"Mindent egy lapra!" II/6.

 

Osztálytalálkozó 1.

                  

                    Ne is tudd meg soha, hogy milyen egy osztálytalálkoz! De, év, mint makacs lélek, elmagyarázom. Valamikor 1957-ben, tizennégy éves korunkban búcsút mondtunk az általános iskolának legalább hatvanan. Két osztályra való gyerek. Csupa egészséges testű és ép lelkű emberke. A legutóbbira, a negyvenéves osztálytalálkozóra, elvileg ennyien voltunk hivatalosok. De ahogy az írás mondja: „Sokan vannak a meghívottak, de kevesen a választottak.” Nyolcan már eltávoztak közülünk a földről a földbe.

                    Különösen Flaisz Anti távollétét sajnálom, mert hozzá képest a mai üzletemberek kis cipőben járnak. Talán még csak a harmadik osztályos padokat koptattuk az Óvoda Iskolában, de a Toncsi, bocsássa meg nekem ezt a bizalmas megnevezést, mert aki barátom volt valaha, barátom marad az ítélet napjáig. Különös balesetéből virágzó üzletet csinált.

                    A fiúknak, természetesen a piszoárban, ahol undorító fehér férgek császkáltak, húsz fillérért megmutatta, mekkora sebet ejtett fütyijén a kutyájuk. Egyetlen szünetben összeszedte a vasárnapi mozira valót.

                    Nézünk egymásra, mint a marslakók. Senki sem az ma már, aki egykor búcsúzott.

                    Aki közülünk az egyik legjobb focista volt, nemrég temette el a feleségét, aki egy meggyszedő létrára akasztotta föl magát. Özvegyen maradt osztálytársam örömében kivágta a diófákat a ház előtt. Ezzel kezdte az új életét. Diófából készül a legjobb koporsó, és ő még nem akart a deszkái közé feküdni.  Részeges durvaságával, a két fia pedig a részvétlenségével a hallgatag és érzékeny asszonyt a halálba kergették.

                   A nálam is alacsonyabb Kornóci Jóska, akivel külön le is fényképezett valaki bennünket a kisliget padja mellett, az építési vállalkozótól a tolókocsikat mozgató betegápolóig minden volt már életében. Csak háromlábú kisszék nem, ahogy mondani szokták. De ez lényegtelen! Szerettem azt a gyereket.

                   Itt van a Ledényi Józsi, aki nagy vadász, és aki, mellé trafált, amikor elvette az unokatestvéremet. Mostanában minden héten hálaadó istentisztelete mondat, mert az asszony még időben elhagyta. A tisztelendő úr csak annyit szokott bejelenteni:

                    „Szerdán, reggel hét órakor, szentmise egy beteljesült szándékra.” Már negyvenévesen elkezdhette új életét, de lányai az utcát is nagy ívben elkerülik, ahol az édesapjuk lakik.

                   Igaz, hogy a Dobi István utcában én sem szívesen sétálok végig. Helyben, itt Kecelen, eddig jutottunk el a rendszerváltásban.

                    Ismertük Dobi Istvánt, hogyne ismertük volna! Béleczki Józsi bácsi rendszeres küldte neki a legjobb borát. Ő volt a helyi Népfrontbizottság egyik tagja.

                    Nem tévesztendő össze a mi Bélecki József nevű osztálytársunkkal, akit már gyerekkoromban kitiltott a jó anyám az udvarunkból sumákolás miatt, és aki képes volt megverni az apósát, azt a tisztességes, idős kőművesmestert.

                    Arról lehetett felismerni az utcán, hogy úgy járt-kelt a tömegben, mintha a kabátja alatt hordaná a marsallbotot. De lehet, hogy csak járt-kelt egykoron? Kit érdekel ma már? Bizonyára tömegiszonya van, és magányos szigetére költözött, mint nagy elődje, Napoleon Szent Ilonára. El tudom képzelni, milyen savanyú lett a modora öreg korára, ha már gyerekkorában sem láttam mosolyogni. Legföljebb akkor, ha valaki az orra előtt hasra esett. De a napoleoni pózt akkor se adta volna föl száz köszönetért sem.

                   Béleczki Józsi bácsi, aki 1958-ban a helyi Népfront alapító atyái közé tartozott, 1976-ban jutott el csúcsra, amikor elnökké választották. Bizonyára valamelyik országos összeröffenésen ismerkedhetett meg Dobival, azzal a szeszkazánnal. Mit mondjak egy olyan emberre, aki részegen végigaludta az 56-os forradalmat?

                   Józsi bácsinak volt egy mániája. A parasztház mellett, amelyben a családjával lakott, egy kőből épült korszerűt akart felhúzni önerőből. A szó szoros értelmében. Minden követ a saját kezével rakott a helyére. Vérével és verejtékével épült, és lassan, mint a Déva vára. Ez volt életének nagy hobbija. Szegény, azt hitte, hogy halhatatlan, pedig a népfrontbizottsági tagokért is eljön a kaszás, aki nem tudta kivárni az építkezés végét. Talán még ma is építgetné, ha nem küldik neki is a „Mennyei Behívót”.

                                                                    

                                                                      Raffai Sarolta

                 

                   Még egy híres ember járt le gyakorta Kecelre: Szabó Pál, az író. A újfalusi óvodát, még életében, róla nevezték el. Egy kissé furcsa névadás, de még nem ízléstelen, mint Dobi Istvánról elnevezni, aki hiszen köztudott, hogy a forradalom eseményeit részegen végigaludta a Parlamentben. Csak november negyedikén tért magához, és mint megbízható kommunista, meg is kapta a neki dukáló pozíciót, hiszen Rákosi idején az Elnöki Tanács elnöke, majd a Kádár főnöksége idején az MSZMP központi bizottságának tagja. 68-ra, hála Béleczki Józsi bácsi folymatosan áradó nedűjének, halálra itta magát. Senki volt a senkik között. Valamikor Kisgazdapártban a kommunista „tégla” volt, mint mostanában a Göncz atyus, aki ugyanott ugyanaz volt, csak most már fölcsapott liberális téglának.

                   Aztán itt járt Raffai Sarolta is, mint Kecel szülötte. De nem „vállalta” a szülőfaluját, Kalocsa volt a maga teremtette szülőföldje. Egy írógéniusznak mindent megengedett a háklija.

                   Kezdetben egy csendes férjjel az oldalán Cstöltésen tanított az alsó tagozatban. Arról volt nevezetes, hogy a szülői ajándékokért: liba, kacsa kolbász, hurka, stb., annak arányában osztogatta a kosárra való kitűnőket. Aztán elkezdett drámát írni, de olyan talpnyalósat, hogy no! Nem a nagyfejesek talpát nyalta, hanem a járásiakét, tehát a valóban nagyhatalmú királyokét. Az egyik járási oktatási főnök lett a minden erkölcsi válságot feloldó főszereplő és hősszerelmes. Nem csodálkoztunk, amikor egészen a parlamenti szószékig emelkedett.

                   Valójában a keceli II. Rákóczi Ferenc utcában született, a Fogarasi boltos lakóházától talán két épülettel lejjebb. Emlékszem, hogy bontása előtt, igen szegényes házikó volt azon az egyébként gazdag házakkkal pöffeszkedő soron. A két liget találkozásánál. Javaslom az utcának, a nagyságos fejedelem áldott szellemének, hogy utasítsa vissza azt a föltételezést, hogy valaha is oda pottyantotta volna le őt a gólya, gólya gilice.

                   Raffai Saroltához elég kellemetlen emlékek fűznek.  „Író-olvasó-találkozó” volt az akkori kulturális csemegéknek a neve. Kecelen hajszál híján botrányba fulladt. Akkor már az írónő várományosa volt az országgyűlés elnöki székének. Úgy is viselkedett, mint akinek hatalma van élők és holtak fölött, és a kijelentései hasonlítottak a Szentíráshoz.

                   A műveltségének gyarapítására nem ért rá, bár igencsak ráfért volna.Említettem, hogy alsó tagozatos nevelő volt Császártöltésen, de fárosz lett belőle, a helytartó korszakának világítótornya.

                    Az ottani pedagógus-botrányról írt „műve” és a belőle készült színdarab miatt lett országosan ismert. Egy nagy „nyalás volt fölfelé” – részigazságokkal és a korra jellemző gazságokkal.

                   De miért is törte volna magát önműveléssel, amikor egy Losonci Pál lehetett az elnöki tanács elnöke? Hivatalosan az ország első embere, mint később a hazaáruló Göncz atyus. Utána kevesen fogják Árpádnak kereszteltetni a fiukat, mint ahogy Rákosi után is kiment a divatból a Mátyás név.

                   Tehát Raffai Sarolta egy szál maga előadást tartott nekünk a pesti művészeti élet rejtelmeiről. Mindennek elmondta Latinovits Zoltánt, csak úriembernek nem. Megemlítve, hogy az utcán lezsidózta Kálmán Gyurit, a barátját. A hangsúly természetesen a zsidózáson volt és nem a barátján. Milyen lehet az ilyen ember, mármint Latinovits?

                   Mondottam volt néki, hogy Petőfi Sándor is megtette ezt hajdanában az egész nemességgel szemben. No, nem a zsidózást, hanem a jóval nagyobb nyilvánosság előtti sértegetést. Sőt, akasztással fenyegette meg őket.

                   Ő, mármint Sarolta, csak kötögette az ebet a lazán levert karóhoz, és szigorú maradt. Kálmán György valóban szimpatikus színész volt. De hány tehetséget söpörtek le a magyar színészi pályáról kókler Márkus Lászlók, Major Tamások?

                    Sós Imréket és Horváth Teriket.

 

                                                           L. Z. HALÁLA

 

                                           Rendjén úgy lett volna, hogy amikor

                                           Szembe-szöktél, düh-köpésként, a vonatnak:

                                           Az hátrál meg. A bűn! Az: a konok – vak

                                                        A világ fröccsen szét: a pokol!

                                           A nem ami lett. Hogy sakáll dalol

                                                        S a pacsírták vonítnak.

 

                                           S fölkél a nap vad ragyogással ismét

                                           magyarázza / nekünk megalkuvóknak / :

                                           mert nem lett, nem is lehetett segítség.

                                                        S a tegnap az úr, nem a holnap!

                                                                                             Illyés Gyula / 1978 /

 

                   Ha egy Latinovitsot a halálba kergettek, melyik színész kortársa mondhatja el magáról, hogy jobb voltam nála. Ha egy Huszárik Zoltánt mellőztek, ki mondhatja el magáról, hogy ő nagyobb rendező volt akkortájt. A hetvenes években!

                                                   

                                                          Kovács Gábor erdeje

 

                   Volt nekem egy másodfokú unokatestvérem. Nem is akárki!

                   Volt, mondom, mert korban vagy négy-öt évvel előttem járt, de már meghalt. Éppen négy-öt évvel ezelőtt. Ő is minkét végén égette élete gyertyáját, az egyik végét otthon, ennek két következménye volt: egy fiú meg egy kislány. A másik végét házon kívül, és e miatt lett halálában is halhatatlan. Imrehegyen egy nyárfaerdőt neveztek el róla, mert odahordta autóján a nőstényeit. Az öreg Szőke Pista bácsi mesélte, és mutatta nekem személyesen, mielőtt megroggyant tanyájáról az idősek otthonába vonult:

                   -Lám, ott a Kovács Gábor erdeje, tanító úr!

                   Amikor először találkoztam vele a Kapáséknál, akik természetesen szintén rokonaink voltak, a dédnagyapám ágára akasztva a családfán. Arra igen jó emlékszem, hogy az éppen soros szerelmét hozta el bemutatóra. Ezt a leányzót még hány követte a sorban, azt pontosan nem tudhatom, mert a kollégiumi élet kivont a keceli közéletből. Én már csak annak az estének lehettem szenvedő szem - és fültanúja, amelyet eljegyzési, disznótoros vacsorának szántak.

                   Nagy megtiszteltetés lehetett ez a szüleim számára is, hiszen apám ekkoriban még priuszos volt, és örült, hogy egyáltalán felvették útkaparónak. Három kilométeres szakasz felügyelete bízatott rá. A Dömötöri iskolától a Kiskőrös felé eső részen. No, meg az árkok, átereszek gondviselése, ami egy kis borravalót is hozott a házhoz, mert az árokpartok füvét kiadhatta bérbe lekaszálni a környékbeli gazdáknak. Munka volt, amiért fizettek, bár ennél, a lelke mélyén, többre vágyott. Talán szégyellte is. De én egyáltalán nem az útkaparó apámat.

                   Ezekben az útmenti tanyákban engem is szíves barátsággal fogadtak, ha kilátogattam apám munkahelyére, ami leginkább nyáron eshetett, amikor véget ért egy-egy kollégiumi év. Nyár közepén már értek a dinnyék, és soha többé senki nem tömött belém annyi görögöt, mint azok a szorgalmas tanyasi gazdasszonyok. Hogyne lettem volna büszke az apámra!

                   Sokban különbözött a társaitól, de leginkább abban, hogy egy korty pálinkát vagy bort meg nem ivott. Erre legénykori fogadása kötelezte.

                   „Persze, mert az András bácsi fél – mondogatták, ha ugratták –, nehogy az Eszti néni az esti puszinál megérezze a kisüsti szagát.”

                    Pedig hideg, havas télen is ott kellett az úton szolgálni, sokszor még éjszaka is, ha hófúvás volt. És a többiek „lélekmelegítőnek” nyakalták a kisüstit. Ami pedig a nyíltszíni puszit illeti, én ugyan egyetlen egyet sem láttam.

                   Most is elgondolkodom, miközben billentyűzöm a mondatokat, hogy sohasem iskolai, hanem, akaratlanul, kollégiumi évről beszélek. No, ennek is megvannak a mélylélektani okai.

                   De térjünk vissza a disznótorba! Ezt a Szakácsék alvégi házában tartották, és mi, a rokonság jogán, minden évben hivatalosak voltunk. Most összekapcsolódott egy „szentnek” készülő kötéssel, tehát bátran állíthatjuk, hogy „nászdisznótoron” láttak bennünket szívesen. Szakácsékkal nem apai ágon, hanem anyai ágon voltunk közeli rokonok. Szakácsné édesapja és az édesanyám édesanyja testvérek voltak. Bobek ágon!

                    A két asszony igen szerette egymást, ezért volt nagy ez a barátság. Mennyi jóízű hurkát, kolbászt, disznósültet köszönhet a pocakom e testvéri szeretetnek! Anyám sok barátnőjét emlegette élete folyamán, de én csak kettőt ismertem el hozzá illő választásnak: a Kapás Pista bácsi feleségét és Szakácsnét, mert mindkettő rendes, egyszerű asszony volt.

                    Mi nemigen tartottunk jószágot, már kecskét sem, az ötvenes évek végén. Anyám a kalocsai népművészetnek hímezett giccsesebbnél giccsesebb mintákat varrógéppel, így keresték mindketten a kollégiumi „üdülésemre” valót.

                   Előbb érkeztünk meg, mint a díszvendégek.

                   Feri bácsi, mert így hívták ezt az „alamuszi macska nagyot ugrik” jellemű családfőt, akire a kisebbik fia, Gábor, igen hajazott, a maga kimérten derűs, ünnepélyes bárgyúságával előadta a reggeli vérengzés eseményeit. Mivel az esze kereke lassan forgott, igen akkurátusan adta elő a tragédiát apámnak:

                    - András, te még ilyen jószágot nem láttál! Alig bírtuk négyen, a Csík sógor, a fiaim meg én, lefektetni, hogy szíven szúrhassa a sógor. Akinek aztán könyökig véres lett a jobbik karja.

                   Mert két fia is volt a családnak: Feri, aki az apja nevét viselte, de anyjára hasonlított lelkében – eszében - komolyságában, de epilepsziás volt. Éppen a híres harkányi fürdő teraszán vágta magát önkívületben hanyatt a roham kezdetén, hogy ott helyben meg is halt. Talán egy jó év múlva. Gábor az apja fia és észbéli örököse volt. Ez az örökség nem jelentett nagy vagyont.

                    Már kamasz korában kötekedő, agresszív gyerek volt, akit a bátyja, amíg élt, jónéhány veréstől megmentette. Az agresszivitás és a nők utáni hajtás a vérében volt. Nem volt mutatós fickó, de olyan sima a nőkkel szemben alakalmazott modora, mint a tükör lapja. Amit még nem csinálhatott kézzel, megtette a szemével. Úgy szokták mondani, hogy pucérra vetkőztető és ágyba csalogató tekintete volt, és igen nagy éhséggel verte meg a sors.

                   Számomra csak az volt az érthetetlen, hogy a felesége, bár minden disznóságáról tudott, mégsem tett semmit. Valószínűleg a gyerekek miatt már igen fiatalon megadta magát sorsának, vagy olyan sztahanovista módon végezte otthon is férfiúi teeendőit, hogy elnézés volt a jutalma. Tehát apja és fia a sor elején tülekedtek, amikor nemi gerjedelmeket osztották, és igen-igen a hátsó sorokban húzták meg magukat, ahol az agysejteket méregették kinek-kinek.

                   Nos, térjünk vissza az udvarra! A mészárlás nyomai minden szegletében árulkodtak a disznó kemény ellenállásáról: véres volt az udvar, az ólban az alomszalma. Még a gazda orra is. De az inkább a szokásos boradagtól.

                   Közben a kaján és jólértesült anyám halkan arra buzdított, hogy jól nézzem meg a szomszédasszony kerítését! Mert a Feri bácsi, ez a vén salabakter, félre mozdítván a karókat, át szokott surranni, ha a felesége távol időzik a piacon vagy a boltban, a régen özvegy szomszédasszonyt vígasztalgatni. Már hosszabb ideje nyitogatta kulcsával a szomszédasszony szeméremövének lakatját, és csak olyan hatvan éves korában, együttes családi összefogással, sikerült elérni, hogy azt a bizonyos kulcsot a gémeskútba hajítsák.

                   Egyszóval, jól elmúlattuk a várakozás idejét.

                   De hát a jövendő após, anyós és a szemérmes arajelölt, ha egy kissé késve is, csak megérkeztek. Szolgálati autóval vagy kölcsönbe kapottal, azt most ne szaglásszuk. Snájdig vasútastiszti egyenruhában, azon egyen jelvényekkel a kőrösi állomásfőnök és temperamentumos oldalbordája, akinek szintén felvitte a Párt a dolgát, mert járási szakfelügyelő lett. Ami nem történhetett volna bűn nélkül az ötvenes évek végén. Meg is bűnhődött érte a gonosz pára, mert méltó lett az alsós kollegínák útálatára. Igen nagyszájú volt és gátlástalan. Úgy viselkedett, mint akinek hatalom adatott nemcsak a családja, de az egész járási pedagógus társadalom fölött is.

                   Én az ilyen közös összeröffenéseken mindig hallgattam, mint a sült hal. Az ízes potyakajából is csak mértékkel ettem, és többnyire visszavonultam az ablakpárkány mellé, hogy az éppen esedékes naptárt olvasgassam. Ebben a társaságban igen nehéz volt engem szóra bírni. Nem is kísérelte meg senki. Volt ott süket duma elég! Meg nagy evések és ivások folytak. Amilyen tempóban mindenki megmutatta az igazi énjét, olyan mértékben egyre inkább hazavágytam. Az öreg Takácsnak megállás nélkül somolygott a szeme, arca, tán még a füle is. Nagy kitűntetés érte a családot, no!

                   Hallottam, hogy a Gábor ezzel a házassággal jól jár, mert együtt fognak majd szegeden főiskolára járni. Mind a ketten matematikára, és majd vállvetve megbírkóznak az élet nehézségeivel. Az ugyan szöget ütött a fejembe, hogy abból, aki gimnáziumban kettes volt számtanból, hogyan válik annak oktatójává. Amikor magam is erre a mindig rozsdás pályára álltam, megértettem.

                   Gyöngyvér, milyen szép ez a név, mindenben korrepetálta a férjeurát, míg az átslisszant minden alacsonyan felrakott léc fölött. És egészen az igazgatóhelyettességig föl bírt mászni a szamárlétrán.

                   De hagyjuk az eljövendőt, mert a kedélyes társaság éppen vetkőzni kezdett. Mámoros volt mindegyikük a tele bendőtől, az ünnepélyességtől, a szűk szoba és a szívélyes rokoni kapcsolat egyre csak fokozódó melegétől. A völegényjelölt olyan nyálasan körüludvarolta már a vendégeket, hogy szinte látható volt rajtuk, mint betonon a csiga nyoma.

                    Az állomásfőnök megvált a felső uniformisától, megoldotta nyakkendőjét, a felesége pedig ontotta pedagógiai tapasztalatait. A legérdekesebbre még ma is emlékszem.

                   Pörgessük csak vissza emlékezetem egy kissé megkopott magnószalagját!

                   A hölgy be akarta mutatni, milyen eszement pedagógusokkal van dolga. Pörög a magnó és pörög a nyelv:

                   „Tanyasi iskolát látogattam nem is olyan régen, itt a keceli határban. Meglepetésszerűen érkeztem, ezért furcsa tapasztolatokra tettem szert. Amikor beléptem óra közben az osztályterembe, a fogason fiúgyerekek lógtak! A tanító úrnak az volt a fegyelmezési módszere, és erre föl is készítette a szülőket, hogy erős kabátakasztót varrjanak a fiúk kabátjára. Ha valamelyikük vét az iskolai rend ellen, akasztással bűnhődjék! Akkor éppen hároman lógtak a szögön!”

                   Lett erre nagy-nagy kacagás. Csak ketten voltunk csendesek, az apám meg én. Anyám sem akart szégyent vallani, ha már a férje meg a fia ilyen mulya. Elmesélte azt, ami az útkaparóvilágban megesett. No, ez ugyan nagy mélyre szállás volt, de azért csak meghallgatták.

                   „Az uram brigádjában történt, hogy a múlt télen nagy volt a hó, és minden útkaparót mozgósítottak éjszakai hóhányásra. A tanyabejáróktól kellett ellapátolni a havat, ahol a hótúrók nem boldogultak. Eljön a reggel meg a munka vége, valahol a dömötöri iskola környékén, ahol a keceli út találkozik a kalocsaival.  Megáll a kőrösi központ sárga kis autója, és kiszáll az irodista, hogy felvegye a munkások személyes adatait, akik a munka frontján ilyen zord téli éjszakán is derekasan harcoltak.

                    Sorra jegyzi föl az adatokat, minden megy a legnagyobb rendben, de az azonos nevűeknél - megkülönböztetésül - kéri a feleség nevét is. Amikor az egyik Kutyifa nevű kiskőrösi útkaparóhoz érnek, az hangosan mondja a nevét. Talán a bekapott pálinka hatására, túl hangosan is. Tekintettel a sok Kutyifára, megkérdezi a felesége nevét is.

                    Az irodista merőn néz rá, és az ember csak vörösödik. Vagy mondjuk úgy, vörösebb lesz a szokásosnál, mert a szesz eléggé erős vörös alapszínt ad az arcának. No meg persze a hideg téli levegő. De a kobakjában is nagy lehet a meleg, mert a füles téli sapkáját feltólja a feje búbjáig, hogy ösztönösen megvakarhassa a fejét.

 - No, Sándor bácsi, hát hogy hívják a feleségét? – sürgeti az irodista.

                    - Valami Julis, de ha kerékbe törnek, sem tudnám ebben a minutumban megmondani a lánykori nevét. Mindig csak az anyám nevét szokták kérni. Azt biztosan tudom.

                   Persze mindenki elkezd nevetni rajta, de aztán az öreg csak összeszedi magát, és nagy erőfeszítéssel elkezdi mondani:

                   - Szvat-lov-szki Julis! Hogy az Isten áldja meg! De tudja irodista úr, hogy mikor kérdezték ezt tőlem utoljára? Amikor a tanácsnál összeházasodtunk. Vagy harmincöt éve. Akkor még nagy volt köztünk a szerelem. De azóta, látja, még a neve is kikopott az emlékezetemből, ha ritkán kérdezik.. Azóta, bizony – és legyint egyet lemondón, mintha ezzel azt akarná hozzá tenni, lehet, hogy talán már az asszony sem tudja az ura nevét.

                    Ami persze szomorú, de maradjon köztünk.

                   Az asztal körül ülők nevetgéltek az eseten. Minden idegszálammal hallgattam a történetet, és ha nem is tüntetően, de a hallgatás fala mögé húzódtam. A beszédtémák annyira  mentesek voltak minden ideologiától, és nélkülöztek minden színvonalat, hogy a hurkák, kolbászok, pecsenyék, savanyúságok, boros kancsók és sülttészták terhét nyögő asztaltól távol, bevont vitorlákkal magányosan eveztem. A szoba szélcsendes sarkában azon morfondíroztam, vajon mekkorát robbanna ez a mondatom:                  

                   „Hanem azt tudják-e, urak, asszonyságok, hogy a Takács Feri bácsi miért bontogatja a szomszédasszony kerítését olyan gyakran?”

 

                                                                 Az a legundorítóbb,

 

                   ha gyerekeket, különösen, ha beteg gyerekeket használnak ki pézéhes emberek.Az egyiket, akinek a bőre alatt is csak pénz volt, egyszer fel is jelentettem.

                   Az történt, hogy amikor én még gyümölcsfa-birtokos voltam, szedegettük azt az átkozottul apró meggyet, amivel idegesítően lassan haladtunk. Bőven volt időnk közben hallgatásra, és kihallgatásra, pedig nem is kényszerítettünk rá senkit.

                   Halljuk ám, hogy néhány sorral arrébb a Némediék, valami ordenáré módon bánnak, és ez gyorsan kiderült, néhány gyógypedagógiai alannyal, intézeti fiúval. Rájöttem, amiről álmodni sem mertem, hogy kikölcsönzik a szerencsétleneket az intézetből fizikai munkára. Gondolom, megkenték az igazgatót, esetleg az ápolókat, mert nagy dologidőben mindig kevés a munkáskéz. De nem csak munkára kellettek, hanem kiválóan elszórakoztak velük, szánni való betegségükön élcelődve, a magukat normálisnak vélő Némethék.

                   Ez a család arról is hirhedt volt, hogy a tanyájukon magányos, idegenből ideszakadt,, úgy emlékszem, jánoshalmi fiatalembert alkalmaztak, aki váratlanul meghalt. A rossz nyelvek szerint megfagyott az istállóban, vagy ahová éjszakánként télen lepihent.

                   Az orvos, természetesen, nem fagyhalált állapított meg, hanem mondjuk, trombózist. A saját költségükön el is temették, és a ravatalozó felé vezető út mellett meg is találtam a sírját. Kecelen idegen név és harminc körüli életkor.

                   Talán két év múlt el, amikor újra kerestem keresztjét, de már nem találtam. Ezt a magányos embert, akinek a sírja csak nekem hiányzott, a szó szoros értelmében , elnyelte a föld.

                   A hivatalos változat, gondolom, az volt, hogy nem váltották meg négyévenként a sírját, és ezért exhumálták, és a sírhelyét másnak adták el. A plébánia összejátszott velük, hogy még nyoma se maradjon ennek az aljasságnak.

                                                                               +

 

                   Ennél jóval nagyobb visszaélés terheli egy másik polgártársunk lelkét, ha van néki egyáltalán. Felsőfokú végzettség nélkül iskolát alapított! A keceli közvélemény jól ismeri, tehát nem kér belőle. Sem az emberből, sem az iskolájából. Azaz senki nem íratja be hozzá a gyerekét. Ez önmagában is sokat elárul erről az emberről, de még inkább egy személyes élményem.

                   Egyszer, ennek tőbb mint húsz éve, a biológus fiammal meg akartuk nézni az épület alagsorában folyó mikroszaporítást. Vártunk rá türelmesen, mint tévelygő túristák az idegenvezetőre. Amíg türelmetlenül várakoztunk, láttuk ám, hogy egy idősebb asszony gumicsizmában ganét hány. Kiderült, hogy ő nem volt más, mint a téglaszívű gyermek édesanyja.

                   Maga évről évre testesebb. Azt szokták mondani, hogy vannak olyan emberek, akiknek a bőre alatt is pénz van. Úgy tűnik, ez látszik meg rajta! De honnan a nagy pénz? Háza, mit háza, a palotája, éppen a temetőre néz.

                   Önéletrajza szerint 1942 pünkösd havában született, tehát az előző évfolyammal járt. A kecskeméti piaristáknál kezdett, majd a bajai kertészképzőben fejezte be középiskolai tanulmányait.

                    1960-tól alakítja ki kertészeti vállalkozását. Közben a Kiskőrösi Petőfi Kertészeti Szakközépiskolában disznövénytermesztést oktat. Ekkor pattan ki az isteni szikra a fejéből: „Ha jó vagyok középiskolai tanárnak középiskolai végzettséggel, miért ne lehetnék egy általam alapított iskola vezetője?”

               1988-ban kezdték meg az oktatást 10 tanulóval és öt tanár részvételével. Ehhez meg kellett nyerni az országos irányítás és a megyei elvtársak támogatását. 1999-ben ben már Kecel diszpolgárává avanzsált.

                   De mi folyik az iskolában?  A vidékről, sőt Erdélyből, idecsábított diákok, éveken át a foliái alatt görnyedeznek, és véres verejtékükkel hozzák a hasznot az unintelligens és erkölcstelen vállalkozójuknak. Majd a végén kapnak egy papírt, amivel nem kezdhetnek semmit. Ime, egy diszpolgár és díszpinty a keceli arborétumban!

 

                                 HONOS HONESTUM DECORET, INHONESTUM NOTAT:

 

                                                                   Az arany háromszög

 

                   Az 1956 utáni kivégzések és bosszúhadjáratok légkörében nekifogtak az erőszakos téeszesítésnek.

                    Ebbő kivételesen három község maradt ki, ahol engedélyezték a szakszövetkezeti forma létrehozását: Kiskőrös – Kecel – Soltvadkert. Az arany háromszög. Kik lehettek azok a járási, megyei vezetők, akinek a segítségével ezt elintézték? Simó Tibor volt a járási és dr. Molnár Frigyes, a megyei pártfőnök. Ő lehetett a kulcsfigura. De ki lehetett a kapcsolatteremtő, aki ezt elérte?

                   Kecelen kezdetben csak úgy hemzsegtek a szakszövök. Minden tehetős gazda vezetője akart lenni valamelyiknek: Új Élet, Béke, Kinizsi, Dózsa, Petőfi, Szőlőfürt stb. A lényeg az, hogy hatalmas állami támogatással megkezdődött a szőlőtelepítések korszaka. Ebben a szakszövetkezet volt a különösen kivételezett, de jutott a gazdáknak is. Csak kialakult egy sajátos művelési forrma. Az egyesült szakszövezetek vezetői jobbára mezőgazdasági szakközépiskolát végzett irányítók voltak, akiket ritkán látott a határ. Bár, aki ágazatvezető volt, azt gyakrabban. A lényeg az, hogy olyan helyzet alakult ki, mint a háború előtt, csak modernizált változatban.

                   Práger György a tévén keresztül sztárolta a szakszövöt, ezért cserébe művelték és leszüretelték a szőlejét, amelyet talán életében sem látott, csak a pénzes utalványt a leadott szőlőért. Prímán működött a kéz kezet mos alapelve. Minél magasabb poszton volt valaki,annál nagyobbat haraphatott a közösből. Élen jártak a borhamisításban vele együtt a rokonok és jó barátok, a vadásztársak és a járási elvtársak. Egy ideig a volt járási páttitkár/ Csipkó Sándor / volt az első számú vezető, bár annyit értett a mezőgazdasághoz, mint hajdú a harangöntéshez. De hát nagy zsozsó felvételéhez megvoltak a képességei.

                   A Szőlőfürt valóban embert próbáló munkáit, például a metszést, napszámosokkal végeztették a legnagyobb téli hidegben, írd és mondd 5-6 ezer forintért havonta. Ugynakkor a vezetőség átlagosan, már a hetvenes évek elején is megkereste a fejenkénti százezret havonta. Erre az évente összehívott taggyűlés adta az áment, amely egy pofa ingyen sörért és forró virsliért simán megszavazta. Ezek a meghívottak, olyan négyszázan, valamilyen módon, mind benne voltak a buliban.

                   Épültek is modernnél modernebb házak gombamód. Legalább kétszintesnek mindegyik.

                     Két korabeli idézet: „Ha a vízből épített falak mind visszanyernék eredeti halmazállapotukat, olyan árvíz támadna, hogy az egész falut elsodorná a térképről.”

                   A második szomszédunkban hangzott el kora reggel - borízű hangon:

                   „Hej, Józsikám, ilyen könnyen sem szereztem ennyi  pénzt az életben, mint máma éjszaka. Kétszer is fordultam, és húsz hektó vizet leadtam a szakszöv pincéjénél. Mintha bor lenne, úgy fizették - készpénzben! Jó, ha valakinek ilyen rokonsága van. Te rosszul nősültél!”

                                                                              +

                   Kedvenc történetem a következő:

                   Mondják a termelőnek a szövetkezeti pincészetben, hogy nem felel meg a bora: színhibás, jellegtelen,dugóízű. A parasztember erre elővesz a táskájából egy fölbontott palackot, amelyet ugyanez a szövetkezet hoz forgalomba., és udvariasan megjegyzi:

                   „Ez nem az én borom. Ez a maguk bora.”

                   Sinkovicz Mihályné is tud hasonlókat:

                   „Van egy ismerősöm, azt mondja, ő már több mint tíz éve nem adott le bort a saját nevén a szakszövetkezetnek. Vitt mintát ugyanabból a borból két névvel. Amit a saját nevén vitt, nem vált be, amit a másén, bevált. Bevitte erre a másik névre. Amikor akarták könyvelni, odanyomta a saját adókönyvét. No, de hát ez a bor nem a magáé! Dehogyisnem, csak írják, az én borom volt az!”

                                                                                     Tanács István: A borháború folytatódik / részlet /

                                                                               +

                    Amikor a rendszerváltás eljött, ezek a szakszövvezetők marakodtak a legnagyobb koncért, a közösből kiragadott legértékesebb létesítményekért. Gabonatároló, gyümölcsfeldolgozó, raktárak tulajdonjoga, az értékes földterületek, erdők megszerzése. De ez már nemcsak Kecelen folyt, hanem országos méretekben. Hiába, ők voltak közel a tűzhöz! Ők voltak a legnagyobb tolvajok: a mazsolázók.

                                                                          

                                                             A zsidó kivándorlás

 

                   Ma már a napnál világosabb, hogy az emberiség történelmének formálásában a zsidóknak döntő szerepe volt. Elsősorban nem diplomáciai ügyességük, hanem hihetetlen gazdagságuk és nemzetközi kapcsolatrendszerük révén.

                   Amikor a Szovjetunió süllyedő hajóját elhagyták, jogosan rótták fel az oroszoknak, hogy igen sötét vezető garnitúrát állítottak maguk fölé. De hát kik voltak azok, akik ezt a szerencsétlen népet néma beletörődésre kényszerítették? Nem a zsidó KGB vagy NKVD teljhatalmú és terrorista osztagai évtizedeken át?

                   Ritka sötét és koruk miatt is beszűkült agyú párt és állami vezetők álltak az élen. De akkor sem, és váljék a mentségükre, hogy nem holmi Sztálin - tipusú diktátorok voltak. Akit korábban évtizedeken át, minden szemrebbenés és ellentmondás nélkül, kiszolgáltak a zsidó apparatcsikok.

                   Vegyük őket sorba!

                   Miniszterelnökök: Malenkov, Bulganyin, Hruscsov, Koszigin, Tyihonov, Rizskov.

                   Államelnökök: vorosilov, Brezsnyev, Mikoján, Podgornij, brezsnyev, Kuznyecov, Andropov, Csernyenko és végül Gorbacsov.

                   Pártvezetők: Sztálin, Malenkov, Hruscsov, Brezsnyev, Andropov, Csernyenko és Gorbacsov.

                   Kétségtelen, hogy ezek a vezetői garnitúrák diktatorikus állam beltenyészetéből származnak.

                   Ezek olyan politikai garnitúrát tűrtek meg maguk alatt, ami látszólag odaadással szolgálta őket és a szovjet érdekeket. Egyúttal, mert jóval tájékozottabbak voltak a világfolyamatokban, kiváló politikai kapcsolatokkal rendelkeztek a látszólagos ellenfél, az USA politikai berkeiben.

                   Igen jól jött nekik a sztálini diktatúra, ugyanúgy, mint az amerikai demokrácia, mert mindkettőben ők voltak az urak. Azt, hogy ki legyen az állam élén a Szovjetunióban vagy az USA-ban, szintén ők határozták meg. Az USA-ban ma is ők mondják ki a döntő szót.

                   A színfalak mögött simán együttműködtek a szovjet és az amerikai diplomaták. Ezért tudták időzíteni a szuezi kalandot a magyar ’56-hoz, és fordítva. Egymás kezére játszották a bizalmas katonai titkokat, és ugyanakkor a Szovjetuniót olyan fegyverkezési versenyre kényszerítették, amibe az belerokkant.

                    A Szovjetunió belső helyzetét igen jól ismerték a washingtoni Fehér Házban, és könnyű volt kialakítani a Raegan-kormányzat mindent eldöntő fegyverkezési politikáját.                   

                   De akkor a zsidók fogták kalapjukat, és magukra hagyták a gazdasági bajoktól vergődő oroszokat. Akik manapság már, demokratikus, és zsidó befolyástól független politikát folytatnak. Saját erőből ma a világ kilencedik helyét foglalják el a gazdasági versenyben.

                   A még vezető Egyesült Államok pedig vergődik, és belső, főleg morális, de gazdasági bajok is emésztik.

                    

                                                                      USA és Izrael

 

                   Izrael az Egyesült Államok nélkül valószínűleg nem is létezne. Az ország veszélyesen közel járt a megsemmisítéshez az 1973. októberi háború során, amikor Egyiptom, amelyet a Szovjetunió támogatott, ártkelt a Szuezi-csatornán, és közben a szírek óriási számban beözönlöttek a Golán-fennsíkon. Hatalmas amerikai csapatszállító repülőgépek siettek a segítségükre. Félóránként landoltak, hogy újra felszereljék az izraeli hadsereget, amely elvesztette nehézfegyverzetének oroszlánrészét. Mire a háborúnak vége lett az Egyesült Államok 2, 2 milliárd dollár rendkívüli katonaonai segélyben részesítette Izraelt.

                   A beavatkozás, amely feldühítette az arab világot, előidézte az OPEC olajembargóját, amely egy időre nagy veszteséget okozott a nyugati gazdaságoknak. Talán ez volt a legdrámaibb bemutatkozása annak a mesterségesen fenntartott és életben tartó gépezetnek, amelyet az Egyesült Államok biztosít a zsidó államnak.

                   Izrael 1948. május 14-én éjfélkor jött létre. Az USA 11 perccel később már elismerte az új államot. Azóta a két országot ez a halálos ölelés szorítja össze!

                   Washington a kapcsolatok kezdetén képes volt mérséklő hatást gyakoroli a zsidó vezetőkre. A feldühített Eisenhower elnök megkövetelte, és elérte Izrael visszavonulását, miután 1956-ban elfoglalták Gázát.

                   A hatnapos háború idején, 1967-ben az izraeli harci gépek lebombázták az amerikai Liberty hadihajót. Az amerikai zászló alatt közlekedő hajó, amely az izraeli partoktól 15 mérföldre állomásozott, taktikai és stratégiai kommunikációt hallgatott le mindkét oldalról. Az izraeli légicsapások 34 amerikai tengerészt megöltek és 171-et megsebesítettek. A szándékos és megfontolt támadás egy időre megfagyasztotta Washington Izrael iránti lelkesedését. De az ilyen mélypontok csak ideiglenesek voltak a két állam kapcsolataiban. Ezeket könnyen elsimította a hatalmas pénzzel rendelkező izraeli lobby, amely belefogott az izraeli és az amerikai külpolitika összeolvasztásába a Közel-Keleten.

                NB: Ez az összehangolás már jóval korábban elkezdődött; még mielőtt a zsidó népnek állama lett volna. Trockij és Lenin kommunista forradalmának támogatásával startolt, majd folytatódott a Szovjetunió hallgatólagos elismerésével, és az ott kialakult sztálinista diktatúra hallgatólagos tudomásul vételével.

                    Amikor Hitler megkezdte a szovjet állam fölszámolását, úgy pattantak Moszkva megsegítésére az amerikai diplomaták, mintha a legjobb barátjuk került volna bajba. A távol-keleti szovjet kikötők már fogadták is az amerikai támogatást, amely egészen a háború végéig folytatódott. Sőt még azon is túl!

                   

                                                                           Árvai Laci

 

                  A szerelem ürügyén most kell bocsánatot kérnem egyik utcabeli pajtásomtól, Árvai Lacitól, akit akaratlanul elárultam valamikor 54-55-ben.

                   Rendszeresen megjelentem náluk, és igen jó barátok voltunk. A szalmakazal tövében üldögéltünk hatodikos korunkban, és ott meséltem el neki az Egri csillagok eseményeit, hogy a kátyúból kisegítsem. Mert a leányok már akkor is jobban érdekelték, mint a félszemű Jumurdzsák.

                   Valahogy megpróbálok visszatérni az udvarukra, mert a mondatok labirintusából is ki lehet találni végül, és még az Ariadné fonala sem kell hozzá. A szülei, a csendes Józsi bácsi és a hangos Margit néni, elmondták, hogy a fiuk hozzánk kéredzkedett. Én csak a vállamat vonogattam, ami ugye neveletlenség volt, és egyúttal aljas árulás.

                    Erre az édesanyja felkapta söprűt, és rögtön a helyes irányba nyargalt vele. Amikor Gizelláék utcai ajtaját zárva találta, felállt a kispadra. Onnan szólította meg vétkes fiát, mint Édenkertben a tiltott gyümölcsöt eszegető Ádámot az Úr:

                    - Laci, hol vagy? Tudom, hogy most is itt kuksolsz valahol! Rögtön gyere ki!

                   Éva-Gizella néhány perc múlva elő is lépett a lugasból, de Ádámot mintha elnyelte volna a föld.

                   Végül diadalmasan előrángatták az istállóból. A jászolban hasalt a széna alatt. Jó szimat kellett hozzá, hogy rátaláljanak. Szegény gyereket egyszerre csépelték szóval és söprűnyéllel az ostobaságom miatt.

                    Drága Lacikám! Legénykorodban egy nagy szerelem hálójával igen közönséges némbert fogtál. Ezért lettél az elvonón - visszaeső. Bocsáss meg nekem!

                    Kedves Margit néni, Téged az Isten úgy büntetett, mint a homoszexuális férfiakat Szodomában. Tudniillik, vaksággal verte meg őket.

                    Te nem voltál bűnös, de életed utolsó éveit mégis vakon araszoltad végig. Bocsáss meg nekünk!

 

                                                                    Osztálytalálkozó 2.

                                                     

                   Folytassuk az osztálytalálkozót! Erre mindig eljönnek a siker-emberek. Olyanok, mint a vakart hal. Sima modor, nyakkendő és kölni - szag. Szakszövetkezeti elnök, vörös diploma, levelezőn. Természetesen a vörös könyvecskéjét előbb beszerezte már, hiszen pozícióhoz jutni e nélkül csak álom, savanyú és keserű álom.

                   Hadd fusson a szekér! Már a hetvenes évek elején havi százezret vágott zsebre, és párnás fűtött irodából irányított. Vagy húsz hasonszőrű nyikhajjal együtt, akik buzgón gyártották a statisztikákat. Az a statisztika a legaszályosabb vagy jégpusztította nyáron is nyereséget jelzett. Ekkor a nyereségrészesedés mannája hullott a funkcik ölébe. 100 – 200 ezer jó forint, „nagyság szerint”. Mármint a pozíció magassága szerint. Az elnöktől a tűzvédelmi felelősön át a népi ellenőrig.

                   A százezreket a hetvenes évek elejétől évente szavaztatták meg azzal a négyszáz emberrel, akik uram-bátyám kapcsolatban álltak a meglehetősen nagy létszámú vezérkarral.

       Ott helyben, mármint az általam dirigált kultúristállóban, csak virslit kaptak köszönetként meg egy üveg sört, de azután a szavazatukért benyújtották a számlát. Ez a kb. négyszáz család volt érdekelt a mutyizásban. Szinte kivétel nélkül mind a régi kulák familiák sarjai. Ritka volt a kivétel. Legfeljebb a pártbizottságtól delegált, egykori joviális elnökük, a keceli Don Juan, Csipkó Sándor.

                   De gondoskodtak a szakszövetkezet „imázsáról” is. Práger Györgynek, az évtizedekig ügyeletes tévériporternek, szőlője volt Kecelen. De ne higgye senki, hogy valaha megnézte! Csak a termés árát utalták át budapesti számlájára. Hány ilyen fantom földje lehetett ennek a gaz/da/embernek országszerte? A keceli vezérkar rendszeresen villogott a tévében.

                   Egyszer-másszor elszólta magát egyik-másik uram-bátyám:

                   -Ma éjszaka tiszta üzletet csináltam. Kétszer fordultam meg a pincénél vízzel töltött tartályokkal.

                   Szép sorban épülgettek a többszintes házak. Valamelyik rosszmájú keceli meg is jegyezte:

                   -Ha minden fal, ami vízből épült, kútvízzé válna, árvíz söpörné el a várost a térképről.      Ettől lett Kecel az „arany háromszög” egyik sarkpontja.

                                                                              +

                   Közben a téli hidegben, naponta, agyonfagyott, és idővel megnyomorodó asszonyok havi ÖT-HATEZER forintért metszettek kinn a határban.

                                                                              +

                   Ebben a világban ma is a vagyon az egyetlen embermérő érték, és a vagyonszerzés a legfőbb életcél. Hallottam, hogy némely dörzsölt szőlősgazda „balatonmelléki” gyanánt adja el Kiskőrös melléki borait. Büntetlenül. Az alkohollal foglalkozók tudatában a törvény kijátszása természetes, erkölcsös. Ebben a közegben szánalmas és lenézett ember az, aki csak munkából él, aki nem machinál.

                   -Mondok én magának olyat, hogy azonnal elszalad Bócsáról! – kezdte egy asszony, s azután nem merte folytatni. Egy tanító a körzetből:

                   -Nem sok barátom lenne a községben, de máshol sem, ha beszélnék.

                   Egy másik tanító:

                   -Nem látni semmit, nem tudni semmit: ez a beilleszkedés feltétele.

                   Közéleti ember:

                   -Nem beszélek, nehogy a terrorhullám engem is elérjen.

                    A második tanító:

                    -Maga a tanácselnök is hamisítja, pedig egyetlen tőkéje sincs.

                    Az adóügyes:

                    -Ha beszélnék, nekem is a nyakamba vetnék a lasszót.

                   Kedvenc történetem a következő:

                   Mondják a termelőnek a szövetkezeti pincészetben, hogy nem felel meg a bora.: színhibás, jellegtelen, dugóízű a parasztember erre elővesz a táskájából egy fölbontott palackot, amelyet ugyanez a szövetkezet hoz forgalomba, és udvariasan megjegyzi:

                     -Ez nem az én borom. Ez a maguk bora.

                 

                                                         Az átlagos életkor 67 év

 

                   „Kiskőrösön és környékén olyan szociálisan elmaradott, elhanyagolt, föl nem térképezett népességet találtam, amelyet eltakart a jómódú szőlősgazdák rétege. 1989-ben nem volna szabad, hogy 50-60 ezres népesség folyamatosan megtöltsön egy 140 ágyas pszichiátriai osztályt, zömében alkoholistákkal. Betegeink kétharmada a kiskőrösi térségből származó, leépült alkoholista – mondta dr. Nyárády Éva főorvosnő, a kalocsai kórház pszichi átriai osztályának vezetőkje. Szekszárdról került Kalocsára, és kicsit a kívülálló szemével, nem titkolt elszörnyedéssel tekint az alföldi borvidék állapotaira.

                   Ott kezdődik a dolog, hogy ezen a területen a szőlő olyan alacsony cukorfokú, hogy répacukor nélkül gyakorlatilag nem forr ki a must. Tolna megyében a cukrozást borhamisításnak tartják, itt viszont éppen fordítva áll az erkölcsi világkép: a bort cukrozni tisztességes, vizezni tisztességtelen. Az Alföldön a seprőt még egyszer felcukrozzák, élesztőt tesznek bele, és bort készítenek belőle. Tudni kell, hogy a seprőnek igen magas a mtilalkohol tartalma, mert leülepednek benne a darált szőlő magjai, a héja, a kocsány darabjai.  Ezekből különféle mérgező anyagok lesznek, amelyek a seprőborban is megtalálhatók. Ennek tulajdonítható, hogy ezen a területen az alkoholistáknál rendkívül gyors az elbutulás és a leépülés folyamata.”

                  Dr. Dombay Sarolta, a kecskeméti kórház önálló alkohológiai osztályának főorvosa:

                   „Az alkoholizmus még mindig pecsétes betegség nálunk. A társadalom furcsa és gonosz módon nem akkor ragasztja a stigmát az alkoholistára, amikor inni kezd, hanem amikor kezeltetni akarja magát.  Baranyából kerültem Kecskemétre. Az Alföldön összehasonlíthatatlanul súlyosabbak a gondok.  Pedig Baranyában is van borvidék, a bányászok is megisszák a magukét. Az Alföldön azonban az alkoholista szűlők gyermekei már tízéves koruktól isznak. Ezt a mintát látják maguk előtt, ezt követik. Hozzánk 30-40 év közötti korosztály már súlyos alkoholkárosodással kerül. A 40-60  évesek nemzedéke előregedett, elbutult, testileg is leépült tömeg. Ez a nemzedékeket átfogó példakövetés nagyon megnehezíti a dolgunkat. Nincs mibe belekapasztkodni. Nem tudjuk megmagyarázni, miért avatkozunk be az életeükbe, és miért akarnánk, hogy másként éljenek, mint ahogyan élnek. Visszakérdeznek: Akkor minek éljek, ha már nem is ihatok.”

                   Dr. Nyárády Éva: ” Az alkoholbeteg mindenre azzal válaszol: kilépek! Ha munkahelyen szól valamit a főnök: Kilépek! Ha nagyon nagyot szólt: Akkor az életből lépek ki! Az egyetlen konfliktuskezelő módjuk a menekülés: ebbe tartozik a felmondás, a berúgás, az öngyilkosság. Manapság már nem mennek az ilyen munkaerő után könyörögni: örülnek, ha megszabadulnak tőle! Nincs jövedelme, tartaléka.  Elválik, nincs miből fizetnia gyermektartási díjat. Beindul a rendőrségi gépezet, megjárja a börtönt. Mire hozzánk kerül, már azt sem tudja fölmérni, mibe keveredett Egy teljesen nyomorúságos, a kisgyerekek tudati szintjén élő embercsoporton hajtjuk végre a döntésképes, önálló felnőttekre szabott törvényeket.”

                                                                                 Tanács István: A borháború folytatódik / részletek /

                  

                                                                      A víg özvegy

 

                   Elfogult bevezetés: Személyesen is jól ismertem a történet főszereplőit. Csaba, akinek az özvegyéről szó van, velem együtt fagyoskodott egy fűtetlen császártöltési albérletben. Megpróbálkoztunk ugyan egy kis éjszakai meleghez jutni, de ez törvényesen nem ment. Ott volt közelben a piactér, amelynek padsoráról, néhány deszkát sikerült lefeszíteni, és ebből néhány fokkal magasabb hőmérsékletet kierőszakolni. De inkább a munkától lettünk kevésbé mirelit–állapotúak, mint magától a reves deszkáktól.

                   Neki szerencséje volt, mert talált egy olyan módszert, amellyel a belső fütését meg tudta oldani. Rövidesen minden este későn érkezett, és jobbára a sötétben esett ágyra. Aztán egy-két óra tájban, éjfél után, minden előzetes bejelentés nélkül, rohant ki az ajtón, és rókázott a friss hóra. Aztán reggelig durmolt, mint aki jól végezte dolgát.

                    De az én álmomnak fújtak, mert elaludni egy éjszaka csak egyszer tudtam már akkor is. Ilyenkor, magányos téli éjszakákon, elbarangoltam az időben, és Csaba mentségére, felidéztem, hogyan avatott fel Fürjes Gyula bácsi a földbe vájt pincéjében antialkoholistává. A huszadik életévemet töltöttem be éppen, amikor a hónom alá nyúlt, és december közepe tájékán meginvitált a pincéjébe. Nem is lehetett ezzel szembe szegülni. Borban a barátság! Terített is. Finom friss kenyeret szaumágával.

                    Ezt addig még nem kóstoltam, mert szülőhonomban csak a disznósajt volt tájjelegű táplálék. Töltésen nem egészen! Nem disznóaprólákkal töltötték meg a malacka bendőjét, hanem tömény paprikás, darált hússal, amilyent a kolbászba szoktak, és aztán alaposan, szinte szárazra füstölték.  Ez volt a szamuága. Minden falat után kívánta az emberfia a borocskát. Beszélgettünk, poharazgattunk, mert a disznóra inni kell. Főleg, ha az ember éppen a huszadik évének küszöbét lépi át. De meg is botlottam ebben a bizonyos küszöbben!

                   Mert elváltunk ugyan barátsággal és derűsen, de hazafelé, és ez az esti tízórát jelentette, igencsak szukségem volt a kapuk és a falak támaszára. Olyan tengeribetegség-féle vett a pártfogásába, de általános derümet egy cseppet sem befolyásolta. Nem ittam én többet fél liternél! S lám milyen derűs színben látom még éjszaka is a világot! A háziasszonyom, aki akkor a Zója utcában lakott, semmi különlegeset nem vett észre tajtam, és álomba ringatott.

                   De eltelhetett olyan két-három óra, és azt hittem, hogy rám szakad a mennyezet, ha nem rohanok ki az udvar közepére, mert úgy rázta minden porcikámat a hányinger és a vele járó bor és szamumága-eső, mint egy igazi, gyakorlatlan vízipatkányét. Igen nyomorúságos állapotba kerültem! És mit ad Isten, amikor reggel a tanáriban megjelentem, nem győztek a kollégák boldog születésnapot kívánni. De honnan tudhatták meg, hogy éppen akkor van? Hiszen, a Gyula bácsin kívül, nem mondtam el senkinek? Az a vén gaz / da /ember!

                                                                               +

 

                   Ritka szép az ilyen holdvilágos téli éjszaka éjféltájban! A friss hó nem régen terítette le a fekete országutat, de néhány autó már benne felejtette a nyomát. Az úton egy fényes fekete autó halad, szinte lépésben. Lassan bekanyarodik az egyik utcácskába, ahol a „víg özvegy” lakik.

                   Hogy ki ő? „Arisztokrata” családból származik. Az édesapja kiváló kovácsmester volt, aki annyit és úgy dolgozott, hogy sem a feleségének, sem a két lányának nem kellett lemondania a flancról. Ahogy ezen a szép tájon a gonosz és csúnya népnyelv mondja. Úriasszonynak születtek, de isten bizony, nem tehettek róla.

                    Az idősebbik patikus. Egy vállalkozó felesége. Egyetlen lányuk született. Több szót nem érdemel! Sapienti sat. A fiatalabbik, a heves vérű, „csak” pedagógus lett, amit természetesen igen röstellt. Aztán feleségül ment egy volt boltos fiához, Leventéhez, akit már korábban eljegyzett magának az alkohol. Tudom, mert együtt laktunk vele, közös albérletben, valamikor 65 tájékán és a pályánk kezdetén. Volt egy Izabella nevű szerelme is a kezdők között. Arisztokrata névvel-pedagógus, de jólelkű leányzó.

                  A hatvanas évek a képesítés nélküliek évei. Annyi gyenge minőségű embert soha nem vett fel a pedagógia mindig rozoga szekere, mint akkor. Ex animo / szívvel-lélekkel / csak igen kevesen művelték és művelik ma is ezt a minden másnál fontosabb mesterséget.

                   A gyalázatos fizetések miatt, ez lett a másodállásuk. Ma is ez a helyzet. A szőlősgazda-pedagógusok szeptemberben – októberben, kalákában szüretelnek egymásnak. A normális tanítás novemberben talán már elkezdődhet.

                   Mi váltottuk fel a „Horthy-fasizmus” idejéből itt maradt korosztályt. Mi, a munkások és parasztok többnyire „paraszt” fiai-lányai! „Kádár-fasizmus” fiai és lányai. De jöttek a volt tanyán tanítók, gyorstalpaló után a felsőbe, a kisegítő iskolába, cigányiskolába minél többet „lógni”. Ezek voltak a leggyengébb munkaerők. Meglehetősen alacsony IQ – val.

                    Igazgatókat és helyetteseket a járástól kaptunk - mozgalmi múlttal és intelligenciával. Náluk az IQ-t már nem volt érdemes mérni.

                    Az egyikükről Imrehegyen még erdőt is elneveztek, mert odavitte turbékolásra a kartársnőit vagy egyéb társnőit. Az öreg Szőkétől hallottam még a hetvenes évek vége felé, a két öles út szélén. Tanúm rá az út meg a nyárfaerdő, ahol még ma is turbékolnak a galambok. Az egykori pedagógus már az alsó világba költözött. Isten nyugtassa örökké kangörcsös kartársamat!

                    Levente is „botcsinálta” pedagógus lett, de hosszú távon biztos lehetett a karrierben, mert jópofa srác volt és nagy piás.

                    Az első lépcsőfok: egy házasság, ami természetesen nem jöhetett létre kaszton alul. A heves vérű leányzót kapta társul. Azután következett, amit nem volt nehéz megjósolni, a kiemelés, az előbb felsorolt érdemeiért. A JÁRÁS csupa ilyen emberekből állott. Similis simili gaudet! Hasonló a hasonlónak örül!

                    Az asszonyka nehezen tűrte az éjszakázásokkal, ivászatokkal, nőügyekkel teli életmódot. Becsapta előtte az ajtót. A szónak annyira szoros értelmében, hogy a szerencsétlen részeg srác a küszöbön térdelve és kezét tördelve kért bebocsáttatást. De végérvényesen kicsukták. Válás lett a vége, és a fiatalember korai halála. Bánatában, mert ennyire megalázták, megroppant idegekkel rövidesen sírba „buktatta” az alkohol. Izabella, az a hajdani, aki, még az sem lehetetlen, hogy egy kis Leventét várt tőle, biztosan megsiratta.

                   A „víg özvegy” ettől kezdve szabad lett, mint egy paradicsommadár a dzsungelben.  Csak pénzes, menő pasasok társaságát kereste. Így bukkant egy jeles kakasra, és ellenfélként, annak nem kevésbé jeles párjára. Ez a három ember a látható és láthatatlan szereplője ennek a jelenetnek. Itt már nem kell a lámpák fénye sem. Sötét az autó kívül is, belül is. Egy hócsipkés drótkerítés mellett megáll. Rövid ideig még duruzsol a motor, de rövidesen az is leáll.

                    Néhány csendes perc a szemlélődésre, azután kiszáll egy sötétruhás hölgy. Figyelmesen körülnéz, de az éjszaka közepén csak egy nyugtalan álmú kutya csaholása hallatszik nagyon-nagyon messziről. A magányos nő a csomagtartóhoz botladozik a friss hóban, és kiemel egy megkötözött lábú kakast. A nyaka át van vágva, de friss vágás, mert a szűz hóra még cseppekben hullik a vére.

                    Hallani lehet, hogy az asszony idegesen mélyeket lélegzik. Azután óvatosan megindul a döglött szárnyassal az egyik kerítésoszlop felé. Akkurátusan fölakasztja rá. Nos, hát ezért kellett a döglött állat lábára a madzag. Visszacsúszkál a kocsihoz, és magában szidja a szerencsétlen lábbelijét, ami majdnem fenékre ülteti. - No, még csak az kéne, hogy itt maradjon seggem nyoma is! – mondja magában.

                    De ekkor már újra a sötét kocsiban ül. Legalább öt percig vár, és újra indítja a motort. Az elegáns járgány megkönnyebbülten szalad az országúton. Az utcai lámpák fénysora ünnepi kivilágítással tiszteleg a bátor hölgynek.

                    Másnap az öregasszonyok arról beszéltek, hogy az egyik kakas felesége bosszút állt a férje szeretőjén.

 

                                                                        A pangás évei

                 

                    1968-ban meghirdették a Brezsnyev doktrínát, amelynek fő tézise az volt, hogy az egyes kommunista államok szuverenitása csak addig terjed, amíg nem sérti a kommunista blokk érdekeit. Ez a csehszlovák forradalomra adott válasz volt, amely 1968. márciusától augusztus 20-ig tartott, amíg a Varsói Szerződés csapatai el nem tiporták. Kádár, mint hálás és hűséges vazallus, természetesen odaküldte a magyar páncélosokat.

                   1970-ben szerződést írtak alá a nyugatnémetekkel, és kölcsönösen lemondtak az erőszak alkalmazásáról. 1971 szeptemberében Villy Brandt NSZK-elnök és Brezsnyev találkozott a Krimben. Még ugyanebben az évben Nixon Moszkvába látogat. Folyik az olvadás!

                   A Szolzsenyicin - eset volt az első az enyhülési folyamatban, amely a megtorpanást jelezte. Nyugatra kicsempészték, és ott kiadták Alexandr Szolzsenyicin dokumentum-regényét a Gulag-szigetcsoportot. Óriási visszhangja lett, az írót irodalmi Nobel-díjjal tüntették ki. Berezsnyevék már csak ezért sem alkalmazhatták a sokásos módszereket: elmegyógyintézetbe zárást, likvidálást. 1974 februárjában Szolzsenyicint kiutasították az országból

                   Még ebben az évben Nixon újabb látogatást tett a Szovjetunióban, de az amerikai befolyás növekedésének jeleként Egyiptom felmondta a Szovjetunióval kötött kétoldalú barátsági szerződést. Világosssá vált már akkoriban a Szovjetunió megtorpanása és várható összeomlása.

                   1979 decemberében a szovjet csapatok vonultak be Afganisztánba, mert Taraki kommunistabarát kormányát Amin megbuktatta. Elkezdődött, amerikai támogatással, a mudzsahedinek partizánharca a betolakodókkal szemben, amely évek múlva a szovjet csapatok kivonásához vezetett.

                    NB: Ezek a muzulmán harcosok később ugyanezt a taktikát alkalmazták és alkalmazzák ma is a betolakodó amerikai és egyéb NATO-egységekkel szemben. És legyőzhetetlenek!

 

                                                                      Száz évvel korábban

 

                  „Azt azonban kijelentem Önnek, hogy egyáltalán nem vagyok ellensége a zsidóknak, és soha nem is voltam. De ahogy Ön írja, már 40 évszázados létük is azt bizonyítja, hogy ennek a törzsnek különlegesen nagy az életrajza, amely, egész történelmük folyamán, szükségszerűen formálódott különböző „status in statu” –kba. Egy nagyon erős „status in statu” vitathatatlanul megvan a mi zsidóinknál is. És ha így van, hogyne lenne, ha csak részben is, viszály köztük és a nemzet gyökere, az orosz törzs között? Ön a zsidó értelmiségre hivatkozik, de hát Ön is értelmiségi, és figyelje meg, mennyire gyűlöli Ön az oroszokat kizárólag csak azért, mert Ön zsidó, még ha értelmiségi is.

                   Második levelében van néhány sor a hatvanmilliós orosz nép erkölcsi és vallási tudatáról. Az iszonyú gyűlölet szavai ezek, igen, a gyűlöletéi, hiszen Ön, mint okos ember, meg kell, hogy értse, hogy ebben a tekintetben, vagyis abban a kérdésben, hogy az egyszerű orosz ember milyen mértékben és milyen erőteljesen keresztény. Ön a legkevésbé kompetens ítélni. Én sohasem beszélnék így a zsidókról, ahogy Ön az oroszokról. Életem 50 éve alatt folyvást azt látom, ahogy a zsidók, a jók is, a rosszak is, még csak egy asztalhoz sem akarnak ülni az oroszokkal, holott az orosz nem utál leülni velük.

                   Ki kit gyűlöl tehát? Ki türelmetlen kivel szemben? És micsoda gondolat az, hogy a zsidók megalázott és megszomorított nemzet! Ellenkezőleg, az oroszok vannak megalázva mindenben, hiszen a zsidók majdnem teljes egyenjogúságot élveznek. Még katonatisztek is lehetnek, már pedig Oroszországban ez minden. És ezen kívül saját jogaik, saját törvényük, saját státus quójuk van, amit éppen az orosz törvények védenek.”

                             Dosztojevszkij Kovnerhez írt levelének részlete: Pétervár, 1877. február 14.

                                                         

                                                                   A búcsúzók indulata

                 

 A több mint fél évszázados kommunista kísérlet mintegy 60 millió áldozatát maguk mögött hagyva, a zsidó értelmiség képviselői igen sommás és elmarasztaló véleményt formálnak az orosz népről.

                   Szolzsenyicin fogalmaz és idéz:

                   „A 70-es évek elején az oroszok és az orosz értékek elleni támadás egyre hevesebbé vált. Kopilov, egyik szamizdatos szórólapon megjelent cikkében a következőt írja: „Russzis-kulturis emberi disznóól.” Oroszországgal, mint rosszul sikerült emberi anyaggal szemben így hangzik a megvetés. Majd az 1972-es erdőtüzekkel kapcsolatban, szintén Kopilov, megátkozta egész Oroszországot. „Ég az orosz erdő? Megérdemled gonoszságod miatt.”

                   Pomeranz: „Az egész nép egyetlen reakciós tömeggé olvad össze, a szívem csücske harmonika hangjától megvadulok, de ezzel a tömeggel való érintkezéstől is tompa ingerültség tör rám.”

                   Mondhatni, nagyon nyíltan beszél, de ez van: a szívének nem parancsol az ember. Majd így folytatja:

                   „Zsidók, zsidó sors – más szóval, ez az értelmiség sorsa ebben az országban, és a zsidó árvaság egy másiknak, a szellemi magánynak a szimbóluma, amit a „népbe” vetett hagyományos hit összeomlása szült. Most népnek azt a - létével és vezetőivel – ostobán elégedett bennszülött tömeget értjük, akik közé végzete, balsorsa szenvedésre ennek az országnak a városaiba vetette a zsidóságot. Ezt a tömeget szeretni lehetetlen, gondoskodni róla természetellenes.”

                   Hazanov, még kivándorlás előtt, így ítélkezett:

                   „Oroszország, amelyet szeretek, csak platóni idea; a természetben nem lelhető fel. Az az Oroszország, amelyet magam körül látok, visszataszító számomra, a maga nemében Augiasz istállója. Rühes lakóit egyszer majd utoléri a hallatlan leszámolás azért, amilyen manapság a megjelenési formája.”

                   Utoléri a leszámolás, úgy van. De nem a mai nyomorúságos helyzete miatt. Az már utolérte jóval korábban.

                                                                                   Szolzsenyicin: Együtt / részlet /

                    NB: Hasonlóan ítélkeztek a magyarokról is bizonyos zsidó „értelmiségiek”: „Minden magyar a szarból jön.” Az orosz kultúra zenében és főleg irodalomban messze kimagaslik az emberiség értékei közül. A jeles és általuk futtatott előadóművészeken kívül kit adtak a zsidók? Az unalmas Thomas Mann-t, vagy Mahlert, a Wagner-epigont?

                    Emlékezzenek csak Spiró György mondatára! Kár, hogy a mi gyűlölködő zsidóink nem húzzák el a csíkot valahová az ígéret földjére, de legalább az Amerikai Egyesült Államokba. Röviden: Minél távolabbra!

                                                                              +

 

                   Mit kezdjenek az otthon maradottak a sztálini örökséggel? Mutassanak rá Sztálinra, mint minden baj forrására? Valahogy így:

                   „Minden hős történetében valahol ott a tragédia. Sztálin tragédiája a mérhetetlen magány, amely teljesen kizárja, hogy egy másik ember helyébe képzelje magát. A Démon, nem a bukott angyal, hanem a Gonosz Szellem tragédiája, aki „egyedülvalóságában” mindenki felett uralkodni próbál, akit félelem gyötör azért, amit tesz, és amit tenni fog. Egy ember tragédiája, aki elidegenítette magától az összes természetes érzést: a szeretetet, a barátságot, a szabadságot.

                    Okos. Egyenlőségjelet tett a szavak és a tettek közé. Egyenesen tör célja felé, és elképesztő mértékben engedve szabadjára a terrort, a Félelemmel ösztönöz engedelmességre. Módszereinek finomsága megrázza az olvasót. Egyszerre összetettek és egyszerűek, sőt, ott van bennük a tehetség, de az embertelen tehetség, mert a figura terveiből, gondolataiból, tetteiből éppen az hiányzik, akiért, ahogy ő mondja, tevékenykedik. Az ember.”

                   NB: Hiába igyekszünk, Kaverin elvtárs, görög drámai hőst TEREMTENI belőle, marad a lényeg. Ez egy beteg ember volt már születésénél fogva. Akihez nem fér közel sem a szeretet, sem a barátság, sem a hűség, a bajtársiasság, a hazaszeretet sem, az együttérzés sem. Az nem ember, hanem Gólem.

                    Egy emberhez hasonló bálvány, amelyik csak a félelmet árasztja magából, még a nevéből is. Mint egykori diák és pedagógus, jól tudom, hogy kik voltak azok az emberek, akiket szívünkbe fogadtunk. És azt is, kihez nem lehetett bizalommal fordulni, mert úgy járt-kelt közöttünk, mint egy gép, és egyetlen emberi gesztusa sem volt, gúny fröcsögött a szájából, és csak parancsolni volt képes.

                   Állítsd egy hatalmas ország élére, és megkaptad Sztálin utódját. Körülvéve szolgákkal és tanácsadókkal, mert ne hidd, hogy olyan okos. Inkább csak ravasz, és vérengző hajlamai vannak, amelyeket vezetőként minden erkölcsi aggály nélkül ki fog élni.

                   ANIMO CORRUPTO NIHIL HONESTUM NIHIT. A ROMLOTT LÉLEKRŐL MINDEN TISZTESSÉGES LEPEREG.

                                                                               +

 

                   No, és végül is teríthetjük-e a felelősséget az egész szovjet társadalomra?

                   Némelyik olvasó azt kérdezi:

                   „Inkább azt mondja meg, hol volt maga korábban, amikor a mindenféle törvénytelenségek történtek?” És:” Most megengedik, hogy beszéljünk, és maga szépen a lelkiismeretünkre appelál!”

”De hisz mi láttuk mindezt –és hallgattunk:”S felháborodva hozzáteszi: „Ki ez a MI? Úgy gondolom nem helyes, hogy ezt a bűnt mindenkire kiterjeszti, lehet, hogy magának így könnyebb, nekem azonban semmi kedvem, hogy osztozzam az ön sorsában, és bűnbánó beszédeket tartsak.”

                   Egyetlen ember sem mondhatja, hogy őt nem terheli semmiféle bűn. Mindnyájan bűnösök vagyunk azért, ami az utolsó évtizedekben történt. Szeretném nyomatékosítani: mindnyájan – kivétel nélkül.

                   Sőt, azt hiszem, hogy a saját mekulátlanságunk, saját bűntelenségünk tudata napjainkban új érzést hozott létre – a bosszúállás érzését, a leszámolás, a törlesztés vágyát. Azt a törekvést, hogy ne magunkat, hanem másikat leplezzük le, ítéljük el.

                   NB: Valahogy így! Szerte a nagy Szovjetunióban nemigen volt olyan család, amelyik a sztálinista rendszertől ne szenvedett volna. A 60 millió hangtalan halottról nem is szólva.

                   HIC MORTUI VIVUNT, HIC MUTI LOQUUNTUR.  ITT A HALOTTAK ÉLNEK, ÉS A NÉMÁK BESZÉLNEK. Numero 1.

                   A hozzátartozók, akiket a legbarbárabb hátrányok értek valamelyik családtagjuk meghurcolása és megölése miatt. A félelem nem engedte kibontakozni az együttérzést, és megsemmisítette a legszorosabb emberi kapcsolatokat. A letartóztatott felesége megtagadta a férjét, a barát a barátját, a testvér a testvérét. DIVIDE ET IMPERA! OSZD MEG ÉS URALKODJ! Numero 2.

                   BONUS DUXBONUM REDDIT COMITEM. JÓ VEZETŐ JÓ KÖVETŐKET VONZ MAGÁHOZ. És megfordítva. Numero 3.

                   Kik voltak azok, akik már a forradalom idején Lenin, majd Sztálin hűséges követői lettek? Elsősorban a „kommunista istenország” katonái, akik zsigerileg gyűlöltek mindent, ami hagyomány, művészet és transzcendens. A második csoportba tartozott a társadalom söpredéke, amelyet csak a hatalomvágy, és nem holmi „eszme” mozgatott.

                     Ezek gyűlölték, de halálosan, mindazokat a tízmilliókat, akiknek ez szent dolog volt. A korábbi társadalom értelmiségét és az annak alapját képező vallásos parasztságot. Ki is pusztították minden teketória nélkül mindkettőt! Ezért mutogattak helyette művészetpótlékot, a tehetségtelenek avantgardját. Dosztojevszkij helyett Azsajevet. Tolsztoj helyett Ehrenburgot.

                                                                         Kaverin és Lihacsov cikkeiből / 1980-as évek /

                                                                         Befejezetlen forradalom c. kiadványból.

                        

        

                                                                        USA és Izrael II.

 

                   A szövetség, amely értelmetlennek látszik geopolitikai szempontból, értelmet nyer, ha a belpolitika lencséjén át vizsgáljuk. Az izraeli lobby meghatározó erővé vált az amerikai politikai rendszerben. Egyetlen fontosabb elnökjelölt, legyen az akár demokrata vagy republikánus, sem meri kétségbe vonni. A lobby sikeresen megtisztította a külügyminisztériumot azoktól az arab szakértőktől, akik kétségbe vonták azt a politikai irányvonalat, hogy az izraeli és amerikai érdekek egybeesnek.

                   Izrael támogatói dollármilliókat osztottak ki azoknak az amerikai elnököknek a támogatására, akiket előnyösnek véltek Izrael számára. Ugyanakkor brutálisan megbűntették azokat, akik „eltévelyedtek”, ideértve I. Bush elnököt, akiről azt állították, hogy nem képviselte elég „erőteljesen” az izraeli érdekek védelmét. Ez lecke volt a következő Bushnak arról, hogy a Fehér Ház nem felejtsen. George W. Bush nem akart egyciklusos elnök lenni, mint az apja.

                   Izrael volt a szószólója annak, hogy Szaddam Husszeint el kell távolítani a hatalomból, és mostanában erőteljes szószószólója annak, hogy Iránra is csapást kell mérni, nehogy a perzsa állam atomfegyverhez jusson. A közvetlen izraeli részvétel a hadműveletekben lehetetlen, mert fellobbantaná a háború lángját a szomszédos arab országok és Izrael között.

                   Az Egyesült Államok, amely a hidegháború idején elkerülte a közvetlen katonai beavatkozást a térségben, most Izrael közvetlen utasításait hajtja végre, mialatt Izrael kívül állóként figyel. Az 1991. évi öbölháború idején ugyanúgy, mint később Irak lerohanásakor.

 

                                                                    Tóth Lajos családja

                                          

                   A bor volt a család átka. Mint annyi százezeré országszerte! Ahogy mondani szokták, ez az átok szállt firól fira. Az egyetlen unoka, a jókóképű és szimpatikus egyetlen fiú és unoka, húszévesen, éppen húsvét hétfőn motorral egy villanyoszlopnak csapódott. A régi kultúrház előtti kanyarban. Szép, keleties arcát összetörte. Fél évig tartott, amíg törött csontjaiból összereaktak egy álarcot.

                   A menyasszonya még így is vállalta a házasságot, még a gyereket, egy fiút. Aztán néhány év múlva elváltak. Ezalatt a néhány év alatt, kiderült, hogy napszámosnak kellett az apósának, és néhány évig ágytársnak a feleségének, aki egy idő múlva csalta fűvel-fával és bokorral. Ez a szeretetre méltó és szerencsétlen teremtést, visszakerült a családjához.

                   A nagyanyja halt meg először, de ő volt a család tartóoszlopa. Gyorsan követte Lajos bácsi, a férje. És ekkor hárman maradtak: ifjú Tóth Lajos bácsi, az édesapja, Virág Bözsi néni, az édesanyja, és a feleség családjából kiűzött fiuk. Egy évtized alatt mindannyian, a bor rabjaiként, hullottak a halálba. Ennek immár harminc éve.

                   Egyetlen feketére festett nagy sírban fekszenek mindannyian. Csak annyi van fölírva:

                  TÓTH LAJOS CSALÁDJA és a nagyszülők

                   Szégyenlem, de a Csöre néni lánykori nevét nem tudom.

                    Azt azonban tudom, mert ismertem őket, hogy tele voltak jóindulattal és nagy-nagy tehetetlenséggel az élet kihívásaival szemben. Most egymás mellett pihennek. Nyugodjanak békében! És szorítsanak helyet maguk mellett az én ifjúságomnak is!

 

                                                                 Az önkizsákmányolás

                                                      

                   1970 és 1990 között súlyos jelek utaltak a társadalom bajaira. Az önpusztító életmódra és annak következményeire. A halálozások száma már 1962-ben magasabb volt, mint a születéseké. Megnövekedett az öngyilkosok száma, a világ élvonalát jelentő adat: 100 ezer lakosra évente 50 jutott. 70 és 90 között háromszorosára emelkedett az alkoholfogyasztás, a dohányzásban is „előkelő” helyen álltunk a világ ranglistáján.

                   Az önkizsákmányolás mértéke, amely átlagosan 12-13 órás munkaidőt jelentett, további társadalmi problémákat okozott. Nőtt a válások száma, és elérte az 50% -ot; a neurózis nemzeti betegséggé vált, és átvette a tüdővész, a morbus hungariscus szerepét.

                   Jellemzővé vált az elidegenedés, és az értékrend szükségszerűen átformálódott. A javak, az anyagi javak megszerzése vált elsőrendű életcéllá. Egyre kevesek gyerek született, és igen gyakori lett a csonka család.

                   Ugyanakkor gyors tempóban növekedett a szegények egyre szélesedő rétege. A lumpenproletariátus, amely állami segélyekből tartotta el magát. Nevezzük nevén őket: a cigányság!                             Mindezzel párhuzamosan növekedett a korrupció, annak minden fellelhető formája.

                    Ilyen állapotban jutottunk el a „rendszerváltásig”.

 

                                                                        Orcsik Balázs

 

                    Emlékszem, olvastam, hogy azt mondotta valamikor egy tudós ember, ha egy légy megrezzenti a szárnyát, a világmindenség egyensúlya megbomlik.

                    Hogy megbomlott az én lelki egyensúlyom, amikor a kollégium falai hirtelen magukba zártak! Nincs arra szó, nincs arra fogalom!

                   Minden elsős mellé egy saját falubeli negyedikest állítottak gardírozónak. Mellém Orcsik Balázs volt beosztva, aki negyedikes is volt, nem is volt sokkal magasabb nálam, és igen barátságosan bánt velem, amikor anyám átadott neki. Az első év végén elbúcsúztattuk őt is, és legközelebb akkor találkoztam vele, amikor haza jöttem tanítani, mert ő is tanár lett. A legidősebb fiam állítása szerint igen jó pedagógus. Maga is azért választotta ezt a tantárgyat később. Egyikünk sem igen dicsekedhetett gazdag familiával, de minket ez sohasem zsenírozott. A nagy-nagy szegénységből ő is eljutott az egyetemi végzettségig. Jól elbeszélgettünk néha egymással.

                   A lényeg az, hogy idősebb korában, már bőven harminc fölött, rászánta magát a nősülésre. De ő kifogta, mint szögedi halász, az ebihalat. A házasságukból nem született kisgyerek, ezért rászánták magukat, hogy örökbe fogadnak két kislányt. Balázs igen boldog volt ezekben a hónapokban, és minden megtakarított pénzét beledobta, minden fontolgatás nélkül, a közös vállalkozásba, egy kétszintes, tekintélyes ház építésébe.

                   Aután egyik napról a másikra, mert rajta mindjárt lehetett látni, hogy lelki kínok gyötrik, csak járt-kelt, mint egy holdkóros. Nemigen beszélgetett senkivel, mi pedig rövidesen megtudtuk a változás okát. Hogy milyen nő volt lett a felesége, majd később elmesélem. Egyszerűen kisemmizte. Azzal vádolta meg a bíróság előtt, hogy fajtalankodott a kislányokkal, ezért magának követeli a gyerekeket, a házat, és nem kér többé a volt férjéből.

                   A bíróság, jó magyarországi gyakorlat szerint, nem nézte meg a sem a vádló, sem a vádlott előéletét, és a gyerekeket a házzal együtt az asszonynak ítélte. Ettől kezdve a kollégám, elkezdett inni, mint a kefekötő. Egy házacskában húzta meg magát az alvégen, és a legközelebbi kocsmának törzsvendége lett. Rövidesen le is százalékolták, és el is ment ebből az igazságtalan világból.

                                                                     

                                                                     Tiszteld anyádat!

                  

                   Ennek az enberi tragédiának egy pénzéhes némber volt az oka. Vele esett meg az a gyalázat, hogy jó pénzért eladta még az édesanyja holttestét is.

                   Szentimrehegy valamikor a szétszórt tanyák világát jelentette. Azután a gazdák egy része a halasi út mellé húzódott, és kialakult rövidesen négy-öt rövid utcácska, egészen apró település. De ez már egy buszmegállót jelentett, és ebben a buszmegállóban történt a baleset. Ez még a nyolcvanas évek elején történt.

                   Júlia, nevezzük így a némbert, édesanyja éppen leszállt a buszról, és készült átlépni az út másik felére, amikor elcsapta a Kecel felől száguldó autócsoda. A szerencsétlen asszony a helyszínen meghalt. Ennek az autócsodának a tulajdonosa egy olajszőkítéstől megmilliómosodott férfiú volt.

                   Amikor a tulaj meglehetősen hosszú féknyommal lefékezett, már túl volt az ütközésen. Első dolga az volt, amikor kilépett Mercédeszéből, hogy végigtörölje bőrdzsekijével a véres motorháztetőt. Aztán Marlborót szívogatva várta a rendőrségi vizsgálatot.  

                   Az embereket felháborította ez a nyegleség és a nyilvánvaló bűnösség. Nemcsak a mentő érkezett meg nemsokára, és vitte a roncsolt testet kórházba, de Júlia is. A többiek arra biztatták, hogy csak a gyorshajtásért, mert a község belterületén történt, jár neki néhány év. Jelentse csak fel! Ők meg a rendőrség majd tanúskodnak.

                   Aztán sor került a tárgyalásra. Azt mondják, akik ott voltak, hogy az nem igazságszolgáltatás volt, hanem vádbeszéd egy halott asszony felett. Maga a lánya azt állította, hogy az édesanyjának hallászavarai voltak, és a környezetével már nem tudott normális kapcsolatot fenntartani.

                    Kiderült a végén, hogy a keceli férfiú majdnem tisztán került ki az ügyből. Bár kapott két évet felfüggesztve, és egy rövid időre a jogosítványát is bevonták.

                   Azt csak találgatták a helybéliek és keceli kollégái: Mennyit kaphatott ezért Júlia?

                   Volt, aki tízmillióra saccolta az összeget! Annyit már csak megért egy halott öregasszony!

                   Azóta az illető hölgy fölcsapott költőnek. A legutolsó verciklusának címe: Művirágok drága, jó anyám sírjára.

                   Ilyen típusú verssorokat írogat:

                   „Lökje busz elé az anyját,

                   Úgy sem ér egy hajítófát!

                   Nyakán lóg már régóta az anyósa?

                   Kamionnal tapostassa laposra!”

                   Igen vigyáz arra, hogy a szótagszám minden sorban azonos legyen.

 

                                                                   Bővített változat

 

                   A barátsághoz bor kell!  A magyar férfiak barátságában ez a kapocs, mint a tégláknak a falban a malter. A mi utcánkban is azok között van, volt és lesz szoros baráti viszony, akik egyik este hol a Józsi, másikon a Pista, harmadikon a Sándor pincéjében mámorosodtak hülyére. És ez a folyamatos körbejárás addig tart, amíg valamelyik ki nem dől a sorból, és a Harangszó Bt, azaz a jól menő temetkezési vállalkozás, nem veszi fekete szárnya alá. Mert idővel még az értelmesebbje is sokat veszít szellemi rugalmasságából, és viszonylag korán elviszi az ördög.

                   Esetleg egy „angyal”, mint az én igen sajnálni való Ordacsik Balázs kollégámat, a nyolcvanas évek elején. Igen-igen szerettem ezt a nagy-nagy szegénységből egyetemig eljutó, szimpatikus srácot még kollégista koromból. Amikor Kalocsán gólya lettem, keceli származású negyedikesként, ő lett a kijelölt pártfogóm. Balázs magyarázta el a kollégiumi élet buktatóit.

                   Ennek az aranyszívű embernek egy semmire való, pénzéhes nöstény lett a végzete. Ezzel esett meg az a csúfság, hogy eladta a saját édesanyja holttestét. A lényeget csak így tudom megfogalmazni, de a jobb megértés kedvéért álljanak itt a részletek!

                   Szentimrehegy valamikor szétszórt tanyák népes csoportját jelentette, de amikor a szakszövetkezet létrejött, a munkások nagy része a halasi műút mellé húzódott, és szemben a közös vállakozás központjával, kialakult egy néhány utcás falucska.

                   Ennek a buszmegállójában történt az eset. Az illető „angyal” anyukáját elütötte egy személyautó. A már idősödő asszony, talán fáradt volt a halasi piac délelőtti forgatagától, esetleg más gond is felhőzte figyelmét, talán éppen a lánya miatt. Mert egyetlen lánya volt csak, több gyereket nem adott neki a sors vagy az Isten.                

                   Az idős asszony folytatta szokott életmódját, és le nem maradt volna egyetlen piaci napról sem. Leszállt tehát a buszról, majd igyekezett át az út túlsó oldalára, amikor arra száguldott egy olajszőkítéstől megmilliomosodott férfiú, és az asszonyt az árokba vágta. A fiatalember kiugrott hófehér kocsijából. Az első dolga az volt, hogy megnézze, mekkora kárt szenvedett el a kocsija, majd bőrzsekijével a motorházról higgadtan letörölte az áldozat vérét.

                    Majd cigarettára gyújtva, csak Marlborot szívott, várta a rendőrök érkezését, és közben hallgatta a méltatlankodó emberek sírámait. Természetesen tagadta a gyorshajtást, amelyet elég mutatósan elárult a hosszú féknyom. Aztán jött az orvosnő és a hullaszállító. Ott látta már minden összegyült helybéli képzeletben az ipse nyakán a kötelet, mert a rendőrségi jegyzőkönyvben ott állt a főbűn, a gyorshajtás.

                   A lánya felhárodottan követelte a bírósági elégtételt, és a kis közösség apraja-nagyja is, hiszen becsülték és szerették az idős asszonyt. Aztán simán ment minden a maga útján. A közvéleményt néhány évi börtönnel meg lehetett volna nyugtatni. Mi lett a végeredmény? A nagylány vallomása alapján az ipse, a krapek, a manusz, a muksó, a gádzsó jogosítványát félévre visszavonták, és kapott némi felfüggesztést. No, nem kötéllel!

                   Az egyetlen leánya azt vallotta bíróságon, hogy az édesanyja már régen nem hallott és nem látott elég jól. Ez elég volt ahhoz, hogy rövid időn belül egy kétszíntes házacskát emeltetett pedagógusfizetésből a fölvégen. Mennyit kaphatott édesanyja haláláért az akkori árfolyamon, a nyolcvanas évek közepén? Olyan tízmilliót! Ez a némber lett az Orcsik Balázs felesége és egyúttal korai veszte.                                   

                                       

                                                                  Csaholszki, a vadász  

                  

                   Hallottad, hogy autóval halkan is lehet járni, és az nem ijesztő. Legfeljebb az éjszakai sötétség.

                  Én kimondottan rühellem a vadászokat. Rá se ránts, ha valamiben nem értünk egyet! Még barátok között is megesik néha. De gondolj bele, milyen tragikomikus, hogy kikeltik a fácántojásokat, felnevelik őket szépnek és gondtalannak, azután szabadon eresztik őket.

                    Azt hiszik, szegény bolondok, mint mi az első választás után 1990-ben, hogy eljött a szabadság pillanata. Boldogan szétszélednek, és se szó, se beszéd, már lövik is őket halomra! Erről az egyetlen „normális” Jancsó - film jut eszembe: A szegénylegények. Bár még abban is csal, lop és hazudik. De legalább nem uszít!

 

                                                       „Dobzse” László rossz király volt

                                                                       

                   Már 1504-ben törvénybe iktatta „Dobzse” László királyunk, hogy vadászni csak a nemes embernek van joga. A paraszt csak panaszkodhatott, mint egy Tiborc nevű szegény ember a királyné udvarára:

                    „Szép földeinkből vadászni berkeket csinálnak, hová nékünk belépni sem szabad. Ha egy szegény beteg gyermek megkívánván, lesújtunk egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek. Aki száz meg százezert rabol bírája lészen annak, akit a  szükség garast rabolni kényszerített.”

                   Azóta is az „arisztokrácia” előjoga a vadászat. Állítom, mint született plebejus. Kádár helytartó idejében a párttitkáré, a tanácselnöké, a fogorvosé, a téeszelnöké és a járási elvtársaké.

                    Benyó elvtárs, milyen arisztokratikusan hangzik, volt éppen a párttitkár és az egyik fővadász. A vadak réme, de egyszer még őt is furcsa meglepetés érte. Se szó, se beszéd, csak hangos röfögés: Egy korai órán megjelent Benyó elvtársunk házának udvarán egy vadkan. Tiltakozás volt ez vagy véletlen? Mindenesetre bátor, halált megvető cselekedet. Szerintem tiltakozott megölt emséje és a magukra hagyott, pusztulásra ítélt, csíkos malacok miatt. Ennyire lehetünk szentimentálisak!

                    Azután végigröfögött a falu központján, és nekiszaladt a kerítésünknek is. Ki akart törni a gyűrűből, és megtalálta a menekülés útját. Loholtak nyomában a vadászok és az ebek. De a faluban nem akartak rálőni, hátha egy részeg disznót találnak el.

                   Végül a faluszéli mocsaras erdőbe szorították, ahol köd előtte, köd utána. „Eltűnt, mint erdőben a vadnyom.” Mintha sohasem lett volna! Csak a kerítésünk igazolhatja, hogy létezett ez a bátor, mindenre elszánt csodakan.

                                                                     

                                                                  Kádár szintén vadász

                   

                    Gondoljanak csak arra, milyen nagy vadász volt Lenin, aki szibériai száműzetésében vadászpuskát kérvényezett a cári hivatalnoktól, aki az uralkodó jóindulatából adott is neki. Később hálából az egész Romanov-dinasztiát kiirtatta. Írmagja sem maradjon! Szegénynek hiányzott a vérontás már száműzve is.

                    De Kádár elvtárs szintén szívesen pusztította a szabadon élőket Magyarország erdejében, néha Hruscsov majd Brezsnyev elvtárs társaságában. Apropó, nem tudsz valamit az öregúr koponyájáról? Lehet, hogy tekéznek vele egy budai pincében, és örömujjongással veszik tudomásul, ha az a hatökör nyolcat üt.

                    Erről jut eszembe: Hofi Gézának van szobra, Kádárnak meg nincs! Majd még kiderül, hogy Kádár nem is volt, csak egy Csermanek János nevű lényről tudnak, aki hivatásos politikus volt, tehát semmihez sem értett. Talán a sakkhoz? De az nem mesterség, csak az unatkozó ember szórakozása.

                                                                          

                                                                      A nyulak pártján

 

                   Valamikor, boldogult gyerekkoromban, amikor még olajozottabban működött az igazságérzetem, gyakran gondoltam a tapsifülesekre.

                    Hogy rohantak szegények, ha embert láttak! Mert minden emberről azt gondolták, hogy vadász. Vagy legalábbis hajtó. Hiába, ÁVH-s időket éltünk! Úgy szerettem volna legalább egy-egy TT - pisztollyal felszerelni őket, hogy ne legyenek annyira kiszolgáltatottak.

                    Milyen lett volna, tetszésem szerint, a szimpatikus híradó-részlet egy akkori moziban?

                    Ha a vadászat után - a terítéken - egymás mellett fekszik egy nyúl meg egy vadász, aztán megint egy nyúl, megint egy vadász. I tak dalse! Az lett volna a megnyugtató látvány. De amíg csak nyulak sorakoztak a terítéken, és a vadászok büszkén bámultak a pofámba, mindig kinyílt a bicska zsebben. Érdekes, hogy nekem sohasem volt bicskám, de még bugylim sem.

 

                                                                       Csaholszki tragédiája

                                                                        

                    A nagy vadászok jutalmul kapták azt a képességüket, hogy amire céloznak, eltalálják. Feltűnő, hogy a nagy vadászok milyen szívesen pipáznak. Sztálin elvtárs, a Dzsugasvili, igen gyakran pipázott. Mindig el is találta, akit célba vett.

                   A mi emberünk, Csaholszki, ezekhez képest még csak kocavadász. Inkább hajtónak kellett, mint kerítőnek. Ki is szorult a nagy vadászok köréből, és a tízórai Pick-szalámit a hajtók csoportjában eszegette. De azért a fülét igencsak hegyezte.

                    Azok a nagyok, azaz a kiskirályok, mert ebből az uralkodó-fajtából minden településre jutott néhány. A szomszéd faluban csak úri passzióból az egyikük lelőtt egy szántogató parasztembert. Fogadott a barátaival, hogy olyan száz méterról ráijeszt egy szántogató sváb parasztra. Leveri fejéről a kalapot. Az szegény elfeküdt a barázdában, és még azt sem tudhatta meg, hogy melyik elvtársnak köszönheti a megtiszteltetést. Mit gondolnak, becsukták? Ugye, nem? És igazuk van. Jó elvtárs volt az Udvarhelyi elvtárs. Vadászbaleset, ezért két évet kapott felfüggesztve. Ezeknek minden szabad volt. Riadt nyúl vagy jámbor földműves? Szórakoztak egy kicsit.

                    A mieink bepálinkázva anekdotáztak a falu viselt dolgain, és elégedetten nyugtázták, hogy nem tartoznak a gyakran botladozó közönséges emberekhez. Vagy, ha botlanak is, olyan könnyen elsimítják, mint puha kenyéren a vajat.

                    Sintér, aki már Afrikában és Kárpátokban is vadászott, országosan ismert vállalkozó, nemrégen gázolt halálra két embert Kiskőrösön. A bíróság fölmentette, mert a két kerékpáros részeg volt, és szabálytalanul közlekedett. Holott mindenki tudta, hogy minden fordítva igaz. Csaholszki erre gondolt éppen, amikor váratlanul meghallotta ezt a vidám, de szordínós megjegyzést:

                    „Ezeket sokkal nehezebb volt leteríteni, mint Csaholszki feleségét.” És a nagy vadászok hangosan fölnevettek, mert a járási elvtárs poénján dupla hangerővel kell nevetni. Néhányan félig Csaholszki felé is fordultak. És az egyik, a párttitkár, magához intette: „Gyere ide, Feri, neked közöttünk van a helyed!”

                    Nem kérette magát, a csoporthoz csatlakozott, és hallgatta a trágár tréfákat. Közben pálinkázgattak, és a végén „leges” vicceket mesélgettek.

                    Ki a legnagyobb papucsférj? – kérdi a fővadász. No, ki? – noszogatják a többiek.

                     - A férj krumplit pucol a konyhában. Megjön a barátja, beszélgetnek. Aztán a jó barát megkérdezi:

          - És a feleséged?”

          - Bent van a szobában, nézz be hozzá!”

                   A jó barát be is néz, de villámgyorsan visszahúzza a fejét:

                      - A feleséged ágyban van.”

                      - Igen, tudom.

                      - De egy idegen férfi fekszik mellette.”

                   A férj nagyon megijed:

                        - Te Jóisten! Akkor nem lesz elég a krumpli!

                   Vége a tréfának. Jóízű, sunyi röhögés. Úgy érzi, mintha mindenki ránézne.

                   Az alkalmat leste, hogy mikor léphetne olajra. Szétszéledtek a nagy vadászok, hiszen nemcsak eszik-iszik az ember, hanem emészt is.

                    Csaholszki is belegázolt az erdőbe, de nem látott, nem hallott, csak ment, mint akinek szemét vették. Pedig egy különös és ismeretlen erdőnyíláshoz ért. A szabályosan nőtt fatörzsek, mint egy templom oszlopai, úgy tartották az összekulcsolt ágú lombokat. Sehol egy sugár, de mindenütt tompa fény, ami egyenletesen szűrődött át a fák koronáin. A fatörzseken, mint foszló fehér függönyök, pókhálók lebegtek. Térdig érő zöldben lépkedett, ahol nem lehetett észrevenni egyetlen emberi vagy állati nyomot sem. Teljes volt a csend. Virágokat sem látott, de barna pillangók százai röpködtek körülötte. Lehet, hogy virágmezőben gázolt.  Olyan volt ez a különleges hely, mint egy erdei templom: szűzi csenddel és lelket tisztító méltósággal.  De hősünk ebből nem vett észre semmit.

                     Sokáig haladt ebben a csapásban, ahol talán hosszú évek óta nem járt ember. A vizslája engedelmesen követte mindenfelé, és sehol emelte föl a fejét, mert akkor a szimata rejtőzködő állatot jelzett volna. Egy kis kerülővel visszataláltak a kocsijához. A hátsó ülésre engedte a kutyát, aztán úgy vágta magára az ajtót, mintha sohasem akarná kinyitni többé. Erősen gondolkozni kezdett.

                     Csak róla beszélhettek, hiszen ilyen nevű ember nincs több a faluban. Az asszony meg mostanában igen furcsán viselkedik. Olyan nagy igyekezettel küldi el vadászni, mintha neki nagyobb örömet okozna, mint az urának:

                      - Érdemes jóban lenni ezekkel, mert mindenütt vannak összeköttetéseik. Tudod, hogy nemsokára kell a segítségük a gyerekek felvételijéhez.

                   Honnan tudja ezt a felesége? Csak ezektől! Ki mástól? Melyiktől? Talán mindegyiktől? Úristen, most segíts kijózanodnom, vagy segíts úgy berúgnom, hogy sohase józanodjak ki többé!     

                   A kocsi elindul, és a homokos úton billegve viszi a vezetőjét hazafelé. Csak akkor tér magához, amikor megáll a kapujuk előtt.

                   Eszébe jutott az apósa, aki éppen tavaly halt meg. Azt is sokszor hozta haza a lova, mialatt a gazdája részegen az igazak álmát aludta a kocsira dobott szalmán. Nagy piás volt az öreg, és lehet, hogy a felesége miatt. Utálta az anyósát, ezt a számító dögöt, mert a lánya egyre jobban hasonlított rá.

                   Kikecmergett a kocsiból, és a kutyát előre engedte.

                   „A többiek a járási párttitkár Volgáján jöttek ki vadászni” – villant végig benne a gondolat. Bement a kisajtón, kinyitotta a kaput, és beállt a garázs elé az autóval. A vadászkutyája, ez a zsemleszínű magyar vizsla, körülviháncolta az autót.

                     - Minek örülsz, te ostoba jószág? – kérdezte hangosan.  Nem volt ereje kiszállni, csak ült és várakozott. Várta a kisajtón belépő asszonyt. A konyhából közben kinézett az anyósa, és aztán, amikor látta, hogy csak ő jött, vissza is bújt.

                    „Főzi az ebédet a vén dög, de még nem is sejti, hogy csak ő eszik belőle” – forrt benne még keserűbbre a düh.

                    Nyílik a kisajtó. A feleségét meglepte, hogy a férjét már otthon találja. A fodrásznál volt éppen, látszik a frizuráján.

                    Ijesztő volt a volán mögött ülő férfi mozdulatlansága. Talán beteg? A kerékpárját a diófához támasztotta, és a garázs felé fordult. A kutya körüludvarolta-ugrálta őt is, de az asszony ellökdöste magától. Amikor a fejét újra felemelte, a férje már a kocsi mellett állt, kezében a vadászpuskával.

                   Csak a pálinkától remeghet a kezem – gondolta, és a fegyvert a feleségére emelte. A szívére célzott, és lőtt. Az asszony összerogyott, az anyósa óbégatott, mint aki megveszett, és rohant a lányához.

                    - Dögnek dög a lánya – mondta most már hangosan, és belelőtt abba is. Egymáson feküdtek - mozdulatlanul.

                    - Van nekem egy pisztolyom. Nemrég szereztem a kalocsai oroszoktól, és milyen olcsón – ezt gondolta utoljára, amikor a fegyverrel főbe lőtte magát.

                   Nos, Barátom, mit gondolsz, kit temettek három nap múlva? Természetesen a vadászt, mert a másik kettőt megmentették az orvosok. Érdekel, hogy mi történt a kutyájával? Világgá ment. Lehet, hogy találkoztál is vele.                  

                   A temetésen tömeges volt a részvétel. Még a járási elvtárs is lejött a Volgájával, hogy segítsen megvigasztalni a vadásztársakat. Csaholszki tiszteletére díszt lőttek. Röviden szólva, ez a temetés meghittebb nem is lehetett volna. Legfeljebb akkor, ha a tömegbe lőnek, mint három évtizeddel korábban, október 25-én a Parlamentnél. A vadásztársaság tort rendezett a halott emlékére, és mindegyik tag hozta magával a feleségét egy vaddisznóból készült vacsorára. Biztos, ami biztos, hisz sohasem lehet tudni, milyen ferde utakon jár egy rókalelkű magányos asszony.

                   Sírkövén ez áll: „Gyászolja felesége és gyermekei.”

                   Pedig ezt kellett volna rávésni:

                                                          Itt fekszik egy holt,

                                                          Aki spártai jellem volt.

                    A mai világban ritka az ilyen karakán férfi. Igaz, öcsém?

                                                                             +                                                

                   Tudd meg, hogy becsaptalak! Nem is így végződött a történet. Amikor a férfi az asszonyra emelte a fegyverét, az nagyot sikoltott. És a lövés az asszonyt körüludvarló kutyát terítette le.

                   „Ne csinálj cirkuszt!” – mondta halkan a férfi. „Erre a dögre meg úgy sem lesz szükségem többé. Vége a vadászatnak” – mondotta higgadtan. A kutya véres hulláját a kert végébe vonszolta. Gödröt ásott, és eltemette. Kezet mosott. Aztán asztalhoz ültek, és csendben megebédeltek.

 

                                                               Örök, tehát végtelen

                                                               

                   Egyelőre elég volt az ártatlan áldozatokból, oktalan lövöldözésekből! Keressünk egy igen régi történetet, amelyben fontos szerepet játszott a szerelem!

                                                                              +

                   Ha valami bizalmas ügy, azt csak a legjobb barátjával osztja meg az ember. A szerelem egyike azoknak. De ide tartoznak még a titokban végrehajtott gyilkosságok és a ferde vágyak. Beavatlak a titkok titkába: Milyen szerelmek tették izgalmassá és értékessé az életemet?

                   Arról már vallottam, hogy milyen volt a mi gyerekkori forró erotikánk. De ennek a folytatása akár tragédiába is fordulhatott volna. Mert az unokatestvér később is unokatestvér maradt, de az évek engem kamasszá, őt meg nagylánnyá növelték. Amikor én még csak tizenötéves lehettem, ő már tizenhárom éves kamaszlány, akkor azt mondották: fruska. Én kezdő erotikus vágyakkal, amelyek, mint a vulkán törtek föl belőlem, ő pedig ingerlően telt idomokkal és pimasz szép arccal.

                   Emlékszem, hogy akkor már hosszú évek óta nem érintettük egymást, de sejtjeimben én még éreztem a jogfolytonosságot. Együtt kerekeztünk ki az állomásra a szüleink elé, akik a korai szőlőszezon kezdetén Budapestre szállították az oportót már az éjszaka kellős közepén vasúti teherkocsin.

                    Egymás mellett kerekeztünk, de fehér comjai olyan vadítóan villogtak előttem, mintha jelt adnának a régi játékra. És akkor olyan érzés vett rajtam erőt, hogy később megértettem a kéjgyilkosokat. Tudtam, hogy az állomás tulsó végén kukoricatábla van. Csak abba kéne belecsalogatni, és rávenni a játékra, ha kell szóval, ha kell, erőszakkal.

                    De közbefüttyentett az érkező vonat, és lecsillapította pokoli vágyamat. Nem is találkoztunk korábban, csak akkor, amikor, mint ifjú asszonyt a bugyuta férjével együtt, negyedik osztályos koromban meglátogattuk. Kellemetlen volt látni rajtuk az erotikus jóllakottságot, és az ebből fakadó unalom és bágyadtság ismertető jegyeit.

                                                                              +

                   Ha földrengésszerű hatását idézem, akkor a legnagyobb most következik. Vannak futó szerelmek, évekig tartó szerelmek, élthosszig tartó szerelmek. De Cupidó egyetlen pillantással is megsebezheti az ember szívét, mondhatom giccsesen.

                   Másodikos gimnazista voltam már, de még a tanítás megkezdése előtt. Ennek bizonyítékaként még itthon is hordtam az egyensapkámat. Éppen a vasárnap délutáni mozielőadásról léptem a friss levegőjű utcára, és közben a fejemre igazítottam piros-kék szalagos sapkámat. Ekkor a két lány közül, akik előttem haladtak olyan öt-hat méterrel, az egyik visszapillantott rám. Ettől olyan lettem, mintha kicseréltek volna egy kerge birkára.

                    A következő naptól kezdve csak a nyomát kerestem. Kerengtem szerte a faluban kerékpáron, hogy kinyomozzam, hol lakik. Ha megláttam az utcán, olyan szívdobogást éreztem, hogy az ájulás környékezett. Eléggé olvasott fiú voltam akkorára, hogy ne tudtam volna azonosítani a jelenséget. Stendhal A szerelemről című könyvét akkorára már elolvastam. Egy francia és arisztokrata ifjúról jegyezte fel, hogyha szerelme hölgyét megpillantotta, elájult. Én minden esetben megkapaszkodtam. Ez a seb, állapítottam meg magamban, egy arisztokratikus jellegű érzelmi baleset, amelyet földi szenny, a mocskos Erosz be nem piszkított. Tehát el sem fertőződhet.

                    A következő tanév ennek a hatása alatt telt. Éjszaka, sort sor alá firkantva az éjjeli szekrényen, gyártottam az éteri szerelem verseit. Százszámra, Juhász Gyula stílusában. Midőn megtudtam, hogy a kiskőrösi gimnáziumba jár, mindenáron ott akartam hagyni csapot-papot, iskolát-kollégiumot. Szvétek Sándor, a kollégium igazgatója nem hiába tanított pszichológiát, rátapintott a fájó sebre, és okosan lebeszélt az iskolaváltásról. Magamhoz tértem, de hatalmas lelki megrázkódtatáson estem át. Én, a keceli arisztokrata.

                                                                                +

               Dosztojevszkij: A részvét az egész emberiség legfőbb, talán egyetlen törvénye.

                                                                                +

                   A szegénysoron, az újfaluban lakott az előző leányzó, közel a József nagybátyám özvegyen maradt feleségének a házához. Ez még ma is megnyugtat, hogy semmi számítás nem volt a vonzalmamban.

                   Amikor leérettségiztem, 1961 őszén, túl voltam már az egyetemi felvételin, amely előfelvételt biztosított a következő évre. A közbeeső időt munkával és sok-sok olvasással töltöttem. Talán soha nem jutottak volna eszembe a lányok, ha anyám meg nem kérdezi, hogy egészséges vagyok-e.

                   Erre a mások számára talán talányos nógatásra beíratkoztam a keceli tánctanfolyamra. Miki bácsinak hívták a tánctanárt, aki jó pénzért Kecskemétről járt le minden héten a divatos táncokat oktatni. Lehettünk, nagyjából egyenlő arányban hölgyek és urak, talán ötvenen. Egyetlen voltam közöttük, aki érettségizett, és elengáns kockás zakómmal, amelyet anyám erre a nagy vállalkozásra belém fektetett illetve rám ruházott, némi feltűnést is keltettem.

                   De soha nem tagadtam meg önmagamat. Bárkit jelöltek mellém partnernek, minden fanyalgás nélkül karoltam át a derekát, ha vastag volt, ha vékony. Vagy minden viszolygás nélkül fogtam kézbe az izgalomtól és a fáradtságtól izzadt kicsi vagy nagy kacsókat. Ha a fiúk választhattak párt maguknak, és voltam az, aki utolsónak lépett a ringbe. Természetesen nekem már csak egy csúnyácska kislány maradt, de azt tettem boldoggá, aki valóban hálás is volt érte. Ezt a tekintetéből ki lehetett olvasni.

                   Itthon szorgalmasan gyakoroltam a tánclépéseket, közben dudorásztam a tanult tánc dallamát. Kimondottan jól megtanultam táncolni. Az más kérdés, hogy a tánchoz fantázia is kell, mint minden művészeti ághoz, ezért gyakran elrugaszkodtam a sablontól, ha a partnernőm ebben bátran követett. Egy barna szemű, vékony dongájú kislány is ilyen volt, akiről kiderült, hogy első éves gimnazista Kiskőrösön. Az anyukája, alacsony, fürge járású lábbal és szemmel, minden alkalommal el is kísérte, ami akkoriban még bevett szokás volt. Néhány év múlva már elszabadultak a lányok, és elindultunk sebes tempóban a meredek szexuális lejtőn.

                   Ez volt az a kislány, akit először kísértem haza a Ságvári utcai akácfás, szegényes házukig a falu fölső végére. És kísértem még évekig, amíg negyedik osztályos nem lett. Nem volt közöttünk soha hangos szó, halk is kevés, de jól megértettük egymást, mert mindig tarthattam neki előadást az éppen aktuális témákról. És ő türelmesen hallgatta. Szigorúan ráparancsolhatott az anyukája, mert semmilyen komoly szexuális játékban nem volt partner. Joggal féltek, hogy esetleg bajt hozok rá, és akkor cserbenhagyom. Mondhatjuk ezt számításnak, férjfogási módszernek, ugyanúgy, mint éppen az ellenkezőjét.

                   Az biztos, hogy így is beütött a mennykő, mert amikor lazult a kapcsolatunk, magyarul: egyre ritkábban jártam hozzájuk, annál sűrűbben jött el hozzánk személyesen az édesanyja, akit Szőke Rozáliának hívtak. Esténként jelent meg ez a törékeny és a részeges férjétől agyongyötört asszony, és első alkalommal minden megtakarított pénzüket fölajánlotta, csak ne hagyjam el őket. Így mondta: Nem csak a lányát, hanem a családot. Az összegre nem emlékszem, de akkor már semmi áron nem lehetett rávenni a folytatásra.

                    Aztán néhány nap múlva megjelent, hogy a lánya megmérgezte magát, és most betegen vekszik. Ha van szívem, látogassam meg. Volt szívem, és meglátogattam. Váltottunk is néhány szót, de minden vigasznyújtás nélkül vettem búcsút tőle.

                   Akkor én már szabad madár voltam, tanár és állandó sikerű egyetemista. Dehogy lehetett volna azidőtájt kalitkába zárni!

                   A legnagyobb és utolsó meglepetést akkor okozták, amikor az esküvőm napján még mindig szememre hányták, szegények, hogy egykor megfosztottam őket titkos reményeiktől.

                                                                              +

                   És legénykedtem, mint tekintélyes pedagógus, de a szemem igencsak megjárattam a szerelem világában. Kíváncsi voltam, hogyan jönnek létre a látszat-házasságok, mint a gyerekkori osztálytársamé, Villányi Jancsié, aki a fülem hallatára úgy beszélt, a talán fél éve feleségül vett, képesítésnélküli nevelőtársnőmmel, mint lelketlen kocsis a lovával.  Még a községi presszó közönsége, a kiváncsi hallgatóság, sem akadályozta abban, hogy lépten-nyomon megalázza, és vérig sértse.

                   Aztán velem is kísérletezett néhány eladó lyány, aki nagyon is ajándékozó lett volna, ha némi vonzalmat mímelek iránta. De ez parancsszóra, még a mirigyeim biztatására sem ment, ha a józan ész nem akarta. Az sem jó, ha gyorsan megházasodik az emberfia, tehát rövid ideig udvaról, teszi a szépet és az okos fejét. De az sem szerencsés, ha hosszú kapcsolatlan keserű a vége. Ha a kettőt kombinálja a férfiú, abba meg könnyen belebukik. Akkor aztán jönnek az átkozódó levelek, amiket csak olyan nők tudnak írni, akik úgy érzik, hogy egyetlen homlokra lehelt puszi már az eljegyzés előzménye volt.

                   A legideáliasabb az, ha csak becézteti magát az ember. Néhány napi ismeretség után egy ligeti padon hanyatt vágja magát, félig szőke, félig barna fejét egy üde kislány ölébe fekteti, és aki selymes kezével bozolgatja fürtjeit, és közben csacskaságokkal szórakoztatják egymást. Egy ilyen pille-kapcsolat is lehet olyan belsőséges, hogy bár gyorsan végetér, a két szereplője még öregkorában is összemosolyog, ha megpillantják egymást.

                   Vagy ha olyan asszonyról van szó, aki egy hetes „szerelmi szabadságot” vesz ki a számára unalmas házaséletből, mert a legtöbbnek igen unalmas férje van, akkor szabad a vásár, mert igen kevés a kockázat.

                   Szorgalmas pedagógus voltam már kezdő koromban is, és ebben a vendéglátó faluban, mindjárt jutalmazták ezt. Nemcsak egyszer, de két alkalommal is. Jutalomkirándulással a Felvidékre, azaz Csehszlovákiába, és egészen Krakkóig Dél-Lengyelország festői tájain át.

                   Csupa pedagógus, vegyesen idősebb és ifjabb, de kiemelkedő alakjai a pedagógia művészetének. Hiszen jutalom-kirándulásra nem küldenek pancserokat.

                   Úgy helyezkedtem el a buszon, hogy udvarias legyek a hölgyek iránt, akik nemigen szerettek háttal ülni az útiránynak, de én vállaltam ezt az áldozatot. Szemközt velem egy átlagos külsejű hölgy ült, aki gyakran nézegette a tájat, egészen addig, míg valamilyen közös beszédtémánk nem akadt. Akkoriban sokkal beszédesebb természetű voltam, mint manapság, és bizonyos eredetiséggel is fűszereztem, ösztönösen, a mondandóm.

                   A kiránduló Ikarusz hegyek-völgyek között kanyargott az Alacsony-Tátrában, de rövid idő múlva elkövette velem szemben azt merészséget, hogy úgy jártam, mint egy Anti-Julien Sorel, hogy a szemközti hölgy kezdeményezett. A térdeink mind merészebben érintkeztek, és ha olyan tüzet látott égni az én szememben, mint én az övében, akkor nem volt reménytelen a közös jövőnk. Annyira elvesztünk ebben a bódulatban, hogy az éltesebb kartársnők megjegyzéseit bátran elengedtük a fülünk mellett.

                    Bennem, folyamatosan transzformálódott a magas feszültség, mert a térdek izgalma átváltozott, az egész testet hatalmába kerítő, vággyá. Kialakult egy órákon keresztül tartó részeg állapot, és nem hiszem, hogy tudtam, mit beszéltem vagy hallottam órákon át. De akkor már nem is kellett a szó, mert minden zsigerem és idegszálam az eljövendő erekcióra összpontosított. Olyan lettem, mint egy feltöltött akkumulátor, amitől a hölgy barna szeme és lábának sima bőre akadály nélkül vette át a feszültséget. A többiek asszisztáltak hozzá, és jelenlétükkel csak késleltették a kisülést.

                   Bizony, ilyen állapotban, hosszú és türelmetlen órákon át, meg kellett várni az estét.  Hogy a vonzódás milyen elementáris volt, és milyen mélyen működött, arra bizonyíték, hogy az esti lefekvés idején, amikor természetesen el voltak választva a férfiak és a nők, felmentem a szálloda emeletére, és rögtön megtaláltam egyszobás magányában őt.

                   Valami belső iránytű mutatta az utat. A szerelmi előjáték elmaradt, mert az már előtte a buszban órákig tartott, és olyan kimerülten dőltem az ölébe, mint szaharai vándor az oázis friss vizére. Még ha giccsesen is hangzik!

                   Erről ma már az a komikus hasonlóság jut eszembe, amit Kecel történetében olvastam a virguláról. Valamikor ennek a különleges, fából készült eszköznek a segítségével állapították meg, hogy hol van elrejtett kincs, vagy a föld felszínéhez legközelebb a vízszint, ahol aztán érdemes kutat ásni. Az én virgulám is pontosan megmutatta a kincshez, a forráshoz, az élet forrásához vezető utat.

                   Jellemző akkori énemre, hogy másnap már olyan voltam iránta, mint a jégcsap, és kioktattam hűségből. Mondván: Az én feleségem soha nem fog ilyen ballépést elkövetni!

                   Vérig sérthettem, de ettől még jobban vonzódott hozzám, de teljesen reménytelenül.

                                                                               +

                   Dosztojevszkij: „Azt hiszem, hogy a szánalmad erősebb az én szerelmemnél.”

                                                                               +

                   Már említettem, hogy a képesítés nélküli tanítók népes táborához tartoztam. Csak Császártöltésen volt belőlünk legalább tíz. A többségük, és ez félelmetes volt, eladósorban lévő érettségizett nagylány. A többség alsóban tanított, de lett belőlük napközis is.

                   Voltak közöttük közönségesek, de akadt végtelenül naív is. A rámenősek és elszántabbak rövidesen találtak férjet maguknak, és egyik lakodalom követte a másikat. A szingli létforma nem fertőzte meg a kortársaimat. Amikor a huszonharmadik évemet betöltöttem, éppen egy ilyen lakodalomban eldőlt az én sorsom is.

                   Az egyik kiskőrösi kolléganőtől éppen érzékeny búcsút kellett vennem, mert a szülei elrabolták a leendő táncosnőmet. Ő például a jól nevelt, naív hölgyek közé számított. Mindenesetre nem kellett szóval tartanom egy szótlanságra hajlamos nagylányt hosszú órákon át.

                   Megadva magam a sorsnak, magányosan üldögéltem. Ez nem azt jelenti, hogy nem ültek mellettem mások is. Néztem a táncoló párokat és páratlanokat. A császártöltési zenekar kitett magáért, a táncosok pedig rúgták a port. Közöttük egy dundinak is nevezhető ifjú és temperamentumos hölgy, akiről azt pusmogták körülöttem, hogy a Bernát lánya. Ekkor esett le a tantusz! Aha, az a vékonyka, a történelem órán gyakran későn érkező kislány! De ez már nem kislány, hanem igazi nő. Bár még csak tizenhat éves lehet. De nézzük meg közelebbről! Táncoltunk vagy kettőt, és közben beszélgettünk, vagy egy egész percnyit, amikor eldöntöttem, hogy ő lesz a feleségem.

                   Rendkívül természetesen viselkedett, amit ritkán tapasztaltam a hölgyismerőseim körében. A lelke mélyén még bizonyára emlékszik a gátlásokkal küszködő tanárra, de ennek semmi jelét nem adta. Még aznap este megbeszéltük, hogy vasárnap a kalocsai Érsekkertben találkozunk. Miután besétáltunk, nagyot néző, somolygó kiskatonák, és egyéb ismerősök között, az egyik asztalnál leültünk.

                    Néhány perc múlva megjelent a láthatáron a kiváncsi apuka. A kollégám, akivel már néhányszor beszélgettem, de közelebbről nem ismertem. Csak hallomásból. A hallottakat a váratlan, ellenőrzésszerű kalocsai megjelenése csak megerősítette.

                    De engem nem hozott zavarba. Még az sem, hogy a kislány csókja kollégium-ízű volt, és testének minden sejtjéből ez az „illat” áradt. Gyöngy volt a kalocsai sárban. Nem hagyhattam elveszni!

                   Ez mindaddig így volt, amíg az első gyerekünk meg nem termett benne. Attól kezdve kellemes volt nemcsak a bőrének tapintása, de testének az illata is.

                   Talán az a leghelyesebb, ha házasságunkat időszakokra bontjuk. A vad része az albérlet hideg födele alatt még Császártöltésen zajlott, meglehetősen kalandosan. Ennek lett következménye az általam ezerszer megbánt abortusz, amelybe a körülmények és gyerekségem belekényszerítettek bennünket.

                   Második szakasza, közvetlenül az esküvőt megelőző és követő évek, a három gyerekünk megszületéséig. Ő malomkövek között őrlődött, a brutálisan viselkedő apám és anyám intrikái közepette. Képtelenek voltak befogadni, pedig csak a rám és a gyerekekre való tekintettel meg kellett volna tenniük. De a császártöltési hírek a családjáról, amelyek engem legfeljebb jó irányba, és a mellette való kitartásra ösztönöztek, anyámékat lejárató, gyűlölködő személyeskedésre. .

                    Képtelenek voltak elfogadni, hogy nem úgy alakul az életem, mint ahogy ők azt, lelki térképükön, előre kijelölték. A legjellemzőbb az volt, ahogy a sorban születő gyerekeinket, az unokáikat fogadták, illetve ridegen elutasították. Ez számomra érthetetlen és visszataszító volt. De az anyját nehezen tagadja meg az ember, legfeljebb egyre ritkábban látogatja.

                   Ez alatt nemcsak lelkileg hányódtam, de foglalkozásokat is kénytelen voltam váltani. De amikor időm annyi volt, mint a pelyva, egyetlen ostoba kalandba sem keveredtem. Az iskolába való visszatérésemmel ez a szakasz le is zárult. A feleségem közben éjjel tanult, nappal dolgozott és a gyerekekkel foglalkozott.

                    Hihetetlen erővel működött benne a bizonyítás kényszere. Erre állandóan ösztökélték a szüleinek, öccsének, nagyanyjának sorsából levont keserű tanulságok, amelyeknek egészen édesapja, sőt nagyanyja haláláig nem szakadt meg a sora.

                    Természetesen ez nem volt közöttünk gyakori beszédtéma, de tudtuk, hogy milyen hatalmas erőként dolgozik a hátunk mögött. Az egyetlen kiszakadási lehetőség ebből az átkozott körből csak az elköltözés lett volna, de öregedő szüleink kiszolgáltatottsága ezt megakadályozta.

                   Halálukat követően úgy tűnt, hogy most csak a gyerekekkel kell törődni. De már előtte is mindketten kórházba kényszerültünk - különböző súlyosságú betegségekkel.

                   Ez volt az az időszak, amelyben belőlem kifogyott az a fölös energia, amellyel ki tudtam volna védeni a lelkemben feltámadt kétségeket, és valóban a nyugalom révébe kerülhetett volna a házasságunk. Ekkor már meghalt az édesanyám, és nem volt többé kivel gyűlölködni az asszonyoknak. De úgy látszik, hogy ebben a tekintetben önellátók. Ha nem gyűlölhetem az anyját, még mindig itt van a hozzá hasonlatos fia.

                    Aztán kezdődik az elhidegülés, és lazulnak a kötelékek, de az érzékenység még tovább él. Ha odáig fajulnak a dolgok, hogy ajánlatot kapok a szakításra, az a perc nem tekinthető életem csúcspontjának, különösen nem hatvan fölött. Attól kezdve csak nyűglődünk egymással. A gyerekek a hátam mögött meggyőzetnek arról, hogy egyik pillanatról a másikra meggonoszodtam, holott már a régi latin bülcs is megállapította: Nemo repente bonus, nemo repente malus. Azaz senki sem lesz hirtelen jóvá, senki nem lesz hirtelen gonosszá.

                   Csak mindinkább elkezdünk hasonlítani az elődeinkre, akik között voltak követésre méltatlanok és méltók. Én a nagyapám pédáját követem, aki inkább hallgatott, mintsem acsarkodott. Hogy aztán az esküdött társ kit választ, azt már az uralkodó génjei és szándékai határozzák meg.

                    Minden tartós emberi kapcsolat hosszú regény. A miénk nehéz volt a külső, és egyéniségünk különbségéből fakadó, belső súlyoktól terhes.

                    De csak az utóbbi időben, immár életünk befejező szakaszában, került kritikus helyzetbe. És ezt szívből sajnálom házasságunk 42. évében. De az egyéniségem feladásával nem vagyok hajlandó semmiféle alkura és megalázó belenyugvásra – a halálomig. Már csak a gyerekeimre vagy a születendő unokáimra való tekintettel sem. Panasznapot, órát, sőt még percet sem tartottam senkinek a feleségem vérig sértő megnyilvánulásairól.

                   Én sok embert szerettem, de valódi, mély érzéssel csak két nőt. Az anyámat és a feleségemet, aki három boldog nappal megajándékozott, amikor világra hozta ezt a három különleges fiút. Szerelemmel csak a hazámat szerettem.

 

                                                       Az ember mentalitása nem változik

                    

                   Talán huszonöt év múlva megismétlődött ugyanez a história. A legkedvesebb gyerekemről azt hittem, hogy az én génjeimet örökölte. Már egész fiatalon elkezdett udvarolni egy minden szempontból ideális kislánynak. Ahhoz hasonló családi körülményei voltak, mint a fiam édesanyjának, és rendkívüli erőfeszítéssel tudott értelmiségivé felnőni. És ez számomra döntő momentum volt.

                    De nem így a fiamnak, aki váratlanul szakított vele. Hálójába kerítette egy viharvert, férjfogó némber, akit azután feleségül is vett. Ez a csere, ami a tudtom nélkül bonyolódott le, olyan volt számomra, mint egy arculcsapás.

                   Az a mélyről jött kislány minden szempontból különb volt, mint akire kicserélte. Hosszú ideig jártak együtt, és én azt a nagylányt annyira megszerettem, mintha a saját lányom lett volna. Különbet nem is kívánhattam a fiamnak. Azt hiszem, ebből az érzésből a feleségem is megsejtett valamit, ezért – és ez súlyos tévedése volt - holmi szerelemnek minősítette, pedig csak olyan tipusú indulatok vezéreltek, mint amikor Őt is magam mellé választottam egy egész életre. Sajnos, Öt is sújtja Judith tragédiája, /A kékszakállú herceg vára / aki minden lelki rezzenését ellenőrizni akarja egy férfinak. Ez nem nagyképűség, csupán szomorú tény.

                    Semmiféle perverz, beteges érzés nem vezérelt, csupán csak a részvét és a megbecsülés. ”A részvét talán a legerősebb törvény a a világon!” / Dosztojevszkij / Az sem nyújtott számomra elégtételt, hogy a fiam házassága, ahogy én azt megjósoltam, rövidesen szétesett.

                   Mert még egyszer megismétlem: Szerelemmel csak a hazámat szerettem!

                                                                               +

                              FIDES UT ANIMA, UNDE ABIIT, EO NUNQUAM REDIIT.

                                                                               +

 

                                                                       A temetőben

 

                   A sok kereszt jelzi, hogy Krisztus népéhez tartozott a nagy többség, amikor elment értük a halottas kocsi. Nagyapámat a szomszéd a rozoga gumirádlisán vitte ki ravatalozóba. Ott üldögéltem a kocsis mellett, és gyakran hátra-hátra néztem, hogy figyeljem a barna koporsó mozgását. Mindez 1975. április 1-jén és kora reggel történt, amikor végighajtottunk a központon, aztán a Császártöltési utcán a temetőig. Éppen április 1-jén.

                   A haldoklása már karácsony és újév között elkezdődött. Rendszeresen kijárt hozzá egy kissé piás borbély, hogy rendbe tegye nyolcvan éves, ráncos arcát. Az ünnepek előtt most is megjelent. Fel sem tűnt, hogy mialatt borotvált, többször is előrántja a markába gyűrt zsebkendőjét, és a borbélyok szokásos villámgyors mozdulatával megtörli az orrát., és már minden folyt tovább.

                   Kedélyesen beszélgettek. Nagy meglepetésemre a nagyapám is humorizált. Derűs társalgás folyt legalább fél órán át., ha nem tovább. Meleg jókívánságok a búcsúzáskor: „Kellemes karácsonyi ünnepeket! Boldog újévet, ha addig nem találkoznánk!” Közben barátságos kézfogások.

                   Egy hét múlva a nagyapám már menthetetlen volt. Megkapta az influenzát. Abban a nyolcvan éves férfiban még annyi testi és lelki energia volt, hogy három hónapig küzdött, birkózott a halállal. Egész életében nem ivott, nem dohányzott, Úgy érezte, hogy még legalább tíz év jár neki a sorstól!

                   Jobbára csak levest evett, esetleg tejet ivott. Múltak a hetek, és csontsoványra fogott. Az állandó láz és a soha fel nem szakadó hurut miatt nem tudott lenyelni egyetlen zsirosabb falatot, vagy valamilyen befőttet. Hiába vittünk neki bármilyen ennivalót, végül semmit sem kért. Ha valami váladék fölszakadt a hörgőkből, azt pedánsan letörölte. Ha üritenie kellett, minden alkalommal felkelt az ágyból és a támogatásunkkal a székbe süllyesztett edényre ült, és aztán letörölte magát.

                   Tél volt. Ült az ablakhoz emelt széken, a gyér téli fényben. Ettől nehezen tudott megválni: A világosságtól. A fény reménységet adott. Csak az év első hónapjai igen fukarul: a január, a február, végül a március ege többnyire borús volt.  Igen rövidek a nappalok és igen hosszúak az éjszakák! Mintha mindig hosszabbak lennének, és minden nappal fogy a reménység.

                   Egy héttel a halála előtt végképp az ágyra dölt, és felhagyott minden reménnyel. Pedig bizonyára goldolta és okolt minket: „Miért nem vettétek észre, fiatalok, hogy ami nektek könnyű megfázás és könnyen leszorítható láz, az nekem maga halál.” De végig csendes volt, és a múlttal, talán a bizonytalan jövendővel vetett számot, amikor papot is hívtunk hozzá.

                   Bizonyos, hogy csalódott emberként vált meg ettől a világtól, amelyik két háborúban próbára tette testi és lelki erejét. Dupla katonai szolgálat, hadifogság, a két fiát korán eltemette. Három hónapig küzdött az elmúlással, és könnyek nélkül, férfiként halt meg.

                   Jó szándékú, kevés és tiszta beszédű, szavú, türelmes és megfontolt gondolkodású ember volt.  Azon a szomorú déliiutáni temetésen csak a rokonok és szomszédság állta körül a sírját.  Pedig VITÉZ volt. Abból a fajtából, aki életével és halálával egyaránt rászolgált.

                                                                  

                                                             A Szovjetunió széthullása

                   

                   1986. február: a XXVII. pártkongresszuson Mihail Gorbacsov, az SZKP fiatalnak számító főtitkára meghirdette a szovjet viszonyok átalakítását / „peresztrojka” / és nyiltabbá tételét / glasznoszty /. Ezeket a reformokat az idézte elő, hogy a Szovjetunió alulmaradt a katonai versenyfutásban, a gazdasági összeomlás küszöbére jutott, ezért, képletesen szólva, „letette a fegyvert.”

                    Április 26-án atomreaktor-baleset történt Csernobilban, amely mindjárt próbára tette a moszkvai vezetés szavahihetőségét. A megelőző időszakban a Szovjetunió mindig elhallgatta a területén bekövetkezett katasztrófákat. Most nem tehette meg, mert még Svédországban is kimutatták a megnövekedett, risztó mértékű radioaktivitást.

                    Ugyanakkor nagy vihart váltott ki magában a Szovjetunióban a hivatalos szervek szokásos hallgatása, pedig a baleset nemcsak Cernobilt és környékét, hanem egész Európát fenyegette. Az atomreaktor egyszerűen felrobbant, és hatalmas körzetben lakhatatlanná tette a Kijevhez viszonylag közel fekvő térséget.

                   1986 októberében Reagan – Gorbacsov találkozóján megállapodtak az Európába telepített közepes hatótávolságú rakéták leszereléséről. 1988 májusában megkezdték az afganisztáni csapatkivonást, amely a katonai kudarc beismerése volt. 1989-ben hazaparancsolták a páncélos hadosztályokat Magyarországról, Csehszlovákiából és az NDK-ból.

                   1991 januárjában a balti államok egyszerre nyilvánították ki függetlenségüket, de erre még orosz megszállás volt a válasz. A Szovjetunió belső viszonyainak rohamos romlása azonban véget vetett a hagyományos erőpolitikának.

                    Bár ennek a hívei, Pugo belügyminiszter, Krjucskov KGB-vezető, Jazov honvédelmi miniszter puccsot kísérelnek meg Gorbacsov ellen, de Jelcin, a megválasztott orosz elnök, a nép támogatását élvezve, 1991 augusztusában meghiúsítja ezt a kísérletet. A pártközpont, moszkvai „fehér ház”, páncélosokkal végrehajtott ostromának az egész világ tanúja lehetett.

                   Decemberben már a független államok / „FÁK” / közösségéről beszélnek, de világossá válik, hogy ez gyakorlatilag a Szovjetunió végleges széthullását jelenti. Gorbacsov lemondása 1991. december 25-én erre nyomja rá a pecsétet. Az egykori Szovjetunió területén 15 utódállam jön létre.

                   NB: Ettől kezdve kezdve megbomlott a katonai egyensúly, és az Amerikai Egyesült Államokat irányító erők, amelyek a kivándorlással feldúsultak, a hatalmas katonai potenciált olyan célokra vetették be minden gátlás nélkül, amelyekre csak gusztusuk támadt, azaz miként rosszul felfogott érdekeik diktálták. Afganisztán, majd Irak nehezen igazolható elpusztítására és megszállására.

                   

                                                    Rehabilitálás mindig csak temetéssel?

 

                  Rajk nem azért adta meg magát olyan könnyen, mert hitt Rákosinak, hanem a saját gyakorlatából jól tudta, hogy igen sok kínzást megspórolhat azzal, ha önként vállalja önmaga és mások terhére a legnagyobb hazugságokat is. Bár fűthette a „kommunista öntudat” is, hiszen korábban Spanyolországban önként kockáztatta a bőrét. /Ezzel a „kommunista öntudattal” nem tudok mit kezdeni!/ Spanyolországba a Szovjetunió hajói az antifasisztáknak fegyverek helyett csak brosúrákat szállítottak – a rossz nyelvek szerint. Meg Gerő Ernőt vitték, azzal az ukázzal, hogy pusztítsa, nem a fasisztákat, hanem az „osztályáruló” szociáldemokratákat, akikkel egy oldalon kellett volna harcolnia.

                   Péter Gábortól egészen napjainkig kénytelenek vagyunk úgy felfogni a kommunisták megszakítás nélküli uralmát, mint egy folyamatos kivégzés - és rehebilitáció-sorozatot. Péter Gábor, ez a négy elemit végzett szabósegéd, szovjet hozzájárulással, Vorosilov helyszíni súlyával százakat állít népbíróság elé, és akasztat föl. Egész népünnepélyeket rendeznek az életben maradt és főleg a Budapesten meglapult „antifasiszták” a kivégzések alkalmával. Ezeket az ítéleteket soha nem kell és nem lehet megkérdőjelezni.

                    Egészen addig nincs is szükség rehebilitációra, amíg az úgynevezett „reakció” erőit likvidálják. Eszerszámra! Mert nemcsak fizikailag, de egzisztenciálisan is meg lehet semmisíteni a tehetséges embereket. És ez vég nélkül folyt és folyik napjainkig.

                   Mint szabályos misztérium, akkor válik rendszeressé, amikor az elvtársak is sorra kerülnek, akikre Sztálin, Farkas, Rákosi, Gerő, Révai, esetleg Bjelkin elvtárs ujja rámutat.

                   Ha röviden akarok fogalmazni, akkor azt kell írnom, hogy nagyjából egyidőben, mert a történelemben 5, 10, 50 év potomság, jelen idő. Párhuzamosan két bíróságnak kellene működnie, mint ahogy hosszú ideig működött is.

                   Amikor Nagy Imre visszadta Kádárnak a szabadságát, egyúttal a kezébe nyomták a bűntelenségét igazoló szabaduló levelet. Holott minimum priuszosnak kellett volna maradnia már csak Rajk László tőrbe csalása miatt is.

                  Képzeljenek el két bíróságot! Két különböző teremben, de közöttük ajtóval. Az egyik meghozza a halálos ítéletet, azt végre is hajtják, mad kinyílik az ajtó és ott állnak a ravatalok, amelyen az illető elvtársak, miután nagynehezen rátaláltak elemeire hullott testükre, koporsóban nyugszanak.

                   Abból a társaságból, amelyik őket halálra ítélte, előlép egy elvtárs, például Rajk és társai temetésén Apró Antal, aki ott ült a párt Központi Bizottságában, amikor a párt nevében végeztek velük. Minden szemrebbenés nélkül kinyilvánítja, hogy tévedés volt, és ilyen a büdös életben sohasem fordul elő többé. Ugyanígy rendezték meg az újrahantolást az elítélt katonatiszteknek is. Ez történt ötvenhatig.

                    Jól jegyezzük meg, hogy egy polgári bíróság, amely egy győztes forradalom után igazságot akart volna osztani, merő humanizmusból, legalább életfogytiglanira ítélte volna! E miatt is el kellett buknia 56-nak! Mert az áldozat gyilkos volt, a gyilkos pedig áldozat.

                   56 ürügyén, mivel a forradalmat letiporták, megint csak volt olyan embercsoport, amelyet minden szemrebbenés nélkül ki lehetett végezni. Meg is tették. Mert ezek nem voltak sem kommunisták, sem a kivételezett kaszt tagjai.

                   Az egyik ellenállási csoportnak a vezetője, aki külön kérte, hogy őt föltétlenül végezzék ki, mert az egész világ arról beszél majd, hogy ő megúszta, mert nem magyar, hanem zsidó. Holott ő is az volt, éppen azáltal, hogy vállalta a sorsunkat. Angyal Istvánról van szó. Tessék róla utcát elnevezni!

                   Sok-sok fiatalkorú gyerek bebörtönzésével, és születésnapi akasztgatásaival kezdődött a Kádár-éra. Ehhez még kellettek az ÁVH-sok, de a folytatást megtette helyettük a tévé és egyéb médiumok, amit a hátsó gondolatuk mindig sugallt: nemzetirtást és a nemzeti öntudat rombolását.

                   Aztán újabb szakasz. A rendszerváltás. Megint csak ünnepélyes temetés, nemzeti gyász, olyan emberek felravatalozásával, akik szintén részt vettek a nemzet elárulásában. Ha nem ötvenhatban, akkor korábban. A mérleg serpenyője a Justitia kezében akkor lett volna egyensúlyban, ha megtörténik a számonkérés. Kádár időben elpatkolt, vele már nincs gond. De ott volt az ötvenhatos megtorlást végrehajtó teljes apparátus, amelyet felelősségre kellett volna vonni.

                   Ezért nem lehetett tisztességes rendszerváltásunk sem, mert ezt nem tehettük meg. Maga ötvenhat is azért lett magára hagyva, mert ezek miatt a bűnösök miatt meg kellett állítani, hogy ne vonhassák őket felelősségre.

                   Azóta negyven év már elmúlt. A Terror-háza Múzeum csak gyógyír a sebre, de nem igazságszolgáltatás, és végképp nem a szabadságért meghaltak rehabilitálása.

                   Ez volt a szolíd változat. Most jön a vad!

                   Maradjunk Nagy Imrénél! Már a rendszerváltásra készülve, a nemzetközi mennybe menesztették, mint kommunista mártírt. Gyanús volt nekem ez a sztárolás, a francia diszsírhellyel és nemzetközi szolidaritással.

                    Ha csak a begyűjtési miniszterségét tekintem, már népáruló, hiszen a megszégyenítések, a kifosztások miatt sok parasztember fölakasztotta magát. Vér valóban nem tapadt a kezéhez, de működéséhez az öngyilkos parasztemberek halála?  Melyik bűne alól mentettük föl, amikor rehabilitáltuk?

                    Nem volt részese 1948-ig a demokráciánk teljes fölszámolásának? 56-ban ebből a szempontból rehabilitálja önmagát, de akiket börtönbe csuktak, mint Mindszentyt, vagy a Szovjetunióba hurcoltak, mint kisgazdák első emberét, Kovács Bélát. És akiket Nyugatra, az emigrációba kényszerítettek. Azokért ki felel?

                    A forradalom első napjaiban csak azt hallottuk tőle, hogy „banditák, csőcselék”, aztán a végén:”csapataink harcban állnak”. De félti vastag bőrét, és a jugoszláv követségre menekül. Abból a társaságból Szilágyi, Losonczy, Gimes, Donáth talán rehabilitálható, de Nagy Imre semmiképpen! Vas, Szántó, Haraszti, Lukács? Egy rakás szimpla kis hazaáruló!

                   Magyarországon mi a bűntetése egy hazaárulónak? Volt már olyan, akit ezért legalább börtönbe vetettek? Vagy a hazaárulás ennyire relatív jogi fogalom? Ha Nagy Imre, akkor hazaáruló, ha Rákosi Mátyás, akkor nem az?

                   A rendszerváltáskor, ha egyáltalán annak lehet nevezni, nem rehabilitálni kellett volna, hanem igazságot szolgáltatni. Kikérni Rákosit, Gerőt, Révait, Farkast - fiastól. Ezek kivétel nélkül halált érdemeltek volna! Aztán kéznél volt Szakasits, Apró Antal, Piros László, Kállai Gyula és minimum bírósági tárgyalásokat lefolytatni ellenük, mert mindannyian részesei voltak a 45 és 56 közötti aljasságsorozatnak.

                   És akkor még a rendszerváltás utáni nagy árulásokról nem is esett szó: Ezek az élő halottak még mindig itt járnak-kelnek közöttünk: Konrád, Bauer, Pető, Kis, Göncz, Tamás Gáspár Miklós és a médiaguruk.

                           

                                                                     Osztálytalálkozó 3.

                  

                   Barátom, legyél türelmes, minden osztálytalákozónak vége szakad egyszer. Ha másként nem, a halálunkkal.

                    Flaisz Feri is kulákgyerek volt, maradt, és ma is az. Ezek mazsolázták ki a szakszövetkezet legértékesebb részeit, és bagóért tették rá kezüket a közösség vagyonára: a pincére, a Vörös Lobogó majorjára, gabonatárolóra, a hűtőházra. A Vörös Lobogó története, amelyet a szakszövetkezet idővel magához csatolt, az egyik osztálytársnőm életéhez szorosan és fájdalmasan kapcsolódik.

                   Bár először Kalács Anci odahúzódik mellém, mert vele is rokonok vagyunk. Ő volt az egyik professzornőm, aki a női test anatómiáját oktatta harmadikos korunkban. Milyen üde volt és vidám szemű. Ma ráncos az arca és a szeme halott. Mutogatja az unokái fényképét. És büszkén közli, hogy egyik lánya Halálhoz ment férjhez. Mert így hívják az urát. Azóta már három kis Halál született. Mostanában tényleg sokkal több a halál, mint az élet. Kérdem tőle, miért nem magyarosítanak? Mondjuk: Életre. Azt mondja, most az nem divat. Igaza is van. De nekem még inkább, mert igen sajnálom, hogy kedvenc költőmet kell idéznem: „Én a Halál rokona vagyok.” Ha nem is közeli, de mindenképpen közelebbi, mint az Élethez.

                                                                     

                                                                      Elveszett paradicsom

 

                   Azután Németh Terike ül mellém, akivel, hozzám hasonlóan, már gyerekkorában, kibabrált az élet. Az én apámat a politika tette tönkre, az ő édesapjáét az, hogy „kuláknak” született. Érdekes, hogy akkoriban egyáltalán nem beszélgettünk erről egymással.

                    Az első öt percben csak elmélázunk egykori felhős gyerekkorunkon. De aztán kinyílnak annak a szennyes kornak a zsilipjei, és elsodorják ezt a még mocskosabb jelent. Ez is valami! Annak idején a szüleimet politikai vétségért hurcolták meg, az ő családját azért tették tönkre, mert kulákok voltak. Úgy kezdi, mint egy hívő keresztény sekrestyében a gyónást. Sóhajt előtte egy mélyet, de látszik, hogy fölkészült rá:

                    „Édesapám 1948 nyarán jött meg az orosz hadifogságból. Egy hónap alatt talpra állítottuk. Szeptember első vasárnapján már együtt mehettünk a szentmisére, hogy közösen hálát adjunk Istennek drága apám megmaradásáért. Soha olyan buzgón nem imádkoztam, sem előtte, sem utána.

                   Hazafelé már kész tervekkel állt elő: Legyen legalább tíz fejős tehenünk! Az artézi kút vizét locsolásra kell felhasználni! Kertészkedünk. A tanya körüli negyven hold homokosabb részét szőlővel és gyümölcsfákkal fogjuk teleültetni. A legelőt körülkeríteni, hogy az állatok mellé ne kelljen pásztor. Megteremtjük a magunk kis paradicsomát. Erről ábrándozott már Oroszországból hazafelé is. Meglesz, ha ég és föld összeszakad!

                   Ő is abban tévedett, amiben a te édesapád: Nem tudták, mert nem tapasztalták a saját szemükkel-fülükkel, hogy milyen állapotban van az ország. Mit szabad mondani, mit lehet csinálni?

                    Ha nincsenek hadifogságban, már régen megtanulták volna, hogy mikor mennek a falnak.

                    De elkezdett dolgozni látástól vakulásig. Olyan szorgalmasan dolgoztak a szüleim, mint a hangyák. Meg is teremtették volna a maguk Paradicsomát, ha nem jön be a kommunizmus a maga Vörös Zászlajával. Valahol valakinek olyan ötlete támadt, hogy azon a területen, ahol a mi tanyánk feküdt, meg kell alakítani az első keceli téeszcsét. Megindult ellenünk az aljas kiszorítósdi.

                   1949 januárjának első napjaiban megkezdődött az állatállomány összeszámlálása. Minden állatot be kellett vallani! Ha az ellenőrzéskor többet találnak, súlyosan büntetik. Megszámolták a teheneket, a disznókat, és édesapámmal aláíratták a felvett adatokat. Ez egy szerdai napon történt, és pénteken már a nyakunkon volt az ellenőr.

                   Az előtte való éjszaka megellett az anyadisznónk, és hét szép malaca lett. Ezzel a hét állattal többet találtak az ellenőrök. Vészjósló, fagyos arccal hallgattak. És mi lett a folytatás? Édesapám idézést kapott a kiskőrösi rendőrkapitányságtól. Megkérdezték a nevét, és mintha valamikor együtt őriztek volna birkát, „finoman” megfenyegették:

                    „Miért rejtetted el a malacokat, te mocskos kulák?”

                    Gondolom, hogy az édesapám először szóhoz sem tudott jutni, de aztán elmotyoghatott valamit az ellésről.

                    „Kotródj haza, és majd várd a folytatást!” – így kergették ki a szobából. Amikor apám hazaért, tőle szokatlan módon leült a kisszékre a verandán, és a fejét, behunyt szemmel, az egyik oszlopnak támasztotta. Azután könnyes szemmel elmesélte, mi történt. Így Oroszországban beszéltek a hadifoglyokkal – mondta el néhányszor.

                    És közben látni lehetett, hogy ez a mindig céltudatos ember, elbizonytalanodott. Egész este hallgatott, és éjszaka nyugtalanul aludt. Néhányszor kiment megnézni az állatokat, és nagyokat sóhajtozott. Néhány nap múlva megkapta a büntetésről szóló végzést: hétszáz forintot fizet, vagy hat hónapig börtönben ül. Negyven malac árát fizettették ki vele.

                   De ezek a helyi és járási gazemberek még mindig nem játszottak nyílt kártyákkal. Februárban takarmánybecslők jártak a padlásunkon. Tizenhét mázsa morzsolt kukoricát kellett beszállítani a gyűjtőhelyre. Egy fillér nem sok, de annyit sem fizettek érte. Csépléskor már rendőrök ellenőrizték, hogy mit adtunk enni a cséplőmunkásoknak. Azt, amit magunk is ettünk. „Az asztagtól a cséplés után a gabonát szállítsák a gyűjtőhelyre!” – kaptuk a parancsot.

                   Állandóan rendőrökkel viaskodott, szegény apám, még az álmaiban is. Ilyenkor fölkelt. Csendesen kiment az udvarra, és láttuk, hogy cigarettát szív. Amikor hadifogoly volt, mahorkát szívott, de azóta, egyetlen szálat sem. Most újra kezdte, mint a hadifogságban. Lesoványodott. A szemei körül sötét árnyékok jelentek meg. Már nem volt kedve a jószágok gondozásához sem.

                    Közben a rendőrök ellenőrizték, hogy időben elvetettük-e a gabonát. Jött egy háromszáz forintos büntetésünk, mert nem volt „tisztességesen” felsöpörve a tanyaudvar, pedig az tűzveszélyes. Mindezt egy Gál nevű parancsnoknak köszönhettük:

                   „Minél szorosabb hurkot a kulák nyakára!”

                   Végre kimondta, hogy addig nem nyugszik, amíg nem lát bennünket a téeszben, vagy ki nem takarodunk a tanyánkból.

                   Azután nemsokára éjszaka jöttek. Két rendőr: A Gál és egyik beosztottja, szintén nem keceli. Itt kell elmondani, hogy édesapám nem tette föl mindjárt a kezét, hogy megadja magát. Elment a tanácselnökhöz. Kiderült, hogy valahonnan Pestről származik. Előtte szabósegéd volt. Pártkáder lett, sőt Kecelen tanácselnök. Elment a párttitkárhoz, aki még a bombázások elől Kecelen meghúzódó valaki volt. Itt lett pártszervező és hajake.

                   Nem ismertek ezek a faluban senkit, csak az alja népet, amelyik rögtön belépett a Kommunista Pártba. Volt köztük egykori nyilas, csapatcsendőr, olyan bűnökkel a lelkükön, ha volt ezeknek lelkük egyáltalán, amiért Pesten 45-ben még akasztottak. A falu lakosságának szemetje. Nem is kell ezt neked mondani, hiszen édesapád is ilyen csapdában vergődött.

                   Aztán egyszer éjszaka jöttek, hogy pontot tegyenek az i-re. Abban reménykedtünk, hátha most nem találnak hibát. Ekkoriban már sokat segítettünk apánknak, aki figyelmetlen lett. Szórakozott, mint egy nyugdíjas professzor. A szerszám kiesett a kezéből. Nem javította meg, ami eltört. Nem kalapálta ki a kasza pengéjét, mielőtt munkához látott. Elveszett belőle a munkába vetett hit. Pedig őt csak ez éltette.

                   A hálóingére lassan húzta fel a nadrágját, pedig az elvtársak nem szeretik az időhúzást. Azután viharlámpával a kezében kiparancsolták az istállóba. Mi nem hagyhattuk magára, hogy esetleg őt vagy a rendőrt a jelenlétünkkel visszatartsunk valami jóvátehetetlentől. Figyelmesen végigjárták az istállót. Mindenhol minden rendben. Nagyot sóhajtottam, hogy talán most megússzuk. Nekik találni kellett valami égbekiáltó hibát!

                    „Fogd a söprűt, és pókhálózd le a mennyezetet!”

                   Ekkor következett be a tragédia. Egy kockacukor nagyságú vakolat a Gál elvtárs vállára hullott. Abban a pillanatban apámhoz ugrott, és a puskatussal úgy a fejére sújtott, hogy az állatok közé esett. Talán az eszméletét is elvesztette egy rövid időre. A rendőr odament hozzá és belerúgott:

                    „Kelj fel, te állat, mert mindjárt a jászolhoz kötözlek!”

                    Az egyik tehénre támaszkodva nagy nehezen felállt, de akkor már az arcáról az ingére csorgott a vér. A parancsnok káromkodva mondta:

                   „Még mindig nem gondoltad meg magad, te marha, hogy a tanyádat átadd a téesznek?

                   „De meggondoltam. Átadom – mondta olyan hangon, ahogyan egy nagybeteg keresi a szavakat.

                   „Akkor holnap 11 órára gyere be a községháza egyes szobájába! Ott majd aláírod a fölajánlási szerződést.

                    Egész éjszaka úgy babusgattuk, mint egy kisgyereket. Nem lehet a világ ilyen gonosz az én jóságos apámmal szemben, akit az egész faluban ismernek és tisztelnek.

                   Másnap 11 órakor a bekötött fejű édesapám ezt írta alá. A gyerekeim, unokáim fényképe mellett ez a legfontosabb dokumentuma az életemnek, ami eldöntötte az én jövőmet is. Olvasd csak el!

                   Hártyavékony papíron megfakult, agyonsimított szavak:

                                    

                                                                       Jegyzőkönyv

 

                   Fölvétetett Kecelen, 1950. február 21-én a községháza 1. számú irodájában.

Megjelent a hivatalunkban Németh Mihály és kijelenti, hogy negyven katasztrális hold földjét és a tanyáját a termelőcsoport részére átadja. Kijelenti továbbá azt, hogy e tettét minden erőszak és rábeszélés nélkül tette. Átadja a termelőszövetkezeti csoport részére a gazdaságában található négy szarvasmarháját. Gazdasági felszereléssel nem rendelkezik. Mindössze egy hengere van meg egy szánkója, amelyet szintén felajánl a téeszcsének.

                   A végén aláírások. Visszaadom a Terikének:

                    „Ezzel földönfutók lettetek.”

                    Most pedig nézz a Futó Ferire! Milyen derűsen mosolyog. Pedig sejthetné, hogy halott, sokak szemében erkölcsi halott. A mi tanyánk, a földünk most már az övé. Kiépítve benne a lovarda, a halastó. És a szép földeken szőlő terem, meg gyümölcsfák, amiket ötven évvel ezelőtt az édesapám megálmodott. Ők raboltak meg bennünket. A pozícióhoz jutott kommunista kulák gyerekek a kulákot meg az egész közösséget, az egész falut. Az egész országot!

                   Tudja, hogy az édesapám egykori földjén uraskodik, de őt ez a legkevésbé sem zavarja. Attól még a húsvéti Passióban bátran elénekli az evangélista szerepét, pedig jól tudja, hogy csak Júdáséhoz lenne joga.

                    Adjál nekem egy cigarettát! Nem vagyok nagy bagós, de most el kell szívnom ezt a csillapítót. Talán akkor nem vágom fejéhez a hamutartót.”

 

                                                                  A szinglik kora

 

                   Először rosszallóan vélekedett a hivatalos „magyar” értelmiség a kommunáról, amelyben önként társultak egyívású, azonos gondolkodású, világlátású egyének Nyugaton. Azt mondták róla, hogy a rothadó kapitalizmus jelensége. Nők, férfiak vegyesen alkották ezeket a csoportokat. Hippiknek is hívták őket, akik igen cafrangos ruhákban jártak, és természetesen szerették a föltűnést és a „tömeg” megbotránkoztatását. A családjaikból kivonultak, és mintha véletlenül lettek volna erre a földre, úgy vélték, hogy nem tartoznak semmivel senkinek. Apjuk, anyjuk teljesen felesleges lények.

      

     

       

                                                      Kemények Nyugaton és Keleten

 

                   A gorbacsovi időkben járunk. A Szovjetunóban már győzött a nyitottság, és a birodalom széthullott. A Jevtusenkóval készült interjúból az is kiderül, hogy bizonyos, szerintem rosszul tájékoztatott, még hatalmon lévő erők, nemigen bíztak meg egymásban. Ne feledjük, hogy amikor ezt az interjút készítették Németországban, a szovjet zsidóság döntő része már nemcsak összecsomagolt, hsnem szárnyra is kelt. Románián és Magyarországon át a Közel- Keletre, a kevésbé öntudatosak és gyávábbak egyenesen az USA-ba.

                   „Az úgynevezett „kemények” csak a saját érdekeiket védik, amikor nem hajlandók a változásokat észrevenni. Máskülönben semmivé foszlana a mumusuk, a kardfofogú vörös medve, amely át akarja harapni az ártatlan, békeszerető amerikaiak torkát.

                   „Azok, akik önöknél a kemény vonalat képviselik, a szovjetunóbeli keményekkel magyarázzák saját saját álláspontjukat. A mi keményeink viszont az amerikai kemények képét rázzák fenyegetően, hogy a nálunk kibontakozó nyilvánosságnak útját állhassák, és demokratizálásunkat megakadályozhassák. Ám amit ott csinálnak, az önök „keményei” számára is veszélyes játék, mivel ők is csak emberek: gyakorlatilag maguk alatt vágják a fát, hiszen ez a keményvonalas játszadozás minden ember életét veszélyezteti a Földön, így az övékét is.

                   Ha néhányan azok közül, akik az önök országában egyértelműen jobboldali beállítottságúak, a lényükön mit sem változtatva, A Szovjetunióban élnének, pontosan olyanok lennének, mint a régi sztélini gárda, pontosan úgy viselkednének, mint a dogmatikus kommunisták. Néhány erősen szovjetellenes beállítottságú amerikai bürokratáról és jobbra húzó újságíróról nagyon jól el tudnám képzelni, hogy a Szevjetunióban élnek.: az égvilágon semmi gondot nem okozna nekik, hogy ott Amerika-ellenes propagandát folygtassanak. Akár még ugyanazokat a szavakat is használhatnák. Ugyanazok az emberek, csak más előjellel. Ha valaki az Egyesült Államokban konformista, ez azt jelenti, hogy többé-kevéssé héja. A héja azonban mindenütt héja. Egy másik országban sem lehet belőle csalogány.”

                   NB: Héja, héja! De igen gyorsan meg lehet állapítani a költő-diplomata szövegéből, hogy a nyugati politikusokat egyértelműen jobboldaliaknak nevezi. Ezért Jevtusenkó szövege „félre hord”. El akarja hitetni, hogy az árván maradt Szovjetunióban minden ember automatikusan baloldali. Ez súlyos tévedés, amit a tovább fejlődő belső nyilvánosság megcáfol.

                    Putyin mennyire sztálinista, ha bemegy a helyreállított pravoszláv templomba, és elvegyülve a tömegben, ünnepi alkalmakkor gyetyát gyújt? Az amerikai elnök nemigen teszi meg ezt a nyilvános gesztust egy ottani keresztény templomban, mert ez nem hozna szavazatokat. „Hála” a nihilistává nevelt, viszonylagos jólétben élő amerikai társadalomnak, a hitetlen tömegek tízmilliói csak a vállukat vonnák.

                    Ebből is világosan látszik, hogy Oroszország igyekszik visszatérni a hagyományaihoz, míg az Amerikai Egyesült Államoknak ilyen mélyre ereszkedő gyökerei nincsenek. Az amerikai társadalom semmilyen: sem jobb, sem baloldali. Egy igen könnyen formálható massza, amelyet a pénz úgy forgat, hogy lehetőleg beleszédüljön, és közben maga sem tudja, hogy országa most éppen jó irányba vagy éppen a szakadékba tart.

                   Minden esetre az is megállapítható, hogy ez a költö és politikus, következetesen jobb oldalinak hívja a héjákat, holott a Szovjetunió egykori héjái már régen átvedlettek a Közel-Keleten nagyobb kaliberű ragadozóvá, amerikába emigrált társaik pedig gyártják számolatlanul a dollárt, hogy erősítsék vele az egyre magányosabb Izraelt.

 

                                                   KIDERÜL A MAGYAROK IGAZSÁGA

 

                                                           Orbán vádol és számonkér

 

                   „Polgártársak!

                   Az orosz megszállás és a kommunista diktatúra negyven évvel ezelőtt történt bevezetése óta a magyar nemzetnek egyszer nyílt alkalma, csak egyszer volt elegendő bátorsága és ereje ahhoz, hogy megkísérelje elérni a már 1848-ban kitűzött céljait, a nemzeti függetlenséget és a politikai szabadságot. Céljaink máig nem változtak: ma sem engedünk, így nem engedünk 56-ból sem.

                   Azok a fiatalok, akik ma az európai polgári demokrácia megvalósításáért küzdenek, két okból hajtanak fejet a kommunista Nagy Imre és társai előtt. Mi azokat az államférfiakat tiszteljük bennük, akik azonosultak a társadalom akaratával; akik, hogy ezt megtehessék, képesek voltak leszámolni a szent kommunista tabukkal, azaz az orosz birodalom feltétlen szolgálatával és a párt diktatúrájával. Mi az ő sorsukból tudtuk meg, hogy a demokrácia és a kommunizmus összeegyezhetetlenek.

                   Barátaim! Mi, a fiatalok sok mindent nem értünk, ami talán természetes az idősebb generációk számára. Mi értetlenül állunk az előtt, hogy a forradalmat és annak miniszterelnökét nemrég még kórusban gyalázók ma váratlanul ráébrednek, hogy ők Nagy Imre reformpolitikájának a folytatói. Azt sem értjük, hogy azok a párt – és állami vezetők, akik elrendelték, hogy bennünket a forradalmat meghamisító tankönyvekből oktassanak, ma szinte tülekednek, hogy – mint egy szerencsehozó talizmánként - megérinthessék ezeket a koporsókat.”

                  NB: Jól emlékszem arra a fiatalemberre, aki a koporsókra mutatva, számonkérte a koporsókban nyugvók halálát. Ma már bizonyára ő is tudja, hogy valójában kiken kellett volna számonkérni a Rákosi - és Kádár-rendszer bűneit. Majd a rendszerváltás elszabotálását is!

                   Először Nagy Imrének adatott meg a rehabilitálás lehetősége, és felmentette bűnei alól

  Kádár Jánost, hiszen szabadon engedte. Azt a Kádárt, akinek a balkezéről a körmöt letépték / egy CIA- ügynök megfigyelése /, tehát a körmös Bauer is közreműködött. A Farkas Vladimir a szájába vizelt. De ezzel érdemelte ki a megbocsátást? Ha évekig ült börtönben, most már automatikus a föloldozás?

                   No, nem! Kádár belügyminiszterként rászedte Rajkot, a legjobb barátját, és bitóra juttatta. De ha csak Rajk lett volna az egyetlen áldozata! De számosan voltak, nevesek és névtelenek. Nagy Imre akkor szolgáltatott volna igazságot a népnek, ha Kádárt felakasztatja. De lássuk be, egy igazi kommunista sosem értette meg az egyszerű emberek búbánatát!                  

                   És Nagy Imre, akinek először volt lehetősége, nem bátorsága, hanem csak ideiglenes moszkvai engedélye, a „pardon” kimondására, nem volt–e maga is könyökig véres?

                   1945-ben az Ideiglenes Kormány belügyminisztereként hány igaz ember, népbíróságon hozott, halálos ítéletét hagyta jóvá? A svábok szovjet deportálásában is bűnös. Tehát többszörösen, talán száz halálban, bűnrészes! Akkor járt volna magyar földön az IGAZSÁG, ha Nagy Imrét az erőszakos téeszesítés, a begyűjtési, „padlássöprő” miniszterként előidézett öngyilkosságok miatt is felelősségre vonják. Bizony mondom, nem lett volna miniszterelnök 56-ban! Legföljebb politikai fogolyból újra szabad ember, aki Nyugatra disszidál.

                   A rendszerváltás idején, akik valóban bűnösök voltak, a tömegben vagy a lakásukban lapultak, és rettegtek egy valódi rendszerváltástól.

                    Viktornak csak a tömegre kellett volna rámutatnia: „Itt lapulnak közöttünk az igazi bűnösök!” Nem így történt. Ő csak azokhoz intézte a számonkérő szavakat, akik sorfalat álltak a koporsók mellett. A Pozsgay-félékhez, akik, mert lelkük volt, többszörösen megbánták, amit tettek. De azok legalább megmutatták az arcukat, a valódi politikai bűnözők a mai napig nem kerültek elő.

                    Most emlegetik éppen Biszku Bélát. Nos, róla és a volt elvtársairól van szó! Akkor kellett volna őket néven nevezni, és egy demokratikus rendszerben bíróság elé állítva legalább húszévi börtönre ítélni. Éppen most járna le a bűntetésük! Mennyivel előbbre tartanánk? Igaz, Viktor?

                

           

               

                                                               Némi hasonlóság: 1990

 

 

                   A sztálinista menetrend hasonlított az 1990-es választások forgatókönyvéhez, és fordítva. Most is voltak beépített kommunisták vagy zsarolható személyek az ellenzéki pártokban. A magyar nép, 1945-höz hasonlóan, most sem választotta meg sem a kommunista, sem a liberális szárnyat.

                   Vorosilov igen brutálisan beavatkozott az első szabad választások következményeibe. Mint köztudott, a kisgazdák abszolút többséget szereztek, és természetes, hogy olyan fontos minisztériumot, mint a belügy, igyekeztek megszerezni maguknak.

                    De az ideiglenesen hazánkban tartózkodó Vorosilov marsall magához rendelte Dálnoki Miklós Bélát, az Ideiglenes Kormány miniszterelnökét, és átnyújtott neki egy tekintélyes listát azokról a magyar élelmiszerekről, amelyeket a fegyverszüneti szerződésben Magyarország leszállításra vállalt.

                    Ha nem teljesítik a Szovjetunó, úgymond, kérését, hogy koalíciós kormány alakuljon, és abban a kommunisták kapják a belügyminisztériumot, akkor ezt nyomban behajtják. Kész! Már ki is tekerték a magyar demokrácia nyakát.

                    Jellemző, hogy az ideiglenes miniszterelnök még nyilvánosságra sem merte hozni a zsarolást, inkább villámgyorsan eltűnt a politikai porondról.

                    1990-ben Vorosilov elvtársat felváltotta Tom Lantos, és szintén kitekerte a magyar demokrácia nyakát. Felszólította Antallékat, hogy lépjenek koalícióra az SZDSZ-szel. Azok, az illető párt erkölcstelen kampányára hivatkozva, ezt elutasították.

                    Tom Lantos fanyar arccal távozik a média varázsszőnyegén. Azt persze sem Tom Lantos, sem a SZDSZ politikusi garnitúrája nem mondta meg, hogy mire kellett volna nekik a hatalom. Ide telepítették volna a zsidó menekültek egy részét? Őszintén! Ide is települhetett, aki akart, és kutya baja sem lett. Más a hisztéria és más a valóság.

                    És megkezdődik a médiaterror, ennek a hisztériának a következménye, amely a taxis-blokád idején felvonuló ellentűntetőket igen emlékeztette Kun Béla, Szamuely Tibor és Gerő Ernő egykori stílusára és napjaira. Az elszabadult liberális média a sárba taposta, kétségbe vonta a magyar nép ösztönös és helyes választásának minden, a nemzetre jótékony hatású, következményét.

                   Egész Európában nem volt egyetlen tisztességes politikus sem, aki ne féltette volna a koszos nyakát, és számon merte volna kérni az európai normákat. Még az eseményeket figyelemmel kísérő EU-ból sem. Magyarországon akadt szép számmal, de jaj volt nekik és az egzisztenciájuknak!

                    Mellettünk megint nem állt ki senki! Pedig akkor is jellemesek voltunk! Mi lett a gerincesség jutalma? Alig, hogy meghalt dr. Antall József, a posta kiadott az arcképével egy olyan bélyeget, amelyre millószám verték a pecsétet. És azt ne mondja nekem senki, hogy ez tiszteletadás, esetleg véletlen volt! Mindez újabb, és csak rájuk jellemző, sunyi aljasság.

                    A kiemelkedő politikusokat megálazták, a sajtószabadságot semmibe vették, az alapvető emberi normákat fölrúgták, az emberi kapcsolatokat szétzilálták. Pontosan olyan helyzetet teremtettek ÁVH nélkül, mintha az is működne: azaz diktatúrát, média - diktatúrát! És abban is tévednek, hogy ennek a rendszerváltásnak nem voltak áldozatai. Százszámra! És rendes magyar emberek.

                    A legalapvetőbb polgári szabadságjogoktól kezdve a média-szabadságig mindent elsöpört ennek a csürhének a média-szabadossága. És egyetlen magát liberálisnak nevező, SZDSZ-es képviselő vagy a hozzájuk kötődő garnitúrából senki, de senki nem merte azt mondani, hogy aljasság, amit ezzel a néppel ismét, és ki tudja hányadszor, művelnek. Vétkesek közt cinkos, aki néma! Egyetlen egy sem volt, aki legalább csillapította volna ezt a Kun - és Rákosi-időkre emlékeztető tobzódást.

                   NB: Nagy csalódás volt számomra Karinthy Ferenc. Ő ugyan már a Kádár rendszer mellett letette a voksát a Budapesti ősz című kisregényével. Nem kevesebbet állítva benne a forradalomról, minhogy ilyen falfirkák jelentek volna meg a falakon és az utca nyelvében: „Halál a bolsikra és a zsidókra! Zsidók Madagaszkárba!” Szemenszedett hazugság!

                    Azt is állította, hogy a falakon megjelent Horthy Miklós arcképe. „A Kálvin téren pedig régi gálaatillába öltözött, kobakcsákós főhadnagy parádézott, mellén vitézi jelvény is, feszes tenyérrel, snájdigul tisztelhett a csinosabb lányoknak, asszonyoknak.”

                    Ilyen szellemű tévényilatkozatai a rendszerváltás után sokat ártottak a nála sokkal értékesebb Karinthy Frigyes megbecsülésének is. Bár lehet, hogy szenilis volt már akkoriban, és minden maszlagot bevett. 1992-ben bele is halt. Ne nyugodjék békében!

                                                                    

                                                                      Csengey Dénes beszéde

 

                   Ismerkedjünk meg végre, olyan politikusokkal is, akik életüket áldozták a rendszerváltásért. Elsőként Csengey Dénessel, aki igencsak emlékeztetett egy szolíd Petőfi Sándorra.

                   „Úgy gondolom, azt a döntést is meghozta már magában mindenki, hogy eltekint egy bosszúhadjárattól. A magyar nép ez egyszer nagylelkű lesz, és azt mondja: Rendben van, ezeket az urakat nem állítjuk most egyenként bíróság elé. Bár nehezen fogjuk tudni megmagyarázni a salgótarjániaknak, akik ott a főtéren elveszítették feleségüket vagy éppen kisfiukat. Nehezen fogjuk megmagyarázni a mosonmagyaróváriaknak ezt a komor és halkan kimondott nagylelkűségünket. De mégis: egyszer ki kell mozdulni minden rossz körből!

                   Egyszer minden bosszú és viszontbosszú logikájára járó történelmi csapdából ki kell mozdulni, és ebben a mai helyzetben csak a nép az, aki nagylelkű lehet. Mert csak a nép érezheti magát birtokon belül ebben az országban.

                   De még egy nehéz pontot mindenképpen érintenünk kell, kedves barátaim! Nemcsak azért beszélek halkan, nemcsak azért igyekszem tartózkodni a gyújtogató mondatoktól, nemcsak azért tanácsolok ökölrázás helyett tűnődést, nemcsak azért javaslok ostromló hevületek helyett egy hátratekintést, mert a holnapi nap nyugalmáért aggódom, azért még egyet el kell mondanom önöknek.

                   A lelkiismeret nemcsak a hatalom birtokosaiban ébred mostanában. Azt hiszem, hogy a magyar népnek is van mivel elszámolnia: tudniillik a saját lelkiismeretével. Tudjuk azt, hogy ennek a népnek a gerincét eltörték – ebben a században már harmadszor – 1956. november 4-e után. Tudjuk azt is, hogy nem gyávaságból, nem sunyiságból hallgatott ez a nép harminc éven át, hanem azért, mert a földbe taposták, és ennyi időbe telt, amíg föltápászkodott, amíg összeszedte magát, és ameddig fölegyenesedett.

                   Mindezt tudjuk, de azért mégis ezt a harminchárom év csöndet, ezt a harminchárom éves emlékezetkiesést, ezt a harminchároméves – mintha mi sem történt volna – életet nem lehet egészen Kádár János nyakába varrni, nem lehet egészen a pufajkások nyakába varrni. Nem lehet, nem lehet! Nagyon kevesen vagyunk ebben az országban, nagyon kevesen vannak – magamat sem veszem közéjük -, akik erkölcsi magaslatról pillanthatnak vissza erre az eltelt korszakra, a Kádár-korszakra.

                   Tisztelt hölgyeim és uraim, ezt az alkut önök is megkötötték! Önök is belenyugodtak abba harminchárom éven át, hogy szabadság nincs, a politikai akaratképzés lehetősége nincs meg, valódi közvélemény nincs, valódi nyilvánosság nincs. Ennek fejében nem kell hangosan tapsolni, nem kell látványosan szeretni a korszak névadó emberét: és lesz vasárnap húsleves, lesz vasárnap rántott hús, hétvégi telek, Trabant, csővázas fotel, Kékes televízió. Ezt az alkut a magyar nép megkötötte. Ezt az alkut a magyar értelmiség is megkötötte. Nincs mit egymás szemére hánynunk!”

                                                                                          Csengey Dénes

                   NB: Szegény Dénes! A rendszerváltást megelőzően együtt éltél, laktál, társalogtál, vitatkoztál azokkal, akik nemcsak téged, de az egész magyar rendszerváltást elszabotálták. Azt hitted, mert te hiteles személyiség vagy, a politikai porondon mozgó, de a pesti flaszteron felnőtt nyikhajok is azok. Nem! Az ÁVH-sok leszármazottai voltak, akik a lelkük mélyén, bár kétlem, hogy van ilyen, gyűlöltek téged is, mint minden tiszta magyart.

                    Gondoljon szellemed dr. Antall Józsefre, akinek kormánya, szerintük, a fasiszták gyülekezőhelye volt, és antiszemita csőcselék támogatta, amikor kifütyülték a hazaáruló Gönczöt. Árulást követtek el veled szemben, mert kikémlelték gondolataidat, és látván tisztaságod, téged külön is mocskoltak. Sajnos, úgy alakult a rendszerváltás, hogy húsz évvel később van kinek és mit a szemére hányni. A nemzetárulást! Az SZDSZ-nek és a médiának!

 

                                                          A kerekasztal és Antall szerepe

                 

                    „Naponta többször, több órán keresztül együtt ülni. Először leültünk öten egyeztetni a saját álláspontunkat, aztán ennek birtokában leültünk a kommunistákkal, tehát az MSZMP delegációjával, és megpróbáltunk velük dűlőre jutni. Ez azt jelentette, hogy két vagy három hónapon keresztül, nyári szünet nélkül, egyfolytában tárgyaltunk.

                   Van annak valamilyen szimbolikus jelentősége, hogy mi olyan jól megfértünk egy asztal mellett annek ellenére, hogy habitusban, neveltetésben, kultúrában, családi háttérben világok választottak el bennünket. Ha, például, fölrajzoljuk a családfáinkat – az övét meg az enyémet -, akkor az egy ország ugyan, de két világ. Mégis megértettük egymást.

                   Ez nemcsak a politikailag hozott össze bennünket, hanem emberileg is. Énnékem nincs jó emberismeretem. Nincs kiugró érzékem ahhoz, hogy embereket hamar föl tudjak mérni, de azt ki szoktam szúrni, hogy kik azok, akikben meg lehet bízni. Akik biztos, hogy nem fognak átvágni. Tölgyessy és Antall is ilyen volt. Biztos voltam benne, hogy amíg az MDF oldalán Antall József viszi az alkotmányjogi módosításokat az Ellenzéki Kerekasztalon belül, addig ármány nem lesz. Ebben egészen biztos voltam.

                   Emlékszem például egy vitára, ami a körül folyt, hogy a szocializmus szó belekerüljön-e az alkotmányba. Az MSZMP delegációjával gyűrtük egymást. Ők ragaszkodtak hozzá, hogy bekerüljön, mi pedig ahhoz, hogy nem. Azt mondták, nem értik, hogy a polgári erők /ezek voltunk mi/ miért olyan csökönyösek ebben az ügyben, hiszen például a diktatúrát maguk mögött hagyó Portugália alkotmányában is benne van a szocializmus szó. Meg voltunk lőve. Ekkor Antall József azt mondta, hogy ez igaz, de a dolog úgy áll, hogy ott egy jobboldali diktatúra után kellett demokráciát csinálni. Magyarországon viszont egy baloldaliból kell elhúzni jobbra, következésképp a portugál példára való hivatkozás itt nem állja meg a helyét. Legalább tucatnyi ilyen esetre emlékszem.”

                                                                                                  Orbán Viktor

 

                   Viktor fiatalos, kicsit lehengerlő, kicsit vad, elutasító stílusa mellett egyészen üdítő volt az ő kulturált vitakészsége és vitavezetése. A másik dolog, ami nekem akkor föltűnt, hogy kifejezetten jó viszony van közte és Tölgyessy meg Viktor között.

                                                                                                   Kajdi József

 

                                                                     Antall és koalíció

                  

                   A 42,7 tized százalék nem voltam elég az önálló kormányzáshoz, koalíciós partnerek is kellettek. A Fideszt, a várható fölmorzsolódástól féltve, nem vette be a koalícióba. Az SZDSZ szóba sem jöhetett, holott igencsak szerettek volna társulni. Annak ellenére, hogy a vezéreik ugyanolyan – vagy még rosszabb - véleménnyel vannak az MDF vezetőiről, mint azok őróluk. Lelkük mélyén egyszerűen fasisztának tartják őket, s ezt maguk között ki is mondják.

                   Antall József kedélyesebben fogja föl a helyzetet. Szűkebb körben többször elsüti a tréfáját, amit alighanem nagyon is komolyan kell vennünk: „MDF-SZDSZ koalíció esetén nem tudnám szavatolni a kormányüléseken a miniszterek testi épségét.” Amikor a taxisblokád idején újra fölmerül a nagykoalíció gondolata, azt mondja:

                   ” Nem lehet. Nem lehet velük. Énnekem soha nem voltak előítéleteim, és ma sincsenek. Azt sem kell talán bizonygatnom, hogy nem érzelmi alapon kezelem a politikát. Mégis azt kell mondanom, hogy nem lehet. Én tudom, együtt ültem, küszködtem velük hónapokon át a kerekasztalnál. Más a gondolkodásuk, másként forog az eszük kereke, egyszerűen képtelenség volna együtt működni, főleg együtt kormányozni velük.”

                    A választás éjszakáján azt mondta róluk: „Ha az SZDSZ tárcákat kapna, olyan szekérvárakká építené ki minisztériumait, ahonnan többé a Jóisten sem tudná kifüstölni őket.” Gondoljunk csak Demszky húszéves budapesti rémuralmára!

                   Maradt a Kisgazdapárt és a Kereszténydemokrata Néppárt, de milyen emberanyaggal és milyen vezetőkkel?

                   A Kisgazdapárt? Torgyánt, akiről a miniszterelnöknek kezdettől fogva a legrosszabb véleménnyel van – erkölcsi, politikai, sőt pszichiátriai értelemben is teljesen megbízhatatlannak tartja -, nem engedi be a kormányba. Ha a későbbi frakcióvezető, majd pártelnök személye szóba került, a miniszterelnök rendszerint Kosztolányi Marcus Aurélius című költeményének egyik sorát idézte, utalván Torgyán görögkeleti vallási gyökereire is: „zagyva keletnek elmebetegje”.

                   A Kereszténydemokrata Néppárt parlamenti képviselői között nemigen lát miniszternek valót. Keresztes Sándor, a pártelnök, alkalmatlan. A fia, Keresztes K. Sándor, viszont az MDF országos elnökségének tagja. Belőle inkább lehet miniszter.

                   Az idős nehezen veszi tudomásul, hogy a fia különb, mint az apja. Antall úgy oldja meg a kérdést, hogy az öreg lesz Magyarország vatikáni nagykövete, a fia környezetvédelmi miniszter. Van még egy rátermett ember, ez Surján László doktor, de ő még a párt elnökségének sem tagja, és még csak nem is képviselő.

                   Végül Nagy Ferenc József a földművelődésügyit, dr. Surján László a népjóléti tárcát kapja.

                                                          

                                                           Beszélő, azaz sokat mondó

 

                   De hogy világos legyen előtted is a helyzet, Barátom! Már a nyolvanas évek elején, mint akik jól értesültek, a liberálisok kezdtek fölkészülni a rendszerváltásra. A Beszélő című lapjuk is ezt a célt szolgálta.

                    Ebben bátran cikkeztek a magyarság minden bajáról, amikor erről még magyar embernek szólni sem volt szabad. Krokodilkönnyeket hullattak az épülő „dunaszaurusz”, az erdélyi falurombolás és a szlovákiai magyarság hátrányos helyzete miatt. Vagy, és ez volt Solt Ottilia reszortja, felkarolták a SZETA működését, amely a hazai elszegényedésre hívta fel a figyelmet. Tehát mindebből kitűnt, hogy szívükön viselik a magyarság sorsát.

                   A titkosrendőri megfigyelésekből ma már ismerjük ennek a szűkkörű csoportnak minden tagját.

                   Akik pedig nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy egy kulturált néphez méltó rendszerváltás meghiúsuljon, elsősorban azoknak „köszönhető”, akik az alábbi titkosrendőri jelentésben szerepelnek. A teljesség igénye nélkül!

                  „A Szabad Demokraták Szövetsége 1988. november 13-án a Szabad Kezdeményezések Hálózatának első kongresszusán alakult meg. Vezetőségük a szűkebb körű ügyvivő testület és a 35 fős Tanács.

                   Ügyvivők: Göncz Árpád író, Iványi László lelkész, Kőszeg Ferenc tanár, Magyar Bálint szociológus, Mécs Imre elektromérnök, Solt Ottilia szociológus, Szabó Miklós történész, Szent-Iványi István ontológus, Vass István esztergályos.

                   Az SZDSZ a demokratikus ellenzék legfontosabb szereplőinek és a hozzájuk kötődőknek a tömörülése. /Tamás Gáspár Miklós: Ha megnyerik a választásokat, ő lett volna a miniszterelnök! Azt hiszik véletlen, hogy annyit ártott ennek a népnek? Sértett hiúság - Tamás a neved! /

                   „Ez a szövetség gyenge alapon áll, csak néhány hangadó személyes „varázsa” és az újdonság íze hozta világra. Figyelemre méltó, hogy a vitavezetők: Petsnigg Mária Zita, Győrffy Miklós és a résztvevők is jó szakemberek.”

                    Ezt a „gyenge alapon álló” nemzetellenes szövetséget pumpálta fel a nemzetközi tőke az MDF nagy ellenfelévé, majd tette az MSZP kötelező szövetségesévé. Ami összatartozik, az össze is forr!

                   Az állambiztonsági dossziéban még azt is olvashatjuk:

                   „Ismeretlen személy arról informálta dr. Lukács Tamást a Kereszténydemokrata Párt elnökségi tagját Egerben, hogy az SZDSZ népszavazási propagandáját valójában nem Hungária Biztosító, hanem a biztosítót közbeiktatva a Zsidó Világszövetség pénzelte. Dr. Lukácsék tisztázni akarják egy Szegeden bejegyzett Bánkúti Géza személy irányítása alatt álló amerikai – francia – svéd - magyar közös vállalat SZDSZ népszavazási hadjáratában játszott szerepét, mivel az amerikai magyaroktól származó információjuk szerint a közös vállalaton keresztül kapta meg az SZDSZ a Zsidó Világszövetségtől a kiadások fedezésére szánt 30 millió forintot. A KDNP vezetése úgy véli, hogy ez a párttörvény kijátszása.”

                                                               /Kiszely Gábor: Állambiztonság 1956 – 1990/

 

                                                         „Tudjuk, merjük, tesszük!”

 

                  / Elkerülhetetlen, hogy ne idézzük fel az 1945. november 4-ei nemzetgyűlési választást! A Független Kisgazdapárt abszolút többséget szerzett, és természetesen olyan kulcsfontosságú pozíciót, mint a belügyminiszteri, föltétlenül meg akarta szerezni. Vorosilov marsall, az MKP kérésére, közbelépett. Először is ragaszkodott a koalíciós kormányzáshoz, majd ahhoz, hogy a belügyminisztérium az övéké legyen, mert a Szovjetunió csak ilyen kormányban tud megbízni.

                   A zsarolás eszköze, egy tekintélyes lista /= tőkekivonás / volt a fegyverszüneti szerződésben vállalt élelmiszerek szállításáról. Ha nem teljesülnek a politikai követelések, akkor behajtják a magyar lakosságon a lista kötelezettségeit.

                  Az Ideiglenes Kormány miniszterelnöke, Dálnoki Miklós Béla – gondolom, egyeztetve a Kisgazdapárttal - engedni kényszerül. Lett koalíció, és a belügy a kommunistáké. És ezzel ki is tekerték a magyar demokrácia nyakát. / Jellemző, hogy minderről a magyar közvéleményt nem merik értesíteni, később a 1990-es paktumról is csak igen kevesen tudnak./

                   Az SZDSZ, amelynek érdekében még a választás éjszakáján maga Tom Lantos /= Vorosilov / vette a fáradtságot, és rá akarta bírni, eléggé szigorú föllépéssel, Antallékat a koalíciós kormányzásra. A lelendő külügyminiszter, Jeszenszky Géza, azonban nem méltányolta eléggé ezt az USA-ból érkező ajánlatot, és hivatkozásul arra, hogy a Szabad Demokraták Szövetsége a kampány idején tisztességgelen eszközöket vetett be, az amerikai potentát ajánlatát visszautasította. Aki jól látható sértődöttséggel elrepült az éterben.

                   Az SZDSZ 24 százaléka egy tisztességes ellenzéki magatartásra lett volna elég. De figyelembe véve, hogy a teljes média mögöttük sorakozott fel, szinte „totális hatalomra” tettek szert.

                   A bajt még az is tetőzte, hogy a köztársasági elnök, akinek pártatlan tekintélynek kellett volna lennie, Göncz Árpád személyében, az SZDSZ embere lett. Ezzel ki is tekerték a magyar demokrácia nyakát.

                    Ő, többek között, a gyalázatot is elkövette, hogy nemcsak minden módon gáncsolta a kormány törvényhozó munkáját, de arra kérte fel az egyik olasz újságírót, Antall halálának évében, hogy lármázza fel a világot, mert Magyarországon fasiszta veszély fenyeget.

                   A totális médiauralom következménye volt a jól időzített taxisblokád is 1990. október 25. és 28. között. Ennek kezdete arra a napra lett kitűzve, amikor Antall József, az egyre súlyosbodó betegsége miatt először feküdt kórházban, és négy miniszter éppen külföldön folytatott tárgyalásokat.

                    Szerencsére Kohl kancellár közbelépése, ma még nem ismert módon, Antall telefonon küldött kérésére, okosan megakadályozta a kormány erőszakos, puccsszerű megbuktatását. Nagyon kellett volna a hatalom az SZDSZ-nek, de még ma sem világos, hogy milyen célból.

                   NB: Mit tudtak? Az országot kifosztani és a fővárost lepusztítani. Mit mertek? Az országnak az egész világsajtóban rossz hírét költeni. Mit tettek? Minden aljasat, amit csak ők tehettek: taxisblokád, a miniszterelnök megszólalási lehetőségeinek korlátozása, állandó kormány elleni uszítás.  Az ország ambloc leantiszemitázása, fasisztává nyilvánítása, és olyan botrányok keltése heti átlagban, mint a hordó-ügy. Satöbbi.De nemcsak az országhatárokon belül, hanem a nyugati újságokban, ahol a baráti körük volt a tulajdonos.

 

                                                          Orosz-csecsen konfliktusok

 

                   Ezek akkor kezdődtek, amikor az orosz cári birodalom a hatalmát a Kaukázus térségére is kiterjesztette. A XIX. század közepén már mindennaposak voltak az összecsapások, amint Tolsztoj regénye, a Hadzsi Murat ezt meggyőzően bizonyítja. A gyűlölet a hódítókkal szemben már ekkor olyan nagy, amelyre igen nehéz mértéket találni.

                   Jellemző, hogy az egész népet a német támadás idején, tehát száz évvel később, sürgősen Szibériába telepítették, mert potenciális ellenfelet láttak benne, amely a németek oldalán csatasorba állítható. A háború után visszakerültek a szülőföldjükre, de csak az alkalomra vártak, hogy újra lecsaphassanak az oroszokra.

                   1994-96 között valami hihetetlen hősiességgel szálltak szembe a modern fegyverzettel felszerelt hódítókkal, és békére kényszerítették. 500 ezer őslakos menekült el lakóhelyéről. 7500 orosz halottról és 4000 csecsen harcos pusztulásáról beszélnek. Ez a háború csecsen győzelemnek számított.

                    De egy nagyhatalam presztizskérdést csinál a szégyenletes békekötésből, és 1999. augusztus 26-án megindítja a másodikat, amely a terrorizmus elleni harcnak tűnik, főleg a 2001. szeptember 11-ei amerikai eseményeket követően.  Ezzel Oroszország eléri a másik nagyhatalom politikai támogatását, és hadigépezetükkel ezt az elszánt népet megadásra kényszerítik. A hazáját szerető csecsen nép a nagyhatalmak összjátékának áldozata lett. Mint 1956-ban Magyarország.

                   A második háború brutalitásáról egy újságírónő számolt be az orosz világnak. Anna Politkovszkaja riportregénye, A második csecsen háború címmel. 2006-ban jelent meg: még abban az évben végeztek vele. Ez eszembe juttat egy titokzatos gyilkosságot, amelyet 56 után a magyar ügyeket vizsgáló bizottság egyik tagja ellen elkövettek a Central Parkban.

 

                                                           Nem titkolom, kétségek gyötörnek.

 

                   „Önök elfogadtak miniszterelnöknek. Nem kell hangsúlyoznom, hogy engem egy formális eskünél -  amelynek tiszteletben tartása szent kötelességem – sokkal mélyebb gyökerek és sokkal nagyobb elszántság köt ehhez a nemzethez. Számomra ez a nap azt jelenti, hogy véget ért valami az életemben – és kezdődik valami új.

                  Nem titkolom, kétségek gyötörnek; nem titkolom, a felelősség súlya olyan mértékben nehezedik rám, hogy minden akaraterőmre és hitemre szükségem van a helytálláshoz – de meg fogom tenni, azért, mert vállalom, és azért, mert ezt az esélyt ez az ország nem hagyhatja figyelmen kívül.

                   Szerény kormányos kívánok lenni, nagy szavak nélkül – tudva azt, hogy milyen mélységek, milyen szakadékok tátonganak előttünk, tudva azt, hogy minden biztatás és minden remény ellenére, a világ kísérő figyelme mellett is hihetelen veszélyek fenyegetik ezt az országot. Külső és belső veszélyek is felgyülemlenek akkor, ha itt bármi rossz irányba fordul. Nekük ezt a közös hajót olyan hittel, tudással és akaraterővel kell irányítani, hogy megpróbáljunk átkelni azon a viharos fokon, amely valóban, a századvégen keresztül a jövő évszázadba vezet.”

                                                                                                   Dr. Antall József

                   NB: Már csak azért is érdemes idézni ebből a beszédből, mert az már az ország nyilvánosságának kizárásával hangzott el. A „Magyar” Televízió ugyanis nem közvetítette sem a kormánytagok eskütételét, sem az új miniszterelnök beiktatási beszédét. Helyette kupameccset adtak, a Milan-Benfica BEK - döntőt. Mintha azt a második csatornán nem tehették volna meg! Így kezdődött a rendszerváltás új szakasza, amelyet a magyarellenes zsigeri gyűlölet táplálta események uraltak. Ennek egyik hatásos eszköze volt a hírlánc is.

                                                          

                                                                          A hírlánc

                  

                   A média legfőbb fegyvere az ismétlés volt. Egyszer sem kellett bizonyítani, csak elég sokszor elmondani ugyanazt a többnyire kimódolt hazugságot. Előbb-utóbb megmaradt az emberek agyában.

                   A magyar médiában az Antall-kormány  időszakában szabályos hírlánc működött. A példának okáért megjelentett egy írást az Antall-fóbiás Lengyel László a Népszabadságban arról, hogy az MDF-esek nem is fogják átadni a hatalmat a választási vereség után. Az előbbi feltételezés összecseng a már korábbi hatalmi arroganciáról szóló vádakkal, tehát nem is kell bizonyítani. Reggel a Kossuth Rádió ismerteti a lapszemlében, hogy mire készül a diktatórikus kormány. Este az Egyenleg megszólaltatja a neves politológust a tévében, másnap pedig a Magyar Hírlap és a Népszava vezércikkírója is komolyan foglalkozik a kérdéssel. Egy nappal később visszatér a témára a Népszabadság.

                   A 168 óra című rádióműsorban a cikk szerzője és egy neves politológus, mondjuk, Kéri László, már arról a széles közvéleményt nyugtalanító veszélyről cserélnek eszmét, hogy vereségük után a kormánypártok milyen eszközökkel tarthatják meg a hatalmat. A beszélgetés a következő hét elején olvasható a 168 óra nyomtatott kiadásában. Ezekután persze már a Nap Tévé is kénytelen foglalkozni a kérdéssel, és a rá következő két hétben nincs a magyar sajtónak olyan napilapja, hetilapja, legyen az fővárosi vagy vidéki, amely valamilyen formában ne variálná az alaptémát. Különféle utalások történnek rá, és hiába tiltakoznak a kormánypárti politikusok, hogy eszük ágában sincs megsemmisíteni, az éppen csak megszületett demokráciát veszélyeztetni – nekik már csak igen kevesen hisznek. És ez így megy négy éven át! Napról napra folyik a gyülöletkeltő kampány, aminek valóban semmi köze a demokrácához.

                   Így jutottunk el a Demokratikus Chartához, amely már az MSZP és az SZDSZ összeborulása volt, közös érdekek alapján. Jöhettek a már egyszer csúnyán megbukott kommunisták, akik az SZDSZ támogatása nélkül, még kétharmaduk birtokában is kénytelen voltak bevenni a hatalomba a méditámogatással rendelkező liberálisokat. De csak a maradék SZDSZ-t, amelynek oroszlánkörmei akkorára már jócskán elkoptak.

                                                                 /Debreceni József: A miniszterelnök c. életrajza alapján/

 

                                                             Honnan jönnek a magyarok?

 

                   De a kommunista embert arról lehet fölismerni, többek között, hogyha két vállra fektetik, végül mégis őt hirdetik ki győztesnek. A hazai liberálisaink is ilyenek. Amikor elvesztették a demokratikus választásokat, fölénk röpült varázsszőnyegén a Lantos Tomi, és elkezdett alkudozni. Javasolta, hogy legyen nagykoalíció. Amikor visszautasították, sértődötten visszarepült az USA-ba, mert mostanában az a politikai dzsinnek központja.

                   Aztán jött a fenyegetés: „Úgy kiürítjük az államkasszátokat, hogy holnapra egy cigire valótok sem marad!” Mit lehetett tenni? Pénz beszélt és a kutya ugatott.

                   Alkudozás és megállapodás a kétharmados törvények érdekében, és el kellett fogadni, liberális csapásként, Göncz Árpádot köztársasági elnöknek. A tévében, rádióban, újságokban irgalmatlan pergőtűz, nemcsak a kormány, hanem az egész „lesajnált” magyar nép ellen, amelyik volt olyan műveletlen, hogy nem őket juttatta hatalomra.

                   Hirtelen fasiszták nőttek ki a földből. Folyt a gerjesztett antiszemitizmus, állítólagos zsidóveréseknek nagy híre kélt. Aztán holmi Heti Hetesek. Mert minden aljasság összefügg minden aljassággal.

                    „Minden magyar a szarból jön – nyilatkozott Spiró György. Aztán politikai puccs: taxisblokád. Nekünk ilyen rendszerváltás jutott 1990-ben.

                   No, és mit mond Somogyváry Rudolf 2011-ben, amikor újra, de most már kétharmados gyözelmet aratott a Fidesz, és az SZDSZ végleg eltűnt a politikai süllyesztőben. Mint párt! De nem, mint véleményt formáló, sőt a világ közvéleményét formáló láncreakció elindítója.

                   . A nyugati újságok, amelyeket többnyire a barátaik tartanak kézben, a konzervatívoktól a kerszténydemokratákig, a liberálisokról már ne is beszéljünk, vezényszóra uszultak megint csak a jobb oldali kormány ellen. Ez a Rudolf azért érdemel különleges figyelmet, mert benne testesül meg mindaz a mérhetetlen gyűlölet az egész bűnös magyarság ellen, amely már a trianoni tragédiánkat is előidézte.

                    

                                                                       Antall és a média

                 

                   „Antall József és a sajtó viszonya bizonyos értelemben eredendően és szükségszerűen rossz volt. Ennek először is pilitikai okai vannak. A Kádár-kor utáni magyar újságírótársadalom nagyon rossz, merev és egyoldalú elutasítással viszonyult a szocializmus előtti magyar múlthoz. Abban csak a rosszat látta, a reakciós jobboldaliságot, az úri tempókat, és semmi érzéke vagy hajlama nem volt arra, hogy ebben a múltban észrevegye és tisztelje a polgári és nemzeti hagyományokat, tehát azokat az értékeket, amelyeket Antall József képviselt. Ez az újságíró-társadalom ugyanakkor – persze nagyon érthetően – túlzott megértéssel viszonyult a Kádár-korhoz, ahhoz a világhoz – és ez ugyancsak teljesen érthető – Antall József volt egyértelműen elutasító.

                   Másodszor óriási szakadék tátongott a miniszterelnök komoly és tartózkodó személye, polgáralkata, illetve a posztszocialista magyar értelmiség köreiben uralkodó tegezős, bratyizós közvetlenség között. Antall teljesen képtelen volt arra az intimpistás közvetlenségre, arra a haverkodásra, amely annyira jellemez másokat, akik hátba veregetik az újságírókat, fölülnek az asztalra, és a lábukkal harangoznak, amitől az illetők persze elájulnak, és azt hiszik, hogy egy közjogi méltóság részéről ez a helyes és demokratikus viselkedés.

                   Neki még a humora is más volt, sokkal finomabb, intellektuálisabb, szarkasztikusabb, mint amit ezek a körök szerettek, vagy legalábbis értettek.

                   Ő nem keveredett és nem oldódott ebben a közegben, nem volt hajlandó engedményt tenni és alkalmazkodni. Egy kicsit sem.  És ennek nagyon rossz volt a hatása. Mert tudomásul kell venni, hogy tömegdemokrácia van, ehhez alkalmazkodni kell, különben leütik a lábáról az embert.

                   Majd egyszer meg fogják írni azt, hogy az értelmiség különböző csoportjai mit tettek 1989 és 1994 között. Kit mekkora felelősség terhel azért, hogy Magyarország arra az útra kényszerült, amelyen ebben a pillanatban halad. Amikor ezt a könyvet írják, akkor ebben külön fejezet szól majd arról, hogy Antall József megítélésének eltorzítása milyen káros volt az ország számára. 1990 és 1994 között ezek a méltánytalanság évei is voltak bizonyos szempontból. Antall József élete szempontjából bizonyosan így volt ez.”

                                                                                                   Orbán Viktor

                                                                                                                                        

                                                                                 MSZP

                   

                   Akkor és ott, 90 nyarán, a kormányülés szünetében megéreztem, hogy az ő kommunizmus- és kommunistaellenessége nemcsak elvi, hanem zsigeri volt. Nemcsak a fejében: az ösztöneiben, az idegeiben, a csontjaiban is benne volt.

                   Négy évvel később ez irányú tapasztalataimat Orbán Viktor szinte szó szerint megerősítette:

                   „Hát az egy másik világ volt, de nekem nagyon szimpatikus. Stabilabb volt, mint az enyém. Mert az enyém egy megszerzett antikommunizmus volt. Leültem, végiggondoltam, enyém lett. De ennél vannak stabilabb dolgok, ami az ember úgy kap. A vérében van. Szóval ez tiszteletre méltó. Persze az ilyesmi gyakran begyöpösödéshez vezetnek, az ilyen sok dinasztián keresztül öröklött tulajdonságok, de van közöttük néhány, ami nagyon jó, ha megvan. Ezt Antallban nagyon szerettem. Persze őt az intellektusa is megóvta a begyöpösödéstől.

                   Szóval, ami a kommunistákat illeti, ő ilyen szempontból fix ember volt. Biztos lehettem benne, hogyha netán abba az irányba tesz lépéseket, az neki olyan konfliktust fog okozni, hogy észrevesszük rajta. Hogy nem tudja magában tartani, megosztja velünk, velem legalábbis. Hogy ő összeáll velük, főleg titokban, ettől én soha nem tartottam.

                   Elmondok valami nagyon jellemzőt. Időnként voltak ilyen találkozók, a miniszterelnök a pártelnökökkel, és egyszer-kétszer úgy esett, hogy előttem Horn járt nála. És hát mesélte nekem, hogyan szórakozott Hornnal. Ültünk egymással szemben, azt mondja, és akkor Gyula jött ezekkel a dumákkal, hogy a mezőgazdaság súlyos helyzete, meg hasonlók. Szóval úgy hadonászott itt egy nagy karddal, és akkor én közbevetettem egy irónikus mondatot, ami ült. Szóval lazán csuklón szúrtam, és kiesett a kard a kezéből, a beszélgetés fonala ebben a témában ezzel el lett vágva.

                   Én most nem tudok visszaemlékezni konkrétan ezekre a mondatokra, ezek a vágások mindig könnyedek voltak, volt bennük humor. Emlékszem, hogy jókat szórakoztam én is, illetve szórakoztunk együtt a Horn rovására.

                   Nem tudom, emlékszel-e, a Tizennégy karátos autóban van, hogy egy ilyen főgazember valami nőügyben párbajra hívta ki Gorcsevet, és utána a nő kérdezi, hogy mi volt?

 - Hát megvágtam először a mellén.

 - És aztán?

 - Aztán megvágtam az arcán.

 - És?

 - Aztán levágtam a bal fülét.

                   Na, kábé ez történt azokon az Antall-Horn – beszélgetéseken, intellektuálisan. A szélesebb közönség ezeket a finomságokat meg sem értette volna, ott a Horn a maga primitív demagógiájával időnként sajnos jobb volt nála. Arról nem is beszélve, hogy mint végtelenül hiú ember nemcsak megalázva, hanem vérig sértve jött ki ezekről a politikai beszélgetésekről. Ha túl hasznos nem is, de feltétlenül imponáló volt Antall „úri” kedvtelése.”

 

                                                                   POLITIKAI BÁTORSÁG

                                                                                                                                

                      Figyelj, Barátom, egy nagyszerű ember politikai bátorságára!

                    „Ott volt előttem a két tervezet: a külügyminiszterek által jóváhagyott szovjet tervezet és az el nem fogadott magyar tervezet. S ez valóban úgy volt, hogy formálisnak szánták ezt a bizonyos ülést, és kivételes fintora a sorsnak és a történelemnek, hogy én elnököltem a Varsói Szerződés Politikai Tatácskozó testületének utolsó ülésén., és mint elnök, elkezdten felolvasni a magyar szöveget. Ekkor megmerevedett mindenki. /Úgy gondoltam, bevallom, hogy a legrosszabb esetben azt mondom, tévedtem, de ezt mindenképpen előterjesztem. Szóval meglehetősen merevvé vált a légkör, és egyszer csak Gorbacsov azt mondta, hogy:”Dá, harasó”.

                   Ma sem tudom, hogy félreértette az egészet, vagy nem kockáztatták azt, hogy botrány legyen, mindenesetre Gorbacsov igent mondott, és attól kezdve mindenki lelkesedett, a lengyelek is, Hável is.

                   Aznap még tárgyaltunk az oroszokkal, és másnap mentünk Für Lajossal már csak a katonai tárgyalásra a Kremlbe. Valószínűleg hosszú, sok évszázados tapasztalat, hogy szűk folyosón vittek bennünket, ahol a saját biztonsági embereinket is leválasztották. Mentünk egy hosszú szűk folyosón, egymásnak annyit mondtunk: Mit gondolsz, Szibériában kötünk ki? / Ezt csak a légkör miatt mondom el. /

                   Mindegy most már, állapodtunk meg, ahogy ott bandukoltunk, és akkor egy egész kicsi ajtóhoz vittek bennünket. Valószínűleg sok tatár kán, és egyéb mehetett be azon, a Kreml hátsó ajtaján. Mi azt hittük, hogy valami kis helyiség / ez hozzátartozott a lélektani hadművelethez, azért mondom el, mert hátha még szükség lesz ezekre a tapasztalatokra /, egy kicsi ajtón vittek be bennünket. Kinyitották az ajtót, nem tudhattuk, hogy most hová lépünk be a kisajtón. És kinyitották azt az ajtót, és akkor egy hatalmas, csillárokkal teli nagyterembe mentünk be. A katonák nem nagyon voltak tőlünk lelkesek.

                   Történelmi változásokat éltünk át: a kommunista világrendszer összeomlott, a Szovjetunió átalakult. Sajnos ezt a világ nehezen tudja kezelni. Talán nem veszik sértésnek: hetvennégy esztendő nem volt elég arra, hogy a világ felkészüljön a kommunista rendszerek összeomlására. Katonai értelemben felkészültek arra, hogy mi történik, ha támad, de arra nem készültek fel, hogy mi lesz akkor, ha összeomlik.”

                  Dr.Antall József, a magyar nyilvánosság előtt és a NATO miniszteri tanácsának ülésén.

                                                                       

                                                                     Jugoszlávia vége

 

                   Isten nem ver bottal, mondja a közmondás. Ami késik, nem múlik, mondja egy másik. Az igazság előbb-utóbb kiderül. Mármint Szerbiáról, Tito Jugoszláviájáról, a Nyugat nagy kedvencéről, hogy milyen barbár népcsoportok lakják, amelyektől annyit szenvedett a magyarság.

                    1990-ben nemcsak Magyarországon, hanem a Jugoszláv Köztársaságben is választások voltak, amelyeknek eredménye megnövelte a Szerbiától elszakadni vágyó köztársasági önkormányzatok jelentőségét. A szövetségi központ, azaz Belgrád kezében már csak a hadsereg maradt.

                    A Szovjetunió felbomlásával megszűnt a szerbek külső politikai támogatója, a köztársaságok pedig sorban jelentették be függetlenségi szándékukat. A rossz, mert elvakult, hagyományosan nacionalista Milosevics erőszakkal is fönn akarta tartani a szerblakta területek egységét.

                   Az Amerikai Egyesült Államok, amelynek Jugoszlávia hatalmas adóssággal tartozott, tehát a hitelező bankok érdekében, közbelépett. 1991 februárjában James Baker, a külügyminiszter kegyeskedett elfáradni Belgrádba, és még több gyúlékony anyagot dobni a tűzbe. Azt nyilatkozta, hogy az USA az egységes Jugoszlávia fennmaradásában érdekelt, és a szembenálló felek tárgyalásos úton oldják meg a problémáikat. Ráadásul az USA nem sokkal korábban fejezte be az Öböl-háborút, és nem szándékozott újabb konfliktusba keveredni, távol az amerikai kontinenstől.

                    Több sem kellett a szerb nacionalista tömegeknek és a hadseregnek, amelynek akcióit félreguláris csapatok támogattak, hogy fegyverrel igyekezzen fenntartani a szerb hegemóniát. De ez bizony, amint a harcok során kiderült, a szerb emberanyag az évekig tartó háborúban kimerült, és Jugoszlávia széthullását és Szerbia megszégyenítését még megérhettem.

                   A felelősséget az USA áthárította az EU-ra. Az, önálló hadsereg híján, csak a diplomáciai megoldással kísérletezett.

                   Európa tehetetlensége határozott lépésekre kényszerítette a kiszolgáltatott köztársaságokat. Szlovénia lezárta horvátországi határait, és bokád alá helyezte a laktanyákat. Tíz nap alatt, jelentéktelen emberveszteséggel, az is inkább jugoszláv áldozat volt, kinyilvánították teljes függetlenségüket.

                   Szerbia, szlovéniai kudarc után, minden erejét a horvátok és a bosnyákok ellen mozgósította. Ennek tömeges áttelepülés lett a következménye, és jónéhány háborús bűntett. Az egész világ szeme láttára, három éven át, lőtték a szerbek Szarajevo civil lakosságát.

                    Ekkor, hosszú huzavona után, lépett a legnagyobb katonai erő, de meglehetősen lagymatagon. Mintha nem is katonákat, hanem csak megfigyelőket küldtek volna oda.

                    NATO-katonák asszisztálásával mészárolták le Szrebrenyica férfilakosságát. Nyolcezer embert! Egy kis lecke a szerb mentalitásból, amely legalább 50 ezer ártatlan magyarral végzett a II. világháború végén.

                   Végre, vagy háromévnyi késéssel, a NATO a légierőt is bevetette a szerb tobzódás megfékezésére. Szerbia összement, mint a Samu nadrágja, vagy mint Balzac „szamárbőre”, azaz visszanyerte korábbi nagyságát. De mi nem kaphattuk vissza a Trianonban elkapcsolt és a szerbeknek ajándékozott gazdag Délvidéket.

                   NB: Szerbia veresége volt az egyetlen vigasztaló a számomra, akit a mocskos hazai viszonyok dühös tehetetlenségre ítéltek. Esküszöm, volt több olyan magyar politikus vagy újságíró, akiket minden lelkiismeretfurdalás nélkül, szitává tudtam volna lőni. A megtévesztett emberek, a magyarság tömegei, ezt nemigen értették volna meg.

 

                                                                                   Kurír

 

                   A Kurír című újság 1990. október 24-i / Érdemes figyelni az időzítést! / számában döbbenetes leleplezés lát napvilágot: A parlament szeptember 18-i ülésén, Tölgyessy Péter felszólalása közben, a kormánypárti oldalon „Hordót a zsidónak!” bekiabálás hangzott el. Tölgyessyt illetően ez a bekiabálás eleve hamis állítás, de az nem zavarja a sajtót.

                   Kitör a botrány. Napokon, heteken keresztül roppant erejű kampány bontakozik ki az az antiszemita jobboldal ellen. A médiaössztűz iszonyatos erejét és hatását illusztrálja, amit azokban a napokban hallok egyik barátomtól:

                   „Először arra gondoltam, hogy teljes képtelenség – meséli –, ilyesmit senki sem mondhatott közülünk. Két nap múlva már bizonytalanabb voltam. Lehet, hogy mégis akadt köztünk ilyen barom? A negyedik nap hajnalban arra ébredtem: Úristen, mi van, ha én mondtam?”

                   Végül kiderül, hogy senki se mondta. A Magyar Tudományos Akadémia két egymástól is független munkacsoportja, a legmodernebb technikával fölszerelve, megállapítja, hogy senki sem mondta. Ilyen és hasonló botrányok uralták a médiát.

 

                   NB: Ami a végeredményt illeti, megnyugodhattunk, de közel két éven keresztül hasonló antiszemita színben „tündökölt”, külföldön is, egész Magyarország. Mert a nyugati média valóban hordót jelentett minden magyargyűlölő cionistának. Napjainkban / 2010 végén, 2011 elején / hasonló a helyzet.

                   

                                                             Göncz árulásai: az második!

 

                   Az első gyanús tettét már akkor elkövette, amikor közvetlenül az eskütétel után, a nemzet egészét megtestesítő szerep helyett, első gesztusával, az SZDSZ-es közönséggel bratyizott a Parlament előtt. Egyébként ő lesz a liberális párt parlamenten kívüli eszköze, a sajtó kedvence.

                   Egy negyven év alatt kialakult rendszert nem lehet parlamentáris eszközökkel egy-két hónap alatt megváltoztatni. Különösen akkor nem, ha a régi rendszer alkotóelemeit, azt a vezető réteget, amelynek együttműködésére a kormánynak feltétlenül szüksége van a korábban megszerzett tudás, gyakorlat, nemzetközi összeköttetések és a másik oldalon álló emberek, a volt elnyomottak szükségszerű gyámoltalansága is segíti.

                   Azok, akik eddig a leghangosabban követelték az európaiságot, az európai értékrendhez való csatlakozást, ma a háttérből és nyíltan, minden eszközt bevetve támogatják az országot balkanizáló taxisanarchiát, a törvénytelen barikádemelést, és kétszínűen tárgyalásokat követelnek, amikor az utcán való kitartásra buzdítják az úttorlaszok építőit.

                   Ekkor a köztársasági elnök bejelentette, hogy a hadsereg nem fog beavatkozni a helyzet megoldása érdekében.  Ezzel felerősítette a törvénytelen akció jelentőségét, és támogatást nyújtott az SZDSZ kormánybuktatási kísérletének, egy nívótlan dél-amerikai puccsnak.

                   Göncz csúnyán elbukott ezen a vizsgán. Letért a pártatlanság útjáról, és a fölheccelt csőcselék mellé állt. Közben párttársai megszállták a tévék képernyőjét, és küszöbön állt a kórházban fekvő Antall helyett egy másik miniszterelnök kinevezése. Nem Gönczön és az SZDSZ-en múlott, hogy hiú ábránd maradt csupán.

                   Az a politikai képtelenség jelent meg a magyar közéletben, hogy a köztársasági elnök kijelentette, hogy politikai hatalmat óhajt magának, és bele kíván szólni annak irányításába. Az előzetes megállapodásban erről szó sem volt.

                    Mindenesetre megakadályozta egy kiegyensúlyozott médiarendszer kialakulását. Bár az alkotmánybíróság kimondta:

                   „A köztársasági elnök a kinevezési jogkörébe tartozó döntést ésszerű határidőn belül köteles meghozni, különben ellehetetlenül a kormány szándéka. A kinevezés / leváltás / akkor tagadható meg, ha az államszervezet demokratikus működése veszélybe kerülne.”

                   „Gombár Csaba fölmentése a sajtószabadság elvének sérelmén keresztül az államszervezet demokratikus működését súlyosan zavarná” - így szólt az SZDSZ-es tanácsadók által fogalmazott hamis indok.

                    Ezzel Göncz Árpád hadat üzent a parlamenti demokráciának, és segített a rendszerváltás elsikkasztásában. Az alkotmánybírósági döntést semmibe vette, és az állami rádiót, tévét a mai napig ugyanazok uralják, akik a rendszerváltás előtt. Már pedig a hatalom azé, akié a média. Ez hazánkra ugyanúgy érvényes, mint az egész világra.                                                                    

 

Göncz Árpád úrnak                  A Magyar Köztársaság elnökének

                                                     Budapest, 1991. szeptember 24.

 

                   Tisztelt Elnök úr, Kedves Árpád!

                   Úgy gondolom, hogy az Alkotmánybíróság döntéshozatala időszakában nem lett volna ildomos akár hivatalosan, akár magánemberként megszólalnom. Hivatalosan most is csak akkor fogom tenni, ha megkérdeznek, és nem tudom elkerülni. De abban biztos lehetsz, hogy a köztársasági elnöki tisztség / méltóság / tekintélyének a megőrzése és érvényesítése a célom.

                   Az 1989. évi kerekasztal tárgyalásokon részben nem akarták még a köztársasági intézmény helyreállítását, részben egy teljesen formális funkció volt az ellenzéki pártok célja. Az alkotmányjogi bizottságban a honvédség főparancsnokának tisztét is magam vittem keresztül. Az SZDSZ a miniszterelnökhöz akarta telepíteni ezt is, miután korábban az MSZMP főtitkára volt a néphadsereg parancsnoka. De sohasem hittem, hogy ezt valaki félreértelmezheti és az alkotmányból nem fakadó szerepkörrel kívánja felruházni. Éppen ezért sajnálom, hogy „a hatásköri villongásoknak” tűnő jelenségek feleslegesen károsították a magyar demokrácia belső és külső tekintélyét, ami személyes barátságunknál is fontosabb kell legyen. De árt a végrehajtó hatalom elemeit nem tartalmazó köztársasági elnöki funkció morális súlyának, ha a legkisebb mértékben kötődik valamelyik párthoz, és nem kap személyileg és politikailag hangsúlyt a pártok felett állás.

                   Külön sajnálom a személyi részét, hiszen kapcsolatunkat több évtizedes barátság és politikai kötődés jellemzi. A tárgyalások során az SZDSZ részéről és én az MDF részéről készítettük elő a megállapodást. Ahogy a megállapodás szövege tartalmazza, személy szerint ragaszkodtunk hozzád. Felajánlva egyben, hogy Szabad György lesz megnevesítve hozzád hasonlóan, második emberként. Tölgyessy Péter azt a kijelentést tette napokon keresztül, hogy nem mehetnek bele a leendő elnök megnevesítésébe, nekik a hely kell, amit ők szabadon tölthetnek be. Sőt azt is mondta, hogy ez nem engedmény a kompromisszum érdekében, mert Te közelebb állsz hozzánk, mint az SZDSZ-hez.

                    Több tényező alapján megerősíthetem, hogy nem tartoztál pártod „ajánlatában” az elsők közé. Talán az sem árt, ha lerögzítem, hogy a szerencsétlen népszavazási kísérlet után a köztársasági elnökké történt egyhangú választásodat a teljes kormánykoalíciónál egyértelműen bevetett személyi befolyásommal értem el. Eszem ágában sincs úgy beállítani, mintha „nekem köszönhetnéd a köztársasági elnökséget.”

                   Meggyőződésem az, hogy a mai magyar alkotmányban megfogalmazott köztársasági elnöki jogkör rendkívül alkalmas arra, hogy pátok felett álló, a napi politikai harcokban részt nem vevő, a nemzet egyetemességét kifejező államfő legyen. A köztársasági elnök azonban nem politizálhat a kormány helyett, nem mutathat kifelé sem olyan külpolitikai vagy belpolitikai szerepkört, ami a parlamentáris köztársaság vagy az alkotmányos monarchia rendszerével ellentétes.

                   Nagyon rossz, ha a környezetedben olyanokat tartasz, akik nagyban hozzájárultak a pártok felett álló ideális köztársasági elnök-kép eltorzításához és konfliktushelyzetek teremtéséhez. Nem szerencsés, ha az alkotmányjogilag meghatározott tevékenységek kialakításánál az SZDSZ „kemény magjának” a véleményére hallgatsz, azokat jobban figyelembe veszed, mint a hat politikai pártot.

                   Az Alkotmánybíróság határozatát a legkevésbé sem tekintem győzelemnek, hanem szomorúsággal tölt el, hogy erre egyáltalán szükség volt. Jó lenne, ha ezekben a nehéz időkben ténylegesen az alkotmánynak megfelelően, harmonikusan működhetnénk együtt, és a meglévő, már kényszerpályán lévő ügyek rendezése után, konfliktusok nélkül haladhatnánk előre. Egyet értek azzal, hogy a saját portánk előtt kell seperni, kevesebbet szónokolni Európáról, de azért nem árt, ha a seprű európai méretű és formájú, mert volt alkalmam Belső - Ázsiában mind söprűt, mind kunyhót látni, van különbség.

                   Bízom abban, hogy magánlevelemet nem érted félre,

                   a régi barátsággal köszönt

                                                                                                  Antall József

 

             GÖNCZ ÁRPÁDOT ÉS PÁRTJÁT, AZ SZDSZ - T TÖRTÉNELMI FELELŐSSÉG TERHELI AZÉRT, AMIT 1990 ÉS 2010 KÖZÖTT A MAGYAR NEMZET ELLEN ELKÖVETTEK.

 

                                                                         A jellem

 

                   A legérdekesebb tünemény, mellyel az emberi életben találkozhatunk, az emberi jellem. Semmi nem olyan meglepő, kiszámíthatatlan, mint a folyamat, melynek során egy ember elárulja jellembeli sajátságait. Bármit mutat is a világ: tájakat és természeti csodákat, a földi flóra és fauna beláthatatlan változásait, semmi nem olyan sajátos, mint egy-egy ember jelleme. Mikor érdeklődésünk eljut a világ dolgainak szemlélése közben az emberi jellem ismeretéhez, egyszerre úgy érezzük, ez volt az igazi feladatunk az életben. Minden más, amit megismertünk, csak ismereteinket gazdagította. De lelkünk csak a jellemek ismeretétől lesz gazdagabb. Mert ez a legközvetlenebb emberi tapasztalás, igen, a jellem maga az ember.

                   S mert a jellem maga az ember, hasztalanul iparkodunk eltitkolni azt: jellemét éppen olyan kevéssé rejtegetheti az ember, mint ahogy testi lényét nem tudja elrejteni semmiféle ködsapka. Ideig-óráig viselhetünk az életben álszakállt és álruhákat, de egy pillanatban lehull rólunk minden jelmez és megmutatkozik a valóság. Egy mozdulat, egy szó, egy cselekedet végül is elárulja igazi jellemünket: az álarcosbál csak alkalmi lehet. S a találkozás egy jellem valódi sajátságaival a legnagyobb emberi élmény, melyben részünk lehet. / Márai /

                  

                                                                      Figyelmeztetések

 

                   1990. május: „Szeretném, ha ők tudnák azt, hogy mi nemcsak egy letűnt politikai rendzsr utolsó képviselőjeként, hanem az új politikai rendszer előkészítőiként is kívánjuk őket köszönteni nemes ellenfélként megbecsüléssel fogunk nézni a jövőben munkásságukra. Mi szeretnénk hinni, hogy a politikai tevékenységük a jövőben sem lesz olyan, hogy nekünk azonosítanunk kellene az ő politikájukat és magatartásukat az elmúlt négy évtizeddel.”

                   1990. június: „Keserűséget akkor éreznék, ha olyanok szerveznének tüntetést, akik felelősek azért, hogy ide jutott az ország.

                   Tisztában kell lennünk azzal, hogy ma több nagy csoportja van az írányításnak, amelyek ugyan nem állnak nyílt harcban a kormánnyal, de világos, hogy legalább vele egyenrangú tényezők. Az ipari-katonai komplexum, a korábbi államszocialista gazdasági vezető réteg, illetve a helyhatóságok lobbyja létezik, és ezt a kormánynak figyelembe kell vennie. Ha a külpolitikai körülmények, és az ország hangulata lehetővé teszi, hogy az előző rendszer levitézlett emberei, akik ugye „átalakultak”, és elvileg visszahúzódtak, összefoghatnak a lobbykban még ott lévő apparátusukkal, a fegyveres testület egyes tagjaival és bizonyos szakszervezeti körökkel, akkor irányíthatatlanná válik az ország, és nemzeti katasztrófának nézünk elébe.”

                   1990. augusztus: „Azok, akik részesei voltak a hatalomnak, vegyék tudomásul, hogy azért mondtak le, mert csődbe jutottak. És ezt a csődöt ne rajtunk kérjék számon. Mi úgy gondoljuk, hogy azoknak is helye van a munkában, egy új ország felépítésében, akik ellene vétettek. De azért azt elvárjuk, hogy ezt bevallják, és nre tegyenek úgy, mintha semmi közük nem lenne ahhoz, ami itt történt.”

                   1991. január: „Bármit írhatnak rólunk, bármit mondhatnak, szemérmetlenül azok mondják, akik idevezették ezt az országot. Szemérmetlenül bennünket vádolnak. Nem mi tettük tönkre, nem mi hozuk ilyen helyzetbe. Legalább azok, akik ide vezették, ne nagyképűsködjenek velünk szemben.”

                   1991. június: „Már sértődtek meg reám, sértődjenek meg újra: utálom, ha liberalizmusra oktatnak olyanok, akik a marxizmus elkötelezettjei voltak akkor, amikor én a liberalizmusról írtam. Nem kevésbé viszolygok attól, ha a Nyugat megismerésére vagy a nyugati eszmék átvételére oktatnak azok, akik csasdztuskát táncoltak, amikor erre nem voltam hajlandó. Évtizedekig Moszkvára hivatkoztak, és ma csak a „tőkét” vállalják belőle, mint kisvállalkozók.”

                   1991. december: „Csak látszólag volt rendben minden a váltás idején. A Németh-kotrmány épphogy beesett a célba, másra már nem lett volna ereje. Arra mindig ingerülten fogok reagálni, ha valaki azt állítja, hogy mindaz, ami most van, a kormány rossz munkájának az eredménye. Nem azért, mert ingerlékeny vagyok, hem mert a szellemi bárgyúságot, a szemtelenséget magánemberként is nehezen tűröm. Nehezen viselem, ha az állampárt megtéfrt bárányai figyelmeztetnek a demokráciára. Mégiscsak abszurdum, hogy nekük ezt ebben a formában türelemmel kell hallgatnunk.”

                   1992. június: „Mintha soha semmi közük nem lett volna az előző rezsimhez. Kígyóbőrként csak úgy levetik a korábbi múltjukat, KB –titkárokból lesznek a legjobb reformerek, majd reformerekből lesznek a legjobb liberálisok és nemzeti demokraták, és amit akarnak, minden. És mindent jobban tudnak, mert a gyakorlottak, mert szakemberek, de hogy az országot csődbe vitték, arról már nem beszélnek. Attól még, hogy szívbeteg stafétafutóként beestek a célba, attól még hordágyon vitték el őket. Ne tegyenek úgy, mintha valamilyen nagyszerű elgondolásból elegánsan adták volna át a hatalmat. Mi nagyon korrektül fogalmaztuk meg, amikor átvettük a kormányzást, ne éljenek vissza vele.”

                   1992. november: „Igenis valljuk, hogy több évtizedes uralom után megvan a veszélye egy baloldali fordulatnak. Nem biztos, hogy vörös csillaggal akarnak jönni. Nem biztos, hogy vörös zászlókkal. De hogy ennyi évtized után beépülve a társadalomba, a gazdaság és az állam szervezetébe egy pragmatikus uralkodóosztályként veszélyt jelentenek, azt igenis kijelentjük. A ’94-es választásokon önök és az ország aközött fog választani, hogy vissza akarja-e hozni ezt a pragmatikus kommunista nómenklatúrát vagy nem. Én ehhez nem kívánok asszisztálni.”

                   NB: Akkor lett volna teljes a gáncsvetők listája, ha az SZDSZ-t és a köztársasági elnök urat is közéjük sorolja. Ezek, a négy hónap múlva bekövetkező taxiblokádot, a miniszterelnök első kórházi kezelésének idején, kirobbantották, és valóban puccsot akartak végrehajtani. A folytatás ismert: Bekövetkezett a két egykor „ellentétes ideológiájú” párt összeborulása Chartában, majd közös hatalombitorlása 1994 és 1998 között. Élén a pufajkás Horn Gyulával, aki Nagy Imre lányával együtt koszorúzott október 23-án.

                  

                                                                         Taxisblokád

 

                  Az igazság pillanata már a taxisblokád idején eljött, de a teljes igazság pillanatára a kettős népszavazásig kellett várni! Amikor fehéren-feketén kiderült, hogy ezek a liberális honanyák és honapák pontosan ugyanúgy lenézik, semmibe veszik a magyarságot, mint a szüleik, a nagyszüleik, a dédszüleik, egészen Kun Béláig visszamenőleg. Ha akad kivétel, attól elnézést kérek. Talán Tölgyessy Péter?

                   Amennyi hazugság és szenny a médiából a tisztességes Antallra, Csengeyre, Csoórira áradt, az külön tanulmányt érdemelne. És áradt az egész megalázott magyar népre.

                   Gondoljanak a valóság-sókra!

                   De még ezután sem választották meg őket, hanem visszakérték az „emberarcúbb” kommunistákat, Horn Gyulát, az aláducolt fejével. Akivel Nagy Imre lánya minden szemrebbenés nélkül együtt koszorúzott. Ez a kommunista erkölcs! Ez erkölcs?

                   A rendszerváltásból sokan profitáltak, csak éppen a magyar nép maradt ki a nagy osztozkodásból, és az eminens első helyről az utolsóra csúszott vissza. Mert a bosszú még mindig működik, és újabb és újabb fondorlatokkal igyekeznek lépre csalni a magyarságot. Kellene egy tisztességes kovács, aki leoperálná szeméről a hályogot, mielőtt szakadékba támolyogna, szegény.

 

                                                                       Antall értékel

 

                   1990 karácsonyán így értékelte a blokádot:

                   „Magyarországnak nem volt forradalmi élménye a rendszerváltozáskor. Budapest és a vidék tulajdonképpen most, 1990 októberében, érezte meg, hogy mi a rendkívüli állapot, mi lehet egy összeomlás, mi lehet egy katasztrófa. Ezek a napok megadták a bénulás élményét, és így jött el az a pillanat, amikor felelős erők rádöbbentek önmagukra. Arra, hogy gátat kell vetni az elszabadult indulatoknak. Mindez olyan helyzetet teremtett, ami előhívta a társadalomból, az elkeseredett és megpróbáltatások közepette élő emberekből a józanságot és a jó szándékot. Ezt tartom a taxisügy egyik fontos tanulságának. Hogy válságélményt adott egy válságot nem látott nemzedéknek. Felébresztette a veszélytudatot sokakban. Láthatták azt, hogy a jogállamiság milyen könnyen borul fel, hogy mennnyi a hamis, csaló próféta.”

                   NB: Én már az első pillanattól kezdve láttam, hogy hová vezeti az embereket az SZDSZ aljas manővereinek sokasága. Hála Istennek, nem voltam egyedül, mert a nagyvárosokban tüntető kisebb-nagyobb csoportok világosan betájolták az SZDSZ múltjának forrásvidékét, amikor magasra emelt tábláikon Kun Bélát emlegették. Főleg annak örültem, hogy a Fidesz is levonta a következtetéseket, mert ez volt a lényeg. Az igaz, hogy szellemi, lelki blokád még húsz évig tartott.

                   Olyan sors jutott nekünk, mint a palesztinoknak! De ők még „csak azért is” szülnek gyermeket, még ha másnap már a pólyában agyonlövik őket. Nálunk nem hagyják megszületni a magyar csecsemőket. Ők tudják, hogy nincsenek egyedül. De mi, magyarok, mint a kisujjam, annyira kiszolgáltatottak, védtelenek és magányosak vagyunk ezzel a nihilista társasággal szemben. Vannak még tiltakozó gesztusaink, de ezek elvesznek a politikai szemfényvesztés mindennapos trükkjei között.                                                                        

                                                     Egy Lukács-tanítvány: Eörsi István.

 

                   A jó mag, ha termékeny talajra hullik, bizony mondom, legalább nagy gaz lesz belőle. Fél téglával verte a mellét a fent nevezett emberke, amikor megkérdezték tőle, kinek az „emlőin” nevelkedett: „Én voltam Lukács György elvtárs legutolsó tanítványa.”

                   Az idézett műve, amelyet 1991-ben írt, amikor II. János Pál őszentsége nálunk járt, ezt bizonyítja:

                                                                    Látogatás előtt

 

                                                             Woytila úr, az a gondom,

                                                              Hogyha ön hazánkba jön,

                                                              Költségesebb lesz a kondom,

                                                              S kétségesebb az öröm.

                                                              Ön, mint szex – specialista,

                                                              Megmondja, mit nem szabad-

                                                              Készen a tilalmi lista,

                                                              S behúzom a farkamat.

 

                                                              Woytila úr, Ön, mint pápa

                                                              Pont hozzánk jön – ez hiba:

                                                              Szerintem Eritreába

                                                              Kéne látogatnia.

                                                              Csontvázaknak prédikálva

                                                              Ott hirdethetné tovább

                                                              Minden magzat éhhalálra

                                                              Formált megszentelt jogát.

 

                   Ő volt Karol Woytila egyik magyar merénylője, aki ezért az izléstelen rigmusért legalább annyi zsozsót kapott, mint Ali Akcsa a pisztolylövésért. Csak azt le is ültették, de ez a magyarországi

 még mindig áll, mint faszál a liberális erdőben. Íme, a Demokratikus Ellenzék egyik oszlopos tagja!

                   De írt ám ő ihletettebb verseket is, ifjú korában. Amikor a nagy Sztálin halálának híre, mint egy pipafüst-lehelletű múzsa, homlokon pusszantotta:

 

                                                          „Nőnünk kell, emberiség,

                                                          hogy közösen betölthessük helyét,

                                                          az égbemeredő, rettenetes űrt,

                                                          hogy jól használjuk izmainkba gyűlt ölelő,

                                                          sújtó, roppant erejét.”

 

                   Hiába, ifjúság, bolondság! JUVENTUS VENTUS! Csak úgy gondolná az ember, hogy felnőtt korára már beérik az esze. Vagy ahogy Arisztotelész mondta, görög létére latinul: POTENTIA EST IN IUNIORIBUS, PRUDENTIA AUTEM IN SENIORIBUS. Az erő a fiatalság, a bölcsesség az idősek erénye.

                                                                               

                                                                      Húsz év blokád

 

                   Minden jelentős demokrácia elleni vétség egy jogállamban nem maradhat következmények nélkül.

                   Ahogy a Charta az MSZP és az SZDSZ összeborulását előkészítő cselszövés szimbólumává vált, úgy kellett a Fidesz-nek az 1990-es sajnálatos eseményeket is újraértékelni.

                   A frontvonalak átrendeződése nem hagyta érintetlenül a taxisblokád megítélését sem. Korábban csupán a szélsőjobboldali ihletésű összeesküvés-elméletekben jelent meg magyarázatként az SZDSZ kemény magjának titkos aknamunkája, a taxisokkal egyeztetett puccskisérlet koncepciója. Ahogy a Demokratikus Charta egyszerűen a baloldali blokk, az MSZP és az SZDSZ kormányzati összeborulását előkészítő cselszövés szimbólumává vált most már a Fidesz – MPP világértelmezésdében is, úgy kellett az 1990-es sajnálatos eseményeket is újraértékelni.

                    A feladat természetesen a főideológus Kövér Lászlóra hárult, aki alig egy évvel a szocialista-liberális koalíció megalakulása után már arról beszélt, hogy a taxisblokáddal az SZDSZ és az MSZP együttesen olyan vermet ásott, amelybe az egész ország beleesett.

                   A közös ellenzékiség nyűge a kilencvenes évek elején csak lassan enyhítette a múltból származó éles ellenszenvek hatását a liberális politikusok érzületeiben. Alig néhány esztendő múlva, amikor a Horn-kormányzat és különösen a kisebbik koalíciós partner, a szabad demokraták népszerűsége már erősen csökkent a Bokros-csomag bevezetése nyomán, a liberális politikusok először fölényesen és gyanútlanul, majd tehetetlen bűntudattal asszisztálták végig, ahogy a szélesebb politizáló közvéleményben megállíthatatlanul elterjed a jobboldali valóságértelmezés és kialakul az új, a két párt rokonlelkűségét az ősidőkre visszavezető történelmi kánon.

                   Akkoriban véletlenül összefutottam egyik fideszes parlamenti képviselővel, és valahogy szóba került a taxisblokád. Meggyőződéses fanatizmussal állította, hogy a titkosszolgálatok szervezték az egész akciót. Ellenérvként igyekeztem felhozni, hogy az MDF-kormány nagyrészt átvette a régi „szakembereket”, ők aligha mertek volna a diktatúra bukása után belülről összeesküdni, másrészt a szervezetből kikerült régi vezetőknek sem maradt már lehetőségük arra, hogy alternatív KGB-t gründoljanak.

                   „Milyen naívak voltunk” – jött a válasz, amit azóta sokszor, nyilvánosan is hallani lehetett, és a Fidesz liberális korszakát utólag ennyivel el is intézik a párt prominensei és katonái egyaránt.

                                                                         Hegedűs István cikke alapján

 

                   NB: Az SZDSZ kemény magja még az ördöggel is szövetkezett volna, hogy a nemzet kormányt minél előbb megbuktassa. Még hogy ellenszenvet éreztek a szocialisták iránt, sőt bűntudatot? Ezeknek nem volt lelkiismeretük, csak magyargyűlöletük, és erre épült a teljes politikai programjuk. A kemény mag tagjai zömmel ÁVH-s csemeték voltak vagy ügynökök, és ilyen mentalitással nőttek fel: Bauer, Pető, Vásárhelyi, Göncz stb.

                    A Fidesz nemzetféltésből vállalta fel a jobboldal érdekeinek védelmét a hazaárulókkal szemben. Emlékezzünk Antall egyik utolsó figyrelmeztetésére! „Viktor, vigyázz a pártodra!”

                   A Fideszbe épített SZDSZ-esek, akiknek távozásával nem sokat veszített a párt, sorban kiléptek: Fodor Gábor, Ungár Klára, Molnár Péter. Egy Pesti Hírlapnak adott interjúban Orbán tulajdonképpen lekommunistázta a magyar újságírókat és a publicistákat. Tökéletesen igaza volt! A taxikon mindenütt látni lehetett az SZDSZ-es emblémákat.

                   Az egyik hajósi MSZP—s vállalkozó, miközben lakodalomban mulatott, fizetett az embereinek, hogy állják el a közutakat. Már akkor megvolt az együttműködés.

                  

                                                                      Patkány! Patkány!

 

                   Erről jut eszembe, hogy nem is olyan régen volt nékünk egy borzas hajú köztársasági elnökünk, aki mindig somolygott, mint vándor a savanyú vadalmára.  Sajnos, az ördög még mindig nem nyugasztalja, de rövidesen hazaárulásért a Pokol legmélyebb bugyrába buktatja. Azok özé, kiket „legjobban gyötör a Sátán, és az első áldozat, Judás, az iskarióti”.

                    Ez a „valaki” beszédet akart tartani a rendszerváltás második évének október 23-ai ünnepségén. Esett a langy eső, és ő mégis bátran kiállt, hogy elbratyizza giccses regények fordításán oskolázott, nyálas stílusában a mondandóját. Kiállt, és elkezdte:

                   -Polgártársaim! Barátaim!

                    De ekkor a tömegből fölharsant:

                   -Patkány! Patkány!

                   Elég meggyőző hangerővel. Erre sértődötten visszavonult, és a teret, már, mint a tévében, átadta egy frissen vasalt ruhájú „nyilas” társaságnak. Nem sokkal előbb készítették fel őket a „váratlan” fordulatra. A tömeg / Lám, hová aljasul ez a fasiszta magyar nép! / belefojtotta a szót a szegény elnökünkbe.

                   Pedig jobbára idős emberek kiáltottak, ha kiáltották, egykori rabtársai, és ők tudták is, hogy miért. Szó nélkül magára hagyta a mikrofont, és sértődést imitálva - visszavonult.

                    Mintegy varázsütésre, kipattantak a pesti aszfaltból a magyar fasiszták, snájdig, testre szabott öltözetben. Bánó András irányításával „megvágták” a helyszíni beszámolót, és a már előkészített „nyilas-anyagot” bevágták a tévé helyszíni tudósításába. És jó pénzért, azóta is készen állnak masírozni és romboló tüntetőket játszani. Heil, Pető-Jugend!

                   Egy tévényilatkozat-részlet Göncz jelleméhez:

                   -Nevetséges az úgynevezett áldozatok sopánkodása, hiszen a kommunista rendszerben mindazok, akik megszólaltak, vagy bármit is tettek, azok tökéletesen tisztában voltak azzal, hogy mit tesznek, és tudták, hogy amiket tesznek, következményei lesznek. Aki fellép a rendszer ellen, az nem áldozat. A KOMMUNIZMUSNAK NINCSENEK ÁLDOZATAI!

                   NB: Világméretekben 100 millió halott. Hazánkban is több százezer bebörtönzött, több ezer halott és kétszázezer emigráns. Mindössze ennyi áldozat. Bagatell! Igaz, Gönczünk?

 

                                                                          A Göncz-rejtély

 

                   Vajon mi vitte bele ilyen mélyen ezekbe a mocskos ügyekbe Göncz Árpádot? Elképzelhető, hogy csakugyan nem volt tisztában lépéseinek alkotmányellenességével? Vagy zsarolták valamivel?

                   Alkotmányos aggályait talán a rögeszmés SZDSZ-es előítélet altatta el, amely szerint az MDF olyan szélsőjobboldali párt, amelyik végső soron a Horthy-Magyarország restaurációjára törekszik. Ellene tehát minden eszköz megengedett a demokrácia védelmében.

                  Azt mindenesetre biztos forrásból tudom, hogy Göncz a ’94-es választások előtt radikális jobboldali hatalomátvételtől retteg. Ezt nem csupán bizalmasan mondogatja. ’93 novemberében nyilatkozik is a La Stampa című olasz folyóiratnak: „Magyarországon jobboldali veszély van. Az ellenzék nem tud a néphez szólni, és ez súlyos, mindenekelőtt a választás időszakában.”

                   Komolyan gondolja, amit mond? 1992. október 23-a óta fantomokkal viaskodik. Pedig akkor és ott, a Parlament előtt, egykori harcostársainak haragjával találja szemben magát, akik nem bocsátják meg neki, hogy nem írta alá az igazságtételi törvényt. Szűkebb és tágabb környezete és a média azonban ismét becsapja őt. Nem hagyják szembenézni a valósággal, ócska egérutat kínálnak neki. Elhitetik vele, és megpróbálják az egész országgal is, hogy ami a Kossuth téren történt, a fasiszták műve volt.

                   A Népszabadság az eset után – 1992. október 27-ei – számában tizenöt, azaz 15 darab különböző műfajú szöveget közöl, amelyek egy dologban közösek: valamilyen módon mindegyik azt állítja, szugerálja az olvasónak, hogy az elnököt szervezett náci és bőrfejű csoportok gyalázatos provokációja érte október 23-án. Ezért végső soron a belügyminiszter, a kormány a felelős. A náci és fasiszta szavak, valamint ezeknek szinonímái 29, tágabb jelentéskörükbe tartozó hasonló értelmű kifejezések további 27 esetben fordulnak elő ebben az egyetlen lapszámban. Ez éppen 56. Félelmetes szám.

                   NB: Aztán gondoljunk a hírláncra! Mindezeket hányszor idézte a „közszolgálati” rádió, a külföldi sajtó? Ne feledjük azt sem, hogy Gönczék a gyerekeiket Soros-pénzen Amerikában taníttatják, és drámáit a világ számos színpadán előadják. Mi kell több egy kishitűségben szenvedő jelentéktelen politikusnak és írónak?

                    Antall árnyékában megalázottnak érzi magát, ugyanakkor a nép a „haza atyja”, sőt nagyatyjaként tiszteli, mert mindezt beléjük szugerálta a média. Hogy fellégezhetett Antall halálakor! Bár annak az utolsó életpillanatait is bemocskolta egy Júdás-csókkal. Temetéskor a halott közelébe sem engedték!

                                                                         

                                                             Kedves Galsai Pongrác!

                                                             Gyurkovics Tibor levele

                    Így kezdődött, Barátom, egy fiktív levél, ebből a keserű évtizedből.

                   Te, aki már ötödik éve fenn csücsülsz a mennyei Mandzsúriába, és Injuriában. Emlékszel, amikor egyszer repülőgépbravúrokat mutattak be ámuldozó firkászoknak? Ott esett, hogy az egyik gép majdnem leesett. Az égből lefelé csapódó repülő hasa már-már a földet érte, amikor a pilóta valami földöntúli ügyességgel fölemelte életveszélyes gépét. Nyöszörögtünk félelmünkben és aggódásunkban, te zsebkendőddel ráncosan verítékes homlokodat törölgetted.”Ezt sohasem felejtem el” – nyögted utána a lazító kocsmában.

                   Az elmúlt hetekben ilyen élményben volt részünk Magyarország repülőgépével kapcsolatban. Ezt a repülőgépet – Magyarországot – kénytelen-kelletlen, bár néhányan jóhiszeműen átengedték a szovjet megszállás utáni első szabad választások abszolút nyerteseinek.

                   A rosszhiszeműeket sem kellett félteni: tudták, olyan gépet engednek át, mely belülről fél-aranyosra van tapétázva a számító és gáláns kölcsönökből a bent ülők élethangulatának elterelésére, de szerkezetében, gazdaságilag és erkölcsileg recseg-ropog. Negyven év alatt igencsak elnyűtték az ideiglenesen hazánkban repülő szovjet tanító-pilóták és az őket kiszolgáló honi honvéd-madárkák. Nevetve bízták hát a kormányrudat a nyertes párt vezérére, Antall Józsefre, aki az első pillanatban kijelentette, hogy - lélekben – tizenöt millió magyarral repül a szabadság elszánt felhői közé.

                   Persze hamar gunyorogtak a régi, kommunizmuson cserzett pilóták – meddig repül ez a szerencsétlen -, s ami még fájóbb, az egykori ellenzék is fanyalogva nézte a kormányt keservesen tartó vezetőt, sőt minden alkalmat megragadott, hogy a szállítmány – Magyarország lakossága – repülését megakadályozza, sőt lehetetlenné tegye, esetleg kényszerleszállásra kényszerítse valamelyik külföldi pénzes kikötő talaján. Ebben igencsak jeleskedtek az érdek-ellenzék jobb sorsra érdemes tagjai is, olyannyira, hogy a repülőgépet nemcsak belülről akadályozták, hanem eléggé nem érthető módon kívülről is támadták, ilyeténképpen – a kormányzás átvétele érdekében – saját gépükre is lövettek / erre van egy szomorúbb és trágárabb magyar kifejezés is /, sajtóban, külföldi televízióban, parlamenti albizottságokban.

                   Kedves Gráci, ezúttal az a helyzet állt elő, amiről szabadságvágyunkban annak idején nem is álmodtunk: saját lakosaink, úgy is mondhatnánk, magyar utasaink, hiszen magyar útlevéllel járják idegen útjaikat is, rongálták legjobban ezt a repülőgépet.

                    Példátlan eset, s igen ritka tünemény a történelemben, de így alakult, hogy néhány szellemi terrorista majdnem túszul ejtette a Magyarország nevezetű repülőgépet. Túszul ejtette a távirányítás megannyi vezetőjét, az írásos jelzések könnyedén mérgező mesterét, már-már a kormányzó vezető pilóta is revolverrel a hátában irányította a minden ízében recsegő és imbolygó gépét.

                   Grácikám, meg kell mondanom neked, el sem tudod képzelni azt a repülést, melyet minden pillanatban belülről akadályoznak, minden percben kifogásolnak, minden műszerét elállítják, minden csepp üzemanyagába sarat, koszt, szemetet fecskendeznek. Remegett a gép. Ehhez járult, hogy a kormánypilóta fölszállása első pillanatában súlyosan megbetegedett. Olyan orv kór támadt reá, melyet az első másodpercben kezeltetni kellett volna a teljes pihenés mellett, ám ő kitartott feladata posztján.

                   Sejtette-tudta saját végzetének kihívását, hogy a kormányrúd mellett végzi életét – záros határidőn belül. Emberfeletti erővel vezette a gépét, agyongyógyszerezett, agyonkezelt állapotban, szívet-ideget ölő sugárzásoknak és mérgeknek naponta és hetente alávetve. Közeledett a krízis és közeledett a föld, a zuhanás az egész emberből talán nem is maradt más, mint a kormányrúddal összenőtt halvány csontkéz, mely élete árán is teljesíti feladatát, csak egy halálkéz maradt, mely a lehető életbe és repülési biztonságba vezeti Magyarországot.

                   A pilóta nemcsak képességekből, helyzetfelismerésből, szakmai és repülési tapasztalatokból, szakmai és emberi műveltségből, intelligenciából áll, hanem mindenek fölött egyéniség. Ez az égi pilóta, aki ezt a roskatag gépet vitte, olyan egyéniség volt, amilyenre a magyarság évtizedek óta várt. Megtestesítette a fenti képességeken túl az erkölcsi ideált, ennek a nyomorú népnek erkölcsi igazságát. És a túszul ejtett magyarság gépének három és fél évig olyan vezetője lett, akit a sors, a betegség, a hivatás repülő magasságokba emelt.

                   És meghalt. És ekkor történt a kitartás csodája. A már-már földre zuhanó szállítmány, a magyarokat hurcoló gép a földre csattanás pillanatában fölemelkedett. A történelem fölemelkedett! Maga a nép emelte föl. Amilyen évszázadonként egyszer-kétszer előfordul egy nép életében.

                   A nép, az istenadta nép, Gráci, ha láttad volna a pilóta ravatalánál fölvonuló, áradó tömeget, azt hitted volna, 1956-or írunk. Emlékszel, hiszen nincs ember, aki feledni tudná 1956-ot, emlékszel arra a le nem írható mámorra és hősies fegyelemre, amivel 1956 népe viselkedett. Ugyanezt érezte az ember; a népet, te tudod legjobban, nem lehet becsapni. Nem lehet félrevezetni. Ügyes népszerűségi listákat össze lehet közvéleménykutatni, repdeső mosolyokat és karokat lehet a nép felé tárni, etetni lehet a népet, de félrevezetni nem. Mert a nép a maga irracionális ösztönével fölfogja a történelem irracionalitását. Ezt érezte meg a mostani halál pillanatában.

                   Méltóságteljes és nemes volt ez a halál. Talán ez volt az a véráldozat, többek közt, amit a rendszerváltozás mindig kikövetel magának. Az áldozat bemutattatott. A pilóta meghalt, a gép lassan, fájdalmasan és hősiesen fölemelkedett.

                   NB: A kormány, működésének első órájától, a sajtó olyan pergőtüzébe került, ami szinte elképzelhetetlen volt. Rágalmazták antiszemitizmussal például a Népszabadságban, az biztos, hogy rádió másnap reggeli lapszemléjében szerepelt. És naponta elismételték vagy tízszer. Este a tévében egy SZDSZ-es vezető nyilatkozott, másnap minden egyes újság hasonló útszéli hangnemben – felerősítve – leadta és kommentálta az ellenzék szája íze szerint – a hazugságot. És ez így ment hónapokon át. Végül a józanabb emberek idegei fölmondták a szolgálatot, és nagy – nagy csalódással vették tudomásul, hogy a rendszerváltás nem történik meg, mert a hatalmon lévők, elsősorban a zsidók, ezt minden eszközzel megakadályozzák.

                    A lakosság többségét kiábrándították a kormányból, a rendszerváltáshoz fűzött reményeiből, ugyanakkor megakadályozták, hogy a munkásság megszervezze szakszervezeteit, hogy érdekvédelméről gondoskodhasson. Ilyen mértékű kiszolgáltatottságot a Rákosi-rendszer idején érzett az emberek többsége.

                    Létrehoztak egy úgynevezett Nyilvánosság Klubot, ahol mindazok tömörültek, akik a pozíciójukat féltették, vagy megtévesztette őket a mindent elsöprő média – cunami. Ezek Budapest utcáit járva tüntetéseket szerveztek, sőt, még azt gyalázatot is elkövették, hogy WANTED feliratú táblákat hordozva Antall József ellen tüntettek, közben a miniszterelnököt a tévében szóhoz sem engedték jutni. Végtelenül szomorú, hogy a magyarországi zsidóságból egyetlen ember sem akadt, aki a tévé nyilvánossága előtt megcáfolta volna a többnyire gyalázkodó, légből kapott, mocskos vádakat.

                   Ez világbotrány volt, de nem vált azzá, mert a zsidó szolidaritás, / amely a II. világháború idején a kommunista Szovjetunió megsegítésében olyan kiválóan működött! / most antiszemitizmusról harsogva, hazug módon a világ közvéleményét a demokratikusan megválasztott magyar kormány ellen hangolta. Tom Lantos még az amerikai kongresszus ülését is összetrombitálta a Magyarországon veszélyeztetett „szabadságjogok” védelmében.

                    Mint ahogy a szovjet megszállás után, Nyugaton elhallgatták a demokratikusan megválasztott magyar kormány megbuktatását, ugyanakkor az európai átlagot messze meghaladó vérengzést is.

                   Csak az alkalomra vártak, hogy mikor nyílik lehetőség Antall József kormányának puccsal történő megbuktatására. Jöhetett a taxisblokád! Majd, amikor újra hatalomra kerültek, a külhoni magyarok állampolgársága elleni hazaáruló fellépésük, majd az őszödi beszéd hatása ösztönös és országos felháborodást váltott ki.

                 De mindez még a távoli jövő hamis zenéje!

 

                                                           Amikor Antall József meghalt

 

                   Amikor Antall József meghalt, a gyerekek azt mondták:

                    - Mami – azt mondják –, mink elmegyünk Antall József ravatalához.

                    - Jól van, menjetek!

                   Hát ők elmentek a fél hetes vonattal, én meg elmentem a fél tízes busszal, amikor odaértem, mondtam a rendőrnek:

                    - Tessék mondani, elmehetek a két bottal előre?

                    - Egész nyugodtan, mamika.

                   Hát aztán ahogy megyek, megyek fölfelé végig, „Jézusom, Máriám, mondom, ennyi sok rengeteg nép! Hát hogy maradhattam volna én otthon?” akkor aztán mikor megyek közelebb, az ajtó felé érek, még ott is félre álltak, félre húzódtak egy kicsit, hogy engem beengedjenek. Mikor megyek be, azon a kis ajtón léptem be / mit tudom én, milyen ajtó volt, mert akik mentek, volt nekik szatyorjuk, vagy táskájuk, azt le kellett tenni nekik / de én nem vittem csak a két botot, hát mentem be.

                   Hát mikor bemegyek, jaj Istenem, hát láttam a sok nép sorakozik, és a lépcső mellett mentem föl. Egyik tíz lépcső, a másik tíz lépcső, amikor aztán oda fölértem a ravatalához, hát ugye meghatódtam, keresztet vetettem, a Miatyánkot meg az Üdvözlégy Máriát elmondtam, ez a kettő együtt jár, még a Hiszekegy is, de hát mondom, mások is hadd menjenek, hadd lássák, ezt a keveset elmondtam, aztán onnan elballagtam.

                   De én még a Parlamentben nem jártam. Mikor aztán gyüvök lefelé, akkor aztán, akik engem fogadtak, lekisértek.  Fogtak, egyik az egyik karomat, másik a másikat.

                    - Tessék hagyni – mondom -, le tudok én menni.

                   De farral tudtam csak lefelé gyünni, mert az egyik lábamat nem bírom hajlítani. Azóta is sokat gondolok rá, sokat imádkozom érte.

                                                                  Deme Györgyné, Galgahévíz

 

                  

                         Befejezésül és vigasztalásul, játsszunk Heltai Jenő ötleteivel!

 

                   Magyar Miska, az igazságtalan trianoni békediktátum után, bánatában elindult világot látni. Már nagy földet bejárt, sok idegen országot, amikor egy erdő közepén kutat talált. És íme, a kútból egy gyönyörű és fenséges asszony lépett ki, szépségtől tündökölve.

                    -  Ki vagy, te gyönyörűséges teremtés? – kérdezte Magyar Miska megdöbbenve.

                    - Nem ismersz? Én vagyok az IGAZSÁG. Most csak ismersz? Vagy sohasem találkoztál velem?

                   Magyar Miska a fejét rázta, és búsan mondta:

                    - A környékünkön minden kutat megmérgeztek, és vezetéken kapjuk a vizet.

                                                                            §

 

                   A kiváló férfiút, akit Kovács László külügyminiszternek hívnak, és akinek nagy befolyása volt a haza sorsára, becstelen ajánlattal környékezték meg. Százezer dollárt ígértek neki, ha felemeli bölcs szavát a kettős állampolgárság ellen. A züllött szadeszes alak, aki ezt az ajánlatot tette, kiemelte tásklájából a dollárköteget, és csábító mozdulattal megkínálta vele.

                   A kiváló férfiú sértődötten utasította vissza:

                    - Micsoda disznóság! Csak nem képzeli, hogy a tiszta kezem hozzányúl ehhez a mocskos pénzhez. És becsengette a titkárát:

                    - Kérlek, add meg ennek az úrnak a svájci bankfiókom számát!

                                                                             §

                   Az országban olyan gonosz hírét költötte a liberális média az első megválasztott miniszterelnöknek, akit dr. Antall Józsefnek hívtak, hogy az Országház körül fenyegetően zajongott a taxisok tömege. Néhány elszánt ember már ostromolni kezdte a kaput. A miniszterelnök sápadtan ült a karszékében.

 - Apám – tört ki fiából a felháborodás -, te félsz?

A gőgösnek mondott férfiú elmosolyodott:

                    - Balga gyermek – mondta szelíden -, hiszen ha tudnám, hogy megölnek, nyugodtan kimennék közéjük. De attól félek, hogy kezet kell velük szorítanom.

                                                                              §

                   A sötét felhők közül ezüst fénnyel bújt elő a hold, akit dr. Antall Józsefnek neveztek, és mosolyogva nézte a csendes országot. De már a következő pillanatban haragos ugatást hallott, mintha összeesküdtek volna ellene, egykutyaként tele szájjal és gyűlölettel ugatták.

                    - Mért ugattok rám ilyen gyűlölettel? – kérdezte a holdvilág panaszosan. – Hiszen sohasem bántottam közületek egyet sem.

                   Az egyik kutya, aki egyúttal a legbecsületesebb médiaszakember volt, mindegyik helyett megfelelt neki:

                    - Nézz körül! – mondta a holdvilágnak - Idelenn csak sötétség és büdösség van, amit magunk csináltunk. Te vagy fölöttünk az egyetlen sugárzó és tiszta valaki. És még csak meg se ugassunk?

                                                                              §

                   Előadás után öltözőjében ült a híres bohóc, akit Torgyán Józsefnek hívtak. Az együttérző újságíró faggatta:

-          Rettenetes fárasztó munka ez! Minden nap mulattatni a közönséget!

A vén bohóc nyájasan mosolygott:

 - Nem olyan veszélyes dolog. Hébe-hóba pihenek, és magam is mulatok.

 - Hogyan pihen? Mivel mulat? – érdeklődött tovább az újságíró.

 - Visszasírom az ÜGYNÖK múltamat.

                                                           §

                   A büszke léghajó, amelyet Göncz Árpádról neveztek el, gázzal és méltósággal telve emelkedett a ragyogó kék égen a város fölé. Emberek és házak eltörpültek alatta, és ő úgy érezte, hogy kitűnő valaki, ahogy királyok, miniszterek feje fölött előkelő magasságban lebeg.

                    - Hálátlanok – förmedt dühösen a kosárban ülőkre -, meg sem köszönitek a nagy jót, amit veletek cselekszem. Fölhoztalak ide a mérhetetlen magasságba titeket, kis hangyákat.

                    - Csak lassan a testtel, öregem! – mondta a média-léghajó kapitánya - Az igaz, hogy felhoztál, de te magad hogyan kerültél ide? Amikor a földön feküdtél, akkora voltál, mint egy disznó hólyagja. Legalább száz haverod fújt föl tele tüdőből, hogy felemelkedhess. És most akkor válsz megint üres ronggyá, amikor mi akarjuk.

                   Ezt nevezik KLIKK-nek!

                                                                                 §

                   A svéd uralkodó és filigrán felesége is rész vett a Nobel-díj átadási ceremóniáján, ahol egy internacionalista magyar írót is díjaztak.

                   Az előkelő hölgy szimpatikus nyugalommal figyelte a díjak kiosztását. Egyszer csak minden ereje elhagyta, és és a férje karjaiba ájult. Amikor magához tért megkérdezte:

                    - Te is láttad, amit én?

                    - Mitől bágyadtál el ilyen váratlanul, kedvesem?

                    - Tudod, hogy én híve vagyok a női egyenjogúságnak, de ez már mégiscsak sok!

                    - Mire gondolsz, kedvesem?

                    - Ezen az előkelő rendezvényen a magyar miniszterelnök, Medgyesi felesége, a kancellár úr háta mögé bújva, titokban cigarettázott. Láttál már ilyent?!

                    - Ezek nem urak, kedvesem, ezek csak kommunisták – felelte bölcsen az uralkodó.

                                                                               §

                   Egy illusztris társaságban mesélték:

                   A nagy Darwin, aki szenvedélyes vadász és állatbarát volt, a magyar őserdőben egy majomfészekre bukkant. Egyetlen majom volt benne. Ezt hazavitte, hogy a gyermekei játszanak vele. A kis majom szépen fejlődött, és hároméves korában már beszélni is tudott.”

                   -Hihhetetlen! – csodálkozott a társaság krémje.

                   -De ez még mind semmi – folytatta az elbeszélő -, az emberi környezetben egyre emberibb alakot vett fel. Hatesztendős korában már alig különbözött a többi gyerektől, és ekkor Darwin beíratta az iskolába.

                   -Bocsánat, de ez szinte képtelenség! – jegyezte meg az egyik tudós.

                   A mesélő nem zavartatta magát, hanem meggyőzően folytatta:

                   -A majom nagyon szorgalmas volt, és kítűnően tanult. Aztán egy külföldi egyetemre is beíratkozott, és onnan kész úriemberként került ki az életbe.

                   -Bizonyítékot! Bizonyítékot! – követelték harsányan az illusztris társaság tagjai.

                   - Nincs más hátra, hölgyeim és uraim, minthogy bejelentsem: Az a majom én voltam. És engedjék meg, hogy bemutatkozzam: a nevem Horn Gyula.

 

                                                                   EPILÓGUS

   

                    Sokáig kerestük az IGAZSÁG-ot. Nos, vajon megleltük-e? Meg, de keserű volt a felismerés. Bizony, nem mi határoztuk meg életünk útvonalát, amelyet személyes képességeink kiköveznek. De még a családunkét sem, mert a történelem felpofozott bennünket. A nemzet nem vehette kezébe sorsának irányítását egy pillanatra sem. Az egyetemes emberiség pedig, a földgolyó minden népe, kisebb-nagyobb mértékben ki van szolgáltatva még ma is az egyetemes HAZUGSÁG-nak. Lám, ez az IGAZSÁG!

 

                                                  Ha nem születtem volna is magyarnak,

                                                  E néphez állanék ezennel én,

                                                  Mert elhagyott, a legelhagyottabb

                                                  Minden népek közt a föld kerekén.

 

                                                                                            

                                                 Világosságot!

 

                                                 Sötét a bánya,

                                                 De égnek benne mécsek.

                                                 Sötét az éj,

                                                 De égnek benne csillagok.

                                                 Sötét az ember kebele,

                                                 S nincs benne mécs, nincs benne csillag,

                                                 Csak egy kis hamvadó sugár sincs.

                                                 Nyomorú ész,

                                                 Ki fénynek hirdeted magad,

                                                 Vezess, ha fény vagy,

                                                 Vezess csak egy lépésnyire!

                                                 Nem kérlek én, hogy átvilágíts

                                                 A másvilágnak fátyolán,

                                                 A szemfedőn.

                                                 Nem kérdem én, hogy mi leszek?

                                                 Csak azt mondd meg, hogy mi vagyok

                                                 S miért vagyok?

                                                 Magáért születik az ember,

                                                 Mert már magában egy világ?

                                                 Vagy ö csak egy gyűrűje

                                                 Az óriási láncnak,

                                                 Melynek neve emberiség?

                                                 Éljünk-e önnön öröminknek,

                                                 Vagy sírjunk a síró világgal?

                                                 Hány volt, ki más szívéből

                                                 Kiszíta a vért

                                                 Saját javára,

                                                 És nem lett büntetése!

                                                 S hány volt, ki más javáért

                                                 A vért kiontá

                                                 Saját szívéből,

                                                 S nem lett jutalma!

                                                 De mindegy: aki áldozatnak

                                                 Od’ adja életét,

                                                 Ezt nem díjért teszi,

                                                 De hogy használjon társinak.

                                                 S használ-e vagy sem?

                                                 A kérdések kérdése ez,

                                                 És nem a „lenni vagy nem lenni?”

                                                 Használ-e a világnak, aki érte

                                                 Föláldozá magát?

                                                 Eljő-e a kor,

                                                 Melyet gátolnak a rosszak

                                                 S melyre a jók törekednek,

                                                 Az általános boldogság kora?

                                                 S tulajdonképpen

                                                 Mi a boldogság?

                                                 Hisz minden ember ezt másban leli;

                                                 Vagy senki sem találta még meg?

                                                 Talán amit boldogságnak nevezünk

                                                 A miljom érdek,

                                                 Ez mint egyes sugára csak

                                                 Egy új napnak, mely még a láthatáron

                                                 Túl van, de egykor feljövend.

                                                 Bár volna így!

                                                 Bár volna célja a világnak,

                                                 Bár emelkednék a világ

                                                 Folyvást, folyvást e cél felé,

                                                 Amíg elébb - utóbb elérné!

                                                 De hátha úgy vagyunk,

                                                 Mint a fa, mely virágzik

                                                 És elvirít,

                                                 Mint a hullám, amely dagad

                                                 Aztán lesímul,

                                                 Mint a kő, melyet fölhajítanak,

                                                 Aztán lehull,

                                                 Mint a vándor, ki hegyre mászik,

                                                 S ha a tetőt elérte,

                                                 Ismét leballag,

                                                 S ez így tart mindörökké:

                                                 Föl és alá, föl és alá.

                                                 Irtóztató! Irtóztató!

                                                 Kit még meg nem szállott e gondolat,

                                                 Nem fázott az soha,

                                                 Nem tudja még: mi a hideg?

                                                 E gondolathoz képest

                                                 Meleg napsugár a kígyó,

                                                 Mely keblünkön jégcsap gyanánt

                                                 Vérfagylalón végigcsúszik.

                                                 Aztán nyakunkra tekerőzik,

                                                 S torkunkba fojtja a lélekzetet.

                                                                                                      PETŐFI SÁNDOR                                                                     

                  

                                                               VÉGE