GYÜRKŐZZ JÁNOS!

 

GYÜRKŐZZ, JÁNOS!

 

                                                                   Honfoglalás

 

                                                  A dédnagyapám és a nagyapám kora

 

Kevesen mondhatják el magukról, hogy temetőben születtek. Az idős emberek meg az általuk szerkesztett álmoskönyvek azt állítják, hogy ennél szerencsésebb születési hely nincs a földön. Az én Miklós öregapám tudta ezt, és a haláláig büszkén emlegette:

 „Szerencsés is lett az életem, mert szabad pásztor voltam fiatal koromban, és a legszebb lány kaptam feleségül, aki derék fiúkat szült nekem. Mi kellett volna még egy szegény ember boldogságához? Talán az, amit elhallgatott. Szerette volna az egész éltét leélni ezzel az asszonnyal, de a második fiú születésekor meghalt, szegény. Csak egy megfakult fénykép maradt róla, és üveges keretben a régi menyasszonyi koszorú. A két utcára néző ablak között a hófehér falon.

 Ha kioldódott a hallgatás csomója, ami boros hangulatában könnyen megesett, órákig élvezhettük a történeteit. Ezek nem szóltak soha másról, mint életének két legfontosabb, szinte mesebeli szereplőjéről, az édesapjáról, Hering Jánosról és az apósáról, Barna Andrásról, a juhászok fejedelméről.

 Igaz, hogy sokszor elmesélte, mert az öregek szívesebben élnek a múltban, mint a jelenben. A biztatásunknak is gyakorta engedett. Főleg téli estéken, amikor még lámpát sem gyújtottunk, csak a tűzhely tőzegparazsa világított, mint egy távoli sziporkázó csillag a felhőtlen nyári égen. Szívesen meghallgattuk újra meg újra, mert gyerekkorának, ifjúságának a világa olyan volt számunkra, mint egy réges-régen történt igaz mese.

Az édesapjáról nem maradt rá más, mint két, gyémántot érő tulajdonság: a szorgalom és a megbízhatóság.

JOHANN HERING a magyar szabadságharc után nem tért vissza Stájerországba, pedig a Ferenc Jóska katonája volt. Ma már nem tudjuk kinyomozni, vajon miért választotta új hazájának Magyarországot. Stájerország hegyes-völgyes változatos vidék. Egészen más, mint az Alföld vagy a Dunántúl. 

  Derék magyar férfiak százai menekültek el akkoriban innen, hogy az elvesztett magyar szabadság után, nehogy börtönben vagy golyó által elveszítsék az életüket is. Haynau, a hiéna, főbe lövetéssel, akasztással végzett a császár és a Habsburg Birodalom ellenségeivel. In effigi /jelképesen/ a szabadságharc olyan nagyságait is halállal sújtotta, mint Kossuth Lajost vagy Andrássy Gyula grófot, akiknek sikerült elmenekülniük a karmai közül. Vesztett szabadságharc után, gyászoló országban éltek ekkor a magyarok.

 Johann, ez a szőke legény, meg itt érezte jól magát. Különösen azután, amikor a Duna partján megismerkedett Viszt Erzsébettel, egy szemrevaló dunapataji sváb leánnyal. Az sem zavarta, hogy egy zord tekintetű pandúr lett az apósa. Mint később kiderült, az anyósa meg a Vasorrú bába. Erzsike szőke volt és kékszemű. Németül is tudott egy keveset, a megértéshez ennyi elég volt.

    Nem hiába eskette össze őket a pataji pap, és kívánt Istennek is tetsző gyermekáldást, a következő években egymás után születtek meg a gyerkőcök. Először a fiúk: Antal, József, Gergely, István, Miklós. Ráadásul Rozália, aki olyan Isten teremtése volt, mint az édesanyja, szőke és kék szemű.

    Ahogy család sokasodott, az életük nehezedett. Az öregapám sem tudta bizonyosan, miért hagyták el a szülei Dunapatajt, és miért költöztek éppen Kecelre.

    Csak azt mondogatta talányosan:

    „Az igaz, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, de ha egyetlenegy rosszindulatú akad közöttük, már megette a fene.

   Talán a zord após otthon is pandúrkodott? Vagy az anyós kifogásolta a sok gyereket, akikbe lépten-nyomon belebotlott? Az első tíz évben négy fiú. Amikor a negyedik is megérkezett, betelt a pohár. Az anyóst megszállhatta az ördög. Idős asszonyoknál ez gyakori.      Az ürdüng így szólt ki belőle:

               - Vidd ki, édes lányom, a vásárba! Add el ezt a kölyköt! Az árán meg vegyél kenyeret magatoknak, mert én többet nem adok!

              No, azért nem biztos, hogy így történt. Az viszont igaz, hogy minket egyetlen egyszer sem látogatott meg a pataji nagyanyánk vagy a zsandár nagyapánk. Pedig milyen szívesen elmentem volna megnézni a kék Dunát, amiről az anyám néha olyan szépeket mesélt. Sokszor emlegette a lemenő nap aranyhídját, amit lány korában sokszor megcsodált. Bennem összetartozott Dunapataj, az aranyhíd és az édesanyám. Így mondta a nagyapám, majd ekként folytatta:

   A menedéket kereső szüleim 1865-ben, immár négy gyerekkel, eljutottak Kecelre. Hátha kell egy takács ebbe a nagy faluba, aki rongypokrócot, zsákot, vásznat tud szőni? De volt belőlük éppen elég!

   Rózsa László, az idős bíró, az egyik nem régen megürült hivatalt ajánlotta fel neki, amelyik nem túl előkelő, de talán a legfontosabb egy faluban:

   - Évi száz forint lesz fizetése, és egy házat is kap a munka fejében. Látszik, hogy izmos ember, biztosan ért a földművelő szerszámokhoz. Legyen maga sírásó!

  Hering János, egy kissé szabódva, belecsapott a bíró fehér tenyerébe, és megvolt az alku.                                              

               - Hát még a halottak mennyit fizetnek! Majd meglátja! - buzdította a bölcs bíró, amikor elváltak egymástól.

              Igen szomorú foglalkozás volt ez! Nemcsak azért, mert minden nap akadt munkája.  Lágy lelke igen sajnálta a korán született és meghalt kisgyereket, a tüdőbajos, korán elhervadt fiatalt. Csak azt tudta megérteni, ha egy halálra érett idős embert hoztak a temető mindig virágos és csendes kertjébe.

              Nyolc évig egyedül ásta, lapátolta a keceli homokot. Készítette az örök lakások százait, amikor 1873-ban ide is ellátogatott az utolsó kolerajárvány. Három hét alatt kétszáznál többen tették le a gondjukat. „Elefánt” doktor úr, mert ez volt a gúnyneve a község felcserének, hiába próbálkozott a maga gyártotta gyógyszerekkel, a tisztelendő úr hiába füstöltetett, hiába zúgtak a harangok. Hangjuk visszaverődött az ég faláról. Úgy látszott, hogy az egész falu elmúlik a földről. Nincs kegyelem sem gazdagnak, sem szegénynek!

                Amikor a dédapám már nem győzte egyedül a rengeteg munkát, akkor a megboldogultak rokonai segítettek. Csak a sort kellett megmutatnia, és néhány olyan fortélyt, ami gyorsabbá tette a homokos földben a munkát. Naponta tízen is ásták a sírokat. A dédapám olyan volt azokban a hetekben, mint manapság egy brigádvezető: parancsolt és ellenőrzött. A gyenge dongájú férfiaknak kérés nélkül is segített. Alkonyattájt szigorúan mérte a sír hosszúságát, mélységét és szélességét.

               Mindig volt olyan okos ember, aki gondoskodott a járványmegelőző „gyógyszerről.” Gazdag ember a legjobb vörösborát hozta, amit a kadarka véréből erjesztett a pince hűvösében. A faluszéli szegény ember a titokban főzött pálinkáját kóstoltatta a sorstársaival. Alkonyatkor olyan hangulatban fejezték be a munkát, mintha egy füst alatt a halotti tort is megtartották volna. A dédapámnak pedig úgy fizettek, mint egy jó mulatság után a kocsmában, mert segített nekik az örökös házakat megépíteni.

              Ha éjszaka hozták a megboldogultat, szép katonás rendben betették a halottas házba.  Ha még napáldozat előtt, akkor a házunk udvarán egy rongypokrócra fektették, és azzal is takarták be. Így védték őket a sötétség férgei ellen.

               A tisztelendő úr naponta búcsúztatta a soron lévőket. A rokonok sietve hantolták el halott szeretteiket az öngyilkosok mellé, a Gugás temetőben. Oda, ahol az érseki Nagyerdő kezdődött.

   Egyik nap, virradat körül, kint ténfergett a kisgyerek nagyapám az udvaron, és megbotlott egy jéghideg lábfejben. Úgy sikított, mint akit ölnek. Az édesanyja kirohant érte, és bemenekült vele a házba! Nem engedték ki három hétig még az udvarra sem, de a nagyapám elmondása szerint, nem is nagyon kívánkozott.

         Mára csak a Gugás temető maradt meg a régi Nagyerdőből. Egy kis akácos, amit csak a madarak látogatnak, meg azok a nagyon öreg emberek, akik már nem tudják, hogy élnek-e még, és bomló aggyal ösztönösen keresik a végső nyughelyüket.

                                                                +

         Amikor Hering János dédapánk később újra szóba került, Miklós nagyapám szebb búcsúztatót mondott édesapjáról, mint temetésekor a tisztelendő:

         - Tudjátok, fiaim, minden rosszban van valami jó. A járvány három hete alatt olyan sok forint ütötte a dédapátok markát, hogy házat vehetett belőle a felső faluvégen. Így hozott össze a sors bennünket a Barna András családjával.

         Végképp felmondott a sírásásnak, és szívesen dolgozott napszámosként a gyerekeire egészen a halála napjáig. Hatvanhat éves korában eljött érte is. Talán a legszebb álmát álmodta, amikor a szíve megállt.

         Biztosan szégyellte, szegény, hogy mesterember létére sírásóként kellett fenntartania a családját. Igen nehéz, embert próbáló munka volt az ebben a könnyen beomló keceli földben. Egyszer sem panaszkodott a sorsára, mert a gyerekeiért még a Gellért-hegyet is elhordta volna! A keresztnevét apátoknak adtam ajándékba. Tőle meg te kaptad, unokám, III. Hering János. A becsületes, dolgos ember neve így menjen firól fira!

         Az öt testvéréről csak annyit mondott:

         Mindegyik megtalálta a maga erdejét, ahol fészket tudott rakni. A Gergő vitte a legtöbbre, mert daliás huszárként szolgálta a császárt, és ette a királyi udvar kalácsát. Egyetlen egy alkalommal sodorta haza az északi szél, de akkor lovastól. Éppen itt gyakorlatoztak Magyarországon, amikor a parancsnokától jutalmul egy hét eltávozást kapott, hogy legalább a család is megcsodálhassa.

       Olyan bajusza volt, hogy havonta húsz krajcárt faszolt csak bajuszpedrő kenőcsre. Biztosan elnyerte a legkisebb királylány kezét. Ha azt nem, akkor legalább a szobalányét! Mint a mesében.

                                                                          +

 

         Az öregapám, Hering Miklós, hetvenévesen mesélte el ezeket a néha hátborzongató, máskor megható történeteket az unokáinak, valamikor az 1920-as évek közepén.

         Ott beszélgetett velünk a tornácon. Egy maga barkácsolta kisszéken ült, és ősz fejjel, de fiatal ésszel diskurált az unokáival.

    Akkor még Sándor bátyámat nem szegődtették el állatokat őrizni valamelyik gazdához, mert gyengébb fájú gyerek volt tízévesen, mint hétéves koromban én. Mi voltunk az öregapám hálás hallgatósága. 

     A nagyapám, kezében a légycsapóval, egész nyáron gyilkolta a pimasz szárnyasokat, de nem tudta kiirtani az írmagjukat.  A nyár volt a mesék meg a legyek ideje.

     A szüleink napszámba jártak, a gyerekek meg a házra vigyáztak, mert Miklós nagyapánk is annak számított már. Nem mesélt nekünk sárkányról, tündérekről, boszorkányokról, hanem az életéről, ami fölért tíz mesekönyvvel.

     A tündérek helyett az édesanyjáról vagy a feleségéről. Ha róluk szó esett, mindig fátyolos lett a hangja, és sokáig hallgatott. Esetleg fölállt, hogy járjon egyet az udvaron.

      - Megmozgatom ezeket az öreg csontokat! - mondta ilyenkor. De mi jól tudtuk, hogy éppen a könnyeit igyekszik felszárítani, mert egy idős férfi ebben is olyan, mint egy kisgyerek, könnyen kicsordulnak a könnyei.

    Azután a szomszédasszonyról kezdett el beszélni, aki a pinceajtót mindig az urára zárta. 

              - Hallgassátok csak, a szegény Tóth Lajos bácsi sírva könyörög a feleségének már vagy egy órája! Mégsem engedi ki a vénasszony! Hogy megszégyeníti szegényt a szomszédok füle hallatára ez a boszorkány! Szegény, Lajos!

              Már gyerek ésszel megértettük, hogy milyen asszonyokból lesznek a mesében a tündérek vagy a boszorkányok. A királyfiak a gazdag ember három fiából.  Mindig csak az egyiknek, a legfiatalabbnak van győztes esze, bátorsága, a másik kettő csak a föld terhe. Arra azért képesek, hogy az örökségért akár el is emésszék a saját édes testvérüket.

              A juhászbojtár nagyon beleillik a mesébe. Őrzi a király aranygyapjas nyáját, elűzi a ragadozó farkasokat, az életét is kockára teszi. Mégsem kíván jutalmul mást, csak a király legszebb leányát feleségül. Tudja ő jól, hogy mi az, ami minden kincsnél többet ér.

              Miért kellene jutalmul az ország, a fele királyság? Már napok múlva szidná a nép, hogy besorozza a legényeket és megadóztatja a szegényeket. A háborúhoz sok pénz kell. A királyok olyanok háború nélkül, mint a fejük korona nélkül. Arra meg nagyon vigyáznak!

              A szegény embert nyúzó gazdagokból lesznek a sárkányok. Ezekkel viaskodik egész életében a szegény. Mint mesében a fehér ló fia a fa kérgét, úgy nyúznák le rólunk, ha hét bőrünk lenne, az utolsót is.

 +

              Van olyan ember, aki ezt tűri, s van, aki szembeszáll a sorsával, mint a BARNA gyerekek, akik a betyáréletet választották. Nem tartoztak a rokonsághoz, de fiatal koromban úgy gondoltam rájuk, mintha a testvéreim lettek volna – mesélte a nagyapám.

              A Barnakertet róluk nevezték el. Az 1860-as évek elején telepedett le a juhszélre ez a messziről érkezett titokzatos család. A falunak háttal építették meg a vert falú házukat, mintha ezzel is azt mondanák, semmi közünk ehhez a szolganéphez, semmi közünk ennek a rongyos falunak az életéhez. A bíróhoz, a jegyzőhöz, a többi elöljáróhoz, de a szegényt nyúzó gazdákhoz sem.

              Az ablakokból csak a távoli nyárfasort meg a nagy mezőt látták, amire kicsapták egyetlen tehenüket és virgonc lovaikat. A gyerekek ekkor még süldő korban voltak, és minden idejüket a lovaglással töltötték. Az apjuktól, aki ekkor még csak negyven éves lehetett, megtanulták ennek a mesterségnek minden csínját-bínját.

              Tíz év múlva, tőlük egy kissé távolabb, tanyát vert egy szegény ember, akinek még arra sem volt pénze, hogy bent a faluban házhelyet vegyen, és nagyobb biztonságban húzhassa meg magát. A férfi napszámba járt, és Királynak hívták. A házuk körül nyáridőben két pulya szaladgált pucéron, és csak apró jószág legelt, kapirgált a ház előtt. A házacska fala sárszínű volt, mint az egész nyomorúságos életük.

              Barnáék az előző tíz év alatt sokat gyarapodtak. Már volt három gyönyörű hátaslovuk, két igavonó és egy kocsi is állt a színben. A lovak kipányvázva legeltek. Fényesre kefélt szőrükön nem tapadt meg más csak a termését világgá hintő virág szárnyas magja, vagy az őszi levegőben úszó ökörnyál.

              A három legény meg az apjuk gyakran volt távol. A szomszédasszony oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, hogy élnek, mint élnek ezek a jómódú Barnáék. Az asszonyok könnyebben megtalálják az egymáshoz vezető utat, mint a férfiemberek. Barnáné gyakran adott főtt kukoricát, néha kalácsot a szomszéd két kislányának. Azután nem kergette ki őket, hagyta, hogy az udvarukon is játszódjanak. Még azt is megtett, hogy ruhát varrt a soványka testükre a használt lánykori szoknyáiból nyárra is, télre is. Sok ráérő ideje volt, mert a ház mögötti kert nem adott sok munkát. Egyetlen tehenet kellett csak naponta kikötnie.

              A gyerekek szívesebben játszadoztak a Barnáék házának tájékán akár egészen napszálltáig, amikor az anyjuk eljött értük. Királyné ilyenkor érdeklődött a férfiakról, akiket olyan ritkán látni itthon.

            - A mi földjeink a hetedik határban vannak - mondta szűkszavúan az asszony, aki legalább tíz évvel volt idősebb Királynénál,- a legnagyobb munkaidőben még az uram is velük van. Most is van már egy hete, hogy magam vagyok. Azért érek rá még a maga pulyáira is gondolni.

              Király Józsefnénak hívták a kíváncsi és igen sovány asszonyt, aki néha el-elköhentette magát még a legmelegebb nyári napon is. Beteg volt a tüdeje. Akkoriban gyakori betegség volt ez Magyarországon! Olyan tisztelet és félelem övezte, hogy még latin nevet is kapott: Morbus Hungaricus.

              Télen nem is igen jött ki a házból. Ritka volt a terefere a két asszony között. Sok beteg ember számára megbocsáthatatlan bűn a másik kicsattanó egészsége. Egész nyomorult testével - lelkével, sár és koromszínű szegénységével gyűlölte az egész Barna családot.

              A gyerekeit gyakorta küldte egy kis zöldségért a levesbe, egy kis cukorért a főtt kukoricára, meg miegymásért. Mindig kaptak is bőségesen. Az asszony sóváran vallatta gyerekeit a szomszédok életéről. Csak azt tudta, hogy a férfiak sokszor a hetedik határban dolgoznak. Hetekig nem jönnek haza a födeles szekérrel. Úgy látszik, hogy munka után azon húzzák meg magukat, ha váratlan eső szakad a nyakukba, vagy ha eljön az alvás ideje. De mire kell a három gyönyörű nyerges ló? Ez a tüdőbeteg asszony betege lett a kíváncsiságnak is. Éjszaka órákon át éberen figyelt minden kis neszre, ami szomszéd ház felől idáig lopódzott. Néha lónyerítést hallucinált, máskor szekérzörgést, de mindig a legsötétebb éjszakákon.

              Lám, most is!

              - Ébredjen! – rázta föl az urát. – Most meglesheti kend a Barnáék titkát! Másszon föl a padláslétrára, onnan nézzen figyelmesen! Fehér gatyában ne menjen, mert akármilyen sötét van, könnyebben megláthatják!

              Mászott is az ember. Látott is valamit. Az udvar hátsó végén állt a födeles kocsi, ahol a ganédomb volt. Emberek emeltek le valami koporsóféle ládát, egymás után hármat is. Látta járni-kelni az árnyakat, de nem hallott egy emberi szót vagy lónyerítést. Azután a kocsit betolták a színbe, és egymás után elnyelte őket a sötét ház. Benn világot gyújtottak, de csak egy gyertya fényében mozogtak az árnyékok.

              Király József fejében még ekkora világosság sem támadt. Lekászálódott a létráról, és  visszabújt az ágyba. A felesége rögtön elkezdte szekálni, hogy kit látott, mit látott.

              - Most hagyjál aludni! Nagyon zavaros az agyam, majd reggelre kitisztul. Holnap is napszámba kell mennem, most az alvás a legfontosabb. Az ördög vigye a Barnáékat!

              Király József tudott valamit, de nem tudta, mit. Minden nap munkába ment, mert a családra dolgozni kellett. Az egyik gazda agyon hajszolta, a másiknál könnyebb volt a dolga, de sokszor csak késő este eresztették haza. Az asszonnyal nem szívesen beszélt arról az éjszakáról, mert még belekergeti valami hebehurgyaságba a kevés eszével. Úgy van a látottakkal, mint a fűrész két fogójával. Az egyiket már kézben tartotta, de egy másik kéz híján, bizony csak hajladozott a széles és fogas lapja. 

              Talán két hónap is eltelt. A fecskék már gyakorlatoztak a legelő szabad szelében, és mindegyik olyan magabiztosan, hogy csak biztos szem tudta megállapítani, melyik a szülő és melyik a csemete.

              Kosaras ünnep volt a faluban, mindig csütörtökön, időtlen idők óta. Ilyenkor még a félholt is a piacra vonszolta magát egy kis pletykáért, vagy adni-venni. Király József is körbejárta ezt az asszonyoknak való zsibvásárt. Máskor messze elkerülte a Községházát, ahol nincstelen létére kevés a keresnivalója. Most odahúzta az ajtóhoz néhány nagybetűs szó:

                                             ÓRIÁSI JUTALOM

                                      A NYOMRAVEZETŐNEK

              Lassan kibetűzte, de csak a nagybetűket, mert az iskolába ritkán jutott el. Azután restelkedve mondta egy ismerős gazdának:

              - Sándor bátyám, mit írtak ezekkel a kicsi betűkkel? Az utóbbi időben igen megromlott a szemem.

              - Hogy mit írtak, Józsikám? Hát azt, hogy a veszprémi bankot kirabolták már két hónapja, és a nyomravezető 1000 korona jutalomban részesül.

              Úgy megijedt, hogy még a köszönés is a lelkébe szorult. Azután félig magánkívül járkált a piaci sokadalomban. Ide-oda lökdöstette magát a tömegben:

              - Részeg kend, vagy mi baja? - kérdezték vagy ötször is a vénasszonyok.

              Azt elfelejtettem megkérdezni, hol kell bejelenteni a bűnösöket. Biztos a zsandároknál. No, Jóska, próbálj szerencsét! Talán a sok pénz a koporsókban volt. Ennyit is mondhatok csak a zsandároknak. Hogy mi lett a koporsókkal, azt ő nem látta.

              Már másnap reggel tíz zsandár vette körül a Barnáék házát. Mind a négy férfit megbilincselik, és a gyanúsítottak kocsiján vitték őket a halasi tömlöcbe.

              Sok kihallgatás, de mindenki tagad. Fölásták az egész környéket, de mit kezdjenek egy büdös, gőzölgő ganédombbal. Azt még egy cigány sem forgatja föl nekik! Bizonyíték híján mindenkit el kellene engedni. De a legfiatalabb csak maradjon nálunk! Az apa meg a két idősebb menjen csak szabadon haza!

              Magányosan üldögélt halasi tömlöcében a fiatal Barna, igen magányosan. Hiányzott a szabadság, a hosszú vágta a Sólyom hátán. Itt ez a tetves setét odú. Hallja a közeledő szájtépő ordítást:

     - A tömlöcbe vele! Vagy vall, vagy megrohad!

              Egy cigány kinézésű és gúnyájú mocskos embert vágtak be mellé. Úgy szidta a zsandárokat, mint a bokrot. Aztán lehiggadt, és a sarokba húzódott. A fiatal Barna megszólította ezt a szerencsétlen embert:

              - Miért bánnak veled úgy, mint egy kutyával?

 Nagy sokára szólalt meg a cigány formájú:

               - Azt akarják rám bizonyítani, hogy agyonvertem egy zsandárt. Bár az utolsót verhettem volna agyon!

              - Hát akkor csak te tetted?

              - Éppen kapóra jött a fejszémnek, amikor a más erdejében használtam. Az úgy sem vall rám, mert ott fekszik az egyik kút fenekén a halasi határban. Engem meg vallathatnak, ameddig bírják szusszal. Egy büdös szót se nekik!

               - Te miért nyomod a szalmát?- kérdezte a cigány.

               - Jóval kisebb dolog miatt. Meglovasítottuk a veszprémi zsidó pénzét. Azután meg elástuk.   Most várunk a jobb időkre, hogy elő tudjuk szedni.

              - Nem keresték nálatok?

              - Fölforgattak, komám, azok mindent, csak a ganédombot nem. A tiszta levegőre várunk, aztán irány Amerika!

              A cigányt nemsokára kihallgatásra vitték, és nagyon sokáig nem hozták vissza. Csak a tárgyaláson találkoztak újra. Az a tömlöcbeli „cigány” ékes zsandár ruhában a tanúk padján ült.

              Hetekig tartott a vallatás. Fejenként nyolc év börtön a fiúknak. Az öregnek élte fogytáig tartó rabság a kitervelésért, a végrehajtásban való részvételért. A korábbi Tiszán túli vétkekért is, mert miattuk keresett a Duna-Tisza közén magának rejtekhelyet. Itt olyan nagy biztonságban érezte magát, hogy betyárképzőt nyitott a fiainak.

              A rabság évei lassan múltak. A halálig tartó rabság rosszabb, mint a halálos ítélet. Így gondolkodott az idős Barna is, aki akkor már a szamosújvári börtön kosztján élt már ötödik éve. Akkoriban csak gémeskutakból ivott ember is, jószág is. A tömlöc udvarán is volt egy, és úgy tartották, hogy feneketlen. Az ítélet kihirdetése után éppen öt évvel szabad levegőre vitték a rabokat, ahogy szokásban volt. Néhány kör séta, talán egy negyedóra, a friss levegőn naponta. Arra éppen elég idő, hogy egy óvatlan pillanatban belevesse magát a feneketlen mélységű kútba. Ez volt a menekülés egyetlen útja.

                                                                           +

              Akikről ezután mesélek, azok történetét nemcsak a nagyapámtól hallottam, mert ő nem volt jóban a királyokkal, sem a királynékkal. Néha emberfaló sárkányokról is szó esik, mert olvastam róluk. Hozzátoldom, sokszor mesébe illő életüket a szegények mesés nyomorúságához. Talán kiderül az is, hogy a magyar királyné vagy a királyfiú sorsa a 19. század második felében ugyanolyan nehéz volt, mint egy szegény sírásóé. Így lesz teljes a mesék könyve.

              Bár a nagyapám sokat bújta a régi naptárak kopott lapjait, és onnan is tanított bennünket igazi mesékkel. Ezekért ment ki minden keceli vásárra évente kétszer, és ponyvákon árult olvasnivaló, főleg történelemről szóló és olcsó „ponyvákat”. Néha egy fél zsákra valót is összevásárolt. Bújta ezeket, és adta, mesélte tovább nekünk is.

              Amikor ezt a családrajzot írom magam is az ő példáját követem, magam immár hetven évesen, olvasom a korszakról szóló könyveket a könyvtárakból, és más, történelmi folyóiratokat is böngészve, gyűjtöttem hozzá az anyagot.

              Ezt könnyen megtehettem, mert vagy tíz éve nyugdíjba küldtek. Ekkor hozzáfoghattam, hogy rendszerezzem a korábban összegyűjtött anyagot, és a fehér foltokat eltűntessem. Mindenre meg akartam találni a magyarázatot, ami a déd - és nagyszüleink, valamint a magam sorsát közel másfél évszázad alatt döntően befolyásolta. Amikor fiatalon cselédnek vagy katonának besoroztak, igen ki voltam szolgáltatva. Most hetven évesen, még a végleges „bevonultatás” előtt, szabadon elmondhatom, miért lettem olyan, akit meg lehet különböztetni másoktól.

 

                                                  Erzsébet, a legjobb királyné

 

            A szabadságharcunk idején, 1848-49-ben, majd annak leverése után Európában sokan lelkesedtek ezért a szabadságszerető kis népért, a magyarokért. A kétfejű osztrák sasnak és az orosz medvének csak együttesen sikerült a függetlenségért vívott harcunkat vérbe fojtania.

               1857-ben, amikor a férjével együtt először járt Magyarországon, útján mindenütt kitörő lelkesedéssel fogadták. Nemcsak azért, mert tudták róla, hogy szimpatizál a magyarokkal. Bíztak ebben az elbűvölő személyiségű fiatalasszonyban, hogy megsegíti az országot. Ez a lelkesedés fokozódott, amikor a pesti polgárbálon Erzsébet piros rózsás, zöld leveles mintájú fehér ruhában jelent meg, mint egy igazi honleány.

                Erzsébet először Rudolf fiának magyar dajkájától tanult meg néhány szót magyarul. 1863-ban elhatározta, hogy nyelvtanárt fogad és megtanul magyarul. Mindenki lebeszélte: Ez nagyon nehéz nyelv, és a cseh nyelvvel sem tudott megbirkózni. Egy év múlva Ferenc József csodálkozva tapasztalta, hogy a felesége milyen bámulatosan halad a nyelvtanulásban.

                  1864-ben már olyan kísérőnőt fogadott fel, akivel folyamatosan beszélhetett magyarul. Ez volt Ferenczy Ida, aki melegszívű barátnője lett Erzsébetnek: „Sokszor gondolok reád, és nagyon is hiánysz nekem, a hosszú fésülködés alatt, a séták közben, és úgy ezerszer a napban.”

                    Andrássy Gyulával - aki a pletykák szerint élete nagy szerelme lehetett -, 1865 januárjában találkozott először. Erzsébet ekkor 28 éves volt, Andrássy 42. Az utóbbit már megelőzte a híre: a szabadságharc bukása után halálra ítélt és jelképesen felakasztott grófot a párizsi szalonokban „szép akasztottnak„ hívták. 1865-ben az országgyűlés elnökeként mutatkozhatott be a császárnénak. Kölcsönös szimpátia alakulhatott ki közöttük.

                     Ezen az első estén mondta Erzsébet a később sokszor idézett mondatot Andrássynak magyarul: „Lássa, ha a császár dolgai Olaszországban rosszul mennek, ez nekem nagyon fáj, de ha Magyarországon mennek rosszul, ez engem megöl.” Ha volt is szerelem közöttük, az csak plátói lehetett. Andrássy a haláláig a legjobb barátja maradt, akire Rudolf is rajongó tisztelettel nézett fel.

                      A kiegyezés látványos eredményeként 1867 júniusában Ferenc Józsefet és Erzsébetet megkoronázták a Nagyboldogasszony- templomban, Budán.  Ez lehetett életének a csúcspontja. A magyar nemzet pedig jelentős ajándékot adott: a Grassalkovich-kastélyt Gödöllőn. Teljesült a magyaroknak az a vágya is, hogy ne csak Bécsben legyen királyi udvar. 1869-ben Ferenczy Idának így ír: „Bevallom, hogy kellemes baráti köröm dacára, iszonyú magyar honvágyam van.”

                      Utolsó hivatalos megjelenésére a millenniumi ünnepségen került sor, amelyre, Rudolf elvesztését így gyászolta haláláig, színfeketébe öltözött. Mikszáth Kálmán tanúsága szerint, hófehér, szomorú arcára a magyarok lelkes éljenzése festett csak pírt. Alig egy évvel tragikus halála előtt, 1897-ben II. Vilmos császárnak így köszönte meg a budai várba tartott díszebéden a magyarokat dicsérő beszédét, amelyet maga nem is hallhatott, de utólag értesült róla: „Őfelségének Németország császárának. Éppen most olvastam felségednek oly megragadóan szép pohárköszöntőjét. Az abban szeretett királyunk és drága hazánk iránt kifejezett érzelmek, oly igen jól esnek egy magyarul érző szívnek. Erzsébet.”

             S lám, egy Luccheni nevű alattomos talján megölte! Benedek Elek ezt írta az Erzsébet Emlékkönyvbe: „Mi koronát tettünk a fejére, ő a koronáért szívét adta nekünk. Ezer év óta az egyetlen királyné, akinek szíve melegét érezte a magyar.”

 

                                                             Rudolf királyfiú

 

              1884-ben Rudolf királyfi elhatározta, hogy egy nagy munkát létesít írásban és képben az ő leendő államairól, ezért elsőként Jókaihoz fordult, akit munkatársul meg akart nyerni.

               Egy ilyen könyv szükséges volt, mint a falat kenyér, kivált magyar szempontból, mert egyetlen munka sincs, mely az országot tüzetesen ismertetné. Jókai tehát két kézzel kapott az eszmén, de a szerkesztés vezetésére csak abban az esetben vállalkozott, ha a ”szűkebb hazát” nem teszik egy kalap alá Ausztriával. A korona örököse elfogadta Jókai álláspontját, és 1885-ben megindult a nagy munka, mely 17 évig tartott. A királyfit olyan közeli viszonyba hozta a magyar tudósokkal, írókkal és a magyar kultúrával, aminő közel még egyetlen Habsburg sem volt.

               A történelem közös ügyeiben Jókai bátran képviseli a nemzeti érzéseket. Egy ízben keményen szóvá teszi, hogy a trónörökös elfogadja azt az állítást, mely szerint a románok a rómaiak leszármazottai. Jókai ezt hevesen ellenezte, de a trónörökös ezzel ütötte el a dolgot: „Lehet, hogy nincs úgy, de nekik örömet okoz, és nekünk nem kerül semmibe.” A szerkesztőségi ülések, mint minden komoly magyar dolog, nagy áldomásivással kezdődtek az Angol Királynőnél.

               Rudolf valahányszor Magyarországra jött, az állomáson Jókai várta. Rendkívül bizalmas viszony alakult ki közöttük. Joggal tarthatta magát a királyfi „kancellárjának.”

               Egy téli reggelen 1889-ben a mayerlingi mulatókastélyban halva találták Rudolf királyfit. A katasztrófa megdöbbentette az egész országot. Az udvar erőnek erejével öngyilkosságnak akarta feltüntetni a valót. Jókait a szörnyű tragédia villámként sújtotta. Egy újságcikkben Vezércsillagomnak nevezte a szerencsétlen herceget.

              Egyik akadémiai felolvasásban azzal hozta nagy bámulatba a hallgatóit, hogy Rudolf királyfi haláláról, mint a világszabadságnak hozott önfeláldozásról beszélt.

               Az emberek ijedten összenéztek, hogy mi történt Jókaival? Ez már több volt, mint komédia!

               Nem volt ez komédia. Ő azt szentül hitte. Hiszen azért merte megírni. Mert ha nem hiszi egész bizonyosan, akkor tudta volna, hogy kinevetik érte. Ettől pedig mindig félt.

 

                                                  Mire gondolhatott Jókai?

 

                  Mi, magyarok különösen képesek vagyunk szépíteni az igazságot. Tudunk arról, hogy ezer éve itt hazát szereztünk magunknak a Kárpát-medencében. De arról már nem szívesen beszélünk, hogy már Mátyás királyunk idején a lakosság egynegyede idegen nemzetiségű volt. Ez mind-mind a bennünket ért történelmi csapások következménye volt. Gondoljunk a tatárjárás következményeire! Az egy millióra tehető lakosság felének pusztulására. Attól kezdve idegen jöttek be közénk. A többségük magyarrá vált, de például az erdélyi szászok nem, pedig a mi földünkön laktak. A török ellen kezdődő és évszázadokig folytatódó harcok idején románok, rácok húzódtak föl a korábban magyarlakta területekre.

 Ezektől is remélhettük, hogy magyarokká lesznek, de a többségük nem vált azzá.

         A 18. századot egy millió magyarral kezdtük, de ezután már mindenképpen kisebbségben az országon belül. És mégis fölküzdöttük magunkat a reformkorig és a szabadságharcig. De az első háború kivégzett bennünket, Trianon csak pontot tett az i-re.

         A magyarok politikájában volt a hiba, vagy a nációk közötti különbségben: vallásban, mentalitásában? Valószínűleg mindkettőben.

         Már 1848-49-ben bebizonyosodott, hogy a befogadottak, akik a boldogulásukat ezen a földön találták meg, a legelső adandó alkalommal ellenünk fordultak. Az erdélyi szászok a románok oldalán az osztrákok mellett álltak. Elsőként, mint már a Rákóczi szabadságharc idején is, a rácok indultak ellenünk. A horvát Jellasics egész hadsereget hozott a nyakunkra. A csehek és szlovákok magyarellenessége, pánszlávizmusa északról fenyegetett. Az osztrákok támadásait visszavertük, de az orosz cár végzett velünk. A szabadságunkért véreztünk, de a vérünket nemcsak az elnyomó törökök és osztrákok, de a legaljasabb módon a nemzetiségek is ontották.

         Így szakadt a nyakunkra az első világháború. A nemzetközi tőke óriásira nőtt hatalma nem tűrte egy erős közép-európai államszövetség létét. Magyarország és vele együtt az egész Monarchia káprázatosan gyors fejlődése nem volt ínyére a Pénz urainak. A nemzetközi tőke képviseletében az Antant fegyverkezett fel Németország és a Monarchia ellen. Milyen nagy erő rejlett még ebben a kis országban is, ha négy évig kibírtuk!                

         Ez ellen az új és erősnek ígérkező gazdasági centrum ellen, amelyik Európában könnyen átvehette volna az irányító, és a környező kis népeket, összefogó szerepet. Kialakíthatta volna a térség Közép-kelet—Európai Unióját. Az ma már világos, hogy a történelmi Magyarország szétverésével, amit a „bűneink” nem indokolnak, tulajdonképpen azt hiúsították meg, amit napjainkban az Európai Unió igyekszik létrehozni. Nagy kár volt, kedves uraim, azért a szarajevói merényletért! Versailles következtében még el kellett szenvedni egy második világháborút is, amelyből „bűnös” nemzetként kerültünk ki, holott a szlovák és román szomszédaink nagyobb vétkeket követtek el nemcsak a frontokon, de még a zsidóság ellen is.

         Rudolf tehát ebben az Egyesült Közép-Kelet Európában gondolkodott. Sőt, ha figyelembe vesszük a Figaróban megjelent cikkét, egy olyan összetartó Európában, amelyik mindössze az agresszív Németországot rekesztette volna ki ideiglenesen.

        Zseniális fiatalember volt, ezért végeztek vele ilyen korán és brutális módon. Vagy a nemzetközi pénztőke urai vagy az imperialista Németország vezetői.

 +

              Nyílt levél Ferenc József császárnak!

 

                Én is osztrák vagyok, mint Ön, Felség. Szakadjon el Németországtól, amíg nem késő! Egyezzen meg Oroszországgal és Franciaországgal! Mondjon le a Balkánról, Felség, amíg nem késő! Egyedül Oroszország hivatott arra, hogy kivesse földrészünkről a Török Birodalom hulláját.

                Pusztító és bűnös törekvésektől hajtva Bismarck kreatúrája folytatni fogja mindazt, amit ura és mestere elkezdett Európa veszedelmére. És ez nem mehet végbe vérfürdő nélkül, amelyben a mai Ausztria és Németország elsüllyed majd. II. Vilmos a vén Európát hamarosan nagy zűrzavarba meríti. /Le Figaro, 1888. április/

                A nyílt levél után, amelyet Rudolfnak tulajdonítanak, végeztek a trónörökössel, aki Európai összefogást javasolt az eljövendő, szörnyű vérfürdők megelőzésére.

                Rudolf trónörökös szeretett fia volt az édesanyjának. Jókai, Andrássy és a hűséges belső erők, valamint a támogató külső politika segítségével tisztességes uralkodója lett volna a magyarságnak. Megalapozója az európai egységnek háborúk és forradalmak nélkül, ha fiatal életének nem vetnek véget.

              1885-ben egy kiállításnak a megnyitóján éppen Budapesten mondotta:

               „Éljen az imádott haza!” Búcsúlevelének utolsó mondata így hangzik:

               „Imádott magyar hazánknak minden jót kívánva vagyok az Önök híve – RUDOLF”.

 

                                                                              +

                                                               

                                                            A juhászok fejedelme

 

A nagyapám sokat tudott mesélni az apósáról, Barna Andrásról is, akinél tizenöt évig bojtárkodott, és aki nem volt rokona a betyár familiának. Jutalmul az egyik leányát kapta feleségül, Barna Annát. A négy leánya közül a legszebbet, a legjobbat, akitől az édesapám született meg elsőnek. Nagyapám a holtáig gyászolta, mert szülésben halt meg. De a második fiú is megmaradt utána.

 Nem nősült meg újra.

- Ilyen jó léleknek az egész vármegyében nem találnám a párját – mondotta, amikor kínálgattak neki egy özvegyet vagy egy leányt.

- Majd magam nevelem föl a fiaimat!- utasította el a tolakodókat.

 

                                                                            +

                                                         

                   Barna Andrásnak, anyai dédapátoknak, a juhászság volt a becsületes mestersége, de mindig kerülgették a csendbiztosok. A becsület meg a törvény őrei.

            - Olyan volt – így kezdte a nagyapám, aki maga is bojtárja volt húsz éven át-, mint a Rúzsa Sándor. Szigorú, de igazságos. Nem félt az ördög öreganyjától sem! Legalább ezerkétszáz birkát legeltetett minden évben az öt bojtárjával együtt.  A háza meg a karám, ahová a kemény téli hónapokra behajtottunk, ott áll még máma is a  fölöttünk lévő soron. Ő maga békésen nyugszik a megszentelt keceli földben. Sokan voltak a búcsúztatásán. Nagy volt a fölhajtás!- mondotta volna rá somolyogva.

 Nem fejtünk, mert a bárányoknak kellett a tej, hogy a kihajtásig gyorsabban növekedjenek. Sok pénze volt meg sok lánya. Az egyik szebb volt, mint a másik.

  Azt mondogatta, a bajusza alatt mosolyogva:

  - A paraszt ősszel meg tavasszal vet, én mindig télen. Aztán ősszel, ha hazatérek, megnézem a termést.

 Örült az újabb leánygyereknek is, de minden évben elmorogta:

 - Asszony, megint elrontottad a karácsonyomat!

              A vidám farsangot még végigmulathattuk, de azután szorgosan készültünk az új terelésre. A mi dolgunk volt a fölszerelés előkészítése. Testre a subát, a szűrt. Kézhez a gajmóst meg a kancsikát. A négy okos szamárra a szolgafát, a bográcsot, az élelmet és a szárnyékot.

               Február végén vagy március első napjaiban a Nagyerdőn keresztül indultunk. Szilos után Polgárdi buckáit tapostuk. Mindig csak dél felé! Kiskunhalas és Jánoshalma között hajtottunk le a gazdag Bácskába, csaknem a Dunáig. Már meleg idő járta, amikor a tetthelyen a nyírást elkezdtük. Láthatták a vevők, hogy milyen kövér birkáknak nyírjuk a gyapját.

                A nagy szakállú zsidó kereskedők úgy várták a falkákat, mint a Messiásukat. Fölvásárolták a gyapjút, a báránybőrt és a gyenge húsú bárányokat is szép számmal.  A nagy tülekedésben néha egymás szakállát is markolászták, és ilyenkor kufárnak becézték egymást. A gazdánknak olyan ábrázattal számolták le a pénzt, mintha a fogukat kéne az öreg markába rakni. Barna András ilyenkor odafigyelt, de sohasem számolta újra:

                   – Kárhozzon el, ha becsapott! Valakinek pokolra is kell jutni! Miért én legyek az?

      A sokadalom vér nélkül véget ért. Ha a bölcs gazdánk somolyogva pipázott, mi is tudtuk, hogy jó volt az idei termés. 

       Amikor a vásár múlt, a nyáj fordult. Hazafelé egyre jobban sürgettük a napocskát a mielőbbi nyugovásra. Tizenhat-húszéves legényemberek voltunk már az 187o-es évek elején. Minél előbb szerettük volna látni, hogy ilyen hosszú idő alatt mennyit nőttek a falubeli lányok. Csak a legidősebb szomorkodott, mert tudta, hogy húszévesen itt kell hagyni a szabad életet. Ki tudja azt megmondani, milyen országba vezénylik majd Magyarországról? Nagy a császár birodalma, és sok nép lakja. Ha csak a városi doktor ki nem szuperálja a hadseregből.  Az meg a lányok előtt volna szégyen! Engem még ez a veszély nem fenyegetett, mert 1882-ben még csak tizenöt éves voltam.

                   Szamaraink csak cipelték a hosszú hónapokra való élelmet, a cserényt, az üstöt és az állatpatikát. A Vezér döntötte el, hogy milyen tempóban haladjunk. Ezek a hónapig tartó vándorutak nem voltak eseménytelen barangolások. A hatalmas nyájunkból néha elcsaptak tízet - tizenötöt is. Ha panaszkodtunk, az öreg csak legyintett:

                   - Majd visszaszerezzük a dupláját.

                   Rövid időn belül úgyis lett. Az ő nyáját nem rövidíthette meg holmi kapcabetyár! Türelmesen kivártuk az első szuroksötét vagy zivataros éjszakát, és reggelre már teljes lett a nyáj. A ráadást mindig a bojtárok kapták. Néhány év múlva büszkén őriztük a magunk billogos juhait éjjel - nappal, még álmunkban is, a hatalmas nyájjal együtt.

                   Bennünket jó szóval terelgetett, a nyájat három okos pulijával. Dömötör napjára igyekeztünk a keceli határt elérni, mert október vége néha mostoha volt.  Ha maradt a lágy idő, és a hajnali gyepet nem csapta meg a dér, tovább legeltettünk a szilosi erdő vagy a Nagyerdő tisztásain, az őszvégi zöld füvön.

                   Két igen különleges szamara is volt. Az egyik a Vezér, amelyik a nyájat irányította.  Két év után ez az okos állat úgy ismerte hosszú utat, hogy gazda nélkül hazatalált volna.

                    De a Nyerges volt a szemefénye! Ezt a fajtát akkoriban csilás szamárnak hívták. A bibliai időkben Krisztus urunk ilyenen ült. Az orrlyukak meg a szemek körül széles fehér szőrkarika, a lágyéknál és a hasa alján is fehér szőr.  Ezért nevezték fecske hasúnak. Az első és a hátsó lábszárán, éppen a térdénél, három fekete csík. Ilyen szép állatokat csak Izsákon, Majsán és Dorozsmán neveltek az egész Kunságban.

                   Ezen utazgatott az utolsó pusztai fejedelem, aki maga fölött csak az Öregistent fogadta el úrnak.

                Mert a környék juhászai Barna Andrást választották meg a fejedelmüknek.

                     A megválasztása olyan volt, mint egy pogány szertartás. A szomszéd legelők juhászai összegyűltek, megbeszélték a dolgot, aztán fölkeresték az öreget. Mindegyik hozott magával egy kis kerek tükröt, ezt a vásárokon árulták akkoriban, és kevés szóval átadták neki. András bácsi köszönettel fogadta. Ittak rá bőségesen a fejedelem pénzéből, ahogy ilyen alkalommal szokás. Mégpedig a híres dömötöri csárdában! Ott is csak üvegből, mert látni kellett mindenkinek, hogy vérszínű bort isznak erre a nagy eseményre.

                     A szertartás után a legjobb szűccsel varratta fel subájára tükröket. Ezek úgy ragyogtak a hímzett virágszirmok szívében, mint a földön járó napocskák. Maguk között ezután csak tükrös subásnak emlegették a juhászok Barna Andrást, a szabad puszta utolsó fejedelmét.

                    Az Öregisten igen szerethette, mert búsulni sohasem láttuk. Templomba nem járt, de káromkodni sohasem hallottuk. Az Isten házába elment helyette is a derék felesége meg a négy szép leánya. A vasárnapi nagymisén mindig a második padban ültek a drága, suhogó selyemszoknyákban. És úgy dicsérték énekszóval a Mindenhatót, mint az angyalok.

                     Anyai dédapátok nótái közül hármat őrzött meg a halványuló emlékezetem:

 

                                            Örülök, hogy juhásznak születtem.

                                            Öt bojtárnak számadója lehettem.

                                            Kiskunságnak vagyok fejedelme.

                                            Úgy tisztelnek számadó kegyelme.

                                                                 +

 

                                             Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok!

                                             A szegénylegénynek utat mutassatok!

                                             Mutassatok utat a szegénylegénynek,

                                             Nem találja házát a szeretőjének.

                                                                   +

                                        

                                             Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út,

                                             Melyiken a régi babám elindult.

                                             Régi babám, térj vissza a hosszú utadról!

                                             Emlékezz a tegnap esti szavadról!

                                             

                                              Hosszú útról visszatérni nem lehet.

                                              A szerelmet eltitkolni nem lehet.

                                              A szerelem szélesebb a tenger vizénél.

                                              Árvább vagyok a lehulló levélnél.

 

                    Barna András, az utolsó pusztai fejedelem emlékére minden ünnepi alkalommal, összefogódzva, bortól csillogó szemekkel énekelte az öregapám és az édesapám.

                         

                                                           A dömötöri csárda

 

              Csak a falak omladékai látszanak ki a derékig érő gazból, pedig még maga Rúzsa Sándor is gyakori vendég volt benne. Ha pusztázó zsandárok nagyon hajszolták Szöged környékén, itt pihente ki magát, a Dömötöri csárdában. Kétféle rejtekhelye is volt. Egyik a sürgős bújásra, másik a menekülésre!

              Az ivóban mindig nagy volt a forgalom. Kalocsáról, Bajáról, Szegedről egészen Kecskemétig mehetett az utazó. Egy olyan úton, amelyik a leghosszabb volt a Duna meg a Tisza között. A dömötöri csárda mindenkinek az útjába esett, ha ezen a tájon mozgott. Talán kétszáz évet is megélt, és igen nagy forgalma lehetett a Dömötör- családnak.

               Jöttek-mentek itt vásárosok, kereskedők, úriemberek, katonák és mindenfajta civil, szegény zsellérek, kapások, juhászok, meg a jó szerencsét kereső csavargók. Néha egy-egy Csokonai- vagy Petőfi-féle csepűrágó is.

              Olyan bölcs volt ez a hajlék, hogy befogadta még az üres zsebűeket is egy pohár borra vagy éjszakai szállásra.

              Ha a Rúzsa Sándornak gyorsan el kellett rejtőzni, ott a nagy szájú csapóajtó az ivópult alatt, néhány lépcső, és már a pincében volt. Alulról mindent hallott. Volt, aki féltette, volt, aki átkozta. Ha kiürült az ivó, és előbújt a meggémberedett tagjaival, mindig káromkodott egy igen cifrát. Mert 1860-as évek végén, amikor császári kegyelemmel szabadult, már régen elrúgta a fiatalságát. Az ötvenötödik évét taposta 1868-ban, amikor éppen találkozunk vele.  De a kocsmárosnék még akkor is szerették! Isten tudja, miért?

              Ha a zsandárok, akik lovon jártak, valahogy becserkészték az öreg betyárt, akkor irány a hátsó, a földalatti kijárat. Jól rejtett része volt a pincének. Ott abrakolt a lova, és mindig indulásra készen fölnyergelve. Lovastól kibújni, de gyorsan ám, ebből a földalatti pajtából! Azután hajts, Sándor, mint a tüzes istennyila, mert a zsandár golyója hamar utolér!

              Az ötvenes évek elején állt már az akasztófa árnyékában, de a Felség megkegyelmezett neki. Halálig tartó fogságot kapott. Akkor egyszerre annyi asszonyi kérvény könyörgött neki szabadságot, hogy a császár szabadon engedte.

              Hiába a kegyelem, azóta is űzik a zsandárok. Nem is magyarok, hanem a császár leghűségesebb kutyái, a csehek. Vadásznak rá, mint egy farkasra. Bő egy év múlva, 1869-ben, Szeged mellett tőrbe csalják, és börtön lesz a holtig tartó siralomháza. A szamosújvári temetőárokban lelte meg a végső nyugodalmát.

              Az új modern Európára nagy veszélyt jelentettek a hazai betyárok. A vadászatukat Rádayra bízták, amikor a császár őfelségéhez megérkezett a kirabolt Orient Expressen utazó gazdag emberek panasza. Végzett is velük!

              A kisebb betyárok, gyakrabban megfordultak itt. Ezek is lóháton, de nem messziről, csak innen Kecelről. Ha a módosabb legények kifogytak a pénzből? Bandába verődtek, és az éjszakában megvámolták a gazdag gabonás vermeket. Az is lehet, hogy a saját apjukét! Ilyenkor a kutyával könnyű volt szót érteni. Aztán föl a lóra! Maga elé a rablott zsákot! Irány a Dömötöri csárda!

              Csak ott nézték meg, hogy mit zsákmányoltak. Legtöbbször értékes gabonafélét: búzát, rozsot, árpát.  A nagy kavarodásban az is előfordult, hogy útközben elszórták a felét. Ilyenkor jutott belőle az ég madarainak is. Nem pénzért mulattak, hanem lopott gabonáért. Ezek a veremkamrák minden ház udvarán a földbe voltak ásva, és vastag földréteggel lefedve. Tettek rá egy-két villa szalmát is, hogy a kutya oda vackoljon. Egy okos komondor már csak észreveszi, hogyha a hasa alatt motoszkál valaki?

              Pontosan a bejárati ajtóval szemben építették, hogy a gazda még az ágyból is szemmel tudja tartani a magáét. A sötét és csendes éjszakákon minden fáradt ember alszik. Csak a mulatni akaró keceli betyárok nem! Híres csárda volt a Dömötöri csárda! Kár, hogy minden elmúlik egyszer!

+

              Amikor az észt osztották, nagyapám igencsak elöl állhatott, de amikorra az élete bealkonyult, bizony olvasni is elfelejtett. Már nyolcévesen kisbojtár lett, azután meg az igazi bojtár szabadságát élte. Tíz éven át, negyven éves koráig, saját nyája is volt. Azután lett belőle szerencsétlen „kódus” napszámos, amikor a felesége meghalt.

               - Akkor esett ki a kezemből a gajmós bot, mert a két árva fiúra vigyáznom kellett. Ettől kezdve lettem a lábakapcája mindenkinek!- mondogatta.

              Élete végéig hiányolta a feleségét meg a szabadságát.            

 

                                                          Az érsekség birtokai

 

              Az idős keceli emberek még tudják, hogy a falut a kalocsai káptalan földjei vették körül: Nagycsala, Középcsala, Kiscsala, Csorna - puszta, Szentimrehegy. A keceli nincstelenek, közöttük a nagyapám és az édesapám is, az egyház birtokaira jártak, mint részaratók Az első világháború előtt is, utána is. Elszegődhettek Szentimrehegyre szőlőkapásnak. A falutól nyolc kilométerre, ahol lakást is kaphattak a fedél nélküli családok.  Egy szoba-egy család.

              Hering Miklósnak, az öregapámnak, akkor még volt 2000 öl szántója a felesége, Barna Anna után, de ezen csak a rozskenyérnek való termett meg. Ha egy kis búza vagy árpa is kellett, akkor beiratkozott a csornai aratóbandába.

              Ott csak búzát, árpát és zabot vágtak. Minden tizenkettedik mázsa volt az aratóké. A cséplésért külön kettő és fél vagy három százalékot kaptak. Aratni lehetett éjjel-nappal, de a cséplést napnyugtakor abba kellett hagyni, mert a harmat leszállt.

 

                                                               „ Kistanító „

 

                   Nem is csodálkozom, hogy az iskola elfeledkezett róla. Akkoriban nagy háborúskodás folyt a papok meg a tanítók között, ami igen szórakoztatta a keceli társadalmat.

                   Az 1880-as évek elején folyt az első koncepciós per Kecelen Kölln József „kistanító” ellen. Idézet egy kemény hangú jegyzőkönyvből:” Több nyilvános botrány után Kölln József mégsem okult, hanem alig pár hét előtt azn öreg szőlők közt, ismét megfogta őt a csősz a Klopcseknéval. És mivel a gabonát leheverték, a csősz dühbe jött, utánuk iramodott, és a kapásoknak kiabálta, hogy fogják meg őket.”

                   A fegyelmi tárgyaláson sorra vették a tanító bűneit: Kocsmákba jár, nem viszi a gyermekeket rendszeresen misére, és kegyetlenül bánik velök. Tanítói állásából mégsem tudták elmozdítani, mert kiderült, hogy a tanúk egy részét a pap utasította, hogy az elmondottakat vallják Kölln József ellen. Ez az eljárás nem volt TISZTELENDÖ.

                   A papunk írásban vallotta be bűneit az érseknek, amit ma is elolvashatunk az érseki irattárban. Van ennek párja a világon? A nagyapám nem tudott a helyi botrányról sem, pedig megrengette az egyházba vetett bizalmat.

                   De az országos botrányról bizonyára hallott! Ezt még manapság is emlegetik a zsidók.

 

                                                                              +

 

                                                                 Solymosi Eszter

 

                   A mából visszatekintve úgy tetszik, aligha fogalmazta bárki pontosabban az eszlári események társadalmi-politikai jelentőségét, mint Krúdy Gyula. 1932 – ben a következőket írta „Tiszaeszlár az ötvenedik évforduló távlatából” című tárca – publicisztikájában.

                   „Aligha történhetett esemény ebben a korban / ötven esztendő előtt /, amely alaposabban szétszakítja a magyar társadalmat. Azt, amely még csak az 1848/1849 - es eseményeket vette hitelt érdemlőnek a közkézen forgó históriai könyvekből. Igaz, hogy nagy pártja volt annak a társadalmi felfogásnak is, hogy fátyolt kell vetni a múltra, és a kiegyezés éveinél kezdeni az új históriai korszakot.

                   De az ország igazában függetlenségi érzelmű volt, újjal mutogattak a liberálisokra, mert nem fogadhatták el valódiaknak a gondolatvilágukat. De a társadalmi téren azért valahogy megvoltak egymással a különböző politikai hitvallásúak.

                   Az igazi társadalmi szakadást az eszlári esemény okozta, amely komolyan zavarba hozta a leghiggadtabbakat is. Mint ismeretes, az a társadalmi szakadás, amiről Krúdy beszél, máig sem szűnt meg.

 

                                                                Édesapám kora

                                                           A „nagy aratás” ideje

 

         Azután eljött a nagy aratás ideje. Miért nem hallgattak eleink az író – sámánokra? Köztük Mikszáth Kálmánra:

         „Én, aki annyira szeretem ezt a nemzetet, olyan sötét színben látom ma az ország jövőjét, hogy elmondani sem lehet.”/ 1910 /

                                   „Harcra készítni elő a magyart,

                                   Védő – bástyául megintelen Bécsnek?

                                   Az én népem már rút halálba tart

                                   És németet majd csak talál német,

                                   Régen és másként lett volna itt: ország.” /Ady Endre, 1914/

 

                                                                +

 

         Tizennégyben az édesapám úgy énekelte a Kossuth-nótát a kecskeméti főutcán, hogy mindenki megéljenezte. Ha kivívjátok a győzelmet, lesz földetek, meg minden, amit csak akartok. Irány, Szerbia! Csak Kecelről ezerötszáz férfit parancsoltak ki a frontra 1915 végéig.

         Ki dolgozott helyettük? A szegény feleség meg az árva gyerekek, akik a háború alatt teljesen leszoktak a tanulásról. Az iskolában nem volt se tanító, se tüzelő. Tavasztól őszig a falu lakóinak többsége mezítláb járt. Télen klumpákban vagy az agyonnyűtt csizmákban csak a szomszédba lehetett eljutni hírekért.

         Ha anyánk rosszat álmodott, a kisajtóban reszketve várta az öreg postástól a híreket. A bátyám hároméves volt, én meg éppen készülődtem a napvilágra. Amikorra az édesapám vesztesen, de egészségesen hazaért, már hárman fogadtuk. Én voltam az egyetlen új öröme az országos búsulásban. Azt mondják, hogy csiklandósan nevettem, amikor a borostás arcát simogattam.

         Az öregapám is alig várta a háború végét. A Csernák Józsi bácsival azt tervezgették, hogy mit vessenek majd az ígéret földjébe. Szerbiát megesszük egy früstökre, azután jöhet a jutalom.

         De mit keresnek a mieink az orosz meg az olasz fronton? – tanakodtak az öregek. Azt az okosok jobban tudják – erősítgették a hitüket.

         Az ötödik év végén leszereltek a katonák. Pontosabban: Leszereltették őket!  Károlyi Mihály nevezte ki a világ legkülönösebb hadügyminiszterét. Linder Bélának hívták, aki 1918 őszén kijelentette:

         - Nem akarok többé katonát látni! Ilyen csak nálunk hangozhatott el, és egy gazember szájából.

         Az öregapám és a harcostársa igen lelkes híve volt az őszirózsás forradalomnak. Régen elfelejtettek már olvasni, vagy sohasem tudtak, de azért megvették a Népszavát. Végre a nép szava is számít! A kishordó szárú csizmájukba rejtve hozták haza. Azután átadták a szomszédban lakó Földes Sándor bácsinak, aki fölolvasta nekik. Ilyenkor gyűléseztek és tervezték az eljövendőt.

                                                       „Föl, föl, ti rabjai a földnek!”

 

                   Az 1919. évben a monoklis Károlyi Mihály elment a nyugis nyugatra. Kun Béla megérkezett a bandájával a kegyetlen keletről. Ideológiát hozott ennek a népnek és jó néhány akasztófát. Kecelen nem jelent meg személyesen, de elküldte Landler Jenő két emberét.

                   Ezek először is elmondották a szúrós szemű parasztoknak, hogy annak nem lehet földje, aki nem dolgozik. Eddig jóvá is hagyta a népség a két nadrágos akaratát. De a második mondatnál már kidőlt a liszt! Azt merték mondani a szúrós szemekbe, hogy a közép – és nagybirtokosok földjét elveszik, és az államé lesz. Ekkor a tömeg rettenetes nagy viharban tört ki:

                   - Le a kommunizmussal, le a csirkefogókkal! Tartóztassák le a gazembereket!

                   Bizony, így eshetett meg az a csúfság Kecelen, hogy a szónokokat kis híján laposra verték. Hálát adhattak Lenin elvtársnak, mert az volt az istenük, hogy ép bőrrel megúszták! A direktórium elnöke meg az egyik nem számos tagja menekítette ki őket a faluból.

                   Csernák Józsi bácsinak disznó szerencséje vala, hogy a vörös mészárlás napjai előtt kilépett a direktóriumból, és elrejtőzött a Nagyerdőben. Jó szimata volt az öregnek.

                    Kapával kergették ki a szóvivőket, de a megtorló regiment egy hét múlva, június 23-án, állig fegyverben megérkezett a nagy vadászatra. A hajtó szerepére egyedül Zsoldos Joachim János vállalkozott.

         Még be sem értek a községbe, már agyonlőttek egy férfit, Árvai Andrást. A halasi út mellett a földjén dolgozott. Sós, a csapat parancsnoka, odalépett az ásójára támaszkodó paraszthoz, és barátságosan mondotta:

          - Mi fehérek vagyunk. Ugye, te is az vagy?

         András köszönésre nyújtotta a kezét:

          - Az vagyok.

         Ekkor Sós öt golyót eresztett bele, amitől Árvai holtan a földjére borult.

         Amikor a géppuskával bevonultak a falu központjába, az első útjuk a plébániára vezetett, ahol az ajtót nyitó Vajay László 28 éves káplánt szó nélkül lelőtték.

         A szarkási szőlők egyik kis pincéjében két ember iddogált. Lajkó M. András és Halász József, akiknek ez volt a kedvenc szórakozása. A vörösök rájuk találtak.

         Egy Kelemen István nevű nagykőrösi terrorista, mindkettőt meglőtte. Amikor látta, hogy a két férfi még él, biztos, ami biztos, puskatussal agyonverte őket.

         Csóti Ferenc lovas kocsival gyanútlanul a templom felé tartott. Egy ujj rámutatott. Azonnal lerángatták a kocsiról, és néhány perc alatt a templommal szemközti eperfára fölakasztották.

         Összesen 25 embert öltek meg ehhez hasonlóan, vagy lőttek agyon ezek a lények. Zsoldos Joachim János, a Direktórium elnöke volt az, aki a lázongók neveit besúgta.            Ma van Zsoldos utca Kecelen, mert Joachimnak Kalocsán nyoma veszett. Nomen est omen. Maradjon meg örökre az utca neve! Figyelmeztetésül!

                                                              +

 

                                  MARX-tól és ENGELS-től idézek, akik gondolataikkal és erkölcsükkel megalapoztak egy új típusú liberalizmust-kommunizmust, amely még ma is él és hat.

 

         Trónt fogok emelni magamnak,

         Csúcsa hideg lesz és hatalmas,

         Védőbástyája az emberfeletti iszonyat,

         Tábornoka a sötét kín./1837/

         Ne a vallásban keressük a zsidó titkát, hanem a vallás titkát keressük a valódi zsidóban. Mi a zsidóság világi alapja? A gyakorlati szükséglet, a haszonlesés. Mi a zsidó világi kultusza? A kufárkodás. Mi a világi istene? A pénz.

         A család megszüntetése!

         Európa lakossága elzsidósodott, az európai emberiség átadta magát annak a hitnek, hogy egyedül a pénz boldogít, elveszítve ezzel minden belső erkölcsi tartást.

         Mindenütt, ahol a demokrácia alapja a butaság, a zsidó kufárkodás és pozícióhajhászás szemtelensége még sokra fogja vinni.

         Ausztriában egy teljes millió zsidó él, aki csak kufárkodásból él, ami azt jelenti, hogy minden harminc emberre jut egy vérszívó.

         A schönbrunni pedig megbízza Urban német alezredest, hogy alakítson, a la Jellasics, egy K. u. K. rablócsapatot Erdélyben. Az Erdély északi részében élő havasalföldiek kretenizmusát hívja segítségül, mint ahogy Urban a szlovákok kretenizmusához fordul…

         A kamarilla legnagyobb támasza Ausztria 99 nemzete és nemzetecskéje között a zsidóság. Bach és Thienfeld még a minisztériumba is bejutott./1848/

         Ausztria összes nemzetei és nemzetecskéi között csak három van, amely aktívan belenyúlt a történelembe, amely még most is életképes: a németek, a lengyelek, a magyarok./1849/

         A forradalmak a történelem mozdonyai. A permanens forradalom./1850/

         Címzés: Charles Marx, the future Dictator of Germany. Németország jövendő diktátora./ 1852/ Végül majd Hitler lesz, aki sokat köszönhet „nagy” elődjének, Marxnak.

         Az orosz szótárból hiányzik a „becsület” szó./1853/

         Így a császárnak a Bécsi Bank zsidóitól való függése ugyanolyan ütemben növekszik, mint kormányának katonai ellege./1854/

         Frankel Leó igazi zsidócska.

         Anyámtól tegnap kaptam választ. Csupa „gyengéd” szólam, de semmi pénz. Azon kívül közli velem, amit réges - régen tudtam, hogy 75 éves, és megérzi az öregség miatti egynémely fogyatkozását./1861/

         Ha nem találjuk fel az aranyfosás művészetét, bajosan marad más hátra, mint hogy egy vagy más módon kicsikarj valamit a rokonaidból. /Engels/

         Két órával ezelőtt érkezett egy sürgöny, hogy az anyám meghalt. Én magam már fél lábbal a sírban voltam. Az adott körülmények között rám mindenesetre még nagyobb szükség van, mint az öregasszonyra./1863/

         Az olasz inkvizíció egyik jegyzőkönyvében olvasható egy apácának ez a vallomása. Ártatlanul így imádkozott a Madonnához: „Könyörgök Hozzád, Szent Szűz, adj nekem valakit, akivel vétkezhetek!” Az oroszok ebben is nagyobbak. Megállapították, hogy egy makkegészséges fickó, aki csupán 24 órát töltött egy apácakolostorban, holtan került elő. Az apácák halálra nyargalták…/1867/

         A Rajnán felfelé utaztunkban meggyőződtem arról, hogy a papok ellen, különösen a katolikus vidékeken energikusan fel kell lépnünk./1869/

         Bismarck a mozgalmunkért többet tett, mint bármelyik másik államférfi: éppen azáltal, hogy végsőkig kiélezi a viszonyokat./1878/

         Merthogy az erőszak minden alkalmazása demoralizálja azt, aki alkalmazza. /Engels, 1878/

         Bismarck barátunk nyugodt lehet. A forradalmat, amelyet ő olyan jól előkészített, a német munkások véghez fogják vinni. Ha Oroszország megadja a jelt, készen állnak majd. /Engels, 1879/

         Én is minden jót kívánok neked és mindnyájatoknak az új évre, és gratulálok az idén minden bizonnyal meginduló orosz forradalomhoz, amely nyomban megváltoztatja egész Európa jellegét. Nagyrészt ezt is Bismarck barátunknak köszönhetjük, aki tüntető ausztriai utazásával és szövetségével éppen a megfelelő pillanatban állította alternatíva elé az orosz kormányt: háború vagy forradalom./ Engels levele Karl Liebknechthez /

         Ezeknek a fényképei alatt masíroztattak milliókat, közöttük engem is, amikor az eszmetársaik hatalomra jutottak.

 

                                               Ferenc József kiáltványából

 

         „Mindent megfontoltam és mindent meggondoltam. Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára. Bízom népeimben, akik minden viharban és egyesülten sereglettek mindig trónom köré, s hazájuk becsületéért, nagyságáért és hatalmáért a legsúlyosabb áldozatokra is mindig készen állottak.” Kár, hogy nem érhette meg a végét!

        Az I. világháborúban négyszáz férfi halt meg a frontokon és huszonöt a „vörös nyár” idején.  Bizonyára országos, esetleg világrekord, hogy öt Ugranyecz - testvér volt egy időben a frontokon! És jelzi a magyarokat gyengítő vérszivattyú erejét. Nem hiszem, hogy Ausztriából vagy Csehországból ilyen mértékű lett volna a mozgósítás! Azt elhiszem, hogy Svejk a cseheknél megjátszhatta a hülyét, de belőlünk túl sok vért szívott ki a háború. Móricznak, Adynak, Gyóni Gézának nem volt kedve humorizálni.

 

                                                        A románjárás

                                      

                   Az öregapám csatlakozott remete barátjához a Nagyerdőben, mert mint a sáskák, elözönlötték az országot a románok.

                   Madarescu katonái a lakosságnak mindenütt azt mondották, hogy a kommunistáktól akarják a magyarokat megszabadítani. De hamar kimutatták a foguk fehérjét!  Kecelen is tanyát vert közülük legalább száz.

                   Igen mohón kezdtek el rabolni!  A káptalan intézőjét, aki felelős volt a javakért, és nem adta oda a pénzes zacskó kulcsát, szemrebbenés nélkül lelőtték.

                   Igen rossz lett a hírük a faluban. Még a tanyavilágban is.

                   Az egyik román odaszokott az anyám vacsorájára. Szegény igen szerette a házi kosztot, a gazdasszony főztjét. Alig tudott tőle megszabadulni, mert hiába mondta, hogy ne járjon hozzá. Nem értették meg egymás szavát. Elpanaszolta a bujdosó apámnak, aki ezt igen zokon vette. Nem akart román kézre jutni, mert hátha kiverik belőle a bujdosók titkát. Csak éjszakára jöttek haza, amikorra a román veszély elmúlt. Most meg az asztalukhoz mer ülni egy idegen csak azért, mert fegyver van a kezében.

                   Apám sokat töprengett magában: Ha csak megverik, a család nyakára csődítik a hadsereget. A Nagyerdőt is átfésülik a tettesek után! Hogy a családban maradjon a dolog, csak az öregapámat avatta bele az akcióba.

                   Az udvart nagy eperfák árnyékolták, a konyhával szemben állt éppen a legnagyobb. Két ember alig bírta átnyalábolni a törzsét. Borús volt az ég, sötét az udvar.

                   A konyha lámpafénye odacsalta az éjjeli bogarakat meg a román katonát. Óvatos ember volt, mert a kertajtóban figyelmesen szétnézett, és csak azután ballagott a konyha felé. Akkor szakadt le egy faág a „bocskoros” fejére. Mire észhez tért volna, katonásan elintézték. Gyorsan egy rongyos köpenybe rejtették, azután éjfél után kilopták a Nagyerdőbe. Egy új titokkal gazdagabb lett a Tölös.

                                                                          +

 

                   Kinn a tanyákon is eltévedt néhány. A nyomozó megszállók sok hatásos balkáni módszert ismertek, mégsem jutottak egyről kettőre. Ekkor alkalmaztak egy „újítást”, Kecelen először.

                   A tanyák világa sokban különbözik a faluétól, és olyan mesze van a városétól, mintha nem is egy bolygón lenne a kettő. A tanyasi ember csendes, az idegenek iránt bizalmatlan. Ha vérig sértik, akkor nem néz se Istent, se embert! Ha a jogos haragját nem töltheti ki a bűnösön, akkor fölakasztja magát. Ázsiai sztyeppékről hozott mentalitás ez. Tréfán kívül: - Gondoljanak csak a japán harakirire!

                   Igen különös ember volt Bobek János bácsi, anyai dédapám. Fiatalabb korában, még 30 – 40 évesen is, minden hétvégén bezárkózott a kamrába, és a gyertyafényben órákig táncolt. Elmondása szerint, az édesapjával és a nagyapjával. Ez a család féltve őrzött titka volt. De a táncos kedve régen elmúlt, mert 1919 augusztusában már ötvenhat évgyűrű volt az élete fáján.

                   A Fölső-tanyákon, ahol Bobek János is lakott, a románok szigorúan elkezdtek nyomozni az egyik eltűnt emberük után. Válogatás nélkül összeszedték az igazakat a bűnösökkel együtt.

                   Az ítélkezéssel kezdték.

                   A hatvanéves Bobek János bácsi nagy és sűrű bajuszú férfi volt, ezért választották ki áldozatnak. A két hóhérlegény csomóstul kezdte tépni a bajuszt mind a két oldalon. A húst is leszaggatták. Ömlött a vér és a borzalom. A felesége etetgette néhány hónapig, aztán János bácsi is a halottak falujába költözött. Gondozza-e még valaki a sírját?

 

                                                                          +

 

                    Magyarországot majdnem eltemették Trianonban, amikor 1920. június 4-én aláíratták velünk a világtörténelemben is kirívóan aljas békeszerződést.

                    A demokrácia teljes hiánya, a nemzetiségek sovinizmusa és a magyarok között meggazdagodott „szomszédok” gyűlölete, ezek kiváló nyugati kapcsolatokkal rendelkeztek már akkor is, segítette eltüntetni a térképről a magyarok régi országát. Ha nincs a vörös terror után a jogos fehér, az egyoldalúan tájékoztatott nyugati közvélemény és a pénz uraitól függő politikusi garnitúra, nem mondotta volna ránk:

 

                                     Vae victis!  Jaj, a legyőzött magyaroknak!

 

                    „Tudom, hogy a magyar nép mindig kész volt a függetlenségéért síkra szállni. Tudom, többször beszéltem már róla, és nagyon fájlalom, hogy felette igazságtalan feltételeket állapított meg az Önökkel kötött békeszerződés. Mit, a németek panaszkodnak a versailles-i békeszerződés igazságtalan volta miatt? Az a béke olyan messzemenően méltányos volt, hogy hasonlót a németek tőlünk a jövőben nem várhatnak.

                     A trianoni szerződés volt a rossz béke, mert egy uralkodásra hivatott népet, mely Európának abban a részében talán egyedül tudott századokon át magasabb rendű politikai képességeket kifejteni, szétszakított, szolganépek uralma alá helyezett. Az Önök fájdalma és felháborodása jogos.” /Churchill, 1938 /

 

                                                                          +

 

            A történelmi Nagy - Magyarország utáni vágyát így fejezte ki a helyi „intelligencia”.                            

                     

                                A keceli tisztviselők I925. április hó 17-én este fél 8-kor

                                                    irredenta estélyt rendeznek.

            Belépődíj személyenként 50 korona. Az estély tiszta jövedelme jótékony célra

             fordíttatik.

            Rendezi: Gille Lajos, Erdélyből menekült jegyző.

            1. Megnyitó: Csabán Jenő, jegyző úr.

            2. Végváritól: Eredj, ha tudsz! A verset Szabadi István tanító úr szavalja.

            3. Piros hajnal: Énekel Gille Lajos, zongorán kísér Kissné Pozsgay Rózsi úrnő.

            4. Anya gyásza – irredenta színjáték.

            5. Nincs már nekem puskám: Énekel Zupka Miklós tanító úr, és Pozsgay Rózsi úrnő kíséri.

            6. Magyar dal – melodráma. Előadja Gille Lajos és Pozsgay Rózsi úrnő.

            7. Erdélyi siralmak: Énekel Gille Lajos, kísér Pozsgay Rózsi úrnő.

            8. Élőkép.

            9. Záróbeszéd: Kurcz Adolf esperes úr tartja.

                                                                       Táncz.

                  A szerencsétlen vagonlakók, egykori erdélyiek, így koldultak. Szégyenére az egész magyarságnak.

 

                                                  Mi lett az „ígéret földjével”?

 

              A Nagyerdő a zavaros időkben biztos menedéke lett a bujkáló kecelieknek. De mást is adott. A fiúgyerekek egyik fő foglalkozása az volt, hogy egy nagy kötő makkot kellett gyűjteniük a nagyerdei Tölösben, a Tölgyes erdőrészben. Azon hizlalták meg a malackákat karácsonyra. A nép házasodott, szaporodott, új házhelyek kellettek volna olcsón a szegényeknek.

              Már 1921-ben kérvényezték a kalocsai érseknél, hogy az erdő helyén szíveskedjen házhelyeket kiméretni, ha már földet nem kaphatnak. 1926-ban a Kalocsai Érsekség végre teljesítette a nincstelenek kérését.

              „E földreform a nemzetnek becsületszóval garantált adóssága volt. E földreform nem kegy, sőt: már nem is parlamenti akarattól függő megadás. E földreform egyszerűen nem egyéb, mint köteles kiadása egy már megvásárolt dolognak. Öt évig hulló vérével, egy valószínűtlen pokol irtózatos szenvedésével vásárolta meg azt a magyar paraszt.”

/ Szabó Dezső, 1923. július 9. Gellérthegy /

              A kérvény megfogalmazója sem gondolta, hogy milyen politikai vihart támaszt a parlamentben. Most arra is választ kapunk:

               - Mi lett az ígéret földjével? 

              Hallgassuk először Meskó Zoltánt! Kecel akkor még kisgazda képviselőjét, aki 1924. október 9-én a földreform elszabotálása miatt szólalt fel!

               „Öt tárgyalás után, 1922. október elején megállapodás jött létre a kalocsai székes főkáptalan és az igénylők között úgy a területre, mint az árra vonatkozóan. 421 elismert igénylő van, szükségük volt valami 149 hold földre, a káptalan ezt fölajánlotta, a szerződést megkötötték. Az árat is megállapították. A rokkantak 30 koronát, a többiek negyven koronát fizetnek négyszögölenként. Azonnal lefizették a költségbiztosítékot, és az iratok felmentek a Földművelésügyi Minisztériumba. A földművelésügyi miniszter hozzájárult, hogy egy volt erdőterületet adjanak át azonnal. Helyette a káptalan másutt fog erdősíteni. Fölmentek az iratok az Országos Földhitel Bankhoz.

              A szegény emberek eladták a fél hold szőlőjüket, mert a bíró azt mondta, hogy megkapják a házhelyet. A kis pénz félre volt téve, jó lesz anyagra.

             Megtörtént az „istenkáromlás”!  Két évig vártak, amikor két év múlva megjött az Országos Földhitel Banktól a végzés, ami tudtul adta az igénylőknek, hogy mivel a káptalan nem hajlandó erdősíteni, egyelőre tárgytalan a dolog.

              Keressenek másutt házhelyet maguknak!

              Nem akarom a Ház türelmét sokáig igénybe venni. Minden vidéken százával fordulnak elő ilyen esetek.”

              Részlet Nagyatádi Szabó István, földművelésügyi miniszter válaszából:

              „Nem bírom hallgatni ezeket a panaszokat! A helyzet az, hogy újabb és újabb nehézségek merülnek fel, és a pénzügyi kormányzat a földművelésügyi ellenére ad ki rendeleteket. A képviselő úrnak választ nem tudok adni, annál az oknál fogva, mert egészségem megrongálódott. Nem bírom a panaszokat tovább! Azon gondolkodom, és arról gondoskodom, hogy a helyemet alkalmasabb embernek adjam át.”

              Nagyatádi Szabó István a kalocsai érsekség kétszínűsége miatt dobta be végül a törölközőt. Hazament a falujába, Erdőcsokonyára. Október 30-án kiballagott a szőlőjébe. Egyedül volt ott egész délután, szalonnát sütött, késő este ért haza. Másnap reggel nyolc óra tájban hirtelen rosszul lett, elvesztette eszméletét, és húsz perc múlva meghalt. Mindössze 61 évet élt.

              No, keceli szegények, hát hová lett az „ígéret földje”?

 

                                                                    A FAKSZ             

 

              A korona 1926-ban megbukott, a kormány pengőt nyomatott és veretett. Emlékszem, apám a Szent József utcai ház felét a testvérének hatszáznegyven új pengőért adta el, azaz 8 millió régi koronáért.

   A Nagyerdőt csak kivágatták, fölparcellázták, és végre felajánlották a kecelieknek. Kettőszáznegyven pengőért négyszáznegyven ölet vettünk. Az újfalusi házhelyek többsége ekkora. Hosszú lejáratú hitelt is kaptunk a helyben létrehozott Falusi Kislakásépítő Szövetkezettől, a FAKSZ-tól. Az építkezést 1928 tavaszán nagyjából be is fejeztük. Tető már volt a házon, de a három helyiséget, a szobát, a konyhát és a kamrát belül még nem vakolták.     A családunk a Szent József utcai házban lakott. Nagyon kellett a pénz az épülőre!

 

                                      A bőröm még csak tízéves

 

 Anyámék ebben az évben a tízéves bőrömet eladták egy gazdának, Orcsik Andrásnak. Mint egy gyanútlan jámbor jószágot, kivezettek a tanyájára egy tehenet meg egy borjút őrizni. Itt tanultam meg egy egész életre, mit jelent cselédnek lenni.

Egypár napig minden a megállapodás szerint folyt. Vigyáztam a nyugodt tehénre meg a borjára lelkiismeretesen. Közben a gazdasszonyom összebeszélt a szomszéd Hemző Mihálynéval. Azt mondták nekem, hogy jobb legelőre hajtjuk a jószágot. Azt gondoltam, jól van. Hemzőné arra az egyholdas páskomra kivert még két tehenet a két borjával, két anyakocát, az egyik fias volt. A tetejébe még öt süldőt és harminc libát. Május eleje, kellemesen langyos virágnyitó idő. Az első napon valahogyan meg is voltunk, mert a Hemzőné segített az őrzésükben. Igaz, hogy egész nap nem győztünk jobbra-balra szaladgálni. Alkonyatkor mégis azt mondotta:

   - Holnap majd könnyebb lesz.

              Gondoltam:

               - Jól van.

              Másnap reggel segítettek kihajtani, azután magamra hagytak. A libák a fűmag után vándoroltak szanaszét. Az anyakoca kereste a kicsinyeit. Futott volna a malacaihoz mindenen át a tanyába. A böglyök csípték a borjakat, és azok elbogároztak. A tehenek meg utánuk! Nem bírtam az állatokkal. Sírva kiáltozgattam be a Hemzőnének, hogy jöjjenek már ki. Dél felé járt az idő, amikor jött is. De nem volt benne köszönet! Jött felém és nem egyedül, hanem a gazdasszonyommal együtt. Mind a kettőnél frissen vágott tüskés akácfagally. Úgy vertek, hogy a lábamból öt helyen is csurgott a vér.

              Mit tehettem? Sírva menekültem az új ház padlására.  Nem mertem a régibe menni, mert az anyám rettent goromba asszony volt.

              Mielőtt elbocsátott, azt mondotta:

              - Agyonütlek, ha a helyedet elhagyod!

              A húgom, Mária, 8 éves leányka, de már szolgálatban volt. A Hajas-laposon a Bekéék tíz nagy libáját legeltette. Megkértem a testvérkémet, otthon ne szóljon rólam egy árva szót sem.

              A padláson lapultam éjjel - nappal, és rágtam a körmöm, nyaltam a cserepes számat kínomban. Mind a két kezével rázott a hideg. A húgom kétszer is megfelezte velem az ebédjét. Amikor Marika látta, hogy nem birok lemászni a padlásról, csak elmondotta a dolgot.

              A harmadik napon, amikor édesapám éppen hazaért a munkából, a húgom sírva elmesélte az én nagy bajom. Elárulta, hol vagyok, és milyen csúnya a lábam.

              Az édesapám nyomban fel is jött értem, és ölben vitt le a padlásról. Talicskán tolt el a József utcai házba. Ecetes ruhával gyógyították a dagadt lábamat, de a fájdalom reggelig nem hagyott aludni. Apám hajnalban nem indult munkába, hanem talicskában tolt az Antóni László doktor úrhoz. Amikor megnézte a lábaimat, csúnyán az anyámra támadt:

- Ha még fél napot késtek, nagy baj szakadt volna a családodra! - mondta dühösen és tegezve, mert anyám leány korában náluk szolgált. Azonnal gyógyítani kezdett. Egyik helyen felvágta. Jó mélyen találta meg a tüskét. Sok-sok gennyet nyomott ki a sebből. Valamivel ki is mosta, ami igen csípett. Azután minden kérés nélkül megírta a látleletet.

Édesapám még azon a napon átment Kiskőrösre, és pert indított a két asszony ellen. Másnap kijött hozzánk a doktor úr, hogy újra átkösse a sebem. Úgy hiszem, jóddal kente, majd le is ragasztotta. Harmadszorra már magam sántikáltam el hozzá. Anyám elkísért, de egész úton nem szólt egy szót sem. Csak annyit láttam, hogy néha-néha a kötényével a szemét törülgeti. Többször nem is kellett elmennem a doktor úrhoz.

              Nemsokára megtörtént a tárgyalás. A bíróság helyben vizsgálta ki az ügyemet. Pontban kilenc órakor kezdődött, még a doktor úr is eljött tanúnak. A bíró előtt csak annyit mondott:

               - Ritka az ilyen kirívó eset!

              A bíróság Orcsiknéval kifizettette az egész évi béremet, és fájdalomdíjként még tíz pengőt. Hemzőnének a tárgyalás költségét kellett legombolni. Összesen több mint száz pengőt nyert az igazság!

              Alig hevertem ki a bajt, anyám már el is szegődtetett a Palástiékhoz. Én lettem volna, ha a volna ott nem lett, volna, a harmadik gulyásgyerek.  Alighogy kivezettek a tanyára, a kezembe nyomtak egy félig sült kenyérdarabot. Széthajtottam a héját. Hát akkora döglött böglyöt találtam benne, mint a fél hüvelykujjam! Rögtön búcsút vettem a kapufélfától. Édesapám, aki nem sokkal előbb ért haza, azt mondta:

              - Ebből se lesz jó cseléd soha!

              Az 1928. évben nem is szegődtettek el sehova. Bepucoltuk az új házunk konyháját. Apámnak volt munkája, csőszködött. Egy tízéves gyerek lett a segédmunkás. Magam, la’! Nékem kellett a sarat kevernem, taposnom, összekapálnom. Egy felnőttnek is becsületére vált volna! 

              Hogy a kosz meg ne egyen, esténként nagyjából lemostam magam. Bekaptam néhány falatot az anyám vacsorájából, és már aludtam is, mint egy hulla a kamrában és vastag szalmazsákon. Így ment két hónapon át! Amikor a konyha fala megszáradt, anyám szép fehérre meszelte.

              Sándor, a bátyám, Lukács Mihály bácsiéknál szolgált már a második éve. Nem minden gazda bánt úgy a cselédjével, ahogy az a két asszony velem. Volt, ahol a szolgafiúra úgy tekintettek, mint az édes gyerekükre. A szülőfalumban ilyen gazda nékem nem jutott.

              Rátaláltam a szomszédban lakó, aranyszívű Csöre nénire, aki többet javított rajtam, mint az édesanyám. Egyik hét végén kórusban csúfoltunk egy nálunk is szerencsétlenebb gyereket, a Kacska Jóskát:

              - Jóska, polóska, fölmászott a toronyba. Megnézte, hány óra. Fél tizenkettő. Csacsi mind a kettő!

              A gyerek sírva beszaladt a házba. Mink meg csak nevettünk! Ezután mondta nekem az aranyszívű ezt a történetet:

               - Nem mindenki olyan életre való, mint te. Sokféle ember van: egészséges-beteg, fiatal-öreg, szegény és gazdag. Nem egyformán kapjuk az Isten ajándékát a hasznunkra vagy a kárunkra. Okos ember soha nem csúfolódik!

              El is mondott hozzá egy életre szóló mesét:

               - Egy csapat gyerek meglátott egy botra támaszkodó kopasz öregembert. Elkezdték csúfolni:

              - Kopasz, gyere föl a hegyre!

              Az öreg először csak feléjük fordult, és ingatta a fejét. A csúfolódás ment tovább. Rázta feléjük a botját, de arra sem hallgattak el. Pedig hegy nem is volt a környéken, csak egy rengeteg erdő. Buta csúfolódás volt az egész.  Harmadszor is odakiáltották:

               - Kopasz, gyere föl a hegyre! Hát erre az erdőből kirontott három medve! A jámbor medvék sem tűrhették a gonosz csúfolódást, és dühösen morogva elkergették a neveletlen fiúkat. Majdnem szétszaggatták őket a csúf szájuk miatt. Akinek esze is van meg lelke is, az nem csúfolódik!

 1929 tavaszán, Szent György napján, az iskolának hátra arc!

 

                                           Öregcsertőn

 

 Elszegődtem Öregcsertőre, Vén Istvánékhoz gulyásgyereknek egy tehén meg a borja mellé. Itt végre jó sorom volt! Még mostak is rám. Egyszer a gazdám a keceli piacra indult, és engem is haza akart vinni látogatóba. Fel is ültettek a saroglyába, de, mert ritkán néztek hátra, meglógtam. Uzsgyi, vissza!

 Mire észrevették a szökést, már a kiáltásukat sem hallottam. Nem akartam hazamenni, mert attól féltem, hogy anyám eltángál. Megvallom az igazat:

       - Sosem szerette a fiait!

       Édesapám egyszer eljött látogatóba. Elmondtam neki:

       - Itt jobb sorom van, mint otthon.

       Sohasem bántottak, még szóval sem. Ha a szeles tehén néha el is szaladt, csak azt mondták:

        - Ne félj, majd megjön!

       Elő is került az nemsokára a hatalmas szarvával. Naponta csak két liter tejet adott, de igen jót. Néha nekem kellett a csarnokba vinnem. Mindig külön tárolták. Hogy miért, azt nem kötötték az orromra. Öregcsertőn hallottam a legboldogabb hangot életemben. Egy repülni tanuló kölyök fecske csivogta, amikor először a felhők közelébe ért.

        „Az Úr Jézus, amikor kicsi gyermek volt, hát ő madarakat csinált agyagból. S odament egy pásztor, és azt mondta:

         - Mit csinálsz, te gyermek?

         Azt mondja:

         - Hát madarakat!

         S azt mondja:

         - Nem élők!

         S azt mondja:

         - Élni fognak!

         Az embör bémönt közibe, s a madarak mind férepültek, s mind lettek fecskemadarak.”

         Egyszer elmondottam a fecske hangját a szomszéd Csöre néninek. Áldott jó asszony volt, aki a lelkét is odaadta volna, ha valaki kéri. Azt mondta nagy komolyan a tízéves gyereknek:

                   „Szép lehetett a fecske hangja, mert az Isten kedvenc madara.

                   De amikor a madarakat teremtette, a legszerényebb madárnak adta a legszebb hangot. Aki nem kért se színes tollat magára, se erős karmokat a zsákmányolásra, csak békésen várt a sorára.

                   Akkor az Isten, aki nem szereti a törtetőket, és pártját fogja a szerényeknek, azt mondta a sor végére szorult szürke kis madárnak, a fülemülének:

                   - Neked nem adok színes ruhát, ragadozó karmokat, de neked adom a legszebb hangot az egész világon.

                   Ha egyszer meghallod a gyönyörű hangját, amivel néha éjszaka is beszél, igazat adsz nekem.”

         Eljött az ősz. A búcsúzó kedves madaraimmal én is útra keltem. István bácsi megfogta az aprócska kezemet, és azt mondta:

          - Azt az anyabúsító, apaszomorító fajtádat, te gyerök!/ Így, potásan!/

         Úgy láttam, hogy gazdasszonyom, a Rózsa néni, Táska Ferenc, a szolgatársam is elszomorodott.

         A fiatal gazda kocsin vitt haza, és a béremen kívül hozott az apámnak egy-egy zsák árpát meg búzát. Azt mondotta, hogy jövőre a tehén magára marad. Beadják a gulyába, ahonnan mindennap hazajár. Nem lesz rám szükség.

                   Ruhát nem kellett vennem, mert az volt a bérem: egy pár bakancs, egy öltözet bársonyruha, egy nagykabát és három méter alsónak való. Valakivel meg kellett varratni. Október közepétől járhattam az iskolába.

                                                                          +

                   Az 1930-as év a világnak gazdasági válságot hozott. A gazdáknak szegényülést, mert pusztultak a disznóik. Volt, akinél 20 is megdöglött egyik napról a másikra. Faluszerte hatalmas volt a kár! A baj nem jár egyedül, hullani kezdtek a szárnyasok ezerszámra. Segítettem Pertics Miska bácsinak eltüzelni, elföldelni a dögöket. Az egész ország bajban volt. A szegényeket még nagyobb nyomor verte.

                   Számunkra az volt a legnagyobb csapás, hogy a munkáért kapott két malac is megdöglött. Pedig eladásra szánták őket a szüleink.

                   Pertics Miska bácsihoz gulyásgyereknek szerződtem, de mindenes lett belőlem. Példának okáért, én vezettem a két lovat a kukorica ekézésekor. Ötven hold volt belőle, és legalább kétszer meg kellett járni. Két lovat vezettem egyszerre, és bizony gyakran magukkal vittek. A szájukat lekötötték a vezetőrúdhoz. A legyeket csak a farkukkal tudták kergetni. Ahová nem ért el a légycsapójuk, oda meglódították a hatalmas fejüket. Én meg úgy repültem, mint a madár!

                   A gazdám változtatott a munka menetén. Ezután mindig korán reggel és a naplemente idején dolgoztunk.  Mire befejeztük, bizony eléggé megdagadtak a bokáim.  Édesapám szóvá is tette a gazdának, aki igazat adott neki. Kaptam is tőle kárpótlásul egy új zeigpantallót.

                   Az évi béremre már nem emlékszem. Csak a szép ruhára, amit Miska bátyám a kereskedőnél vett. Zöld bársonyruha volt, de az ára miatt a gazdám háromszor is otthagyta Szabolcs Lajosnál, a boltosnál. De ő azt mondta nekem:

                   - Csak vidd magaddal, amiért megdolgoztál! Majd én a Perticset jól hátba vágom, és akkor biztosan kifizeti.

                   Nem tudtam, hogy jó barátok, és csak cukkolják egymást.

                   Megjött 1931, fiatalkorom legborúsabb éve. Befejeztem az elemi iskolát, ha nem is kitűntetéssel. Szerettem volna valamilyen szakmát tanulni, és találtam is helyet magamnak.           Anyám azt mondotta:

                   - Szót se halljak róla többet! Ha mi kapáltunk, akkor kapálj te is!

 

                                                             Kurz Adolf

 

                   Ezen a hangon szól Kurz Adolf esperes úr is abban a levelében, amelyet a polgári leányiskola ügyében az Érsekségnek írt:

                   „Kecelen római katolikus polgári leányiskolát építeni fölösleges és céltalan. A falusi intelligencia leányaiból 5-6 polgári iskolásnál többet összeszedni nem lehet. Az iparosok oly szegények, hogy az elemi iskolát végzett leánygyermekeiket otthon nem nélkülözhetik. Még inkább áll ez a földművesekre nézve. Aki ezek közül szegény, pedig 70 százalékuk az, csak úgy tudja fenntartani a családját, ha a gyermekeivel együtt dolgoznak és keresnek. A jobb módú gazdák nagyobbrészt tanyai birtokaikon laknak, és lányaikat úgy nevelik – nagyon helyesen, hogy földműves gazdák feleségei legyenek. Józan érzékökből kifolyólag nagyon jól tudják azt, hogy amelyik földműves lány 14-15 éves koráig polgári iskolába jár, idegenkedni fog a föld szagától.”/1927/

                   Szabó Dezső bátyánk azt mondotta volna az esperes úrnak, ha találkoznak:     ”Szélsőséges gazténynek s a magyarság becstelen elárulásának tekintek minden egyes esetet, amikor a magyar anya fiát Magyarországon bármely címen és bármely eszközzel elzárnak a továbbképzés, a több ismeretszerzés lehetősége elöl.” /Városmajor, 1937. május 1. /

                    A fiúknak sincs menekülés! Tessék elképzelni, hány helyen elmondhatta ezt a gazdák körében. Meghívott és tisztelt vendégként a lakodalmakon, a névnapokon. Nem kellett volna Petőfit vagy Aranyt emlegetni példaként a kitörésre, elég lett volna az Antóni doktor urat megemlíteni, aki egy keceli parasztgazda fiából lett megbecsült helyi orvos.

                    Ami pedig az esperes úr népszeretetét illeti: Gyönyörűek voltak az egyházi körmenetek.

                   A gazdag leányok rózsaszín ruhában mentek elöl, a deli legények fényesre suvikszolt csizmában vitték a supellátot, amely alatt az oltári szentséget emelte a fejének magasába Kurz Adolf. Mögötte hömpölygött a buzgó keceliek tömege.

                   A járdáról olyanok is nézték álmélkodva a szép vonulást, akiknek nem volt az ünnephez méltó ruhájuk. Mit ad Isten, az esperes úrnak feltűnt, hogy az egyik férfi a fején felejtette a födőt:

                    - Vedd le a kalapod, te marha! - dörgött rá, hogy fölülmúlja a kántor énekét.

                   Ő volt a legtekintélyesebb ember Kecelen az első világháború után. Ekkor mondta ki a nyilvánosság előtt őszinte véleményét a falu többségéről, a népéről. Dühében elszólta magát a legnagyobb adófizető! De mire költötte a többi pénzét? Az ördög bibliájára?

 

                                                                  A mentatelep

 

              Már 1926-ban megalakult a keceli mentatelep, és odajártunk napszámba. Ezt a vadkapitalista vállalkozást egy Stielly Walter nevezetű ezredes úr működtette a kedves felesége támogatásával.  A hölgy egy Gajáry nevű helyi nagybirtokos lánya volt, akit ide húzott az a jó szíve.   A szegénység szagára idesereglettek a ragadozók!

              Én hetven fillért kaptam naponta, de napkeltétől napnyugtáig dolgoztam. Azok a kisleányok is, akik egész hónapra leszerződtek. A 12 éven fölülieknek 25 pengőt adtak a leghosszabb aratási hónapokra, júniusra-júliusra. Ekkor naponta 15 órát dolgoztak! A 14 órás hónapokban csak 20 pengőt kaptak egy egész hónapra.

              A 10 és 12 év közöttiek szintén látástól vakulásig dolgoztak, de csak 20 és 15 pengőt érdemeltek.  A tűző napon ülve végezték a munkájukat. Ha nem akarták, vagy nem bírták  naponta megtenni a haza vezető 20-25 kilométeres utat, akkor alhattak a közeli istálló szalmáján. Egy tisztességes vécéjük sem volt, ezért járhattak a szomszédos erdő bokrai közé.

              A tulajdonos, az ezredes úr, jó gazdaként és boldog apaként, gondoskodott a szorgalmas keceli leányok szórakoztatásáról. Lehívta a leányát, Babakisasszonyt, aki lovaglásával, szép hosszú lobogó hajával elkápráztatta a kis mentásokat.

              Közülük többen, az évekig beszívott erős mentaszagtól, tüdőbetegséget kaptak.

              A szomszédságunkban lakott a tizenkét éves Földes Franciska. Olyan volt, mintegy szép piros alma, és olyan lett néhány hét alatt, mint egy hófehér arcú köhécselő angyal. Édesanyjával összehivatta a játszótársait, a környékbeli gyerekeket. Tele is lett mezítlábasokkal az a kicsinyke szoba. Azt suttogta halovány hangján:

              - Ma éjfélkor meg fogok halni.

              - Sokáig fogsz te még élni, és velünk játszani- mondtuk vigasztalásul. Erre azt susogta:

              - Engem már odakint várnak.

 Este kilenc óra tájékán váltunk el tőle csókkal, simogatással, sírással.           

              - Alig múlt el éjfél, amikor nagyot sóhajtott, és örökre elaludt - mesélték másnap reggel a szülei. Ez lett a Turcsán lányok sorsa is.

              Én nem tudtam segíteni rajtuk. Egyszer mondtam a Sendula úrnak, aki a munkát irányította, hogy nem lehetne - e csak hattól hatig dolgoztatni szegényeket? Azt hittem, hogy azonnal elzavar. Azt ordítozta:

               - Ki kényszerítette őket arra, hogy ide szerződjenek?

              Én ettől kezdve befogtam a pofámat. Az lett volna a jó kérdés, Sendula úr:

               - Mi kényszerítette?

                 A gyerekkínzásért, a gyilkosságokért bűnösnek tartottam a községi elöljárókat, a papokat és az orvosokat. Ők miért nem nyitották ki a pofájukat? Miattuk múltak el ezek a szorgalmas kisleányok már tizenévesen.

                  A tanítókat nem vádolom, mert azok az állásukat, a gyerekeik jövőjét féltették a helyi maffiától. Egy egész országnak voltak a napszámosai.

 

                                                               A boletta

 

              Beköszöntött az 1932-es év és a boletta. Ez annyit jelentett, hogy a gazdák az eladott kenyérgabona feléért készpénzt kaptak, a többiért bolettát, amivel csak az adójukat törleszthették.

              Hogy segítsenek a gazdákon, egy Hitelszövetkezet alakult, ahol zöldhitelhez juthattak.

              A szegénység igen nőtt és szaporodott. A keceli népnek munka után kellett nézni, mert a felnőtteknek itthon nem volt lehetősége.

              Találtak is aratást Kunszentmiklós mellett Feketehalomban, Vigyázó Sándor gróf birtokán. Ezt akkor egy Csanak Jenő nevű zsidó bérelte. Édesapám a bátyámat is beíratta kaszásnak, aki ekkor már 18 éves volt. Én lettem az egyik marokverője, a másik egy Haszilló Mihály nevű, aki szintúgy 14 éves volt. Csaknem négy hétig tartott az aratás, természetesen a tizenkettedéért. Azután, mi marokszedők, szedtük a sátorfánkat, és hazajöttünk.

              Az aratók ott maradtak csépelni, ami újabb háromheti munkát adott nekik. Aratásnál sokat segítettem a bátyámnak, mert nem volt olyan erős, mint én.

              Kaptunk ott némi kommenciót, ingyen kosztot. Egyszer finom sárgaborsót tálaltak fel nékünk.  Édesapám nagyon megbecsülte, mert bekente véle a bocskorát. Lett is nagy röhögés!

              Minden kaszás 17 mázsa kenyérgabonát kapott, a családunk két kaszása több mint harmincnégyet. Mivel kenyérből kevés volt a kommenció, 100 kilót már megettünk munka közben. Anyánk hónapokig a szemünkre hányta, hogy mekkora belünk van.

              A gabona egy részét el kellett adni, hogy a kölcsönt fizethessük. Székely János a malomnál megvette a gabonánk jó részét, a felét ő is bolettában fizette. Pénzünk most már volt, de elég lesz-e az „újig” a kenyérnek való? Mire használhatta édesapám a bolettát? Akinek semmije sincs, adója sincs. Őrizgette egy ideig, aztán eltüzelte. Nem adott meleget, inkább fáztunk töle.

              Belefért a késő őszi időbe egy szőlő alá forgatás. Szvetnyik Ferenc bácsitól vállaltunk 500 ölet, 75 centi mélyre, ölenként 70 fillérért. Suba alatt megbeszéltük a fiával, hogyha a fogait meg akarja őrizni, akkor csak „kettős könyvelést” végezhet.

   Becsületesen elmondottuk, hogy ruhát akarunk rendelni magunknak a Szabolcs úrnál. Fejenként 18-20 ölet forgatunk, de anyánknak csak 15-öt fizessen. Beleegyezett, mert a bátyámnak legénycimborája is volt.

    A forgatás átnyúlt az 1933-as évbe, és eltartott március derekáig. Aztán jött a végelszámolás! 45 pengő ütötte a markunkat, amit rögtön el is vittünk a boltoshoz, és megrendeltük a ruhát. Annak húsvétra el kell készülnie, ha a fene fenét eszik is!

              Húsvét nagyszombatján délután három óra körül megjelent nálunk a Szabolcs úr inasa. Udvariasan megállt az ajtóban:

              - Itt lakik -e Hering Sándor és Hering János!

              - Jó helyen jár, és még kutyánk sincs - biztattuk. 

              Közben égett a föld a talpam alatt!

- Meghoztam a ruhájukat, amit a mesterem küldött - mondta a regula szerint, és tisztelgett hozzá. Elfogadtuk, megköszöntük, megkérdeztük:

- Mivel tartozunk?

              Intett, hogy semmivel, és Jézust dicsérve elköszönt.

              Éppen a feltámadáskor szabadult el a pokol!

              Amikor anyám ezt látta-hallotta, elkezdte a litániát:

              - Mit vétettünk ellenetek, hogy ilyen csúnyán becsaptátok a saját édes szüleiteket?      Miből lesz kifizetve a FAKSZ?

              Édesapánk csak nézett maga elé, és csóválgatta a fejét:

              - Hát, gyerekeim, ezt nem vártam tőletek!

              Hogy nagyszombaton ne folyjon hosszú veszekedés, az apám mellé ültem, és elmondtam neki apróra, hogyan lett meg a ruha ára.

             Utána csak annyit kérdeztem:

              - Mondja, édesapám, van - e magának egyetlen tisztességes vasárnapi ruhája? Pedig évről évre mennyit gürcöl! Mink most vagyunk fiatalok, nem csúfoskodhatunk a faluban, mint a cigányok. Végre elmehetek templomba is. A rendes kislányok mind eljárnak, hátha ott találom meg a magamét. Legalább a szegények templomába eljárok, az újfalusiba.

              Apám elfordult és sírt. Hullhattak ekkor örömkönnyek is. Ő aztán megnyugtatta anyánkat. 1933 húsvétján így lett végre egy új ruhánk! A bátyám ebben az évben lett 18 éves, én meg április 20-án 15!

 

                                                  Tizenöt évesen avattak felnőtté

 

              És ekkor avattak felnőtté is. Feliratkoztam az aratók és a cséplők közé Sebők Ferenc bácsinál, aki bandagazda lett Feketehalomban. Édesapám ötven fillérért vett nekem egy kaszát Kosaras János bácsitól, aki zenészember volt. Még tárogatózni is tudott!

    A kaszámra ugyan azt mondta, hogy úgyis eltöröm, de nem lett az ára kidobott pénz, mert vigyáztam rá!

    Első marokszedőmnek Dubai Pista ajánlkozott, a szomszédunk fia. Tizenöt éves koromban az első nagyrészt kopott kaszával és fogadott marokverővel megkerestem!

    Pokoli meleg nyár volt. Hét ágra sütött a nap. Napokig egyetlen felhő sem az égen. A testem olyan barna lett, mint a kemencében a sült kenyér. A sor végéig csak dönteni a gabonát. Néha megállni, de nem ám pihenni, hanem hogy újra borotvaéles legyen a kasza.

    Elő a fenőkövet! Azután biztos mozdulatokkal élesítem, mert ha rosszul húzom,  búcsút mondhatok egy életre valamelyik ujjamnak. De sietni ám, mert a többiek már előrébb járnak! Ez volt az igazi verseny, amit a munka parancsolt magának és a parasztnak! Mögöttem a Pista markolta össze a kévéket, és úgy szuszogott a nagy igyekezetben, mint két vaddisznó.

    Húzta az embert az előtte járók lendülete, hátulról nem hagyott lazsálni a mögöttem hajtók tempója. A nap meg csak pörkölte a testünket, egyszer jobbról, fordulás után balról. Nehogy félig sülve érjük meg a naplementét! Ez volt ám a sport a javából, nem a labdarúgás!

    Ha nem lett volna a fejemen egy ócska kalap, lábamon valami cipőféle, ott helyben megüt a guta a forróságtól, a talpamat meg szétmarja az a sündisznó tarló. Forduláskor szusszantunk egyet. Vedeltük a vizet, mint egy ló, munka közben meg patakokban csurgott rólunk a verejték. Ez a munka volt, sportnyelven szólva, a selejtező.

    A bandagazda hirdetett eredményt, és selejtezett. A java ott maradhatott a cséplésre is, a fiatalja mehetett haza pihenni.

    Öttusával folytatták a férfiak: zsákolás, mázsázás, etetés, kéveadogatás, szalmahordás.

              Ezek nagyon kemény próbák! A szép magas asztaghegyek, a hegyek katonás rendben egymás mellett! Ezekből lehetett kibányászni az életet. Legalább hét markos férfi kellett hozzá. Az első az asztagról a kévéket vasvillával dobta át a gépre. Ott fenn az etető a dobba engedte szétbontva. Ilyenkor búgott fel elégedetten a masina, és ontani kezdte a szemet meg a szalmát. Ekkor kellett két – két zsákos meg szalmahordó! Egy idősebb pedig, ez lehetett a bandagazda, lemérte a kövér zsákokat. Nagyon szép munka volt! Minden mozdulatunknak azonnal meglátszott az eredménye a tele zsákokban meg az egyre magasabb kazlakban.

              Nőtt a búza ára, mintha az én kaszámra várt volna. Öregcsertőre is elmentem Vénpál Menyhártékhoz, amiért fizetést kaptam. Két kis malackát tudtunk venni, és ami a legfontosabb, azt az átkozott FAKSZ-ot is kifizettük az utolsó fillérig. Anyám meglelte végre a nyugalmát! De ezután is olyan durva volt irántunk, mit egy lópokróc. Egyszer meg is kérdeztem a Csöre nénitől:

               - Miért van az, hogy maga úgy beszél velünk, mint a fiaival, anyánk meg az idegennel mézes-mázos, velünk meg kutyául bánik?

        - Tudod, fiam, nem minden asszony egyforma - mondotta az aranyszívű, és így folytatta:

              A régiek tréfálkozva azt mesélték, hogy az asszony másként lett, mint ahogy a papok tudják. Amikor a Jóisten az asszonyt teremtette, kivette Ádám egyik bordáját, hogy abból legyen meg a felsége, Éva. De az Úr akkor az egyszer ügyetlen volt, és a csontot elejtette. Az leesett a földre, a kutya meg elszaladt vele és elásta. Az Úristen büntetésül a kutya bordájából faragta meg az asszonyt. Egyik-másik azért olyan rossz, mint a kutya. Figyeld csak meg, hogy összekucorodva is alszanak, mint a kutyák! - fejezte be ezt a tanulságos történetet az én Csöre nénim.

              Szilveszterkor már választhattunk, hogy hova menjünk mulatni. Megalakult a KALOT a gazdag legényeknek. A szegényebbek a Leventeegyletnél vagy a Tűzoltóknál táncoltak. Mi is közéjük tartoztunk a bátyámmal.

    1934-ben újra próbára tehettem a kaszámat. Sebők Feri bácsi fölírt aratónak-csépelőnek. Ekkor Lech László bátyám lett a marokverőm. Szobafestő volt a szakmája, de nemigen volt munkája. A többség, a szegénység, kívül-belül fehérre meszelte a házát. Úgy is jó volt, úgy is szép volt.

                                                        A cseléd családok

 

       A tavasz napszámmal telt el, aztán megjött a nyár kifent kaszával. A bérlő marhavagonokban szállíttatott bennünket Kunszentmiklósra, aztán „kutyavasúttal” a majorba. A bérlő, Csanak úr, várta a brigádot:

      - No megjöttek a keceli sáskák, ezek megeszik az egész majort!

      Tizenhat éves voltam, kezdtem szagolgatni az ibolyát. Itt is akadt egy csinos, szorgalmas kislány a cséplésnél. Egyik este hazakísértem. Haza? Megálltunk egy hatalmas hodály egyetlen ajtaja előtt. Bent két oszlopsor tartotta a tetőgerendákat. A „lakások” ponyvával elválasztva. A bejárattal szemben méter magas és két méter széles padka. Azon 10 katlan 2-2 téglából vagy vályogból „építve”. Ezeken melegítettek, főztek. Itt mindenki tudta, melyik család mit eszik vacsorára. Így éltek a dolgos cseléd családok! Nem sokkal jobban a rabszolgánál!

               Ezekkel mit sem törődtek a miniszter urak, a földek urai és a Csanakok!

              1935-ben az élet jobbra fordult. Középcsalán arattam. Az őrjegi Csalán még kukoricaföldet is kaptunk harmadából.

              Két napot kellett érte robotolni, mint a középkorban. Vadászaton az urak puskája elé hajtani a vadat, vagy az erdőben fát vágni.

              A boletta megszűnt, a szegénység enyhült. A mustért tisztességes összeget kezdtek fizetni. A kenyérgabona ára is emelkedett 1-2 pengővel. A németek megkezdték a felkészülést, a raktározást, ezért lett a terményeinknek nagyobb értéke. Lassan, de biztosan közeledett a háború. A bátyám is berukkolt.

 

                                                Gyere, világ! Fütyülj a markomba!

 

              18 évesen nekem már csak az anyám meg az édesapám parancsolt. Nem szerettem az időpocsékolást, nem jártam leventézni. Vasárnaponként a gazdák a községháza előtt fogadták föl a következő hét napszámosait. Ott ácsorogtam, amíg a hetem vállalt munkával be ne telt, csak azután mentem ki a gyakorlótérre. Többször előfordult, hogy ki se evett a fene, mert már úgyis elkéstem volna.

              Az oktatók megsokallták, és csendőrökkel vezettettek elő. Ez a módszer nem tetszett se nekem, se a kísérőimnek, de a főszolgabíró és a kerületi csendőrparancsnokság utasítása szentírás. Végre kellett hajtani!

              A gyakorlótéren átadtak az oktató úrnak. Ám, amikor elmasíroztak, én is tisztelegtem a barátoknak, és rögvest hazaballagtam. A következő vasárnap újra kikísértek, csak akkor többedmagammal.

              Rajtam kívül mások is munkát koldultak a leventézés helyett. Ezután vasárnaponként a községháza udvarán volt a parancshirdetés. Az előző heti engedetlenségért kihallgatásra rendeltek. Testben és lélekben felkészültem reá. A tanácsteremben két oktató is volt. Jobbról-balról erősen fogták a karomat, úgy vittek a négyes számú irodába, ahol Kenyeres Kálmán úr fogadott. A kísérőim elmentek. A főnök bezárta az ajtót az 5-ös iroda és a folyosó felé. Bement az asztal mögé:

              - Miért nem jártál Leventébe?

              Mire a számat kinyithattam volna, előkapott a pult alól egy hosszú bikacsököt. Akkorát vágott vele a bal vállamra, hogy a jobb faromat csípte meg a vége.

               Mondottam neki, hogy meg ne ismételje, mert rosszul jár. Abban a minutumban a másik felemre is kaptam. A bosszúállás lelke költözött belém.

              Átnyúltam a pudli felett, és egy kézzel elkaptam a kabátját. Átemeltem az asztalon, és nekinyomtam a falnak. A térdemmel a gyomrába léptem, mire nyomban elájult. A szerencsétlen flótás lefeküdt aludni, mint egy kisgyerek.

              Ekkor érkezhetett meg a vezető főoktató, Magyar Jenő tartalékos tüzér hadnagy. Rögtön értesítették arról, hogy hol vagyunk. Nagyon be akart jönni, mert veszettül verte az ajtót:

              - Nyissad ki az ajtót!

              - A főoktató úr zárta be. Tessék neki szólni!

              - Ha nem nyitod ki, belövök!

               - Azt lehet, mert a Kenyeres úrral takaródzom.

               Mivel én álltam vesztésre, csak kinyitottam. A hadnagy úr jött elöl, mint főoktató, utána Halász Pál, Beke Ferenc meg Rózsa József, az aloktatók. Az utóbbi, Rózsa lévén, nagyon szúrósan kezdte. Se szó, se beszéd, mindjárt mellbe vágott. Én pedig akkorát gyomorszájba, hogy az egész rózsabokor a Beke karjaiba hullott. Erre Magyar Jenő kiadta a parancsot:

              - Hagyjátok ezt az őrültet! 

              Úgy éreztem magam, mint az a vadállat, amelyiket a kutyák sarokba szorítanak. Nézték, ahogy lassan összeszedtem magam, aztán átmentem a nagyterembe. Hosszú piros szőnyeg a közepén, azon állt a többi vádlott. Fehéren, mint a fal.

               Hallották az ütések puffanását belülről, és azt hitték, engem puhítanak. Meg voltak rémülve, hogy most rajtuk a sor! Amikor elébük álltam, úgy bámultak rám, mint a birkák

              - Ne hagyjátok magatokat megverni! – mondtam halkan.

              Aztán leventésen tisztelegve leszaladtam a lépcsőn, és bebújtam a liget sűrűjébe. Leroskadtam a kedvenc padomra, és néhány percig mély slukkokkal szívtam a téli levegőt.

    Nemsokára jött a nyáj is hazafelé. Kiderült, hogy senkit se vertek meg, senkit se csuktak be, csak javulásra szólították fel az egész bandát.

     Így ment az élet tovább 37-ben és 38-ban. Most már nem Csalára, hanem Herner úr földjére szerződtem aratni, a Gajári birtok szomszédságába. Herner úrnak legalább 400 holdnyi birtoka volt. Eléggé szépen kerestünk! Tizenkettedéért dolgoztunk, de a vetések szépek voltak. Gépelni nem kellett, de a mindennapi kenyeret elő tudtuk teremteni. Apám még átaljás szőlőt is vállalt, amiért rozzsal fizettek. A Herner birtokon kukoricaföldet műveltünk negyedéből.

              A gazda megekéztette és hazaszállíttatta a részünket. Robotolni sem kellett érte!

              Volt munka a régi mentatelepen. Akkoriban alakult egy új, de kisebb. Itt csak 40-50 lány és asszony dolgozott.

              A Somogyi - telep is termőre fordult. Ide főleg az újfalusi asszonyok jártak napszámba. Somogyi úr igen jó ember volt, még ha zsidó is. Az asszonyoknak másfél pengőt, a férfiaknak kettőt fizetett egy napra. Nem kellett napkeltére kiérni, hanem csak 6 órára, a munkát sem napszálltakor kellett befejezni, hanem fél hétkor.

              Azt is megengedte két szegény asszonynak, hogy délben hazaszaladjanak a csecsemőjüket megszoptatni.

              Amikor pedig visszasiettek, és kézből gyorsan akartak ebédelni, akkor engedélyezte nekik a nyugodt evést. Ott akartak maradni, hogy a késést ledolgozzák, de ő azt mondta:

               - Menjenek csak haza a többivel! A nap letelt.

              A szegény Somogyi úr rosszul járt, mert amikor a szőlője jó erőben és igen bőven termett, az élő szőlőt a tőkenyaknál kivágták. Állítólag a keceli cigányok tették, akiket a nyilasok felbéreltek. Az újfalusi asszonyok megsiratták a közeli munkahelyet.

 

                                                      Kaland a legényverővel

 

              Újra eljött a tél, a farsangi időben elmentem egyik barátomhoz, Halász Ferenchez, akivel elbeszélgettünk, elkomáztunk. Azután magányosan elindultam hazafelé.

   Az Ipartestület előtt két jó barátommal találkoztam, Benyák Józseffel és Szabó Antallal. Mindketten öreglegények voltak. Megálltunk a műút közepén a bokáig érő frissen hullott hóban. A karbidfényben a havas fák virágoztak körülöttünk, és hallgattuk a báli muzsikát. A jó szerencsére várakoztunk, és halkan beszélgettünk.

   Egyszer csak kijön az ajtón egy nagydarab nyalka csendőr egyenruhában, kardosan. Csapó János volt, a híres kétszéli legényverő. Igen durva, 90 kilós és gyűrött pofájú.                                                                                                                      Egy fiatal kisleányt kísért. Az utcának ezt a részét gázlámpával világították meg, azonnal észrevett bennünket.

   Oda is szólt:

    - Mit csoportosultok ott?

   Szerencsére divatos volt a téli kabátokhoz egy akkora gallér, hogyha azt felhajtottuk, még a szemünk sem látszott ki az árnyékából.

   Megint odaszólt, de akkor már az anyánk ezze-azza is benne volt. Én úgy morogtam, mint egy öregdisznó. Erre azonnal felénk indult nagy mérgesen.

   A társaim gyorsan kiváltották a nyúlcipőt. A nyalka nem láthatta, hogy a vállamra akasztva, hátulról egy /csomoros, tele hiszekeggyel/görbebot lógott. Amikor a közelembe ért, elő akarta kapni a szentjánoskenyeret. Abban a pillanatban leakasztottam a vállamról a botot, és akkorát vágtam a karjára, hogy az rögtön leszáradt.

   Aztán elkezdtem kopogtatni a szilvamérőt a fején, meg ahol értem. Nem vette tréfára a dolgot, mert futva megindult a községháza felé. Lépkedtem utána, és megállás nélkül csépelgettem. Már a Tolnai János bácsi házánál jártunk, amikor megláttam a két szemben lihegő csendőrt.

   Abban a pillanatban hátraarc! És rohanás, ahogy csak a csülkeim bírták! Amikor a Temető utca sarkánál jobbra kanyarodtam, már a nyakamban szuszogott az egyik:

   - Állj, mert lövök! / Gondoltam, azt állok meg neked!/

   Nagyot kiáltott, ezzel lendületet vesztett, én meg egérutat nyertem. Be a temetőbe! Eldöntöttem, hogy tovább sehová. Elővettem az apám obsitos tiszti pisztolyát, amit emlékként a frontról hozott haza:

   - No, ha jöttök, egyenként durrantalak le benneteket!

   A szerencsém az ő szerencséjük is, hogy a Balázs Imre barátom házánál megálltak és visszafordultak.

   Nyúlfarknyi ideig várakoztam, azután úgy rohantam haza, mint az olajozott istennyila. Amikor beestem az ajtón, így köszöntem:

    - Ha csendőrök jönnének, mondják azt, hogy már hét és nyolc között hazaértem!

   Azzal dögfáradtan egy öreg székre roskadtam, mert a lábam is remegett. Közben az is piszkálta a lelkem, hogy mit mond a Benyák család. Egész éjszaka csendőrök hajkurásztak álmomban. Alig vártam, hogy megvirradjon!

  Korán reggel kimentem hozzájuk. Azt kértem:

               - Ha valamelyik csendőrt ide enné a fene, hazudják azt, itt voltam maguknál hattól egészen éjfélig. Akkor már sokan tudták, hogy a Terikének udvarolok.

              Csütörtökön beslattyogtam községháza elé, hátha akad valamelyik mészárosnál, zsidónál egy kis munka. Egyszer csak lejön a Csató úr az őrszobáról. Akkoriban, ”a kosaras ünnepen” a hentesek pecsenyét sütöttek, a pékek meg friss perecet árultak a sokadalomnak

   Csató úr is a fejét akarta tömni.

                - Menj fel az őrszobára! – mondta szigorúan.

     - Nem tudom, miért? – kérdeztem, mint egy bugyuta bárgyú borjú.

     - Majd megmondom fenn.

              Magamtól nem mozdultam, de amikor visszafelé jött, csak bementem véle. Az asztalnál Puruczki törzsőrmester ült. Csató azt mondotta neki:

     - Meghoztam a tettest. Hozzám fordult:

     - Hol voltál vasárnap este 9 és 10 között?

     - Lányoknál, Kiskecelben - gurítottam egy nagyot, de azért megadtam neki a pontosabb címet is.

              Mielőtt útra kelt, odaállított a kályha mellé:

   - Az egyik könyöködet tedd a másik lábad térdére! Maradj így, amíg visszajövök!

  Tudtam, hogy ez a mulya úgy sem boldogul. De a kályha cudarul meg volt pakolva! Azt hittem, megsülök a nagykabátban.

   Mondottam a szobatársamnak, aki közben úgy pöfékelt, mint a kalocsai vonat:

   - Az áll itt, akinek az édesanyja nem tisztességes!

               Erre a törzsőrmester elnevette magát, odahívott, és mondta, hogy gyújtsak rá.

              -Nem dohányzok-feleltem.

              -Próbálja meg!

              Megpróbáltam. Három cigarettapapír is elszakadt, mire sikerült egy libafarok nagyságút megcsavarnom.

              Urasan, lábat lábra hányva, pöfékeltünk és beszélgettünk, amikor a Csató úr betoppant.

              Szegény, teljesen kifordult a sarkából:

               - Te voltál, te piszok! Csak nem tudom rád bizonyítani.                     

               - Mit kire? - kérdeztem, mint egy ma született bárány.

                  Hirtelen olyan lett, mint a színváltós szivárvány: vörös, zöld és végül kék.

   - Ki a szobából! - üvöltötte, mint aki megveszett.

              Nem sokat húztam az időt, de azért végignéztem rajta. Az ütések miatt még mindig nehezen tudta a fejére tenni a szilvamérőt.

   Nagy híre lett a községben, hogy a legényverőt valaki gatyába rázta. Át is helyezték Kelebiára, ahol ugyanúgy viselkedett, mint nálunk.

   Csató urat később a szerb határőrök agyonlőtték. Nyugodjon békében!

   Ha rám bizonyítják a csendőrverést, úgy átcsutakolnak, hogy egész életemre nyomorék lettem volna. A leventéért békén hagytak, mert megtudták, hogy rövidesen bevonulok. Addig csak dolgozgattam, mint a többi szegénylegény.

              Mindig volt munkám, mert mindig hívtak. Tudtam is, szerettem is kaszálni, és eléggé erős gyerek hírében álltam. Dada Mihály bácsi segítségével vettem egy török kaszát. Kemény pengéje volt, de ha szépen megkalapáltam, úgy vágott, mint a parancsolat.

  Ősszel beváltam a sorozáson. Megmondották, hogy még abban az évben behívnak bennünket. De a Felvidék visszacsatolása miatt ez elmaradt.

              Búcsúzásul, egész télen, egy kiadósat legénykedtem. Benyák Terikének csaptam a szelet, ezért leginkább a bátyjával meg az unokatestvéreivel barátkoztam.

 

                                                                    Avande!

 

   Egy holdfényes téli estén, magányosan és véletlenül, betévedtem a kocsmába. Ott ült a legnagyobb asztalnál két cigánnyal a legénykirály, Pásztor József. Nagy fejű, pörge bajszú öreglegény volt, olyan 26-28 éves.  Már jól eláztak belülről, mire odaértem.

    Ha valakinek a pofája nem tetszett, akkor a Pásztor intett a cigányoknak:

     - Avande!

    Azok ugrottak, mint a szöcskék, és már dobták is ki az illetőt. Kezdetben elnéztem, mert nem ismertem a kilódítottakat.

   Közben bejöttek a Benyák gyerekek: István, Ferenc és a Józsi. Azután leült melléjük a békés természetű Szabó Albert is, és csendesen iszogattak. Pásztornak valami nem tetszett. Megint odaintett a moréknak:

   - Avande!

   Az alacsonyabb cigányt, a legerősebbet, Hercsegnek tisztelték, mert olyan erős volt, mint egy bivaly. A másik vastag nyakú, hosszú, vállas ember.

   Hercseg fel is kelt, hogy ugorjon, de megfogtam a kabátját. És azt mondtam neki szolidan, mint okos apa a hülye gyerekének:

   - Maradjál csak! Nem bántottak azok téged!

   Azt felelte, mint egy durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát:

    - Még téged is!

   Ijedtemben akkorát behúztam neki, hogy lerogyott a székre.

   Elkezdtem Pásztorral az áldozat fölött vitatkozni:

    - Kinek vagyon most igaza?

   A kocsmárosnak lett igaza, mert kitanácsolt bennünket az utcára. Végét vetik a zenének, hazamennek a legények.

   Számunkra a mulatság valóban befejeződött. Hazakísértük az unokatestvéreket, és a Józsival lassacskán ballagtunk az út közepén a temető mellett. Itt ért utol bennünket a két kidobó legény, akik előtte megfigyelték, hogy felére apadt az ellenséges csapat létszáma.

              Az egyikük hars hangon azt parancsolta nekünk:

               - Állj! Állj, ha mondom!

   - Megállunk, ha már parancsolod – mondottam tárgyilagosan, de a bicska, amelyet nem oly régen vettem a vásárban, már magától kinyílt a zsebemben. Társa, az a vastag nyakú, abban a pillanatban pirelő vassal át is szúrta a barátom új nagykabátját. Józsi az ellenfelébe akarta ütni a bicskáját, de nem volt szerencséje, mert a cigányon gombot talált.

       Hercseg nálam egy disznóölő nagykéssel kísérletezett. Mint említettem, volt egy jó kis bicskám. Új. Még nem is ettem vele. Előkaptam, és mélyen belevágtam a bal válla gödrébe, amitől rögvest összecsuklott, mint a colstok. A vastag nyakú csukamájolajra lépett.

     - Alighanem agyonszúrtam - méláztam fölötte.

     - Menjünk be a temetőbe, és beszéljük meg, hogy mikor legyen a temetése! – mondotta Józsi a maga higgadt módján.

 

                                                                   Az orvosnál

 

              Mint két nagy lapulevél, úgy feküdtünk a sírkeresztek árnyékában. Hogy a szavamat ne felejtsem, szép telehold volt. Látszott is benne az ördög! Vagy Dávid az, aki hárfázással múlatja ott az időt.  Hát halljuk, amint két gonosz ember csendesen beszélget:

              - Meghaltál-e, kedves Hercsegem? /A kérdése jogos - súgtam oda a Jóskának./

              - Még nem, instálom, Pásztor úr, mert szuszogok

              Mire a cigányok pásztora azt mondja a Hercsegnek:

               - Kapaszkodj a nyakamba! Elkísérlek a doktor úrhoz. Ne félj, a kötözés nem fog fájni!

    - De hát mély sebemből buzogva tör fel a vér!- panaszkodott a meglékelt.

    - Rá se ránts!- vigasztalta a Pásztor-, több is veszett Mohácsnál! Hát még a muhi síkon!

     - Én nem lehettem ott, instálom, mert akkor még őseimre India napja sütött.

                 Úgy felpörögtem ebben a csendes temetőben, mint egy kerékhiányos Dongónak a motorja:

- Ez a csibész uszította ránk a cigányokat! Tegyük tisztába őt is!

                  Szerencse, hogy Józsi megőrizte józanságának egy gerezdjét:

      - Nem! Ma még nem! De holnap átvágjuk a torkát, mint egy toklyónak!

      Nagy kegyesen én is megadtam a haladékot.

                  Pásztor a cigányt elcibálta az Antóni doktor úrhoz, aki elállította a vérzést, és közben megjegyezte:

                   - Ejnye, fiúk, milyen rosszak vagytok! Ez a mai fiatalság, ez féktelen mai fiatalság! Meglátjátok, egyszer még háború lesz ebből. Én mindenképpen mosom a kezeimet, mert véresek. Majd meglátjátok! Ma Lengyelország, holnap Nyugat – Európa.

       - Húsz pengő!- mondta a hosszú szöveg után röviden a Pásztornak, akiről azt hitte, hogy ő a tettes.

  - De doktor úr - vinnyogta a Pásztor, mint egy tőrbe esett ravasz róka -, ezt a Hering tette. Ez a Hering tette, mely az égre kiált!

              Ezért állították ki rólam a passzust. Isten malmai meg lassan, de biztosan őrölni kezdtek. Az a bizonyos malomkerék majd a hadseregben csípi el mundérom.  Ha a Hercseg elpatkol, akkor a tömlöc mélységes fenekén tölthettem volna az ifjúságom. Viszont megúsztam volna a hadsereget és a fogságot. Ki tudja, mikor érdemes agyonszúrni egy másik embert?

 

                                                                    A behívó

 

              1939. január derekán megkaptam a behívót a kecskeméti Rudolf kaszárnyába. A Magyar Királyi 2/2-es gépvontatású tüzérosztályhoz.

           A kalauz azt kiabálta a vonaton:

 - Akinek a Horthy, Ferenc József, Erzsébet vagy Rudolf laktanyába szól a behívója, az alsó pályaudvaron szálljon le!

 Leszálltunk. Minden laktanyától és tüzérosztálytól vártak bennünket:

 - Akinek G van a behívóján, azok középre! Akinek 13, azok jobbra sorakozzanak!

             - Jobbra át! Lépésben indulj!

             A kofferokkal elindultunk a kaszárnya felé.

              Egyszer csak megszólalt a hetedik gyalogezred harsány zenekara. Öröm volt hallgatni. Azok a civilek vígabbak voltak, akik még a koffereinkben is gyönyörködhettek.

              A tüzérosztályom 1938 májusában alakult meg Szombathelyen. Ez volt az első és egyetlen, amelyiket 10,5 centiméteres ágyúkkal szereltek föl. Aztán áthelyezték Kecskemétre, és így lettünk az osztály első újoncai.

              A laktanyába minket az épület központi részébe helyeztek el. Tőlünk balra a tizenhármasok, jobbra, az izsáki út mellé, a lovas tüzéreket. Náluk a kezelők mentét viseltek. Csak annyira különböztek a huszároktól, hogy a mentéjüket piros zsinórral díszítették. Szebbek voltak a még a huszároknál is!

              Megálltunk a főépület előtt. Jöttek az altisztek sorakoztatni. Aztán rang szerint a tisztek. Az ütegparancsnokunkat Darnai Lászlónak hívták, százados volt.

              Végigment a sorok előtt, mindenkinek a szemibe nézett. Mivel én a sor jobb szélén álltam, engem állított ki először. Utána jött a másik üteg parancsnoka, végül az osztály törzsparancsnok, Karkis János hadnagy.

              Elosztás után föl a szobákba! Tisztábbak, mind a kórházban. Egy kép az ajtó fölött. Egy anya a gyermekét az ölében tartja. A kép alatt:

              - Áldja meg az Isten azt az édesanyát, aki katonának neveli a fiát!

              Már az első napon fölszereltek bennünket. Aztán enni kaptunk, és elfoglaltuk az ágyainkat. Elmagyarázták, hogyan kell szétszedni, összerakni. Mindenki három pokrócot kapott. Minden ágyra fehér gyapjútakarót terítettek, ami mind a két végén nemzeti színű csíkokkal volt díszítve. Meg egy tábori pokrócot, amit majd távoli menetgyakorlatra viszünk. Ráadásul két fehér, frissen vasalt lepedőt.

 

                                                                   A kiképzés

 

             Másnap megkezdődött a kiképzés. Adtak puskát mindenkinek, de csak nyugdíjasokat az első háborúból. Kezdődött a jobbra át, balra át. Ezt már a Leventében sokszor gyakoroltuk, fölöttébb untuk is. A gyalogsági kiképzés két hétig sem tartott.

              Aztán jött a lövegek kezelése, irányzások fajtájinak megismerése: közvetlen, irányított, pontirányzás, megosztott irányzás. Eléggé tempósan és szigorúan ment, de senkit se sértegettek, bántottak. Megjelent az osztályparancsba is:

             - Tilos a legénységet bántalmazni!

             A fegyvereket kint hagytuk az Isten szabad ege alatt, hogy az újoncoknak a rendbetétellel több bajuk legyen. Már ellenőrizte is az egyik főtüzér. Az enyémet nézte:

            - Így kell! Szép!

A szomszéd szobából átjött egy Matocs nevű, akit vasvillával vettek el az anyjától. Ez hallott, de nem látott az ajtó mögül. Így szólt az ellenőrzőhöz:

  - Neked ez a puska tiszta? Én innen látom, hogy az irányzék alja homokos.

 Matocs a fölszereléskor elvette a zubbonyomat és a nadrágomat, a piszkos, az olajos sajátját dobta oda nekem. Gazdag György tüzérmester észrevette:

- Fiam, magát ki öltöztette föl a bejövetelkor?

- A Matocs főtüzér úr. Amit kaptam, elvette, a sajátját adta helyette. Kicsi is, piszkos is. Még nem volt időm kimosni.

Parancs a Matocsnak:

            - Azonnal cseréljenek, és maga meg pucolja ki a ruháját! Aztán menjen a raktárba!

Gazdag György elment, de a Matocs maradt. Előhúzatta velem a koffert. Rá kellett állnom két puskával a kezemben. Föl kellett rájuk szerelnem a szuronyt, a szurony végire két komiszkenyeret. Így kellett hippelni mély térdhajlításban. Egy darabig bírtam, aztán föladtam. Közbe majd lesült a pofámról a bőr.

 A mutatvány után odajött, és le akarta tépni az orrom. Elkaptam a fejem, és megkérdeztem tőle:

 - Szabad ezt csinálni?

              Válaszul meg akart ütni. Megfordítottam a puskámat, hogy szétcsapjam a fejét. Mindkettőnk szerencséjére elugrott, ezért csak egy emeletes ágy jajgatott. Pisztolyt elő! A többiek lefogtak.

 Matocs kemény szavakkal odapattogta nekem:

  - Holnap reggel kihallgatásra!

  - Maga rendel oda, de panasszal én megyek.

              Amiből akkor nem lett semmi, mert az éjszaka kellős közepén:

                                                                  RIADÓ!

                                                                           

                                                               Ruszinszkó

 

              Már korán reggel bejöttek a tartalékosok, akiket gyorsan fölszereltek. Felvételeztük a karhatalmi lőszert: négy páncélgránátot, hat repeszgránátot és üzemanyagot. Az osztály tengelyen indult el Ruszinszkó visszafoglalására.

              Ungvárra értünk, és már március 17-én a vihorláti hegyekből piszkálgattuk ki a szícseket. Mintha dézsából öntötték volna, egy hétig feszt esett. Egy digó gyártmányú esőköpenyt adtak ránk. Arról a katonaköpenyünkre csurgott, onnan meg a bakancsunkba. Egyszerre fáztunk és mostuk a lábunkat márciusban a Kárpátok alján.

              Több támadást nem indítottunk, ezért visszavonultattak bennünket Munkácsra. Száz méter magas dombon áll a híres Rákóczi-vár. Falai tíz méter magasak. Szigorúan tilos volt felmenni.

              Ott töltöttük a húsvéti ünnepeket, ahol barátságos magyar nép lakott. Nemcsak az ég, mi is meglocsoltuk a munkácsi lányokat. Igazán szép és hosszú verset csak én tudtam.  

              A szomszéd Csöre néni, az aranyszívű asszony, csak akkor adott pengőt locsoláskor, ha azt mondtam, amit Kovács Józsi bácsi tanított. Le is írta nekem egy staniclinak a papírjára. Egy pengő nagy pénz volt egy kisgyereknek Annyit gyakoroltam, hogy még húszéves koromban is úgy tudtam, mint a vízfolyás.

 

            Húsvéti köszöntő vers

 

                             Vígan örvendezzünk! Krisztus feltámadott,

                             midőn a zsidóknak tanácsot tartatott.

                             Keljetek fel gyászba borult ragyogó csillagok,

                              mert ma örvendeznek emberek, állatok!.

              Fölserkent már a nap sötét homályából,

              miket megjövendölt Krisztus mondásából.

              Midőn a szent asszonyok Jézusnak sírjához mentek,

              szép szagú virágot és balzsamot vittek.

                              Én is eljöttem ehhez a házhoz,

                             hogy Jézus példáját kövessem.

                             Gyönyörű a tavasz, minden holt feléled,

                              áldásokat mutat az arany kikelet.

              Feltámadott Krisztus, mondják az írások,

              vízöntő hétfőre buzognak források.

              Mi is eljöttünk ifijú kedvünkre,

              hogy harmatot öntsünk kedves növendékre.

                             Mert ha meg nem öntjük ezt a növendéket,

                             nem virágzik nekünk jövendőre szépet.

                             Áldja meg az Isten ékes virágokkal,

                              jutalmazza égben dicső koronákkal!

              E háznak kertjében van egy szép rózsatő,

              e kertben növelje  jóságos Teremtő.

             Vizet öntök a tövére, szálljon áldás a fejére.

              Az Istentől azt kérem, piros tojás a bérem.

                             Dicsértessék az Úrjézus Krisztus!

 

              Felvettük hozzá a bőrmellényt, a gépkocsivezetők a bőrkabátot. Azután köszöntöttünk meg ittunk. Szerencsére, egy mindig józan sváb gyerek a sofőrünk, a Brandecker Bandi. Egy szénapadláson volt a szállásunk, mégis minden reggel megborotválkozott. Szeget vert a gerendába, arra akasztotta a tükrét. Olyan sima lett a képe, hogy azon egy légy hanyatt esett volna.

              Amikor befejezte a szépítkezést, mindig azt mondotta:

              - Nekem ne mondja senki, hogy nem a majomtól származtunk, ha minden nap el kell tűntetni a hasonlóságot!

              Ezután minden áldott nap jelentkeztem a készültségbe. Közben meg akartam tudni, hol alszik az én Matocsom. Nem akartam eltenni láb alól, pedig nagyon láb alatt volt.

 

                                                             A krumplipucolás

 

              Nem tudom, hova rejthette el az ördög, de nem találtam. Az egyik jó pajtásommal megkaptuk a húsvéti csomagot. Egy szénával bélelt padláson volt a meleg szállásunk. Csak egyetlen dolog bosszantotta a bandát, hogy minden áldott nap velünk pucoltatták a krumplit. Minden nap! A 43 újonc közül 13-at küldtek a frontra, de nem hiszem, hogy ezért. Elhatároztuk, hogy inkább nem kell az ebéd, de vége a robotnak.

              A szolgálatvezető főtűzmester egyszer odament az ebéd kiosztásához. A szolgálaton kívüli személyek mind ott sorakoztak, de közülünk senki:

  - Miért nincsenek itt? -kérdezte.

              - Azt mondták, hogy nekik nem kell a kincstári kaja, ha a kincstárban csak krumpli van. Inkább a hazait eszik – ezzel akartak eláztatni bennünket az árulók

              A szolgálatvezető abbahagyatta az osztást, és személyesen feljött hozzánk. Amikor látta, hogy körben ülünk, és jóízűen falatozunk, azt kérdezte:

              - Miért nem mennek ebédelni?

              Elmondtam:

              - Amióta itt vagyunk, mindennap velünk pucoltatták a krumplit. Nem vagyunk mi megbüntetve!

              Őt is megkínáltuk egy falat hazaival. Elfogadta, megkóstolta, azután udvariasan invitált bennünket:

              - Pakoljanak össze! Együtt megyünk az adagjukért.

              Amikor megérkeztünk a konyha elé, a többiek már ott álltak sorban. Hátra arcot vezényelt, és a porciót először a részünkre adatta ki. Kijelentette, hogy amíg haza nem érkezünk, addig mi nem pucolunk többé burgonyát. Ha a napos nem talál áldozatot, majd ő keres.

 A csönd beállott, igazságunk győzött, de a Matocsomnak kinyílott a szeme, mint a csipás macskáé. Újra ott folytatta, ahol abbahagyta, de nem hajtottam végre a parancsait. Pár nap elteltével hazairányítottak bennünket.

 Hála Istennek, minden baj nélkül megúsztuk a kárpátaljai kirándulást! Megkaptuk a felvidéki emlékérmet.

                                                   Kihallgatás

 

 Matocsom ismét rossz kedvű lett, ha meglátott. Egy alkalommal díszebédként akarta megetetni velem a krumplilevest. Rögvest megtagadtam a parancsát, és azonnal a Darnai százados úrhoz mentem panaszra. Mindenről tudott.

              - Ezért jelentkeztél állandóan a készültségi szolgálatra?

              - Be akartam bizonyítani, hogyha alföldi, homoktipró, púpos hátú parasztok vagyunk is, nem félünk a határszéli szaharint árusítóktól.

   - Matocsot azonnal küldjed az irodába! Elmehetsz!

              Bent volt vagy öt percig, és közben mintha szolid oroszlánüvöltés hallatszott volna a folyosón.

              Amikor kijött, vörös volt, mint cékla, és kés a szemében:

              - Még találkozunk! Megadod az árát!

  - Megadom – mondtam megadóan.

              Teltek-múltak a napok, de semmiféle büntetést nem szabtak ki rám. Matocs a tiszteseket igyekezett rám uszítani, mint vadász az ebeit. De úgy látszik, senki sem akarta  oroszlán szájába dugni a  kobakját.

              Minden bűnnek megvan a büntetése. Június közepén magához parancsol a százados úr. Fagyos mosollyal közli velem, hogy valamilyen cigányverekedés ügyében 20 pengő bírságot küldtek utánam:

              -  Kifizeted vagy leülöd? - így hangzott a lakonikus kérdés.

              - Mit tehetek akkor, ha a zsoldomat levonják? Ez a véres mulatság húszheti zsoldomba kerülne. Még egy levelet sem tudnék a szüleimnek írni. Inkább leülöm, ha már így hozta a balsors.

              Aztán részletesen elmondtam az eseményeket, ami láthatóan elszórakoztatta. A társalgásunk azzal a megegyezéssel zárult: Minden úgy történik majd, ahogy ő akarja.

              - Lehet, hogy ilyen helyzetben én sem tettem volna másképp. Majd gondolkodom azon, hogy mikor ülj le.

 

                                                     Az első csillag

 

              Alig telt el néhány huszonnégy órás nap, amikor magához kéretett egy löncsre:

               - Két éjszakára bevonulsz a fogdába! Vigyél magaddal pokrócot és köpenyt! A reggeli ébresztőkor érted megy a napos. Így is történt.

              Matocs örvendezett, mint aki megütötte a főnyereményt:

               - Nagy hős, ugye utolért a bajod?

               - Embereknek van a fogda is az építve - ennyi volt a rövid válaszom.

              A hosszabb pedig így szólt:

              - Tudod, ha szabadságon vagyok, eljárok a templomba. A papunk legutóbb arról a koldus Lázárról prédikált, aki ott feküdt egy lakomázó embernek a háza előtt. Mit gondolsz, adtak neki enni? Nem!  Csak egy kutya ment oda a szerencsétlen emberhez, és puha nyelvével nyalogatta az ő fájó sebeit. Gondolkodj el azon, hogy rosszabb vagy - e ennél az ebnél!                          

              Amikor a második nap reggelén kijöttem az áldott napfényre, a gyakorlatot már befejezték.

             A reggeli parancsban megkaptam az első csillagot: valóságos főtüzérré léptettek elő. Tehát egyből rangidős lettem a Matocs felett. Nagy busa fejét kerülgette a guta, de aztán az is rájött, hogy ezt nem érdemes megütni.

              A következő reggel kivonultunk gyakorlatozni az Erzsébet laktanyába. Futott, szaladt, rohant és száguldott felénk a szolgálatvezető, és félkörbe állított bennünket:

              - Akit most szólítok, az álljon jobbra!

              Nyolc név, köztük az enyém is.

              - Akit most szólítok, álljon balra! 35 ember.

              Amikor végzett:

  - Futás az irodába! Megkezdődött az aratási szabadság!

 

                                                  Az első szabadságon

 

              Akik jobbra álltak, harminc napra mehettek, a többiek csak 14-re.  Én a fecskét, az Isten madarát, is megfogtam volna örömömben! De csak azért, hogy fekete szárnyait megsimíthassam, és visszaadhassam újra a szabadságát. Mint Noé a fehér galambjának.

              Ezen a példán sokáig gondolkodtam. Tessék elképelni a bárka belsejét! Kibírhatatlan állatbűz és állathangözön. Ezt emberi orr és fül nem bírhatta ki. Noé családostól a fedélzeten tartózkodott, és inkább negyven napig áztak, csak kikerülhessenek a zárt osztályról. Már az első héten minden négylábút felfaltak a ragadozók. A sün házaspár feltörése volt a legnehezebb. A vén teknőcöket forgatták egy ideig, aztán legyintettek:

              - Éljetek kétszáz évig! A második héten a legyengült szárnyasok kerültek sorra. Csak egyetlen pár menekült meg közülük, a vörös torkú gulipánok. Olyan büdösek voltak, még a ragadozók is vegetáriánussá lettek egy rövid időre, csak ne kelljen rájuk fanyalodni. Azok viszont éhen döglöttek, hiszen Noé, a kapitány, egyetlen büdös fejű halat sem spájzolt.

              Amikor az Ararát hegyén megfeneklett a bárka, Noé kitárt ajtót és ablakot. Özönlés helyett kitántorgott hat pár ragadozó, a csúszómászók minden fajtája és a két büdös gulipán. A bárka tele volt lerágott csontokkal, ürülékszaggal és némasággal. A hat pár ragadozó: a medve, az oroszlán, a tigris, a párduc, a puma, és a hiéna utoljára, aki mindig benyújtja a pályázatát erre a helyre.

 

                                                               Az otthoni fogadtatás

 

              Amikor a keceli állomáson leszállottam az első osztályú Pullman – kocsiból, havannai szivarral az agyaraim között és zsávoly kimenőruhámban, konflison folytattam előkelő utazásom.  Csillagos vitézhez méltót. Amikor hazafelé ballagtam, néha nem éreztem talpam alatt az anyaföldet. Anyám, édesapám és a húgom körülcsodáltak, majd megetettek.

              Az édesapám a gazdag vacsora után, bableves volt palacsintával, rögtön parasztlegénnyé avatott:

               - Holnapután Csalára megyünk aratni!

              Édesapám helyett elvégeztem még a hordást is. Csupán két napig tartott, mert a gazdaság egyből a gépbe dobáltatta. Félt a „piros kakastól.” Nyilasok gyújtogattak a zsidók bérelt birtokain. Veszettül fújt a politika forró szele vidéken is!

              Íme, egy röplap!

              „ Az izraelita zsidó faji vallású fajta. Az emberek között konstruktív és destruktív csoportokat ismerünk. A konstruktív honképes, talajgyökeres ember. A zsidó csak fajta, nem lehet honképes, nem talajgyökeres, destruktív. A zsidóság minden népnek pusztító mérge, mert embertelen, kulturálatlan, otthon nélküli és haza nélküli.”

              Uszulj, paraszt, ha egyáltalán megérted, hogy milyen is a zsidó!

            

                                                 A bugaci utazás – képzeletben

 

              Letelt a szabadság, mindenki visszavonult. Csillagos magam egy kis kerülővel, a Kiskunság kedves tájain át - képzeletben.

               Három piros kocsiból álló vasút bolyong a buckák között, amióta Petőfi pusztáját is megszállta a civilizáció.

               Kiskőrösnek erre felé kicsi a tanyasi világa, amelyik a solvadkertiben folytatódott valaha jelzőkaró vagy birtokháborítás nélkül. Mert a két települést igen kiterjedt mocsárvilág választotta el egymástól, a Büdös-tó. Ez a csapadékvizek természetes tárolója volt, színes ma már kipusztított madárvilággal. Hol van a büszkén hordott kócsagtollas süveg? Hol van már az a szép hosszútollú madár, aminek a dísze volt.     

              Kipusztította az az emberfajta, amelyik szeret más tollával ékeskedni. Hol vannak az égi magasban repülő szinte láthatatlan darucsapatok? Hány költőnk énekelte meg őket?

              Hol van a nádirigó, a bíbicek egész hada, a fuvolás rigó, a csengő pacsirta, a csicsergő vörösbegy, a dobhangú bölömbika, a füttyös cankó, a fuvolás polimadár? És a madárzenekar többi tagja? A fülemüle, amelyikről Arany és Petőfi is énekelt. Petőfinek köztudottan rossz hallása volt, ezért hallhatta ennek a jelentéktelen külsejű madár mindig diadalmasan csengő hangját szomorúnak. Aranynak is, Petőfinek is igaza volt!

 

                                                                 A fülemüle

 

              Amily fönségesen szép a fülemüle éneke, oly egyszerű a ruházata. Dolmánya rozsdabarna, farka rozsdaszínű; a test alsó része fehéres.

              A madár alig veréb nagyságú, finomabb alakzatú; csőre finom, hegyes, lába karcsú. Sötétbarna szeme szinte lángol, és megmondja annak, akinek fogékony a szíve – lelke, hogy ez a szem nemes tekintetű. Fészke sűrűségekben, bokros helyeken, majdnem mindig a földön áll; külső burka száraz levél, azután füvek kalásza, száraz szála és finom gyökér következik, néha szőrök is be vannak fonva. a fészek beleolvad a körülötte lévő földbe, és ember legyen, aki megtalálja. Fészekalja öt – hat olajzöldes, sötétebben felhőzött és szeplőzött tojás.

               Majdnem titkos életet folytat a bokrok sűrűjében, sokat surran a földön, hol csupán bogárságból él, és így nagyon hasznos. Párzás idején, és amíg a tojó költ, a hím kiül a fészek táján, néha szabad ágra is, hallatja, majd zokogó, majd csattogó, majd zizegő dalát, a legszebbet, amely madártól telik.

              Némely hím éjjel is énekel, és elandalítja a hallgató embert. A párjavesztett vagy magára maradt hím folytatja dalát, messze be a láthatatlan magányba rejtőzve.

              Mind a két költőnek volt szíve-lelke e csodálatos hangú madár énekének bemutatására, és az általa kiváltott mély érzések költői szárnyaltatására.

             Egyszer életemben én is örvendhettem ennek a rejtőzködő madárnak az ünnepi énekében. Valóban hasonlíthatatlanul szép hangja volt. Kár, hogy talán soha többé nem adatik meg nekem, és mint olvasom, igen ritka volt mindig, de manapság, még ritkábban jön az ember közelébe. Egyre bizalmatlanabbak irántunk, és ezt én megértem.

 

                                                           Miért csak Európában?

 

              Ha végiggondolom az édesapám és a magam életét, mire jutok: Mindkettőnket próbára tesz a történelmi idő. Őt az első világháború 1914-től 1918-ig. Berukkoltatják, énekli az indulókat, amikkel sikert arat. Közben kezébe adják a fegyvert, hogy lőjön a szerbekre, akik őt soha nem bántották. Végig harcolja a négy évet. Hála Istennek, sértetlenül hazavergődik. A háború indításakor azzal az ígérettel kecsegtették, hogy a győzelem jutalma 20-30 hold föld lesz. Kiemelkedhet a szegénységből, amiben éltek, dolgoztak és haltak az elődei.

              És mi lett az ígéret földjéből? Semmi. Kecelen hányan haltak és nyomorodtak meg érte? Legalább ötszáz egykor egészséges, életerős férfi. És akkor még nem említettem a zűrzavar áldozatait: A moszkvai vörösökét és a román fehérekét. Az ország számára ez hová vezetett? Trianonhoz, amellyel megfosztották minden értékes területétől, és örök revansra kényszerítették.

              A szomszédaink gyülöletébe vagyunk zárva. Barátunk, rokonunk sehol széles e világon, de ellenségünk és kihasználónk annal több. Ennyire balekek lennénk? Miért vagyunk mi mások, mint a legtöbb nép?

              Engem is megdicsértek, mert kiválóan tudom az ágyút irányozni. Azért még hivatalos dicséretet nem kaptam, hogy elöljárok a kaszálásban. Pedig azzal hajtok nagyobb hasznot az országnak, és nem a háborúsdival. „Veregessem a jobb kezemmel a bal vállamat!”

              Minél jobban megfelelek a hadseregnek, annál inkább becsülnek majd. És én vezethetem a többieket a következő nagyobb háborúban a frontra, hogy a szemem láttára pusztuljanak el nyomtalanul és értelmetlenül.

              A következő háborúba majd azért keveredünk, mert vissza akarjuk szerezni az elrabolt területeinket. Németország erre buzdít bennünket. Aztán majd álljunk mellé, ha a Birodalom egész Európát be akarja kebelezni az Atlanti – óceántól a félelmetes nagyságú Oroszországig. Ezért kell nekem kiválót lőnöm, és büszkélkednem a kapott csillagocskákkal.

              Észnél légy, János! Ezeknek az életem kell, a családomnak pedig a két szorgalmas kezem. Kiknek vagyok én adósa, ha nem a szüleimnek, és megszületendő gyerekeimnek?  

 

                                                          

 

                                                               Mi voltál Európa?

 

              Európa jelenlegi helyzetéből kiindulva akarjuk megérteni a száz évvel ezelőtt történtek valódi horderejét. Érdemes olyan valakihez fordulni, aki már kortársként képes volt a jelenségek mélyére hatolni. Gabriel Marcel az első világháború kitörésekor ezt jegyezte fel a naplójába:” Az európai civilizáció meghalt 1914. augusztus 1– jén.” Szavainak döbbenetes ereje abban rejlik, hogy szinte az elmúlás pillanatában rögzíti az európai létezés virágkorának végét, amely a 19. században bontakozott ki.

                                                          

                                               

                                 

              Az a civilizáció, amely 1792 és 1914 között épült ki, szinte példátlan példátlan fejlődést és gyarapodást gyarapodás korszaka volt az európai történelemben.

              Ipari forradalmak mentek végbe. Előbb a gőz, majd az elektromosság és végül az olajban rejlő energia felszabadítása.

              Európa egyértelműen a világ vezető gazdasági erejének számított.

              A korszak politikai forradalmai széles körben érvényesítették a polgári szabadságjogokat. A női egyenjogúság megteremtését.

              Ennek következtében széles néprétegek sorsa jelentős nértékben javult, még akkor is, ha modern gyáripar elterjedése időlegesen az elnyomás és kizsákmányolás új, korábban soha nem látott formáit is kialakította.

               A tudományos felfedezések és a technikai találmányok a jelzett időszakban szellemi nagyhatalommá is tették: Stephenson, Gauss, Dalton, Morse, Röntgen, Pasteur, Koch, és a végtelen számú mások.

              A kontinens a szellemi világ, a kultúra és művészetek terén szinte tékozlóan gazdagnak, termékenynek bizonyult.

               Filozófusok és nagy írók egész hada született Európa minden szögletében. Franciaországtól Oroszországig: Hegel, Schopenhauer, Nietzsce, Goethe, Schiller, Balzac, Hugo, Dickens, Thackeray, Tolsztoj, Dosztojevszkij, és minden más ország jelesei.

               A kontinens, a nagy politikusoknak, államférfiaknak köszönhetően, több mint negyven esztendőre kiiktatta területéről a nagy háborúkat.

               A népességszáma, a lakosság vitalitása ugrásszerűen gyarapodott.

              Európa ebben az évszázadban a világ ura lett; anyagi és szellemi ereje tudatában büszkén tekintett önmagára.

               S épp e civilizáció kimúlását tette Gabriel Marcel 1914. augusztus 1- jére.

              Vajon kiknek állt érdekében, hogy ezt a minden ország számára termékeny békét felrúgja, és emberek millióit ugrasszák egymásnak egész Európában?

               Létrehozva előjátékként a katonai szövetségeket, és olyan félelmetes gyűlöletet támasztva a szomszéd országok polgáraiban egymás ellen, hogy azok virágos sisakkal rohantak egymást ölni négy éven át.

               A harmincas évek végétől már másodízben. Apám után én, azután a fiam, amíg az európai nemzetek mind kipusztulnak?

              Ennyire megváltozott volna a hajdan egységes Európa? Ennyire megváltoztatták, mint egy programozható gépet, a józan emberi agyak millióit, hogy nem látják a pusztulás egyre mélyebbé váló szakadékát.

 

                                                            Hová ért Európa?

 

              Mert mi is történt ezután? Szörnyű is kimondani, de a későbbi jövő szempontjából itt nem ez a legmeghatározóbb, a döntő erejű, hogy a világháború milyen iszonyatos pusztítással járt, mennyi emberéletet követelt. Még az sem meghatározó, hogy a kontinens középső és keleti feléből kiebrudalták a koronás államfőket, császárokat, királyokat komplett. Talán még az sem mindennek fölébe emelkedő, hogy ez a világégés eresztette el láncáról a múlt század két legrettenetesebb fenevadját, a szocializmus rettegett bestiáit, a tudományos és a nemzeti szocializmust, amelyek minden határt túllépő kegyetlenséggel örökre szóló, kitörölhetetlen bélyeget égettek a szocializmus szó jelentésére.

              Mindez rettenetes, de nem ez a döntő. A döntő az, hogy az első világháborút követően megrendültek Európa azon pozíciói, amelyeket az előző évszázadban vívott ki magának. Presztizse olyan mértékben csökkent, hogy Európa nemcsak megszűnt a világ ura lenni, nem maradt még önmaga ura sem. Ez előtt sohasem fordult elő, hogy idegen kontinensek katonái – amerikai, új-zélandi, szenegáli, indiai csapatok – azzal a céllal léptek volna Európa földjére, hogy itt rendet teremtsenek. Mert az itteniek nem képesek erre.

              Más kontinensek népeiben ekkor derengett fel először a gondolat, az európai embert le lehet győzni, felül lehet múlni. Itt jegyzem meg, hogy a harcterek poklában, az elhullott milliók között, volt ám utánpótlása az előző század kiváló elméinek, íróinak, tudósainak, filozófusainak, zenészeinek, de őket is elnyelte az európai föld.

              Durva történelmi analógiával élve, talán valami hasonló felismerés viharzott végig a Római Birodalom elnyomott népeinek, valamint a hódító barbároknak az agyában, amikor látták egymás ellen vonulni a különböző római seregeket. Mert egy pillanatra sem áltatták magukat, hiszen tudták, az emberi történelem hatalmi vákumot nem ismer. Helyben lakunk vagy messziről érkezett jövevények vagyunk, majd elfoglaljuk a méltalanok helyét.

                                 

                                                           Politikai fogalomtár

 

              A rasszizmus: a hivalos, még kommunista, megfogalmazás szerint.”Fasiszta fajelmélet, tudománytalan elmélet, amely a különböző emberfajták, népek között magasabb és alacsonyabb rendűeket különböztet meg.”

              Én pedig a következőket állítom: amióta embercsoportok élnek a földön, és azok különböző közösségekbe szerveződtek, ezek között azonnal megjelent a rasszizmus. Az egyik csoport gazdag földet foglalt, bőségben élt, ezért lenézte a homokos területek állattenyésztésből élő lakóit. Ez már rasszizmus volt. A gazdag földet birtoklók nem is vették emberszámba a szomszédjaikat. Megjelent a felsőbb rendű ember. Nem Hitlerrel, hanem még az ókorban.

              A legeltető pusztai népek a bizánciak szemében alacsonyabb rendűnek számítottak, hiszen katonai erejüket pénzen is megvásárolhatták az ellenséges birodalmak elleni harcokhoz és vérontásokhoz. Lásd a magyar történelem honfoglalás körüli időszakát!

              De a térítő középkori egyház papjai is egy magasabbnak hitt eszme tulajdonosaként érkeztek a barbár magyar földre, ahol még pogányok éltek. Még Janus Pannonius is, aki pedig a tudományban jártas Mátyás királyunk pápához küldött követe volt, milyen fájdalmasan siratja a kis mandulafácskát, amely ezen a zord, tehát ellenséges klímán, kísérel meg szirmot bontani. Ő pontosan így azonosította magát a civilizált, és igazi honába, Itáliába vágyó emberrel. Egyúttal elutasítva a tudományban járatlan magyarok nagy többségét. Bár hatalmas elégiájában / Az árvízről / felajánlja:

              „Pusztuljunk, ha a többiek is, belenyugszik a fajtánk

              abba, amit közösen oszt ki az égi parancs.

              Sőt, ha magunk, hunnok, vezekelhetnénk a világért,

              lennénk megváltód, bűn fia, emberiség.”

                                                                         +

              Az arisztokratizmus: a közösségtől való elkülönülés, elzárkózás. A királyok, a cézárok, a cárok, a császárok és az őket lekötelezetten támogató katonai vagy hivatalnoki réteg rasszizmusa. A tömegember, többnyire a parasztember semmibe vétele, aki pedig néki a mindennapi gazdag asztalát biztosította, semmiképpen nem juthatott a palotájának még a közelébe sem, nemhogy beléphetett volna. Olvasd Tiborc panaszát! Jó, ez eddig a középkor!

               De mit kezdjünk a bankárok, a gazdag kereskedők arisztokratizmusával? Elküldik hatalmas értékű hajóikat a világtengerekre, és hatalmas hasznot húznak a tomboló viharokkal küzdő matrózok emberfeletti megpróbáltatásaiból. Valami különleges díjakkal jutalmazzák őket? Szigorúan csak a megállapodás összegét fizetik, az eltűnt tengerész után - a családjának. De soha nem személyesen. Szolgálja őket néhány lakáj. Akiket szintén nem tartanak saját magukkal azonos rangúnak. A vacsoráikra csak a Hanza, hozzájuk hasonlóan gazdag, kereskedőit hívják meg. Szolgahad gondoskodik a jóízű vacsoráról. Ez is rasszizmus.

               Mit kezdjünk a katonai kaszttal? Hivatásból vállalták a király vagy a kormányok szolgálatát. Gondoljunk a katonaállamokra! Katonatisztnek lenni, annyit jelentett, mint felette állni minden törvénynek, amelyek csak az iparosokra, kézművesekre és hivatalnokokra vonatkoztak.

              Végtelen magasságból lenézték az alant nyüzsgő tömeget, pedig azok teremtették meg a nekik engedelmeskedő sereget. Ez nem volt rasszizmus?

              Mit kezdjünk a rabló és gyilkoló gyarmatosítokkal? Látszólag egyszerű hajós emberek, de amint az újvilágba lépnek, szemrebbenés nélkül legyilkolják, vallásos létükre, Isten ott élő hasonmásait, az indiánokat. Legalábbhatvan milliót! Ez is csak szimpla rasszizmus, vagy több ennél, ez már fasizmus?

                                                                         +

              A fasizmus meghatározásával tökéletesen egyetértek: A finánctőke legreakciósabb, legsovinisztább, legimperialistább elemeinek nyílt terrorista diktatúrája, amelyet vad, erőszakos terjeszkedés, más népek leigázása, faji gyűlölet szítása jellemez.

              A véleményem szerint ennek két formája alakult ki. Az egyik nyugaton, mint nemzetiszocializmus, a másik keleten, kommunizmus fedőnév alatt.

              Mindkettő emberellenes, sőt emberiség-ellenes. Mindkettőt egyazon embertipus működtette és napjainkban is működteti: a felsőbb rendű ember!

               Ezt lehetett németnek hívni, holott nem az volt, esetleg orosznak, pedig nem az volt, jenkinek, de nem az volt.

               Ezek internacionalisták! Nemzetek felett állók, hazátlanok!

               Egy igen szűk embercsoport ez, amelynek tagjai bankárok, hadiüzem-tulajdonosok, aberrált politikusok, és megvásárolt, embervoltunkból is kivetkőztető médiabunkók - szerte a „civilizáltnak” nevezett világon.

               Boldogok a civilizálatnak népek!

              Természetesen ma is vannak fasiszta embercsoportok. És államok.

              De ezek nacionalistává nevelt lakossága nem is tud róla, mert a tévéjük csak az ellenségképet sugározza.

               Szaddam Husszeinét és minden olyan politikusét, akik szembe mernek szállni az ő, egész földi világot kizsákmányoló és uraló, vágyaikkal.

              Napjainkban még úgy tűnik, hogy a Nyilas jegyében született kedves költőmnek van igaza, Vörösmarty Mihálynak: „Az ember fáj a földnek.”

 

                                                             Nagygyakorlat

 

             Nagygyakorlatot tartottunk Dunaföldváron, de nemcsak ott jártunk. A boldog Isten se tudja, hány ismeretlen határban! Ekkor már lövegparancsnok voltam egy éleslövészeten valahol a Dunántúlon. Ez a helyes helymeghatározás.

              Keső ezredes, a tüzérezred parancsnoka, figyelte a becsapódásokat. A belövést az én fél szakaszom végezte. Leadtuk az elsőt.             

Az ezredes úr azt telefonálta:

   - A lövegvezető a jobb kezével veregesse meg a bal vállát!

              Meg voltam magammal elégedve.

              A laktanyában szomorú hírrel fogadtak. Az én jó parancsnokomat Kiskunhalasra helyezték. Szerettem volna vele menni, mert olyan volt nekem, mint a második apám. Megértett, mentett, segített. De ő azt mondotta:

               - Fiam, ott újonc lennél újra, mert Halason lovas tüzérek vannak. Elbúsultam, mint a háromnapos esős idő, és lógattam a fejem kóros ló módjára.

               Az új ütegparancsnokunk M. László főhadnagy lett. Igen katonás, jó ember. A spicliket utálta, de igen szerette a borocskát és a színésznőket. Megtörtént, hogy a saját pénzén húsz emberét is elvitte színházi előadásokra.  Életemben először engem is! Ilyenkor a színpadon is felhangzott:

               - Éljenek a motoros tüzérek!

                                                             +

              Egymás között sajnálkozva beszélgettünk Lengyelországról.

Lám, itt van ez a szerencsétlen ország. Amióta a történelmét írják, ami a miénkhez hasonlóan ezer éves, másról sem értekeznek tudós histórikusok, hogy éppen melyik szomszéd hatalom ült ebben vagy abban a században ennek a szerencsétlen népnek a nyakán.

              Napjainkban éppen a németek meg az oroszok osztották föl orrszágukat két részre. A nyugatit kapták a németek, a keletit az oroszok. Mind a kettő fasiszta állam: könyörtelenül elnyomó. Az egyiknek az élén Hitler, aki természetesen osztrák származású, és még véletlenül sem ez volt az eredeti neve.

               A másiknak a vezére Sztálin, aki még véletlenül sem orosz, hanem grúz. És  hozsannázott neve pedig nem Dzsugasvili, hanem Sztálin, azaz Acél.

              És ezek az álnevek alá bújt ember-istenek a megfelelő propagandával, rádióval, újsággal, ami manapság hülyítheti a hallgatót vagy ólvasót, elhitetik a tömegemberrel, hogy náluk okosabb lény nem is létezik a világon. Azt is hozzáfűzik, hogy nélkülük olyan lenne a népük, mint egy kolompos szamár nélküli nyáj, csak úgy ténferegnének a Föld nevű bolygón. Pedig: Mindkét birodalomnak az a célja, hogy a népét még jelentősebbé tegye a világtörténelemben. Sőt: Az összes többi nép urává szerte a világon.

              Mindehhez embervér kell! Ha kell millióké, lehetőleg a legázoltak olcsó vére. Aztán kell fegyver is, tömegével, a legjobb fajtából, amellyel igen eredményesen arathat a halál. Földön, az égből és a tengerek vizének felszínén és mélyén.

               És „arathatnak” azok a fegyvergyár-tulajdonosok és bankárok, akik ebben a világméretű üzletben részt vesznek.

 

                                                 Világosítsd föl

 

                                      Világosítsd föl gyermeked:

                                      A haramiák emberek;

                                      a boszorkák – kofák, kasok.

                                      - Csahos kutyák nem farkasok.           

                                                      Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,

                                                      de mind-mind pénzre vált reményt:

                                                      ki szenet árul, ki szerelmet,

                                                      ki pedig ilyen költeményt.

 

                                      És vigasztald meg, ha vigasz

                                      a gyermeknek, hogy így igaz.

                                      Talán dünnyögj egy új mesét,

                                      fasiszta kommunizmusét –

                                                      Mivel hogy REND kell a világba,

                                                      a rend pedig arra való,

                                                      hogy ne legyen a gyerek hiába

                                                      s ne legyen szabad, ami jó.

                                                                       József Attila versének részlete.

 

              Váratlanul lengyel katonák szálltak meg a laktanyánk üres termeiben. Szigorú parancsba adták, hogy nem szabad háborgatni őket. Egyik reggelre úgy eltűntek, mintha sosem léteztek volna.

              A helyi gyakorlatokkal letelt az 1939-es év. A zöld fülű újoncok felszerelésével kezdődött a 40-es. Mindjárt az év elején H. B. és én kérelmet nyújtottunk be a helyi csendőrparancsnoksághoz, hogy leszerelésünk után vegyenek fel az állományukba. Eljött a húsvét. Ekkor szokták az előléptetéseket kiadni. Mind a ketten tizedesek lettünk.

 

                                                          Csillaghullás-áldomás

 

              Kimentünk Csillaghullás - áldomást inni az Aranybányába, ahol egy igen szemrevaló bácskai leány volt a felszolgáló. A csillagokat még nem varrhattuk fel, mert hiányzott az osztályparancs. Így csak főtüzéri rendfokozattal tettük a szépet.

              Az egyik asztalnál egy huszár szakaszvezető ült meg egy tüzér hadapród. Amikor beléptünk, tisztelegtünk, amit a huszár bajtárs el is fogadott. A hadapród észre sem vett bennünket, mert éppen egy csini pincérlánnyal kandúrkodott. Amikor a kislány meglátott minket, otthagyta a hadapród urat, és hozzánk libegett.

              A barátom forró bort hozatott, és elővett egy doboz kék Darling cigarettát. Úgy ittunk, mintha hadnaggyá léptettek volna elő bennünket, és füstöltünk, mint egy szabadságos vonat. Telt az idő, és fogyott a bor. Bor be, ész ki! Egy kicsit zsibbadt állapotban úgy hessegettük a cigarettafüstöt, mint a legyeket. A hadapród úr nagyon rosszkor szólított meg bennünket, amikor már csak az apródot láttuk benne:

               - Nem tudnak tisztelegni?

               - Tudunk mi, de már két éve gyakoroljuk.

              Én nagyon meg voltam elégedve a válaszommal, de a vadapródnak nem tetszett. Elkezdett öltözködni, de nem ugrottunk segíteni. Miért iszik az olyan ember, aki azután nem tudja felvenni a kabátját? Egyforma idős katonák voltunk, csak ő érettségizett. Elővehette volna a jobbik eszét, de úgy látszik, elitta:

              - Van-e kimaradási engedélyük?

              - Rajta van a nyakunkon.

              - Letartóztatom magukat.

              - Rossz lehet magának, de majd megszokja.

               Erre a kardjáért kapott. Odaléptem hozzá, kezét úgy a kardpánthoz szorítottam, hogy ropogott. A huszár bajtárs látta, hogy mi fog történni, ezért mosolyintott egyet, és a távozás hímes mezejére lépett. Egyik kezemmel a kardpántját fogtam, a másikkal meg a derékszíjat a hasán. Egyszer-kétszer megtöröltem vele az ajtófélfát, majd felkaptam a vállamra, és a nagytermen keresztül kivittem az utcára, ahol az úttestre vágtam.

               A barátom kihozta a poharakat meg a borosüveget, és megközelítőleg a fejéhez verte. Ezt már nem érezhette. Akkor, pedig kár volt! Még megittunk egy-egy kisfröccsöt, aztán fizettünk, mint a katonatiszt. Irány a laktanya!

              Könnyű ezt mondani! De ha az egyik részeg, a másik meg tántorog, akkor sok időbe telik, amíg célba érnek. A készültség már indulni akart, mert telefonáltak az Aranybányából. Lehet, hogy az a tündéri pincérlány az aranyos kis szájával?  A laktanya ügyeletesét megnyugtattuk:                    

              - Mi voltunk a verekedők. Ne küldjön ki senkit! A hadapród urat már úgyis bevitték a kórházba egy mentőkocsival. Arra kértük, hogy vitessen a bennünket a fogdába, mert bűnösök vagyunk, de napokig hagyjanak békésen aludni!  A fiú szigorú volt:

              - Menjenek a szállásukra lefeküdni!

              A főhadnagy úr végigsétált a hálótermen egyik éjszakai órán, és állítólag rosszallóan megcsóválta a fejét, amikor ránk nézett. Azt mondotta a naposnak, hogy küldjön bennünket ébresztő után a kihallgatásra. Őszintén meggyóntuk minden bűnünket, de nem kaptunk föloldozást.

              Visszaküldött bennünket a szobánkba, ő meg kórházi látogatásra indult. Kérte a hadapródot, hogy ne jelentse az osztálynak. De az apród kötötte az ebet a karóhoz, mert mindenáron hadbírósági ügyet akart kavarni. A főhadnagy úr ezzel zárta le a vitát:

               - Abból nem lesz semmi! Amíg ő főhadnagy, belőle nem lesz tiszt.

               

                                           Laktanyafogság és Brendecker András

 

              Aztán visszajött a laktanyába, hogy nekünk is benyújtsa a számlát.

              14 napos laktanyafogságot kaptunk, elmaradt a csillaghullás, nem mehettünk szabadságra. Ennyi éppen elég volt egy kis hepajért! Mit kapott volna ez a hadapród a keceli kocsmában, ahol csak úgy villognak a bicskák?

              A csendőrség a társam jelentkezését elfogadta, az enyémet visszautasította.

              Újra kezdődtek a gyakorlatok Dunaföldváron. Ezek már hadgyakorlatok voltak, riadókészültségben. Naponta jelentkeztek meglett, komoly új férfiak a sasos behívóval. Jobbára gépkocsivezetők.

    Engem is hívattak a tüzérosztályhoz, ahol a kezembe nyomtak egy szigorúan leragasztott borítékot. Az ezredes úr azzal bocsátott el, hogy egy órán belül a kecskeméti laktanya-parancsnokságon adjam le sértetlenül.

    Brandecker András lesz a fuvaros, aki a hanzaloidvezetőm volt. Elöl gumikerék, hátul hernyótalp. Hajtott, mint aki az eszét vesztette.

 - Hé, nem szabadságra megyünk!- csillapítottam. Az egyik szolid kanyarban igen röviden válaszolt:

 - Reszkess, de ne félj!

Derék és jó humorú csátaljai sváb gyerek volt. Mi tanítottuk meg magyarul beszélni.

40 perc alatt Kecskemétre értünk, ahol már vártak bennünket és meg is dicsértek. Jól megebédeltünk, egy kicsit pihentünk, azután indultunk vissza. Már csak úgy hajtott, mint egy félbolond.

Egy óra alatt kényelmesen visszaértünk. Jelentettem, hogy a parancsot végrehajtottuk.

            –  Tudjuk, köszönjük. Leléphetnek!

             Megnyugtatott, hogy ennyire megbíztak egy börtöntöltelékben.

                        Másnap reggel ismét gyakorlatozni! Jött a szolgálatvezető:

              - Irányzóeszközök alapállás! Szereléket rejt!

 

                                                       Irány, Erdély!

 

             Első pihenőnk a Heves megyei Adács községben. Nevezetes hely maradt, mert húsmentes ellátásra fogtak bennünket. Rövidesen lötyögött rajtunk a nadrág, de belül a lelkünk is. Szárított krumpli, káposzta elég sűrűn. Eszi, nem eszi, nem kap mást.

              Olyanok lettünk, mint a fogyó hold: Görbültünk. Azonnal kiadtam az otthoniaknak a parancsot:

               - Húst, de sokat!

               Négy nap múlva már nem sorvadtam tovább. A tisztek is felfigyeltek arra, hogy a legénység többet káromkodik a szokásosnál. Megszűnt a kukacos szárított káposzta. Rögtön feljavították a legénység ellátását, a tiszti étkezde megszűnt. Mindenki együtt  kosztolt, mint egy nagy család.

               Másnap szét is ugrasztották a familiát:

               - Riadó! Indulás!

                Egyhuzamban gördültünk a Szatmár megyei Túristvándi településig, Móricz Zsigmond és a szúnyogok hazájába. A Túr folyó ezt az aprócska falut szinte a markában tartotta a sok cigányával együtt.

                                                                   Kikapcsolódás

 

              Az egyik versenygyakorlaton igen nagyot emeltem a tíz és felesen. Ismét emlékeztetett a baloldali bordám, hogy gyerekkoromban majdnem agyoncsapott egy akácfa. Annyira azért eltalált, hogy huszonévesen is néha a földhöz vágjon. Annak idején elrepedt vagy eltört az egyik bordám. Orvoshoz nem vittek:

              - Ebcsont beforr! Egy hétig most is kapkodtam az emelés miatt levegőt.

              Nagyon rosszkor jött az aratási szünet. Az édesapámnak éppen akkor kellett kiállani Csala pusztára aratni, de nem bírtam segíteni. Szédelegtem, mint a tavaszi légy.

               Azt se akartam, hogy miattam anyám elkárhozzon, ezért visszautaztam a bajtársaimhoz.  Közöttük töltöttem a szabadságom, és pihentettem a régóta fájó testem.

 

                                                               Honnan jöttünk?

 

                A rossz nyelvek szerint, egy köztünk élő, és felettébb művelt, zsidó író azt mondotta, hogy a magyarok a szarból jönnek.  Bebizonyítom Önöknek, plagizál ez a magyargyűlölő senkiházi:

              „A vízözön után megindult az Isten egy jó emberivel, már nem tudom, kivel. Ahogy értek el valamilyen tárgyat, abból mind teremtett egyféle nemzetet az Isten. S mán kezdték számlálni, hogy már minden nemzetet teremtettek, csak magyart nem. Vitatkozásba jöttek a társával, mer a társa nem akarta, hogy magyart is teremtsenek. Azt mondta, hogy a magyar büszke és káromkodós.

            Az Isten nem fogadott szót, elértek egy lúganét. S az Isten belerúgott a lúganéba, és kiugrott belőle egy félrecsapott kalapú magyar, egyet káromkodott, és azt kérdezte az Istentől, hogy hol van az igazolványa.

            Így lett a magyar, és olyan büszke lett, mint amilyen volt.” / Parasztbiblia /

 

                                                                Gyónni kell!

 

              Egyszer csak jött a parancs:

               - Mindenkinek gyónni kell! Rögtön mondtam az enyéimnek:

    - Fiúk, rövidesen átlépjük a román határt!

              A községben volt egy Rókás nevű terület. Délutánra összetoborozták minden egységből a keresztényeket, és nyolc pap gyóntatta őket. Mi tudtuk egymásról, hogy bűneinket csak a Jóisten tudná megszámlálni, ezért a hiányos bűnlajstrommal nem mertünk elébe térdelni. Egy szó, mint száz: Féltünk a gyónástól, mint az ördög a tömjénfüsttől!

 Úgy elbújtunk, mint gyerekkorunkban a tanító bácsi elől. Őrt is állítottunk, ahogyan az régente volt:

- Ha veszély jön, jelezz!

            Mi pedig ülve nekiálltunk surbulyázni. Tanulj, utókor! Képzelj el egy fakockát, aminek négy oldala meg van jelölve a következő betűkkel: T, V, M, S. Jelentésük: tesz, vesz, mindent visz és semmi. Játszottunk, és lestük a papokat. Közben rossz borocskát is iszogattunk.

 A szegény tisztelendők nyakán csak úgy csattogott a stóla, amikor a szúnyogokkal hadakoztak! Sokat nevettünk rajtuk:

- No, most keményen megdolgoznak a fizetésükért!

  A nap eltelt, a savanyú borocska elfogyott, a jókedvünket megőriztük.

Gazda tüzérmester meg is jegyezte:

            - Milyen jó kedvetek van!

- Megtaláltuk a misebort és belefújtunk.

- A gyetrátokba! - ezzel a jókívánsággal, amit nem értettünk, fejezte be a komázást.

              Másnap megjelent egy magasabb rangú pap, aki minden fegyverfajtánkat megáldotta. Elmondta, hogy kéri az Istent, győzedelmesen térjünk velük vissza.

            - Úgy legyen! -gondoltam én is, de a barátaimnak hangosan hozzátettem:

- Figyeljétek meg, hogy holnap át fogjuk törni a román határt! Másnap a kora hajnalban riadó:

- Irány, Sonkád község!

              Ott már komollyá vált a helyzet. A löveg betöltve. Az ütegparancsnok ünnepélyesen és hangosan:

               - Szent Borbála nevében leadom az első lövést!

              Ezekben a történelmi pillanatokban megérkezett a kitartási parancs:

    - A lövegeket kiüríteni!

              A románok szórakoztak a kiürítés időpontjával, de amikor megtudták, hogy az én ütegem is feni rájuk a fogát, megfutottak.

              Ezekben a kritikus percekben ittam az életemben először pezsgőt.  A hadügyminiszterünk testvére vagy unokatestvére, Bartha Miklós volt a gépkocsi tisztünk. Attól kaptam egy üveggel, amit az én fél szakaszommal benyakaltunk. Ilyen állapotban indultunk a határon át.

              Szilágy megyében nagyon kellett őrködni, mert a hegyekben sok volt a bujkáló vasgárdista.

                                                          A tancsi vendégség

 

 

              Egy kis település közelében vesztegeltünk már a harmadik napja. A térkép alapján megállapítottuk, hogy a település neve: Tancs. Háromtagú, idős férfiakból álló küldöttség érkezett a parancsnokságra, hogy meghívjanak bennünket vendégségbe.

               Megtudtuk, hogy csak hat román család él közöttük nagy békességben. Egy jó birkapaprikást emlegettek. A jónak mink sem vagyunk az elrontói, a parancsnokság is beleegyezett.

             Gépkocsival 3-4 kilométer, gyalogosan a hegyek között másfél. Bara őrnagy úr volt velünk, és biztos, ami biztos, még a vonalat is kihúzatta. Bár az ottani magyarok azt ígérték, a biztonságunkért vállalják a felelősséget. Sötét ruhába öltözött asszonyok gondoskodtak a pörköltről és a kalácsról, a korunkbeli legények, lányok a pálinkás jókedvről.

              Egy magyar katona, egy kislány. Így ültünk sorban. A szomszédom akár a húgom is lehetett volna, annyira formázta. Kékfestő, apró virágmintás hosszú ruhájában, simára fésült, varkocsba font barna hajával. Semmi csicsás nem volt rajta. Szegény, nehéz életű emberek gyerekei barátkoztak itt a jó vacsora mellett. Magyarok.

              A kerítésszaggató, méregerős pálinka majdnem a földhöz verte a borivókat, de a jókedvet gyorsan megteremtett. Három órát engedélyeztek, ezt szigorúan be is tartottuk.

              Egy kicsit kapatosan kaptattunk a meredeken, de épségben visszatértünk. Ölelkezve búcsúztunk:

               - Isten mindig legyen veletek!- mondták, és amikor a parancsnok szándékosan nem nézett oda, a zsebünkbe csúsztatták a pálinkásüveget. A menet pedig indult tovább. Éjszakára egy major udvarán sorakoztattuk egymás mellé a fegyvereinket. Mint a dédapám hajdanán a bojtárjaira, a bojtárok meg a nyájra, úgy vigyáztam most a bajtársaimra. Erős őrséget állított fel a parancsnokság.

             A hely valóban veszélyes volt, mert az udvart terebélyes mogyoróbokrok zárták le. Az ördög sohasem alszik, még a román sem. Szokásom szerint körbejártam a tábort a bokrokon is túl. Ahogy fülelek, mint a nyúl a búzában, hallom ám, hogy zörög a haraszt. Behúzódtam egy kövér fa mögé.

            A kétsóhajtásnyi várakozás után már látok is egy sötét testet felém imbolyogni – négykézláb:

 - Mi a csuda lehet ez? Egy gonosz ember vagy egy jámbor állat?

              Azt hallottam, hogy ezen a tájon már honos a medve. Nagyságából ítélve lehetne egy medvebocs. Ezért nem lármázom föl a fiúkat, majd elterelem valahogy.

             Egyre közelebb cammog, már a szuszogását is hallani. Most veszem észre, hogy kolonc lóg a nyakán, mint a veszettül harapós kutyának. Váratlanul, egyet nyögve, két lábra áll, a koloncot meg a hátára veti. Ember ez, és rosszban sántikál! Ilyenkor egyszerre kell ijeszteni és riasztani. Egy lövés a lába elé.  Az ijedelemtől térdre esik.

             Amikor az őrség odatalpal, éppen a pisztolyomat mutogatom a szegény árvának, akinek az arcáról is látszik, hogy alul is bajban van. Kértem az őrparancsnokot, és a váratlan látogatót felkísértük az osztályparancsnokságra, ahol éppen egy tiszti megbeszélést tartott az alezredes úr. Átadtuk neki a foglyot.

              Mindjárt fónikázott a csendőrparancsnokságra:

              - Kérem Önöket, vizsgálják ki ezt az ügyet!

              - És tegyék tisztába! - mondtam magamban, amikor az autó eltűnt a nagy román éjszakában.

              Az alezredes úrnak részletesen elmeséltem a medvekalandot. Jót nevetett, aztán megkérdezte, hogy ismerem-e a székely ember meg a medve történetét, mert az éppen rám illik.

              Az öreg és bölcs székelytől megkérdezik:

              - Aztán látott-é már medvét?

  - Egyet igen! De az se a’ vót!

              Még egyszer jót nevettünk a székely góbén és magamon. Aztán jutalmul megsimogatta a buksi fejemet, és azt mondta:

               - Jól van, fiam, elmehetsz!

               Erről a mozdulatról Vén István bácsi szavai jutottak eszembe:

               - Azt az anyabúsító, apaszomorító fajtádat, te gyerök!

              A koloncról meg a gyújtózsinór, amit négykézláb is megpróbálnak az ágyunk alá juttatni.

              Désakna felé vándoroltunk tovább. Nagy erdők uralta hegyes-völgyes vidék, legelő nyájfalkákkal, marhák kisebb csoportjaival. Szegényes, otthoni házacskákkal aprócska falvakban.

               Háromszor is felolvasták, mint legfőbb parancsot, hogy a lakossággal udvariasan kell bánni, szigorúan tilos a bántalmazás, még az oláh szó használata is. Ha egy örvendező lakossal találkozunk, örvendezzünk vele. Ha egy lehajtott fejű román emberrel, hagyjuk a bánatával magára.

                Désaknán utolértük a huszárokat és a szegedi 15–ös kerékpáros zászlóaljat. Már akkor is gondolkodtam rajta, miért kerekeznek ezek a szegény szegediek hegyen-völgyön át, több száz kilométeren keresztül. Egyetlen durrdefekt megállítja az egész zászlóaljat. Óriási veszélyben vannak. Ki hozatta létre ezt a fegyvernemet? Az bizonyos, hogy valami szemét kerékpárgyártó lefizetett egy ugyanolyan vezérkari tisztet.

                 Ha egy tekintélyes város közeledett, az út szélét tarka-barka sokaság prémezte. Az értelmesebbje tudta, hogyan kell fogadni a harminc kilós bornyút, cipelő bakát, vagy olyan tüzéreket, akiket tikkaszt a szeptemberi nap. Ezek a kis okosok nem virágot hoztak, hanem jó borocskát rocskában vagy üvegben. Menet közben tankolt a talpas, a kerekes és a tüzér.

               Nehezebb helyzetben volt hadseregünk dísze, a huszárság. Ők voltak a legfegyelmezettebbek. A mi bandánk, szégyen és gyalázat, de éppen Kolozsvár előtt maradt le a legjobban. Lányok rohamoztak meg bennünket az előbb említett csodafegyverekkel.       Brandecker Bandi úgy tett, mintha a masinájának az első kereke csődöt mondott volna, és komótosan nekihasalt javítani. Amíg ő alibizett, mi megtöltöttünk minden üres kulacsot és bendőt.

              Már jött elébünk a motoros hírvivő:

               - Mi a baj?

   - Nagyobb baj sose legyen! – hessentettük el onnan.

              Negyvenes tempóval be is értük az üteget. A gépkocsitiszt, akinek jó szaglása volt és egyetemi végzettsége, előre kéretett egy borral töltött kulacsot. Most már jöhetett a díszmenet! 

                 

                                                                 A díszmenet

 

              A három díszkapun először a kerékpárosok, azután a huszárok haladtak át. A lovasainkról sokat tudtunk. A csizmájuk szárát a szarvasmarha oldalcsontjával fényesítik. Ragyog a kardjuk. Nemigen kellett ilyen lovak és lovasok mellé, aki vezényelje a zászlóalj – karádot:

                - Ránts! Irány utánam! Jobbra nézz!

            Akire azután mink is odanéztünk, az a kormányzó volt, akit akkor láttam először és utoljára. Mindenesetre fegyelmezetten végigdöcögtünk előtte.

            A szemle után bevonultunk egy félig kész tanklaktanyába.  Nem mehettem ki az ünneplő városba, mert azonnal őrparancsnoknak rendeltek. Kihúztam magam a megtiszteltetéstől, de belül búsultam, mint a ló. A parancs az parancs! Hála Istennek, minden földi szolgálat véget ér egyszer.

                                                                          +

              Estére csak megkaptam a kolozsvári kimenőt. Sétáltam egy ideig a kincses város kivilágított utcáin, azután nagy magányomban betévedtem egy kocsmába.

              Rövidesen szomjas tisztekkel akadtam össze, akik fél óra múlva már azt sem bánták, ha leszamarazom őket.    Tiszt, nem tiszt? Lényeges, hogy magyar és szereti a francia pezsgőt. Azután a fényes, éjféli utcákon botorkálva kerestük a hazafelé vezető utat.

              Abban megállapodtunk, hogy nyugat felé van. Vinni kéne magunkkal az itt élő magyarokat, nehogy széttépjék őket a medvék. Elmeséltem nekik is a medvekalandot.

               Amikor a tanktanyába visszataláltam, a napos barátom, egy derék tizedes, megkérdezte:

              - Hol jártál?

             Részegen, majdnem sírva harsogtam rá:

  - Mindjárt megmondom!

              Előkaptam a pisztolyomat és rásütöttem, de a fegyver csütörtököt mondott. Irány a fogda!

               Furán indult a következő nap. Fölállok, hát csúszik le rólam mind a két nadrág. A szíjjal együtt eltűnt a pisztolyom meg a rajsíp-zsinórom. Beállít a szolgálatvezető, és igen lebarnított. Szidott, mint a bokrot, mert megint elrontottam a jövőmet. Most léptettek volna elő tizedessé. Azt feleltem neki a pezsgőtől savanyú szájízzel:

              - Elegem van már a katonaéletből! Igazságtalanság, hogy a vitéz Halász jelentkezését elfogadta a csendőrség, pedig legalább akkora disznóságot követett el, mint én.

              A szolgálatvezető azzal nyugtatgatott, hogy ezt felejtsem el, mert énrám nagyobb szerencse vár. Ez volt az utolsó előtti eset, amikor ezzel megfenyegettek. A tisztek később álltak elő a három aduásszal.

              Mindez még Kolozsvárott történt. Végre elindult a menetünk Kecskemét felé, ahol újból ünnepelt bennünket a város minden lakója. Vannak még lelkes emberek!

 

                                                               Előkelő újoncok

 

              A tartalékos állományt leszerelték, mink ott maradtunk, mint az árvák. Talán egy hét múlva hat idősebb férfi jelent meg a kaszárnyában. Azt hittük, már megint mozgósítanak bennünket. Rövidesen kiderült, hogy csak engem! Csupa nagy ágyból való bankár, gyáros és mérnök lesz a tanítványom. Lövegkiképzésben oktatom majd őket.

              No, gyerek, most két hónapig legyél te is úriember!

              Több mint egy hónapig küszködtem ezekkel az előkelő újoncokkal. Sehogyan sem akart meghajolni a derekuk!  A löveg forgatásakor hiába parancsoltam, aztán könyörögtem, hogy egyszerre emeljenek, mert sérvet kapnak. Maguk már nem fiatal emberek!

              Az egyik D-hasú gyáros kapott is egy fél borsószem nagyságút. De a fiú nem adta fel!

              Utasította az inasát telefonon, hogy másnap reggelre szervírozzon a teához egy sérvkötőt. Mintha mi sem történt volna, tovább gyűrte az ipart egy sérvkötővel. Úgy látszik, a gazdag embernek mindenre van orvossága. Talán csak az ősz hajszálakra nincs.

            Az ügyeletes minden reggel levágott egy csomót az idő múlását jelző madzagról. Közben bejöttek az újoncok, akiknek leadtunk mindent. Kivonultunk velük, aztán loptuk a drága időt.  Azt hittük, hogy sohasem lesz vége, mint a pokol kínjának.

           Ekkor jöttek meg a szerencséim. Az ütegparancsnokom, M. százados,  azt mondotta, hogy maradjak bent. Egy éven belül hivatásos szakaszvezetővé fognak előléptetni.

           K. Miklós zászlós úr ajánlata: - Üljünk vonatra, és menjünk fel Pestre! Koronaőrként jöhetsz vissza!

            A város főmérnöke javasolta, hogy üljek mellé a kocsiba, és mint csendőr mehetek haza. A farzsebembe tettem az ajánlatokat, és karácsonyra én is leszereltem. Hogy legalább felhős legyen a jókedvünk ege, így búcsúztattak bennünket:

            Bajtársak, a mielőbbi viszontlátásra!

              Mindannyian köszöntük halkan és fegyelmezetten. A társaság szétszéledt, mint a nyáj, de minden birka érezte, feni ránk fogát medve is, farkas is.

              Otthon boldog lehetett volt az ünnep a lopott karácsonyfa körül, de a bátyám nagyon hiányzott. Mély sóhajaink szálltak utána Oroszországba, mert a férfiak együtt érző bánata hallgatag.

             Én megpróbáltam nevetést fakasztani a medvehistóriával. Láttam, hogy a húgom és az édesapám szeme fényesedik a büszkeségtől. Akkor jött a ráadás, amikor arról meséltem, ami színtiszta igazság volt, hogy lehettem volna szakaszvezető, koronaőr vagy csendőr.

              Azzal vigasztaltam kapzsi anyámat, hogy majd jövőre megkérdezem, melyik jár nagyobb fizetéssel.

  - Kérdezd meg, fiam, kérdezd!

  Nem válaszoltam rá semmit, mert csak hazudhattam volna.

               Ilyen őr, olyan őr, amolyan őr, mindegyik kezében, vagy legalább is a kezénél, ott a fegyver.

              Ha végleg megszabadulok tőlük, még képen se lássak többet!

              Újévkor, farsangi időben sűrűn megfordultam Kiskecelen. Tettem is olyan ígéretet, hogyha nem kapaszkodik belém a hadsereg, mint a kullancs, megnősülök.

              Benyák Terikének még azt is megígértem, ezután ritkábban tévedek be a kocsmába.

              Otthon nagyon sokat járhatott a Józsi haverom szája.

               Kellemesen telt a tél farka, de a levegő igen puskaporos volt. Márciusban már újra régi ipart űztem, mert mint jó mesterembernek, mindig volt napszámom. Munka közben sokszor elgondolkodtam azon, honnan tudták a mi tisztjeink már decemberben, mi történik majd tavasszal. Annyira már érdekelt az ország állapota, amitől az én sorsom is függött, hogy elég gyakran bepofátlankodtam a Gazdakörbe újságot olvasni.

              Tudtam, hogy örök barátságot kötöttünk a szerbekkel. No, ide már nem kell menni!  Este, amikor a munkából hazaértem, azonnal a sublót tetejére néztem. Van-e ott alattomos behívó. Azután a derék miniszterelnökünk, aki megfogadta az örök barátságot, fejbe lőtte magát. Már a lövés előtt lecsapott a SAS reám is. Honnan tudták a tisztjeink decemberben, merre fordul a világ áprilisban?

             Menni kellett és folytatni a katonaéletet. Újra angyalbőrbe öltöztem. Mindenki megkapta a maga beosztását, ismét lövegvezető lettem.

             - Indulás Délvidék visszacsatolására!  Édesapám azt mondta:

             - Vigyázz, fiam, mert ezek nem bújnak medvebőrbe! Ezek jó katonák voltak az első világháborúban. Most keményebb diót kell feltörni!

 

                                                              Alattomos ellenség

 

              Kelebiánál léptük át a határt, és gyalogosaink azonnal tűzbe kerültek. Behúzódtak a műút árkába. Ekkor hallottam az első jajszót, pedig legalább négyszáz méterre voltunk a bakáinktól. Jól kiépített betonbunkerekből géppuskázták a fiúkat.

              Ahogy belátható közelségbe kerültünk, azonnal munkába álltunk.  Páncélgránátokkal kiemeltünk az út széléből két bunkert. Mintha fényes lángkardokat küldtünk volna előre! Nemcsak a bunker darabjai fröccsentek szét, de a benne megbúvók testének foszlányai is.   Most láttam először közel, milyen gyalázatos munkát végez parancsomra ez a fegyver. Nem volt kedvem a jobb kezemmel megveregetni a bal vállamat. A gyalogosaink közben leszedték a megfigyelőjüket.

              Füstös csönd támadt. Aztán gyors tempóban elhagytuk a csapás színhelyét. Tudtuk már, hogy nyerhetünk, mert a német csapatok legalább ekkora tűzerővel szorongatják őket a másik irányból.

              Csak a hegyekbe menekülhetnek előlünk. A szerbek nem voltak ennyire józanok, mert minden út menti házból lőttek ránk. Szabadka előtt jobbra kanyarodtunk, igyekeztünk kisebb falvakon átvonulni. Lovasságunk az első lövésekre meghátrált. A gyalogságunk beásta magát. Minden ház fegyveresek búvóhelye volt, ezeket kellett ágyúinkkal megsemmisíteni. Az ágyúpajzs biztos védelmet nyújtott a tüzéreimnek. Aztán közvetlen irányítással odapörköltünk vagy tizet, és ezzel a fél falut „kilakoltattuk.” A fegyveres ellenállás megszűnt.

              Szőregnek volt egy majorrésze, ahol magyarok cselédkedtek. Parancsnokságunkhoz menekültek, és összetett kézzel könyörögtek: A szerbek mind egy szálig ki akarják végezni őket. Megszántuk a kétségbeesetteket, és védelmükre egy löveget irányítottunk.

              Előtte felszólítottuk őket a megadásra.

              Rá se bojszáltak. Egyetlen lövés után is sok halott.

              Ezt ők bizonyára bátorságnak nevezik. Én úgy vélem, alattomos, tisztességtelen harcmód. Ilyen ellenállásra a magyar ember nem képes. Úgy vélem, hogy a lelki műveletlenség és a túlzott nemzeti büszkeség következménye. Semmiben sem különbözik a német fasizmus műveletlenségétől és önteltségétől.

               Sztálin csekista csürhéje? Ma már szent meggyőződésem, hogy Hitler és Sztálin lelketlen emberi szörnyetegek voltak. Csak ahhoz értettek, hogyan kell felhasználni az emberszemetet a legaljasabb célokra. Az amerikai elnök, aki Hirosima és Nagaszaki gyerekeire, asszonyaira és öregjeire ledobatta az atombombákat, vajon nem háborús bűnös-e? Nem barbár és vérszomjas állat? Miért nevezném embernek? Titót, Busht, Rákosit, Gerőt és a többit?

            A tüzérségi támadás után át a falun, amelyik még égett. Irány a Ferenc csatorna!  Ezen át kellett volna kelni hajóval vagy hídon, de Újvidék felől olyan golyózápor kapott oldalba bennünket, hogy se té, se tova. Föld alá is bújtunk volna ágyústól. Ekkor bedübörgött a felmentő sereg, és a harckocsik benyomultak a városba.

             Elbeszélésük szerint minden magyar áldozatért busásan megfizettek. Újból növekedett az ártatlan civilek ellen elkövetett bűneink lajstroma, akik a legaljasabb harcmodort választották ellenünk.

             Tüzéreket a Futaki utcában, a reálgimnázium udvarán, pihentették. Hadseregünk akkorára úgy felfejlődött, hogy ránk nem volt szükség. Kihelyeztek bennünket egy nagy majorba nem messze Újvidéktől, ahová a németek elkezdték a zsidókat összegyűjteni.

              Őket őriztük, csecsemőtől az aggastyánig, két héten át. Suttyomban megengedtem, hogy a karon ülőknek tejet vagy csokit csempésszenek be az épületbe. Az egyik tisztünk észrevette:

  - Nagyon vigyázz, mert a németek mindnyájunkat elvihetnek.

              Hála Istennek, nem így alakult! Valamelyik fejest lefizették, és kiszabadultak. Amikor találkoztam velük, egyik háztól a másikig vittek, még köszönőlevelet is kaptam tőlük. Hogy mások milyen sorsot szántak nekik, azt akkor még nem tudtam.

              Vajdaságban nagyon szorított a bakancs, de túléltem. Júniusban hazatértünk és leszereltünk. Előtte megkaptuk a délvidéki emlékérmet.

              1942 a nyugalom éve volt. Ha gyónnom kellene:

              -Vért nem ontottam, csak ontattam!

 

                                                        Oktatom az ellenségeinket

 

              Egy játékos kiképzés céljából Szegedre rendeltek. Én lettem a játékvezetője hatvan román és szerb nemzetiségű katonának. Ezekkel kellett levonulnom a nagyállomás melletti Sárkány szállodába. Gyönyörű bálterme volt, a falakon embermagasságú tükrökkel.

            A katonáim arról panaszkodtak, hogy korábban megverték őket. Megnyugtattam a bandát, amíg én vagyok a góré, verésről szó sem lehet. A Tisza – partra jártunk gyakorlatozni.       Állandóan az motoszkált a fejemben, hogy jó-jó, megkapják a kiképzést, de az ágyújuk a döntő pillanatokban  nem nekünk osztja-e az utolsó kenetet?

            Egész délelőtt gyakoroltunk. Helyette a pecázás idegnyugtató sportját is űzhettük volna. Nem ellenőrzött bennünket a kutya se. A nagy magányban magyar katonanótákat tanultunk, és ezeket harsogva, büszkén vonultunk be a szállásunkra. A tiszt urak fel is figyeltek erre. Azzal díjazták a napi munkát, hogy esténkét többször is végighallgatták nemzetközi, de egynyelvű kórusunkat. Azután következett az úriemberek komolyabb szórakozása: Kuglizás az éjszakában!

            Eljött, mint egy derűs végítélet, a vizsga ideje. Komoly pofával kivonultunk a harcászati gyakorlatra. Kaptam egy térképvázlatot, amelyen kijelölték a helyem:

 - Foglaljam el a tüzelőállást, és lőjek kétszer a célra!

              Makó volt az első kiszemelt áldozat, második a parancsnoki kocsi. Mind a kettőre lőttünk speciális fagránáttal, amely néha egy métert is repült a csőből a cél felé. Az alezredes úr a kocsiból elismerően tisztelgett, miután a második lövésre megsemmisült. Ugyanakkor mosolyával is jelezte elégedettségét. Találat után a kocsi elporzott, ekkor nagyot kiáltottam:

              - Fiúk, a vizsga sikerült! Vége a kiképzésnek! Bevonuláskor most is nótázott a banda, a nemzetközi és egynyelvű kórus. Néhány nap múlva leszereltek, de már útközben hazafelé igen sajnáltam, hogy legalább az egyik lövedéket nem csórtam haza emlékül.

           Az otthoni munkát aratással kezdtem. Megint Csalán, ahol édesapám volt a kipróbált és bevált marokverőm. Két napig hordást is vállalt. Én pedig feliratkoztam Csornára, ahol búzát, árpát és zabot csépeltünk.

                                                                Szent Borbála

 

            A tüzérosztály emlékeztetőül egy nagyon szép Szent Borbálát ábrázoló képet küldött utánam, ami az előléptetésemmel együtt érkezett. 1942-ben meg is nősültem, mert a Terike jobban tetszett Borbálánál.

             Olyan dolgos lányt kaptam feleségül, aki nem fél, hogy munka közben az aranygyűrű leesik az ujjáról. Az újfalusi templomban figyeltem föl először barna szemére és mosolygós arcára. A kiskeceliek ide jártak, mert a nagytemplomig hosszú volt az út.

              A parancsnokságon, még lelépésem előtt, elég udvariatlanul megkérdeztem:

   - Ezután mindig sorra kerülök? Minden évben legalább felet?

   Azt válaszolták:

    - Amíg nyolc-tíz pengős katonát találnak, addig nem hívnak be családos embereket.             Elővettem a jobbik eszemet, és megnősültem.

              1943-ban hivatalos behívót nem is kaptam, csak egy hívatlant. Héjjas Iván vállalkozásába. Felmentem a tüzérosztályhoz, amely már korábban figyelmeztetett, hogy bármilyen nem tőlük érkező mozgósítás esetén, azonnal forduljak hozzájuk.

              Nem volt kedvem a bőrömet fölöslegesen a vásárra vinni, ezért azonnal jelentkeztem a tüzérosztálynál. Odaadtam a behívót az ütegparancsnokomnak, aki továbbította az alezredes úrnak. Telefonon rögtön felvette a kapcsolatot a Honvédelmi Minisztériummal. A tüzéreknél törzsgárdatagnak számítottam, bíztam abban, hogy kihúznak a csávából.

              Nagy bunyó folyhatott miattam, mert csak a következő napon jutottak dűlőre becses személyemet illetően. Azt mondották:

              - Az osztályon kívül sehonnan sem fognak többé behívót küldeni. Menjek csak nyugodtan haza!

              Ki volt akkor nyugodt? Melyik családnak nem volt oka az aggódásra? Miért nincs hír a gyerekről, a testvérről, a férjről? Higgyem el, hogy meghalt? Azt, hogy fogságba esett?

               A bátyám a 2. hadsereg katonája volt, és óriási szerencsével nem pusztult el a tüzérségi állásban, ahol még az ütegparancsnoka is meghalt. Nem lett az oroszok foglya sem. Életveszélyes sérülést nem szenvedett. Akik ezt a szörnyűséget túlélték, nem kellettek többé katonának, elvesztek az ország számára.

 

                                                   Mert otthon akarok megdögleni!

 

              Nem baj, ha kétezer kilométer, csak hazafelé rángasson a szerelvény. Nem baj, ha minden állomáson százak mustrálnak: „Nem az én halottam?”

               Akkor is élek még néhány napig, mert én otthon akarok megdögleni. Végül leemelnek, és egy ismerős mozgású parasztkocsira tesznek. Pokróc takar, alattam friss széna, amibe mélyen merülök. A fejem alatt puha párna, felettem egy asszonyi kéz, amelyik sűrűn törli a láztól lucskos homlokom. A kövesút minden döccenésére kimondatlan jajkiáltás. Végre puha homokba süllyed a kerék, a tanyánk felé már nem fáj az utazás. A végső stációnál is hárman emelnek, de fordítva tesznek az ismerős ágyra, hogy láthassam a megfeszített Krisztust és Máriát, akinek szívét hét tőr járta át. Azután az ő arcának helyén egy másik ismerős női arc, amelyik azt kérdezi: Eszel valamit? Nemet ingat a fejem, mire két apró gyerek áll az ágyam mellé. Éppen oda, ahol a testem a legjobban fáj. Mintha enyhülne a fájdalom. Nem ismerik meg ezt a szakállas, halott bácsit. Mert abban a pillanatban elmúlik minden, amikor Krisztus szemébe nézek. Én ebben a szobában akartam megdögleni.

 

                                                             Kovács Józsi bácsi

 

              Kertszomszédunk volt a Kovács Józsi bácsi, akinek az édesapja így jutott haza és így is halt meg. És akinek a húsvéti köszöntőt is köszönöm. Az édesanyja magára maradt a két gyerekkel meg egy értékes szőlővel. A gyerekek a kapálásban még tudtak segíteni, mert kitépték a nagyra nőtt gazt. A permetezéskor nem volt a szegénynek pénze napszámosra.     Maga vette a gyenge vállára a nehéz permetezőgépet, és napokig vergődött vele.

              Meglátta ezt a szőlőszomszédjuk, egy zsidóasszony, aki így fordult hozzá:

               - Tönkre teszi magát Ilonka, és mi lesz akkor a két árva gyerekkel? Majd az én napszámosaim beszórják a magukét is. Ne hálálkodjon, ennyit már csak megtesz az egyik ember a másiknak!

             Amikor pedig eljött a gettók ideje, így panaszkodott:

             - Tudja, Ilonkám, miért visznek el bennünket? Mert a gazdag zsidókra haragszanak az emberek! Ki pusztul majd el közülünk? A szegény zsidó! A gazdag a sok pénzével megveszi a szabadságot az egész pereputtyának.

 

                                                                  A Kasztner – vonat

 

              Az 1944. évi magyarországi embermentések kapcsán elhíresült a Kasztner vonat története.

              Az ország különböző részeiből összegyűjtött csoport tagjait az indulásig a zuglói Kolombusz utcában helyezték el. A csoport a cionista Kasztner kolozsvári rokonaiból, barátaiból, ismerőseiből, cionista és vallási vezetőkből, a magyar szellem jeleseiből / köztük Zsolt Bélával, Komlós Aladárral vagy az akkor már nemzetközi hírnévnek örvendő Szondi Lipóttal / és olyan gazdag emberekből állt, akik képesek voltak a fejenként eredetileg több tízezer dolláros váltságdíjat megfizetni.”

              Lisszabon, 1944. június 30-án.

               „Néhány gazdag magyar zsidó család, a Lufthansa külön gépén június 25-én délután Lisszabonba érkezett. Két részletben a következők:

              Chorin Ferenc a feleségével és három gyermekével,

              Hoff György, a Weiss Manfréd művek jogtanácsosa, két családtagjával,

              Mauthner család két tagja,

              Weiss család 10 tagja, köztük Weiss Jenő és Weiss Edit,

              Fenyvessi család négy tagja,

              Kornfeld Móric a feleségével és három gyermekével,

              Bilitz család három tagja.

              Összesen tehát 32 személy. Nevezettek együttvéve 1210 kg csomagot hoztak, és a repülőtéren arany és ezüst tárgyaikat a portugál közegeknek szabályszerűen bejelentették.”

 

                                                        Félelem a közelgő fronttól

 

              Aggodalom, félelem: orosz front. Már a karon ülő megtanul reszketni, rémüldözni: Liberátorok! / Felszabadítók! / Égen-földön kiszolgáltatva a felszabadítóknak!

              A moszkvai Kossuth Rádió a magyar társadalomhoz a német megszállással kapcsolatban 1944. március 21-én.

              Magyarok! Honfitársak!

               Hitler hordái betörtek a szent magyar földre. Orvul, alattomban, ahogy ez már szokásuk, megtámadtak bennünket. Magyarország Németország szövetségese volt ebben a háborúban. Magyar honvédek százezer számra pusztultak el Hitlerért.

                A német imperialisták szolgái voltunk – és most Hitler azzal fizet, hogy a csizmája alá tapossa Magyarországot. Az Oroszországban szétvert csapatok hazánkon át akartak vonulni. Németország gyepűjévé akarták változtatni Magyarországot.

                 Hitler azért adott parancsot hazánk megszállására, hogy erőszakkal kényszerítsen bennünket a német elővéd szerepére. Magyar háchákat, magyar quislingeket akar ültetni a nyakunkra. Ebből nem lesz semmi, ebből nem lehet semmi!

 

                                                           Jön a másik oldal!

 

              A magyar népet, a magyar hadsereget egyetlen vágy tölti el: fegyverrel szembeszállni a gaz orvtámadókkal. Ellenállni! Csak elszánt, fegyveres áldozattól vissza nem riadó ellenállás mentheti meg hazánkat. Fegyvert fogni! Egyetlen rögnyi magyar földet sem szabad feladni kardcsapás nélkül, ez ma a hazafias lelkiismeret parancsa minden magyar férfi, minden magyar tiszt és katona számára!

              Fel harcra a magyar szabadságért és függetlenségért! Mindent jóvá lehet még tenni, ha a magyar nép megbonthatatlan egységben, fegyverrel a kézben szembeszáll a német bitangokkal.

              Fegyverre magyar, éljen a haza!

 

                                                         A nagycsütörtöki behívó

 

              1944. április 6. Éppen nagycsütörtökön a fehérhomoki dűlőben szőlőt nyitottam Megjelent a feleségem testvére, Margitka, és újságolta a behívómat. Sóhajtottam egy felleghajtót, aztán a kapát a bal vállamra, jobb kezemet az ő törékeny jobb vállára, és mintha halottat kísérnénk, olyan csendesen ballagtunk hazáig a néma dűlőúton.

               A feleségem már áldott állapotban volt az első fiunkkal. Ebben a helyzetben, ami eddig erőt adott, gyengeségünk forrása lett. Hullott szeméből a könny, mint a záporeső.

              - Ne sírj sokat, mert ezt tanulja meg először a gyerek!

              Ne mondhassák majd a rosszakarói:

              - Azért lett belőle savanyú ember, mert már az anyja hasában is rosszul érezte magát. Nevetve fogadjon, amikor hazaérek! Néhány csöpp könnyet belesimítottam a hajába, amikor nagypéntek hajnalán a mellemre borult:

            - Tudod, hogy a rossz pénz nem vész el – vigasztaltam a magam parasztos módján.

            - De éppen Nagypénteken háborúba menni, nem jó előjel – mondtam magamban magamnak.

            Minden harci kedv nélkül elindultam Hargitára, ahol már tárt karokkal vártak. A behívóm a 103-as nehéztüzérosztályhoz szólt. A korábbi tíz és fél centisek helyett csúnya nagy löveget mutogattak. Ilyenekkel lőtték még kettő és fél évvel ezelőtt huszonöt kilométerről Moszkvát.

             Hol van már Moszkva? Ez már csak a németek és magyarok maradéka! Hátunk mögött a Kárpátok, szemben egy hatalmas tömegű jól fölszerelt hadsereg.

              Ez a löveg minket fog segíteni, ha átemeljük a hegység keleti oldalára:

               - Uccu, neki! Csak öt tonnás a csöve, a talpa meg hét. Szakszerűen: Tűzkésszé tétele után 120 mázsa, a repeszgránátja 124 kilós, a rombolóé 128.

              Ezekhez a lövegekhez nem volt kiképzésem, tehát csapatcsendőr lett belőlem. Az nem zavart senkit, hogy ebből sem volt kiképzésem. A legfontosabb tudnivalókat így foglalták össze:

              - Vigyáznunk kell a fegyverekre és az emberekre! Ha valami gyanúsat tapasztalunk, csak az ütegparancsnok úrnak jelentsük!

            Mindjárt lett volna jelenteni valóm:

 - A románokra meg a ruszinokra igen ügyeljenek! Én képeztem ki őket.

 Tatárhágón át Galíciába egy bikaerős, nagyokat nyögő, olasz Breda mozdonnyal húzattuk át a kocsisort.

              Megérkeztünk Tatarovóba, azután Tadzsafkán foglaltunk tüzelőállást. Hátunkat a Kárpátoknak vetve, az első vonalban. Pontosabban: Elöl a bakák, fölöttük a könnyű tüzérek, azután mi jöttünk az aduásszal. Azaz 14 olyan löveggel, amelyek ha egyszerre szólnak, megremeg a hegység és minden élő, aki hallja.

               Legalább egy heti csend. Sokat beszélgettünk M. százados úrról, aki utálta a spionokat, de szerette a borocskát és a színésznőket. A tudósok elmondták róla, hogy tőlünk áthelyezték a páncélosokhoz, ahol idegösszeroppanást kapott.

               A Toldit, a Turánt és a Tast könnyen kilőtték, és a szerencsétlen legénység legnagyobb része odaveszett. Ő megmaradt, de a rábízott emberek tragédiája egy életre beteggé tette. Sajnáltam szegényt, aki olyan csillogó szemekkel tette a szépet a csacska nőknek.

             A körülöttünk lakó emberektől tilos volt bármit is elvenni, de olyan hosszú ideje éltek már a háború országútján, hogy elvenni csak az életüket lehetett volna. Magyar katona azért is becsülhette őket, mert Bem apó Galíciából származott.

              Eltelt egy hét, és még egyetlen lövésre sem kaptunk engedélyt. Nekünk csak a nagyvadak kilövését engedélyezték, pedig hálás célpontok sűrűn akadtak. Hiába minden szándék, ha a vadászmesternél az utasítás. Nekünk csak szolgálati jegyre lehetett megrengetni a hegyeket.

                                                                Kolomea

 

              Egyszer csak Kolomeából egy zászlóaljnyi orosz gyalogság indult éppen felénk, hogy felváltsák az első vonalban kifáradt társaikat. Csaknem zárt rendben igyekeztek a halálba. A gyalogság parancsnokának egy tizenötszörös nagyítású távcsövével néztem végig az eseményeket. A tüzérség már minden pontot előre bemért. Alig kellett állítani a lőelemeken. Vártuk, hogy közelebb érjenek. Aztán az egész tüzérosztály össztüzet adott le rájuk. Mintha lekaszálták volna őket.

             Álló és ép ember nem maradt! Meglepetten láttam a holtak között egy részegen mozgó fehér lovat, amelyik néhány lépés után térdre esett, aztán megadóan a bal oldalára fordult. Miért vitték az első vonalba ezt a szegény párát?

            Később az oroszok azt üzenték, hogyha egy tüzért elfognak, derékban kihegyezik. Miért nem vonták felelősségre azt a parancsnokot, aki úgy gondolta, hogy a Vörös téren masíroztatja a katonáit? Közben megérkeztek a németek a messze hordó lövegjeikkel a hátunk mögé. Kiépült a védelmi lépcső piramisa.

           Ezeknek a szörnyeknek 30 kilométer volt a hatótávolságuk. A hangjuk olyan volt, mint egy közeli villámcsapás után a mennydörgés, ami az eget hasogatja szét. Az éles csattanások miatt megfájdult a fejünk. Ezekkel sűrűn tapogatták az oroszok legközelebbi városát, Kolomeát. Onnan csak repülőgépekkel támadtak, de hét légvédelmi üteg óvott bennünket, ezért nem is tudtak a tűzfüggönyön áttörni.

              A viszonylag csendes időszakok fölbátorították a parancsnokságot, hogy a hívő katonáinknak tábori misét tartsanak. Egyik vasárnap jött a katolikus pap, és a templom előtti téren felállították a tábori oltárt. Éppen megkezdődött a szertartás, amikor átrepült felettünk egy orosz Rada, és közben vastag fekete csíkot húzott.

               Fölöttébb gyanús volt, ahogy elhúzta a csíkot. Szóltam két-három barátomnak, hogy viselkedjünk okosan. Húzódjunk le a Prut folyó partjára! Ha telitalálat ér, nem szenved az ember. De sokkal nagyobb baj is érheti. Éppen lehúzódtunk, amikor:

              - Bumm! Olyan 300 méterrel előttünk. Egy perc múlva ismét, de jóval közelebb. A harmadik már a folyó partoldalába csapódott, amerre mi is bújócskáztunk.

              Gyorsan kiugrottunk, mint ürge a lyukból, és fürgén arra, ahol nem szakad a part. A szélrózsa minden irányába futottak a fegyvernemek. Bátran és tekintélyes lépésekkel, kezében az oltáriszentséggel, a tisztelendő úr is biztonságosabb helyet keresett. Volt közöttünk olyan, aki itt esett át először a tűzkeresztségen. Valószínűleg a tisztelendő úr is.

 

                                                         Becsapott a mennykő!

 

              Ahogy megjósoltam volna, ha hallgatott volna rám valaki. De hát hiába hallgat az ember! A ruszinok és a románok leléptek az éjszaka leple alatt. Ebből a hadvezérünk világosan megállapíthatta volna, hogy a gyengébb oldalon állunk. A bakaparancsnok ijedten panaszolta:

              - Olyan 3-400 méter üresen maradt!

              Közben egy századnyi orosz átlopta magát a vonalon, és a hátunk mögött kushadó partizánokkal összeállva, megtámadták a Kárpátok gerincén elhelyezkedő tüzérségi figyelőket. Az első pillanatban éreztem, hogy én születtem helyrehozni ezt a melléfogást, amely súlyosan veszélyezteti állásainkat. Húsz emberrel fel is mentem, hogy segítsek.

              Már javában folyt az adok-kapok, amikor lövészteknőkben és az első világháborús áldozatok sírhantjai mögött elhelyezkedtünk.

              - Csak mozgó célra, fiúk! Kevés a lőszerünk!

              Három-négy méter magas mogyoróbokrok között ritkán nőtt vörösfenyők. Ez volt a játszótér. Egy orosz „mókus” két-három erősebb mogyoróágon hasalt éppen fejmagasságban. Esküszöm, hogy géppisztollyal a kézben még játékosan himbálózott is. Megnehezítette a célzást, de azért gyorsan lehívtam. Kiadtam a tűzparancsot a géppuskásoknak, de ijesztő csend volt a válasz.

              Amikor megfordulok, látom, hogy a géppuskás irányzóink kiterülve, két Iván meg viszi a svarclózent állványostól. Idő egy pillanat se! Az egyik nyeles kézigránátot meghúztam és odavágtam. Ettől összerogytak, de ha csúszva-mászva is, eltűntek a bokrok között. Két bajtársunkat átvágott torokkal hagyták ott.

              A géppuska és a lőszerláda megmaradt. Ezekkel rövid időn belül kiegyenlítettük a számlát.

                                                       Őket nem képeztük ki   

 

                                A Kossuth rádió felhívása a magyarországi zsidókhoz.

                                               Ne hagyjuk magunkat legyilkolni!

              A náciknak mindenki gyanús, aki él. Féktelen terrorral akarják belénk fojtani a szót, és legázolni népünk ellenállását. Azokra, akik karmaik közé kerülnek, a legborzalmasabb sors vár: börtön, gyűjtőtáborok kínzókamrái, halál. Az üldözötteknek, akiknek száma százezrekre megy, de azoknak is, akik ma még azt hiszik, hogy biztonságban vannak, tisztában kell lenniük vele, hogyha hagyják lefogni magukat, könyörületre nem számíthatnak. Elbújni nincs mindenkinek módjában.

              Mit kell hát tenni? Hagyjuk magunkat a náci pribékektől vágómarhaként letaglózni? Nincs menekvés? Van! A menekvés útja a fegyveres harc. Itt is áll az igazság, hogy a támadás a legjobb önvédelem.

              Álljunk be a partizánosztagokba!  Szervezzünk partizánosztagokat!  Harcoljunk fegyverrel a kézben a német megszállók és magyar cinkosaik ellen! Pusztítsuk minden eszközzel szállítóeszközeiket, raktáraikat, épületeiket, a rájuk dolgozó gyárakat – mindent, ami őket szolgálja. A partizánharc gondolatával azoknak is meg kell barátkozniuk, akik eddig visszarettentek a fegyverforgatástól, partizánélet veszedelmeitől és keménységétől.

              Méltóbb fegyverrel a kézben halni meg, mint egy „kínzókamrában” hagyni, szétszaggattatni magunkat a náci ebektől. De a partizánharc nem is jelent biztos halált. Sőt, ellenkezőleg! Az üldözöttek közös fegyveres harca, akiknek száma és erkölcsi ereje napról napra növekedni fog, rettegésben tartja a náci bandákat, és nehezebb lesz nekik lefogni a hazafiakat.

              Munkások, parasztok, katolikusok, protestánsok és zsidók, öregek, ifjak kezdjenek partizánharcot! Evvel nemcsak segítik hazánkat felszabadítani, de saját életüket is megmentik.”

              Moszkvában még semmit nem tudtak a táborokról?

 

                                                      A szegény zsidók deportálása

 

 

KÁRPÁTALJA: Munkács 35 000, Ungvár 12 000, Beregszász 9 000, Nagyszőlős 8 000,  Huszt 12 000,  Máramarossziget   12 000,  Felsővisó   35 000,  Técső   8 000,  Aknaszlatina  3 500,  Iza   3 000    Összesen   106 000 zsidó

ERDÉLY:  Nagybánya   14 000,  Beszterce   8 000,   Kolozsvár   18 000,  Marosvásárhely   6 000,Nagyvárad   25 000,  Dés   6 000,  Szilágysomlyó   8 000,  Szászrégen   6 000, 

Sepsiszentgyörgy   3 000    Összesen:   94 000  zsidó

FELSŐ-MAGYARORSZÁG: Kassa 15000 lélek, Sátoraljaújhely 15000 lélek, Sárospatak  22000, Gyöngyös  5000 lélek

FELSŐ-TISZAVIDÉK: Nyíregyháza 18000 lélek, Kisvárda 12000 lélek, Mátészalka 12 000 lélek,  Szatmárnémeti  25 000 lélek  Nagykároly  8 000 lélek. Összesen: 110000  lélek

DÉL-MAGYARORSZÁG: Nagykanizsa 7000 lélek, Baja 8000 lélek, Barcs 2000 lélek,  Bácstopolya 5000 lélek, Újvidék, Szabadka, Zenta, Zombor, Muraköz 3000 lélek

                                                                 Összesen: 25000 lélek 

                                                       Mindösszesen: 335000  zsidó lélek

 

                                           Német fegyvertársaink

 

              Ők nem így látták a magasból. A gyalogosok védelmi vonala hosszú szakaszon elszakadt, ezt maguk akarták egy 40-50 főből álló SS-osztaggal ideiglenesen befércelni. Hogy lefelé sima legye az útjuk, először nagytakarítást végeztettek a tüzérségükkel.

 Egy oberlaitner volt a parancsnokuk, aki egy vérszínű zsinóron át ilyen cvancig, olyan cvancig, azután slussz. A hátuk mögött lévő német tüzérütegek egy-két perc alatt lőttek vagy ötvenet.

 A nagy zaj után le is ereszkedtek a hegyoldalon.  Csendben, és igen figyelmesen átfésülték az erdőrészt.

 Az ellenállás halott volt, vagy úgy berezelt, hogy gyáván meghúzta magát a holtak között.                                                                                                                                                                        Mindegyik SS-katona géppisztollyal, léghűtéses géppuskával és távcsöves puskával volt felszerelve. Lent, ahol az első vonal üresen állott, elfoglalták a tüzelőállásokat. Tökéletesen álcázva. Elvégezték a célelosztást, és várakozó állásba vonultak

 Ha egy német katona rágyújtott, óvatosan hátrafordult, és a füstöt a köpenye ujjába fújta. Amikor megszívta a cigi parazsa elé tette a tenyerét. Ez így ment két órán át. A tiszt bizonyosan tudta, hogy az oroszok támadni fognak, mert minduntalan az óráját leste. Ezt azért figyelhettem meg ilyen jól, mert ez volt a beosztásom. Az biztos, hogy rutinos friccek voltak!

Egyszer csak megindult az orosz roham. Szerintem jól bevodkázva legalább ezren rohantak a meggyengült vonal felé. Azt hitték a szegény legények, hogy szolid magyaroknak kiabálnak:

 - Mazsar!  Dolé pusku!  Holé ruki!  Pasli damoj! Ez mind nekünk szólt.

 Úgy jártak most ők is, mint az a kocavadász, aki fácánra indul, de farkassal kerül szembe.

  Amikor 150 méterre érhettek, az oberlaitner a walterpisztolyából a levegőbe lőtt. A két oldalán szimmetrikusan elhelyezkedő katonái kikapkodták az álcát a csövek elől, és perceken belül senki nem szólította fel a magyarokat sem megadásra, sem hazamenetelre. Ott feküdtek a szőke legények szétszóródva a kövekkel foltozott fakó mezőn.

VOLT KÖZÖTTÜK EGY ANDREJ IS, aki az égen úszó felhőket nézte tükrös szemekkel.

Mi az? Elesem? Megrogy a lábam – gondolta, és már hanyatt is esett. Kinyitotta szemét: azt remélte, meglátja, hogyan végződött a franciák meg a tüzérek tusája. Szerette volna tudni, leszúrták-e a rőt hajú tüzért, elfoglalták-e az ágyúkat, vagy sikerült-e  megmenteni őket. De nem látott semmit. Nincs már felette semmi, csak az ég, a magas ég: nem derült, de mégis mérhetetlenül magas, és szürke felhők úsznak rajta csendesen. „Milyen csendesen, nyugodtan, ünnepélyesen, egészen másképp, mint ahogy én futottam – gondolta Andrej herceg-, egészen másképp, mint ahogy mi futottunk, kiabáltunk a rekedésig. Egészen másképp, mint ahogy dühös és riadt arccal az a francia meg a tüzér rángatta egymás kezéből a tisztítóvesszőt – egészen másképp úsznak a felhők ezen a végtelen, magas égen. Hogy nem láttam meg én azelőtt ezt a magas eget? De boldog vagyok, hogy végre megismertem! Igen! Hiúság minden és csalás, csak ez a végtelen ég nem az! Nincs is, nincs is kívüle semmi. De még az ég sincs, nincsen semmi sem, csak csönd és nyugalom. Hála Istennek!…”

Andrej Bolkonszkij herceg, vérbe fagyva, még mindig ugyanúgy feküdt a praceni hegyen, ahol a zászló nyelét tartva elesett. Bár maga sem tudta: halkan, panaszosan nyögött, mint egy gyermek.

Estefelé már nem nyögött, teljesen elcsitult. Egyszer csak megint azt érezte, hogy él, és égető, szaggató fejfájástól szenved.

 „Hol van az a magas ég, amelyet nem ismertem eddig, és csak ma láttam meg? – ez volt az első gondolata. – És ezt a fájdalmat sem ismertem eddig – gondolta. – Igen, eddig nem ismertem semmit, semmit. De hol vagyok én?”

- Voilá une belle mort – mondta Bolkonszkijra tekintve Napóleon.

                Andrej herceg tudta, hogy ezt róla mondják, és hogy Napóleon mondja. Mégis úgy hallgatta ezeket a szavakat, mint a légyzümmögést. Egy cseppet sem érdekelték, sőt észre sem vette, s mindjárt el is felejtette őket. Égett a feje. Érezte, hogy elvérzik, és látta maga felett a messzi, magas, örök eget. Tudta, hogy ez a Napóleon, az ő hőse – de ebben a pillanatban oly jelentéktelen kis ember volt a szemében ahhoz képest, ami a szálló felhők lepte végtelen, magas ég és a lelke között végbement.

 

                                                              A Kárpátok nem akadály

 

          Amikor az SS egysége visszahúzódott, ismét betölthettük a vonalszakaszt puskásokkal. A németek összeszedték a felszerelésüket, aztán ötven méterrel feljebb a fák alá telepedtek. Snapszot ittak és Rózsikáról énekeltek.

A tüzérosztályunknak csak egyetlen egyszer kellett lőnie, amikor a másik oldalról komolytalan harckocsi támadás kezdődött. Felfedeztük a mozgást, és két üteg a még álló tankokra össztüzet adott le. Egy tank teljesen megsemmisült, néhány használhatatlanná vált.  A támadási kísérletet csírájában elfojtottuk. Nohát!

 De az sem lehetetlen, hogy csak a veszélyes területről akartak angolosan távozni, mert éppen megtudták, hogy a kincses Erdélyen keresztül a csapataik már megközelítették a magyar határt. A Kárpátok többé nem akadály!

 Gyerekjáték lett volna az utolsó emberig megsemmisíteni az átkarolt magyar és német csapatokat. Nem is értem a szovjet hadvezetést.

 Villámgyorsan:

- Hátra arc! Visszavonulás a Tatár - hágón át hazafelé!

Egymást tiporva törtettünk a szoroson keresztül. Ha ekkor az orosz repülők támadnak, az felért volna egy új tatárjárással. A mocskos szájú pesti vagányok így mondották:

  - Lett volna olcsó hús!

A Kárpátokon innen egy Havasalja nevű községnél állítottak tüzelőállásba bennünket. Körülöttünk több héten át örvénylettek a csapatok. Igen megnőtt a katonaszökevények száma, hiszen most már magyarlakta falvak fogadták be őket. Ha szerencséjük volt, igazi bajtársra is találhattak.

 Nekem is volt két érdekes találkozásom. Lajkó János bácsi ismert rám, és szólított meg igen barátságosan:

              - No, ez érdekes! A bátyjával a Donnál akadtunk össze, az öccsével meg itt a Kárpátok tövénél!

           Nem tudtunk hosszan elbeszélgetni, mert jött az őrmesterük, akinek telefonált a Halál:

               - Gyerünk, emberek! Itt a szerpentin, ne maradjunk le!

Kedvem lett volna megkérdezni:

   -Tudják maguk, hova igyekeznek? A Kárpátok most már az élet és halál közötti mezsgye. Ezt miért nem tudja a felettesük?

 Két nap múlva a századból csak húszan jöttek vissza. Az egyikük hozzám fordult:

    - Hogyha tudsz haza üzenni, akkor írjad meg azt is, hogy Lajkó János elesett, és Tatarovóban nyugszik.

Igen sajnáltam szegényt, mert jó szándékú ember volt. Mi sem őrizhettük sokáig a Tatárhágót, amikor az orosz ágyúk már a jobb fülünknél dörögtek, még a süketnek is jól hallhatóan. Ki a kutyaszorítóból!

 Elindultunk Szolyva felé, ami Sátoraljaújhelytől 30-35 kilométerre fekszik. Itt ismét tüzelőállást foglaltunk el. Kivel hozott össze a rossz sorsom? Azzal a Kenyeres nevű,  leventéket  aloktató úrral, aki miatt megkaptam a dilis minősítést.

 Úgy tett, mintha a fényképemet nem látta volna a ballagási tablón, pedig azokat igencsak meg szokták bámulni. De most mennyire elhagyta magát! Látszott a ruházatán, hogy a snájdig úri társasággal régen megszakította a kapcsolatait. A hátán lóg a szurony. A szurony! A hátán! A derékszíja meg a köldökénél lazít.

  Kérdem tőle együtt érzően, mert nagyon magányosnak látszott:

 - Hát Ön honnan jön, Kenyeres úr?

 Nagy nehezen, de felismert:

            - A csapatomat keresem. Elvesztettek valahol.

- Gyorsan forduljon vissza, ha nem akarja, hogy a segedelmébe lőjek! Még az ágyú nem is szólt, már a gatya tele volt! – kiáltottam, aztán keresztet is vetettem utána a jobbik kezemmel.

              Vissza is somfordált néhány utcányit, azután jobbra - é avagy balra, de úgy eltűnt, mint a hajnali dér, ha felkel a napocska.

               Mi úgy vártuk már a visszavonulási parancsot, mint zsidók a maguk Messiását. Másnap kora délután meg is érkezett. Mármint a parancs. A mozgó fronton ilyen behemót lövegekkel nem lehet sokra menni.

                A hat darab 21-est le kell adni, és mint ócskavasat sürgősen hátravinni. Éppen a parancshirdetéskor érkezett meg a fiam fényképe, így ő is hallhatta, hogy egy hadapród őrmester lett a szerelvény parancsnoka, de a helyettese ÉN.

 

                                                                    Kapás Ferenc

 

               Magyarországon élni mindig izgalmas volt, van és lesz.  Itt egy hétköznapi ember is átélhet olyan kalandokat, mint Verne Gyula vagy Dumas hősei. Nem kell belekeverednie pitiáner udvari cselszövésekbe, esetleg hatvan nap alatt körülcsászkálni a Földtekét ahhoz, hogy izgi kalandok hőse legyen. Tessék csak kipróbálni! Magyarország leszállított áron várja Önt!

             Kapás Feri bácsi élete a legjobb példa. Olyan fajtájú férfi, aki mindig megy, vagy  menni készül. Az ilyen embereknek találják ki a mozgalmi munkát. Be is lép egy országos szervezetbe, a MOVE-ba. Kap egy príma német Zündappot, és arra pattanva szervezi az egész kitágult országot. Helyben pedig a nyilasok vezére lesz. Az oroszok már a küszöbön hurráznak, amikor még leugrik a Délvidékre ellenőrizni. 1944 szeptemberében.

              Éppen a Vajdaságból zündappol haza, a Kalocsai utcába, amikor nem először, de utoljára a felesége megkérdezi:

              - Hol kódorogtál már megint három napig?

                Feri bácsi érdemi választ nem ad, csak kiemel az oldalkocsiból egy süldő malacot:

              - Ha már itt vagy, hajtsd az ólba és etesd meg! Vigyázz rá, mert ez csetnik malac!

               - Etesse meg a rosseb a csetnik disznódat! Csak azért vagyok itt, hogy megnézzem, megvan- e még minden bútorom.

                - El is viheted mindjárt mindenedet, ha nagyon akarod.

Az asszony szó nélkül otthagyja. A férfi legyint egyet, aztán az állatot beviszi az ólba, és gazt dob neki.

                Leveti a nehéz bőrkabátot, és az előszobában fölakasztja a fogasra. A konyhában vág egy darab kétemberes kenyeret meg szalonnát. Tiszta ruhába csavarja, aztán lesiet a pincébe. Egy perc múlva újra nyílik a pinceajtó, és egy demizson borral lép be a hátsó szobába:

                  - Guten Tag! - köszön a három német híradósnak. Ezek a katonák tőle adnak - vesznek, már két hete sípoltatják éjjel - nappal az adóvevőjüket. Az oroszok előrenyomulásáról kapnak titokzatos üzeneteket, és továbbítanak még titokzatosabb helyekre. Franz bácsitól nem félnek, nála nyugodtan dolgozhatnak, ehetnek - ihatnak és alhatnak. Felváltva.

                  A szép piros bort egy üvegkancsóba önti, és a német vendégek asztalára teszi:

                  - Danke schön, Franz bacsi!- köszönik szépen, ahogy civilizált emberekhez illik.

                  Ő már ki is ment a szobából, hogy a kútnál kimossa a demizsont. Amikor végez, visszaviszi a pincébe:

                  - Én vagyok az - mondja a legnagyobb hasú hordó mellett, majd beköszön a kiszedett hátsó hordó fenéken:

                  -Friss vizet hoztam maguknak. Az oroszok már Kiskunhalas felé nyomulnak. Két hetet kell még várni, és itt is lesznek.

                   Ferenc bácsi életveszélyes játékot játszik, mert a hordóban már négy hónapja két zsidó férfit bújtat, Seiner Gyulát és Áron Istvánt.

                    Másnap dél tájban egy csillogó szárnyú repülőgép jelenik meg a falu fölött. Köröz egyet, aztán mintha hullócsillag lenne, a házak fölé suhan, és a Kalocsai utca környékén jól lehet hallani egy bombának a robbanását. Az egész falu azt kérdezi, hova eshetett. Bizony a Feri bácsi udvarába, de emberéletben nem esett kár, csak a csetnik disznót szedte szét a légitámadás.

                     A németek még azon az éjszakán Auf wiedersehen-t mondanak és lelépnek. A zsidó vendégek is elhagyják a pincét Két hét mulva megérkeznek a ruszkik.

                     Feri bácsi magára marad. Az asszony a gyerekkel együtt már régóta az anyjánál lakik.  A kisfiú teljesen az apja fia. Annak szakasztott mása.

                      Az utolsó orosz is elhagyja a falut a tél végére. Májusban már vége a háborúnak.

                      Ekkor előveszi a szalmával álcázott veremből a Zünndappját, és elindul világgá. Először Géderlakra, a legjobb haverjához, aki a paksi rokonát ajánlja. Fölkeresi a Pest környéki haverjait is, akik „gázra” panaszkodnak.

                      Egyik sem marasztalja sokáig, de a harmadiknak van egy ötlete. Egy időre tűnjön el! Ajánlja az egyik barátját, aki Pesten lakik, ezért csőszt szokott felfogadni a szőlőjébe érés idejére a seregélyek meg a tolvajok ellen.

                      Elvállalja, felfogadják. Egy akkora kunyhó van a szőlő végében, hogy kényelmesen elfér benne még a motor is.

                      Már két hete csőszködött, amikor éppen alkonyatkor férfit lát mozogni a szőlő mellett álló kukoricásban:

           - Adjon az Isten jó estét!- köszön rá az illetőre, aki egyenesen feléje tart.

           - Adjon az Isten!  - válaszolja rá az ismeretlen ember.

           A hosszú bal kezét előrenyújtja, hogy bemutatkozzon:

            - Vajer József vagyok.

                        - Balkezes a koma - ez volt a Ferenc bácsi utolsó gondolata, mert a következő pillanatban szíven szúrják egy kaszakéssel.

                        Természetesen nem Kecelen temetik. A felesége meg a fia állt a koporsóhoz legközelebb, az igaz.  Az ilyen halál hírére mindig összecsődült volna a fél falu. A hordólakók is ott álldogáltak, és halkan beszélgettek egymással. Azután a többi gyászolóval együtt ők is hazaballagtak volna.

                                                                          +

                   Az asszony maga a kígyó! Illetve, egy bizonyos fajtájú asszonynak méregfoga is van. Végtelen türelemmel ki tudja várni a halálos harapás idejét. A Feri bácsi felesége csak hat osztályt végzett, de az esze olyan volt, mint egy borotva. Ez a hasonlat ide nem passzol, ezért azt mondom, hogy annyi esze van, mint tíz férfinak együtt.

                     A tenyerénél is jobban ismerte a hites urát. Közben a politikában is járatos lett. Hamar megérezte, hogy honnan fúj a legszebb szagú szél.

                     Felöltözik a legcsinosabb paraszti ruhába.  Egy virágos kendővel beköti a fejét, és megkopogtatja a belügyminisztérium egyik irodájának az ajtaját. Fél óra alatt elmondja mindazt, amit csak ő tud. Jól megjegyezik a nevét. Azt már tudjuk, hogy mi lett a Kapás Ferenc bácsival.

                      Azt a tűzrőlpattant menyecskét meg számon tartják a káderosztályon. Mint a puha kenyér a fogatlannak, úgy kell az új hatalomnak a megbízható népi káder. Fiát az anyósánál hagyja, és felköltözik Pestre.

                      Egész lelkével és testével beleveti magát a mozgalomba. Néhány év múlva a ruhaipari tröszt vezérigazgatója lesz. Holnap legyen a TI vendégetek!

                                              .

+

 

              Kapás Ferenc halála előtt már levadászták Ősz János főjegyző a vadkerti határban. Gálfi Lajos, aki előbb csendőr volt, később a malomnál éjjeliőr, beleugrott a mindig forró kátrányos medencébe. Barátja, akivel hajdan együtt járőröztek, felakasztotta magát a többivel együtt. Egyedül Szedres Károly „úszta meg”, mert a zsidók terelésében nem vett részt. A visszakapott területen / Erdélyben / volt szolgálatban.

              Bár később keresték, de egyik jó ismerőse útján, Rákóczi Pista bácsi, a jegyző, megüzente néki:

               - Sürgősen tűnjön el, mert élénken érdeklődnek fölülről utána!

              Pedig mindez már 1946-ban történt.

 

                                                                           +

 

            - Indulás, hátra! Sátoraljaújhelyen, egy apácazárda udvarán töltöttük el az éjszakát. Azon az estén tudtuk meg, hogy Horthy békét kért az oroszoktól.

            Az apácák vacsorát adtak mindenkinek, és kimosták az alsóneműinket. Azzal riogattuk őket, hogy partizán is lehet ám a ruháinkban.  Visszamosolyogtak:

- Erre fel is vagyunk készülve.

            A reggeli ébredéskor enni is kaptunk, aztán kinéztünk a hangoskodó utcára, ahol autókról kürtölték, hogy újra harcol a magyar.

 - Csapjon belétek a tüzes isten nyila!

              Egy ember szólta el magát egy egész ország nevében. Beleértve a szívem fölött dobogó fiamat is. Megindult az oroszdúlás!

                                              

                                                           A ruszki kovács

 

               Amikor 1914-ben a szakácsok minden országban bolond gombával étették meg az európai királyokat és a császárokat. Ennek hatására azt is elfelejtették, hogy közeli rokonai egymásnak. Megkezdődött a fegyveres tömegek népvándorlása keletről nyugatra, nyugatról keletre.

               A XX. század elején már nem lóháton, hanem hála a fejlődésnek, marhavagonokban. Minden népből összeszedték a férfiak legjavát, és egymásra uszították őket, mint egy kutyaviadalon. Marták is egymást, mintha megvesztek volna!

          Hála Istennek, volt egy játékszabály. Aki megundorodott a vérontástól, az föltarthatta a kezét, és akkor fogságba esett. A mi hősünket az orosz cár válogatta és küldte a frontra a magyarok ellen.

             A történelem sokszor bebizonyította, hogy a magyarokkal minden idegennek szerencséje van, de a magyaroknak soha nincs az idegenekkel. A ruszki kovács volt a ritka kivétel.

            Kecelen is kellett a férfikéz a föld megműveléséhez. Idehívják, hogy segítsen a férfi nélkül maradt családoknak. Heteken belül kiderül róla, ez az ember kincset ér, mert komoly mesterember. Kovács a javából!

             Olyan tekintélye lesz, hogy amelyik kocsis gazda ad magára, vele patkoltatja a lovát, vasaltatja a kocsiját vagy javíttatja a szerszámait. Mire vége lesz a háborúnak, amit a magyarok és az oroszok is elvesztenek, már Szloboszkai úrnak szólítják. Hivatalosan Szloboszkai Izsák lesz a becsületes magyar neve.

             Nemsokára összefog a legjobb keceli bognárral, és kocsikat gyártanak. Személyesen árulja a környék vásárain. A portékájának mindig akad vevője. A neve itthon is, a környéken is kellemesen cseng. Nemcsak a szakmájában tud a falunak meglepetést okozni, a házasságával szintúgy. Pestről hoz egy zsidó leányt feleségül.

               Minden zaj nélkül éldegélnek. Szép házat építenek. Szőlőt is vesznek, ahol a felesége a napszámos asszonyokkal együtt dolgozik egész álló nap. Szalonnát, kenyeret ebédel, mint a munkások, legfeljebb nem hagymával eszi, hanem zöldpaprikával.  Abban különbözik tőlük, hogy amikor befejezik a munkát, az asszonyok szemeláttára kibújik a ruhájából, és anyaszült meztelenül belebújik a csurig töltött kürt vizébe. Ezt ugyan permetvíznek szánta a következő napon dolgozó férfiember. De majd pótolja a kilubickolt vizet még este vagy másnap reggel. Annyi baj legyen!

               Az asszonynak két kislánya is születik. Pesti iskolában tanulnak, de a szünidőt mindig a szüleikkel töltik. Együtt játszanak egész nyáron a szomszédok gyerekeivel.

                Klárika, az idősebbik, megy először férjhez. Egy jó svádájú magyar katonatiszthez. Jól választanak mind a ketten, de rossz időben. Kétéves sincs a kislányuk, amikor a németek megszállják Magyarországot, és kikényszerítik a gettókat.

                Kecelen a Zsinagóga mellett szégyenkező zsidóiskolába gyűjtik össze őket.   Közöttük van a kovács felesége, a két lánya és az unokája. A lányok gyakran kijárnak babusgatni a kicsit. Az édesanyja, Klári, majd megőrül, ha egy órán át nem láthatja a kislányát.

                  A híres kovács tanácstalan. Elbujtatni őket? Ki vállalná értük a kockázatot? Nincs  kedve kalapácsot venni a kézbe. Csak jár-kel, és töpreng hosszú heteken át. Pestre is fölmegy, hogy tudakozódjon a jövendő felöl. Arról beszélnek ott fenn, hogyha rosszra fordul, egy lengyelországi táborba viszik őket.

                   Bizony, gyorsan eljön ennek az ideje. Két csendőr kíséri ki őket az állomáshoz.

Idős és középkorú férfiak, nők a sor elején. Mögöttük a fiatal anyák a gyermekeikkel. Nagyon szánják őket az Oncsa- telepi sokgyerekes asszonyok, akik ott állnak a házaik előtt. Nézik meg siratgatják őket. Az egyik zsidóasszony, az ideges Vetőné, hozzájuk is vág két  kegyetlen kérdést:

                   - Mit bámulnak? Nem láttak még zsidót?

A vonat átviszi őket Kiskőrösre, onnan pedig a kiskunhalasi téglagyárba. Az öreg Szloboszkai mindig a nyomukban. Közben riadóztatja a vejét, aki a fronton szolgál. Éppen a Kárpátokban. Az öreg egyetlen, de fontos ügyet az utolsó pillanatban elintéz. Az unokáját sikerül kitépnie az őrjöngő lánya kezéből, és elmenekülnie véle.

                    Megindul Kecelre a vonat Szloboszkai Izsákkal meg a kicsi leánykával. Abban a percben indul el egy barna szerelvény a család minden nőtagjával, az ellenkező irányba. Lengyelország felé, a halálba.

                    Közben egy fekete autó rohan végig a fél országon, Kárpátoktól a fővárosig. Pesten megáll egy rövid időre, azután száguld észak felé. A határon megállítják, és közlik a vezetővel, hogy az a vonat már elhagyta az országot. Ekkor Széles Ferenc főhadnagy a szívébe lő.

                                                        A nyilasok ideje

 

                 Nálunk mindig akad egy banda, amelyik a tiszavirág életű hatalomért képes irtatni a magyarságot. Most a nyilasok jönnek! Mi pedig mindent megköszönve és szerencsét kívánva elindultunk a vasútállomásra. Bevagoníroztunk. Irány Debrecen! Ágyúkat szállító buzogányvonaton! Ami annyit jelent, hogy minden állomáson miénk az elsőség. Debrecenben kemény utcai harcok folytak, leállt a szerelvényünk is.

                  Itt a parancsnokunk egypár társával olajra lépett. Úgy látszik, hogy ők hazaértek Nekem kellett az irányítást átvennem, amit elég kelletlenül tettem. Bár humornak itt nincsen helye, áldozzunk neki is, egye fene.

                    A mozdonyhoz loholok. Hát a masinisztánk is le akar lépni! Éppen szedte össze a cókmókját. Az oldalába nyomtam a pisztolyt, és közöltem vele, hogy a cél még messze van. Elindította a szerelvényt, és azonnal kaptunk is utat.

                     A város közelében páncélököllel és srégkel legalább ötven orosz tankot lőttek ki. Ettől a ruszkik megtorpantak, és ekkor még kihúzhattuk fejünket a bárd alól. Kösz, fiúk, ha visszamenőleg is, ha a túlvilágra is!

                    A buzogányunk sebessége fokozatosan nőtt. Úgy röppentek el mellettünk a falvak, mint a felriasztott madarak

                     A mozdonyvezető közben bocsánatot kért:

                     - Azt hittem, hogy onnan már nem lehet tovább menni. Nem akarok hősi halott lenni!

                    - Ki akar? - vágtam szájon a szavaimmal.

                    - Én is haza akarok kerülni, de innen háromszáz kilométerre lakik a családom. És mint egy igazolást, előrántottam a fiam fényképét.

        - Kérje a leváltását Pesten! Azután menjen Isten hírivel!

                   Erre azt mondotta, belenyugodva a sorsába:

                    - A szerelvényt nem hagyom el.                      

        - Mit gondol, mi lenne a sorsa a ránk bízott hét embernek?

                    - Vihetjük őket a szabadulásba vagy egyenest a pokolba! Most már az első lehetőségnek nagyobb az esélye. Segítsünk neki!

                  Befejeztem a szónoklatot. Csak egy pillantást vetettem rá, és tovább néztem a röpködő madarakat.

                  Végre megérkeztünk a Nyugati pályaudvarra, ahol rögtön kiderült, hogy csak két óra múlva lesz zöld az út. Megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha lelépnék a történelem színpadáról. Átballagtam a Keleti pályaudvarra, hogy megnézzem, milyenek az én esélyeim.

                    Az első pillantásra feltűnt a sok sötét ruhás asszony és férfi kezében a világító, erős illatú őszirózsa. Úristen, halottak napja! A csillagok fénye mellett már van és még lesz is kiért imádkozni egész földi világunk hatalmas temetőjében. Mekkora csokor őszi rózsának az illata tudná elfojtani a négy éve bűzlő Föld hullaszagát?

                    Körülöttem nyilas suttyók nyüzsögtek, miközben a menetrendet böngésztem. Kiskunhalas felé csak Kunszentmiklósig járt a szerelvény. Nem volt nehéz megállapítani, hogy az oroszok elérték Kecelt. Nem egy, nem kettő, hanem legalább kétezer. Öreg férfiak és asszonyok fegyver nélkül próbálják menteni a fiatalasszonyok meg a lányaik becsületét.

                      Lesz- e közöttük olyan, aki őszirózsát mer vinni a szülei sírjára, amikor a temető csendje borul az egész falura?

                                                                         

 

                             Kecel ostroma, 1944. november 1. Halottak Napja

 

                   Kecelt három század magyar katona védte, elsősorban Somogy megyeiek.  Felszerelésük aknavetőkből, hat 15-ös ágyúból és géppuskákból állt. A járőrök és a felderítők géppisztolyokkal, 42-es szuronypuskákkal és pisztolyokkal voltak felfegyverezve. A harckocsikkal szemben, pedig a halálra szánva.

                  A járőröző honvédek mindenütt bátorították a lakosságot.  Megvédik a falut. Ezzel magukat is erősítették, szegények. A magyar harci egységeket két pontra koncentrálták: 1. Halasi műút bal oldalára. 2. Császártöltés felé vezető műút jobb oldalán lévő temetőárokba.

                  Az első védte volna a falu bal oldalát, a másik a jobbját a délről várt támadástól. Bíztak abban, hogy a német motoros század megakadályozza a középütt történő gyalogos beözönlést. Az oroszok Seiner Gyulától, a keceli zsidó közösség vezetőjétől és társától, Áron Istvántól megtudták a legfontosabb magyar állások helyét. Teljesen a gyalogságra bízták a két jelentősebb harci egység felszámolását.

                  Az ötös-hatos csoportokban lopakodó oroszok a kenderföldi tó jól álcázó, fűzfás partjáról egy géppuska nagy erejű oldaltüzével súlyos veszteséget okoztak az állásban lévő magyaroknak. A maradék fejvesztetten menekült a házak közé.

                   Polgárdi felől is csak a gyalogság támadott széles arcvonalon, a dűlőutakon át. Ezekkel kellett volna felvenni a harcot a német századnak. De azok az előző napon, miután disznóhússal feltankoltak egy Horváth nevű gazdánál, valószínűleg Császártöltés irányában leléptek Eszük ágában sem volt, hogy a magyar tiszteket értesítsék erről. A temetőnél hosszan tartó harc folyt egészen délig.

                   A visszahúzódó magyarok az Újfalun keresztül menekültek ki a faluból Akasztó felé. A harckocsik sem a főúton jöttek, hanem a dűlőúton. Az ő támadásuk a falu központja felé irányult a Zrínyi Ilona és a Kossuth utcán át.

             Az egykori vasbolt sarkánál öttagú, a harckocsik kilövésére képzett, csoport várt készenlétben. A tanácsház előtt a T 34-es jobbra fordult, és két lövéssel mind az öt fiatalembert lemészárolta.

               A tüzérek sem tehettek mást, mint a faluból menekülő maradék magyarral együtt Akasztó felé indultak..

                  Szép napsütéses idő volt egész délelőtt. Ebéd után, talán három óra lehetett, amikor a tanyánkba két szálfatermetű katonatiszt jött sietős léptekkel. Kimérten közölték az apámmal, hogy a százados úr parancsára azonnal fogjon be a szekérbe, mert sebesült magyar katonákat kell vinni Akasztóig. Több felől is odaviszik őket, azután kerülnek majd kórházba.

                 Napok óta a dömötöri iskolában volt a magyar parancsnokság, a tanyánktól olyan 500 méterre. Robbanásokat, ágyúlövéseket is hallottunk. Az édesapám rimánkodó hangon mondta a tiszteknek:

               - Vitéz urak, próbálkozzanak most máshol! Nézzenek be az ajtón, és látni fogják a haldokló feleségem! Tegnapelőtt hoztam haza a kórházból, most a halálos ágyán fekszik.

                  A katonák bocsánatot kértek, és sietve elmentek. Az apám is bement a házba, de akkor már a drága édesanyámnak csak a holttestét találta.

                 Közben a dömötöri iskola és a csukás-pusztai erdő közötti szakaszon a magyar katonaság Akasztó felé vonult: Lovakkal vontatott ágyúkkal, sebesülteket szállító kocsikkal, lóháton, gyalogosan. A füstölgő mozgókonyhát is lovak húzták. Nagy csendben mentek előre, együtt a leáldozó nappal.

                A lakosok csak halott magyarokat találtak. Van rá tanú, hogy az oroszok politikai tisztje a védekezni képtelen, súlyosan sérült magyar katonákat agyonlőtte. Nem engedték, hogy elvonulásuk után a lakosság segítséget nyújtson. A saját sebesültjeiknek kórházat nyitottak a Kisa-féle kocsmánál. Halottaikat ismeretlen helyen elkaparták! Miért nincsenek orosz temetők ebben az országban?

              Megkezdődött a falu megszállása.

 

                                                      Feladtam a legszebb reményt

 

            Visszatértem, ahová a parancs szólított, mert láttam, hogy a magam sorsát nem fordíthatom jóra.

               Mondotta is a mozdonyunk ősz hajú vezetője, hogy indulunk immár.  De ennivalónk nem volt más, csak az igen tápláló Hitler - szalonna. A szerelvény igen lelassult, de nem a rossz minőségű szén miatt, vagy az előbb említett szalonna volt az oka.

              Több ügyes és bátor katonám menet közben le-leugrott a vánszorgó kocsiról, és megvámolta a földeken hagyott gazdátlan kukoricát.  Új jelképét teremtettük meg a háború elleni bátor kiállásnak. Ezzel Muhinának befellegzett! Nem kardból kovácsoltunk ekét, mint az a dőre némber, hanem ágyútalpon sütöttünk életmentő pattogatott kukoricát

                  Picasso békegalambját is megsütöttük volna, mikorra beértünk a székesfehérvári állomásra. Ezt a hajdani pályaudvart téglaporrá őrölték a néger, a negroid, a fehér bőrű és a derült égből lecsapó felszabadítók.

                   Tehát az állomás romokban. Nem hiszem, hogy öt-hat vonalnál több működött. Beálltunk. Milyen az éhes katona? Még nem váltak teljesen vegetáriánussá, elkezdtek hús után koldulni a környéken és csoportosan. Egy kis darab szalonnabőrt sem kaptak. Nem tudták, hogy a koldusok nem járnak csapatokban.

                    Újra szaglászni kezdtek, most az állomáson, mint romok között az éhes patkányok. Az egyik zárt vagon alját kibontották, és legalább egy mázsa almát pofonvertek. Újra volt mivel teletömni a hasukat, de egyúttal nőtt bennük a vegetáriánus hajlam.

                    Minden gaztettnek megvan a súlyos folyománya. Ez be is következett, mert megjelent az állomásparancsnok! Szintén romokban.

                    Az én vétkes legényeim már fenn és vigyázban álltak egy-egy hatalmas üteg mellett. Szegénynek az egyik lábát már megrövidítette a háború. Ezért jobb bakancsának a talpa dupla magas volt, de a hangja mélyről szólt. És mi, maradék nyolcak, szinte a Kárpátok magasából hallgattuk a feldorongolást. Szigorúan kiabálta:

                     - Hogyan merték az almásvagont feltörni? Mindegyiküket letartóztatom!

 Mondám néki egy éhező ember hangján:

                     - Ez kemény dió lenne! Miért nem adott enni a katonáimnak? Már három napja kukoricán élünk, mint a malacok. Önnek is érdeke, bajtárs, hogy továbbra is hadra fogható katonáink és ágyúink legyenek az orosz hordával szemben. Kitartás! Inkább engedje tovább a buzogányunkat! Aztán nézzen csak körül! Úgy ellepték az almás vagont az éhezők, hogy abból a gyümölcsből nem maradt semmi. Őrködjön! Ne velünk kiabáljon!

                      Nem tellett bele öt-hat perc, a mozdonyvezetőnk füttyszóval jelezte, hogy kapaszkodjunk, mert indul a masina. Meg sem álltunk Sopronlövőig, ahol Szalóki százados úr szalonnával és sonkával várt bennünket. Ebből megtudtuk, hogy már újra a béke földjén járunk, és nem a kérődzők közé sodort bennünket a sors.

                      Beszélgetés közben elmondottam neki, hogy tizenegyen indultunk, de már Debrecenben a parancsnok és a két társa lelépett. Éhezve vágtunk át a maradék országon. Most úgy érezzük, a paradicsomba jutottunk.

          - Elhiszem - mondotta letörve, mint egy száraz ág.

                     Korábban ő volt az ütegparancsnokunk, de a betegsége miatt visszahelyezték a pótkerethez. Elmeséltük neki a Debrecen környéki harcokat, a halottak napi hangulatot Budapesten.

Csak annyit fűzött hozzá, hogy az egész Alföld orosz kézben van. Budapest néhány hét múlva a Dunántúl felől is be lesz kerítve. Szülővárosát a földig le fogják rombolni.

                Közben parancsokat adott a magával hozott katonáknak. Igen siettette a lerakodást. Mint tájékozott embert, kérdezgettük a jövőnkről. Mit tanácsol?

            Mehettek nyugatnak, ahol amerikai, angol vagy francia fogságba eshettek. Ezek sem  vesznek emberszámba bennünket, ahogy az első világháború idején megtörtént a francia fogságba került magyarokkal.

              Ha visszafordultok, az orosz zsákba kerültök, és Szibériáig elcipelnek benneteket robotolni. Egyelőre maradjatok itt a svábok között veszteg, mert ezek nem akarnak menni sehova. Segítsetek nekik a munkában meg az ivásban! Itt várjátok meg a jövőt!

 

                                                          A rossebesek temetése

 

               November elsején Vorosilov beszállásolta magát a fő utca egyik tekintélyes házába, Nagy Sándoréba. A marsall kiadta a parancsot:

               A harcok keceli magyar halottait szedjék össze és temessék el!

               A bíró és a jegyző természetesen vállalta ezt a szomorú megbízást.  Megszervezte a halottak összeszedését. Egy napig tartott, amíg a derék magyar férfiak földi maradványait összeszedték a falu különböző részéről. Ott, ahol a temetőben ma is a hősök síremléke áll, ástak egy harminc méter hosszú, két méter széles és mély árkot.

               Már ideiglenesen is ide temették őket, a vidéki fiatalokat. Később idekerülnek azok is, akiknek a testét sikerül hazahozatni az ország más pontjairól.

              Farkasfalvi Józsefet Kiskunfélegyházán találták meg két év múlva, mert egy lelketlen parasztember, aki a testére rátalált, már másodszor szántott a gödörbe vonszolt test fölött. Ha a haragosává lett szomszédja nem jelenti föl, ez az állat, egy csupa szív ember testével trágyázza a földjét. 

               Van, akinek csak a neve jelzi, hogy ő is ennek a háború nevű őrületnek az áldozata. Öt fiatal férfi holttestére találtak rá a Kis Balaton utcában. Itt lőtte főbe az orosz politikai tiszt a súlyosan sérült, jajgató magyar katonákat.

                Ott is, ahol a Kenderföldről meglepetésszerű oldaltűznek sokan áldozatul estek. A kiskunhalasi műút ezen a helyen folyik be a falu központjába, ahol a páncélos gránátjai öt embert téptek szét. Az öt közül négy somogyi fiú volt, az ötödik makói. A visszakapott területekről jött ide meghalni egy délvidéki és két felvidéki fiú. A halottak többsége Somogy megyei volt.

                 Szegények! Talán a haláluk napján hallottak először a községről, amelyik számukra szokatlan sík vidéken fekszik, ahol még védekezni is nehezebb a halál ellen, mint egy dombos dunántúli tájon. Hány születendő élet lehetőségét temették el velük együtt itt, és mindenütt ebben a sokat szenvedett országban.

            Végül vegyük számba azokat a helyieket, akik az aknavetők tüzétől idős emberként vagy gyerekként haltak hetvenhattól tizenöt évesig. Összesen tízen.

            Az összecsapásokban meghalt oroszokat a megszállók szedték össze. Azt a látszatot akarván kelteni, hogy halottjuk nincs, valahol elkaparták őket. Kapás Károly bácsi, a tőzeg dózerosa, tíz év múlva a föld mélyét bolygatva talált rá a nyolc orosz katona holttestére. Mint a döglött kutyákat, olyan tisztességgel temették el Őket. A tőzegmocsár mélyére. Shakespeare mondatta Hamlettel egykor: „Rút csíny nem marad, borítsa bár egész föld, föld alatt.”

            Ez volt a sorsa a halott orosz katonának egész Európában?  A megszállt területek hősi emlékművekkel adták meg az emberi végtisztességet. Nem is voltak ezek felesleges mementók. Arra emlékeztettek, hogy Sztálin a saját népével sem bánt másként, mint az ellenséggel.  A műveletlen ember sok tanácsadóra szorul. Neki csupa gazember adta az ötleteket.

                                                          Szent Borbála napján

 

           Volt is mit kipihennünk. Azután segítettünk a sopronkövesdi szüretben, kukoricaszedésben. Munka közben összehordtak sok savanyú lőrét, ami a tavalyi szüretből a hordók alján megmaradt. Ha a mostani szedésünkből is ilyen bor születik, jobb volna, ha rajta hagynánk. Olyan, de olyan savanyú volt, hogy csókra állt tőle a szánk, akár akartuk, akár nem.

            Nagy ünnepséget készített elő a pótkeret, mert eljött Szent Borbála vértanú napja, december negyedike. Utoljára avattunk újonc tüzéreket. Meghívtuk rá a község lakosságát is. Vacsorára mindenkinek rizses pörköltet főztünk jó fűszeresen, alföldi módra.

            Vacsora közben módjával iszogattuk a domb levét, mert a bajtársaknak megsúgtam, hogy a vacsora végén robban a meglepetés.

              Jánosházáról, az ütegemtől, kaptam egy kis hordóval olyan ízűt, ami méltó egy tüzérszenteléshez. A vége felé ki is húztuk a dugóját, és ez a borocska igen ízlett mindenkinek. Meg is tapsoltak érte életemben először és utoljára. Pedig csak 25 liter volt.

            Alig kezdtük el a boromat vedelni, tragikus jelenetek sora kezdődött. K. György tiszthelyettes úr, az első világháborúból, sírva fakadt, és kijelentette, megérte a második háborúnk elvesztését is. Hiába vigasztalták a tisztek, hogy még nincs vége.

            - Majd meglátjátok!- sírta tovább, és eltörte a kardját.

             A kocsma színpadán ülő községi és katonai vezetők úgy becsiccsentettek, mint egy sereg csacsi.  Elaludtak a bársony szőnyegen.

            A közemberek őrködtek és virrasztottak. A maradék borból forraltunk néhány litert a beteg gyomornak. Nagyon jól esett nekik. Észhez tértek a vezetők is, és könnyes ölelésekkel váltak el egymástól a ködös őszi reggelen.

             Az egyszerű bakák tíz nap múlva folytatták a búcsúzkodást.

             Szent Borbálától, a villámlás szentjétől, örökre búcsút vettem, mert huszad magammal Sopronba vezényeltek. Az ottani huszárlaktanyában volt a gyűjtőtábor és az elosztás is.

               Idegesítő volt, hogy az amerikai gépek állandóan a fejünk fölött randalíroztak.

              Nem lehetett közvetlen kapcsolat a ruszkik meg a jenkik között. Ha gépek tudták volna, hogy ez nem orosz fogolytábor, akkor bombázzák.

               Csak fogyasztották a drága kerozint, és bámultak bennünket meg a szövetségesüket, amelynek hadserege a Balaton térségében véres harcokat vív a német páncélosokkal.

              Az amcsi parancsnokságnak az oroszok mozgása is fontos volt.  Amikor a repülő felderítés jelentette az új oroszellenes csapatösszevonást, elégedetten dörzsölték a markukat:                    - A civilizált Ausztriát is megmentettük!

            Legszívesebben virágesővel szórták volna le az oroszok ellen készülő hordánkat.

            Az ellátásunk kutyának való. Káposztaleves meg ehhez hasonló nyalánkságok. Akinek akadt még pénze, az a hűség városában vett magának erőt.

 

                                                             Az első éjszaka

 

                        A felszabadítók az első keceli estén családokat látogattak. Vacsora, bor és nő után kutattak. A hadisarcot kíméletlenül behajtották! Sok helyen előfordult, hogy udvariasan megették a vacsorát, ami bármilyen lehetett, csak a gazda is egyen belőle. Azután igyon velük, mert féltek a mérgezéstől. El sem tudom képzelni, hol szerezhették ezt a rossz tapasztalatot. Azt már sokan mondták előre, hogy lányokra, asszonyokra vigyázzanak. Volt, aki hitte, ha hallotta, mások nem vették oly komolyan. Szomorú árat fizettek érte.

                        Ha a vacsora közben felszolgáló lány vagy asszony megtetszett, a társaság férfi tagját, legyen férj vagy apa, megkötözték. Kétségbeesett tiltakozásuk ellenére 3-4-5 ruszki is részt vett egy-egy középkorú nő vagy fiatalasszony megerőszakolásában. Ezek számáról nincsenek adatok, de bizonyos, hogy minden utcában előfordult néhány. Másnap a parancsnokság, Vorosilov marsallal az élen, már a falu központjában székelt, és attól kezdve ügyeltek az éjszakai járőrök.  Ez a faluban elviselhetővé tette a helyzetet.

 

                                                           A tanyasiak sorsa

 

               Kecel lakóinak fele a békés tanyákon lakott. A megszállás után lett a tanyák népe teljesen és hosszú hónapokon át kiszolgáltatott. Megtörtént a dévai ballada keceli változata. Egy fiatal lányt hónapokra befalaztak, hogy a tisztességét megmentsék. Egyetlen kimozdítható téglarésen keresztül táplálták.

               Nagyon félelmetes időket éltünk. Nem mentünk be a megszállt faluba a kocsinkkal, hanem a polgárdi iskola felé kerültünk. Talán ez lett a vesztünk! Amikor haladtunk a kocsival,   a két szép lóval a dűlőúton, előttünk is, mögöttünk is, feltűnt egy-egy lovas katona.     Bizonyosan kozákok lehettek, mert olyan szakszerűen lezajlott a lócsere, hogy egy hang sem esett. A két lestrapált rossz lovat ott hagyták emlékül. Anyánk nagy megrökönyödésére, azokkal vánszorogtunk haza. Örültünk annak, hogy ennyivel megúsztuk!

            Én vettem őket észre, mert veszettül ugattak a kutyák. A bakon egy kiskőrösi ember a kocsis, mögötte meg a két ruszki. Behajtanak a tanyaudvara. Én be a házba, és már repülök is ki a végablakon. Az alak alatt egy nagy orgonabokor. Oda hasalok. Látom, hogy az egyik katona le-föl járkál az udvaron. Talán észre is vett. Most tojást kerestek, de azért elvitték a négy tyúkunkat is. Éreztem, hogy nem elég biztonságos a helyem Húszlépésnyire volt egy csumakúp. Odarohantam és belebújtam. Amikor kihajtottak a tanyából, éppen a szárkúp mellett mentek, és kétszer bele is lőttek. Szerencsére, nem esett bajom.

              Több gyilkosság is történt a tanyákon. Nem messze tőlünk lakott egy fiatalasszony az édesapjával. A férje a fronton volt vagy már orosz fogságban. Három ruszki katona lepte meg őket. A fiatalasszonyt el akarták kapni, de az apja egy erős mozdulattal félre taszította őket. Az asszonyka kiugrott az ablakon, és eszeveszetten elrohant. A katonák részeg dühükben agyonlőtték az apját.

              Azon az őszön, amikor az oroszok még csak Szeged tájékán jődögéltek, egyik este elmentünk a Farkasék tanyájába rádiót hallgatni, és egy kicsit beszélgetni. Minden este a hírek után a harcterekről katonák üzentek a szeretteiknek. Két pár kagyló is volt a rádióhoz, és egyszerre négyen hallgatták. Volt a családjukban egy sokat mókázó nagypapa. A hallgatók megkértek mindenkit, hogy maradjon csendben, mert elkezdték mondani a híreket. A nagypapa ekkor durrantott egy nagyot, és azt mondta:

            - Ezt hallgassátok!  Akkora röhögés tört ki, hogy nemcsak a híreknek, de még az üzeneteknek is vége lett, mire teljesen lecsillapult a nevetés.

            A rádiós üzenetek igen népszerű műsor volt. Még nagyon kevés házban szerelték fel hozzá az antennát, mert sokba került. Az egyik barátnőmnek a két testvérbátyja és az édesapja is a fronton szolgált. Az édesapának a rádión át sikerült üzennie. Ez nagy vigasz volt a családnak. Azt bizonyította, hogy azon a bizonyos adásnapon még életben volt. Azt üzente, hogy holnap indulnak a frontra. Bizony, ez volt róluk az utolsó életjel, mert az édesapa meg a két fiú jeltelenül eltűnt. Két szép daliás fiú volt, de csak egy fénykép maradt róluk. Ezért élt a barátnőm együtt az özvegy édesanyjával. Magukra maradtak.

             Évek múlva tudtuk meg, hogy 18 keceli együtt szenvedett egy temesvári román fogolytáborban. Ott halt éhen a férjem, akitől az utolsó találkozásunkkor terhes maradtam. Halála előtt azt hajtogatta az uram:

             - Lesz nekem egy fiam, de nem tudom, hogy ki neveli fel? Bizony nem volt könnyű, mert az anyósom még héthónapos terhesen is, nap mint nap,  dolgoztatott.

            Az orosz tisztek megtudták, hogy a nagyapám az első világháború idején orosz fogságban volt, és elég tisztességesen beszél oroszul. A tanyánk egy kilométerre lehetett a csornai orosz repülőtértől. Itt nagy biztonságban éltünk, mert sok értelmes tiszt szolgált ott, akik néha betértek hozzánk egy vacsorára vagy csak beszélgetésre.

               A tisztek elmesélték, milyen érdekes volt az első találkozásuk a magyarokkal. Arra készítették fel őket, hogy egy nagyon szegény éhező népet kell majd felszabadítani. Ahogy beértek az első faluba, hát látják ám, hogy itt zsákszámra áll a liszt, az ólban disznók, a jászolnál tehenek. Elkezdték az embereket beterelgetni a községház udvarára, mert ez is burzsuj, az is burzsuj. Hol van az éhező nép, amit fel kell szabadítani?

              Belátták, hogy csak üres propaganda volt az egész. Otthon azt mesélték be nekik, hogy ők milyen jól élnek. Pedig csak a mindennapi élelem volt meg nekik a háború előtt. Zsákszámra a liszt, az nem létezett, meg pénzük sem volt rá. Még sok mindenről beszélgettek, amit a nagyapám a feleségének lefordított. Ezeket én is hallottam, mert ilyenkor mindig az ágy alatt hasaltam, és nem mindent értettem tisztán. Az ágyterítő vastag volt és a földig ért.

              Az oroszok két létesítményt alakítottak ki a hadseregnek. Egy repülőteret a Kanálison túl, Csornán, egy asztal sima legelőn. A második egy kórház volt, ahová a dunántúli harcok sebültjeit hozták gyógyításra, a Kisa kórházba. Az ellátásról a község lakossága gondoskodott. A téli hónapokban hólapátolás a repülőtéren. A kórházban mosás és a betegek kosztjának előteremtése. Öt hónapig orosz megszállás alatt!

                                                                    

                                                                A Pozsgai major

 

              Tüskös buckás vidékén, a Pozsgai majorba bevette magát egy banda szökött katona.

             Úgy gondolták, hogy megérkeztek a Kánaánba, s tovább egy tapodtat se mozdulnak. Nem mennek meghalni. Hónapokig garázdálkodtak. Fosztogattak, mulattak, és nőket raboltak a tanyavilágból. A karmaik közül nehéz volt megmenekülni.

              Az orosz parancsnokság végül csak megtudta. Egyik éjszaka bekerítették és lerohanták őket.

 A rablóbanda mind a huszonöt tagját vasra verték. Úgy kísérték a dunántúli harcok első vonalába, a legsúlyosabb börtönbe, a biztos halálba.

                                                                          

           

                                                                     Ágfalván

 

            Ágfalvára osztottak be őrparancsnoknak Maga a település a határhoz nagyon közel feküdt. Talán három kilométerre. Sváb falu volt, de a trafikos már végleg bezárta a boltját, és a lakosság egy része áttelepült az osztrák nyelvtársak közé. Ágfalván egy hatalmas raktárt őriztünk.

              Tízmillió pengőt érő ruha volt itt felhalmozva, a parancs szerint erre kellett vigyáznunk 24 órán át. Ám láss csodát, és éld át újra éhesen és bagó nélkül, egy hét múlva érkezett meg a felmentő sereg.  Nyolc bajtársunk nekifogott a raktár kiürítésének. Bátran merek fogadni gyér számú olvasóimmal, hogy egyetlen egy sincs közöttük, aki ennyi inget, gatyát, zoknit, zubbonyt, köpenyt, derékszíjat vagy bakancsot látott volna életében és egy halomban. Tisztességesnek látszó hadnagy szállíttatta el két gépkocsival.

             Honnan tudjuk, hogy becsületes volt? Mert az őrség minden tagját megkínálta a teljes választékkal. Rövidesen úgy néztünk ki, mint akik többet érnek legalább ezer pengővel. Egyetlen dologtól féltett bennünket:

              - Fiúk, bármit! Csak a csizmát nem ajánlom, mert ha orosz fogságba estek, még a lábatokat is lecsavarják érte.

            Ezzel a szívderítő tanáccsal együtt elporzott az utolsó gatya is. Nem volt mit őrizni. Bevonultunk az utászlaktanyába, ahol hosszú idő után újra meleg szobában és nem hatalmas raktárhodályban töltöttük a hosszú napokat. Talán egy hét múlva: Sorakozó mindenkinek! Kinek van felvidéki, erdélyi, délvidéki és első osztályú tűzkeresztje?

               Ők jobbra, a többi balra! Jobbra talán hatvanan álltunk. SE óra, se perc! Azonnal indulás az állomásra! A határtól vissza vagy 40 kilométert. Ott kaptuk a nem éppen bakának való eligazítást:

               - Ne féljenek!

                Ilyen indítás után kezdtem el cidrizni, mert csak kellemetlen mondatok következhettek. Kiderült, hogy ott éppen nyilasok az urak. Megjött egy alezredes, aki előléptetéssel kezdte. Belőlem valóságos szakaszvezető lett. De lélekben maradtam a Szent Borbála katonája!

               Az alezredes úr külön megdicsért, mert korábban sokszor a legényeim pártjára álltam. Hogy ezt a hibámat honnan ismerte? Alighanem már akkor is vezettek káderlapot mindenkiről.       

              Elkezdődött az eskütétel. Háromszázan voltunk, ennyinek esett nehezére mondani, ha mondta. Én, az örök sorelső, mozgattam a számat. A hátsók már hallgattak, mint a sír. Felolvasták és hozzátették:

              - Aki nem szólt egy szót sem, annak is érvényes, mert jelen volt az eskü perceiben.  Háborúból már mindenkinek elege volt, kivéve a nyilasokat.

              Az altisztek csak nevettek:

      - Hányszor kell még felesküdni?

              Jó kérdés, kispajtás! Ha túléled a háborút, lehet, hogy még apád likvidálására is felesküszöl.

 

                                                            Tatár lovacskák

 

              Az a fehérre meszelt kis tanya és annak a környéke a keceli paradicsomkert. Magányosan és elzárva, mint Tímár Mihályé a Senki szigetén. Északról a bővizű, halaktól csobbanó Kanális a határ, amiben fürödni lehet, a tiszta friss vizét még inni is. Délről a kalocsai vasútvonal, a fürgén futó kocsikkal. Ha fölmászik egy gyerek a padláslétrán, még láthatja is. De a zakatolás hangja ritkán jut el hozzájuk, mert délről nemigen fúj a szél.

                A nyolc közül mindig vállalkozik valamelyik, hogy ellenőrzi a menetrendet. Mert a két szülő engedelmeskedett az Úr parancsának, és szép családot nevelnek. Nyolc gyerekük van. Mert nincs ott szegénység, ahol húsz hold zsíros földön minden évben megterem a kenyérnekvaló. A krumpli akkorára duzzad a földben, mint egy sárgadinnye. Hatalmasra nőtt kukoricacsövek a göndör szőrű disznóknak, a szeles baromfinépnek.

               Akkora paskom a tanya és a csatorna között, hogy bátran ki lehet rá csapni a disznókat az aprójószággal együtt. Egy kisebb gyerek elég a felügyelethez.

                 Azután hozzájuk is bekáromkodik a háború. Elrabolják a két szép pejlovat. Agyonlövik a két hízót, és döglötten dobják fel a kocsira. A tehenüket a saroglyához kötik. A baromfiból megmarad valamennyi, mert azok szanaszét röpülnek a fegyverzajra, de néhány már hazatért. Barabás Lajosék tízen maradnak a hajdani Paradicsom romjain. Annyira csupaszon, mint a kisujjam.

                 Akiket az Isten szeret, azokat előbb-utóbb megsegíti. Ebéd után üldögél a család, és még üres a sok kis bendő. Zsírba mártogatott sült krumplit ettek, és az bizony nem ülte meg a gyomrukat. A következő nap helyén sem volt más, mint egy sovány és görbe kérdőjel. Egyszer csak hallják ám, hogy ugat a Burkus. Az okos komondor csak akkor szól, ha fontos mondanivalója van.

               Mindannyian kimennek megnézni, ki vetődhet ide, ahová még a madár is nehezen talál. A begazosodott keskeny úton egy terepjáró imbolyogva jön be a tanyaudvarra. Először megijednek a rajta ülő orosz katonáktól, de azután megnyugszanak: Tőlük már nincs mit elvinni. Aki ide betér, az csak hozhat. Ha nem jó hírt, akkor rosszat. Barabás vakarja is a fejét, és a kalapját nem teszi vissza. Úgy tartja a kezében, mintha kéregetne.

               Most is oroszok jönnek, de a rendesebb fajtából. Három tiszt meg egy magyar tolmács. Azt mondják, hogy nem messze tőlük építenek egy katonai repülőteret. De előbb ellenőrzik a környezetet, hogy nincs-e valami veszélyes létesítmény. A felderítő repülőgép jelezte ezt a bujkáló eperfás tanyát. Eljöttek megnézni, hogy milyen emberek lakják. Úgy látják, rendes család ez. De milyen szegény!- fakad ki az asszony sírva.

               A fordítás fordítást követ. Az asszony, az örök szószóló, sírva elmeséli, hogy s mint jártak két héttel korábban. Egy csapat orosz teljesen kirabolta őket. Megmutatja az üres istállót, a két ló meg a tehén helyét. A szín üres. Oda a kocsi is! Azután kinyitja a disznóól ajtaját, mintha csak így látszana, hogy abban már nem röfögnek a göndör szőrű kocák.

                   Megmutatja, de nem is kell mutatni, hiszen ott nyüzsög körülöttük a sok gyerek, hogy hány szájtól rabolták el a falatot éppen a tél küszöbén. A férfi csak azt emlegeti, hogy nem tud mivel szántani-vetni, pedig akkor jövőre sem lesz kenyerük. November közepén meg már nagyon közel a tél. Barabás Lajos, a családfő ritkán szól közbe. De a tanyán kocsi meg lovak nélkül nincs élet. Régi, jól bevált szokás a családban, hogy az ügyes-bajos dolgok elintézése az asszonyra marad. Ezért még sírni sem tanult meg.

               Az egyik orosz tiszt jegyzetel, a másik csak azt hajtogatja:- Harasó. Ócseny harasó!

               A néma gazdát megtisztelik egy néma kézfogással. Azután felülnek a terepjáróra, és elhajtanak. A kisebb gyerekek vidáman bukdácsolnak utánuk a derékig érő gazban. Régen járt már arra jószág, ami lelegelhette volna.

                Mi lesz most? Kilakoltatják őket a repülőtér miatt? Hova megyünk ezzel a sok gyerekkel?

                Két nap múlva, korán reggel, jön egy orosz kiskatona, és egy makacs tehenet húz maga után. Aláírat egy papírt, aztán azt mondja:- Ócseny harasó! Daszvidányija!

                 A tehén marad, a katona, géppisztollyal a nyakán, elballag. Alig múlik el az ebédidő, amikor két süldővel, egy zsák kukoricával, két zsák liszttel és egy zsák krumplival beállít egy parasztkocsi.  A szép erős lovakat nem hagyják ott. Már esteledik, amikor ugyanaz a két katona kicsi lovakon ülve, a lábuk szinte a földet éri, bekocog az udvarra. Nekik is van papírjuk. Meg is köszönik az aláírást:

                 - Tatar ló - mondják, és a gazda kezét hosszan rázzák. Egyetlen napra ennyi csoda, ennyi Istenáldás!

                 - Apjukom, te nem is örülsz? - szólítja meg a felsége.

                Az apjukom örül is, nem is. A nagy kocsi két kicsi lóval? Az eke elé is! Ez ütött szöget a fejébe, de az fájt. Pedig jó látni, hogy a család tele van boldogsággal.

                A gyerekeknek a lovacskák tetszenek. A tatár lovacskák! De nagyon! Simogatják őket, becézgetik még az istállóban is. Ugye, föl is ülhetünk rájuk? Elég őket az ágyba parancsolni. Az asszony is gyorsan elalszik, de az embernek nem jön álom a szemére.

                 Magányosan birkózik, mint Jákob az angyallal: Elbírják az ekét ezek az aprócska lovak?  Hátha az derül ki róluk, mint az egyszeri cigányról, hogy nem szokták  a szántást.

                  Igen keveset alszik. Sokat morfondírozik, forgolódik. Azután az istállóba is kimegy. A viharlámpa fényénél alaposan megnézi a két lovacskát. Szívósnak látszanak. Az ajtó halk nyöszörgésére az asszony felébred:

            - Mi a baj, apjukom?

- Nincs semmi, csak aludj!

           Reggel úgyis kiderül! Azután hajnal felé ő is elalszik.

           Már virradatkor fölkel. Maga húzza a szántóföld szélére az eketaligát. A lovakat még éjszaka is jól megabrakoltatta. No, lássuk, hányadán állunk?

        Egy kicsit körülményesebb a befogás, mert mindenütt rövidíteni-szűkíteni kell. De egy óra múlva kiadja a parancsot:

          - Gyí, lovacskáim! Gyí!     

         A lovacskák állnak. Lajcsi gyerek, a legidősebb fiú, ott áll türelmetlenül a fejüknél, és már olyan szívesen vezetné őket. De lovacskák csak állnak, mint a cövek.

- Gyí, te! Induljatok! Csak elindulni nehéz! - agitálja a jószágokat. Aztán rádöbben:

- Úristen! Ezek csak oroszul értenek. Honnan szerezzek tolmácsot?

            Maga is megpróbálkozik az orosz szavakkal:

 - Hárásó. Dá. Daszvidányia!

Ezeket hallotta az úriember oroszoktól. Az a rabló csürhe meg álladóan azt ordítozta:

  - Jopfoje matty!

 - No, gyí, lovacskáim! Jopfoje matty!

              Láss csudát!  A lovacskák nekifeszülnek a hámnak, és kezd kialakulni az első barázda. A Lajcsi gyereknek is igyekezni kell, hogy bírja velük a tempót..

Az apjukom megnyugszik.

              Megy ez, ha egy kicsit lassabban is.

              Hogyan gyónom meg a Gubik tisztelendő úrnak a sok orosz káromkodást?

              Azután a Fejes Gábor dűlőszomszédomnak a tehenét is vissza kell vinnem, mert még azt hiszi, hogy mink raboltattuk el az oroszokkal

              Közben folyik a szántás-vetés, a repülőgépek bombáznak. Az élet megy tovább a maga medrében

                                                    Tihanyban   

 

               Ketten harcfegyelem-biztosítók lettünk, meglehetősen nagy hatáskörrel. A kérdéseinkre mindenkinek válaszolnia kellett, legyen az bármilyen rangú. Akár út szélén, lakásán, minden elképzelhető tartózkodási helyen. Hatalom adatott, de egy jármű, még ökörszekér sem, ami elszállított volna kettőnket a tihanyi apátság palotájába.

                Amikor odáig elballagtunk, tisztelettudóan be is koppantóztunk. Miután figyelmesen megnézték a nem latin nyelven fogalmazott birtoklevelünket, betessékeltettünk. A királyi lakosztályba szállásoltak bennünket, egyenesen IV. Károly osztrák és magyar uralkodó szobájába, amelynek utolsó lakója 1920-ban a fenség volt.

                 A mellette lévő a fenséges asszonyé, Zita királynéjé. A bakancsunkat alaposan lecsutakoltuk, mielőtt beléptünk. Békeidőben a leendő szobánkat 30 fillérért, a szomszédost 50 fillérért mutogatták.

             Az is megkapaszkodott fejemben, ha ilyen hatalom birtokában elhozatnám az asszonyt, és beköltözne a gyerekkel együtt az 50 filléresbe. A sárga irigység elemésztené a fél falut. A fél falut? Az egész országot. Olyan lenne, mint a mesében. A nyolcvan filléreken meggazdagodnánk, és halálunkig csak a tihanyi Balatont néznénk nagycsaládostól. Amennyivel szaporodna a család, annyival nőne a sarzsim.

              Hej, de felvinné az Úristen a dolgunkat!

              Az volt a feladatunk, ha a palotámból kiléptünk, hogy a szedett-vedett Kalocsa környéki bakamaradékra ügyeljünk. Ez a 14/2-es gyalogság őrizte az első vonalat, mi pedig őket. Az igazság az, hogy amióta a buzogányt olyan galád módon a nyakamba sózta egy tiszt, elsősorban erre a nyavalyás fajtára vigyáztam. Ez nem az a fazon, melynek, ha nő veszélye, nő a bátorsága.

           A nagy francot! A legelső alkalommal úgy pácban hagyják a rongyos bakát, mint a pinty. Elsősorban őket kell vigyáznom!

               Megkérdeztem a bajtársaktól, hogy a bátorságon kívül hiányzik-e valamilyük. Mint a gátszakadás után az ár, úgy zúgott a panasz: Nem jön időben az ebéd. Nem kapják a deci bort meg a cigarettát már a harmadik napja. Van olyan bakancs, amelyik enni kér. Nincs tartalék lőszer, a gépfegyverekhez tartalék ütőszeg.

               A tiszt urak nagy ívben elkerülik őket, mint a leprásokat, és állandóan a térképet böngészik. Biztosan azért, hol lehetne döntő csapást mérni az oroszokra. A nagy francot! Hogyan lehetne itt hagyni a Fejes Józsefeket, a Kelemen Antalokat, a Sendula Ferenceket a sárban?

Véget ért a panasznap. A sirámokat a hónom alá vágtam, és irány a zászlóalj-parancsnokság. Az őr, nagyon helyesen, nem engedett be. Én meg a parancsnak megfelelően szóltam a társamnak:

- Adjál le egy riasztó lövést!

Nem ízlett neki, de megtette. Rögtön jött az őrparancsnok, aki ismerte a dörgést. Felvezetett bennünket a tiszti értekezletre. Lejelentkeztem. Azután engedéllyel elkezdtem a kérdéseket feltenni:

   - Miért nincs? Szinte vég nélkül folytattam.

              Az érintett tiszt úr először flegmán, aztán vörösen, végül fehéren hallgatta a kérdéseket. Az alezredes úr a fülem hallatára vonta felelősségre a zászlóaljparancsnok helyettesét.

   A mór megtette a kötelességét, a mór mehet. Jelentettem, hogy eltávozunk. Telefonon a vezérkari főnökségnek is beszámoltam az ügyről. De hová telefonáltam ekkor? Budapestre biztosan nem, mert behallatszott volna Sztálin orgonájának andalító hangja.

   Nem töprengtünk azon sem, hogy a felség ágyának jobb vagy bal oldalára melyikünk fekszik, mert illegális kezek beraktak két tábori ágyat meleg pokrócokkal. Egy tisztelendő atya kívánt nyugodalmas jó éjszakát. Mi is hasonló nyugodalmat az apátság minden lakójának.

   Nekihuzakodtunk az alvásnak ebben a csicsás szobában. Ekkora csendet én még életemben nem hallottam. Az alvás könnyen is ment, csak az álmok ne jöttek volna! Azt játszottam álmomban, hogy én verem a Hemzőné lábát egy akácfáról tört tüskés ággal, de nem ő sikít fájdalmában, hanem én. Fejtse meg ezt egy lélekelemző!

  Másnap korán reggel ébredtünk. Nem sokkal ezután begördült az épület elé egy kis Mercédesz három civil utassal.  Az őrségtől engedélyt kértek a belépésre, mert az épületet az is óvta. Nem voltunk annyira begőzölve, hogy azt higgyük, csak ránk vigyáznak.

 Megkért a kocsi parancsnoka, hogy menjek vele a zászlóalj-parancsnokságra, és egyúttal adjam át a tegnapi esetről készített jegyzőkönyvemet. Amikor célba értünk, ő és az ezredes úr hosszan tárgyaltak. Hogy miről, azt nem kötötték az orromra. A bűnöst telefonon rendelték a helyszínre. Amikor megjelent, a civil elvörösödött:

- F. vezérkari százados vagyok. A törvény nevében letartóztatom. Kérem, rakja le az asztalra az önnél lévő fegyvert!

 Átkutatták és megbilincselték. Negyedik utasként beültették a kocsiba, aztán rákapcsoltak.

  Gyilkos lettem, ha komoly az ügy. De hülyére is vehettek, ha a színjáték célja a nyegle tisztecske leléptetése volt. A kérdés tehát az:

- Túléli, vagy a nyakát töri?

    Kimentem ellenőrizni, hogy lett-e foganatja az erélyes fellépésemnek.

  Mint a mesében! Volt minden: cigi, bakancs, tartalék lőszer, deci bor, ütőszeg. Mindent feltöltöttünk. Egy hét múlva kellett a királyi hálószobát kiürítenünk.  Ágyunkat úgy tettük rendbe, hogy tovább növeljék a szoba rokokó szépségét. Utólag és visszamenőleg javasoljuk a belépődíjak felemelését!

Pocsék februári időben két napos gyaloglás következett Veszprémig. A magyar hadvezetés itt is úgy járt, mint a Kárpátokban, mert nem hallgattak rám. A románok és a ruszinok átszöktek az oroszokhoz, és pofátlanul támadták a mieinket. Itt is pálfordultak!

 Ezért kellett elhagynom a fényűző lakhelyemet, és gyalogolni két napot. Nem is kettőt, hanem kettő és felet.  Hol volt a királyi kényelem és az ellátás?  A rangról nem is szólva! Hic transit gloria mundi!

 Szóval most nagyon haragudtam az ellenségre. Ausztriába vezető országút árkában helyezkedtünk tüzelőállásba, mert itt volt hézag. A támadás pedig bármelyik percben várható.  Most is a csoportos letámadás taktikáját fogják alkalmazni, mégpedig az ebéd utáni feltöltött állapotban.  Parancsnokunk arra biztatott bennünket:

      - Csak addig tartsunk ki, bajtársak, amíg a segítség meg nem érkezik.

      Ha elindították, az a mai napig úton van!

 Szó, ami szó, jól felfegyverkeztünk: golyószóró, távcsöves puska három élű szuronnyal és géppisztoly. Lőszer annyi, mint a pelyva.

  Az út mindkét oldalán futóárokrendszer, kissé bekatángosodva. Elhelyezkedtünk benne vagy kétszázan, és vártuk a rohamot.

  

                                                Kecel megszállása              

 

Az alacsony vékony csontú öregasszony meggyújtja az asztalon álló petróleumlámpát. Decemberben már korán sötétedik. A konyhában eddig csak a sparhelt tüze- parazsa világított.                                                           

Az ágy szélén három katona ül. Egy az asztalnál, közvetlenül a lámpa mellett, és annak a lángját vizsgálgatja. Hogyan világíthatja be ez a pici láng az egész konyhát? Az ötödik egy kisszéken terpeszkedik. Gyereknek való alkalmatosság, ezért a lábait kénytelen szétvetni. Összesen öten vannak, de mindegyik szőkésbarna és kék szemű. Mintha testvérek lennének. Egyetlen orosz anyácska borotválatlan fiai. Abból a jobb európai fajtából. Morogva társalognak, de türelmesen várják, mert a bábuska egy nagy lábasban csipetkés bablevest főz nekik vacsorára.

A petróleumlámpa gyenge fényénél is jól látszik a falon Jézus és Mária arca, az ágy fejénél pedig egy megfeketedett Krisztus-kereszt. Egy kis szőke gyerek, talán két éves lehet, ott tíblábol a felnőttek között. Figyelmesen nézi a borostás arcukat. Közben a fakó zöld nadrágjukba kapaszkodik, és úgy botorkál a kisszéken ülőhöz. Az megsimogatja a kisgyerek szőke fejét:

    - Szinók, szinyoska! – mondja barátságosan.

               Azután a zsebéből elővesz egy szájharmonikát, és a gyerek szórakoztatására játszik egy fürge dalocskát. A bakancs talpával veri hozzá a ritmust. A kisgyerek rögtön nyújtózkodik a muzsikáért:

               - Pozsalujszta! – mondja udvariasan a katona, és átadja a játékszert. A kicsi megnézi, forgatja a kezében, azután visszaadja a gazdájának olyan tekintettel, mintha azt mondaná:

    - Játssz !

               Mindenki rájuk figyel, és mosolyog.

                Közben a bábuska tőzeget tesz a tűzre, azután egy vizes ruhadarabbal megtörli a kezét:

                - No, mindjárt kész a szalonnás csipetkés bableves. Akár tíz embernek is elég- mondja magának, mert a katonák úgy sem értik

A férfi szót fogad a fúnak, és újra játszik néhány percig. Most szomorúan a szól a muzsika. A katonák feje mélyebbre hajlik. Ilyenkor rejtőzködik a szem a kíváncsi tekintetektől.  Ki előtt kellene szégyellni a könnyet? Egymás előtt?

 Végül újra vidámba csap át a muzsikus, mert őt is megszégyenítette az ellágyulás. Csak azért is, tánc! Versenyt futnak az ujjak a billentyűkön, és újra veri a ritmust a láb.

 Ekkor kinyílik az ajtó, és egy barna kabátos, kék nadrágos katona lép be. Egy magas, fekete hajú, görnyedt hátú fiatalember. A vidám dalocska meghal. A katona udvariasan köszön:

 - Dobrüj vecser!

 Az öregasszony ismeri már ezeket a szavakat, és ő válaszol is:

  - Jó estét.

 A sötét ruhájú katona ott marad az ajtónál.  Néhány néma percig nézi a kisgyereket, a hallgatag társait, a fekete keresztet. Azután halkan elköszön:

   - Jó estet!

   Hosszú lépésekkel kimegy a konyhából a hideg estébe. A lába nyomát csak egy olvadozó havas folt őrzi.

  Nagymama a szomszédoktól tudja, hogy milyen ember ez a sötét ruhájú.  Nagyos félős katona, mert éjszakára éjjeli edényt kér.  Sötétedés után nem mer kilépni a házból.

A magukra maradt oroszok egymásra néznek. Az egyik maga elé köp, és azt mondja:

 - Jivréj! Grjáznüj jivréj!

 Percekig hallgatnak. Azután az asztal mellett ülő feláll, és kinyitja az ablakot.  a lámpa lángja nagyot lobban, azután az is megnyugszik. Mindegyikük mélyet szippant a hó szagú friss levegőből. Jól is teszik, mert nagyon erős a mahorka szaga. Még elrontja az étvágyukat, pedig a bábuska most emeli a hatalmas fazekat az asztalra.

 

                                               Az utolsó összecsapás

 

A leghosszabb kabátjukban, léghűtött géppisztolyokkal és kézi gránátokkal, lassabb tempóval, szolidabb hurrázással kezdődött, mint egykor a Kárpátokban. Bevártuk őket jó közelre, és pisztolylövés nélkül is egyszerre nyitottunk tüzet. A hatás most sem maradt el.  A fele elterült. A józanabbak 15-20 méterről hanyatt-homlok!

Az életösztön működött, de működtek a politikai tisztek is egy–két figyelmeztető agyonlövéssel. Amíg rendbe szedték a népet, mi is megtettük a következő sakkhúzást. Előző helyünket kúszva és szökellve villámgyorsan elhagytuk az árok labirintusban, de a következő rohamot még bevártuk. Váratlanul megjelent felettünk négy fényesen csillogó Rata. Eléggé beszórták a buták az elhagyott álláshelyünket. Aztán szárnyaikat vidáman lebegtetve elhúztak, mint akik jól végezték dolgukat.

 Az új területen valamivel kevesebben hasaltunk. Nem lehetetlen, hogy már voltak olyanok, akik nem hagyták abba a szökellő mozgást. A második rohamot is visszavertük. Jövendőmondó nélkül is tudtuk, ami nem megy, azt ne erőltessük.

  A mögöttünk lévő kopár cserjésben szétszéledtünk, mint a vadak. Akkor vettük csak észre, hogy egyetlen tiszt nevű nagyvad sincs közöttünk. Ezennel feljelentem őket a magyar történelemnek.

 Gazdátlanul szétspricceltünk. Jobbára erdőkben gyalogoltunk- mindig nyugat felé. Sokszor lőttek elénk, utánunk. Így hajszolták az otthonát nem lelő maradékot Tapolca felé.

Ha ekkor nem lettünk volna már farkaséhesek és a fogvacogtató hidegtől csontig fagyottak, bizonyára élveztük volna a Sztálin-gyertyák tűzijátékát. Amikor Tapolcát orosz vagy amcsi repülőgépek bombázták, város üres utcái olyanok voltak, mintha minden lakos üvegkereskedést nyitott volna a placcon. Csak az volt a szomorú, hogy a vállalkozók holtan feküdtek az utcákon.

 Éjjelre kihúzódtunk a városból.  A szélén kőhalmokat, sűrű bokrokat kerestünk.  Tűzijáték közben lemérhettük az idegeink állapotát. Ezek a gyertyák nappali fényt ragyogtak. Látványnak gyönyörű, de az űzött vadnak maga a halál. Nyomdafestéket nem tűrő hang ordította:

- Ne lőj a gyertyákra, te rohadék, mert elárulsz!   Két puska dörrent, hogy megölje a hangot. Halotti csend lett.

Reggel ismét tovább. Olyan napok jöttek, amelyeken kérdésekkel dobáltuk egymást:

- Még bírod? Mikor eszünk legközelebb? Menet közben is tudsz aludni?

Akik közelben laktak, nem mertek hazamenni. Megtanítottak bennünket félni a szülői háztól, a szülőhazánktól. Legalább 300 ezren választottak újat. Nem voltak ezek mind háborús bűnösök, csak otthont szerettek volna találni a Földön. Elmentek érte akár Új-Zélandig is.

 

                                                   Akik nem adják fel

 

Az utolsó szabad napom délelőttjén az út mellett pincesor, az egyik ajtóban egy urasan öltözött 50-60 közötti jó húsban lévő férfi. Bizonyára megszánta az elesetteket, mert odajött hozzánk, és behívott a pincéjébe:

- Fiaim, töltsétek meg a kulacsaitokat, egyetek-igyatok, van itt elég. Utána úgyis kiszedem a dugókat, nem adok az oroszoknak, mert akkor még több magyart pusztítanak el részegen.

Így is lett: ittunk-ettünk. Amit nem ettünk meg, elkértük. Nagyon szívesen odaadta. Ki akartuk fizetni az árát, de egy fillért sem fogadott el.

Másnap délután már Vámoscsalád községnél az országút árkában feküdtem részeg-betegen. Odajött két asszony és kérdezte, hogy én nem megyek.

  - Beteg vagyok - nyögtem, de nem hagytak magamra. Mintha a bábaasszonyt emlegették volna, aki majd meggyógyít. Meg az oroszokat, akik már a falu túlsó végén álldogálnak. Besegítettek egy házba, ahol köszöntem is a bábaasszonynak. Forró teát itatott velem, és ágyba fektetett.

Ni, egy kép a laktanyából! Most az asztal fölött. Egy anya, ölében a gyerekével. De nincs alatta a vers: Isten áldja meg azt az édesanyát, aki katonának neveli a fiát!

 

                                          Zabráltak az oroszok

 

              Végig aludtam a délutánt az estét és az éjszakát. Arra riadtam, hogy valaki berúgja a szobaajtót és ordít: Nyemci jeszty?  A sötét fejkendős sápadt háziasszonyom ijedten tárogatja a karját, és nem szól semmit. Én szólaltam meg a dunyha alól: Nyemci nyet, magyar jeszty. Kikászálódok az ágynemű alól gatyásan. Egy közepes termetű, de vállas legény felém fordítja a géppisztolyt:- Hole ruki!  Odaállít maga elé, és alaposan megnéz.

 - Davaj csaszi!- kiáltott egy jó nagyot. De vesztére, mert rögtön megjelent a küszöbön a társa, aki magasabb rangú volt. Azt pedig tudjuk, hogy két kutya marakodásából melyik kerül ki győztesen. A puskámat kiürítettem, a zárdugattyút kivettem és átadtam a vesztesnek.  Az úgy a kerítésoszlophoz vágta dühében, hogy a tusája rögtön letörött. Hagyták elvégezni a dolgomat, a nadrágot és a kabátot felhúzni, de a bakancsot igen nézegették. Végül csak visszakaptam, mert igen sáros volt.

 - Isten áldja! Köszönök mindent! – búcsúztam el egy kicsit bódultan a bábaasszonytól, aki talán meg is gyógyított egyetlen teával meg egy kiadós alvással. A két orosz úgy tolt maga előtt a két dobtárassal, mintha valami nagy kutyát fogtak volna. Az órámat nagyon sajnáltam, mert egy szép Doxa volt, amit Szent Borbála napján kaptam ajándékba a tüzér pótkerettől három évvel ezelőtt.

 

                                                A fogolytáborban

 

Amikor a parancsnokhoz értünk, azzal kezdték, hogy tisztet fogtak. A főnökük elfogadott tisztesnek, mert eléggé jó volt a ruhám. /Biztosan azzá nyilvánít, ha tud a DOXÁ-ról is./ Szerencsémre az őt körülhízelgő ruszinok határozottan állították, hogy csak sztársíj szerzsant a rangom. Nem kerültem a kiválasztottak közé, elvegyülhettem a tömegben. Így kezdődött a fogságom 1945 nagyszombatján, és 1948 Péter-Pál napjáig tartott.

 Két kozákkal elindított egy erdei úton. Fakadoztak a fák, nyiladoztak a korai fű közé bújt virágocskák János ekkor még  nem értette az orosz nyelvű parancsot. Gondolta, hogy lesz virág, ha kevés is, a síromon. Egy hajlatban azt mondta az egyik lovas:

- Sztoj!

 Gondoltam, hogy itt a végem. Vártam, mikor sötétedik el a világ erdőstül, virágostul. Leszálltak a lóról és átkutattak. A pénz nem érdekelte őket, de elvették a kulcsomat, a borotvakésemet. Gondoltam, ki akarják javítani, mert elég ramatyul működött már.

 Amikorra a völgyecskéből felkapaszkodtunk, minden hasznos tárgyamat elszedték. Alaposan megkopasztottak. A fiam fényképét, hála Istennek, meghagyták.  Egy erdei tisztáson leadtak az új parancsnoknak, aki a népes nyáj közé terelt. Ezek ugyanolyan fáradtak, éhesek és szakállasak voltak, mint én, de tudtak magyarul. Meg lehetett tőlük kérdezni:

 - Mi lesz velünk, pajtás?

 Másnap az történt, hogy hosszú menetben a székesfehérvári gyerekkórház udvarára hajtottak bennünket. Hatalmas terület volt, de azt nem hiszem, amit akkor mondogattak:

 - Vagyunk vagy ötvenezren.

Semmiféle menedék éjszakára az eső ellen, pedig az áprilisi égi zuhany eléggé barátságtalan. Aki eláztatott, az is szárított meg bennünket. Így edződött mindenki, aki megjárta a háborút. Ez volt az igazi sorozás az élők vagy a holtak közé. Egyetlen fegyver nélkül.

   A kárörvendő-gyűlölködő ruszinok kézszár vastagságú méteres botokkal jártak-keltek és ütöttek- vertek. Így akarták elérni, hogy őket ne tekintsék ellenséges katonának, mert jól tudták, mi várna rájuk is. Görbeszárú csizmákban feszítettek és apacsingnyakkal, amiket semmi kétség, hogy a magyaroktól raboltak.

 Magatartásuk egy kissé hasonlított az öntelt SS - legényekére, csak intelligenciában és fegyverzetben alulmúlták őket. Ha új csoport érkezett, elkezdtek kiabálni:

  - Szervusz, Pista! Szervusz, Józsi!

                  Ha a megszólításukra valamelyik szerencsétlen magyar ismerősük odafordult, annak annyi volt. Öten vagy hatan nekiestek az áldozatnak, és agyon is verhették.

                  Akik régebben raboskodtak, siettek figyelmeztetni az újoncokat:

   - Nehogy megforduljatok a szavukra, mert ezek az oroszok spiclijei! Hagyjátok, hadd kiabáljanak!

 Az orosz őrök nevetve nézték a „rendfenntartást”! Elégedettek voltak a ruszinokkal, mert helyettük ugattak és haraptak. Azok a szerencsétlenek így akarták elkerülni Szibériát.

Gyors ismerkedés után, öten kártyások, bérbe vettük az elhagyott disznóólat, és elmélyülten vertük a blattot. Egyszer csak beugrott egy ruszin, rálépett a bankra, és az egyik zenész szakaszvezető barátunk hátára akkorát sújtott, hogy az csaknem elájult. Felkapta a pénzt, és eltűnt vele.

 A kórház egész udvara ötvenezer ember lakhelye volt. Olyan sűrűn álltunk, olyan lassan mozoghattunk, mint a vásári sokadalomban Kölcsön kenyér visszajár! Azt mondta a zenész barátom:

 - Ezt megadom teljes súlyban. Elhegedülöm a nótáját!

 Attól kezdve, mint egy bűnügyi nyomozó, állandóan azt az egyetlen embert figyelte. Várta a megfelelő pillanatot, amikor kiegyenlítheti a számlát.

  Szürkület táján a ruszin barátunkra rájött a szapora. Lehúzódott az árokba, mert nekik azt megengedték, nekünk nem. A zenész ezt látta. Hegyivadász bakancs volt a lábán. Azzal csak kettőt rúgott bele, de az többet nem mozdult. A kutya se kereste. Másnap reggel felszedték, elvitték, a halott lábakról letépték a csizmákat, és a testet elkaparták.

A WC helye naponta változott. Másfél méter széles, méternél is mélyebb árkot kellett ásni. Azon keresztüldobtak egy deszkát, és ott kellett a dolgát elvégezni mindenkinek. Sok volt a testileg legyengült beteg ember, ezért előfordult, hogy valaki beleszédült, ottmaradt. A tífuszosokat elkülönítették a többiektől.

 A közelükben találkoztam a Horváth Józsival. Ő volt a szakács. Azt ajánlotta, hogy maradjak meg mellette, mert a többieket Szibériába viszik. Nem mertem ott maradni, mert olyan hangok is hallatszottak, hogy a maradókat beoltják méreggel. Törtem a fejem:

- Mi légyen a teendő?

Ugyancsak találkoztam a Rántó András mostohaapjával, Herczeg B. Sándor bácsival is. Éltettem őket, mert századszakács lettem. Sándor bácsi elmondotta nem is egyszer, hogyha hazakerülünk, mennyire meg fogja hálálni ezt nékem.

 Akkor el is hittem, de amikor a fogságból hazaérkeztem ötvenkét kilósan, hátat fordított. Nem akart megismerni. Mondtam neki, hogy talán nem is látott még. Erre odavetette, mint kutyának a koncot:

- No, te is megérkeztél?

- Meg - mondtam. De egész életemben átnéztem rajta, mint a piszkos ablaküvegen.

Az orosz őrök feszt lövöldöztek. Úgy belejöttek a hosszú háború alatt, hogy talán még álmukban is háborúztak. Jól emlékszem, mennyire megbecsültük a töltényeinket. Mindig számoltuk, mint a tiszta aranypénzt, egyik markunkból a másikba rakosgatva a darabokat. Ezek ötpercenként géppisztoly-sorozattal lyuggatták a levegőt, ha kellett, ha nem. Repülőgépeik meg állandóan a fejünk fölött kóvályogtak.

Egyszer pórul jártak, mert kettő, majdnem a fejünk fölött, össze is koccant. Az egyik pilótának sikerült kiugrani, a másik a géppel együtt a földre csapódott a tábortól ötven méterre. Sok ezer ember sóhajtott egy nagyot. Mert ha a tömegbe csapódik, lett volna olcsó hús. Ahogy a pesti vagányok mondogatták akkortájt.

Május első napjaiban nyomult a propaganda, hogy lehet önkéntesen jelentkezni a hazamenetelre. Ki ne ment volna szívesen haza?

 Előbb vonaton Kistarcsára megyünk, ahol mindenki megkapja az igazolást és a szabadságot. Ennek én is bedőltem, mert szerettem volna látni a gyerekemet. Jelentkeztem, el is fogadtak.

 Sorba állították a rengeteg embert, és elindultunk az állomás felé. Voltak köztünk idősek, fiatalok. Még betegek is, akiket a társai támogattak. Meg makkegészségesek, mint én, aki akkor még legalább 75 kilót nyomott. A városi civilek mondogatták mellettünk, hogy becsapnak benneteket.  Nem Kistarcsára viszik ezek a magyarokat, hanem Oroszország valamelyik sarkába, egy munkatáborba. Mit tehettünk volna, ha már beálltunk a sorba? A saját szívének higgyen az ember vagy a mások eszének?

 Igaz, hogy kevés katona, de géppisztolyosok kísértek bennünket. Akkor lövessem agyon magam, amikor a szabadságot ígérik? Betereltek bennünket a vagonokba. Az ajtókat kezdték lezárni meg bedrótozni.

 Akkor már hittünk az észnek, de nem tehettünk semmit.

 Alig indult el a vonat, mind a két oldalán ropogtatták a sorozatokat. Azt sem tudtuk megállapítani, merre visznek bennünket, mert a vagon felső sarkában lévő apró ablakot is   drótháló zárta. Mintha a semmiben utaztunk volna! Nem láttuk sem az eget, sem a földet. Láthatatlan váltókon csattogtak a láthatatlan kerekek az ismeretlen cél felé.

 Az bizonyos, hogy hosszú útra indítottak bennünket, mert a vagon közepén lyukat fúrtak.  Abba, igen „szellemesen”, egy gramofontölcsért illesztettek. Az ilyen típusú WC   Szibériáig is megteszi.

A vonat Kistarcsa mellett megállt. Egy hatalmas füves térségre ereszkedtek le az „utasok”. Stílusosan, hurokban helyezkedett el legalább száz géppisztolyos katona. Jöttek az orosz orvosok mustrálni az embereket, mint az állatokat szokás a vásárban. Kiszuperálták közülünk az időseket, az ötven felettieket és a betegeket, ránézésre.

 A többséget vissza a vagonokba!

Engem a szakácsokhoz osztottak be. Utólag bocsánatot kérek a többiek nevében is azért az ételért, amit akkor főzhettünk nekik.

 Egyik nap búzából készült az ebéd, a másikon rozsból. Nem volt ám megdarálva, hogy hosszabb ideig megmaradjon a fogak között, és a testünk kiszívhassa belőle az erőt.  Egészben főztük meg, és igyekeztünk megenni.

 A búzát még valahogy meg lehetett rágni, és megemésztette a gyomor, de a rozsot nem bírta. Ahogy megettük, úgy jött ki belőlünk.

 Sok ember legyengült ettől és a pokoli melegtől, ami a zárt vagonokban kábultra főzte az összezsúfolt embereket. Mindegyikben száz ember, mint a heringek. A legtöbb levegő csak a bedrótozott ablakon és a tölcséren keresztül lopódzott be, az is büdösen.

 Az emberek ájuldoztak. A szomszéd testek állva tartották őket egy ideig, azután lecsúsztak a társaik lábához.

Kiskunhalas felé indultunk. A „hazám” közelében fogunk elkattogni az orosz végtelenbe. A kísérő katonák szünet nélkül lőttek, mert féltek vagy ittasak voltak. Vagy a  félelmünket akarták fokozni? Ezért igazán kár volt! Mink már csak abban reménykedtünk, hogy ez az út visszafelé is hozhat bennünket. A géppisztolyok hangja nélkül.

Haladjunk a menetrend szerint! Kiskőrösön engedtek először vizet tankolni az iváshoz, főzéshez. Megmondták, hogyha valaki megszökik, a vagonban maradt embereket megtizedelik. Láttam kétszéli asszonyokat, de csak a Bényi boltos feleségére emlékszem, akit megkértem, értesítse az enyéimet:

   - Ezen a vasútvonalon vittek Oroszországba, és mindig gondolok majd rájuk. A nálam lévő 25 ezer pengőt adja át nekik!

 Amikor hazaértem, megkérdeztem a feleségemtől:

 - Mondott-e valamit? Sokszor volt a boltjukban, de meg sem említette. Csak azoknak hiányzott az ember, akik a családhoz tartoztak.

 Mások a nyomorúságban meg is loptak, abban reménykedve, hogy majd megesz a fene a fogságban, és nem lesz földi tanú.

Soltvadkerten átrobogtunk, de Kiskunhalas felé haladva, félúton, Pirtónál lelassított a vonat. Egy kicsiny település jelentéktelen állomásán. Az itt dolgozó állomásfőnök tudomást szerzett a vonatról, és értesítette a foglyok rokonságát.

 Valamilyen praktikával lelassította a vonatot. Aki közülünk itt lakott, az a társai vállaira állva figyelt az ablakon át. Amikor az egyik társunk meglátta a feleségét a karon ülő gyerekkel, valósággal felüvöltött:

- Itt vagyok!

  Az asszonyka a hang irányába rohant, de az őr úgy megcsapta a fegyverével, hogy a gyerekkel együtt a földre zuhant. A vonat már régen kirobogott az állomásról, amikorra a szerencsétlen társunk magához tért.

Kiskunhalason, Kelebián át elhagytuk a kicsi Magyarországot.

 

                                                       Magyarirtás

 

Magyarirtás folyt és folyik. A partizánok bevonulásakor a Tisza vidékén a magyarok közt éppen annyi férfi vesztette életét, mint a Délvidéken a németek közt. A majdnem tiszta magyar Bezdán községben 480 férfit mészároltak le a partizánok egy partizánnő vetetésével. Sok féri holttestét nem találják, tehát sok az elhurcolt is. Palánkán a sintértelepen éjjel ötven férfit végeztek ki: tömegsírban pihennek. Csurog, Zsablya egész lakosságát kiirtották, csecsemőkkel, öregekkel, nőkkel együtt.

Körülbelül 40-50 000 magyart végeztek ki csak azért, mert magyarok voltak. A torontáloroszi plébánost Titó Gestapója a pincében agyonverte. Varga Lajos moholi plébános a kínzásokba beleőrült. Szabó Dénes magyarkanizsai plébánost kocsi után vonszolták kilométereken át, míg ki nem szenvedett.

Körülbelül 30 000 magyart deportáltak a partizánok ismeretlen helyekre. Ma is egyre tűnnek el a magyarok.

Haláltáborokba kerülnek gyerekek, betegek, öregek. A Bánságban Knityanin. Bácskában Járek, Gákovó, Krusevlye. Az elsőben 30 000 volt egy időben a foglyok száma, a bácskaiakban 20 000. Az élet itt pokol. Télen csak másodnaponként kapnak meleg ételt, meleg vízben főzött kukoricadarát. Mind a disznóknak.

A halottakról a partizánok és a ruhátlan foglyok szedik le a lábbelit. A holttestet kidobják a táborból. A járeki táborban egyetlen napon nyolcvan halott. Pár hónap alatt 6700. Egyházi temetésről szó sincs. Agyonlőttek egy asszonyt, mert a temető kőkeresztjénél imádkozott.

Hány áldozat volt? „Mi a háború utolsó évében és a győzelmet követő hónapokban kivégeztünk mintegy 150 000 embert.”

                                                          Matuska Márton: A megtorlás napjai-idézetek.

 

                                       Kikből lesznek a jó magyarok?

 

Damjanich János, honvédtábornok és aradi vértanú híres kiáltványa, amelyet a szerb zendülés leverése után kiadott:

                                                        Kutyák!

  Én elmegyek, mint ellenségetek. De visszajövök, mint bosszúálló. Ha ti az alatt fel mertek támadni a magyar nemzet ellen, kiirtalak benneteket a föld színéről, s hogy magja se maradjon a rácnak, utoljára magamat lövöm főbe, mint a legutolsó rácot.

                                    

                                                   Irány a Szovjetunió!

 

     Alig léptük át a határt, rám fakadt az egyik főzőüst. Súlyos égési sebeket kaptam.      Azonnal át is dobtak a betegvagonba, ahol a hozzám hasonló nyomorultak vergődtek.

     Siránkozás éjjel-nappal. A végső búcsú elsuttogása az otthoniaknak. Fogadkozás, hogy egy jobb világban találkozunk, ahol Isten majd megjutalmazza a szenvedéseinket.

 Ha a sok könyörgést és imát a Jóisten meghallotta, bizonyosan előkészítette  számukra a  kiérdemelt,  megszenvedett égi fogadást.

Nekem szerencsém volt, mert gyógyszert pirulában nem adtak, de kenőcsük volt bőven. Nekem erre volt szükségem. Reggelenként jöttek az oroszok, kérdezték:

-          Mazsar boli jeszty?

-          - Dá.

-           Szkolke? Magyar beteg van? Hány?

            Mondottuk, hogy mennyi. Még a halottak számát is. Ha csak 4-5 volt, akkor nagyvonalúan azt mondták:

               - Mála. /Kevés./ Azzal mentek tovább.

 Ha a halottaink megszaporodtak, szinte kibírhatatlanul nehéz szagot éreztünk. Ilyenkor átvitték őket a hullaszállító vagonba.

 Fájdalomcsillapító nélkül hány nappalt és éjszakát sóhajtoztak, nyögdécseltek,   jajveszékeltek végig, amíg el nem jött  értük a halál! A szabadító újra férfiassá simította az arcukat. Olyanok lettek, mint a fájdalom szép fiatal és magyar szobrai. Bajszosan és szakállal, amelynek szálai közül elmenekültek a tetvek. Azt mondják, aki sokat szenvedett életében, az megszépül a halálában. Ez így is van!

 Amikor a vagon megtelt, a kísérő kocsiba átdobálták a szerencsétlen társaink tetemét.  Mindjárt volt hely az újaknak! Isten tudja, hogy amikorra célba értünk, hány bajtársunkat temették el jeltelen sírba Románia majd Oroszország földjén.

 

                                                          Kossuth Rádió, Moszkva

 

A moszkvai KOSSUTH RÁDIÓ a magyar zsidók kiirtásáról, a „szegedi gondolatról „

A magyar múlt Endre László tükrében.

Endre László, mint a zsidó ügyek kormánybiztosa, munkaidejének jelentékeny részét arra fordítja, hogy kijelölteti, összeíratja és elfogatja azokat a zsidókat, akiket aztán átadnak a németeknek.

Ezeket a zsidókat, amennyiben még a Gestapó budapesti pincéiben, vagy az internáló táborok poklában válogatott kínzások között agyon nem verik, elviszik a lengyelországi gázkamrákba, s ott fojtják meg őket.

Három hónap alatt 200 000 magyar zsidót gyilkoltak így le: Több, mint fele ennek gyermek, asszony, aggastyán. S amit Endre László tesz a zsidókkal, azt a másik államtitkár, Baky László, a nem zsidókkal teszi.

Kíméletlenül irtják a magyart, zsidót, s közben zsolozsmákat zengnek Horthyra, a szegedi gondolatra, mely a barbárságok terén, mint Endre László mondotta, „elsőséget biztosított nekünk Európa valamennyi nemzete között.”

A szabadságért küzdő haladó emberiség eliszonyodva néz most Magyarország felé, ahol végvonaglása előtt a fasiszta szörny még egyszer megmutatja minden állati aljaságát.

S minél többet hivatkoznak ezek az Endrék és Bakyk Horthyra, meg a szegedi gondolatra, annál világosabb a gondolkozó magyar előtt, hogy ez a borzalom, amely hazánkra március 19-én rászakadt, valóban szerves folytatása mindannak, ami nálunk 25 év óta történt.

A Horthy- rendszer volt az a talaj, amelyből ezek az Endre László féle fenevadak kinőttek. Endre László hosszú esztendeig lehetett Pest megyének – Kossuth vármegyéjének – alispánja, s amit most a zsidókérdésről, a magyarkérdésről megereszt, azt előtte más változatban, de lényegileg azonosan, elmondotta Horthy, Gömbös, Teleki, Kállay, Eckhardt Tibor is.

Ez a fekély, melyet most eliszonyodva néz a világ és elsősorban az igazi, becsületes, hazáját szerető magyar, - az utolsó húsz év alatt burjánzott el. Nemzetünk becsülete, egész jövője függ attól, hogy ennek a szörnyű múltnak a felszámolását magunk végezzük el, és ne várjunk arra, hogy a minden oldalról hazánk felé közeledő felszabadító hadsereg végezze el helyettünk.

   Magunk söpörjük ki azt a szemetet, ami 25 év alatt Horthy Augiász istállójában felgyülemlett. A nemzeti ellenállás az Endre Lászlók tükrében ismeri fel valójában a harc sürgősségét és nagyságát, és minden erejét megfeszíti, hogy elszánt, eredményes küzdelemmel elvégezze a nemzetmentés történelmi feladatát.

1944. június 28. Moszkva / Rákosi Mátyás/

              Hogyan lehetséges, hogy csak kétszázezer zsidót emlegetnek? Nem ismerik még a hivatalos végeredményt?

 

                                                                  Románián át

 

               Romániai utunkat is fegyverropogás kísérte egészen Bukarestig. Lehetett ez örömujjongás kifejezése:

 - Halljátok, akik még nem hallottátok! Itt vonul a győztes háború után a győztes sereg a legértékesebb zsákmánnyal, az ingyen munkásokkal.

 Ezek segítenek felépíteni a kommunizmust! A jenkik, az angolok és a franciák beleegyezésével.

A bukaresti vasútállomáson ki kellett szállni, és gyalogosan kísértek bennünket át a városon oda, ahol a széles vágányú orosz vasút elkezdődött. Ahogy komótosan ballagtunk, az egyik társ észrevett egy nyitott ajtót. Villámgyorsan eltűnt mögötte! Mire az őr lőni tudott volna, felszívódott.

 A ruszki csak legyintett:

- Nyicsevo! /Nem számít!/ - Jisso csolovek bugyet! /Majd lesz másik!/

   Be is tartotta a szavát, mert száz méteren belül elkapott egy férfit. A szerencsétlen latin dialektusban és férfiasan szót emelt az emberi jogaiért, de hiába verte a ricsajt. Kapott néhány kiadósat a puskatusból, és egy románnal nemzetközivé vált a rakomány. Darabszám szállítottak bennünket, mint az igába szánt barmokat.

Végül megérkeztünk a város keleti szélére, ahonnan a széles vágányú vonatok indultak.  Hosszú oszlopunk mellett ballagott egy magányos nő. Lehetett szép is, de annak minden látható porcikája be volt kenve undorító fekete olajjal. Csak úgy fénylett tőle!

 Magyarul kérdeztük az okát. Szerencsénk volt, mert tudott a nyelvünkön:

- Ezek állatok! Ha nem így néznék ki, minden áldott nap megerőszakolnának.

Napok múlva megérkeztünk a Szovjetunió legcsúnyább nevű köztársaságába, Besszarábiába.  Ott már nem lődöztek éjjel-nappal. Bizonyára elfogyott a puskaporuk. Megértük azt is, hogy megfürödhettünk.

  Egy tó partján megállt a szerelvény, aztán mindenkinek megengedték a lubickolást. Ötven méterre a parttól egy sűrű magas nádas kezdődött, ami a túlsó partig ért, ahol erdős dombban folytatódott a táj.

   A pléniknek, / foglyoknak/ ezek mi voltunk, a nádasig szigorúan tilos volt elúszni. Két remek fickó megkísértette a sorsot, mert a nádason is átvergődtek. Csak akkor vették észre a két menekülőt, amikor a túlsó parton a közeli erdő felé szaladtak.

   Reménytelen vállalkozás lett volna az üldözésük, mert úgy futottak, mint a szarvasok. Az őreink káromkodtak, mint a záporeső, mi pedig ízlelgettük egy szép nyelv sajátos zamatát:

   - Jopfoje matty!

   Vége lett a besszarábiai üdülésnek egykettőre!

   Bekergettek bennünket a vagonokba.  Tüzetesen ellenőriztük, hogy a bogaraink közül vajon hányan fulladtak vízbe. A bolhák csak-csak megritkultak, de a tetvek száma nem apadt. Bizony, a tetű szívós vérszívója az egész emberiségnek. Közben az mozgatta a fantáziánkat, hogyan  pótolják  a két szökevényt a határukon belül. Hivatalosan – bizonyára -  halott lesz belőlük.

Besszarábiában néhány állomáson csak nőket szállító vonatokkal is találkoztunk. Jól öltözött, csinos hölgyekkel, akiket Németországból hoztak haza. Ezek nem dolgozhattak gyárakban, még kevésbé munkatáborokban. Legfeljebb cselédlányként gazdag német családoknál. Ha ápolt, lobogó szőke vagy barna hajukat látta az ember, amint kacéran a vállra vetik, és mosolygó szemmel még itt is nevetnek, csak arra gondolhattunk: Ezek is munkaszolgálatosok voltak, egy speciális női iparágban.

 Vagonjaik ablaka nem volt bedrótozva, a vonatból leszállva könnyíthettek magukon a géppisztolyos őrök előtt. Ezek a szerencsétlen némberek is a háború áldozatai.

Otthon Sztálin elvtárs, a nagy Chaplin-rajongó, büntetése vár rájuk. Ezért derűsek ezek a hazafelé tartó szegények, mert nem is sejtik az eljövendő súlyos éveket.

   Immár harmadik hete haladt velünk a szerelvény. Besszarábiát elhagytuk, és két hét múlva már Moszkva bevételére készültünk. Ami Hitlernek nem sikerült, ennek a néhány ezer koszos, büdös bakának igen.

 Lehívtak bennünket a vagonokból, közben alaposan megnézték, nem bújt-e valaki a sarokban, hogy a világ fővárosában maradhasson. Ilyenre nem akadtak. Megindulhatott győztes menetünk a nagyváros túlsó szélére. Kopott ruhájú, sápadt nőket láttunk az utcákon. A férfiak még nem értek haza, vagy már tudták, hogy sosem térnek vissza.

  Ezért az idegen egyenruhásokat tették felelőssé. Most megnyugtatott, hogy őrség vigyáz ránk, mert veszett dühvel köpködtek felénk. Az út szélén állva jelezték, hogy fel fognak bennünket akasztani.

 Olyan hihetően szuggerálták, és annyian, hogy a társaim már a Vörös téren látták magukat lógni. Józan paraszteszem megnyugtatta a bajtársaimat:

- Fiúk, ettől nem kell tartani! Ha ki akartak volna nyírni bennünket, már otthon vagy útközben megtehették volna. Nekik melózó rabszolga kell, és ezek mi leszünk. Az lehetséges, hogy rosszabb és főleg hosszabb lesz egy akasztásnál.

A rögtöni fulladás rémét elűztük, amikor újra megindult velünk a vonat. A moszkvai kivégzés elmaradt. A megnyugtatásunkban segített annak a tájnak látványa, ahonnan őseink hajdan elindultak. Istenem, de jól tették!

Zökkenőmentes felszállás után átrobogtunk az Oka folyón, aminek magyaros a neve. A Volgáig zakatolva északról elkerültük azt a térséget, ahol a háborút eldöntő harcok folytak. A Don-kanyart, ahol a bátyám szenvedett, ahol a legnagyobb magyar temető van. Sztálingrádtól északra, Szaratovnál keltünk át a Volgán.

 Az Oka és a Volga között olajmezők mellett haladtunk. A mi gémes kútjainkhoz hasonló pumpák szívták a föld vérét, az olajat. Bizony, nem lenne csoda az sem, ha ezen a tájon valamelyik kútból emberi vér fakadna föl valahol!

A Volgán átkelve, mozdonyunk északkelet felé dohogott egyre lassabban, mert ez már az Ural kaptatója volt.

Magnyitogorszk alapos megtekintésére nem volt időnk, mert idegenvezetőink szerint  kifutottunk az időből. Cseljabinszkon keresztül értük el az utunk célját, Krasznouralszk városát, az Ural hegység középső vidékén. Neve után ítélve, Vörös Ural, bizonyára a kommunista forradalom győzelme után alapították.

 Ha csak a háztömbökre néztünk, szinte éreztük a friss malter szagát, és minden házon láttuk az egyenruhát. Egyetlen patinás idősebb épület, templom, amiről eszünkbe juthatna, hogy még emberek közé értünk. Ezt a várost is rohammunkával húzták föl, mint később otthon Sztálinvárost. A „vörös várost,” ami púp az ország hátán, amíg csak áll.

 Földjükről menekülő parasztgyerekek építették, akik munka közben tanulták meg a kőműves mesterséget, és így megmenekülhettek a kolhozosítás vagy a kulákélet zaklatásaitól. Kohókat is emeltek feketeszén és vasérc nélkül, hozomra.

Krasznouralszkban más volt a helyzet. A hatalmas hegység adott mindent, ami a kohászathoz kellett, csak mérnökök meg ingyen munkáskezek legyenek. A sztálini diktatúra akkor készített rabot vagy hullát az emberekből, amikor elvtársi kedve akarta. Attól is függött, hogy Sztálin elvtárs pipájában milyen dohány füstölt.

 Ide is jutott a kommunizmus ellenségeiből néhány ezer. Egy-két hajszolt év alatt fel is épült a város! A deportáltak egymás után áramló nemzedékei lakták és működtették.

 50 ezer ember vegetált itt, és mindenki rab volt.  Még a smasszerek is, akiket a katonai szolgálat helyett ide százalékoltak le. Jellemző, hogy a város irányítóját repülőgépen vitték jelentéstételre, és már hozták is vissza. Az ő köldökzsinórja volt a leghosszabb.

Az odaérkező magyaroknak nemigen lehetett kisebbségi érzése, bár kezdetben megkaptuk a fasiszta jelzőt, ami később lekopott. Velünk együtt mindenki pléni/ fogoly/ volt, akiket nemigen vettek emberszámba.

Ha abba nem, akkor három kategória marad: a féreg, az állat vagy a rabszolga. Esetleg mind a három együtt!

Úgy gondoltam, hogy a lakosság nagyobbik része likvidált. Ennek a szónak a jelentése nem azonos a megsemmisítettel. Olyanok tartoztak közéjük, akik csak bacilusai az épülő szovjet társadalomnak. 

Valamilyen gyenge bűnért lakoltak, 4-5 éves büntetéssel, amit azután bármikor meghosszabbíthattak. A magyar civilizációban ez azonos a rendőri figyelmeztetéssel, ami egy dinnyetolvajnak jár. Egy cigánygyerek esetében, szolidabb nyaklevesnek.

 A szocialista szovjet állam úgy akadályozta meg a visszaesés bűnét, hogy kivonta a társadalomból, és megdolgoztatta. Ha ennyi idő alatt sem tért magához, rásózott egy hasonló adagot. Ha az illető mégis szabadult, a háború idején miért választotta volna az európai otthonát, ami végleg elpusztult.

A második csoportba a valódi rabok tartoztak. Maguk az oroszok is így nevezték őket. Mi úgy emlegettük, hogy a súlyos elítéltek. El sem tudtuk képzelni, mit véthettek ezek. Egymáshoz voltak láncolva, mint a protestáns gályarabok vagy a római keresztények, a Nérók korából.

 Addig vánszorogtak, amíg a bánya szájáig el nem értek. Ott lebontották róluk a vasat.  Irány, a vasércbánya!

 Ezek mit követtek el? Gyilkosok?  Gyújtogatók? Javíthatatlan lelki korcsok? Emberi fenevadak? Lehet, hogy Vlaszov katonái? Meg sem mertük kérdezni.

 Ha közülük valaki nem teljesítette a 100%-ot, akkor vagy a levesét, vagy a kenyerét, vagy a kásáját nem kapta meg másnap. Természetesen zárt lágerben éltek, amelyet egész éjszaka vakító reflektorokkal pásztáztak. Olyan sorsuk volt, hogy bármelyik habozás nélkül belevetette volna magát a kohó folyékonyan habzó, fortyogó vasfürdőjébe.

 

                                              A magyar hadifoglyok

 

  Mindig is közismert tény volt, hogy az orosz hadsereg a hadműveletei során civileket és katonákat egyaránt elfogott és a Szovjetunióba hurcolt. Az egyéni történetek, egyedi esetek sorát mindenki ismerte, de a valóság teljessége, a százezreket érintő tömeges deportálás történetét teljesen elsikkasztották a „moszkoviták„ bérenc történészei. A tragikus események lényegét a „hadifogság„ szóban próbálták elrejteni.

   Ki tekinthető hadifogolynak? Winston Churchill cinikus megfogalmazása szerint: „Hadifogoly az, aki megpróbálja megölni az ellenfelét, de amikor az nem sikerül, kegyelemért könyörög.”

    A magyar hadifoglyok nagy részét nem harci cselekmények során fogták el. Sőt, a magyar területeken a szovjet csapatok speciális alakulatai a lakosság tömeges deportálását hajtották végre. A Honvédelmi Minisztérium szakértői szerint valamivel több, mint 600 000 magyar állampolgár került erre a sorsra. Ezt még 1946-ban állapították meg a végleges adatok ismerete nélkül. Nincs közöttük a nyugatiaktól a szovjetnek átadott fogolytömeg és a kárpátaljai teljes magyar lakosság 18 éves kortól 50 éves korig elhurcolt férfijainak sokasága.

  Nyilvánvaló, hogy a Szovjetunió 20 milliónál jóval nagyobb embervesztesége miatt nagy munkaerőhiányban szenvedett. A külföldi kényszermunkásokkal részben ezt kívánta pótolni.

    Összegezve: A fogságba esett és a Szovjetunióba elhurcolt magyarok létszáma meghaladta a 700 000 főt. A hadifogoly-táborokban elpusztultak lélekszáma eléri az 50 %-ot, azaz 350 000 férfit.

                                                A magyar fasiszták

 

      Most jövünk mi, a fasiszták! A vojnaplénik!/ hadifoglyok/ Kezdetben igen csúnyán lehordtak bennünket, mert védeni mertük az országunkat.  A zajongás hetek múltán egyre csillapodott. Minket is lágerbe zártak.  Ezres blokkba a kisebbik csoportot, ebbe tartoztam én is. A további 1500-at egy távoliba terelték.

 Lágerbe voltunk zárva, de amikor ételt osztottak, nem volt fegyveres sztalova/ őr / az étterem ajtajánál.  Éjszakáinkat, álmainkat nem gyötörte a reflektorfény. Az első napok a kellemes csalódás állapotában teltek.

 Már-már postahivatalt kerestünk, de kiderült, hogy innen sohasem száll a fekete holló magyar hazánk felé.

Rólam két év múlva minden rosszat megtudott a család. A gyengébb fájú, betegesebb embereket már negyvenhétben hazaengedték. Rákosi megígérte a magyar népnek, ha rászavaznak, hazahozza a foglyokat. Legalábbis egy szerelvényre valót. Az elvtársak szava, mint az Ószövetség. Nikli Jenő keceli, és két korosabb pota ember, Péter Ferenc meg a Szvétek Gergely bácsi már vitték a rossz híremet a keceli határba.

A következőképpen történt. A szüleim a Gergely bácsi valamelyik szomszédjánál voltak napszámban. A pota ember, ha megiszik egy-két pohár jó bort, mindjárt olyan nagy hangon beszél, hogy hetedhét határon túlra is elhallatszik. Éppen arról mesélt a munkatársainak, mi történt vele a hadifogságban, ahonnan nemrég szabadult.

 Ott mindenkinek kuss volt, ha meg akarta úszni. De volt velük egy keceli fiatalember, aki olyan nyakas, hogy az bizonyosan nem ússza meg. Részletesen elmesélte a társainak, hogy ő Hering János brigádjában dolgozott, aki úgy verte az oroszokat, mint a répát. Nem engedik azt haza soha!

Ezt hallotta meg az édesanyám és az édesapám. Rögtön oda is mentek hozzá, és  részletesen kifaggatták. Kiderült az igazság, ami sohasem nagy hangú, hanem jóval halkabb szavú.

Sajnos, mire én hazatértem és Potaországban kerestem Gergely bácsit, de már nem élt. Azt mondták, azért állt meg korán a szíve, mert fogsága idején a felesége elhagyta.

  Pécsi Ferencet is kutattam, de már nem emlékeztek rá. Hagyjuk a sok szomorúságot! Vissza a vidám Uralba!

                                                       

                                               Jó anyagból gyúrtak

 

 

Ott nyomorgatott a rabság, aminek nem tudtam a végét. Az első hónapokban elkapott egy súlyos betegség, és úgy az ágyba vágott, hogy azt hittem, nem tápászkodom fel többet. Bedagadt a torkom, semmit sem bírtam lenyelni, visszajött.

 Valami jótét lélek tejet hozott, és belém öntötte. Az orvosok már a végemet várták, és húsz kopejkát sem adtak volna az életemért. Nem ismerik a magyar szólást:

   - A tej élet, erő és egészség! Hála Istennek, megúsztam! Mindig tudtam, hogy jó anyagból gyúrtak

Robotolhattam most már én is. Az ezer embert szétszórták, mint a pelyvát a különböző munkaterületekre. Volt, aki a vasútra került, vagy a kiszlerodnajára, más a vasöntődébe esetleg a medikibe.

 Engem a nádváldra osztottak be brigádvezetőnek. A nádváld salakhegyet jelent. Amivel, ne adja Isten, be lehetne takarni egy kisebbfajta falut. Ide hozták a Diesel vontatta kosokban az égő salakot, és kiöntötték. Az folyt le 10-15 méter magasról. Annak a vasúti sínjeit raktuk mindig közelebb, hogy jó helyen ürüljön ki.

 Minden reggel hajcsárok jöttek értünk a lágerkapuhoz, és kísértek bennünket csoportonként a munkahelyre. Ezeket kovbojoknak hívtuk. Egyik nevezetes napon egy suttyó kísért bennünket puskával a kézben. Farkasordító hideg volt! Nem szokott még hozzá a magyar bőrünk. Mivel én voltam a valaki, a nacsalnyikkal kimérettem az egész csoport részére a napi normát.

 Tudtuk, hogy a kovbojnak is köteles dolgozni. Munka helyett egész idő alatt a tűz mellett silbakolt.  Mink tisztességesen hajtottunk, lett légyen az magyar avagy orosz. A nacsalnyik reggel azt mondta, hogyha teljesítjük a normát, akkor 108-110%-ot ad érte. A cudar hidegben gyakran kellett figyelmeztetni egy-egy társamat:

  - Sárgul az arcod, kezd fagyni! Dörgöld meg gyorsan!

 Minden órában nyolc-tíz percre a tűz mellé állhattunk.

 A kovboj nem dolgozott, de kényszeríteni akarta az embereket arra, hogy dolgozzák le az ő normáját is. Ezt nem engedtem. Nekem jött, meg akart ütni vagy ölni. Megmutattam neki, hogyha nem nyugszik, bevágom az izzó salak közé. Újból nekem ugrott, de elkaptam a karját és elvettem a fegyverét.

 Inaszakadtából rohant panaszra a nacsalnyikhoz:

- Nem dolgoznak, még a puskámat is elvették!

Jött ám a főnök kifelé! Már messziről ordította, hogy mi lesz az anyám fiával. Nyugodtan vártam, hogy odaérjen, és megmutattam neki az igazságot. A kimért munkát becsületesen elvégezték az embereim, csak az őr lógott. A megmaradt két méter az ő normája. A brigádomban lévő oroszok kontráztak nekem.

 A kovboj akkora pofont kapott a főnökétől, hogy az eget is nagybőgőnek nézte. Éppen vége is lett a munkaidőnek, mert a gyár gugyelált./ dudált/

A nacsalnyik megadta a 110%-ot. Diadalmasan szedtük össze a cókmókunkat, és ballagtunk haza. Amikor a lágerkapuhoz értünk, az egész lágerparancsnokság kinn állt a kapuban, és igen röhögött. Nagyjából újra elmondtam az esetet, miután leadtam a zsákmányolt puskát.

  Rólam az volt a véleményük:

 - Igyi nakluj és bujova pléni vagyok.

 Ez magyarra fordítva valami olyasmit jelentett:

 - Ez a fickó  fogoly létére egy nyakas pasas.

Másnap már nem a suttyó jött velünk, hanem egy 60 év körüli tekintélyes és hallgatag férfi.

                                                A magyarok csillaga

 

Otthon és télen igen gyakran felhős az ég. Csak néha-néha látjuk az áldott napocskát a szemközti ház tetején bujkálni. Itt sokkal ritkábban felhős az égbolt, és téli éjszakákon annyi csillag van rajta, hogy majdnem „leszakad az ég.” Így mondotta a nagyapám, és sokszor megmutogatta az ÉG PUSZTÁJÁN a híresebbeket.

 Az urali csillagokat is megnéztem, és az otthoniakat azonnal megtaláltam: A Kaszást, az Álomhozó Hajnalcsillagot, a Göncölt, a Fiastyúkot és a magyarok csillagát mind. Tudom, hogy hivatalosan Orion, Vénusz, Nagymedve meg Jupiter a csúnya nevük. Majd megmutatom a gyerekeimnek is a magyarok csillagát, de csak langyos és csillagos nyári estén, nehogy lefagyjon a fülük. Először a magyarok csillagát, amelyik még az Uralból is látszik.

 

                                            A jó magyar béke ügyében

 

 „Az őszinte szót, az erkölcsi hitel szempontjából is, csak azzal kezdhetem, hogy önmagunkról beszélek. Nem a bűnösökről, akiket történetesen magyarnak hívnak, hanem a magyarokról, akik történetesen bűnösök is vagyunk.

De akik egy idő óta nem mondanak és nem hallanak egyebet rólunk, csak a bűnt, azok idézzék eszükbe, hogy előbb-utóbb és valamiben más nemzetek is bűnösek. A győzelem nem mossa le a bűnt, csak eltakarja valameddig.

Valamint ha egy nép háborút veszített, nem süllyeszthető torkig a megdagasztott bűnbe, erényeivel, értékeivel, emberi és nemzeti jogaival együtt.

 Igen, mi is bűnösök vagyunk. De nem abban, amit akartunk, hanem abban, hogy jogos küzdelmünket nem azok mellett próbáltuk megküzdeni, akik – vallomásuk szerint –az egyetemes emberi jogokért állottak harcba, hanem azok mellett próbáltunk küzdeni, akik elveikkel és eszközeikkel szégyent hoztak a világra.

 De a történelem számára és bárkivel szemben meg kell állapítani, hogy a magyarság nem azért állott a németek oldalára, mintha a magáénak akarta volna vallani a hitlerizmus elveit és eszközeit. Tanúi vagyunk annak, hogy ezt a magyar nép sohasem akarta tenni, sőt ítélettel és undorral tekintett azokra, akik ezt önként vagy kényszerből cselekedték.

A küzdelem célja, hogy a trianoni béke némely vaskos igazságtalansága helyrehozassék, odasodort minket ahhoz a rossz és megkísértő szellemhez, mely a magyar jóvátétel ábrándjával kábított.

Nemcsak a fegyverek, hanem az erkölcs diadalát kellett látnom abban, hogy a rossz szellem elbukott, de csak a szerencsétlenség s nem az erkölcs diadalát tudom látni abban, hogy a német alá buktattak egy népet is, mely ha bűntársnak látszott is és tévesen küzdött is, de nem hatalomért és gazdagságért tette ezt, hanem hárommillió testvéréért, akik idegen hatalmak alatt éltek.

A magyarság egyes részeit szétválaszthatják valameddig a határok, de azokat először lélekben s majd talán egy bölcs és áldásos Duna menti föderációban gyakorlatilag is le lehet bontani. Addig is egyek vagyunk és egyek leszünk egy közös lelki impériumban, amelyet nem politikusok kormányoznak és katonák védenek, hanem az isteni törvények. Úgy legyen!

TAMÁSI ÁRON, 1946. szeptember 22. / részletek/

 

                                            A hőkemence tetején

 

 Telt-múlt az idő, mint a tündérmesében, és fölparancsoltak a hőkemence tetejére. Ez volt a halál egyik előszobája. Csak gázálarcban lehetett dolgozni, mert a kohó nyílásától felfelé áramló szénmonoxid egy szippantás után megkötötte a véredet, és bekövetkezett a biztos halál.

 Két feladatunk volt: a kemence tetejét tisztán tartani és szigeteléshez szükséges téglákat odakészíteni. Állandó halálfélelemben vergődtünk, mert a gáz életünk gyertyáját gyorsan kiolthatta. Óránként tíz percig pihenhettünk, amíg végre friss levegőt meg cigarettát szívhattunk.

         Egyik rövid cigarettaszünetben megjelent, messze néző szemeimet igen alacsony horizontra csalva, egy incifinci, vörös hajú emberke. Úgy ordított, mintha nacsalnyik lenne, és mindkét kezét ökölbe szorítva a pofámba üvöltötte:

          - Zacsem sztoit szo szabaku pléni?

 Szabad és magyeri átköltésben:

          - Miért lógnak ezek a rab kutyák?

          Úgy válaszoltam neki, mint egy jól nevelt úriember. Higgadtan és oroszul:

           - Éppen cigarettaszünet van. Sok a mérges gáz, de kevés a friss levegő az embereknek.

            Éreztem, hogy nem eléggé meggyőző a védekezésem, mert az öreg Vén Gergely bácsi szájából kiverte a parázsló cigarettát. Veszett dühében nekiesett a leggyengébbnek. Nagyon komolyan megharagudtam rá, és fel is tettem neki a kérdést:

             - Szabad ok nélkül verni az embereket?

            Azt mondja ez a Kaponyányi Monyók:

             - Miért ne? A kutyákkal csak így lehet bánni!

            Erre úgy megcsaptam, hogy először pörgött egyet, mint a játékcsiga. Azután összeesett, mint egy csomó rongy. /Gergő bátyám erről tudósította aggódó szüleimet./

Nagy mozgalom támadt ebből az egyetlen pofonból. A nacsalnyik jelentette a gyár igazgatójának, az igazgató a láger parancsnokának, a láger parancsnoka maga elé állíttatott, és kihallgattak. Mindent elmondtam, úgy ahogy történt. Mindig az igazat, a tiszta igazságot. Csak annyit kérdezett:

- Hogyan mertem egy orosz parancsnokot megütni?

Komolyan mondottam:

- Ahogyan ő engemet meg egy idős foglyot.

Első büntetésként megpofoztattak egy magyarral. Három akkora fülest kaptam, ami díszére válik a fajtámnak, de azért nehéz volt elviselni. Még ma is letenném a nagy esküt, hogy ez a fajta büntetés a kis vörös követelése volt:

 - Magyart a magyarral!

 Háromnapi fogdát kaptam. Laktam én már fogdában, de ezt túlélni komoly feladat és ritka szerencse volt.

             A karcer padlódeszkából összetákolva, kívül 30 fokos hideg, belül 120 centis térség, másfél lépés összesen. Csak éjjel fűtötték. Két órán át. Az első napon fél liter csája/ tea/ és húsz deka kenyér. Másodikon egy adag korpaleves és tíz deka kenyér.

             Szerencsémre a konyhafőnök ügyelt rám, és lopva hozott egy csajka sűrű levest. Tudta, hogy azzal, amit hivatalosan adnak, nem lehet kibírni.

             - Vigyázzon - mondta-, mert ki akarják nyírni! Más is megtette már ugyanezt, de ki is taposták a belét!

            Hála Istennek, velem nem bírtak el. Amikor letelt a harmadik nap, kiengedtek

Fölöttébb furcsa volt az én helyzetem. Egyik nap még ki akarják tekerni a nyakam! Éppen csak megúszom, azután újból brigádvezetőnek hívnak. Úgy látszik, többet ért egy fenegyerek hajcsárnak, mint hullának. De az is lehet, hogy két tábor mérkőzött a fejem felett:

-          Éljen vagy dögöljön? Egyelőre az éljen állt nyerésre.

            Az volt az érzésem, hogy a tábor vezérkarában kemény, de rejtett küzdelem folyik a jó és a rossz között.

                                     .

                                                  Benes dekrétumai

 

                   

              Palacky Frantisek cseh történész / 1798-1876/ azt írta Csehország története című munkájában, hogy a magyarok bejövetele a legnagyobb szerencsétlenség, amely a szláv világot valaha érte. A szlávság egy test volt Holsteintől a Peloponnesosig. A magyarok éppen a szívébe törtek be a képződő birodalomnak és megsemmisítették.

          100 év múlva jönnek a Benes - dekrétumok, amelyek imígyen indokolják a magyarok kitelepítését otthonaikból. 76 ezer jómódú magyart/ a jómódot otthagyatva, azaz kifosztva/ erőszakkal Magyarország területére. 30000 magyart deportáltak kényszermunkára Oroszországba, 45000 pedig kényszermunkára Csehországba, néhány tízezret a biztos golyó általi halálba. Itt rendezték az embervásárokat a demokráciájuk nagyobb dicsőségére. A fasizmust volt kitől tanulniuk: a megszálló németektől és a barát Szovjetunótól.

         Néhány az indokaik közül: 1. A magyarok mindig a szlávok ellenségei, a németek szövetségesei voltak. Ezért Sztálin elvtárs javasolta a magyar-kérdés radikális megoldását.

2. Bél Mátyás statisztikája szerint a 18. század végén Magyarország lakosságának 15 százalék volt szlovák, a 19. század végére már nem egészen 10 százalék. Ez a mi véradónk azért, mert 905-ben Arnulf és Árpád szétverték Szvatopluk örökségét.

         Az egyensúly helyrebillentése érdekében 327 000 emberrel aláíratták, hogy többé nem magyarok. Ha áttérnek „a szlovák hitre,” akkor maradhatnak.

 

                                                                Újra brigádvezető

 

             Megint brigádvezetővé emeltek. Olyan helyre, ahol a normát még sohasem tudták teljesíteni. Ezek a drobilkánál / őrlőgép / dolgozó brigád tagjai voltak Ott is besoroltak a brigádba oroszokat, akiknek ugyanúgy kellett volna dolgozni, mint a magyaroknak. Azok bölcsen elbujdostak a munka elől, és amikor letelt a műszak, a magyar foglyok teljesítményét a maguk javára íratták. A mieinknek soha nem volt meg a 102-104%, és emiatt nem kapák meg a húsz deka kenyerüket se.

Amikor először mentem ki ezzel a briganti brigáddal, mindenki füle hallatára hangosan megszámoltam 18 magyart és 6 oroszt. Ez ugyebár idegenek között is 24. Bármennyire acsarkodtak rám a ruszkik, ennyi részre osztottam a munkát. Világosan megmondtam, hogy akinek ez nem tetszik, menjen be az irodába, és kérjen más beosztást. Bolondok lettek volna! Így belenyugodtak. Féltették a bőrüket, ezért buzgón melóztak.

             Mit ad az Isten újból? Amikor letelt a műszak, és bementünk a lágerbe, 130%-os teljesítmény után állították ki a normapapírt. Mindjárt lett nagy dicséret! Minden tag másfél adag kaját kapott. Azon a helyen vitézkedtem 1947 késő tavaszáig.

Gergely bácsiékat akkoriban vitték haza. Tudtukon kívül és beleegyezésük nélkül 100 képviselői helyhez segítették a választáson Rákosi pajtás, elvtárs Kommunista Pártját. A legfontosabb az, hogy előbb szabadulhattak innen. Az élettől kaptak néhány évet.

Ott ismerkedtem meg egy barabáncsikot /őrlőgép/ kezelő asszonnyal. Az volt a feladata, hogy amikor a szállítószalag a szajnoncba viszi a ledarált anyagot, a lovnyikkal /feszítővas/ lökdösse, az el ne akadjon.

 

                                                       Az ukrán asszony

 

Amikor szárazabb matéria jött, és nem ragadt le, rövid ideig beszélgettünk is egymással. Látszott rajta, hogy szívesen kiöntené a lelkét valakinek. Elmesélte, közben sírdogált néha, hogy valaha Ukrajnában milyen jó soruk volt. Hatszáz hektár földnél is nagyobb volt az édesapja birtoka. Ő nem is dolgozott a határban, csak az állatok körül meg a konyhán. Sok szarvasmarhát, birkát, setést tartottak, etettek, gondoztak. A tyúkok alól száz tojást szedtek össze naponta. Mindenkor annyit evett, amennyit akart.

Azután az egyik napról a másikra megváltozott minden. Tudtuk, hogy rajta vagyunk a kulákok listáján. Azt is elterveztük, hogyan próbáljuk meg átvészelni a fenyegető csapást. A szüleim azt mondták, ők már öregek, negyven évesen, értük nem kár, de engem meg az öcsémet a városba mentik.

 Hallottunk már arról, mert az alávalóságot nem lehet teljesen elrejteni, hogyan kényszerítik be Ukrajnában a parasztokat, kulákokat a kolhozokba.

 Egyszerre tíz - tizenöt fegyveres kirabolja a falut. A zsákmányt, főleg gabonát, lisztet kocsikra dobják.  Az apa szeme láttára megerőszakolják a lányát. Aztán elviszik az apát, mert tiltakozott a becstelenség ellen.

 A falu lovainak javát elhajtják. A megrakott kocsikon vagy az elrabolt lovakon ülve részegen ordítozzák, hogy lesz hozzájuk egy év múlva is szerencséjük, mert a kuláknál jól lehet mulatni. Ott marad a falu népe állat nélkül. Mivel szántson? Miért szántson? Jövőre is ugyanez! Hova menekülhet, legalább a fiatalja? A városba!

Én csak 17 éves voltam, az öcsém 15. Kiszámíthatod, mennyire voltak öregek a szüleim. Egyszóval sürgősen iskolába akartak küldeni mindkettőnket Kijevbe.

 A városban lakik a nagybátyánknak a fia, Anton, aki éppen abban az évben, 1931-ben kapja meg az építészmérnöki diplomáját, és mindjárt meg is nősül. Benne volt minden reménységünk, mert egy káder lányát vette el.

 1931 júliusának közepén, jól kioktatva, nekivágunk a Kijevbe vezető útnak. Vonattal 500 kilométert megtenni gyerekjáték. Volt, aki szóvá tette, hogyan engedhetnek el a szüleink ilyen hosszú útra. A szüleink meghaltak, és most megkeressük a rokonunkat, aki Kijevben mérnök. Egész úton ezt hajtogatjuk.

Szeretnénk beiratkozni egy középiskolába, hogy olyan hasznos emberek legyünk, mint Anton. Ezeket akartuk elhitetni először önmagunkkal, aztán a rokonunkkal, végül az egész világgal. Két évig senki nem ír senkinek. Ebben állapodtunk meg a szüleimmel, mert a holtak nem leveleznek.

 Fejben viszem a címét: Krescsatik 27. Már az első este beállítunk hozzá.

  Anton nyitja ki az ajtót, és éppen egyedül van otthon. Látszik rajta egy kis zavar, de megvacsoráztat bennünket.

 Közben elmondom az apám kérését. Valamilyen középiskola! Nagyon bátor lány voltam, a nálam elrejtett érték még bátrabbá tett. Csupa arany ékszer a ruhámba varrva.

Értelmes ember volt, mégis hülyének tetteti magát. Mellébeszél vagy egy fél óráig, de azután kinyögi a „nem tehetem Olgácskámat.”

 Azt mondta az apám, ekkor mutassam, de csak mutassam az aranyat. Biztosan volt vagy fél kiló. Járkál föl és alá a hatalmas, de még a félig üres lakásában. Esküszöm, hogy gondolatban már az új bútorokat rakosgatta. Azután elém áll. Olyan édes volt, mint a cseppentett méz.

            - Vannak papírjaitok, kedveskéim? Nincsenek? Holnap lesznek. Olga, te a kórházba mész ápolónői gyakorlatra! Szállón fogsz lakni a többivel. Az öcsédről majd gondoskodom őszig. Azután irány egy bentlakásos mezőgazdasági iskola!

- Halott szülők árva gyerekei vagytok! Világos?

             Velem minden úgy történt, ahogy eltervezte. De az öcsémet már két nap múlva Moszkvába vitette egy katonaiskolába. Az aranyat megkapja, és engem mindig megismer az utcán. Ilyen alkalommal tudom meg tőle, hogy valóban árvák vagyunk.                       

            A csekisták a rajont /járás/ lezárták, és az ott élő kulákokat kitelepítették. Állítólag Tobolszkba ment a szerelvény, és ott negyven fokos hideg volt, amikor megérkeztek.

Folyt a könnye, amíg mesélt.

- Gyorsan férjhez menekült szegény, ma már 16 éves fiuk van – gondoltam közben.

Talán két hét is eltelt, amikor újra elbeszélgettünk. Bizalmasan elmondotta, hogy az öccsével sikerült kapcsolatot találni, és leveleznek. Az utolsó levelet éppen Magyarországról kapta. Budapest ostroma előtt. Már három éve, és semmi hír róla. Lehet, hogy a moszkvai   lakáscímre jön a levél, mert két évvel ezelőtt onnan parancsolták az Uralba az egész családot. A férje szakembere a bányászatnak, azért nem volt kibúvó.

 Akkor mondta el, hogy a férje bányász technikus. Ami annyit jelent, hogy állandóan a mélyben van, amíg ott munka folyik. A bánya biztonságáért felelős. A 16 éves fia is itt dolgozik. A férje fizetése havonta 2200 rubel, a fiuk 600-at kap. Összesen 4600 rubelt keresnek, de már három éve nem tudott venni egy pohár tejet. Egyik napról a másikra nem marad 20 deka kenyerük.

  -Ti még bízhattok, de mi már sohasem! - mondotta könnyes szomorúsággal.

Mit mondhattam rá?  Ha elmesélem, hogy idefelé egyetlen ép falut vagy várost nem láttunk, mert mindegyiket kétszer pusztították el. Először a foglaló németek, majd az őket visszaszorító oroszok, ettől még jobban kétségbe esik. Talán az megvigasztalná egy kicsit, ha elmondanám, hogy a kijevi Krescsatik 27. bizonyosan a földdel lett egyenlő.

 Megsimogathattam volna a fejét, mint nekem egykoron a szakmári Vén István bácsi, de a kendőjével szorosan lekötötte a haját a büdös-vörös levegő miatt.

Jól jártam a barátságával, mert néha szerzett nekem egy kis mahorkát. Nyugodjon, ahol van, békességgel! A szegény szerencsétlen, rossz helyen és rossz időben született.

 

                                               A szovhozban

 

Az előző bandámat fájó szívvel, de el kellett hagynom. Bizonyára találtak számomra egy nehezebb melót. Úgy volt, ahogy sejtettem. Kiraktak a városból egy trityi/ harmadik/ kategóriás brigádhoz górénak, hátha tudok a sziklából vizet fakasztani. Ebben a szovhozban még sohasem teljesítették a normát.

A gyalogtúrára egy kiskatona kísért bennünket, és egész úton noszogatta a társaságot. Sugározzuk az optimizmust, és  már a város utcáin énekeljünk. Kinek van kedve munka előtt énekelni? Bizony egy hangot sem adtunk, talán ezért értünk ki időben a földre.

 Ha jól  emlékszem, krumplit kapáltunk.

 A nacsalnyikkal itt is kimérettem a napi normát, aztán kitűztük és levertük a karót. Elvégeztük időre, még hozzá is vágtunk egy tekintélyes darabot. Amikor a nacsalnyik megnézte, úgy tapsolt örömében, mint egy kisgyerek. Azt mondta, hogyha az emberek kiérnek, vége a napnak, és minden ember menjen be a szovhoz központjába, mert kap egy könnyű ebédet.

A gyár gugyelált /dudált/, és mi vigyorogva indultunk be a 140%-os teljesítménnyel. Bent leadtam a papírt a csodáról. Nagy lett a felhajtás! Megkérdezték vagy százan:

- Hogyan teljesítettük?

- Kapálgattunk- mondottam hadvezéri gőggel.

 Újra megkaptuk a fejadagunkat, és most már úgy éreztük, hogy ettünk is valamit. Még balalajkások is játszottak nekünk. Én a mennybe mentem, és három hónapig ott is trónoltam.  Amikor egy hét múlva csak 70%-kal vonultunk be, azonnal kidőlt a liszt.

 Szégyenkezve ugyan, de elmondtam az igazat. A kísérőnknek fejébe szállt a dicsőség. Ezt mindenkinek a tudomására akarja hozni, ezért munka helyett masíroztat és énekeltet bennünket a főutcán. Csak fél napig dolgozunk, a nap első felében esztrádot adunk ingyen. Sértődötten vettem tudomásul, hogy hitték is, meg nem is.

 A következő nap is úgy kezdődött, mint az előző: kultúrműsor zárt rendben. Már becsavarogtuk a fél várost, amikor észrevettem a komisszárt, aki élet és halál ura volt. Egy gyors bricskán elhúzott mellettünk, de az arcát ügyetlenül álcázta. Mire komótosan kiértünk, éppen tíz órakor, már várt bennünket a mezőn. Közben idegesen verte pálcájával a bal tenyerét. Magához hívta a katonát, és érdeklődött a hogylétünk felől.

 Szegény olyasmit nyögdécselt, hogy pihentetni akart bennünket, mert gyöngék vagyunk. Nem sok idő múlva megjelent három katona egy másik bricskával. A kísérőnket udvariatlanul feltuszkolták és elvitték. Valamelyik zaklucsinban /zárkában/ kötött ki a mi nótás kedvű katonánk.

Ettől kezdve három hétig egy civil jött értünk vadászfegyverrel. Időben kísérte ki a csapatot, a % sem maradt el többé. Sok esetben plusz ebédet kaptunk, és néha szólt a balalajka is.

                                                Erdei munkán

 

Egyik reggel, amikor a brigáddal a kapuhoz értünk, azt mondják, hogy álljak félre, mert más beosztásom lesz. A kovboj kacsintott, és amikor nem látták, a sapkáját megemelte egy kicsit. Úgy, mintha csak igazított volna rajta, mert félt ő is, hiszen mi csak plénik voltunk, akikkel bratyizni tilos.

Isten látja a lelkemet, hogy nem hazudok, de megint új brigádot bíztak rám. Csak egy hegyre kellett felmenni, de nem is volt az hegy, csak  emelkedő, hiszen az Uralnak ez a része fennsík. Jöttünkben, az Ural folyón átkelve, állandóan felfelé kaptatott velünk a vonat egészen Krasznouralszkig, aminek a látóhatárán már nem voltak csúcsok.

Hosszúnyelű 50 centis kaszával dolgoztuk. Azzal tudtuk legjobban kiszedni, vágni a bokrok meg a vörös fenyők közül a füvet. Nagyon kevés állattal találkoztunk az erdőben, pedig hetek alatt nagy területet bejártunk. Egy-két avarban elfutó apró négylábút láttunk. Egyetlen egyszer egy szép nagy hóbaglyot! Vagy beteg volt, vagy nem volt álmos, mert nyáridőben, és fényes nappal különösen, az odúban alszanak.

 Jó munka volt, mert a bokrok alattuk mindenféle ehető gomba hófehérlett. Rövid időn belül megtanultuk, csak az a rossz, aminek piros a kalapja, vagy piros színű, és fehér csíkok vannak rajta. Ezeket tilos megenni, mert fél óra múlva elviszi a halál a gyanútlan kaszást.

 A macska sem tudja, milyen fajtával, de minden nap jól laktunk. A vörös fenyő száraz ága csak úgy pattogott a tűzön! Egyszer sült gombával, másszor meg főttel tömtük tele a bendőnket. Ez volt ám a jó világ!

 Néhány nap után olyan kedvem kerekedett, hogy énekelni kezdtem egy orosz dalt magyarul:

Valahol a Volga mentén élt egyszer egy kisleány.

Nem ismerte a szerelmet, boldog volt ő igazán.

Erre felfigyelt az orosz nacsalnyik. Néz rám, és megemeli a kalapját, nem nekem, hanem a dalnak. A szeme is könnyes volt, amikor arra kért:

- Üljünk le, és énekeljük el még egyszer! Aztán más nótákat is!

 Óvatos emberként mondottam neki:

- Procent nye dajút?

 - Nye bojsza, procent! 120% jeszty! Davaj! Davaj! Ne féljünk, csak énekeljünk!

Kis Juliskám, mi bajod van? Arcod mért oly halovány?

Napjaid oly búsan telnek, pici szíved fáj csupán.

Davaj! Davaj! Énekeljük tovább!

Volga, Volga, gyászos Volga! Mivé tettél engemet?

Elraboltad örökre az én kedves szeretőmet.

Bíztunk benne. Énekeltünk a nacsalnyiknak magyar dalt is. Sokáig keresgéltük a legszebbet, amíg rá nem akadtunk:

 

                                           Száll a madár ágról ágra,

                                           Száll az ének szájról szájra.

                                           Már a nap is lemenőben

                                           Tüzet rakott a felhőben.

 

                                           Este van már, késő este.

                                           Pásztortüzek égnek messze.

                                           Messze, messze, más határon,

                                        Az alföldi rónaságon.

 

                                        A faluba minden csendes,

                                        Még az éjbogár se repdes.

                                        De ha éjfélt üt az óra,

                                        Várhatunk a virradóra.

              A mi oroszunk elnevette magát, és veszettül tapsolt:

             - Ócseny kraszíva! Nagyon szép!

  Mi meg sírtunk magunkban.

 Szép lelke volt, megadta a 120%-ot a dalokért.

 Kiderült, hogy az előttünk járók nem értettek a kaszáláshoz. Nem parasztgyereknek születtek. Ezért nem tudták a normát teljesíteni.

A nacsalnyik megszeretett bennünket a munkánkért meg a szép dalokért. „Valahol a  Volga mentén” minden áldott nap elhangzott.

 Lehet, hogy ukrajnai kozák fiú volt.  A barátkozással és a gombaszedéssel is eltelt néhány hét.

 

                                                      Férfi és nő

 

Heteken át teleettem magam, ezért a férfierőm visszatért. Ha szóba állt velem egy nő, nagy veszélybe került ő is meg én is. Ha nem engedett a jónak, a gyilkosság fenyegette, ha igen, akkor meg a közös halál.

 Az egyik nőt úgy a korláthoz nyomtam a mások szeme láttára, hogy csaknem átestünk rajta mind a ketten. Tragédia nem lett belőle, de azt mondták ott bent:

 - Türtőztesse magát, mert egyszer megunjuk, és baja esik!

Elértem a harminc éves kort, amikor véget ért a fogságom. Az a három és fél év, ami alatt hat hónapig voltam csernirobotcsik /feketemunkás/. Olyan helyeken, ahol mindig gázálarcban kellett dolgozni. Ha óránként tíz percig szabadon lélegeztem, akkor is ott lógott a nyakamban. A hadifogságomat egyetlen fotóval lehetne legjobban érzékeltetni: Friss levegőt vételezni kinézek egy ablakon, a gázálarc pedig ott lóg a nyakamban.

 

                                                      A norma

 

          Nem véletlen, hogy a normáról szeretnék írni.  Itthon is mondogatták az én jó szüleim:- Aki nem dolgozik, ne is egyék! Ez volt az életünk első számú parancsa. Dolgoztunk és ettünk. Amennyit bírtunk és amennyi jól esett.

            A fogolytábori parancs így szólt:

            - Dolgozz, hogy életben maradhass!

            A legnagyobb gondunk, állandó beszédtémánk ez volt. Képzeljenek el egy 80-90 kilós férfit, aki naponta csak egy csajka teát, húsz deka kenyeret és hús nélküli levest kap, ha teljesíti a kiszabott napi munkát, a 100% - ot. Ha nem érte el, akkor kivették kezéből a kenyeret. A következő napon még gyengébb teljesítményre volt képes. Ez így ment az én esetemben is addig, amíg ötven kilóra nem fogytam. Ekkor, Istennek hála, búcsút inthettem a tábornak. Néhány hónap múlva én is elhullottam volna, mint annyi ezren előttem.

            Aki nem volt olyan munkában edzett, gyakorlott melós, mint én, fél év alatt összeomlott. Ezért örültek a hozzám hasonló brigádvezetőnek, aki kihajtotta belőlük a 100%-nál többet. Meghosszabbították az életüket, esetleg túlélték a fogságot.

             Minden rabnak az volt a véleménye, lett légyen az orosz avagy magyar, a nagyfőnökök meglopnak bennünket. Mi, magyarok, úgy is hívtuk őket:

              - Rózsa Sándor és bandája.

              De ki találta fel a normarendszert? A tiszteletre méltó Szolzsenyicinnél olvastam a választ. Valamikor 1930 körül egy Naftalij Fenkel nevű ember beszélte rá Sztálint erre a zseniális ösztönző és haladó megoldásra. Ettől a rabok fele rövidesen elpusztul, de nyicsevo. Jönnek újak. Hogyha kell, milliók. Táborunk ezer magyarjából csak 450-500 maradt! Nyicsevo!

                                                                     Halottak

 

              Szeptember elején, amikor még egy méter mélységig mozdítható volt a talaj, markolókkal kiástak – kivájtak egy 20 – 25 méter hosszú árkot. Még a géppel is feszegetni kellett, mert a föld fagya méternyi mélységben már örök, és olyan kemény, mint a márvány.

Az elhullott embereket nem temették el azonnal vagy másnap. Legfeljebb hetente vagy havonta kétszer. Készült egy halottas kamra, ahol a hullákat raktározták. Az elején még meztelenül tették be őket, aztán rissz-rossz ruhákat aggattak rájuk.  Amikor már összegyűlt 30-35 holttest, egy ponyvás teherautóval megérkezett a hullaszállító brigád.

 Egyenként feldobálták őket a platóra, ahogy a fahasábokat szokták. Aztán kivitték az árokhoz. Annak a formájához már alkalmazkodni kellett a testnek. Vállon hordták az árok széléig, és ott letörték a kart, ha vízszintes helyzetben merevedett meg. Ugyanez történt a lábakkal is.

   Ilyenkor elővették a pajszert vagy a nagykalapácsot, és azzal letörték. Volt olyan hulla, akit darabokban dobáltak be az árokba. Közben ilyen halotti búcsúztatót mondtak fölöttük:

   - No, te kutya magyar, miért nem dolgoztál rendesen? Látod, megevett a fene! Hamarosan ide kerültök mindannyian!

                  Hála Istennek, ezernek a fele csak hazajött. Amikor már eléggé megfogyatkoztunk, Szverdlovszkból hoztak utánpótlást, és feltöltötték a létszámot.

                  Volt közöttük egy alacsony növésű ember, aki elmondotta, hogy ott sem volt meg a holtak iránti tisztelet. Kirakták őket a földre, és hadifoglyoknak kellett a merev kezüket vagy a lábukat letörni.

                    Állt fölöttük a fegyveres őr, és ellenőrizte a „munkát”. Az egyik fiatal fogoly kikerülte az egyik hullát, nem akarta eltörni a kezét.  Az őr azonnal rászólt:

              - Letörni azt a kart is! A fogoly azt mondta, hogy nem tudja megtenni, mert az apjáé.

              - Nyicsevó!- ordított rá a katona. - Törd le azonnal!

                  A gyerek tovább lépett, az őr pedig lelőtte, mint egy kutyát. Bizony, elhittük neki, mert ott az ember, ha fogoly volt, nem számított semminek és senkinek.

                    A kint lakók temetése másként folyt. A halott családi körben halt meg. A karjai, lába szépen álltak. Hozzátartozója kiásta a jóval kisebb sírhelyet, aztán nyitott koporsóban vitték a sírig. Ott rátették a koporsófödelet, és a koporsót pedig  emberi módon elhelyezték a kiásott gödörbe. Aztán vékony földréteget húztak rá. A fejéhez beszúrták a vörös csillagos fejfát.

                   A diadalmas új vallás jelképével.

                                                                A nők

 

Ott is voltak önkéntes női táborok. Anyatáborok. Ha a 16. életévét betöltötte, vállalkozhatott anyaságra. A gyereket hat hónapos koráig kellett szoptatnia. Utána sohasem kérdezték meg tőle, ki az apja.

 Csak fogoly nem lehetett, mert az fajgyalázás lett volna, és súlyosan büntették.  Ezek a nők könnyebb munkát kaphattak a konyhán, vagy kiszolgálók lettek a boltban.

   Gyerekeikből lettek a Sztálin-gyerekek, akik nem ismerték sem az apjukat, sem az  anyjukat. Volt is egy nótájuk, amit maguk szereztek és énekeltek:

 - Nyema papa, nyema mamka, nyema kukuruc. Jopfoje matty!

 

                                           Magyar Testvéri Közösség

 

A hóhértörvény szolgáltatta a jogi alapot ahhoz a persorozathoz, amelynek során 229, nagyrészt a kisgazdapárthoz közel álló személy került bíróság elé. Az 1925-ben, jórészt Erdélyből áttelepült értelmiségiek alapította Magyar Testvéri Közösség a német megszállásig mintegy 3000 tagot számlát. Soraikba csak jó hírű, erkölcsös életvitelű egyének léphettek, és legalább 25%-ban magyar származásúak. A nemzeti öntudat elvesztésének okát mindenekelőtt abban látták, „hogy a Trianonba megcsonkított ország irányítását jórészt idegen / /germán/ nemzetiségűek kaparintották meg, és tartották a kezükben.” Ez talán Szabó Dezső nyomán tudatosodott bennük. Ha csak a két világháború közötti kultúrpolitika olyan területeire gondolunk, mint a film, amely teljesen mellőzte a népet, és kiszolgált egy eszmények nélküli középosztályt, az aggodalmuk és a fellépésük jogos volt.

 Hóman Bálint magyar kultuszminiszter volt olyan őszinte, hogy kijelentse:

- Nincs magyar kultúra! Ami van, az német vagy zsidó!

Gondoljunk csak a műveletlen Kurz Adolfunkra!

 Fegyverrel is harcoltak a németek ellen. A háborút követőn a zsidó veszélyt látták ellenfélnek, demokráciaellenesnek, amellyel szemben még időben határozottan fel kell lépni:

 - Meg kell nyitnunk a vezető réteg kapuit a nép előtt. Olyan ország vezetők kellenek, akik nem fogják szégyellni származásukat és kultúrájukat.

A háború után mintegy 800 tag maradt, akik az FKgP vezetőiben látták ezt az első irányító garnitúrát. Miként lehetne elhárítani, hogy a jogállamiság kibontakozását megakadályozzák a kommunisták?

Arany Bálint, Saláta Kálmán, Szent - Iványi Domokos, Donáth György, Szent -   Miklóssy István, Dálnoki Veress Lajos, András Sándor voltak a legjelesebb tagjai.

A Donáth - ügy vizsgálója az a Berkesi András, aki vélelmezhetően számtalan emberellenes bűncselekmény elkövetője volt. 1956 után a Magvető szerkesztője és tucatnyi kurzusponyva írója.

Donáth György közöttük is legkülönb, visszautasítja a kegyelmet, és 1947. október 23-án kivégzik. Vele egy időben Dálnoki Veress Lajost és András Sándort is. Szent - Miklóssy Istvánt és Arany Bálintot életfogytiglanra ítélik. Ebben a kettős szorításban vergődött a magyar szellem a két világégés között is.

  

                                              Különleges találkozás

 

Az 1948-as év elején, egyik este 9-10 óra között, jött értem az őr, hogy öltözzek fel, és   menjek vele a komisszárhoz. Gondoltam is magamban:

 - No, János, csak igazuk lesz a csoporttársaimnak, akik váltig hajtogatták, hogy az oroszok engem úgyis ki fognak nyírni.

 Elmentem vele a vágtára, a kapuőrséghez, azután bevezetett a komisszárhoz, aki  azt mondta az őrnek, hogy menjen a szolgálati szobájába. Ha szüksége lesz rá, majd csengetni fog. Az őr haptákba vágta magát, és azonnal távozott. A komisszár maga csukta be az ajtót, aztán leült az asztalhoz.

 Aztán azt mondotta, hogy üljek le én is, és megkínált egy kupica vodkával. Magyarul kezdett velem beszélgetni. Nyugodtan beszéljek csak magyarul, mert ő is magyar! Még az első világháború elején önkéntesnek jelentkezett a frontra egy gyerekotthonból, és 16 éves korában orosz fogságba esett.

              Újra megkínált kétcentes pálinkával, és megkérdezte, merre jártam a fronton. Mondtam, hogy csak Galíciában voltam.  Fogságba meg a Dunántúlon estem. 1944 húsvétján vonultam ki az orosz frontra, és éppen egy év múlva estem fogságba az osztrák határ közelében, a Dunántúlon. Aztán újra magáról kezdett el beszélni:

              - Balatonföldváron születtem, de már hiába mennék haza, úgy sem ismerne meg senki. Nem hiányzik ő már Magyarországon senkinek sem.

Elmondotta, hogy az ottani törvények alapján félre állíthatott volna engem, de nem tette. Már régóta figyel, és tetszett neki, hogy kiálltam az emberekért, és általában nekem volt igazam. Ezután is nagyon vigyázzak a számra, mert én leszek az első, ha jól viselem magam, aki hazamehet.

 Arról egy szót senkinek, hogy ő magyar vagy tud magyarul, akkor nem kegyelmezhet.  24 órán belül kivégeztet.

 Már a második mahorkával kínált, és közben azt mondotta, hogyha mindent megértettem, visszamehetek a barakkba.

 A társaim nagyot néztek, amikor megjelentem. Mindjárt megkérdezték, hogy hol voltam olyan sokáig. Azt hazudtam, hogy a fogságba esésről faggatott, és közben   szorgalmasan jegyzetelt.

                                                                      +

 

 Július első felében az egész országból a fővárosba rendelt aktivistákat ekképp instruálja Kovács István, az MKP KV Szervező Bizottságának helyettes vezetője: „Ne legyenek az elvtársak túlzottan törvénytisztelők! Ki kell zárni a választói jogosultságból 7-800 000 ezer embert! A suttogó propaganda útján el kell terjeszteni, hogy a választás után a Szociáldemokrata Párt beolvad a Magyar Kommunista Pártba! Bevinni a köztudatba, hogy azok a községek, amelyben az MKP komoly többséget szerez, az új kormánytól rendkívüli gazdasági segélyt kapnak. Ha a kommunista párt győz, a hadifoglyok karácsonyra mind hazajöhetnek, ha pedig nem győz, kétséges a hadifoglyok hazajövetele.

A morális nihilizmusáról hírhedt Vas Zoltán szerint Farkas Mihálytól származik az ötlet, hogy kereken 100 000 darab kék színű szavazólap illegális előállításával, s az aktivisták közötti szétosztásával befolyásolják az eredményeket. Az ellenfelek 300 000 ill. 500 000 lapról tudnak. A teherautókon százával járó, hamis névre kiállított, hamis választási sorszámmal ellátott szavazók elleni fellépést a rendőrség megtagadja.

A szeptember 5-én közzétett eredmény szerint az MKP-ra 100, az FKgP-re 68, az SZDP-re 67, az NPP-re 36 mandátum jut.  Összevetve az 1945-ös választás végeredményével, a kisgazdák csaknem kétmillió szavazatot veszítettek, a kommunisták 300 000 vokssal többet értek el, mint két esztendeje. Rajk László belügyminiszter a Magyar Függetlenségi Párt eredményét megsemmisíti, ezzel közel 700 000 szavazat megsemmisül. Az 1947-es parlamenti választáson 1 385 400 állampolgárt akadályoztak meg abban, hogy éljen alapvető emberi jogával. Magyarországon rövidesen új fejezet kezdődött, az egypárti diktatúra, a népet gyűlölő vezetőkkel az élen. Gőzerővel befutott hazánkba a kommunizmus. Nálunk is bevezetik rövidesen a kenyérfejadagot.

 

                                                   Búcsú a fogságtól

 

              Alig telt el két hét, már márciusba értünk, és a havazás kezdett alábbhagyni. Egyszer csak a hadifoglyoknak nem kellett dolgozni. Csak pár órás hajrámunkákra lehetett jelentkezni.  Ez így ment április hónap derekáig, amikor már híresztelték az oroszok, hogy a magyar foglyok rövidesen hazamennek. A németekről, a lengyelekről és a ruszinokról nem volt szó. Az utóbbiakat nem is sajnáltam.

 Én is szerettem volna valamilyen robotmunkára kimenni, és az útra tartalékot gyűjteni.

Mindig be is álltam a sorba, de amikor a kovbojok megláttak, rögtön megugattak:

- Eta cselovek nye nada! Mert én hujuva ember vagyok, ezért kiállítottak a sorból. Az őrök csak nevettek és visszaküldtek.

Egyszer arra ébredtünk, hogy nagy kopácsolás cseng a vasúton.

 A ruszkik készítették elő hosszú utunkra a vagonokat. Most már mi is kezdtük elhinni: Végre hazamegyünk! A kocsisort két nap alatt előkészítették, és a rongyos gúnyánkat jobbra cserélték.

             Ábécés sorrendben szálltunk föl a vagonokba. Mindenki oda, ahova akart, és már nem voltunk bezárva.

              Legalább 5000 ember állt a búcsúztatáskor! A tömegben az ukrán asszonyt kerestem, de nem láttam.

             Ha módjuk volt rá, halkan azt mondották:

 - Tinektek kellett volna minket felszabadítani! Siessetek vissza, mert elveszünk éhen!

             Később tudtam meg, hogy egészen 1955-ig jegyre kapták a napi kenyérfejadagot Szovjetunió lakói. Hány naponként kaphattak tisztességes adag húst, ha a kenyér ilyen szűkösen volt a háború befejezése után még tíz esztendeig?

             Minden harmadik férfi ott maradt a harctéren, és volt olyan falu, főleg Szibériában, ahová nem tért vissza senki. Csak asszonyok küszködtek földműveléssel sok helyen, de a háborús veszteséget az is fokozta, hogy nem született elég kisgyerek.

               A mai Oroszország még mindig ettől szenved. Húsz millió férfi áldozat. Talán száz év alatt gyógyítható ez a társadalmi katasztrófa. De csak akkor, ha végleg elfeledkeznek a kommunizmus nevű súlyos betegségről.

  Végre elindult velünk a szerelvény Szvedlovszk felé. Útközben háromszor is leállították a vonatunkat. Utánunk jött egy fekete autó, amiből fekete ruhás fogdmegek, a CSEKA emberei, szálltak ki és név szerint leszólítottak egy-egy személyt. Azonnal megláncolták, autóba ültették és visszavitték. Közvetlenül Szverdlovszk előtt történt meg harmadszor, és egyúttal utolszor.

  Akkor nyugodtam meg én is, amikor a vonat Moszkva felé vette az irányt. Már ráértünk a testi bajainkkal foglalkozni.

  Idős emberek panaszkodtak, hogy sérvesek lettek. Egy német származású orvos megnyugtatta őket, hogy ez csak azért van, mert nem táplálkoztak zsírosan. Útközben vigyázzanak, de a rendes táplálkozástól majd otthon megerősödik, megvastagodik a has kéregfala, és akkor elmúlik a betegségük. Útközben nagyon vigyázzanak!

A moszkvai állomáson döbbentem csak rá, hogy ennek a gazdag és hatalmas országnak mi a legnagyobb baja. Amikor az állomásra beértünk, éjszaka volt. A jónép aludt, mint a bunda. Egész éjszaka mozgatták a vonatunkat egyik vágányról a másikra. Ez még altatott is. Amikor megvirradt, nem tudtuk biztosan, melyik állomáson vagyunk.

Láttunk egy orosz nőt, aki a szerelvényünk kerekeit ütögette. A hang elárulta neki, ha esetleg repedt. Nagyon udvariasan megkérdeztük tőle, hogy milyen állomáson vagyunk:

- Kákájá stancia eta?

           Úgy ment tovább, mintha nem hallott volna semmit. Amikor aztán szétnézett, és nem látott más oroszt, odajött, és halkan válaszolta:

           - Mászkvá.

           Az orosz nép minden tagja nagyon, de nagyon fél a másiktól. Mint a tetvek, úgy hemzsegnek közöttük a spiclik. Aki tetű lett, jobban élt!

           A fogságban is megtörtént, hogy két orosz egyforma munkát végzett. A noszilkán hordták az anyagot. Az egyik délelőtt, a másik délután ment elöl. Amikor eljött a hónap vége, a besúgó 1000 rubelt, a tisztességes 700 rubelt kapott. Bárhol jártunk, Uralban vagy Moszkvában, mindenütt spiclikkel vagy becsületes rabokkal találkoztunk. Az egész ország egy hatalmas láger. Sztálin elvtárs benne a főfőkomisszár.

 

                                                              A magyar glóbusz

                                                                 Rudolf és Marx

 

               Az i. világháborút követően összeomlott az Osztrák-Magyar Monarchia, a Német Császárság, a cári Oroszország. Ebben a hatalmas zűrzavarban kísérletek történtek a marxi eszmék megvalósítására, természetesen a vesztes országok leginkább demoralizált államaiban. A nemzetköziség jelszavával hatalomra törtek a zsidó-kommunisták. Németországban a hatalom átvételi kísérletek rendre vereséget szenvedtek.

          De még a vereségtől kábult németeknél is sikerült elérniük egy Weimari Köztársaságot, ami maga volt a zsidó paradicsom. Magyarországot majdnem maga alá temette az összeomló monarchia.     

          A magyar népnek kijutott a háborúból, két „forradalomnak” nevezett vircsaftból, amikor a társadalom alja kerül hatalomra. Egy kis ízelítő volt számunkra az alakuló Szovjetunióból!

          Rudolf trónörökös és társai látták ennek a zűrzavarnak a közeledtét, ezért nem akarták Németország szekeréhez kötni Európa jövőjét. Mert ott keltek ki a tojásokból azok a kígyók, amelyek napjainkban már az egész Földet igyekeznek átkarolni, és megfojtani, összeroppantani a gerincét minden népnek, mint Laokoonnak és fiainak a görög mitológiában.

         Marx, Engels, Lenin, Sztálin, Rákosi. Milyen emberek voltak ezek? Elég, ha egyet ismerünk közülük, már ismerjük ezt a földi lényt, ezt a korábban olyan szapora férget. Bizonyos, hogy már kihalt? Hátha csak begubózott, mint a lepke, és egyszer csak kimászik a burokból egy százlábú, szőrös istencsapása, és már mászik is a házunk falára.

         Csak MARX-ról, az emberről igyekezünk megtudni a legfontosabb emberi vonásokat, amelyek az ideológia útján fertőznek, mint a tüdővész bacilusai.

           Jellemző volt rá a végtelen öntudat és az önistenítés. Heine gúnyosan sorolta Marxot „az istentelen önistenítők” sorába. Nem szolgálatra, hanem uralkodásra hivatott. Magától értetetődő, hogy kivonja magát a katonai szolgálat alól. Továbbá mennyire magától értetődő, hogy bár szenvedjen a családja keserű nyomorúságot, sehol sem vállal szolgálatot, barátaitól pedig a legnagyobb természetességgel elvárja.

            Meg van győződve arról, hogy az elsők között lesz, „ akiknek megadatik élve belépni az új életbe.” Egy könyv, mint A TŐKE, az egész német tudomány diadala, melynek létrehozását „ egyetlen német vallhatja magáénak.”

             Ezt az öntömjénezést különösebb kiemelkedő teljesítmények nem támasztják alá. Marx az iskolában a jó átlaghoz tartozott, egyetemistaként igyekezett vizsgáit ellógni, egészen rendkívüli körülmények között szerezte meg a „filozófia doktora” diplomáját. Ott, ahol a „legolcsóbban” lehetett hozzájutni.

            Az egocentrizmussal kézen fogva járt minden más ember megvetése, amely nem korlátozódott az arisztokráciára vagy a burzsoáziára, hanem átfogóan a demokratákra, a velük versengő szocialistákra és kommunistákra, a saját népére, és gyakorlatilag minden más népre, minden osztályhoz, rasszhoz, réteghez tartozó emberekre.

             Engels öregkorában azt a gúnyt és megvetést magasztalja, majd buzgón ajánlja a fiatal elvtársaknak, amellyel ő és Marx kezelte ellenségeiket. Halála előtt Engels többször hangsúlyozta, hogy minden eszköz megfelelő, amely célhoz vezet: megvetés, hazugság, erőszak, terror, háború, tőr. A cél szentesíti az eszközt! Vajon ezek nem ördögi célok – e?

              Amennyiben nem rejtvényeket akarunk fejtegetni, hanem szaván akarjuk fogni a két barátot, akkor a hajtóerőiket így határozhatjuk meg: „Nálunk sokkal inkább van szükség gyűlöletre, mint szeretetre, bosszúra és hajlíthatatlan kíméletlenségre.” Ez a kíméletlenség, amely még az édesanyjának sem kegyelmez, egyetlen kivételt ismer, a szeretett ÉNT. ÍME, A KOMMUNISTA EMBERTIPUS! Ezt igyekezett kinevelni Sztálin Szovjetuniója.

 

                                                                             +

 

 Moszkvát régen elhagytuk, és elértük az utolsó orosz várost, Kolomeát. Már abban a hitben ringatóztunk, hogy a „Szent” Oroszországban semmilyen meglepetés nem vár reánk./ Bocsásson meg Dosztojevszkij! / Éppen a szabadság küszöbén:

 - Mindenki ki a vagonból! Vetkőzzön le derékig! Tátsa a száját!  Le a gatyát!

             De nem volt tréfadolog! Egy orosz orvos mindenkinek megnézte a hónalját, nincs-e ott a tetovált vércsoport - jel. Keresték, hogy nincs-e köztünk SS legény. Találtak egyet. Egy magyarországi sváb gyereket, akit rögtön egy közeli fához láncoltak, mint egy fenevadat. 

 Ki volt csendőr, csapatcsendőr, nyilas? Ezeket lapról név szerint szólították. Lehettek vagy húszan, akiket visszavittek a pokolba. /Régi lehetett a listájuk, az utolsó év nem szerepelt rajta!/

 Ki volt az a mocskos disznó, aki leadta nekik a névsort?

                                                             +

 Nem Galícia felé mentünk tovább, mert a vízár elmosott egy hidat. Jellemző volt erre a lerongyolódott, csont- bőr társaságra, hogy fölajánlotta, segít a hidat rendbe hozni.

De az orosz szerelvényparancsnok úgy döntött:

- Neki Romániának, a Beszkidi - szoroson át!

Nagyon veszélyes út volt. Láttuk lenn a mélyben a szerelvényroncsokat nagy halomban. Mennyi ember meghalhatott itt is! Három mozdony mozgatta a szerelvényt, de állandóan csak a fékezési sípjeleket hallottuk.

 Végre leértünk a hágóról, és nemsokára elértük a magyar határt.

 Amikor valamiért megálltunk, leugrottam a vonatról. Eldobtam fejemről az orosz pinótki sapkát, és megcsókoltam a földet. Sokan jöttek a nyomomban.

 Lassacskán beértünk Debrecenbe. Hát magyar rendőrök vesznek körül bennünket. Később kiderült, hogy nem rendőrök, hanem ávósok.  Mi még nem is hallottunk ezekről.

 Azt mondták, hogy vizsgálatra egy kaszárnyába visznek bennünket. Nem hoztunk-e be valamilyen járványos betegséget? Ebben igazuk lehetett.

A debreceni állomásról katonai teherautókon vitte be a kaszárnyába. Útközben az egyik kísérőnk mindenkinek adott egy csomag cigarettát. Furcsa márka volt, mert úgy hívták: KUKÁS.

 - Mit jelent ez? - kérdeztük.

- Ez azt jelenti, barátaim, hogy ez a tíz szál egy életre vésse eszetekbe, ha a fogságról kérdez valaki, legyetek kukák!

Később értettem csak meg, milyen bölcs dolog volt ez a figyelmeztetés, amikor Ugróczi Andrást elvitték emiatt.

 Kaptunk is egykönnyű becsinált levest. Többen szinte végelgyengülésben voltak. Engem is szanatóriumba küldtek volna, ha mentem volna. Végül azt mondták, ellenőrzik, nem hozunk-e be valamilyen járványos betegséget.

             Bölcs dolog volt ez a figyelmeztetés. De kinek juthatott eszébe, hogy ezt nekünk ilyen finoman és bátran megfogalmazza. A laktanyában vártuk a hadifogoly-igazolást.

              Közben egy nem éppen bizalmat gerjesztő, kék egyenruhás ávós mindenkit maga elé szólított. Nekem ilyen kérdéseket tett föl a cseles:

Mikor iratkoztam be a Nyilas Pártba?

Milyen más pártnak voltam tagja?

Voltam-e tagja a Katolikus Legényegyletnek?

Mikor vezényeltek át a csapatcsendőrökhöz?

Arról van-e tudomása, hogy az édesapja szedte össze a faluban leventéket, és vitték a harctérre?

Mi a véleménye a Szovjetunióról?

A kérdésekből azonnal észrevehette, aki befejezte legalább a hat osztályt, hogy éppen mit tekintenek bűnnek Magyarországon. Még én is megértettem, pedig hajdanában nem voltam kitűnő tanuló.  Csak munkából érdemeltem volna ötöst, de az iskolában azt nem osztályozták.

Semmilyen pártnak nem voltam tagja, még a Legényegyletnek sem, mert csóró gyerek voltam. Csapatcsendőr nem voltam./ Bizonyítsd be, ha tudod!/ Az édesapám szegény ember.  Legfeljebb a felesége hallgat rá meg a fiai. A Szovjetunióról az a véleményem, hogy hatalmas, és nagyon sok ásványkincse van. / Akkorára már elszívtam egy keserű cigarettát./

Amikor ezt a játékot lebonyolítottuk, a szomszéd asztalhoz küldött, ahol kiállították a hadifogoly igazolást.

Ez szolid szűrésecske volt ahhoz képest, amin Kolomeában, a legutolsó orosz városban átestünk. Főleg, nagyon elgondolkodtató. Hogy is volt?

Ki a vagonokból! Sorba! Vetkőzzön le derékig! Tátsa el a száját! Egy orosz orvos mindenkinek megnézte a hónalját. Keresték, hogy nincs-e közöttünk SS-legény. Találtak egyet, egy magyarországi sváb gyereket, akit rögtön egy közeli fához láncoltak, mint egy fenevadat. Aztán listáról felolvasták néhány nyilasnak, csapatcsendőrnek a nevét az orosz kísérők. Ezeket a neveket hazulról kapták. Ki volt Magyarországon akkora állat, hogy a határról vitesse vissza az örök kárhozatra őket?

 Menjünk csak vissza Debrecenbe! Ott még nem ért véget a hajcihő. Tény, hogy egy orvos is megnézett bennünket. Nekem például szanatóriumot ajánlott, mert olyan voltam, mint egy piszkavas a negyven kiló mínusszal. Megvetően visszautasítottam ezt az úri gyógymódot. Majd megsegít a feleségem főztje!

 A kaszárnyában éjszakáztunk, és lámpaoltás után elég hangosan beszélgettünk arról a legalább hatvan emberről, akit behúzott a csőbe, és a kaszárnya börtönébe csukatott az a kék lény. Ezeknek mi lesz a sorsuk? Reggelre ez is kiderült!

 Arra ébredtünk, hogy átkozottul ugatnak, üvöltenek a kutyák. A kék egyenruhás lények üvöltöznek, káromkodnak.

Megoldódott a börtöntöltelékek sorsa, mert valaki titokban kinyitotta az ajtót, és az éjszaka közepén kiengedte őket igazolvány nélkül is. Kár volt az ugatásért és a káromkodásért!

 Természetesen előbb megreggeliztünk, mint az urak, azután már mindent bevett a kényes gyomrunk. Most már jöhetett a szónoklat, amelynek nehezen kihámozható veleje az volt, hogy legyünk hasznos tagjai az új társadalomnak, és segítsük az ország újjáépítését! /Takarítsuk el a jenkik meg a ruszkik nyomát!- gondoltam magamban./

    Az épületes és buzdító beszéd után visszavittek mindenkit az állomásra. Vagonba rakták az egyre jobb kedvű bagázst. Végre elindulhattunk Budapest felé!

    Sokan voltak, akik nem kockáztattak meg egy újabb vagonba szállást. Az igazolvánnyal meg a húsz forinttal a zsebükben, ami a pokoljárás bére volt, gyalogosan nekivágtak a Tiszántúlnak. Talán mezítlábasan emlékezetesebb lesz a hazatérés. 

                                                              +   

 Pest felé haladtunkban minden nagyobb állomáson kaptunk egy kis gulyáslevest vagy rántott levest hatalmas kondérokban. Megszűnt az éhezés. Ami a Nyugati pályaudvaron történt, arra még gondolni is fájdalom. Mennyire tud őrjöngeni a szeretet!  .

Amikor leszálltunk a vonatról, legalább kétezer lélek várt bennünket fényképpel a kezében.                                   

A tűzoltók kötelet húztak két oldalon mellettünk, mert minden szerencsétlen csodaváró mindegyikünket megállított volna.  A gyerekét, a férjét láttuk-e a Golgotán épen vagy megtöretve? A szerencsétlen asszonyok csodaváró elszántsággal követelték tőlünk a fiukat, a férjüket, a testvérüket! Együtt sírtunk velük, és nagyon - nagyon sajnáltuk, hogy   nem hozhattuk magunkkal őket is.

A váróteremben mosdókagyló, ebben mosdani és borotválkozni lehetett. Ha valaki a városba indult, annak ingyen villamosjegyeket adtak.

 Én is kértem, mert ott lakott az ángyom a Mária Valéria telep 6. számú barakképületében. Elvitt a villamos, és a jóravaló pesti nép megmondta, hol kell leszállni.

Amikor beléptem a kicsi ajtón a fényes konyhába, nagy volt a meglepetés:- Tégedet aztán jól megnyúztak az oroszok! Sovány ez a gyerek, mint a hét szűk esztendő. Beteg is vagy?

             - Nem, hála a Jóistennek!  Csak a sok koplalástól vetkőztem le ennyire. Az én súlyom, fogság nélkül, nyolcvankettő-nyolcvanöt szokott lenni-mondottam nekik szélesen vigyorogva.

    - Ötvennel indultam az Uralból, de hazáig ötvenegyre híztam a szabad levegőn.

 Elővették az ételmaradékot, az egész lábast. Jó kis paprikás krumplit! Paprikás krumpli!

 Nekiláttam a pusztításnak, de egyszer csak az ángyom, mint a villám, elkapta előlem, és azt mondotta:

 - Több nap, mint kolbász, hékás! 

Jól megvetettük az ital ágyát! Ezt a találkozást meg úgy kell megünnepelni, hogy a mi örömünkhöz más is odaférjen! Kicsi ahhoz ez a konyha.

 Elmentünk egy rendes kis helyre, ahol terítős asztalok voltak. Az frakkomról mindjárt tudták, hogy nagyon messziről érkeztem.

 - Ugye, most jöttél a fogságból?- kérdezte a leginkább ragaszkodó asztaltársam, aki mindenáron mellém akart ülni. Láttam rajta, hogy belepusztul, ha nem mondhatja el valakinek ami a lelkét nyomja.

 Megemeltük az első poharat, és akkor mindenki Istent kívánt a másiknak. Ezzel ünnepélyesen elkezdtük az iddogálást. A szomszédom meg az ivást és a történetét:

 - Engem már 44 telén elkaptak, aztán be a magnyitogorszki szénbányába! Voltak köztünk vagány pesti melós srácok, a többség persze vidéki, főleg Bács megyei.  Bátyáról éppen heten voltunk, mint a gonoszok. Mondjuk inkább! Elátkozottak!

  Egy hónap alatt eldőlt, hogy ki éli túl.

  Bennem annyi élni akarás volt, mint tíz emberben együtt. Éjszaka kilógtam a konyhába a legnagyobb fagyban is. Mindig találtam valami ennivalót, ha mást nem, kenyérmaradékot. Csak a gyomor naponta egyszer legyen tele! Te is tudod, milyen az éhezés. Mintha béka vartyogna az ember gyomrában egész nap.

 A szegény Balázs Pistával toltuk a csillét, de az elesett. Egy ruszki némber volt a hajcsárunk, egy nőstény dög.

             Odajött a súlykancsikával, és verni kezdte úgy azt a szegény gyereket, ahogy egy állatot sem szoktak.

            - Nem látod, te büdös kurva, hogy nem bír fölkelni! – ordítottam rá.

  Megértette, mert a kurva oroszul is kurva. Erre négyen estek nekem. Mind nő volt.  Ütöttek-vágtak. Amikor már a földön fekve védekeztem, egy rúgással az orrcsontomat is eltörték.

 Egy férfi mentett meg, aki odajött, és elküldött dolgozni. A fejemről, vállamról folyt a vér.

 Attól a nőszemélytől ezután úgy féltem, hogyha megláttam, majdnem kitört a frász.   Bárhol meglátott, mint a keselyű, elkezdett vijjogni felém:

 - Sohasem látod meg Magyarországot!

 Már odaállt a teherautó, hogy az állomáshoz vigyen bennünket. A nyomomban volt még akkor is! Amikor a társaim sietve fölhúztak a platóra, éppen odaért, és üvöltött, mint a sakál:

 - Árvaneki! Árvaneki!

 - Fel is mászott utánam a létrán, de én tüstént hasra vágtam magam, a többiek meg takartak. Nem látott meg. Tudod ez a nőügy a mai eszemmel visszagondolva rá, nevetséges. Ha lett volna hozzá hatalma, a hazaindulók közül kidobatott volna, és slussz.

   De ha neked valaki, a ki téged véresre verhetett, Magnyitogorszkban minden nap azt üvölti a pofádba:

              - Sohasem látod meg Magyarországot! Akkor egy idő után elveszted a normális eszed. Közben láttam a falubeli társaimat nyomorultan elpusztulni! Mert heten voltunk a faluból, de csak hárman vergődtünk haza. Ha valaki nem próbálta a fogolysorsot, nem is érti meg. Igaz, pajtásom, egykomám? Most mondd meg nekem, miért kellett végigszenvednünk ezt is!

 Én csak annyit mondtam rá:

    - Kaptál cigarettát, amikor hazaértél?

    - Kaptam.

     - No, akkor tudhatod! Ha magyar vagy, kuss a neved! De azért sose feledd:

    - Minél alázatosabb, annál gyalázatosabb az ember. Ehhez tartsd magad! Aztán miért kiabált árvanekit az a némber? – kérdeztem, hogy más mezőre tereljem a gondolatait.

                - Mert Árvai Lászlónak hívnak. Duna menti vagyok én, bátyai, de otthon is kezd orosz világ lenni. Apám a kisgazdapárti jelölt kortese volt a faluban. Letartóztatták. Most Kistarcsán tartják fogva. Innen is gyakran meglátogathatom, de inkább Budapesten keresek munkát magamnak.

                A rádióban minden nap úgy emlegetik a Szovjetuniót, mint a „nagy testvért.” Ha ezt hallom, mindig fölmegy a pumpa. Mert én tudom, hogy az a pokol. Sztalin a sátán benne. Ha olyannak mondom, aki nem járt ott, azt mondja rá:

               - Ja, komám, a testvérét nem választhatja meg az ember!

               - Egyetlen órája nincs a napnak, amikor nem jut eszembe a súlykorbácsos nő. Napról napra kisebb a becsületünk.

 - Ne szomorkodj, pajtás! Lesz ez még rosszabb is!

 - Az egészségedre, te árva Árvai László!

             A beszélgetés közben ittunk ám! De csak sört, mert nékem arra volt gusztusom.

             Az én szavam pedig hosszú idő után újra parancs volt, aminek most szívesen engedelmeskedett mindenki.

Mindent fizettek ezek a pesti vagányok! Odahozták az asztalokat, és mintha egy jó parasztlakodalomban lennénk együtt: csupa rokon, jó barát! Jobb kezemmel az Árvai Laci vállát fogtam, hogy ne érezze magát elveszett gyereknek.

 Nagyon egy akaraton voltunk. Egymás vállát átkaroltuk, és a füles poharakból nyakló nélkül vedeltük a jó hűvös sört. Úgy ittunk, mint tíz fekekötő.

 Azután nótázni kezdtünk. Mindent elénekeltünk, ami szomorú nóta csak volt Magyarországon. Amikor a kedvenc nótáimra is sort kerítettünk, igen sírós kedvem támadt:

 

    Lement a nap a maga járásán.            Ha meghalok, temetőbe visznek.

    Sárgarigó szól a Tisza partján.           A síromra fakeresztet tesznek.

    Sárgarigó meg a fülemüle.                 Jöjj ki hozzám holdvilágos este este,

    Szép a rózsám, hogy váljak el tőle.   Úgy borulj rá a sírkeresztemre.

                                                           +

                                                           

                                          Este van már, késő este.

                                          Pásztortüzek égnek messze.

                                          Messze, messze, más határon,

                                          Az alföldi rónaságon.

                             

                                            A faluban minden csendes.

                                            Még az éjmadár se repdes.

                                            De ha éjfélt üt az óra,

                                            Várhatunk a virradóra.

 

                             

 Állítólag úgy sírtam, mintha fizetnének érte. Hogy milyen állapotban vezettek hazafelé? A rossz nyelvek szerint, alig tudták megakadályozni, hogy erőszakkal megcsókoljak egy kisleányt az út szélén.

Három pofont is emlegettem, amivel Oroszországban adós maradtam egy magyarnak.     Azt pedig végképp nem értették, miért hajtogattam vagy százszor, hogy „árva” vagyok.

Az ángyomnál aludtam, és szerintük aludtam volna egy hétig, ha előző este még józan koromban szigorúan rájuk nem parancsolok, hogy a reggeli vonatra mindenképpen tegyenek föl.

 Pontosan hétkor indultak meg a kerekek hazafelé. Egyedül ültem a kupéban. Kényelmesen megágyaztam a sarokban, és elszundítottam. Álmomban le-föl járkált előttem egy sötétkék ruhájú vasutas. Szigorúan mondtam neki, hogy ne fogjon rám pisztolyt, mert én úgysem ijedek meg tőle.

 Erre ijedtemben fölébredtem. Mintha az álmom elölről kezdődne, hát éppen ott áll előttem egy ősz hajú vasutas, aki megemeli a sapkáját, és udvariasan mondja:

- Nem akartam még fölkelteni, de mindjárt Kunszentmiklósra érkezünk, és itt szokott fölszállni az ellenőr. Fogságból jön, látom. Gyújtsunk rá egyet! – nyújtotta felém a dózniját.

             Megkínált egy Kossuthtal, maga is rágyújtott. Rám fogta a pisztolyt, kilyukasztotta a jegyem, aztán magamra hagyott. Most már nem lehetett aludni, mert Miklóssal nagy terveim voltak.

 Talán fél órát is állt a vonat. Bementem az irodába, és megkértem az állomásfőnök urat, hogy telefonáljon a keceli Székely malomba. Ott dolgoznak a munkatársaim, akik megvinnék a hírt az enyéimnek. Mondottam, hogy kifizetem.

- Isten ments!- kiáltott egy jó nagyot, és már kurblizott is.

 A peronon egy idős bácsi állított meg. Azt panaszolta, hogy évek óta várja haza az egyetlen unokáját, de hírt nem mond róla senki.

            – Ott is maradtak még magyarok, ahonnan én jövök! –mondottam neki vigasztalásul. Az időbe az is belefért, hogy egy darab sonkát meg szalonnát hozzon nekem ajándékba.

  Most már én is vihettem ajándékot az otthoniaknak. Amikor újra megmozdult a vonat, egészséget meg türelmet kívántunk egymásnak. 

    Két óra múlva haza is értem. A feleségem és a fiam a keceli állomáson várt. Az egyik édes uramnak, a másik sógor bácsinak szólított.

    Engem ingyen, de a családomat pénzért szállította be a központba a fiáker. Később tudtam meg, hogy az elöljáróság a hazatérő foglyok szállítási költségét előre kifizette.

 Ezek a szívtelen keceli kocsisok! Ezek a szívtelen keceli kocsisok!

 

                                                         VÉGE

 

  

                                                              ROHANJ, JÁNOS!

 

Kevesen mondhatják el magukról, hogy temetőben születtek. Az idős emberek meg az általuk szerkesztett álmoskönyvek azt állítják, hogy ennél szerencsésebb születési hely nincs a földön. Az én Miklós öregapám tudta ezt, és a haláláig büszkén emlegette:

- Szerencsés is lett az életem, mert szabad pásztor voltam fiatal koromban, és a legszebb lány kaptam feleségül, aki derék fiúkat szült nekem. Mi kellett volna még egy szegény ember boldogságához? Talán az, amit elhallgatott. Szerette volna az egész éltét leélni ezzel az asszonnyal, de a második fiú születésekor meghalt, szegény. Csak egy megfakult fénykép maradt róla, és üveges keretben a régi menyasszonyi koszorú. A két utcára néző ablak között a hófehér falon.

 Ha kioldódott a hallgatás csomója, ami boros hangulatában könnyen megesett, órákig élvezhettük a történeteit. Ezek nem szóltak soha másról, mint életének két legfontosabb, szinte mesebeli szereplőjéről, az édesapjáról, Vágner Jánosról és az apósáról, Barna Andrásról, a juhászok fejedelméről.

 Igaz, hogy sokszor elmesélte, mert az öregek szívesebben élnek a múltban, mint a jelenben. A biztatásunknak is gyakorta engedett. Főleg téli estéken, amikor még lámpát sem gyújtottunk, csak a tűzhely tőzegparazsa világított, mint egy távoli sziporkázó csillag a felhőtlen nyári égen. Szívesen meghallgattuk újra meg újra, mert gyerekkorának, ifjúságának a világa olyan volt számunkra, mint egy réges-régen történt igaz mese.

Az édesapjáról nem maradt rá más, mint két, gyémántot érő tulajdonság: a SZORGALOM és a MEGBÍZHATÓSÁG.

Johann Hering a magyar szabadságharc után nem tért vissza Stájerországba, pedig a Ferenc Jóska katonája volt. Ma már nem tudjuk kinyomozni, vajon miért választotta új hazájának Magyarországot. Pedig Stájerország romantikus, nyáron is hóborította sziklás, hegyes-völgyes vidék. Egészen más, mint az Alföldünk vagy a Dunántúlunk. 

  Derék magyar férfiak százai menekültek el akkoriban innen, hogy az elvesztett magyar szabadság után, nehogy börtönben vagy golyó által elveszítsék az életüket is. Haynau, a hiéna, főbe lövetéssel, akasztással végzett a császár és a Habsburg Birodalom ellenségeivel. In effigi /jelképesen/ a szabadságharc olyan nagyságait is halállal sújtotta, mint Kossuth Lajost vagy Andrássy Gyula grófot, akiknek sikerült elmenekülniük a karmai közül. Vesztett szabadságharc után, gyászoló országban éltek ekkor a magyarok.

                                                                        

 

                                                               +

 

Johann-János, ez a szőke legény, meg itt érezte jól magát. Különösen azután, amikor a Duna partján megismerkedett Viszt Erzsébettel, egy szemrevaló dunapataji sváb leánnyal. Az sem zavarta, hogy egy zord tekintetű pandúr lett az apósa. Mint később kiderült, az anyósa meg a Vasorrú bába. Erzsike szőke volt és kékszemű. Németül is tudott egy keveset, a megértéshez ennyi elég volt.

 Nem hiába eskette össze őket a pataji pap, és a kívánt, Istennek is tetsző gyermekáldás következett. Egymás után születtek meg a gyerekek. Először a fiúk: Antal, József, Gergely, István, Miklós. Ráadásul Rozália, aki olyan Isten teremtése volt, mint az édesanyja, szőke és kék szemű.

 Ahogy család sokasodott, az életük nehezedett. Az öregapám sem tudta bizonyosan, miért hagyták el a szülei Dunapatajt, és miért költöztek éppen Kecelre.

 Csak azt mondogatta talányosan:

-Az igaz, hogy sok jó ember kis helyen is elfér, de ha egyetlenegy rosszindulatú akad közöttük, már megette a fene.

   Talán a zord após otthon is pandúrkodott? Vagy az anyós kifogásolta a sok gyereket, akikbe lépten-nyomon belebotlott? Az első tíz évben négy fiú. Amikor a negyedik is megérkezett, betelt a pohár. Az anyóst megszállhatta az ördög. Idős asszonyoknál ez gyakori. Az ördög így szólt ki belőle:

        - Vidd ki, édes lányom, a vásárba! Add el ezt a kölyköt! Az árán meg vegyél kenyeret magatoknak, mert én többet nem adok!

         No, azért nem biztos, hogy így történt. Az viszont igaz, hogy minket egyetlen egyszer sem látogatott meg a pataji nagyanyánk vagy a zsandár nagyapánk. Pedig milyen szívesen elmentem volna megnézni a kék Dunát, amiről az anyám néha olyan szépeket mesélt. Sokszor emlegette a lemenő nap aranyhídját, amit lány korában sokszor megcsodált. Bennem összetartozott Dunapataj, az aranyhíd és az édesanyám.

   A menedéket kereső szüleim 1865-ben, immár négy gyerekkel, eljutottak Kecelre. Hátha kell egy takács ebbe a nagy faluba, aki rongypokrócot, zsákot, vásznat tud szőni? Volt belőlük éppen elég!

   Rózsa László, az idős bíró, az egyik nem régen megürült hivatalt ajánlotta fel neki, amelyik nem túl előkelő, de a legfontosabb egy faluban:

  - Évi száz forint lesz fizetése, és egy házat is kap a munka fejében. Látszik, hogy izmos ember, biztosan ért a földművelő szerszámokhoz. Legyen maga sírásó!

 Hering János egy kissé kényszeredetten belecsapott a bíró fehér tenyerébe, és megvolt az alku.                                              

            - Hát még a halottak mennyit fizetnek! Majd meglátja! - buzdította a bölcs bíró, amikor elváltak egymástól.

               Igen szomorú foglalkozás volt ez! Nemcsak azért, mert minden nap akadt munkája.  Lágy lelke igen sajnálta a korán született és meghalt kisgyereket, a tüdőbajos, korán elhervadt fiatalt. Csak azt tudta megérteni, ha egy halálra érett idős embert hoztak a temető mindig virágos és csendes kertjébe.

              Nyolc évig egyedül ásta, lapátolta a keceli homokot. Készítette az örök lakások százait, amikor 1873-ban ide is ellátogatott az utolsó kolerajárvány. Három hét alatt kétszáznál többen tették le a gondjukat. „Elefánt” doktor úr hiába füstöltetett, hiába zúgtak a harangok. Hangjuk visszaverődött az ég faláról. Úgy látszott, hogy az egész falu elmúlik a földről. Nincs kegyelem sem gazdagnak, sem szegénynek!

                Amikor a dédapám már nem győzte egyedül a rengeteg munkát, akkor a megboldogultak rokonai segítettek. Csak a sort kellett megmutatnia, és néhány olyan fortélyt, ami gyorsabbá tette a homokos földben a munkát. Naponta tízen is ásták a sírokat. A dédapám olyan volt azokban a hetekben, mint manapság egy brigádvezető: parancsolt és ellenőrzött. A gyenge dongájú férfiaknak kérés nélkül is segített. Alkonyattájt szigorúan mérte a sír hosszúságát, mélységét és szélességét.

               Mindig volt olyan okos ember, aki gondoskodott a járványmegelőző „gyógyszerről.” Gazdag ember a legjobb vörösborát hozta, amit a kadarka véréből erjesztett a pince hűvösében. A faluszéli szegény a titokban főzött pálinkát kóstoltatta a sorstársaival.    Alkonyatkor olyan hangulatban fejezték be a munkát, mintha egy füst alatt a halotti tort is megtartották volna. A dédapámnak pedig úgy fizettek, mint egy jó mulatság után a kocsmában, mert segített nekik az örökös házakat megépíteni.

              Ha éjszaka hozták a megboldogultat, szép katonás rendben betették a halottas házba.  Ha még napáldozat előtt, akkor a házunk udvarán egy rongypokrócra fektették, és azzal is takarták be. Így védték őket a sötétség férgei ellen.

               A tisztelendő úr naponta búcsúztatta a soron lévőket. A rokonok sietve hantolták el volt szeretteiket az öngyilkosok mellé a Gugás temetőben. Oda, ahol az érseki Nagyerdő kezdődött.

                                                                      +

   Egyik nap, virradat körül, kint ténfergett a kisgyerek nagyapám az udvaron, és megbotlott egy jéghideg lábfejben. Úgy sikított, mint akit ölnek. Az édesanyja kirohant érte, és bemenekült vele a házba! Nem engedték ki három hétig még az udvarra sem, de a nagyapám elmondása szerint, nem is nagyon kívánkozott.

   Mára a Gugás temető maradt meg a régi Nagyerdőből. Egy kis akácos, amit csak a madarak látogatnak, meg azok a nagyon öreg emberek, akik már nem tudják, hogy élnek-e még, és ösztönösen keresik a végső nyughelyüket.

    Amikor Hering János dédapánk később újra szóba került, Miklós nagyapám szebb búcsúztatót mondott édesapjáról, mint temetésekor a tisztelendő:

    - Tudjátok, fiaim, minden rosszban van valami jó. A járvány három hete alatt olyan sok forint ütötte a dédapátok markát, hogy házat vehetett belőle a felső faluvégen. Így hozott össze a sors bennünket a Barna András családjával.

      Végképp felmondott a sírásásnak, és szívesen dolgozott napszámosként a gyerekeire egészen a halála napjáig. Hatvanhat éves korában jött el érte a halál. Talán a legszebb álmát álmodta, amikor a szíve megállt.

        Biztosan szégyellte, szegény, hogy mesterember létére sírásóként kellett fenntartania a családját. Igen nehéz, embert próbáló munka volt az ebben a könnyen beomló keceli földben. Egyszer sem panaszkodott a sorsára, mert a gyerekeiért még a Gellért-hegyet is elhordta volna! A keresztnevét apátoknak adtam ajándékba. Tőle meg te kaptad, unokám, III. Hering János. A becsületes, dolgos ember neve így menjen firól fira!

        Az öt testvéréről csak annyit mondott:

      Mindegyik megtalálta a maga erdejét, ahol fészket tudott rakni. A Gergő vitte a legtöbbre, mert daliás huszárként szolgálta a császárt, és ette a királyi udvar kalácsát.

 Egyetlen egy alkalommal sodorta haza az északi szél, de akkor lovastól. Éppen itt gyakorlatoztak Magyarországon, amikor a parancsnokától jutalmul egy hét eltávozást kapott, hogy legalább a család is megcsodálhassa. Olyan bajusza volt, hogy havonta húsz krajcárt faszolt csak bajuszpedrő kenőcsre. Biztosan elnyerte a legkisebb királylány kezét. Ha azt nem, akkor legalább a szobalányét! Mint a mesében.

 

                                                                          +

 

Az öregapám, Hering Miklós, hetvenévesen mesélte el ezeket a néha hátborzongató, máskor megható történeteket az unokáinak, valamikor az 1920-as évek közepén.

 Ott beszélgetett velünk a tornácon. Egy maga barkácsolta kisszéken ült, és ősz fejjel, de fiatal ésszel diskurált az unokáival.

 Akkor még Sándor bátyámat nem szegődtették el állatokat őrizni valamelyik gazdához, mert gyengébb fájú gyerek volt tízévesen, mint hétéves koromban én. Mi voltunk az öregapám hálás hallgatósága. 

  A nagyapám, kezében a légycsapóval, egész nyáron gyilkolta a pimasz szárnyasokat, de nem tudta kiirtani az írmagjukat.  A nyár volt a mesék meg a legyek ideje.

 A szüleink napszámba jártak, a gyerekek meg a házra vigyáztak, mert Miklós nagyapánk is házpásztornak számított már. Nem mesélt nekünk sárkányról, tündérekről, boszorkányokról, hanem az életéről, ami fölért tíz mesekönyvvel.

 A tündérek helyett az édesanyjáról vagy a feleségéről. Ha róluk szó esett, mindig fátyolos lett a hangja, és sokáig hallgatott. Esetleg fölállt, hogy járjon egyet az udvaron.

 -- Megmozgatom egy kicsit az öreg csontokat! - mondta ilyenkor. De mi jól tudtuk, hogy éppen a könnyeit igyekszik felszárítani, mert egy idős férfi ebben is olyan, mint egy kisgyerek, könnyen kicsordulnak a könnyei.

Azután a szomszédasszonyról kezdett el beszélni, aki a pinceajtót mindig az urára zárja. 

               - Hallgassátok csak, a szegény Tóth Lajos bácsi sírva könyörög a feleségének már vagy egy órája! Mégsem engedi ki a vénasszony! Hogy megszégyeníti szegényt a szomszédok füle hallatára ez a boszorkány! Szegény Lajos!

               Már gyerek ésszel megértettük, hogy milyen asszonyokból lesznek a mesében a tündérek vagy a boszorkányok. A királyfiak a gazdag ember három fiából.  Mindig csak az egyiknek, a legfiatalabbnak van győztes esze, bátorsága, a másik kettő csak a föld terhe. Arra azért képesek, hogy az örökségért akár el is emésszék a saját édes testvérüket.

                A juhászbojtár nagyon beleillik a mesébe. Őrzi a király aranygyapjas nyáját, elűzi a ragadozó farkasokat, az életét is kockára teszi. Mégsem kíván jutalmul mást, csak a király legszebb leányát feleségül. Tudja ő jól, hogy mi az, ami minden kincsnél többet ér.

             Miért kellene jutalmul az ország, a fele királyság? Már napok múlva szidná a nép, hogy besorozza a legényeket és megadóztatja a szegényeket. A háborúhoz sok pénz kell. A királyok olyanok háború nélkül, mint a fejük korona nélkül. Arra meg nagyon vigyáznak!

                A szegény embert nyúzó gazdagokból lesznek a sárkányok. Ezekkel viaskodik egész életében. Mint mesében a fehér ló fia a fa kérgét, úgy nyúznák le rólunk, ha hét bőrünk lenne, az utolsót is.

+

                Van olyan ember, aki ezt tűri, s van, aki szembeszáll a sorsával, mint a Barna gyerekek, akik a betyáréletet választották. Nem tartoztak ugyan a rokonsághoz, de fiatal koromban úgy gondoltam rájuk, mintha a testvéreim lettek volna.

                 A Barnakertet róluk nevezték el. Az 1860-as években telepedett le a juhszélre ez a messziről érkezett titokzatos család. A falunak háttal építették meg vert falú házukat, mintha ezzel is azt mondanák, semmi közünk ehhez a szolganéphez, semmi közünk ennek a rongyos falunak az életéhez. A bíróhoz, a jegyzőhöz, a többi elöljáróhoz, de a szegényt nyúzó gazdákhoz sem.

                 Az ablakokból csak a távoli nyárfasort meg a nagy mezőt látták, amire kicsapták egyetlen tehenüket és virgonc fiatal lovaikat. A gyerekek ekkor még süldő korban voltak, és minden idejüket a lovaglással töltötték. Az apjuktól, aki ekkor még csak negyven éves lehetett, megtanulták ennek a mesterségnek minden csínját.

                 Tíz év múlva, tőlük egy kissé távolabb, tanyát vert egy szegény ember, akinek még arra sem volt pénze, hogy bent a faluban házhelyet vegyen, és nagyobb biztonságban húzhassa meg magát. A férfi napszámba járt. A házuk körül nyáridőben két pulya szaladgált pucéron, és csak apró jószág legelt, kapirgált a ház előtt. A házacska fala sárszínű, mint az egész nyomorúságos életük.

                  Barnáék az előző tíz év alatt sokat gyarapodtak. Már volt három gyönyörű hátaslovuk, két igavonó és egy kocsi is állt a színben. A lovak kipányvázva legeltek. Fényesre kefélt szőrükön nem tapadt meg más, csak a termését világgá hintő virág szárnyas magja, vagy az őszi levegőben úszó ökörnyál.

                  A három legény meg az apjuk gyakran volt távol. A szomszédasszony oldalát majd kifúrta a kíváncsiság, hogy élnek, mint élnek ezek a jómódú Barnáék. Az asszonyok könnyebben megtalálják az egymáshoz vezető utat, mint a férfiemberek. Barnáné gyakran adott főtt kukoricát, néha kalácsot a szomszéd két kislányának.

               Azután nem kergette ki őket, hagyta, hogy az udvarukon is játszódjanak. Még azt is megtett, hogy ruhát varrt a pucér kislányokra a használt lánykori szoknyáiból nyárra is, télre is. Sok ráérő ideje volt, mert a ház mögötti kert nem adott sok munkát. Egyetlen tehenet kellett csak naponta kikötnie.

                A gyerekek szívesebben játszadoztak a Barnáék házának tájékán akár egész napszálltáig, amikor az anyjuk eljött értük. Királyné ilyenkor érdeklődött a férfiakról, akiket olyan ritkán látni itthon.

        - A mi földjeink a hetedik határban vannak - mondta szűkszavúan az asszony, aki legalább tíz évvel volt idősebb Királynénál,- a legnagyobb munkaidőben még az uram is velük van. Most is van már egy hete, hogy magam vagyok. Azért érek rá még a maga pulyáira is gondolni.

              Mert Király Józsefnénak hívták a kíváncsi és igen sovány asszonyt, aki néha el-elköhentette magát még a legmelegebb nyári napon is. Beteg volt a tüdeje. Akkoriban gyakori betegség volt ez Magyarországon! Olyan tisztelet és félelem övezte, hogy még latin nevet is kapott: morbusz hungarikusz. A tudós orvosok nyelvében.

               Télen nem is igen jött ki a házból. Ritka volt a terefere a két asszony között. Sok beteg ember számára megbocsáthatatlan bűn a másik kicsattanó egészsége. Egész nyomorult testével - lelkével, sárga és koromszínű szegénységével gyűlölte az egész Barna családot.

              A gyerekeit gyakorta küldte egy kis zöldségért a levesbe, egy kis cukorért a főtt kukoricára, meg miegymásért. Mindig kaptak is bőségesen. Az asszony sóváran vallatta gyerekeit a szomszédok életéről. Csak azt tudta meg, hogy a férfiak sokszor a távoli határban dolgoznak. Hetekig nem jönnek haza a födeles szekérrel. Úgy látszik, hogy munka után azon húzzák meg magukat, ha váratlan eső szakad a nyakukba, vagy eljön az alvás ideje.

               De mire kell a három gyönyörű nyerges ló? Ez a tüdőbeteg asszony betege lett a kíváncsiságnak is. Éjszaka órákon át éberen figyelt minden kis neszre, ami szomszéd ház felől idáig lopódzott. Néha lónyerítést hallucinált, máskor szekérzörgést, de mindig a legsötétebb éjszakákon.

             Lám, most is!

             - Ébredjen! – rázza föl az urát. – Most meglesheti kend a Barnáék titkát! Másszon föl a padláslétrára, onnan nézzen figyelmesen! Fehér gatyában ne menjen, mert akármilyen sötét van, könnyebben megláthatják.

             Mászik az ember. Lát is valamit. Az udvar hátsó végén áll a födeles kocsi, ahol a ganédomb van. Emberek emelnek le valami koporsóféle ládát, egymás után hármat is. Látja járni-kelni az árnyakat, de nem hall egy emberi szót vagy lónyerítést. Azután a kocsit betolják a színbe, és egymás után elnyeli őket a sötét ház. Benn világot gyújtanak, de csak egy gyertya fényét.

             Király József fejében még ekkora világosság sem támad. Lekászálódik a létráról, és visszabújik az ágyba. A felesége rögtön elkezdte szekálni, hogy kit látott, mit látott.

             - Most hagyjál aludni! Nagyon zavaros az agyam, majd reggelre kitisztul. Holnap is napszámba kell mennem, most az alvás ideje van. Az ördög vigye a Barnáékat!

              Király József tud valamit, de nem tudja, mit. Minden nap munkába megy, mert a családra dolgozni kell. Az egyik gazda agyon hajszolja, a másiknál könnyebb a dolga, de sokszor csak késő este ereszti haza. Az asszonnyal nem szívesen beszél arról az éjszakáról, mert még belekergeti valami hebehurgyaságba a kevés eszével. Úgy van a látottakkal, mint a fűrész két fogójával. Az egyiket már kézben tartja, de egy másik kéz híján, bizony csak hajladozik a lapja. 

          Talán két hónap is eltelt. A fecskék már gyakorlatoztak a legelő szabad pályáin, és mindegyik olyan magabiztosan, hogy csak biztos szem tudta megállapítani, melyik a szülő és melyik a csemete.

              Kosaras ünnep a faluban, mindig csütörtökön, időtlen idők óta. Ilyenkor még a félholt is a piacra vonszolja magát egy kis pletykáért, vagy adni-venni. Király József is körbejárja ezt az asszonyoknak való zsibvásárt. Máskor messze elkerüli a Községházát, ahol nincstelen létére kevés a keresnivalója. Most odahúzza az ajtóhoz néhány nagybetűs szó:

                                             ÓRIÁSI JUTALOM

                                      A NYOMRAVEZETŐNEK

               Lassan kibetűzi, mert iskolába már régen járt, a nagybetűket. Azután restellkedve mondja egy ismerős fiatalnak:

               - Sándor öcsém, mit írnak ezekkel a kicsi betűkkel? Az utóbbi időben igen megromlott a szemem.

               - Hogy mit írnak, Józsi bátyám? Hát azt, hogy a veszprémi bankot kirabolták már két hónapja, és a nyomravezető 1000 korona jutalomban részesül.

              Király úgy megijed, hogy még a köszönés is a lelkébe szorul. Azután félig magánkívül járkál a piaci sokadalomban. Ide-oda vereti magát a tömegben:

              - Részeg kend, vagy mi baja? - kérdezik vagy ötször is a vénasszonyok.

              Azt elfelejtettem megkérdezni, hol kell bejelenteni a bűnösöket. Biztos a zsandároknál. No, Jóska, próbálj szerencsét! Talán a sok pénz a koporsókban volt. Ennyit is mondhatok csak a zsandároknak. Hogy mi lett a koporsókkal, azt ő nem látta.

              Már másnap reggel tíz zsandár veszi körül Barnáék házát. Mind a négy férfit megbilincselik és a  gyanúsítottak  kocsiján viszik be őket a kiskunhalasi tömlöcbe.

              Sok kihallgatás, de mindenki tagad. Fölássák az egész környéket, de mit kezdjenek egy büdös, gőzölgő ganédombbal. Azt még egy cigány sem forgatja föl nekik

              Bizonyíték híján mindenkit el kellene engedni. - De a legfiatalabb csak maradjon! – mondja Ráday.  - Az apa meg a két idősebb menjen szabadon haza!

           Magányosan üldögél tömlöcében a fiatal Barna, igen magányosan. Hiányzik a szabadság, a hosszú vágta a Sólyom hátán. Itt ez a tetvekkel teli odú. Hallja a közeledő szájtépő ordítást:

    - A tömlöcbe vele! Vagy vall, vagy megrohad!

           Egy cigány kinézésű és gúnyájú mocskos gúnyájú embert vágmak be mellé. Úgy szidta a zsandárokat, mint a bokrot. Aztán lehiggad, és a sarokba húzódik. A fiatal Barna megszólítja a szerencsétlen embert:

    - Miért bánnak veled úgy, mint egy kutyával?

 Nagy sokára szólal meg a cigány formájú:

    - Azt akarják rám bizonyítani, hogy agyonvertem egy zsandárt. Bár az utolsót verhettem volna agyon!

 - Hát akkor csak te tetted?

 - Éppen kapóra jött a fejszémnek. Az úgy sem vall rám, mert ott fekszik az egyik száraz kút fenekén a halasi határban. Engem meg vallathatnak, ameddig bírják szusszal. Egy büdös szót se nekik!

- Te miért nyomod a szalmát?- kérdezi a cigány.

 - Jóval kisebb dolog miatt. Meglovasítottuk a veszprémi zsidó pénzét. Azután meg elástuk.   Most várunk a jobb időkre, hogy elő tudjuk szedni.

 - Nem keresték nálatok?

  - Fölforgattak, komám, azok mindent, csak a ganédombot nem. Pedig ott van az a sok arany a szarban. A tiszta levegőre várunk, aztán irány Amerika!

       A cigányt nemsokára kihallgatásra viszik, és nagyon sokáig nem hozzák vissza. Csak a tárgyaláson találkoznak újra. Az a tömlöcbeli „cigány” ékes zsandár ruhában a tanúk padján ül.

        Hetekig tartott a vallatás. Fejenként hat év börtön a fiúknak. Az öregnek élte fogytáig tartó rabság a kitervelésért, a végrehajtásban való részvételért. A korábbi Tiszán túli vétkekért is, mert miattuk keresett a Duna-Tisza közén magának rejtekhelyet. Itt olyan nagy biztonságban érezte magát, hogy betyárképzőt nyitott a fiainak.

        A rabság évei lassan múltak. A halálig tartó rabság rosszabb, mint a halálos ítélet. Így gondolkodott az idős Barna is. Akkoriban csak gémeskutakból ivott ember is, jószág is. A szamosújvári tömlöc udvarán is volt egy, és úgy tudták róla, hogy feneketlen. Az ítélet kihirdetése után öt évvel szabad levegőre vitték a rabokat. Néhány kör, talán egy negyedóra, a friss levegőn naponta. Arra éppen elég volt, hogy egy óvatlan pillanatban belevesse magát a feneketlen mélységű kútba. Ez volt a menekülés egyetlen útja.

           

                                                                           +

                                                                         

              A fiúk nyolc év múlva kiszabadultak, és anyjukkal, aki Bécsben várta őket, nekivágtak Amerikának. Braunék a félretett pénzükből lovakat tenyésztettek. Kellettek azok az amerikai hadseregnek az indiánok elleni harcokhoz.

              Később az egyik leszármazottjuk érdeklődött, tört magyarsággal, a plébánián az ősökről, de ott nem tartották őket nyilván sem a születési, sem a halálozási anyakönyvben.

 

                                                          A juhászok fejedelme

 

A nagyapám sokat tudott mesélni az apósáról, BARNA ANDRÁSRÓL is, akinél tizenöt évig bojtárkodott. Katonasággal megszakítva. Jutalmul az egyik leányát kapta feleségül, Barna Annát. A négy leánya közül a legszebbet, a legjobbat, akitől az édesapám született meg elsőnek. Nagyapám holtáig gyászolta, mert a második szülésben halt meg. De a második fia is megmaradt utána.

 A nagyapám nem nősült meg újra.

- Ilyen jó léleknek az egész vármegyében nem találnám a párját – mondotta, amikor kínálgattak neki egy özvegyet vagy egy leányt.

- Majd magam nevelem föl a fiaimat!- utasította el a tolakodókat.

 

                                                             +

 

                   BARNA ANDRÁSNAK, az anyai dédapámnak, a juhászság volt a becsületes mestersége, de mindig kerülgették a csendbiztosok.

            - Olyan volt – így kezdte a nagyapám, aki maga is bojtárja volt tizenöt éven át-, mint a Rózsa Sándor. Szigorú, de igazságos. Nem félt az ördög öreganyjától sem! Legalább ezerkétszáz birkát legeltetett minden évben az öt bojtárjával együtt.  A háza meg a karám, ahová a kemény téli hónapokra behajtottunk, ott áll még máma is  a  fölöttünk lévő soron. Ő maga meg békésen nyugszik a megszentelt kétszéli földben. Sokan voltak a búcsúztatásán. Nagy volt a fölhajtás!- mondotta volna rá a megboldogult somolyogva.

 Nem fejtünk, mert a bárányoknak kellett a tej, hogy a kihajtásig gyorsabban növekedjenek. Sok pénze volt meg sok lánya. Az egyik szebb volt, mint a másik.

  Azt mondogatta, a bajusza alatt mosolyogva: - A paraszt ősszel meg tavasszal vet, én mindig télen. Aztán ősszel, ha hazatérek, megnézem a termést.

 Örült az újabb leánygyereknek is, de minden évben elmorogta:

 - Asszony, megint elrontottad a karácsonyomat!

              A vidám farsangot még végigmulathattuk, de azután szorgosan készültünk az új terelésre. A mi dolgunk volt a fölszerelés előkészítése. Testre a subát, a szűrt. Kézhez a gajmóst meg a kancsikát. A négy okos szamárra a szolgafát, a bográcsot, az élelmet és a szárnyékot.

              Február végén vagy március első napjaiban a Nagyerdőn keresztül indultunk. Szilos után Polgárdi buckáit tapostuk. Mindig csak déli irányba! Kiskunhalas és Jánoshalma között hajtottunk le a gazdag Bácskába, csaknem a Dunáig. Már meleg idő járta, amikor a tetthelyen a nyírást elkezdtük. Láthatták a vevők, hogy milyen kövér birkáknak nyírjuk a gyapját.

              A nagy szakállú zsidó kereskedők úgy várták a falkákat, mint a Messiásukat. Fölvásárolták a gyapjút, a báránybőrt és a gyenge húsú bárányokat is szép számmal.  A nagy tülekedésben néha egymás szakállát is markolászták, és ilyenkor kufárnak becézték egymást. A gazdánknak olyan ábrázattal számolták le a pénzt, mintha a fogukat kéne az öreg markába rakni. Barna András ilyenkor odafigyelt, de sohasem számolta újra:

              – Kárhozzon el, ha becsapott! Valakinek pokolra is kell jutni! Miért én legyek az?

  A sokadalom vér nélkül véget ért. Ha a bölcs gazdánk somolyogva pipázott, mi is tudtuk, hogy jó volt az idei termés. 

 Amikor a vásár múlt, a nyáj fordult. Hazafelé egyre jobban sürgettük a napocskát a mielőbbi nyugovásra. Tizenhat-húszéves legényemberek voltunk már az 187o-es évek végén.   Minél előbb szerettük volna látni, hogy egy év alatt mennyit nőttek a falubeli lányok.

Csak a legidősebb szomorkodott, mert tudta, hogy húszévesen itt kell hagyni a szabad életet. Ki tudja azt megmondani, milyen tájra vezénylik majd Magyarországról? Nagy a császár birodalma, és sok nép lakja. Ha csak a városi doktor ki nem szuperálja a hadseregből.      Az meg a lányok előtt volna szégyen! Engem még ez a veszély nem fenyegetett, mert 1882-ben még csak tizenöt voltam.

                   Szamaraink évről évre cipelték a hosszú hónapokra való élelmet, a cserényt, az üstöt és az állatpatikát. A Vezér döntötte el, hogy milyen tempóban haladjunk. Ezek a hónapig tartó vándorutak nem voltak eseménytelen barangolások. A hatalmas nyájunkból néha elcsaptak tízet - tizenötöt is. Ha panaszkodtunk, az öreg csak legyintett:

                   - Majd visszaszerezzük a dupláját.

                   Rövid időn belül úgyis lett. Az Ő nyáját nem rövidíthette meg holmi kapcabetyár! Türelmesen kivártuk az első szuroksötét vagy zivataros éjszakát, és reggelre már teljes lett a nyáj. A ráadást mindig a bojtárok kapták. Néhány év múlva büszkén őriztük a magunk billogos juhait éjjel - nappal, még álmunkban is, a hatalmas nyájjal együtt.

 

+

 

              Bennünket jó szóval terelgetett, a nyájat öt okos pulijával is. Dömötör napjára igyekeztünk a keceli határt elérni, mert október vége néha mostoha volt.  Ha maradt a lágy idő, és a hajnali gyepet nem csapta meg a dér, tovább legeltettünk a szilosi erdő vagy a Nagyerdő tisztásain, az őszvégi zöld füvön.

              András bácsinak két igen különleges szamara is volt. Az egyik a Vezér, amelyik a nyájat irányította.  Két év után ez az okos állat úgy ismerte hosszú utat, hogy gazda nélkül is hazatalált volna.

              De a Nyerges volt a szemefénye! Ezt a fajtát akkoriban csilás szamárnak hívták. A bibliai időkben Krisztus urunk ilyenen ült. Az orrlyukak meg a szemek körül széles fehér szőrkarika, a lágyéknál és a hasa alján is fehér szőr.  Ezért nevezték fecske hasúnak. Az első és a hátsó lábszárán, éppen a térdénél, három fekete csík. Ilyen szép állatokat csak Izsákon, Majsán és Dorozsmán neveltek az egész Kunságban.

 

                                                                          +

 

              Ezen utazgatott az utolsó pusztai fejedelem, aki maga fölött csak az Öregistent fogadta el úrnak.

              A környék juhászai meg BARNA ANDRÁST választották „fejedelmüknek”.

              Ez olyan volt, mint egy pogány szertartás. A szomszéd legelők juhászai összegyűltek, megbeszélték a dolgot, aztán fölkeresték az öreget. Mindegyik hozott magával egy kis kerek tükröt, ezt a vásárokon árulták akkoriban, és kevés szóval átadták neki. András bácsi köszönettel fogadta.

              Ittak rá bőségesen a fejedelem pénzéből, ahogy ilyen alkalommal szokás. Mégpedig a híres Dömötöri csárdában! Ott is csak üvegből, mert látni kellett mindenkinek, hogy vérszínű bort isznak erre a nagy eseményre.

              A szertartás után a legjobb szűccsel varratta fel subájára tükröket. Ezek úgy ragyogtak a hímzett virágszirmok szívében, mint a földön járó napocskák. Maguk között ezután csak tükrös subásnak emlegették a juhászok BARNA ANDRÁST, a szabad puszta utolsó „fejedelmét”.

                    Az Öregisten igen szerethette, mert búsulni sohasem láttuk. Templomba nem járt, de káromkodni sohasem hallottuk. Az Isten házába elment helyette is a derék felesége meg a négy szép leánya. A vasárnapi nagymisén mindig a második padban ültek a drága, suhogó selyemszoknyákban. És úgy dicsérték énekszóval a Mindenhatót, mint az angyalok.

                     Anyai dédapátok nótái közül hármat őrzött meg a halványuló emlékezetem:

 

                                          Örülök, hogy juhásznak születtem.

                                          Öt bojtárnak számadója lehettem.

                                          Kiskunságnak vagyok fejedelme.

                                          Úgy tisztelnek számadó kegyelme.

 

                                                                 +

 

                                           Csillagok, csillagok szépen ragyogjatok!

                                            A szegénylegénynek utat mutassatok!

                                            Mutassatok utat a szegénylegénynek,

                                            Nem találja házát a szeretőjének.

 

                                                                   +

                                        

                                             Jaj, de széles, jaj, de hosszú az az út,

                                             Melyiken a régi babám elindult.

                                              Régi babám, térj vissza a hosszú utadról!

                                              Emlékezz a tegnap esti szavadról!

                                             

                                               Hosszú útról visszatérni nem lehet.

                                               A szerelmet eltitkolni nem lehet.

                                               A szerelem szélesebb a tenger vizénél.

                                               Árvább vagyok a lehulló levélnél.

 

              BARNA ANDRÁS, az utolsó pusztai fejedelem emlékére minden ünnepi alkalommal, összefogódzva, bortól csillogó szemekkel énekelte az öregapám és az édesapám.

                        

                                                             A dömötöri csárda

 

              Ma már csak a falak omladékai látszanak ki a derékig érő gazból, pedig még maga Rózsa Sándor is gyakori vendég volt benne. Ha pusztázó zsandárok nagyon hajszolták Szöged környékén, itt pihente ki magát, a Dömötöri csárdában. Kétféle rejtekhelye is volt. Egyik a sürgős bújásra, másik a menekülésre!

              Az ivóban mindig nagy volt a forgalom. Kalocsáról egészen Kecskemétig mehetett az utazó. Egy olyan úton, amelyik a leghosszabb volt a Duna meg a Tisza között. Ezt keresztezte a Kiskunhalasról Akasztóra tartó.

              Jöttek-mentek itt vásárosok, kerekedők, úriemberek, szegény zsellérek meg a jó szerencsét kereső csavargók. Néha egy-egy Csokonai - vagy Petőfi Sándor - féle.

              Olyan bölcs volt ez a hajlék, hogy befogadta még az üres zsebűeket is egy pohár borra vagy éjszakai szállásra.

              Ha a Rúzsa Sándornak gyorsan el kellett rejtőzni, ott volt a nagy szájú csapóajtó a kármentőben. Egy férfiember éppen elfért benne, mrt as pinvcébe vezetett. Rátenni az ajtaját, aztán volt-nincs a Sándor! Alulról mindent hallott. Volt, aki féltette, volt, aki átkozta. Ha kiürült az ivó, és előbújt a meggémberedett tagjaival, mindig káromkodott egy igen cifrát. Mert 1860-as évek végén, amikor császári kegyelemmel szabadult, már régen elrúgta a fiatalságát. Az ötvenötödik évét taposta 1868-ban, amikor éppen találkozunk vele.  De a kocsmárosnék még akkor is szerették! Isten tudja, miért?

              Ha a zsandárok, akik lovon jártak, valahogy becserkészték az öreg betyárt, akkor irány a hátsó, a földalatti kijárat. Ott abrakolt a lova, és mindig indulásra készen fölnyergelve. Lovastól kibújni, de gyorsan ám, ebből a földalatti pajtából! Azután hajts, Sándor, mint a tüzes istennyila, mert a zsandár golyója hamar utolér!

              Az ötvenes évek elején állt már az akasztófa árnyékában, de a Felség megkegyelmezett neki. Halálig tartó fogságot kapott. Akkor egyszerre annyi asszonyi kérvény könyörgött neki szabadságot, hogy a császár szabadon engedte.

              Hiába a kegyelem, azóta is űzik a zsandárok. Nem is magyarok, hanem a császár leghűségesebb kutyái, a csehek. Vadásznak rá, mint egy farkasra. Bő egy év múlva, 1869-ben, Szeged mellett tőrbe csalják, és szamosújvári börtön lesz a holtig tartó siralomháza, temető árka az örökös lakása.                     

              A kisebb betyárok gyakrabban megfordultak itt. Ezek is lóháton, de nem messziről, csak innen Kecelről. Ha a módosabb legények kifogytak a pénzből? Bandába verődtek, és az éjszakában megvámolták a gazdag gabonás vermeket. Az is lehet, hogy a saját apjukét! Ilyenkor a kutyával könnyű volt szót érteni. Aztán föl a lóra! Maga elé a rablott zsákot! Irány a Dömötöri csárda!

              Csak ott nézték meg, hogy mit zsákmányoltak. Legtöbbször értékes gabonafélét: búzát, rozsot, árpát.  A nagy kavarodásban az is előfordult, hogy útközben elszórták a felét.       Ilyenkor jutott belőle az ég madarainak is. Nem pénzért mulattak, hanem lopott gabonáért. Ezek a veremkamrák minden ház udvarán a földbe voltak ásva, és vastag földréteggel lefedve. Tettek rá egy-két villa szalmát is, hogy a kutya oda vackoljon. Egy okos komondor már csak észreveszi, hogyha a hasa alatt motoszkál valaki?

              Pontosan a bejárati ajtóval szemben építették, hogy a gazda még az ágyból is szemmel tudja tartani a magáét. A sötét és csendes éjszakákon minden fáradt ember alszik. Csak a mulatni akaró keceli betyárok nem! Híres csárda volt a Dömötöri csárda! Kár, hogy minden elmúlik egyszer!

 

                                                                         +

                

                Amikor az észt osztották, NAGYAPÁM igencsak elöl állhatott, de amikorra az élete bealkonyult, bizony olvasni is elfelejtett. Már nyolcévesen kisbojtár lett, azután meg az igazi bojtár szabadságát élte. Tíz éven át, negyven éves koráig, saját nyája is volt. Azután lett belőle szerencsétlen „kódus” napszámos, amikor a felesége meghalt.

                  – Akkor esett ki a kezemből a gajmós bot, mert a két árva fiúra vigyáznom és dolgozni kellett. Ettől kezdve lettem a lábakapcája mindenkinek!- mondogatta.

                   Élete végéig hiányolta a feleségét meg a szabadságát.

 

                                                                          +

 

               Az idős emberek még tudják, hogy a falut a KALOCSAI KÁPTALAN földjei vették körül: Nagycsala, Középcsala, Kiscsala, Csorna puszta, Szentimrehegy. A kétszéli nincstelenek, közöttük a nagyapám és az édesapám is, az egyház birtokaira jártak, mint részaratók Az első világháború előtt is, utána is. Elszegődhettek Szentimrehegyre szőlőkapásnak. A falutól nyolc kilométerre, ahol lakást is kaphattak a fedél nélküli családok.  Egy szoba-egy család.

             Hering Miklósnak, az öregapámnak, akkor még volt 2000 öl szántója a felesége, Barna Anna után, de ezen csak a rozskenyérnek való termett meg. Ha egy kis búza vagy árpa is kellett, akkor beiratkozott a csornai aratóbandába.

            Ott csak búzát, árpát és zabot vágtak. Minden tizenkettedik mázsa volt az aratóké. A cséplésért külön kettő és fél vagy három százalékot kaptak. Aratni lehetett éjjel-nappal, de a cséplést napnyugtakor abba kellett hagyni, mert a harmat leszállt.

 

                                                                          +

 

     Azután eljött a nagy aratás ideje, a háború. Miért nem hallgattak politikusaink az író – sámánokra? Köztük Mikszáth Kálmánra: „Én, aki annyira szeretem ezt a nemzetet, olyan sötét színben látom ma az ország jövőjét, hogy elmondani sem lehet.”/ 1910 /

 

„Harcra készítni elő a magyart,

Védő – bástyául megintelen Bécsnek?

Az én népem már rút halálba tart

És németet majd csak talál német,

Régen és másként lett volna itt: ország.” / Ady Endre, 1914 /

 

                                                                +

 

Tizennégyben az édesapám úgy énekelte a Kossuth-nótát a kecskeméti főutcán, hogy mindenki megéljenezte.

 Ha kivívjátok a győzelmet, lesz földetek, meg minden, amit csak akartok. Irány, Szerbia! Csak Kecelről ezerötszáz férfit parancsoltak ki a frontra 1915 végéig.

 Ki dolgozott helyettük? A szegény feleség meg az árva gyerekek, akik a háború alatt teljesen leszoktak a tanulásról. Az iskolában nem volt se tanító, se tüzelő!

 Tavasztól őszig a falu lakóinak többsége mezítláb járt. Télen klumpákban vagy az agyonnyűtt csizmákban csak a szomszédba lehetett eljutni hírekért.

 Ha az anyánk rosszat álmodott, a kisajtóban ijedezve várta az öreg postástól a híreket. A bátyám hároméves volt, én meg éppen készülődtem a napvilágra. Amikorra az édesapám vesztesen, de egészségesen hazaért, már hárman fogadtuk. Én voltam az egyetlen öröme az országos búsulásban. Azt mondják, hogy csiklandósan nevettem, amikor a borostás arcát simogattam.

                                                           +

  

    A öregapám is alig várta a háború végét. A Csernák Józsi bácsival azt tervezgették, hogy mit vessenek majd az ígéret földjébe. Szerbiát megesszük egy früstökre, azután jöhet a jutalom.

   De mit keresnek a mieink az orosz meg az olasz fronton? – tanakodtak az öregek. Azt az okosok jobban tudják – erősítették a hitüket.

   A negyedik év őszén leszereltek a katonák. Pontosabban: Leszereltették őket!  Károlyi Mihály nevezte ki a világ legkülönösebb hadügyminiszterét. Linder Bélának hívták, aki 1918 őszén kijelentette:

 - Nem akarok többé katonát látni! Ilyen csak nálunk hangozhatott el, és egy gazember szájából.

   Az öregapám és a harcostársa igen lelkes híve volt az őszirózsás forradalomnak. Régen elfelejtettek már olvasni, vagy sohasem tudtak, de azért megvették a Népszavát. Végre a nép szava is számít! A kishordó szárú csizmájukba rejtve hozták haza. Azután átadták a szomszédban lakó Földes Sándor bácsinak, aki fölolvasta nekik. Ilyenkor gyűléseztek és tervezték az eljövendőt:

  - Föl-föl, ti rabjai a földnek!

              Az 1919. évben a monoklis Károlyi Mihály elment a nyugis nyugatra. Kun Béla megérkezett bandájával a kegyetlen keletről. Ideológiát hozott ennek a népnek és jó néhány akasztófát. Kecelen nem jelent meg személyesen, de elküldte Landler Jenő két emberét.

              Ezek először is elmondották a szúrós szemű parasztoknak, hogy annak nem lehet földje, aki nem dolgozik. Eddig jóvá is hagyta a népség a két nadrágos akaratát. De a második mondatnál már kidőlt a liszt! Azt merték mondani a szúrós szemekbe, hogy a közép – és nagybirtokosok földjét elveszik, és az államé lesz. Ekkor a tömeg rettenetes nagy viharban tört ki:

              - Le a kommunizmussal, le a csirkefogókkal! Tartóztassák le a gazembereket!

               Bizony, így eshetett meg az a csúfság Kecelen, hogy a szónokokat kis híján laposra verték. Hálát adhattak Lenin elvtársnak, mert az volt az istenük, hogy ép bőrrel megúszták! A direktórium elnöke meg az egyik nem számos tagja menekítette ki őket a faluból.

              Csernák Józsi bácsinak disznó szerencséje volt, hogy a vörös mészárlás napja előtt kilépett a direktóriumból, és elrejtőzött a Nagyerdőben.

              Kapával kergették ki a szóvivőket, de a megtorló regiment egy hét múlva, június 23-án, állig fegyverben megérkezett a nagy vadászatra. A hajtó szerepére egyedül Zsoldos Joachim János vállalkozott.

 Még be sem értek a községbe, már agyonlőttek egy férfit, Árvai Andrást. A halasi út mellett a földjén dolgozott. Sós, a csapat parancsnoka, odalépett az ásójára támaszkodó paraszthoz, és barátságosan mondotta: - Mi fehérek vagyunk. Ugye, te is az vagy?

 András köszönésre nyújtotta a kezét: - Az vagyok.

 Ekkor Sós öt golyót eresztett bele, amitől Árvai holtan a földjére borult.

 

+

 

 Amikor a géppuskával bevonultak a falu központjába, az első útjuk a plébániára vezetett, ahol az ajtónyitó káplánt lelőtték. Vayai Lászlónak hívták, és csak 28 éves volt.

 A szarkási szőlők egyik kis pincéjében két ember iddogált. Lajkó M. András és Halász József, akiknek ez volt a kedvenc foglalkozása. A vörösök rájuk találtak, és egy Kelemen István nevű nagykőrösi terrorista mind a kettőbe szó nélkül belelőtt. Amikor látta, hogy a két férfi él, puskatussal agyonverte őket.

Csóti Ferenc lovas kocsival gyanútlanul a templom felé tartott. Egy ujj rámutatott. Azonnal lerángatták a kocsiról, és néhány perc alatt a templommal szemközti eperfára fölakasztották.

  Összesen 25 embert öltek meg ehhez hasonlóan, vagy lőttek agyon ezek a lények. Zsoldos Joachim János, a Direktórium elnöke volt az, aki a lázadók neveit besúgta. Ma van Zsoldos utca/ Joachim nélkül/ Kecelen, mert Kalocsán eltűnt. Nomen est omen. Maradjon meg emlékeztetőül!

 

                                                                          +

                  

                 Az öregapám csatlakozott a remete barátjához a Nagyerdőben, mert mint a sáskák, elözönlötték az országot a románok.

                 Madarescu katonái a lakosságnak mindenütt azt mondották, hogy a kommunistáktól akarják a magyarokat megszabadítani. Kecelen is letanyázott közülük vagy száz. De hamar kimutatták a foguk fehérjét!

                  Igen mohón kezdtek el rabolni!  A káptalan intézőjét, aki felelős volt a javakért, és nem adta oda a pénzes láda kulcsát, szemrebbenés nélkül lelőtték.

                    Igen rossz lett a hírük a faluban. Még a tanyavilágban is.

                   Az egyik román odaszokott az anyám vacsorájára. Szegény igen szerette a házi kosztot, a gazdasszony főztjét. Alig tudott tőle megszabadulni, mert hiába mondta, hogy ne járjon hozzá. Nem értették meg egymás szavát. Elpanaszolta a bujdosó apámnak, aki ezt igen zokon vette. Nem akart román kézre jutni, mert hátha kiverik belőle a bujdosók titkát. Csak éjszakára jöttek haza, amikorra a román veszély elmúlt. Most meg az asztalukhoz mer ülni egy idegen csak azért, mert fegyver van a kezében.

                      Apám sokat töprengett magában: Ha csak megverik, a család nyakára csődítik a hadsereget. A Nagyerdőt is átfésülik a tettesek után! Hogy a családban maradjon a dolog, csak az öregapámat avatta bele az akcióba.

                   Az udvart nagy eperfák árnyékolták, a konyhával szemben állt éppen a legnagyobb. Két ember alig bírta átnyalábolni a törzsét. Borús volt az ég, sötét az udvar.

                   A konyha lámpafénye odacsalta az éjjeli bogarakat meg a román katonát. Óvatos ember volt, mert a kertajtóban figyelmesen szétnézett, és csak azután ballagott a konyha felé. Akkor szakadt le egy faág a „bocskoros” fejére. Mire észhez tért volna, úgy katonásan elintézték. Gyorsan egy rongyos köpenybe rejtették, azután éjfél után kilopták a Nagyerdőbe. Egy új titokkal gazdagabb lett a Tölös.

                  Kinn a tanyákon is eltévedt néhány. A nyomozó megszállók sok hatásos balkáni módszert ismertek, mégsem jutottak egyről kettőre. Ekkor alkalmaztak egy „újítást”, Kecelen először.

                   A tanyák világa sokban különbözik a faluétól, és olyan mesze van a városétól, mintha nem is egy bolygón lenne a kettő. A tanyasi ember csendes, az idegenek iránt bizalmatlan. Ha vérig sértik, akkor nem néz se Istent, se embert! Ha a jogos haragját nem töltheti ki a bűnösön, akkor fölakasztja magát. Ázsiai sztyeppékről hozott mentalitás ez. Tréfán kívül: - Gondoljanak csak a japán harakirire!

                   Igen különös ember volt Bobek János bácsi. Fiatalabb korában, még 30 – 40 évesen is, minden hétvégén bezárkózott a kamrába, és a gyertyafényben órákig táncolt egyedül. Ez a család féltve őrzött titka volt. De a táncos kedve régen elmúlt, mert 1920-ban már hatvan évgyűrű volt az élete fáján.

                   A Felső-tanyákon, ahol Bobek János is lakott, a románok szigorúan elkezdtek nyomozni az egyik eltűnt emberük után. Válogatás nélkül összeszedték az igazakat a bűnösökkel együtt.

                   A vallatással kezdték. Mindenkit véresre vertek.

                   A hatvanéves Bobek János bácsi nagy és sűrű bajuszú férfi volt, ezért választották ki áldozatnak. A két hóhérlegény csomóstul kezdte tépni a bajuszt mind a két oldalon. A húst is leszaggatták. Ömlött a vér és a borzalom. A felesége etetgette néhány hónapig, aztán János bácsi is a halottak falujába költözött. Gondozza-e még valaki a sírját?

                    Magyarországot majdnem eltemették Trianonban, amikor 1920. június 4-én aláíratták velünk a világtörténelemben is kirívóan aljas békeszerződést.

                    A demokrácia teljes hiánya, a nemzetiségek sovinizmusa és a magyarok között meggazdagodott „szomszédok” gyűlölete, ezek kiváló nyugati kapcsolatokkal rendelkeztek már akkor is, segítette eltüntetni a térképről a magyarok régi országát. Ha nincs a vörös terror után a jogos fehér, az egyoldalúan tájékoztatott nyugati közvélemény és a pénz uraitól függő politikusi garnitúra nem mondotta volna ránk:

                                                             Jaj a legyőzötteknek!

 

                                                                           +

 

             A Nagyerdő a zavaros időkben biztos menedéke lett a bujkáló kecelieknek. De mást is adott. A fiúgyerekek egyik fő foglalkozása az volt, hogy egy nagy kötő makkot kellett gyűjteniük a nagyerdei Tölösben. Azon hizlalták meg a malackákat karácsonyra. A nép házasodott, szaporodott, új házhelyek kellettek volna olcsón a szegényeknek.

            Már 1921-ben kérvényezték a kalocsai érseknél, hogy az erdő helyén szíveskedjen házhelyeket kiméretni. 1926-ban a Kalocsai Érsekség végre teljesítette a nincstelenek kérését.

            „E földreform a nemzetnek becsületszóval garantált adóssága volt. E földreform nem kegy, sőt: már nem is parlamenti akarattól függő megadás. E földreform egyszerűen nem egyéb, mint köteles kiadása egy már megvásárolt dolognak. Öt évig hulló vérével, egy valószínűtlen pokol irtózatos szenvedésével vásárolta meg azt a magyar paraszt.”

/ Szabó Dezső, 1923. július 9. Gellérthegy /

 

                                                                          +

 

           A kérvény megfogalmazója sem gondolta, hogy milyen politikai vihart támaszt a parlamentben. Most arra is választ kapunk:

 

                                                 Mi lett az ígéret földjével ?

 

           Hallgassuk először Meskó Zoltánt, Kecel akkor még kisgazda képviselőjét, aki 1924. október 9-én a földreform végre nem hajtása tárgyában szólalt fel!

                    „Öt tárgyalás után, 1922. október elején megállapodás jött létre a kalocsai székes főkáptalan és az igénylők között úgy a területre, mint az árra vonatkozóan. 421 elismert igénylő van, szükségük volt valami 149 hold földre, a káptalan ezt fölajánlotta, a szerződést megkötötték.

Az árat is megállapították. A rokkantak 30 koronát, a többiek negyven koronát fizetnek négyszögölenként. Azonnal lefizették a költségbiztosítékot, és az iratok felmentek a Földművelésügyi Minisztériumba. A földművelésügyi miniszter hozzájárult, hogy egy volt erdőterületet adjanak át azonnal. Helyette a káptalan másutt fog erdősíteni. Fölmentek az iratok az Országos Földhitel Bankhoz.

A szegény emberek eladták a fél hold szőlőjüket, mert a bíró azt mondta, hogy megkapják a házhelyet. A kis pénz félre volt téve, jó lesz anyagra.

Megtörtént az Istenkáromlás! Két évig vártak, amikor két év múlva megjött az Országos Földhitel Banktól a végzés, ami tudtul adta az igénylőknek, hogy mivel a káptalan nem hajlandó erdősíteni, egyelőre tárgytalan a dolog. Keressenek másutt házhelyet maguknak!

              Nem akarom a Ház türelmét sokáig igénybe venni. Minden vidéken százával fordulnak elő ilyen esetek.”

              Részlet Nagyatádi Szabó István, földművelésügyi miniszter válaszából:

              - Nem bírom hallgatni ezeket a panaszokat! A helyzet az, hogy újabb és újabb nehézségek merülnek fel, és a pénzügyi kormányzat a földművelésügyi ellenére ad ki rendeleteket. A képviselő úrnak választ nem tudok adni, annál az oknál fogva, mert egészségem megrongálódott. Nem bírom a panaszokat tovább! Azon gondolkodom, és arról gondoskodom, hogy a helyemet alkalmasabb embernek adjam át.

              Nagyatádi Szabó István a kalocsai érsekség kétszínűsége miatt dobta be végül a törölközőt. Hazament a falujába, Erdőcsokonyára. Október 30-án kiballagott a szőlőjébe. Egyedül volt ott egész délután, szalonnát sütött, késő este ért haza. Másnap reggel nyolc óra tájban hirtelen rosszul lett, elvesztette eszméletét, és húsz perc múlva meghalt. Mindössze 61 évet élt.

               Nos, keceli szegények, hát hová lett az ígéret földje?

 

                                                                         +

 

              A korona 1926-ban megbukott, a kormány pengőt nyomatott. Emlékszem, apám a Szent József utcai ház felét a testvérének hatszáznegyven új pengőért adta el, azaz 8 millió régi koronáért.

  A Nagyerdőt csak kivágatták, fölparcellázták, és végre felajánlották a kecelieknek. Kettőszáznegyven pengőért négyszáznegyven ölet vettünk. Az újfalusi házhelyek legtöbbje ekkora. Hosszú lejáratú hitelt is kaptunk a helyben létrehozott Falusi Kislakásépítő Szövetkezettől, a FAKSZ-tól. Az építkezést 1928 tavaszán nagyjából be is fejeztük. Tető már volt a házon, de a három helyiséget, a szobát, a konyhát és a kamrát belül még nem vakolták. A családunk a Szent József utcai házban lakott. Nagyon kellett a pénz az épülőre!

                                                             

+

 Anyámék ebben az évben a tízéves bőrömet eladták egy gazdának, Orcsik Andrásnak. Mint egy gyanútlan jámbor jószágot, kivezettek a tanyájára egy tehenet meg egy borjút őrizni. Itt tanultam meg egy egész életre, mit jelent cselédnek lenni.

Egypár napig minden a megállapodás szerint folyt. Vigyáztam a nyugodt tehénre meg a borjára lelkiismeretesen. Közben a gazdasszonyom összebeszélt a szomszéd Hemző Mihálynéval Azt mondták nekem, hogy jobb legelőre hajtjuk a jószágot. Azt gondoltam, jól van. Hemzőné arra az egyholdas páskomra kivert még két tehenet a két borjával, két anyakocát, az egyik fias volt. A tetejébe még öt süldőt és harminc libát. Május eleje, kellemesen langyos virágnyitó idő. Az első napon valahogyan meg is voltunk, mert a Hemzőné segített az őrzésükben. Igaz, hogy egész nap nem győztünk jobbra-balra szaladgálni. Alkonyatkor mégis azt mondotta:

- Holnap majd könnyebb lesz.

            Gondoltam:

           - Jól van.

             Másnap reggel segítettek kihajtani, azután magamra hagytak. A libák a fűmag után vándoroltak szanaszét. Az anyakoca kereste a kicsinyeit. Futott volna a malacaihoz mindenen át a tanyába. A böglyök csípték a borjakat, és azok elbogároztak. A tehenek meg utánuk! Nem bírtam az állatokkal. Sírva kiáltozgattam be a Hemzőnének, hogy jöjjenek már ki. Dél felé járt az idő, amikor jött is. De nem volt benne köszönet! Jött felém és nem egyedül, hanem a gazdasszonyommal együtt. Mind a kettőnél frissen vágott tüskés akácfagally. Úgy vertek, hogy a lábamból öt helyen is csurgott a vér.

                 Mit tehettem? Sírva menekültem az új ház padlására.  Nem mertem a régibe menni, mert az anyám rettent goromba asszony volt.

                  Mielőtt elbocsátott, azt mondotta:

               - Agyonütlek, ha a helyedet elhagyod!

                A húgom, Mária, 8 éves leányka, de már szolgálatban volt. A Hajas-laposon a Bekéjék tíz nagy libáját legeltette. Megkértem a testvérkémet, otthon ne szóljon rólam egy árva szót sem.

 A padláson lapultam éjjel - nappal, és rágtam a körmöm, nyaltam a cserepes számat kínomban. Mind a két kezével rázott a hideg. A húgom kétszer is megfelezte velem az ebédjét. Amikor Marika látta, hogy nem birok lemászni a padlásról, csak elmondotta a dolgot.

                A harmadik napon, amikor édesapám éppen hazaért a munkából, a húgom sírva elmesélte az én nagy bajom. Elárulta, hol vagyok, és milyen csúnya a lábam.

               Az édesapám nyomban fel is jött értem, és ölben vitt le a padlásról. Talicskán tolt el a József utcai házba. Ecetes ruhával gyógyították a dagadt lábamat, de a fájdalom reggelig nem hagyott aludni. Apám hajnalban nem indult munkába, hanem talicskában tolt az Antóni László doktor úrhoz. Amikor megnézte a lábaimat, csúnyán az anyámra támadt:

- Ha még fél napot késtek, nagy baj szakadt volna a családodra! -mondta dühösen és tegezve, mert anyám leány korában náluk szolgált. Azonnal gyógyítani kezdett. Egyik helyen felvágta. Jó mélyen találta meg a tüskét. Sok-sok gennyet nyomott ki a sebből. Valamivel ki is mosta, ami igen csípett. Azután minden kérés nélkül megírta a látleletet.

Édesapám még azon a napon átment Kiskőrösre, és pert indított a két asszony ellen. Másnap kijött hozzánk a doktor úr, hogy újra átkösse a sebem. Úgy hiszem, jóddal kente, majd le is ragasztotta. Harmadszorra már magam sántikáltam el hozzá. Anyám elkísért, de egész úton nem szólt egy szót sem. Csak annyit láttam, hogy néha-néha a kötényével a szemét törülgeti. Többször nem is kellett elmennem a doktor úrhoz.

              Nemsokára megtörtént a tárgyalás. A bíróság helyben vizsgálta ki az ügyemet. Pontban kilenc órakor kezdődött, még a doktor úr is eljött tanúnak. A bíró előtt csak annyit mondott:

               -Ritka az ilyen kirívó eset!

              A bíróság Orcsiknéval kifizettette az egész évi béremet, és fájdalomdíjként még tíz pengőt. Hemzőnének a tárgyalás költségét kellett legombolni. Összesen több mint száz pengőt nyert az igazság!

              Alig hevertem ki a bajt, anyám már el is szegődtetett a Palástiékhoz. Én lettem volna a harmadik gulyásgyerek.  Alighogy kivezettek a tanyára, a kezembe nyomtak egy félig sült kenyérdarabot. Széthajtottam a héját. Hát akkora döglött böglyöt találtam benne, mint a fél hüvelykujjam! Rögtön búcsút vettem a kapufélfától. Édesapám, aki nem sokkal előbb ért haza, azt mondta:

 

                                                        Ebből se lesz jó cseléd soha!

 

            A 28. évben nem is szegődtettek el sehova. Bepucoltuk az új házunk konyháját. Apámnak volt munkája, csőszködött. Egy tízéves gyerek lett a segédmunkás. Magam la! Nékem kellett a sarat kevernem, taposnom, összekapálnom. Egy felnőttnek is becsületére vált volna! 

             Hogy a kosz meg ne egyen, esténként nagyjából lemostam magam. Bekaptam néhány falatot az anyám vacsorájából, és már aludtam is, mint egy hulla a kamrában és vastag szalmazsákon. Így ment két hónapon át! Amikor a konyha fala megszáradt, anyám szép fehérre meszelte.

             Sándor, a bátyám, Lukács Mihály bácsiéknál szolgált már a második éve. Nem minden gazda bánt úgy a cselédjével, ahogy az a két asszony velem. Volt, ahol a szolgafiúra úgy tekintettek, mint az édes gyerekükre. A szülőfalumban ilyen gazda nékem nem jutott.

              Rátaláltam a szomszédban lakó, aranyszívű Csöre nénire, aki többet javított rajtam, mint az édesanyám. Egyik hét végén kórusban csúfoltunk egy nálunk is szerencsétlenebb gyereket, a Kacska Jóskát:- Jóska, Polóska, fölmászott a toronyba. Megnézte, hány óra. Fél tizenkettő. Csacsi mind a kettő!

               A gyerek sírva beszaladt a házba. Mink meg csak nevettünk! Ezután mondta nekem az aranyszívű ezt a történetet: „Nem mindenki olyan életre való, mint te. Sokféle ember van: egészséges-beteg, fiatal-öreg, szegény és gazdag. Nem egyformán kapjuk az Isten ajándékát a hasznunkra vagy a kárunkra. Okos ember soha nem csúfolódik!

 Egy nagy csapat gyerek meglátott egy botra támaszkodó kopasz öregembert. Elkezdték csúfolni:- Kopasz, gyere föl a hegyre!

            Az öreg először csak feléjük fordult, és ingatta a fejét. A csúfolódás ment tovább. Rázta feléjük a botját, de arra sem hallgattak el. Pedig hegy nem is volt a környéken, csak egy rengeteg erdő. Buta csúfolódás volt az egész.  Harmadszor is odakiáltották: - Kopasz, gyere föl a hegyre! Hát erre az erdőből kirontott három medve! A jámbor medvék sem tűrhették a gonosz csúfolódást, és dühösen morogva elkergették a neveletlen fiúkat. Majdnem szétszaggatták őket a csúf szájuk miatt. Akinek esze is van meg lelke is, az nem csúfolódik!”

 

                                                                         +

 

 1929 tavaszán, Szent György napján, az iskolának hátra arc!

 Elszegődtem Öregcsertőre, Vén Istvánékhoz gulyásgyereknek egy tehén meg a borja mellé. Itt végre jó sorom volt! Még mostak is rám. Egyszer a gazdám a keceli piacra indult, és engem is haza akart vinni látogatóba. Fel is ültettek a saroglyába, de, mert ritkán néztek hátra, meglógtam. Uzsgyi, vissza!

 Mire észrevették a szökést, már a kiáltásukat sem hallottam. Nem akartam hazamenni, mert attól féltem, hogy anyám eltángál. Megvallom az igazat:

        - Sosem szerette a fiait! Édesapám egyszer eljött látogatóba. Elmondtam neki:

       - Itt jobb sorom van, mint otthon.

   Sohasem bántottak, még szóval sem. Ha a szeles tehén néha el is szaladt, csak azt mondták:- Ne félj, majd megjön!

 Elő is került az nemsokára a hatalmas szarvával. Naponta csak két liter tejet adott, de igen jót. Néha nekem kellett a csarnokba vinnem. Mindig külön tárolták Hogy miért, azt nem kötötték az orromra. Öregcsertőn hallottam a legboldogabb hangot életemben. Egy repülni tanuló kölyök fecske csivogta, amikor először a felhők közelébe ért.

„Az Úr Jézus, amikor kicsi gyermek volt, hát ő madarakat csinált agyagból. S odament egy pásztor, és azt mondta:

- Mit csinálsz, te gyermek?

Azt mondja:

- Hát madarakat!

S azt mondja:

- Nem élők!

S azt mondja:

- Élni fognak!

Az embör bémönt közibe, s a madarak mind férepültek, s mind lettek fecskemadarak.”

 Egyszer elmondottam a fecske hangját a szomszéd Csöre néninek. Áldott jó asszony volt, aki a lelkét is odaadta volna, ha valaki kéri. Azt mondta nagy komolyan a tízéves gyereknek:

              - Szép lehetett a fecske hangja, mert az Isten kedvenc madara. De amikor a madarakat teremtette, a legszerényebb madárnak adta a legszebb hangot. Aki nem kért se színes tollat magára, se erős karmokat a zsákmányolásra, csak békésen várt a sorára.

              Akkor az Isten, aki nem szereti a törtetőket, és pártját fogja a szerényeknek, azt mondta a sor végére szorult szürke kis madárnak, a fülemülének:

              - Neked nem adok színes ruhát, ragadozó karmokat, de neked adom a legszebb hangot az egész világon. Ha egyszer meghallod a gyönyörű hangját, amivel néha éjszaka is beszél, igazat adsz nekem.

 Eljött az ősz. A búcsúzó kedves madaraimmal én is útra keltem. István bácsi megfogta az aprócska kezemet, és azt mondta:

 - Azt az anyabúsító, apaszomorító fajtádat, te gyerök!/ Így mondotta, potásan!/

 Úgy láttam, hogy gazdasszonyom, a Rózsa néni, Táska Ferenc, a szolgatársam is elszomorodott.

 

+

 A fiatal gazda kocsin vitt haza, és a béremen kívül hozott az apámnak egy-egy zsák árpát meg búzát. Azt mondotta, hogy jövőre a tehén magára marad. Beadják a gulyába, ahonnan mindennap hazajár. Nem lesz rám szükség.

              Ruhát nem kellett vennem, mert az volt a bérem: egy pár bakancs, egy öltözet bársonyruha, egy nagykabát és három méter alsónak való. Valakivel meg kellett varratni. Október közepétől járhattam az iskolába.

                Az 1930-as év a világnak gazdasági válságot hozott. A gazdáknak szegényülést, mert pusztultak a disznóik. Volt, akinél 20 is megdöglött egyik napról a másikra. Faluszerte hatalmas volt a kár! A baj nem jár egyedül, hullani kezdtek a szárnyasok ezerszámra. Segítettem Pertics Miska bácsinak eltüzelni, elföldelni a dögöket. Az egész ország bajban volt. A szegényeket még nagyobb nyomor verte.

                 Számunkra az volt a legnagyobb csapás, hogy a munkáért kapott két malac is megdöglött. Pedig eladásra szánták őket a szüleink.

              Pertics Miska bácsihoz gulyásgyereknek szerződtem, de mindenes lett belőlem. Példának okáért, én vezettem a két lovat a kukorica ekézésekor. Ötven hold volt belőle, és legalább kétszer meg kellett járni. Két lovat vezettem egyszerre, és bizony gyakran magukkal vittek. A szájukat lekötötték a vezetőrúdhoz. A legyeket csak a farkukkal tudták kergetni. Ahová nem ért el a légycsapójuk, oda meglódították a hatalmas fejüket. Én meg úgy repültem, mint a madár!

            A gazdám változtatott a munka menetén. Ezután mindig korán reggel és a naplemente idején dolgoztunk..  Mire befejeztük, bizony eléggé megdagadtak a bokáim.  Édesapám szóvá is tette a gazdának, aki igazat adott neki. Kaptam is tőle kárpótlásul egy új zeigpantallót.

            Az évi béremre már nem emlékszem. Csak a szép ruhára, amit Miska bátyám a kereskedőnél vett. Zöld bársonyruha volt, de az ára miatt a gazdám háromszor is otthagyta Szabolcs Lajosnál, a boltosnál. De ő azt mondta nekem:

      - Csak vidd magaddal, amiért megdolgoztál! Majd én a Perticset jól hátba vágom, és akkor biztosan kifizeti.

Nem tudtam, hogy jó barátok, és csak cukkolják egymást.

            Megjött 1931, fiatalkorom legborúsabb éve. Befejeztem az elemi iskolát, ha nem is kitűntetéssel. Szerettem volna valamilyen szakmát tanulni, és találtam is helyet magamnak.   Anyám azt mondotta:

        - Szó se lehet róla! Ha mi kapáltunk, akkor kapálj te is!

 

                                                                         +

Ezen a hangon szól Kurz Adolf esperes úr is abban a levelében, amelyet a polgári leányiskola ügyében az Érsekségnek írt:

               „Kecelen római katolikus polgári leányiskolát építeni fölösleges és céltalan. A falusi intelligencia leányaiból 5-6 polgári iskolásnál többet összeszedni nem lehet. Az iparosok oly szegények, hogy az elemi iskolát végzett leánygyermekeiket otthon nem nélkülözhetik. Még inkább áll ez a földművesekre nézve.

             Aki ezek közül szegény, pedig 70 százalékuk az, csak úgy tudja fenntartani a családját, ha a gyermekeivel együtt dolgoznak és keresnek. A jobb módú gazdák nagyobbrészt tanyai birtokaikon laknak, és lányaikat úgy nevelik – nagyon helyesen, hogy földműves gazdák feleségei legyenek. Józan érzékökből kifolyólag nagyon jól tudják azt, hogy amelyik földműves lány 14-15 éves koráig polgári iskolába jár, idegenkedni fog a föld szagától.”/1927/

                                                                          +

 

            A fiúknak sincs menekülés! Tessék elképzelni, hány helyen elmondhatta ezt a gazdák körében. Meghívott és tisztelt vendégként a lakodalmakon, a névnapokon. Nem kellett volna Petőfit vagy Aranyt emlegetni példaként a kitörésre, elég lett volna az Antóni doktor urat megemlíteni, aki a keceli parasztgazda fiából lett egy megbecsült helyi orvos.

            Ami pedig az esperes úr népszeretetét illeti: Gyönyörűek voltak az egyházi körmenetek. A gazdag leányok rózsaszín ruhában mentek elöl, a deli legények fényesre nyalt csizmákban vitték a supellátot, amely alatt az oltári szentséget emelte a fejének magasába Kurz Adolf. Mögötte hömpölygött a tömeg, a buzgó keceliek.

             A járdáról olyanok is nézték álmélkodva a szép vonulást, akiknek nem volt az ünnephez méltó ruhájuk. Mit ad Isten, az esperes úrnak feltűnt, hogy az egyik férfi a fején felejtette a födőt:

              -Vedd le a kalapod, te marha!- dörgött rá, hogy fölülmúlja a kántor énekét.

             Ő volt a legtekintélyesebb ura Kecelnek az első világháború után. Ekkor mondta ki a nyilvánosság előtt őszinte véleményét a falu lakóiról. Dühében elszólta magát! Semmibe vette a szegény népet, a falu többségét.

 

                                                                         +

 

                Már 1926-ban megalakult a keceli mentatelep, és odajártunk napszámba. Ezt a vadkapitalista vállalkozást egy Stielly Walter nevezetű ezredes úr működtette a kedves felesége támogatásával.  A hölgy egy Gajáry nevű helyi nagybirtokos lánya volt, akit ide húzott az a jó szíve.   A szegénység szagára idesereglettek a ragadozók!

               Én hetven fillért kaptam naponta, de napkeltétől napnyugtáig dolgoztam. Azok a kisleányok is, akik egész hónapra leszerződtek. A 12 éven fölülieknek 25 pengőt adtak a leghosszabb aratási hónapokra, júniusra-júliusra. Ekkor naponta 15 órát dolgoztak! A 14 órás hónapokban csak 20 pengőt kaptakegy egész hónapra.

               A 10 és 12 év közöttiek szintén látástól vakulásig dolgoztak, de csak 20 és 15 pengőt érdemeltek.  A tűző napon ülve végezték a munkájukat. Ha nem akarták vagy nem bírták  naponta megtenni a haza vezető 20-25 kilométeres utat, akkor alhattak a közeli istálló szalmáján. Egy tisztességes vécéjük sem volt, ezért járhattak a szomszédos erdő bokrai közé.

                A tulajdonos, az ezredes úr, jó gazdaként és boldog apaként, gondoskodott a  szorgalmas keceli leányok szórakoztatásáról. Lehívta a leányát, Babakisasszonyt, aki lovaglásával, szép hosszú lobogó hajával elkápráztatta a kis mentásokat.

               Közülük többen, az évekig beszívott erős mentaszagtól, tüdőbetegséget kaptak.

                A szomszédságunkban lakott a tizenkét éves Földes Franciska. Olyan volt, mintegy szép piros alma, és olyan lett néhány hét alatt, mint egy hófehér arcú köhécselő angyal. Édesanyjával összehivatta a játszótársait, a környékbeli gyerekeket. Tele is lett mezítlábasokkal az a kicsinyke szoba. Azt suttogta halovány hangján:

              - Ma éjfélkor meg fogok halni.

              - Sokáig fogsz te még élni és velünk játszani - mondtuk vigasztalásul. Erre azt susogta:

              - Engem már odakint várnak.

 Este kilenc óra tájékán váltunk el tőle csókkal, simogatással, sírással           

              Alig múlt el éjfél, amikor nagyot sóhajtott, és örökre elaludt-mesélték másnap reggel a szülei. Ez lett a Turcsán lányok sorsa is.

 

                                                     +

 

               Én nem tudtam segíteni rajtuk. Egyszer mondtam a Sendula úrnak, aki a munkát irányította, hogy nem lehetne-e csak hattól hatig dolgoztatni szegényeket? Azt hittem, hogy azonnal elzavar. Azt ordítozta:

               - Ki kényszerítette őket arra, hogy ide szerződjenek?

Én ettől kezdve befogtam a pofámat. Az lett volna a jó kérdés, Sendula úr:- MI kényszerítette?

                 A gyerekkínzásért, a gyilkosságokért bűnösnek tartottam a községi elöljárókat, a papokat és az orvosokat. Ők miért nem nyitották ki a pofájukat? Miattuk múltak el ezek a szorgalmas kisleányok már tizenévesen.

                  A tanítókat nem vádolom, mert azok az állásukat, a gyerekeik jövőjét féltették a helyi maffiától. Egy egész országnak voltak a napszámosai.

                 Beköszöntött az 1932-es év és a boletta. Ez annyit jelentett, hogy a gazdák az eladott kenyérgabona feléért készpénzt kaptak, a többiért bolettát, amivel csak az adójukat törleszthették.

                  Hogy segítsenek a gazdákon, egy Hitelszövetkezet alakult, ahol zöldhitelhez juthattak.

                  A szegénység igen nőtt és szaporodott. A keceli népnek munka után kellett nézni, mert a felnőtteknek itthon nem volt lehetősége.

                   Találtak is aratást Kunszentmiklós mellett Feketehalomban, Vigyázó Sándor gróf birtokán. Ezt akkor egy Csanak Jenő nevű zsidó bérelte. Édesapám a bátyámat is beíratta kaszásnak, aki ekkor már 18 éves volt. Én lettem az egyik marokverője, a másik egy Haszilló Mihály nevű, aki szintúgy 14 éves volt. Csaknem négy hétig tartott az aratás, természetesen a tizenkettedéért. Azután, mi marokszedők, szedtük a sátorfánkat, és hazajöttünk.

                   Az aratók ott maradtak csépelni, ami újabb háromheti munkát adott nekik. Aratásnál sokat segítettem a bátyámnak, mert nem volt olyan erős, mint én.

                   Kaptunk ott némi kommenciót, ingyen kosztot. Egyszer finom sárgaborsót tálaltak fel nékünk.  Édesapám nagyon megbecsülte, mert bekente véle a bocskorát. Lett is nagy röhögés!

                    Minden kaszás 17 mázsa kenyérgabonát kapott, a családunk két kaszása több mint harmincnégyet. Mivel kenyérből kevés volt a kommenció, 100 kilót már megettünk munka közben. Anyánk hónapokig a szemünkre hányta, hogy mekkora belünk van.

                    A gabona egy részét el kellett adni, hogy a kölcsönt fizethessük. Székely János a malomnál megvette a gabonánk jó részét, a felét ő is bolettában fizette. Pénzünk most már volt, de elég lesz-e az „újig” a kenyérnek való? Mire használhatta édesapám a bolettát? Akinek semmije sincs, adója sincs. Őrizgette egy ideig, aztán eltüzelte. Nem adott meleget, inkább fáztunk tőle.

     Belefért a késő őszi időbe egy szőlő alá forgatás. Szvetnyik Ferenc bácsitól vállaltunk 500 ölet, 75 centi mélyre, ölenként 70 fillérért. Suba alatt megbeszéltük a fiával, hogyha a fogait meg akarja őrizni, akkor csak kettős könyvelést végezhet.

      Becsületesen elmondottuk, hogy ruhát akarunk rendelni magunknak a Szabolcs úrnál. Fejenként 18-20 ölet forgatunk, de anyánknak csak 15-öt fizessen. Beleegyezett, mert a bátyámnak legénycimborája is volt.

 A forgatás átnyúlt az 1933-as évbe, és eltartott március derekáig. Aztán jött a végelszámolás! 45 pengő ütötte a markunkat, amit rögtön el is vittünk a boltoshoz, és megrendeltük a ruhát. Annak húsvétra el kell készülnie, ha a fene fenét eszik is!

             Húsvét nagyszombatján délután három óra körül megjelent nálunk a Szabolcs úr inasa. Udvariasan megállt az ajtóban:

              - Itt lakik-e Hering Sándor és Hering János!

              - Jó helyen jár-biztattuk.  Közben égett a föld a talpam alatt!

- Meghoztam a ruhájukat, amit a mesterem küldött-mondta a regula szerint, és tisztelgett hozzá. Elfogadtuk, megköszöntük, megkérdeztük:

- Mivel tartozunk?

 Intett, hogy semmivel, és Jézust dicsérve elköszönt.

                Éppen a feltámadáskor szabadult el a pokol!

                 Amikor anyám ezt látta-hallotta, elkezdte a litániát:

                 - Mit vétettünk ellenetek, hogy ilyen csúnyán becsaptátok a saját édes szüleiteket? Miből lesz kifizetve a FAKSZ?

                Édesapánk csak nézett maga elé, és csóválgatta a fejét:

                - Hát, gyerekeim, ezt nem vártam tőletek!

                Hogy nagyszombaton ne folyjon hosszú veszekedés, az apám mellé ültem, és elmondtam neki apróra, hogyan lett meg a ruha ára.

             Utána csak annyit kérdeztem:

                 - Mondja, édesapám, van-e magának egyetlen tisztességes vasárnapi ruhája? Pedig évről évre mennyit gürcöl! Mink most vagyunk fiatalok, nem csúfoskodhatunk a faluban, mint a cigányok. Végre elmehetek templomba is. A rendes kislányok mind eljárnak, hátha ott találom meg a magamét. Legalább a szegények templomába eljárok, az újfalusiba.

                  Apám elfordult és sírt. Hullhattak ekkor örömkönnyek is. Ő aztán megnyugtatta anyánkat. 1933 húsvétján így lett végre egy új ruhánk! A bátyám ebben az évben lett 18 éves, én meg április 20-án 15!

 

                                                                           +

 

     És ekkor avattak felnőtté is. Feliratkoztam az aratók és a cséplők közé Sebők Ferenc bácsinál, aki bandagazda lett Feketehalomban. Édesapám ötven fillérért vett nekem egy kaszát Kosaras János bácsitól, aki zenészember volt. Még tárogatózni is tudott!

    A kaszámra ugyan azt mondta, hogy úgyis eltöröm, de nem lett az ára kidobott pénz, mert vigyáztam rá!

      Első marokszedőmnek Dubai Pista ajánlkozott, a szomszédunk fia. Tizenöt éves koromban az első nagyrészt kopott kaszával és fogadott marokverővel megkerestem!

      Pokoli meleg nyár volt. Hét ágra sütött a nap. Napokig egyetlen felhő sem az égen. A testem olyan barna lett, mint a kemencében a sült kenyér. A sor végéig csak dönteni a gabonát. Néha megállni, de nem ám pihenni, hanem hogy újra borotvaéles legyen a kasza.

      Elő a fenőkövet! Azután biztos mozdulatokkal élesítem, mert ha rosszul húzom,  búcsút mondhatok egy életre valamelyik ujjamnak. De sietni ám, mert a többiek már előrébb járnak!

      Ez volt az igazi verseny, amit a munka parancsolt magának és a parasztnak! Mögöttem a Pista markolta össze a kévéket, és úgy szuszogott a nagy igyekezetben, mint két vaddisznó.

      Húzta az embert az előtte járók lendülete, hátulról nem hagyott lazsálni a mögöttem hajtók tempója. A nap meg csak pörkölte a testünket, egyszer jobbról, fordulás után balról. Nehogy félig sülve érjük meg a naplementét! Ez volt ám a sport a javából, nem a labdarúgás!

       Ha nem lett volna a fejemen egy ócska kalap, lábamon valami cipőféle, ott helyben megüt a guta a forróságtól, a talpamat meg szétmarja az a sündisznó tarló. Forduláskor szusszantunk egyet. Vedeltük a vizet, mint egy ló, munka közben meg patakokban csurgott rólunk a verejték. Ez a munka volt, sportnyelven szólva, a selejtező.

      A bandagazda hirdetett eredményt, és selejtezett. A java ott maradhatott a cséplésre is, a fiatalja mehetett haza pihenni.

       Öttusával folytatták a férfiak: zsákolás, mázsázás, etetés, kéveadogatás, szalmahordás.

                   Ezek nagyon kemény próbák! A szép magas asztaghegyek, a hegyek katonás rendben egymás mellett! Ezekből lehetett kibányászni az életet. Legalább hét markos férfi kellett hozzá.. Az első az asztagról a kévéket vasvillával dobta át a gépre. Ott fenn az etető a dobba engedte szétbontva. Ilyenkor búgott fel elégedetten a masina, és ontani kezdte a szemet meg a szalmát. Ekkor kellett két – két zsákos meg szalmahordó! Egy idősebb pedig, ez lehetett a bandagazda, lemérte a kövér zsákokat. Nagyon szép munka volt! Minden mozdulatunknak azonnal meglátszott az eredménye a tele zsákokban meg az egyre magasabb kazlakban.  

                       Nőtt a búza ára, mintha az én kaszámra várt volna. Öregcsertőre is elmentem Vénpál Menyhártékhoz, amiért fizetést kaptam. Két kis malackát tudtunk venni, és ami a legfontosabb, azt az átkozott FAKSZ-ot is kifizettük az utolsó fillérig. Anyám meglelte végre a nyugalmát! De ezután is olyan durva volt irántunk, mit egy lópokróc. Egyszer meg is kérdeztem a Csöre nénitől:

       - Miért van az, hogy maga úgy beszél velünk, mint a fiaival, anyánk meg az idegennel mézes-mázos, velünk meg kutyául bánik?

        - Tudod, fiam, nem minden asszony egyforma- mondotta az aranyszívű.

         A régiek azt mesélték viccelődve, hogy az asszony másként lett, mint ahogy a papok tudják. Amikor a Jóisten az asszonyt teremtette, kivette Ádám egyik bordáját, hogy abból legyen meg a felsége, Éva. De az Úr akkor az egyszer ügyetlen volt, és a csontot elejtette. Az leesett a földre, a kutya meg elszaladt vele és elásta. Az Úristen büntetésül a kutya bordájából faragta meg az asszonyt. Egyik-másik azért olyan rossz, mint a kutya. Figyeld csak meg, hogy összekucorodva is alszanak, mint a kutyák!- fejezte be ezt a tanulságos történetet az én Csöre néném.

                 Szilveszterkor már választhattunk, hogy hova menjünk mulatni. Megalakult a KALOT a gazdag legényeknek. A szegényebbek a Leventeegyletnél vagy a Tűzoltóknál táncoltak. Mi is közéjük tartoztunk a bátyámmal.

     1934-ben újra próbára tehettem a kaszámat. Sebők Feri bácsi fölírt aratónak-csépelőnek. Ekkor Lech László bátyám lett a marokverőm. Szobafestő volt a szakmája, de nemigen volt munkája. A többség, a szegénység, kívül-belül fehérre meszelte a házát. Úgy is jó volt, úgy is szép volt.

                                                               +

 

       A tavasz napszámmal telt el, aztán megjött a nyár kifent kaszával. A bérlő marhavagonokban szállíttatott bennünket Kunszentmiklósra, aztán „kutyavasúttal” a majorba. A bérlő, Csanak úr, várta a brigádot:

      - No, megjöttek a keceli sáskák, ezek megeszik az egész majort!

      Tizenhat éves voltam, kezdtem szagolgatni az ibolyát. Itt is akadt egy csinos, szorgalmas kislány a cséplésnél. Egyik este hazakísértem. Haza? Megálltunk egy hatalmas hodály egyetlen ajtaja előtt. Bent két oszlopsor tartotta a tetőgerendákat. A „lakások” ponyvával elválasztva. A bejárattal szemben méter magas és két méter széles padka. Azon 10 katlan 2-2 téglából vagy vályogból „építve”. Ezeken melegítettek, főztek. Itt mindenki tudta, melyik család mit eszik vacsorára. Így éltek a dolgos cseléd családok!

Nem sokkal jobban a rabszolgánál! Ezekkel mit sem törődtek a miniszter urak, a földek urai és a csanakok!

                1935-ben az élet jobbra fordult. Középcsalán arattam. Az őrjegi Csalán még kukoricaföldet is kaptunk harmadából.

                  Két napot kellett érte robotolni, mint a középkorban. Vadászaton az urak puskája elé hajtani a vadat, vagy az erdőben fát vágni.

                   A boletta megszűnt, a szegénység enyhült. A mustért tisztességes összeget kezdtek fizetni. A kenyérgabona ára is emelkedett 1-2 pengővel. A németek megkezdték a felkészülést, a raktározást, ezért lett a terményeinknek nagyobb értéke. Lassan, de biztosan közeledett a háború. A bátyám is berukkolt.

 

                                                 Gyere, világ, fütyülj a markomba!

 

              18 évesen nekem már csak az anyám meg az édesapám parancsolt. Nem szerettem az időpocsékolást, nem jártam leventézni. Vasárnaponként a gazdák a községháza előtt fogadták föl a következő hét napszámosait. Ott ácsorogtam, amíg a hetem be ne telt, csak azután mentem ki a gyakorlótérre. Többször előfordult, hogy ki se evett a fene, mert már úgyis elkéstem volna.

                  Az oktatók megsokallták, és csendőrökkel vezettettek elő. Ez a módszer nem tetszett se nekem, se a kísérőimnek, de a főszolgabíró és a kerületi csendőrparancsnokság utasítása szentírás. Végre kellett hajtani!

                 A gyakorlótéren átadtak az oktató úrnak. Ám, amikor elmasíroztak, én is tisztelegtem a barátoknak, és rögvest hazaballagtam. A következő vasárnap újra kikísértek, csak akkor többedmagammal.

 

                                                                            +

 

                 Rajtam kívül mások is munkát koldultak a leventézés helyett Ezután vasárnaponként a községháza udvarán volt a parancshirdetés. Az előző heti engedetlenségért kihallgatásra rendeltek. Testben és lélekben felkészültem reá. A tanácsteremben két oktató is volt. Jobbról-balról erősen fogták a karomat, úgy vittek a négyes számú irodába, ahol Kenyeres Kálmán úr fogadott. A kísérőim elmentek. A főnök bezárta az ajtót az 5-ös iroda és a folyosó felé. Bement az asztal mögé:

                 - Miért nem jártál Leventébe?

                 Mire a számat kinyithattam volna, előkapott a pult alól egy hosszú bikacsököt. Akkorát vágott vele a bal vállamra, hogy a jobb faromat csípte meg a vége. Mondottam neki, hogy meg ne ismételje, mert rosszul jár. Abban a minutumban a másik felemre is kaptam. A bosszúállás lelke költözött belém.

                  Átnyúltam a pudli felett, és egy kézzel elkaptam a kabátját. Átemeltem az asztalon, és nekinyomtam a falnak. A térdemmel a gyomrába léptem, mire nyomban elájult. A szerencsétlen flótás lefeküdt aludni, mint egy kisgyerek.

                 Ekkor érkezhetett meg a vezető főoktató, Magyar Jenő tartalékos tüzér hadnagy. Rögtön értesítették arról, hogy hol vagyunk. Nagyon be akart jönni, mer veszettül verte az ajtót:

                        -Nyissad ki az ajtót!

- A főoktató úr zárta be. Tessék neki szólni!

- Ha nem nyitod ki, belövök!

  -Azt lehet, mert a Kenyeres úrral takaródzom.

               Mivel én álltam vesztésre, csak kinyitottam. A hadnagy úr jött elöl mint főoktató, utána Halász Pál,  Beke Ferenc meg Rózsa József, az aloktatók. Az utóbbi, Rózsa lévén, nagyon szúrósan kezdte. Se szó, se beszéd, mindjárt mellbe vágott. Én pedig akkorát gyomorszájba, hogy az egész rózsabokor a Beke karjaiba hullott. Erre Magyar Jenő kiadta a parancsot:

                       - Hagyjátok ezt az őrültet! 

                 Úgy éreztem magam, mint az a vadállat, amelyiket a kutyák sarokba szorítanak. Nézték, ahogy lassan összeszedtem magam, aztán átmentem a nagyterembe. Hosszú piros szőnyeg a közepén, azon állt a többi vádlott. Fehéren, mint a fal. Hallották az ütések puffanását belülről, és azt hitték, engem puhítanak. Meg voltak rémülve, hogy most rajtuk a sor! Amikor elébük álltam, úgy bámultak rám, mint a birkák

                 - Ne hagyjátok magatokat megverni! – mondtam halkan.

 Aztán leventésen tisztelegve leszaladtam a lépcsőn, és bebújtam a liget sűrűjébe. Leroskadtam a kedvenc padomra, és néhány percig mély slukkokkal szívtam a téli levegőt.

    Nemsokára jött a nyáj is hazafelé. Kiderült, hogy senkit se vertek meg, senkit se csuktak be, csak javulásra szólították fel az egész bandát.

                                 

+

 

                 Így ment az élet tovább 37-ben és 38-ban. Most már nem Csalára, hanem Herner úr földjére szerződtem aratni, a Gajári birtok szomszédságába. Herner úrnak legalább 400 holdnyi birtoka volt. Eléggé szépen kerestünk! Tizenkettedéért dolgoztunk, de a vetések szépek voltak. Gépelni nem kellett, de a mindennapi kenyeret elő tudtuk teremteni. Apám még átaljás szőlőt is vállalt, amiért rozzsal fizettek. A Herner birtokon kukoricaföldet műveltünk negyedéből.

 A gazda megekéztette és hazaszállíttatta a részünket. Robotolni sem kellett érte!

                 Volt munka a régi mentatelepen. Akkoriban alakult egy új, de kisebb. Itt  csak 40-50 lány és asszony dolgozott.

                 A Somogyi-telep is termőre fordult. Ide főleg az újfalusi asszonyok jártak napszámba. Somogyi úr igen jó ember volt, még ha zsidó is. Az asszonyoknak másfél pengőt, a férfiaknak kettőt fizetett egy napra. Nem kellett napkeltére kiérni, hanem csak 6 órára, a munkát sem napszálltakor kellett befejezni, hanem fél hétkor.

                  Azt is megengedte két szegény asszonynak, hogy délben hazaszaladjanak a csecsemőjüket megszoptatni.

                 Amikor pedig visszasiettek, és kézből gyorsan akartak ebédelni, akkor engedélyezte nekik a nyugodt evést. Ott akartak maradni, hogy a késést ledolgozzák, de ő azt mondta:

                 -Menjenek csak haza a többivel! A nap letelt.

                 A szegény Somogyi úr rosszul járt, mert amikor a szőlője jó erőben és igen bőven termett, az élő szőlőt a tőkenyaknál kivágták. Állítólag a keceli cigányok tették, akiket a nyilasok felbéreltek. Az újfalusi asszonyok megsiratták a közeli munkahelyet.

 

                                                                            +

 

Én is legénykedtem már! Újra eljött a tél, a farsangi időben elmentem egyik barátomhoz, Halász Ferenchez, akivel elbeszélgettünk, elkomáztunk. Azután magányosan elindultam hazafelé.

        Az Ipartestület előtt két jó barátommal találkoztam, Benyák Józseffel és Szabó Antallal. Mindketten öreglegények voltak. Megálltunk a műút közepén a bokáig érő frissen hullott hóban. A karbidfényben a havas fák virágoztak körülöttünk, és hallgattuk a báli muzsikát. A jó szerencsére várakoztunk, és halkan beszélgettünk.

       Egyszer csak kijön az ajtón egy nagydarab nyalka csendőr egyenruhában, kardosan. Csapó János volt, a híres kétszéli legényverő. Igen durva, 90 kilós és gyűrött pofájú.                                                                                                                      Egy fiatal kisleányt kísért. Az utcának ezt a részét gázlámpával világították meg, azonnal észrevett bennünket.

 Oda is szólt: -Mit csoportosultok ott?

 Szerencsére divatos volt a téli kabátokhoz egy akkora gallér, hogyha azt felhajtottuk, még a szemünk sem látszott ki az árnyékából.

Megint odaszólt, de akkor már az anyánk ezze-azza is benne volt. Én úgy morogtam, mint egy öregdisznó. Erre azonnal felénk indult nagy mérgesen.

        A társaim gyorsan kiváltották a nyúlcipőt. A nyalka nem láthatta, hogy a vállamra akasztva, hátulról egy /csomoros, tele hiszekeggyel/görbebot lógott. Amikor a közelembe ért, elő akarta kapni a szentjánoskenyeret. Abban a pillanatban leakasztottam a vállamról a botot, és akkorát vágtam a karjára, hogy az rögtön leszáradt.

     Aztán elkezdtem kopogtatni a szilvamérőt a fején, meg ahol értem. Nem vette tréfára a dolgot, mert futva megindult a községháza felé. Lépkedtem utána, és megállás nélkül csépelgettem. Már a Tolnai János bácsi házánál jártunk, amikor megláttam a két szemben lihegő csendőrt.

      Abban a pillanatban hátraarc! És rohanás, ahogy csak a csülkeim bírták! Amikor a Temető utca sarkánál jobbra kanyarodtam, már a nyakamban szuszogott az egyik:

      - Állj, mert lövök! / Gondoltam, azt állok meg neked!/

        Nagyot kiáltott, ezzel lendületet vesztett, én meg egérutat nyertem. Be a temetőbe! Eldöntöttem, hogy tovább sehová. Elővettem az apám obsitos tiszti pisztolyát, amit emlékként a frontról hozott haza:

        - No, ha jöttök, egyenként durrantalak le benneteket! A szerencsém az ő szerencséjük is, hogy a Balázs Imre barátom házánál megálltak és visszafordultak.

 Nyúlfarknyi ideig várakoztam, azután úgy rohantam haza, mint az olajozott istennyila. Amikor beestem az ajtón, így köszöntem:

         - Ha csendőrök jönnének, mondják azt, hogy már hét és nyolc között hazaértem!

 Azzal dögfáradtan egy öreg székre roskadtam, mert a lábam is remegett. Közben az is piszkálta a lelkem, hogy mit mond a Benyák család. Egész éjszaka a csendőrök hajkurásztak álmomban. Alig vártam, hogy megvirradjon!

  Korán reggel kimentem hozzájuk. Azt kértem:

   - Ha valamelyik csendőrt ide enné a fene, hazudják azt, itt voltam maguknál hattól egészen éjfélig. Akkor már sokan tudták, hogy a Terikének udvarolok.

                                                               +

 

Csütörtökön beslattyogtam községháza elé, hátha akad valamelyik mészárosnál, zsidónál egy kis munka. Egyszer csak lejön a Csató úr az őrszobáról. Akkoriban, ”a kosaras ünnepen”, a hentesek pecsenyét sütöttek, a pékek meg friss perecet árultak a sokadalomnak

 Csató úr is a fejét akarta tömni.

-          Menj fel az őrszobára! – mondta szigorúan.

-          Nem tudom, miért? – kérdeztem, mint egy bugyuta bárgyú borjú.

-          Majd megmondom fenn.

 Magamtól nem mozdultam, de amikor visszafelé jött, csak bementem véle.

 Az asztalnál Puruczki törzsőrmester ült. Csató azt mondotta neki:

- Meghoztam a tettest. Hozzám fordult:

- Hol voltál vasárnap este 9 és 10 között?

 - Lányoknál, Kiskecelben - gurítottam egy nagyot, de azért megadtam neki a pontosabb címet is.

Mielőtt útra kelt, odaállított a kályha mellé:

  - Az egyik könyöködet tedd a másik lábad térdére! Maradj így, amíg visszajövök!

  Tudtam, hogy ez a mulya úgy sem boldogul. De a kályha cudarul meg volt pakolva! Azt hittem, megsülök a nagykabátban.

  Mondottam a szobatársamnak, aki közben úgy pöfékelt, mint a kalocsai vonat:

  - Az áll itt, akinek az édesanyja nem tisztességes!

               Erre a törzsőrmester elnevette magát, odahívott, és mondta, hogy gyújtsak rá.

              -Nem dohányzok-feleltem.

              -Próbálja meg!

               Megpróbáltam. Három cigarettapapír is elszakadt, mire sikerült egy libafarok nagyságút megcsavarnom.

                Urasan, lábat lábra hányva, pöfékeltünk és beszélgettünk, amikor a Csató úr betoppant.

                Szegény, teljesen kifordult a sarkából:

               - Te voltál, te piszok! Csak nem tudom rád bizonyítani.                     

               - Mit kire? -kérdeztem, mint egy ma született bárány.

                  Hirtelen olyan lett, mint a színváltós szivárvány: vörös, zöld és végül kék.

   - Ki a szobából! -üvöltötte, mint aki megveszett.

                    Nem sokat húztam az időt, de azért végignéztem rajta. Az ütések miatt még mindig nehezen tudta a fejére tenni a szilvamérőt.

       Nagy híre lett a községben, hogy a legényverőt valaki gatyába rázta. Át is helyezték Kelebiára, ahol ugyanúgy viselkedett, mint nálunk.

       Csató urat később a szerb határőrök agyonlőtték. Nyugodjon békében!

        Ha rám bizonyítják a csendőrverést, úgy átcsutakolnak, hogy egész életemre nyomorék lettem volna. A Leventéért békén hagytak, mert megtudták, hogy rövidesen bevonulok. Addig csak dolgozgattam, mint a többi szegénylegény.

                     Mindig volt munkám, mert mindig hívtak. Tudtam is, szerettem is kaszálni, és eléggé erős gyerek hírében álltam. Dada Mihály bácsi segítségével vettem egy török kaszát. Kemény pengéje volt, de ha szépen megkalapáltam, úgy vágott, mint a parancsolat.

 

                                                                          +

 

        Ősszel beváltam a sorozáson. Megmondották, hogy még abban az évben behívnak bennünket. De a Felvidék visszacsatolása miatt ez elmaradt.

         Búcsúzásul, egész télen, egy kiadósat legénykedtem. Benyák Terikének csaptam a szelet, ezért leginkább a bátyjával meg az unokatestvéreivel barátkoztam.

        Egy holdfényes téli estén, magányosan és véletlenül, betévedtem a kocsmába. Ott ült a legnagyobb asztalnál két cigánnyal a legénykirály, Pásztor József. Nagy fejű, pörge bajszú öreglegény volt, olyan 26-28 éves.  Már jól eláztak belülről, mire odaértem.

         Ha valakinek a pofája nem tetszett, akkor a Pásztor intett a cigányoknak:

          - Avande!

           Azok ugrottak, mint a szöcskék, és már dobták is ki az illetőt. Kezdetben elnéztem, mert nem ismertem a kilódítottakat.

         Közben bejöttek a Benyák gyerekek: István, Ferenc és a Józsi. Azután leült melléjük a békés természetű Szabó Albert is, és csendesen iszogattak. Pásztornak valami nem tetszett. Megint odaintett a moréknak:

          - Avande!

          Az alacsonyabb cigányt, a legerősebbet, Hercsegnek tisztelték, mert olyan erős volt, mint egy bivaly. A másik vastag nyakú, hosszú, vállas ember.

          Hercseg fel is kelt, hogy ugorjon, de megfogtam a kabátját. És azt mondtam neki szolidan, mint okos apa a hülye gyerekének:

         - Maradjál csak! Nem bántottak azok téged!

          Azt felelte, mint egy durcás kisgyerek, kinek elvették a játékát:

          - Még téged is!

           Ijedtemben akkorát behúztam neki, hogy lerogyott a székre.

 Elkezdtem a Pástorral az áldozat fölött vitatkozni:

          - Kinek vagyon most igaza?

           A kocsmárosnak lett igaza, mert kitanácsolt bennünket az utcára. Végét vetik a zenének, hazamennek a legények.

 

                                                                +

 

         Számunkra a mulatság valóban befejeződött. Hazakísértük az unokatestvéreket, és a Józsival lassacskán ballagtunk az út közepén a temető mellett. Itt ért utol bennünket a két kidobó legény, akik előtte megfigyelték, hogy  felére apadt az ellenséges sereg létszáma.

Az egyikük hars hangon azt parancsolta nekünk:

                    - Állj! Állj, ha mondom!

         - Megállunk, ha már parancsolod – mondottam tárgyilagosan, de a bicska, amelyet nem oly régen vettem a vásárban, már magától kinyílt a zsebemben.

     Társa, az a vastag nyakú, abban a pillanatban pirelő vassal át is szúrta a barátom új nagykabátját. Józsi az ellenfelébe akarta ütni a bicskáját, de nem volt szerencséje, mert a cigányon gombot talált.

     Hercseg nálam egy disznóölő nagykéssel kísérletezett. Mint említettem, volt egy jó kis bicskám. Új. Még nem is ettem vele. Előkaptam, és mélyen belevágtam a bal válla gödrébe, amitől rögvest összecsuklott, mint a colstok. A vastag nyakú csukamájolajra lépett.

     - Alighanem agyonszúrtam- méláztam fölötte.

      - Menjünk be a temetőbe, és beszéljük meg, mikor legyen a temetése – mondotta Józsi a maga higgadt módján.

                    Mint két nagy lapulevél, úgy lapultunk a keresztek árnyékában. Hogy a szavamat ne felejtsem, szép telehold volt. Látszott is benne az ördög! Vagy Dávid az, aki hárfázással múlatja ott az időt.  Hát halljuk, amint két gonosz ember csendesen beszélget:

                - Meghaltál-e, kedves Hercsegem? /A kérdése jogos - súgtam oda a Jóskának./

                - Még nem, instálom, Pásztor úr, mert szuszogok

                   Mire a cigányok pásztora azt mondja a Hercsegnek:

                  -Kapaszkodj a nyakamba! Elkísérlek a doktor bácsihoz. Ne félj, a kötözés nem fog fájni!

- De hát mély sebemből buzogva tör fel a vér!- panaszkodott a meglékelt.

- Rá se ránts!- vigasztalta a Pásztor-, több is veszett Mohácsnál! Hát még a muhi síkon!

- Én nem lehettem ott, instálom, mert akkor még az őseimre India napja sütött.

        Úgy felpörögtem ebben a csendes temetőben, mint egy kerékhiányos Dongónak a motorja:

- Ez a csibész uszította ránk a cigányokat! Tegyük tisztába őt is!

                 Szerencse, hogy a Józsi megőrizte a józanságának egy gerezdjét:

     - Nem! Ma még nem! De holnap átvágjuk a torkát, mint egy toklyónak!

 Nagy kegyesen én is megadtam a haladékot.

                      Pásztor a cigányt elcibálta az Antóni doktor úrhoz, aki elállította a vérzést, és közben megjegyezte:

                   - Ejnye, fiúk, milyen rosszak vagytok! Ez a mai fiatalság, ez féktelen mai fiatalság! Meglátjátok, egyszer még háború lesz ebből. Én mindenképpen mosom a kezeimet, mert véresek. Majd meglátjátok!

-          Húsz pengő!- mondta a hosszú szöveg után röviden a Pásztornak, akiről azt hitte, hogy ő a tettes.

         - De doktor bácsi - vinnyogta a Pásztor, mint egy tőrbe esett ravasz róka-, ezt a Hering tette. Ez a Hering tette, mely az égre kiált!

 Ezért állították ki rólam a passzust. Isten malmai meg lassan, de biztosan őrölni kezdtek.

         Az a bizonyos malomkerék majd a hadseregben csípi el mundérom.  Ha a Hercseg elpatkol, a tömlöc mélységes fenekén tölthettem volna az ifjúságom. Viszont megúsztam volna a hadsereget és a fogságot.  Ki tudja, mikor érdemes agyonszúrni egy másik embert?

 

                                                                         +

 

              1939. január derekán megkaptam a BEHÍVÓT a kecskeméti Rudolf kaszárnyába. A Magyar Királyi 2/2-es gépvontatású tüzérosztályhoz.

            Kalauz azt kiabálta a vonaton:

 - Akinek a Horthy, Ferenc József, Erzsébet vagy Rudolf laktanyába szól a behívója, az alsó pályaudvaron szálljon le!

            Leszálltunk.

            Minden laktanyától és tüzérosztálytó vártak bennünket:

 -Akinek G van a behívóján, azok középre! Akinek 13, azok jobbra sorakozzanak!

            - Jobbra át! Lépésben indulj!

                         A kofferokkal elindultunk a kaszárnya felé

                       Egyszer csak megszólalt a hetedik gyalogezred harsány zenekara. Öröm volt hallgatni. Azok a civilek vígabbak voltak, akik még a koffereinkben is gyönyörködhettek.

                        A tüzérosztályom 1938 májusában alakult meg Szombathelyen. Ez volt az első és egyetlen, amelyiket 10,5 centiméteres ágyúkkal szereltek föl. Aztán áthelyezték Kecskemétre, és így lettünk mink az osztály első újoncai.

                         A laktanyába minket az épület központi részébe helyeztek el. Tőlünk balra a tizenhármasok, jobbra, az izsáki út mellé, a lovas tüzéreket. Náluk a kezelők mentét viseltek. Csak annyira különböztek a huszároktól, hogy a mentéjüket piros zsinórral díszítették. Szebbek voltak a még a huszároknál is!

                        Megálltunk a főépület előtt. Jöttek az altisztek sorakoztatni. Aztán rang szerint a tisztek. Az ütegparancsnokunkat Darnai Lászlónak hívták, százados volt.

                         Végigment a sorok előtt, mindenkinek a szemibe nézett. Mivel én a sor jobb szélén álltam, engem állított ki először. Utána jött a másik üteg parancsnoka, végül az osztály törzsparancsnok, Karkis János hadnagy.

                         Elosztás után föl a szobákba! Tisztábbak, mind a kórházban. Egy kép az ajtó fölött. Egy anya a gyermekét az ölében tartja. A kép alatt:

                       - Áldja meg az Isten azt az édesanyát, aki katonának neveli a fiát!

              Már az első napon fölszereltek bennünket. Aztán enni kaptunk, és elfoglaltuk az ágyainkat. Elmagyarázták, hogyan kell szétszedni, összerakni. Mindenki három pokrócot kapott. Minden ágyra fehér gyapjútakarót terítettek, ami mind a két végén nemzeti színű csíkokkal volt díszítve. Meg egy tábori pokrócot, amit majd távoli menetgyakorlatra viszünk. Ráadásul két fehér, frissen vasalt lepedőt.

 

                                                                         +

 

             Másnap megkezdődött a kiképzés. Adtak puskát mindenkinek, de csak nyugdíjasokat az első háborúból. Kezdődött a jobbra át, balra át. Ezt már a Leventében sokszor gyakoroltuk, fölöttébb untuk is. A gyalogsági kiképzés két hétig sem tartott.

              Aztán jött a lövegek kezelése, irányzások fajtájinak megismerése: közvetlen, irányított, pontirányzás, megosztott irányzás. Eléggé tempósan és szigorúan ment, de senkit se sértegettek, bántottak. Megjelent az osztályparancsba is:

             - Tilos a legénységet bántalmazni!

             A fegyvereket kint hagytuk az Isten szabad ege alatt, hogy az újoncoknak a rendbetétellel több bajuk legyen. Már ellenőrizte is az egyik főtüzér. Az enyémet nézte:

            - Így kell! Szép!

A szomszéd szobából átjött egy Matocs nevű, akit vasvillával vettek el az anyjától. Ez hallott, de nem látott az ajtó mögül. Így szólt az ellenőrzőhöz:

  - Neked ez a puska tiszta? Én innen látom, hogy az irányzék alja homokos.

 Matocs a fölszereléskor elvette a zubbonyomat és a nadrágomat, a piszkos, az olajos sajátját dobta oda nekem. Gazdag György tüzérmester észrevette:

- Fiam, magát ki öltöztette föl a bejövetelkor?

- A Matocs főtüzér úr. Amit kaptam, elvette, a sajátját adta helyette. Kicsi is, piszkos is. Még nem volt időm kimosni.

Parancs a Matocsnak:

    - Azonnal cseréljenek, és maga meg pucolja ki a ruháját! Aztán mennyen a raktárba!

Gazdag György elment, de a Matocs maradt. Előhúzatta velem a koffert. Rá kellett állnom két puskával a kezemben. Föl kellett rájuk szerelnem a szuronyt, a szurony végire két komiszkenyeret. Így kellett hippelni mély térdhajlításban. Egy darabig bírtam, aztán föladtam. Közbe majd lesült a pofámról a bőr.

 A mutatvány után odajött, és le akarta tépni az orrom. Elkaptam a fejem, és megkérdeztem tőle:

-          Szabad ezt csinálni?

Válaszul meg akart ütni. Megfordítottam a puskámat, hogy szétcsapjam a fejét. Mindkettőnk szerencséjére elugrott, ezért csak egy emeletes ágy jajgatott. Pisztolyt elő! A többiek lefogtak.

Matocs kemény szavakkal odapattogta nekem:

        - Holnap reggel kihallgatásra!

        - Maga rendel oda, de panasszal én megyek.

            Amiből akkor nem lett semmi, mer az éjszaka kellős közepén:

             - Riadó!

            Már korán reggel bejöttek a tartalékosok, akiket gyorsan fölszereltek. Felvételeztük a karhatalmi lőszert: négy páncélgránátot, hat repeszgránátot és üzemanyagot. Az osztály tengelyen indult el Ruszinszkó visszafoglalására.

 

                                                                          +

                                                                         

Ungvárra értünk, és már március 17-én a vihorláti hegyekből piszkálgattuk ki a szícseket. Mintha dézsából öntötték volna, egy hétig feszt esett. Egy digó gyártmányú esőköpenyt adtak ránk. Arról a katonaköpenyünkre csurgott, onnan meg a bakancsunkba. Egyszerre fáztunk és mostuk a lábunkat márciusban a Kárpátok alján.

                 Több támadást nem indítottunk, ezért visszavonultattak bennünket Munkácsra. Száz méter magas dombon áll a híres Rákóczi-vár. Falai tíz méter magasak. Szigorúan tilos volt felmenni.

                 Ott töltöttük a húsvéti ünnepeket, ahol barátságos magyar nép lakott. Nemcsak az ég, mi is meglocsoltuk a munkácsi lányokat. Igazán szép és hosszú verset csak én tudtam.  

                   A szomszéd Csöre néni, az aranyszívű asszony, csak akkor adott pengőt locsoláskor, ha azt mondtam, amire ő tanított. Le is írta nekem egy staniclinak a papírjára. Egy pengő nagy pénz volt egy kisgyereknek Annyit gyakoroltam, hogy még húszéves koromban is úgy tudtam, mint a vízfolyás.

 

          Húsvéti köszöntő vers

 

Vígan örvendezzünk! Krisztus feltámadott,

midőn a zsidóknak tanácsot tartatott.

Keljetek fel gyászba borult ragyogó csillagok,

mert ma örvendeznek emberek, állatok!.

Fölserkent már a nap sötét homályából,

miket megjövendölt Krisztus mondásából.

Midőn a szent asszonyok Jézusnak sírjához mentek,

szép szagú virágot és balzsamot vittek.

Én is eljöttem ehhez a házhoz,

hogy Jézus példáját kövessem.

Gyönyörű a tavasz, minden holt feléled,

áldásokat mutat az arany kikelet.

Feltámadott Krisztus, mondják az írások,

vízöntő hétfőre buzognak források.

Mi is eljöttünk ifijú kedvünkre,

hogy harmatot öntsünk kedves növendékre.

Mert ha meg nem öntjük ezt a növendéket,

nem virágzik nekünk jövendőre szépet.

Áldja meg az Isten ékes virágokkal,

jutalmazza égben dicső koronákkal!

E háznak kertjében van egy szép rózsatő,

e kertben növelje  jóságos Teremtő.

Vizet öntök a tövére, szálljon áldás a fejére.

Az Istentől azt kérem, piros tojás a bérem.

Dicsértessék az Úrjézus Krisztus!

 

                                                               +

 

            Felvettük hozzá a bőrmellényt, a gépkocsivezetők a bőrkabátot. Azután köszöntöttünk meg ittunk. Szerencsére, egy mindig józan sváb gyerek a sofőrünk, a Brandecker Bandi. Egy szénapadláson volt a szállásunk, mégis minden reggel megborotválkozott. Szeget vert a gerendába, arra akasztotta a tükrét. Olyan sima lett a képe, hogy azon egy légy hanyatt esett volna.

            Amikor befejezte a szépítkezést, mindig azt mondotta:

             - Nekem ne mondja senki, hogy nem a majomtól származtunk, ha minden nap el kell tüntetni a hasonlóságot!

            Ezután minden áldott nap jelentkeztem a készültségbe. Közben meg akartam tudni, hol alszik az én Matocsom. Nem akartam eltenni láb alól, pedig nagyon láb alatt volt.

            Nem tudom, hova rejthette el az ördög, de nem találtam. Az egyik jó pajtásommal megkaptuk a húsvéti csomagot. Egy szénával bélelt padláson volt a meleg szállásunk. Csak egyetlen dolog bosszantotta a bandát, hogy minden áldott nap velünk pucoltatták a krumplit. Minden nap! A 43 újonc közül 13-at küldtek a frontra, de nem hiszem, hogy ezért. Elhatároztuk, hogy inkább nem kell az ebéd, de vége a robotnak.

A szolgálatvezető főtűzmester egyszer odament az ebéd kiosztásához. A szolgálaton kívüli személyek mind ott sorakoztak, de közülünk senki:

 - Miért nincsenek itt? -kérdezte.

            - Azt mondták, hogy nekik nem kell a kincstári kaja, ha a kincstárban csak krumpli van. Inkább a hazait eszik – ezzel akartak eláztatni bennünket az árulók

              A szolgálatvezető abbahagyatta az osztást, és személyesen feljött hozzánk. Amikor látta, hogy körben ülünk, és jóízűen falatozunk, azt kérdezte:

              - Miért nem mennek ebédelni?

             Elmondtam:

             - Amióta itt vagyunk, mindennap velünk pucoltatták a krumplit. Nem vagyunk mi megbüntetve.

              Őt is megkínáltuk egy falat hazaival. Elfogadta, megkóstolta, azután udvariasan invitált bennünket:

              - Pakoljanak össze! Együtt megyünk az adagjukért.

             Amikor megérkeztünk a konyha elé, a többiek már ott álltak sorban. Hátra arcot vezényelt, és a porciót először a részünkre adatta ki. Kijelentette, hogy amíg haza nem érkezünk, addig mi nem pucolunk többé burgonyát. Ha a napos nem talál áldozatot, majd ő keres.

 A csönd beállott, igazságunk győzött, de a Matocsomnak kinyílott a szeme, mint a csipás macskáé. Újra ott folytatta, ahol abbahagyta, de nem hajtottam végre a parancsait. Pár nap elteltével hazairányítottak bennünket.

 Hála Istennek, minden baj nélkül megúsztuk a kárpátaljai kirándulást! Megkaptuk a felvidéki emlékérmet.

             Matocsom ismét rossz kedvű lett, ha meglátott. Egy alkalommal díszebédként akarta megetetni velem a krumplilevest. Rögvest megtagadtam a parancsát, és azonnal a Darnai százados úrhoz mentem panaszra. Mindenről tudott.

                        - Ezért jelentkeztél állandóan a készültségi szolgálatra?

                        - Be akartam bizonyítani, hogyha alföldi, homoktipró, púpos hátú parasztok vagyunk is, nem félünk a határszéli szaharint árusítóktól.

             - Matocst azonnal küldjed az irodába! Elmehetsz!

 Bent volt vagy öt percig, és közben mintha szolid oroszlánüvöltés hallatszott volna a folyosón.

 Amikor kijött, vörös volt, mint cékla, és kés a szemében:

           - Még találkozunk! Megadod az árát!

- Megadom – mondtam megadóan.

             Teltek-múltak a napok, de semmiféle büntetést nem szabtak ki rám. Matocs a tiszteseket igyekezett rám uszítani, mint vadász az ebeit.

              De úgy látszik, senki sem akarta az oroszlán szájába dugni a kobakját.

            Minden bűnnek megvan a büntetése. Június közepén magához parancsol a százados úr. Fagyos mosollyal közli velem, hogy valamilyen cigányverekedés ügyében 20 pengő bírságot küldtek utánam:

-          Kifizeted, vagy leülöd?- így hangzott a lakonikus kérdés.

-           

+

 

             - Mit tehetek akkor, ha a zsoldomat levonják? Ez a véres mulatság húszheti zsoldomba kerülne. Még egy levelet sem tudnék a szüleimnek írni. Inkább leülöm, ha már így hozta a balsors.

             Aztán részletesen elmondtam az eseményeket, ami láthatóan elszórakoztatta. A társalgásunk azzal a megegyezéssel zárult: Minden úgy történik majd, ahogy ő akarja.

             - Lehet, hogy ilyen helyzetben én sem tettem volna másképp. Majd gondolkodom azon, hogy mikor ülj le.

              Alig telt el néhány huszonnégy órás nap, amikor magához kéretett egy löncsre:

             - Két éjszakára bevonulsz a fogdába! Vigyél magaddal pokrócot és köpenyt! A reggeli ébresztőkor érted megy a napos. Így is történt.

              Matocs örvendezett, mint aki megütötte a főnyereményt:

               -Nagy hős, ugye utolért a bajod?

               -Embereknek van az építve - ennyi volt a rövid válaszom.

              A hosszabb pedig így szólt:

               - Tudod, ha szabadságon vagyok, eljárok a templomba. A papunk legutóbb arról a koldus Lázárról prédikált, aki ott feküdt egy lakomázó embernek a háza előtt. Mit gondolsz, adtak neki enni? Nem!  Csak egy kutya ment oda a szerencsétlen emberhez, és puha nyelvével nyalogatta az ő fájó sebeit. Gondolkodj el azon, hogy rosszabb vagy-e ennél az ebnél!                           

                  Amikor a második nap reggelén kijöttem az áldott napfényre, a gyakorlatot már befejezték.

             A reggeli parancsban megkaptam az első csillagot: valóságos főtüzérré léptettek elő. Tehát egyből rangidős lettem a Matocs felett. Nagy busa fejét kerülgette a guta, de aztán az is rájött, hogy ezt nem érdemes megütni.

               A következő reggel kivonultunk gyakorlatozni az Erzsébet laktanyába. Futott, szaladt, rohant és száguldott felénk a szolgálatvezető, és félkörbe állított bennünket:

                - Akit most szólítok, az álljon jobbra!

 Nyolc név, köztük az enyém is.

                 - Akit most szólítok, álljon balra! 35 ember.

 Amikor végzett:

                 - Futás az irodába! Megkezdődött az aratási szabadság!

                Akik jobbra álltak, harminc napra mehettek, a többiek csak 14-re.  Én a fecskét, az Isten madarát, is megfogtam volna örömömben! De csak azért, hogy fekete szárnyait megsimíthassam, és visszaadhassam újra a szabadságát. Mint Noé a fehér galambjának.

 

                                                                          +

 

                 Amikor a keceli állomáson leszállottam az első osztályú Pullman – kocsiból, havannai szivarral az agyaraim között és zsávoly kimenőruhámban, konflison folytattam előkelő utazásom.  Csillagos vitézhez méltót. Amikor hazafelé ballagtam, néha nem éreztem talpam alatt az anyaföldet. Anyám, édesapám és a húgom körülcsodáltak, majd megetettek.

                Az édesapám a gazdag vacsora után, bableves volt palacsintával, rögtön parasztlegénnyé avatott:

                 - Holnapután Csalára megyünk aratni!

                 Édesapám helyett elvégeztem még a hordást is. Csupán két napig tartott, mert a gazdaság egyből a gépbe dobáltatta. Félt a „piros kakastól.”

 

                                                                          +

Az ötödik állomáson két testes és szuronyos csöndér, akiknek már csak kakastollra futja, hogy kinyomozza, mi van az Anti fülével. Valamelyik környékbeli kapcabetyár följelentette a Kornóczi Jóskát, mert az így fenyegette meg a Flaisz Antit:

- A másik füledet is levágom, ha az én rózsámat tovább is kerülgeted!

A huszadik században milyen kicsi ügyek mozgósítják a hatalmat!

 A Bugac szélét a 19. század ötvenes-hatvanas éveiben tüskevárak uralták. Ezek annyira áthatolhatatlan tövises bozótok voltak, hogy abban a labirintusban a lopott jószág nyomát senki se merte követni. Ezekbe a tüskevárakba behatolni, maga volt az Isten megkísértése.

                         A tizenharmadiknál ereszkedik árnyékra a legkedvesebb vendég, egy vörös hajú végrehajtó. A vörös emberről meg tudnivaló: Hogyha jó, akkor nagyon jó, de ha rossz, akkor az Isten mentsen meg tőle mindenkit. No, ettől mentsen!

A pusztai ember mindig adózott a betyároknak a maga vagy az állatai biztonságáért. De nem annyit, mint mostanság!

                         Mióta a betyárok adóját, 1919 után már nem fizeti a pusztai társadalom, az állam adója miatt járnak a nyakára holmi semmiháziak, és büntetéssel fenyegetőznek. Betyár világ ez! Betyár világ!

                       Csak egy kiskatona száll föl a Kunság szívében, mert éppen háborúba hívja a cilivizáció.

-          Ülj ide mellém, bajtárs, hogy én is könnyebb szívvel búcsúzzak el a szabadságtól!

 

                                                                             +

 

                        Nagygyakorlatot tartottunk Dunaföldváron, de nemcsak ott jártunk. A boldog Isten se tudja, hány ismeretlen határban!

                       Ekkor már lövegparancsnok voltam egy éleslövészeten valahol a Dunántúlon. Ez a helyes helymeghatározás.

                       Keső ezredes, a tüzérezred parancsnoka, figyelte a becsapódásokat. A belövést az én fél szakaszom végezte. Leadtuk az elsőt.

                      Az ezredes úr azt telefonálta:

          - A lövegvezető a jobb kezével veregesse meg a bal vállát!

                  Meg voltam magammal elégedve.

                     A laktanyában szomorú hírrel fogadtak. Az én jó parancsnokomat Kiskunhalasra helyezték.

                    Szerettem volna vele menni, mert olyan volt nekem, mint a második apám. Megértett, mentett, segített. De ő azt mondotta:

                    - Fiam, ott újonc lennél újra, mert Halason lovas tüzérek vannak. Elbúsultam, mint a háromnapos esős idő, és lógattam a fejem kóros ló módjára.

                     Az új ütegparancsnokunk M. László főhadnagy lett. Igen katonás, jó ember. A spicliket utálta, de igen szerette a borocskát és a színésznőket.

                     Megtörtént, hogy a saját pénzén húsz emberét is elvitte színházi előadásokra.  Életemben először engem is! Ilyenkor a színpadon is felhangzott:

                     - Éljenek a motoros tüzérek!

                      Egymás között sajnálkozva beszélgettünk Lengyelországról. Szeptember végén vagy október elején váratlanul lengyel katonák szálltak meg a laktanyánk üres termeiben. Szigorú parancsba adták, hogy nem szabad háborgatni őket. Egyik reggelre úgy eltűntek, mintha sosem léteztek volna.

                      A helyi gyakorlatokkal letelt az 1939-es év. A zöld fülű újoncok felszerelésével kezdődött a 40-es. Mindjárt az év elején H. B. és én kérelmet nyújtottunk be a helyi csendőrparancsnoksághoz, hogy leszerelésünk után vegyenek fel az állományukba. Eljött a húsvét. Ekkor szokták az előléptetéseket kiadni. Mind a ketten tizedesek lettünk.

                   Kimentünk csillaghullás-áldomást inni az Aranybányába, ahol egy ige szemrevaló bácskai leány volt a felszolgáló. A csillagokat még nem varrhattuk fel, mert hiányzott az osztályparancs. Így csak a főtüzéri rendfokozattal tettük a szépet.

                    Az egyik asztalnál egy huszár szakaszvezető ült meg egy tüzér hadapród. Amikor beléptünk, tisztelegtünk, amit a huszár bajtárs el is fogadott. A hadapród észre sem vett bennünket, mert éppen egy csini pincérlánnyal kandúrkodott. Amikor a kislány meglátott minket, otthagyta a hadapród urat, és hozzánk libegett.

 

                                                                      +

 

                   A barátom forró bort hozatott, és elővett egy doboz kék Darling cigarettát. Úgy ittunk, mintha hadnaggyá léptettek volna elő bennünket, és füstöltünk, mint egy szabadságos vonat. Telt az idő, és fogyott a bor. Bor be, ész ki! Egy kicsit zsibbadt állapotban úgy hessegettük a cigarettafüstöt, mint a legyeket. A hadapród úr nagyon rosszkor szólított meg bennünket, amikor már csak az apródot láttuk benne:

                       - Nem tudnak tisztelegni?

- Tudunk mi, már két éve gyakoroljuk.

               Én nagyon meg voltam elégedve a válaszommal, de a VADAPRÓDnak nem tetszett Elkezdett öltözködni, de nem ugrottunk segíteni. Miért iszik az olyan ember, aki azután nem tudja felvenni a kabátját? Egyforma idős katonák voltunk, csak ő érettségizett. Elővehette volna a jobbik eszét, de úgy látszik, elitta:

                       - Van-e kimaradási engedélyük?

- Rajta van a nyakunkon.

 - Letartóztatom magukat.

  - Rossz lehet magának, de majd megszokja.

               Erre a kardjáért kapott. Odaléptem hozzá, kezét úgy a kardpánthoz szorítottam, hogy ropogott. A huszár bajtárs látta, hogy mi fog történni, ezért mosolyintott egyet, és a távozás hímes mezejére lépett. Egyik kezemmel a kardpántját fogtam, a másikkal meg a derékszíjat a hasán. Egyszer-kétszer megtöröltem vele az ajtófélfát, majd felkaptam a vállamra, és a nagytermen keresztül kivittem az utcára, ahol az úttestre vágtam.

               A barátom kihozta a poharakat meg a borosüveget, és megközelítőleg a fejéhez verte. Ezt már nem érezhette. Akkor pedig kár volt! Még megittunk egy-egy kisfröccsöt, aztán fizettünk, mint a katonatiszt. Irány a laktanya!

                 Könnyű ezt mondani! De ha az egyik részeg, a másik meg tántorog, akkor sok időbe telik, amíg célba érnek. A készültség már indulni akart, mert telefonáltak az Aranybányából. Lehet, hogy az a tündéri pincérlány az aranyos kis szájával?  A laktanya ügyeletesét megnyugtattuk:                    

                  - Mi voltunk a verekedők. Ne küldjön ki senkit! A hadapród urat már úgyis bevitték a kórházba egy mentőkocsival.

                  Arra kértük, hogy vitessen a bennünket a fogdába, mert bűnösök vagyunk, de napokig hagyjanak békésen aludni!  A fiú szigorú volt:

                   - Menjenek a szállásukra lefeküdni!

                    A főhadnagy úr végigsétált a hálótermen egyik éjszakai órán, és állítólag rosszallóan megcsóválta a fejét, amikor ránk nézett. Azt mondotta a naposnak, hogy küldjön bennünket ébresztő után a kihallgatásra. Őszintén meggyóntuk minden bűnünket, de nem kaptunk föloldozást.

                    Visszaküldött bennünket a szobánkba, ő meg kórházi látogatásra indult. Kérte a hadapródot, hogy ne jelentse az osztálynak. De az apród kötötte az ebet a karóhoz, mert mindenáron hadbírósági ügyet akart kavarni. A főhadnagy úr ezzel zárta le a vitát:

                     - Abból nem lesz semmi!

  Amíg ő főhadnagy, belőle nem lesz tiszt. Aztán visszajött a laktanyába, hogy nekünk is benyújtsa a számlát.

                     14 napos laktanyafogságot kaptunk, elmaradt a csillaghullás, nem mehettünk szabadságra.  

                     Ennyi éppen elég volt egy kis hepajért! Mit kapott volna az a hadapród a kétszéli kocsmában, ahol csak úgy villognak a bicskák? A csendőrség a társam jelentkezését elfogadta, az enyémet visszautasította.

          Újra kezdődtek a gyakorlatok Dunaföldváron. Ezek már hadgyakorlatok voltak, riadókészültségben. Naponta jelentkeztek meglett, komoly új férfiak a sasos behívóval. Jobbára gépkocsivezetők.

          Engem is hívattak a tüzérosztályhoz, ahol a kezembe nyomtak egy szigorúan leragasztott borítékot. Az ezredes úr azzal bocsátott el, hogy egy órán belül a kecskeméti laktanya-parancsnokságon adjam le sértetlenül.

            Brandecker András lesz a fuvaros, aki a hanzaloid-vezetőm volt. Elöl gumikerék, hátul hernyótalp. Hajtott, mint aki az eszét vesztette.

 - Hé, nem szabadságra megyünk!- csillapítottam. Az egyik szolid kanyarban igen röviden válaszolt:

-          Reszkess, de ne félj!

Derék és jó humorú csátaljai sváb gyerek volt. Mi tanítottuk meg magyarul beszélni.

           40 perc alatt Kecskemétre értünk, ahol már vártak bennünket és meg is dicsértek. Jól megebédeltünk, egy kicsit pihentünk, azután indultunk vissza. Már csak úgy hajtott, mint egy félbolond.

           Egy óra alatt kényelmesen visszaértünk. Jelentettem, hogy a parancsot végrehajtottuk.

         – Tudjuk, köszönjük. Leléphetnek!

                        Megnyugtatott, hogy ennyire megbíztak egy börtöntöltelékben.

                        Másnap reggel ismét gyakorlatozni! Jött a szolgálatvezető:

                      - Irányzóeszközök alapállás! Szereléket rejt! Irány, Erdély! Az osztály elindult.

              Első pihenőnk a Heves megyei Adács községben. Nevezetes hely maradt, mert húsmentes ellátásra fogtak bennünket. Rövidesen lötyögött rajtunk a nadrág, de belül a lelkünk is. Szárított krumpli, káposzta elég sűrűn. Eszi, nem eszi, nem kap mást.

              Olyanok lettünk, mint a fogyó hold: Görbültünk. Azonnal kiadtam az otthoniaknak a parancsot:

                     - Húst, de sokat!

               Négy nap múlva már nem sorvadtam tovább. A tisztek is felfigyeltek arra, hogy a legénység többet káromkodik a szokásosnál. Megszűnt a kukacos szárított káposzta. Rögtön feljavították a legénység ellátását, a tiszti étkezde megszűnt.

 Mindenki együtt  kosztolt, mint egy nagy család.

               Másnap szét is ugrasztották a familiát:

               - Riadó! Indulás!

                Egyhuzamban gördültünk a Szatmár megyei Túristvándi községig, a szúnyogok hazájába. A Túr folyó ezt az aprócska falut szinte a markában tartotta a sok cigányával együtt

              Az egyik versenygyakorlaton igen nagyot emeltem a tíz és felesen. Ismét emlékeztetett a baloldali bordám, hogy gyerekkoromban majdnem agyoncsapott egy akácfa. Annyira azért eltalált, hogy huszonévesen is néha a földhöz vágjon. Annak idején elrepedt vagy eltört az egyik bordám. Orvoshoz nem vittek:

              - Ebcsont beforr! Egy hétig most is kapkodtam a levegőt miatta.

               Nagyon rosszkor jött az aratási szünet. Az édesapámnak éppen akkor kellett kiállani Csala pusztára aratni, de nem bírtam segíteni. Szédelegtem, mint a tavaszi légy.

                Azt se akartam, hogy miattam anyám elkárhozzon, ezért visszautaztam a bajtársaimhoz.  Közöttük töltöttem a szabadságom, és pihentettem a régóta fájó testem.

 

                                                                           +

 

Egyszer csak jött a parancs:

    - Mindenkinek gyónni kell! Rögtön mondtam az enyéimnek:

   - Fiúk, rövidesen átlépjük a román határt!

A községben volt egy Rókás nevű terület. Délutánra összetoborozták minden egységből a keresztényeket, és nyolc pap gyóntatta őket. Mi tudtuk egymásról, hogy bűneinket csak a Jóisten tudná megszámlálni, ezért a hiányos bűnlajstrommal nem mertünk elébe térdelni. Egy szó, mint száz:

             - Féltünk a gyónástól, mint az ördög a tömjénfüsttől!

Úgy elbújtunk, mint gyerekkorunkban a tanító bácsitól. Őrt is állítottunk, ahogyan az régente volt:

- Ha veszély jön, jelezz!

            Mi pedig ülve nekiálltunk surbulyázni. Tanulj, utókor! Képzelj el egy fakockát, aminek négy oldala meg van jelölve a következő betűkkel: T, V, M, S. Jelentésük: tesz, vesz, mindent visz és semmi. Játszottunk, és lestük a papokat. Közben rossz borocskát is iszogattunk.

 A szegény tisztelendők nyakán csak úgy csattogott a stóla, amikor a szúnyogokkal hadakoztak! Sokat nevettünk rajtuk:

- No, most keményen megdolgoznak a fizetésükért!

  A nap eltelt, a savanyú borocska elfogyott, a jókedvünket megőriztük.

Gazda tüzérmester meg is jegyezte:

               - Milyen jó kedvetek van!

- Megtaláltuk a misebort és belefújtunk.

- A gyetrátokba! -ezzel a jókívánsággal, amit nem értettünk, fejezte be a komázást.

              Másnap megjelent egy magasabb rangú pap, aki minden fegyverfajtánkat megáldotta. Elmondta, hogy kéri az Istent, győzedelmesen térjünk velük vissza.

         - Úgy legyen! -gondoltam én is, de a barátaimnak hangosan hozzátettem:

- Figyeljétek meg, hogy holnap át fogjuk törni a román határt! Másnap a kora hajnalban riadó:

- Irány, Sonkád község!

              Ott már komollyá vált a helyzet. A löveg betöltve. Az ütegparancsnok ünnepélyesen és hangosan:

                - Szent Borbála nevében leadom az első lövést!

               Ezekben a történelmi pillanatokban megérkezett a kitartási parancs:

   - A lövegeket kiüríteni!

 A románok szórakoztak a kiürítés időpontjával, de amikor megtudták, hogy az én ütegem is feni rájuk a fogát, megfutottak.

               Ezekben a kritikus percekben ittam életemben először pezsgőt.  A hadügyminiszterünk testvére vagy unokatestvére, Bartha Miklós volt a gépkocsi tisztünk. Attól kaptam egy üveggel, amit az én fél szakaszommal benyakaltunk. Ilyen állapotban indultunk a határon át.

               Szilágy megyében nagyon kellett őrködni, mert a hegyekben sok volt a bujkáló vasgárdista.

                Egy kis település közelében vesztegeltünk már a harmadik napja. A térkép alapján megállapítottuk, hogy a település neve: TANCS. Háromtagú, idős férfiakból álló küldöttség érkezett a parancsnokságra, hogy meghívjanak bennünket vendégségbe.

               Megtudtuk, hogy csak hat román család él közöttük nagy békességben. Egy jó birkapaprikást emlegettek. A jónak mink sem vagyunk az elrontói, a parancsnokság is beleegyezett.

             Gépkocsival 3-4 kilométer, gyalogosan a hegyek között másfél. Bara őrnagy úr volt velünk, és biztos, ami biztos, még a vonalat is kihúzatta. Bár az ottani magyarok azt ígérték, a biztonságunkért vállalják a felelősséget. Sötét ruhába öltözött asszonyok gondoskodtak a pörköltről és a kalácsról, a korunkbeli legények, lányok a pálinkás jókedvről.

              Egy magyar katona, egy kislány. Így ültünk sorban. A szomszédom akár a húgom is lehetett volna, annyira formázta. Kékfestő, apró virágmintás hosszú ruhájában, simára fésült, varkocsba font barna hajával. Semmi csicsás nem volt rajta. Szegény, nehéz életű emberek gyerekei barátkoztak itt a jó vacsora mellett.

              A kerítésszaggató, méregerős pálinka majdnem a földhöz verte a borivókat, de a jókedvet gyorsan megteremtett. Három órát engedélyeztek, ezt szigorúan be is tartottuk.

              Egy kicsit kapatosan kaptattunk a meredeken, de épségben visszatértünk. Ölelkezve búcsúztunk:

           - Isten mindig legyen veletek!- mondták, és amikor a parancsnok szándékosan nem nézett oda, a zsebünkbe csúsztatták a pálinkásüveget.

            A menet pedig indult tovább. Éjszakára egy major udvarán sorakoztattuk egymás mellé a fegyvereinket. Mint a dédapám hajdanán a bojtárjaira, a bojtárok meg a nyájra, úgy vigyáztam most a bajtársaimra. Erős őrséget állított fel a parancsnokság.

             A hely valóban veszélyes volt, mert az udvart terebélyes mogyoróbokrok zárták le. Az ördög sohasem alszik, még a román sem. Szokásom szerint körbejártam a tábort a bokrokon is túl. Ahogy fülelek, mint a nyúl a búzában, hallom ám, hogy zörög a haraszt. Behúzódtam egy kövér fa mögé.

            A két sóhajtásnyi várakozás után már látok is egy sötét  testet felém imbolyogni – négykézláb:

- Mi a csuda lehet ez? Egy gonosz ember vagy egy jámbor állat?

Azt hallottam, hogy ezen a tájon már honos a medve. Nagyságából ítélve lehetne egy medvebocs. Ezért nem lármázom föl a fiúkat, majd elterelem valahogy.

             Egyre közelebb cammog, már a szuszogását is hallani. Most veszem észre, hogy kolonc lóg a nyakán, mint a veszettül harapós kutyának. Váratlanul, egyet nyögve, két lábra áll, a koloncot meg a hátára veti. Ember ez, és rosszban sántikál! Ilyenkor egyszerre kell ijeszteni és riasztani. Egy lövés a lába elé.  Az ijedelemtől térdre esik.

             Amikor az őrség odatalpal, éppen a pisztolyomat mutogatom a szegény árvának, akinek az arcáról is látszik, hogy alul is bajban van. Kértem az őrparancsnokot, és a váratlan látogatót felkísértük az osztályparancsnokságra, ahol éppen egy tiszti megbeszélést tartott az alezredes úr. Átadtuk neki a foglyot.

              Mindjárt fónikázott a csendőrparancsnokságra:

             -Kérem Önöket, vizsgálják ki ezt az ügyet!

            - És tegyék tisztába! - mondtam magamban, amikor az autó eltűnt a nagy román éjszakában.

              Az alezredes úrnak részletesen elmeséltem a medvekalandot. Jót nevetett, aztán megkérdezte, hogy ismerem-e a székely ember meg a medve történetét, mert az éppen rám illik.

        Az öreg és bölcs székelytől megkérdezik:

            - Aztán látott-é már medvét?

- Egyet igen! De az se a’ vót!

           Még egyszer jót nevettünk a székely góbén és magamon. Aztán jutalmul megsimogatta a buksi fejemet, és azt mondta:

             - Jól van, fiam, elmehetsz!

               Erről a mozdulatról Vén István bácsi szavai jutottak eszembe:

            - Azt az anyabúsító, apaszomorító fajtádat, te gyerök!

              A koloncról meg a gyújtózsinór, amit négykézláb is megpróbálhatnak az ágyunk alá juttatni.

               Désakna felé vándoroltunk tovább. Nagy erdők uralta hegyes-völgyes vidék, legelő nyájfalkákkal, marhák kisebb csoportjaival. Szegényes, otthoni házacskákkal aprócska falvakban.

               Háromszor is felolvasták, mint legfőbb parancsot, hogy a lakossággal udvariasan kell bánni, szigorúan tilos a bántalmazás, még az oláh szó használata is. Ha egy örvendező lakossal találkozunk, örvendezzünk vele. Ha egy lehajtott fejű román emberrel, hagyjuk a bánatával magára.

                Désaknán utolértük a huszárokat és a szegedi 15–ös kerékpáros zászlóaljat. Már akkor is gondolkodtam rajta, miért kerekeznek ezek a szegény szegediek hegyen-völgyön át, több száz kilométeren keresztül. Egyetlen durrdefekt megállítja az egész zászlóaljat. Óriási veszélyben vannak. Ki hozatta létre ezt a fegyvernemet? Az bizonyos, hogy valami szemét kerékpárgyártó lefizetett egy ugyanolyan vezérkari tisztet.

                 Ha egy tekintélyes város közeledett, az út szélét tarka-barka sokaság prémezte. Az értelmesebbje tudta, hogyan kell fogadni a harminc kilós bornyút cipelő bakát, vagy olyan tüzéreket, akiket tikkaszt a szeptemberi nap. Ezek a kis okosok nem virágot hoztak, hanem jó borocskát rocskában vagy üvegben. Menet közben tankolt a talpas, a kerekes és a tüzér.

                 Nehezebb helyzetben volt hadseregünk dísze, a huszárság. Ők voltak a legfegyelmezettebbek. A mi bandánk, szégyen és gyalázat, de éppen Kolozsvár előtt maradt le a legjobban. Lányok rohamoztak meg bennünket az előbb említett csodafegyverekkel.  Brandecker Bandi úgy tett, mintha a masinájának az első kereke csődöt mondott volna, és komótosan nekihasalt javítani. Amíg ő alibizett, mi megtöltöttünk minden üres kulacsot és bendőt.

                  Már jött elébünk a motoros hírvivő:

                  - Mi a baj?

       - Nagyobb baj sose legyen! – hessentettük el onnan.

 Negyvenes tempóval be is értük az üteget. A gépkocsitiszt, akinek jó szaglása volt és egyetemi végzettsége, előre kéretett egy borral töltött kulacsot. Most már jöhetett a díszmenet! 

                  A három díszkapun először a kerékpárosok, azután a huszárok haladtak át. A lovasainkról sokat tudtunk. A csizmájuk szárát a szarvasmarha oldalcsontjával fényesítik. Ragyog a kardjuk. Nemigen kellett ilyen lovak és lovasok mellé, aki vezényelje a zászlóalj – karádot:

                - Ránts! Irány utánam! Jobbra nézz!

            Akire azután mink is odanéztünk, az a kormányzó volt, akit akkor láttam először és utoljára. Mindenesetre fegyelmezetten végigdöcögtünk előtte.

            A szemle után bevonultunk egy félig kész tanklaktanyába.  Nem mehettem ki az ünneplő városba, mert azonnal őrparancsnoknak rendeltek. Kihúztam magam a megtiszteltetéstől, de belül búsultam, mint a ló. A parancs az parancs! Hála Istennek, minden földi szolgálat véget ér egyszer.

            Estére csak megkaptam a kimenőt. Sétáltam egy ideig a kincses város kivilágított utcáin, azután nagy magányomban betévedtem egy kocsmába. Rövidesen szomjas tisztekkel akadtam össze, akik fél óra múlva már azt sem bánták, ha leszamarazom őket. Tiszt, nem tiszt? Lényeges, hogy magyar és szereti a francia pezsgőt. Azután a fényes, éjféli utcákon botorkálva kerestük a hazafelé vezető utat.

             Abban megállapodtunk, hogy nyugat felé van. Vinni kéne magunkkal az itt élő magyarokat, nehogy széttépjék őket a medvék. Elmeséltem nekik is a medvekalandot.

            Amikor a tanktanyába visszataláltam, a napos barátom, egy derék tizedes, megkérdezte:

            - Hol jártál?

             Részegen, majdnem sírva harsogtam rá:

- Mindjárt megmondom!

 Előkaptam a pisztolyomat és rásütöttem, de a fegyver csütörtököt mondott. Irány a fogda!

            Furán indult a következő nap. Fölállok, hát csúszik le rólam mind a két nadrág. A szíjjal együtt eltűnt a pisztolyom meg a rajsíp-zsinórom. Beállít a szolgálatvezető, és igen lebarnított. Szidott, mint a bokrot, mert megint elrontottam a jövőmet. Most léptettek volna elő tizedessé. Azt feleltem neki a pezsgőtől savanyú szájízzel:

           - Elegem van már a katonaéletből! Igazságtalanság, hogy a vitéz Halász jelentkezését elfogadta a csendőrség, pedig legalább akkora disznóságot követett el, mint én.

            A szolgálatvezető azzal nyugtatgatott, hogy ezt felejtsem el, mert énrám nagyobb szerencse vár. Ez volt az utolsó előtti eset, amikor ezzel megfenyegettek. A tisztek később álltak elő a három aduásszal.

            Mindez még Kolozsváron történt. Végre elindult a menetünk Kecskemét felé, ahol újból ünnepelt bennünket a város minden lakója. Vannak még lelkes emberek!

             A tartalékos állományt leszerelték, mink ott maradtunk, mint az árvák. Talán egy hét múlva hat idősebb férfi jelent meg a kaszárnyában. Azt hittük, már megint mozgósítanak bennünket. Rövidesen kiderült, hogy csak engem! Csupa nagy ágyból való bankár, gyáros és mérnök lesz a tanítványom. Lövegkiképzésben oktatom majd őket.

 No, gyerök, most két hónapig legyél te is úriember!

            Több mint egy hónapig küszködtem ezekkel az előkelő újoncokkal. Sehogyan sem akart meghajolni a derekuk!  A löveg forgatásakor hiába parancsoltam, aztán könyörögtem, hogy egyszerre emeljenek, mert sérvet kapnak. Maguk már nem fiatal emberek!

             Az egyik D-hasú gyáros kapott is egy fél borsószem nagyságút. De a fiú nem adta fel!

              Utasította az inasát telefonon, hogy másnap reggelre szervírozzon a teához egy sérvkötőt. Mintha mi sem történt volna, tovább gyűrte az ipart egy sérvkötővel. Úgy látszik, a gazdag embernek mindenre van orvossága. Talán csak az ősz hajszálakra nincs.

            Az ügyeletes minden reggel levágott egy csomót az idő múlását jelző madzagról. Közben bejöttek az újoncok, akiknek leadtunk mindent. Kivonultunk velük, aztán loptuk a drága időt.  Azt hittük, hogy sohasem lesz vége, mint a pokol kínjának.

           Ekkor jöttek meg a szerencséim. Az ütegparancsnokom, M. százados,  azt mondotta, hogy maradjak bent. Egy éven belül hivatásos szakaszvezetővé fognak előléptetni.

              K. Miklós zászlós úr ajánlata:- Üljünk vonatra, és menjünk fel Pestre! Koronaőrként jöhetsz vissza!

            A város főmérnöke javasolta, hogy üljek mellé a kocsiba, és mint csendőr mehetek haza. A farzsebembe tettem az ajánlatokat, és karácsonyra én is leszereltem. Hogy legalább felhős legyen a jókedvünk ege, így búcsúztattak bennünket:

             - Bajtársak! A mielőbbi viszontlátásra!

              Mindannyian köszöntük halkan és fegyelmezetten. A társaság szétszéledt, mint a nyáj, de minden birka érezte, feni ránk fogát medve is, farkas is.

              Otthon boldog lehetett volt az ünnep a lopott karácsonyfa körül, de a bátyám nagyon hiányzott. Mély sóhajaink szálltak utána Oroszországba, mert a férfiak együtt érző bánata hallgatag.

             Én megpróbáltam nevetést fakasztani a medvehistóriával. Láttam, hogy a húgom és az édesapám szeme fényesedik a büszkeségtől. Akkor jött a ráadás, amikor arról meséltem, ami színtiszta igazság volt, hogy lehettem volna szakaszvezető, koronaőr vagy csendőr.

              Azzal vigasztaltam kapzsi anyámat, hogy majd jövőre megkérdezem, melyik jár nagyobb fizetéssel.

-          Kérdezd meg, fiam, kérdezd!

 Nem válaszoltam rá semmit, mert csak hazudhattam volna.

               Ilyen őr, olyan őr, amolyan őr, mindegyik kezében vagy legalább is kezénél ott a fegyver.

              Ha végleg megszabadulok tőlük, még képen se lássak többet!

 

                                                                          +

 

              Újévkor, farsangi időben sűrűn megfordultam Kiskecelben. Tettem is olyan ígéretet, hogyha nem kapaszkodik belém a hadsereg, mint a kullancs, megnősülök.

              Benyák Terikének még azt is megígértem, ezután ritkábban tévedek be a kocsmába.

              Otthon nagyon sokat járhatott a Józsi haverom szája.

            Kellemesen telt a tél farka, de a levegő igen puskaporos volt. Márciusban már újra régi ipart űztem, mert mint jó mesterembernek, mindig volt napszámom. Munka közben sokszor elgondolkodtam azon, honnan tudták a mi tisztjeink már decemberben, mi történik majd tavasszal. Annyira már érdekelt az ország állapota, amitől az én sorsom is függött, hogy elég gyakran bepofátlankodtam a Gazdakörbe újságot olvasni.

            Tudtam, hogy örök barátságot kötöttünk a szerbekkel. No, ide már nem kell menni!  Este, amikor a munkából hazaértem, azonnal a sublót tetejére néztem. Van-e ott alattomos behívó? Azután a derék miniszterelnökünk, aki megfogadta az örök barátságot, fejbe lőtte magát. Már a lövés előtt lecsapott a SAS. Honnan tudták a tisztjeink decemberben, merre fordul a világ áprilisban?

             Menni kellett és folytatni a katonaéletet. Újra angyalbőrbe öltöztem. Mindenki megkapta a maga beosztását, ismét lövegvezető lettem.

              - Indulás Délvidék visszacsatolására!  Édesapám azt mondta:

              - Vigyázz, fiam, mert ezek nem bújnak medvebőrbe! Ezek jó katonák voltak az első világháborúban. Most keményebb diót kell feltörni!

              Kelebiánál törtük át a határt, és gyalogosaink azonnal tűzbe kerültek. Behúzódtak a műút árkába. Ekkor hallottam az első jajszót, pedig legalább négyszáz méterre voltunk a bakáinktól. Jól kiépített betonbunkerekből géppuskázták a fiúkat.

              Ahogy belátható közelségbe kerültünk, azonnal munkába álltunk.  Páncélgránátokkal kiemeltünk az út széléből két bunkert. Mintha fényes lángkardokat küldtünk volna előre! Nemcsak a bunker darabjai fröccsentek szét, de a benne megbúvók testének foszlányai is.     Most láttam először közelről, milyen gyalázatos munkát végez a parancsomra ez a fegyver.    Nem volt kedvem a jobb kezemmel megveregetni a bal vállamat. A gyalogosaink közben leszedték a megfigyelőjüket.

              Füstös csönd támadt. Aztán gyors tempóban elhagytuk a csapás színhelyét. Tudtuk már, hogy nyerhetünk, mert a német csapatok legalább ekkora tűzerővel szorongatják őket a másik irányból.

              Csak a hegyekbe menekülhetnek előlünk. A szerbek nem voltak ennyire józanok, mert minden út menti házból lőttek ránk. Szabadka előtt jobbra kanyarodtunk, igyekeztünk kisebb falvakon átvonulni. Lovasságunk az első lövésekre meghátrált. A gyalogságunk beásta magát. Minden ház fegyveresek búvóhelye volt, ezeket kellett ágyúinkkal megsemmisíteni. Az ágyúpajzs biztos védelmet nyújtott a tüzéreimnek. Aztán közvetlen irányítással odapörköltünk vagy tizet, és ezzel a fél falut „kilakoltattuk.” A fegyveres ellenállás megszűnt.

            Szőregnek volt egy majorrésze, ahol magyarok cselédkedtek. Parancsnokságunkhoz menekültek, és összetett kézzel könyörögtek: A szerbek mind egy szálig ki akarják végezni őket. Megszántuk a kétségbeesetteket, és védelmükre egy löveget irányítottunk.

            Előtte felszólítottuk őket a megadásra:

-          Nem lesz semmi bántódásuk.

            Rá se bojszáltak. Egyetlen lövés után is sok halott.

            Ezt ők bizonyára bátorságnak nevezik. Én úgy vélem, alattomos, tisztességtelen harcmód. Ilyen ellenállásra a magyar ember nem képes. Úgy vélem, hogy a lelki műveletlenség és a túlzott nemzeti büszkeség következménye. Semmiben sem különbözik a német fasizmus műveletlenségétől és önteltségétől. Sztálin csekista csürhéje? Ma már szent meggyőződésem, hogy Hitler és Sztálin lelketlen emberi szörnyetegek voltak. Csak ahhoz értettek, hogyan kell felhasználni az emberszemetet a legaljasabb célokra. Az amerikai Truman elnök, aki Hirosima és Nagaszaki gyerekeire, asszonyaira és öregjeire ledobatta az atombombákat, vajon nem háborús bűnös-e? Nem barbár és vérszomjas állat? Miért nevezném embernek? Titót, Rákosit, Gerőt és a többit? Sajnos, hosszú a sor.

 

                                                                           +

 

            A tüzérségi támadás után át a falun, amelyik még égett. Irány a Ferenc csatorna!  Ezen át kellett volna kelni hajóval vagy hídon, de Újvidék felől olyan golyózápor kapott oldalba bennünket, hogy se té, se tova. Föld alá is bújtunk volna ágyústól. Ekkor bedübörgött a felmentő sereg, és a harckocsik benyomultak a városba.

             Elbeszélésük szerint minden magyar áldozatért busásan megfizettek. Újból növekedett az ártatlan civilek ellen elkövetett bűneink lajstroma, akik a legaljasabb harcmodort választották ellenünk.

             Tüzéreket a Futaki utcában, a reálgimnázium udvarán, pihentették. Hadseregünk akkorára úgy felfejlődött, hogy ránk nem volt szükség. Kihelyeztek bennünket egy nagy majorba nem messze Újvidéktől, ahová a németek elkezdték a zsidókat összegyűjteni.

             Őket vigyáztuk, csecsemőtől az aggastyánig, két héten át. Suttyomban megengedtem, hogy a karon ülőknek tejet vagy csokit csempésszenek be az épületbe. Az egyik tisztünk észrevette:

-          Nagyon vigyázz, mert a németek mindnyájunkat elvihetnek.

 Hála Istennek, nem így alakult! Valamelyik fejest lefizették, és kiszabadultak. Amikor találkoztam velük, egyik háztól a másikig vittek, még köszönőlevelet is kaptam tőlük. Hogy mások milyen sorsot szántak nekik, azt akkor még nem tudtam.

            Vajdaságban nagyon szorított a bakancs, de túléltem. Júniusban hazatértünk és leszereltünk. Előtte megkaptuk a délvidéki emlékérmet.

            1942 a nyugalom éve volt. Ha gyónnom kellene:

             -Vért nem ontottam, csak ontattam.

           

 

                                                    Oktatom az ellenségeinket

 

              Egy játékos kiképzés céljából Szegedre rendeltek. Én lettem a játékvezetője hatvan román és szerb nemzetiségű katonának. Ezekkel kellett levonulnom a nagyállomás melletti Sárkány szállodába. Gyönyörű bálterme volt, a falakon embermagasságú tükrökkel.

            A katonáim arról panaszkodtak, korábban megverték őket. Megnyugtattam a bandát, amíg én vagyok a góré, verésről szó sem lehet. A Tisza –partra jártunk gyakorlatozni. Állandóan az motoszkált a fejemben, hogy jó-jó, megkapják a kiképzést, de az ágyújuk a döntő pillanatokban  nem nekünk osztja-e az utolsó kenetet.

            Egész délelőtt gyakoroltunk.  Helyette a pecázás idegnyugtató sportját is űzhettük volna. Nem ellenőrzött bennünket a kutya se. A nagy magányban magyar katonanótákat tanultunk, és ezeket harsogva, büszkén vonultunk be a szállásunkra. A tiszt urak fel is figyeltek erre. Azzal díjazták a napi munkát, hogy esténkét többször is végighallgatták nemzetközi, de egynyelvű kórusunkat. Azután következett az úriemberek komolyabb szórakozása: Kuglizás az éjszakában!

            Eljött, mint egy derűs végítélet, a vizsga ideje. Komoly pofával kivonultunk a harcászati gyakorlatra. Kaptam egy térképvázlatot, amelyen kijelölték a helyem:

-          Foglaljam el a tüzelőállást, és lőjek kétszer a célra!

               Makó volt az első kiszemelt áldozat, második a parancsnoki kocsi. Mind a kettőre lőttünk speciális fagránáttal, amely néha egy métert is repült a csőből a cél felé. Az alezredes úr a kocsiból elismerően tisztelgett, miután a második lövésre megsemmisült. Ugyanakkor mosolyával is jelezte elégedettségét. Találat után a kocsi elporzott, ekkor nagyot kiáltottam:

                - Fiúk, a vizsga sikerült! Vége a kiképzésnek!

            Bevonuláskor most is nótázott a banda, a nemzetközi és egynyelvű kórus. Néhány nap múlva leszereltek, de már útközben hazafelé igen sajnáltam, hogy legalább az egyik lövedéket nem csórtam haza emlékül.

            Az otthoni munkát aratással kezdtem. Megint Csalán, ahol édesapám volt a kipróbált és bevált marokverőm. Két napig hordást is vállalt. Én pedig beiratkoztam Csornára, ahol búzát, árpát és zabot csépeltünk.

            A tüzérosztály emlékeztetőül egy nagyon szép Szent Borbálát ábrázoló képet küldött utánam, amelyik az előléptetésemmel együtt érkezett figyelmeztetésül is. 1942-ben meg is nősültem, mert a Terike jobban tetszett Borbálánál.

             Olyan dolgos lányt kaptam feleségül, aki nem fél, hogy munka közben az aranygyűrű leesik az ujjáról. Az újfalusi templomban figyeltem föl először barna szemére és mosolygós arcára. A kiskeceliek is ide jártak, mert a nagytemplomig hosszabb volt az út.

 

                                                                             +

 

            A parancsnokságon még lelépésem előtt elég udvariatlanul megkérdeztem:

    - Ezután mindig sorra kerülök? Minden évben legalább felet?

 Azt válaszolták:

     -Amíg nyolc-tíz pengős katonát találnak, addig nem hívnak be családos embereket. Elővettem a jobbik eszemet, és megnősültem.

            1943-ban hivatalos behívót nem is kaptam, csak egy hívatlant. Héjjas Iván vállalkozásába. Felmentem a tüzérosztályhoz, amely már korábban figyelmeztetett, hogy bármilyen nem tőlük érkező mozgósítás esetén, azonnal forduljak hozzájuk.

             Nem volt kedvem a bőrömet fölöslegesen a vásárra vinni, ezért azonnal jelentkeztem a tüzérosztálynál. Odaadtam a behívót az ütegparancsnokomnak, aki továbbította az alezredes úrnak. Telefonon rögtön felvette a kapcsolatot a Honvédelmi Minisztériummal. A tüzéreknél törzsgárdatagnak számítottam, bíztam abban, hogy kihúznak a csávából.

             Nagy bunyó folyhatott miattam, mert csak a következő napon jutottak dűlőre becses személyemet illetően. Azt mondották:

             - Az osztályon kívül sehonnan sem fognak többé behívót küldeni. Menjek csak nyugodtan haza!

              Ki volt akkor nyugodt?

              Melyik családnak nem volt oka az aggódásra? Miért nincs hír a gyerekről, a testvérről, a férjről? Higgyem el, hogy meghalt? Azt, hogy fogságba esett? A bátyám a 2. hadsereg katonája volt, és óriási szerencsével nem pusztult el a tüzérségi állásban, ahol még az ütegparancsnoka is meghalt. Nem lett az oroszok foglya sem. Életveszélyes sérülést nem szenvedett. Akik azt a szörnyűséget túlélték, nem kellettek többé katonának, elvesztek az ország számára.

                                                  Mert otthon akarok megdögleni!

 

               Nem baj, ha kétezer kilométer, csak hazafelé rángasson a szerelvény. Nem baj, ha minden állomáson százak mustrálnak: Nem az én halottam? Akkor is élek még néhány napig, mert én otthon akarok megdögleni. Végül leemelnek, és egy ismerős mozgású parasztkocsira tesznek. Pokróc takar, alattam friss széna, amibe mélyen merülök. A fejem alatt puha párna, felettem egy asszonyi kéz, amelyik sűrűn törli a láztól lucskos homlokomat. A kövesút minden döccenésére kimondatlan jajkiáltás. Végre puha homokba süllyed a kerék, a tanyánk felé már nem fáj az utazás. A végső stációnál is hárman emelnek, de fordítva tesznek az ismerős ágyra, hogy láthassam a megfeszített Krisztust és Máriát, akinek szívét hét tőr járta át. Azután az ő arcának helyén egy másik ismerős női arc, amelyik azt kérdezi:- Eszel valamit? Nemet ingat a fejem, mire két apró gyerek áll az ágyam mellé. Éppen oda, ahol a testem a legjobban fáj. Mintha enyhülne a fájdalom. Nem ismerik meg ezt a szakállas, halott bácsit. Mert abban a pillanatban elmúlik minden, amikor Krisztus szemébe nézek. Én ebben a szobában akartam megdögleni.

 

                                                                               +

 

               Kertszomszédunk az a Kovács Józsi bácsi, akinek az édesapja így jutott haza és így halt meg. Az édesanyja magára maradt a két gyerekkel meg egy értékes szőlővel. A gyerekek a kapálásban még tudtak segíteni, mert kitépték a nagyra nőtt gazat. A permetezéskor nem volt a szegénynek pénze napszámosra. Maga vette a gyenge vállára a nehéz permetezőgépet, és napokig vergődött vele.

              Meglátta ezt a szőlőszomszédjuk, egy zsidó asszony, aki így fordult hozzá:

           - Tönkre teszi magát Ilonka, és mi lesz akkor a két árva gyerekkel? Majd az én napszámosaim beszórják a magukét is. Ne hálálkodjon, ennyit már csak megtesz az egyik ember a másiknak!

             Amikor pedig eljött a gettók ideje, így panaszkodott:

             - Tudja, Ilonkám, miért visznek el bennünket? Mert a gazdag zsidókra haragszanak az emberek! Ki pusztul majd el közülünk? A szegény zsidó! A gazdag a sok pénzéért megveszi a szabadságot az egész pereputtyának.

                                                                       +

 

            Aggodalom, félelem: orosz front. Már karon ülő megtanul reszketni, rémüldözni: Liberátorok! / Felszabadítók. / Égen-földön kiszolgáltatva a felszabadítóknak.

            1944. április 6. Éppen nagycsütörtökön a fehérhomoki dűlőben szőlőt nyitottam Megjelent a feleségem testvére, Margitka, és újságolta a behívómat. Sóhajtottam egy felleghajtót, aztán a kapát a bal vállamra, jobb kezemet az ő törékeny jobb vállára, és mintha halottat kísérnénk, olyan csendesen ballagtunk hazáig a néma dűlőúton.

            A feleségem már áldott állapotban volt az első fiunkkal. Ebben a helyzetben, ami eddig erőt adott, gyengeségünk forrása lett. Hullott szeméből a könny, mint a záporeső.

              - Ne sírj sokat, mert ezt tanulja meg először a gyerek!

            Ne mondhassák majd a rosszakarói:- Azért lett belőle savanyú ember, mert már az anyja hasában is rosszul érezte magát. Nevetve fogadjon, amikor hazaérek! Néhány csöpp könnyet belesimítottam a hajába, amikor nagypéntek hajnalán a mellemre borult:

              - Tudod, hogy a rossz pénz nem vész el – vigasztaltam a magam parasztos módján.

              - De éppen nagypénteken háborúba menni, nem jó előjel – mondtam magamban magamnak.

            Minden harci kedv nélkül elindultam Hargitára, ahol már tárt karokkal vártak. A behívóm a 103-as nehéztüzérosztályhoz szólt. A korábbi tíz és fél centisek helyett csúnya nagy löveget mutogattak. Ilyenekkel lőtték még kettő és fél évvel ezelőtt huszonöt kilométerről Moszkvát.

            Hol van már Moszkva? Hol van a németek java és a mi maradékunk? Hátunk mögött a Kárpátok, szemben egy hatalmas tömegű jól fölszerelt hadsereg.

             Ez a löveg minket fog segíteni, ha átemeljük a hegység keleti oldalára: - Uccu, neki! Csak öt tonnás a csöve, a talpa meg hét. Szakszerűen: Tűzkésszé tétele után 120 mázsa, a repeszgránátja 124 kilós, a rombolóé 128.

               Ezekhez a lövegekhez nem volt kiképzésem, tehát csapatcsendőr lett belőlem. Az nem zavart senkit, hogy ebből sem volt kiképzésem. A legfontosabb tudnivalókat így foglalták össze:

             - Vigyáznunk kell a fegyverekre és az emberekre! Ha valami gyanúsat tapasztalunk, csak az ütegparancsnok úrnak jelentsük!

            Mindjárt lett volna jelenteni valóm:

-          A románokra meg a ruszinokra igen ügyeljenek! 

  Tatárhágón át Galíciába egy bikaerős olasz Breda vontatta, nagyokat nyögve, a kocsisort.

            Megérkeztünk Tatarovóba, azután Tadzsafkán foglaltunk tüzelőállást. Hátunkat a Kárpátoknak vetve, az első vonalban. Pontosabban:

              Elöl a bakák, fölöttük a könnyű tüzérek, azután mi jöttünk az aduásszal. Azaz 14 olyan löveggel, amelyek ha egyszerre szólnak, megremeg a hegység és minden élő, aki hallja.

              Legalább egy heti csend. Sokat beszélgettünk M. százados úrról, aki utálta a spionokat, de szerette a borocskát és a színésznőket. A tudósok elmondták róla, hogy tőlünk áthelyezték a páncélosokhoz, ahol idegösszeroppanást kapott. A Toldit, a Turánt és a Tast könnyen kilőtték, és a szerencsétlen legénység legnagyobb része odaveszett. Ő megmaradt, de a rábízott emberek tragédiája egy életre beteggé tette. Sajnáltam szegényt, aki olyan csillogó szemmel tette a szépet a csacska nőknek.

            A körülöttünk lakó emberektől tilos volt bármit is elvenni, de olyan hosszú ideje éltek már a háború országútján, hogy elvenni csak az életüket lehetett volna. Magyar katona azért is becsülhette őket, mert Bem apó Galíciából származott.

            Eltelt egy hét, és még egyetlen lövésre sem kaptunk engedélyt. Nekünk csak a nagyvadak kilövését engedélyezték, pedig hálás célpontok sűrűn akadtak. Hiába minden szándék, ha a vadászmesternél az utasítás. Nekünk csak szolgálati jegyre lehetett megrengetni a hegyeket.

            Egyszer csak Kolomeából egy zászlóaljnyi orosz gyalogság indult éppen felénk, hogy felváltsák az első vonalban kifáradt társaikat. Csaknem zárt rendben igyekeztek a halálba. A gyalogság parancsnokának egy tizenötszörös nagyítású távcsövével néztem végig az eseményeket. A tüzérség már minden pontot előre bemért. Alig kellett állítani a lőelemeken. Vártuk, hogy közelebb érjenek. Aztán az egész tüzérosztály össztüzet adott le rájuk. Mintha lekaszálták volna őket.

             Álló és ép ember nem maradt! Meglepetten láttam a holtak között egy részegen mozgó fehér lovat, amelyik néhány lépés után térdre esett, aztán megadóan a bal oldalára fordult. Miért vitték az első vonalba ezt a szegény párát?

            Később az oroszok azt üzenték, hogyha egy tüzért elfognak, derékban kihegyezik. Miért nem vonták felelősségre azt a parancsnokot, aki úgy gondolta, hogy a Vörös téren masíroztatja a katonáit? Közben megérkeztek a németek a messze hordó lövegjeikkel a hátunk mögé. Kiépült a védelem lépcsős piramisa.

            Ezeknek a szörnyeknek 30 kilométer volt a hatótávolságuk. A hangjuk olyan volt, mint közeli villámcsapás után a mennydörgés, ami az eget hasogatja szét. Az éles csattanások miatt megfájdult a fejünk. Ezekkel sűrűn tapogatták az oroszok legközelebbi városát, Kolomeát. Onnan csak repülőgépekkel támadtak, de hét légvédelmi üteg óvott bennünket, ezért nem is tudtak a tűzfüggönyön áttörni.

              A viszonylag csendes időszakok fölbátorították a parancsnokságot, hogy a hívő katonáinknak tábori misét tartsanak. Egyik vasárnap jött a katolikus pap, és a templom előtti téren felállították a tábori oltárt. Éppen megkezdődött a szertartás, amikor átrepült felettünk egy orosz Rada, és közben vastag fekete csíkot húzott.

                Fölöttébb gyanús volt, ahogy elhúzta a csíkot. Szóltam két-három barátomnak, hogy viselkedjünk okosan. Húzódjunk le a Prut folyó partjára! Ha telitalálat ér, nem szenved az ember. De sokkal nagyobb baj is érheti. Éppen lehúzódtunk, amikor:- Bumm! Olyan 300 méterrel előttünk. Egy perc múlva ismét, de jóval közelebb. A harmadik már a folyó partoldalába csapódott, amerre mi is bújócskáztunk.

                  Gyorsan kiugrottunk, mint ürge a lyukból, és fürgén arra, ahol nem szakad a part. A szélrózsa minden irányába futottak a fegyvernemek. Bátran és tekintélyes lépésekkel, kezében az oltáriszentséggel a tisztelendő úr is biztonságosabb helyet keresett. Volt közöttünk olyan, aki itt esett át először a tűzkeresztségen, valószínűleg a tisztelendő úr is.

 

                                                                             +

 

                   Becsapott mennykő! Ahogy megjósoltam volna, ha hallgatott volna rám valaki. De hát hiába hallgat az ember!

                   A ruszinok és a románok leléptek az éjszaka leple alatt. Ebből a hadvezérünk világosan megállapíthatta volna, hogy a gyengébb oldalon állunk. A bakaparancsnok ijedten panaszolta:

                 - Olyan 3-400 méter üresen maradt!

                   Közben egy századnyi orosz átlopta magát a vonalon, és a hátunk mögött kushadó partizánokkal összeállva, megtámadták a Kárpátok gerincén elhelyezkedő tüzérségi figyelőket. Az első pillanatban éreztem, hogy én születtem helyrehozni ezt a melléfogást, amely súlyosan veszélyezteti állásainkat. Húsz emberrel fel is mentem, hogy segítsek.

                   Már javában folyt az adok-kapok, amikor lövészteknőkben és az első világháborús áldozatok sírhantjai mögött elhelyezkedtünk.

                    - Csak mozgó célra, fiúk! Kevés a lőszerünk!

                     Három-négy méter magas mogyoróbokrok között ritkán nőtt vörösfenyők. Ez volt a játszótér. Egy orosz mókus két-három erősebb mogyoróágon hasalt éppen fejmagasságban. Esküszöm, hogy géppisztollyal a kézben még játékosan himbálózott is. Megnehezítette a célzást, de azért gyorsan lehívtam. Kiadtam a tűzparancsot a géppuskásoknak, de ijesztő csend volt a válasz.

                     Amikor megfordulok, látom, hogy a géppuskás irányzóink kiterülve, két Iván meg viszi a svarclózent állványostól. Idő egy pillanat se! Az egyik nyeles kézigránátot meghúztam és odavágtam. Ettől összerogytak, de ha csúszva-mászva is, eltűntek a bokrok között. Két bajtársunkat átvágott torokkal hagyták ott.

                      A géppuska és a lőszerláda megmaradt. Ezekkel rövid időn belül kiegyenlítettük a számlát.

              

 

                                                                          +

 

           Német fegyvertársaink ezt nem így látták a magasból. A gyalogosok védelmi vonala hosszú szakaszon elszakadt, ezt maguk akarták egy 40-50 főből álló SS-osztaggal ideiglenesen befércelni. Hogy lefelé sima legye az útjuk, először nagytakarítást végeztettek a tüzérségükkel.

             Egy oberlaitner volt a parancsnokuk, aki egy vérszínű zsinóron át ilyen cvancig, olyan cvancig, azután slussz. A hátuk mögött lévő német tüzérütegek egy-két perc alatt lőttek vagy ötvenet.

 A nagy zaj után le is ereszkedtek a hegyoldalon.  Csendben, és igen figyelmesen átfésülték az erdőrészt.

 Az ellenállás halott volt, vagy úgy berezelt, hogy gyáván meghúzta magát a holtak között.                                                                                                                                                   Mindegyik SS-katona géppisztollyal, léghűtéses géppuskával és távcsöves puskával volt felszerelve. Lent, ahol az első vonal üresen állott, elfoglalták a tüzelőállásokat. Tökéletesen álcázva. Elvégezték a célelosztást, és várakozó állásba vonultak

 Ha egy német katona rágyújtott, óvatosan hátrafordult, és a füstöt a köpenye ujjába fújta. Amikor megszívta a cigi parazsa elé tette a tenyerét. Ez így ment két órán át. A tiszt bizonyosan tudta, hogy az oroszok támadni fognak, mert minduntalan az óráját leste. Ezt azért figyelhettem meg ilyen jól, mert ez volt a beosztásom. Az biztos, hogy rutinos friccek voltak!

Egyszer csak megindult az orosz roham. Szerintem jól bevodkázva legalább ezren rohantak a meggyengült vonal felé. Azt hitték a szegény legények, hogy szolíd magyaroknak kiabálnak:

-  Mazsar!  Dolé pusku!  Holé ruki!  Pasli  damoj! Ez mind nekünk szólt.

 Úgy jártak most ők is, mint az a kocavadász, aki fácánra indul, de farkassal kerül szembe.

  Amikor 150 méterre érhettek, az oberlaitner a walterpisztolyából a levegőbe lőtt. A két oldalán szimmetrikusan elhelyezkedő katonái kikapkodták az álcát a csövek elől, és perceken belül senki nem szólította fel a magyarokat sem megadásra, sem hazamenetelre. Ott feküdtek a szőke legények szétszóródva a kövekkel foltozott fakó mezőn.

 

                          .

 

                                                                   +

 

Amikor az SS egysége visszahúzódott, ismét betölthettük a vonalszakaszt puskásokkal. A németek összeszedték a felszerelésüket, aztán ötven méterrel feljebb a fák alá telepedtek. Snapszot ittak és Rózsikáról énekeltek.

A tüzérosztályunknak csak egyetlen egyszer kellett lőnie, amikor a másik oldalról komolytalan harckocsitámadás kezdődött. Felfedeztük a mozgást, és két üteg a még álló tankokra össztüzet adott le. Egy tank teljesen megsemmisült, néhány használhatatlanná vált.  A támadási kísérletet csírájában elfojtottuk. Nohát!

 De az sem lehetetlen, hogy csak a veszélyes területről akartak angolosan távozni, mert éppen megtudták, hogy a kincses Erdélyen keresztül a csapataik már megközelítették a magyar határt. A Kárpátok többé nem akadály!

 Gyerekjáték lett volna az utolsó emberig megsemmisíteni az átkarolt magyar és német csapatokat. Nem is értem a szovjet hadvezetést.

 Villámgyorsan:

- Hátra arc! Visszavonulás a Tatár - hágón át hazafelé!

Egymást tiporva törtettünk a szoroson keresztül. Ha ekkor az orosz repülők támadnak, az felért volna egy új tatárjárással. A mocskos szájú pesti vagányok így mondották:

  - Lett volna olcsó hús!

A Kárpátokon innen egy Havasalja nevű községnél állítottak tüzelőállásba bennünket. Körülöttünk több héten át örvénylettek a csapatok. Igen megnőtt a katonaszökevények száma, hiszen most már magyarlakta falvak fogadták be őket. Ha szerencséjük volt, igazi bajtársra is találhattak.

 Nekem is volt két érdekes találkozásom. Lajkó János bácsi ismert rám, és szólított meg igen barátságosan:

- No, ez érdekes! A bátyjával a Donnál akadtunk össze, az öccsével meg itt a Kárpátok tövénél!

           Nem tudtunk hosszan elbeszélgetni, mert jött az őrmesterük, akinek telefonált a Halál:

               - Gyerünk, emberek! Itt a szerpentin, ne maradjunk le!

Kedvem lett volna megkérdezni:

     -Tudják maguk, hova igyekeznek? A Kárpátok most már az élet és halál közötti mezsgye. Ezt miért nem tudja a felettesük?

 Két nap múlva a századból csak húszan jöttek vissza. Az egyikük hozzám fordult:

    - Hogyha tudsz haza üzenni, akkor írjad meg azt is, hogy Lajkó János elesett, és Tatarovóban nyugszik.

Igen sajnáltam szegényt, mert jó szándékú ember volt. Mink sem őrizhettük sokáig a Tatárhágót, amikor az orosz ágyúk már a jobb fülünknél dörögtek, még a süketnek is jól hallhatóan. Ki a kutyaszorítóból!

 Elindultunk Szolyva felé, ami Sátoraljaújhelytől 30-35 kilométerre fekszik. Itt ismét tüzelőállást foglaltunk el. Kivel hozott össze a rossz sorsom? Azzal a Kenyeres nevű  leventéket  aloktató úrral, aki miatt megkaptam a dilis minősítést.

 Úgy tett, mintha a fényképemet nem látta volna a ballagási tablón, pedig azokat igencsak meg szokták bámulni. De most mennyire elhagyta magát! Látszott a ruházatán, hogy a snájdig úri társasággal régen megszakította a kapcsolatait. A hátán lóg a szurony. A szurony! A hátán! A derékszíja meg a köldökénél lazít.

  Kérdem tőle együtt érzően, mert nagyon magányosnak látszott:

-          Hát Ön honnan jön, Kenyere úr? Nagy nehezen, de felismert:

  - A csapatomat keresem. Elvesztettek valahol.

- Gyorsan forduljon vissza, ha nem akarja, hogy a segedelmébe lőjek! Még az ágyú nem is szólt, már a gatya tele volt! – kiáltottam, aztán keresztet is vetettem utána a jobbik kezemmel.

              Vissza is somfordált néhány utcányit, azután jobbra-é avagy balra, de úgy eltűnt, mint a hajnali dér, ha felkel a napocska.

               Mi úgy vártuk már a visszavonulási parancsot, mint zsidók a maguk Messiását.        Másnap kora délután meg is érkezett. Mármint a parancs. A mozgó fronton ilyen behemót lövegekkel nem lehet sokra menni.

                A hat darab 21-est le kell adni, és mint ócskavasat sürgősen hátravinni. Éppen a parancshirdetéskor érkezett meg a fiam fényképe, így ő is hallhatta, hogy egy hadapród őrmester lett a szerelvény parancsnoka, de a helyettese én.

 

                                                                           +

 

              - Indulás, hátra! Sátoraljaújhelyen egy apácazárda udvarán töltöttük el az éjszakát. Azon az estén tudtuk meg, hogy Horthy békét kért az oroszoktól. Az apácák vacsorát adtak mindenkinek, és kimosták az alsóneműinket. Azzal riogattuk őket, hogy partizán is lehet ám a ruháinkban.  Visszamosolyogtak:

- Erre fel is vagyunk készülve.

              A reggeli ébredéskor enni is kaptunk, aztán kinéztünk a hangoskodó utcára, ahol autókról kürtölték, hogy újra harcol a magyar.

 - Csapjon belétek a tüzes isten nyila!

              Egy ember szólta el magát egy egész ország nevében. Beleértve a szívem fölött dobogó fiamat is. Megindult az oroszdúlás!

                                              

                                                                           +

                                                                           

                 Nálunk mindig akad egy banda, amelyik a tiszavirág életű hatalomért képes irtatni a magyarságot. Most a nyilasok jönnek! Mi pedig mindent megköszönve és szerencsét kívánva elindultunk a vasútállomásra. Bevagoníroztunk. Irány Debrecen! Ágyúkat szállító buzogányvonaton! Ami annyit jelent, hogy minden állomáson miénk az elsőség. Debrecenben kemény utcai harcok folytak, leállt a szerelvényünk is.

                  Itt a parancsnokunk egypár társával olajra lépett. Úgy látszik, hogy ők hazaértek Nekem kellett az irányítást átvennem, bár elég kelletlenül tettem. Bár humornak itt nincsen helye, áldozzunk neki is, egye fene.

                    A mozdonyhoz loholok. Hát a masinisztánk is le akar lépni! Éppen szedte össze a cókmókját. Az oldalába nyomtam a pisztolyt, és közöltem vele, hogy a cél még messze van. Elindította a szerelvényt, és azonnal kaptunk is utat.

                     A város közelében páncélököllel és srékkel legalább ötven orosz tankot lőttek ki. Ettől a ruszkik megtorpantak, és ekkor még kihúzhattuk fejünket a bárd alól. Kösz, fiúk, ha visszamenőleg is, ha a túlvilágra is!

                    A buzogányunk sebessége fokozatosan nőtt. Úgy röppentek el mellettünk a falvak, mint a felriasztott madarak

                     A mozdonyvezető közben bocsánatot kért:

               - Azt hittem, hogy onnan már nem lehet tovább menni. Nem akarok hősi halott lenni!

              - Ki akar?- vágtam szájon a szavaimmal.

              - Én is haza akarok kerülni, de innen háromszáz kilométerre lakik a családom. És mint egy igazolást, előrántottam a fiam fényképét.

  - Kérje a leváltását Pesten! Azután menjen Isten hírivel!

              Erre azt mondotta, belenyugodva a sorsába:

              - A szerelvényt nem hagyom el.                      

  - Mit gondol, mi lenne a sorsa a ránk bízott hét embernek?

              - Vihetjük őket a szabadulásba vagy egyenest a pokolba! Most már az első lehetőségnek nagyobb az esélye. Segítsünk neki!

              Befejeztem a szónoklatot. Csak egy pillantást vetettem rá, és tovább néztem a röpködő madarakat.

              Végre megérkeztünk a Nyugati pályaudvarra, ahol rögtön kiderült, hogy csak két óra múlva lesz zöld az út. Megfordult a fejemben, hogy mi lenne, ha lelépnék a történelem színpadáról. Átballagtam a Keleti pályaudvarra, hogy megnézzem, milyenek az én esélyeim.

                    Az első pillantásra feltűnt, hogy a sok sötét ruhás asszony és férfi kezében ott a világító, erős illatú őszirózsa. Úristen, halottak napja! A csillagok fénye mellett már van és még lesz is kiért imádkozni egész földi világunk hatalmas temetőjében. Mekkora csokor őszi rózsának az illata tudná elfojtani a négy éve bűzlő Föld hullaszagát?

                    Körülöttem nyilas suttyók nyüzsögtek, miközben a menetrendet böngésztem. Kiskunhalas felé csak Kunszentmiklósig járt a szerelvény. Nem volt nehéz megállapítani, hogy az oroszok elérték Kecelt. Nem egy, nem kettő, hanem legalább kétezer. Öreg férfiak és asszonyok fegyver nélkül próbálják menteni a fiatalasszonyok meg a lányaik becsületét.

                      Lesz- e közöttük olyan, aki őszirózsát mer vinni a szülei sírjára, amikor a temető csendje borul az egész falura?

 

                                                                           +

 

               Visszatértem, ahová a parancs szólított, mert láttam, hogy a magam sorsát nem fordíthatom jóra.

               Mondotta is a mozdonyunk ősz hajú vezetője, hogy indulunk immár.  De ennivalónk nem volt más, csak az igen tápláló Hitler- szalonna. A szerelvény igen lelassult, de nem a rossz minőségű szén miatt, vagy az előbb említett szalonna volt az oka.

              Több ügyes és bátor katonám menet közben le-leugrott a vánszorgó kocsiról, és megvámolta a földeken hagyott gazdátlan kukoricát.  Új jelképét teremtettük meg a háború elleni bátor kiállásnak. Ezzel Muhinának befellegzett! Nem kardból kovácsoltunk ekét, mint az a dőre némber, hanem ágyútalpon sütöttünk életmentő pattogatott kukoricát

                  Picassó békegalambját is megsütöttük volna, mikorra beértünk a székesfehérvári állomásra. Ezt a hajdani pályaudvart téglaporrá őrölték a néger, a negroid, a fehér bőrű és a derült égből lecsapó felszabadítók.

                   Tehát az állomás romokban. Nem hiszem, hogy öt-hat vonalnál több működött. Beálltunk. Milyen az éhes katona? Még nem váltak teljesen vegetáriánussá, elkezdtek hús után koldulni a környéken és csoportosan. Egy kis darab szalonnabőrt sem kaptak. Nem tudták, hogy a koldusok nem járnak csapatokban.

                    Újra szaglászni kezdtek, most az állomáson, mint romok között az éhes patkányok. Az egyik zárt vagon alját kibontották, és legalább egy mázsa almát pofonvertek. Újra volt mivel teletömni a hasukat, de egyúttal nőtt bennük a vegetáriánus hajlam.

                    Minden gaztettnek megvan a súlyos folyománya. Ez be is következett, mert megjelent az állomásparancsnok! Szintén romokban.

                    Az én vétkes legényeim már fenn és vigyázban álltak egy-egy hatalmas üteg mellett. Szegénynek az egyik lábát már megrövidítette a háború. Ezért jobb bakancsának a talpa dupla magas volt, de a hangja mélyről szólt. És mi, maradék nyolcak, szinte a Kárpátok magasából hallgattuk a feldorongolást. Szigorúan kiabálta:

                     - Hogyan merték az almásvagont feltörni? Mindegyiküket letartóztatom!

 Mondám néki egy éhező ember hangján:

                     - Ez kemény dió lenne! Miért nem adott enni a katonáimnak? Már három napja kukoricán élünk, mint a malacok. Önnek is érdeke, bajtárs, hogy továbbra is hadra fogható katonáink és ágyúink legyenek az orosz hordával szemben. Kitartás! Inkább engedje tovább a buzogányunkat! Aztán nézzen csak körül! Úgy ellepték az almás vagont az éhezők, hogy abból a gyümölcsből nem maradt semmi. Őrködjön! Ne velünk kiabáljon!

                      Nem tellett bele öt-hat perc, a mozdonyvezetőnk füttyszóval jelezte, hogy kapaszkodjunk, mert indul a masina. Meg sem álltunk Sopronlövőig, ahol Szalóki százados úr szalonnával és sonkával várt bennünket. Ebből megtudtuk, hogy már újra a béke földjén járunk, és nem a kérődzők közé sodort bennünket a sors.

                      Beszélgetés közben elmondottam neki, hogy tizenegyen indultunk, de már Debrecenben a parancsnok és a két társa lelépett. Éhezve vágtunk át a maradék országon. Most úgy érezzük, a paradicsomba jutottunk.

 - Elhiszem - mondotta letörve, mint egy száraz ág.

              Korábban ő volt az ütegparancsnokunk, de a betegsége miatt visszahelyezték a pótkerethez. Elmeséltük neki a Debrecen környéki harcokat, a halottak napi hangulatot Budapesten.

              Csak annyit fűzött hozzá, hogy az egész Alföld orosz kézben van. Budapest néhány hét múlva a Dunántúl felől is be lesz kerítve. Szülővárosát a földig le fogják rombolni.

              Közben parancsokat adott a magával hozott katonáknak. Igen siettette a lerakodást. Mint tájékozott embert, kérdezgettük a jövőnkről. Mit tanácsol?

            Mehettek nyugatnak, ahol amerikai, angol vagy francia fogságba eshettek. Ezek sem  vesznek emberszámba bennünket, ahogy az első világháború idején megtörtént a francia fogságba került magyarokkal.

              Ha visszafordultok, az orosz zsákba kerültök, és Szibériáig elcipelnek benneteket robotolni. Egyelőre maradjatok itt a svábok között veszteg, mert ezek nem akarnak menni sehova. Segítsetek nekik a munkában meg az ivásban! Itt várjátok meg a jövőt!

 

                                                                         +

                 

           Volt is mit kipihennünk. Azután segítettünk a sopronkövesdi szüretben, kukoricaszedésben. Munka közben összehordtak sok savanyú lőrét, ami a tavalyi szüretből a hordók alján megmaradt. Ha a mostani szedésünkből is ilyen bor születik, jobb volna, ha rajta hagynánk Olyan, de olyan savanyú volt, hogy csókra állt tőle a szánk, akár akartuk, akár nem.

            Nagy ünnepséget készített elő a pótkeret, mert eljött Szent Borbála vértanú napja, december negyedike. Utoljára avattunk újonc tüzéreket. Meghívtuk rá a község lakosságát is. Vacsorára mindenkinek rizses pörköltet főztünk jó fűszeresen, alföldi módra.

            Vacsora közben módjával iszogattuk a domb levét, mert a bajtársaknak megsúgtam, hogy a vacsora végén robban a meglepetés.

              Jánosházáról, az ütegemtől, kaptam egy kis hordóval olyan ízűt, ami méltó egy tüzérszenteléshez. A vége felé ki is húztuk a dugóját, és ez a borocska igen ízlett mindenkinek. Meg is tapsoltak érte életemben először és utoljára. Pedig csak 25 liter volt.

            Alig kezdtük el a boromat vedelni, tragikus jelenetek sora kezdődött. K. György tiszthelyettes úr, az első világháborúból, sírva fakadt, és kijelentette, megérte a második háborúnk elvesztését is. Hiába vigasztalták a tisztek, hogy még nincs vége.

            - Majd meglátjátok!- sírta tovább, és eltörte a kardját.

             A kocsma színpadán ülő községi és katonai vezetők úgy becsiccsentettek, mint egy sereg csacsi.  Elaludtak a bársony szőnyegen.

            A közemberek őrködtek és virrasztottak. A maradék borból forraltunk néhány litert a beteg gyomornak. Nagyon jól esett nekik. Észhez tértek a vezetők is, és könnyes ölelésekkel váltak el egymástól a ködös őszi reggelen.

             Az egyszerű bakák tíz nap múlva folytatták a búcsúzkodást.

             Szent Borbálától, a villámlás szentjétől, örökre búcsút vettem, mert huszad magammal Sopronba vezényeltek. Az ottani huszárlaktanyában volt a gyűjtőtábor és az elosztás is.

               Idegesítő volt, hogy az amerikai gépek állandóan a fejünk fölött randalíroztak.

              Nem lehetett közvetlen kapcsolat a ruszkik meg a jenkik között. Ha gépek tudták volna, hogy ez nem orosz fogolytábor, akkor bombázzák.

               Csak fogyasztották a drága kerozint, és bámultak bennünket meg a szövetségesüket, amelynek hadserege a Balaton térségében véres harcokat vív a német páncélosokkal.

              Az amcsi parancsnokságnak az oroszok mozgása is fontos volt.  Amikor a repülő felderítés jelentette az új oroszellenes csapatösszevonást, elégedetten dörzsölték a markukat:              - A civilizált Ausztriát is megmentettük!

            Legszívesebben virágesővel szórták volna le az oroszok ellen készülő hordánkat.

            Az ellátásunk kutyának való. Káposztaleves meg ehhez hasonló nyalánkságok. Akinek akadt még pénze, az a hűség városában vett magának.

 

                                                                          +

 

              Ágfalvára osztottak be őrparancsnoknak Maga a település a határhoz nagyon közel feküdt. Talán három kilométerre. Sváb falu volt, de a trafikos már végleg bezárta a boltját, és a lakosság egy része áttelepült az osztrák nyelvtársak közé. Ágfalván egy hatalmas raktárt őriztünk.

              Tízmillió pengőt érő ruha volt itt felhalmozva, a parancs szerint erre kellett vigyáznunk 24 órán át. Ám láss csodát, és éld át újra éhesen és bagó nélkül, egy hét múlva érkezett meg a felmentő sereg.  Nyolc bajtársunk nekifogott a raktár kiürítésének. Bátran merek fogadni gyér számú olvasóimmal, hogy egyetlen egy sincs közöttük, aki ennyi inget, gatyát, zoknit, zubbonyt, köpenyt, derékszíjat vagy bakancsot látott volna életében és egy halomban. Tisztességesnek látszó hadnagy szállíttatta el két gépkocsival.

             Honnan tudjuk, hogy becsületes volt? Mert az őrség minden tagját megkínálta a teljes választékkal. Rövidesen úgy néztünk ki, mint akik többet érnek legalább ezer pengővel. Egyetlen dologtól féltett bennünket:

              - Fiúk, bármit! Csak a csizmát nem ajánlom, mert ha orosz fogságba estek, még a lábatokat is lecsavarják érte.

            Ezzel a szívderítő tanáccsal együtt elporzott az utolsó gatya is. Nem volt mit őrizni. Bevonultunk az utászlaktanyába., ahol hosszú idő után újra meleg szobában és nem hatalmas raktárhodályban töltöttük a hosszú napokat. Talán egy hét múlva: Sorakozó mindenkinek! Kinek van felvidéki, erdélyi, délvidéki és első osztályú tűzkeresztje?

               Ők jobbra, a többi balra! Jobbra talán hatvanan álltunk. Se óra, se perc! Azonnal indulás az állomásra! A határtól vissza vagy 40 kilométert. Ott kaptuk a nem éppen bakának való eligazítást:

               - Ne féljenek!

                Ilyen indítás után kezdtem el cidrizni, mert csak kellemetlen mondatok következhettek. Kiderült, hogy ott éppen nyilasok az urak. Megjött egy alezredes, aki előléptetéssel kezdte. Belőlem valóságos szakaszvezető lett. De lélekben maradtam a Szent Borbála katonája!

               Az alezredes úr külön megdicsért, mert korábban sokszor a legényeim pártjára álltam. Hogy ezt a hibámat honnan ismerte? Alighanem már akkor is vezettek káderlapot mindenkiről.       

               Elkezdődött az eskütétel. Háromszázan voltunk, ennyinek esett nehezére mondani, ha mondta. Én, az örök sorelső, mozgattam a számat. A hátsók már hallgattak, mint a sír. Felolvasták és hozzátették:

              - Aki nem szólt egy szót sem, annak is érvényes, mert jelen volt az eskü perceiben.  Háborúból már mindenkinek elege volt, kivéve a nyilasokat.

             Az altisztek csak nevettek:

  - Hányszor kell még felesküdni?

              Jó kérdés, kispajtás! Ha túléled a háborút, lehet, hogy még apád likvidálására is felesküszöl.                                                

                                                                    +

 

               Ketten harcfegyelem-biztosítók lettünk, meglehetősen nagy hatáskörrel. A kérdéseinkre mindenkinek válaszolnia kellett, legyen az bármilyen rangú. Akár út szélén, lakásán, minden elképzelhető tartózkodási helyen. Hatalom adatott, de egy jármű, még ökörszekér sem, ami elszállított volna kettőnket a tihanyi apátság palotájába.

                Amikor odáig elslattyogtunk, tisztelettudóan be is koppantóztunk. Miután figyelmesen megnézték a nem latin nyelven fogalmazott birtoklevelünket, betessékeltettünk. A királyi lakosztályba szállásoltak bennünket, egyenesen IV. Károly osztrák és magyar uralkodó szobájába, amelynek utolsó lakója 1920-ban a fenség volt.

                 A mellette lévő a fenséges asszonyé, Zita királynéjé. A bakancsunkat alaposan lecsutakoltuk, mielőtt beléptünk. Békeidőben a leendő szobánkat 30 fillérért, a szomszédost 50 fillérért mutogatták.