egyet ígérjen meg nekünk. Ha a tömeg megindul, ha látja, hogy a tömeget nem lehet megállítani. Nem lövet közéje. Megígéri?

                   Az íróküldöttség sűrű csoportban áll körülöttünk. A szoba távolabbi sarkaiból is odagyűlik ismerős, ismeretlen, hogy hallja Gerő válaszát.

                   Gerő körülnéz. Aszkéta arcán bágyadt mosoly fut át.

                    - Megígérem. – És nyomatékkal parolára nyújtja a kezét. Férfias, megnyugtató kézszorítás ez.

Gerőt azóta nem láttam.

                   Az ország első embere, Gerő Ernő még aznap este megnyitotta a tüzet a tűntető, akkor még fegyvertelen tömegre. Ennek az estének a halottait senki sem számlálta meg.

                                                                                                             / Háy Gyula /

                                                                    

                                                                         Statárium

 

                   A Szabad Nép másnapi vezércikkéről van szó, és teljes a szakadás s szerkesztőség és a politikai bizottság két küldötte, Friss István és Révai József között, akik azért jöttek, hogy kézbe vegyék a Gerőékkel mind jobban szembekerült pártlapot. A főszerkesztő, Horváth Márton az újságírók pártján áll, Gerőékhez húzó helyettese, Betlen Oszkár hátrakulcsolt kézzel, némán járkál föl-alá kollégái háta mögött. Az asztalfőn ülő Révai halottsápadt, maga elé motyogja: „Lőni, lőni, lőni!” Már idehallatszik a golyók süvítése. 10 óra tájban beront valaki az ülésterembe, kezében kilőtt töltényhüvely:”A Rádiónál az ávósok lövik a népet!”

 

                                                                               +

 

                             1956. október 24. ¾ 8-kor Nagy Imre nevében ismertettek a statáriumról szóló kormányrendeletet:

                             „A Magyar Népköztársaság Minisztertanács a rögtönítélő bíráskodást a Népköztársaság megdöntésére irányuló cselekmények, lázadás, lázadásra való felbujtás, felhívás és szövetkezés, gyilmosság, emberölés, gyújtogatás, robbanószerek tartása vagy ezek felhasználásával elkövetett bűncselekmény, a közveszélyi bűncselekmények, hatóság elleni erőszak, magánosok elleni erőszak, s engedély nélküli fegyvertartás bűntette tekintetében az egész ország területére elrendeli. A rögtönítélő bíráskodás hatálya alá eső bűncselekményeket halállal kell bűntetni. E rendelet nyomban hatályba lép.”

                             Majd 9 órakor a következő közleményt:

                             „Az ellenforradalmi bandák galád fegyveres támadása az éj folyamán rendkívül súlyos helyzetet teremtett. A banditák üzemekbe, középületekbe hatoltak be, számos polgári lakost, honvédet és államvédelmi harcost gyilkoltak meg. A kormányzati szervek nem számoltak a véres orvtámadásokkal, s ezért segítségül fordultak a Varsói Szerződés értelmében Magyarországon tartózkodó szovjet alakulatokhoz.”

                   NB: Amikor ilyen, vagy ehhez hasonló szöveget hallottam a rádióban, mintha hájjal kenegették volna fiatal és bohó szívem tájékát.

                                                                       

                                                                A második provokáció

 

                        A kijárási tilalom feloldása, hiszen békések a körülmények. Fegyvertelen tűntetők a Parlament előtt: Gerő lemondását követelik. A második provokáció: ÁVH-s sortűz a védtelen tömegre! /A külföldi tudósítók a lövéseket követően már 23-án éjszaka sietve hazamentek. Mikoján és Szuszlov lemondatják Gerőt, és magukkal viszik Moszkvába. A mór megtette a kötelességét, a mór mehet.

                   „Október 25-e, a forradalom véres csütörtökének napja, sokkal tragikusabb eseményeket hozott. Az országgyűlés előtti téren már hatalmas tömeg követelte Gerő távozását. Nem sokkal a parlamenti küldöttség távozása után három szovjet tank tűnt fel. A térre igyekvő legább tízezres tömeg, mint egy folyam, körülhömpölyögte a tankokat.  A rendőrtisztek, velem együtt, és a szovjet tanácsadók, valamennyien szívdobogva néztük, hogy vajon milyen dráma veszi kezdetét.

                   Néhány fiatal, diák külsejű fiú és lány megy a tankhoz, és a lőrésen papírlapokat dugdosnak be. Kiderült, hogy orosz nyelvű röplapokat készítettek a szovjet katonák számára:

                   ”Mit akar a magyar nemzet, és milyen reakciós csendőri szolgálatra használják fel őket a magyar nép szabadságharcának letörésésére.”

                   A fejlécen egy MARX-idézet oroszul:” Nem szabad az a nép, mely más népeket elnyom.”  Nekem is volt egy példányom belőle. Kétpercnyi feszült várakozás után a vezértanknak lassan megnyílik a tornya. A tiszti-vállapos parancsnok először félve néz körül. A felugráló fiatalok kezet nyújtanak neki. Fiatal lányok ugranak a páncélosokra, és a katonákat ölelik, csókolják. Minden tankra kitűznek egy magyar zászlót. Ezután a tankokra húsz-harminc magyar fiatal is felkapaszkodik, és a tömegtől kísérve elindulnak a Parlament felé.

                   Az ablakunkból jól láttuk, hogy három szovjet Joszif Sztálin páncélos halad a tömeg élén. A tankokon magyar zászlók voltak!

                   A tömeg a Kossuth-nótát, majd a Himnuszt énekelte. Ezt követően ütemesen kiáltozták: „Éljen a szovjet hadsereg!”

                   „Petőfi” és „Magyar”, a szovjet megfigyelők, éppoly lélegzetvisszafojtva figyelte az eseményeket, és azt hiszem, ugyanolyan megkönnyebbülést éreztek, mint mi. ”Petőfi” felém fordult:

                    - A lakosság nem mutatkozik ellenségesnek a szovjet katonákkal szemben.

                   Aztán visszament az irodájába, hogy jelentést tegyen a főnökeinek.

                   Én úgy néztem a képet, mint egy film főjelenetét, mint egy álombeli képsort, ahpol két nép egymásra talál Marx egy klasszikus idézete felett.” Nem lehet szabad az a nép, mely más népeket elnyom.” A tankokra húsz-harminc fiatal kapaszkodott fel, s azok a tömegtől kísérve vonultak a Parlament elé.

                   Fél órával később a szociális osztály vezegője, egy rendőr-századosnő rémült hangon mondja:

                    - Kopácsi elvtárs! A tömeg azt kiáltja: Vesszen Gerő! Ebből nagy baj lesz!

                    - Ugyan, Júlia! A tömeg fegyvertelen. Fél órája láttam az ablakunk alatt őket. Sok gyerek és nő vannak köztük. Ez békés tűntetés.

                    - Igen de az épületünk tetején tüzelőállásban lévő hadnagynak nem ez a véleménye. Nemrég jött le a tetőről a kulcsokkal, amikor meglátta a tömeget, magából kikelve rohant vissza, és azt kiáltozta:

                    - Majd megmutatjuk nekik, hogy ez nem mehet tovább! Erre parancsunk van!

                   Tájékoztattam a tisztjeimet a helyzetről. Egyöntetű volt a vélemény, hogy az ÁVH nem lőhet fegyvertelen emberekre, akiket ráadásul szovjet páncélosok kísérnek. De a biztonság kedvéért fölhívtam a belügyminisztériumot, hogy őket is tájékoztassam a helyzetről. Szórakozottan hallgattak:

 - Igen. Tudunk róla, hogy a tömeg fegyvertelen

Három perccel később Júlia kétségbeesetten hívott:

 - Kopácsi elvtárs! Tüzet nyitottak a tömegre!

 - Lenetetlen!

                   De most már én is hallom a telefonkagylóban a fegyverek ropogását. Júlia zokogni kezd:

                    - Kopácsi elvtárs! Ez nem lehet igaz! Az ÁVO-sok minden tetőről lőnek a tömegre. Borzasztó! Az emberek úgy hullanak, mint a legyek! Százával! Asszonyok, gyerekek is! Hallja a sebesültek sikolyait? Ez iszonyatos! Elviselhetetlen! És most képzelje, hogy a szovjet tankok az ÁVÓ-sokat lövik. Védik a tömeget.

                  Mi is hallottuk a tompa dörejeket. A mészárlásnak csak a szovjet tankok közbelépése vetett véget. Mintegy húsz tank vette körül a Parlamentet. Szerencsére a vezetőjük megsokallta, hogy a tankjaikon kopognak a tetőről leadott sorozatok. A gépfegyverek tüzét a tetőre irányította.

                    Közben óriási nehézségek árán sikerült összeköttetést kapnom Nagy Imrével Nagyon rosszkedvű és ideges volt:

 - Mit akar, Kopácsi?

                    - Mészárlás folyik a Parlament előtt. A tömeg Gerő lemondását követeli.

                    - A szovjet politbüró tagjai éppen most mentek el. Gerőt leváltották. Kádár lett az első titkár. Én vagyok a miniszterelnök. Mit akar még a tömeg?

                    - Nagy elvtárs! Talán nem tudja, mi történt az az előbbi percekben? Önt talán nem informálták arról, hogy az ÁVH-sok fegyvertelen embereket mészárolnak a Parlament előtt. Talán háromszáz halott is van. Az új kormány máris mártírok vérével mocskolja be a kezét. Nem találok szavakat arra, hogy…

                    És ebben a pillanatban Nagy Imre megértette, mi történt. Megváltozott hangon csak annyit mondott:

 - Azonnal megteszem a szükséges lépéseket. Ez szörnyű. Szégyenletes.

                   A belügymimisztert rögtön leváltották. Ez azonban mit sem változtatott a szerencsétlen áldozatok sorsán. Én is küldtem segítséget a sebesültek elszállítására. Az orvostanhallgatók két hatalmmas teherautóval siettek a mentők segítéségére. Az elsőt megtöltötték a hullák, a másodikat a súlyos sebesültek.  Fiatalok, aszzonyok, gyerekek. Néhány perccel később láttuk, amint nagy sebesen süvítenek el az épület előtt, itt-ott vérnyomot hagyva az utca kövezetén.”

                   Az ideális folytatás az lett volna, ha Piros Lászlót letartóztatják, és börtönbe zárják. De erre Nagy Imrének nem volt hatalma. És egyáltalán: Mire volt? Az asszisztáláshoz.                                           

                                                                   /Kopácsi Sándor visszaemlékezése alapján/

 

HÁROM NAGYHATALOM VOLT 1956 OKTÓBERÉBEN: az USA, a CORVIN-KÖZ és a SZOVJETUNIÓ!

                                                 

                                                                        Pesti srácok

 

                   Sajnáltuk és gyászoltuk bajtársainkat, de a ma reggeli két győzelem mégis nagyon magasan tartotta a corvinisták hangulatát. Új fegyveresek csatlakoztak a régiekhez, és örömmel láttuk, hogy minden orosz támadás inkább erősítette sorainkat. Védelmünknek ők hoztak fegyvert és lőszert, mi csak benzint szolgáltattunk. Emberanyag volt bőven, akik fegyverre vártak, mert mindegyikük érezte, hogy dicsőség corvinistának lenni. Ha egyszer valaki átesett a tűzkeresztségen, azt már elzavarni sem lehetett onnan. Célunk pedig köztudomású volt. A magyar nemzet szabadsága!

                   Alig egy órás harcszünet után ismét kisebb-nagyobb csoportokban jöttek a tankok. Késő délután ért véget az oroszok támadása. Ágyús Gyurka a nap folyamán tizenhétszer kiáltotta Falábú Jancsinak: Tűz! Minden lövedék odament, ahová küldték. Estére a Corvin-köz környéke páncélostemetővé vált, melyek közé teherautó és páncélautó is került…

                   Vita közben bejött egy felkelő és kihívott. A folyosón többen álltak egy 16-17 éves gyerek körül. Röviden elmondták az esetét: „Most engedték el a pártközpontból, ahová 24-én délután vitték be azért, mert egy karabély volt a vállán. Borzasztó kínzások között vallatták. Az összes körme véraláfutásos. De nézd a nyelvét, bajusz! Zsilettpengével vagdosták össze.”

                   Amikor a gyerek kinyitotta a száját, és megláttam a nyelvét, megborzongtam. Körülbelül 10-12 helyen, fél centiméter mélyen be van vágva. Mint olyan sokszor, most is robbant az indulat bennem. Megfogtam a gyerek kezét, és behúztam az ebédlőbe, hogy a kormányküldöttségnek megmutassam az ávósok munkáját. Könnyek voltak a szememben, és dühömben ordítottam: „Ezt minek lehet nevezni? Súlyos hibának vagy elért eredménynek? Vezérőrnagy bajtárs, még ezek után is azt kéri tőlünk, hogy tegyük le a fegyvert? Hagyjuk, hogy szadista állatok tovább kínozzák a magyar nemzetet? Mit érdemel az, aki ezt csinálta?”

                   Váradi szabadkozott:”Én nem tudtam, hogy ilyen módszereket használnak. Ilyesmit normális ember nem csinál.”…

                   A mozi előtt voltunk, amikor észrevették a tankokat. Megmutattuk a tankvadászat lefolyását annak az embernek, aki a magyar néphadsereg páncélos fegyvernemének parancsnoka volt. Csodálkozását és elismerését hangos szóval fejezte ki. A többiek is hallották.

                    Falábú Jancsi elmondta, hogy amikor láttak egy tankot jönni, behúzódtak egy kapu alá, és vártak, amíg a tank egész közel ért hozzájuk. Akkor egy-két harcos felugrott a tetejére, és a kémlelőnyíláson keresztül megmutatta a kézigránátot a vezetőnek: Sztoj!

                    Amikor kinyilt a csapóajtó, és a tiszt kidugta a fejét, az egyik, aki beszélt oroszul, odaszólt, hogy vezessék a tankot, ahová mutatja. Mind engedelmeskedett, és kézigránát használatára sohasem került sor.

                   Váradi a tankokban lévő orosz katonák sorsáról kérdezősködött. Elmondtam neki, hogy az iskola egyik tantermében vannak. A tisztek megtarthatták pisztolyaikat, és megetettük őket. Később majd visszaküldjük őket csapattestjeikhez. Váradi csak a fejét csóválta, és néhányszor azt ismételgette, hogy hihetetlen, elképzelhetetlen.

                                                                                    Pongrátz Gergely: Corvin-köz / részletek /

                                                                    

                                                   1956. október 25. 15 óra 30 perc, Kossuth Rádió

 

                                                            Magyarország dolgozó népe!

                   Mindazokkal szemben, akik nem népi demokratikus rendünk szándékával fogtak fegyvert,/?/ és a harcot haladéktalanul beszűntetik, fegyvereiket beszolgáltatják, nem alkalmazzuk a sratáriális eljárást.

                   Ugyanakkor a törvény teljes szigorát fogjuk alkalmazni azok ellen, akik továbbra is fegyverrel támadnak, felbújtanak és fosztogatnak.  Különös gonddal óvom dolgozó népünket a felelőtlen zavartkeltőktől, rémhírterjesztőktől, akiknek káros munkája a béke és a nyugalom helyreállításának legfőbb akadálya.

                   Mélységes fájdalommal tölt el e tragikus napok során áldozatul esett ártatlan dolgozó emberek minden csepp kiontott vére. Legyen vége a tragikus harcnak és a hiábavaló vérontásnak! Magyarok! Barátaim! Elvtársaim! Induljuk meg hát a párt vezetésével a népünk jobb, szebb szocialista jövőjét építő, békés alkotó munka útján!

                                                                  Nagy Imre hangján szólt a szöveg. Ő még csak itt tart.

                                                                    

                                                               Apró Antal fegyvert oszt

                   

                   Október 25. délutánján és 26. délelőttjén fegyverosztás a „munkásságnak”. Az MDP KV utasítását Apró Antal továbbítja a vezérkarnak:

 - Fegyvereket kell szállítani a rendszerhez hű munkásoknak!

                   A börtönkapukat kinyitják, és fegyverhez juttatják a köztörvényeseket is.

                             Október 28. Nagy Imre: „Nemzeti demokratikus mozgalom”. Tárgyalások a szovjet kivonulásról. Tűzszünet. Az ÁVH feloszlatása.

          Október 29. Az izraeli támadás kezdete.

 

                                                                 A harmadik provokáció

 

                   A Pártház ostroma. Igen sok meghívott nyugati újságíró és fotóriporter részvételével. A harmadik provokáció! Pedrazzini megmentésére repülőgép érkezett. Közben Dulles üzent Moszkvának: „Az USA nem tekinti szövetségesének Magyarországot.”

                                                                    

                                                                1956. október 29.

 

                   „Fazekas György újságíró, Nagy Imre közvetlen munkatársa, közölte velem a miniszrerelnök utasítását, hogy a budapesti pártközpont védelmére rendeljek ki további katonai alakulatokat, lehetőleg harckocsikat, mert a Köztársaság téren sok fegyveres gyülekezik.

                   Azonnal felhívtam Zentai Gyula alezredest, a Zrínyi Katonai Akadémia parancsnokának helyettesét, hogy egy harckocsi-századot küldjön ki megbízható tiszt vezetésével a Köztársaság térre.

                   A Köztársaság téren történteket csak 1957 kora tavaszán – vizsgálati fogságom idején – tudtam meg részleteiben attól a századostól, aki a kirendelt harckocsik parancsnoka volt.

                   A harckocsi-alakulat parancsnokának kijelölt párttag százados, aki a Hadiakadénia hallgatója volt, nem akarta elvállalni a rábízott feladatot, mondván, hogy nem ismeri az idegen alakulat harcmocsijainak személyzetét, ezért nem tidja, hogy a parancsait végrehajtja – e. Ennek ellenére kötelezték, hogy vonuljon a pártház védelmére harckocsikkal. Öt vagy hat harckocsival indult el. A parancsnok az élen haladó harckocsiban tartózkodott, s valamennyi tankkal rádióösszeköttetése volt.

                   Amikor a Köztársaság térre értek, ott több száz, jórészt fegyveres személy tartózkodott, és a pártot becsmérlő jelszavakat kiabáltak. A parancsnok utasította a harckocsikat, hogy felemelt ágyúcsővel lőjenek a levegőbe. Az akció hatásos volt, mert a tömeg elmenekült a térről. A tankok járőrözni kezdtek a pártház környékén.

                   Kis idő múltán újra gyülekezni kezdtek a fegyveresek. Egyesek azt kiabálták a harckocsik személyzetének, hogy ne rájuk, hanem a Pártházra lőjenek. Amikor a tér túloldalán a Pártházzal egymagasságba kerültek, a parancsnok észrevette, hogy az őt követő páncélkocsi szembefordul a Pártházzal, és tüzet nyit az épületre. A parancsnok erélyes „tüzet szűntess” utasítását figyelmen kívül hagyva, folytatták a tüzelést. A fegyveresek a páncélosok tűztámogatásával rohamra indultak a pártközpont ellen.

                   A parancsnok azzal a harckocsival, amelyikben ült, visszament a Zrínyi Akadémiára, és jelentette a történteket.

                                                                         / Szűcs Miklós visszaemlékezése alapján /

                                                                                                                              

                              Október 30. „Önnek volt igaza, Szűcs elvtárs!” – mondta Apró Antal Szűcs Miklósnak, aki korábban ellenezte a fegyverosztást. Vajon kiknek osztott fegyvert Apró Antal, és milyen célból? Megszűnik az egypártrendszer, és szovjet ígéret hangzott el a kivonulásról.

                             Október 31. Az angol-francia támadás kezdete. Céljuk a Szuezi-csatorna feletti ellenőrzés visszaszerzése. Az angol és francia kormány ultimátumot intéz a harcoló felekhez, amelyet Izrael elfogad, Egyiptom elutasít. Október 31-én éjjel az angolok és a franciák lebombázzák az egyiptomi repülőtereket. Ez volt az izraeli támadás sikerének a feltétele. A Szovjetunió dönt a magyarországi fegyveres leszámolásról.

                             „A nyugati országokban zabolátlan kampány tör ki a „magyar felkelés” támogatására. Úgy tűnik, a legkülönbözübb elemek – a szélső jobbtól a szélső balig - vesznek részt ebben a felkelésben; más szóval, tökéletes a fejetlenség! Csak ekkor vették észre?

                            Ráadásul a szuezi kérdés is nagymértékben kiélesedett, s az a gyanúm, van valami összefüggés eközött és a magyarországi fegyveres összetűzések között. Anglia és Franciaország szemmel láthatóan úgy véli, hogy a Szovjetuniónak elég baja van Magyarországgal, legfőbb gondja a szocialista tábor egységének megőrzése, és nincs módjában Nasszert támogatni Szuezzel kapcsolatban.” Micsunovics ilyen következtetésre jutott.

                   NB: A zabolátlan kampány a szuezi kalandról akarta elterelni a figyelmet, és egyúttal összemosni a kiebrudalt kommunistákat a nem létező fasisztákkal. Csak ekkor figyeltek föl rá? Érdekes, pedig akkor már egy hete folyt a vérontás hazánkban. És a magyar nép vére folyt a külső-belső túlerővel folytatott harcokban. A pártház ostromához még a nyugati sajtót is idecsődítették, hogy a Káin-bélyeget újra a magyarságra süthessék. Sok vasat tartottak itt ocsmány kezek egyszerre a Magyarországon lángoló tűzben!

 

                             November 1. Kilépünk a Varsó Szerződésből, és semlegesek vagyunk.

 

                                                        NAGY IMRE NYILATKOZATA

 

                   Magyarország népe! A Magyar Nemzeti Kormány a magyar nemzet és a történelem iránti felelősségét mélységesen átérezve, és kifejezve a magyar nép osztatlan akaratát, kinyilvánítja a Magyar Köztársaság semlegességét.

                   A magyar nép a függetlenség és az egyenlőség alapján, összhangban az ENSZ alapokmányával, igaz barátságben akar élni a szomszédaival, a szovjetunióval és a világ összes népével.  A magyar nép óhajtja a konszolidációt, és a nemzeti forradalmának eredményeit tovább kívánja fejleszteni, de nem akar csatlakozni egyetlen hatalmi tömbhöz sem.

                   A magyar nép évszázados álma így teljesedett.  A múlt és jelen hőseinek küzdelme a szabadságért és a függetlenségért végül is győzelemre vezetett. A hősi harc lehetővé tette, hogy népünk nemzetközi kapcsolataiban, érdekeinek megfelelően, semleges legyen.  Azt kérjük a szomszédainktól, közeli és távoli országoktól, hogy tartsák tiszteletben népünknek ezt a megmásíthatatlan döntését. Tény, hogy népünk ebben a döntésben olyan egységes, amilyen talán soha nem volt a történelme folyamán.

                   Magyarország dolgozó milliói! Forradalmi elhatározással, áldozatos munkánkkal és a rend, nyugalom megőrzésével oltalmazzuk és erősítsük hazánkat: a szabad, független, demokratikus és semleges Magyarországot!

                                                                                            1956. november 2.

 

                             November 2. Tárgyalások a szovjet csapatkivonásról. Pártok alakulnak.

                                                   Hruscsov és Malenkov Belgrádban.

                             Congressman Michael A. Feighan claimedthat the State Department sent the following telegram to Tito on 2 November 1956:

                             ”The Government of United states does not look with favor upon governments unfriendly to the Soviet Union on he borders of the Soviet Union”.

                             Azaz: „Az Egyesült Államok kormánya nem tekinti jó szemmel azokat a kormányokat, amelyek barátságtalan viszonyban vannak a Szovjetunióval szemben, a Szovjetunió határai mentén.” Ez egybehangzik Seton–Watson, a térséget „kiválóan ismerő” történész véleményével, aki világtörténelmi hátteret ad az eseményeknek: „Egy a Szovjetunió ellen folytatott háború eo ipso bűntett az emberiség ellen.” Nocsak bicsak!

                             November 3. Az angol csapatok késlekednek a partraszállással.

+

                    „Hruscsov azt is mondta, hogy Anglia és Franciarszág fenyegető nyomása, amit Egyiptommal szemben gyakorolnak, igen kedvező körülmény a szovjet csapatok magyarországi beavatkozására, s az oroszokat igen előnyös helyzetbe hozza. Az egész Nyugaton, az Egyesült Államoknál is, óriási hajcihő és lárma lesz a magyarországi bevatkozás miatt, de lényegesen kevesebb most, hogy Nagy-Britannia, Franciaország és Izrael harcot indítanak Egyiptom ellen. „Ők ott vannak nyakig sárban, mi pedig Magyarországon.”

                                                                                      /Micsunovics/

 

                                                                November 4.

 

                   A második szovjet támadás. Rákosi, Gerő, Révai, Piros, Hegedűs segít a „kimódolásában”.

                                                                                                                               

                             Figyelem! Figyelem! Figyelem!

                             Kedves Hallgatóink! A Magyar Írók Szövetségének felhívását hallják:

                            „Itt a Magyar Írók Szövetsége! A világ minden írójához, tudósához, minden írószövetséghez, akadémiájához, tudományos testületéhez, a szellemi élet vezetőihez fordulunk segítségért. Kevés az idő! A tényeket ismeritek, nem kell ismertetni. Segítsetek Magyarországon! Segítsetek a magyar népen! Segítsetek a magyar írókon, tudósokon, munkásokon, parasztokon, értelmiségi dolgozókon! Segítsetek! Segítsetek! Segítsetek!”

                                                                                Háy Gyula szövege.

                                                                              1956. november 4. 7 óra 57 perc

 

                                                             DE EGYÉBKÉNT IS

 

                   a magyar forradalom nekilendülését nem saját oktalansága, hanem a vele szemben álló államvezetés és karhatalom konoksága és vérengzése váltotta ki, s e forradalom annak ellenére, hogy előkészítetlen és szervezetlen volt, és egy esztelen vérengzés volt rá a válasz, meglepően józan, emberséges és mértéktartó maradt.

                   Ha utóbb mégis eredendően kilátástalannak nyilvánították, akkor ilyenné nem a saját esztelensége, hanem cserbenhagyattatása tette. Kitörhet még Kelet – Európában ennél nagyobb felkelés, több fegyverrel, harcossal és áldozattal, de aligha van annak valószínűsége, hogy a világpolitika napirendjére való tűzésnek ilyen hibátlan, jogi, politikai és erkölcsi jogcímeit produkálja még egyszer egy ország.  Hogy elsöpri a gyűlölt, elnyomó és bürokratikus diktatúrát, törvényesen hatalomra juttat egy meggyőződéses kommunistát, aki számot vetve a kommunista párt magyarországi erkölcsi és politikai hitelvesztésével, elfogadja a többpártrenszeren alapuló parlamentális demokráciát, és bejelenti, hogy országa a katonai tömbökön kívül akar elhelyezkedni. Mi kell, ha ez nem volt elég, hogy összekényszerítsen egy olyan világhatalmi konferenciát, mely a Szovjetuniónak nyújtott kielégítő garanciák mellett kialkudja Magyarország függetlenségét és szabadságát?”

                                                                                                             Bibó István

                                                                    

                                                            Szolzsenyicin válasza

 

                   Ekkor összesűrűsödtek az események: Szuezi háború. Izrael, Franciaország és Anglia megtámadja Egyiptomot és a magyar forradalom, amelynek még az a – történelemben szinte páratlan, teljesen agyonhallgatott – árnyalata is megvolt, hogy zsidóellenes jelleget kapott. Lehetséges, hogy ez a magyar KGB- ben/ ÁVH/ található bőséges zsidó jelenlét miatt történt? Nem ez-e az egyik oka, ha nem a legfőbb, annak, hogy a nyugat egyáltalán sehogy és semmivel nem támogatta a felkelést? Ráadásul a szuezi problémával volt elfoglalva.

                                                                                                          Szolzsenyicin

                                                                     

                                                     Így ítélte meg Hruscsov elvtárs

                 

                    „Igen, igen segítettünk Magyarországnak 1956-ban. Ahogy egyszer egy pártgyűlésen mondtam. Törlesztettük az adósságunkat Magyarországgal szemben, amely 1848 óta terhelt bennünket. Abban az évben sikeres forradalom zajlott le Magyarországon, de I. Miklós odaküldte légióit, s ezzel segített az osztrák monarchia magyarországi restaurációjában. Ez szégyenletes dolog volt. Ezt a gonosztettet persze I. Miklós és környezete követte el; a szégyen nem vonatkozik a régi orosz birodalom munkásaira és parasztjaira. Ám országunk történelmi értelemben mégis adósa volt a magyar népnek. 1956-ban kifizettük az adósságot. Most kvittek vagyunk.”

                                                                    

                                                           Kéthly Anna és szerénységem

                 

                   Tehát tényekkel igazoltuk, Kéthly Anna és szerénységem, azt, amit 1956 kapcsán megállapítottunk. És ami, visszavetítve, érvényes az egész huszadik századi világra is.

                   Ha igaz, hogy a két nagyhatalom szembenállása az USA pénzarisztokráciájának, illetve a Szovjetunióban hatalmon lévő oligarchia közös érdekeit szolgálta, akkor egészen más a „leányzó fekvése”.  Át kell írnunk az egész huszadik századi világtörténelmet!

                   Ha igaz, hogy az egész politikai adok-kapok a légzsákok lövöldözéséből állt, akkor miért kellett a fegyverkezési verseny? Gyerekkoromban magam láttam ilyet a határ fölött, amikor hatalmas légzsákot húzott egy szállító kicsi gép, és fürge vadászgépek rárepülve ész nélkül lövöldözték a nagy semmit, de bizonyára selyembe borkulva.

                   Ha igaz, hogy az USA már a világháború végén, az atombomba birtokában, nemcsak Japánt fektethette kétvállra, de a Szovjetuniót is, akkor miért volt szükség a hidegháborúra.

                   De megtehette volna éppen Eisenhower, a köztudottan háborús veterán amerikai elnök, aki nagyon is tisztában volt a szocialista Szovjetunió katonai erejével, hogy a Sztálin halálát követő belső zűrzavar idején, amikor a németek is felkeltek a kommunista elnyomás ellen, a „felgöngyölítési taktika” doktrináját a gyakorlatban is bizonyítsa. Ezen töprengett a recski koncentrációs tábor lakója, Faludy György is, már 1953-ban.

                   Ha igaz, akkor miért volt szükség minden olyan nemzetközi konfrontációra, amelyek sorban azt bizonyították, hogy a világ érinthetetlenül, örök időkre két szemben álló félre van osztva, és ezen változtatni egyik félnek sem érdeke? /Szegény amerikai katonák Vietnámban! Szegény chilei nép Dél – Amerikában! Az afrikai kontinens sok-sok millió szenvedő lakója! A palesztinok több évtizedes kálváriája! Laosz, Kambodzsa lebombázott városai, falvai! Nem is sorolom tovább!/

                   Ha igaz, akkor teljesen világos, hogy a magyar ’56 csak provokációsorozat volt, amely mindkét félnek jól jött. Ez a nyilatkozatokból fehéren-feketén ki is derül. Egy cseppnyi remény sem volt arra, hogy fordulat történjen a nemzet életében. Csak újra hullt a magyarok vére, és szöktek világgá a megtorlástól rettegők. Mi pedig elátkozottak, itthon vártuk, hogy mit hoz a reménytelen jövendő.

                                                                    

                                                                      Faludy Recsken

                 

                    „Arról is értesültünk, hogy Pesten, Sztálin döglése napján, negyedmillió ember vonult fel. Gyászfátyolos vörös zászlók alatt. Mindenki zsebkendőt tartott az orra elé, és röhögött. A táborparancsnok elvesztette a fejét. A tornyokon párosával állnak az őrszemek. De nem befelé néznek, hanem kifelé. Tudod miért?

                    - Nem.

                    - Lesik, mikor jönnek az amerikaiak. Egy-két nap, és itt lesznek.

                    - Miért? Talán azt gondolod, hogy az amerikai elnök egy hülye?

                    - A legkisebb mértékben sem – tiltakoztam ijedten.

                    - És nem Eisenhower szabadította fel hét év előtt Nyugat-Európát?

                    - De igen.

                    - Hát akkor miért nem szabadítaná fel most Kelet-Európát? Puskalövés nélkül juthat el az Uralig. Miért ne jönne?

                                                                     +  

               

                   Barátaim Berija meggyilkolása és a kelet-berlini munkásfelkelés után a rendszer bukását jósolták.  Lehetetlennek tartották, hogy a Nyugat ki ne használja a fejetlenséget, az akuttá vált palotaforradalmat, az ellenfél nyilvánvaló gyengeségét, és a Szovjetuniót legalábbis Német-, Cseh- és Magyarország elhagyására kényszerítik. Eleinte én is osztottam a nézetüket, de amikor hat hónap után még mindig nem történt semmi, feladtam a reményt. Nyilván az amerikai diplomácia megint csütörtököt mondott, és a Kreml urai röhögnek a markukba.”

                                                        Faludy: Pokolbéli víg napjaim /részletek/

                   NB: Ez a játszma is jó előre le volt „zsírozva”. Az USA, amely ekkor már egész Földünk gazdasági és politikai terrorizmusának központja, régen nem a megválasztott elnökök programja szerint politizált.

                    Maga Lenin elvtárs a századfordulón, egész pontosan 1912-ben, a következőket írta: „A burzsoázia képes teljesen berendezkedni, sőt fokozni és kiterjeszteni uralmát mindenféle földesurak nélkül is, a régi politikai rendszer minden maradványa nélkül is: ezt világosan tanúsítja olyan országok tapasztalata, mint Amerika.” Ezt csak azzal kell megtoldani, hogy a század második felére az internacionalista burzsoázia teljesen a kezébe vette a világ központjának irányítását.

 

                                                                  RENDŐRSÉG!

 

                    Ne ijedj meg, Barátom, mert olyan eseménysor jön, amely nem minden ízében félelmetes. Félelemmel indul ugyan, aztán tragikomikummal folytatódik. A saját élményeimet tálalom. Fogyasszad egészséggel, és vondd le a tanulságokat!

                   Számomra 1956. október 24-én kezdődött a forradalom, reggel öt és hat között. Tudtam, hogy fontos politikai események történtek az előző napon, ezért ösztönösen korán ébredtem. A rádió már szólt, és zene alatt világosan ki lehetett venni a fegyverek zaját:

                   Arra biztattam anyámat: „Figyeld csak, lőnek a rádióban!” De nemigen akarta ezt nekem elhinni, pedig a sorozatokat tisztán lehetett hallani. A vitánkat a következő szöveg döntötte el 5 óra 30 perckor:

                   „Ellenforradalmi, reakciós elemek fegyveres támadást intéztek középületeink ellen, és megtámadták a karhatalmi alakulatainkat. A rend helyreállítása érdekében további intézkedésig tilos minden gyülekezés, csoportosulás és felvonulás. A karhatalmi szervek utasítást kaptak arra, hogy a rendelet megszegőivel szemben a törvény teljes szigorával lépjenek fel.”

                   6 óra 30-kor még ezzel is megtoldották:

                   Figyelem! Figyelem! Figyelem!

                   „A Magyar Népköztársaság Belügyminisztériuma felhívja Budapest lakosságát, miután a fosztogató ellenforradalmi csoportoktól való tisztogatás még folyik, 9 óráig csak feltétlenül halaszthatatlan ügyben közlekedjenek az utcán.”

                   Én már akkor világosan tudtam, hogy kitört a forradalom. Ekkor elballagtam az iskolába, és lázas voltam, mint Petőfi Sándor március idusán.

                   A keceli forradalom nem hozott sodró erejű átalakulást. Benyó, a páttitkár a KTSZ elől vigyorogva nézte, hogyan ráncigálja el traktor, egy tsz-traktor, mert más nem lehetett, drótkötéllel a szovjet hősi emlékművet, amely alatt két szovjet katona aludta örök álmát.

                    Azt mondták a helybéliek, de ezeknek nemigen lehetett hinni, annyira elfogultak voltak az oroszokkal szemben, hogy úgy bezabáltak káposztából, hogy belehaltak. Ezt én hittem is meg nem is. De abban bizonyos vagyok, hogy a joviális párttitkár hálából, mert nem csapták agyon, a központnak jelentette, hogy kik sürgölődtek a traktor körül, mert három ember 3-3 évet kapott.

                   Mi, nyolcadikosok fejtettünk ki komoly ellenállást! A Tarján Miska bácsi nagy bánatára, kéjelegve téptük szét az orosz könyveket, és vágtuk a kukába. Rá is vertünk, mert középiskolában a kezdők közé soroltak bennünket. Ebben azért a Tarján Miska bácsi orosztanítása is bűnös volt, de ezt nem rója fel neki az Isten, mert ugyanakkor igen jó szívvel áldotta meg.

                    Emlékszem, hogy milyen eredeti módon íratott dolgozatokat. Az előző órán lefordítottuk a magyar mondatokat oroszra, majd beírtuk a hazai füzetünkbe. A következő órán ezt kényelmesen és figyelmesen átmásoltuk a dolgozatfüzetbe. Csak az nem kapott oroszból ötöst, aki nem ismerte az orosz bötűket.

                   Aztán Miska bácsinak, szerencsére nem vették el a jogosítványát, folytathatta tovább, a maga játékos-indulatos stílusában, a most már fegyvertelen katonákkal az orosz nyelv várának bevételét. Mondhatnám úgy is, hogy a hátralévő hónapokban a vár tövében táboroztunk. Faragó Józsi bácsi, aki akkor iskolaigazgató volt, elkezdte egy rövid ideig a németet okítani, de az orosz hadvezetés ezt is megtámadta. Megmaradtunk a „das Fenster”-nél.

                   Szerény személyem volt az, aki az osztály igényesebb tagjai számára beszerezte a nemzetiszínű kokárdákhoz a szalagot az áruházból, amelynek a helyét egy tábla hirdeti: Eladó! De már hosszú évek óta nincs rá vevő.

                   A rádión keresztül figyeltük az országos eseményeket, és ha akartuk, ha nem, a fegyverek hatalma még az udvarunkat is fenyegette. Akik még emlékeznek, nem felejtik, hogy nagyon szép késő nyári idő volt. Igazi vénasszonyok nyara. Szüleim a szomszédokkal nem vonultak be a szűk konyhába, hanem szép tiszta levegőn, az eperfa árnyékában tágyalták az eseményeket. Arról még nem hullott le minden levél. A makacsabbak nem akarták tudomásul venni, hogy az ő idejük is lejárt.

                    Egyszóval: Körben állnak a háziak és a szomszédok az udvarunk közepén, és diskuráltak. Én csak hallgattam őket. Akkoriban a Zsoldos utca még csak tervekben sem szerepelt, ezért annak a helyén, a Magyar utca és a Rákóczi utca között hosszú kertek húzódtak keresztben. Ez a kertsor éppen a rendőrség kertjével kezdődött, és a miénkkel végződött.

                   Egyszer csak arra lettünk figyelmesek, hogy sűrűn zizegnek lefelé a falevelek a fejünkre és a vállunkra. Szél nem fújt, senki nem rázta a fa törzsét. Kiderült, hogy ezek a berezelt rendőrök vagy katonák az udvarunkon diskuráló, öt-hat emberből álló csoportosulást, fenyegetőnek tartották, és a rendőrség hátsó fertályából, oda golyószóróztak. Szerencsére nem a fejek, csak a levelek hullottak! Olyan háromszáz méterről ijesztgettek bennünket!

                    Nekünk sem kellett több, az udvar láthatatlan részébe húzódtunk. És diskuráltunk tovább. A pincelejárat védelmében már biztonságban voltunk. Érdekes, hogy nem hallottuk a durva fegyverzajt, csak a lövedékek füttyét, és a sűrűn hulló levelek lágy neszét. A fegyver hangját elnyelte a távolság és elsodorta az északi szél.

                    Azért ha belegondolok, hogyha az irányzékot egy kissé alább állapítják meg, néhány társasági tagtól örökre búcsút vehettünk volna. Azt hiszem, hogy nem is rendőrök, hanem jól kiképzett katonák lehettek, akiknek a zűrös napokban a legfőbb reszortja a tömegoszlatás volt. A mi összejövetelünk megsorozását főpróbának tekintették. Csak azon törtem a fejem, hogy azok golyóbisok, átszáguldva az udvarunk fölött, valahol a Bertáék falába csapodhattak bele. Az utca túlsó oldalán. Ezek szerint nem valamelyik ablakban törtek-zúztak, mert azok észre sem vették.

                   Szinte minden este, amíg anyámék, a „nyugalmazott” Miska bácsival meg a fiatal Kapás-házaspárral együtt az asztalt püfölték a Stüszi vadásszal, Harras Rudolffal, a Kuoni pásztorral meg a Tell Vilmossal, aki pedig nem is létezett, én a kisszékre állva a rádió adásait figyeltem, vagy éppen az udvaron hallgattam a keceli forradalmárok késő esti tömegzaját a rendőrség környékéről.

                   Mert a helyi „ellenállók” minden este menetrendszerűen felvonultak a rendőrség elé, hogy követeljék a parasztokat nyúzó rendőrök kiadását. Hogy mit csináltak volna velük, nem tudom?  Szerintem egy-két fenéken billentéssel megúszták volna. Azoknak persze eszük ágában sem volt őket kiadni, inkább hagyták, hogy a háttérbe húzódva elrejtsék magukat.

                   Most jön a nagy sztori!

                   Tehát minden este összejövetel tömegzajjal. Egyszer csak azt hallottam, hogy egy teherautó férfiakat visz keresztül a falu központján, és azok a Kossuth-nótát énekelték. Aztán füleltem tovább. Néztem a sötétbe, néha az égre, hogy onnan figyelik-e?

                   Hátul volt egy halom szalmánk, mert azt szalmakazalnak minősíteni nagyképűség lenne. Nos, ennél a szalmakupacnál, mert csillagos éjszaka volt, valami zörgést véltem hallani, és gyenge fény csillogását látni. Amennyire zörögni tud a szalma, és amennyire fényleni tudnak bizonyos tárgyak a csillagok és a hold fényében.

                    Ez első gondolatom az volt, hogy valaki föl akarja gyújtani a szalmánkat. Bátor gyerek voltam én, de most kivételesen megijedtem. Beszédelegtem a konyhába, ahol a káttyapartnerek még a Kapás-házaspárt várták, és csak annyit tudtam kinyögni:

 - Valaki van a szalmánál!

                    Ez a kinyögött mondat, és az én falfehérségem elég ok volt, hogy higgyenek nekem. Apám és a Miska bácsi kimentek az udvarra, és hátraszóltak a kertbe:

 - Ki van ott? Szóljon!

                    - Rendőrség! – szólt a hivatalos válasz. Mivel én nem voltam az udvaron, csak azt láttam, hogy udvariasan bekísérnek egy keceli rendőrt, akit csak „Lizinek” becézett a népnyelv.

                   Nem tudom, láttál-e már, Barátom, teljes felszereléssel rendőrt? Ha nem, most figyelj! A nyakában egy dobtáras géppisztoly, azaz „davajgitár”, tele tárral és tartalék lőszerrel. Az oldalán pisztoly. A zsebeiben, dugig, kézigránátok. Szerintem egy zsebkendőnek sem jutott hely. Félelmetes volt a megjelenése, de ez az ember alig várta, hogy leülhessen, olyan fáradtnak látszott.

                   Szegény, egyike volt a tömeg által követelt célszemélyeknek. Amikor meghallotta, amit én is, hogy Kossuth-nótát énekelnek a műúton, azt hitte erősítés érkezik a haragos parasztoknak. Pedig az a teherautó tovább száguldott.

                   Átdobta magát, míg a kertünkbe meg nem érkezett, legalább nyolc kerítésen. A Miska bácsi vette a szárnyai alá, aki egyébként, mint volt á

ÁVH-s, minden napját a mi szárnyunk alatt töltötte./A házunk felette állt minden reakciós gyanúnak./ Azaz egyáltalán ment haza október 24-től november 4-ig. A rendőr, akinek a nevét akkor sem tudtam, / csak Lizinek csúfolták faluszerte/ elmondotta, hogy először a csumakúpban akarta meghúzni magát, de aztán úgy döntött, hogy a mi szalmánkban rak fészket éjszakára.

                   Az a bizonyos csumakúp már nem a mi kertünkben volt, hanem a Kapás Pista bácsiékéban. A fiatalok megérkeztek, és újságolták, hogy a Pistát alig lehetett megmenteni a felvonulók markából. Mindenáron vinni akarták magyukkal, de a felesége hátra küldte a csumakúphoz, hogy ott várakozzon rá, amíg ezeket a szívóskodókat lerázza. Pista bácsi engedelmesen a kert végében ütött tanyát, és hajszál híja, hogy nem találkozott egymással a két bátor: a rendőr, állig fölfegyverkezve, meg a Pista bácsi, aki ott húzódott meg.

                   A lényeg az, hogy mindketten megúszták. Kezdődhetett a kártyaparti. Ez azon az estén történt, amikor Nagy Imre bejelentette a Varsói Szerződésből való kilépésünket. A rendőrnek Miska bácsi a belső szobában adott szállást maga mellett. Amikor a rendőrünk álomra szenderült, ki tudja, mikor álmodott szépet utoljára, Juhász Miska bácsi kijött hozzánk, és szomorúan állapította meg:

                    - Ekkora arzenállal azért én nem indultam volna bújdosásnak.

                   Hajnalban lelépett a menekült, és amikor templomba mentem, akkor ő strázsált a rendőrség előtt, mint olyan, aki jóízűen kialhatta magát az éjszaka.

                   Amikor a Nyugat és Kádárék elárulták ezt az országot, Miska bácsit kinevezték tanácselnöknek Imrehegyre. De a kulákok ugyanúgy nem vették emberszámba, mint korábban, negyvenöt előtt.

                    És ebbe idegileg belerokkant. Pedig milyen jó esze volt, és mennyi emberség a lelkében! Áldozatkészség a szüleim iránt, akik sohasem tudták meghálálni neki. Csak az érzékenysége lett volna tompább, hosszú életű lehetett volna a földön. Így azonban kikészült, egy évtizedig ágyban fekvő beteg lett, és viszonylag fiatalon meg is halt.

                                                                    

                                                                           Kossuth-nóta

                  

                   Akár meg is haragudhat rám Illyés Gyula szelleme, amely bizonyára még ma is zsigerből gyűlöli a magyar arisztokráciát és a köznemességet, de akkor is ők voltak a nemzetmegtartó erő.

                   A török megszállást követő Kollonich-korszakban úgy tűnt, hogy a tragikusan megfogyatkozott és szétszórt maradék magyarság eltűnik még a térképről is. II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának köszönhető, hogy a magyar rendi alkotmányt, amelyre később is lehetett építeni, azaz a nemesi nemzet érdekeit a szatmári békével sikerült megvédeni.

                   A reformkorszakban az arisztokrácia legjobbjai mellőzve önös érdekeiket, a köznemesség értékes részével karöltve, végrehajtották a sokuk számára tragikus fordulatot, a nemesi előjogok hazai felszámolását.

                   A „puszták népe” csak élte a maga, szinte állati nívójú életét, de az ország sorsának alakításához, a döntő pillanatokban, sem lehetősége, sem politikai ereje nem volt.

                   Kossuth köznemesi származású volt, Széchenyi főnemes. Az ő példamutató életük és költőink sugárzó hazaszeretete nélkül nem lett volna nemzeti öntudat, amely először 1848-hoz, majd a győztes 56-hoz elvezette volna az akkor már öntudatosodott munkásságot és parasztságot. Az egykori „puszták népét”, amely Kossuth-nótát énekelve tűntetett, majd fogott fegyvert az áruló belső bitangok és a hódító Szovjetunió ellen.

                                                  

                                                A KECELI FORRADALMÁROK,

 

                    akik közül Fejes István bácsi emlékezik az eseményekre. Igen érdekes eseményekkel és személyekkel fogunk megismerkedni.

 

                  „ Amikor október 24-én reggel bekapcsoltam a rádiót, azt hallottam, hogy Budapesten forradalom van. Elzártam a készüléket, majd elindultam Kecel központjába, ahol a templomkertben felállított szovjet hősi emlékművet igyekeztek eltávolítani egy traktor segítségével. Benyó párttitkár a KTSZ előtt állva figyelte az eseményeket./ Ezt magam is láttam a Zárda Iskola sarkáról, de nem 24-én./

                   Az embereken meglátszott, hogy igen szívesen és lelkesen teszik a dolgukat. Mindannyian érezték, hogy ütött a szabadság órája. Akkor egy váratlan meglepetés ért, mert a Tihanyi doktor úr felesége igen erélyesen követelte, hogy tűntessék el a szovjet katonák sírjának maradványait is. Azt mondta, hogy ezek miatt nem volt a gyerekeinek mit enni. A KTSZ-ről ezen a napon eltávolították a vörös csillagot is.

                   A következő napon a Kuskunhalasról Bajára tartó útkanyarnál, a buszmegálló mellett, volt egy zászlós emlékmű, amelynek a szétverése már keményebb dió volt, merta közepében egy élő fa állt, és azt falazták köröskörül.

                   Még ezen a napon a Tanácsházról is eltávolították a vörös csillagot. Itt kívánom megjegyezni, 28-ára virradó reggelre minden hivatalból kihordták az iratokat, és a Tanácsház udvarán elégették. /Itt kívánom megjegyezni, hogy a Birtokíveket nem!/

                   Október 25-én kezdődtek az összejövetelek a Kossuth utcában a főjegyzői ház és a Daci kocsma előtt.  Ott lett megválasztva a Forradalmi Bizottság 10 tagja.

                   Elnök: vitéz Helvédy János

                   Tagok: Pápai Sándor, Cselik Lajos, Ferró Imre, Farkas József /Vedó/. Rimai Mihály, Masek László, idős Majorosi József, Palásti Károly / Deszkás /, vitéz Fejes István /Matyis/

                   Október 26-án a Forradalmi Bizottság tárgyalni kezdett a karhatalmisták vezetőjével. A parancsnok, Lezsák főhadnagy, a kiskőrösi 13/42-es gépkocsizó alakulatnak a politikai tisztje, helyettese, az ugyancsak politikai tiszt, Cifra Mihály hadnagy volt. A tárgyalás fő célkitűzése az lett, hogy közösen felügyeljük a közbiztonságot. Szervezzünk közösen nemzetőrséget! Cifra Mihály bele is egyezett, de Lezsák főhadnagy nem.  Arra hivatkozott, hogy vissza akarjuk állítani a régi /Horthy/ rendszert! Így nem jutottunk dűlőre!

                   / Tudomásom szerint Lezsák őrnagyként fejezte be katonai pályafutását. /

                   27-én az előző napi tárgyalás folytatódott, de nagyon nehezen jutottunk dűlőre, mert semmiképpen nem akartak a kezünkbe adni. Mi, fegyver nélkül, nem tartottuk érdemesnek a járőrözést.

                   A Nemzetőrséget végül Lukács Imre vezetésével sikerült megalapítani, mert ő korábban rendőr volt Budapesten, de B-listára került ezért leszerelték. Itthon folytathatta a mesterségét.

                   Ugyazen a napon történt, hogy a rendőrségi lejárónál egy csomó ember összejött. Én is odamentem, és hallgattam, hogy miről beszélgetnek.  Fogarasi Ferenc sorban írta föl, amit a többiek diktáltak. Kiket kéne húsz kilos csomaggal innen kitelepíteni? Amikor ezt meghallottam, mondtam nekik:

                   „Emberek! Ne telepítsünk ki senkit! Mi éppen ezzel fogjuk megmutatni, hogy különb emberek vagyunk, mint ők.”

                   Én nagyon bíztam a forradalom sikerében. Úgy gondoltam, hogy a győzelem után a bíróság majd megadja minden embernek a megérdemelt „jutalmat”. Tévedtem. De mégsem lett kitelepítés, amiért bárkit felelősségre vonhattak volna.

                   Október 28-án elég nagy feszültséggel kezdődött a nap. Már a reggeli órákban elég sok ember vonult az utcákra. 11 óra körül a Tanácsház környéke tele volt néppel. Eléggé zúgolódtak, megjegyzéseket tettek a katonákra, és ez nem tetszett Lezsák főhadnagynak. Harcászati alakban kivezényelte a katonákat a ligetbe, a patak mellé, ahol ma szökőkút van. Ekkor kettesben, Masek László meg én, odamentünk hozzá, és szinte könyörögtünk neki, nehogy lövessen a népre. Mert ha megteszi, abból még nagyobb baj is lehet.

                   Megígérte, hogyha rá tudjuk beszélni a népet, hogy oszoljanak szét, akkor berendeli a katonákat a rendőrségre.

                   Egy időre szét is széledtek, de azután újra elkezdtek összegyűlni a rendőrség elé. Ott elég komoly vita keletkezett az emberek meg a parancsnok között. De úgy délitán 1 óra körül sikerült a tömeget lecsillapítani, és lassan elkezdtek hazafelé szállingózni, Egypár hangoskodó még maradt ugyan, de azok már nem jelentettek semmilyen fenyegetést. Ekkor a parancsnok bevezényelte minden katonáját és a rendőröket. Bezárták az utcai kisajtót. A felhúzott cserepek jelezték, hogy honnan figyelik a népet.

                   Gondoltam, hogy ezek valamire készülnek. Mondtam is az ott lévőknek, hogy álljanak az oszlopok mögé, mert ezek közénk fognak lőni. Talán nem is lett volna nagyobb baj, ha nem jön Horváth Sándor, aki előtte a nagybátyjánál disznót vágott. Szüksége volt valamilyen bárdra vagy nagykésre, ezért hazaugrott, mert éppen a Rákóczi utca másik oldalán lakott. Amikor visszafelé jött, megállt a rendőrség előtt, és felmászott a kerítésre azzal a bizonyos disznóvágó szerszámmal.

                   Ekkor azonnal megszólaltak a fegyverek, és eltalálták a fejét. Abban a percben ott termett egy vadászgép is, és leadott két-három sorozatot. Ketten vagy hárman meg is sebesültek.

                   Őket a Zentai cukrászhoz vitték kötözésre, kezelésre. Zentait ezért később meg is hurcolták.

                   A parancsnok a Forradalmi Bizottság tagjait este hét órára berendelte a rendőrségre. Sorba ültettek bennünket. Pisztollyal a kézben, sorban odament minden taghoz, és feltette neki a kérdést:

                    - Miért lázadozik a nép?

                    De úgy ordított, mint egy vadállat! Az elnök nem szólt semmit, de én nem bírtam idegekkel, ezért odaszóltam neki, hogy majd én megmondom. Ekkor hozzám lépett, a pisztoly csövét a homlokomhoz nyomra, és rám ordított:

                    - Mondja!

                   Mondtam is:

                    - A délutáni eset miatt váltsa le a rendőrparancsnokot a beosztásából!

                   Rám ordított:

                    - Melyik csendőrt tegyem meg helyette?

                   Azt válaszoltam:

                    - Egyet sem, de van a rendőrségnek 13 tagja, azok közül nevezzen ki egyet helyette. Utána álljon ki a nép elé, kérjen bocsánatot az emberektől, és jelentse be, hogy a délutáni eset miatt leváltotta a rendőrparancsnokot.

                   A pisztolyt elvette a fejemtől, és csak állt, mert nem tudott szóhoz jutni. Nem tudott rá hammarjában mit válaszolni. Megfordult, odament az asztalához, gondolkozott, majd azzal váltunk el egymástól, hogy holnap folytatjuk.

                   Október 29-én olyan tíz óra lehetett, amikor folytattuk Lezsák főhadnaggyal a tárgyalást a Nemzetőrség és a rendőrség kapcsolatáról. Nehezen ment, mert fegyvert semmiképpen sem akart a Nemzetőrök kezébe adni. Végül csak beadta derekát, és a nemzetőrök is fegyveresen folytatták a járőrszolgálatot.

                   Ez látva, a faluban helyre állt a nyugalom, és még inkább bíztunk a forradalom sikerében.

                   Október 30-án Budapestről megkaptuk az utasítást, hogy a községben meg kell alapítani a pártokat. Ez félig sikerült is. A kisgazdák nem tudtak megfelelő elnököt választani. Önjelölt volt nem is egy, de azokat a többség nem akarta. A Nemzeti Parasztpártot meg tudta alakítani, mert Rózsa János személyében találtak megfelelő elnököt. Az MSZMP Benyó Istvánt választotta vezetőnek. Nagy csalódás volt, hogy a Kisgazdapárt nem tudott agilis elnököt választani.

                   Mindenszentek, majd halottak napja következett, a szokásos temetőjárással, emlékezéssel.

                   November 3-án úgy tűnt, hogy az emberek megnyugodtak, kezdett az önbizalmuk visszatérni. A parasztemberek folytatták a szántást-vetést Győz a nép! Győz a forradalom! Megszabadulunk a kommunista elnyomás alól!

                   November 4-én már korán reggel a rádióban tudtuk meg, hogy erről az álomról le kell mondani, mert támadnak az oroszok. Továbbra is kommunista uralom alatt maradunk. November 4-én együtt lapultunk Cifra Mihállyal, aki közben átált a Nemzetőrökhöz.  A Mari néni kocsmája előtt néztük. Hogyan vonulnak a szovjet harckocsiok a településen át Baja felé. Kérdeztük egymástól:

 - Most mi lesz velünk?

                   Rövidesen meglkaptuk a választ, mert Kecskés Ferencet, Zsember Andrást, Cserni Istvánt 3-3 évre ítélték. Fogarasi Ferenc hat hónapot töltött Kistarcsán. A testvéremmel együtt meg lettünk gyanúsítva, hogy belőttünk Jónás József volt ÁVH-s ablakán. Aczél /Appel/György vezette a nyomozást. Semmilyen bizonyonyítékuk nem volt ellenünk, pedig fegyverek után kutatva még az otthonunkat is bemocskolták, föltúrták.

                   Annak ellenére, hogy ártatlanságunk kiderült, mégis megvertek, megaláztak bennünket Szegeden. Ebben maga Aczél / Appel / György, a Kádár-rendszer „oszlopa”, személyesen is részt vett.

                                                                                                                Vitéz Fejes István

                                                                                                                  2010. január 1.

 

                                                           Heine pallosa

 

                   Heine az emlékirataiban meséli el ezt a történetet:

                   Tizenhat éves korában szerelmes lett egy hasonló korú vörös hajú lányba. A lányka családi körülményei nem voltak vonzóak, de a szerelmes ifjút nem zsenírozták. Tudniillik a lány apja is, nagyapja is hóhér volt. Akkoriban még pallos volt a divatban, és ők ezt forgatták. Hiába, a kenyérre valót a tizenkilencedik század elején is, valahogy meg kellett keresni.

                   Heine szerelme, akit Jozefának hívtak, édesapját korán elvesztette, és a nagyapjánál lakott. Személyesen mesélte el a költőnek egy kalandos, félelmetes éjszaka történetét. Egy napon különös vendégei érkeztek a nyugdíjas nagypapának. Tizenkét hosszú, vörös palástú ember németföld, akkor még mem egységes ország, különböző részeiből. Vörös palástjuk alá felkötött pallossal.

                   A tartományok legidősebb hóhérai voltak, és egy különleges alkalomra jöttek össze. Amikor besteledett, a nagypapa minden cselédet elküldött a háztól, és az unokáját is aludni küldte. De az nem tudott lefeküdni, mert igen furdalta a kíváncsiság. Jozefa ezért lesben állt, és figyelt. A nagyapja elővett egy nagy ezüst serleget, megtöltötte borral, és sorban megkínálta az asztal köré ültetett vendégeit. Akkor a nagyapa rövid beszédet mondott, amiből a bokorban lapuló unokája egy szót sem értett. Csak annyit látott, hogy nagyapja sírni kezdett, és az asztal körül ülők mindegyike vele zokogott.

                   Aztán felkeltek az asztaltól, ledobták vállukról a vörös palástot, a hónuk alá vették pallosukat, és kettesével elindultak egy közeli nagy fához. A fa alatt egy nemrég ásott güdör volt. A nagyapja kihúzott köpenye alól egy ruhába burkolt csomagot, beletette a gödörbe, és eltemette.

                   Jozefa nem látott többet, mert ekkorára olyan rémület vett rajta erőt, hogy bemenekült a házba.

                   Évek múlva, amikor a nagyapa is meghalt, a nagynénje nevelte tovább, és annak elmondta ezt az éjjeli látomást. Az idős asszony megmagyarázta neki a sírgödör titkát.

                   A nagyapa pallosát ásták el ott, amellyel száz kivégzést hajtott végre. Az ilyen pallosnak veszedelmes tulajdonságai voltak. Az ilyen pallos továbbra is vért kíván, és megsebzi azt, aki a kezébe veszi. Tehát meg kell szabadulni tőle! Ezért temette el a nagyapa ünnepélyes bakó-szertartás szerint.

                   NB: Hazánkban nemhogy elásták volna, hanem újra élesítették a bosszúálló bakó fegyverét. Átöltözött az ÁVH munkásőrségnek, és a régi vérszomját megőrizve, újra a megritkult magyarságra vetette magát.

 

                                                              Kádár János, a jelentős

 

                   Mindez azért jutott eszembe, mert egyik újságocskában olvastam, miszerint Romsics Ignác történész azt nyilatkozta, hogy a huszadik századi politikusaink közül Bethlen István, Teleki Pál mellett Kádár János volt a legjelentősebb. Bizony, barátom, kinyílt a bicska a zsebemben.

                   Ha a memóriám nem csal, histórikus úr, Kádár belügyminiszter volt Rákosi idejében. És éppen ő volt az, aki a szerencsétlen balek Rajkot, aki a fáma szerint még barátja is volt, kiszolgáltatta az ÁVH-nak, a társaival együtt. Nem szólva az egyéb „bűnesetek” felderítésében végzett áldozatos munkájáról.

                   56 után vajon a szájába vizelő Farkas Vladimirt juttatta kötélre, esetleg a moszkvai főkolomposokat, akiknek a kezéhez olyan sok vér tapadt? És akik valóban előidézői, sőt kiprovokálói voltak a forradalomnak, amelyben sok száz ember meghalt, és bukása után kétszázezren elmenekültek ebből az országból?

                   Még ekkor sem ásta el a pallost, és föleg nem könnyhullatások közepette. Tovább is ragaszkodott „éles fegyverükhöz”, pribéktársaihoz, az ÁVH-hoz, amely Munkásőrségnek nevezte magát. A szó szoros értelmében. 1956 után hány embert végeztek ki, mert fegyvert fogtak a zsarnokság ellen? Fiatal gyerekeket, akik akasztásukra évekig vártak, mert a „törvényesen” uralkodó új rezsim igen „humánus” volt. Talán négyszázat ítéltek halálra, a másik négyszázat csak agyonverték. Mennyi elszánt harcos, munkásvezér került börtönökbe?

                   Ez az ember, urakodásának idején, az egykori és kivetkőzött ÁVH-sokra bízta az ország irányítását. Csak sakkozott és vadászgatott. A tévét sem nézte.

                   Nem is csodálom, mert igen sokszor találkozhatott a képernyőn olyan pofákkal, akik az Andrássy út 60-ban a kezére dolgoztak, esetleg részt vettek a megkínzásában. Ez az ember politikus volt egyáltalán? Az igaz, hogy az ő neve alatt adták el a liberális, nemzetrontó szellemi termékeiket, eszméiket az egykori főkommunisták és ezek sokszor deviánssá szocializálódott gyermekei.

                   Ez az ember szolga volt, nem politikus. Egy senki. Moszkva ügynöke, és szimpla hazaáruló. Egész életében Nagy Imrével sakkozott, és még életében mattot kapott. A történelem szemétdombján a helye, nem a nemzeti Pantheonban.

                 

                                                                Nagy Imre menedéke

 

                   Írásbeli megegyezés történt a jugoszláv és a magyar kormány között Nagy Imre és társai menedékének megszűntetéséről. A magyar kormány először szóbeli, majd írásban kötelezettséget vállalt, hogy a budapesti nagykövetségünk védelmében álló minden egyes személy szabadon hazatérhet.

                   Sajnos, túl korán örültünk, hogy a probléma Nagy Imre és társai körül ily sikeresen megoldódott. Alighogy elhagyták nagykövetségünket, a szovjet katonaság letartóztatta őket. Úgy látszik, vagy senkinek nem jutott eszébe, hogy megkérdezzék erről a Kádár-kormányt, vagy pedig az oroszok Kádárékkal összejátszva fogták le őket. Az egyezmény, amit a magyar kormány éppúgy aláírt, mint a jugoszláv kormány, szokás szerint annyit sem ér, mint egy darab papír, amire írva volt. Nagy Imrét és társait ismeretlen helyre vitték, talán valahol Magyarországon, talán Romániában – a románok egyek az oroszokkal a „Nagy Imre-ügyben”.

                                                                                      1956. november 23.

 

                   Három nappal ezelőtt Charles Bohlen, az Egyesült Államok nagykövete nálam vacsorázott. Hosszasan beszélgettünk a közelmúlt eseményeiről.

                   Bohlen nem sokat mondott Magyarországgal kapcsolatban. Eltekinve attól a problémától, amit a Nyugat a magyar kérdésben  ki tud fejteni, mi sem fog történni, bármit csinálnak is az oroszok magyar földön. Magyarország végleg az oroszoké.

                                                                                     1956. december 21.

                                                                   /Részletek Micsunovics naplójából/

                   NB: Ez legalább egyenes beszéd volt, és nem a Szabad Európa uszítása.

                  

                                                                     

                                                             Salvador de Maladiaga

                  

                   Ekkor Gerő gazdái elkövették első hitványságukat. Nagy Imre miniszterelnök nevében, de az ő jóváhagyása, sőt tudta nélkül nyilatkozatot adtak ki, amelyben azt állították, hogy az új miniszterelnök október 24-én a szovjet csapatok segítségét kérte, holott Nagy kormánya meg sem alakult október 27-ig, amikorra a szovjetellenes forradalom már mindenütt győzedelmeskedett az országban. Ez a forradalom a diákok és a munkásosztály forradalma volt, és fasisztának nevezni, ahogy azt Moszkva, sőt még Titó is tette, egyszerűen képtelenség. Október 30-ára Magyarország lerázta magáról a szovjet igát, és arra kényszerült, hogy szabad társadalmat teremtsen egy kommunistákból, szociáldemokratákból, kisgazdákból és parasztpártiakból álló koalíciós kormány uralma alatt.

                   És ekkor beözönlöttek a szovjet tankok, és vérbe fojtották a magyar felkelést. „A magyarok – mondogatták akkoriban Varsóban – úgy viselkedtek,  mintha lengyelek lennének, a lengyelek pedig úgy, mint a csehek.” Ezzel a kijelentéssel ostorozták magukat a lengyelek, amiért olyan óvatosan viselkedtek Poznan után, ahogyan különben nem szokásuk. A magyarok engedték, hogy forradalmuk befussa pályáját a törvényszerű végkifejletig; a teljes orosz és kommunistaellenességig, és ezzel a fejükre idézték a végzetet, amelytől Lengyelország megkímélte magát: az újbóli megszállást, és a cinikus, brutális elnyomást.

                   Mi történt közben Nyugaton? Eisenhower tábornok elmondhatta volna Sancho Panzával:

                   „Én semmiről sem tudok. Éppen a szőlőskertemben voltam.” Azzal volt elfoglalva, hogy újraválasztassa magát. Ugyan mivégre? – kérdezhetnénk. Mert legfőbb ideje, hogy rádöbbenjünk: az Egyesült Államok elnöke egyszersmind a világ nemzetközösségének az elnöke is – ám emberi fajtánk zűrzavaros történelmének során ezt még senki nem ismerte fel, legkevésbé ama jeles „választófejedelmek”, az Egyesült Államok polgárai. Eisenhower elnök olyan válsággal találta szemközt magát, amely felszabadíthatta volna az egész kontinenst. Ám jóformán észre sem vette, annyira lefoglalta, hogy minél több szavazatot szerezzen magának. És visszatérhessen a Fehér Házba, hogy ott azután ne csináljon semmit.

                                                                                    Salvador de Maladiaga

 

                  NB: Kedves Maladiaga! Nagyon szimpatikus és igaz értékelésének a döntő része. De Ön ekkor még nem tudta vagy nem tudhatta, hogy a világ ügyeit nem a Fehér Házban intézik.

        

                                                         Szilágyi József vallomásából

 

                   Szilágyi József a Nagy Imre-per legszímpatikusabb alakja volt. Így beszél egy vádlott, amikor védekezik:

                   „S kik a főbűnösök abban, hogy teljesen meggátolták a kormány fejét a belső rend helyreállításában? Azok vádolják most leghangosabban, amiért semmit sem tett a huligánok ellen, elmulasztotta a szükséges rendszabályokat! No, de a kormány nemcsak Nagy Imréből állt, más tagjai is voltak; mit tettek azok?

                   Mit tett például Münnich Ferenc, akinek elsősorban az lett volna a kötelessége, hogy éjt nappallá téve dolgozzék a rend helyreállításán? Fontos tervekkel, javaslatokkal, indítványokkal mentek hozzá egyre – másra, de a felelet mindig csak egy volt:

                     - Jó, jó, majd visszatérünk rá, most nem érek rá vele foglalkozni!

                   Az embereket kétségbesésbe sodorta ez a magatartás, és már egyenesen szabotázsról kezdtek beszélni. Mikor nyomatékosan kértem, hogy az erre vonatkozó tanúvallomásokat a nyomozó hatóság vegye fel, követelésemet elutasították, mondván, hogy ez nem tartozik az én ügyemhez! Rendcsinálás helyett Münnich Ferenc egészen mással foglalkozott. Ideológiailag meggyőzte Kádárt, és végül rávette a szökésre.

                   Ugyancsak belügyi tisztviselők vallották: Kádár és Münnich szökésük előtt éjszakákat beszélgettek át együtt a Belügyminisztériumban. Mi világlik ki ebből? Számomra kétségbevonhatatlanul az, hogy az ellenforradalmi huliganizmus, a fasiszták és bűnözők egyre arcátlanabb fellépése nem is jött olyan rosszul azoknak, akik most olyan nagy vádat kerekítenek belőle miellenünk! Tudták a rákosisták, hogy miért Münnichre kell bízni a Belügyminisztérium vezetését!”

                   E szerint Szilágyi úgy véli, Münnich Ferenc belügyminiszterként szovjet utasításra hanyagolta el feladatát, sőt, gerjesztett káoszt, netán provokációk kiagyalásával és végrehajtásától sem riadva vissza – azzal a céllal, hogy jogalapot adjon Moszkvának a fegyveres beavatkozásra, melynek felkérésére Kádár Jánost vette rá. Mindez eleddig nem bizonyítható, ám értékes támpontként szolgálhat abban a kutatásban, amelynek célja Münnich Ferenc és munkatársai akkori tevékenységének hiteles vizsgálata.

                   Szigorúan meg kellene vizsgálni Galó István határvédelmi őrnagy és öt társának az ügyét, akik hat harckocsival részt vettek a Pártház ostromában. Kinek az utasítására tették? Az bizonyos, hogy nem a saját szakállukra!

                                                                             Kiszely Gábor: Állambiztonság

                                                                                          1956 - 1990

                                                                    

                                       Az a bizonyos LELKIISMERET, Kádár elvtárs!

 

                   Ugye milyen jó lenne, ha ki lehetne operálni, mint egy féregnyúlványt?

                   „És elvtársnak senkit sem szólítok, mert én ilyen bizonyos megrögzött vagyok. Nem tévesztem el, hogy ki az elvtárs, és ki nem. De azt én nem szívesen mondom, bizonyító tanúra sem és ellenkező tanúra sem, aki él.

                   De én arról nem tehetek, hogy harminckét év múltán merül föl egy ilyen kérdés. Mert már annyi kongresszusunk volt meg pártértekezletünk, mindenféle, és azt soha nem bírálta senki, hogy ellenforradalom vagy népi felkelés.

                   Mert én, amikor elmondtam a nyilatkozatot, akkor azt mondtam egész pontosan: békés diáktűntetés, fölkelés, és nem minősítettem semmiféle ellenforradalomnak. Ezt értettem a résztvevőkre is, és a dolog menetére is, mert különben senki sem érti, hogy én miért beszéltem így, ahogy beszéltem.

                   Mert az a helyzet, most már rájöttem, a 28-ától kezdődött az, amikor ruhára, bőrszínre, nem tudom, mire rámutatva fegyvertelen embereket pogrom alapján megöltek. És azokat előbb ölték meg, mint Nagy Imrét és társait. Mert, ha arról van szó, hogy nem történelmileg nézem, akkor én is nyugodtan azt mondanám, hogyha én harminc év távlatából nézem, akkor én mindenkit sajnálok.

                   Tehát ha ezt tudomásul veszik, hogy ha esetleg bakizok, hogy még államfőt se nevezek meg, aki nem jóindulattal van irántunk. És elvtársnak se szólítok senkit sem, mert hátha a megrögzött szó, amit sok évig mondtam, az én visszaemlékezésemben nem szerepel.

                   Mert én csak akkor tudom aláírni. Köszönöm szépen. És sorrendben, ahogy én az életemet éltem át, és a legaktuálisabbra válaszolni fogok, ami most aktuális, és ami most engem gyötör, hogy miért nem szólalok meg. Köszönönöm szépen.”

                   /Egy részlet abból a Kádár-beszédből, amely a MSZMP KB tanácskozásán hangzott el, 1989. április 12-én. Kádár három hónap múlva, július 6-án, meghalt./

            

                  NB: Mostanában / 2010 végén / olvastam, hogy a felesége papot hívott hozzá. A tisztelendő úr bizonyára feloldozta, de a magyar történelem sohasem fogja.

 

                                                                      Somogyi Lajos

                  

                   Íme, Kádár elvtárs, ilyen tragikus sorsokat idézett elő a nagyarányú és véres bosszúra szomjazó megtorlás!

                   „1956. október 31-én a polgári forradalmi tanács elhatározta, hogy a hadosztály vezérkarát is őrizetbe kell venni. Minket kértek, hogy segítsünk nekik. 30-án délután már én is részt vettem a megyei pártbizottság első titkárának, Tóth Istvánnak a letartóztatásában.  Éppen ott volt a pártbizottságon Losonczi Pál, aki ekkor még csak a barcsi tszcsét vezette, valamint az ÁVH parancsnoka is. Rajtuk kívül még hat személyt, akiknek a nevére már nem emlékszem, kísértünk le a pártbizottságról a megyei börtönbe.

                   Októbet 31-én 9 óra körül a Kaposváron maradt legénységet, akik nem mentek fel Budapestre, összetoboroztam, és fél tíz körül két 76-os rohamlöveggel, kimentünk a civil fölvonulókkal a Füredi úti laktanyába, a hadosztályparancsnokságra.

                   Martis Pál hadosztályparancsnokot, a törzsfőnökét, a politikai tisztet, akinek már nem tudom a nevét, az elhárító főnököt és még vagy 5-6 katonatisztet hoztunk le. De nem a börtönbe vittük őket, hanem a mi kaszárnyánkba, a Gábor Áronba, aki közvetlenül a vasút mellett volt.

                   A hadosztálynál semmiféle ellenállásba nem ütköztünk, bemehettünk a laktanyába, bemehettünk az irodába, ahol ezeket az ottani forradalmi tanács őrizetbe vette. Az én legnagyobb bűnöm az lett, hogy Kunszabó Ferenccel fölmentünk a hadosztálynál lévő, utcára néző erkélyre, és onnan Kunszabó Ferenc és én beszédet mondottunk a tömegnek.

                   Aztán lekísértük őket a Gábor Áron laktanyába. Ez elég hosszú út volt, három-négy kilométeres. Elől ment egy harckocsi, aztán beálltak ezek a tisztek, utánuk Kunszabó Ferenccel együtt mentem, és utánunk beállt még egy harckocsi.

                   November 4-én, amikor kijöttek a börtönből, mindjárt engem követeltek. Később megtudtam, hogy a távollétemben halálra ítéltek a letartóztatás meg a beszéd miatt.

                   1957 márciusában egy rendőrt küldtek ki értem. Este kilenc volt már, amikor a rendőrrel elindultunk. A szomszéd ház végénél az utcán volt egy kút, amiből mi is hordtuk a vizet. A kútnál megkérdezte tőlem:

                    - Mondja meg őszintén van-e magánál pisztoly vagy kés?

                    - Hát – mondom – pisztoly nincs nálam, de a tőrkésem itt van.

                    - Hát szaladjon vissza – azt mondja -, aztán tegye le!

                   Visszaszaladtam vele, és már újra közeledtem felé. Talán ötven méter lehetett köztünk a távolság. Sötét volt, meg olyan borongós idő. Gyönge léckerítése volt a szemközti teleknek, könnyen átléptem rajta, és elfutottam a határba. Már rohantam olyan négy-ötszáz métert, akkor hallottam a rendőr első lövését. Megálltam, hallgatóztam, aztán indultam tovább. Nemsokára hallottam a másodikat, a harmadikat és a negyediket.

                   Így aztán két hétig nem is jöttem haza kinn ahatárban bujkáltam addig, amíg itthon a feleségem elkészítette a búvóhelyemet. A gödör 150 centi hosszú, 80 centi széles és egy méter mély volt. Fölötte egy kissé szélesebb kacsaól, ott mindihg kacsák és csibék voltak. Azok lettek hosszú időn át az én oltalmazóim és bújtatóim. Deszkával volt befedve, jó vastag akácfadeszkával.  Azon szalma volt, ami letakarta a rejtekhelyemet.

                   Amikor az asszony eljött elébem, megbeszéltük korábban, hogy hová, felöltöztem öregasszonynak. Ugyancsak este volt már, amikor feltűnés nélkül hazajöttem egy keskeny gyalogúton. Láttam, hogy nem jön velem szemben senki. Akkor már tudtam, hogy hol van elkészítve a búvóhely. Mindjárt le is ereszkedtem oda.

                   Alig hogy elrejtőztem, másnap még nem, de már a második napon egy egész szakasz katonaság jött Kaposvárról. Itt laktak az egyik vásártéri háznál, és váltották egymást az utcánk megfigyelésében. Több mint két hétig figyelték a házat. Várták, hogy majd hazatérek. Nagyon be kellett osztanom azt a két kilós veknit és egy liter vizet, hogy kibírjam az első két hetet. Amikor elmentek a katonák, jöttek a pénzügyőrök, jöttek a csőszök. Valaki mindig leskelődött, mert 50 ezer forint vérdíj volt kitűzve a fejemre.

                   Úgyhogy nemcsak a hatalom embereitől kellett tartanom, hanem mindenkitől. A rendőrök meg az ávóslegények, akik ott voltak nálunk, megmondták:

                    „Olyan parancsuk van, hogy be sem kell kísérni, hanem mindjárt az udvarunkon agyonlőhetnek.”

                   Aztán később, amikor már nem volt akkora ellenőrzés, amikor nem volt senki, akkor, mivel volt egy harminc centis rés, amit föl lehetett hajtani, amikor fölálltam abban a kis helyiségben, A deszkát öt-hat centire föl mertem emelni. A nyíláson annnyi fény jött be, hogy annál kézimunkázni és olvasni is tudtam. Ha nem dolgoztam volna valamit, nem bírtam volna idegekkel.

                   Aztán az amnesztia előtt fél évvel a gyerek észrevette, hogy itthon vagyok.  Addig faggatta az anyját, már első osztályos volt, hogy megígérte, rövidesen láthat engem. Egyik este megegyeztek, hogyha nem jár el a szája, akkor megmutatja, hol vagyok. Amikor a kisgyerek meglátott, visszahúzódott, mert olyan fehér voltam, mint egy halott.  És annyira megijedt, hogy a bal halántékán egy darabon, szinte egy pillanat alatt, megőszült a haja.

                   Hat év után kezembe került az újság, amiben meghirdették az általános amnesztiát. Abból kiolvastam, hogy nem vihetnek bíróságra, nem ítélkezhetnek fölöttem, mert nincs rá bizonyíték, hogy valakit megöltem.

                   Nagyon rossz állapotban kerültem elő a gödörből. A mozgáshiány miatt annnyira legyengültem, hogy újra kellett tanulnom járni. Akkor meg úgy begyulladtak az izületeim, hogy majdnem mozgásképtelen lettem.

                   A körzeti orvos, amikor elvittek hozzá, rosszul lett tőlem. Mert olyan fehér voltam, mint a meszelt fal, és olyan erős földszagom volt, mint a frissen szántott tavaszi földnek.”

                   Ez volt Somogyi Lajos bácsi élőhalottként elszenvedett megpróbáltatásainak egy részlete. De miért lett forradalmár, miért vállalta októberben-novemberben a kockázatot? Mert megvolt rá az oka, mint sok hozzá hasonló társának, akik olyan szenvedésen mentek át a forradalom előtt, amit nem lehetett sem elfelejteni, sem megbocsátani. Ez pedig a hadifogság volt.

                                                                               +

                   „A hadifogságom úgy kezdődött, hogy először nem az oroszok vittek el, hanem a németek. Mivel zalaegerszegi szültésű vagyok, és amikor 1944-ben erre a vidékre érkezett a front, még egy tizenkét éves gyereknek is a Leventébe kellett lépnie. Het három-négy alkalommal kellett kiképzésre járnunk.

                   Én a tizenhetet már betöltöttem, amikor 1944 novemberében Szálasiék kihirdették, hogy aki levente, vonuljon be a körmendi vagy zalaegerszegi laktanyába. Akik ide bevonultak, azokat már pakolták ki az állomásra, és vitték Ausztriába. Ezek egyik része ott is maradt, de a másik tovább ment Prágába és környékére. Engem is odavittek. Üstibe, Prága fölé. Ott voltam 1945 áprilisának közepéig. Amikor már közeledtek az orosz csapatok, nagy csoportokban elengedtek bennünket:

 - Menjetek Prága felé, hazafelé!

                   Megmutatták, hogy merre menjünk, és adtak egy napra való élelmet is. Jobban mondva jegyet, és ahol volt járási székhely, mert a németeknek mindenütt volt raktára, kaptunk harminc főre élelmet, mellé adták a következő napi jegyet. Akármerre mentünk, arra a jegyre kaptunk élelmet.

                   Úgy alakult a helyzet, hogy éppen május 8-án értünk Prágába.  Még este el is mentünk egy moziba. Ingyen bementünk, és megnéztünk egy filmet. De mire vége lett a vetítésnek, annnyi partizán vette körül az épületet, hogy amint kijöttünk, mindjárt sorakoztattak bennünket, és kísértek egy laktanyába.          

                   Közben láttuk, hogy a német alakulatok, mint az őrültek, rohantak keresztül a városon. Bajorország felé igyekeztek, mert akinek szerencséje volt, az angolok fogságába került.

                   A lényeg az, hogy minket bekísértek egy laktanyába. Másnap reggel átadtak bennünket az oroszoknak, akik aztán bekísértek bennünket Brünóba.  A város előtt volt egy nagy legelő. Ott mindenünket le kellett vetni, és még a batyuinkat is elvették. Le kellett vetkőzni meztelenre, és borbélyok is voltak, akik géppel, borotvával mindenkit kopaszra nyírtak. Aztán úgy meztelenül és kopaszon bementünk egy kastélykertbe. A csomagjaink ott maradtak, azokat sohasem láttuk viszont.

                   Olyan „szerencsés” időjárás köszöntött be, hogy napokig esett az eső éppen május közepén, és mi hatalmas platánfák alatt ácsorogtunk pucéran és csuromvizesen.  Annyian voltak ott a kertben, hogy még jóformán ülni sem lehetett. Amikor vége lett az esős napoknak, megynyílt az egyik épület ajtaja. Az tele volt német, orosz katonaruhákkal, de használtakkal. Ekkor megkaptuk a zubbonyt, a nadrágot, a szerencsésebbeknek még gatya és ing is jutott. Bakancsokat is adtak, de volt olyan, amelyiknek még talpa sem volt.

                   Aztán elindítottak bennünket az oroszok kelet felé, az igazi fogságba. Egyfolytában mentünk Érsekújvár felé. Ott kaptunk egy vonatot, aminek a vagonjaiba ötvenesével rakták be az embereket. Aztán Budapesten és Brassón keresztül kivittek bennünket Romániába, Tekucsiba. Egy hatalmas gyűjtőtáborba kerültünk. Aztán Konstancában hajóra hajtottak bennünket. Egyenesen Örményországba, Batumiba szállították az öt-hatezer embert. Ott kiszálltunk, aztán vasúton átvittek bennünket az azerbajdzsáni köztársaságba, Bakutól nyolcvan kilométerre. Szungaid annak a helységnek a neve, ahol eltöltöttünk három hosszú évet.

                   A többi fogolytáborhoz képest a miénk még jó hely volt. Megkaptuk a napi két deci levesünket, a hetven deka kenyerünket és az öt cigarettánkat. És külünösebben nem bántottak bennünket. Először lekerítettük egy hatalmas gyárépület helyét, és utána kezdtük el építeni. Egy hatalmas gyárat Martin-kemencével.

                   1948 júniusában engedtek haza bennünket, akik akkor 17-20 évesek lehettünk.  Előzőleg már a betegeket, az első osztályú betegeket, akik éppen csak éltek a föld fölött, elengedték. Nagy szerencse volt, ha ezek életben maradtak. Ha valakinek hasmenése volt vagy vérhasban szenvedett, annak gyógyszert nem adtak. Csak hipermangánt mindenre. Úgy, hogy naponta megtelt az a kis lovas kocsi húsz-harminc hullával. Azokat reggelente szállították ki a tengerpartra. A másodosztályú betegek minden nap oda mentek ki sírt ásni.

                   Azt hallottam, hogy magyarok is mentek, mert kétezer német és ezer magyar volt abban a táborban. Csak belerakták a hullákat a gödörbe, aztán leöntötték mésszel. Ha nem volt annyi hulla egyszerre, akkor csak vékonyan megterítették földdel, és a másnapi szállítmányt rápakolták, egészen addig, amíg fél méterre nem lett a föl színétől. Akkor temették el őket egészen.

                   Nagyon sokan ott maradtak. Egy olyan ismerős magyar fiú is, aki két nappal az indulásunk előtt halt meg.”

                                                            /Somogyi Lajos, Zalaegerszeg-Kecel/

 

                 NB: Ebben a vázlatszerű emlékezésben mennyi kimondott és elhallgatott megalázás, fájdalom, keserűség van. Íme, egy ok arra, hogy valaki elutasítsa 1956-ban a sztálinista rendszert, amely ilyen mértékben embertelen volt.

                                                                   

                                                                                +                                    

                   Maradjunk ’56-nál! Kádár János, a forradalom bukását követő „első ember”, akit megbízható források szerint Moszkvában Hruscsovék válaszút elé állították: Vagy vállalja fején a „töviskoronát”, vagy nem! Az utóbbi esetben ő is felel a maga ’56-os szavaiért és magatartásáért. Egy évvel később, 1957. december 7-én, legzártabb körben, így értékelte az 1956. november 4-e utáni időket: „Novemberben vagy 1600 fasisztát a másvilágra lehetett volna küldeni, decemberben már úgy nem lehetett volna, januárban még kevésbé és mennél tovább megyünk, annál kevésbé. Később gyengültek, az erőink viszont akkor voltak a legziláltabb állapotban. A lehetőségek kezdetben voltak a legziláltabb állapotban.” Hogy az utóbbi mondat mit „rejteget”? Azt fejtsék meg a történészek!

                  Közben reménykedtünk, hogy tán adódik megegyezés az új hatalommal, azzal a ’56 novemberében még maroknyi csoporttal, amelyik a szovjet hadseregre támaszkodva megpróbált a „maga módján” konszolidálódni. Ám mégsem kiegyezéssel, nem a munkástanácsok, a néptömegek sztrájkok árán is kinyilvánított kívánságainak teljesítésével.

                   Bekövetkezett újra ugyanaz, amit a XIX. század második felében Kossuth Lajos így fogalmazott meg: „Az a hatalom, amelynek kétszázezer orosz szuronyra volt szüksége ahhoz, hogy feltápászkodjon a porból, ahová az isteni igazságszolgáltatás és halálosan sebesült hazám sújtotta – az a hatalom elnyomott minden jogot, minden törvényt és minden szabadságot jobb sorsra érdemes hazámban.”

                   NB: Most kétezer harckocsira és kétszázezer katonára volt szükségük a hadművelethez, mint annak idején, 1849-ben. A hasonlóság abban is fennáll, ahogy a Nyugat erre reagált. Palmerston, angol külügyminiszter 1849-ben: „Lehet, hogy igazuk van, de végezzenek velük minél gyorsabban!”

                                                                       

                                                                    Ébredj föl, riadó!

 

Megyek, hát már lövöldözés, ágyúdörgés, dübörgés Pécs felől.

-          Mi van? Mi van?

-          Hát az oroszok ránk törtek.

                   Minden vezetőt azonnal összehívtunk, és tanácskoztunk, hogy most mi legyen. Az oroszok megtámadták Pécset, valószínű, hogy ide is jönnek. Kilenc óra felé följött egy T-34-es harckocsi. Megállt a bánya előtt, közben a motorja működött. Akkor az egyik katona kidugta a fejét, és szétnézett, aztán visszafordultak. Úgy dél tájban tizenkét harckocsi, hatalmas robajjal.

                   Láttuk, hogy nincs értelme a harcnak, mert mindent szétlőnek, ha ellenállásba ütköznek. Akkor beszéltük meg, hogy kimegyünk az erdőbe, a Mecsekbe. Ott majd megbeszéljük a többiekkel, hogy mit lehet csinálni.

                   Három és fél ezren jöttünk össze: katonák, diákok, bányászok, akik hazafinak érezték magukat. Azt tudtuk, hogy egyetlen parancsnok van, a Gazda, aki összefogta az egészet. A Gazda orvos és katonatiszt volt a Horthy hadseregében. Katonás tartású, jól gondolkodott, mindenki elfogadta a parancsnoknak. Én is kaptam fedőnevet. Az én nevem Bableves volt. Egy raj jutott nekem, és az Ottó szakaszhoz tartoztam nyolc emberrel. Én ennek a nyolc embernek a munkájáért feleltem. Komolyan oda kellett figyelni, hogy mind megmaradjon közülünk. Sajnos egy meghalt a rám bízottak közül.

                   Az oroszok észrevették, hogy hová menekültünk, és abban a pillanatban megtámadtak bennünket. A Százlépcsőnél kezdték. Ott próbálkoztak feljönni, de ott is kapták a legnagyobb csapást. Meghalt a parancsnokuk is, Korgyusin alezredes. Négy tankot tettünk harcképtelenné benzines palackokkal. Ott égtek. Hányan voltak, hányan haltak meg, ki tudja?

                   Tizenkét napot bírtam ki a Mecsekben. Az erdőt ránk gyújtották, a civilekkel együtt oltottuk. Szerencsénk volt. A Jóisten is úgy akarta, mert esős idő jött, és nem égett le az egész Mecsek. Csak itt-ott égett. Élelmünk volt, mert vadat lőttünk, a civilekkel közösen kenyeret sütöttünk.

                   November 14-én a parancsnokság úgy határozott, hogy a pécsváradi rendőrörsöt el kell foglalni.  És onnan, ami lőszer és gépkocsi van, el kell hozni. A rajommal mentem biztosítani. Ott orosz harckocsikkal ütköztem meg, Otto szakasza meg a rendőrséggel. Éppen bevonult egy-egy kocsi rendőr, és azok tüzet nyitottak. A bajtársam, Ottó, halálos lövést kapott.

                   Harminchat község volt a Mecsekben. A Nyugatról várt, ejtőernyős, segítség elmaradt. Úgy határoztunk a Gazdával, hogy abbahagyjuk a harcot. Abbahagyjuk, és külföldre szökünk.

                   Ekkor én azt mondtam, hogy mivel nős vagyok, családom volt meg négy testvérem, én maradok. Másodmagammal, egy odavaló társam lakására mentünk. Megmosakodtunk, gyógyszert kaptunk, meleg teát forralt az édesanyja. Akkor én onnan gyalogszerrel hazamentem Bácsbokodra.

                   A volt főnökömtől elvett pisztolyt mindig magammal vittem. Bácsbokodon leadtam a rendőrségnek, hogy legyen alibim. Pár szóval kikérdeztek, és mondták, hogy nincsen semmi hiba, mehetek.

                   De nem úsztam meg. 1957. február 3-án elkaptak a pufajkások. Egy színdarabot játszottunk, onnan vittek el. Anélkül, hogy kihallgattak volna, bevittek a rendőrségre. A kapuban mindjárt agyonvertek, mert heten támadtak rám, nem tudtam sokáig védekezni. Eszméletlenül vittek Pécsre.

                   Pécset már nem ütöttek, mert nem volt rajtam mit. A gerincem odavolt. Szétrúgták a lábam, a fogaimat kirugdosták Olyan voltam, mint egy élő halott. Pécsett tartottak két és fél hónapig. Terhelő vallomást nem tudtak rám tenni. Az nem volt titok, hogy nemzetőr voltam. Tehát mindezt csak ezért kaptam

                   Arról meg nem beszéltem, hogy a Mecsekben is jártam. Amikor egy kicsit helyre jöttem, elengedtek. Hanem amikor jött március 15-e, engem mindig elvittek. Egy-két napra bevittek, mert azt mondták, hogy közbiztonsági őrizet, mert azért mégsem bíztak meg egy nemzetőrben.

                   Aztán a felsőszentiváni malomban lettem főgépész. A harmadik hónapban rájöttek, és odatelefonéltak a tanácselnöknek, és megmondták, hogy ezt az embert el kell küldeni., mert ellenforradalmár. Aztán földönfutó lettem. Összesen harminckét munkahelyem volt. Ahol rájöttek, hogy forradalmár voltam, elbocsátottak.

 

                                                                 Pálfy Gyula, Kapoly

 

                   NB: Igen nagylegények voltak a pufajkások, az ÁVH-sok, a kiszolgáltatott emberekkel szemben. Kecelről is bevitték Szegedre az áldozataikat, és bizonyítékok nélkül, az Aczél Gyuri „bácsi” személyes részvételével, pofozták meg őket. És így került kezükbe újra az ország!

                                                                          

                                        Honnan vette a proli vagy egy paraszt a bátorságot?

                                                                   

                   1957-ben, a megtorlások idején, 22 ezer embert állítottak bíróság elé. Közülük 16 ezret elítéltek. 360-400 embert halálra. 13 ezret internáltak. 16 -18 ezer fő azoknak a száma, akik a forradalom idején aktívak voltak, és ezért állásvesztéssel, a főiskolákról való eltávolítással bűntették. Kétszázezren külföldre menekültek a megtorlás elől!

                   A példákból az is világosan kitűnik, hogy bizonyos vidéki kiskirályok, mint egy bányának a párttitkára, akinek annyi bántása esett, hogy elvették a pisztolyát, és elzavarták. Somogyi Lajos bácsi üldözése és tragédiája személyes bosszú következménye volt. A védőőrizetbe kísért és vérig sértett téeszcs és ÁVH-főnöké, holott ha nem teszik ezt velük, a tömeg esetleg agyon is verhette volna őket. Ez azonban megvetette az alapját a helyi párt - és egyéb vezetők sérthetetlenségének.

                   Megtehette egy bánya párttitkára, hogy egy életen át üldözze egykori „megalázóját”.

                   Mégpedig ilyen logika alapján:

                    „Honnan veszi a bátorságot egy szimpla melós - akinek legalább tisztességes szakmája volt -, hogy engem, a pártembert, kiebrudaljon a hatalomból?”

                   NB: Ez az eljárás arra emlékeztet, ami 1945-ben Kecelen is lezajlott. A meghurcolt zsidók, önhatalmúlag, és minden következmény nélkül, egyszerűen eltették láb alól azokat az embereket, akik gettóban tartották, vagy a legközelebbi „munkatáborba szállító szerelvényig” – parancsra, elkísérték őket.

                    Tisztességes bírósági eljárásban még Nagy Imrének sem lehetett része, pedig az ország miniszterelnöke volt.

                  Kihallgatásának jegyzőkönyvéből világosan kitűnik, hogy ugyanolyan eszközökkel és módszerekkel vallatták, majd szabtak ki rá halálbűntetést, mint a negyvenes és ötvenes évek koncepciós pereinek áldozataira.

                   Azok a vérig sértett ÁVH-sok vallatták és bűntették, akiket a forradalom napjaiban sokszor megmentett a forradalmárok és NagyImre embersége. Nem juthatott tisztességes védelemhez, olyan dokumentumokhoz, amelyeket a mentségére föl tudott volna mutatni, és a senkiházi kihallgató tisztek többször is megalázták.

 

                                                                  Közlöm az utókorral

                                                                    

                    A Kádár-korszakban számtalanszor elhangzott a vád:” A forradalom meg akarta fosztani hatalmától a munkásosztályt.”

                    Közlöm az utókorral, hogy a hatalom öt ember kezében volt, és akaratuk, bosszújuk végrehajtója az ÁVH volt. / Igen hasonlított ez a szovjetunió-beli állapotokhoz, ahol egy grúz volt ugyan a csúcson, de a végrehajtók - Visinszkij, Ulrih, Jagoda, Jezsov, Berija - mind-mind zsidók voltak a „csisztka” idején, és folyamatosan Sztálin haláláig./

                   Nagyon találó a korabeli mondás:

                   „ A szocializmus egyenlő a munkásosztály ÖNURALMÁVAL.”

                    A munkások álltak ellen legtovább. Gondoljunk a munkástanácsokra is, a társadalom mocsarából kinövő kádárizmusnak és pufajkásainak legjelentősebb ellenfeleire! Később ez a hatalom átszállt öt emberről mondjuk néhányezer pártitkárra és a párt által kinevezett helyi tsz-elnökökre és gyárigazgatókra. Ezek lettek egy-egy faluban, városban, megyeszékhelyen a kiskirályok.

                    Ott, helyben, sokkal nagyobb hatalommal bírtak, mint Kádár János az egész ország felett. Ő volt ugyan a jó bácsi, akinek kultuszát a tévé és a rádió megteremtette, de a valódi hatalom eszköze éppen a tv- és rádióelnökök kezében volt. Aczél Gyögynek sokkal nagyobb befolyása volt, mint a gyatra műveltségű Kádár Jánosnak.

                   Az ország népe újból érdekvédelem nélküli tömeg lett!

                   NB: Az „ellenzék” kis csoportja, az SZDSZ, a rendszerváltáskor ezt a korábban megszerzett hatalmát féltve alapította meg a „médiapártját”, amely elsősorban a zsidó érdekeket volt hivatva oltalmazni. Amelyet a jól bevált, de egyre gátlástalanabb, gyűlölködő, amorális propagandával működtették tovább.

                    Inkább hatalomra juttatták újra a kommunistákat, akik a koncukat féltve MSZP zászlaja alatt tömörültek, ugyanakkor kisöpörték a politikai életből, a sajtószabadság semmibevételével, a magyar nemzeti érdeket képviselő MDF-et.

                    Mindkét pártot / MSZP + SZDSZ / a médiagörények, egy kicsinek és nihilistának nevezhető társadalmi csoport tagjai, tartották ezután is hatalmon még tizenkét éven át. Nem véletlen, hogy a hatalom bitorlásában és az ország kifosztásában, ha nem is súrlódások nélkül, húsz éven át együtt tudtak működni a volt ÁVH-sok és az egykori kommunista kiskirályok.

                   Maga a szocializmus nem lett volna népszerűtlen, de a végrehajtás módja minden józan embert undorított. Olyan emberek akarták ránk erőltetni, akik csak a szovjet mintát ismerték, és ezért idegen öntőformába akarták belekényszeríteni Magyarországot is. Holott éppen a szovjet tapasztalatokból jól tudták, hogy ott is szörnyű szenvedések forrása lett.

                   Mint ahogy a rendszerváltás után a demokratikus államrend sem lett volna ellenszenves, ha a médiahatalmat gyakorlók nem a demokratikusan megválasztott kormányra és a helyesen választó népre zúdítják az össztüzet. Ez a magyar nép akaratának semmibe vételét jelentette, egyúttal a magyarság elleni gyülöletük folyamatos továbbélését bizonyította – 1990 és 2010 között. Ez volt a rendszerváltás elsikkasztása, külföldi segédlettel.

                 

                                                              Nagy Imre kihallgatása

                                                                                

                   Részlet Nagy Imre kihallgatásának anyagából:

                   „Én a vizsgálatot teszem szóvá. A vallomásomat nem az általam mondott stzövegezésben vették jegyzőkönyvbe, hanem átszövegezve, ami azt jelentette, hogy ami bekerült a jegyzőkönyvbe, az igaz, azt én vállalom, aztán aláírom. Ellenben ellenem csak egy része került be, ami bekerült, igaz, de csak egy része, és az is nagyon egyoldalú válasz. BNem került bele nagyon sok minden, amit pedig rendkívül fontosnak tartottam.”

                   Tehát, még az akkori jogi normák szerint is – törvénysértő volt az eljárás.

                   „A másik panaszom, hogy egyetlen esetben sem közölték velem, hogy engem mivel vádolnak, vagy gyanúsítanak. Kértem, közöljék velem, nem közölték, azt mondták, hogy ez egy régi, háromszáz éves szokás, hogy ezt nem közlik. Én nem tudtam, csak kerülő úton próbálták, és én mondjam meg, hogy én miben vagyok bűnös. Azt hiszem, hogy a jogszabályok nem így írják elő.

                   Ha engem valamivel gyanúsítanak, akkor azt mondják, hogy téged pedig ezzel gyanúsítunk, tessék, mit tettél ekkor meg ekkor, mi a védekezésed. Hát ezt nem tették, soha, egyetlen esetben sem. Kérem, én ezt szóvá tettem a Legfőbb Ügyészség felé, és ennek ellenére tovább folytatódott. A bizonyítékokat, a tényeket soha, egyetlen esetben sem, bocsátották a rendelkezésemre – mert saját anyagom volt -, hogy én azt felhasználjam.

                   Elnök: Ön, kérem az összes iratot áttekintette és áttanulmányozta?

                   Nagy Imre: Engedelmet kérek, nem arról van szó, hogy a nyomozás befejezése után énnekem odadták az iratokat, hanem a vizsgálat során, mikor én azt mondtam, hogy kérem szépen, itt van ez a dokumentum. Önök idézik ezt. Ebben a dokumentumban nemcsak az van, hanem ez is. Kérem, tegyék lehetővé a megtekintésését, soha egyetlen esetben nem tették.

                   Nem egyszer a szidalmazást hívták segítségül. Nem egyszer fordult elő, azt hiszem, két esetben is előfordult, a vizsgáló tiszt, egy őrnagy, nem az ezredes, az ellen semmi panaszom nincs ugye, engem hát egyszerűen disznónak nevezett.

                   Tanácselnök: Nem, hát hagyjuk ezt!

                   Nagy Imre: Nem, azért azt hiszem, nem jól van ez így. A másik vizsgálat közben, kérem szépen, azt mondta nekem, hogy én vegyem tudomásul, hogy ő nekem halálos ellenségem, ő engem gyűlöl, és legjobban szeretné a torkomat kettéharapni.

                   Tanácselnök: Van még valami ilyen előadnivalója, kérem?

                   Nagy Imre: Hát kérem szépen nem tudom, hogy ezt folytathatom-e, mert ilyen megjegyzés, hogy figyelmeztettek csak úgy barátságosan, ugye, hogy ennél sokkal kisebb bűncselekményért kivégeztek embereket, hogy magatartásom nemcsak az én sorsomat, hanem a családomét is érinti.

                   A védő úrral való beszélgetés során jelen volt a nyomozó hatóság képviselője, én ezt kifogásoltam, hogy a védőmmel nem a nyomozó hatóság jelenlétében akarok beszélni. Azt mondta, hogy kérem szépen, ez így van, és ennek így kell lennie.”

                   1958. március 6-án, majd április 15-én Ferencsik alezredes a következőt jelenti a feletteseinek Nagy Imre állapotáról:” Fokozatosan rosszabbodik. Fizikailag elég gyenge, keveset eszik, állandóan lehangolt a fogdában, a kihallgatáson pedig minden alkalommal sír. Állandó szívfájdalmai vannak. Időnként görcsei. A tegnapi nap folyamán a zárkában többször sírt. Gyógyszert orvosától nem fogad el. A mai kihallgatáson is többször sírt. Kijelentette, hogy gyógyszerre nincs szüksége, „szeretne véget vetni ennek az állapotnak, amiben most van.”

                                                                    

                                                                              Vádak

 

1.      Hazaárulás, hűtlenség és a népi demokratikus államrend megdöntése.

2.      Ezt már jóval a felkelés előtt „kimódolták.”

3.      Csalárd módon, árulás segítségével lett miniszterelnök október 23-án.

4.      Az imperialisták célkitűzéseit hajtotta végre.

5.      A gyülevész, fasiszta elemek által irányított forradalmi bizottságokat ismerte el.

6.      Vállalta azt a szerepet, hogy a demokratikus mezben fellépve átjátssza a kormányhatalmat a fasizmusnak, a fasiszta fehérterrorista diktatúrának.

                                                        

                                                                        Ítélethiredetés

 

                   Az ítéleteket 1958. június 15-én délután öt órakor hirdetik ki. Ismert valamennyi. Akár Nagy Imre válasza a kérdésre:

                    - Kér-e kegyelmet?

                    - A halálos ítéletet, amelyet az igen tisztelt Népbírósági Tanács kirótt, én magam részéről igazságtalannak tartom, indoklását nem tartom megalapozottnak, és én ezért a magam részéről igazságtalannak tartom, bár tudom azt, hogy fellebbezésnek helye nincs, elfogadni nem tudom.

                   Egyetlen vigaszom ebben a helyzetben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a súlyos vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeként nekem életemet kell áldoznom, de amelyeket nekem vállalnom kell.

                   Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben, nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján, igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”

 

                                                                    Déry, a favorit.

 

                   A külföldi tiltakozások Déry Tibor letartóztatásának napjától szinte napirenden voltak egészen a per kezdetéig. A fő szellemi erőt, írótársai mogósítása érdekében, az 1957-ben irodalmi Nobel-díjjal jutalmazott Albert Camus jelentette. Főkiént Déry tiborért indult csatába, hogy a most már világszerte név szerint ismert személyén keresztül a többiek - a névtelenebbek, talán éppen a magyar nyelv magányosságának és ismeretlenségének köszönhetően – kiszabadítása érdekében.

                   Máig figyelemre méltóak maradtak az egykor kommunista párttag Camus ekkor leírt sorai: „A történelem nem áll meg. Kelet-Berlin, Poznan, majd Budapest. Gigászi mítosz omlott össze, hosszú ideig rejtegetett igazság robbant végül is az egész világ szeme elé. És habár jelenünk véres, jövőnk pedig még homályos, most már legalább tudjuk, hogy vége az ideológiák korának, a hogy olyan erények, mint szabadság értékének felismerése, ismét értelmet adnak életünknek.”

                   Egyes óvatosabbb írótársai Camus szemére hányták, hogy talán éppen a nyílt tiltakozásoknak az a hulláma, asmit a magyar írók érdekében tesz, az ellenkezőjére fordulhat. A magyarok és a szovjetek, Kádár és Hruscsov, külön-külön vagy együtt szorosabbra foghatják a zsarnokság láncait.

                   Camus mosolyogva válaszolt:

                   ”Épp ellenkezőleg, tilltakozásainknak regyetlen hibája lehet: ha nem tiltakozunk még elszántabban, és ha nem vonunk be e tiltakozásokba még több ismert politikust, művészt, írót, közéleti férfiút, akiknek a véleménye sokat számít nemcsak saját népünk, de a nemzetközi közvélemény előtt is. Az oroszok semminél sem tartanak jobban,, mint attól, hogy az igazságaikról kiderül hazug voltuk.” És most nevetve idézgette kedvenc orosz íróját, Dosztojevszkijt: „Még hagyján, aki másoknak hazudik, aki önmagának hazudik, végképp elveszett.”

                   A két kis íróper után megkezdődött a nagy íróper: Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Tardos Tibor birósági kihallgatása.

                   NB: Amikorra Déry és színtiszta zsidó társasága a törvény elé került, bizonyosak lehettek abban, hogy nem végzik bitófán. Úgy vagyok én ezzel, mint a két világháború között lezajlott Rákosi perével. Azért a gazemberért megmozgatták az egész világot. De a forradalom után kivégzett százakért-ezrekért csak a magyarok szíve fájt.

                    Egyébként is, mi volt a „bűnük”? Az, hogy Petőfi - köröztek, ahol csépelték, a kommunista vezetés hozzájárulásával, a szalmát. Mert erre nekik megadatott a lehetőség. Más átlagpolgárt likvidált volna az ávéhá. Ők, a buzgó kriptokommunisták, játszhatták a demokráciát.

                   Korábban Rákosi-rendszer hűséges támaszai voltak, és a személyi kultusz megteremtői, bértolnokai.

                    A két világháború közötti Magyarországról, a háborút követő nemzeti tragédiáról semmilyen szépirodalmi alkotást nem tudtak létrehozni. Egyedül a Niki és a Szerelem című két elbeszélést emlegetik még, amelyeknek a publikálásából és megfilmesítéséből igen nagy summát zsebelt be az egykori „írófejedelem”. Akiről mára már kiderült, hogy jobban izgatta a nyugat-európai terrorizmus, ezért „félfülű” is volt. Szívesebben írt az amerikai rockfesztiválról egy képzelt riportot, és külföldi menye „kedves bópeernek” szólította a vén és szerelmes kecske-apósát.

                    A kiosztott évekre a hazaárulásért rászolgáltak. Ezekről az „írónagyságokról” manapság már csak annyit érdemes tudni, hogy ők rendezték az előjátékot a nagy októberi felvonáshoz. Az 1957-ben kirótt hatéves bűntetésükből, talán ha letöltöttek kettőt. Ennyi az érdemük.

                                                           Tóbiás Áron: A magyarok vére / „nem számít” / alapján

 

                                                                         Nagy Imre támaszai

 

                   A Petőfi Kör tagjai a bíróság előtt.

                   Azért ez a Párton belüli író-újságíró garnitúra sem volt kutya. Déryt jobban ismerjük, de amikor egy Háy Gyula ügyében tanúként Illés Bélát hallgatták meg, akkor és kivételesen, halálmegvető bátorságról tett tanúbizonyságot.

                  „Nagy színi jelenet volt Illés Béla bátyó törvényszék előtti szereplése!

                   Felvidéki borkereskedő-ivadék, majd moszkvai Kaganovics-védenc, majd – már nem fiatalon – önkéntes tisztje a szovjet hadseregnek, és egyenruhában vonult be Budapestre – ez a jó kedélyű író és újságíró meglepetést tartogat a számunkra.  A világ leggyávább emberének számított: amikor politikai fordulatot szimatolt, Illés Béla mindig torokbajt kapott, és bevonult egy szanatóriumba.

                   Ez a századvégien raccsoló kávéházi és kremli világfi most megtáltosodik, nem kapta két kézre a torkát, ahogy szokta, s mintha nem suhogna száz henteskés, a terem közepén nyugodtan előadja, hogy:

                    „Háy Gyula a világ legtisztességesebb embere volt mindig, és, szerintem, az is maradt!”

                   Vida, a vérbíró tátog egy kissé. Tudja, hogy Illés a napokban jött haza Moszkvából. Kivel tárgyalhatott ott, hogy ilyen karakánul ki merészel állni az áruló Háy Gyula mellett, aki november 4-én segélykiáltást „ordított” szét a világ négy tájára a rádióban: „Jön az orosz! Segítség!”

                   Vida: „Ön mire alapítja a másodrendű vádlottról formált jó véleményét?”

                   Illés: „Önfeláldozó munkájára moszkvai rádiónál. Gerinces kiállása a nemzetközi munkásosztályért. Kéhem, Háy Gyula a legnagyobb élő kommunista színműíró. Kéhem, a Szovjetunióban is annak tekintik.”

                   Azért nem mindegy, amit ez az ember mond. Ez a kövérkés magyar-zsidó figura megélte Kun Béla föltrancsírozását a moszkvai pincékben, Isaac Babel kínhalálát, a kétharmad orosz vezetőség feldolgozását szalámivá; ismeri jól az orosz felső tisztikar cinizmusát és romlott vérszomját, tudja, hogy aki a nagyvilágba segítségért „dudál” a rádión, amikor visszaözönlik Pestre a szovjet hadsereg, arra halál vár.

 

                                                                 Illés, az ügyes

 

                   Egy másik Béla, nem a Kun, az Illés, sokkal ügyesebb volt.

                   Rafinált róka volt, nemcsak titkár, mert amikor érezte a veszélyt, mindig elbújt a vadász elől. A harmincas évek vége felé elment pincérnek Ázsiába, hogy ne legyen szem előtt.

                    - Amikor Kun Bélát letartóztatták – mesélte Illés -, engem is berendeltek a CSEKÁ-ra.

 - Ismerted Kun Bélát? – szegezték nekem a kérdést.

 - Hát persze, hiszen a titkára voltam.

                    A szovjet elvtársak meglepetése nem ismert határt, mert előtte kihallgatták már Kun Béla legjobb barátait, ezek, kivétel nélkül megtagadták őt. Kijelentették, hogy már évek óta nem látták.

                   Illést ezért a beismerésért őrültnek tartották, és kirúgtak. Fogta magát, és bemasírozott a szovjet hadseregbe. Illés pedig, amikor végre hazajöhetett, és főszerkesztője lett az Irodalmi Újságnak. Attól kezdve Rákositól rettegett.

                   Ha a kopasz, a maga palócos nyelvjárásával megdicsérte, pezsgőt bontott, ha ledorongolta, akkor vidékre menekült, hogy főművén dolgozhasson, a Kárpáti rapszódián, amit sikerült kiadatnia, csak az isten tudja, hányszor. De kétlem, hogy rajta kívül más is elolvasta.  Képes Géza írt egy „epigrammát” az idegroncs és gyomorbajos Illésről:

 

                                                 Beléndek elvtárs súlyos szívbaja

                                                 Irányítható, furcsa nyavalya:

                                                 Valahányszor a vonal változik.

                                                 Szerkesztők, gépírók, irodasegédek

                                                 Várják, lesik, mikor jön vissza jó Beléndek.

                                                 S hetek múltán, mikor visszatér végre,

                                                 Nem gyógyultan, de már tettvágytól égve,

                                                 Szobákon, utcán a hír végigszáguld:

                                                 Hurrá! A helyzet megszilárdult!

 

                   1956 nyarán igen sokszor figyelmeztette meggondolatlan elvtársait és meakulpázott:

                    - Ti – s nagyot sóhajtott – ti, fiúk, nem tudjátok, hoggy mennyit féltünk és mennyit hazudtunk mi harminc éven át – odakint!

                   NB: Erről nekem csak az jut eszembe, hogyha valaki nem fél Istentől, féljen legalább Sztálintól meg Rákositól. Érdekes, hogy ezek az egy alomba tartozók milyen ocsmány módon cikizték egymást, de különösen Illés Bélát. Talán még azt is meg tudom indokolni, hogy miért.

                    Illés Béla, és mára ez már kiderült, rossz író volt, de közel sem volt olyan rongy ember, mint ahogy azt a moszkvaiak állítják. Igaz, hogy kitalálta a Guszev-ügyet, amellyel a magyar és az orosz nép barátságát akarta erősíteni. De ez nem is baj. Nekünk sem 1849-ben, sem 1956 nem az orosz néppel gyűlt meg a bajunk, hanem a vezetőivel.

                    Valószínűleg azért volt szálka a zsidó kortársak szemében, mert az egyik általános iskolai olvasókönyv elbeszélésében, talán a hetvenes években, mint a vörös hadsereg tisztje azt mondta rólunk a „felszabadító” orosz katonáknak: „Jó nép a magyar.” Ez a mondat többet számít, mint Déry Tibor összes irodalmi alkotása és Benjámin László egész költészete, pártos klapanciái. Sőt, még a Hajnali karéneket is beleszámítva!

 

                                   Lengyel József téved, pedig megelőzte Szolzsenyicint

 

                   1958. VI. 17.

                   Amikor Nagy Imre és társai kivégzésének hírét közzétették, Lengyel József, aki Szibériát is megjárta, és a tanulságokat most már józan fővel levonva, de kommunista szemüvegen át, meglehetősen indulatosan, imígyen fakad ki:

                   „Na, szép és olcsó örömünnepet szereztek minden kül – és belföldi fasisztának. Tisztességes, nyugodt, bizakodó embereket dobtak meg: homokzsákkal nyakszirten.

                   Ki akarta ezt? Kinek lesz ebből haszna? Minek? Ki ellen? Miért? Őrület!

                   A szocializmus ügyének ellenségeket szereztek, de barátot, egyet sem. Micsoda pokolian ravasz ellenség teszi tönkre a békességet és a bizalmat, amely már nagy nehezen helyreállt? Micsoda pokoli ravaszság mocskolt itt vérrel kezeket, melyek eddig tiszták voltak.”

                   Tisztelt Lengyel József!

                    Ha Kádár kezeire gondol, súlyosan téved. Úgy látszik, három Magyarországon töltött szabad év nem volt elég ahhoz, hogy a történelmi tényeket megismerje.

                   Kádár János attól kezdve, hogy a belügyminisztériumban dolgozni kezdett, a Moszkvából hazaérkezett elvtársak bábfigurája és hűséges kiszolgálója lett. Ezeknek a vérszomjáról már bizonyára értesült. Amikor Rákosi Rajkot áldozatnak kiszemelte, Kádár János volt az, aki a vérpadra csalta. Az tény, hogy vér nem tapadt a kezéhez, mert többnyire felakasztották az áldozatait, esetleg már a cellában, az ő működése idején, agyonverték.

                   Ha csak a Rajk-ügyben lenne sáros! De jó néhány kegyetlenül lemészárolt és megalázott ember halálában is vétkes, akiknek már nevük sincs!

                    Nem a négyszáz halálra ítéltre gondolok, hanem azokra, akiket, csak úgy úri passzióból, a pufajkások agyonvertek. Kádár hozzájárulásával több embert végeztek ki Magyarországon, mint a Haynau, a „bresciai hiéna”hóhérai.

                   Rajk neve is csak azért lett szinonímája a személyi kultusz aljasságnak, mert ez a szerencsétlen ember még a halála pillanatában is Sztálint éltette.

                   Amikor a seb kitisztításáról beszélt Kádárnak, bizonyára nem a magyar fasisztákra gondolt, akiket már fizikailag megsemmisítettek, hanem a volt ÁVH-sokra.

                    Ezt Kádár nem tehette, mert a hatalma ezekre támaszkodott, no, meg a szovjet tankokra. Amikor levitézlett ÁVH-t szélnek eresztették, azok nem hagyták el az országot, hanem komoly közéleti pozíciókhoz jutottak.

                    Komlós János, mivel nem értett semmihez, felcsapott humoristának. Még többen újságírónak! Politikusnak, külföldi követségeken a magyar nép képviselőjének. A rádió és TV tisztségviselőjének és politikai kommentátorának. Piros László, volt belügyminiszter, a szegedi húsüzem igazgatója lett. Berkesi András beállt írónak. Aczél György a magyar kultúra gúzsbakötőjeként ismert. A többi is átöltözött. Akinek nőgyógyász diplomája volt, elment abortuszokat kéjjel elkövetni. Ha ügyvéd volt, elszegődött a gyilkosok védőügyvédjének.

                   Ezeknek a gyerekei jelentek meg a rendszerváltáskor az SZDSZ-ben, amely lefasisztázott minden magyar szándékot és gondolatot.

                   A Kádár-rendszert tehát ők működtették, mint barátaik a Szovjetunióban Sztálin utódainak egyre gyengülő birodalmát. A gyerekeik a következő húsz évben kerékkötői voltak a magyar demokráciának. A magyar népet pedig a régi ÁVH-s hévvel és gyűlölettel, csak alattomosabban, tették testben és lélekben nyomorékká.

                   Mondok egy sokkal egyszerűbbet: Tudja, hogyan temették el Nagy Imre magyar miniszterelnököt? Nos, a gyűlölet dobta még a rejtett sírgödörbe is.

   

                                                                   Két pofon Marosánnak

 

                   A Fehér Könyv persze nem beszél a pesti srácokról, akik a védtelen lakosságra támadó tankokat megsemmisítették, vagy az önkéntes ápolólányokról, akik tűzharc közben mentették a sebesülteket. A párt új, Ideiglenes Intéző Bizottsága primitív képmutatókból állt, akiket az írók ’57-es perében joggal láttatott Tartuffek-nek Háy Gyula, érzékeltetvén, hogy a molieri szellem helyett a sztálini dialektika cementje rakodott le agysejtjeikben. S persze szerencsések voltak. Ott volt mindjárt az ávósok Münnich Ferenc szorgalmazta bűnbánó Canossa-járása, amikor is Nagy Imre belügyminisztereként gyülekezőhelyül a börtönöket jelölte ki számukra. A forradalmi lapok lelkesen írtak Farkas Mihály és Péter Gábor fegyházi lakosztályáról s a Rákos- és Gerő-villa vörös drapériás burzsoá bájáról.

                   Háromezer haladó gondolkodású ember vett részt ebben a Canossa-járásban, s bújt az utca háborgó népe elől a börtönfalak mögé. A Fehér Könyv szerint a 2929 őrizetbe vett személy közül csak 558 volt a civil, s mivel a hadsereg és a nem politikai rendőrség átállt, feltételezhetően a 2371 személy ávós volt. Annál is inkább, mert Münnich – aki a forradalom belügyminisztereként munkálkodott a forradalom leverésén -, erre utasította az általa feloszlatott ÁVH tagjait. November 3-án – egy nappal a második szovjet invázió előtt – a kormány szólította fel a karhatalmistákat, hogy a népitéleteket elkerülendő, saját érdekükben jelentkezzenek a Markó utcában, ahol egy ellenőrző bizottság dönt a sorsukról. Akik nem követtek el népellenes bűnöket, igazolással, „bumáskával” távozhatnak. Később maga a Kádár-kormány is beszél az ÁVH bűnös tagjainak felelősségre vonásáról – a dátum december 6-a, amikor elkezdődnek a passzív ellenállást megtorló sortüzek. Ezután a sok pufajkát öltő ávóst

/ ahogy Kádár nevezte őket „zsoldost” / illetően már nem kérdés: se bűn, se bűntetés. Egy kategória marad, a megbízhatóság.

                   A felkelők a forradalom tisztaságát védve sok rákosistát megmentettek a népharagtól. És a hála: azok még akkor is nyugodtan tudtak aludni, amikor megmentőiket vitték a bitóra. Marosán György, az ilyen típusú mondatok szülője:”Mától kezdve lövünk!” A letartóztatóitól két pofont kapott, aztán futni engedték. Berei Andort és feleségét, Andics Erzsébetet, mint szovjet állampolgárokat, a nagykövetségükre kísérték. Más vezetők a Magas-Tátrában pihenték ki „gyötrelmeiket”.

                   A szovjet érdekkel szembeszegülni mindig is végzetes vállalkozás volt 1918-tól, a polgárháborús idők kezdetétől, egészen a magyar forradalomig.

                                                                                 „

                    NB: Nagy Imréék kivégzése után az irántunk nem szimpatizáló, de a térséget kiválóan ismerő Hugh Seton-Watson, a híres-hírhedt londoni történész, a londoni Encounter hasábjain ezt érzékletesen, durván így fejtette ki:

                   „Egy Szovjetunió ellen folytatott háború eo ipso bűntett az emberiség ellen! Mindazok, akik hadat viseltek a Szovjetunió ellen, s a szovjetek kezére kerültek, ezért az életükkel fizettek. Bárdossy László és Ion Antonescu a polgári morál szerint nem lehettek bűnösök, de Moszkva kivégeztette őket. Több magyar és román tábornok, akiknek egyetlen bűne az volt, hogy a szovjet hadsereg ellen harcoltak, ugyanerre a sorsra jutottak. Logikus, hogy Nagyra és Maléterre ugyanezt az alapelvet alkalmazzák.”

                   A Szovjetunióra, még ha megszállónk is volt, nem lehetett kezet emelni. A Marosánnak adott két pofon ezt az alapelvet sértette meg.

                                                                  Tamáska Péter írása alapján / Magyar Hírlap /

 

                                                           SETON - WATSON

 

                   Mindaz, amit Seton-Watson megfogalmaz, alátámasztja, amit az emberiség megtévesztéséről állítottam. Tehát a magyar ’56 merénylet volt az emberiség ellen? Mint ahogy az volt 1848-49 is az orosz birodalom ellen?

                    Ez az állítás egészen más fénybe állítja a különböző nyugati, magyar nyelvű rádióadókat, és általában, a Szovjetunió széteséséig végbement valamennyi politikai és katonai manővert az egész világon.    

                   Hiszen a „szabadságrádióknak”, ezek szerint, az volt a feladata, hogy végtelen birkatürelemre szoktassa a szovjet gyarmatok lakosságát. Csak a belső feszültséget levezető „szelepek” voltak.

                    Szegény apám, hogy hitt nekik, és még hány millióan az egész országban! „Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Szól a kakas már, majd megvirrad már. Gallicus rovatát, a Reflektort közvetítjük.” És így tovább!

                    Csak a magyar, az örök balek, támogatást remélve, belement vérének kilátástalan ontásába. Ezek szerint még azt is meg kellene köszönnünk, hogy nem tartóztatták le a szerencsétlen menekülteket, és nem szolgáltatták ki őket az oroszoknak, mint a Vlaszov-hadsereg katonáit. Hiszen akkor is emberiség elleni bűntettet követtek el, amikor elmenekültek a szovjet bosszú elől.

                    De még ebben a jószívűségben is számítást kell látnunk, hiszen a világháború emberveszteségei miatt a gyorsan fejlődő nyugati iparnak szüksége volt a magyar munkáskézre és észre.

                    Abban azonban a cikk írója téved, hogy Rákosi vagy Gerő erkölcsileg felülmúlták volna Kádárt vagy Marosánt. Ezeknek nem volt moráljuk! Hogy a morálnak, mi a mérőónja, azt nem tudom. De hogy ezeknél mérhetetlen volt, az bizonyos.

                    Íme:

                    Kádár a Gorbacsovval folytatott beszélgetésen nagyjából a következőket mondta 1985-ben, tehát még ép ésszel: „Amikor a kivégzettek száma elérte a mi oldalunkon elesettekét, szóltam, hogy most már, elvtársak, álljanak le.” Gerő meg, mielőtt Moszkva 1956. október 25-én kimentette az országból, kiadta a Parlament előtti védtelenekre a tűzparancsot. Ki beszélhet itt erkölcsről?

                   Ezzel a kormányzónk bizonyára meg akarta nyerni Gorbacsov szimpátiáját. Honnan tudta Kádár, hogy mennyi áldozat volt a másik oldalon, ahol számolatlanul temették el az utcai harcok halottjait a köztereken, virágágyásokba? A koporsóikon, fejfájukon csak ez állt: „ismeretlen magyar”. Csak a Parlament előtti mészárlásban és szerte az országban, a pufajkás sortüzekben legyilkolt százakat ki strigulázta. Ha csak maga a Jóisten nem!

                        

                                                        Szívemben élsz, sétálgatsz, uram,

                                                        De tartozol is a szívemnek.

                                                        Alázatosan, nyomorúan

                                                        Kérlek: add nekünk a mi sorsunk.

 

                                                        Mi jó társad, jó gazdád voltunk,

                                                        Ne lázíts föl ily hív szolgákat,

                                                        Hallod, uram, hallod-e, hallod?!

                                                        Mi magunkat kérjük, a sorsunk.

 

                                                        S ha sorsunkat ide nem adod,

                                                        Majd megkeressük ezt a sorsot,

                                                        Sorsunkat, a büszkét s nem vakot,

                                                        Amilyen a tied: bocsáss meg.

 

                                                                      Ady Endre: Követelő írás sorsunkért / részlet /

                                                                                                                                     

                                                                       A klerikális reakció

 

                   Íme, az igazi Kádár János! Nagy Imre kivégzése előtt, 1958. június 3-án, a KB ülésén:

                   „Meg kell érteni, hogy mi a klerikalizmus ellen tűzzel, vassal, golyószóróval és börtönnel is harcolunk!” Világos beszéd ettől a tiszta kezű, jó bácsitól, aki ezek szerint ott akarja folytatni, ahol a Grősz-perrel abbahagyták még a Rákosi-érában.

                   A katolikus egyház elleni támadások tehát folytatódtak. A Regnum Marianum közösség papi és világi tagjai 1961-ben állottak a vizsgálóbíró előtt.

                   A magyar bíróság történetében egyedülálló módon zajlott a regnumi atyák és vezetők pere. A bírósági termet – a szünetben- a regnumi közösség tagjai gazdagon flvirágozták. Amkikor a bíróság tagjai beléptek a terembe, szinte visszahőköltek a váratlan látványtól.  A bíróság elnöke a díszítést nem minősítette rendbontásnak, csupán a saját asztaláról rakta le a virágcsokrot.

                   Ezután behívatták a tanúkat, a fiatalokat, akiket papjaik ellen vádaskodásra akartak felhasználni. Minden belépő fiatal jó napottal köszöntötte a bíróságot, majd a vádlottak felé fordulva és meghajolva így üdvözölték őket: „Laudetur Jesus Cristus!” a bíró szerette volna megtudni, hogy ki szervezte meg ezt, de nem sikerült neki.

                   A per rendhagyó hangulatát fokozta, amikor a vád egyik tanúja elmondta, hogy hamis tanúzásra kényszerítették őket a kihallgatást végző tisztek. A törvénytelen eszközök hatására némelyükkel ugyan sikerült aláíratni a valótlanságokat tartalmazó jegyzőkönyveket, de ezeket most visszavonják. Az egyik tanú feljelentette az őt vallató tisztet, mivel az a nyomozó szobában megfenyegette és leköpte őt. „Ennek a pernek a tanúk voltak a hősei” – mondták később a regnumi atyák.

                   Egy fővárosi közösség valamennyire meg tudta védeni papjait, de a vidéki káplán már védtelen volt.

                   Brenner János Rábakézhely képlánja a felnőttekre, gyerekekre egyaránt nagy hatással volt.  Az Állami Egyházügyi Hivatal felszólította a püspököt, hogy helyezze el őt, mert zavart okoz a faluban. A püspök kiszállt a plébániára, de csak a káplán dícséretes magatartásáról hallott. Amikor kiderült, hogy a főpásztor nem helyezi el, az ÁEH-megbízott megjegyezte: „Lássák a következményeket!”

                   A karácsony előtti gyónások idején, késő este beteghez hívták. Indult a betegek szentségével. A közelben lakók segélykiáltást hallottak, de a korabeli közbiztonság olyan rossz volt, hogy senki nem mert a kiáltozó segítségére sietni.

                   Csak akkor merészkedtek oda, amikor minden elcsendesedett. Vérében találták az atyát. 24 késszúrással és koponyájának összezúzásával végeztek vele. A jelek arra vallottak, hogy a falu párttitkára szervezte a gyilkosságot.

                   Kenyeres János tiszavárkonyi plébános hasonló sorsra jutott. Összeverték, majd tarkón lőtték, és testét a Tiszába dobták. Mindez 1957-ben történt.  És a sort sok száz áldozattal folytatni lehet tovább. Kecelen Tajdina Józsefet tartották veszélyesnek, el is üldözték Tihanyi doktor úr aktív közreműködésével.

                   A Kecel-újfalusi papunkat, Gubik Mihályt még a Securitate is megverte és megalázta, mert gyógyszert vitt az erdélyi magyaroknak a nyolcvanas években. A környezete, a”baráti köre” pedig kifosztotta. A plébániájára befogadott erdélyi lumpenek megverték, mert szerintük nem fizette ki számukra a német államtól átutalt márka-járandóságot. Ez lehetséges, mert, mint jeleztem, az akkori „baráti köre” meglopta.

                                                                               +

              Újból a mindig aktuális téma, és most már egy nagy filozófus felvonultatásával. Schopenhauer azt írta:

                   „ A szerelem nem egyéb, mint a természet furfangja, amellyel a flérfit és a nőt tőrbe csalja, hogy biztosítsa az emberiség fennmaradását. Az egyéni boldogság csalóka képét vetíti eléjük, pedig esze ágában sincs, hogy ezzel törődjék – egyetlen célja az életképes jövő nemzedék megszületése.”

                                                                 

                                                                       Juhász Mihály

                  

                   De nemcsak nőbe lehet szerelmes az emberfia, hanem alkatától, neveltetésétől, függően a hazába, a hatalomba és a pénzbe is.

                   Juhász Mihály - anyámon kívül, a hatalomba, mert az emelte ki a névtelenségből, ahová a családi és a társadalmi körülmények taszították. Felnőtt korában, de egész életének legfőbb mozgatója a hatalomvágy volt. Annak a vágya, hogy visszafizessen az őt ért megalázásokért. Érthető és indokolható, ha nem lesz miatta véres a keze. Ezt ő elkerülte, de amikor végképp félreállították, mert a kulákok feltámadó, „kiskirályi” uralmával szemben alulmaradt, idegileg össze is omlott.

                   Amikor az új főnöke, Kádár János meghirdette:” Aki nincs ellenünk, az velünk van”, neki már csak két lehetősége volt: Vagy lelövi a megalázó, ostoba kulákkölyköt, vagy a fegyvert önmaga ellen fordítja. Ezért távolították el a Munkásőrségből. A fegyverét elvették, majd leváltották az imrehegyi tanácselnökségről is.

                    Tulajdonképpen megfosztották élete értelmétől, önbizalmától, és lassú halálra kárhoztatták. Idegei nem szolgálták tovább, és lassú hullással, amely egy évtizedig is eltartott, tért meg a keceli földbe. Én nagyon kevés embert szerettem olyan mélyen, mint őt, aki gyerek maradt egész életében. Az volt az érzésem, hogy rokonlelkek vagyunk. És ez mélyebb, mint a vér szerinti kapcsolat, bár az is volt közöttünk, ha távoli is!

                   Hogy anyám a barátságon kívül mást is érzett iránta, azt ki kell zárni! Legfeljebb valami anyáskodó szánalmat és megbecsülést az önfeláldozásáért.

                   Nekem jutott az a szomorú kötelesség, mert akkor éppen kultúros voltam, hogy világi temetéssel búcsúztassam, mint „hitetlen” embert. Babits versét olvasta föl Rezes Gizella. Pedig lehet, hogy sokkal jobban tetszett az ő egyenes vonalú élete Istennek, mint a sok templomba járó köpönyegforgatóé.

 

                                                        A kubai válság

 

                   Még jó emlékszem, mennyit idegeskedett a világ, és részeként magam is, a kubai válság napjaiban. Hruscsov, ez a parasztkáder, aki az ENSZ-ben a pulpitust a cipőjével verte, elég kockázatos lépésre szánta el magát.

                   1962. november 14-én az USA felszólította a szovjet rakétatelepítés felfüggesztésére, és hátraarcra Hruscsovot. Blokád alá helyezte Cubát, és a közeledő szovjet katonai szállítmányoka légi fenyegetéssel visszafordulásra kényszerítette.

                    Miközben a Kling Jancsival a földügyeket intéztük Dunavecsén és Baján, ahol megismerkedtük a Szikra nénivel, aki kiváló teával traktált bennü ket, és festő fiával dicsekedett, akinek a nevével, sajnos, később semmiféle tárlaton nem találkoztam.

                    Számunkra duplán hidegháború folyt a javából, mert Dunavecsén olyan fűtetlen albérleti szobában aludtunk, amelyben a szekrény tetejére rakott befőttek mind megfagytak volna, ha a hátsó sor üvegeiből ki nem ettük volna szilvabefőttet.

                   De a Jancsi rádióján hallgattuk a Komjáthy slágereit meg a Szabad Európa tinédzser partiját. Jól megfért egymás mellett a kelet meg a nyugat – a rádió hullámhosszán. No, meg a politikai sakkozók a nagy földabroszon.

                   November 28-án, azaz két hét múlva, Hruscsov visszavonulót fújt, és ebbe a nyilvánvaló szovjet politikai vereségbe maga is belebukott. Egy kis tréfálkozás volt az atomháború fenyegetésével. Így mulatott egy orosz kommunista vezető.

                   Kenedynek sokkal keményebb sors jutott, pedig ekkor ő maradt legény a gáton. Megnőtt az önbizalma és az önérzete, és azt hitte, hogy bizonyos körökkel ujjat húzhat. Tévedett. ’963-ban ki is tekerték a nyakát. Sokkal brutálisabban, mint az unintelligens Hruscsovét.

 

                                                          A parasztság megadja magát

                

                    A parasztság, amely a Rákos-uralom idején még szembe tudott szállni az erőszakos szövetkezetesítéssel, a forradalmat követő terror árnyékában fokozatosan föladta a harcot, és 58-58, 59-60, 60-61 telén belenyugodott a megváltoztathatatlanba, és sok tragédiát elszenvedve, belépett a szövetkezetekbe.

                   Három és fél millió embert kényszerítettek a városokba, kik és a külvárosok paneljeiben találtak magányra kárhoztató lakóhelyet. A paraszti lét szabadságát és a föld szeretetét lelkükből kivetve, a városi lumpenproletariátus széles rétegét alkották. Ez a népcsoport az, amelyet a tévén keresztül kedvükre manipulálnak, akiknek egyetlen művelődési forrásuk a televízió lesz.

                    Az új városrészeken nem épülnek templomok. Ez a réteg kénytelen volt beérni a tv által szolgáltatott maszlaggal. A „szocialista” kultúra nem segít a nemzeti hagyományokat ápolni, sőt igyekszik megsemmisíteni, történelmi nagyjainkat, múltunk példamutató korszakait elhallgatni, lejáratni. Jellemző tünete volt az a törekvés, hogy március 15-ét, márcus 21-ét, április 4-ét igyekeztek összemosni. A magyar szabadság születésnapját a kommunisták hazai véres uralmának kezdetével. Nem szólva a hazánkat hosszú időre guzsba kötő szovjet megszállás emléknapjáról!                   

                   A Szovjetunió magyar „barakkjában” a nyugati, fogyasztói életforma lesz a követendő példa, annak gyülekezési, szólás- és sajtószabadsága nélkül. Fő szórakoztatási formája a gazdasági és társadalmi poblémákat elbagatellizáló kabaré.

                   A közösségek szétverése volt a cél. A konzumtársadalom, zabálj és szórakozz a mi ízlésünk alapján, ez volt a legfontosabb politikai cél. Az állampolgárok továbbra is teljesen ki voltak szolgáltatva a rendszernek, csak most nem Kádár Jánosnak, hanem a médiának, a helyi kiskirályoknak és érdekszövetségeinek. Ezeknek a kapcsolat-szálai egyre inkább az USA-hoz kötődtek.

                   Pedig a gondok évről évre nőttek. Ezt világosan jelezték az öngyilkosságok és az abortuszok fokozatosan növekvő számai. Egy beteg társadalom jutott el a rendszerváltás küszöbére.

 

                                                      Gagarin Gyuri és Lengyel József

                                                                  

                   1961 nevezetes év volt. Necsak arról, hogy akkor érettségiztem, de Gagarin akkor repülte körül a Földet. De nem akkora szárnyakkal, mint én az egyetemi fölvételre jogosító érettségimmel.

                   Az sem volt kicsi szellemet próbáló teljesítmény, hogy én búcsúzhattam a társaim nevében a középiskolai ballagáskor a szüleim büszkeségére. Ekkor kaptam Szeberényi Istvántól egy éppen akkor megjelent Szabó Lőrinc-kötetet.

                   Az év politikai érdekessége az Eichmann-per volt. Őt Dél-Amerikában találták meg, és a kalandos úton hurcolták Izraelbe a Moszad emberei. Tizenöt évig vadásztak rá.

                   Végre egy valóban hozzáértő ember, Lengyel József, kimondta, amit én olyan régen sejtek:” Eugéne Ionesco különböző nyilatkozatai világosan megmutatják annak is, aki ezt darabjaiban még nem látta, hogy közönséges sarlatán.” Hadd tegyem hozzá, hogy ez az egész futur-, dada -, és kubizmusra egyaránt érvényes. Egyszerűen nincs közük az élethez, sem a transzcendeshez, tehát értéktelenek.

                   Egyéb izmusokkal még mindig csak viaskodik:

                   ”A párttag párttag volt és igaz ember – a pártnak mindig igaza volt., mikor…Nos, akkor én nem voltam igaz ember. De ha én igaz ember voltam, akkor a pártnak nem volt igaza. És Sztálin nem egy ember, ha kisajátítta a pártot, akkor kérdem, kik voltak, akik ezt segítették, engedték, vagy tűrték. Köztük én is. Szóval igaz emberré kell lennünk, ami annyi is, hogy nem vagyunk azok. A párttagkönyv nem vált meg, és nem megváltás és nem jegy a mennyországba. Érti? Én nem mindig.”

                   Ezután elvégzi az összehasonlítást, és figyeljék meg, milyen következtetésre jut! „Miben különbözik a sztálinizmus a hitleri nemzeti szocializmustól: „Sovinizmus itt is, ott is. Öndicséret? Egymást kiabálták túl.”

                    Orosz sovinizmusról szó sem lehet! A szerencsétlen, kiszolgáltatott orosz népből és a nemzetiségekből állt a sztálini birodalom.

                   „Ha mínuszról lehet szó, akkor egyedül az, hogy a náci nyíltan reakciós volt, míg Sztálin az egész világ nevében beszélt, és az emberiség eszményeit kompromittálva talán évtizedekkel vetette vissza a munkásmozgalmat és tette hitevesztetté a legjobbakat.”

                   NB: Milyen eszményekről volt szó, kedves Lengyel? Kik voltak azok a legjobbak, akik a hitüket elvesztették? Úgy összeomlott a birodalom magától, mint egy kártyavár. A „kommunista istenország” lett volna az eszmény, amelynek mindenre elszánt harcosai a zsidók voltak? – hogy Jászit idézzem.

                   Akik a hazugságaikban hittek, az emberi szabadság harcosai akartak lenni? Nagy szerencse, az orosz emberek között viszonylag kevés akadt, akit szadistává tudtak nevelni. Talán a nép lelke épebb volt, vagy a szavak és a tettek közti különbség semlegesítette a romboló hatást?

                   A lényeg: az orosz népet nem tudták szadistává nevelni, csak tönkretenni, mint a magyart a saját hazájában, ugyanazok az erők.

                   „Egyébként olyan nagy különbség volt a jelszavakban?A sztálini lágerek kapuján ez állt:” Munka: tisztesség, becsület és hősiesség.” A hitleri lágerek kapuján ez még szebb volt: „A munka szabaddá tesz”

                   Azt okosan fűzi hozzá másutt:”A berlini fal 1966. augusztus 13-án történt fölhúzása a végleges lemondás a kommunista eszme világraszóló elképzeléséről.”

 

                                                                    Horváth Zsuzsanna nagyapja

                  

                   Molnár János, a nagyapám, fényes csizmákkal, szürke nadrágban és sötéten zakóban áll ezen a fotón. Szép szál, szikár, egyenes tartású és fényes tekintetű férfi.

                   - De nem volt szép ember - mondja mosolyogva a nagyanyám -, mert elcsunyította a bajúsz. De ő még az én kedvemért sem volt hajlandó levágatni, mert a kislánya, a te édesanyád, nagyon szeretett játszani vele. Igen szívesen fésülgette, minkét szárnyába színes szalagot kötözött, egyik oldalra pirosat, a másikba sárgát, és ez elszórakoztatta a nagyapádat meg az édesanyádat is. A végén ki is pödörte mind a két vét igen kackiásra.

                   A nagyszüleim a dávidszűrjei dűlőben laktak, egy ősök által épített, vert falú tanyában, aminek már csak az emléke maradt meg. János fiukkal, aki 1939-ben született, és Ilona lányukkal éltek ott, aki éppen háború utáni évben látta meg a napvilágot.

                   A tanya körül is volt egy kis birtokuk, szőlő, gyümölcsfákkal. De amikor tehették, szereztek egy-egy darab jó minőségű, magas aranykoronájú szántót. Ezekbe kukoricát, gabonát vetettek, és ahol Tüskösi pince van, 3000 négyszögöl földet vettek, hogy szőlőt telepítsenek bele.

                    Az édesanyám elbeszélése szerint, szívügye volt ez a munka. Nagy fáradsággal és napszámosok segítségével, be is ültette jóféle egyenes kadarkával, sárfehérrel, kövidinkával és piros szlankával. A tanya istállójában, óljaiban mindig voltak tehenek, disznók és mindenféle baromfi. De ló is, ha nem futotta többre, legalább egy. De ez az egy igen emlékezetes teremtés maradt. Almásderes színű és félmura, nyugodt vérű állat volt. És igen okos. Amikor a nagyapám készült a faluba hajtani, hogy vásároljon valami szükségeset a boltban, mindig megkérdezte a lányát:

 - Van-e kedved velem jönni, lelkem?

                   Hát persze, hogy mindig volt. Amikor a tanyából az egyenes útra kiértek, a nagyapám mindig nógatta Kacért, akinek nem kellett kétszer mondani, szívesen nekiramodott, és nagy igyekezetében igencsak megrázta kocsit meg az utasait. És mint a szél, úgy igyekezett a falu felé.

                   A nagyapám nemcsak a munkát szerette, de a baráti társaságot is, és ami ezzel jár a mulatozást, a nótázást. Ha disznóvágás volt a tanyán, akkor este nagy tort tartottak a kimúlt jószág és a vendégek tiszteletére. Hivatalosak voltak rá a környékbeliek, mert a nagyapámmal mindenki barátságban volt. Kovács Józsi bácsi, Antóni Mariska néni, Lavati Pali bácsiék, Lavati Mihály bácsi  Majsai Erzsike nénivel, és a nagyapám komája, Orcsik Ferenc meg a felesége. Ki tud ma már minden vendéget fölsorolni?

                   A disznótoros mellé még kakaspörköltet főzetett a nagyanyámmal, és hájas pogácsát is süttetett. Hogy a szomját olthassa mindenki, a bor mellé hozatott egy kis hordó sört is. A nótázáshoz a zenei kíséretet eleinte Farkas Józsi bácsi klarinétja szolgáltatta, később Kákonyi István bácsi, a gombos harmonikájával. A nagyapám legkedvesebb nótája a „Nótás kedvű volt az apám” kezdetű volt. Biztosan az édesapjára emlékeztette, akit én már személyesen nem ismerhettem.

                   A sok földel, a tizenkétezer öl szántóval és a szőlővel rengeteg munka volt, de a pihenésnek is megadta a módját. Ilyenkor elment nótázni a barátaihoz a Kákonyi Pista bácsi harmonikájának a kíséretében. Úgy szólt a kettejük egyezsége, hogy a muzsikáért nem pénzzel fizet, hanem kukoricával. Hazáig tartó harmonikaszóért egy nagy zsák kukoricával!

                    A nagyanyám meg is kereste a legnagyobb zsákot, és telerakta annyi csöves kukoricával, ami csak belefért. A Kákonyi Pista bácsi örült is a bőkezűségnek. Csak azzal nem számolt szegény, hogy igen hosszú a hazafelé vezető út, és igen nehéz a teher. Egyik vállára fölakasztotta harmonikát, a másikra meg fölrakta a zsák kukoricát, és elindult hazafelé vezető hosszú útnak. Később elmesélte, hogy először csak gyakran lerakosgatta a terhet, hogy egy szusszanásnyit pihenjen. Majd amikor már a válla nem bírta, a földön vonszolta. Később mondta is a nagyanyámnak:

                    - Erzsikém, te akkor igen kibabráltál velem.

                   Egyik átnótázott éjszaka után hiába várták haza a nagyapámat. Az történt, hogy ahogy pityókásan hazafelé tartott a kocsival, beborult az árokba mindenestül. Csak a józan Kacér állt vigyázva fölötte, és várta, hogy majdcsak jön egy kétlábú értelmes ember, és kisegíti őket a bajból. Kacért, a szép almásderest, bár kérlelte a család, talán hirtelen haragjában, mert az árokba vitte, a legközelebbi vásáron eladta.

                   Aztán az egyik téli éjszaka magányosan tartott hazafelé, de a bortól úgy elbágyadt, hogy beleesett az útmenti árokba. A hideg azért észhez térítette, és ha nehezen is, de sikerült kikapaszkodnia, és egyre józanodva, rátalált a hazafelé vezető útra. Amikor másnap teljesen magához tért, érezte, hogy pórul is járhatott volna a hideg, téli éjszakában. Ekkor különösen szépen és kedvesen beszélt a nagyanyámmal, bűnbánóan mondogatva:

 - Majdnem ott maradtam. Nem csinálok többé ilyent.

                    És többször is megkérdezte:

                   - Ugye, ha rosszul is viselkedtem, azért mégiscsak jó, hogy épségben hazavezérelt az Isten? Ugye, hiányoztam volna?

                                                      +

                   Abban az időben, az ötvenes évek elején járunk, az lett a törvény, hogy a gazdák csak akkor vághatták le disznójukat, ha engedélyt kaptak rá, és legalább hat kiló zsírt beszolgáltattak. Ettől kezdve sokan éjjel és titokban szúrták le a hízójukat. Ezt tanyahelyen könnyen megtehették, de benn a faluban, ahol a házak úgy sorakoztak egymás mellett, mint a katonák, szinte lehetetlen volt.

                   De a dávidszűrjei tanyákon sokkal kisebb volt a kockázat, és tanyaszomszédok, amelyek egyike-másika bár fél kilométerre is lakott a nagyapáméktól, ha rászánta magát a feketevágásra, mind a nagyapámat hívta böllérnek. Úgy hogy az én nagyapám, Molnár János, mert a sok beadás és adó miatt nem törődött annyit a földjével, fölcsapott mészárosnak.

                   Megkedvelte ezt a mesterséget, és most már ez lett a fő bevételi forrásuk. Ha tartottak borjúkat, és valamelyiknek bikaborja született, levágta és kimérte. Természetesen kezdetben csak a legmegbízhatóbb ismerősőknek és rokonoknak. Aztán vásárolt is állatokat, és bátran feldolgozta őket. Tisztán és megbízhatóan dolgzta fel a húsukat, és nehogy feltűnő búcsújárás legyen a tanyaudvaron, kocsival, amelyet az új fekete ló húzott, személyesen vitte ki a megrendelt húst a vevőknek. Amíg ő az árút leszállította, addig édesanyán őrködött a kocsi fölött. Néha tíz-tizenöt kilót is rendeltek nála, kisebb-nagyobb lalodalomra valót.

                    Ez évekig eltartott, amikor kiderült, hogy más tanyabeli is kedvet kapott a tiltott mesterséghez. Zavaros idők következtek, mert a nép lázadozott, és Pesten harcok kezdődtek, a rendőrségnek más dolga is volt, mint a feketevágásokat ellenőrizni.

                    Aztán 57-ben megfordult a világ, és a rendőrők is harapósabbak lettek. A nagyapámat feljelentették, és a rendőr helyszíni szemlét tartott, mert egy akkor huszonéves F. Károly nevű fiatalember feljelentette, pedig nem is voltak vele rossz viszonyban. Mégis megtette, mert riválisa volt a nagyapámnak, aki rontotta a még új üzletét. A riválisa a tanyájából állandóan figyelte a nagyapám mozgását, és feljegyzéseket készített a feljelentéshez, amit be is adott a rendőrségre. Később, mint lelene szolgáló bizonyítékot meg is mutatták a nagyapámnak, és kiderült, hogy másik feljelentés is érkezett, K-né aláírásával. És mind a két állítással szembesítették. A helybéli rendőrök el akarták simítani a dolgot, de a fiatalember magasabb fórumhoz, a járási rendőrkapitánysághoz fordult.

                   Ez már nem maradt következmények nélkül. Számot kellett adni a kiskőrösi rendőrkapitányságon. De az ottani kihallgatás nem volt elégséges, tovább küldték a nagyapámat Kecskemétre, és amíg nem sikerült kipréselni belőle a vallomást, börtönben tartották legallább két hétig. Végül természetesen bevallott valamennyi vétket, és a mikor azzal megelégedtek, hazaengedték. Rózsaszínű ingben indult útnak, és fekete ingben tért haza. Valamilyen mocskos eszközzel szóra bírták – a szó szoros értelmében. Ettő kezdve rendszeresen jelentkeznie kellett a járási rendőrségen, de a keceli őrsön is.

                   Senkinek nem volt hajlandó válaszolni arra a kérdésre, hogy mi történt vele Kecskeméten. Hallgatag lett és szomorú. Édesanyám úgy emlékszik rá, hogy addig sohasem látta az asztlnál ülve összekulcsolt kézzel imádkozni. A nagyapám arra gondolhatott, hogy olyan pénzbűntetést zúdítanak a fejére, hogy csak akkor tudja kifizetni, ha az egész birtokát eladja. Vagy ingyen odadja a szövetkezetnek. Nem látta a kutat a reménytelenségből, bár a keceli rendőr azzak biztatta, hogy a felettesénél közben jár majd a nagyapám érdekében:

 - Csak nyugodjanak meg!

De nem járt sikerrel ő sem.

                                                      +

                    Azon a bizonyos napon is meg kellett volna jelennie a kiskőrösi kapitányságon, és még aznap a keceli őrsön is. Édesanyám bátyja, aki akkor húszéves volt, hozta haza motorkerékpárral Kiskőrösről, és azzal váltak el, hogy bemegy itt is az őrsre. De nem oda indult, hanem fölkereste a nagyanyámat a piacon, aki vallatta:

-          Mit mondtak? Hogy állnak a dolgok?

-          Nem jól, nem biztattak semmi jóval. Most bemergyek az őrsre.

                   És elváltak, de a nagyapám nem oda, hanem hazafelé indult. Ahogy ballagott, találkozott a komájával, édesanyám bérmakeresztapjával, aki kocsival arrafelé tartott. Hívta, hogy szálljon fel. Menet közben szó volt róla, mit vetnek majd a földekbe. A nagyapám úgy beszélt, mint akinek ez már nem gondja:

 - Majd vetnek valamit – mondotta igen furcsán.

                   Édesanyám a tanya mellett állt, az úton, és azt látta, hogy valaki járogat a legelőn. Nem látta tisztán, hogy ki lehet az, de igen hasonlított az édesapjához. És az a valaki úgy viselkedett, mintha nem is akarta volna, hogy észrevegyék és felismerjék, be is ment a közeli magas kukoricásba. Szólt Jánosnak, a testvérének, hogy menjenek oda, nézzék meg, nem az édesapjuk-e az.

                    - Az nem lehet – nyugtatta meg a bátyja -, hiszen én nemrég hagytam ott a rendőrség előtt. Ilyen gyorsan nem végezhetett benn a faluban, és még nem érhetett haza.

                   Azt persze nem tudhatta, hogy a nagyapám nem is volt az őrsön, és a lovaskocsin jóval korábban kiért a tanyára. És a legelőn a kötelet készült levenni valamelyik kipányvázott állat nyakából. Amikor meglátta, hogy figyelik, elment távolabbra, és a megszerete a szomszéd gazda legelőjéről, amit akart. A szomszédos föld gazdája, akit Rákóczi Józsefnek hívtak, kiment megnézni, hogyn áll a birtoka. Ő talált rá a nagyapámra a szőlőbe n, és ő adta hírül a piacról hakerékpározó nagyanyámnak:

                    - Bözsi néném, Jani bácsi fölakasztotta magát. A kalapját akkurátusan rátette az az egyik szőlőkaró tetejére, Már nem élt, amikor rátaláltam. Nem lehetett segíteni rajta.

                   A nagyanyám emlékezetében elenvenen élt a kép, amit látott. A nagyapám arcán legördülő könnyek nyomait. Sírt a halála előtt.

                   Már a temetés után hallotta meg a család, hogy már korábban magához hívta Tüskösre István bácsit, a harmonikást, és ott, a szőlőjében, amit két keze m unkájával és arca berítékével telepített, és olyan értékes volt a számára, elénekelte a Himnuszt.

                   A nagyanyámnak be kellett mennie a rendőrörsre, ogy a nagyapámat kimentse, miért nem mehetett be a szokásos időben. A rendőrparancsnok épp ebédelt, de a hír hallatára kiejtette kezéből a kanalat:

                    - Molnár bácsi! Molnár bácsi! Nem kellett volna ezt tenni! Nem lett volna ebből olyan komoly ügy, hiszen korábban semmi baja sem volt a törvénnyel.

                   Hogy így történt volna-e valóban, ez már nem derül ki soha.

                   Az édesanyám magával vitte a szőlőből, és sokáig őrizte a kalapját. Valahányszor az édesapjára gondolt, mindig eszébe jutott annak kedves dala: „Nótás kedvű volt az apám”, aminek a sorai most már őróla szóltak. Édesanyám sokszor énekelgette magában, és ilyenkor mindig megsiratta:

                                            „Nótás kedvű volt az apám.

                                            Átmulatott sok éjszakát.

                                            Nem sajnálta rá a napot,

                                            Kettőt-hármat egybetöldott.

                                            De mi lett a sok nóta vége?

                                            Kivitték a temetőbe.”

                   Akkoriban azt, aki önkezével vetett véget az életének, nem volt szabad a többi halott mellé temetni, hanem külön, egy számukra kijelölt szűk területen. A nagyanyámnak mégis sikerült elérnie, hogy a nagyapám tisztességes temetést kapjon. Sírja a VII. parcella 18. sorában van. Sírkövén ez áll: Molnár János, élt 50 évet / 1909-1959 / Nyugodjék békében!

                  NB: Ez volt az egyetlen megoldás számára, egy nála erősebb és igazságtalan hatalom elleni belső és kilátástannak tűnő küzdelmének férfias lezárása. Az a bizonyos japán mentalitás!

                

                                                            Prágai tavasz

                   

                   Minden kendőzés nélkül és szenvedélymentesen fejtette ki Berezsnyev Dubcseknek és társainak Csehszlovákia 1968. augusztusi megszállása után a Kremlben tartott tárgyaláson:

                   ”Mi itt a Kremlben arra a meggyőződésre jutottunk, hogy rátok már nem lehet hagyatkozni. A belpolitikában azt csináltok, amit akartok; sok olyat is, ami nem tetszik nekünk, és nem is fogadtok el jó tanácsot. Országotok azonban abban a szférában fekszik, amelyben a második világháború folyamán szovjet katonák vetették meg a lábukat. Ezért nagy áldozatokat hoztunk, és onnan nem távozunk el. Határaitok a mi határaink is.

                   És mivel nem engedelmeskedtek nekünk, mi fenyegetve érezzük magunkat. Második világháborúbeli halottaink nevében, akik életüket a tis szabadságotok érdekében is áldozták, teljes joggal küldjük el katonáinkat most hozzátok, hogy határainkon belül tényleg biztonságban érezhessük magunkat. Hogy közvetlenül fenyeget-e minket valaki, ez mellékes; külső körülményektől független, elvi dologról van szó. És ez a második világháborútól fogva most már örökké így lesz.”

 

                   Halk megjegyzés:

                     

 

                                               „Demokráciát csinálni – diktátorokkal?

                 

                   „ A megyei lapok példányszáma 60 ezerről 600 ezerre emelkedett. Most, 1969-ben, a helyi kiskirályok ráfeküdtek, hogy az ő lapjaikat terjesszék. Nekik a központi lapok túl liberálisak.

                   Így védik a hitbizományaikat, a megyei, járási állásaikat, és így lépnek fel minden reform ellen, legyen az gazdasági vagy kulturális. Egy demokratikus rendszerben kirostálódnának. Ezért ők lesznek a kormány titkos, de erőteljes ellenzéke.

                   Szövetségeseik a kisebb állásokba került rákosisták, a vidékre került és levitézlett ÁVH-sok. Korrupt, és tanulni nem tudó és nem akaró funkcionáriusok, gyárigazgatók, megyei és járási vezetők, tsz-elnökök. És a magas funkcionáriusok közül azok, akik, ha kontraszelekció megszűnne, kipottyannak állásukból.

                   Én jó tíz éve egy fogadáson megmondtam személyesen Kádárnak: A sebekből előbb ki kell a gennyet tisztogatni, és csak azután szabad bekötözni. De még most is inkább az ellenkezője történik. Ettől a gennyes góctól, illetve gócoktól az egész test megbetegszik.”

                                                                           /Lengyel József 1969-ben és 1974-ben/

                                                                     

/Tanácselnök, 1969/

                   A tekintélyes, idősebb keceliek a haláláig „ripacsként” emlegették, pedig nem volt igazuk. Attól, hogy valaki fellépett a szerveződő KALOT színielőadásán, és megnevetette játékával a háborútól bánatos közönséget, még lehetett jó színész.

                   Ebben a lekezelő minősítésben az is benne volt, hogy egy pesti ember, aki a bombázások elől Kecelre települt, „gyüttmentnek” számított.

                   Karrierje a hatvanas években, mint az üstökös, futott föl a keceli égre. Először VB-titkár lett, majd az évtized végén már tanácselnök. Azt azonban tudnia kell a kedves olvasónak, hogy a tanácselnöki megbízás egyet jelentett a kötelező besúgással.

                   Egy tízezres nyáj megfigyeléséhez nagyfokú éberséget kellett, és nem volt egyszerű feladat. A legfontosabb az volt, hogy kiszűrje azokat a kosokat, akiknek a passzusa ugyan vörös színű volt, mégis hajlamosnak bizonyultak a klerikális reakció malmára hajtani a vizet. Az ilyent szigorúan jelenteni kellett!

                   A hatvanas évek végén Kecelen a lélek két temploma még egymással szemben állt. Egyik oldalon az 1802-ben épített neobarokk templom, a szemköztin, egy parasztház utcára néző szobájában, a könyvtár szerényen meghúzta magát.

                   Ebben volt könyvtáros ifjú Ugróczyné, aki éppen első gyermekével volt áldott állapotban. A jövevény igen agresszivan viselkedett már az édesanyja méhében is. Úgy rugdalózott és forgolódott, hogy az édesanyján, Márián, szinte lebegett a könnyű tavaszi ruha.

                   Ez az asszonyka volt szolgálatban éppen. De már záráshoz készülődött nagyszombat délutánján, amikor váratlanul, mert korábban nemigen fordult meg a könyvtárban, belopta magát a tanácselnök. A könyvtár ablakából kitűnően meg lehetett figyelni az ünnepi körmenet hömpölygő tömegét. Úriemberként természetesen bocsánatot, elnézést és türelmet kért a könyvtárostól, majd lesben állt-ült a függönyös ablak mögött.

                   A templomból méltóságteljesen elindult a menet. Énekszóval dícsérve a Megváltó feltámadását. A supellát alatt vonult az oltáriszentség és mögötte a sok-sok áhítatos lélek. Lapát  elvtárs figyelmesen nézte a felvonulókat, aztán egyszer csak halkan csettintett egyet a nyelvével, mint a vadász, aki nemes vadat pillant meg. Nem is maradt szótlan:

                   „No, lám, itt vannak a Tatárék is! Az igazgató úr a kedves feleségével!”

                   Az említett úriember, mert a felismerés után már nem nevezhetem elvtársnak, korábban járási úttörővezető volt, majd éppen jutalmul és ezidőtájt, a csétöltési iskola igazgatója. Nyugodt, törökös tempóban vonultak, és közben eszükbe sem jutott, hogy a Párt szeme, mint Istené, mindent lát. Ha pedig ilyen mértékű eltévelyedést tapasztal, minden korábbi érdem és bizalom elillan, mint a füst és a pára.

                   Pedig nem olyan régen még megdícsérték, mert sikerült elsimitania a csétöltési tantestület belvillongásait, amelyekről Raffai Sarolta figyelemre méltatlan kisregényt írt. Egyszál maga.

                   Lapát elvtárs megvárta, amíg szétszéledt a tömeg, aztán exkuzálta magát, és ő is lelépett.

                   A folytatás azonban csak bő egy hét múlva következett, mert hétfőn még rózsavizes locsolkodás folyt. Akkoriban vidám versikékkel és hideg vízzel öntötték nyakon a kis – és nagylányokat ezen a napsugaras, mindig fiatal napon.

                   Csak kedden kezdődött a tanítás. A JÁRÁS egész héten fente az ideológiai bárdot, az égen viharfelhők tornyosultak. Az igazgató elvtárs nem is sejtette, mi vár reá.

                   Pártunk, amelynek 800 ezer tagja volt, biztosan állt a lábán, és nem riadt vissza a kényes ügyek hatékony és gyors elintézésétől.

                   A következő hétfő lett az Ítélet Napja! A járásiak, élükön a daliás Buki elvtárssal, és nem nem kitalált név, csétöltésen körülülték az igazgató asztalát. És elhangzott, dörgedelmes vádak mennykőcsapásai után, az ítélet:

                 „Tatár elvtárs, Pártunk meg - és visszavonja bizalmát és az igazgatói megbízást!”

                   A zeuszi szavakat mély csend követte, amelyben csak egy zöld légy zümmög.

 

                                                                  Jan Benek

                                                                

                   Ne menjünk most térben sehová! Csak időben olyan tizennyolc évnyi távolságra, és előre. Talán 1966-ra. 

                   Amióta eszemet tudom, két náció volt előttem szimpatikus: a lengyel és az orosz.

                   Egész Európában a történelem korbácsától ez a három nemzet szenvedett a legtöbbet: az orosz, a lengyel és a magyar. A magyar kis létszámú, öntudatát vesztett nép, aljas erők játékszere már az első világháború óta, és ehhez a játékhoz az is hozzátartozott, hogy Magyarországon a Szolidaritás mozgalmának időszakában pitiáner bértolnokok azt terjesztették a lengyelekről, hogy azért sztrájkolnak, mert nem szeretnek dolgozni. De ez már jóval később történt!

                    A lengyeleket a történelmi kapcsolatunk tette barátommá, és a mérhetetlen áldozat, amit a függetlenségükért hoztak. A „megváltó nép”, amelyik önmagát is képes volt mindig megváltani. Öntudatos, nyitott szívű nemzet. Példamutatóan egysége náció, és életképes, amit rólunk nem lehet elmondani.  Ötvenhatban ők álltak ki mellettünk egyedül, mint érzékeny kultúrnép, Chopin népe. Vért küldtek, és megrajzolták elesett forradalmunk szimbólumát, a síró galambot.

                   Az sem lehet véletlen, hogy belőlük származott a huszadik század legszimpatikusabb egyházi személyisége, akit nem véletlenül akartak meggyilkolni: Karol Wojtyla, azaz II. János Pál.

                   Most, Barátom, időben visszamegyünk az 1960-as évek közepére, amikor életemben először találkoztam egy született lengyellel. Még csak huszonkét éves „szabad madár” voltam, és fészeklakó.

                    Azaz még mindig az anyámék Liget utcai házában laktam, és nem svábföldön albérletben, amikor váratlanul beállított hozzánk egyik este egy igen fáradt, nagybatyus lengyel srác. Talán egy-két évvel fiatalabb lehetett nálam. Hogy ki ajánlotta figyelmébe alacsony hajlékunkat, még ma sem tudom? Jött, mint mennyből az angyal. Volt is benne valami megmagyarázhatatlan és lenyűgöző közvetlenség.

                   Valahogy, ha egy kissé akadozva is, de szót értettünk egymással. Kiderült, hogy mint a csillagmotor, a szíve hozta erre a tájra. Levelezett egy keceli kislánnyal, aki a Kun Béla utcában lakott. Aztán kaptunk tőle egy-két csecsebecsét, lengyel szuvenírt, de a nélkül is szívesen befogadtuk volna. Akkor csak arra kért, hogy vezessem el arra a címre, amelyik egy levelezőlapra volt írva: Kun Béla utca ennyi és ennyi.

                   Igen jól ismertem azt az utcát, mert magam is gyakran végigmentem rajta, és engemet is a kandúrkodás hajtott. El is vezettem, a házat is megmutattam. De valami igen bántotta a lelkem, és nem tudtam magammal zöld ágra vergődni. Mondjam, ne mondjam?

                    Amikor naplement után hazafelé tartottam a cirmosomtól, néhányszor láttam az előtt a ház előtt egy sötét autóból, a Doszta doktoréból, kiszállni egy leányt. Igaz, hogy a sötétben minden autó fekete, éppen ezért a színéért nem állok jót.

                    De azt mindenki tudta a faluban, hogy a Doszta doktornak, az állatorvosnak, van saját autója. És az akkoriban nagy szó volt! De rá se bojszáltam, hiszen az a kislány lehetett az „asszisztensnője” is. Csak a kisördög nem hagyott nyugodni, mert a lengyel Benek János komolyan érdeklődött a kislány után. Teljesen be volt zsongva:

                     - Milyen lány? Mit tudok róla?

                   Én még őszinte ember voltam akkoriban, és csak annyit mondtam, hogy még a nevét sem tudom, és ha szembe jönne az utcán, föl sem ismerném. Mert ez volt a helyzet!

                   A falu fölső végén, tehát a Kun Béla utcában is, többnyire szegény emberek éltek. Sokan igen nehéz körülmények között. Ez a kislány sem palotában nőtt fel, hanem egy roskadt öreg házban, közvetlenül a domb alján. Könnyen rá lehetett venni a szegényeket az ilyen jól fizető, könnyű munkára.

                   Igen ám! Talán egy félév múlva, szemrehányó levelet kaptam az én lengyel Jánosomtól. Mindig nyomtatott nagybetűkkel írt:

 

                    KEDVES GYULA! MÉRT NEM MONDTAD IGAZAT? A LÁNY BECSAPOTT, ÉS ROSSZ. NAGY CSALÓDÁS NEKEM.

                                                            JÁNOS

 

                   Kedves Benek János, Katowiczéből! Honnan tudtam volna, hogy rossz? Csak azért, mert Doszta állatorvos autójából szállt ki, és mindig a sötétség órájában. Ma már persze tudom, hogy egy állatorvos, aki főleg, disznókat, marhákat kezel, nemigen alkalmaz női munkaerőt. De hát beteg tyúkok is vannak a világon, és ezért bocsáss meg nekem!

                   No, de ne vicceljünk! Aki téged becsapott, és megcsalt, az is csak áldozat volt. A „főnöke” tette ringyóvá azt, aki téged behálózott. Honnan tudom? Mert ma már ismerem a volt főnökét, aki jellemtelen figura, és romlott ember. Kezemben tartom az életrajzát. Idézem:”1958-ban a kormányzat lehetővé tette, hogy gépkocsit vásárolhassak. Így hatékonyan tudtam mozogni a körzetemben. 1958-tól 1985-ig minden választási ciklusban megválasztottak tanácstagnak, 1963-tól 1985-ig végrehajtó bizottsági tagnak.”

                   Nekem ezzel az egyénnel semmi bajom nem volt. Sohasem beszélgettem vele. De az a tény, hogy 1958-ban, tehát Nagy Imre kivégzének évében, autót vásárolt, felerősíti a gyanúmat, hogy népellenes gyalázatba keveredett.

                   Ne feledjük, hogy országosan folyt a parasztok bekényszerítése a téeszekbe! Jobbára erőszakkal: mennyezetbe lövöldözéssel, orrba nyomott hegyes ceruzákkal, és a megalázás sokféle módján. Voltak, akik eldobták maguktól hitvánnyá vált életüket. Ekkor virágzott ki Doszta, mert ez volt az ő világa.

                   Mint autótulajdonos igen eredményesen mozoghatott a könnyen megszerezhető nők világában is. Amikor a hatvanas évek közepén jártunk, már két gyerek apja volt, és túl a negyvenen. A lány legfeljebb húsz lehetett. Nem hiszem, hogy a doktor úr charme-ja csábította el azt a lányt, valószínűbb, hogy az autója és a pénze.

                   Súlyosbítja a vétkét, hogy egy szegénysori lány volt az áldozata, aki annak a mocskos társadalomnak a páriái közé tartozott. Ő pedig a helyi fejesek közé! Milyen kevélyen büszkélkedik vele! Jobb lenne, ha letagadná!

                    NB: Még egy dolgot nehéz megbocsátani. Azt a Vásárhelyi - művet, amelynek az a címe: Lecek. Nem Kecel akart az lenni? Talán az agg mester a rövidlátó szemüvegét tette fel, amikor „murális” kompózicióját megalkotta? De hiányzik a kontraszt, pedig az ő műveinek az a lényege. A színek felerősítik egymás. A megvalósításban ez elsikkad. Ezért randa ez a „mű”is.

 

                                                                                                            

                                                                Kennedy-gyilkosságok

 

                     1963-ban csak a Kennedy-gyilkosságról lehetett hallani. Olyan volt ez a politikai merénylet, amilyen az egész század: tele hazugságokkal, a nyugati tömegek jól megszervezett félrevezetésével. Meg egy - ha már demokrácia, adjunk a látszatra is – Warrenről elnevezett bizottságról is hallhattunk akkoriban, amely még a végső jelentését is lerakta az asztalra, de vagy hatvan évet vagy százat kell várni rá, hogy megtudjuk, mi áll benne, mert ennyi időre titkosították.

                   Bizonyosan találtak rá okot, de az emberi kíváncsiság igyekszik megrövidíteni a zárlat határidejét, és a lezajlott eseményekből helyes vagy helytelen következtetéseket von le.

                   Az tény, és ezt még napjainkban is látjuk, hogy az Egyesült Államokban csak az lehet elnök, aki jelöltként Izraelben tesz egy tisztelgő és hódolatot bemutató látogatást. Mert a háttérhatalom olyan mértékűre nőtt az USA-ban, amelyik az országot, ma már az első számú vezető nagyhatalmát a világnak, ezeknek a sötétben megbúvó erőknek a játszóterévé és eszközévé teszi.

                   Abban az évben még folyt a vietnámi háború, sokak számára nem elég vérontassál, csak úgy ímmel-ámmal, ami méltatlan a jenkik nemzeti dicsőségéhez. Ez is lehetett indíték: Kevesebb volt a fegyvergyárosok profitja, mint remélték.

                    Sőt, az elnök, még egy kivonulást sem tart lehetetlennek! Ő érzi és tudja is, hogy azt a háborút nem lehet megnyerni. De nem oda Buda! És mi lesz a már lekötött fegyverszállításokkal?

                    És miért aggatja az elnök a lábát, ha a zsidó atomprogram megvalósításáról van szó? Hiszen a védtelen zsidóság számára megengedett az önvédelem, még ha állandóan támadnak is. De atomhatalommá kell válnia! Ezt megköveteli a kishatalmi gőg, és a sok pénzestezor a FED bankban.

                   Ez a két ok bőségesen elég lenne a gyilkossághoz. De az sem elhanyagolható, hogy keresztény családról van szó, és a keresztény gyűlöltebb, bizonyos zsidók tudatában, mint a mohamedán. A többi Kennedynek is ez törte ki a nyakát. A mérhetetlen nagyságú gyűlölet!

                                                                                 +

                   Olyan nagyságú, amely az alábbi, kabaréban is többször elhangzott, szövegben a magyar emberek arcába fröccsent:

                                                      

                                                               Mi kell a magyarnak?

                                                    / Egy részeg magyar monológja /

 

                   Itt vagy, pajtikám? Már mindenütt kerestelek. Ide figyelj! Egy rendkívül fontos kérdést szeretnék veled tisztázni. Nagyon diszkréten. Bizalmasan. Mégpedig azt, pajtikám, hogy..

ELBŐDÜL. Magyar vagy, vagy nem vagy magyar? ISMÉT BIZALMASAN. Tudod, pajtikám, ez rendkívül fontos kérdés, mert az a helyzet, hogy a magyar az magyar. ELBŐDÜL. De a nem magyar, az nem magyar! Jó, hát meg lehet nekik bocsátani, nem arról van szó.Tehetnek ők róla, hogy nem magyarok? Nem tehetnek.

                   Csak azért egyre vigyázzunk! Mégpedig arra, hogy..ÉNEK: „Magyar legény nem ad csókot tót szlecslánynak, magyar legény csokja kell a magyar lánynak…” És aki ezt nem hiszi, az megláthassa: Eljön még a leszámolás napja! És akkor leszámolunk! Hogy kivel? TÖPRENG. Mindenkivel, aki bántja a magyart. És ki bántja a magyart? Aki nem hisz a magyar igazságban! Mert mi a magyar igazság? Három. Három a magyar igazság. Ezt se tudod?

                   Tartok én neked egy kis eligazítást, hogy ne nézz olyan bután a világba. Figyelsz? Számtanóra! In-dulj! Egy: Nagyon fontos szám az egy. Mert hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hisze, de itt nincs egy, csak Magyarország feltámadásában.”És miért kell neki feltámadni, Mert „Csonka Magyarország nem ország” Nem bizony! Hogy néz ki ez az ország? Csonka. Nem is ország! Rá se lehet nézni, olyan…ÉNEK: „Szép vagy, gyönyörű vagy, Magyarország…Mi van ? Hogy hol itt a logika? Az nincs itt. Mert azt is elszakították! De nem sokáig! Mert ..ÉNEK: „Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg.”

                   De addig is… Figyelsz? A számtant folytatjuk! Egy után mi jön? A kettő! De csak a cicáknál! Mert… ÉNEK: Egy cica, két cica, sej, megette az icipici egeret.”

                   Ami pedig a négyet illeti: nagyon fontos, mert …ÉNEK:” Ott, ahol zúg az a négy folyó.” Mi a négy folyó? Ezt se tudod? Figyelsz? „Duna, Tisza, Dráva, Száva, törjön ki a lábad szára.” Értem? Akkor a földrajzzal végeztem! Négy után jön a… Figyelsz? Száz! Miért? Mert közben nincs nóta! De száz…ÉNEK: „Száz szál gyertyát, száz icce bort, ide az asztalra!”

                   És száz után jön az ezer! Úgy bizony, ezen az ezeréves drága földön, amely tejjel-mézzel folyó Kánaán! Olyan Kánaán, hogy! ÉNEK: „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs…” De nekünk jó így is! Ezért mondom: „Ne bántsd a magyart!”Mert a magyarnak sok az ellensége! Nagyon sok! Még ezt a kicsike földet is irigylik tőle. De nekünk nem kell a másé, csak ami a miénk! Mert: „Piros, fehér, zöld, Kijev magyar föld!” Mi nagyon türelmesek vagyunk! Nagyon! De ha egyszer kiállunk a csatatérre, mert kiállunk/!/, akkor az egész világ megtudhassa, hogy ÉNEK:”Deutschland, Deutschland, über alles…

                                                                                      Komlós János: Tiszta vizet a fejekbe

 

                   NB: „Ne bántsd a magyart!” Még ha jogod is lenne belerúgni, akkor legalább gondolt végig a huszadik századi történelmét, és adj hálát az Istenednek, hogy ezen a földön megúszhattad. A harmadik magyar igazság: Mert a gyűlöleteddel magad is bizonyítod, hogy a magyarnak sok az ellensége.

                   Rákosi helytartósága, majd a Kádár kormányzósága idején kötéllel, golyóval, agyonveréssel, válogatott kínzással, börtönnel, Recskkel, munkatáborokkal, a magyarság minden rétegét elnyorító intézkedésekkel, ócsárlással, lejáratással, gúnnyal, nyílt gyülölettel, megalázással tettétek szemrebbenés és a legkisebb megbánás nélkül páriává a saját hazájában a végtelenül türelmes MAGYART. Tipikus gyűlöletbeszéd, a legnagyobb nyilvánosság előtt, az általatok birtokolt médiában!

                                                                      Weöres Sándor

 

                    „Amelyik nemzet fölényben akar lenni más nemzetek fölött: hóhérrá vagy bohóccá válik.

                   Nemzetük életét elmocsarasítják, kik nemzetük valódi vagy vélt erényeit hangoztatják s a kíméletlen bírálatot tűrni nem akarják.

                   A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik.

                   Az ilyen nép elzüllik, és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, mely ezzel fölérne.”

 

                                                                      A kollégium

 

                   Bizony, én is voltam egykor fiatal, sőt még kezdő pedagógus is. 1963-ban csaptam fel a nemzet napszámosának. Engem nem verbuváltak erre a foglalkozásra, mert már ötödikes koromban tudtam, hogy a legszebb hivatásra kell felkészülnöm.

                    A tanítás elsősorban szórakozás volt, és csak másodsorban, mert voltak nehéz periódusok, komoly munka. De színész is lehettem színpad nélkül. Ezért amint lehetett, rögtön tanítani mentem. Mellette – levelezőn - egyetemre jártam, pedig nappalira vettek fel.

                   Miért választottam ezt a különc életmódot? Ha rövid akarok lenni:

                    Utáltam a közösséget, a rám „erőszakolt” együttélést. A kollégium levegőtlen folyosóit, az egyformán kopott asztalokat és a hálószoba lábszagát. Képzeld el, ha csak tízen nem mosnak rendszeresen lábat a negyven kamasz közül, milyen lehetett az ájer ébresztő idején, hat órakor!

                    A közvetlen szomszédom, igen tehetséges gyerek volt, de az csak fürdéskor mosott lábat. Szombatonként. Mert havonta csak egyszer mehettünk haza. Számomra pedig túl hosszú volt egy Keceltől távol töltött hónap!

                   Nem szerettem a Rákosi-rendszer idejéből megmaradt bolsevik szellemet.

                   Azt, példának okábul, hogyha valaki egyest kapott valamilyen tantárgyból, éppen vacsora előtt, minden teremtett léleknek a tudomására hozták.

                    Miért kellett ezeket a”véres” karókat fölmutogatni? Ez volt a kollégiumi „karóba húzás”. Csak a szenvedő alanyt kínozták meg vele újra, és elvették az étvágyát még a sovány vacsorától is. Nem volt elég a szegény diákembernek a maga baja, még nagydobra is verték.

                    Miért gondolták, hogy ettől majd megtáltosodik egy teljesen humán szakra beállított koponya, és mint a varázsütésre, ontani kezdi matematikából az ötösöket? Vagy fordítva! Egy rossz helyesíróból egyből regényíró lesz, ha pellengérre állítják?

                   Gyűlöltem a besúgórendszert is. Nem tudom, hogy az igazgató úr így akart-e felkészíteni bennünket az előttünk álló életre? Esetleg maga is komolyan gondolta, hogy ez eredményes? Mindenesetre ilyen rendszerbe csöppentünk bele. Jól emlékszem arra a korai szembenállásomra.

                  Harmadik osztályba jártunk, amikor a diri sorban behívatott bennünket, mert tetten ért egy cigiző fiú bandát. Ennek tagjai, rajtam kívül, mind cigiztek az egyik szűk alagsori klubhelyiségben, aminek csak egyetlen szűk szellőző nyílása volt. Ezen aztán áradt kifelé a bagófüst!

                    Tény, hogy én is jelen voltam, de nem cigarettáztam. Beszélgettünk. Ránk csapott, mint áldozatára a héja! Az ajtó zárva volt, és mire nagy nehezen kinyitottuk, a füst meg a csikkek kiszálltak az ablakon.

                    Másnap raportra, mint a katonaságnál! Ott sorakoztunk öten, szomorú sorsunkra várva, a diri előszobájában. Engem hallgatott ki utoljára. A kérdéseiből világos volt, hogy mindenki tagadott.

                    Aztán, mivel én sem emlékeztem a bűnösök nevére, mellemnek, sőt a lelkemnek szegezte a kérdést / Nagy pszichológus volt az öreg, mert rólam ez idő tájt határozottan kijelentette, hogy introvertált típusú ember vagyok. /:

                    „Tudom, hogy pedagógus akarsz lenni, akkor miért nem segítesz egy leendő kartársadnak? - valahogy így hangzott a kérdés. A válasz pedig valahogy úgy:

                    „Ha valaki besúgja a másikat, meg fogom büntetni.” Lehet, hogy a szemében magasat ugrott a becsületem, mert érettségi tájékán feltett még egy kérdést:

                    „Gyula, az egyetem befejezése után eljönnél-e a kollégiumba nevelő tanárnak?” A válaszom nem lehetett volna lakonikusabb:

                    ”Nem.”

                   Valószínűleg, somolyogva ráztam hozzá a fejemet. Egy introvertált ember biztosan megtette, hogy enyhítse a kemény szó durvaságát.

                                                              

                                                                       Az ingázók között

 

                   Tehát tanítottam és tanultam, azzal a súlyosbítva, hogy naponta át kellett járnom a reggeli busszal a szomszéd községbe. Évek alatt, esküszöm neked, úgy megismertem az út minden hajlatát, hogy akár csukott szemmel is vállalkoztam volna a busz vezetésére. Mondd már, legfeljebb belevittem volna egy árokba!

                   A csalai megállóban is minden reggel ugyanazok a gyerekarcok merültek föl a megállóból a busz lépcsőjén. Fiúk, lányok vegyesen. És akkoriban még udvariasan köszöntek is. Én bólintottam, és néztem őket. Akkoriban az alsó tagozatnak még kinn a szálláson volt az iskolája, és csak a felső tagozatosoknak kellett buszozni.

                  Mert nem a gazdag emberek tanyacsoportja volt ez, hanem a faluból kiszorult szegényeké. Csala házai akkorák voltak, mint az én szülőházam Kecelen. Az utcánkban a legkisebb.

                  Ebből is láthatod, hogy nem a nagyképűség, és főleg nem a lenézés beszél belőlem. Ezt a szállást leginkább napszámosok lakták. A kicsi házakat röstellték volna egy sváb faluban fölépíteni, ahol akkora épületeket emeltek a domboldalra, hogy úgy néztek ki, mint egy - egy erődítmény, amelyik éppen csak a rohamra vár. Ezzel jelezték a gazdagságot, no.

                   Volt az ingázók között egy fiú, aki rögtön felhívta magára a figyelmet, mert, mint a kiskutyák szokták, föltétlenül piszkálta valamelyik társát. Előszeretettel a lányokat. De, Jóska! – nyavalygott mindig valaki.

                   Jóska az átlagosnál erősebb gyerek volt, talán túlkoros is, nem tudom, mert én nem tanítottam.

                                                                                                                                      

                                                                  Lenin: 100, azaz 1970

                   

                  A hétéves száműzetésem is véget ért egyszer. Keblére ölelt végre a keceli tantestület.

                  De csak azzal a szigorú feltétellel, ha elvállalom az úttörővezetést.

                  Mit tehettem? Nevezetes időpontban történt, éppen Lenin születésének századik évfordulóján, amikor egy páncélautónak kinevezett kerekes bádogdoboz járta az országot. Hozzánk is elette a fene!

                  Ritkán röstelkedtem életemben annyira, mint amikor a falu főterén nekem kellett tisztelegni előtte, mint egy agyalágyult felnőttnek. Hiába, akkor már családos ember voltam, szerettem volna, hogyha már Kecelen épül a házam, Kecelen is dolgozhassak. Persze nem ez a beosztás, az úttörővezetés volt szívem leghőbb vágya.

                   Azt a Lenint ünnepelték világszerte, akit az első világháborúban az ellenséges németek szállították haza, hogy minél nagyobb bajt keverjen. Azaz, ha hatalomra jutnak, és ehhez még tekintélyes mennyiségű német pénzt is kaptak, a háborút minél előbb fejezzék be. A második világháború után kiderült, hogy egy Parvus nevű forradalmár több millió rubelt vett föl.

                   Von Kühlmann külügyi államtitkár két jelentését is megtalálták, amelyekben azt fejtegette, hogy a bolsevikok csak a németek anyagi támogatásával érhettek el jelentős befolyást Oroszországban.

                    Lenin tehát szimpla hazaárulással kezdte világfelforgató tevékenységét. Amikor 1924-ben elpatkolt, Brecht így indította gyászkantátáját:

                                            

                                                      „Mikor meghalt Lenin,

                                                      Egy katona, őre a holtnak, - azt beszélik –

                                                      Társához így szólt: Hinni sem

                                                      Akartam. Bementem oda, ahol

                                                      Teste pihen, s fülébe ordítottam: „Iljics,

                                                      Jönnek a kizsákmányolók!”De meg se moccant.

                                                      Csak most tudom, hogy igazán halott.

 

                   Ez még humoros is lehetne, de a mi Tóth Árpádunknak és Pásztor Árpádunknak egyenesen elment a józan esze! Az első „új istenként” üdvözli: „Eljött a Vörös Isten!” Az utóbbi le meri írni: „Új Krisztus jött.” Ezekkel az Árpádokkal nekünk nincs szerencsénk! Itt van még köztünk ez a szerencsétlen Göncz Árpád is! De majd csak elviszi az ördög rövidesen!

                   Német pénzen, és leplombált marhavagonban küldték a bolsevikokat, hogy tönkretegyék Oroszországot, majd fölforgassák az egész világot. Lenin a kommunista ember díszpéldánya volt. A zavarosban halászó politikai szélhámosok oroszföldi irányítója, aki mellesleg hozzánk is elküldötte képviselőit, hogy huszonhat ártatlan embert lemészároljanak Kecelen. A Vörös Istenit neki!

                                           

                                                                           Csillebérc

 

                   Az akkori igazgató, Kis-Nagy Sándor, mert léleknek kicsi, testben mutatós, aki egykoron nyilas volt, de 1970-re már megbízható pártember, csak azzal a nyomorúságos feltétellel szerződtetett, ha elvállalom az úttörővezetést.

                   Tudtam, hogy nem passzolok erre a posztra, mert túlságosan lámpalázas vagyok, ha egy rossz bohóc szerepére kárhoztatnak. Az értelmetlen munka még az életkedvét is elveszi egy született pedagógusnak.

                   Pedig már befejeztem az egyetemet, és nem általánosra, de gimnáziumra szólt a jogosítványom. De nincs olyan reménytelen helyzet, amiből ne szerezhetne hasznos tapasztalatokat az ember.

                   Mint kezdő úttörővezetőt beiskoláztak Csillebércre. Hol volt ott a csille? És hol a bérc? A nők és a férfiak aránya kétszáz a húszhoz. De annyi kurtizánt egy tömegben én még sem előtte, sem utána nem láttam. Pedig az olasz neorealista filmeket mindig megnéztem. Bocsánat! Amióta az azonos és a kétneműek – fél Európából összeverődve - le-föl flangálnak évente Budapesten, ez az állítás már a múlté. Az akkori úttörővezető-vezetők buzgó mozgalmárok voltak, és változatos programokkal álltak elő.

                   Volt köztük jó is. Szívesen elvállaltam, hogy felderítem a Svábhegy tájékát. Lelkesen tettem, ha másért nem, a „nagy gyermek” Jókai miatt. Ez egynapos lógást jelentett, és hasznos fölfedező utat. Másnap, írásban el kellett készíteni a beszámolót.

                  Kétszer és külön busszal elvittek bennünket színházba is. Útközben mindenáron daloltattak bennünket.

                   Ilyesmiket, hogy:

                    „Vár ránk a síkság. Végtelen mezőkön szél jár. Búcsúzni kell az otthonunktól, pajtás! Halld, a kürt a harcmezőkre hív már! Hej!”

                   Vagy tízszer egymás után ugyanazt! Csak úgy hömpölygött utánunk a harci kedv!

                   Első alkalommal a Bánk bánra ültünk be. Bessenyei Ferenc elég enerváltan játszotta a címszerepet, de Petúr bánt Kállai Ferenc teljes odaadással. Róla inkább feltételeztem, hogy képes megölni az alattomos Gertrúdiszt.

                   Második alkalommal egy modern nyugati szerző nyögvenyelős sületlenségét tálalták. Csak arra emlékszem: Váradi Hédi volt a női főszereplő, a maga sápadt hangjával.

                   Ott hallottam-láttam, és erről napra pontosan meg lehet állapítani száműzetésem idejét, Jevgenyíj Nyesztyerenkót a Boris Godunovban. Ezt a tévé közvetítette, de abban a teremben csak két férfi nézte és százötven üres szék. A végére kettesben maradtunk Nyesztyerenkóval. Boris halálát már csak én könnyeztem meg.

               Láttam, az egyik novemberi estén, hogy egy megkergült kicsi állatot, ami akkora volt, mint egy farok nélküli mókus, amint az avarban körbe-körbe futkosott. Ma sem tudom, mi lelhette szegényt, és azt sem, hogy mi volt a becsületes neve. Valószínűleg megveszett.

              Onnan igen nehéz volt egy férfiúnak szűzen eltávoznia, de nekem sikerült. Az utolsó héten, deus ex machina, megkaptam az influenzát. Ez ágyba fektetett, majd hazaküldött.

                                                                     

                                                                          No, de fiúk!

 

              Az utolsó éjszaka fültanúja voltam annak, az egyik férfi lakhandiban, fekve betegágyamon, hogyan gyömöszölt két férfi egy Moszkvában járt hölgyet az éj sötét leple alatt.

              Honnan tudom, hogy megjárta Moszkvát? Az egyik férfiú állandóan azt hajtogatta: „Nem is mertünk arra gondolni, hogy egy moszkvai csaj szóba áll velünk!” Mi az, hogy szóba állt! Még feküdt is! Ez egy szabályos „közös ülés”, sőt közös fekvés lett.

               A rövid szabadkozást / No, de fiúk! - nyávogta a cirmos. / igen hosszú hancúrozás követte, mert a két kiéhezett kandúr karmai közül nem volt menekvés. Olyan kemény fiúk voltak, mint az acél. /Sztálin generalisszimusz vagy Aczél Gyuri bácsi vagy Aczél Endre vagy Aczél Tamás, i tak dalse.. / Én meg csak hallgattam, mint egy lázas sült hal. Ennyit a mozgalmi életről. Maga Gyurcsány is ebből az „acélos” közegből szakadt ránk. Ezért olyan nehéz fiú.

                                                „Hej, égig nyúló giz-gazok,

                                                Hát nincsen itt virág?” – káltott fel egy hajdani virág.

        

                  Aztán fölépítettük a magunk házát állami kölcsönből, amit harminc évig törlesztettünk

                  Ezen az új falurészen épülgettek a házak, de mi már beköltöztünk, és a környékünkön még néhányan.

                                                                                                                                             

                                                                  Jó napot, tanító úr!

 

                   Eltelt néhány év, és az utcánkban rám mosolygott a két barna szem:

                   ”Jó napot, tanító úr!” Kiderült, hogy az a bizonyos csalai Józsi, utcabéli lányt vesz feleségül, éppen a harmadik házból, az idősebbiket.

                    Aztán telt az idő, gyerekük született. Talán elsőként a faluban, a Lehel nevet kapta. Az apjáról akkoriban már nem sok jót lehetett hallani, mert igencsak rászokott az ivásra. Nem is lakott a családjával. Csalán, a szülői házban húzta meg magát, amikor részegen röstellt az utcánkon végigmenni.

                   Annyira elfajultak a dolgok, hogy a fiatalasszony erőst válni akart. Csak a Józsi semmiképpen nem egyezett bele.

                   Az asszonyka esténként csak a húgával együtt mert kimozdulni a házból.  Félt a férje haragjától. Még a ragaszkodásától is, mert igen szeretetre méltó, jó indulatú asszonyka volt.

                   De a Jóska minden lépését figyelte, és mámorosan úgy vélte, hogy az asszonyka már megtalálta a másikat, akivel megcsalja.

                   Egyik nyári este egy magányos rohanás zaja a házunk előtt, majd csoportosan, többen-visszafelé. A szomszéd utcában akkor még nem volt utcai villanyvilágítás, a házak foghíjasan épülgettek. De sóderrakásból, téglarakásból volt elég.

                   A férje ott várt rá. A kabátja belső zsebében egy nagykéssel.

                   Az történt, hogy a moziból hazafelé tartó asszonykát és a húgát megtámadta az eszeveszett gyerek. Nem sok szó esett, de a kés gyorsan végzett az asszonnyal, aki egy sóderrakásra hanyatlott, éppen a Kovács Józsi bácsiék háza előtt.

                    Nem volt segítség! Egyetlen szúrással megölte, mert túlságosan szerette és féltette. A rendőrség a szülői házban tartóztatta le. Még mindig nem volt beszámítható állapotban, mint ahogy az áldozat családja sem, hónapokig.

                    A fiatalabbik lány, a szemtanú, egészen Budapestig rohant. Talán egyszer sem volt még itthon azóta. Lehelnek családja van már, és többnyire külföldön dolgozik. 

                    Jóska huszonöt évet kapott, s mire a fia felnőtt, az apja ősz hajjal szabadult. Pedig jó magatartásáért öt évet el is engedtek neki.

                    A bor kábulata mennyi ördögi tettre biztatja az embert, ha kidönti a valóság és a képzelet között, kontármunkával, megépített falat.

                   NB: Harminc éve történt. A szülők vénségükre teljesen magukra maradtak. Az ablakon át most is látom, hogy a meggyilkolt asszonyka édesapja éppen húzza kétkerekű kocsiján a papírhulladékot hazafelé. Percenként megáll pihenni. Az áruház udvarán megengedik neki, hogy összeszedje a csomagoló dobozokat. Szegény embernek ez is jó lesz fűtésnek télire. Úgyis fölmegy a fa ára, mint a szereteté.

                    Most nem változtatunk a befejezésen, mert minden szó igaz. Így történt, és ez végtelenül

 szomorú.

 

                                                                                                                                

                                                                Király Mihály

 

                   A neve alapján ítélve, két helyről érkezhetett Kecelre funkcionáriusnak: vagy a meséből vagy az ÁVH-ból. Lehetett Király Kis Miklós távoli rokona, de valószínűbb, hogy Komlós János humoralista egykori együtteséből irányították az ÁFÉSZ élére.

                   „Olyan szégyenletesen megfutottál, Király elvtárs, a sorsdöntő napokban, hogy el kell hagynod hajdani bajtársaidat, akikkel már a felszabadulás óta vállvetve védted a népi demokrácia vívmányait. Ezt méltányoljuk is, de azt nem tudjuk elfelejteni, hogy az ellenforradalom viharos napjaiban egy csumakúpba rejtőztél, és a feleséged hetekig táplált, mint egy csecsemőt. Mi nem felejtjük el korábbi gaztetteidet sem, ezért választhatsz: Vagy elvállalod a borvári ÁFÉSZ vezetését vagy töltésre mész tanácselnöknek?” Ezekkel a szavakkal búcsúztatta a kék sereg, és vigasztalódni Kecelre küldték. De figyelmeztették: „Ebben a káderínséges világban, most a hatvanas évek végén, ott is rést tömsz be a népünk nyugalmát védő fronton.”

                   Így került a Kecelre, amelynek minden idegent melegen keblére ölelő népe barátságosan fogadta.

                   Lapát Ede tanácselnök, aki szintén pesti jövevény volt, már az első nyáron meghívta a község frissen vásárolt telkére, Balatonmáriafürdőre üdülni./ Esküszöm, hogy a telek nem volt olyan hosszú, mint a település neve. / Ott ugyan még csak nomád állapotok uralkodtak, de egy víg nyár a kék Balatonnál sok jóval kecsegtetett.

                   Katonai komfort várta a szállást foglalókat: ponyvasátor és szalmazsák. Sok keceli ott akart lenni a tábor alapjainak lerakásánál, életének bejáratásánál, részt venni ebben az úttörő, sőt pionír munkában. Először egy pottyantós vécét kellett készíteni négy ülőkével. Amikor ez megépült, gondoskodni kellett a folyadék elvezetéséről is.

                   Lapát Ede zseniális tervvel rukkolt elő, de csak a megbízható embereket mozgósította a végrehajtáshoz. Plussz: Az anyósuk életére kellett megesküdniük, hogy nem adják tovább.

                   Elképzelése azon a véletlen felismerésen alapult, hogy a kerítésen belül egy vékony erecske csordogálta vizét a Balatonba. Összeköttetést kellett teremteni e természet nyújtotta előny és a természet adta kényszer között. Titkon, Köjál-engedély nélkül csatornát építettek a pottyantós és a tiszta vizű erecske között.

                  Amikor a kapcsolat létrejött, a kicsi patakocska színe sárgásra változott. Magas fű nőtt a partján, ezért kevesen vették észre.

                   Amikor Király Mihály elvtárs a táborba érkezett, pezsgő élet fogadta. Ő pedig egy nagy demizson borocskát hozott a táboravatóra. De hogyan tudná lehűteni ebben a tikkasztó júliusi kánikulában, hogy megőrizze eredeti frissességét és zamatát? Végül csak rátalált, ahogy ő magában elnevezte, az aranyszínű patakra.

                   Aztán klott gatyásan járta a tábort. Élvezte a nők pajzán kötekedését és a jó hideg sört is. Csodálta a tengernyi vizet, a vitorlások fehér szárnyait, és közben gyakran elosont az aranyszínű patakhoz, amely vidáman csobogta körül a demizsont, a szomját oltani.

                   Tisztességes ember ez a Lapát, hogy ilyen helyet ajánlott – suttogta köszönetét minden korty után a demizsonnak. Mert sohasem volt a hangos szavak embere, még az előző posztján sem, ahol, szemben a legtöbb kollégájával, ő némán verte gumibottal a nép ellenségeit. Ha pedig vezényelni kellett, akkor is csak műveltségéről tett tanúbizonyságot, mert csak így volt hajlandó vezényelni:

                   ”Mindig balra át, elvtársak! Már a nagy szovjet költő, Majakovszkij is megmondta, ha jól idézem a százados elvtárs szavait a legutóbbi fejtágítóról. Ehhez tartsuk magunkat, elvtársak!”

                   Két hét múlva véget ért a nyári szabadság felhőtlen ideje. Ő is haza készült, de a búcsú estéjén, kitárta hálás szívét a közösség előtt, és meleg szavakat rebegve ajánlotta föl a demizson tartalmát, egy-egy pohár bort, a vendéglátóknak. És nem tudta mire vélni, hogy miért utasítják vissza szívből jövő ajánlatát a tábor lakói: Csak egy kis poharacskával! – kínálgatta végül a fiatalabb hölgyeket is.

                    De mindenki visszautasította a fölkínált poharat. Úgy látszik az anyós életére nem elég fölesketni a bizalmiakat, az apóséra is kellett volna.

                   Mit vétett ez a szerencsétlen bor, hogy nem kell senki másnak, csak nekem? – rágta a gyanú egy kissé az agyát.

                   A duhaj hangulatú tábortűznél Király elvtárs részegen ölelgette az üres demizsont, és közben maga elé motyogta: „Hozzák csak be a következő disznót!” És ösztönösen megmarkolta az üveg nyakát.

                   Közben a patakocska a magyar tenger hullámaiban derűsen széledt szét, és kuncogva mesélte el minden süllőnek és fogasnak a demizson regényes történetét.

 

                                                   1970 – 1980

 

 

                                               Aranyborjú

 

                   Elárulom, de ez hétpecsétes titok, hogy fiatal korában Mandula Pista is kísérletezett tyúkokkal. Később agronómus lett, valószínűleg azért, hogy ennek tudományos alapjait megvesse. De nem járt sikerrel, mert a tojások nem lettek szemesek.

                    Így aztán Pistának, hagyományos módon, csak egy kislánya meg egy fia született. Véletlenül sem három, ha már a fiú megvan!

                    Harmincöt évvel ezelőtt egyik hasonszőrű kortársam kiszámította, hogy egy gyerek fölnevelése, akkori árfolyamon számítva, cca. belekerül egy millió forintba. Ezért van nekik csak egy, és az is olyan, mint az apukája. Ja! Akkor döbbentem rá, én mulya, hogy ezek mindent pénzzel mérnek. Talán még a magasságot és a mélységet is.

                   Pista a feleségét sem becsülte többre egy szimpla, hasznot hajtó nősténynél, mert az a kiszolgáltatott, sokat robotoló asszony, fölakasztotta magát.

                    Rendkívüli gyorsan meggazdagodtak a szövetkezetek vezetői, köztük ő is. Úgy loptak, mint a güzü! Abban profik voltak. Az életről csak annyit tudtak: Arra való, hogy minél több lehetőséget adjon a pénzszerzésre. Mandula ezért hajtotta a feleségét is, mint egy napszámost. Ezért adta tündéri kedvességű lányát egy Pénzes Palihoz rögtön érettségi után, hogy ne legyen gondja a további taníttatásával. A pénz, a pénz, az aranyborjú volt az istenük, mint a Sinai-félszigeten magukra hagyott zsidóknak. Mózes, azzal az ürüggyel, hogy az Istennel tárgyal, kivett néhány nap szabadságot, a nyári szünidő terhére, és az alatt nyájának művészlelkű tagjai aranyból megformálták eme borjút. Mózes akkor kapott először infarktust, ezért nem is tudta megérni az ígéret földjére való dicsőséges bevonulást.

                                                             A pénzcentrikus világ

 

                   Annyira jellemző volt, hogy még értelmiségi párbeszédekben is megjelent. Az egyik kolléganőm, minden bevezetés nélkül nem átallotta a mellemnek szegezni:

                   „Gyula, miért lett maga pedagógus, annál több esze van?”

                   Hangsúlyozom, hogy ő is tanár volt, de egyúttal egy nőgyógyász felesége.  Aki néhány nap alatt annyit keresett, mint én egy egész hónapban. Mit válaszolhattam volna? Gondolatban csak annyit, hogy nem lehet mindenki angyalcsináló!

                   Megvontam a vállam, és valami olyan szöveggel, hogy szeretem a szakmám, és az is szeret engem, minden további érdeklődését „hazavágtam’.

                   Belőle is csak a pénz beszélt. És ő egy egyetemet végzett magyar „értelmiségi” volt. Milyen alpári véleménnyel lehettek a szakmánkról a „nem értelmiségiek”?

                                                                 

                                                             Szülőotthoni gyilkosságok

                                                                    

                   Antóni László doktor úr volt az, aki Kecelen megalapította a Szülőotthont. Ez 1956-ig valóban a nevéhez méltóan, szakorvos által ellenőrizve, a biztonságos szülés feltételeit teremtette meg.

                   1956-ban azonban lehetővé vált a művi vetélés, az „angyalcsinálás”, azaz a nemzetirtás negyüzemi működése. 2000-ig hatmillió magzatelhajtást hajtottak végre „törvényes” keretek között. A hőn óhajtott rendszerváltás ezen a téren sem hozott változást.

                   Kecelen két nőgyógyász szakorvos végzett ilyen tevékenységet a hatvanas, a hetvenes és a nyolcvanas években, egészen a „szülőotthon” bezárásáig.

                   A hatvanas években dr. Radványi Miklós kezdte, akinek két névrokona, esetleg vérrokona is szerepel az ÁVH-sok vezetői között. Arra jól emlékszem, hogy a fia Kecelen járt általános iskolába, és meglehetősen nagyképű suhanc volt. Őt is Miklósnak hívták, és nagy karriert futott be. A saját bevallása szerint Washingtonban a kongresszusi könyvtár alkalmazottja, az amerikai elnök magyar ügyekben illetékes tanácsadója lett. Puff neki!

                  Vagyis simán disszidált még a rendszerváltást megelőző időben, és az USA-ban végzett egyetemi tanulmányokat. A rendszerváltást követő egy-két évben nég a magyar tévék képernyőjén is megjelent, majd végképp eltűnt a szem elől.

                   Tehát az idős dr. Radványi Miklós volt Kecelen az első angyalcsináló a hatvanas években, majd a hetvenes évek elején. Aztán dr. Tus László lett az örököse 1972-től egészen 1995-ig.

                   A lelkiismeretükkel majd számoljanak el önmaguknak, de tény, hogy mindketten hozzájárultak kisebb-nagyobb mértékben a magyarság állapotának rombolásához.

                   Az önvizsgálatnál induljanak ki Czakó Gábor megállapításából!

                   „Nem lehet nem végiggondolni, hogy az abortusz mi is igazából. Nem pusztán emberölés, hanem olyan gyilkosság, amihez fogható nincs is a szokásos kriminalisztikai gyakorlatban. Számoljuk össze a minősített eseteket: gyilkosság előre megfontolt szándékkal, bűnszövetkezetben, különös kegyetlenséggel, általában nyereségvágyból, gondozásra bízott kiskorú sérelmére.”

                                                  

                                                                      +

                                                    

                   Hogy miért lettem a gyerekek pásztora? Talán azért, mert volt belőlem valami Miskin hercegből, a félkegyelmű, eredetiben „hülye” Dosztojevszkij-hősből, akit én minden ismerős embertársamnál jobban kedveltem.

                   „Végül Schneider elmondta egy igen különös gondolatát – ez közvetlen elutazásom előtt történt -, azt mondta: Ő teljesen meggyőződött arról, hogy egészen gyermek vagyok, csak termetben, arcban hasonlítok felnőtt emberhez, de szellemi fejlődésemet, lelkemet, jellememet, sőt eszemet tekintve, nem vagyok felnőtt, és ilyen maradok, akár ha hatvan évig élek is. Én nagyot nevettem: természetesen nincs igaza, mert hát hogy volnék én gyermek?

                   De az igaz, hogy csakugyan nem szeretek nagyokkal, felnőttekkel, emberekkel lenni – ezt már rég észrevettem -, azért nem szeretek, mert nem tudok. Akármit mondanak is, akármilyen jók is hozzám, valahogy mégis mindig nehezemre esik velük lenni, és roppant örülök, ha mielőbb mehetek az én társaimhoz. Az én társaim pedig a gyerekek voltak, de nem azért, mintha magam is gyerek volnék, hanem csakis azért, mert mindig vonzódtam a gyermekekhez.

                   Ahogy a vasúti kocsiba ültem, azt gondoltam: Most megyek a felnőtt emberek közé; lehet, hogy én én semmit sem tudok, de az bizonyos, hogy új élet kezdődik.”Talán majd unatkozom az emberek között, és nehezemre is esik velük lennem. Mindenekelőtt elhatároztam, hogy mindenki iránt udvarias és őszinte leszek; hisz úgyse követelhet tőlem senki többet. Lehet, hogy itt is gyermeknek tartanak majd. Ám, legyen! Sőt valamiért mindenki félkegyelműnek tart; valamikor csakugyan annyira beteg voltam, hogy akkor olyan lettem, mint egy félkegyelmű, de miként volnék félkegyelmű most, amikor magam is tudom, hogy félkegyelműnek tartanak? Ha belépek valahová, azt gondolom: „Lám, félkegyelműnek tartanak, pedig én okos vagyok.”

                                                                         

                                                Gazdag ember, szegény lélek

 

                   Most abba az utcába értünk, ahol a szüleim és korábban a nagyszüleim laktak. A nagyszüleim egész közös életüket, a szüleim életük befejező évtizedeit töltötték itt. A háború előtt egyetlen épületként még a Vasút utcához tartozott. A szüleim a hajdani árvíztől csonkult házhoz egy duplatetős épületrészt emeltek, és ebbe költöztek át az alacsonyka Liget utcai házból, amit aztán én örököltem, mint ifjú házas. Nem volt ugyan szükségük ekkora építményre, de nem akartak lemaradni az olajszőkítők és szőlőhamisítók házépítési versenyében. Röviden: minden megtakarított pénzüket ebbe fektették.

                   Táncsicsnak nevezett utcában, és közvetlenül a szomszédságukban történt a fiatal kamasznak a tragédiája, akiről már szó esett. Tőlük a negyedik házban élt egy kölönleges életű magányosan öregedő sovány asszonyka évtizedeken át, akinek a szomorú sorsáról hallgassuk őt, magát:

                   „Pontosan emlékezem, hogy az első pofont azért kaptam az uramtól, házasságunk ötödik évében, mert a sparhelt parazsára tőzeg helyett fát tettem. Aztán havonta, majd hetente kapogattam, és egyre sűrűbben. Nem győztem kapkodni a fejem. Egyik alkalommal azért, mert nem vittem pontosan tizenkét órára a szőlőbe az ebédet, hanem csak öt perccel később. Ez volt érte a köszönet. Úgy kellett nekem, miért főztem neki!

                   Azzal indokolta a maga nyersfa modorában:

                   „Javítani akartam az időérzékeden!”

                   A kislányunk öt hónapos volt már, és kilenc hónapig szoptattam. Már nyolc óra előtt jól tartottam, ezért elaludt az eperfa alatti hűvösön, a kiságyában.

                   „Miért nem keltetted föl a kislányt pontosan reggelizni?”

                   Ezért odakötözött az egyik eperfához, és tenyerével vert. Verés közben dühösen fogadkozott:

                   „Legközelebb fel foglak húzni az eperfára!”

                   És nem úgy nézett rám, mintha ez üres fenyegetés lenne. Ennek a jelenetnek a szemtanúja imég ma is él. A közvetlen szomszédunk volt.

                   „Nem mertem a családi ügyeitekbe beavatkozni - vallotta be hosszú évek múlva sajnálkozva. De hány jelenetnek lehetett kiváncsi tanúja, és nem tett értem semmit. Az apámhoz sem mert elmenni, nehogy megtudja az uram családja, hogy árulkodott rájuk.

                   Ezek szerint elevenen meg is nyúzhattak volna a szeme láttára! Miből állt volna legalább a kilincset megzörgetni? Vagy valamilyen ürüggyel bejönni hozzánk? Ezzel észhez téríteni az egyre inkább elvaduló uramat. Ha megkérdeztem, hogy miért kapom pofonokat, a legrövidebb válasza ez volt:

                   „Szoktatlak a kezemhez!”Ennyi, és csak ennyi!

                   A nyári etetőről hajtottuk be az istállóba a teheneket, de az egyik makacs jószág kiszaladt a kertbe:

                   „Miért nem álltál elébe?

                   Ezért is odakötözött az eperfához. De most a változatosság kedvéért a másikhoz. Ekkor jegyeztem meg tárgyilagosan:

                   „Egész rendszert csinálsz a kikötésből!” Nagy mancsaival hatalmasakat ütött, és azt mondta:

                   „Ne ugass! Felhúzlak az eperfára, ha még egyszer ugatsz!”

                   Az egyik kék-zöld folt még csak kezdett halványodni, már ott is volt a friss ütés. Bocsássa meg nekem az Isten, de igen sokszor gondoltam arra, hogy ott hagyom a nagy házat, a földet, a gazdagságot! De nem az Isten akadályozott meg benne, hanem az a csöpp gyerek. Az a két kicsi kar és a két szép barna szem, amit tőlem örökölt Azok rakták rám a nehéz láncokat.

                   Bárcsak ne születtél volna meg, csöpp rabtartóm! Milyen ember lesz belőled? Olyan, mint apád? Vagy olyan, aki mindent eltűr, és később kideríti róla a bíróság a hamis tanúk miatt, hogy nem beszámítható? A gyereke nevelésére nem alkalmas! Ha lett is valamilyen lelki bajom, az a durvaságtól keletkezett bennem, az emberhez méltatlan bánásmódtól.

                   Hallgasd meg, rég felnőtt leányom, akit már évek óta nem láttam, a következő néhány esetet!

                   Általában ott és akkor vert, ahol, és amikor senki sem látta. Elmesélem, mit kaptam ajándékba a harmincadik születésnapomra. Kimentünk a Pannónia motorkerékpárral az újonnan telepített békási szőlőnkbe március 1-jén. Egész nap a gyümölcsfákat pucoltuk. Amikor végeztünk, hazafelé nem akart kivinni a dűlőre vezető úton.

                   „Használd a bütykös lábaidat! A motor ilyen talajon nem bír el kettőnket!”

                   Ő maga gyorsan kiért, hiszen nem volt több négyszáz méternél, de nekem olyan nehezemre esett a gyaloglás, mintha minden lépésemmel sivatagi homokban vagy mocsras talajba süllyedtem volna, bokáig. A szoknyám súlyát is érezni kezdtem, amit pedig annyira megszokhattam már. Holnap eggyel kevesebbet veszek fel a sovány testemre, döntöttem el magamban, mielőtt kiértem a dűlőre. Ott várt a gazdaság szőlőjének sarkán, és vigyorogva nézte, ahogy botladozom Nagyon-nagyon gyöngének éreztem magam, de azért föllázadt bennem az asszony:

                   „Mivel volt a napszámos asszonyunk, a Víg Manci, könnyebb, mint most én? Három nyáron hordtad haza ebédre. Aztán meg újra vissza!”

                   Mielőtt fölültem volna a motorra, kaptam tőle egy olyan hatalmas pofont, hogy a gazdaság szőlőjében tértem magamhoz, és a fejem még másnap is zúgott. Aztán fölkászálódtam valahogy. Talán a karókba kapaszkodtam közben. Nem akartam fölülni a motorjára.

                   „Azt akarod, hogy a másik feleden is megtámogassalak? Ülj fel! Parancsolom!”

                   Én meg csak annyit mondtam:

                   „ A harmincadik születésnapomra ennyi untig elég!”Még agyanebben az évben, és ez is márciusban történt. Bármit mondtam, javasoltam, egyből azt vágta rá:

                   „Te Bimbó, szarvak kellenének neked, és neki a falnak!”

                   De ez annyira megszokott volt már, hogy mások előtt is mondogatta. Az történt, hogy a kertünket fölmérték házhelynek, és a mérnök úr többször is eljött esténként egy kis borozgatásra. A mérnök előtt is megalázott, én már nem bírtam cérnával:

                   „Lehet, hogy én csak egy bimbó vagyok a rózsa kinyílása előtt, de te egy nagy bika vagy a szarvaid kinövése után. Te állat vagy a marhák között, egy nagy marha!”

                   A mérnök úr megtapsolt, de bár ne tette volna! Mert ő elindult haza, én meg magamra maradtam. Amikor visszajött a szobába, kihúzott az ágyból, és agyba-főbe vert.

                   „Hogy mertél te engemet lejáratni egy mérnök előtt, aki diplomás ember? – mondogatta közben. Aztán visszadobott az ágyra, és újra nekem esett.  De akkor fölsírt a kislány, mert látta a jelenetet.  De őt annyira betöltötte a gyűlölet, hogy se nem látott, se nem hallott. Védekezés közben rúgtam, haraptam és véletlenül a „tökélyén” rúgtam.  Akkor meg azért kaptam.

                   Így kiáltozott:

                   „Arra vadászol?”

                   No, de azután nem mondta sem a Bimbót, sem a szarvakat, mert nem volt rá ideje. Már válófélben voltunk. De még tartogatott számomra egy kiadós búcsúztatót. Másfél - két héttel a válásunk előtt kint a kertben csíráztunk, és ládákba raktuk a krumplit. Egyenesen a veremből a ládákba, és a piacra előkészítve. Az első ládák feltöltése után beküldött még háromért.  De már az első ládák kihordása után láttam, hogy nagyon fúj rám. Kérdeztem is tőle:

                   „Mi bajod? Mért fújsz rám?

                   „Miért a te feledre tetted a ládákat? – kérdezte, de a fogai szinte csikorogtak.

                   „Itt nagyobb szükség volt rájuk” – feleltem minden dac és indulat nélkül. És már indultam is, hogy a másik oldalra is hozzak néhányat.  Siettem befelé a ládákért, de a hátam mögött már hallottam fenyegtő dünnyögését:

                   „A te feleden nagyobb szükség volt rá?” Utolért. A 44-es bakancsával akkorát rúgott belém, hogy azt hittemm, kiszakad a végbelem! Talán tíz lépés után összeestem. Amikor magamhoz tértem, a gyerekpriccsen feküdtem. Miután úgy jó estefelé sem bírt magamhoz téríteni egészen, újra otthagyott. Fél óra múlva megjelent, hogy meghallgassa, szuszogok-e? Benyákné Franci nénit később elküldte hozzám. Ekkor tértem teljesen magamhoz.  Gúnyosan kérdezte:

                   „Mi van? Rosszul lettél? – ezek voltak a bocsánatkérő szavai. Mit válaszolhattam volna az után, hogy négy órán keresztül nem voltam észnél?

                   Mennyit, de mennyit dolgoztam náluk! A semmiért, vagyis ingyen, tizenkét éven át. Naponta fejtem három-néggy tehenet. Piacra jártam, és lovakat etettem, hajtottam. A kanászuk voltam a Hugyi - és a Baska-kertekben. Csirkéket, libákat, kacsákat neveltem, és géppel, kézzel tömtem. Ha arattunk, köteleket hánytam. Az asztagon harmaik voltam. Szőlőt nyitottam, a napszámosokkal együtt kapáltam. Barackot szedtem, soroltam. Almát, meggyet, szilvát szedtem, szüreteltem. Hajnali négy órakor keltem és este 11-kor feküdtem. Háztartást vezettem: sütöttem, mostam, vasaltam. Gyereket neveltem: két hónapig óvodába hordtam És még nincs vége!

                   A Csulinak, a kutyának nagyobb volt a becsülete, mint nekem. Ha odament a gazdájához, megsimogatta. Engem meg felrúgott, belém rúgott. Vagy egyáltalán köszönjem meg neki, hogy élhetek még egy kis ideig

                   Aljas ügyvédi praktikákkal és hamis tanúkkal, akik hibbantnak hazudtak a hiszékeny bíróság előtt, elvette a gyermekemet. Ezt nem bocsátom meg neki soha!

                   A szomszédok nem voltak jó viszonyban az apósommal. Tőlük az történhetett a portánkon, ami nekik jól esett. Nyilvánvalóan hallották a mocskolódásokat, gyakran át is néztek, rejtőzködőn, a kerítésen. De úgy látszik, hosszú szomszédságuk alatt megszokták, hogy ezek ilyenek. És semmit sem tettek, hogy megmentsék azt, aki a karmaik közé került.

                   A szüleimtől, testvéreimtől nem várhattam semmit, mert örültek, amikor lerázhattak a nyakukról. Én kulákcsaládba születtem. De jól tudom, hogy talán nem kellett volna mindenáron ilyen családból való fiatalembert választani a számomra. Talán boldog és hosszú életem lehetett volna! Tiz4nkét év után úgy menekültem ebből a házasságból, mint mint egy jobb sorsra érdemes lélek a pokolból!                                              

                                                                                         Részlet Minda Erzsébet önéletrajzából.

                   NB: Életének folytatásáról tudni illik, hogy takarító lett a MÁV-nál, és tudott szoros emberi, baráti kapcsolattokat teremteni. Mint az államvasút kedveznényezettje, ingyen bejárta csoportban vagy magányosan a szomszédos országokat: Közép - és Kelet - Európát. Világlátott és művelt ember lett belőle. Az írás a lélek tükre, és a stílus maga az ember. Döntsék el, milyen ember volt ez a nemrég elhúnyt magányos asszony?                                 

 

                                       

                                                                  Osztálytalálkozó 1.

                  

                    Tudod, hogy mi az osztálytalálkozó? Nem? Ne is tudd meg soha, de én azért elmagyarázom. Valamikor 1957-ben, tizennégy éves korunkban búcsút mondtunk az általános iskolának legalább hatvanan. Két osztályra való gyerek. Csupa egészséges testű és ép lelkű emberke. A legutóbbira, a negyvenéves osztálytalálkozóra, elvileg ennyien voltunk hivatalosok. De ahogy az írás mondja: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” Nyolcan már eltávoztak közülünk a földről a földbe.

                    Különösen Flaisz Anti távollétét sajnálom, mert hozzá képest a mai üzletemberek kis cipőben járnak. Talán még csak a harmadik osztályos padokat koptattuk az Óvoda Iskolában, de a Toncsi, bocsássa meg nekem ezt a bizalmas megnevezést, mert aki barátom volt valaha, barátom marad az ítélet napjáig. Különös balesetéből virágzó üzletet csinált.

                    A fiúknak, természetesen a piszoárban, ahol undorító fehér férgek császkáltak, húsz fillérért megmutatta, mekkora sebet ejtett fütyijén a kutyájuk. Egyetlen szünetben összeszedte a vasárnapi mozira valót.

                    Nézünk egymásra, mint a marslakók. Senki sem az ma már, aki egykor búcsúzott.

                    Aki közülünk az egyik legjobb focista volt, nemrég temette el a feleségét, aki egy meggyszedő létrára akasztotta föl magát. Az özvegy osztálytársam örömében kivágta a diófákat a ház előtt. Az új életét ezzel kezdte. Diófából készül a legjobb koporsó, és ő még nem akar belefeküdni. De a családtagok, van két fia is, a hallgatag és érzékeny asszonyt a halálba kergették.

                   A nálam is alacsonyabb Kornóci Jóska, akivel külön le is fényképezett valaki bennünket a kisliget padja mellett, az építési vállalkozótól a tolókocsikat mozgató betegápolóig minden volt már életében. Csak háromlábú kisszék nem, ahogy mondani szokták. De ez lényegtelen! Szerettem azt a gyereket.

                   Itt van a Ledényi Józsi, aki elvette az unokatestvéremet, de minden héten hálaadó istentisztelete mondat, mert az asszony még időben elhagyta. A tisztelendő úr csak annyit szokott bejelenteni:

                    „Szerdán reggel hét órakor szentmise egy beteljesült szándékra.” Már negyvenévesen elkezdhette új életét, de lányai az utcát is nagy ívben elkerülik, ahol az édesapjuk lakik.

                   Igaz, hogy a Dobi István utcában én sem szívesen sétálok végig.Helyben, itt Kecelen, eddig jutottunk el a rendszerváltásban.

                    Ismertük Dobi Istvánt, hogyne ismertük volna! Béleczki Józsi bácsi rendszeres küldte neki a legjobb borát. Ő volt a helyi Népfrontbizottság egyik tagja.

                    Nem tévesztendő össze a mi Bélecki József nevű osztálytársunkkal, akit már gyerekkoromban kitiltott a jó anyám az udvarunkból sumákolás miatt, és aki képes volt megverni az apósát, azt a tisztességes, idős kőművesmestert.

                    Arról lehetett felismerni az utcán, hogy úgy járt-kelt a tömegben, mintha a kabátja alatt hordaná a marsallbotot. De lehet, hogy csak járt-kelt? Kit érdekel ma már?

                   Béleczki Józsi bácsi, aki 1958-ban a helyi Népfront alapító atyái közé tartozott, 1976-ban jutott el csúcsra, amikor elnökké választották. Bizonyára valamelyik országos összeröffenésen ismerkedhetett meg Dobival, azzal a szeszkazánnal. Mit mondjak egy olyan emberre, aki részegen végigaludta az 56-os forradalmat?

                   Józsi bácsinak volt egy mániája. A parasztház mellett, amelyben a családjával lakott, egy kőből épült korszerűt akart felhúzni önerőből. A szó szoros értelmében. Minden követ a saját kezével rakott a helyére. Vérével és verejtékével épült, és lassan, mint a Déva vára. Ez volt életének nagy hobbija. Szegény, azt hitte, hogy halhatatlan, pedig a népfrontbizottsági tagokért is eljön a kaszás, aki nem tudta kivárni az építkezés végét. Talán még ma is építgetné, ha nem küldik neki is a „Mennyei Behívót”.

                                                                    

                                                                      Raffai Sarolta

                 

                   Még egy híres ember járt le gyakorta Kecelre: Szabó Pál, az író. A újfalusi óvodát, még életében, róla nevezték el. Egy kissé furcsa névadás, de még nem ízléstelen.

                   Aztán itt járt Raffai Sarolta is, mint Kecel szülötte. De nem „vállalta” a szülőfaluját, Kalocsa volt a maga teremtette szülőföldje. Egy írógéniusznak mindent megengedett a háklija. Mert valóban a II. Rákóczi Ferenc utcában született, a Fogarasi boltos lakóházától talán két épülettel lejjebb. A két liget találkozásánál. Javaslom az utcának, a nagyságos fejedelemnek, utasítsa vissza azt a föltételezést, hogy valaha is oda pottyantotta volna le őt a gólya, gólya gilice.

                   Raffai Saroltához elég kellemetlen emlékek fűznek.  „Író-olvasó-találkozó” volt az akkori kulturális csemegéknek a neve. Kecelen hajszál híján botrányba fulladt. Akkor már az írónő várományosa volt az országgyűlés elnöki székének. Úgy is viselkedett, mint akinek hatalma van élők és holtak fölött, és a kijelentései hasonlítottak a Szentíráshoz.

                   A műveltségének gyarapítására nem ért rá, bár igencsak ráfért volna. Alsó tagozatos nevelő volt Császártöltésen, de fárosz lett belőle, a helytartó korszakának világítótornya.

                    Az ottani pedagógus-botrányról írt „műve” és a belőle készült színdarab miatt lett országosan ismert. Egy nagy „nyalás volt fölfelé” – részigazságokkal és a korra jellemző gazságokkal.

                   De miért is törte volna magát önműveléssel, amikor egy Losonci Pál lehetett az elnöki tanács elnöke? Hivatalosan az ország első embere, mint később a hazaáruló Göncz atyus. Utána kevesen fogják Árpádnak kereszteltetni a fiukat, mint ahogy Rákosi után is kiment a divatból a Mátyás név.

                   Tehát Raffai Sarolta egy szál maga előadást tartott nekünk a pesti művészeti élet rejtelmeiről. Mindennek elmondta Latinovits Zoltánt, csak úriembernek nem. Megemlítve, hogy az utcán lezsidózta Kálmán Gyurit, a barátját. A hangsúly természetesen a zsidózáson volt és nem a barátján. Milyen lehet az ilyen ember, mármint Latinovits?

                   Mondottam volt néki, hogy Petőfi Sándor is megtette ezt hajdanában az egész nemességgel szemben. No, nem a zsidózást, hanem a jóval nagyobb nyilvánosság előtti sértegetést. Sőt, akasztással fenyegette meg őket.

                   Ő, mármint Sarolta, csak kötögette az ebet a lazán levert karóhoz, és szigorú maradt. Kálmán György valóban szimpatikus színész volt. De hány tehetséget söpörtek le a magyar színészi pályáról kókler Márkus Lászlók, Major Tamások?

                    Sós Imréket és Horváth Teriket.

 

                                                                      L. Z. HALÁLA

 

                                           Rendjén úgy lett volna, hogy amikor

                                           Szembe-szöktél, düh-köpésként, a vonatnak:

                                           Az hátrál meg. A bűn! Az: a konok – vak

                                                        A világ fröccsen szét: a pokol!

                                           A nem ami lett. Hogy sakáll dalol

                                                        S a pacsírták vonítnak.

 

                                           S fölkél a nap vad ragyogással ismét

                                           magyarázza / nekünk megalkuvóknak / :

                                           mert nem lett, nem is lehetett segítség.

                                                        S a tegnap az úr, nem a holnap!

                                                                                             Illyés Gyula / 1978 /

 

                   Ha egy Latinovicsot a halálba kergettek, melyik színész kortársa mondhatja el magáról, hogy jobb voltam nála. Ha egy Huszárik Zoltánt mellőztek, ki mondhatja el magáról, hogy ő nagyobb rendező volt nála.

 

                                                                      +                                                    

 

                   Volt nekem egy unokatestvérem, nem is akárki.

                   Volt, mondom, mert korban vagy négy-öt évvel előttem járt, de már meghalt. Éppen négy-öt évvel ezelőtt. Ő is minkét végén égette élete gyertyáját, az egyik végét otthon, ennek két következménye volt: egy fiú meg egy kislány. A másik végét házon kívül, és e miatt lett halálában is halhatatlan. Imrehegyen egy nyárfaerdőt neveztek el róla, mert odahordta autóján a nőstényeit. Az öreg Szőke Pista bácsi mesélte, és mutatta nekem személyesen, mielőtt megroggyant tanyájáról az idősek otthonába vonult:

                   ”Lám, ott a KOVÁCS Gábor erdeje!”

                   Amikor először találkoztam vele a Kapáséknál, akik természetesen szintén rokonaink voltak, a dédnagyapám ágára akasztva, a családfán. Arra igen jó emlékszem, hogy az éppen soros szerelmét hozta el bemutatóra. Ezt a leányzót még hány követte a sorban, azt pontosan nem tudhatom, mert a kollégiumi élet kivont a keceli közéletből. Én már csak annak az estének lehettem szenvedő szem - és fültanúja, amelyet eljegyzési, disznótoros vacsorának szántak.

                   Nagy megtiszteltetés lehetett ez a szüleim számára is, hiszen apám ekkoriban még priuszos volt, és örült, hogy egyáltalán felvették útkaparónak. Három kilométeres szakasz felügyelete bízatott rá. A Dömötöri iskolától a Kiskőrös felé eső részen. No, meg az árkok, átereszek gondviselése, ami egy kis borravalót is hozott a házhoz, mert az árokpartok füvét kiadhatta bérbe lekaszálni a környékbeli gazdáknak. Munka volt, amiért fizettek, bár ennél, a lelke mélyén, többre vágyott. Talán szégyellte is. De én egyáltalán nem az útkaparó apámat.

                   Ezekben az útmenti tanyákban engem is szíves barátsággal fogadtak, ha kilátogattam apám munkahelyére, ami leginkább nyáron eshetett, amikor véget ért egy-egy kollégiumi év. Nyár közepén már értek a dinnyék, és soha többé senki nem tömött belém annyi görögöt, mint azok a szorgalmas tanyasi gazdasszonyok. Hogyne lettem volna büszke az apámra!

                   Sokban különbözött a társaitól, de leginkább abban, hogy egy korty pálinkát vagy bort meg nem ivott. Erre legénykori fogadása kötelezte.

                   „Persze, mert az András bácsi fél – mondogatták, ha ugratták – , nehogy az Eszti néni az esti puszinál megérezze a kisüsti szagát.”

                    Pedig hideg, havas télen is ott kellett az úton szolgálni, sokszor még éjszaka is, ha hófúvás volt. És a többiek „lélekmelegítőnek” nyakalták a kisüstit. Ami pedig a nyíltszíni puszit illeti, én ugyan egyetlen egyet sem láttam.

                   Most is elgondolkodom, miközben billentyűzöm a mondatokat, hogy sohasem iskolai, hanem, akaratlanul, kollégiumi évről beszélek. No, ennek is megvannak a mélylélektani okai.

                   De térjünk vissza a disznótorba! Ezt a Szakácsék alvégi házában tartották, és mi, a rokonság jogán, minden évben hivatalosak voltunk. Most összekapcsolódott egy „szentnek” készülő kötéssel, tehát bátran állíthatjuk, hogy „nászdisznótoron” láttak bennünket szívesen. Szakácsékkal nem apai ágon, hanem anyai ágon voltunk közeli rokonok. Szakácsné édesapja és az édesanyám édesanyja testvérek voltak. Bobek ágon!

                    A két asszony igen szerette egymást, ezért volt nagy ez a barátság. Mennyi jóízű hurkát, kolbászt, disznósültet köszönhet a pocakom e testvéri szeretetnek! Anyám sok barátnőjét emlegette élete folyamán, de én csak kettőt ismertem el hozzá illő választásnak: a Kapás Pista bácsi feleségét és Szakácsnét, mert mindkettő rendes, egyszerű asszony volt.

                    Mi nemigen tartottunk jószágot, már kecskét sem, az ötvenes évek végén. Anyám a kalocsai népművészetnek hímezett giccsesebbnél giccsesebb mintákat varrógéppel, így keresték mindketten a kollégiumi „üdülésemre” valót.

                   Előbb érkeztünk meg, mint a díszvendégek.

                   Feri bácsi, mert így hívták ezt az „alamuszi macska nagyot ugrik” jellemű családfőt, akire a kisebbik fia, Gábor, igen hajazott, a maga kimérten derűs, ünnepélyes bárgyúságával előadta a reggeli vérengzés eseményeit. Mivel az esze kereke lassan forgott, igen akkurátusan adta elő a tragédiát apámnak:

                    - András, te még ilyen jószágot nem láttál! Alig bírtuk négyen, a Csík sógor, a fiaim meg én, lefektetni, hogy szíven szúrhassa a sógor. Akinek aztán könyökig véres lett a jobbik karja.

                   Mert két fia is volt a családnak: Feri, aki az apja nevét viselte, de anyjára hasonlított lélkében – eszében - komolyságában, de epilepsziás volt, és éppen a híres harkányi fürdő teraszán vágta magát önkívületben hanyatt a roham kezdetén, hogy ott helyben meg is halt. Talán egy jó év múlva. Gábor az apja fia és észbéli örököse volt. Ez az örökség nem jelentett nagy vagyont.

                   A mészárlás nyomai az udvar minden szegletében árulkodtak a disznó kemény ellenállásáról: véres volt az udvar, az ólban az alomszalma. Még a gazda orra is. De az inkább a szokásos boradagtól.

                   Közben a kaján és jólértesült anyám halkan arra buzdított, hogy jól nézzem meg a szomszédasszony kerítését! Mert a Feri bácsi, ez a vén salabakter, félre mozdítván a karókat, át szokott surranni, ha a felesége távol időzik a piacon vagy a boltban, a régen özvegy szomszédasszonyt vígasztalgatni.

                   Egyszóval, jól elmúlattuk a várakozás idejét.

                   De hát a jövendő após, anyós és a szemérmes arajelölt, ha egy kissé késve is, csak megérkeztek. Snájdig vasútastiszti egyenruhában, azon egyen jelvényekkel a kőrösi állomásfőnök és temperamentumos oldalbordája, akinek szintén felvitte a Párt a dolgát, mert járási szakfelügyelő lett. Ami nem történhetett volna bűn nélkül az ötvenes évek végén. Meg is bűnhődött érte a gonosz pára, mert méltó lett az alsós kollegínák útálatára. Igen nagyszájú volt és gátlástalan. Úgy viselkedett, mint akinek hatalom adatott nemcsak a családja, de az egész járási pedagógus társadalom fölött is.

                   Én az ilyen közös összeröffenéseken mindig hallgattam, mint a sült hal. Az ízes potyakajából is csak mértékkel ettem, és többnyire visszavonultam az ablakpárkány mellé, hogy az éppen esedékes naptárt olvasgassam. Ebben a társaságban igen nehéz volt engem szóra bírni. Nem is kísérelte meg senki. Volt ott süket duma elég! Meg nagy evések és ivások folytak, aztán mindenki megmutatta az igazi énjét, és egyre inkább hazavágytam.

                   Hallottam, hogy a Gábor ezzel a házassággal jól jár, mert együtt fognak majd szegeden főiskolára járni. Mind a ketten matematikára, és majd vállvetve megbírkóznak az élet nehézségeivel. Az ugyan szöget ütött a fejembe, hogy abból, aki gimnáziumban kettes volt számtanból, hogyan válik annak oktatójává. Amikor magam is erre a pályára álltam, megértettem.

                   Gyöngyvér, milyen szép ez a név, mindenben korrepetálta a férjeurát, míg az átslisszant minden alacsonyan felrakott léc fölött. És egészen az igazgatóhelyettességig föl bírt mászni a szamárlétrán.

                   De hagyjuk az eljövendőt, mert a kedélyes társaság éppen vetkőzni kezdett. Mámoros volt mindegyikük a telel bendőtől, az ünnepélyességtől, a szűk szoba és a szívélyes rokoni kapcsolat egyre csak fokozódó melegétől. Az állomásfőnök megvált a felső uniformisától, megoldotta nyakkendőjét, a felesége pedig ontotta pedagógiai tapasztalatait. A legérdekesebbre még ma is emlékszem.

                   Pörgessük csak vissza emlékezetem egy kissé megkopott magnószalagját!

                   A hölgy be akarta mutatni, milyen eszement pedagógusokkal van dolga. Pörög a magnó és pörög a nyelv:

                   „Tanyasi iskolát látogattam nem is olyan régen, itt a keceli határban. Meglepetésszerűen érkeztem, ezért furcsa tapasztolatokra tettem szert. Amikor beléptem óra közben az osztályterembe, a fogason fiúgyerekek lógtak! A tanító úrnak az volt a fegyelmezési módszere, és erre föl is készítette a szülőket, hogy erős kabátakasztót varrjanak a fiúk kabátjára. Ha valamelyikük vét az iskolai rend ellen, akasztással bűnhődjék! Akkor éppen hároman lógtak a szögön!”

                   Lett erre nagy-nagy kacagás. Csak ketten voltunk csendesek, az apám meg én. Anyám sem akart szégyent vallani, ha már a férje meg a fia ilyen mulya. Elmesélte azt, ami az útkaparóvilágban megesett. No, ez ugyan nagy mélyre szállás volt, de azért csak meghallgatták.

                   „Az uram brigádjában történt, hogy a múlt télen nagy volt a hó, és minden útkaparót mozgósítottak éjszakai hóhányásra. A tanyabejáróktól kellett ellapátolni a havat, ahol a hótúrók nem boldogultak. Eljön a reggel meg a munka vége, valahol a dömötöri iskola környékén, ahol a keceli út találkozik a kalocsaival.  Megáll a kőrösi központ sárga kis autója, és kiszáll az irodista, hogy felvegye a munkások személyes adatait, akik a munka frontján ilyen zord téli éjszakán is derekasan harcoltak.

                    Sorra jegyzi föl az adatokat, minden megy a legnagyobb rendben, de az azonos nevűeknél - megkülönböztetésül - kéri a feleség nevét is. Amikor az egyik Kutyifa nevű kiskőrösi útkaparóhoz érnek, az hangosan mondja a nevét. Talán a bekapott pálinka hatására, túl hangosan is. Tekintettel a sok Kutyifára, megkérdezi a felesége nevét is.

                    Az irodista merőn néz rá, és az ember csak vörösödik. Vagy mondjuk úgy, vörösebb lesz a szokásosnál, mert a szesz eléggé erős vörös alapszínt ad az arcának. No meg persze a hideg téli levegő. De benne is nagy lehet a meleg, mert a füles téli sapkáját feltólja a feje búbjáig, hogy ösztönösen megvakarhassa a fejét.

 - No, Sándor bácsi, hát hogy hívják a feleségét? – sürgeti az irodista.

                    - Valami Julis, de ha kerékbe törnek, sem tudnám ebben a minutumban megmondani a lánykori nevét. Mindig csak az anyám nevét szokták kérni. Azt biztosan tudom.

                   Persze mindenki elkezd nevetni rajta, de aztán az öreg csak összeszedi magát, és nagy erőfeszítéssel elkezdi mondani:

                   - Szvat-lov-szki Julis! Hogy az Isten áldja meg! De tudja irodista úr, hogy mikor kérdezték ezt tőlem utoljára? Amikor a tanácsnál összeházasodtunk. Vagy harmincöt éve. Akkor még nagy volt köztünk a szerelem. De azóta, látja, még a neve is kikopott az emlékezetemből. Azóta, bizony – és legyint egyet lemondón, mintha ezzel azt akarná hozzá tenni, lehet, hogy talán már az asszony sem tudja az ura nevét.

                    Ami persze szomorú, de maradjon köztünk.

                   Az asztal körül ülők nevetgéltek az eseten. Minden idegszálammal hallgattam a történetet, és ha nem is tüntetően, de a hallgatás fala mögé húzódtam. A beszédtémáik annyira  mentesek voltak minden ideologiától, és nélkülöztek minden színvonalat, hogy a hurkától, kolbásztól, pecsenyétől, savanyúságoktól, boros kancsóktól roskadozó asztaltól távol, bevont vitorlákkal magányosan eveztem. A szoba szélcsendes sarkában azon morfondíroztam, vajon mekkorát robbanna ez a mondatom:                  

                   Hanem azt tudják-e, urak, asszonyságok, hogy a Takács Feri bácsi miért bontogatja a szomszédasszony kerítését olyan gyakran?

 

                                                                   Az a legundorítóbb,

 

                   ha gyerekeket, különösen, ha beteg gyerekeket használnak ki pézéhes emberek. Az egyiket, akinek a bőre alatt is csak pénz volt, egyszer fel is jelentettem.

                   Az történt, hogy amikor én még gyümölcsfa-birtokos voltam, szedegettük azt az átkozottul apró meggyet, amivel idegesítően lassan haladtunk. Bőven volt időnk közben hallgatásra, és kihallgatásra, pedig nem is kényszerítettünk rá senkit.

                   Halljuk ám, hogy néhány sorral arrébb a Némediék, valami ordenáré módon bánnak, és ez gyorsan kiderült, néhány gyógypedagógiai alannyal, intézeti fiúval. Rájöttem, amiről álmodni sem mertem, hogy kikölcsönzik a szerencsétleneket az intézetből fizikai munkára. Gondolom, megkenték az igazgatót, esetleg az ápolókat, mert nagy dologidőben mindig kevés a munkáskéz. De nem csak munkára kellettek, hanem kiválóan elszórakoztak velük, szánni való betegségükön élcelődve, a magukat normálisnak vélő Némediék.

                   Ez a család arról is hirhedt volt, hogy a tanyájukon magányos, idegenből ideszakadt, úgy emlékszem, jánoshalmi fiatalembert alkalmaztak, aki váratlanul meghalt. A rossz nyelvek szerint megfagyott az istállóban, vagy ahová éjszakánként télen lepihent.

                   Az orvos, természetesen, nem fagyhalált állapított meg, hanem mondjuk, trombózist. A saját költségükön el is temették, és a ravatalozó felé vezető út mellett meg is találtam a sírját. Kecelen idegen név és harminc körüli életkor.

                   Talán két év múlt el, amikor újra kerestem keresztjét, de már nem találtam. Ezt a magányos embert, akinek a sírja csak nekem hiányzott, a szó szoros értelmében, elnyelte a föld.

                   A hivatalos változat, gondolom, az volt, hogy nem váltották meg négyévenként a sírját, és ezért exhumálták, és a sírhelyét másnak adták el. A plébánia összejátszott velük, hogy még nyoma se maradjon ennek az aljasságnak.

                                                                                  +

                   Ennél jóval nagyobb visszaélés terheli egy másik polgártársunk lelkét, ha van néki egyáltalán. Felsőfokú végzettség nélkül iskolát alapított! A keceli közvélemény jól ismeri, tehát nem kér belőle. Sem az emberből, sem az iskolájából. Azaz senki nem íratja be hozzá a gyerekét. Ez önmagában is sokat elárul erről az emberről, de még inkább egy személyes élményem.

                   Egyszer, ennek tőbb mint húsz éve, a biológus fiammal meg akartuk nézni az épület alagsorában folyó mikroszaporítást. Vártunk rá türelmesen, mint tévelygő túristák az idegenvezetőre. Amíg türelmetlenül várakoztunk, láttuk ám, hogy egy idősebb asszony gumicsizmában ganét hány. Kiderült, hogy ő nem volt más, mint a téglaszívű gyermek édesanyja.

                   Maga évről évre testesebb. Azt szokták mondani, hogy vannak olyan emberek, akiknek a bőre alatt is pénz van. Úgy tűnik, ez látszik meg rajta! De honnan a nagy pénz? Háza, mit háza, a palotája, éppen a temetőre néz.

                   Önéletrajza szerint 1942 pünkösd havában született, tehát az előző évfolyammal járt. A kecskeméti piaristáknál kezdett, majd a bajai kertészképzőben fejezte be középiskolai tanulmányait.

                    1960-tól alakítja ki kertészeti vállalkozását. Közben a Kiskőrösi Petőfi Kertészeti Szakközépiskolában disznövénytermesztést oktat. Ekkor pattan ki az isteni szikra a fejéből: „Ha jó vagyok középiskolai tanárnak középiskolai végzettséggel, miért ne lehetnék egy általam alapított iskola vezetője?”

               1988-ban kezdték meg az oktatást 10 tanulóval és öt tanár részvételével. Ehhez meg kellett nyerni az országos irányítás és a megyei elvtársak támogatását. 1999-ben ben már Kecel diszpolgárává avanzsált.

                   De mi folyik az iskolában?  A vidékről, sőt Erdélyből, idecsábított diákok, éveken át a foliái alatt görnyedeznek, és véres verejtékükkel hozzák a hasznot az unintelligens és erkölcstelen vállalkozójuknak. Majd a végén kapnak egy papírt, amivel nem kezdhetnek semmit. Ime, egy diszpolgár és díszpinty a keceli arborétumban!

 

                                 HONOS HONESTUM DECORET, INHONESTUM NOTAT:

 

                                                                   Az arany háromszög

 

                   Az 1956 utáni kivégzések és bosszúhadjáratok légkörében nekifogtak az erőszakos téeszesítésnek.

                    Ebbő kivételesen három község maradt ki, ahol engedélyezték a szakszövetkezeti forma létrehozását: Kiskőrös – Kecel – Soltvadkert. Az arany háromszög. Kik lehettek azok a járási, megyei vezetők, akinek a segítségével ezt elintézték? Simó Tibor volt a járási és dr. Molnár Frigyes, a megyei pártfőnök. Ő lehetett a kulcsfigura. De ki lehetett a kapcsolatteremtő, aki ezt elérte?

                   Kecelen kezdetben csak úgy hemzsegtek a szakszövök. Minden tehetős gazda vezetője akart lenni valamelyiknek: Új Élet, Béke, Kinizsi, Dózsa, Petőfi, Szőlőfürt, stb. A lényeg az, hogy hatalmas állami támogatással megkezdődött a szőlőtelepítések korszaka. Ebben a szakszövetkezet volt a különösen kivételezett, de jutott a gazdáknak is. Csak kialakult egy sajátos művelési forrma. Az egyesült szakszövezetek vezetői jobbára mezőgazdasági szakközépiskolát végzett irányítók voltak, akiket ritkán látott a határ. Bár, aki ágazatvezető volt, azt gyakrabban. A lényeg az, hogy olyan helyzet alakult ki, mint a háború előtt, csak modernizált változatban.

                   Práger György a tévén keresztül sztárolta a szakszövöt, ezért cserébe művelték és leszüretelték a szőlejét, amelyet talán életében sem látott, csak a pénzes utalványt a leadott szőlőért. Prímán működött a kéz kezet mos alapelve. Minél magasabb poszton volt valaki,annál nagyobbat haraphatott a közösből. Élen jártak a borhamisításban vele együtt a rokonok és jó barátok, a vadásztársak és a járási elvtársak. Egy ideig a volt járási páttitkár/ Csipkó Sándor / volt az első számú vezető, bár annyit értett a mezőgazdasághoz, mint hajdú a harangöntéshez. De hát nagy zsozsó felvételéhez megvoltak a képességei.

                   A Szőlőfürt valóban embert próbáló munkáit, például a metszést, napszámosokkal végeztették a legnagyobb téli hidegben, írd és mondd 5-6 ezer forintért havonta. Ugynakkor a vezetőség átlagosan, már a hetvenes évek elején is megkereste a fejenkénti százezret havonta. Erre az évente összehívott taggyűlés adta az áment, amely egy pofa ingyen sörért és forró virsliért simán megszavazta. Ezek a meghívottak, olyan négyszázan, valamilyen módon, mind benne voltak a buliban.

                   Épültek is modernnél modernebb házak gombamód. Legalább kétszintesnek mindegyik.

                     Két korabeli idézet: „Ha a vízből épített falak mind visszanyernék eredeti halmazállapotukat, olyan árvíz támadna, hogy az egész falut elsodorná a térképről.”

                   A második szomszédunkban hangzott el kora reggel - borízű hangon:

                   „Hej, Józsikám, ilyen könnyen sem szereztem ennyi  pénzt az életben, mint máma éjszaka. Kétszer is fordultam, és húsz hektó vizet leadtam a szakszöv pincéjénél. Mintha bor lenne, úgy fizették - készpénzben! Jó, ha valakinek ilyen rokonsága van. Te rosszul nősültél!”

                                                                              +

                   Kedvenc történetem a következő:

                   Mondják a termelőnek a szövetkezeti pincészetben, hogy nem felel meg a bora: színhibás, jellegtelen,dugóízű. A parasztember erre elővesz a táskájából egy fölbontott palackot, amelyet ugyanez a szövetkezet hoz forgalomba., és udvariasan megjegyzi:

                   „Ez nem az én borom. Ez a maguk bora.”

                   Sinkovicz Mihályné is tud hasonlókat:

                   „Van egy ismerősöm, azt mondja, ő már több mint tíz éve nem adott le bort a saját nevén a szakszövetkezetnek. Vitt mintát ugyanabból a borból két névvel. Amit a saját nevén vitt, nem vált be, amit a másén, bevált. Bevitte erre a másik névre. Amikor akarták könyvelni, odanyomta a saját adókönyvét. No, de hát ez a bor nem a magáé! Dehogyisnem, csak írják, az én borom volt az!”

                                                                                     Tanács István: A borháború folytatódik / részlet /

                                                                               +

                    Amikor a rendszerváltás eljött, ezek a szakszövvezetők marakodtak a legnagyobb koncért, a közösből kiragadott legértékesebb létesítményekért. Gabonatároló, gyümölcsfeldolgozó, raktárak tulajdonjoga, az értékes földterületek, erdők megszerzése. De ez már nemcsak Kecelen folyt, hanem országos méretekben. Hiába, ők voltak közel a tűzhöz! Ők voltak a legnagyobb tolvajok: a mazsolázók.

                                                                          

                                                             A zsidó kivándorlás

 

                   Ma már a napnál világosabb, hogy az emberiség történelmének formálásában a zsidóknak döntő szerepe volt. Elsősorban nem diplomáciai ügyességük, hanem hihetetlen gazdagságuk és nemzetközi kapcsolatrendszerük révén.

                   Amikor a Szovjetunió süllyedő hajóját elhagyták, jogosan rótták fel az oroszoknak, hogy igen sötét vezető garnitúrát állítottak maguk fölé. De hát kik voltak azok, akik ezt a szerencsétlen népet néma beletörődésre kényszerítették? Nem a zsidó KGB vagy NKVD teljhatalmú és terrorista osztagai évtizedeken át?

                   Ritka sötét és koruk miatt is beszűkült agyú párt és állami vezetők álltak az élen. De akkor sem, és váljék a mentségükre, hogy nem holmi Sztálin - tipusú diktátorok voltak. Akit korábban évtizedeken át, minden szemrebbenés és ellentmondás nélkül, kiszolgáltak a zsidó apparatcsikok.

                   Vegyük őket sorba!

                   Miniszterelnökök: Malenkov, Bulganyin, Hruscsov, Koszigin, Tyihonov, Rizskov.

                   Államelnökök: vorosilov, Brezsnyev, Mikoján, Podgornij, brezsnyev, Kuznyecov, Andropov, Csernyenko és végül Gorbacsov.

                   Pártvezetők: Sztálin, Malenkov, Hruscsov, Brezsnyev, Andropov, Csernyenko és Gorbacsov.

                   Kétségtelen, hogy ezek a vezetői garnitúrák diktatorikus állam beltenyészetéből származnak.

                   Ezek olyan politikai garnitúrát tűrtek meg maguk alatt, amelyik látszólag odaadással szolgálta őket és a szovjet érdekeket. Egyúttal, mert jóval tájékozottabbak voltak a világfolyamatokban, kiváló politikai kapcsolatokkal rendelkeztek a látszólagos ellenfél, az USA politikai berkeiben.

                   Igen jól jött nekik a sztálini diktatúra, ugyanúgy, mint az amerikai demokrácia, mert mindkettőben ők voltak az urak. Azt, hogy ki legyen az állam élén a Szovjetunióban vagy az USA-ban, szintén ők határozták meg. Az USA-ban ma is ők mondják ki a döntő szót.

                   A színfalak mögött simán együttműködtek a szovjet és az amerikai diplomaták. Ezért tudták időzíteni a szuezi kalandot a magyar ’56-hoz, és fordítva. Egymás kezére játszották a bizalmas katonai titkokat, és ugyanakkor a Szovjetuniót olyan fegyverkezési versenyre kényszerítették, amibe az belerokkant.

                    A Szovjetunió belső helyzetét igen jól ismerték a washingtoni Fehér Házban, és könnyű volt kialakítani a Raegan-kormányzat mindent eldöntő fegyverkezési politikáját, amellyel a másik fél nem bírta a versenyt.

                    De akkor a zsidók fogták kalapjukat, és magukra hagyták a vergődő oroszokat, akik manapság már, demokratikus, és zsidó befolyástól független, politikát folytatnak, és saját erőből ma a világ kilencedik helyét foglalják el a gazdasági versenyben.

                   Az Egyesült Államok pedig vergődik, és belső, főleg morális, de gazdasági bajok is emésztik.

                    

                                                                      USA és Izrael

 

                   Izrael az Egyesült Államok nélkül valószínűleg nem is létezne. Az ország veszélyesen közel járt a megsemmisítéshez az 1973. októberi háború során, amikor Egyiptom, amelyet a Szovjetunió támogatott, ártkelt a Szuezi-csatornán, és közben a szírek óriási számban beözönlöttek a Golán-fennsíkon. Hatalmas amerikai csapatszállító repülőgépek siettek a segítségükre. Félóránként landoltak, hogy újra felszereljék az izraeli hadsereget, amely elvesztette nehézfegyverzetének oroszlánrészét. Mire a háborúnak vége lett az Egyesült Államok 2, 2 milliárd dollár rendkívüli katonaonai segélyben részesítette Izraelt.

                   A beavatkozás, amely feldühítette az arab világot, előidézte az OPEC olajembargóját, amely egy időre nagy veszteséget okozott a nyugati gazdaságoknak. Talán ez volt a legdrámaibb bemutatkozása annak a mesterségesen fenntartott és életben tartó gépezetnek, amelyet az Egyesült Államok biztosít a zsidó államnak.

                   Izrael 1948. május 14-én éjfélkor jött létre. Az USA 11 perccel később már elismerte az új államot. Azóta a két országot ez a halálos ölelés szorítja össze!

                   Washington a kapcsolatok kezdetén képes volt mérséklő hatást gyakoroli a zsidó vezetőkre. A feldühített Eisenhower elnök megkövetelte, és elérte Izrael visszavonulását, miután 1956-ban elfoglalták Gázát.

                   A hatnapos háború idején, 1967-ben az izraeli harci gépek lebombázták az amerikai Liberty hadihajót. Az amerikai zászló alatt közlekedő hajó, amely az izraeli partoktól 15 mérföldre állomásozott, taktikai és stratégiai kommunikációt hallgatott le mindkét oldalról. Az izraeli légicsapások 34 amerikai tengerészt megöltek és 171-et megsebesítettek. A szándékos és megfontolt támadás egy időre megfagyasztotta Washington Izrael iránti lelkesedését. De az ilyen mélypontok csak ideiglenesek voltak a két állam kapcsolataiban. Ezeket könnyen elsimította a hatalmas pénzzel rendelkező izraeli lobby, amely belefogott az izraeli és az amerikai külpolitika összeolvasztásába a Közel-Keleten.

                NB: Ez az összehangolás már jóval korábban elkezdődött; még mielőtt a zsidó népnek állama lett volna. Trockij és Lenin kommunista forradalmának támogatásával startolt, majd folytatódott a Szovjetunió hallgatólagos elismerésével, és az ott kialakult sztálinista diktatúra hallgatólagos tudomásul vételével.

                    Amikor Hitler megkezdte a szovjet állam fölszámolását, úgy pattantak Moszkva megsegítésére az amerikai diplomaták, mintha a legjobb barátjuk került volna bajba. A távol-keleti szovjet kikötők már fogadták is az amerikai támogatást, amely egészen a háború végéig folytatódott. Sőt még azon is túl!

                    

                                                                          Árvai Laci

 

                  A szerelem ürügyén most kell bocsánatot kérnem egyik utcabeli pajtásomtól, Árvai Lacitól, akit akaratlanul elárultam valamikor 54-55-ben.

                   Rendszeresen megjelentem náluk, és igen jó barátok voltunk. A szalmakazal tövében üldögéltünk hatodikos korunkban, és ott meséltem el neki az Egri csillagok eseményeit, hogy a kátyúból kisegítsem. Mert a leányok már akkor is jobban érdekelték, mint a félszemű Jumurdzsák.

                   Valahogy megpróbálok visszatérni az udvarukra, mert a mondatok labirintusából is ki lehet találni végül, és még az Ariadné fonala sem kell hozzá. A szülei, a csendes Józsi bácsi és a hangos Margit néni, elmondták, hogy a fiuk hozzánk kéredzkedett. Én csak a vállamat vonogattam, ami ugye neveletlenség volt, és egyúttal aljas árulás.

                    Erre az édesanyja felkapta söprűt, és rögtön a helyes irányba nyargalt vele. Amikor Gizelláék utcai ajtaját zárva találta, felállt a kispadra. Onnan szólította meg vétkes fiát, mint Édenkertben a tiltott gyümölcsöt eszegető Ádámot az Úr:

                    - Laci, hol vagy? Tudom, hogy most is itt kuksolsz valahol! Rögtön gyere ki!

                   Éva-Gizella néhány perc múlva elő is lépett a lugasból, de Ádámot mintha elnyelte volna a föld.

                   Végül diadalmasan előrángatták az istállóból. A jászolban hasalt a széna alatt. Jó szimat kellett hozzá, hogy rátaláljanak. Szegény gyereket egyszerre csépelték szóval és söprűnyéllel az ostobaságom miatt.

                    Drága Lacikám! Legénykorodban egy nagy szerelem hálójával igen közönséges némbert fogtál. Ezért lettél az elvonón - visszaeső. Bocsáss meg nekem!

                    Kedves Margit néni, Téged az Isten úgy büntetett, mint a homoszexuális férfiakat Szodomában. Tudniillik, vaksággal verte meg őket.

                    Te nem voltál bűnös, de életed utolsó éveit mégis vakon araszoltad végig. Bocsáss meg nekünk!

                                                                     Osztálytalálkozó 2.

                                                     

                   Folytassuk, Barátom, az osztálytalálkozót! Erre mindig eljönnek a siker-emberek. Olyanok, mint a vakart hal. Sima modor, nyakkendő és kölni - szag. Szakszövetkezeti elnök, vörös diploma, levelezőn. Természetesen a vörös könyvecskéjét előbb beszerezte már.

                   Hadd fusson a szekér! Már a hetvenes évek elején havi százezret vágott zsebre, és párnás fűtött irodából irányított. Vagy húsz hasonszőrű nyikhajjal együtt, akik buzgón gyártották a statisztikákat. Az a statisztika a legaszályosabb nyáron is nyereséget jelzett. Ekkor a nyereségrészesedés mannája hullott a funkcik ölébe. 100 – 200 ezer jó forint, „nagyság szerint”. Az elnöktől a tűzvédelmi felelősön át a népi ellenőrig.

                   A százezreket a hetvenes évek elejétől évente szavaztatták meg azzal a négyszáz emberrel, akik uram-bátyám kapcsolatban álltak a meglehetősen nagy létszámú vezérkarral.    Ott helyben csak virslit kaptak köszönetként meg egy üveg sört, de azután a szavazatukért benyújtották a számlát. Ez a kb. négyszáz család volt érdekelt a mutyizásban. Szinte kivétel nélkül mind a régi kulák familiák sarjai. Ritka volt a kivétel. Legfeljebb a pártbizottságtól delegált, egykori joviális elnökük, a keceli Don Juan, Csipkó Sándor.

                   De gondoskodtak a szakszövetkezet „imázsáról” is. Práger Györgynek, az évtizedekig ügyeletes tévériporternek, szőlője volt Kecelen. De ne higgye senki, hogy valaha megnézte! Csak a termés árát utalták át budapesti számlájára. Hány ilyen fantom földje lehetett ennek a gaz/da/embernek országszerte? A keceli vezérkar rendszeresen villogott a tévében.

                   Egyszer-másszor elszólta magát egyik-másik uram-bátyám:

                   „Ma éjszaka tiszta üzletet csináltam. Kétszer fordultam meg a pincénél vízzel töltött tartályokkal.” Szép sorban épülgettek a többszintes házak. Valamelyik rosszmájú keceli meg is jegyezte:

                   „Ha minden fal, ami vízből épült, kútvízzé válna, árvíz söpörné el a várost a térképről.” Ettől lett Kecel az „arany háromszög” egyik sarkpontja.

                                                                                  +

                   Közben a téli hidegben, naponta, agyonfagyott, és idővel megnyomorodó asszonyok havi ÖT-HATEZER forintért metszettek kinn a határban.

                                                                                  +

                   „Ebben a világban ma is a vagyon az egyetlen embermérő érték, és a vagyonszerzés a legfőbb életcél. Hallottam, hogy némely dörzsölt szőlősgazda „balatonmelléki” gyanánt adja el Kiskőrös melléki borait. Büntetlenül. Az alkohollal foglalkozók tudatában a törvény kijátszása természetes, erkölcsös. Ebben a közegben szánalmas és lenézett ember az, aki csak munkából él, aki nem machinál.

                   Mondok én magának olyat, hogy azonnal elszalad Bócsáról – kezdte egy asszony, s azután nem merte folytatni. Egy tanító a körzetből:

”Nem sok barátom lenne a községben, de máshol sem, ha beszélnék.” Egy másik tanító: „Nem látni semmit, nem tudni semmit: ez a beilleszkedés feltétele.”

                   Közéleti ember.”Nem beszélek, nehogy a terrorhullám engem is elérjen.” A harmadik tanító: „Maga a tanácselnök is hamisítja, pedig egyetlen tőkéje sincs.” Az adóügyes:”Ha beszélnék, nekem is a nyakamba vetnék a lasszót.

                                                                                Zám Tibor: Szeszmesterek /részletek /

                   Kedvenc történetem a következő:

                   Mondják a termelőnek a szövetkezeti pincészetben, hogy nem felel meg a bora.: színhibás, jellegtelen, dugóízű a parasztember erre elővesz a táskájából egy fölbontott palackot, amelyet ugyanez a szövetkezet hoz forgalomba, és udvariasan megjegyzi:

                     „Ez nem az én borom. Ez a maguk bora.

                  

 

                                                         Az átlagos életkor 67 év

 

                   „Kiskőrösön és környékén olyan szociálisan elmaradott, elhanyagolt, föl nem térképezett népességet találtam, amelyet eltakart a jómódú szőlősgazdák rétege. 1989-ben nem volna szabad, hogy 50-60 ezres népesség folyamatosan megtöltsön egy 140 ágyas pszichiátriai osztályt, zömében alkoholistákkal. Betegeink kétharmada a kiskőrösi térségből származó, leépült alkoholista – mondta dr. Nyárády Éva főorvosnő, a kalocsai kórház pszichi átriai osztályának vezetőkje. Szekszárdról került Kalocsára, és kicsit a kívülálló szemével, nem titkolt elszörnyedéssel tekint az alföldi borvidék állapotaira.

                   Ott kezdődik a dolog, hogy ezen a területen a szőlő olyan alacsony cukorfokú, hogy répacukor nélkül gyakorlatilag nem forr ki a must. Tolna megyében a cukrozást borhamisításnak tartják, itt viszont éppen fordítva áll az erkölcsi világkép: a bort cukrozni tisztességes, vizezni tisztességtelen. Az Alföldön a seprőt még egyszer felcukrozzák, élesztőt tesznek bele, és bort készítenek belőle. Tudni kell, hogy a seprőnek igen magas a mtilalkohol tartalma, mert leülepednek benne a darált szőlő magjai, a héja, a kocsány darabjai.  Ezekből különféle mérgező anyagok lesznek, amelyek a seprőborban is megtalálhatók. Ennek tulajdonítható, hogy ezen a területen az alkoholistáknál rendkívül gyors az elbutulás és a leépülés folyamata.”

                  Dr. Dombay Sarolta, a kecskeméti kórház önálló alkohológiai osztályának főorvosa:

                   „Az alkoholizmus még mindig pecsétes betegség nálunk. A társadalom furcsa és gonosz módon nem akkor ragasztja a stigmát az alkoholistára, amikor inni kezd, hanem amikor kezeltetni akarja magát.  Baranyából kerültem Kecskemétre. Az Alföldön összehasonlíthatatlanul súlyosabbak a gondok.  Pedig Baranyában is van borvidék, a bányászok is megisszák a magukét. Az Alföldön azonban az alkoholista szűlők gyermekei már tízéves koruktól isznak. Ezt a mintát látják maguk előtt, ezt követik. Hozzánk 30-40 év közötti korosztály már súlyos alkoholkárosodással kerül. A 40-60  évesek nemzedéke előregedett, elbutult, testileg is leépült tömeg. Ez a nemzedékeket átfogó példakövetés nagyon megnehezíti a dolgunkat. Nincs mibe belekapasztkodni. Nem tudjuk megmagyarázni, miért avatkozunk be az életeükbe, és miért akarnánk, hogy másként éljenek, mint ahogyan élnek. Visszakérdeznek: Akkor minek éljek, ha már nem is ihatok.”

                   Dr. Nyárády Éva: ” Az alkoholbeteg mindenre azzal válaszol: kilépek! Ha munkahelyen szól valamit a főnök: Kilépek! Ha nagyon nagyot szólt: Akkor az életből lépek ki! Az egyetlen konfliktuskezelő módjuk a menekülés: ebbe tartozik a felmondás, a berúgás, az öngyilkosság. Manapság már nem mennek az ilyen munkaerő után könyörögni: örülnek, ha megszabadulnak tőle! Nincs jövedelme, tartaléka.  Elválik, nincs miből fizetnia gyermektartási díjat. Beindul a rendőrségi gépezet, megjárja a börtönt. Mire hozzánk kerül, már azt sem tudja fölmérni, mibe keveredett Egy teljesen nyomorúságos, a kisgyerekek tudati szintjén élő embercsoporton hajtjuk végre a döntésképes, önálló felnőttekre szabott törvényeket.”

                                                                                 Tanács István: A borháború folytatódik / részletek /

                  

 

 

                                                                      A víg özvegy

 

                   Elfogult bevezetés: Személyesen is jól ismertem a történet főszereplőit. Csaba, akinek az özvegyéről szó van, velem együtt fagyoskodott egy fűtetlen császártöltési albérletben. Megpróbálkoztunk ugyan egy kis éjszakai meleghez jutni, de ez törvényesen nem ment. Ott volt közelben a piactér, amelynek padsoráról, néhány deszkát sikerült lefeszíteni, és ebből néhány fokkal magasabb hőmérsékletet kierőszakolni. De inkább a munkától lettünk kevésbé mirelit–állapotúak, mint magától a reves deszkáktól.

                   Neki szerencséje volt, mert talált egy olyan módszert, amellyel a belső fütését meg tudta oldani. Rövidesen minden este későn érkezett, és jobbára a sötétben esett ágyra. Aztán egy-két óra tájban, éjfél után, minden előzetes bejelentés nélkül, rohant ki az ajtón, és rókázott a friss hóra. Aztán reggelig durmolt, mint aki jól végezte dolgát.

                    De az én álmomnak fújtak, mert elaludni egy éjszaka csak egyszer tudtam már akkor is. Ilyenkor, magányos téli éjszakákon, elbarangoltam az időben, és Csaba mentségére, felidéztem, hogyan avatott fel Fürjes Gyula bácsi a földbe vájt pincéjében antialkoholistává. A huszadik életévemet töltöttem be éppen, amikor a hónom alá nyúlt, és december közepe tájékán meginvitált a pincéjébe. Nem is lehetett ezzel szembe szegülni. Borban a barátság! Terített is. Finom friss kenyeret szaumágával.

                    Ezt addig még nem kóstoltam, mert szülőhonomban csak a disznósajt volt tájjelegű táplálék. Töltésen nem egészen! Nem disznóaprólákkal töltötték meg a malacka bendőjét, hanem tömény paprikás, darált hússal, amilyent a kolbászba szoktak, és aztán alaposan, szinte szárazra füstölték.  Ez volt a szamuága. Minden falat után kívánta az emberfia a borocskát. Beszélgettünk, poharazgattunk, mert a disznóra inni kell. Főleg, ha az ember éppen a huszadik évének küszöbét lépi át. De meg is botlottam ebben a bizonyos küszöbben!

                   Mert elváltunk ugyan barátsággal és derűsen, de hazafelé, és ez az esti tízórát jelentette, igencsak szukségem volt a kapuk és a falak támaszára. Olyan tengeribetegség-féle vett a pártfogásába, de általános derümet egy cseppet sem befolyásolta. Nem ittam én többet fél liternél! S lám milyen derűs színben látom még éjszaka is a világot! A háziasszonyom, aki akkor a Zója utcában lakott, semmi különlegeset nem vett észre tajtam, és álomba ringatott.

                   De eltelhetett olyan két-három óra, és azt hittem, hogy rám szakad a mennyezet, ha nem rohanok ki az udvar közepére, mert úgy rázta minden porcikámat a hányinger és a vele járó bor és szamumága-eső, mint egy igazi, gyakorlatlan vízipatkányét. Igen nyomorúságos állapotba kerültem! És mit ad Isten, amikor reggel a tanáriban megjelentem, nem győztek a kollégák boldog szültésnapot kívánni. De honnan tudhatták meg, hogy éppen akkor van? Hiszen, a Gyula bácsin kívül, nem mondtam el senkinek?