Kedves öcsém 1. var. 2.

 

                                                                    AMAZONOK

            

               Régóta piszkálja a fantáziámat, hogy az amazonokról szóló történeteket hova soroljam: a történelmi lények vagy mitológiai kacsák közé?

              Száz évvel ezelőtti lexikonban még komolyan kezelik a kérdést, és a válasz elgondolkodtató.

       Pro primo:

              A görög mitológiában egy harcias asszonynép egy királynő uralma alatt, amely évente egyszer, nemének fenntartása végett érintkezett a szomszéd népek férfi tagjaival./Mit szóltak hozzá az asszonyok?/ A nászból született lányokat fölnevelték, a fiúkat nem. Azt mondja róluk a hagyomány, hogy ügyesebb nyílhasználat kedvéért az egyik emlőjüket leégették. Mint félelmetes harcosok messze vidékeken küzdöttek Ázsiában és Európában. sok várost elpusztítottak, de Szmyrnát pl. éppen ők alapították. Az ifjú Priamosz, a későbbi trójai uralkodó, harcolt ellenük. Ugyanakkor a királynőjük, Penthesileia Priamost támogatta a görögök elleni harcában. Székhelyüknek Themiskirát tartották, és több helyen is mutogatták még Homérosz idejében sírhelyeiket.

Pro secondo:

              Némelyek tehát valamikor élő népnek tartották őket, mások viszont regék hőseinek. És most jönnek a szkíták, a szittyák! A mondájuk ezek szerint onnan ered, hogy szkíta törzsekben hosszú időn keresztül uralkodó volt a matriarchátus. Szerintem, még a szittyák ma élő maradékainál is uralkodó! A szkíta nők ezek szerint gyakran indítottak háborút az ázsiai partvidék ellen.

Pro tertio:

              Amazon volt a neve azoknak a nőknek, akik 739-ben férjeiket legyilkolták, és csak hétéves háború után sikerült őket legyőzni.

Pro quarto:

              Dél-Amerikában a felfedezők találkoztak olyan törzsekkel, ahol az asszonyok voltak az ellenállók. Innen kapta nevét az Amazonas. Nem véletlen, hogy a békés térítő munkát két államban is /Brazília, Paraguay/ a kemény és okos jezsuitákra bízták.

Pro quinto:

              Afrikában a dahomey-i uralkodónak voltak női csapatai, és valóban amazonoknak hívták őket. A dolog érdekessége, hogy ezeket a női egységeket éppen a gyarmatosító franciák ellen vetették be utoljára. Teljesen eredménytelenül, mert Dahomey 1894-től francia gyarmat lett. Ja, persze, azóta már összeomlott a gyarmatbirodalom!

               De ne felejtsd el, hogy manapság az amerikai vagy a kubai, esetleg a magyar hadseregnek is vannak amazon tagjai.

              A görög szobrászok, és éppen a legnagyobbak, nagy előszeretettel ábrázolták a nyilazó amazonokat harcias szűzként gyalog vagy lóháton. /Feidiász, Polükleitosz/ Ezek a szobrintott amazonok azonban nem voltak sem indiánok, sem négerek. Igen lenge kitonban ülték meg a lovaikat, és bizony nem hiányzott az egyik mellük sem.

              Azt javaslom, hogy fogadjuk el a szkíta változatot, tekintettel a csodaszarvas –monda elrabolt, egykor szemérmes szüzeire, akik nem harciasságot, hanem tündérséget tanultak valamikor. De mára már elfelejtették, és agresszív, rosszindulatú némber lett belőlük, akikkel a nagy tudású jezsuita atyák sem tudnának kezdeni semmit, hogy megtérjenek vagy legalább is magukhoz térjenek.

  

                                                                                                                Régi, szép idők!

 

                                                        BARBÁR EURÓPA

 

             

              Már ötödik osztályban megtanultuk, hogy a barbár spártaiak milyen ocsmány módon bántak el a kevésbé életre érett fiú csecsemőkkel. Arról is hallhattam később, hogy Álmost egy nagy ügy, jelen esetben, a honfoglalás sikere érdekében feláldozták volna.

              De arról, hogy ez a szokás más európai népeknél is élt, csak most értesültem, némi riadalommal. Plinius szerint/ római történetíró/ a hyperboreuszok egy ünnepi és vidám lakoma után az aggastyánjaikat egy szikláról a tengerbe hajigálták. Összekötötték a kellemest a hasznossal! Strabon, Herodotosz, Arisztotalesz szerint a masszagétáknál az aggok rágós húsát felfalták, mert azt tartották a megtisztelő temetésnek.

              A régi rómaiak, amint tudjuk, a Tiberisz hídjáról taszították az aggastyánokat a folyóba. Sokáig fennmaradt a sexagenarii de ponte /a hídra érett hatvanasok/ szólás a körükben. Ekkor ijedtem meg én! Még szerencse, hogy nem a nagy kultúrájú Rómában születtem. A nyugdij-kérdést elég radikálisan oldották meg.

              De ha Magyarországon a maihoz hasonló tempóban csökken a népesség, és nem lesz nyugdíjtermelő fiatal nemzedék, idővel itt is bevezethetik. A gyógyíthatatlan betegeknek hasonló vég jutott. Az orvostudomány akkori színvonalán, gyakorlatilag szinte minden beteg erre a sorsra jutott. Tekintve, hogy a Tiberisz összeköttetésben állt a tengerrel, az értelmes delfinek, akik nem kértek a húsból, igen rossz véleménnyel lehettek az „emberről”.

              Praetoriusz a régi szláv poroszoknál ismert hasonlót: a vagyontalan beteget bejelentés nélkül, az előkelő aggot a kívánságára ölték meg. A szlávoknál mindig a hozzátartozók végezték el a piszkos munkát.

              A skandináviai aggok öngyilkosok lettek, ha a népgyűlés, a thing, kimondta rájuk az éhhalállal való pusztulás ítéletét.

              A svéd templomokban sokáig fennmaradtak az ún. „családi dorongok”, amelyekkel az aggokat vagy a betegségből fel nem épülőket az egyik családtag ünnepélyesen agyonütötte.

Az aggok, tehát a hatvan év felettiek, meggyilkolását a vadság, a műveletlenség megnyilvánulásának tekintették. Újabban kitűnt, hogy minden törzsnél az aggokat kitűntető tiszteletben részesítették, ezért a kivégzésük egyfajta kegyeleti ténykedés volt, amely megfelelt a korabeli vallásos felfogásnak, amely szerint, amilyen állapotba kerültek át a túlvilágra, olyan állapotban folytathatták ott az új életüket.

              Ebből logikusan az következik, hogy már harminc-negyven évesen agyon kellett volna csapkodni a „családi doronggal” az életerős fiatalokat.

              Az egész témáról nekem csak az a szomorú novella jut eszembe, amelyet Sánta Ferenc fogalmazott. Arról írt, hogy voltak olyan ínséges idők, a két világháború között Erdélyben, hogy az öregek önként vállalták az öngyilkosságot, hogy jusson elég kenyér az unokáknak.

              Bizonyos hegyek között élő falvak idős lakói valamelyik közeli gázokkal teli barlangban találták meg végső nyugalmukat. Nem kellett hozzá a családi dorong, a nyomorúság, az unokák kenyerének biztosítása, az önfeláldozás „hagyománya” arra ösztönözte őket, hogy önként vállalják a halálnak ezt a nem látványos formáját.

              Így talán érthető és tiszteletre méltó, ha egy szkíta vezért, Álmost, rituális gyilkossággal áldozzák fel egy egész nép boldogulása érdekében.

                                 

 

                                                                 BÖRTÖNÖK

            

              Arról már korábban is hallottam, hogy az angolok első ausztráliai telepesei bűnözők voltak. De most olvasom fehéren-feketén:

              ”Arthur Philipp angol kapitány 1030 bevándorlóval/ ebből fegyenc mindkét nemből 736 ember! / megérkezik Ausztráliába, és Sydneyben megalapítja az első európai gyarmatot, amelynek ő lesz a kormányzója. Hajója 1787 májusában indult el, és hét hónapig tartó út után ért célba. Nagy–Britannia azt akarta elérni a fegyencek deportálásával, hogy az angliai börtönök kiürüljenek, másrészt semlegesítsék a franciák Ausztráliára vonatkozó igényeit.”

              Az angoloknak tehát olyan jól jött a francia forradalom, és annak elhúzódása, mint egy falat kenyér. Támogattak minden Franciaország–ellenes koalíciót a napóleoni háborúk előtt és után, tehát közel 25 éven keresztül.

              Franciaországban pedig Bastille ostromával kezdetét veszi a csőcselék uralma. Az események sorrendje kísértetiesen emlékeztet az 1917-es oroszországi eseményekre.

              „Minden pékséget tömeg vesz körül, de az, aki ma kapott, nem biztos, hogy holnap is kapni fog. A pánikot csak fokozták azoknak a sirámai, akiknek egyáltalán nem jutott. Gyakran játszódtak le véres jelenetek a pékségek előtt. Az emberek egymás kezéből tépték ki az élelmet, verekedtek érte. A műhelyek üresen álltak, a munkások és a kézművesek vitatkozással vagy az élelemért való csatározással töltötték idejüket, és éppen e hadakozás tette lehetetlenné, hogy másnap meg tudják venni a kenyerüket.”/Újságcikk és Goriot apó üzelmei, pedig őt ártatlan áldozatként mutatja be az író. Pedig csak elnyeri példás bűntetését, a lányai könyörtelenségét. /

              A nép benyomul a fegyverkereskedők raktáraiba, és átlépik a Rubicont. Győzelem vagy bitó! – most már ez a jelszó. Az Invalidusok Házából / a hadirokkantak háza/ 32 ezer fegyver zsákmányolnak.

              Egy svájci zsoldos katona visszaemlékezése:

              ”Miután hiába szólítottuk fel a Bastille ostromlóit, hogy vonuljanak vissza, tűzparancsot kaptunk. Így harcoltunk három órán át. Úgy hallottuk, hogy az ostromlók közül 160 meghalt vagy megsebesült. Mi egy embert veszítettünk, mert a támadók lövedékei a falakról visszaverődtek. Ekkor a támadók előkészületeket tettek arra, hogy betörjék a kapukat, és lövegeiket a főkapuhoz vezető hídra hozták.

               Nagyon elcsodálkoztam, hogy néhány pillanat múlva négy hadirokkant odamegy a kapuhoz, kinyitja és leengedi a csapóhidat. Az erődöt pillanatok alatt elözönlötte a nép, elfogtak és lefegyvereztek bennünket. Joggal féltünk attól, hogy kivégeznek bennünket. Hét foglyot találtak. Rövid idő múlva megpillanthattuk a parancsnok levágott fejét, amelynek látványa a tömegben örömujjongást váltott ki.”

              A Bastille-ba korábban azok kerültek, akiket a király személyes parancsára tartóztattak le. Sorsuk, így a szabadon engedésük is, tőle függött. A letartóztatásukra titokban került sor. A letartóztatottakat lefüggönyözött hintóban szállították a börtönbe. Az őrök nem láthatták őket. Az utolsó évtizedekben a foglyok két csoportját tartották fogva. Egyik részét a családjuk kérésére, botrány vagy nyilvános tárgyalás elkerülése végett, a másik csoportot az ellenzékiek alkották.

               Jellemző, hogy abban a hatalmas épületben mindössze hét embert találtak. Ez is jelzi a király „kegyetlenségét”, akit aztán halálra ítélnek. Akiket az ostrom idején kiszabadítottak egyáltalán nem örültek, hogy fejük fölül leszedték a tetőt, mert nem volt hová költözniük. Ott benn az ellátásuk elsőrendű volt.

              Egy amerikai politikus:

              ”Megyek a klubba. A tömeg diadalittasan mutogatja Foullon fejét és testét. A fej lándzsára tűzve, a meztelen testet pedig úgy vonszolják. Foulonnak az volt a bűne, hogy miniszteri állást vállalt. A 70 éves férfi megcsonkított maradványait vejéhez, Párizs hadbiztosához viszik, akit ugyanígy meglincselnek. Istenem! Milyen ez a nép!”

                                           Nemzetek, országok!

                                           Jertek, hogy sorsotok előre nézzétek:

                                           Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

    

                                                             JOZEF BEM

           

              Bem József, a hadvezér és szabadságharcos élete és példája megér egy levelet, mert a kelet - európai viszonyokat hűségesen tükrözi. 1794. márc. 3-án született a galíciai Tarnowban. Katonaiskolában tanult, amikor Napóleon Lengyelország egy részét, mint Varsói hercegséget helyreállította, részt vett az 1812-es oroszországi hadjáratban, mint lovas tüzér.       Majd Napóleon bukása után az orosz főhatóság alatt megalakult lengyel hadseregben szolgált.      De az oroszok iránt táplált indulatai miatt 1830–ban már az orosz ellenes lengyel felkelés egyik katonája.

              A vesztes háborúban különösen az osztrolenkai csatatéren küzd eredményesen. Franciaországba emigrál, de az 1848-as forradalomban már részt vesz, és így vetődik, 54 éves korában, a magyar szabadságharc erdélyi frontjára. Itt, „Bem apóként” tisztelve, nagy sikereket arat. Erdélyt megtisztítja mind az osztrák, mind az orosz csapatoktól.

              Különösen emlékezetes a püski hídnál aratott győzelme 1848. február 9-én. Ekkor mondotta Kemény Farkasnak híressé vált szavait, németül:

              ”Ha a híd elvész, Erdély is elvész!”

              Sikereit látva debreceni képviselőház elsőrendű kitűntetéssel jutalmazta. Amikor a küldöttség Bemnek átnyújtotta, azt üzente a magyar vezetőknek:

              ”Bármit tegyen, de a habsburg-lotharingiai házzal ne béküljön ki soha!”

              1849. július 31-én vívott fehéregyházi csatából, ahol Petőfit megölték, maga Bem is csak úgy tudott megmenekülni, hogy halottnak tetette magát. A világosi fegyverletétel után török földre lépett, ahol szintén katonai szolgálatot vállalt. Mint aleppói basa, Szíriában, szolgált. Itt azzal tűntette ki magát, hogy egy keresztény - üldözést akadályozott meg. Halála 1850. dec. 10-én következett be.

              Petőfiről tudjuk, hogy részéről áros volt a dicséret, ezért kell hitelesnek elfogadni azokat az érzéseket, amelyeket Bem iránt táplált. Egyébként a hadvezér fiának szólította, és szolgálataiért őrnaggyá nevezte ki.

                           

                                                    

                                                     

                                                                BESÚGÓK

               

               „A mai ismereteink szerint a magyarországi harcok során a legtöbb praktikus információt átállt magyaroktól kapták a szovjet hírszerzők.” – írja egy tudományos ember.      Kecelen még választani is lehet, hogy kik lehettek, akik előre besúgták az oroszoknak, hogy a szerencsétlen magyar katonák hol építették ki védelmi állásaikat. Ezért volt legalább harminc, lesből agyonlőtt magyar áldozat!

              Seidner Gyula, a mészáros vagy a ruszki kovács, Izsák, akiknek a zsidó feleségét és lányát a németek elhurcolták. Ő azonban nem mehetett az orosz elé Kiskunhalasra, mert a megmentett unokájára kellett vigyáznia. Ő tudott még oroszul.

              Seidner Gyula és a barátja, Ádám István a helyi nyilas vezető pincéjében bújt el.  Muszkavezetéssel hálálták meg a falunak.

              Amikor az oroszok közel voltak, átballagtak Kiskunhalasra, és egy tolmács segítségével elárulták a Kecelt védő magyar katonák védelmi rendszerét, ezért sikerült azokat lesből és oldalról megsemmisíteni a támadóknak.

              Az utóbbi két személy szerint Kapás Ferencnek, aki a MOVE tagjaként és nyilas párt hely vezetőjeként így akart bocsánatot nyerni az új rendszerben. Számára azonban nem volt bocsánat. A szerencsétlen bujkálót úgy szúrták le, amint egy disznót szokás.

              Gondolom, az egész országban hasonló volt a helyzet. Csak gyűlöletből lehetett országot árulni az oroszoknak.

       

                                                                    HATVANYK

 

            

             „Hatvany Bertalan bárót még az sem tántorította el az igazságtól, hogy malmai az államosítás miatt 1945 után örökre elvesztek a számára. A „kollaboráló”, 1949-ig a párizsi magyar nagykövet, Károlyi Mihály sajtóirodáját vezető Fejtő Ferenc volt.

               A szintén emigráns Hatvany 1975-ben úgy nyilatkozott Vezér Erzsébet irodalomtörténésznek, nem kívánja személyes vitáit érvényesíteni, „tehát egész határozottan kell mondanom, Fejtő Ferenc nagyon közel állt József Attilához.”

Ahhoz a József Attilához, aki fasiszta kommunizmusról írt?

              A „nagyon közel álló barát” ennek a rendszernek lett az egyik szekértolója, és éppen Károlyival – párban, mint nagykövetségi titkár, a szép emlékű Trianon-palota szomszédságában, Párizsban.

              Szegény József Attila! Valóban nagy lehetett a Te magányosságod, ha csak ilyen barátaid akadtak.

              Méla megdöbbenéssel olvastam cikküket. Közöltek egy olyan állítást, hogy egy zsidómentésre fölállított amerikai kormányhivatal – Háborús Menekültek Irodája – „becslések szerint nagyjából 200 ezer magyar és román zsidó életét mentette meg.”

              Elolvastam Randolph Braham Magyar holokauszt című munkáját, ő ilyen amerikai zsidómentő tevékenységről nem tud. Maradjunk azonban a cikk logikájánál! E szerint a szövetségeseknek ki kellett volna fejezniük a zsidók melletti elkötelezettségüket valamilyen szimbolikus értelemben fontos akcióval.

              Megkérdezhetem, hogy a cikkíró milyen etikai rendszerben olvasott olyan erkölcsi kötelességről, amely nyilvánvalóan hatástalan, emberéletekbe kerülő akciót ír elő? Ami a közvélemény fölrázását illeti, ez a holokauszttal kapcsolatos veszélyes közhelyek egyike.

               A népirtást körülvevő hallgatás teljes volt. Hallgattak a szövetségesek, hallgatott a Nemzetközi Vöröskereszt, de például a palesztinai zsidóság is, amelyről Simon Wiesenthal egy helyen megjegyzi, hogy egyetlen akkor megjelent újságjukban sem esett szó az európai népirtásról. A háború idején a holokauszt híreit hogyan lehetett volna megkülönböztetni a szokásos háborús hisztériáktól?

              Miért vonják hát felelősségre a Vatikánt és az egész magyar népet? Ebből a cikkből is világosan kiderül, hogy a „holokauszt hisztéria” a hatvanas években kezdődött. Tehát a keceli nyilas vezetőt a két zsidó férfi megmentéséért ki kellett volna tüntetni – poszthumusz.

               Amint azt már régen sejtettem, az állítás:

               „Magyarország volt a feljelentők országa”, hazugság. Végre fehéren és feketén kiderült, hogy a két éllovas Franciaország és Csehszlovákia. Mindkettő náci megszállás alatt volt hosszú ideig - talán ez a magyarázat. Legyünk irántuk jó májúak! Azaz: megértők.

      

                                                      TELEKI PÁL UNOKÁJA

               

 

              Örömmel újságolom, hogy végre hazatért Teleki Géza, az öngyilkos gróf Teleki

 Pál unokája. Most reá figyelj!

              „Négyéves voltam, amikor az otthonunknál megjelent két felfegyverzett hivatalos

 személy, és apámat keresték.

              Ő azonban éppen Moszkvában tárgyalt az akkori kormány / az ideiglenes /, s

 anyám sem volt odahaza. Én a szobalány mögül néztem, ám észrevettek.

              Nyakamnál fogva megfogtak, kirángattak a Károlyi – kertbe és megvertek.

 Az maradt meg igen erősen bennem, hogy míg fejemet a földhöz szorítják és rugdalnak,

 látom a park csodaszép virágait.

              Hasonló élességgel emlékszem azokra a drámai eseményekre, bár több mindent a

 szüleim meséltek el utólag.

              Egyszer későn este anyám hosszan vitt a kihalt pesti rakparton, ahol várt ránk

 apám és egy orosz katonai teherautó.

            

                                                                          +

              Kiderült, hogy a két szovjet katona le volt fizetve. Egy ponyva alatt elbújva utaztunk keresztül a földeken egészen a határig, aztán Bécsig. Ott sodródtunk a legveszélyesebb helyzetbe, mert amikor arra várakoztunk, hogy az orosz zónából az amerikaiba jussunk, egy ellenőrző katona elkezdte bajonettjével döfködni a ponyvát. Egyre közeledtek a fénylő lyukak rejtekhelyünk felé.

               Ám mielőtt felfedeztek volna bennünket, a sofőr ijedtében a gázpedálra lépett, és áttörve a sorompót, beviharzottunk a már szabad területre. Szerencsénk volt, hisz az amerikaiak csak azt látták, hogy egy szovjet katonai jármű betör hozzájuk. Akár tüzet is nyithattak volna.”

               A fiam volt a fő értelmi szerzője a végleges hazatelepülésemnek. Évekkel ezelőtt Washingtonban a magyar követségen összebarátkozott egy hasonló korú fiúval, amit magyarországi meghívás és nyaralás követett. Annyira jól érezte magát ezeken a látogatásokon, hogy egyszer csak kijelentette: családja szülőföldjén szeretne maradni.

              Megdöbbentem, milyen durva támadások érik a nagy többséggel megválasztott magyar kormányt. Rögtön éreztem, itt a helyünk a tényleg hősies küzdelemben, amit a kormány a külső és a belső támadások ellen folytat A családom több száz éven keresztül próbált a nemzetnek segíteni.

              Úgy éreztem, ezt a hagyományt nekem is folytatnom kell, amikor ilyen nyomás alatt tartják a magyarságot. Írtam, egy levelet a miniszterelnöknek, amelyben megköszöntem, hogy hazatérhettem, és ismét tehetek valami hasznosat idehaza.

              Két nap múlva már meg is érkezett a válasz, amit ő írt, nem csupán aláírt. Arra biztatott: ha valami ötletem, elgondolásom van, hálásan fogadja. Meg kell mondanom, imponál Orbán Viktor bátorsága, amellyel szembeszáll az ellenséges erőkkel, és harcol a nemzet önálló útjáért, felemelkedéséért.

              Pedig ahogy Afrikát, Dél-Amerikát és Ázsiát lerabolták, most kelet – és Közép-Európát pécézték ki. Ki akarják szedni az értékeket ezekből a területekből is. Csak nálunk a föld és a víz a legnagyobb érték, amire pályáznak. Meg akarnak venni olcsón mindent, s amit lehet, kivinnének, hogy aztán háromszoros áron adják vissza ezeknek a kincseknek a töredékét az elszegényített, drága hitelekkel tönk szélére juttatott lakosságnak.

               Ez fog történni, ha nem akadályozzuk meg. A probléma az, hogy óriási nyomás alá helyeznek minket. S minél inkább ellenáll az ország, annál inkább fokozzák a pressziót. Láthatóan nem jönnek be a forgatókönyveik más, nyomás alá helyezett államokban. Például Cipruson, Olaszországban, a spanyoloknál, portugáloknál sem.”

              Sokan figyelmeztettek, vigyázzak, mit mondok, mert kiforgatják a szavaimat. Lehet, hogy általában vigyázni kell erre, de itt nem általánosságokról, hanem az én nagyapámról van szó. És ha az ember egyik családtagjáról terjesztenek hazugságokat, nem szabad hagyni. Tudományos emberként  utánanéztem mindannak, amit ő ebben tárgykörben mondott,  cselekedett, és állíthatom: nem felelnek meg a valóságnak az őt ért gyanúsítgatások.

                Pontosan megmondta, mit miért tett, miért volt szükség pár évig a numerus clausus törvényre 1920-ban. Hogy a trianoni, harmadára szabdalt Magyarországon négy egyetem maradt, az elszakított országrészekből sokan menekültek, és oda kellett figyelni, minden nemzetiség egyformán, számarányának megfelelően, tehát igazságosan tudjon továbbtanulni. Az volt a cél, hogy minden kisebbségnek, nációnak lehetősége legyen egyetemre járni.

              A másik: ha az Országgyűlés elfogadta, Teleki Pálnak, mint a kormány fejének, kötelessége volt végrehajtani a törvényt. Megmondta, nem örömmel írja alá, gond lesz belőle, de nem lehetett más választása. Nálunk a családban nemcsak az antiszemitizmus volt ismeretlen, de az emberek bármilyen szempontú megkülönböztetése is.

               Apámtól tudom, hogy nagyapámnak is sok zsidó munkatársa, barátja volt, és természetesen magyarnak tartotta őket az egész család. Kint Amerikában apám tanított, nyitva volt a ház, jöttek hozzánk feketék, ázsiaiak, arabok, zsidók, mindenki.

              A halálával kapcsolatban az igazság az, hogy önkezével vetett véget életének, a nácik agressziója elleni tiltakozásként. A családban ez nem volt kérdéses, miután a két német küldött hivatalos látogatása után még életben volt 1941. április másodikán késő este. Amióta hazajöttem, mégis mindig azt érzem, hogy bár régen meghalt a nagyapám, folyton segít minket. Mintha mindig velünk volna.”

 

                                                               

                                                      

 

                                                              A TEREMTÉS

    

 

              Úgy állott az Úr a tó partján, mint egy rutintalan mesterember.

              Nézte szép önmagát az apró halaktól csillogó vízben, és egymás után markolta fel a nedves anyagot.

              Érzékeny keze elvégezte az utolsó simításokat is, aztán a földre csapta az ujjaira tapadt maradékot.

              „No, ezzel is megvolnánk!” – mondotta, és tiszta kézfejével letörölte izzadt homlokát.

              „Ne haragudjatok rám – szólt az ezüstpikkelyű halacskákhoz -, de most meg kell mosni a kezem!”

              A zöldeskék víz néhány percig nyugtalanul hánykolódott, amíg, egymáshoz feszítve két tenyerét, az Alkotó tisztára mosta a kezét.

               Azután felállt és hosszan a végtelenbe nézett.  Mintha egyetlen pillantással föl akarná mérni a megszámlálhatatlan csodát, amit hat nap alatt létrehozott.            

              Újra megnézte magát a víztükörben. Elégedetten látta a visszamosolygó nyugodt férfiarcot, amely még nem volt olyan, mint egy öreg mesteré. Hanem olyan, mint egy mindig alkotásra kész, fiatal Istené. Pedig nagy munkát végzett az előző hat napon!

              Egyetlen rosszalló pillantására eltűnt a tohuvabohu, amely hatalmában tartotta a világegyetem, számára legkedvesebb, bolygóját. Látnia kellett, hogy a Föld kietlen és puszta vala.

·                                  „Fiat lux! Legyen világosság!” – mondotta először az Úr.  Csak olyan hangosan,

·                     

·                     ahogy apa beszél a fiához, amikor azt mondja:

·                     

·                                  „Gyújtsad meg a gyertyát, fiam!”

·                     

              Az első napon, örök időre, elválasztotta egymástól, a Sötétséget és a Világosságot. Közben azt gondolta:

              „Bármilyen hosszú is lesz a Sötétség a Földnek valamely táján, az nem tarthat örökké.

              A következő napon egy nyugodt fejmozdulatával, mint pásztor a kezes nyájat, az égboltozatra bocsátotta a felhőket, melyek majd nehéz teherként a viharokat viszik. Azután derűsen nézte Mezopotámia két csendes vizű, életet hordozó és fakasztó folyamát, amelyek között kinyílott az Éden, mint egy hatalmas lótuszvirág.

              A harmadik nap délelőttjén elválasztotta a szárazföldet a tengertől:

              „Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó bokrot, gyümölcsfát, amelyek hozzanak termést az ő nemeik szerint!” – mondotta délután, és a nap végére az is beteljesül.

              „Ez babramunka volt, sok türelem kellett hozzá.” – gondolta az Úr. Utána többet pihent, mert a legnagyobb munka másnap várta.

              Amikor a negyedik napra ébredt, arra gondolt, hogy két égitest mindenképpen kell.                        A másik nappal és diadalmasan ragyogjon az ég boltozatján:

              „Te legyél a Nap, minden Élet Forrása!!” – mondotta lelkesen a Teremtő.

              Vannak tehát világító testek az ég mennyezetén. Megjelent a Hold is, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától.

„Most legyenek jelek, meghatározói az ünnepeknek, a napoknak és az

 esztendőknek!” – így mondotta az Úr.

 

 Majd imígyen folytatta az ötödiken:

 

„Ne csak felhők ússzanak az égen, hanem hangos madárseregek is! Ezeket a

 legokosabbak és a legbátrabbak vezessék!”

 

 „A kéklő tavak és a méltósággal hömpölygő folyók környékén madarak énekeljenek, amely kedves az Ember fülének.

 

  A Teremtő ekkor, az ötödik napon, követte el az egyetlen hibát: megteremtette a csúszómászókat!

 

A hatodik hajnal már ébren találta. Nagy lelkierő kellett hozzá, de elszántan így szólt:

              „Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!” Isten a saját képére

 

 teremté őket: Férfiúvá és Asszonnyá.

 

              Szobrászként ezek lesznek az első alkotásai, de azért nem akart nagyon lemaradni azok mögött, akik emberként felülmúlják majd az Urat is.

               Hiszen Tőle kapják a gyémánt talentumot, és a Teremtő kedvencei lesznek. A talentummal együtt és gyakran, szomorú, emberi végzetet is. De, most örüljünk együtt az Úrral a Férfiúnak és az Asszonynak!

              Csak egyetlen, önmagához hasonló agyagszobor áll előtte. Ettől a nemrég alkotott, még igen perzselő Naptól, rövidesen megszárad, összeomlik. Ha jobb agyagból gyúrta, akkor, legalább is, megrepedezik. S úgy olyannak fog életre kelni, mint egy töpörödött, ráncos arcú vénember.

            „Isten ments!” – kiáltott fel fájdalmasan.

           „Azt nem szeretném – döntötte el a Mindenható -, ezért gyorsan folytatnom kell a munkát!”

              „Elfogadom olyannak, amilyennek elsőre sikerült. Egy kissé gyakorlatlan kézzel készült, de, amire azért büszke lehetek: Minden porcikája a saját alkotásom! Mindenképpen legyen lelke, mert annak híján, nem is nevezhető Embernek. Nem jó az Embernek egyedül lenni:

              „Adok neki halhatatlanságot is. Büntetés lenne számára, ha magányosan kellene eltöltenie a sok évezrednyi időt. Folytatódjék ez az örök élet, mindig újjászülető életként? Csak annyi lelket kap, amennyi egy férfinak elég.

              Ez tükröződjön majd a nőben, és gyarapodva keringjen az utódok testének minden erében és cseppjében! A születéstől egészen az elmúlásig!” – így morfondírozott a munka végére jutva a Teremtő.

              Amikor látta, hogy milyen csodát hozott a világra, mint egy sárgarigó, füttyentett egy harsányat örömében. Lám, milyen ügyesen kifundálta! És először volt büszke, egész határtalan életében.

              Amikor az Isten az embert teremtette, az ördög igen megirigyelte a munkáját.

              „Teremts te is! – hagyta jóvá az Örökkévaló.

              Az neki is fogott, meg is formázta, úgy ahogy. Büszkélkedett vele:

              „ No, ez már kész!”

              „Aztán lelke van-e?” – kérdezte tőle az Egek Ura.

              „Azt a te segítséged nélkül nem adhatok!” – könyörgött az ördög.

              „Azt pedig nem adok, mert úgy sem tudnál mit kezdeni vele.” – ingatta okos fejét az Úr.

 

                                                                       NOÉ

 

              A Biblia azután elmeséli az első emberpár bűnbeesésének okát, kiűzetésüket a

Paradicsomból, a munkás életbe.

              Fiaik tragédiával végződő sorsát, amely szerint a gonosz testvér megöli a jót,

 haragos Káin a szelíd Ábelt.

              Azt állítja, hogy mi ennek a testvérgyilkosnak lennénk a leszármazottai.

              Igaz lehetett, mert nemsokára annyira megsokasodott a bűn, maga az Úr sem

 nézhette tétlenül.

              A Földön élő emberek közül egyedül Noét és családját kímélte meg. Egy-egy hím

 és nőstény állat kivételével, a Teremtő vízbe fojtott minden embert és minden fajú állatot.

              Tehát Noé és családja, a szó szoros értelmében, megúszta, mert időben bárkát

épített a mindenség Urának utasítása alapján.

              Ez volt az egyedüli, megmaradásra érdemes család. A negyvennapos özönvíz

 végtelen óceánná változtatta a Földet.

               A türelmetlen öreg hajós Picasso békegalambjától és a csőrében hozott olajágról

 értesült a megújulni kész természetről.

               Noé ezután a hollót, a mi igazságos Mátyás királyunk kedves madarát, röptette a

 vizek felett, hogy minél gyorsabban eltűnjön a hatalmas víztükör.

              Lehangoló, de a történet azzal folytatódik:

               Noé részegen alszik, és a „jó” leányai ilyen állapotban közösülnek és

 közösködnek apjukkal-apjukon. Gyönyörű kis família lehetett ez is!

 

 

                                                     VÉGREHAJTÁSI UTASÍTÁS

 

 

              Mózes jó néhányszor megbánta, hogy nekivágott a negyvenéves gyaloglásnak ezzel a

 rakoncátlan népséggel.

               Szabad idejében a törvényekről tárgyalt Izrael Urával. A hosszú, évtizedekig tartó,

 egyeztetésnek végül csak meglett az eredménye: a Tízparancsolat!

              Mózes ehhez Végrehajtási utasítást is csatolt, amit az Úr nem volt hajlandó aláírni.

               Mindenesetre Mózes így, együtt akarta kihirdetni.

              Hát láss csodát! A nép magától szakított a régi istenével, és egy aranyborjút kezdett

 el imádni. Mózes dühbe gurult, és a kőtáblákat a földhöz verte.

               Az Úr csak legyintett, és azt mondta:

              „Kemény fejű nép ez, nem foglalkozom velük többé. Kánaánba még eljuttatom őket,

 ha már megígértem, de utánam az új vízözön!”

               „Mene tekel pháresz ufarszin. Megmérettél, és könnyűnek találtattál.” – mondotta az Úr.

              A nép felkérte Mózest, hogy megromlott egészségi állapotára való tekintettel

 vonuljon vissza az aktív politizálástól.

               A nép közfelkiáltással úgy döntött, hogy néhány ezer évre függesszék fel a

 Tízparancsolatot és az Úrral való szövetséget. Már pedig éppen a Bibliából tudjuk:

     Vox populi, vox dei. A nép szava,Isten szava.

          „Hazugság!” – mondotta az Egek Ura.

 

              Azóta élnek a Végrehajtási utasítást betartva és az aranyborjút imádva.

               Ezért az Ördög szétzavarta őket a világ minden tájára.

               A Végrehajtási utasítás ma is érvényben van, aminek néhány pontja méltó a figyelmünkre:

              Aki valakit szándékosan megöl, halállal lakoljon! Aki megveri atyját vagy anyját, halállal lakoljon! Az ítéletek irányelve: életet életért, szemet szemért, fogat fogért.

         Jehosua rabbi mondta:

               ”Mit jelent a Sinaj hegye? Azt a hegyet jelenti, amelyről a gyűlölet a föld minden népére kiterjedt.”

               Itt és így ért véget az Úr és a „választott” nép kapcsolata. Mindkét részről felbontva.        Szegény, szegény Mózes!

 

                                                               II. FEJEZET

 

 

                                                   

 

                                    Magyarország messzire van.

                                    Magyarország hegyeken túl van.

                                    Onnan, rigókkal, éneklőkkel

                                    jönne rövidke szoknyácskában,

                                    hajnal volna,

                                    szellős,

                                    világos,

                                    szép, tiszta üllők csengenének.

 

                                    Uram, nem látta Magyarországot?

                                    Tudom, nehéz a nyelve.

                                    Tudom, nehéz a szívem.

                                    Uram, nem látta Magyarországot?

                                        

                                     Lányok, sokan, szaladnak,

                                     akár a reggeli szél,

                                     hajuk lobog a keleti égen.

                                     Ő pedig kövér kalácsot fon,

                                     karcsúbb ő a liliomillat estéli árnyékánál.

 

                                     Uram, nem látta Magyarországot?

                                     Ott ősz van,

                                     kicsike kertjeinkbe

                                     zörgő, száraz virágot ültet az Úr.

                                                                                                   József Attila

 

              

         Most csak egy olyan hidat építünk a széles időszakadékon át, mint az inkák valahol az Andokban két hegy között. Az első emberpártól a 20. századig ível.

          Ennek a köldökzsinórokból font ívnek, ami néha erős kötélként, máskor vékony szálként, de a többivel szorosan összefonódva, mégiscsak eljutott a szakadék magyarországi partjára, temetőgödrök és katonasírok felett.

         Egy családról lesz szó, egy család élethídjának múlt századi szakaszáról.

         Nagyapáink: Filus András meg Ugranyecz András a 38-as Mollináry gyalogezredben szolgáltak. A legtöbb Duna-Tisza közi gyalogos katonát ide osztották be. Azt hiszem, a korabeli Magyarországon, nemigen fordult elő, hogy egy családból egyszerre őt fiatalember vonultassanak be egy időben.

         Ez is azt bizonyítja: hazánkból minden hadra fogható férfit megmozgattak. Isteni kegy és szerencse, hogy mind az öten épségben hazatértek az Ugranyeczek! Filus Andrást pedig vitézi címmel tüntették ki.

         Ezek a férfiak nem akartak hősi halottak lenni, és jól gondolták! Mert nem volt a világháborús harctereken „szent halál”, csak értelmetlen és fájdalmas.

                                                                        

                                                  NÓTÁZÓ VÉN BAKÁK

                                                      Hogy zúg, zuhog, árad a nóta

                                                 Valamennyi vén fiú torkán

                                                 S hogy ölte órákig az orkán

                                                 Künn őket a próba-mezőkön.

 

                                                 Magyarok, öregek, nótásak.

                                                 Bakák, búsak: dacosan, hősön.

                                                 Puskaport még alig szagoltak,

                                                 De hősök már, hősön-holtak.

 

                                                      Így járnak a Végezés ormán

                                                 Ezer és ezer évek óta,

                                                 Mindig a Halálba loholtak,

                                                 S el nem hagyta őket a nóta.

 

                                                      Miért? Kiért? Mikor?: erősön

                                                      Állták, mert így rendelteték el

                                                      S be szép ilyen végzetes néppel

                                                      Ugyanaznak tudni magunkat.

 

                                                      Ez a regéknek ősi népe

                                                      S hősi népe túl minden hősön,

                                                      Rosszkor jőve és rossz helyre téve

                                                      Átugrik Sorsot, Jelent, Voltat.

 

                                                      Fátum és dal népe, ha voltak

                                                      Sírok: te megbirtál a véggel,

                                                      Búsultál, ütöttél, nótáztál

                                                      S halsz és élsz: így rendelteték el.

                                                                                                               Ady Endre

                                                                         

                                                              UGRANYECZ ANDRÁS

 

               Ugranyecz András, t. gyalogos, gazdálkodó, Kecel. 1890-ben született Kecelen. 1914-ben bevonult, a legelső menettel a szerb frontra került. 1915 tavaszán az olasz frontra vitték, ahol megsebesült.

              Felgyógyulása után ismét az olasz harctérre vitték, majd a szerb frontra kerül. 1916 januárjában ismét az olasz, onnan rövidesen az orosz frontra. 1917 őszén az olasz harctérre viszik. Felesége: Kapás Teréz./

Testvérei:

1. Ugranyecz András 1890-ben született.

2. Ugranyec István 1893-ban született.

3. Ugranyec János 1893-ban született.

4. Ugranyec Mihály 1883-ban született.

5. Ugranyec Pál 1885-ben született.

 

     Vitéz Farkasfalvi / Filus / András, t. gyalogos, Kecel. 1886-ban született Kecelen. Tényleges éveit 1907-10-ben szolgálta. Mozgósításkor bevonult, és a szerb frontra került, majd az olaszra. Ugyanazon év júliusában megsebesült.

              Felgyógyulása után újra az olasz, majd a szerb frontra került. Rövid szabadság után Dél-Tirolba, majd az orosz frontra ment, ahol 1916. október 15-én fogságba esett. A fogságból 1918 februárjában tért haza. 1928-ban vitézzé avattatott. Felesége: Bobek Eszter. Gyermekei: József, András, Eszter. Sógora: Bobek Mihály az olasz fronton 1916-ban

hősi halált halt.

                                        FILUS ANDRÁS ÉS BOBEK ESZTER

 

              Filus András és Bobek Eszter, anyai nagyszüleim ahhoz a nemzedékhez tartoztak, amelynek a 20. században a legnagyobb emberi próbákat kellett kibírnia és túlélnie.

              Az bizonyos ma már, hogy az első világháború Európa népeinek életét véglegesen felforgatta. Nem csak az derült ki, hogy egy teljesen új típusú háború ölte mindkét oldalon az embereket, de ami a legfontosabb: minden korábbi erkölcsi norma e négy év alatt semmivé lett.

              Gondoljunk az állóháború minden szörnyűségére! A gáztámadásokra, a mocskos lövészárkokra, ahol a patkányok társaságában elveszett az emberi méltóságnak minden maradéka. Az állóháború hihetetlen mértékű veszteséget követelő vérfürdőire, a Verdun-höz és Przemisl – hez hasonló mészárlásokra. Majd a repülőgépek és a harckocsik bevetéseire. Megkezdődött a gépek háborújának korszaka, az ember másodrendűvé alacsonyodott.

         A marxista alapállás: „az imperialista háború” bélyegét mindkét harcoló félre rá lehetett sütni. De leginkább a győztesekre! Az antant már a háborúba világos célokkal indult: Szétverni az Osztrák – Magyar Monarchiát, és végképp legyengíteni a szintén gyors fejlődésnek indult Oroszországot. A háború végére mindkét tervet teljes sikerrel hajtották végre, de ehhez az kellett, hogy az európainak indult összecsapás világháborúvá szélesedjék.

         Az árulókat hajdan megvetették, most jutalmazták. Románia, Csehszlovákia, Szerbia hazánkat a történelemben példátlan módon széttépte, pedig Tisza István egyedüli ellenzője volt a háborúnak. Nem voltunk kezdeményezői a konfliktusnak, nem lettünk árulók, és a magyarság lélekszámához képest a legnagyobb véráldozatot szenvedtük el – a biztos vereségért.

          Azért a vereségért, amelyet elsősorban a monarchia nemzetiségeinek kétszínűsége idézett elő. A háború folyamán kötött titkos megállapodások különleges szerepet játszottak a háborút lezáró „békék” fogalmazásában.

          Ami pedig a hátországban lejátszódott, az minden emberveszteségnél tragikusabb volt. A HIT-nek olyan olyan meggyengülése következett be, amelynek máig ható súlyos következményei lettek. Nemcsak a vallásos hitről van szó, hanem a hazához, az emberi méltósághoz, a családhoz, a női és egyáltalán az anyaság méltóságához fűződő HIT-ről beszélek.

          Hazánkban is, de szerte Európában, manapság pedig már az egész világon a házastársi kapcsolatoknak, az ESKÜ-nek, az ADOTT SZÓ-nak, mint magasztos fogalmaknak a teljes elértéktelenedéséről van szó. Mindezt a hajdan SZENT emberi kapcsolatot a Disznófejű Nagyúr, aki A Rotschildék palotájában lakott, PÉNZRE váltotta át. / Sőt, napjainkra az embert állati létezésre fokozta le, illetve hagyta a föld sarában. /

         Ha morbid akarok lenni, nagy BIZNISZ volt ez a TŐKÉNEK. Az is bizonyítja, hogy az USA is beavatkozott a kétes kimenetelű küzdelembe. Olyan volt ez, mint a sakkparti patthelyzetét feloldó egyetlen plusz bástya mindent eldöntő lépése. Az Antant emberveszteségeit tekintve, mindössze 3-2 - re nyert. Három millió halottal legyőzte a kétmilliót.

    A győztesek bosszúból, rövid és egyúttal hosszú távú politikai megfontolásból, az emberiség jövőjét kockáztatva, teret nyitottak két olyan pestisjárványnak, amely egy még nagyobb kataklizmának lett az előidézője: A hitleri fasizmusnak Németországban és a sztálini kommunizmusnak Dosztojevszkij és Tolsztoj hazájában. Ennek voltak az áldozatai a 20. század permanens háborúiban szenvedő népek mind. És ki tudja manapság megmondani, mikor lesz vége?

                                                                          +

 

         Nagyapánk, Filus András, Szerbia és Doberdo után, ahol minden lehetséges érmet begyűjtött, ami a vitézséghez kell, most éppen az orosz fronton posztol. Milliók vére folyik valamiért. Miért is? Mert „a gyűlölet a Föld miden népére kiterjedt.”

 

                                                                    

                                                  SZILENCIUM

                                                 Mentem haza éjféli óra táján,

                                                 öregdiákok báli éjszakáján,

                                                 eremben édes áramlású bor.

                                                 Aludt a Templom utca mélyen

                                                 s aludt a holdfényes templom-fedélen

                                                 a varjú-sor.

 

                                                 Én egyszer erre jártam iskolába –

                                                 Gondolkoztam sok messze-hullt fiún.

                                                 Némán emelkedett az éjszakába

                                                 az ó-kollégium.

                                                 Éjfélutáni, mély szilencium.

 

                                                 És Téged akkor árnyékból, sugárból

                                                 elém kápráztatott a fél-sötét:

                                                 szoborszabású, szép atléta-melled,

                                                 fekete arcod dús szemöldökét,

                                                 ahogy a szemem sokszor rajtad feledtem,

                                                 hegyi falucska föld-edzett fián.

                                                 Kemény kezedből hogy repült a labda

                                                 métás csatákon künn a kúrián!

                                                 A hó ment és az erdőkig kimentünk

                                                 hangos fiúkkal várni márciust.

                                                 A hó jött s dísztelen diákszobában

                                                 Aranyt olvastunk és Horatiust.

                                                 És most egy hang suhant fülembe: hangom,

                                                 ahogy zúgták a boltíves falak,

                                                 mikor diáklejtésű régi szóval

                                                 kerestelek, ha nem találtalak:

                                                 Domine Joó József!

 

                                                 S talán a hold, talán a bor varázsa

                                                 a furcsa vágyat sugarazta rám:

                                                 a hold alatt, a nagy szilenciumban,

                                                 Domine – hogyha elkiáltanám –

                                                 S mozdult a hangom –

                                            Hallgatott az utca,

                                            hallgattak véres titkú harcterek.

                                                 Öregdiákok báli éjszakáján,

                                                 domine Joó József, kerestelek.

                                                                                                                Áprily Lajos

 

 

                                                                                             

              Kedves Öcsém, most ANDRÁS ÉS ESZTER megismerkedésének és nehéz háborús

 

 éveinek bemutatására vállalkozom.

                                                           

                                                   MAGÁNYOS ASSZONYOK

 

         A vasárnapi nagymisén csupa sötét ruhás asszony énekel egyetlen, a templomot, a falut, a földet és az eget betöltő, zengő, fiatal hangon. Mint egykoron a szelíd Ábel Istennek tetsző füstje, úgy száll föl-föl, egyenesen Krisztus anyjához, Máriához, az ének. Fölszáll a távoli harctereken szenvedő magyar katonákért, sok tiszta lélekből, a fohász:

                                                 Gyászba borult egek,

                                                     Háborgó tengerek

                                                     Csillaga, Mária!

                                                     Hozzád fohászkodunk,

                                                     Feléd sóhajtozunk,

                                                     Szeplőtlen Szűzanya.

 

         Kurcz Adolf, tisztelendő úr ájtatos imára buzdítja híveit a fiakért, a férjekért és a testvérekért. Aztán, mint pásztor a nyáját, maga elé terelve a ministránsokat, komótos lépésekkel kiment a sekrestyébe. Ekkor a kántor úr mély hangja felzúg: „Isten, hazánkért térdelünk elődbe”.  Együtt énekel velük minden egyház minden híve e Kárpát-medencei hazában: a Felvidéken, az Alföldön, a Dunántúlon, a Délvidéken és Erdélyben. Mária országának Isten áldotta tájain.

         Aztán elindul a sötét ruhájú asszonyok végtelen sora. Térdhajtás és keresztvetés után, nyugodtabb lélekkel, de sóhajtozva, a főajtón át a friss levegőre. Csupa leány és asszony! Kék, barna kendők alatt piros arcok, sötétszín ruhájuk alatt fiatal testek.

         Ötven-hatvanéves férfiak keresik egymást az asszonyrengetegben, hogy meg ne szakadjon a háború előtti, régi szokás. A férfiak tanácskozása, ami a déli harangszóig megtárgyalja a falu ügyes-bajos dolgait. A disputát a bíró meg a jegyző vezeti. A jegyző úr szerint éppen ezerötszáz férfi hiányzik a faluból, pedig még a háború vége sehol. Sok derék emberünk van már a hősi halottak között. Akik már megkapták a gyászlevelet, még Istent is okolják. Nagyon, de nagyon hiányoznak az erős munkabíró férfiak.

         Minden nehéz gond egyedül az asszonyok vállát nyomja. Olyan asszonyt is láttak már a Csukás dűlőben, aki maga szántott meg vetett. Fejére állt ez a világ! Ki állítja a talpára? Mert, hogy egy éven belül nem lesz vége ennek a mocskos háborúnak, az olyan biztos, mint a Tízparancsolat. De már az sem biztos, mert benne van:

          „Ne ölj! Mégis mit tesz az emberiség már harmadik éve? Gyilkolja egymást! Ez csak az ördög műve lehet, vagy Isten büntetése.”

         Sóhajtással vannak tele a meglett férfiak is, pedig nekik kéne az asszonynépben a lelket tartani.

         A fekete, a sötétkék és a barna kendős fejek már az ajtóban forogni kezdenek egymás felé:

         „Igen szépen prédikált az új papunk, pedig még tán harminc éves sincs. Azt mondják, hogy a lánytestvérével együtt laknak. Az édesapjának meg a Kossuth utca másik oldalán vett házat. Úgy látszik, hosszú időre berendezkedik nálunk. Biztos, hogy a testvére? Láttunk mi már karón vajút.”

         Folyik tovább a pletykaság.

         Akit gyerek vár otthon, már úton van hazafelé. Esztert két fiú várja, ezért az Örzse nénivel tart, aki a szomszéd utcában lakik. Egy az útjuk majdnem hazáig. Arról beszélgetnek, milyen módja van a pénzszerzésnek ebben a felfordult világban:

         ”Mi, az apjukommal gyakran eljártunk lovas kocsival a szomszéd városok piacára. Most nagyobb fába vágjuk a fejszét! Híre van, hogy Pesten nincs elég ennivaló. Itt ez a vasút, elvisz odáig. Aztán itt az uram kocsija, ami kivisz az állomásig. Két kéz, két erős kosár, tele baromfival. Tyúkkal, libával, kacsával, ami éppen van a háznál.  Három kilométerre sincs az állomás. Cirádés kocsival, ha esik, ha fúj, félóra alatt kinn vagyunk. Kiskőrösön átszállunk a gyorsabbra. Pontban hat órakor indul, és Pestig úgy szalad a vonat, mint a hajderménkű. Nyolc órára fölérünk.  A legjobb időre, mert a városi nép, még ha korog is a hasa, nem szeret korán kelni.”

           „Ha éhesek, etessük őket!” – lelkesedett a fiatalasszony. „Magával mennék én is, Örzse

 

 néni, ha kocsival kivisznek az állomásig. Két füles kosárban elbírok én nyolc hízott

 

 kacsát is!”

 

    Az öregasszony, az ötvenéves már annak számít, biztatta a fiatalasszonyt:

          „Jártam én már Pesten, ismerem a leghíresebb piacot a leggazdagabb környéken.

 

          Igaz, hogy az ott lakó nép igen finnyás, de majd mi jól tartjuk őket. Beszéld meg az

 

 anyósoddal! Reggel legkésőbb fél hatkor indulunk. Öt óra után nem sokkal nálunk legyél,

 

 mert az apjukom meg a gőzös nem vár! Isten áldjon, lányom!”

 

         „Köszönöm, Örzse néném, hogy rám gondolt. Az Isten áldja addig is!”

 

         Azután olyan mozdulatokkal, mintha a rózsafüzérrel megáldanák egymást, elválnak az utcasarkon.

         A fiatalasszony még csak huszonkét éves, de már két fiúgyerek gondja van a vállán. Az ura Boszniában letöltötte a kötelező katonaidőt, de 14-ben megint behívták. Azóta csak egyszer volt szabadságon. Akkor rakta a vállára az újabb terhet, Andrist, a kisebbik fiát. Igaz, hogy ezt jobban szereti, mint az elsőt, a Józsit. Andris hasonlít rá leginkább. Igen életre való, ez a büdös kölyök!

         „Öt óra után nem sokkal nálunk legyél, mert az apjukom meg a gőzös nem vár!” – állandóan ez a mondat fészkel a fejében. Még az alatt is, amíg a hátsó szobában az otthoni ruhájába átöltözik. Csak azután megy előre az anyósához meg a gyerekekhez. Az „édesanyámhoz”, mert Eszter csak így szólítja.  Meg is érdemli a tiszteletet. Az asszony most ötvenöt éves, és szellemileg olyan friss, mint egy okos húszéves.

         Egy födél alatt élnek az anyósával, de a fiataloknak a hátsó, nagyobbik szoba jutott. Egyetlen udvarra néző nagy ablakkal, meg egy üvegajtós, fényes nappal is homályos konyhával. Rozália mama, mert az ismerősei csak így szólítják, ragaszkodott az első szobához.  Annak a két kis ablaka, déltől lenyugvásig, elég fényt ad az olvasáshoz. Éppen egy kis füves térre néznek, és amelyeken át szélesen - hosszan be lehetett látni a környéket.

         Eszter vasárnaponként, de magának se vallaná be, nemcsak azért jár a templomba, mert buzgó katolikus, de ilyenkor „szabadságra megy” a kicsik nyüzsgésétől fáradtan, meg az anyósa fürkésző tekintete elől. Ilyenkor a kicsiket a nagymama gondjaira bízza. Most is előbb hátra oson és átöltözik.

         Most már tiszta, de hétköznapi ruhában megy át az első szobába. Tudja, hogy örömet visz, de sírás lesz a jutalma. Az idősebbik fiú, Józsi már négyéves, és egészen az apja fia. A kisebbik, a kétéves, az ágy lábához van kötve, mert az anyósa szerint olyan, mint az égedelem.

         Amikor az anyjukat meglátják, Józsi abban a pillanatban kiált valami nagyot és érthetetlent. Azután biztos, ami biztos, mindkét kezével belekapaszkodik az anyja szoknyájába. A kisebbik az ágy szélét fogja, és sírva kínálgat anyjának egy csutkát, amivel sokat bíbelődhetett unalmában.

         Az anyja lebontja a lábáról a madzagot, leereszkedik egy hátas székre, és a kicsit az ölébe ülteti. Zsebkendőjével letörli a könnyeket, megtörli a mindig maszatos orrocskát, és közben vigasztalóan kérdezi: „Már megint eltörött a mécses?

         „Evett valamit ez a gyerek, édesanyám?” – fordul az anyósához, aki az ablaknál ül, és szokása szerint, most is olvas, vagy csak úgy játszik, mintha olvasna. Az okuláré fölött szúrós szemmel Eszterre néz, aztán epésen azt kérdezi:

         „Máma mit tanultál a templomban?”

         Nem azért mondja, mintha választ várna rá, csak azt akarja éreztetni a menyével, hogy nem kedvére való a templomjárás.

         Nem szereti a papokat, mert faluszerte rossz hírét költik. Nem a szószékről, csak disznótorokon, névnapokon, meg ahova vendégségbe hívják őket. Sokaknak elmondják róla, hogy bűbájos és ördögi praktikái vannak. Akik jobban ismerik, csak annyit mondanak:

” füvesasszony.”

         Ami csak azt jelenti, hogy ismeri a füvek- virágok gyógyító titkát. Azt mondja a családjának is:

         „Az Úristen olyan világot teremtett, ahol minden emberi nyavalyának, betegségnek elrejtette a gyógyszerét. Fűben, fában, virágban. Ez nincs mind egy országban, de az egész föld valamelyik növényében megtaláljuk. Az ilyennel gyógyítókat mindenütt tisztelettel veszik körül, mert ismerik hatalmas titok néhány csodáját.

         Az ablakon kinézek erre a kis terecskére, már elcsodálkozom. A fűszálak között kinő a kamilla aprócska sárga virága, ezerszám. Mintha az Úristen maga mondaná, nézd, milyen szép, és nézd meg, milyen hasznos! Orvosi székfűnek is mondják, Szent Iván–pipitérnek, szüzek anyjának. Szép nevei vannak. Meg is érdemli! Gyógyítja a hasfájást, a görcsöt, a havi vérzés zavarát. Lázat és gyulladást gátol, megnyugtat. Sorolhatnám tovább. Hogyha kamilla-lével lemosod a hajad, illatos lesz és csillogó. Nyugodtan elmehetnél a szagos misére, mert te illatos lennél, nem pacsuli szagú.

         Hány embert állítottam már talpra! Csak a Jóisten a megmondhatója! Nemcsak testet, de lelket is többet meggyógyítottam már, mint a tisztelendő úr. Ha nem kellene az embereknek a tudományom, amit az édesanyámtól örököltem, ő meg a nagyanyjától, akkor miért áll meg a ház előtt, sötétedés után egy-egy tanyasi kocsis gazda. Aki igen sürget, mert utolsó órás a felesége.

         Tudja, hogy jó kezekre bízza az asszonyt is, a gyereket is. Ki tudja azt megmondani, hogy az Ördögtől vagy az Istentől van-e a tudásom? Ha segít az embereken, akkor nem lehet a Gonosztól! Bűn az, ha sok titkát ismerem az Istennek?” – teszi föl magában a kérdést, ki tudja hányadszor. Eszter ismeri már az „édesanyámat”, hogy tudja, mit gondol a világról.

         Egyik gyerekével sem kellett orvoshoz menni. Itt van a házban az orvos és az orvosság. Az anyósa mindig meggyógyította őket, s milyen szeretettel.

Azután Eszterhez fordul:

         „Mi jót főztetek ki ebéd előtt az Örzsével? Igen hosszan búcsúzkodtatok.”

 

         „Arról volt szó, édesanyám, hogy holnap reggel Örzse néni a pesti piacra megy föl a

 

 libáival, mert jó ára van a baromfinak. És engem szívesen bevenne társának. Az Örzse

 

 néni mondta is, hogy előbb kérdezzem meg az édesanyámat: „Mit szól a dologhoz? Egy

 

 

kis pénzmagot szerezhetnénk!” – fejezi be röviden, s közben az Andrist leengedi az öléből,

 

 és úgy, meghajolva, néz föl az édesanyámra.

 

„Azt a pénzmagot volna hova elvetni, lányom. A petróleumos üveg alján még lötyög

 

 valami zavaros lé.

 

 Egy zsák lisztet is kéne venni a télre, mert ahova engem segítségül hívnak, ott mindig csak

 

 disznóságot adnak.

 

 Azért vagyunk bővében sonkának meg a szalonnának.

 

 Kenyér mellé valót kapok, de nem ehetünk sonkát szalonnával, mert igen csodálkozna a

 

 gyomrunk, és nem győznénk kamillás teát inni.

·  

         Még nincs fölszántva a kert a jövő évi krumplinak, kukoricának. Fogadnunk kell egy embert, aki a Bogárzó széléig be is veti! Pénz nélkül megáll az életünk, meg nagyon sötétek lesznek a hosszú téli esték.

         Magam is azon gondolkodtam, hogy mi van a háznál eladnivaló. Csak a tömött kacsák.           De a keceli piacon mindenki aprójószágot árul, és nincsen ára. Ha az András fiam itthon volna, bizony, nem küldenélek én Pestre!

     Elmehetsz, lányom. Próbálj szerencsét!” – mondja ki végül a szentenciát.

 

Azután aggodalmas arccal hozzáteszi:

         „De vigyázz, mert a múlt éjszaka bundás telehold volt, s a holdnak olyan hatalmas

 udvara támadt, amekkorát ritkán láttam életemben.

         Amióta az édesanyám az eszemet erre is kinyitotta, figyelek az égi jelekre. A Hold az

 asszonyi állat sorsának az irányítója, rosszra is, jóra is.” – így mondta valamikor az

 édesanyám.

 

     „Elmehetsz, lányom, de igen vigyázz magadra! Én meg majd vigyázok ezekre a

 

 legényekre!”

 

         A fiatalasszony szóban is örömmel forgolódik, és hangosan tervezi a másnapot:

 

         „Akkor még délután jóllakatom az állatokat, aztán a legszebb nyolc kacsát

 

 elrekesztem, hogy hajnalban ne kelljen hajkurásznom őket.”

 

         Sorolja az anyósa előtt Eszter a tennivalókat. Hátha talál bennük kivetni valót, vagy

 

 van okos tanácsa a holnapi útra.

 

         „A két garabolyba belefér nyolc állat. Csak jól kötözd össze a lábukat!” – így szólt a tanács.

 

         Eszter nem gondolta, hogy az anyósa ilyen gyorsan beadja a derekát. Megebédelnek szép békeséggel, bablevest túrós csuszával. Igen ízlett a legényembereknek, mert mindjárt lett hancúrozás meg nevetés. Az egész vasárnap délutánt együtt tölti a gyerekeivel. Leül melléjük, és együtt nógatják egyszer hajszra, másszor csára a barna ökröket. Aztán tornyot építenek a csutkából, hogy jót nevessenek együtt, amikor az égig érő torony összeroskad. Az asztal fölött a falra akasztva, így tanít a Házi Áldás:

                                                          Hol hit, ott Szeretet.

                                                          Hol Szeretet, ott Béke.

                                                          Hol Béke, ott Áldás.

                                                          Hol Áldás, ott Isten.

                                                          Hol Isten, ott Szükség

                                                          Nincsen.

 

4. levél                                                                          

 

         A látszat ellenére, egész délután izgatott volt. Nem járt még Budapesten, de sokat olvasott még a tanyasi iskolában is róla. Ott van a széles, kék Duna. A földalatti vasút, amit még elképzelni is nehéz. Az állatkert, tele a világ mindenféle állatával, mintha a Noé bárkája lenne. Sok-sok emeletes házzal, milliónyi különböző emberrel, mintha az új Noé bárkája lenne az egész Budapest.

         Holnap meglátom közelről is! Csak a Jóisten megsegítsen, meg az Örzse néni vezessen! – gondolja százszor is.

         A gyerekeket, nagy sírások közben az anyósánál hagyja, de megígéri, hogy holnap este mind a ketten kapnak majd ajándékot:

         Csak ne legyen rátok panasz, mert akkor nem lesz ajándék! Nehogy megharagítsátok a nagymamát!

         Azután siet a választott kacsákat elrekeszteni. Még a csuhét is odakészíti, amivel a lábakat majd hajnalban összekötözi. A két nagy kosár aljára szalmát szór, hogy kényelmesen utazzanak az állatok.

         Újra végiggondol mindent, aztán bemegy a hűvös szobájába, hogy magát is fölkészítse az útra. Begyújt a sparheltben, és egy nagy fazék vizet melegít. A teknőben tetőtől talpig megmosakszik. Még lány korában megszokta, hogy hosszú alsóingben aludjon. Mindjárt magára is veszi.

         A reggeli öltözködéshez előkészít egy pendelyt, egy alsószoknyát, meg egy kofának való felsőszoknyát, a kékfestőset. Kell még egy hosszúaljú blúz meg a barna berliner kendő, ami megvédi a hajnali hidegtől!

         A haját majd hajnalban koszorúba fonja, és rá a barna fejkendőt köti. Pesten is lássa, akinek van szeme, fiatalasszony még!

         Korán lefekszik, de a lámpa fényét csak annyira csavarja le, hogy ébredéskor mindig megláthassa a mutatók állását. Előre tudja: nyugtalan éjszakája lesz. De hát, Istenem, nagy út előtt áll, és életében először! Pedig pihenni kell, mert nehéz nap is lesz, tele idegességgel, izgalommal.  Háromszor is fölébred, és mindjárt a mutatókat figyeli. Negyedötkor el is kezd öltözködni. Egy csöppnyi fény sincs még az ég alján.

         Nem kell sietnie, mert a Józsi bácsi kocsija öt után indul az állomáshoz. Pénzt tesz a köténye zsebébe. Úgy is az Örzse nénire bízza. Jobb helyen lesz majd annál. Elfújja a lámpát, a kulcsot kétszer is megfordítja a zárban, és a diófa tövéhez hullott sárga levél alá rejti.

         A kacsa ólnál ott van a két kosár, bennük a csuhé a kötéshez. Nem szabad nagyon megszorítani, megnyomorítani vele az állatot!

         Egyenként rakosgatja kosárba őket, de utána háromszor is kitapogatja a sötétben a nyolc fejet. Azután megemeli a két kosarat, karjára fűzi, és könnyűnek érzi azokat. Lesz ez még nehezebb is! – mondja magának, de hangosan.

         Józsi bácsi még csak a befogással bajlódik. Eszter úgy érzi, hogy éppen időben érkezett. Hangosan köszön az udvaron, hogy mindenki meghallja: „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

Úgy látszik, mégsem hallotta meg mindenki, mert csak Örzse néni hangját hallja a konyhából:

         „Dicsértessék, bizony! De ettél-e valamit reggelire, kofatársam? Gyere be, majd eszel

 

néhány falatot hamarjában.”

 

Talán tíz falat sonka kenyérrel, amit lenyel, meg iszik rá egy nagy pohár tejet.

     „Reggelire egy nagy pohár tej, egész napra tiszta lesz a fej!” – gyártja szokásos rigmusait Józsi bácsi, aki már a kocsin ül.

 

         „Ide a jó nehéz kosarakat, melléjük a köteg szalmára a széles asszonyságokat! No, Holló, Fecske, indulás!”- harsogja tovább az öreg. Józsi bácsi nem szeretett gyorsan hajtani:

 

         „Az asszonyokkal meg a lovakkal jól kell bánni. Mind a kettő kényes jószág! Nem

 

     rendes gazda az, aki sűrűn használja a korbácsot. Azt azért ne kívánjátok ám, hogy

 

 körülcsókoljalak benneteket az állomáson, mert én egy kupicával már ittam reggelire. Én

 

 már csak ilyen vagyok! Tejet prédikálok, és pálinkát iszok.”

 

       „Maga, vén szosze, most csak az útra figyeljen!” – hallgattatta el a felesége.

 

         Már teljesen kivilágosodott. A napocska is ott leselkedik az ég alján. Akkor emeli fel majd a fejét, amikor nem veszik észre, hogy milyen kevés meleget hoz.

Félóra alatt megtették az utat. Amíg Örzse néni jegyet váltott, Eszter a kosarakra vigyázott. Talán öt percet sem vártak, már beszuszogott a kalocsai mozdony. Kényelmesen elhelyezkedtek a kupéban, és a masina húzni kezdte a három kocsit.

Eszternek tegnap dél óta most először jutott eszébe András:

       „Mit szólna hozzá az ura, ha megtudná, hogy fölcsapott kofának?” – teszi föl a kérdést, és tudja rá a nyugodt hangú választ:                 

       „Te adj magadra! Ne cigánykodjál a vásárokon!  Csak a gyerekekkel törődj, az a te dolgod!”

         Ha itthon, mellettünk volna, sokkal kevesebb lenne a gondunk. Nem kéne, két gyerek mellett, még a pénz után is szaladni.  Napszámost fogadni! Petróleumot venni, hogy télen ne vakoskodjunk! Előteremtené a föld alól is a rávalót, amilyen szorgalmas. De hát magukra maradtunk, gyámoltalanok lettünk nélküle.

         Isten verje meg ezt a háborút, meg azokat, akik kitervelték! Legutóbb éppen Pestről küldött egy képeslapot. Egyik oldalán a Dunával meg a Gellért- heggyel, a másik oldalon meg csak néhány szó:

         „Mindenkinek jó egészséget kívánok. Megyünk az orosz frontra.”

Éppen három hónapja, amikor augusztus elején, a postás viccelődve odaadta képeslapot:

         „Pesten én is vállalnék szolgálatot, mint az András. Úgy hallottam, hogy ott is sok a magányos menyecske.”

Közben már Kiskőrösre érnek:

         „Budapest felé! Átszállás!” - szól egy dörgő borízű hang. A hosszú vonat egyik hátsó kocsijában kényelmesen elhelyezkednek. Az ülés alá teszik a kosarakat. Örzse néni akkor azt mondja neki:

      „Látom rajtad, hogy nem pihented ki magad az éjszaka. No, most aztán pótolhatod az

 

 alvást! Két órán keresztül zakatol velünk a vonat, közben el is altat. Pihenj! Majd én

 

 ügyelek mindenre!”

 

   

 

                                                       EGYRE TÁVOLABB

                                                           A postás, fekete varjú,

                                                           fölkárog az ostorfán.

                                                           Figyeld a hangját,

                                                           bár szíved tépi,

                                                           akkor is hallgasd, ha fáj!

 

                                                      Hazafelé masírozó

                                                           magas oszlopok sűrű

                                                           ritmusára ver a szív.

                                                           A dróton sötét holló

                                                           baljós árnya feketül.

 

                                                           Kicsi árvám! Feleségem!-

                                                           száll a morze – jel tova.

                                                           Nem állhatja útját

                                                           sziklás, erdős hegyhát,

                                                           ha a címzett a Haza.

 

            

Farkasfalvi András nagyapánk ezeket a leveleket a frontról írta a feleségének:

              „Szeretett, kedves feleségem! Kívánom a Jóistentől, hogy soraim a legjobb egészségben találjanak benneteket. Én egészséges vagyok. Különös újságot nem írhatok, mint boldog húsvéti ünnepeket kívánok. Isten veletek és velem! Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasút utca 47. 1916. III. 6.”

              „Kedves feleségem! Örömmel tudatom, hogy a hozzám intézett leveled megkaptam. Hála a Jóistennek, elég jó egészségben talált. A soraidból mindent megértettem. Hogy én elkövetnék bármi rosszat, ne feltételezd! Az nem nehezíti meg a sorsodat, ha én búval állok elő, mert nem kapok tőled levelet. Mert mindig így van, abban nem tévedek. Azt hiszem, hogy a fényképet már április 4-én megkapod. Isten veletek! Választ!

Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasút utca 47. 1916. III. 21.

K. u. K. Infanterie Bataillon 3/38, 10. feldkompanie.”

              A BRUSZILOV – offenzíva, amely három szakaszban zajlott, 1916 nyarán és őszén, összesen négy hónapig tartott. Bár nem tudta megsemmisíteni az osztrák-magyar erőket, de  270 ezer hadifoglyot ejtett a júniusban indított első, majd a szeptembertől decemberig tartó második és harmadik offenzívában, az oroszok számára is hatalmas veszteségeket okozó, kíméletlen harcokban. Ekkor, 1916. október 15-én került orosz hadifogságba a nagyapám is.

                Éppen a strázsán posztolt, amikor a sűrű erdőben váratlanul feltűnt egy csoport ellenséges katona. Négy közkatona meg egy tiszt, akinek nem volt puskája, csak egy oldalfegyvere. Az egyik ráemelte a puskáját, hogy lelője, de a tiszt leintette. Elvették tőle a szuronyos puskáját, amellyel, a vállára vetve, őrködött. Aztán maguk közé fogadták, úgy fegyvertelenül, és visszafordultak.

              Egy cukorgyár földjén dolgozott a fogolytársakkal együtt. De elmondása szerint, nem engedett a mocskos ruhájú és piszkos testű asszonyok csábításának: Pedig jóvágású fiatalember volt.

              Az 1917–ben kitört polgárháborúban nem vett részt. Okos ember lévén nem követte közel 100 ezer honfitársa példáját, akik a gyors hazatérés reményében, és a bolsevikok ígéreteire, a vörösökhöz pártoltak. / A monarchia cseh katonái mindegy szálig a fehérek oldalára álltak. Ezt csak a jövendő jobb megértése miatt szőttem bele. / A 100 ezer és a kilencmillió magyar meg is fogja kapni a jutalmát! Sztálin elvtárstól, személyesen. /

              1918 februárjában egyik társával, a Kárpátokon át, hazaszökött. Nem tartotta szívügyének az orosz polgárháborút. Bizonyára hallotta, ha nem, akkor ösztönösen vallotta, az angol külpolitika „splendid isolation” alapelvét, és ehhez tartotta magát.

              1918 tavaszán már itthon dolgozott, és felhőtlen nyugalommal szerette a feleségét, a két fiát, a hatévest meg a négyéves kisebbet. És mindent megkoronázott, hogy hazatérése után lánya is született, éppen 1919. június 29-én. Az édesanyja tiszteletére, Eszternek keresztelték, Péter és Pál forró napjainak egyikén, a hűvös, keceli nagytemplomban. Az édesapja vitézzé avatása, 1928 után, Farkasfalvi Eszternek hívták, de faluszerte csak Filus Esztiként ismerték.

Összeállt a család mindkét ága:

Filus Mihály és Szefcsik Rozália fia: Filus András, később Farkasfalvi András/ ZSANDÁR/

Bobek János és Jónás Rozália leánya: Bobek Eszter

Filus, majd Farkasfalvi András és Bobek Eszter gyermekei: József, András, Eszter.

Bobek-testvérek: Mihály, Eszter, Julianna

Kapás József és Juhász Anna lánya: Kapás Teréz

Kapás Teréz és Ugranyecz András fia: Ugranyecz András

Juhász-testvérek: Anna, István, Mihály / Juhász Miska bácsi édesapja/

 

                                                                        

                                                         SÍRFELIRAT

 

                                            Megtettem mindent, amit megtehettem,

                                            kinek tartoztam, mindent megfizettem.

                                            Elengedem mindenki tartozását,

                                            felejtsd el arcom romló földi mását.

                                                                                                                      Dsida Jenő

 

 

 

                                     VÖRÖS RÉMÁLOM

 

         1919.március 21 – én hazánkba is beköszöntött a szovjethatalom. Lenin elvtárs elküldötte néhány jó emberét, aki tudott magyarul, de érzései már internacionalisták voltak, hogy teremtsék meg a jól bevált bolsevik módszerekkel, a kommunista társadalmat. Miután a monoklis és farkastorkú Károlyitól simán megszerezték a hatalmat, mert magyar hadsereg nem állta útjukat. Erről Linder Béla hadügyminiszter gondoskodott, aki nemes egyszerűséggel kijelentette, már pedig ő nem akar katonát látni. És a frontról hazatérő katonáinkat módszeresen leszereltette.

         Azaz: a magyar történelem legkritikusabb időszakában szétverte a hadsereget, és az országot kiszolgáltatta mindenféle jöttmentnek. Először Kohn-Kun Béla internacionalistáinak és a hozzájuk csapódott csőcseléknek.

         Kecelre is elküldték két emberüket, hogy felvilágosítsák a begyepesedett agyú, ostoba parasztokat a várható földi paradicsomról, amely ideológiájukban már megszületett. A községháza előtt rendezték, éppen a falu központjában, a népgyűlést. Udvarias taps és várakozó érdeklődés köszöntötte a városi embereket.

         Az első figura elmagyarázta a parasztoknak, hogy virágzó jövő vár rájuk, ha lemondanak földjeikről, és szövetkezeteket hoznak létre. Ezzel már tulajdonképpen el is dőlt a meccs, a gazdák a pokolra kívánták őket. És oda is jutottak volna, ha a keceli direktórium tagjai, élükön Zsoldos Joachimmal, nem menekítik ki őket a faluból. A lényeg az, hogy eddig egy csepp vér sem folyt.

         Csakhogy az elvtársak a bosszúért lihegve bepanaszolták a kecelieket, hogy Lenin elvtárs kedvéért sem voltak hajlandók lemondani a jussukról. Kun és Szamuely elvtárs nem tűrt ellentmondást. Elküldték tehát „a kommunista istenország” kipróbált harcosait, hogy móresre tanítsák a makacs parasztokat. Sós István elvtársat és alvilági egyénekből verbúvált csapatát egy fenyítő látogatásra. Ők lettek megbízva, hogy kommunista etikára tanítsák a makacs népet.

         Amikor Kiskunhalas irányából, teljes fegyverzetben, a falu alá értek, két bátor parasztember, Árvai András és Flaisz Mihály fogadta őket, és kérték, hogy ne bántsák a békés falut. Tréfás kedvű volt a parancsnokuk, az a Sós, aki a pisztolyát és egy nehéz kérdést szegezett Árvai András mellének: „Ugye, te is fehér vagy, mint mi?” Az a szegény ember nem volt sem élő, sem holt. Azt válaszolta, hogy ő is fehér. Rögtön kapott egy golyót a fejébe, többit a földre elhanyatló testébe. Aztán ünnepélyesen és géppuskásan bemasíroztak a faluba.

         Első útjuk a plébániára vezetett, ahol a parancsnok rögvest megtalálta az osztályellenséget, és Vajay László 28 éves káplánt, aki kitárta előttük az ajtót, nemes egyszerűséggel, köszönés nélkül lelőtte. Kurcz esperes úrral is végezni akart, de két pisztolylövés célt tévesztett, majd kézigránátjainak repeszei a segítségükre rohanó, majd sikoltva menekülő Kucz Erzsébet tanítónőt fenyegették, de csak a kerítésben okoztak kárt.

         De a hívatlan vendégek, ha már ilyen szép számmal összeverődtek, bejárták a határt is.        

         A szarkási szőlők egyik pincéjében két férfi iszogatott. Lajkó M. András és Halász József, akiknek ez volt a kedvenc szórakozása. A vörösök megtalálták őket, és mivel nem invitálták őket az asztalhoz, egy Kelemen István nevű terrorista mindkettőt meglőtte. Amikor látta, hogy csak fél munkát végzett, a fejüket puskatussal szétverte.

         És így öltek meg különböző módokon huszonöt parasztembert. Passzióból! A legemlékezetesebb, mert a legtöbben láthatták, Csóti Ferenc halála volt. Őt, mint „felbujtót”, a templommal szemközti fára akasztották föl, és napokig nem engedték, hogy a testét tisztességgel eltemessék.

         Sós István szabályos bírósági eljárásban halálra ítélték és kivégezték. Zsoldos Joachimot, a direktórium elnökét Kalocsára vitték, és valószínűleg hasonló sorsra jutott.

         Városunkban utcanév őrzi halhatatlan emlékét. Csak Zsoldosnak mondja a nép. Nomen est omen!

         / Ha zárójelben is, de most kell leírnom, hogy Filus András nagyapám éppen a halasi út mellett kapálgatott. Mint többszörösen katonaviselt, megorrontotta a veszélyt, és még időben  hazafelé vőgyelt, nagy ívben kikerülve a járt utat, a dűlőkön át. Már csak azért is nagy hálát adhatott az Istennek, hogy megmenekült tőlük, mert egy hét múlva újra boldog apa lett. Az édesanyám Péter – Pálkor megszületett./

         Még Szolzsenyicin sem felejt el megemlékezni a magyar internacionalisták uralmáról:

„Amíg azonban Oroszországban és Németországban a zsidók szerepe a forradalomban „igen szembeötlő”, addig Magyarországon egyenesen meghatározó. 49 népbiztosából 31 zsidó. Itt van mindjárt Kun Béla „külügyminiszter” / de facto kormányfő /, aki másfél év múlva vérben áztatja a Krimet.

         Aztán Rákosi Mátyás, Lukács György, Szamuely Tibor. Igaz, a Kormányzótanács elnőke nem zsidó, bizonyos Garbai Sándor, de Rákosi később úgy élcelődött, miszerint Garbait azért választották a Forradalmi Kormányzótanács elnökévé, hogy legyen, aki szombaton a kivégzési parancsokat aláírja. A magyar királyok és hősök szobrait ledöntötték, a nemzeti himnuszt betiltották, a nemzeti színek viselése büntető cselekménnyé vált.

         A helyzet tragikuma, hogy a történelem folyamán a magyar zsidók sokkal jobb módban éltek, mint kelet – európai hitsorsosaik, és náluknál sokkal sikeresebben léptek előre a magyar társadalomban.

         A Magyar Tanácsköztársaság és a mi polgárháborúnk közti közvetle4n kapcsolat azt is megvilágítja, hogy a vörös hadsereg hadtestei készülődtek a Magyar Tanácsköztársaság megsegítésére. De nem jött össze, s a Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jén megbukott.”

         De először fölmerül Rákosi neve is, aki a Vörös Őrség nem kevésbé véres kezű parancsnoka volt. Ezért majdnem kitöri a nyakát, de védelmében megszólalt a nemzetközi tiltakozó kórus Thomas Mann és Einstein tenorjával és basszusával. És a magyar demokrácia olyan engedékeny, hogy csak életfogytiglanit adott. A zsidó „mentőháló” a világcirkuszban már ekkor is kiválóan működött.

l

 

                                                             MÁRTÍRJAINK

 

 

         A gyűjteményes és vaskos kötet egy-két részletét / 161 – 163. oldal / tárja csak fel a keczeli eseményeknek. Mindenekelőtt Sós István vöröskatona brutalitására összpontosítva.

         A „hivatalos adatok alapján” három áldozat halálát mutatja be két oldalon: Vajay László római katolikus káplán, Árvai András és Vén János mártírsorsán keresztül.

         „Az 1919. évi június 23- án a keczeli ellenforradalmi mozgalom leverése után, Fleisz Mihály és Árvai András keczeli földművesek vállalkoztak arra, hogy a vöröskatonák elé mennek, s megkérik őket, hogy kíméljék meg Keczel községet. Keczel és Halas között találkoztak Sós István vöröskatonával, aki hatodmagával járőrként Keczel községbe volt küldve, hogy ott „rendet csináljanak”. A találkozás alkalmával Sós István magához hívatta Árvai Andrást, - akinél fegyver volt – ezzel a szóval:

          „Gyere ide komám, te fehér vagy, mi is azok vagyunk.”

         Midőn Árvai András így tőrbe csalatva, gyanutlanul hozzájuk ment, és kezét nyújtotta Sós Istvánnak, Sós István felütötte Árvai András állát, és karabélyából két lépés távolságból ötször beléje lőtt. Árvai András rögtön meghalt.

         Keczel községbe érve, Sós István három más vöröskatonával együtt az esti órákban megjelent a római katolikus plébánián, már a folyosóról kabálta, hogy:

         „A papoknak meg kell dögleni, a papok jöjjenek ki!”

         Erre Kurcz Adolf plébános, Vajay László és Hegyi László káplánjaival együtt a folyosóra ment, ahol a négy vöröskatona rájuk fogta a fegyverét. Ebben a pillanatban előrohant Kurcz Erzsébet polgári iskolai tanítónő, a plébános testvérhúga, aki megfogta Sós István fegyverét, kérte őket, hogy ne bántsák a papokat. Sós István durván eltazsította a tanítónőt, aki a folyosón keresztül az udvarra menekült, miközben Sós István egy kézigránátot dobott utána. A gránát felrobbant, de csak a kerítést rongálta meg, emberben kárt nem tett.

         Ez alatt az egyik szomszédból egy asszony szaladt át, dulakodni kezdett a négy vöröskatonával, akik azonban megfogták és kidobták. Ezen – a vöröskatonákat zavaró – mozzanatok alatt Kurcz Adolf plébános magához tért, szóhoz jutott, és azt mondotta: ”Mégsem „illik” a vöröskatonákhoz, hogy ártatlan embereket kihallgatás nélkül akarnak legyilkolni.”

         Sós István és társai nem erőszakoskodtak tovább, hanem eltávoztak a plébániáról.

         Távozóban Sós István visszaszólt, hogy senki se merjen az épületből eltávozni, mert vissza fognak jönni. Alig múlt el tíz perc, mikor Sós István valóban visszatért, de ezúttal már csak egyedül. A folyosón újra azt kiabálta, hogy a papok menjenek ki.

          Vajay László egyedül kiment a folyosóra, ahol Sós István fegyvert fogott rá, és agyonlőtte. Majd azt kiabálta, hogy a többieknek is meg kell dögleni, és berohant az ebédlőbe. Az ebédlőben Kurcz Adolf plébános az ágyra vetette magát. Sós István kétszer rálőtt, de a sötétben célt tévesztett, és a golyók közvetlenül Kurcz Adolf plébános feje fölött a falba fúródtak.

         Uganezen a napon, esti 10 – 11 óra között Antoni László orvostanhallgató és Antoni Ferenc szigorló orvos a kórházzá átalakított keczeli csendőrlaktanya kapujában álltak, és innen látták, hogy a gyalogjárón egy ember halad. Amint később kiderült, az illető Vén János öregcsertői lakos és földműves volt. A férfival 3-4 vöröskatona jött szembe, akik közül az egyik, azt kérdezte:

         „Ki vagy?”

         Vén János azt felelte:

         „Fehér vagyok.”

         Erre nyomban lövés dördült, és Vén János összeesett. Az eset után csakhamar Sós István is megjelent a kórházzá átalakított csendőrlaktanyában, és kijelentve, hogy éppen most lőtt le egy fehér kutyát, és megparancsolta Stadler Ferenc ápolónak, hogy hozzák be az illetőt a kórházba. Amikor Stadler Ferenc és egy társa Vén János holttestével a kórház elé értek, Sós István odalépett hozzájuk, és a holttestet káromkodások közepette kétszer arcon ütötte.

          Majd visszarohant a kórházba, sorban kérdezte a sebesülteket, hogy ki miért van ott, és amikor a 19 éves Kovács Jánoshoz ért, aki mint keczeli ellenforradalmár lövészárokásás közben sebesült meg, felkapta szuronyos fegyverét, hogy Kovács Jánost keresztülszúrja. A jelen lévő Winkler Márton azonban félrelökte a kezét, és így a seblázban fekvő Kovács János az agyonszúrástól megmenekült.

         Sós István a bűncselekmények elkövetésénél a legvisszataszítóbb kegyetlenséggel járt el.  Nem riadva vissza attól sem, hogy ártatlan embert tőrbe csaljon, és az illetőt aztán megölje. Elvetemültségére és minden emberi érzés hiányára mutat az a cselekedte, hogy az általa meggyilkolt embert többször arcul ütötte.

          Erkölcsi züllöttségére megrázó bizonyítékot szolgáltatott azon tettével, hogy saját vallásának papját előre megfontoltan ölte meg. További bizonyíték még erre azon eljárása, hogy az általa halálosan megsértett, végvonaglásban lévő káplán mellől a halotti szentségek föladásával elfoglalt plébánost brutális módon eltávolította.

          A vádlott lelki eldurvultságára vall a megbánás teljes hiánya is.       Bűncselekményeinek elkövetésekor a „fehérek” iránti gyűlölet, bosszú vezette, mert hiszen ekkor a községben ellenforradalomnak jele sem volt már észlelhető, ami a fegyveres beavatkozást a részéről indokolttá tette volna.

         Sós István szörnyű bűneiért halálra ítéltetvén, kivégeztetett.

 

                                                                          

 

                                           SÍRBESZÉD 22 ÁLDOZAT EMLÉKÉRE

 

        Kedves Barátaim!

        A történelem nemcsak hadvezérek és politikusok története, hanem kisemberek példaként szolgáló életsorsát is befogadja. Cak elő kell venni egy fekete könyvet, és fellapozni az 1919. június 23 –án bejegyzett neveknél. Feltárul előttünk a magyar történelem egyik tragikus napja. A bejegyzett halottak élén egy pap halad. Ő arra tett fogadalmat, hogy a SZERETETRŐL beszél híveinek. Ezért lett a GYÜLÖLET első áldozatainak egyike. 22 katolikus parasztember megy mögötte. Azért ítélték halálra őket, mert ragaszkodtak a földjükhöz, amely szülte őket. Keresztények voltak, ezért bűntetésül agyonlőtték, szíven szúrták és felakasztották őket. A falu sírt, a szíve megdöbbent, és a mai napig tartó félelem szállt a lelkekre.

         Drága Barátaim!

         Ma már végleg űzzük el szivünkről a félelmet! Szívünk pedig fogadja be engedelmesen az áldozatok emlékét! Régen szétomlott tetüket őrizze vigyázva a szülőföld, amelynek  védelmében ártatlanul meghaltak!

         Közel száz év után újra hallom a GYŰLÖLET fiainak és unokáinak lépéseit. Hallani vélem a kötél suhogását is, amelyet most már EGÉSZ népünk nyakára szeretnének hurkolni.

         Erre figyelmeztessen bennünket ez a szomorú és mégis magasztos névsor!

 

                                Árvai András / Herczeg Erzsébet férje, 40 éves /

                                Benedeczki Pál / Vámosi Mária férje, 45 éves /

                                Borbényi János / István és Flaisz Mária fia, 22 éves /

                                Csóti Ferenc / Filus Rozália férje, 47 éves /

                                Csúzi Sándor / József és Gubik Amália fia, 21 éves /

                                Dán István / 57 éves /

                                Fejes János / Hugyecz Mária férje, 48 éves /

                                Filus István / Hunyadi Mária férje, 32 éves /

                                Halász József / Liptai Teréz férje, 32 éves /

                                Lajkó András / Babenyecz Verona férje, 39 éves /

                                Lajkó József / Mihály és Csúzi Franciska fia, 27 éves /

                                Laki János / Ferenc és Téglás Mária fia, 18 éves /

                                Lavati János / Gubik Erzsébet férje, 41 éves /

                                Palásti Mihály / Farkas Verona férje, 68 éves /

                                Sajdik György / Paplanos Mária férje, 52 éves /

                                Salacz Gergely / Sebestyén Katalin férje, 50 éves /

                                Sebestyén Pál / István és Palásti Mária fia, 18 éves /

                                Simon Mihály / Asztalos Julianna férje, 39 éves /

                                Tusori Ferenc / István és Meggyes Verona fia, 20 éves /

                                Vajay László keceli káplán / 28 éves /

                                Vancsik István / József és Sendula Erzébet fia, 20 éves /

                                Váradi Imre / Salacz Katalin férje, 24 éves /

                               

                                                                                                          Ugron Gyula

        

        

     

 

                                                      ROMÁNJÁRÁS

 

 

         Talán utoljára táncolt, természetesen magányosan, az én Bobek János dédapám, amikor megtudta, hogy kedvenc leánya Péter – Pálkor egy kislánnyal ajándékozta meg a családot.

         Örömét talán még az is fokozta, hogy a vörösjárásnak is vége lett augusztus 1-jén. De korán örült, szegény, mert keletről románjárás fenyegetett. Azzal az ürüggyel árasztották el a védtelen országot, hogy kifüstöljék a bolsikat. Ez volt a hivatalos indok. Az elhallgatott pedig az, hogy ezt a maradék kis országot alaposan kifosszák.

          Kecelen is leadták névjegyüket, bár a bocskorosok 90 százaléka még írni-olvasni sem tudott, amikor agyonlőtték az érsekség helyi intézőjét, mert nem volt egyetlen franyja sem.

         Igen elszemtelenedtek, de szerencsére ekkor már a frontokról hazavergődtek a férfiak. Úgy, hogy néhány malőr érte őket a falu különböző részein. Azért használok franszoá szavakat, mert a tisztjeik frankofon műveltsége erre feljogosít.

         A fölsőtanyákon is eltűnt egy pofátlan román fegyveres. A francia gloár nem tűrhette a barbár hunok viselkedését. A helyi román parancsnok, aki föstötte magát, mint egy párizsi utcalány, kiadta a parancsot, és közben korbácsával csépelte fel lusta katonáit egy teherautóra: „Kurázs!” Személyesen akart nyomozni az ügyben.

         Madarescu katonái összeterelték a felső tanyasi férfinépet, köztük volt a Bobek János dédapám is. Mindenki gyanús volt, aki ongroá. A Vargáék tanyájában folyt a vallatás. A szomszédban, éppen a dédapáméknál összegyültek sirdogálva és szorongva az asszonyok-leányok. Talán kétszáz méter volt közöttük a távolság.

         A Bobek-tanyában várták, vajon mi lesz fiaik, férjeik sorsa. És buzgón imádkoztak is, mert igen féltették szeretteiket. Joggal, mert semmiféle kíméletre nem számíthattak ezektől a vadaktól. Megkötözött kezekkel és puskatussal hajtották őket a szomszédba.

         De a működésük minden képzeletet felülmúlt. Néhány perc elteltével már hallani lehetett néhány jajszót, majd egyre fájdalmasabbakat és gyakrabban. Egy órán keresztül vallatták és kínozták őket. Puskatussal verték, szuronnyal vagdalták össze az ártatlanokat. Csurom vér volt már mindegyik. Egy óra múlva pihenőt tartottak a verőlegények.

         Az egyik fantáziadús románnak feltűnt az én dédapám sűrű, magyaros bajúsza. Összedugták a fejüket, morogtak, mint a vérmedvék, és arccal a fal felé parancsolták a még állni tudó férfiakat. És négyen rávetették magukat a dédapámra. Kettő lefogta a lábait, a másik kettő pedig tépni kezdte csomókban a a bajúszát.

         A többiek megkövülve hallgatták az idős ember fájdalmas és hörgő sikolyát, amelyet az asszonyok is hallottak. Aztán a szomszéd tanyában minden elcsendesült. Úgy, hogy az asszonyok vették a bátorságot, és elindultak csoportosan a Vargáék felé. De már félúton találkoztak aa véres férfiakkal, akik egy lovas kocsin húzták hazafelé eszméletlen dédapám véres fejű testét. Teljesen letépték a felső ajkát. Nem is merte megnézni csak a dédanyám, Rozika néni, a felesége. Betakarta a meggyötört férfi fejét, és egészen a sírig, még a koporsóban sem engedte megnézni senkinek.

         A terrorlegények gyorsan eltakarodtak, de azért, hogy valami haszna is legyen a kirándulásnak, magukkal vitték a Vargáék két szép lovát.

 

        

        

                                          A FALKAVADÁSZAT 1919 NYARÁN

 

 

         „Közép-Európában tán Pest nyújtott minderről leglátványosabb képet. A nagy szállodák előtt, a mutatós köztereken és a Duna-parti korzón – mert akkor még korzó is volt a városban – a magyar katonák egyenruhájához képest papagájtarka francia, olasz, cseh, angol, román és szerb tisztek álltak itt is, ott is kört. Nyugat-európai illatú cigarettáról pöccintgették a hamut, egyik lábukat olyan szoborszerűen helyezve a másik elé, ahogy mancsával az oroszlán zsákmányul lefoglalja a romantikus mélynyomatokon a gazellát. A román tisztekről az a hír járta, hogy puhányok, fűzik és festik magukat, de a saját katonáikat éppúgy saját kezűleg korbácsolják.

         Eszükbe sem jutott, amit pedig a az öreg vénasszonyok odasandítása kifejezett, hogy az a gőg voltaképpen min osztozkodik. Terítettek le vajon valaha népet körvadászatibb módon, kerítő falkásan, mint akkor a magyarokat?

         Nem voltak polgári közgazdászok sem, akik nem azt mutatták ki az ország népének még tavasszal, hogy a termőterületétől és természeti kincseitől megfosztott országnak épp a munkás rétege néz fagy- és éhhalál elé, de hónapokon belül?

         Délen a Pécs vidéki, északon a salgótarjáni bányavidékre úgy tette rá a kezét a más köpenye mögül vitézkedő mini imperializmus, hogy még onnan is továbbnyúl. Hisz annak közgazdászai meg azt hirdették idehallhatóan, tehát a megalázás ráadásául, hogy az Alföld neki a Tiszáig, a Csallóköz a Dunáig azért kívántatik el, mert ott terem a legjobb búza, és úgy szép a térképen egy országhatár, ha folyam jelzi.

         Clemenceau-t el-elfoghatta külön izgalmi állapot. Egyetlen fia mérnökként Magyarországra kerülvén, a hazai rideg otthon után itt meleg családi légkörbe került, belenősült, atyja zord felhördülése ellenére. A dolog odáig mérgesült, hogy a menyecske, megszülvén első gyermekét, a sarkára állt: most már ő sem akarja látni ipát. A Tigrisnek pedig nőtt egy olyan külön karma-a Duna- Tisza völgyére vágni.

         A kivonuló román hadsereg rengeteg civilt magával hurcolt. Veres Pétertől is tudjuk, hogy kifosztásuk, megbotozásuk után meggyötörve őket még a városok nyílt utcáin is, őt, legjobban Brassóban. „Életem legnehezebb megpróbáltatásai közé tartozik az a pár kilométeres futás.” Közben verték őket, a lakosság szeme láttára és jövőbeli tájékoztatásul.

                                                                                                                        Illyés Gyula

 

 

 

                                               VAGONLAKÁSOK 1918 – 1919

 

         „A román és csehszlovák seregek megszállta területekről rengeteg magyar elmenekült már közvetlenül a fegyverszünet megkötése után. Ezeket nagyobb fennakadás nélkül magába fogadta még a város. Nem annyira a hatóság, mint inkább a rokonság keresett s talált nekik helyet.

         A végehosszatlan vonatok most csupa tehervagont hoztak. Kezdetben a kocsik elég hamar kiürültek. A vonatoknak vissza kellett térniük. Volt, hogy egy-egy vagonban három-négy család érkezett. A vasúti személyzet segített leemelgetni a gyerekeket, az öregeket. Aztán már azok esetlen szorgoskodásával a batyukat, a kosarakat, néhány könnyebben mozdítható bútort; még kalitkát is, madárral, baromfit, lábuknál összekötve. Felnőtt férfi kevés volt köztük. Dobálta, kergette ezeket még a történelem.

         Ott álltak-állongtak – néha félnapszám a családok a sínek mellett, sőt közöttük, cókmókjaikat hosszan elrendezve, a gyermekeket kézen, valamicske távolságra a rohanó kerekektől. Várták türelmesen a remény vagy az ígéret beteljesülését: a helybeli állam vagy nagybácsi jelentkezését. Aztán kivonultak a sínpálya szélére, a zajlani kezdő meder két partjára. Szűkös volt itt is a hely, de az előbbi óvatos szemlélettel itt már széket, zsámolyt, gyerekkocsit rendeztek a kőkerítés tövébe; összeillesztették az eddig szétszedve hozott ágyakat, fölállították. Hosszan, ameddig ellátott a szem.

         A vonatok azonban egyre érkeztek. Kényszerű utasaiknak hovatovább nem volt módjuk elhagyni a teherkocsikat, a látható helyszűke miatt. Nyilván kedvük sem volt ehhez a lent tanyázók látható állapota miatt. A zsúfoltságig telt meder eldugult. A rengeteg sínpár közül csak egyen-egyen pöfékelt mozdony, vonszolódott giliszta lassúságú kocsisor.

         A barlanglakás, a pincelakás, a barakklakás csapásán megjelent a század szótárában a vagonlakás.”

                                                                                                                Illyés Gyula

 

 

                   Ez az emlékezés Kapás Terézről szól, az eseményekhez híven.

 

                                                   REGRUTÁK

 

         Egy megsárgult fényképet tartok a kezemben. Valamikor 1915 őszén készülhetett. Megörökítette a tiszta tekintetű apai nagyanyámat, Juhász Annát, a dédanyámat, dédapámat, a harcsabajuszos Kapás Józsefet, aki kezében tartja az örököst, az édesapámat, Ugranyecz Andrást. A kis Andrist, kalappal, mert nehogy azt higgye vaki, hogy leány ez a gyermek, ha ubony is van rajta, ami igen hasonlít a szoknyához. A kiscsizmák is jelzik, bizony kislegény az, aki hordja. Mögöttük áll egy alacsony sötét ruhás, fehér galléros asszonyka, akinek madárcsontjai vannak, és akivel, a világ rendje szerint, találkoztam volna. Távolba néző okos szemében a frontra küldött üzenet:

       „Ha jól megnézed a képet, kedves uram, láthatod, hogy mindannyian jól vagyunk erőben és egészségben. Nézd meg jól! A fiunk már kalapot hord. A fényképész úr siettette egy kicsit az időt. Ragaszkodott a kalaphoz, én meg nem vagyok ellenkezős fajta. Hiszen jól ismersz! Kalappal a fején olyan, mint egy törpe legény.

         Az édesapámnak meg az édesanyámnak is tetszik ez a közös kép. Igen büszkék az unokájukra! Édesapám azt mondta nagyon vidáman, amikor a képet meglátta:

     - Majd meglátjátok, milyen derék legény lesz, amikor húszévesen bevonul!

 

      - De én nem akarom, hogy katona legyen, és majd szomorkodjak miatta is.

 

 

       - Hála Istennek, az még nagyon messze van! Te is szabadulj meg épen és egészségesen

 

 minél hamarabb a katonaságtól!

                    

         Ne kelljen mindig ezt a fekete ruhát hordanom! Olyan vagyok benne, mint egy öregasszony. Azoknak illik is, de én megijedek magamtól, ha a tükörbe nézek: Ilyen vén lennék már húszévesen?

         Te még emlékszel rám. Gyere haza, kedves uram, és nyugtass meg! Véglegesen gyere haza, hogy ne kelljen ezt a sötét ruhát hordanom, mint egy fiatal özvegynek. Mert látok magam körül ilyeneket a templomban, amikor elmegyek és imádkozom érted is az Isten színe előtt.

         Az apámért, akinek nem öregszik a jókedve, meg az édesanyámért, aki még mindig szereti a betűket. Bár, azt hiszem, kellene néki egy új okuláré.

         A fiunkkal, a kis Andrással éjjel-nappal együtt vagyunk. Minden nap tanul valami újat, ha mást nem, a kilencedik lépés után a tizediket. De türelmetlen a természete, és szeretne mindjárt húszat lépni. Ha ez nem sikerül, hamar belenyugszik a biztos tízbe. Sír egy nyúlfarknyi ideig, azután gyorsan megvigasztalódik.

         Legalább egy hét szabadságot kérj a parancsnokodtól, hogy minél előbb örülhessünk neked! Egészségesen gyere vissza közénk, akikről tudod, hogy szeretünk! Vagy olyan messze van az a Doberdó?”

 

 

                                                       ELKÉPZELT VÁLASZ

 

         Bizony, nagyon messze, kedves fiatalasszony! Még az Óperenciás – tengeren is túl, ahogyan azt a mesében mondják. Vad sziklák között, ahol a holtakat napokig nem tudják elkaparni, mert nincs annyi puha föld szemfedőnek. Az élők, a te urad is, úgy járkálnak bajtársaik hullái között, hogy megutálják még a holttestüket is. Éjszaka és lopva viszik hátra a holtakat, hogy ne vegyék el az élők harci kedvet. Azokat a csupa élet fiúkat, akikkel együtt jöttek ki a frontra a rozsdaszínű katonavonaton, és akikkel rosszat sejtve énekelték:

                                    Ha kimegyek a doberdói harctérre,

                                   

Föltekintek a csillagos nagy égre:

                                        Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

                                        Merre sirat engem az édesanyám?

 

         Bizony, nagyon messze van, az Isten is verje meg, az átkozott Doberdót meg az Isonzót, ahol feláldozzák a legderekabb magyar katonák tízezreit. Még az sem biztos, hogy ez a fénykép valaha odatalál, mert ott minden apró mozgásra rögtön lecsap a halál.

         Majd hazaengedik majd az uradat egy rövid szabadságra 1916-ban és 1917 végén is. De 1918-ban csak nagyon nehezen, mert sorsdöntő ütközetek folynak, ahová kell az ember. Az emberséges, de igen körültekintő parancsnok úr majd megengedi, hogy hazajöhessen a temetésedre. Mert méhedben kilenc hónapon keresztül hordozod, mint a rákot, egy születésre váró kisfiút, Józsikát, akinek a születése után három hétig haldokolsz./ Fiad két hét múlva követ téged./ Rögtön megy a sebes üzenet az olasz frontra:

          „Ugranyecz Andrást engedjék haza, mert szülés miatt meghalt a felesége!”

Az uradból először fölszakad a sírás, de nem engedik haza olyan hamar. A második héten már arra gondol, hogyha hazaengedik, bizonyára kimaradhat egy véres rohamból.

         Te pedig közben vársz rá, mert a tisztesség azt kívánja, hogy a férjed legalább egy pillantást vessen rád. Kihűlt testedet hideg vizű nagy dézsára teszik, hogy hűtse a nyári melegben könnyen bomló tested. A mestergerenda alá fektetnek, de úgy, hogy minden belépőt azonnal megláthass, és minden belépő azonnal megláthassa virágokkal körülfont, fehér bőrű arcod.

         Fehér ruhában fekszel a ravatalon, mert az édesanyádnak ez volt a kívánsága. Összekulcsolt kezekkel, amelyeket rózsafüzér kapcsol össze, és vársz. A táviratod hitelességét nyomozzák. Leveleznek pappal és orvossal, nehogy hazacsald az urad, és ettől vesszen el a háború.

         Édesapád már kimerte az udvari gémeskút hideg vizét meg könnyei kútját, az alatt a kéthét alatt, amikor végre hazaengedik az urad. Csak egy pillantást vet rád, aztán sietősen rászegezik a koporsófödelet. Úgy ver a kalapács hangja, ahogy utolsókat vert szíved. Erőseket, hogy tiltakozzon a halál ellen, aminek három hétig ellenálltál.

   Legyen vége minden földi mozdulatnak! - mondta AZ, és elhervadtál.

 

                              A virrasztó asszonyok édesanyáddal együtt

                              elmondották a fájdalmas rózsafüzér imáit.

                              Két hétig minden éjszakán, immár megpihenhetnek.

                              Kigördül a halottas kocsi a Kapás Józsi bácsiék udvarából.

                              Végigmegy a minden testnek utolsó útján.

 

         Sokan kísérnek, és sokan mondják:

         ”Milyen sokáig várt az urára, ez a szegény asszony!” Aztán gyorsan eltemetnek, hiszen már két hete vár rád a sírgödör. Elhantolnak, mint egy tisztességes harctér halottját. Mert ilyen harctér is van, s ezt tudja is az emberek java.

                                                        ITT NYUGSZIK

                                                      Istenben boldogult

                                                     Ugranyecz Andrásné

                                                   Született Kapás Terézia.

                                                 Egy kis árvát hagyott hátra

                                                 Meghalt élte virágjába’.

                                           Életének 22-ik, házasságának 5. évében.

                                                         1918. július 16.

                                            És mellette nyugszik szeretett gyermeke

                                                               Józsika.

                                             Élt 5 hetet. Meghalt 1918. július 28.

                                                        BÉKE PORAIKRA!

 

 

                                            A FIADNAK IS APJA, ANYJA

 

                Azután csak vége lett a gyilkolásnak azon a mocskos csatatéren. A férjed egészségesen hazatért, és újra megnősült. Az új házasságból is fia születik, s nemigen gondolt az elsőre. Nem is kellett, mert a nagymamája és a nagypapája felnevelte a leányuk fiát. Szívből tették, mert minden nap a lányukra emlékeztette őket, bár az apjára hasonlít. De büszkeségük is, mert az iskolában jól tanult. Sosincs panasz rá. Mindig gondoskodtak arról, hogy tiszta ruhában járjon iskolába, templomba minden vasárnap a nyolcas diákmisére. a kilenckor kezdődő a leventéké volt meg az eladó lányoké. Ezt hívták „szagos misének”. A lányok meg a legények igencsak használták már akkor is a szagos szappant meg a kölni vizet. Idővel majd erre jár András is, kölni nélkül. A tízes mise a felnőtteké, a házaspároké, az idős, özvegy magányos férfiaké és nőké.

                A nagymama szeretett olvasni, a kisgyerek is megszerette. Amikor vége az elemi iskolának, magához hívatta a tisztelendő úr a nagymamát és a nagypapát:

-          Kedves nagypapa és nagymama! Ha papnak adják ezt a gyereket, az egyház kitaníttatja. Maguknak nem kerül egy fillérjükbe sem.

-          Meggondoltuk már mi, tisztelendő úr, hogy az nem lehet, mert akkor mi lesz velünk, öregekkel.

 Meg ő lesz az örököse a nagy szőlőnek, a szántónknak a Kanális-parton.A szülésben meghalt lányunk egyetlen megmaradt gyereke. Egyszerre fiunk és unokánk.

-          Más iskolába nem mehetne?

-          Gondolkozzanak el azon, amit mondtam! – búcsúzott el tőlük a tisztelendő úr.

 

         Együtt maradtak. Együtt szántottak-vetettek, arattak, egyeltek és kapáltak a kukoricásban. Metszették, kötözték, permetezték és szüretelték a szőlőt.

         Ó, a szüret! Milyen jó volt, amikor még kisgyerekként a lugzóban taposta a szőlőt, amit a dűlőre a nagypapa puttonyban hordott fel. Aztán idővel az, amikor Andris hordhatta puttonyt, és a papa táncolva törte össze a leszedett fürtöket. Otthon először ketten húzták a karos prés nyelét, aztán már maga is bírta. Hogy buzgott kifelé kas résein a szőlő leve, a must! Játék volt ez a nagypapa és az unokája között a múló idővel. Ahogy erősödött, nőtt a gyerek, egyre többet ért a munkája. Bor a picében, liszt a kamrában. Pénzük is volt annyi, hogy a szorgalmas fiuknak mindig legyen ünneplős ruhája.

         Tizennyolc évesen már bálba járt, udvarolgatott. Mindig volt tisztességes ruhája, cipője, amivel minden vasárnap elmehetett a szentmisére, mint az osztálytársai.

         Eljött a huszadik év, a tizennégyesek sorozása. A nagymama körüljárta, nehogy pihe maradjon a szép sötétszürke ruhán. A nagypapa, aki mindig jó kedvű lett, amikor ránézett, most szigorúan megparancsolta:

-          Üzenem a tiszt uraknak, hogyha megfelelsz, mindjárt adjanak a kezedbe fegyvert. Ezt a Tóth Lajos nevezetű kovács szomszédunkat, móresre kéne tanítani.Már hajnalban olyan mérgesen veri a vasat meg az üllőt, hogy a legszebb álmainkat elzavarja.

 

    Nevettek egyet, aztán csókokkal útjára bocsátották a fiukat.

         A sorozó bizottság megmérte a súlyt, a hosszúságot, a szélességet és megnézte, hogy nem lúdtalpas vagy esetleg nem nő-e az illető. András megfelelt az életnek is, a halálnak is.

         A névsor alapján vizsgálódtak, és az öltözködéskor magára maradt. Ekkor egy fehérbe öltözött férfi magához intette. Hófehér volt a szakálla és minden haja szála hófehér. Félre vonta, és négyszemközt azt mondta neki:

-          Fiam! Azt üzenik általam, hogy hetvenöt évig fogsz élni. Ez alatt lesz háború és hadifogság. Öt éven át fogsz bujkálni a saját házadban-hazádban. Sok szerencsét, fiatalember!

       Amikor kihirdették, hogy megfelelt, András megnyugodott. A legjobb komája, Filus      Andris segítette felkötni a nemzeti színű szalagot, azután a többivel együtt énekelte:

                                Mikor mentem sorozásra,

                                Virág volt a kalapomnál.

                                Mikor jöttem sorozásról,

                                Szalag volt a kalapomnál.

 

                                Az van írva a szalagra,

                                Szalag mindkét oldalára:

                                Nem sok idő van már hátra

                                Ebbe’ a kutya civil ruhába’.

 

         Nagyszülei felnéztek rá egészen október ötödikéig, a bevonulásig. Addig a kortársaival, a jó komákkal elbúcsúztatták a gyerekkort, az ifjúságot. Ugranyecz Andris először és utoljára be is rúgott. De bortermelő létére sörtől. Olyan beteg lett, mint húszéves koráig semmitől soha. Ez volt élte utolsó, sörös-boros pohara.

 

                          MI LETT AZ ÍGÉRET FÖLDJÉVEL?

 

         Amikor az első világháború megkezdődött, azzal tüzelték harcra a nincstelen bevonulókat, hogy a győztes háború után, „mire a levelek lehullanak”, minden baka földben kapja meg a jutalmát. A háború csak nem akart véget érni, és bizony egyre több szegény ember akadt, aki valóban a földben kapta meg jutalmát, a végső nyugodalmát.

         De négy-öt év múlva is élt az emberek szívében az ígéret, és követelték a jussukat.

         Nézzük, mire jutottak a keceliek?

         Szabó Dezső, aki minden aljasság bátor ostora volt, ezt így fogalmazta meg:

         „A földreform a nemzetnek becsületszóval garantált adóssága volt. E földreform nem kegy, sőt: már nem is parlamenti akarattól függő megadás. E földreform egyszerűen nem egyéb, mint köteles kiadása egy már megvásárolt dolognak.. Öt évig hulló vérével, egy valószínűtlen pokol irtózatos szenvedésével vásárolta meg azt a magyar paraszt.” / 1923. július 9. /

         A keceli nincstelenek nem merték kérvényezni a nekik járó és megígért földbirtokot. Bátorságukból csak arra futotta, hogy az érsekséghez, a fél határ urához, csak azzal a kéréssel folyamodtak: Az érseki  akácerdő helyén szíveskedjen a szegények számára olcsó házhelyet juttatni! Tehát ezt is pénzért.

         A kérvény ismeretlen megfogalmazója sem gondolta, hogy mekkora vihart kavar ezzel a jámbor óhajával. Meskó Zoltán, Kecel akkori kisgazda képviselője, 1924. október 9-én a földreform elsikkasztása tárgyában szólalt fel:

         „Öt tárgyalás után, 1922. október elején megállapodás jött létre a kalocsai székes-főkáptalan és az igénylők között úgy a területre, mint az árra vonatkozóan. 421 elismert igénylő van, és szükségük volt valami 149 hold földre. A káptalan ezt fölajánlotta, a szerződést megkötötték.

         Az árat is megállapították. A rokkantak harminc koronát, a többiek negyven koronát fizetnek négyszögölenként. Az igénylők azonnal lefizették a költségbiztosítékot, és az iratokfelmentek a Földművelésügyi Minisztériumba. A foldművelési miniszter hozzájárult, hogy egy volt erdőterületet azonnal adjanak át. Helyette a káptalan máshol fog erdősíteni.  Az iratok fölmentek az Országos Földhitel Bankhoz.

         A szegény emberek eladták a fél hold szőlőjüket, mert a bíró azt mondta nekik, hogy megkapják a házhelyet. A kis pénz félre volt téve építési anyagra.

         Megtörtént az istenkáromlás!

         Két évig vártak, és amikor két év múlva megjött az Országos Földhitel Banktól a a végzés, ami tudtul adta az igénylőknek, hogy mivel a káptalan nem hajlandó erdősíteni, egyelőre tárgytalan a dolog. Keressenek maguknak máshol házhelyet!

         Nem akarom a Tisztelt Ház türelmét sokáig igénybe venni. Minden vidéken százával fordulnak elő ilyen esetek.”

         Részlet Nagyatádi Szabó István földművelési miniszter válaszából:

         „Nem bírom hallgatni a panaszokat! A helyzet az, hogy újabb és újabb nehézségek merülnek fel, és a pézügyi kormányzat a földművelési ellenére ad ki rendeleteket. A képviselő úrnak választ nem tudok adni, mert egészségem megromlott. Nem bírom a panaszokat tovább! Azon gondolkodom, és arról gondoskodom, hogy a helyemet alkalmasabb embernek adjam át.”

         Nagyatádi Szabó István a kalocsai érsekség kétszínűsége miatt dobta be végül a törölközőt. Lemondott. Hazament falujába, Erdőcsokonyára. Október 30-án kiballagott a szőlőjébe. Egyedül volt egész délután, szalonnát sütött, késő este ért haza. Másnap reggel nyolc óra tájban hirtelen rosszul lett. Elvesztette eszméletét, és húsz perc múlva meghalt. Mindössze 61 évet élt.

         Nos, keceli szegények, hát hová lett az ÍGÉRET FÖLDJE?                                      

 

                                                                 FILUS ESZTI

 

         Figyeljetek csak! Egy ötéves, hosszú hajú, barna kislány szalad be a Bogárzó füves partjáról az öreg ház udvarára. Itt lakik magányosan a nagymamája, a Rozália mama, mert ő nem hajlandó Rozizni, mint ezek a buta szomszédok. Az édesapja anyja az, akivel olyan szívesen megosztja minden boldogságát.

         Most is neki viszi a sárga virágot, két kicsi markába szorítva a sárga kikerics virágot. A cipőcskéje sáros, vizes, a ruhájának alja is az, hiszen a patakocska partjáról, az elöntött rétről szedte, hogy a mamát megörvendeztesse. Benyit vele a szobába, és fogalmazza magában: - Rozália mama, csak neked hoztam ezt a sok virágot.

         A mama hangos kiáltással kiveszi a csokrot mindkét kezéből, és tiltakozva mondja:

          - Menj! Menj! Ne is lássalak!

         A kislány ijedten kiszalad az udvar közepén álló vén eperfához, és annak könnyezi el a bánatát. Közben hallja, ahogy a mamája mondogatja:

          - Isten segíts! Jézusom! Jézusom! Oda a kotlók alja! Nem kelnek ki a kiscsibék a tojásból, mert Nagypéntek előtt virág került a házba.

         Nagyon bántotta, hogy ennyi bajt hozott kétmaroknyi tavaszi virággal, de nem értette, miért.  A mama úgyis mindent megmagyaráz neki. A lányka meglátja a nagyanyja kezében a fehér üveget, és bátortalanul elindul utána. A szenteltvizes fehér üveg van a Rozália mama kezében, és siet a kiskamrába, ahol szép sorban, kotlósok ülnek sorban a tojásokon. A kislány az ajtóból nézi, amit a mama áhítatosan művel. Minden fészek előtt imádkozik, majd meghinti szenteltvízzel a fészkeket. Azután szertartásosan a helyére teszi a szemtelt vizes üveget, és a legkedvesebb unokájához fordul:

       - Megijedtél, ugye, aranyom? Nem neked mondtam ám, hogy menj, ne is lássalak, hanem a gonosznak.  Nagyon megijesztettél engem! – simogatja ki szenteltvizes tenyerével a kislány hajából a néhány sárga virágot. Sose felejtsd el, kislányom, amit most mondok!

Nekem is a nagyanyám kötötte a lelkemre: a tavaszi virágok Jézus vérének és könnyének cseppjei! Ezeket értünk hullatta valamikor régen, a mi örök üdvösségünkért.

Ami vércsepp a testéből kihullott, ami könnycsepp a szeméből a fájdalomtól kifakadt, mind-mind a földünket díszíti.

         Mi csak virágnak mondjuk őket, de te most már tudod, hogy miből lettek. Az első virágokat Nagypéntek után, feltámadásának napján kell majd az Úrjézus lábához letenni.   Ebből is lássa meg az Isten fia, hogy gondoltunk rá. Mi leszünk ott az elsők! Ugye, bogaram? - mondja, és lassan lehajolva a kislányt homlokon csókolja.

        - Mondd meg hát, Esztikém, kinek kell az első virágokat leszedni? – kérdezte ki a tanultakat most már ellágyuló hangján a mama.

-          Krisztus urunk tiszteletére! - csengett a kislány válasza.

-          És mikor?

-          Majd amikor feltámad!

-          Mit gondol az okos fejed, miért volt baj, hogy leszedted?

-          Mert ami Jézusnak jár, azt földi ember ne akarja magának! Mert, ha azt teszi, az ördög kedvére teszi. Az ördög meg nem engedi kikelni a kiscsibéket.

-          Okos lány vagy. Az én lányom vagy, csillagom!

  Igazán és nagyon szerették egymást. A ráncos homlokú, hegyes állú, kék szemű öregasszony meg fiának egyetlen lánya, aki jövőre már az apácákhoz jár iskolába.

 

 

 1

 

         Azt az érdekes közös élményt örökíti meg, amelynek édesanyánk diákkorában és magam is szenvedő alanya lettem néhány évtized múlva.

 

                                  NE HAGYJ SOHA SZÉGYENT ÉRNEM!

 

         Éppen a cinkék fejedelme forgatja fürge fejét jobbra – balra a rózsabokorban, és benéz az ablakon. Köszöni szépen az együttérzésemet, de az a régi magyar szólás, mely szerint ”hideg ellen nincs vitéz”, már a cinkék között is idejét múlta.  Arra bíztat, hogy dicsérjem meg, milyen fürgén mozog ebben a kutya hideg időben.

         Aztán elbóklászik a rózsabokorban, mert valamikor, és ő erre még nagyon jól emlékezik, édes ízű bogyókat talált a tél elején. De az bizony már régen volt, mert január közepén járunk, amikor vidám téli kedvében van a hófehér út, az udvar, a háztető és az élelmét buzgón kutató madár.

         Ilyenkor az emberi élőlény akkor mozdul ki, ha kenyeret megy keresni, vagy diákember, akit az iskola nem hagy békén. A zárdaiskolában éppen az olvasást gyakoroltatja a kedves nővér a lányaival, akik már az utolsó évet morzsolgatják le napok és órák lassú múlásával.

         A nővérke sétál a padsorok között, és képzeletében ezeket a tizenkét éves kislányokat már menyasszonyi ruhában látja. Olyan fehérben, mint amilyen szűz tiszta a szomszéd háztetőt borító hó. Sóhajt egy mélyet, aztán az éppen olvasó Eszterhez fordul, és azt mondja:          „Jól olvastál, Esztikém. Jutalmul csak arra kérlek, nézd meg, mennyi időt mutat a tanári szobában a falióra.”

         A nővérke tovább sétál, és észre sem veszi, hogy sápadtabb lesz a nem hétköznapi szépségű, finom vonású arc. A kislány felemelkedik a padból, fölnéz a falon függő keresztre, és gondolatban keresztet vet. Lassabb lépésekkel, mint ahogy szokta, elindul az ajtó felé. Csak tízlépésnyi út az ajtótól a tanítói szoba órájáig.

         Istenem, milyen hosszú annak, aki még nem ismeri a múló idő titkát! Belép az ajtón, és ott függ az idő elérhetetlen magasságban a feje felett. Otthon hallotta már, hogy az IDŐ néha édes, néha mostoha. Most mostoha is, gonosz is.

         Látja a kis kövér mutatót, a cingár hosszút, amelyek szinte észrevétlen lassúsággal haladnak, de ő nem érti, mit mutatnak. A szerkezet ütemes ketyegése, az arab számok között észrevétlenül ballagó mutatók nem mondják meg az időt.

         Szerencse, hogy egy kis kápolna van a tanterem mellett, ahol leborulva kéri az Isten segítségét:

          „Ne hagyj soha szégyent érnem! Most se hagyj szégyent érnem!” – ismételgeti megszállottan, és hányja magára a keresztet.

         Talán az egész falu megtudná, hogy a Filus Eszti hatodikos létére nem ismeri az idő titkát.

         Az Úristen pártját fogja, és olyan hangosan, mint még addig soha, megszólal a drága csengőszó.

         Húsz év múltán ugyanez játszódik le veled is, pajtás! Csak téged a Kerényi tanár úr küld órát nézni, és te is úgy jársz, mint az édesanyád. Nem is kérted a segítséget, mégis megkaptad. Valaki közben járt érted. Protekciód volt, kedves barátom!

         De a saját bőrödön is tapasztalhatod, hogy az idő múlik. Hol tűrhetetlen lassúsággal, hol szélsebesen, de előbb vagy utóbb, és elkerülhetetlenül - szégyent hoz ránk.

1931-ben és 1955-ben történt

                                                           

 

 

Ha nyáj pásztora ostoba, bizony nem a helyes irányba tereli azt. Így volt Öcsém.

 

                  MIÉRT NEM JÁRHATOTT ESZTER POLGÁRIBA?

 

         „KECELEN polgári leányiskolát építeni fölösleges és céltalan. Lakossága ugyanis, leszámítva az igen csekély számú intelligenciát, földművesekből és igen szegény iparosokból áll, akik mellett még egy csomó zsidó él.

         A falusi intelligencia leányaiból 5-6 polgári iskolásnál többet összeszedni nem lehet. Az iparosok, mint faluhelyeken általában, oly szegények, hogy az elemi iskolát végzett leánygyermekeiket otthon nem nélkülözhetik.

         Még inkább áll ez a földművesekre nézve. Aki ezek közül szegény/ pedig 70 % nagyon szegény/, az csak úgy tudja fönntartani családját, ha elemi iskolát végzett gyermekei vele együtt dolgoznak és keresnek. A kisbirtokosnak is szüksége van elemi iskolát végzett gyermekeire. Ezek segítik a földmunkában, amelyre, ha napszámosokat kell fogadnia.

         A jobb módú gazdák nagyobbrészt tanyai birtokaikon laknak, s leánygyermekeiket, nagyon helyesen, úgy nevelik, hogy földműves gazdák feleségei legyenek, és ezért a földműves életet ne nézzék le, hanem megszeressék, és az avval járó munkát már gyerekkorban megszokják.

          Józan érzékükből kifolyólag nagyon jól tudják azt, hogy amelyik földműves leány 14-15 éves koráig polgári iskolába jár, az a föld szagától idegenkedik, a földműves munkát lenézi, földműveshez, férjhez menni nem akar, felveszi az úri tempót, s maga helyét a világban nem találja. Kecelen eddig még csak két ilyen lány volt. Az egyik már szerencsétlen lett, a másik meg már azon az úton van, amely a szerencsétlenségbe visz.”

                                                    Kurcz Adolf levele az Érsekséghez, 1927. április 11-én.

         „Kijelentem: Szélsőséges gazténynek s a magyarság elárulásának tekintek minden egyes esetet, amikor a magyar anya fiát Magyarországon bármilyen címen, és bármilyen eszközzel elzárnak a továbbképzés, a több ismeretszerzés lehetősége elől.

Szabó Dezső, 1937. május 1.

         Amíg ennek az „intelligens” papnak a levelét lemásoltam, legalább tíz helyesírási hibát javítottam ki. A stílusa, amely csapni való, arra vall, hogy a Biblián és az „ördög bibliáján” kívül más könyvet nem lapozott.

         A”görénykurzus” elátkozta Ady szellemét, el az élő Babitsot, Bartókot, Kodályt, Csókot, Ferenczyt; alig volt érték, akin nem látott pokolkormot.

 

 

         Kedves Öcsém, most egy rövid értekezés következik életem fontos férfi szereplőiről.

                                

                                              FILUS – TESTVÉREK

 

         Ugranyecz András, az édesapánk, jó barátja és osztálytársa volt a FILUS ANDRISNAK, akinek farkasvér is folydogált az ereiben, bizonyára ezért lett erőszakos. /Talán a Farkasfalvi név sem véletlen./ Bátyja, FILUS JÓZSEF, csendes, visszahúzódó, érzékeny és átlagos képességű kisgyerek. 

         Ami belőle hiányzott, megjelent az Andrásban. Parancsoló beszédstílus, erőszakos fellépés és jó szellemi képesség.

         A diáktársadalomra akkora veszélyt jelentett, mint a kelt kincseit szállító karavánok számára az útszéli rablóbandák. Vagy menjünk az óceánra! Indián arannyal megrakott háromárbocosnak egy halálfejes kalózhajó. Még közelebb! Egy jámbor, de pénzes kereskedőnek a Rúzsa Sándor.

         Az iskola „kivégeztével”, ahonnan mindig elsőként jött haza, kiállott az utcasarokra, a diákembereket válaszút elé állította: Veréssel hazamehetnek egyenesen és rövid úton, vagy verés nélkül nagy kerülővel a disznólegelőn át. A többség inkább a kondát és a legelőt választotta. Az idősebbek is rettegték a kis ember heves haragját.

                                                               

                                                          LEHET

                                       Lehet, hogy már régen megunt közhely:

                                       Harctér a küzdelmes élet.

                                       Te, aki azt hitted, hogy életed

                                       Örök, szomjas föld issza föl véred.

                                       Lent alszol majd, szép álomra várva.

                                       Tested szétbontják a férgek.

                                       Ha napfény éri tested egyetlen

                                       Génjét, elmondhatod: ÉLEK!

 

                                                               

 

A rendszeres templomjárás hatással volt még a közös játékaikra is.

 

                                           MISE FILUSÉKNÁL

 

         Betyárból lesz a legjobb pandúr! A testvéreivel úgy bánt, mintha egy személyben lenne apjuk, tanítójuk és Kurcz Adolf nevű lelkipásztoruk. Főben járó bűn volt az otthon celebrált miséjéről elkésni.

Szereposztás: Kurcz Adolf plébános, alias Filus Andris / 10 éves /

Egyszerű ministráns: Filus Józsi / 13 éves /                   

A hívek tömege: Filus Eszti / 6 éves /

     A helyszín: A belső szoba. Oltár az asztal. Rajta az álló kereszt.

        Rendezői utasítások: pontos csengetés, helyes válasz a pap latin szavára, és általában: rend és fegyelem! / Aki rossz lesz, megverem. /

         Kurcz Filus Andris, lepedővel a vállán, belép a templomba, amikor Józsi megrázza a csengőt. A ministráns a pap mellett térdel, a tömeg tartja a tisztes távolságot, de együtt válaszol a ministránssal. A pap az oltár előtt letérdel, keresztet vet, azután a hívek felé fordul.

Pap: - Dominusz vobiszkum!

H+M: - Et kum szpiritu tuo!

Pap: - Szurszum korda!

H+ M: - Habémusz ad Dóminum.

Pap: - Graciasz agamusz Dómine Deó nosztró!

H+M: - Dignum eszt jusztum eszt.

Pap: Szanktusz, szanktusz, szanktusz Dóminusz Deusz Szábaot. Pléni szunt céli glória tua. Hozánná in excelzisz. Benediktusz qui venít in nómine Dómini. Hozánná in ekszcelzisz!

         Azután újból a hívekhez fordul, és együtt elkezdik mondani a Miatyánkot, a végén nem felejtik el az áment.

Pap: - Ite missza eszt! A szentmise véget ért. Menjetek békével!

H+M: - Deó gráciasz! Istennek legyen hála!

Anyánk volt a megmondhatója, hogy milyen szívesen mondották ezt a végén! Mert bizony, ha valamit elvétettek, jaj volt nekik! Filus Andris szeme villámlott, mint Zeusz az Olümposzon!

 

 

 

                                           JÓZSI KATONA LESZ

 

 

         Józsit, a legjobb testvért, aki már 1932-ben katona lett, meglátogatta a tizenhét éves öccse és a tizenhárom éves húga egyetlen férfikerékpárral. Anyánk később arra emlékezett, hogy mire odaértek, nem érezte a lábait, pedig ezután jött még a visszaút. Így látogatták meg a lágyszívű testvért, aki sírva is fakadt örömében.

Öt levele maradt ránk katonakorából:

1 levél: Filus András címére. Kedves Mamikám és papa! Jól érzed magadat, papa? Száz csókkal tisztellek. Boldog Karácsonyt!

2. levél: Tekintetes vitéz Farkasfalvi András, Kecel, I. kerület 47. sz.

Kedves szüleim! Tudatom magukkal, hogy betegségemhez mérten, hála Istennek, elég jól vagyok. A csomagot megkaptam, és nagyon szépen köszönöm. Hiányát egyébként nem érzem másnak, csak annak, amit e kép első oldalán lévő bajtárs mutogat. / Egy család van a képen. / Csak ennek a hiányát érzem. Egyébként jól érzem magam. Boldog karácsonyt és boldog újévet kívánok mindnyájuknak. Szerető fiuk, Jóska. XII. 24.

3. levél: Kecskemét, 1938. IX. 27. Kedves Szüleim! Tudatom, hogy hála az Istennek, egészséges vagyok. Amit maguknak is szívből kívánok. Tudatom azt, hogy megindultunk a nagygyakorlatra. Most Kecskeméten vagyunk. 28-án Nagykátán leszünk. Hogy onnan hová megyünk, azt majd megírom. Maradok szerető fiuk, Józsi. Tek. V. Farkasfalvi András úrnak, I. ker. 47. szám, Pest megye

4. levél: Kedves Szüleim! Hála Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is szívemből kívánok. A Maristól küldött pénzt megkaptam, amit nagyon köszönök. Az öcsémtől is ma kaptam egy lapot. Ezek még mindig Faddon vannak. Amit kértem, azokhoz vegyenek egy nadrágtartót is. Azt is küldjék el egy csomagban. Még mindig Tar községben vagyunk. A sok ámításnak ne üljenek fel! Maradok szerető fiuk, Jóska.

5. levél: Kedves Szüleim! Hála Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok. Tudatom, hogy a felvidéki magyar testvéreink felszabadítása megtörtént szerencsésen. Amire még nem is mertünk gondolni, mert még eddig semmi baj. Tudatom Kedves Szüleimmel, hogy azt az ünnepélyt és örömsírást, amit útközben láttunk, azt leírni nem lehet. Isten velük és velem. Viszontlátás reményében, szerető fiuk, Józsi.

                                                                                                                1938. nov. 15.

II./ ifjabb/ Ugranyecz András igen szeretett a barátjához, II./ifjabb/ Filus Andráshoz járni a barátság okán meg a kis Esztike szép szeméért. Eszter nagyon kedvelte a Zárdaiskolát, mert szerette tanítóit, a nővéreket. Ő is tanító nővér szeretett volna lenni! Fénykép van a varrást tanuló, tizennégy éves, lányokról. Eszter arca mennyivel finomabb a többinél!

                                                                    

 

                                                    A REVÍZIÓ

 

 

         Tudod, Laci öcsém, úgy alakult a világ sorsa még a huszadik század elején, hogy a PÉNZ elkezdte irányítani a politikusokat, a sajtót. Óriási hasznot húzott a kiontott emberi vérből 1914 és 1918 között, az I. világháborúban. Ötmillió embert gyilkoltak meg szerte Európában. De „csak” katonákat.

          A győztesek, hárommilliós áldozattal, megnyerték a háborút. Azután megbüntették azokat, akik „csak” kétmillió embert vesztettek. Németországot, de különösen a hazánkat, a kis Magyarországot.

         Egy Trianon nevű, vesszen a név is, palotában ezzel a kicsi országgal is aláíratták a békeszerződést. Megfosztották területének kétharmad részétől, és lakosságának harmada barbár, szomszéd népek rabja lett.

         Húsz év múlva a pénzéhes urak beintettek, és újra kezdődött az egész. Kiosztották a szerepeket: Németország és Olaszország lett a „gonosz”. A kis Magyarországnak nem akart igazságot szolgáltatni más, csak ez a kettő. Ezek is csak érdekből és csak részben.

         Csúnya latin szó ez a revízió, édes Öcsém, de ha magyarra lefordítom, azt jelenti: „Adjátok vissza, amit tőlem elraboltatok!”

         Teleki Pál, aki egy tisztességes magyar ember és politikus volt, már 1939 végén attól tartott, hogy a németekkel kötött szövetség végzetessé válhat a számunkra:

         „A németekkel kell menni, mert másképp nem lehetséges, de csak egy bizonyos pontig. Ez a pont, ez a határvonal a háborúban való részvétel. Ezt semmi estre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk elvérezni hiába.

         A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, amely fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. / Vagy őrjítve? /        Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármilyen áron. A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni.

         Visszakaptuk a Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is. Ezeket meg tudjuk még emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elkötelezzük magunkat a németeknek, akik majd azután követelik az árát. És ez az ár, a velük való háborúzás lesz. Az ORSZÁG maga lesz az ára a revíziónak.”

Teleki Pál miniszterelnök levele Horthy Miklóshoz.

                                                                  

 

         Nemzedékek jártak a falai közé. Anyám az elsőnek volt tagja, én 25 évvel később követtem Őt.              

                                                   ZÁRDAISKOLA

 

         A két világháború között az első jelentős lépés a Zárdaiskola megnyitása volt. / jegyezzük meg zárójelben, hogy az érsekség felajánlotta egy polgári iskola megnyitását, de a helyi pap a családok általános szegénységére hivatkozva, meg „akkor büdös lesz nekik a föld” megjegyzéssel, vissszautasította.

         Pedig ebben csak a hetedik-nyolcadik osztály jött volna létre, amely pl. postáskisasszonyokat képzett volna. Tehát miután Kurcz Adolf még a húszas évek derekán „betartott”, és megakadályozta egy helyi polgári leányiskola indítását, arra már igent mondott, hogy az „életre” nővérek taníthassák a kislányokat.

         Milyen érdekharcok előzték meg ennek a megnyitását is! A „Miasszonyunkról Nevezett szegény Iskolanővérek társulata” mozgalom 1860-ban érkezett Kalocsára. Kecelen a nővérek meghívása már 1908-ban felvetődött. Az Ellenzők között találjuk Pozsgay mór országgyűlési képviselőt, Antóni János és Tényi Sándor tanítókat, akik a saját, tanítóképzőben tanuló, lányuk jövendő állását féltették.

         Vezetésükkel valóságos apácaellenes mozgalom alakult ki. Az ellentábor tagjai mélyen elítélték Pozsgay Mór egyik kijelentését:

          „ Ahol apácák és papok vannak, az erkölcstelenség ott sem kisebb, mint máshol.” / A tisztelt képviselő úr magából indult ki. /

         A képviselőtestület 1921-ben határozott úgy, hogy a Nagyvendéglőt a leendő iskola céljaira átalakítják. Az oktatatás 1924. január elsején kezdődött, tehát Eszter éppen jókor, 1925-ben, kezdte az iskolába járást. Költségeit az egyházközség vállalta magára. Elsősorban a gyakorlati életre tanítottak, a vallásos érzést igyekeztek a tanítványaikban elmélyíteni. A tanítványok elmondása szerint az iskolában nagy volt a fegyelem, és szorgalmas munka folyt.

Ha már sem tanítónővér, sem polgáriba járó nem lehet, varrónő még igen.

A szülei döntöttek: Részletre vásároltak egy Singer - varrógépet, és ezzel el is dőlt a tizennégy éves kislány sorsa.

         Ma már megmosolyogtató olvasni egy megfakult boríték címzését és benne a rövid figyelmeztetést:

          „Felkérjük Nagyságos Vitéz Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmaradt részleteket befizetni.”

1935. június 18.

 

                                                A MENTATELEP

 

 

         Eszti szerencsés, mert a családja nem tartozott a nincstelenek közé. Bizonyosan észrevette, hogy a Zárdaiskolában is megfogyatkoztak április hónaptól az iskolatársak, és nem is találkozott velük, legfeljebb vasárnap a templomban, egészen októberig. Mert leszerződtették őket 5 havi folyamatos munkára.

         Kecel lakosságának kétharmad része kénytelen volt napszámból megélni, vagy aratóbandákba verődve, tizenegyed részért, az egyháztól bérelt zsidó birokon dolgozni, a mindennapi kenyérért. Négy-öt hold föld nem volt elég egy többgyerekes család fenntartásához.

         Kénytelenek voltak a gyereküket is elszegődtetni olyan rabló kapitalista vállalkozásokhoz, amilyen a Stielly Walteré volt. Tízéves kortól alkalmazták a kislányokat napkeltétől napnyugtáig tartó, 13-14 órás robotban. Voltak olyan lányok, akik tüdőgyulladást kaptak az állandó mentszagtól, a hajszoltságtól, és belehaltak

                                                                          

                                            KRISZTUS-KERESZT AZ ERDŐN

 

                                            Havas Krisztus-kereszt az erdőn

                                            Holdas, nagy, téli éjszakában:

                                                 Régi emlék. Csörgős szánkóval

                                                 Valamikor én arra jártam

                                                 Holdas, nagy, téli éjszakában.

 

                                                 Az apám még vidám legény volt,

                                                 Dalolt, hogyha keresztre nézett,

                                                 Én meg az apám fia voltam,

                                                 Ki unta a faragott képet

                                                 S dalolt, hogyha a keresztre nézett.

 

                                                 Két nyakas, magyar kálvinista,

                                                 Miként az idő, úgy röpültünk,

                                                 Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,

                                                 Egymás mellett dalolva ültünk

                                                 S miként az Idő, úgy röpültünk.

 

                                            Húsz éve elmúlt s gondolatban

                                                 Ott röpül a szánom az éjben

                                                 S amit akkor elmulasztottam,

                                                 Megemelem kalapom mélyen.

                                                 Ott röpül a szánom az éjben.

                                                                                                                    Ady Endre

 

 

 

                         KRISZTUS URUNK EGYIK KERESZTJE

 

 

         Amikor a méltóságos Stielly Walter úr 25. házassági évfordulóját ünnepelte Gajáry Katalin asszonnyal, akinek az édesapja parlamenti képviselő volt, s ezért jöhetett létre az előkelő házasság. A nagy családi örömből juttattak a mentatelepi kislányoknak is. Azoknak a gyereklányoknak, akik a leghosszabb és legmelegebb hónapokban, iskola helyett, napkeltétől napnyugtáig neki dolgoztak. A forrón ömlő levegő hullámaiban aszalódva, és egy kis székecskén nyomorogva, 14 óra hosszat szedték és osztályozták a menta levelét.

Bizony, nagyméltóságú úr, napkeltétől napnyugtáig! Tisztességes vécéjük nem lévén, szemérmes búvóhelyet csak a közeli erdő bokrai nyújthattak. Saját kenyéren és szalonnán éltek egész héten. A többség távol lakott. Mire késő éjszaka hazaért, két-háromórai alvás után, botorkálhatott vissza, a köves országúton mezítláb, napkeltére. Ezért a többség inkább meghúzta magát egy közeli istálló szalmáján. Áprilistól a mentán már munka folyt. E miatt sokan, tanítói engedéllyel, ettől a hónaptól októberig nem is jártak iskolába. Ezt tudta a tanító, a pap, az egyházközség, a képviselőtestület és az orvosok. Micsoda maffia működött már akkor is Kecelen. A „szegényszagra”, mint hullaszagra a keselyűk, külföldről is, belföldről is idejöttek a pénzsóvár zsidó bérlők és nem zsidó társaik, hogy kisajtolják belőlük a busás hasznot.

         Tehát felkelt a nagy nap a keceli égen, talán még méltóságosabban, mint máskor. Ennek a jeles frigynek az emlékére Krisztus Urunk keresztjét állíttatta fel a közeli téglagyárnál a nagy méltóságú Stielly Walter úr. Éppen egy rabló kapitalista, kisgyereknyúzó vállalkozás, a mentatelep közelében.

         Bizony keresztszentelés lesz itt szabadtéri szentmisével, ünnepi vacsorával és hajnalig tartó mulatsággal csokorba kötve.

         Minden munkást meghívtak, aki gyalog ki tudott menni. Miután a szabadtéri szentmisét megtartották, ünnepi vacsorát tálaltak. Marhapörköltet és többféle kalácsot. Vacsora után megszólalt a talpalávaló, a mezítlábas talpak alá való. Tamás Péter bácsi és cigányzenekara húzta, pedig az csak a gazdagoknak, a KALOT legényeinek a muzsikusa. Most az egyszer mulasson rá mezítlábas is! Életében először és utoljára. Húzd rá, cigány! Elkezdődött a hajnalig tartó vigalom.

         Krisztus Urunk, aki minden bűn és szenvedés számon tartója, a lélek hangján, így szólt a keresztről a tisztelendő úrhoz:

         „Földi szolgám, gyarló dr. Földesdi Antal! Ne haragudj, de a te imád most nem hallatszik föl a mennybe. Ezért az úrért, aki maga a bal lator, mint az a másik a Golgotán, ne imádkozz többé! Hiába próbálnám őt megváltani, ezt a fajtát nem sikerül.

         Hiába leng a tömjén füstje a lábaimnál, az ördög hatalmában van ez a kicsi, keceli világ. Az agyonhajszolt gyereklányok, akik a vértanúk seregét szaporítják, elhessentik az Úr közeléből ezt a farizeus tömjénfüstöt és hazug imát.

         Nem a Mennyei Atyám, hanem az ördög állított ide, hogy 1900 évvel a megváltás után, ilyen eseménynek legyek a lehajtott fejű tanúja. Személyesen lássam és halljam ezt a pokoli mulatságot!

         Nézem a lányok lábát, hiányzik a körmük, mert éjszakai kövesúton botladozva, leverték. Életük végéig tört lesz a szemük fénye. Hiába süt a Napom, nem jut el szemük mélyére, lelkükig a Sugár. Nem hiszik el többé, hogy életük az Atyám ajándéka. Azt sem, hogy jutalmát majdan elnyeri, akit a földön megaláznak.

         Atyám, töröld ki az égi naptárból ezt az ünnepnapot, mert ezen a napon a Rosszra köttetett szövetség. Kérlek, hogy sorold be a méltóságos urat és feleségét abba a seregbe, amit, úgy húsz év múlva, a pokolba küldesz! Az itt táncoló mezítlábasokat pedig emeld magad mellé a jó illatú, égi mentatelepre - játszani! Ámen.

         Én, a szeretet prófétája, most sírni fogok. Bocsásd meg, Atyám! Keleten már hajnalodik nemsokára, de addig nem látja senki.”

         A mulatság a vége felé járt, mert halkan felkéredzkedett az égre az első napsugár. Jézus arcán ott voltak a könnycseppek. Egyik figyelmes kislány észrevette: - Hűvös az idő. Még Krisztus Urunk testét is belepte a hajnali harmat.

1930

 

 26. levél

 

                                       JÁTÉK, JÁTÉK, JÁTÉK…

 

A két Andris meg Eszter társai még játszották:

1.      Amott repül a kismadár! „Dolgozatok, legények, holnap lesz a vásár…” Ütemes munkavégzést, kopogást a mester megszakítja, s örömében felkiált: „Amott repül a kismadár!” Aki erre késve kapja föl kezét az asztalról, amin dolgozott, zálogot ad.

2.      Ki- ki a maga mesterségét folytassa! Körben ülnek, egymás után egy-egy mesterember mozdulatait utánozzák, és ebből ki kell találni, hogy miben mester.

3.      Tüzet viszek, lángot viszek. Körben állva, egy gyerek zsebkendőt visz, és váratlanul leejti valamelyik mögé, és versenyfutás kezdődik az üres helyért. „Tüzet viszek, lángot viszek. Ki ne nézz, be ne nézz! Kendő rajta.” A vesztes lesz az új körbejáró!

4.      Komámasszony, hol az olló? Kis tárgyat adogatnak marokból marokba. A középütt állónak ki kell találnia, melyik kézben van.

5.      Csöncsön gyűrű, arany gyűrű! Nálam van az ezüst gyűrű. Itt csörög, itt pörög! Itt add ki! Az előzőhöz hasonlóan. Addig éneklik, míg a kereső, rá nem talál.

6.      Lánctörés! Szakíts, ha bírsz! Két szemben álló és egymás kezét, akaratát egymáshoz szorító fiúsor. Egyik fiú kiválik a sorból, és igyekszik, lehetőleg a leggyengébb láncszemnél, nekifutva szakítani. Ha nem sikerül, kiáll. Ha igen, akkor a gyenge láncszem áll félre. Közben egymásnak felelgetik:

-          Adj, király katonát!

-          Nem adok.

-          Ha nem adsz, szakítok!

-          Szakíts, ha bírsz!

       Fiúknak való, izgalmas játék volt.

7.      „Gyertek haza, ludaim! Nem merünk. Miért? félünk. Mitől? Farkastól. Hol a farkas? Bokorban. Mit csinál? Mosdik. Miben mosdik? Arany medencében. Miben törülközik? Kis cica farkában. Gyertek, haza, ludaim!” Nagyszerű felelgetős szerepjáték. A gazdasszony hívogat, a vele szemben álló libák válaszolnak. Közöttük áll a farkas. Ha ügyes, elkapja a gazdasszonyához rohanó egyik ludacskát, aki kiáll.

8.      játék: „Elvesztettem zsebkendőmet, megver anyám érte, aki nékem visszaadja, megcsókolom érte. Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni! Szabad az én galambomnak egypár csókot adni.” Körjáték. A középütt állóval együtt közösen énekelik, majd az eldobja a kendőt, s aki elkapja, azzal két csókot váltanak. Azután helyet cserélnek egymással.

9.      játék: Ki legyen a hunyó? Kiszámolós játék. „Ecpec, kimehetsz. Holnapután bejöhetsz. Cérnára, cinegére, ugorj cica az egérre! Fuss!”

10.   játék: Aki bújt, aki nem, megyek! Mondjuk, ötvenig kell számolni a hunyónak, és akkor indul keresni a bújókat. Ha egyet megtalál, és kimondja a nevét, az kiesett a játékból. Esetleg versenyt futnak a leshelyig. Aki előbb ér oda, nyer, a másik kiáll.

11.  játék: Kiszámolós játék. Akire az utolsó szótag esik, az a fogó, esetleg a hunyó.

„An-tan - té-nusz, szó-ra-ka-té-nusz. Szó-ra-ka, ti-ke-tu-ka, bam-busz-ka!

12.  játék: Számoló: Tíz gyerek körben áll, előttük a számoló. Minden számnál más-más gyerekre mutat, és várja a ritmusos választ. Aki „szamár” lesz, az a következő számoló. „Egy-megérett a meggy. Kettő-csipkebokorvessző. Három-majd haza várom. Négy-bíz’ oda mégy. Öt-leszállott a köd. Hat-hasad a pad. Hét-dörög az ég. Nyolc-üres a polc. Kilenc-kis Ferenc. Tíz-tiszta víz. Ha nem tiszta, vidd vissza! Ott a szamár, megissza.

                                                                          +

 

                                                 AZ ÖRÖK GYERMEKSÉG

                                                               Édes átok:

                                                      Utolsó napig és hajszálig

                                                             Gyermek-szemmel

                                                                 Nézni a világot.

 

                                                              Újra-újra

                                                      Megborzaszt az emberi rosszság,

                                                                 Szepegéssel

                                                              Borzalomba fúlva.

 

                                                           Kérded, kérded:

                                                      Mért nem vagyunk mi tiszták és jók?

                                                                 S jön a válasz

                                                            S a választ nem érted.

 

                                                             Jön a válasz

                                                     S úgy hallgatod, mint riadt gyermek

                                                             S reszketsz, mint fa,

                                                            Félig - zöld és száraz.

 

                                                           S szólsz: bús kincsem,

                                                     Te szakadatlan, vén gyermekség,

                                                            Úgy imádlak:

                                                                Egyebem úgy sincsen

                                                                                                              Ady Endre

 

27. levél

 

                                           PRÍMÁS ÉS KONTRÁS

 

         A két Andris, a Filus meg az Ugranyecz ilyen felállásban csibészkedtek. Ugranyecz Andris árva gyerek volt. Az édesanyja, amikor a fiúcska négyéves volt, szült egy életerős testvért, Józsikát, akit bizonyára meg lehetett volna menteni. Az édesanyja két hétig haldoklott a szülés után. A fiacskáját három héttel utána temették. Amikor Andris édesapja, hazajött az összeomlott olasz frontról, némi idő elteltével vett magának más feleséget. Ezért maradt ő az édes nagyanyjára, nagyapjára, akik tisztességgel fölnevelték. Visszahúzódó fajta, de aki fiú létére szeretne elkövetni valami bátor tettet.

         Filus Andris mellett nem is kellett unatkoznia. Lopták a cseresznyét a szőlőkben, mint a sárgarigók. Fel a fa csúcsára, ment onnan dézsmálnak a madarak is. Ott a legédesebb! Hallgatni ott fenn, mint a sült hal, ha csősz bandukol a közelben. Andris, az Ugranyecz, nem is tudta, hogy az édesapjának a testvére, Ugranyecz István, volt akkoriban a csőszök irányítója. Az holtbiztos, bátrabban mertek volna szőlőt, gyümölcsöt csórni.

         Egy gatyában és mezítláb nekivágni a legnagyobb kalandnak: a dinnyelopásnak! Filus Andris szervez, tervez és felméri a terepet. Húsz méteres lapos kúszás a legnagyobb melegben. Elöl a prímás, ő szabályozza a tempót. Mögötte a kontrás, aki nem akar lemaradni. A forró, királydinnyés homokban csupasz fölső testtel és lábszárakkal. Véresre karmolja őket a király dinnyéje! Tovább! Mindketten figyelnek a csősz kunyhójára, meg a pulijára, akik a hűvösre bújtak. A homok olyan forró, hogy hólyagosra süti a karjukat, a lábszárukat. Aztán célba érnek, két dinnyének szárát metszik. Most már felállni, és a legnagyobb sebességgel: Iszkiri! Mert a puli nem viccel, lehúzza róluk a klott gatyát.

         Csaholhat utánuk a csősz is, a pulija is! A kiáltása utoléri őket:

          „Megismertelek, Filus Andris! Majd megmondalak az anyádnak.”

     „Megmondhatja. Két dinnye megér egy verést!” – de ezt már egy hűvös nyárfa alatt teli

 

 szájjal dünnyögi, miközben kézzel markolásszák a bendőbe a földhöz vert dinnye belét.

 

    Igaz, hogy még nem érett, de szerzett. Megérte.

 

         Másnap, ha szavatartó a csősz, előkerül a söprűnyél, mert az mindig kéznél van. Egy kis hajkurászás az udvaron, néhány találat. Az ügy ezzel lezárul.

         Ugranyecz Andris meg igen örül, hogy ilyen bátor barátja van. Otthon, a nagymamának, csak annyit mond:

    „Sokat játszottunk a napon, hólyagos lett a bőröm.”

 

         Lám, a „rossz” barát még hazudni is megtanítja az ember gyerekét. Életében először hazudott a Panna mamának.

         Az édes nagymama el is hiszi, és a sebeket finom baromfizsírral kenegeti. Csak ne jönne az a fránya éjszakai fekvés!

1926.

                                                                          

 

                                                                  PERC

 

                                                     Dalol a madársereg,

                                                     hogy az erdő zeng belé,

                                                     maszatos parasztgyerek

                                                     inal a folyó felé.

 

                                                     A nap is süt melegen,

                                                     tüzesíti a leget,

                                                     nem is látni az egen

                                                     pici keskeny felleget.

 

                                                     A parasztgyerek hevül,

                                                     a folyóparton ledül,

                                                     homokon gurul tovább,

 

                                                      kavicsot fog, jó lapost,

                                                      a folyóba dobja most

                                                      s fütyörészve áll odább.                

                                                                                                        József Attila

 

 

28. levél

 

                IFJÚ FARKASFALVI ANDRÁS LEVELEI KATONASÁGTÓL

 

1. levél: T. Vitéz Farkasfalvi András, Kecel I. 47. Pest megye: Kedves szüleim! Üdvözletem küldöm Hőgyészről, Andris.

2. levél: Nagyságos Vitéz Farkasfalvi József Úrnak, Kecel, I. ker. 47. sz. Pest megye: Kedves Bátyám! Névnapod alkalmából szívélyes üdvözletemet küldöm. Egészséges vagyok, amit mindnyájatoknak kívánok. Isten veletek! Csókolom a szüleimet és téged, BANDI.

3. levél: 1942. IV. 3. vitéz Farkasfalvi András, Kecel. I. ker. Pest m. Kedves szüleim! Gyermeki szívemből szeretetteljes és boldog húsvéti ünnepeket kíván maguknak a fiuk, Andris. / A 2. doni hadsereg tagjaként ekkor indul ő is a frontra. /                      

1942. IV. 3.

                                                                        +

 

                                       A ROTHSCHILDÉK PALOTÁJA

 

                                                 Rossz fiákker, kerekes gálya,

                                                 Hol az embert hallgassra intik.

                                                 Párizsban, Bécsben, télen mindig,

                                                 Ködben és este ragyogott föl

                                                 Rothschildék palotája.

 

                                                 Kocsisom mindig arra tévedt,

                                                 Mintha kocsisom a Sors volna

                                                 S rossz fiákkeren bandukolva

                                                 Láttam: pompa, tüzes fényesség,

                                                 Szőnyegek s drága képek.

 

                                                 Boldog kocsis: egy lovat üthet.

                                                 Be boldog tenger az utca,

                                                 Hol száz gálya száz útját futja.

                                                 Be nem egyforma az az isten,

                                                 Aki kerget bennünket.

 

                                             Lekacagott a kocsis hozzám

                                             S ciceroneként  járt a szája:

                                                 Ez a Rothschildék palotája.”

                                                 S én a hideg ülésre nyomtam

                                                 Lángoló, dühös orcám.

 

                                                 Ember-könnyek sós tengerében

                                                 Éreztem siklani a gályám,

                                                 Vetélt örömök bús dagályán.

                                                 Csak egy-két tornyos szikla-kastély

                                                 Ragyogott ránk kevélyen.

 

                                                 Örök este és örök gálya,

                                                 Csak ott, ott fenn egy-egy toronyban

                                                 Lobban öröm örömre, lobban

                                                 És mindenek fölött világlik

                                                 Rothschildék palotája.

                                                                                                            Ady Endre

 

29. levél

                                                          

                                 IDŐS FARKASFALVI ANDRÁS

 

        Anyai nagyapánkról a „hallgatás” jut az eszembe. A legjellegzetesebb helyzetben, öregkorában, egy kisszéken ül, és egy légycsapóval pusztítja a legyeket. De olyan vehemensen, mintha a csatatéren egy taljánt ütne agyon. Bizonyára sokat gondolkodott a világ dolgairól, a katonamúltjáról, a gyerekeiről és a házasságáról. Azt nagyon nehéz elképzelni, három gyerekének mentalitását ismerve, hogy milyen lehetett kisgyereknek.

         Anyánk állítása szerint olyan volt, mint Józsi nagybátyánk, akit nem ismerhettem meg. Bár él a homályos kép bennem egy mesebeli férfiről, aki a Temető utcában egy kerékpáron tol. Jobbra a temető sírkeresztjei, balra egy nagy kert a mai sarki bolt mögött. Ebben a kertben sok tehenet láttam. Soványak voltak vagy kövérek? - azt csak a bibliai József, az álomfejtő, tudná megmondani. Ez a kép származhat 1944 nyaráról, esetleg kora őszéről. Másfél éves lehettem. De biztonságot éreztem, nem féltem azoktól a hatalmas állatoktól. Lehet, hogy ő volt az.

         A „nyugalom” a második szó. Minden cselekedete megfontolt. Annyit lép, amennyit szükséges, és annyit beszél, amennyi éppen elég. Bizonyos, hogy Józsit szerette a legjobban. Andris és Eszter külső - belső tulajdonságokban hasonlítottak egymásra, mindketten a nagyanyánkra. A vitézi címet Józsival vetette fel, és a délvidéki birtokot neki szánta. De abból a fiatalemberből hiányzott az erős akarat és az a fajta „bátorság”/ A harmadik szó! /, amiért a nagyapámat vitézi címmel jutalmazták.

         Egyfajta bátorsága volt, mert megnősült. De egy olyan asszonyt hagyott hátra, aki holtáig szerette. Nem ment férjhez többé. Engem, amikor kiskoromban, húsvét hétfőn, őket is meglátogattam, olyan őszinte szeretettel fogadtak, amilyennel sehol másutt a faluban.

         Olyan esemény történt, amikor a nagyapám orosz hadifogságban volt másfél évig, amiről anyám a halála előtt nem sokkal említést tett, ami egy életre jéggé fagyasztotta nagyapám érzéseit a felesége iránt. Amikor megtudta, már az esküje meg a gyerekei miatt sem válhattak szét. De két ember között, ilyen mély szakadékot, sohasem éreztem. Nem szóltak egymáshoz óraszám.  A legfontosabbat is a legkevesebb szóval. / Az „Eltévedtél” című fejezet ezt próbálja elképzelni. /

         A szomszédokkal nem volt haragban vagy barátságban. Elfogadta őket olyannak, amilyenek. Egyetlen barátját említette, aki valaha katonacimborája volt. De szerencsétlenségükre olyan messze laktak egymástól, amilyen távol van a Táncsics utcai ház az Újfalu túlsó szélétől. Templomban nem láttam, bár a nagyanyámra sem emlékszem. Esti imádkozásokra gyakran eljárt a szomszéd utcába. Együtt menni az utcán, együtt enni egy asztalnál, sosem láttam őket. Valószínűleg a templomból is ezért maradoztak el.

         A katonai kitűntetéseire büszke volt. A kezembe is adta őket, de én azt hittem, hogy csak megnézni. Pedig a halálra készülve, valószínűleg örökre nekem akarta adni. Visszaadtam, és akkor belevarrta azokat a fekete halotti ruhájába. Nagyon sajnálom, ha abban a hitben halt meg, hogy nem becsülöm egykori vitézségét.

         Legkevésbé az Andris fiát szerette, mert ő hasonlított, anyánk állítása szerint, a leginkább nagyanyánkhoz. Sohasem hallottam káromkodni, más embert megszólni. Élete vége felé a legfontosabb célja az volt, hogy túlélje a nagyanyámat. Annak halála után láttam néhányszor derűsnek, de nevetni sosem hallottam.

         Ha életemben ezt az Arany Jánosról szóló anekdotát olvastam, mindig a nagyapánk jutott eszembe. Hasonló mentalitású emberek voltak.

         „Amikor Arany János Nagyszalontán jegyzősködött, egy tanácsbeli úr azt kérdezte tőle egyszer:

         „Hogy lehet az, hogy a nemzetes jegyző úr szájából soha egy adta-teremtettét nem hallunk?”

 

Arany kurtán és nyugodtan válaszolt:

         „Nem szokásom.”

 

         „Hát ha nagyon megharagszik” - firtatá a tanácsbeli.

 

         „Akkor hallgatok” – feleli Arany.

 

         „De ha nagyon, de nagyon megharagszik?

 

         „Akkor még jobban hallgatok” – mondja Arany, s ezzel be is érte a tanácsbeli.”

 

                                                                          

                                       MENNI KELLENE HÁZRÓL HÁZRA

                                                 Nem így kellene hűvös, árnyas

                                                 szobából, kényelmes íróasztal

                                                 mellől szólani hozzátok, jól

                                                 tudom. Menni kellene házról

                                                 házra, városról városra, mint

                                                 egy izzadt, fáradt, fanatikus

                                                 csavargó. Csak két égő szememet,

                                                 szakadozott ruhámat, porlepett

                                                 bocskoromat hívni bizonyságul

                                                 a szeretet nagy igazsága mellé.

                                                 És rekedt hangon, félig sírva,

                                                 kiabálni minden ablak alatt:

                                                 szakadt lelket foltozni, foltozni!

                                                 Tört szíveket drótozni, drótozni!

                                                                                                                       Dsida Jenő

 

 

 

                                            A „LEGYESEK”

 

Avagy: A mulasztás : kihágás

             1921. július 28. Az 1868. évi népiskolai törvény óta a tankötelezettségnek nem sikerült maragéktalanul érvényt szerezni. Az 1921.évi törvény ezért megerősíti: minden gyermek gondviselője / szülő, gyám, gazda /, a törvényi kivételektől eltekintve, köteles a gyermeket 6. életévének betöltését követően 9 tanéven át nyilvános iskolai oktatásban részesíttetni / 6 tanév elemi népiskola, 3 tanév továbbképző / ismétlő/ iskola /.

             Az iskolázottsági kötelezettség magában foglalja a vasár – és ünnepnapi istentisztelet látogatásának kötelezettségét is. Igazolatlan mulasztásai esetén a gondviselőt megintik, pénzbirsággal, végül kihágás miatt 600 koronáig terjedő pénzbűntetéssel sújthatják.

              Két nemzedéknyi idő alatt ebben a faluban még a hatosztályos iskolai oktatást sem akarták befejeztetni. Hogy miért? Kérdezzük meg a korszak minden helyi papjától, iskolai vezetőjétől, bírójától és a helyi vezetőtestület és egyéb értelmiségiek egykor lélegző tagjaitól! A hatosztályos kötelezőből is elcsaltak éppen egyet, a csütörtöki napot, a „kosaras ünnepet”.

             Ilyen hiányos felkészültséggel további tanulásról szinte szó sem lehetett. Ezért kivételes eset, ha valakiből orvos lett. / dr. Antóni / Más keceli értelmiségiről nem is hallottam.

               Az is csak olyan módon lett, aki lett, hogy zseniális volt, vagy igen gazdag az apja. És külön órákra járatta a fiát – titokban. Nehogy a közösség fent megnevezett tagjai megróják e miatt. Buta maradt, és összehasonlítva a szomszédos falvak ifjúságával, öntudatosabb népével, olyan félbe maradt korosztályok nevelődtek, amelyek valóban” kergették a legyeket a padlásra”.

 

         Ha valaki a harmincas években befejezte a hatosztályos alapoktatást, szinte semmi továbbtanulási lehetősége nem volt. Olyan sokba került volna, hogy egy szűk rétegen kívül, mint a nagygazdák gyerekei, nem tudta vállalni a költségeit a család. A nagygazdák egyébkén is „egykéztek”, nehogy a birtokot szét kelljen darabolni! Egy Antóni nevű család volt a kivétel, amelyben a családfő belátta, hogy az sem kutya, ha a gyerekéből orvos lesz, mégpedig a saját falujában.  Igen megbecsült orvos!

         A többire még két évig várt a „csütörtöki” iskola. Kecelen még fél évszázaddal a törvényszabta, államilag kötelező bevezetése után is csak ötnapos tanítást folyt. A kosaras ünnepen tanítási szünetet adtak, minden országos gyakorlat ellenére, a községi vezetés, az iskolaszék meg a falusi közösség cinkos összekacsintásával. Ezért kapták a keceliek a ”legyesek” gúnynevet, a történettel együtt. Kecelinek lenni annyit jelentett: szellemileg alultáplált, buta és tájékozatlan.

         Amikor 1957-ben elkezdtem a középiskolát, igen nehéz volt a kalocsai tanárokban meglévő előítéletet legyőzni. Mi, keceliek, sokkal nehezebben vettük az első akadályokat, mint a kalocsaiak, a császártöltésiek, a szakmáriak, a homokmégyiek, vagy akár a szállások pota lakói. Kecelen csak osztályozni tudtak a tanárok, de tanítani nem. Kitűnővel mentem, de az első év felénél úgy örültem a 4,1 - es átlagnak, mint puli a farkának. És ez még ma is így van!

         Térjünk vissza a harmincas évekre! Csütörtökönként tehát nincs normális tanítás, de van két évig tartó, „ismétlőiskola”. Ez volt a hat év alatt megszerzett „kevés” megerősítése. Tizenhárom-tizennégy éves korukban ide jártak a fiúk is, lányok is. A gazdag kislányokat sokszor már vőlegényjelölt, komoly udvarló kísérte. Az persze nem volt a mesebeli szegény ember gyereke, hanem valamelyik módos család fia. „Guba a gubához, suba a subához.” A korkülönbség a lányok és az udvarló fiúk között általában négy év volt.

         Eszter nem volt gazdag család sarja, bár azt hiszem, hogy a társnői között a legszebbek egyike. Ez pedig a párválasztásnál keveset nyomott a latba. Mert a három gyerek mellett, vajon milye volt még a Farkasfalvi-családnak? A családfőnek vitézi címe, az egész faluban csak három első világháborús katonának. Egy hosszú házuk, két szobával, konyhával és kamrával, ami egyúttal pincét is játszott. Az épület vert falú. Az első szoba az 1941-es dunai árvíz és Bogárzó- kiöntés miatt térdre is roskadt. Ennek a helyére építkeztek később a szüleink.

         Földjeik is voltak, de az egyik Szent Imrehegy-szélben, a másik darab valahol a felső tanyákon. Három darabban szőlő, amiket viszonylag könnyű volt megközelíteni. Kettőt később eladtak házhelynek. Ezeket természetesen művelni kellett, de nem volt akkora terület, hogy ebből a három gyerek önállóan megélhetett volna.

         Ezért gondoskodtak a lányuknak „alternatív” megélhetési módról, amikor tizennégy éves korában, részletfizetésre, vettek neki egy Singer - varrógépet. A nagyapánk nem ivott, nem dohányzott, nem rendeztek ünnepi vacsorákat, minden pénzüket a gyerekek tisztességes ruhájára, cipőjére fordították.

1933.

                                                     

 

 

                                         PADKAPOROS BÁLOK

 

         Eszti öt évig lánykodott. Tizenhárom-tizennégy évesen padkaporos bálban táncoltak. Leginkább lányokból állt a társaság, legföljebb a fiútestvérekből, akik meg akarták tanulni a tánc tudományát. Tizenöt-húsz fiatal is összeverődött ilyen alkalommal, mindig másnak a házánál. Általában az utcára néző egy vagy kétablakos szobában, amit télen búbos kemencével a konyhából fűtöttek. Természetesen akadt sparheltfűtésű szoba is.

         A két ablak között a tükör. A tükör mögött az egykori menyasszonyi koszorú. Két oldalán egy-egy szentkép. Balról Szűz Máriáé, jobbra Jézus Krisztusé. A két ablak között volt a virágos pad. Erre ültek várakozás közben a legénykék. A lányok az ágy vagy az ágyak szélén, legtöbbször szorosan egymás mellett.

         A mulatság akkor kezdődött, amikor a pad előtt álló asztalt valamelyik sarokban elhelyezték, és a szoba közepe üresen maradt. Mindig akadt egy jószívű nagypapa vagy ritkábban édesapa, aki szívesen citerázott a lányának meg a lány barátnőinak. Közöttük a legszebben a Balogh Sándor bácsi pengette, akivel az ötvenes évek elején cifra dolgok estek meg. / Ezt majd később elmesélem. / Citerás az asztalra helyezte a hangszerét, s néhány pengetéssel ellenőrizte a harmóniát. Aztán kezdődhetett a mulatság!

         A csárdás: kettesben, négyesben, karikában, de csak akkorában, amekkora még a szobában elfért. Sokszor buktak fáradtan és izzadtan az ágyra. Kacagtak, énekeltek minden nótát, ahogy csak a szájukon kifért. Rajcsúroztak, de vigyáztak, hogy ne haragudjanak meg a háziak, mert akkor többé nem engedik be őket.

         Egy óra múlva már tényleg poros volt a levegő. Felverték a „padka” porát./ Fűtésre alkalmas kemence keskeny széle. A kemence alapja mindig szélesebb, mint a gömbölyű búbja./

         Ilyenkor a háziak kinyitották az utcára vagy az udvarra néző ablakot, hogy szálljon a porból, az énekükből, a jókedvükből minél több az utcára. Hadd irigyeljék gondtalan fiatalságukat a szomszédok is! Vidám énekhangjuk betöltötte az egész környéket, szebbé tette az idősebb szomszédok vasárnap délutánját.

         A muzsikus jó két óra alatt igencsak elfáradt. De addig boldogan pengette a húrokat az unokájuk vagy a lányuk kedvéért!

         Ezekben a murikban nem kellett félni, hogy előkerül egy bicska a zsebből, vagy részegen hőbörög valaki. Ezekkel a házi murikkal készültek föl a nagy bálokra, amik nagyközönség előtt zajlanak majd, s azok lesznek az igazi „leányvásárok”.

         Anyánkat egy-két év múlva csak a bátyósai kísérték a vasárnap délutáni bálokra. A két testvérből legalább az egyik mindig ott volt. Petrezselymet sohasem árult, mert a testvérek legénycimborái gondoskodtak, hogy gyorsan kopjon a cipője talpa.

         Eszter tizenöt-tizenhat évesen eljárhatott a vasárnap délutáni bálokra, de este hét órára szigorúan otthon kellett lennie. Egyszer ugyan elkésett, de igen megbánta, mert az édesanyjával nem lehetett tréfálni. Söprűnyéllel keményen megtorolta a rendbontást. Ez volt az egyetlen „félrelépésem”- mondotta később a fiának. /Anyánk, jóval később, bizalmasan azt is elmondta, hogy volt olyan „lovagja”, aki a kisajtóig kísérte, és mindjárt az első alkalommal a melléhez kapkodott. Többé szóba sem állt vele! Elmondta azt is, hogy a nemi kapcsolatban semmiféle örömöt nem érzett egész élete folyamán.

          Érdekes, hogy milyen vonzalmat éreztek az asszonyok a söprűnyél iránt. Anyám is mindig azzal tudott vagy akart elpüfölni, ha rossz fát tettem a tűzre. Ha megiramodtam a kert felé, olyan tempóban futott utánam, ami megszégyenítette volna, az akkor világhíres, három kilométeres akadályfutóinkat is. /

         Tizenhat éves korától kezdve pedig ott ült a „szoknyája szélén” Ugranyecz Andris, az édesapánk. Aki aztán egy percre sem adta át a helyét, egészen a haláláig.

 

                                          

                                                LAKODALOM ELŐTT

 

 

Amikor véget ért a szüret, már jártak is a vőfélyek. Tóth Lajos családjánál így hívogattak:        Dicsőség legyen az Istennek!

Tőlünk tisztelet e házban mindenkinek.

Mi elküldött követek vagyunk:

Először az Atyaistentől, aki minket megteremtett.

Másodszor a Fiúistentől, aki minket megváltott.

Harmadszor a Szentlélek Istentől, aki minket megszentelt.

Negyedszer a házigazdánktól,

Kapás József úrtól és úrnak asszonyától.

Hogyha meg nem vetnék az ő szíves kérésüket,

Megjelennének a Szentháromság templomában.

Szent hit letételére és szentség felvételére

És az ő szárnya alatt nőtt magzatjának elkísérésére.

Muzsika zendülésére, tisztes déli ebédre és esti vacsorára.

Dicsértessék a Jézus Krisztus!

Egy pohár bor és egy-két tál étel elköltésére a lakodalmas házban szívesen látjuk.

Lajos bácsi és kedves családja, felesége és fia, meg ne vessék kérésünket,

Hanem hát úgy rendezzék sorukat, hogy 1936. október 27-én odaérjenek!

                                                      

 

                                              A MENYASSZONY

 

 

         A főszereplő, a menyasszony, az esküvő előtt két héttel tüdő-és mellhártyagyulladásban megbetegedett. Csonka lett az esküvő és kiürült a nem létező pénztárcájuk, mert mindennapos vendég lett a Farkasfalviéknál az orvos. Bajúsz doktor úr, akiben a legnagyobb bizalmuk volt. Erősítő injekcióival lábra tudta állítani a menyasszonyt, az asszonyjelöltet. A házasságkötési ceremóniát, a lakodalomnak azt a részét is, amíg a vacsora tartott. Azt is, amikor a menyasszonyi ruhát levették róla, és átöltöztették asszonyi ruhába. Még egy lassú séta a vendégkoszorú előtt, amely megállapíthatta, hogy a menyecske igen rossz bőrben van. Aztán siessünk haza az ágyba – gyógyulni!

         Most már inkább csak a vőlegény ült az ágyánál. Amikor már egy kicsit jobban érezte magát, elmondta, hogy félt még a váratlan halálától is. Mert volt egy osztálytársa a Zárdaiskolában, akit a Tihanyi doktor, ugyanilyen betegséggel, majdnem a halálba küldött. A betegség kezdetétől ez a történet motoszkált a fejében, nem az esküvő meg a lakodalom.

 

                                                                                                               

                                                   AZ ÚJASSZONY

 

 

Amíg az újasszony az ágyat nyomta, mindennapos beszélgetések folytak, de szigorúan csak egy órán át, mert a betegnek pihenni kellett. A történetből, amit az Eszter elmesélt két tanulságot leszűrtek. Hiszen más kárán tanul az okos. Ha lehet, ne forduljanak a Tihanyihoz, és mindig legyen annyi pénzük, hogy a bajban segítsen! Lám, ez a betegség is elvitte minden fillérjüket. A nulláról fogják kezdeni.

         Két hét múlva a menyasszony annyira rendbejött, hogy nagy sírások közepette, átköltözött az új házba. Ahol megint csak volt sírás! A szomorúság sírással búcsúztatták, az örömével fogadták. Az első perctől kezdve úgy bántak vele, mint ha az édes lányuk jött volna meg. Az újasszony már az első órában megkapta a lányuk minden ékszerét, amiket már húsz éve eltettek annak, akik az unokájuk felesége lesz. Két arany fülbevalót, a nyakláncot és a pecsétgyűrűt.

         A bútorok, amiket a szülei vettek, meg az ajándékok, amikkel a vendégsereg kirukkolt, már ott voltak az új otthonában. Akkoriban üvegpoharakat, vizeskancsókat, zománcos edényeket ajándékoztak a szegények lakodalmában.

         A Liget utcai ház valóban kicsi volt. Két szobácska meg egy konyha, közvetlenül az udvarra nyíló ajtóval. A konyhából az első szobába egy, amelynek a nagyobb, udvarra néző és egy utcára sötétlő, kicsi ablaka volt. De olyan alacsonyan, hogy aki nem akart leselkedni, az is ösztönösen benézett a szobába. Ezért kellett átláthatatlan függönyt akasztani esténként az ablakra, és az udvarra szellőztetni a szobát.

         A másik, a konyha hátán, egy keskeny, és vékony fából készült ajtó, a kamrába nyílott, ahol a kenyeret sütötték a padlásfeljáró alá gömbölyödő kemencében. Padlásfeljáró a ház hátsó végében, de oldalról.

         Bent a konyhában sparhelttel tüzeltek, és leginkább itt csapták agyon az időt. Télen főzéssel, morzsolással, beszélgetéssel, kártyázással és a jövő birtokbavételével.

         Eszternek azonnal feltűnt, hogy Panna nagymama mennyit olvas, és érdeklődik a világ eseményei iránt. A maga világában „művelt” volt és eszes. Nemcsak a kalendáriumot olvasta, hanem a szemközti kádár családjától is kért olvasnivalót. Főleg télen. A nagypapa szívesen kártyázott, főleg huszonegyezett, de a nagymama erre sem volt kapható.  Annyira megszokta József nagypapa hangos beszédét, hogy neki fel sem tűnt.

         Eszternek igen, mert az édesapja hangját ritkán lehetett hallani. József nagypapa szívből nevetett és harsányan, amikor valami tréfásat hallott vagy látott. A bort is szerette, de csak egy hektót tartott meg magának a következő szüretig. Igaz, hogy a testvérével kertszomszédok voltak, és ott még ihatott. De a mi házunkban Panna nagymama megtiltott minden ivászatot.

         József nagypapa igyekezett beszámolni nekünk mindenről, ami az utcában történt. Az évi kalendáriumok is mind megvoltak. Arra nem sajnálták a pénzt. Pedig milyen kevés pengőt tudtak évente a borból, a kukoricából vagy a piacra vitt zöldségből szerezni! Szerencsére elég nagy kertjük volt, ahol a zöldségfélék mindig megteremtek. Krumplit is csak ide tudtak vetni.

Úgy is mondhatnám, hogy nem éheztek, de pénzük az sohasem volt. Egylovas kocsival jártak ki a Kanális-partra kukoricát kapálni, a szőlőbe a soros munkát elvégezni. Andrásék lovának nem a vérével volt a baj, hanem a korával.  Nászútjuk, a Rigó húzta kocsin, a szőlőbe vezetett.

Eszter szomszédok közül két embert mindjárt megkedvelt. Később az elsőt, igen meg is szerette. Csöre nénit, akinek a vállán sokszor elsírja majd a bánatát.

          A másik egy igen alacsony ember volt. De olyan, mint a parázs! Somogyi Sörös Matyi bácsit is szimpatikusnak találta, de korán észrevette, hogy az öreg nagy szoknyabolond, aki soha nem jött zavarba. Különösen fiatalasszonyok társaságában! Mindig akadt a gyűrött, kopott sapkája alatt egy - egy friss történet. Igen szeretett az asszonyok körül legyeskedni, és jó „nagyokat” mondani. Az volt a kedvenc szavajárása:

-          Jobb ögy asszony nyersen, mint tíz férfi sülve.

 

         Potaországból jött Kecelre, hogy feleségül vegye Franci nénit, akivel gonoszul bánt. A férfiak társaságát csak akkor szerette, ha a Bor is ott ült közöttük. Ilyenkor aztán buzdította az ivócimborákat, hogy meséljenek:

-          Nem baj, ha hazudsz is, fiam, csak igaz lögyön!

      Minden „ivászatból” józanon ment haza, mert abból, amit hallott, útközben nem vesztett el semmit. De az arcát évről évre, mindig jobban, megpirította a Szent Antal tüze.

       Andrásék a legalacsonyabb széket tették alá, ha megjelent. Ez volt az egyetlen kívánsága:

-          Szeretöm mögvetni a lábam, és nem lógatni, mint az akasztott embör a magáét.

 

         Úgy adta elő az eseményeket, amit a borbélynál vagy máshol hallott, mintha ő lett volna a főszereplőjük.

          Tőle hallotta anyánk a borlopás történetét is, ízes” pota” nyelven.

 

 

                                                   A BORLOPÁS

 

 

         Úgy van ez a mi világunk teremtve, hogy ha az egyik része sír, akkor a másik nevet. Mi, magyarok ritkán tartoztunk a kacagó feléhez. Legföljebb olyan módon, hogyha az ország egyik része bánkódott, akkor a másik fele örült ennek.

         Amikor a külföldön is nagyra becsült borvidékeink: Toka, Villányi–hegység, Balaton –felvidék és a többi kötött talajú híres táj szőlőjét kipusztította a filoxéra, a homoki bornak igen megnőtt a tekintélye. Duna-Tisza közén először a zsidó fölvásárlók dörzsölték a markukat, mert ebben mindig ők az elsők. Csak azután a szőlősgazdák, mert felment a boruk ára.

         Hirtelen olyan jónak találták a Kadarka vérszínű borát, mint a mézszínű Kövidinkáét, hogy még a fasiszta német munkás asztalára is ezekből szállítottak. A két borkereskedő, Schwarcz Sándor és Weisz Ferenc, nemcsak a keceliek borát vásárolta fel.  A szomszéd, sváb falvakba is elküldötték cenzárjaikat, alkuszaikat, hogy még „lábon” megvegyék a termést.      Ezek szívósan alkudoztak a sváb gazdákkal, Hirmannokkal, Bergerekkel, Schindlerekkel, Schwaczokkal és Weiszekkel az eljövendő borra.

         Hajósról meg Nemesnádudvarról szállították a düonüszoszi nedűt a keceli kocsik, egészen a vasútállomásig. Nem kellett hozzá más, csak egy széles, platós kocsi három hordóval, két muraközi ló és két férfi. A biztonság kedvéért. Mármint azért a biztonságért, nehogy a bor helyett vízzel telt, netán üres hordó érjen a célba.

         November elején indulhatott a szállítás, mert akkorára már a bor kiforrt, és jól lehetett látni a tiszta, vérszínű vagy mézarany testét. Mert a bornak teste van! A gyeplőt Tóth Laci fogta, aki jövőre már megérik a katonaságra. Most ugyan helyet cserélnek a társával, Somogyi Matyi bácsival, aki a minőségi ellenőr ebben a vállalkozásban. Alacsony, de fürge eszű ember, akit még a ravasz svábok sem tudnának félrevezetni.

         Szakmáron született, a poták földjén potának. Apja-anyja alacsony termetű volt, és kilenc gyereknek adtak életet. Én voltam köztük a legderekabb! – húzta ki magát peckesen. De ez a derekasság nem volt elég a katonasághoz. A nősüléshez elég, de abban a kis faluban nem talált kedvére valót. Átjött Kecelre, és feleségül vett egy csendes, nyugodt asszonyt, aki mindenben különbözött az öregtől. Két évtizede élnek már együtt, de gyermekük nem született.

         Matyi bácsi mondja meg, hogy melyik bor mehet a hordókba, föl a kocsira. Ez persze kóstolással jár, de hát ennyi terhet elbír egy alacsony ember is.

         Egy rövid ideig most Matyi bácsi hajt, amíg a Laci megsodorja a cigarettáját és rágyújt. Ezzel a kicsi parázzsal is melegíti széles, fiatal arcát, közben még barna szemeit is pihenteti, ebben a hajnali hidegben. Mert korán kell kelni annak, aki Nemesnádudvarra reggelig oda akar érni. Húsz kilométernél is nagyobb távolság.

         Az „emberes” hónapok, de különösen a november meg a december már a tél idejére esnek. Foga van mind a kettőnek. Igen hűvösek a hajnalok!  Már a fák, bokrok is deresek a mélyebb fekvésű útszélen.

         Az öreg megbízható társnak látszik, de nem is azért ültették mellé a zsidó kereskedők, hogy tele hordókat gurítgasson. Laci felel a kocsiért, a Matyi bácsi a borért.

         Laci annyit hallott róla, hogy az öreg potaországi, és csak a Franci néni, a felesége kedvéért vetődött Kecelre.  A potaságát észre is lehet venni a furcsán ejtett szavain. Matyi bácsi rövid ö-vel ejtette, Laci meg é-vel. Csak ennyi volt köztük a különbség. Ez pedig sömmi, fiam!- ahogy az öreg mondaná. Megértik ők egymást akár szó nélkül is.

         Már várják őket. Az öreg ellenőriz, kóstol:

         - Ez möhet a hordóba! Azután a másodikat is jóváhagyja. A harmadik hordónál bizonytalan:

          - Kérök még!

Hosszan ízlelgeti, forgatja a szájában, aztán int:

     - A harmadik is möhet!

Azután a hordót lepecsételik. Aláírja, hogy mennyit vételeztek. Azután, „jöhet a mehet”.

     - Guten Tag, embörök! – köszön el a sváboktól udvariasan.

         - A viszontlátásra! – így köszönnek a házigazdák.

Matyi bácsi elégedetten mondja a társának:

         - Látod, Laci fiam, a kicsi embörnek is löhet tekintélye, ha szigorú a föllépése!

 

         Hazafelé már dolgozni kell a lovaknak. Húsz kilométer odafelé és üresen, csikójáték volt. Most jöhetnek az izmok, a zab ereje. Még a rakodás közben is a fejükön lógott a zabos tarisznya, egészen a hazaindulásig. Nagytestű, zömök lovak, hidegvérű muraköziek.

         Csak nagyon szelíd hullámok vannak a sokat csavargó, húsz kilométeres úton. Hosszú, legalább jó kétórás út lesz. Elég idő a politizálásra is:

        - Hallod, ezök a mi svábjaink igön sűrűn emlögetik Hitler nevét! Némelyik nem is barátságtalanul.

Most éppen sima az út és néptelen a környék. Az út mindkét oldalán erdős bokros a vidék.

     - Kanyarodjunk a jobboldali fák mögé! Van ögy kis intéznivalóm.

         Laci engedelmes gyerek, már kanyarodik is. Az öreg meg elkezd dolgozni. Az ülésből elővesz egy tarisznyát. A tarisznyából egy vésőt, kalapácsot meg egy igen ügyes kis fúrót. Húszcentis nádszál is kell hozzá! Az is megvan.

     - Sögíts ögy kicsit, fiam! – mondja Matyi bácsi, de nem parancsol.

 

         Abroncsnak feszül a véső, működik a kalapács, és az elmozdul egy centire. Jöhet a vékony fúró meg a nádszál! Megindul a hordó vére a két ötliteres demizsonba. Amikor ezek megtelnek, a nádszál dugul, és óvatosan benyomják a hordóba. Minden a helyére! Abroncs egy centivel vissza, eszközök a tarisznyába, kocsi az útra! Félóráig sem tartott az egész.

A lovak is pihentek egy kicsit, jobban is húznak. A gyereket csak furdalja a lelkiismeret:

 - Matyi bácsi! Nem veszik észre a nádszálat?

 - Az ángyod térde kalácsát! Mikor vönnék azt észre, fiam? Ha valamikor szétszödik a hordót, olyan lösz majd, mint ögy befordított sündisznó.

Jót röhögnek rajta, hogy milyen eszös embör fuvarozta régön a mások borát.

Az ögyik demizsonnal a tied, a segítésért.  Ez mind sömmi, fiam, csak az embör egészsége möglögyön.

 

 

 

 

                                                 AZ ELSŐ GYÁSZ

 

 

         Néha bizony elvitte egy-egy természeti csapás a termést. Hány napi munkájuk kárba veszett egy félóra alatt? Akkoriba a jégesők voltak gyakoriak. Mindig a határ valamelyik részét sávosan verték agyon. Akinek a földje arra feküdt, jobban is tette, ha otthon maradt, és a négy fal között siratta az elveszett munkáját.

         A legnagyobb csapás éppen keceli búcsú napján, június első vasárnapján, Szentháromság ünnepén, verte el a határ déli részét és Szentimrehegyet. Tyúktojás nagyságú jéglövedékek törték-zúzták a földeket. A teljesen letarolt gyümölcsfák csupasz ágaikkal nyújtózkodtak az ég felé, mintha kegyelemért könyörögtek volna. Mindegyiket ki kellett vágni, mert csak tüzelőnek voltak jók A szőlők leszüretelve, a gabona a földbe verve. Mint a végítélet napján! Hetekig, sőt hónapokig bűzlöttek a mezők a szerencsétlen halálra ostorozott kismadarak, nyulak, fácánok, az erdők mélyén agyonvert nagyvadak hulláitól.

         Aki a földművelésből akar megélni, nehéz a dolga. Faluhelyen azt mondták igen találóan: „A mi műhelyünk tetején nincsen födél.”

         Eszterék számára életük első éve szépen folyt. Ha a Kanálishoz mentek kapálni-egyelni, néhány óra alatt végeztek, és mint a gyerekek, még fürödhettek is egy jót.

         A szőlőben ugyan csak homok volt, de fürödni itt is lehetett. Ha reggel kiértek, telemerték a kürtöt, és estére olyan langyos volt a víz, hogy abban is lehetett lubickolni.

         Már a házasságuk első évében megszületett az első családjuk, egy kisfiú, Józsika. Akkor még otthon szültek. Eszter mellett ott bóbiskolt egy sovány bábaasszony, akinek az orra lehetett volna akár vasból is, mert mesébe illő nyugalommal és fapofával nézett a vajúdó asszonyokra. Ha volt egy kis ideje, legalább három másiknál vizitált. Neki csak papírja volt a képzésről, de nem volt se gyereke, se férje. Egyedüli képzett szülésznő. Meg egy-két „kontárt” is hívhattak, ha nagyon sürgős volt. Ezekben az asszonyokban, akik több gyereket is világra hoztak, sokkal több volt a szakértelem és az együttérzés, mint a „kiképzettben”.

         Eszter kisfia megszületett, de korán. Két hétnél nem is élt többet. Akkoriban ezek a kicsinyek halálra születtek. Azzal magyarázták a veszteséget, hogy nem gyógyult még ki teljesen a szervezete a lakodalmi betegségből.

         Amikor az ágyban vajúdott, közben hangos zokogást hallott a konyhából. A nagypapa volt az, szegény, aki azt hitte, hogy a lánya után a menyét is elveszíti. Nem volt olyan hét, hogy a kis harang ne szólt volna. Annak a hangja kísérte ki a temetőbe ezeket a kicsi halottakat. Az övékét is.

         Fehér koporsóban feküdt fehér ruhában a csöppség. Fején fehér virágkoszorú, csupa fehér virágból, de tövis nem érhette a fejét. Megcsodálták, virrasztottak mellette, azután másnap két kislány egy könnyi kis lócán kivitte egészen az a sírgödörig. A nagyanyja mellé fektették. A bánatban osztozó szomszédokkal együtt imádkozva kísérték a hozzátartozók. Ott elénekelték a Jól jártál, te szép virágszál kezdetű éneket, és a pap beszentelte a sírt. Nem kellett búcsúztatót mondani. Legföljebb ennyit:

         „Megszületett, hogy két hét múlva meghaljon.” Nevét és halálának dátumát a nagymama sírkövére vésték, hogy születése ne múljon el nyom nélkül.

                                                         

 

                                  A NAGYPAPA UTOLSÓ ÉVEI

 

         Az esküvő óta eltelt egy év. 1937-ben járunk, amikor Andrást behívták három hónapos kiképzésre. Csak azért ilyen rövid időre, mert családfenntartó volt.

         A fiatalok nagyon belefáradtak a szegénységbe. A nagymama naponta főzött a családnak, madárcsontú asszony volt, négy évvel túl a hatvanon. A nagypapa meg már hatvannyolc éves. Milyen segítséget várhattak már tőlük?

         Hol van már az a nagypapa, aki a testvérével, jó bor mellett, szövetségre lépett, hogy kicseréljék a feleségeket, és mindegyikük a másikéhoz menjen „haza”. Igaz, hogy könnyű volt a letaposott kerítésen átbotladozni. De annál gyorsabb és nehezebb volt a visszatérés. A két asszony cudarul elbánt velük!

         A nagypapa is megunta az életét. Most, hogy a lánya után az unokáját is eltemette, nagyon megváltozott. De férfiasan tartotta magát, amíg csak bírta lélekkel. Utoljára akkor látták nevetni, amikor egy kisszékre állva, egy halottas menetet nézett, ahogy elvonul a fölvégből a házuk előtt. Hátulról úgy látszott, hogy vállát a sírás rázza, mert egy legénykori cimboráját temették. Amikor hátrafordult, látták, hogy alig bírja elfojtani hangos nevetését. Könnyezett is, amikor derűsen azt mondta:

         „Szegény Sándor! Hát te is bevonultál a Nagy Káderhez? De nem tudom, hogy fogsz elszámolni a szomszédasszonyokkal, akikkel háremet csináltál magadnak. Egyik szőke, a másik barna, a szemközt lakó meg vörös hajú. Aztán miért állnék be a sok vénasszony közé. Észre se vennéd, egykomám, hogy hiányzok! A magam temetéséről is szeretnék lemaradni, dehogy megyek a máséra, ha nem, muszáj. Jó komám voltál legénykoromban, Isten nyugtasson! Csak téged a Mohamed vallása szerint kéne eltemetni. Olyant még nem láttam. Látod, Sanyikám, azon még én is ott lennék.”

         Egyre gyakrabban üldögélt magában, és beszélt valakihez. Ha megkérdezték, hogy min tépelődik, azt mondta:

         „Most beszélgettem a lányommal, nem hallottátok a hangját? Andris fiam, neked fel kellett volna ismerned! A TE anyád hangja volt.”

         Amikor a nagypapát rövid, csendes betegség után az Isten magához szólította, ezért 1939-ben elment közülük, a két fiatalra maradt a család minden terhe.

 

                                                           

 

                                                   KI AZ ERŐSEBB?

 

         Úgy érezték a fiatalok, hogy ebből a nyomorúságból ki kell törni. Alig-alig a falig. Fordítani kell a sorsukon, ebben egyetértettek. András jelentkezett a vasúthoz munkásnak. De olyan munkát kapott volna, ami meghaladta az erejét. Bár azt szokták mondogatni, hogy a munka nem szégyen. Ő mégis szégyellte volna, ha valamelyik ismerőse kalapáccsal vagy csákánnyal a kezében látná. Hiszen még tíz éve sincs annak, hogy az esperes úr papnak akarta taníttatni, mert jó feje van. Amit a nagyszülei nem fogadtak el, s így lett belőle földműves. Föld az már van elég, de pénz az soha nincs!

         Elkezdődött egy csendes belharc a végleges hatalomért. Addig közösen eljutottak, hogy okos ember legyen boltos. Még jól is hangzik. De honnan teremtsük rá elő a pénzt? – ez volt a fogas kérdés. Valamelyik földet el kéne adni! A most következő összecsapásban dőlt el, hogy ki az erősebb? Ki lesz az irányító életük végéig? Éppen a Kanális-parti kukoricásban kapáltak pokoli melegben, mert az égen egy felhő sem, de annál több a töprengő fiatalok homlokán.  Idegesítő munka, idegesítő gondolatok. Viharfelhők tornyosulnak a lelkekben. András hajtotta az első sort, két méterre mögötte Eszter a másodikat. Ekkor az asszony, a már felnőtt asszony kijelentette:

       „Tudod mit, uracskám! Azt gondoltam, hogy eladjuk az erdőnket, és nyitunk egy boltot.”

 

        „Télen meg majd szalmával fűtünk a tűzhelyben!” – felelte ingerülten András.

 

        „Te nem voltál még favágó, nem értesz ahhoz a munkához.”

 

· „De a szájon vágáshoz értek, ha kihozol a sodromból!” – mondta villámló szemekkel, és

·  

·  Eszter felé lépett.

·  

·  Az asszony egy lépést sem hátrált, csak halálos elszánással emelte fel a kapát:

·  

         „Ha csak fölemeled rám a kezed, itt csaplak agyon.” – mondta eddig ismeretlen jéghideg hangon.

        András lassan megfordult, és kukoricasoron elindult a Kanális felé. Talán öt perc telt el, amikor Eszter követte. A lelke mélyén félt, hogy még bolondságot művel az ura, mert itt a föld végén széles és mély volt a víz. Óvatosan közeledett a parthoz, és a levelek között meglátta a férje fehér, mintás ingég. András a vízparton ült. Aprócska halacskák buzogtak előtte a vízben, és szitakötők szivárványszárnyai lebegtek a víz fölött.

         „Jaj, hála Istennek!” - hadarta magában Eszter és keresztet vetett. Csendesen és hosszú

 

 percekig állt a férfi mögött, akinek vonaglott a háta a sírástól, és folyt a könnye, mint egy

 

 kisgyereknek. Aztán Eszter vette a bátorságot és az ura mellé ült, és a vállára hajtotta a fejét.

 

 Egy fél órán át, hallgattak. Közben előttük cikáztak a pillangók, és halacskák próbálgatták az

 

 erejüket, szemben az árral.

 

         Így aztán kinyitották azt a boltot! Még fénykép is készült róla. András büszkén áll az ajtajában-mezítláb.

                                                         

                                                      BOROSÉK

 

 

         Eladták a mesebeli erdőt. Ez alatt azt értem, hogy Eszter eddig csak hallott róla, de nem látta egyszer sem. Most pedig már kezükben volt az ára. Megkapták az iparengedélyt. Kibérelték Berta Feri bácsiék utcára nyíló helyiségét, és kirakták a cégtáblát:

                                                              Szatócsbolt

                                                       Tul. Ugranyecz András

 

         A polcok megteltek. A vevőket kedvesen fogadták és kiszolgálták. No, ez nem ment olyan simán! Mert ha András helyettesített a boltban, mindig megcsappant a forgalom. Nem értett úgy az emberek nyelvén, mint Eszter. Nem tudott velük barátságosan elbeszélgetni, ajánlgatni. Esztinek meg is mondták, hogy az András nem való boltosnak. Ők aztán ehhez igazodtak. Andrásra maradt a szőlő meg a Kanális–part, Az asszonyé meg a pult. Lassan ugyan, de jött a forint. Milyen örömteli események voltak, sőt szórakozások, az esti kasszazárások.

         Az utcában már működött egy vegyesbolt, a zsidó Boros Zsigmondé. De már nem ő dolgozott benne, hanem a segédje, a Balogh Feri. Katonának kevés volt, de Borosné besorozta. Az asszony éppen húsz évvel volt fiatalabb, mint az ura, és húsz évvel idősebb, mint a Feri, akit nem régen szuperáltak ki a sorozáson.

         Eszteréknek nem öreg Borossal kellett versenyezni, hanem a segédjével, aki rátermett legény volt. Maga a kétlábú udvariasság. Fürge járású, gyors beszédű fiatalember volt, és udvarias. A belépőket „Mit parancsol a kedves kuncsaft?” - tal fogadta, és udvariasan szolgálta.

         De ha besöpörte a fiókba a pénzt, nemigen volt türelme a hasznot nem hajtó diskurzusra. Zárás után majdnem minden este leltározott, és a haszon kisebbik felét bizonyára zsebre vágta, hiszen megdolgozott érte. Este lámpavilágnál leltározott, és annak a fénye kiszivárgott az utcára. Sokan tudták azt is, hogy selymes viszonyban van a Borosnéval. A két dolgot kajánul összeadták, és úgy is kérdezték tőle:

     „Ferikém, tegnap este is leltároztál?”

 

         Az öreg Boros lemondott minden haszontalanságról: asszonyról, haszonról. Egész nap nyugágyban szunyókált. Az udvar közepére állították egy igen termékeny barackfa alá. Hallgatta levelek halk feleselését, és ha puha barack hullott az ölébe, azt eszegette gyenge ínyével. Fekete kalapja ott hasalt mellette a fűben. Ha föltámadt a szellő, és meglengette a vézna hajszálakat, gyorsan a fejére csapta. A meglévőkre vigyázott, nehogy azt az ötven ősz szálat is elsodorja a szél. Úgy félt, szegény, a teljes kopaszságtól, mint más, korabeli, a haláltól.

                                                                     

                                                 Ablakomon ne kopogtass!

                                                 Jöjj be, rózsám, mert alusznak!

                                                 Alszom én is, alszik más is.

                                                 Jöjj be hozzám, aludj te is!

 

 

                                                     ESTÉNKÉNT

 

         Esténként, szép tavasszal vagy kellemes nyári estén kiültek fiatalon az öregek közé. Tőlük ismerték meg a múltat, mintha iskolába sosem jártak volna.

Az iskolában minden nap elimádkozták a Csonka-Magyarország fájdalmát, de magát a fájdalmat nem érezhették át. Tudták, hogy igazságtalanság miatt alakult ez így, és a háború miatt, de az emberek nem akarták az újabb háborút.

         Éppen húsz éve múlt, amikor az első háborúnak vége lett. Ott van a sok idegenben elpusztult fiatal neve a nagy szobor négy oldalán, kis betűkkel, sűrűn teleírva. Ha itthon lennének eltemetve, akkor látnánk csak, hogy mekkora volt a veszteségünk.

         Négyszáz lélek, mind fiatalember. És miért haltak, miért? Majdnem elfolyt a falu vére. Milyen csapás volt az minden családra. Úgy féltek a szótól is, mint a haláltól.

         Pedig jósolták az újabb pusztulást. A közelgő háborúról sok szó esett. A nyugati égbolton akkora széles, vörös sávot láttak, amekkorát még az előző háború előtt sem. Az Isten haragszik az emberiségre. Gondoljanak a sűrű jégesőkre! A múlt ősszel annyi csillag hullott a szeptemberi égből, hogy nem láttam hasonlót.

         Mostanában megint mozgatják a fiatalokat. Bevonulnak Felvidékre békésen, de lehetett volna ebből egy kisebb háború is. Visszafoglaltuk Kárpátalját vér nélkül, de ebből is lehetett volna háború. Csak attól mentsen meg minket az Isten!

A fiatalok csak hallgattak és tanultak.

         András újra megkapta a behívóját. Most Erdélybe kellett menni! Minden héten jött levél, hogy otthon nagyon vigyázzanak mindenre. A szegény székelyek örvendenek, nagyok az ünnepségek és a köszöntések.

         Amikor hazaért, azzal fogadták, hogy elpusztult a két hízónak való, és a pincében elfolyt két hektó óbor. Nincs már, aki vigyázna rá. A nagypapa.

                                                          

 

 

                                 HÁBORÚ! HÁBORÚ! HÁBORÚ!

 

 

         Akkoriban másról sem beszéltek az emberek, csak a háborúról. A németek Megtámadták a lengyeleket. Volt olyan fiatal, aki a menekült lengyel katonákat látott a kecskeméti Rudolf kaszárnyában. Az oroszok is nekiestek Lengyelországnak, és azok is elfoglaltak belőle egy jó nagy területet még 1939 őszén, éppen szüret idején. A szőlőszedés közben is erről beszélgettek

         Azután 1940-ben Hitler az angolok meg a franciák ellen fordult, és úgy gondolta keceli nép, hogy oda már minket nem vihetnek el. De hónapok alatt véget ért a nyugati háború. Most már merre fordulnak a magyar bortól részeg németek? Magyarországon át a Balkánra, Szerbia meg Görögország ellen. Nagy lehet a veszély, ha még a miniszterelnökünk is öngyilkos lett. Tudták az emberek, hogy nekünk is csatasorba kell a németek oldalán állni.

         Amikor a németek megtámadták az oroszokat, pár napig csend volt róla. De egy hét múlva már az ablakokba is kirakták a rádiókat, hogy mindenki hallhassa a győzelmes előrenyomulás híreit. Az oroszok bombázták Kassát. Egy hét múlva már a mi katonáink is orosz földön masíroztak a németek oldalán, 1941 nyarán.

         De más baj is történt. A Duna földuzzasztotta a Bogárzót, és a Farkasfalviék kertjében pontyok úszkáltak. De ez még nem minden, mert a vert falú ház első része leroskadt. Bobek nagymama hajdani kedvenc tartózkodási helye. Maradt egy szoba meg egy konyha a kamrával. Farkasfalviék szó szerint „megrövidültek”, már ami a házat illeti.

         És elkezdték küldeni a behívókat! Farkasfalvi Andrist hívták be először a családból. Egyenesen az orosz frontra vitték őket. A rádió állandó sikerektől volt hangos. Már-már úgy nézett ki, hogy mire eljön a tél, vége is lesz a háborúnak. Mire a levelek lehullanak! Ezt mondták az első világháború elején is, és még hány őszt kellett megérni, mire vége lett?

         Minden család aggódott valakiért. Várták a leveleket, mint az életjeleket. Nagy örömükre Eszter is kapott a bátyjától, az orosz frontról. Andris, a jó barát még itthon volt, de minden nap rettegtek a SAS- behívótól. És beköszöntött az első háborús tél.

                                                                    

 

 

                                     A MÁSODIK HÁBORÚS TÉL

 

         Andrást hosszú ideig nem bolygatta a hadsereg. Az 1942-es év igen termékeny volt. Mindenből több termett az átlagosnál, és a háború magasan tartotta a termények árát. A fronton, úgy látszik, boldogulnak nélkülem is! – gondolta somolyogva, és várta az új gyereket, az első fiút! Közben igen nagy tél támadt. Szokatlanul hosszú havazás. Pénteken este elkezdte, és hétfőn reggel hagyta abba, kimerülten. Méteres hó mindenütt!

         A Liget utcai ház kicsiny és alacsony ablakán át minden szomszéd megcsodálta a fiút, aki 1942. december 12-én reggel fél nyolckor született, hogy még az iskolába időben odaérjen. Jönnek sorban a Tóth Lajos bácsiék, a Berta Feri bácsiék. Kovács az első, kádár a másik. Csupa mesterember! Azután egy ravasz csavargó, a vén faun. Somogyi Sörös Matyi bácsinak sem kell ágaskodni, hogy jól belásson, és még integet is!  Franci néni, a felesége, még az orrát is az ablaküveghez nyomja, és úgy erőlteti a szemét, mert mindenkit látni akarja az anyát, az apát és a büszke gyereket.

         A Nyilas havában született, mint Ady Endre és Vörösmarty Mihály. Gyulának lesz keresztelve, mert milyen jól hangzik az érsek úr neve: gróf Zichy Gyula. Az ember neve, az ember sorsa.

         A Nyilas tulajdonságai: optimista, kíváncsi, örül az életnek, nyitott, békülékeny, nem haragtartó, nagyvonalú, joviális, belátó, vállalkozó kedvű, erős benne a függetlenség- és szabadságvágy, szereti kutatni az életet. Mindenben bőségre és nagyvonalúságra van szüksége. Aktív, mozgékony, dinamikus, lelkes. Vallásos, filozofikus, keresi a bölcsességet és az élet értelmét. Érdekli a lélektan és a mítoszok.

         Idealisztikus, romantikus, fantáziadús, ötletes, morális- etikus beállítottságú, büszke, derűs, szeret társalogni, szellemes, ironikus, nyíltszívű, nem kertelő, szociális.

         Született színész. Folyton változtatja szerepeit, és szereti a színpadiasságot. Fél, hogy valamit elmulaszt. Fél a monotóniától, a földi valóságtól.

Robbanékony, hajlamos a dühkitörésekre. Ellenálló szellemű, rebellis.

                                                          

                                             AZ URIVI ÁTTÖRÉS

 

         A Liget utcában méteres hó, s az ifjak és öregek örülnek ennek. A gyerekek arca piros, mint a paradicsom, orruk, mint a paprika. Elég becsalogatni őket, ha már lement a nap. Lerázzák sapkájukról, kabátjukról, cipőjükről a vidámság havát. A kezüket melengetik a kemencénél, a sparheltnél, és hangosan kiabálva, mert a havas utcán hozzászoktak, mesélik a lusta öregeknek, hogy olyan szánkót láttak, amiben biztos a Mikulás ült. Két ló húzta, és csengő csengett a lovak nyakán. Igaz, hogy Mikulás napja már egy hónapja megvolt. De nagyon messziről jöhetett ez a kocsi, mert fehérlett a szemöldöke meg a bajusza. Szakálla nem volt, de annak, aki mögötte ült, még a szemei sem látszottak ki, úgy be volt bugyolálva. Akkor az a Krampusz volt! Jól látták, mert a hó világított és csillagos lett a mennybolt. A csillagok úgy ragyogtak, mint az izzó patkószögek. Igen hideg lesz holnap reggel, mert felhőtlen az ég.  Milyen nap is lesz holnap?

         1943. január 12. kedd. Reggel kilenc órakor még csend az egész vonalon. A legénység még holtfáradtan alszik, mert az erődítési munkák. Csak éjszaka folyhatnak, a sötétség leple alatt, mert minden nappali mozgásra lőnek. A váratlan berontott hideg önmagában is kemény erőpróba. Az eddigi időjárás olyan volt, mint az otthoni, de pár napja már 35 fokot is mutat a hőmérő. Ilyen hidegben még a mozgás is megerőltető. Vastag kesztyűben nem kezelhetők a fegyverek. Az előőrsöknek a keze odafagy a puskák závárzatához. A lövegekben, motorokban megfagy az olaj. Rettenetesek a hosszú téli éjszakák!

         Rosszul tápláltak a katonák, akikhez a tisztjeik ritkán látogatnak ki. Gyötri, szegényeket, a félelem, a nyugtalanság meg kínozza.

         Kilenc óra negyvenöt perckor megremeg a föld. Megkezdődött az orosz támadás, és a magyar katonák először állnak szemben támadó erőkkel. Irtózatos dübörgéssel a tüzérségi előkészítés kezdődött. Egy órahosszáig lövi az ellenséges tüzérség a magyar állásokat. Ez a magyar gyalogságot a fedezékbe kényszeríti, közben az ellenséges gyalogság felkészülhet a támadásra. A szüntelen ágyúdörgés lélektani hatása is nagy, kishitűvé teszi még a legbátrabbakat is

         Tíz órakor feltűnnek az első rohamozók, és megszólalnak a védők fegyverei. A magyar tüzérség megpróbálja a támadókat lőni, de a sűrű ködben nehéz a célzás. Az első hullám mégsem éri el a magyar állásokat. De a hullámok végtelen hömpölygéssel jönnek egymás után, és egyre közelebb halnak el.

         A 2. zászlóaljnál már kézitusa folyik. Egy vérző tüzér zászlós támolyog az ezredes gépkocsija felé. Behúzzák az autóba, ahol perceken belül meg is hal.

 

                                                            

                                                 ANDRIS HAZATÉR

 

         Ott hagytam abba, hogy igen reménykedtek: mire megjön a tél, a háború véget ér. De ember tervez, Isten végez. Már a második télnek fordultak neki, ami örömmel kezdődött, hiszen megszületett a fiuk. De örök rettegésben élt az egész ország az orosz télben szenvedő katonáink miatt.

         Farkasfalviék a doni fronton harcoló Andrisért, aki a II. magyar hadseregben szolgált, és éppen az első vonalban. Hallották, hogy nagy a fagy, kemény és hosszú a tél. Várták tőle a levelet: Vajon él-e még? Aztán úgy újév környékén érkezett is egy életjel. Egy levelezőlap,  az új évre szóló jókívánságokkal.

         Amikor a levelezőlapot századszor is elolvasták, a Don folyó mentén Andrisékra rászakadt a háború minden borzalma. Maga is megsebesült. Gránátszilánkok tépték a testét.  Elkezdtek menekülni nyugat felé, hazafelé. De megfagyott, vagy elvérzett volna, ha nem könyörgi föl magát egy teherautóra, amelyik a hátországi kötözőhelyig elvitte. Itt a nagyja munkát elvégezték rajta az orvosok. A jól látható szilánkokat eltávolították, de egyetlen kicsi darabot nem fedeztek fel.

         Megmenekült tehát a poklok poklából, de ezer meg ezer társát betemette a tél meg a fagy meg az éhség meg a kimerültség. A legszebb korosztálybeli fiatalemberek jöttek haza. Nyomorultan és nagyon kevesen. Többé nem is hívták őket.

         Egy apró szilánk, ami az álkapcsában maradt, a korai halálát okozta. Szörnyű szenvedés után, rákban halt meg 1958-ban, 44 évesen. Hogy miért nem műtötték meg a háború után, arra a felesége tudná megadni a választ. De Isten nyugosztalja, már ő sem él.

         Valami különleges némber lehetett fiatal korában is. A nagybátyám halála utáni nyáron a második gimnáziumi osztály befejezését követő nyári vakáció idején, elmentem segíteni a szegény özvegynek. Ha jól emlékszem még két napszámos asszony is dolgozott velünk.

         Egy műútszéli szőlőben kapáltunk, aztán déltájban nekiültünk ebédelni. No, nem a Gundel szakácsának a főztjét ettük, de volt mit a szomszéd tanya tyúkjainak dobálni. Nem tudtam elképzelni, hogy miért csalogatja közelünkbe ezeket a jószágokat kenyérmorzsákkal. A szomszéd tyúkjai már biztonságosan jártak-keltek a közelünkben, amikor lecsapott a „héja”.

         Andris nagybátyám nemrég megözvegyült felesége. Egy gyakorlott mozdulattal nyakon csípett egy kendermagost, és villámgyorsan kitekerte a nyakát. Mintha mi sem történt volna, beletette a karkosárba, letakarta.  Azután töröltük szemünket-szánkat, és folytattuk a munkát.      Délután három körül be is fejeztük, de a lelkemre kötötte, hogy jutalmul menjek el hozzá vacsorára. Finom pörköltet főz. Jó paprikással akarja meghálálni a segítségemet. Biztosan a nyakatekert tyúkból akart nekem tálalni! No, nem kértem belőle! Akinek fekete a lelke, a másét legalábbis kormosnak tartja. Anyámnak is elmondtam, aki csak legyintett egy lesújtót:                           „Ez ilyen asszony.”

         E miatt a nő miatt, aki a felesége volt, zokogott az apám vagy az anyám vállán András nagybátyám, mert gyakran megcsalta. Egy gátlástalan perszóna volt! Beteg ember.

         Láttam a sárga, szinte fénylő arcú férfit, a nyitott ajtó át, betegségének végső szakaszában, de most értettem meg, miért nem engedte az ágya közelébe sem a feleségét. A nagyanyám és egy szomszédasszony gondozta a halálra készülőt.

         Tizenhat évig kínlódott majd szenvedett a háború meg az asszony miatt. Talán a fagyhalál takarója jobb lett volna!

         András még itthon volt, mint családfenntartót nélkülözni tudták egy ideig, de minden nap félve várták a SAS-t.  Magyar földön terjedtek a „rémhírek” a közeledő oroszok barbárságairól, amikről aztán kiderült, hogy színigazak.

         Fölöttünk 1944 áprilisában amerikai bombázó-nyájak zúgtak el földrengető morajjal. A tiszta égen, fényesen csillogó gépek, fuvarozták gyilkos terhüket Budapestre. Zúgásuk még a felnőtt embereket is megdöbbentette. Az apró gyerekeket, amilyen magam is voltam, szinte megőrjítette. Pedig hozzászokhattak volna, mert felettük húzódott az égi országút, amelyen már második éve mentek- jöttek a Liberátorok.

         A fényes halálmadarak!

          „Szegény, pestiek!”- gondoltak rájuk ilyenkor szánakozva a szegény falusiak.

                                                         „Az ember fáj a földnek!” / Vörösmarty Mihály /

 

 

 

                                     MUNKASZOLGÁLATOSOK

 

 

         Anyánk ezt is az egyik bőbeszédű fiatal vevőjétől hallotta a háború végén, 45-ben. Adom, ahogy kaptam:

         „Apámat a zsidó munkaszolgálatosok mellé osztották be. A feladatuk az volt, hogy lövészárkokat ássanak, és bunkereket alakítsanak ki. Azt már, hogy pontosan hol, nem tudom. Valahol Oroszországban. Ezeket az ásóhoz, kapához, csákányhoz nem értő embereket meg kellett tanítani, hogyan fogják a lapát nyelét. Még arra is, hogy mielőtt ásót vesznek a kezükbe, köpjenek a markukba, akkor erősebben esik a fogás. Lassan fordult ki az orosz föld az ásójuk alól. Minél mélyebbre értek, annál nehezebben másztak ki a gödörből. Nagy nehezen húzták-vonták kifelé egymást. Apám is segíthetett, ha eljött az ebédidő.

         Attól, amit ebédre kaptak, nem lett szorgalmasabb a „csíkos sereg.” Apám tudta, és az őrök mind, hogy ezek az emberek a civil életben leginkább kereskedők, ügyvédek, orvosok, hivatalnokok voltak. Akadt olyan, aki ordítozott velük, de nem sokra ment, ha hajtotta őket.

         A tetű az ő vérüket ugyanúgy szívta, mint az őrökét. Iható víz nemigen volt, de annál több a tetű. Annyira megszaporodtak a gatyakorcban, hogy fekete csíknak látszottak. Gyufával, öngyújtóval próbálták pusztítani ezeket a férgeket. A munkaszolgálatosok között keceli is volt, a Vető Ödön bácsi. Most már elárulhatom, mert láttam itthon. Sajnos a családját elhurcolták, és máma is keresi őket.

Édesapám megbarátkozott vele, és segítette, amennyire merte és tudta.

         A munkaszolgálatosoknak tilos volt levelet írni vagy kapni! Apám a nekünk írt levelében egy-két szóval azt is elárulta, hogy van a „barátja”. Itthon az édesanyja, a felesége meg a kicsi fia várta ezeket a hírtöredékeket.

         A rengeteg tetű miatt ragályos betegség tört ki a táborban. A legyengült szervezetű emberek sorra haltak. A hullákról szétmászó tetvek megfertőzték az egészségeseket. Így járt édesapám egyik soltvadkerti barátja, őrtársa is.” Ez is háború volt, pusztult az ember, bár egy lövés sem dörrent.

 

 

                                                     KAPÁS FERENC

 

         Róla azért kell megemlékeznünk, mert szorosan rokonunk volt, és az akkori idők talán legérdekesebb keceli alakja.

         Magyarországon élni mindig izgalmas volt, van és lesz. Egy hétköznapi ember is átélhet olyan kalandokat, mint Verne Gyula vagy Dumas hősei. Nem kell belekeverednie pitiáner udvari cselszövésekbe, esetleg hatvan nap alatt körülcsászkálni a Földet, hogy közben a fejét kockáztassa. Tessék kipróbálni! Hazánk leszállított áron várja Önöket.

         Kapás Ferenc bácsi élete a legjobb példa. Olyan fajtájú férfi, aki mindig meg vagy menni készül.  Az ilyen típusú embereknek találták ki a mozgalmi munkát. Be is lépett egy országos szervezetbe, a MOVE – be. Kapott egy príma Zündappot, és arra pattanva szervezi az egész kitágult országot. Kecelen pedig a nyilasok főnöke.

         1944 szeptemberében éppen a délvidékről zündappol haza, a Kalocsai utcába. A felesége a kapuban várja, és nem először, de utoljára megkérdezi: „Hol kódorogtál már megint három napig?”

         Feri bácsi most nem ér rá válaszolni.  Csak kiemel az oldalkocsiból egy megkötözött lábú, süldő malacot:

        „Ha már itt vagy, hajtsd az ólba és etesd meg! Vigyázz rá, mert ez csetnik malac!”

 

         „Etesse a rosseb a csetnik disznódat! Csak azért vagyok itt, hogy megnézzem, megvan-e még minden bútorom.”

 

         „El is viheted mindjárt mindenedet, ha nagyon akarod.”

 

         Az asszony szó nélkül otthagyja. A férfi legyint egyet, aztán az állatot beviszi az ólba, és eloldja kötést, aztán egy marék gazt dob neki.

         Az előszobában leveti a nehéz bélelt bőrkabátot, és a fogasra akasztja. A konyhában vág egy kétemberes kenyérdarabot meg szalonnát hozzá. Tiszta ruhába csavarja, azután lesiet a pincébe. Két perc múlva újra nyílik a pinceajtó, és egy demizson borral lép be a hátsó szobába:

         „Guten Tag!” – köszön a három német híradósnak. ezek a katonák tőle adnak-vesznek.

 

         Már éppen két hete sípoltatják éjjel-nappal az adóvevőjüket.

 

         Az oroszok előrenyomulásáról kapnak titokzatos üzeneteket, és továbbítják titokzatosabb helyekre.

 

          Franz bácsitól nem félnek, nála nyugodtan dolgozhatnak, ehetnek-ihatnak és alhatnak-felváltva.

 

         A szép piros bort egy üvegkancsóba önti, és a német vendégek asztalára teszi.

         „Danke schön!” – köszönik meg szépen, ahogy civilizált emberhez illik.

 

         Ő már ki is fordul az ajtón, hogy a kútnál kimossa a demizsont. Amikor végez, visszaviszi a pincébe.

         „Én vagyok az.” - mondja halkan a legnagyobb hasú hordó mellett, majd beköszön a kibontott hátsó végén, a falhoz közel:

         „Friss vizet hoztam maguknak. Az oroszok már Kiskunhalas felé tartanak. Talán csak egy hetet kell még várni, és ideérnek.”

         Bizony, Kapás Ferenc bácsi életveszélyes játékot játszik, mert a hordóban már negyedik hónapja két zsidó férfit bújtat: Seiner Gyulát és Áron Istvánt.

         Másnap dél tájban egy csillogó szárnyú, magányos repülő jelenik meg a falu fölött. Köröz egyet, azután, mintha hullócsillag lenne, a házak fölé suhan. A Kalocsai utca meg a kisliget környékén, különösen jól lehet hallani egy robbanást. De az egész faluban azt kérdezik: „Mi volt ez?”

         Robbanás volt, és éppen a Feri bácsi udvarán. De hála Istennek, emberéletben nem esett kár, csak a csetnik malacot trancsírozta fel a bomba.

         A németek még azon az éjszakán szedik a cókmókjukat, és egy „Auf wiedersehen”-nel lelépnek. A zsidó vendégek is előjönnek a pincéből. És egy hét múlva megérkeznek a ruszkik, éppen Halottak napján, november elsején.

         Feri bácsi magára marad. Nála is járnak orosz katonák, bort is kapnak, szalonnát is, de „zsenka” nincs a háznál. Hosszú ideig itt vannak a faluban, mert kórház működik, és Csornán repülőteret alakítanak ki. A falu megszállása tavaszig is eltart. Unalmas időszak egy olyan embernek, mint a Feri bácsi.

         Májusban előveszi a szalma alá rejtett Zünndapját. Rendbe hozza, mert hosszú útra készül.  Először Géderlakra hajt, a legjobb haverjához, aki a solti rokonát ajánlja. Fölkeresi Pest környéki ismerőseit is, de mind „gázra” panaszkodnak.

         Nincs mese, el kell tűnni! Egyik sem marasztalja sokáig, de a harmadiknak van egy ötlete. Ajánlja az ismerősét, akinek szőlője van Solton, és ha érnek a korai fajták, csőszt szokott fogadni a seregélyek meg a tolvajok ellen.

         Elvállalja, felfogadják. Egy akkor a kunyhó van a hosszú szőlősorok végén, amiben még a motor is kényelmesen elfér. Csak az oldalkocsit kell leszerelni róla.

         Már két hete csőszködött, unatkozott, amikor alkonyattájt egy férfit lát mozogni a szőlő melletti kukoricásban.

         „Adjon Isten jó estét!” – köszön rá az illetőre, aki egyenesen feléje tart.

 

         „Adjon Isten!” – köszön vissza az ismeretlen, és hosszú bal kezét előrenyújtja, hogy bemutatkozzon.

 

         „Balkezes a pasas.” - gondolja Feri bácsi, de ez volt az utolsó gondolata, mert a következő másodpercben szíven szúrják egy kaszakéssel.

                                                                          

                                                                          +

 

         Az asszony maga a kígyó. Illetve, egy bizonyos fajta asszonynak méregfoga van. Még jó, ha csak egy. Végtelen türelemmel ki tudja várni a halálos harapás idejét. Feri bácsi feleségének az esze olyan volt, mint a borotva. Ez a hasonlat ide nem passzol, ezért inkább azt mondom, hogy annyi esze volt, mint tíz férfinek együtt.

         A tenyerénél is jobban ismerte a hites urát. Közben a politikában is járatos lett. Hamar megérezte, hogy honnan fúj a legszebb szagú szél.

         Felöltözött a legcsinosabb paraszti ruhába. Egy virágos kendővel beköti a fejét, és megkopogtatja a belügyminisztérium egyik irodájának ajtaját, aztán belép a szobába. Fél óra alatt elmondta, amit csak ő tudott. De ő mindent tudott! Jól megjegyezték a nevét.

Feri bácsival történt, ami történt.

         A tűzrőlpattant menyecskét számon tartották a káderosztályon. Mint puha kenyér a fogatlan szájnak, úgy kellett az új hatalomnak a megbízható népi káder. Tizenhat éves fiát az anyósánál hagyta, és felköltözött Pestre.

         Egész lelkével és harmincöt éves testével belevetette magát a mozgalomba. Néhány év múlva egy ruhaipari tröszt vezérigazgatója. Holnap legyen a Ti vendégetek.

                                                              

 

 

                                                        JÖNNEK AZ OROSZOK

 

 

         Közeledett a front a magyar határ felé. 1944-ben apánk is bevonult. Garán állomásoztak. Ott várták a további parancsot. Bácska felől hosszú kocsisor hozta a menekülőket. Leginkább gyerekeket meg nőket. A nagyanyánk is sürgette az édesanyánkat, Esztert, hogy vágjanak neki ők is:

         „Édesapád már az élelmet is felrakta a kocsira.”

 

         De Eszter nyakas és makacs volt:

         ”Egy lépést se mozduljunk! Nem megyünk egy tapodtat sem! Ha itt hagyjuk a házat, az alja nép széthordja mindenünket. Úgy járunk, mint a zsidók!”

         Nagyszüleink a megszálláskor nagyon szerencsésen jártak. Egy repülőmérnök - házaspárt szállásoltak be hozzájuk, akik, ritka kivétel, nagyon intelligensen viselkedtek.

         Még fényképet is hagytak magukról. Már akkor sem voltak fiatal emberek, de tisztességesek.

         Az amerikai gépek a fejünk felett minden áldatlan nap. Már orosz gépek is bombázták a falut, de látszott, hogy különösebb cél nélkül, inkább ijesztésül. Pedig anyánk tudott volna ajánlani nekik egy fontos célpontot, a keceli vasútállomást, mert akkor nem vitték volna apánkat Nagykőrösre. Ez volt az utolsó hír felőle. Azután egy éven át semmi, egy szó sem.

                                                                    

 

                                        

                                     DÉLVIDÉKI MÉSZÁRLÁS

 

 

         Ha vitéz Farkasfalvi Józsefet, az idősebb nagybátyámat, behívták, akkor már nemcsak a régi családtól, de a feleségétől is búcsúzott. Amikor láttuk a Vajdaságból menekülők kocsisorát októberben, csak annak örült a család, hogy a nagybátyánk annak idején nem költözött oda, hogy elfoglalja a vitézi birtokadományt. Ma már tudjuk, hogy az történt volna vele is, mint a hatvanezer szerencsétlen és ártatlan magyarral.

         A délvidéken lemészárolt hatvanezer ártatlan magyar hússzoros válasz volt az Újvidéken a Dunába lőtt, háromezer alattomosan ellenálló, szerb partizánok kivégzésére.

         „Magyarirtás folyt és folyik. A partizánok bevonulásakor a Tisza-vidéken éppen annyi magyar vesztette életét, mint Délvidéken a németek között. A majdnem tiszta magyar lakosságú Bezdán községben 480 férfit mészároltak le egy partizánnő vezetésével. Palánkán, a sintértelepen, 50 férfit végeztek ki. Tömegsírban nyugszanak. Csurog, Zsablya egész magyar lakosságát kiirtották öregekkel, csecsemőkkel, nőkkel együtt.

         Haláltáborokba kerülnek öregek, betegek, gyerekek. Bánságban Járek, Vajdaságban Gákovó Krusevlye. Az elsőben 30 ezer volt, a bácskaiakban 20 ezer. A halottakról a partizánok és a ruhátlan foglyok leszedik a lábbelit, és úgy dobják ki a táborból. A járeki táborban egyetlen napon nyolcvan halott. Pár hónap alatt 6700. A halottakat tömegsírokba földelték.

         Egyházi temetésről szó sincs. Agyonlőttek egy asszonyt, mert a temető kőkeresztjénél imádkozott.” Matuska Márton: A megtorlás napjai / részlet/

         A tömegsírok feltárását még ma sem engedélyezik. A kilencvenes évek első felében lezajlott délszláv háborúét feltárhatják, de a magyarok sebe nem hegedhet be soha.

      

 

                                              IMA A NEMZETÉRT

 

         Hozzád fordulunk a megpróbáltatásoknak e nehéz napjaiban népeknek és seregeknek Ura és Istene. E nemzet küzd jogaiért és igazságáért, s Hozzád emeli esdő tekintetét, mert csak egyedül Tőled várhatja szabadulásának óráját.

         Vitéz hőseink vére áztatja hazánk szent földjét, s az özvegyek zokogásaiba ártatlan gyermekek és szomorú anyák könnyei vegyülnek. E könnyek árja törjön föl az égre, és ostromolja meg irgalmasságod trónusát! Ne hagyd elveszni azokat, akik Benned bíznak, s a meggyötört szívek sebére öntsd könyörületed balzsamát!

         Üdvözítő Istenember, Jézus, ki egykor vérkönnyeket hullattál a veszendő Jeruzsálem felett, tekints kegyesen a mi sanyargattatásunkra, s oltalmazd ezt a szép hazát, melyet első szent királyunk Szűz Anyád, Mária pártfogására bízott.

         Boldogságos Szűz Anya, Mária, ne feledkezz meg a te népedről, szegény Magyarországról, melynek oltalmazója és pártfogója lettél! És ti, szent királyok, akik a kereszt jelével és a Boldogságos Szűz képével díszített zászlóinkat erős karokkal vezéreltétek győzelemre, legyetek szószólóink Istennél, hogy közbenjárástok a Mindenható szívét könyörületre lágyítsa irántunk, most és mindörökké. Ámen.

                                                                                                           II. Rákóczi Ferenc

 

 

 

                                 MEGÉRKEZNEK AZ OROSZOK

 

 

         Apánkról nem tudtunk semmi bizonyosat. De ha Kecelt elfoglalják az oroszok, akkor mi lesz velünk? Később idős férfiaktól hallottuk, hogy Vorosilov marsall, legyen átkozott a név is, déli hadseregcsoportjának egyik zászlóalja vett részt a keceli harcokban. Ezek a katonák géppisztolyokkal, aknavetőkkel, ágyúkkal és harckocsikkal fölszerelve egy nap alatt elfoglalták a falut.

         Akadtak olyan keceli lakosok, akik besúgták az oroszoknak, hogyan helyezkednek el a magyar katonák állásai. Van, aki Szloboszkai Izsákot gyanúsítja. De van olyan is, aki Seidner Gyulát és Áron Istvánt, akiket a zsidók elhurcolásának az idején idős Kapás Ferenc, a nyilasok helyi vezetője, a pincéjének egyik hordójában bujtatott. Csak magyarellenes gyűlölet vihetett rá bárkit, hogy ezt az aljasságot elkövesse.

         November elsején, tehát éppen Halottak napján, törtek rá a falura. A katonáink többségét megölték. A sebesült magyar katonákkal a politikai tiszt végzett. A megmaradt sebesült és épen maradt katonáink Akasztó felé menekültek tovább. Tűzharc közben tíz keceli lakos is meghalt. Orosz áldozatok is voltak, de azokat titokban elhantolták. A saját sebesültjeiknek kórházat nyitottak a Kisa-kocsma nagytermében.

         Anyámmal a szomszéd Tóth Lajos bácsiék pincéjében húztuk meg magunkat. Fölöttünk röpködtek a gránátok. Az oroszok, mint a sáskák, kerítéseken átugorva, a nap végére elfoglalták az egész falut.

         Az egyik bujdosó társunk, Berta Feri bácsi, tudott velük beszélni, mert az eső háború idején sokáig a foglyuk volt. Mindjárt azt kérdezték tőle, hogy van-e német katona a környéken. Amikor látták, hogy csak asszonyok és gyerekek jönnek elő a pincéből, megnyugodtak. Az ő nyugalmuktól mi is megnyugodtunk. Még világosban sikerült átlépni a kerítés tetején, és már otthon is voltunk a dédnagymamánál, aki egy percre nem hagyta a házat magára. Ezután mi is otthon aludtunk, de mindig ruhástól.

         Néhány napra kozákokat szállásoltak be hozzánk, akik a nagyanyánk állítása szerint, szemlátomást szomorúak voltak, és az öregeket meg a gyerekeket szerették. Anyánk még fiatalasszony volt, neki minden eshetőségre készen kellett állnia. Ha az oroszok nálunk voltak, anyánk Csöre néniék pincéjében húzta meg magát. Ez biztos hely volt, mert a házukat elkerülték a katonák. A következő történetből ki is derül, hogy miért.

 

 

 

                                   AZ OROSZ KATONA ARCA I.

 

         Az alacsony vékony csontú öregasszony meggyújtja az asztalon álló petróleumlámpát. November végén már korán sötétedik. A konyhában eddig csak a tűzhely parazsa - lángja világított. Az ágy szélén Három katona ül. Egy az asztalnál, az ötödiknek már csak a kisszéken jutott hely. Gyereknek való alkalmatosság, ezért a lábait szét is veti. Öten vannak, de mindegyik szőkésbarna és kék szemű. Mintha testvérek lennének. Egyetlen ukrán anyácska borotválatlan fiai. A maguk nyelvén dörmögve társalognak, de türelmesen várnak, mert a bábuska szalonnás bablevest főz nekik vacsorára. Ők hozták a szalonnát, a nagymama meg hozzátette a babot. Jó kiadós vacsorát főz ennek az öt katonának.

         A lámpa gyenge fényénél is jól látszik a falon Jézus és Mária arca, az ágy fejénél egy megfeketedett Krisztus-kereszt. Egy kis szőke gyerek, talán kétéves lehet, ott tiblábol a felnőttek között. Figyelmesen nézi borostás arcukat, közben fakó zöld nadrágjukba kapaszkodik. Úgy botorkál a kisszéken ülőhöz. Az megsimogatja kisgyerek szőke fejét: „Szinók, szinyóska!” – mondja barátságosan.

         Aztán elővesz a zubbonya zsebéből egy szájharmonikát, és a gyerek szórakoztatására játszik egy fürge dalocskát. Az asztalnál ülő a bakancs talpával veri hozzá a ritmust. A kisgyerek rögtön nyújtózkodik a muzsikáért:

     „Pazsalujszta! Tessek!” – mondja mosolyogva. A kicsi megnézi, forgatja a kezében,

 

 aztán visszaadja a gazdájának:

      „Tessék!” – mondja tisztán és érthetően.

 

Minden katonaszem rájuk figyel, és mosolyog. Közben a nagymama tőzeget tesz a tűzre:

         „Mindjárt kész a szalonnás bableves. Akár tíz embernek is elég.” - mondja hangosan,

 

 de leginkább magának.

 

         A katona szót fogad a fiúnak, átveszi a maroknyi harmonikát, és játszik tovább. Most szomorúan szól a muzsika. A katonák feje meghajlik, úgy hallgatják. Rejtőzködnek a szemek.

Végül újból vidámba csap át a muzsikus, és újra dobban a láb. Csak azért is, tánc!

         Ekkor kinyílik az ajtó, és egy barna kabátos, kék nadrágos katona lép be. Magas, fekete hajú, kissé görnyedt hátú fiatalember. A vidám dalocska meghal. A jövevény udvariasan köszön: „Dobrüj vecser! Jo estet!” - mondja magyarul is.

Csak az öregasszony válaszol rá: „Jó estét!”

         A sötét ruhájú katona ott marad az ajtónál. Nem is tudna leülni. Néhány percig nézi a kisgyereket, a hallgatag társait. Azután halkan elköszön: „Jó estet!”

         Szélesre tárja az ajtót, amikor kilép az udvarra. Bezúdul a hideg esti levegő. A lámpa lángja is reszket egyet. A nagymama tudja, hogy ki ez a katona. A Tóth Lajos bácsiéknál lakik egyedül, és nagyon félős, mert éjjeli edényt használ.

         A magukra maradt katonák egymásra néznek. Az egyik maga elé köp, és azt mondja: „Jivréj! Grjáznüj jivréj!”

         Percekig hallgatnak. Aztán az asztalnál ülő föláll, és kinyitja az udvarra néző ablakot. A lámpa lángja most nagyobbat lobban, de azután megnyugszik. Mindenki mélyet szippant a friss levegőből. Jól is teszik, mert igen erős bent a mahorka szaga. Még elrontaná az étvágyukat, pedig a bábuska éppen most emeli az asztalra a hatalmas lábast.

 

 

 

                                          APÁNK FOGSÁGBA ESIK

 

         Kecskemét, ahová akkor apánkat ellenállásra küldték, már „nyílt” város volt. Nem olyan, mint Róma, de azért megjárta. Annyit jelentett, hogy sok lelépési lehetőség nyílt a szegény magyar katonák előtt. A várost szinte teljesen kiürítették, a lakosság tetemes része elmenekült.

         Néhány társával, s egy kis kerülővel, mert biztos, ami biztos, elindultak dél felé. Az egyik társuk a kiskunfélegyházi irányt javasolta, ahol neki ismerősei laknak, és négy embernek tud civil ruhát szerezni. Félegyházáig szerencsésen eljutottak. Ott egy város előtti tanyában átöltöztek. Apánkra elég nagy méretű barna kabát jutott, a nadrágja meg kék volt, de azért civilnek néztek ki.

         A magyar csapatcsendőröktől már nem kellett félni, ezért komótosan lépegettek a kövesúton Halas irányába. Bár mentek volna torony iránt, árkon-bokron át! Az egyik útelágazásnál látják ám, hogy két orosz géppisztolyos magyar katonákat kísér.

Kiszólt a csoportból valaki:

     „Gyertek ide!” Az egyik katona még a géppisztolyát is emelintette.

 

         Odamentek mind a négyen.  A tolmács, mert ő szólt magyarul, értelmesen elmagyarázta nekik, hogyha nincs rendes papírjuk, bajba kerülhetnek. Álljanak be szépen a sorba! Mindenkit Szegedig kísérnek, ott aztán megkapják az elbocsátó papírjukat az orosz parancsnokságtól.

         Ballagtak-ballagtak, aztán egy marhavagonos szerelvényen eljutottak a szögedi állomásra. No, akkor esett le a tantusz! Kiderült az orosz igazságról, hogy gazság.

         Annyi magyar katona meg civil volt ott összezsúfolva, hogy több sem fért.   Géppisztolyos orosz katonából volt vagy száz.

          Körülfogták őket, a tolmács mondta a magáét: „Szökéssel ne kísérletezzenek, mert, nézzenek oda, még a vagonok tetején is géppisztolyos őr áll!”

          Most szépen megvizsgálják magukat. Akinek azt mondják, hogy mehet, az lépjen föl a mellette lévő vagonba. Akinek azt mondják, hogy marad, az álljon fel a peronra. De onnan el ne mozduljon!”

         Egyszóval: kiszűrték az öregeket, a láthatóan betegeket, a nagyon fiatalokat és a gyenge fizikumúakat. Az életerős férfiakat azután: „Be a vagonba!”

         Az ajtókat lezárták, és egy legalább harminc vagonos szerelvény, annyiszor száz emberrel, elindult a Szovjetunió felé. Irány MAGNA HUNGÁRIA!

 

 

 

                                        AZ OROSZ KATONA ARCA II.

 

         1944. november elsejét írtuk. Eljött a halottak napja. Kecel történetében másodszor. Először 1919. június 22-én, amikor 26 teljesen ártatlan embert mészároltak le Kun Béla vörös katonái.

         A falut védő katonáink létszáma, felszerelése a támadó oroszokéhoz képest jelentéktelen volt. Egy új magyar egységgel is megerősítették őket, de a somogyi bakákban, akik magukat rossebeseknek nevezték, hiába igyekeztek lelket verni a lakosságba. Ha az oroszok eddig eljutottak, legfeljebb csak egy csoda segíthet. Tudták ezt ők is, de parancsot teljesítettek. Nem volt visszakozz! Az oroszok túlereje elsodorta, eltaposta őket, szegényeket. A maradék had Akasztó felé menekült.

         Ezt a történetet egy Kecelen inaskodó fiatalember mesélte anyánknak a boltban, ahol akkor már billiókban számoltak. Ez az első boltban kapott történet.

         A mesterem háza mutatós sarokház volt. Egyébként az orosz tisztek rangjuk sorrendjében válogattak a szállásokban. Maga Vorosilov a fő utca, a Rákóczi utca, legszebb házába költözött, legalább tízfőnyi őrséggel.

         Nekünk csak egy kapitány jutott, de nem akármilyen. Köszöntük a megtiszteltetést, amikor három emberével, káromkodva, bevonult az udvarunkba. Kénytelenek voltunk befogadni őket. Iván kapitánynak mutatkozott be, amikor végre rászánta magát az ismerkedésre.  Végigment a szobákon, azután kijelölte a jól védhető legbelsőt.

         Igaz, hogy az volt a legsötétebb, de a nap oda is besütött. Bár akkoriban még az sem akart úgy dolgozni, mint máskor. A nap is, a hold is csak úgy bujkálgatott a felhők között a hideg novemberi nappalokon-éjszakákon. Nem szívesen nézték onnan fölülről, amit láttak. Az emberek helyett is szégyellték magukat.

         „Ócseny harasó!” – mondotta a legbelső szobára a kapitány elvtárs. Aztán a társaival eltűnt egy rövid órácskára, és nagyon elázva jöttek vissza. Bejelentette, hogy neki tyúkpörkölt kell vacsorára, de abban minden tyúk benne legyen! Rámutatott az órára: „Ötre kész!”

         Úristen, már négy óra volt!

         Minden élő magyar elkezdett rohangálni, mint pók a falon. Az egyik vizet forralt, a második kopasztotta volna azt, amit én nem bírtam megfogni. Nem hagyták magukat. Iván, látva az eredménytelen hajkurászást, magához szólított: „Igyi szjuda! Gyere ide!”

         Odaálltam mellé. Akkor lekapta a válláról a géppisztolyt, és megtámadta a szárnyasokat. Csak a tetemek összeszedése maradt rám.

         A jó vacsorához ital is kellett volna. A mesterem félt a részeg katonától, ezért kis poharakba öntötte. Követelték tőle a nagy poharakat. Mi pedig rohantunk a tolmácsért, mert az Ivánunk elkezdett az udvaron lövöldözni. De a tolmács nem volt elég. Lélekszakadva a szomszéd utcába egy tiszthez, aki észhez térítette a duhaj fickót. Jutalmul ott maradt vacsorára. És lövöldözés nélkül felfalták a szárnyasainkat.

         Meglehetősen primitíven táplálkoztak. Kézzel nyúltak a lábasba, lerágták a húst és a csontot az asztal alá vágták.

         Jól laktak, jól ittak, és nyugovóra tért mind az öt vendégünk. Párnájuk a géppisztoly volt, s takarót nem terített rájuk más, csak az őszi hold.

         Szerencsénkre, néhány nap múlva megszabadultunk tőlük. Szerencsétlenségükre, Budapest ostromára vezényelték őket.

                                                    

 

 

                                                  ÉN IS FELSZABADULOK

 

 

         A család gyámoltalan nőtagjai egyedül csak az én határozott fellépésemre számíthattak. Akkor voltam éppen és szűken kétéves. Nem akartam a Tóth Lajos bácsiék pincéjében megbújni, Panna dédanyámhoz hasonlóan. Ő kijelentette a maga hetvenéves bátorságával:

         „Egy percre sem hagyom el a házunkat!”

         Pedig egész nap röpködtek az ágyúgolyók és dolgoztak az aknavetők, csattogtak a harckocsik és ropogtak a géppisztolyok a fejünk felett meg az utcáinkon. Mi meg szűkölve lapultunk a Lajos bácsiék bombabiztos pincéjében. Jaj volt azoknak, akik nem lapultak! Tíz keceli lakos is áldozatul esett az aknavetők tüzének.

         És megérkezett, délután három óra tájban, a felszabadító orosz katona, aki a kerítésen átugorva jutott el a Lajos bácsiék udvarára, éppen a trágyadomb tetejére. Magányos harcos volt. A németek után érdeklődött, de Berta Feri bácsi, aki az első világháborúban hadifogyoly volt orosz földön, igen komótosan elmagyarázta, hogy itt csak asszonyok meg gyerekek vannak. Ennek bizonyítására ki is sorjáztunk a pincéből, hogy létünkkel bizonyítsuk az öreg igazát.

         Aztán a harcosunk tovább is állt, de tíz perc sem telt el, újra megjelent. Géppisztolyát reánk szegezte, és követelte a pisztolyát. Tudnillik, amikor átvetette magát a kerítésen, a pisztoly kiugrott a táskájából és a trágyadombra hullott. Az a hétpróbás Berta bácsi pedig, suttyomban rárúgott egy kis rakás ganét. Az a hétpróbás öreg olyan ábrázattal, mint aki kettőig sem tud számolni, segített megkeresni a fegyvert, ha már éppen itt veszett el.

         „Szicsasz! Szicsasz!” – mondogatta az orosz oficérnek, és elindult megkeresni. És mit ad isten, meg is találta! Megmenekültünk!

         „Ócsiny harasó! – szólt sokatmondóan a tiszt, és elégedetten a táskájába csúsztatta a fegyverét.

         Az orosz katona most már véglegesen búcsút vett tőlünk, de hogy mit kapott a Feri bácsi a feleségétől, azt nem nyomtatta ki az újságba, mert egész állatsereglet lett belőle egyszerre.

         „Mire kellett volna neked az a pisztoly, te…?” – kérdezte a felesége fennhangon.

         „Jó az, ha háború idején fegyver van egy férfi kezében.” – válaszolta jámboran.

         Amikor eljött a lefekvés ideje, feltört bennem a honvágy. Egész életemben utáltam, ha a szabadságomban korlátoztak, most is akcióba léptem. Követeltem, hogy éjszakára vigyenek haza. Meg untam is magam, mert a Bertáék két nagylánya már az idegeimre ment az örökös babusgatásával, a két idősebb férfi, Lajos bácsi meg a Berta bácsi, meg úgy becsíptek unalmukban, hogy nehéz volt őket józan fővel elviselni.

         Anyám nehezen, de rászánta magát az éjszakai útra, ilyen atrocitás után is. Bebugyolált, és mivel lovagiasan megígértem, hogy meg se nyikkanok, nekivágtunk az éjszakának. Az utunk csak abból állt, hogy átléptünk a kerítésen, és végigosontunk az udvaron. Szerencsésen beestünk a konyhába.

         A dédanyám ekkor mesélte el, hogy egyetlen orosz katona járt nálunk, aki rögtön tudta, hová rejtették az édesanyám nyakláncát és pecsétgyűrűjét. Mintha bűvész lett volna, olyan gyorsan elővarázsolta, és zsebre is vágta. Aztán köszönés nélkül tovább is állt.

         Ez nem lehetett más, mint a mi oficérünk! Mennyire fájt neki, hogy a pisztolyát elveszítette, de arra nem gondolt, hogy a rablás – bűn.

         „A mindenit az anyukájának!” – gondoltam magamban.

 

 

                                                 HÍREK A HADIFOGLYOKRÓL

 

 

         A család egyik tagjáról, Farkasfalvi József nagybátyámról, anyám aranyszívű testvéréről, már több mint egy éve nem tudtunk semmit.

         1945 végén az áldott emlékű Tóth Pista bácsi kézbesítette az első levelezőlapot apámtól. Anyám minden hónapban válaszlevelet küldött neki, és mindjárt az első kettőben még a közös fényképünket is útjára bocsátotta. Ezt bizony jól tette, mert később kiderült, hogy csak az egyiket kapta kézhez. A másodikat. Ezért elmondhatom, hogy láttam Magna Hungariát, és ő is látott engem, snájdig bricsesznadrágban, nem egészen háromévesen.

         Anyám közben szorgalmasan vezette a boltot. Az áruhiány ugyan csökkentette a bevételt, de azért érdemes volt működtetni. A pult mögött mindenről értesült, nem is kellett hozzá társaságba járni.

           1946 márciusában mégiscsak újra hírt hozott róla posta! Apám ugyan csak egy fakó, ceruzával írt levelezőlapot, de azt jelentette, hogy életben van. Ő is hasonló táborban volt, de legalább írhatott. Hátha jobbra fordul az ő sorsa is rövidesen!

 

 

                                                        JÓZSI EXHUMÁLÁSA

 

         1946 egyik áprilisi napján megjelent málunk a nagyanyám, és sírva panaszolta, hogy levél érkezett a kiskunfélegyházi jegyzőtől. Ebben kérték a szülőket, hogy személyazonosság megállapítása végett személyesen menjenek el a holttestet megnézni. Útra is keltek, már estére haza is értek, és elbeszélték József nagybátyám igen elgondolkodtató, halál utáni hányattatásának a történetét.

         A nagyanyám, annak idején félelmében visszaküldte az egységéhez, de a biztos halálba küldte. Attól félt, már látott egy ilyen kivégzést, hogy a katonaszökevényeket a tábori csendőrök éppen a szomszéd utcában lőttek agyon. A fiatal felesége mindenképpen bújtatni akarta, mert az oroszok már közeledtek Kiskunhalashoz. Néhány hétig, talán ha kettőig valamelyik kunyhóban meghúzhatta volna magát. De a nagyanyám rémeket látott, és ezzel megölte a fiát. A félegyházi határban az egyik tanyasi gazda talált rá a holttestére, de nem szólt a hatóságnak, hanem a saját szántófóldjén, a szomszédja segítségével eltemették.

         Soha nem jutunk a nyomára, ha a két szomszéd össze nem veszik valami mezsgyehatár-ügyben, és pörre nem mennek. A sértett szomszéd még azzal is megvádolta az egykori barátját, hogy egy halott magyar katonát elkapart a földjén, és már a második éve szánt - vet fölötte.

         No, ennek a helyi hatóság utána járt. Előkerültek a nagybátyám bizonyos ruhadarabjai, értéktárgyai, katonai azonosítója és mindenekelőtt a holtteste. Azonnal halottszemlére hívták a szülőket, hogy nézzék meg az áldozat maradványait.

          Ő volt az, a műfogairól azonosították. A holttestét hazahozatták, és keceli harcokban elesett somogyi rossebesek mellé, a közös sírba temették. Ott olvasható az áldozatok hosszú – hosszú névsorában Farkasfalvi József honvéd neve is.

         A fiatal felesége majd beleőrült, és többé nem ment férjhez. Állandóan feketében járt. Engem úgy szeretett egész kisiklott életében, mintha a fia lennék.

 

 

          

                                 A MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT STÍLUSA

 

 

         Azt mondja egy régi bölcs megállapítás, hogy a stílus az ember. Ez a pártokra is vonatkozik, a vezetőik szókincsére, kiadványaik szövegére. Pesten még alig hallgattak el a fegyverek, bár Budán még szóltak, már megjelent az MKP első közleménye a falakon.

         „ A Néptörvényszék meghozta első ítéletét. 124 szakszervezeti vezető és szervezett munkás halálát megbosszulta a nép, de százával bujkálnak még köztünk a nyilasuralom véreskezű banditái!

         Rémhíreket terjesztenek, pánikot keltenek, fosztogatnak, akadályozzák a munkát, az élet megindulását.

         Hiábavaló minden kísérletük! Magyarország ezer esztendő rabláncait töri le most! Itt nem lesz többé rémuralom! Polgárok! Munkások! Ezer és ezer lemészárolt áldozat ártatlan vére kiállt bosszúért! Ne kíméljétek a nyilas patkányokat! A Néptörvényszék elé velük!”

Csak a szöveg jellemző szavait figyeljük! Megbosszulta, véreskezű, bandita, rémhírek, rémuralom, fosztogat, lemészárol, bosszú, ne kíméljétek, patkány. A párt későbbi áldásos működését, pontosan ezekkel a szavakkal lehet bemutatni. Csodálkoztak a Moszkvából jött elvtársak, hogy még Budapest népe sem szavazott rájuk. Szokatlan volt a szókincsük.

 

 

                                                   CSEREVILÁG

 

         Amikor a pesti harcoknak vége lett, a városi nép ennivaló után nézett. Akinek volt valamilyen cserére alkalmas ruhadarabja, nélkülözhető holmija, igyekezett vidékre, hogy a parasztoktól élelmet szerezzen. Az oroszok elég szépen letarolták a vidéket is, de szinte minden házban volt elrejtett liszt, sonka, szalonna és egyéb disznóságok. Mire megjött a tavasz, kivirágzott a cserevilág.

         Édesanyánk csak a bolti készlet maradványait rejtette el, az nem volt alkalmas a cserére, de szívesen irányítottuk az érdeklődőket a gazdagabb porták felé. Mert Kecelre is, százával is jöttek a kedves vendégek, akiknek még szállást is adtunk, természetesen ingyen. Így ismerkedtünk meg a Jakics családdal, akikkel aztán évtizedekre megmaradt a jó viszony.

         Volt olyan éjszakai vendégünk, aki megígérte, a szállásért majd a nyáron családostól lejön, hogy segítsen a szőlőkapálásban. Be is tartotta a szavát, de nem tudták, szegények, hogy mire vállalkoztak!

         Cudar meleg júliusi nap volt! Egy kóbor felhő sincs az égen, a homok, mint a parázs! Csak úgy szakadt rólunk is a verejték. Ők is igyekeztek megszolgálni az ebédet, dolgozgattak és szenvedtek. Aztán egy meggyfa árnyékába érve, az asszony a kapa nyelére támaszkodott, és azt mondta anyánknak:

–        Esztikém, maguk hogy bírják ezt az állati meleget?

 

–        Bizony csak az tud egész áldott nap kapálni, aki már gyerekkora óta gyakorolta – mondta

 

 vigasztalásul anyánk, és a kunyhó árnyékába terelte a népet.

 

         Szép kis épületecske volt az. Igaz, hogy csak vályogból épült a fala, de be volt vakolva, fehérre meszelve, a sapkája meg cserépből rakva. Tágas ajtaja előtt füves a heverőhely. Ide telepedtek, hogy még a nap se lássa őket!

        Pihenőt tartottak, és beszélgettek a világ dolgaitól. Ők elmondták, milyen szörnyűségek történtek Pesten, az ostrom idején. Anyánk meg elmesélte nekik, hogy éppen a falu felett repültek az amerikai gépek Budapestet bombázni, ilyenkor sokszor gondoltunk a fővárosiakra sajnálkozva. De, hogy vidámabb dolgokról is szó essen, elmesélte nekik a Flaisz Ferenc bácsiék esetét.

         Feri bácsi békésen éldegélt a feleségével a főutcai házukban egészen a háború végéig. Egyszer - egyszer benéztek a hátsó kamrába is, de régi korhadásra, tűzre ítélt hordók, puttonyok álltak benne, de már nem használta őket senki. A fiainak szétosztotta földeket. A szőlőt a legkisebb kapta, akinek csak a prés köllött a régi boros edények közül.

         Utoljára, valamikor november elején, az igen kíváncsi oroszok kopogtatták meg a hordók oldalát, de azok kongással válaszoltak. Az oroszjárás óta nem jártak a kamrában!

A nagy hátsó kerttel voltak elfoglalva, amiben szinte minden megtermett, ami a lábas jószágnak, meg a konyhának köllött. A kamrába hónapokig be sem néztek.

         Feri bácsinak valami köcsögfélére volt szüksége, amikor koratavasszal újra kinyitotta a kamraajtót. A kamrának egy kicsi ablaka is volt, a világosság meg a szellőzés miatt, ezért mindig tárva. Belépett és szétnézett Feri bácsi, de nem hitt a szemének.

         A hordók egy része nem az oldalán fekszik, mint ahogy a rend megkívánja, hanem a fenekén ül. A két puttony közül az egyik szétverve a földön hever. A fejéhez kap, hol fészkel az agy.  Azt hitte, hogy elment a józan esze, de azért kurjantott egy nagyot: - Asszony, gyere ide gyorsan, mert ilyen csudát még nem láttál életedben!

         Az asszony is összecsapta a tenyerét, de nem sopánkodott, lamentált hosszan, hanem rögtön nekifogott a rendcsinálásnak. Helyükre billentgették a részeg hordókat, és éppen a puttony darabjait akarták összeszedni, amikor nagyot sikoltott a felesége:

 - Istenem, segíts! Bomba van a fal mellett!

 

         Feri bácsi is megnézte, és bizonyította. Valahogy besuttyant az ablakon! Rázárták az ajtót. Még a keresztvasat is felrakták, nehogy valakinek kedve támadjon bemenni. Elmondták a szomszédoknak, és egy hét múlva az egész falu tudta, hogy Flaisz Feri bácsi, a Rákóczi utcában, bombát őriz a kamrájában. Azt is mondták, hogy száz pengőt is ád annak, aki onnan kiviszi. De a falubeliek közül senki sem vállalkozott a veszélyes munkára.

         Jött a cserevilág, s akkor egy pesti férfi, egy nagy sonkáért, elvállalta a munkát. A kert végében ásott egy gödröt. Mi a kerteken keresztül láttuk az ügyködését. Azután a két karjára fektetve, nyugodt tempóban, hátrahozta a veszedelmes állatot, és belefektette a sírjába. Vicces pesti vagány lehetett, mert még fejfát is barkácsolt neki. Ezt írta rá: Made in USA. A sonkát megkapta, és nagy köszönések között a háziaktól búcsút vett.

 

 

                                                OROSZ KATONÁK III.

 

         Benn a faluban az első éjszaka a szabadrablás és erőszak éjszakája volt. Ez alatt csattogott végig a falun Vorosilov, legyen átkozott a név is, hadseregének teherautó -, harckocsi - és ágyúkaravánja órákon át Budapest felé. Szinte minden házba betörtek. Az értékes tárgyakat elzabrálták, ekkor találták meg az anyánk arany nyakláncát és pecsétgyűrűjét is, pedig milyen biztos volt abban, hogy jó helyre tette. Rutinos orosz rókák voltak ezek. Erőszakoskodtak a nőkkel, volt néhány kirívó eset. Másnap már orosz járőrök vigyáztak a falu rendjére. A katonák nagy többsége tovább is vonult.

         DE szörnyű dolgok történtek kinn a tanyavilágban! Sára Sándor „igaz” filmet forgatott a tanyán lakók kiszolgáltatottságáról.

         Ezek a katonák egyszerűen lemorzsolódtak a hadseregről, és rablóbandákba összeállva pusztítottak a tanyavilágban. Kecel lakosságának a fele tanyán élt. Alig volt olyan tanyasi, aki veszteség nélkül megúszta volna ezt a huszadik századi tatárdúlást. Máskülönben minden úgy történt, mint hétszáz évvel korábban, ahogy azt Rogerius megírta. A gyújtogatást nem írhatunk a számlájukra, de minden más szörnyűséget elkövettek. A békés tanyasi világnak egyik óráról a másikra vége lett.

         Végigtapostak a házon, a padlástól a pincéig, és elvettek mindent, ami értékes. Lakomákat rendeztek, azokon berúgtak és erőszakoskodtak. Gyereklányokat, asszonyokat erőszakoltak meg az apjuk vagy a férjük szemeláttára, egymás után többen is.

         Több gyilkosság történt. Egy fiatalasszonyt három katona akart megkaparintani, de az apja kimenekítette az ablakon. Ezért lelőtték, mint egy kutyát. Egy helyre többször is visszatértek. Valamelyik gazdával befogattak, és kocsival járták a dűlőket. Egész télen folyt a zabrálás. Ezek a katonák nem hiányoztak a hadseregből.

         Szentimrehegy, ami akkor még Kecelhez tartozott, Tüskös nevű buckás vidékén volt a Pozsgay-major. Oda egy egész rablóbanda fészkelte be magát. Lehettek vagy ötvenen. Nőket, élelmet, bort raboltak, és úgy éltek két hónapon át, mintha megérkeztek volna Kánaánba. Egész megalázott asszonycsapat szolgálta ki őket.

         Megesett az is, éppen ezen a környéken, hogy a szülők befalazták kislányukat a padláson, nehogy gyalázat érje. Hetekig élt így télidőben.

„Egy dunyha volt rám meg néhány rongy, hogy ne fázzak. Egy elmozdítható tégla segített,

 

 hogy szót értsek az otthoniakkal, akik azon adták be az ennivalót is.” - mesélte el 1945

 

 nyarán a falusiaknak.

 

         A rablóbandát végül följelentették. Egy századnyi katona körülzárta a rablótanyát.  Rajtaütés-szerűen lerohanták. Mindegyiket elfogták és vasra verték.

 

 

 

                                                    LEVÉLVÁLTÁS

 

         Voltak olyan katonák, akiknek holt hírét költötték. De volt olyan, akivel itt vagy találkoztak, de nem jött haza soha. A sírját is csak a Jóisten tartja számon.

         A mi apánkról majdnem egy évig nem tudtunk semmit. Azután 1945 nyarának végén megérkezett az első levelezőlapja Oroszországból, az Urálból és Magnyitogorszkból. Nem volt az más, csak egy rövid sírás, de az övé volt.

         Anyánk rögtön válaszolt rá, és mindjárt levélben, még a fényképünket is elküldte. Ezt még nem kapta meg az apánk, mert erről panaszkodott levelezőlapon. No, végre a második már eljutott a kezébe, fényképestől. Örömmel írta tele a kicsi levelezőlapot.

         Anyánknak megjött a kedve még a bolthoz is, és árult, amit kapott, szerezhetett. Mindenek előtt sót, lámpaolajat, cukrot kerestek az emberek.  A pénz, a pengő úgy lefogyott, hogy végül semmivé lett.

         De 1946 közepén megjelent a forint, ami már komoly pénz volt. Meg is indult a bolt. Jöttek-mentek az emberek, hozták a jó pénzt, és a fogolysorsról a rossz híreket. A szomszéd Bárány utcából vásárolni jött egy fiatalasszony, aki eddig még nem fordult meg a boltunkban. Nemrégen ment férjhez, és most költözött a közelünkbe.

         Megjött a férje orosz fogságból, és annak a sorsát mesélte el. Anyánk a boltajtót is bezárta, amíg a fiatalasszonyt hallgatta: „Tudod, Esztikém, az én huszonkét éves vőlegényem 1943-ban alig került ki a frontra, egy hét múlva már a ruszkik foglya volt. A lábbelit azonnal elvették tőle. Rongyokkal kötözték be a lábukat, hogy le ne fagyjon.

         Menten kísérték őket, egy ideig vasúton, azután megint gyalog egy uráli bányába, ahol nagyon olcsó volt az élet. Csalánleves, benne egypár szem búza. Ennyi volt az ebéd. Ha néha kaptak két deka szalonnát, még egy hét múlva is fölhánytorgatták nekik: A jó kosztot persze megenni, de nem dolgozni!

         Pedig igyekeztek volna, szegények, de nem volt elég erejük. Többen voltak együtt falubeliek. Kettő közülük még osztálytárs is, akik minden veszélyre figyelmeztették egymást. Ne igyatok vizet, mert fertőzött! Elvisz benneteket a hasmenés. Rigmussal figyelmeztették egymást: Ki az orosz vizet issza, az már többet nem tér vissza! Ugye szomorú rigmus ez, Esztikém? Igazam van?

         De ha egy embernek megmentette az életét, érdemes volt mondogatni szegényeknek. A hasmenéstől néhány nap múlva meghalt a fogoly. Ha valaki nagyon szomjas volt, tudta, hogy halálra van szánva. Minden lépés megtételéhez erős akarat kellett. A reggeli felkeléskor látszott, hogy ki nem tudja vagy nem, akarja tovább csinálni. Aki föladta, az elveszett.

         A kegyetlenül hideg télben a halottakat nem tudták eltemetni, mert a föld annyira átfagyott. A halottakról letépett rongyokért tízen is összeverekedtek. Az orosz őrök meg a meleg bundájukban csak röhögtek rajtuk. A fagyott hullákat, a lágeren kívül, egy nagy fából készült raktárba hányták egymásra.

         Ott igen későn tavaszodik. Április végén, május elején, amikor már kienged a föld fagya, sírt is csak akkor tudtak ásni markolóval. Hatalmas gödröket, és abba hányták a hullákat. Azután géppel rájuk borították a homokot. Megvolt a temetés! Se kereszt, se áldás, se búcsúztató! Az uram később, de csak nekem, azt is elmondta: Bizony azoknak már nemük sem volt! Milyen ország lehet ez, Esztikém?” – és végül elsírta magát a fiatalasszony.

         Anyánk sokat gondolkodott a hallottakon: Ennek a fiatalasszonynak a vőlegénye nem írhatott levelet, az én férjem írhat. Nincs sok panasz a lapokon, amik onnan érkeznek. Hátha nekik nem pokol az életük?

 

 

                                             SZOLZSENYICIN ÍRTA

 

         Kedves Öcsém! Kérlek, hogy ne lepődj meg, ha olyan emberfajtáról is szó esik, amilyent ez a komoly orosz író bemutat. A Szovjetunióban tenyésztették ki, csak Voltaire, Rousseau, Marx, Engels, Lenin és Sztálin műveivel táplálkozik. Ettől olyan, amilyen.

         „A kommunistánál veszélyesebb és kártékonyabb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra – és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára.

         A kommunista nem ismeri a szégyent, az ember méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek, egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista.

         Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”

         Hazánkban negyvenöt után jelent meg. Egyenesen Moszkvából érkezett. Elsősorban onnan is támogatták, de mocskos céljai elérése érdekében, mindenkitől, még ma is elfogadja a támogatást. Hazánkban tehát nem őshonos, mert a magyar alkat nem alkalmas ilyen szerepre. De a környékbeli népek nagyobb számban tenyésztik. Íme, a csehek és a szlovákok!

 

 

 

                                  MASARYK, BENES ÉS A MAGYAROK

 

         A vén Masaryk bűnös volt abban, hogy a Felvidéket Trianonban erőszakkal elvették tőlünk. Jó tanítványának bizonyult a hasonlóan jellemtelen, hazudozó Benes, akit Horthy még párbajra is ki akart hívni. Van, aki a csillagokat hazudja le az égről, ez a két briganti a magyarokat a térképről. Sztálin elvtárs még támogatja is őket. Madarat tolláról, embert barátjáról.

         Benes és Klement Gottwald az ősi magyar városban, Kassán kijelenti, hogy a magyaroknak Csehszlovákiában nincs helyük, mert szétbomlasztják a szláv államot. Ki kell telepíteni őket! Megfélemlíteni, a vagyonukat elvenni, erőszakkal szlovákosítani!

         Egy részük hátizsákban hozta a motyóját a Dunán át csónakban, a gazdagabbak, otthagyván szép nagy házat és birtokot, megrakhattak egy vagont, amelyet aztán áthúztak a határon. Új magyar népvándorlás. A magyarországi szlovákokat agitálták, hogy térjenek vissza a szláv bölcsőbe. Masaryk nagyapó majd ringatja őket. Volt, aki ment.

         Az újkori Európa történelemben példátlanul, rabszolgavásárt rendeztek Csehországban. Magyarokat vehettek a gazdák, mint a néger rabszolgákat az USA-ban.

         A történelem bölcs menete azt bizonyítja, hogy ami késik, az nem múlik. Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Stb. Jól befaragtak Moszkvával meg a kommunistákkal! Parlamenti többséget szavaztak a kommunistáknak, akik aztán, „nyújtsd ide a kisujjad, azután egészben lenyellek” elv alapján, megszerezték a totális uralmat az egyesített Csehszlovákia fölött, és bevonultak a kommunista országok nagy családjába.

         A vén Masarykot megütötte a guta, Benest meg ledobták a külügyminisztérium második emeleti ablakából, mint egy cigarettacsikket. Van Isten!

         A lényeg az, hogy a család olyan ága jelenik meg Magyarországon, amely magyar, de üldözött. Ők lesznek a Czompó Jánosék, akik majd Páriban kapnak földet és házat. Hazát.