"Keceli regélő" 1.

 

KECELI REGÉLŐ

 

        

          Kecel és környéke Szent István uralkodása idején a honfoglaló Botond nemzetség szállásterületéből Bodrog nevű királyi vármegyéhez tartozott. Kecel nevével egy 1198. évi oklevélben találkozhatunk először. Ebben II. Ince pápa jóváhagyta a kalocsai érsek és a káptalan közötti megállapodást.

         Mahamud Kasgari ó-török szótárában 1072-ben a kecel szó kecsil alakban szerepel, melynek jelentése „áthalad”, és a „kecmereg” szóval tart rokonságot. A Kecel névalakok mindig patak, folyó átkelésére alkalmas helyet jelölnek. Rév is található ilyen esetben. A besenyők által őrzött révet a besenyő kecsil szóval jelölték, mert az említett népcsoport a király várbirtokon ezzel volt megbízva. Első lakói – feltételezhetően - közülük lettek itt leszállásolva.

         1279 táján került a település a kun Csertán nemzetségbeli Zongud birtokába. A nevét Zongud férfi ágának tagjai családi névként megtartották. Luxemburgi Zsigmond / 1387 – 1437 / király korában a Keceli család férfi és leányágon egyaránt Zongud kun szálláskapitánytól való vérségi leszármazás jogán birtokolta Kecelt. A középkori falu a ma is ismert helyén települt. A mai Szentháromság templom helyén, a török pusztítás következtében megsemmisült Szent Kereszt templom állt. 1493 - ból ismert plébánosát Sebestyénnek hívták.

         1529-ben a falut a török hódítók fölégették, lakossága vagy az őrjegi mocsárba húzódott, vagy északabbi tájékra menekült, illetve fogságba került.

         Az 1715. évi összeírás szerint Kecel – puszta a kalocsai érsek tulajdona volt. 1734. április 22-én Patachich Gábor érsek adta ki Kecel újratelepítésének okiratát:” Mi, zajezdai gróf Pachich Gábor, adjuk tudtukra…” Az első keceli betelepülők Pest megye északi részéről, valamint Bors, Hont, Nógrád, Komárom, Nyitra vármegyékből érkeztek. De Kalocsa környékéről is letelepült néhány család.

 

                                                                  Vörös könyv

 

                                                                       1919

 

 

           Kecel község határában a 4. vörös századnak próbálták útján állni az ellenforradalmi felkelők rossz fegyverekkel, hevenyészett fedezékekből. Semmi esélyük nem volt a a sikeres védekezésre a rájuk támadókkal szemben. Tíz keceli lakost: Borbély Jánost / Borbényi? / , Tusori Ferencet, Dán / Bán ? / Istvánt, Lavati Jánost, Beck Andrást, Szanter Mihályt, Lajkó Józsefet, Sebestyén Pált, Simon Mihályt és Wullman Ferencet lőtték le a csatárláncban támadó vörösök.

          Amikor a Kecel határában lévő Szakrástelepre értek, három jászsági vöröskatona: Csordás István, Makai István, Rafael Farkas kivált a csatárláncból, hogy árkutassa az intézői lakot. Gyanútlanul fogadta őket az ellenforradalmi megmozdulásban teljesen vétlen uradalmi intéző, a negyvenöt éves Benedeczki Pál; hét gyermek apja, karján a legkisebb lányka. Csordás István felszólítására agyonlötték az intézőt, aki elejtette a gyermeket zuhantában. Mit sem törődve a házban keltett borzalommal, feltörték a borospincét, és jókedvű ivászatba kezdtek.

             Kecel községet ellepték a zendülést megtörő vörösök. Különösen Sós István, Tápiószeléről való huszonnégy éves terrorista engedte szabadjára bosszúálló kedvét. Még be sem tette a lábát Kecelre, máris lelőtt egy fegyvertelen földművest.

              Flaisz Mihály és Árvai András gazdálkodó a község szélén, a kiskunhalasi úton várták a közeledő vörösöket, akiktől kíméletet akartak kérni. Sós István terrorista megállt a különítményesek élén és odaszólt Árvai Andrásnak: „Gyere ide, komám, hiszen mi is, meg te is fehérek vagyunk!” Árvai András köszönésre nyújtott kézzel ment Sós Istvánhoz, aki ötször belelőtt a mit sem gyanító emberbe.

              A megtorlást irányító Sós Istvánt már várták a községházán a visszatért helybéli kommunista vezetők. Ezek azt mondták Sósnak, hogy elsősorban a papok felelősek a keceli ellenforradalomért. Sós István rögtön a plébániára indult néhány emberével. Szó nélkül lelőtte

Vajay László huszonnyolc éves káplánt. A dörrenés hallatán futva menekült Kurcz Adolf plébános, akire Sós kétszer rálőtt, de nem találta el. A plébános testvére, Kurcz Erzsébet tanítónő szintén a parókián tartózkodott. A fivére példáját követve, ő is futásban keresett menedéket. Sós István kézigránátot dobott utána. A kézigránát felrobbant, de nem tett kárt a menekülőben.

              Sós István később fenyegető portyázással járta emberei élén Kecel utcáit. Sötétedéskor kissé kapatosan jött velük szemben az Öregcsertőre való Vén / Csicske / János. Rákiáltottak:”Állj, ki vagy?” A jókedvű ember tréfásan válaszolta:” Ki más lennék, hát fehér vagyok!” Erre több lövéssel leterítették. Sós Istvánnak ennyi nem volt elég. Durva káromkodás kíséretében felpofozta a halott Vén / Csicske / Jánost.

               Kecel egész külterületét és tanyavilágát átfésülték a vörösök, ellenforradalmárok után kutatva. így jutottak el a Szarkásszőlő nevezetű dűlőbe is. az egyik pincében találták Lajkó M. András harminckilenc éves és Halász József harminkét éves földműveseket. Anélkül, hogy bármit kérdeztek volna tőlük, Kelemen István Nagykőrösre való negyvenéves terrorista belelőtt a két pincézőbe, majd puskatussal agyonverte őket.

               Kecel községben változatlanul folytatódott a földműves lakosság megfélemlítése. Vallatták a vörös különítményesek az ellenforradalmi szerepléssel gyanúsított embereket. Újabb és újabb gyanúsítottakat tartóztattak le. Bűntetésként hadisarcot szedtek terményben, készpénzben, élő állatban. A félelem fokozására nyilvános akasztást rendeztek. Mikula György politikai megbízott utasítására Csóti Ferenc negyvenkét éves gazdálkodót végezték ki, noha semmilyen főbenjáró cselekményt nem tudtak rábizonyítani.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

  

                                                                                                                                                

 

 

                                                                   VÉRES DON

 

         A visszaemlékezés eredeti anyagát Rideg Ferenc írta. A feldolgozását nagybátyámnak, ifjú Farkasfalvi Andrásnak ajánlom, aki már negyvenéves korában szörnyű szenvedések közepette halt meg - rákosan. Talán jobb lett volna, ha az orosz tél fosztja meg az élettől hosszú szenvedés nélkül a Donnál. Volt rá esélye!

 

                                                                          +

                                                                      

                                                                                                                               

         Amikor 1941. október 13-án bevonultam katonának, éppen végeztünk a szürettel. Elég jó termés volt, és meg is adták az árát tisztességesen. Az volt az utolsó itthoni ténykedésem, hogy 26 hektó mustot adtam le a Hangya Szövetkezetnek. Ennyit szüreteltünk 10-én és 11-én. Folyamatosan préseltük, úgy, hogy 12-én egy gonddal kevesebb nyomta a vállamat, amikor útra keltem.

         Amióta levente-gyakorlatokra jártam vagy kilenc éve már, állandóan erre a napra gondoltam. Tizenkét éves koromtól egészen a huszonegyedikig. Vasárnaponként, a nyári szünetet leszámítva, állandóan folyt a kiképzésünk. Ennyi befektette munkáért illett volna megnyerni azt a nyomorult háborút. Állandóan vonulgattunk, alakzatokat képeztünk, és egy puskaszerű alkotmánnyal sulykolták belénk a katonás mozgás elemeit. A futást is gyakoroltuk, de mindig csak a feltételezett ellenség irányába, sohasem menekülés-szerűen.

         Pedig, ha tudták volna, amit ma már jól tudunk!

         Arra mindenféleképpen jó volt, hogy eléggé megismertük egymást, függetlenül attól, a falu felső vagy alsó végéről származtunk. A fegyelem hatására megszűnt az a régi szokás, hogy farsang, búcsú idején - sokszor halálosan - meglékeljük egymást a Felvég és az Alvég rendszeres összecsapásaiban.

         Nagyot lélegzett a többség, amikor befejeztük a hatodik osztályt, de a köldökzsinórt nem vágták el. Még két éven keresztül minden csütörtökön, a kosaras ünnepen, igyekeztek a tanítóink pótolni az előző években keletkezett tudáshiányt. Hogy lelkiismeretüket megnyugtassák, még ekkor is tanítgattak bennünket.

         Közben nőttünk, mint a paréj. Azt is írhattam volna, hogy mint a fiatal pálma törzse, de mi, sajnos, csak a magyar flóra ilyen egzotikus növényeivel találkoztunk kapálás közben egész tavaszon és nyáron át. Amikor elértük a tizenhat-tizenhét éves korunkat, jöhetett az aratás vagy a marokszedés. Nem unatkoztunk, mint a korunkbeli pesti ficsúrok. A tankönyveink is erre készítettek föl bennünket. Véletlenül se az orvosi vagy a mérnöki pályára. Az nekünk, parasztoknak, nem való.

         Ilyen szép verssel igyekeztek kedvet csinálni a kaszához, a „kaszáshoz”.

 

                                                               Meghajtott derékkal,

                                                               Szétterjesztett lábbal.

                                                               Csisz, csiszi, csisz!

                                                               Kaszálnak a réten

                                                               Százan is egy végben!

                                                               Csisz, csiszi, csisz!

 

                                                               S elnyúlnak a rendek

                                                               Szépen egymás mellett:

                                                               Csisz, csiszi, csisz!

                                                               Mindegy: kóró, virág,

                                                               Mindenfélét levág,

                                                               Csisz, csiszi, csisz!

 

                                                               A halál is ilyen,

                                                               Nem nézi, hogy milyen:

                                                               Csisz, csiszi, csisz!

                                                               Levág szépet, rútat,

                                                               Öreget és ifjat:

                                                               Csisz, csiszi, csisz!

 

         A fűzfapoéta, aki a vers alá nem is merte odaíratni a nevét, nem is sejtette, hányszor eszembe jut majd az utolsó két versszaka Oroszországban. Bizony a”kaszás” levágott ott szépet, rútat, öreget és ifjat egyaránt. Ha öreg nem is volt köztünk, középkorú annál több.

 

                                                                          +

 

         De azért érdemes szót vesztegetni arról is, miért lett viszonylag magas ára a magyar föld terményeinek. Ahhoz képest, amilyen a gazdasági válság éveiben volt. Akkoriban 8-10 éves gyerekek voltunk, de megértettük, mert otthon másról sem beszéltek a szüleim, a szüleink, hogy miért nincs pénz új cipőre, vagy miért járnak a gyerekek mezítláb az iskolába.

         Korán megtanultuk, ki az a sokat szidott végrehajtó, aki minden utcában meglátogatott néhány házat, és először zálogolt, ma úgy mondanánk, hogy foglalt, és bizonyos idő elteltével a lefoglalt bútordarabot el is vitette. És az állami adósság törlesztésére el is adták. Ha kérdeztük, hogy mi ennek az oka, azt mondták a szüleinek:

         ”Nincs ára a bornak, gabonának. Hiába dolgozott a paraszt, nem tudja az adót kifizetni.”

Ezért vezették be a bolettát is. Ezt a leadott gabona vagy bor fejében kapták a gazdák, és csak arra lehetett használni, hogy az adót kifizessék belőle. De ha rossz volt a termés, még boletta sem volt, csak a végrehajtó kocsija, amire fölrakták a szegény ember két ágya közül az egyiket. Aludjon a szegényparaszt szalmazsákon, ha már nem született kuláknak!

         Apám, aki a Független Kisgazdapárt keceli vezetője volt, járatta a párt lapját, és abból tájékozódott a világ állapotáról. Elég szókimondó újság volt, nemigen írt le szemenszedett hazugságokat, és a parasztemberek számára is érthetően írta le a világ folyását. Apám már 1933-34-ben gyakran emlegette Hitler nevét, aki német nácik Führerje lett, és az egész nép rajongott érte.

         Apám nem osztotta a lelkesedést, és sűrűn mondogatta:

         „Meglátjátok, ez az ember még háborút csinál.”

         Egyelőre csak azt tapasztalta parasztember, hogy a termények ára emelkedik, mert Németország mindent fölvásárol tőlünk, és fizet, mint egy katonatiszt. Jobb ára lett a bornak, a gabonának. Lett a gyerekeknek pénz új cipőre és ruhára. Az adóvégrehajtó is ritkábban fordult meg a házaknál. Végre fellélegezhetett a paraszt, aki hajnaltól késő estig robotolt, mert volt értelme a munkájának. És az, aki csak a mezsgyéig látott, nem félt már a jövőtől.

         Pedig most kellett volna igazán félteni a fiát a bevonulástól és az országot egy új háború pusztításától.

         Apám abból az újságból ezt mind kiolvasta, és a józan parasztesze a helyére tette az eseményeket. Nekünk meg mindig elmondta a summáját:

         „Lesz még böjtje, fiaim, ennek a mostani farsangnak!”

                                            

 

                                                                          +

 

                 

         Trianon, mint egy szörnyű árnyék, beborította a megmaradt Csonka-Magyarországot. És mintha ráolvasással is lehetne változtatni a történelmi igazságtalanságon, minden iskolai osztályban ott függött a fejünk fölött a történelmi Magyarország hajdani határvonala, és benne a kicsire zsugorodott maradéka. A falon a jelmondat és az imádság, amit először tanították meg nekünk, és ismételtették velünk hat éven át minden nap:

 

                                                   „Csonka Magyarország, nem ország!

                                                   „Egész Magyarország, mennyország!”

         Imádkoztuk is:

                                                   „Hiszek egy Istenben,

                                                   Hiszek egy Hazában.

                                                   Hiszek egy isteni

                                                   Örök Igazságban.

                                                   Hiszek Magyarország

                                                   Föltámadásában. Ámen.”

 

         Közben folyt az elrabolt területek visszaszerzését követelő propaganda, és olyan szövetségesek keresése, akik ebben nekünk segíteni tudnak. Mivel a főbűnösökre, Franciaországra és Angliára nem számíthattunk, maradtak pártfogóként a Duce Olaszországa és Hitler Németországa.

         Az ő segítségükkel visszaszereztük a Felvidék egy részét, Kárpátalját, Észak-Erdélyt és a Délvidéket.

         De ezért a támogatásért Hitler benyújtotta a kegyetlen számlát, amikor 1941-ben a Szovjetunió elleni háborúba is belekényszerült a magyarság. Vitték a leventén képzett magyar fiúkat keletre már 1941. június 27-én, majd a következő évben a 2. magyar hadsereget, amelybe engem is szigorúan besoroztak.

                                                         

                                                                            +

 

          No, de ne fussunk előre! Még csak ott tartunk, hogy igen sok szegény ember lakott a falunkban. Volt, akinek egy talpalatnyi földje sem volt, ezért napszámba járt, vagy már a gyerekét is befogta - tanítás helyett- a mentatelep kemény munkájára. Volt egy olyan olvasmányunk is, ami avval kezdődött, hogy egy faluban annyi szegény volt, mint a réten a fűszál, és csak egyetlen módos gazda. Az Isten nem is hagyta annyiban a dolgot, mert a mennyköve agyoncsapta a gőgös gazdagot, és a fűrengeteg-mennyiségű szegénynek szétosztotta a kulák vagyonát. Gondolom, egy-egy tojás jutott minden rászorulónak.

         Erről jut eszembe, hogy vasárnaponként levente mise is volt. És ezen, akkor érthetetlen módon, Oroszországért is imádkoztunk. Azt nem magyarázták meg, hogy miért. Tényleg nagy nyomorúságban éltek, magam is megtapasztaltam. Az imádság jogos volt. Mi itthon nemigen ettünk fekete kenyeret, de azoknak sokszor még az sem jutott.

         Visszakaptuk a Felvidéket, Észak - Erdélyt és a Vajdaságot. Ezeket az előttünk járó évfolyamok foglalták vissza, nem is minden áldozat nélkül. De nekünk is jutott a legnagyobb feladatból. Az Oroszország elleni háborúból. A fiatalok többsége, de a lakosság legnagyobb része, szinte semmit nem tudott a nagypolitikáról.

          Nem volt rádió, vagy csak igen keveseknek, újság is csak néhány embernek járt. A falu nagy része azon mérte le a történelem javulását vagy rosszabbodását, hogy egyik évben csak tizenkét fillért adtak egy liter mustért, néhány év múlva már huszonöt fillért. Ez ám a jó világ!

         Hogy mibe fog ez kerülni az országnak, bizony igen kevesen látták előre. Azt igen, hogyan állnak az erőviszonyok 1941 őszén, amikor mi bevonultunk katonának. Nyugat-Európa simán behódolt a németeknek. Egyedül Anglia volt kemény dió.

 

                                                                          +

 

                   

         Hosszú, sok-sok veszteséggel járó út volt az, amit a magyarságnak a XX. század közepéig be kellett járnia. Szerepe azzal a nemes és bátor gesztussal folytatódik Európa vérmocskos színpadán, amellyel Teleki Pál, magyar miniszterelnök nem engedi meg, hogy a németek Magyarország felől is támadhassák Lengyelországot, első áldozatukat.

         Budapest, 1939. július 24.

         Teleki Pál miniszterelnök levele Hitlerhez:

         Kegyelmes Uram!

         Július 24-i levelem minden hamis értelmezésének megelőzésére van szerencsém ismételten kijelenteni Nagyméltóságodnak, hogy Magyarország, amennyiben az adott körülményekben nem áll be komoly változás, erkölcsi meggondolásokból nincs abban a helyzetben, hogy hadműveletekbe kezdjen Lengyelország ellen.

         Van szerencsém kifejezni Nagyméltóságodnak legmélyebb tiszteletemet.

                                                                                                     Gróf Teleki Pál

                                                                                                  m. kir. Miniszterelnök

 

         Maga Horthy is biztosította miniszterelnökét a támogatásáról. A rendkívüli Minisztertanács jegyzőkönyve erről tanúskodik:

         „A Kormányzó Úr Ő Főméltóságának és az előtte megjelenteknek is /miniszterelnök, külügyminiszter, hadügyminiszter, vezérkari főnök/ egyöntetűen az volt az álláspontjuk, hogy miután a magyar kormány már a német-lengyel háború kitörésekor leghatározottabban kijelentette, hogy Magyarország részéről a nemzeti becsület ügye, hogy Lengyelország ellen semminemű katonai akcióban nem vehet részt. Nemzeti becsületünkkel nem fér össze tehát, hogy ezen kérést teljesítsük, és ennek folytán semmi körülmények között nem engedhetjük meg német csapatoknak magyarországi vasútvonalon való átszállítását és átvonulását Lengyelországba. Megnéztük a térképet és megállapítottuk azt, hogy a német kérés teljesítése másfél napi gyorsítást jelentene.”

         Hitler „lenyelte a békát”, tudomásul vette a magyar visszautasítást.

         Egy titkos paktummal 39 augusztusának közepén a németek és az oroszok felosztották egymás között Lengyelországot, és mindkettő el is foglalta a maga részét. Tulajdonképpen ezzel kezdődött meg a világháború:

          1939. szeptember 1-jén, hajnali 4 óra negyvenöt perckor.      

         A két szadista-fasiszta rendszer előbb a Molotov-Ribbentrop paktumban felosztotta, majd néhány hét múlva fegyvereivel elfoglalta ezt a szerencsétlen országot.

         Hiába volt segélynyújtási egyezsége a franciákkal és az angolokkal, azok sokkal gyávábbak voltak annál, hogy sorompóba lépjenek Németország ellen. A harapófogóba zárt lengyelek csak egyetlen országra számíthattak egész Európában: Magyarországra.

         Batowsky professzor:

         „Magyarország komoly szolgálatot tett Lengyelországnak azzal, hogy elutasította először a németeknek majd a szlovákoknak azt a követelését, hogy engedje át csapataikat Lengyelország délkeleti határához. Ha Magyarország nem utasítja el a követelést, a németek először dél felől megtámadhatták volna Lwovot, és elzárhatták volna az utolsó kapcsolatot Romániával. A kormány, a főparancsnokság, a katonai egységek, a menedéket kereső sok politikus és általában a hitlerista megszállás elől menekülő emberek ezrei nem juthattak volna ki az országból, ha a németek megkaphatják Magyarország beleegyezését.”

         Évek óta viták folynak arról, hogy pontosan hány lengyel menekült haladt át Magyarországon. A becslések ötven és száznegyvenezer között ingadoznak. Az akkori viszonyok között sem a lengyel, sem a magyar félnek nem volt érdeke még a hozzávetőleges regisztrálás sem. Féltek a kémkedő németektől és a nyilasoktól.

         Ha vannak is viták a menekültek számáról, abban mindenki egyetért, hogy a magyar társadalom csaknem minden csoportja és rétege a legnagyobb szívélyességgel fogadta őket.

         Ékesen szóló bizonyíték, amit Stanislaw Maczek tábornok tollából olvashatunk:

         „Befogadott bennünket, a 10. lovassági dandárt, a nagyszerű magyar lakosság. Befogadott és ünnepelt, és lépten-nyomon etetett és itatott. Sohasem felejtem el, milyen jó szívvel, milyen nagy vendégszeretettel fogadtak bennünket. A városka egész lakossága a piacra tódult, és egy szempillantás alatt szétkapkodtak minket.”

         Annyit mindenesetre elértünk, hogy bebizonyítottak a rokonszenvünket, de egyúttal felszítottuk Hitler magyarellenes gyűlöletét.

         Rendkívül tragikus helyzetbe hozták a magyar kormány miniszterelnökét, amikor Németország Jugoszlávia megtámadására szánta rá magát 1941 áprilisában.

         A Németországgal szembeni nagyobb mozgástér biztosítása érdekében Teleki miniszterelnök 1940. december 12-én „örökös barátsági szerződést” kötött Jugoszláviával. A szerződő felek nem láthatták előre, hogy a két szomszédos ország oly ígéretes közeledés alig négy hónapig fog tartani.

         A szerződés két pontja:

1.         cikkely

         A Magyar Királyság és a Jugoszláv Királyság között állandó béke és barátság fog fennállni.

2.         cikkely

         A Magas Szerződő Felek egyetértenek abban, hogy tanácskozni fognak minden kérdésben, amelyek megítélésük szerint kölcsönös kapcsolataikat érintik.

 

 

                                                                         +

 

                  

         A nyugati hatalmak, tekintettel az 1939 tavasza óta egyre élesedő helyzetre, azon fáradoztak, hogy a Szovjetuniót is bevonják egy Németország ellen irányuló biztonsági rendszerbe. Azonban a Lengyelországhoz fűződő „baráti” kapcsolataik miatt, nem tudták a Sztálin által követelt árat megfizetni. Tudniillik az 1919-ben létrehozott „Cordon Sanitarie” -t, egészségügyinek hívott, de tulajdonképpen katonai védőövezetet a Szovjetuniónak átadni.

         Amit Sztálinnak nem sikerült nyélbe ütni Churchill-lel, sikerült Hitlerrel. 1939. augusztus 23-án titkos szerződést kötöttek. Már a német-szovjet kapcsolatok megváltozását jelezte Hitler beszéde, melyet a spanyol polgárháború befejezése után, a „Condor Legio” visszatérésekor, 1939. június 6-án mondott.

         Hitler ebben mellőzött minden szidalmazást mind a Szovjetunió, mind a bolsevista „világellenség” ellen. Titkos szerződést kötöttek tehát Lengyelország felosztására, és a Szovjetunió egyéb területfoglalásainak elismerésére. A később nyilvánosságra került Molotov–Ribbentrop paktumban világosan megfogalmazták a két rokon, fasiszta nagyhatalom területi igényeit Keleten.

         Egyúttal 1939. augusztus 19-én nagy meglepetésre Berlinben aláírták a német-szovjet gazdasági szerződést. Áramlott az orosz föld terméke a későbbi támadónak, egészen a támadás napjáig. Ezzel szabaddá vált az út Hitler számára Nyugat felé, mert nem kellett kétfrontos háborútól tartania.

         1939. augusztus 23-án Németország és a Szovjetunió között a Moszkvában megkötött megnemtámadási szerződés hozta lázba a világot. A szerződés kötelezte Hitlert és Sztálint, hogy egyetlen államot sem támogatnak, amelyik a szerződő felek egyikével hadban áll. A szerződés azonnal hatályba lépett.

         A Szovjetunió megkapta a maga részét Lengyelországból, bekebelezhette a Balti- államokat, Besszarábiát, Bukovinát, és megtámadta Finnországot.

 

 

                                                                           +

                 

         1941. október 13-án / Szerencsétlen szám! / a reggeli órákban gördült be az újoncokat szállító szerelvény a balassagyarmati állomásra. Nem ám csak úgy befutott, megérkezett, beért, hanem méltóságteljesen begördült.

         Keceltől Budapestig tele volt nótával minden kocsi. Mire Pest alá értünk, jó néhány katonajelöltnek kiürült a demizsonja, pálinkásüvegje. Csak úgy röpültek kifelé az ablakon!

         A főváros és Balassagyarmat között megpróbáltunk aludni, és kiszellőztetni a fejünket

hajnali szélben, ami az ablakon becsapott.

         A gyarmati állomáson két tizedesből állt a fogadó bizottság, a tiszt urak még biztosan aludtak. Tizedesek, de jóképű, mokány katonák voltak. Egy ideig csak nézték az előttük összeverődött rendetlen, pofázó és félrészeg bandát. De olyan pillantással, mintha herélő kés lenne a markukban.

         „Ez az egész csürhe hozzám!” - kiáltotta el magát a magasabbik.

         Igyekeztünk minél közelebb vergődni, egymás sarkát is tapostuk miatta. De a következő utasítás már világosabban fogalmazott:

         „Hármas oszlopba sorakozó!”

         A többségnek ez nem okozott gondot, mert 9-10 évig igen sokszor gyakoroltuk leventézés közben. Egy nyolc - tízfős csoport nem jött közénk, hanem fehér halinájukban, vállra dobott vászontarisznyával külön álldogáltak. Nem is kellett több a mi tizedesünknek, mert igen durván támadt rájuk:

         „Maguk mért nem sorakoznak? Ne kívánják, hogy goromba legyek, mert tudok én vaddisznó is lenni, de attól az Isten mentse meg magukat!”

         Erre megszólalt az egyikük:

         „Nyustu ungurestye” – kiderült, hogy csak románul tudtak az istenadták. De azért csak belökdösték őket is a sorba.

         „Itt majd megtanultok magyarul” – nyugtatgatta őket az alacsonyabbik tizedes, aztán átadta a szót a magasabbnak:

         „Bal kézbe a katonaláda, jobb kézben a hóbelevanc! Emberek! Van-e, aki nem ismeri a nótát:

         ” Ez a vonat most van indulóban. Nincs! Akkor nóta, és lépés indulj!”

         A negyedik ballépésre föl is hangzott a nóta:

 

                                                        „Ez a vonat most van indulóban,

                                                        Az eleje föl van virágozva,

                                                        Az eleje sárgára, a bevonuló

                                                        Újoncbakák számára,

                                                        Kik megérkeztek Gyarmat városába.”

 

         Végig a városon, egészen a kaszárnya kapujáig szólt a nóta, ami aztán be is csapódott mögöttünk.

 

                                                                               +

 

         

         A katonaélethez ilyen népdalrészlettel szoktatták a soron következő ágyútöltelék – generációt a tankönyveinkben:

 

                                                   Édesanyám kiállott a kapuba,

                                                   Onnan nézte, hogy a fia katona.

                                                   Ne sírj, anyám, nem én vagyok az első,

                                                   Nem a világ ez a három esztendő!

 

         Hosszú békeidő idején rendben is volt, de apáink generációjának kijutott a véres első, nékünk, a fiaknak, a mocskos második. Ilyen bölcs és előrelátó tankönyvekből tanultunk meg, hogy miért is jöttünk a világra.

         Dolgozni, katonáskodni és meghalni:”Csisz, csiszi, csisz!”

         Hagyjuk a tankönyveket! Nézzük az akkori életet! Sokat küszködtünk a munkával, az alacsony gabona- és borárakkal. Egészen a harmincas évek közepéig. Akkor hirtelen nagyot ugrottak az árak, mert Hitler kezdett föltankolni a következő háborúra. Magam is elégedetten nyugtáztam, hogy 500 pengőt kapok majd a leadott mustért. Kár, hogy akkor már én nem leszek otthon. Azt nem is sejtettem, hogy milyen pácba kerülök még a jogos pénzem miatt.

         Leadtam a mustot, közben a feleségem telepakolta minden jóval a zöldre festett katonaládámat. Nem volt mese, irány a vasútállomás és Palócország fővárosa! Balassagyarmatra szólt a behívónk, és voltunk Kecelről ötvenheten. A vasútállomáshoz egész gyászmenet kísért ki bennünket.

        Lovas kocsikon, gyalogosan. Ki volt az a hülye, aki ilyen messzire rakatta a vasútállomást? Az egyik cigánygyereket az egész telep lakossága siratta. Györgye Laci édesanyja azzal fenyegetőzött:

         ” Elrágom a sint!” De a fogai nem voltak elég erősek, szegénynek. Jött velünk a Laci is – menthetetlenül. És meg is érkezett velünk együtt Balassagyarmatra.

                                                                  

 

                                                                          +

 

         

         Kiderült, hogy még másoknak is akadt a kaszárnyaudvaron hely. Volt ott újonc rajtunk kívül is - dögivel. Tisztesek körül csoportosultak a hatalmas udvaron, és hallgatták épülésre szolgáló előadásaikat.

         Nem volt ám ott sétafika, önfeledt kószálás a hatalmas poros udvaron, hanem figyelem, „mert aki rossz lesz, megverem.” Akinek szüksége volt kisebb-nagyobb dologra, az, mint az oskolában, nyújtogathatta az ujját, és ha időben észrevették – mehetett a dolgára.

         Ezt láttuk, amíg ott álldogáltunk a laktanya udvarán reggel fél nyolctól délután egyig.       Ha valakinél elharangozták már a delet, és kajálni akart suttyomban az otthoniból, annak az alábbi költői kérdést utalták ki felkiáltó hangnemben:

         „Ki adott engedélyt a zabálásra?!”

         Ettől aztán rögtön elment az étvágya az illetőnek, a többinek meg sietve eltakarodott behúzott farokkal. De fél kettőre csak felkelt a nap a laktanyánk udvarán is, mert tisztán hallhattuk a felszólítást:

         „Mindenki vegye elő a hazait, és saját felelősségére megeheti! Erre pontosan tíz percet kapnak.”

         Sejtettek valamit a saját felelősség lényegéről, mert például én diós kalácsot ettem kolbásszal, és olyan tempóban, hogy a kincstári időből néhány percet sikerült is megtakarítani. Álltunk tovább a tűző napon, mert egyetlen fa sem volt a laktanya udvarán, amelynek árnyékába belophattuk volna magunkat, ha azt is mertük volna. Még két órán át aszalódott a társaság, amikor végre az épületből kirajzott a tisztek nyolctagú csoportja.

Kivált közülük egy főhadnagy:

         „Emberek! Fél kör alakban hozzám, és pihenj!”

         Félköröztünk és pihentünk. Egy alezredes lépett elénk:

         „Köszöntöm magukat a 23. gyalogezred II. zászlóalja parancsnokságának a nevében. Ennek a zászlóaljnak én vagyok a parancsnoka. Nevem Kovács Rezső. Remélem nekem és a tiszttársaimnak sikerül magukból jó katonát képezni a haza javára. Most pedig átadom a szót Hárs László főhadnagy úrnak, aki a további intézkedéseket ismerteti.”

 

                                                                          +

 

 

         A tisztek csoportjából kilépett egy snájdig, sas orrú katonatiszt, akin úgy állt az egyenruha, mintha ráöntötték volna:

         „Fiúk! A zászlóalj kötelékébe tartozik a IV., az V., a VI. század, a géppuskás század és a nehézfegyver század. A negyedik század parancsnoka Füles hadnagy úr, aki ott áll. Fejmozgás a jelzett irányba. Az ötödik század parancsnoka én vagyok, Hárs László. A hatodik század parancsnoka Kandler hadnagy úr, ott áll. Fejmozgás a jelzett irányba.  A nehézfegyver század parancsnoka Rácz főhadnagy úr, aki ott áll. Fejmozgás a jelzett irányba. A géppuskás század parancsnoka Deák főhadnagy úr, aki ott áll. Fejmozgás a jelzett irányba. Lehet választani, hogy ki hová akar tartozni. Túljelentkezés esetén a létszámot korrigáljuk.”

                                                       

                   

                                                                          +

          

         

         Volt min gondolkodni. A hazai barátok győzködték egymást, hogy lehetőleg egy brancshoz tartozzanak. Általában ott is maradtak, ahová jelentkeztek. Ez várható volt, csak néhány személy helyeztek át. A lényeg: én a hatodik századba kerültem. A század parancsnoka Kandrai Ernő hadnagy úr szintén igen fess fiatalember volt. Megköszönte, hogy hozzá jelentkeztünk, majd átadott bennünket a napos tisztnek, Hantos Frigyes zászlós úrnak.

         Ő annyira új ember volt, hogy előtte, szombaton, varrta fel a rangjelzését. Egy kis púpos emberke, akinek télen mindig csillogott az orra. Olyan hatvan kilósra saccoltam.

         Fél órán belül szakaszokba osztottak bennünket, mert már esteledett, és mindenkinek el kellett foglalnia az ágyát. Engem a sors a 107-es szobába dobott, ahol negyven ember számára volt ágy. A cimborámmal, Kloment Kálmánnal, egy helyre igyekeztünk. Én elfoglaltam az emeletet, az övé lett a biztonságosabb földszint. A három egyszemélyes ágyon Tóth Márton tizedes, szobaparancsnok, a második raj parancsnoka, Szegedi László őrvezető, az első raj parancsnoka és Bagyinszki István, a harmadik raj parancsnoka osztozott.

         Rendes gyerekek voltak mind a hárman, mert ha kellett, tízszer is elmagyarázták egy-egy nehézfejűnek, hogyan kell egy tisztességes ágynak katonásan viselkednie. Kétévi házasélet után nehéz volt megszokni egy olyan ágyat, amin bármerre fordult az ember, asszonyi testet nem talált. De nem volt puha párna sem, dunyháról nem is beszélve.

         Szalmazsák, azon lepedő, majd takarónak újabb lepedő egy fehér pokróc alatt. Spártai kényelem. Amikor lekerültek a civil ruhák, jöhetett az esti játék, móka és kacagás. Remekül festett az a negyvenféle újonc a negyven fajta alsógatyában. Klottól a kötözős kendergatyán át a térden éppen csak alul érő gyolcsgatyáig, sőt a selyem lábravalóig, minden alsónemű akadt.           Minden gatya egyéniség volt. Úgy festettünk, mint amikor egy kupec tíz paraszttól vásárol negyven malacot, ahány darab jószág, annyiféle.

         Negyvenen voltunk, de legalább huszonöt faluból. Svábok és szerbek a Délvidékről, Felvidékről magyarok, aztán kárpátaljai ruszinok és magyarok, végül, de nem utolsó sorban, erdélyi magyarok és románok.

         Egy bizonyos, bárhonnan jött is az illető, a többihez hasonlóan horkolt vagy rázta a firhangot: az egész Kárpát-medence képviselői hallhatták.

 

                                                                   

                                                                          +

 

                 

         Reggel öt órakor ébresztő, mosakodás, toilette, az ágy és a szobarend megteremtése. Aztán jött az ügyeletes, és alázatosan kért a szobaparancsnoktól négy önkéntest a reggeli szervírozásához. Gyorsan távoztak, majd egy kis idő múlva összesen huszonegy és fél kenyeret, tehát mindenkinek egy felet hoztak. Majd a nyomukban felpárolgott kétszer húsz adag kávé. Ez volt a szabvány reggeli. Sokan keveselltük, de arra gondoltunk, hátha még ez is ünnepi fogásnak számít. Meg kellett szoknunk, hogy annyit adnak, amivel nem terhelhetjük meg sem reggel, sem délben, sem este a gyomrunkat. Nem fogunk meghízni és pocakot ereszteni, no! A kajakérdés lezárva!

         A soványító reggeli után volt egy kis holt idő, hát felderítő útra indultam. Nézzük csak a terepet! Ha belépünk a hatalmas kapun, baloldalon az őrség bódéja, jobb oldalon a tiszti étkezde. Hátul is volt egy bejárati kapu a járművek számára. A raktár mögött, a három méter magas hátsó fal tetején vascövekekre kifeszített szögesdrót, amelyik az utca felé csuklott.

         A tapasztalt katonák szerint azért, hogy a lógásra hajlamosak ne tudjanak bejönni, és hogy csak magas színvonalú kultúra léphesse át a kerítésünket. Volt még egy kis vasajtó, amelyhez csak a magas rangú tiszteknek volt kulcsuk, hogy minden érkezéskor ne hozzák az elmélázó kapuőrségre a frászt.

         Az első nap fő attrakciója a ruhaosztás volt. Tíz óra felé szobánként vonultunk a hatodik század raktára elé. Akkora már kiderült, hogy a mi szakaszunk parancsnoka Tibai Géza hadapródőrmester lesz. Ő vezetett a ruhatár elé minket, hogy felvételezzük a kincstárit.

         A raktárból kihoztak harminc nadrágot, ugyanannyi zubbonyt, és a többit. Ránk bízták, hogy keressük meg a ránk valót. A többség, a nagy átlag, viszonylag könnyen rá is akadt a magáéra, de velem megjárta Puhovszki András, aki a kiosztást végezte, mert bizony az én 188 centis magasságomhoz csak igen rövidszárú nadrágot tudott adni.

         Amikor rádöbbentek, hogy a magyar honvédség az én fogadásomra nincs kellőképpen felkészülve, nagy bocsánatkérések közepette nem küldtek haza, hanem hagyták, hogy két napig rajtam röhögjön az egész kaszárnya. Volt ellenkező véglet is! Máson is nevettek legalább, hadd nőjön a hájuk!

         Egy Napóleon vagy Lenin magasságú vakarcsnak meg rövidből nem futotta. Mi, ketten, két óra hosszat turkálhattuk a raktár ruhahegyeit, hogy megleljük a ránk valót. Kétszer mentettem ki a törpét a naftalinszagú ruhahullámok mélyéről, és ő barátságos mosollyal viszonozta. Hiába, csak nem találtuk meg ruhában az igazit!

         Maradt a kétnapos vigyorgás, mert azért ne felejtsük el, hogy a száznyolcvannyolc magas és a hetvennyolc kiló elég tekintélyt parancsolóan hatott. A két óra elrepült, mint egy fölösleges és rossz álom, és én továbbra is ott álltam, mint cirkuszban a bohóc. De a következő napon már olyan passzentos ruhám volt, hogy fölcsaphattam volna porondmesternek is. Hála Istennek, volt a magyar hadseregnek őrmesteri rangú szabója.

                                         

                  

                                                                           +

 

                   

         Kiképzésünk folyt a maga medrében. Kivonulás hol Cikta-tetőre, hol Újgyarmatra, hol a Springa-dombra vagy máshová. Harcászati kiképzésre, zártrendi gyakorlatra, a közelharc gyakorlására. Megtanultuk, hogyan kell szuronyos puskával úgy döfni, hogy a szuronyt ki is tudjuk rántani. Hogyan kell elhárítani az ellenséges szuronyszúrást. Mit csináljunk, hogy az ellenség puskatussal szét ne verje a koponyánkat? És ehhez hasonló kedves játékokat. Egy hónap erre éppen elég is volt.

         Egyik hűvös, szomorú novemberi reggelen, amikor a menetünk a Don Bosco templom elé ért, az előttünk lovagló Kandrai hadnagy úr megfordította a lovát, és mellém ügetett:

         „Rideg honvéd! Fusson vissza a kaszárnyába! Menjen föl az irodába, és nézze meg, nem maradt-e véletlenül a fogason a térképtáskám!”

         A puskámat súlyba vágtam, és elkocorásztam a laktanya irányába. Hátra-hátra néztem, hogy kiértem-e már a látótávolságból. Amikor ebben biztos voltam, a puskát vállra vetve sétáltam a cél felé. A kapuőrnek elmondtam, hogy milyen paranccsal jöttem. Minden szó nélkül felengedett az irodába. Fölbaktattam az emeletre, bekopogtam a hatodik század irodájának ajtaján, ami mögött Sleng János tizedes körmölgetett.

         „Tizedes Úr! Rideg Ferenc honvéd alázatosan jelentem, a hadnagy úr parancsára visszajöttem megnézni, hogy a hadnagy úr táskája itt maradt-e a fogason?” Az írnok unottan megfordult, és felém bökött:

         „Ott a térképtáska, vigye!”

         „Tizedes Úrnak alázatosan jelentem, a hadnagy úr csak azt parancsolta, hogy nézzem meg, itt maradt-e? Azt nem, hogy el is vigyem a gyakorlótérre.”

         Láttam, hogy tizenhárom hónapos katonaideje alatt ilyen esettel még nem találkozott. A vállát vonogatta.

         „Maga tudja. Amilyen parancsot kapott, azt hajtsa végre!”

         „Igenis, azt hajtom végre. Kérek engedélyt az eltávozásra.”

         „Távozzon!”

         Útközben, mint aki jól végezte a dolgát, vettem egy stanicli tepertőt és egy bucit. Eszegetve keltem át a városon, mentem a századom után. Átvonultam az Ipoly-hídon, a Cikta-hegy lábánál jobbra fordultam. Láthatáromon feltűntek a századom ismerős figurái. Közben felfaltam az utolsó falatokat, amikorra oda is értem. Meghúztam a derékszíjat, és jelentettem:

         „Hadnagy úr, Rideg Ferenc honvéd alázatosan jelentem, visszamentem az irodába, és megnéztem, hogy ott lóg-e a hadnagy úr térképtartója. Ott lógott.”

         „És hol a térképtáska?” – remegett a hadnagy úr orrcimpája.

         „Alázatosan jelentem, a fogason maradt, mert csak azt a parancsot kaptam, hogy nézzem meg, ott van-e?”

         A parancsnokomat a gutaütés kerülgette, pedig kár lett volna ilyen snájdig hadnagyért, akinek nagyon lassan megmozdult a jobb keze, és ezzel a mozdulattal elővette a századparancsnoki sípot, és belefújt. Megállt minden élet, és jött a parancs:

        „Hozzám az egész!”

Körülveszi a fegyveres tömeg, és várja a rendkívüli esemény magyarázatát.

        „Rideg honvéd, álljon középre!”

Nehéz lépésekkel a kör közepére álltam, és megadóan vártam a folytatást, arccal a hadnagy úr felé.

         „Hátra arc!” – mondta egyedül csak nekem. Hiába, néhány percig nem bírta nézni a pofázmányomat.

         Aztán a hátam mögött elmesélte, fűszerezve néhány sértő kijelentéssel, amiért még párbajra is kihívhattam volna, hogy mi történt. Csak a végét idézem:

         „És ilyen emberekkel kell nekem a frontra mennem.”

         Bizony, hadnagy úr, ilyenekkel, nemcsak menni, de haza sem jönni. A folytatás idillire fordult. Megkínált egy szállal, és elszívtuk a béke-cigit. Spongyát rá!

                                                

 

                                                                                   +

 

                  

         Puskeli Pál hadapródőrmesternek a vezetése alatt Újgyarmatra vonultunk ki. Az Ipolyon is túlra, olyan füves, rekettyés területre. A foglalkozás témája a Stange - féle golyószóró megismerése volt. Nekem a kisujjamba volt az egész, ezért meglehetősen elbóklászott a tekintetem távolabbi vidékekre. Az Ipoly árterében elnézegettem egy parasztembert, aki két tehénnel szántogatta a földecskéjét. Ez számomra ritkaság számba ment, mert Kecel környékén ilyesmit nem lehetett látni.

         Töprengésemből a hadapród zökkentett ki egy fogas kérdéssel:

         „Rideg, maga, miért nem figyel?”

         „Figyelek én, sőt el is tudom mondani a hallottakat, de csukott szemmel is szétszedem és összerakom a fegyvert, ha az őrmester úr kívánja.”

         Lefektetettük azt a veszélyes jószágot egy viaszos vászonra, és én végrehajtottam a cirkuszi produkciót. A szememre húzott satyakban szétszedtem és összeraktam a fegyvert. Mindenkinek elállt szeme-szája, de a hadapród igen furcsán nézett rám. Hogy miért? A vacsoránál az is kiderült.

         Javában kanalaztam a krumpli gulyást, amikor megáll mellettem egy Faragó nevű szakaszvezető, és pisztollyal a kézben, viszonylag halkan, felszólított, hogy induljak előre.         Este, vagy inkább éjszaka, már Salgótarjánban voltunk, ahol leadott egy ügyeletes főhadnagynak:

         „Mondja, magát miért hozták ide? No, majd kiderül, holnap reggel.”

         Valóban ki is derült, mert másnap reggel a fogda ablakán át éppen az ágyamra sütött a nap. Kiadós reggelit kaptam, majd kihallgató tisztnek egy szimpatikus századost. Leültet az asztalához, megkínál egy cigarettával, és nekem szegezi az első kérdést:

         „Tudja, hogy miért került maga hozzám? Én vagyok az ezred elhárító tisztje, és Gyarmaton kémgyanúsnak találták magát. Három kérdésre kell válaszolnia! Első:

         „Kitől és milyen célra kapott maga a bevonulás után két hétre 650 pengőt?”

         Elmeséltem, hogy én adtam le mustot, és saját nevemre, ezért küldték a pénzt utánam. 620 pengőt postafordultával már haza is küldtem az asszonynak. A százados úr jegyzetelt. Aztán eljött a dél, és mi lementünk a tiszti étkezdébe, és a közös asztalnál jóízűen megebédeltünk.

         Újból a kihallgató szoba, megint pöfékelés, és jött a második kérdés:

         „Mondd, fiam, honnan van neked kiképzésed a Stange-féle golyószóróra?”

         Elmeséltem, hogy otthon, a leventeoktatáson én voltam ebből a tárgyból az előadó. És ez még nem minden, mert amikor ránk zárták a ruharaktár ajtaját, unalmamban szétszedtem és összeraktam egy igazi példányt is. Két bajtársam is tanúsíthatja. Név szerint Puhovszki szakaszvezető és Gere János honvéd, a kis turkálós.

         A százados úr jegyzetelt közben, és utána, majd éjszakára is, újból a kóterbe szállásoltak.

         A második napon jött a legfogósabb kérdés:

         „Mi kivetnivalót találsz, te egyszerű alföldi magyar, a főméltóságú asszony származásában?”

         Elmeséltem, hogy este a szobánkban összeverődött egy kis társaság, akikkel a zsidótörvény következményeit tárgyaltuk. A szomszéd szobából átjött, idegen testként, Ruga szakaszvezető, és ha jól emlékszem, ő volt az, aki az eszmecserét elkezdte. Az én mondandóm lényege a következő volt:

         „Én úgy hallottam, hogy a főméltóságú asszony zsidó, ezért a kormányzó úrnak el kéne tőle válnia, ha a törvényt bevezetnék. Már pedig ilyen idős korban nehéz az embernek új feleséget találni.”

         A százados úrral közben füstöltünk, mint két gyárkémény, és ő szorgalmasan jegyezte minden szavamat. Több kérdése nem lévén, újra visszavonultam az appartmanomba, és csak másnap kilenc órakor volt vele az utolsó randevúm. Akkor férfiasan közölte, hogy minden szavamat ellenőrizték, és mindenben az igazat, a színtiszta igazságot mondtam. De hozzátette:

         „Most, fiam két dolgot adok: egy lezárt borítékot, amelyet átnyújtasz a parancsnokodnak. Aztán egy hasznos tanácsot:

         „Azt a Rugát úgy kerüld, mint egy leprást! Isten veled, fiam!”

 

 

                                                                          +

 

 

         A salgótarjáni vasútállomásig ugyanaz a bakatárs kísért ki, aki korábban feltűzött szuronnyal a karcerbe le és föl. Most csak gyalogosan és szomorúan. Útközben elpanaszolta, hogy rövidesen leszerel, mert igen fájnak a lábai. Egyébként Figura Gézának hívják, és Kiskunhalasról vetődött oda. Úgy váltunk el egymástól, mint ahogy földiek szoktak. Sem vele, sem a százados úrral nem találkoztam a csaták mezején, sőt egész további életemben egyszer sem.

                                                         

 

                                                                           +

 

                  

         A bajtársaim szemében legalább két centit nőttem az előző két nap alatt. Elértem a 190-et. Talán ennek köszönhető, hogy Csóti Antal, aki nékem igen jó barátom volt, szigorúan bizalmas munkára kért föl.

         Ő volt Badinszki László alezredes úrnak a csicskása, aki most éppen négy nap szabadságot kapott, és erre a bizalmi posztra, helyettesként, engem kért meg. Az alezredes úr meg beleegyezett. Kimentünk a lakására, és megmutatta, mi a házkörüli teendőm.

         Különös szigorúsággal utasított, hogy vigyázzak a házi nyulakra:

         „Ne felejtsd el – kötötte a lelkemre -, hogy a nőstény nyulat, az anyát, arról lehet megkülönböztetni a hímtől, hogy annak a jobb füle konya, azaz lefelé áll.”

         Minden simán ment egy ideig. A konya mehetett a kicsikhez szoptatni, a nem konya maradt a ketrecében, magánzárkában.

         Éppen az utolsó este, a nyavaja törje ki az alezredes úr házi nyulait, mind a kettőnek a jobb füle konyán állt. Kiszámolósdit játszottam, mint gyerekkoromban:

         „Ecpec kimehetsz, holnapután bejöhetsz! Cérnára, cinegére, ugorj, cica, az egérre! Fuss!”

         És már emeltem is az egyik konyát az újszülöttekhez. Aztán nyugodtan, mint, aki jól végezte a négy napig tartó helyettesítést, bevonultam a kaszárnyába.

         Másnap vasárnap jött, és megérkezett az én puszipajtásom is a szabadságról. Alig várta, hogy elmarja a gramancomat:

         „Óvakodj az alezredestől, mert tudja, hogy te is egy hím vagy!”

         Aztán részletesen elmagyarázta, hogy a férfit tettem az ifjúsághoz, az meg ösztönösen átharapta mindegyiknek a torkát.

         „Hogy a fene enné meg azt a dögöt!”- mondta a nyúlra a Lajos, neki meg rám az alezredes. Hiába! Úgy tűnt, hogy a hadsereggel nincs szerencsém.

                         

 

                                                                          +

 

                 

         Közeledtek már a karácsonyi ünnepek. De mert a balszerencse bevonulásom óta csak vert, sőt még a botot is utánam vágta, nemigen bíztam az eltávozásban. Isten útjai kiszámíthatatlanok, malmai meg lassan és biztosan őrölnek. Igen kellemes meglepetésben volt részem, amikor a parancsot kihirdették. Névsor szerint haladt a parancsnok úr, és csak úgy fél kézzel szórta a hatnapos szabadságokat. Egészen addig, amíg a Rideg névhez nem ért:

         „Rideg Ferenc honvédet kimagaslóan jó tanulmányi eredményéért, jó honvédhez illő magatartásáért tizennégy napos szabadságra engedem.”

         Ez már döfi! Karácsony és újév egymás után - szabadságon. Bármilyen hosszú is volt az a tizennégy nap, csak lejárt, és újra várt Balassagyarmat. Minden lövészszázadból kiválasztották a legjobbakat, egy szakaszra valót, és a három szakasz tett ki egy iskolaszázadot, amelynek a parancsnoka Hárs László főhadnagy lett.

         Szinte természetesnek vettem, hogy én is közéjük kerültem, és velük együtt nyakig merültünk a katonai tanulmányokba. A parancsnokaim, bajtársaim kedveltek. Kezdtem az őszi „szűk ruhát” kinőni.

         Minden század iskolára vezényelt szakaszából két főt jelöltek csapatcsendőri tanfolyamra. A miénkből Balga Ferencre és rám esett a választás. A tanulnivaló háromszorosára nőtt, és április végéig tartott a fejek tömése.

         1942. május 15-én léptettek elő minden szakaszból 12 főt címzetes szakaszvezetővé. Tehát lettünk valakik. Az előléptetésem annyit jelentett, hogy már voltak a magyar hadseregnek olyan tagjai, akik kénytelenek voltak előre köszönni Rideg Ferencnek. Lelkesen zengett az én ajakamról is az új nóta:

 

                        „Most újra zúgnak a fegyverek, hol a nap kél fel az égen,

                        Összefognak a nemzetek, hogy elmúljon a szégyen.

                        Ha százszoros a túlerő, mi százszor többet érünk.

                        Fegyvered hát vedd elő, hisz úgyis egyszer élünk.

                        Magyar honvéd jár túl a Dnyeszteren, körülötte már égnek a falvak

                        Gépmadár tör át a fellegen, csikorognak a hernyótalpak,

                        Hát édes bajtárs, add kezed, mert vár reánk a harc!

 

 

                                                                          +

 

 

         1942. június 15-én a laktanyák irodáiból kiröppentek a SAS-ok, hogy feltöltsék a második magyar hadsereg állományát. Kellett a segítség a németeknek.

         Jöttek mundért ölteni olyanok, akik nem is olyan régen vetették le, 1914 és 1918 között született idősebb bajtársak. Falubeliek is jöttek. A 14-esek között ifjú Farkasfalvi András, akinek az édesapja az első világháborúban szerzett érdemeiért vitézzé avattak, de más ismerősök is, nálam néhány évvel idősebbek.

         Pontosan nem tudom, de lehettünk most már olyan 1800-an. A felszerelésük teljesen új volt, a zoknitól a sapkáig, tetőtől a talpig.

         És folyamatosan, nap, mint nap, kemény gyakorlatok, élesben. Valóban dörögtek a fegyverek és bömböltek az ágyúk. Megérkeztek az új típusú fegyverek. Elsősorban a német gyártmányú géppisztolyok lettek kapósak. Szépek voltak, jó lőlappal, egyenesen a gyárból.

         Újra kiépültek a hadsereg sejtjei, a rajok, amelyek 13 főből álltak: parancsnok, golyószórós, lőszeres, mesterlövész, távcsöves puskával és kilenc lövész.

         A szakasz a legkisebb tiszt vezette egység, amely a három fent leírt rajból állt, plusz egy parancsnok és helyettese.

         A század a leírt három szakaszból, amely kiegészült egy gépszakasszal és a századtörzzsel. A gépszakaszhoz tartozott 2 nehézpuskás és két gránátvetős raj. Plusz a századtörzs.

         A zászlóalj a fenti 3 századból, géppuskás századból, nehézfegyver századból, zászlóaljtörzsből. A géppuskás századhoz tartozott olyan nyolc géppuska, amit kocsin vittek, és nyolc, amelyet kistermetű lovak cipeltek a hátukon, szegények.

                                                   

 

                                                                          +

                    

Fegyvereink:

Pisztoly: magyar gyártmányú Frommer. A célnak ugyanúgy megfelelt, mint a német Parabellum vagy az orosz TT. A tisztek, a nehézfegyverek kezelői, a parancsnokok számára volt rendszeresítve.

Géppisztoly: Német gyártmányú Meisser, 9 mm-es, jól bevált fegyver. Bár a tárrúgója hamar gyengült, ezért nem volt tanácsos teletölteni. A parancsnokok kapkodtak érte.

Gyalogsági puska: 1895-ös mintájú, Hauser rendszerű, 8 mm-es tölténnyel. Lőszabatossága megfelelő, és a raj kilenc tagjának volt a fegyvere. A szállítóoszlophoz beosztottaknak rövidebb csövű Manlicher puska, a karabély járt.

Géppuska: Swarz-Lose márkájú első világháborús géppuska, 8 mm-es lövedékkel. Vízhűtéses. Főleg télen sok baj volt vele. Alkatrészei szorosan illeszkedtek, az orosz télben befagytak.

Golyószóró: Szintén nyolc mm-es önműködő fegyver. 9 kilós, közepes lőszabatossággal. Az alkatrészei szorosan illeszkedtek, ezért az orosz télben sok baj volt vele

A puska, a golyószóró, a géppuska egyforma méretű tölténnyel működött, ezért a gyártást és a használatot is megkönnyítette.

Gránátvető: Kb. 50 cm-es hosszú cső, 50 mm átmérővel. Talppal ellátott fegyver, az aknavető kicsinyített mása. A kezeléséhez két fő volt rendszeresítve, de kis hatásfokú komolytalan fegyver.

Aknavető: 82 mm-es, 3800 méterre lövő fegyver. Jó hatásfokú és lőszabatosságú. A hadműveleti területre való indulás előtt egy rosszabb németre kicserélték. Valószínűleg a lőszerellátás hiánya tette szükségessé.

Páncéltörő: 37 mm-es löveg. A parancsnok kocsija után járva annak biztonságérzetet nyújtott. Megfelelt tűzgépek, tűzfészkek megsemmisítésére, de harckocsik kilövésére alkalmatlan volt. Nem érdemelte meg a nevét.

Nehézpuska: 45 kg-os, 22 mm-es, agyoncsiszolt, szép, mutatós fegyver. Lőszabatossága jó. Szintén géppuskafészkek, tűzfészkek és páncélkocsik kilövésére alkalmas. A gyakorlatban nem vált be.

Rohamsisak: Kemény acélból készült azzal a céllal, hogy védjen a fejlövéstől, szilánktól. Több esetben is bevált, mert amikor a lövedék nem merőleges érte a sisakot, nagyot csapva lepattant róla.

Hátbőrönd, a „borjú” tartalma: Merev és kényelmetlen viseletű, tele minden féle holmival: ing, gatya, törölköző, szappan, borotva, 80 töltény, 2 kézigránát, kétszersült, 1 húskonzerv. A borjúra szerelve vittük a pokróckoszorút, sátorlapot, sátorkarókat, sisakot, csajkát, gyalogsági ásót. Borjú volt a nem hivatalos neve, mert a lehajtható teteje valóban vízhatlan marhabőrből készült.

Derékszíj: Rajta két darab páros tölténytáska, összesen negyven tölténnyel. Aztán a szurony, a nyakba akasztott kenyérzsák rögzítő hevederjei szintén a derékszíjra voltak csavarva.

 

 

                                                                          +

 

                  

         1942. július 4. Lázas készülődés városszerte. A vasútállomáson már ott vesztegelt a rakodóvágányra kiállított 104 tengelyes katonavonat. A mozdonytól hátrafelé a hatodik a hálókocsi. Ebben laktak és utaztak a tisztek, mert az a kocsi már kevésbé volt partizánveszélyes.

         Voltak „pőrekocsik” a lövegeknek, a szekereknek, takarmánynak - emelt oldalakkal.

         Parancsnokok, tisztek, vasutasok nyüzsögtek a szerelvény körül. Egy őrmester krétával szépen felírta két vagon oldalára: negyedik század 40 fő és hat fő a harmadikra. Mindenki megkapta a helyét, igaz, hogy nem luxusvagonban, hanem csak marhában, de, aki borjút hord, ne is kívánkozzon máshova.

         Nem volt könnyű feladat a rakodás idején visszatartani azt a tömeget, amelyik sok esetben, több száz kilométert utazott, hogy katonafiát, testvérét, férjét, kedvesét láthassa - talán az életben utoljára. Az állomány többsége még a laktanyában volt, ezért a csendőrségre, az itthon maradókra várt ez a feladat.

         Aztán jöttek a várva várt csapatok, kemény lépéseik alatt csattogott a kő. Egyszerre dobbantak a lábak, a puskaszíjak feszesre húzva. A hangszóró pedig bömbölt:

         „Tisztelt hozzátartozók! Kedves vendégek! Miután a századok beszállnak és elhelyezkednek, azután lesz egy órányi idő a búcsúzkodásra. Legyenek türelemmel! Aki a búcsúzkodás közben az állomás területét elhagyja, és induláskor nem lesz a vonaton, katonaszökevénynek számít, és hadbíróság elé kerül.”

         Mindenki elhelyezkedett a vagonjában, és búfelejtőnek előkerültek a kulacsok, butykosok. Ekkor kezdődhetett a búcsúzkodás. Azt mondják, hogy az elválás annak a rosszabb, aki marad. Lehet, hogy a fene tudja, de én nem, mert még sohasem maradtam, mindig csak mentem.

         Július 5-én indult a második transzport: a hatodik század, a géppuskás század és a nehézfegyver század. Ebben utaztam én is, mint századparancsnoknak alárendelt, a hatodik századhoz tartozó, csapatcsendőr. A parancsnok Balga Ferenc tizedes volt, én pedig, mint őrvezető, a helyettese és járőrtársa.

 

                                                                          +

 

                    

         A katonák között feltűnően jó volt a hangulat, amikor már az állomást is elhagytuk az esti órákban, csak úgy zengett a katonanóta:

 

                                                    Indul a, indul a gyarmati vonat.

                                                    Elviszi, el az én galambomat.

                                                    Füstöl a kémény, forog a kerék,

                                                    Jaj, Istenem, visszajön-e még?

 

         És most kell elmesélnem egy igen érdekes történetet! Szokolyáról bevonult hozzánk egy Tóth Lajos nevű tizedes. Középmagas, vékony arcú, barna, szép hullámos hajjal. Reggel bevonult, de már délben a kapuhoz hívatták.

         Kimegy, hát ott várja Szokolyáról a menyasszonya. Még aznap eljött utána. Egészen addig Gyarmaton lakott, amíg el nem indultunk a frontra. Két - háromnaponként hazaugrott ennivalóért, innivalóért, és mindig jött a század után, amerre vonultunk.

         Lajos már szégyellte is, mert a századbeliek elég sokat piszkálták miatta. Az ő katonamúltjukban még sohasem fordult elő ilyen eset. Amikor bevagoníroztunk, senki sem figyelt a Lajos menyasszonyára.

         Útközben, Galántán, ahol a mozdonyt itatták, lett nagy meglepetés! Lajos szakaszának kocsijában, a szalma közé bújva megtalálták a menyasszonyt. Szegény, elég gyűrötten nézett ki. Leszedték róla szalmát, majd leszamarazták, és ebben Lajos járt elől. Az állhatatos és ragaszkodó menyasszonyt egy határőr katona visszakísérte Szokolyára.

         Lajos csak azt hajtogatta a maga mentségéül:

         Az ember még a frontra sem mehet nyugodtan egy nőszemélytől. És ha hazakerül a frontról, soha nem nősül meg.

         Az, sajnos, el is maradt. Rövidesen kiderül, hogy miért.

                                                  

 

                                                                          +

                    

         Szlovákia területén már elénk kerültek a német katonavonatok. Az egyik hazafelé tartott, és sebesülteket vitt, nyitott kocsiján repülőgéptörzsek, félig elégett gépkocsik, frissen fűrészelt fenyő áru. Alföldi parasztgyereknek érdekesek voltak Csehország hegyei, ipartelepei, gondosan megművelt földjei. Nem tartott sokáig a Cseh-Morva Protektorátus területén átrobogni Lengyelország területére.

         A lengyel síkságon leváltották a korábbi mozdonyunkat, és felváltották egy busafejű, több szólamban bömbölővel. Minél tovább mentünk, annál sűrűbben találkoztunk német katonavonatokkal. Vitték a frontra az embert, visszafelé az ember - és anyagroncsokat. Szögesdrótos vagonokban orosz hadifoglyokat németországi munkára, de az út mentén is láttunk orosz hadifoglyokat dolgozni.

         Az egyik német katonavonattal meg is jártuk. Két-három napon keresztül együtt utaztunk velük. Felváltva indultunk a különböző állomásokról. Már kezdett kialakulni köztünk valamiféle barátság, és megkezdődött a cserebere. A német őrség megbízott a magyar bakában, de kár volt, mert ráfizettek ők is meg mi is. A mieink megorrintották, hogy több, nyitott német kocsi tele van kb. ötven literes bádogkannával. Néhányan igen kíváncsiak lettek, hogy mi lehet bennük.

         Az egyik állomáson az őrt átverték, és meglovasítottak egy kannát. Felnyitották, vizsgálgatták, és egyértelműen megállapították, hogy első osztályú étolaj, mégpedig repcéből. És ötven liter étolaj bizonyos körülmények között nagy kincs! Másnap délelőtt egy városka állomásán vakvágányra kerültünk, hogy három nap után mosakodni, borotválkozni tudtunk, és lovacskák lábait is megmozgatni.

         Közben készült a legénység számára az ebéd is, amikor megjelent egy német tiszt vagy tizedmagával, hogy megérdeklődje, nem tudunk-e valamit a kannáról. Senki semmit. A katonáival kupékutatást tartott, és rövidesen előkerült az ominózus tartály. Katonásan megkérdezték, hogy ki evett belőle.

         Ezeket sorba állították, és kioktatták:

         „Hogyha a százados úr meg akarja tudni, kik ettek az olajos krumpliból, holnap reggel nézze meg a fenekünket. Ugyanis ez nem étolaj volt, hanem kiváló minőségű repülőgépolaj, tehát ásványolaj, amit a szervezet nem szív fel, hanem kipufog.”

         A német nevetve elment, és a bűnös vagon legénységét egész napos vagonzárkával büntették. Ilyen csúfos magyar kudarccal végződött a német-magyar „olajháború”.

                                                       

                                                                          +

 

         Thornnál átrobogtunk a Visztulán, és Instenburg után olyan látványosság következett, amin már elcsodálkoztunk. Igaz, itt már Litvánia földjén jártunk. A vasútvonal mellett kisiklott vasúti szerelvények roncsait láttuk. A vasútvonal mentén bizonyos távolságra fa-föld kiserődök, két méter vastag falakkal, voltak építve a vonalat őrző német katonák számára, pedig a frontvonal legalább ezer kilométerre húzódott.

         Nem sokat töprengtünk a látottakon, mert már Litvánia fővárosába, Vilniusba, érkeztünk. Itt ismét vakvágányra kerültünk, kényelmesen megmosakodtunk, borotválkoztunk és megjárattuk a lovacskákat, amelyek vidáman ficánkoltak a rabság után. A legénység is jókedvű volt. Vacsorára babgulyás, jó adag konzervhússal. Ahogy járőrtársammal végig ballagunk a szerelvény mellett, Kasik Pista lovász a lábát lógálja. Azt mondja nekem a vacsorámért cserébe:

         „Ferikém, melyik vagonban vagytok? Mint a heringek, igaz? Gyere át hozzánk, itt csak három ember van, hat ló, és friss széna. Sokkal kényelmesebb helyed volna.”

         Már kezdte is ágyazni a helyemet. A csajkámat ott hagytam, és mentem a szerelvényemért. Halaj Sándor, érsekvadkerti fiú, amikor látta, hogy hurcolkodok, megkért, engedjem a helyemre feküdni.

         „Feküdj csak, Sándor!” – mondtam, aztán elfoglaltam az új, sokkal kényelmesebb, helyemet a másik vagonban, a lovak csendes társaságában. Tempósan kigördült a vonatunk Vilnából, de már nem egy bőgős lengyel vonat húzta, hanem egy jobb modorú. Mellettem lovak ropogtatták a szénát, odakinn pedig elkezdett sziporkázni az eső. Lassan mindenkit álomba ringatott a vonat.

         Óriási csattanásra, földrengésre riadok. A lovak ugrálnak, mert a vagonfalból kiszakadt a vas, amihez kötve voltak. Az egyik lóláb a combomon áll. Alig tudtam a lábam kiszabadítani. A vonat is megállt. Elöl kiabálás, elcsattant néhány lövés. Én is félrehúzom a vagonajtót, kapom a puskámat, és lelépek a vagonról. Elöl valami ég, emberek jajgatnak, kiabálás hallatszik és géppisztolysorozat. Megyek előre a sötétben, ahol a mozdonyt sejtem, mert ott van némi fény, de rohan velem szemben valaki. Rákiáltok:

         „Állj, ki vagy?”

         Az illető letér a töltésről, és balra fut. Ismét rákiáltok, de nem állt meg. Feje fölé egy figyelmeztető lövés. Megáll.

         „Hozzám!”- kiáltok, de csak áll tovább. Még egy lövés a feje fölé. Odajön, és látom, hogy az egyik szakasz parancsnoka, hadnagy. Amikor később elbeszélgettünk vele, azt mondta, hogy ő úgy megrémült, felriadva mély álmából, hogy majdnem világgá szaladt.

         „Még jó, hogy nem lőttél le, barátom – mondta -, most eggyel többen feküdnénk a halottak között.”

 

                                                                          +

                    

         A szerelvény elejére siettem, és meglehetősen kaotikus állapotokat láttam. A mozdony egy nagy, öt méter mély árokban, rajta a szeneskocsi, oldalt, vagy tíz méterre a raktár kocsi, konyha kocsi, takarmány kocsi. Ennek tetején, félig a levegőben lógva a tiszti kocsi.

         A mozdonyvezető és a fűtő sértetlenek, és egy fa mellett szívják a cigarettát, két magyar katona vigyáz rájuk. Az eső esik, sötét van. Fény csak annyi, amennyit az égő mozdony és a kigyulladt takarmány ad.

         A szállítmányparancsnok is előkerül. Egy raj előre, egy hátra, hogy segítséget kérjenek a kiserődös németektől. Én is megyek az egyik rajjal németet keresni. A menetbiztosító német járőr már jön szemben. Elmagyaráztuk, hogy mi van. Azok vissza a kiserődbe telefonálni, mi vissza a vonathoz.

         A következmény: hat magyar halott közkatona, köztük a velem helyet cserélő Halaj Sanyi, és Tóth Lajos, akinek az őrző angyalát, sajnos, visszavitettük Szokolyára.

         Ott feküdt sorban a hat fiatalember, és tőlük nem messzire 23 sebesült, akik közül többen követni fogják őket a halálba.

         Mire teljesen kivilágosodott, odaértek a németek a segélyvonattal: daruval, ápolóval, orvossal, lángvágóval. Látszott, hogy rutinmunkát végeznek. Az egyik kocsiban vidám hangulatú német katonák. Ki sem szálltak, amíg nem volt rájuk szükség.

         A parancsnokuk, egy szőke hadnagy, vette a fáradságot, hogy a végére járjon a dolognak. A német tisztek a magyarokkal konzultáltak. A kisiklás oka az volt, hogy az egyik oldalon legalább nyolc talpfából kiszedték a rögzítő szögeket, a sin összekötő hevedercsavarjait is szétszedték. Meghallgatták a mi századosunkat is, majd a szőke hadnagyuk a mozdonyvezetőt és a fűtőt. A két magyart elhívták mellőlük, és a szőke német kamerád egy rövid sorozattal lekaszálta mind a kettőt. Annyira közelről, hogy még a zubbonyára is jutott az áldozatok szétfröccsenő véréből.

        A németek tisztek egy térképet nézegettek, majd rámutattak egy pontra. Hogy megerősödjön a német-magyar együttműködés, kértek egy magyar szakaszt a közeli erdőben rejtőzködő litván falu körülkerítésére. Megkapták. A falucska majdnem egész férfilakosságát, hatvan embert, bosszúból a hat halottért, halomra lőtték. Mi, magyarok, ezt nem kértük, de kaptuk. Részt a gyilkosságokból.

         Mindez 1942. július 11-12-én történt, 21 óra 30-tól másnap délutánig.

         Mert már délutánra járt az idő, mire kiválogatták a jó és a rossz kocsikat. Jött egy füttyös mozdony, rákapcsolt, és már folytattuk is az utunkat tovább, mintha mi sem történt volna.

 

                                                                          +

                

         Ment, robogott a vonat, de az ebédet elfelejtették megfőzni, a vacsoráért a bajtársak fele sem ment el. Dünaburg volt a legészakibb pontja a „túránknak”, ahol aztán jobbra fordultunk Polock, Vityebszk, Szmolenszk felé. A vasút menten egyre gyakrabban láttunk kisiklott vonatot. Több helyen katonasírokat, többnyire német nevekkel, de akadt közöttük magyar is. Akkora bombatölcsért közvetlenül a vonat mellett, hogy egy parasztkocsi megfordulhatott volna benne. Nemigen volt kedvünk nótázni.

         Megérkeztünk Szmolenszkbe. Illetve arra a helyre, ahol valamikor 150 ezer ember élt egészen a múlt nyári harcok idejéig. Ameddig a szem ellátott az állomástól, romok és romok. Talán egyetlen ép lakóház nem volt az egész városban, élő embert nem lehetett látni. A temetetlen holtakat meg elemeire bontotta már az idő. A város bevételekor, egy évvel korábban, egész pontosan augusztus 5-én, az egyik 700 ezres szovjet csapategység fele itt esett fogságba.

         Brjanszk környékén nagy volt a partizánveszély, de mi megúsztuk, és szerencsésen eljutottunk Orjolig. Itt is volt lósétáltatás, mosás, mosakodás, borotválkozás. A környéken igen sok német sír, mert kemény harcok dúltak itt, de egyetlen orosz sírt sem láttunk.

         Azoknak, szegényeknek, földi nyoma sem maradt. Elkaparták vagy a kutyák szedték szét őket? Ki tudja? A halott német katonák egyenes sorokban feküdtek, elől a tisztesek, még hadnagy, százados is volt köztük, de a hátsó sorokban, leghátul, a közkatonák.

         A délelőtti órákban indultunk Orjolből, és késő este, 23 órakor megállt velünk a szerelvény egy falusi állomáson. Rövidesem megtudtuk, hogy itt történik a kivagonírozás. És most szemerkélő esőben és éjjel rövidesen megjelentek a fogadásunkra kiküldött magyar katonák. Egy hadnagy, és három tiszthelyettes. Ők voltak a szállásmester eligazítói, már ránk vártak két hete. Kiderült, hogy Szolotcsinóban vagyunk.

       Kiszálltak a katonák, a lovak, az ellátmány, a csomagok, és beszállásoltak bennünket egy félig kész iskola földszintjére, ahol derékaljunknak csak malter és téglatöredék volt. De legálabb nem esett ránk az eső. A lovacskák jártak a legjobban, mert a 11 napos út végéig csak háromszor sétáltak, most majd sétálhatnak a kedvükre. Július 5-én indultunk és 16-án érkeztünk.

 

                                                                          +

 

                  

         Tehát Szolotcsinóban vagyunk. Ennek talán a szakácsok örültek legjobban, mert végre földön főzhettek, nem lötyög annyira a kordéban a víz, biztosabb a járás, kisebb a tűzveszély.

         Mosakodás, rövid terepszemle után felhangzott a reggelit jelző kürtszó. Jó forró feketekávé, öt deka gyümölcsíz és kenyér. No, a kenyér! Utoljára Vilnában vételeztünk, és annak már nyolc napja. Igencsak elszíneződött: egyik szeletben a barna, a másikban a kék, a harmadikban a szürke volt az uralkodó szín. Reggeli után:

          - Sorakozó! Felmálházni mindenféle szerelést, kihez mi tarozott!

         Megindultunk déli irányban, gyalog. Mellettünk vonatok dübörögtek el, oda-vissza. Majdnem két napig meneteltünk, mire Kurszk külvárosába érkeztünk. Egy kicsit kipihegtük magunkat; erre kaptunk egy bő órát. Itt a tisztek elmondták, most mindenki végezze el a kis vagy nagy dolgát, mert a parancsnokság elé már megkönnyebbülten és nótaszóval kell érkeznünk. A durnovói erdő előtt:

         „Szerelvényt igazíts! Puskát vállra! Nóta! Egy-kettő-három-négy!”

         Minden szakasz énekelhette a maga kedvenc nótáját. A lényeg: Lássák, hogy jókedvűen érkeztünk meg a célba! Daloló, vidám, nótás kedvű bakák érkeztek az ottani magyarok támogatására.

         Csak az ő arcukon nem volt túlságosan nagy az öröm, amikor megláttak bennünket. Legfeljebb szánakozóan mosolyogtak: önmagukon és rajtunk. Ez az erdő volt a 20. hadosztály gyülekezőhelye.

         Az erdő szélén ismét eligazítók vártak bennünket. Századonként vezettek bennünket a kijelölt szálláskörzetünkbe, ahol elhelyezkedtünk, levetkőztünk, pihentünk.

         Egymást érték a lajtos kocsik, tele friss vízzel. Vödör is volt bőven, bádogteknő. Piros, fára festett nyíl mutatta az utat a latrinához, amivel akkor találkoztunk először.

         Fél méter széles, egy méter mély, 5-6 méter hosszú árok. A két végén két X alakú tartó állvány. Ezen végig fektetve egy erős gerenda, amelyen a civilizált magyar katona ilyen „mély” töprengéssel élvezi az ücsörgést:

         ”A franc essen ebbe a tartógerendába, csak most le ne törjön!”

 

                                                                          +

        

         Ez a durnevói erdő Kurszk mellett terül el, amely jelentős mezőgazdasági központ és vasúti csomópont, egyúttal a világ egyik legnagyobb vasérclelőhelye. Amikor ott jártuk, éppen németdúlás után, természetesen földig volt rombolva.

         A földjének mélye teljesen megbolondította a tájolókat, öt tájoló ötféle irányban mutatta a hazafelé vezető utat. És ilyen helyzetben készülődött a magyar baka, hogy még távolabb kerüljön hazulról, tovább a Don felé, gyalog.

         A tájolók makacsul mutatni kezdték a keletet. Az erdő, amelyen először keresztülmentünk, olyan 15-20 kilométer hosszú volt. Ebédosztásunkba az eső vert bele, de a menetelés közben is folytatta, aztán végre kisütött a nap. Párolgott rajtunk a posztóruha, még véletlenül sem fáztunk. Az utak Oroszországban ilyen esők után olyanok lesznek, mint egy szolid mocsár. A termőföldjükről meg lehetett állapítani, hogy kiváló minőségű.

         Szinte le akarta tépni lábunkról a bakancsot, olyan erővel kapaszkodott belénk. Néhol már a száron is túlcsapva a nadrágot kezdte rajtunk próbára tenni. Még szerencse, és egyúttal érdekes, hogy egy órás napsütés után olyan erős réteg képződött a tetején, hogy gyalogos viszonylag könnyen folytathatta az útját, de jaj volt a járműveknek! A kocsik kerékagyig süllyedtek a sárba. Igen sajnáltuk a fejlett német technikát, aminek ezzel is meg kellett küzdenie. A mi lovaink bizony csak támogatásunkkal tudták tovább vonszolni a kocsikat. Úgy haladtunk, mint egy beteg csiga a végtelennek tűnő orosz sztyeppén.

                                                   

 

                                                                        +

        

         Maga a sztyeppe rendkívül termékeny. A rozs, a zab szára magasabb volt két méternél, de termett ott napraforgó, hajdina, de búzára, kukoricára nem emlékszem. Maga a sztyeppe, rendkívül érdekes és különleges sík vidék. Mint hatalmas és elnyújtott tengeri hullámok, úgy nyújtóztak a földhullámok 10-20 kilométer hosszan. Azt hitte az ember, hogy karnyújtásnyira van egy-egy hullám teteje, de kiderült, hogy egy napig kellett gyalogolni, hogy azt a távoli magányos fát, azon a síknak tűnő vidéknek a „csúcsán” elérjük. Megerőltetés nélkül jártuk ezeket az állandóan ismétlődő, de barátságos, szinte észrevétlenül emelkedő dombokat és völgyeket. Csak sok türelem és energia kellett hozzá, mert a felázott utak igencsak marasztalták a közlekedőt.

         Láttunk egy távoli falut, amelyik úgy tűnt, hogy talán egy órányira van, de kiderült, hogy csak másnap este jutottunk el a házai közé. Rendkívül hosszan és lassan emelkedtek ezek a sztyeppei hullámok, amelyeknek a csúcsáról, ha visszanéztünk, teljesen sík vidéknek tűnt, amit bejártunk. Állandóan, mint egy vándor, vagy fölfelé, vagy lefelé haladtunk, de olyan lassan emelkedő vagy ereszkedő földháton, hogy ezt gyaloglás közben észre sem vettük. Ezért töltöttük az első éjszakánkat a szabad ég alatt, egyetlen, magányos fa „árnyékában”, tehát sátorban, majd a másodikat abban a falucskában, amit két nappal korábban már tisztán láttunk. Nem délibáb volt ez, hanem egy sajátos, talán az egész földön egyedi természeti jelenség. Mindenesetre rendkívül gazdag föld volt, nem véletlenül fájt rá a németek foga.

         A Kalocsa környéki földekhez hasonló minőségű, de még annál is két klasszissal termékenyebb. Mintha egy hatalmas mocsarat csapolt volna le a földmozgás, és tett volna örök időkre gazdagon termővé.

 

                                                                          +

          

         Azt hinné az ember, hogy ilyen gazdag vidéken hatalmas tégla vagy kőházakban laktak az emberek, de erről szó sincs. Minden falusi ház fából épült, és a gazda hajdani, az első világháború előtti, gazdagságát jelezte, hogy mekkora volt az épület. Volt olyan, amelyik hat-nyolc helyiségből állt, de ilyen igen kevés épült. Ezek voltak a hajdani kulákok házai, akiket 13-15 évvel korábban családostól Szibériába hurcoltak, hogy ott elpusztítsák őket.

         A többségnek két-három helyisége volt, középpontjában a legfontosabb „bútordarabbal”, egy hatalmas kemencével. Ezen aludt a család apraja-nagyja. Télen kitűnően fűtött, nyáron pedig hűtött. Ebben sütöttek-főztek télen is, nyáron is. Ehhez elsősorban vasfazekakat és vas serpenyőt használtak. Sok ház falát kívülről napraforgószárral, szalmakötegekkel, krumpli- vagy babszárral támasztották meg, és ezt télen a tüzelésre el is használták. Mire kitavaszodott, újra kezdhették a tüzelő gyűjtését a kolhoz földjéről, ahol mindennap / vasárnap is / dolgoztak.

         Most, háború idején, a gabona nagy része lábon pusztult el, mert nem volt elég férfikéz, ami kombájnnal vagy kaszával betakarítsa. Legföljebb annyit arattak, ami egy-egy családnak a téli kenyerét biztosította. A házak mögött kertek voltak, ezekben termelték a család számára szükséges zöldségeket, amelyek közül a legfontosabb a káposzta. És a krumplit, ami szintén gyakori eledele volt a családnak. Ház körüli gazdaságuk általában néhány kecskéből, kacsából, libából és más aprójószágból állt. A családok többsége, a téli nagy fagyok idején, valóban egy födél alá húzódott az állatokkal, főleg a kecskékkel. Igen nagy volt a szegénység.

         A házak nem szabályos sorban helyezkedtek el, hanem figyelembe vették a sztyepp által nyújtotta előnyöket. Mindig valamelyik halom tövében vertek tanyát, mégpedig úgy, hogy az a bizonyos halom védelmet nyújtson a kemény téli szelek ellen. Ezért a házak, ha nem is egyenes sorban, de mindenképpen a völgykatlanban épültek, a terepviszonyoknak megfelelően, sorban egymás után. Ezzel magyarázható, hogy volt olyan közepes nagyságú falu, amelynek a hosszúsága elérte a tizennyolc kilométert is. A velőkig ható északi széllel szemben egyetlen épület sem nézett.

         Amikor arra jártunk, jobbára asszonyokat, lányokat láttunk, mert minden férfit, 17 éves kortól 55-ig, behívtak katonai szolgálatra. Nyomorúságban felnőtt, végtelenül sokat nélkülöző, elbutított férfiak hatalmas tömege volt ez. Azok is igen kevésre becsülték őket, aki irányították az országot: Sztálin és sűrű szerepcserével működő klánjának tagjai.

         Miért csodálkozunk, ha a németek még emberszámba sem vették őket? Mégis ez a hatalmas tömeg ásta meg a sírjukat Keleten! Legalább hárommilliónak! A magyarok közül is egy milliónak, ha a hadifoglyokat is beszámítjuk.

                                      

           

                                                                          +

 

        

         Közben ezen a rendkívül nehéz terepen, hátunkon a teljes felszereléssel vergődtünk a cél felé. Minden reggel négy órakor ébresztő, valami konzerv reggelire, aztán ötkor indulás. Ebéd majd csak akkor, ha a napi 50-60 kilométert már legyalogoltuk. Egyedül csak a századparancsnok ült lóháton, mindenki más kutyagolt.

         A szakaszparancsnokok és egyéb tisztesek a bornyújukat föltehették a kocsira, de maguk is gyalogoltak. Még a kilenc kilós golyószórót sem lehetett felrakni, pedig félszáz kilométer megtétele után az már legalább egy mázsát nyomott a szegény bakák vállán. Ha valaki teljesen kimerült, kocsira ülnie csak zászlóaljorvos írásbeli engedélyével lehetett. De ritka volt az ilyen eset.

         Mondogattuk is, egymást szórakoztatva, hogy nem véletlenül tartozunk a gyalogsághoz, gyalogolhatunk éppen eleget.

         Kurszkhoz a Don olyan négyszáz kilométerre volt, ezt a távot kellett a két kipróbált csikóval megtenni, ha törik, ha szakad. Amikor nekivágtunk, még nem tudtuk, hogy milyen az időjárás arrafelé. A nyár kellős közepén jártunk arra, vadonatúj posztóruhában, új alsóneműben, hátunkon a teljes felszereléssel és rekkenő hőségben.

         Ahol a tartószíjak a posztóruhát érték, ott sűrűn habzott a testünk, és időnként marékszám dobáltuk ki az összegyűlt habot. De csak mentünk, mert a menettervet teljesíteni kellett. Közben a haragos orosz nap hét ágra sütött, rólunk pedig csorgott a verejték. Eláztatta testünk minden rejtett zugát, ruhadarabját, és folyamatosan „haboztunk”. Az izzadságunk sója véresre marta testünket, főleg a bornyú alatt, a háton és a vállainkon.

         Néha volt menetkönnyítés. Ez abból állt, hogy a reggeli útrakelés után, amikor a napocska már kezdett melegíteni, olyan hatóra tájban, a menetért felelős napos tiszt engedélyezte:

         „Kigombolhatják, emberek, a zubbony felső gombját. A puskát nyakba lehet akasztani, és nem kötelező egyszerre lépni.”

         Reggel a kulacsunkat mindig megtöltöttük jó kis zaccos kávéval, és menet közben csak azt ihattuk. Útközben, ha kútra akadtunk, szigorúan tilos volt belőle meríteni. Mindig őrséget állítottak mellé, hogy mindenkit megakadályozzanak ebben. Volt benne ésszerűség, de a tikkadt baka a fél életét odaadta volna egy korty friss vízért. Végre beértünk abba a bizonyos hosszú faluba.

                                             

                                                                          +

       

         Hajnali ötkor indultunk, és megtettünk éppen hatvan kilométert az utolsó „hujára.” Rekkenő hőségben, éhesen, szomjasan, hullafáradtan érkeztünk a célba: hosszú faluba. Tizennyolc kilométer hosszú volt valóban. Vagy száz betorkolló kis völggyel, amelyben meglapultak a néhány házból álló mellékutcák. Hosszú faluhoz hosszú név illik: Sztárij Nyikolszkoje./Öreg Miklós/. Valamikor, a cári rendszerben, valószínűleg Nagyszentmiklósnak hívták.

         Amikor megengedték, úgy rogytunk le a földre, mint egy üres zsák. Szerelvényestől, puskástól, ahogy voltunk.

         Kijelölték a századok szálláshelyét a fák, facsoportok, árokpartok mellett. A társammal egy fűzfabokor tövében vertünk tanyát, azaz építettük fel a sátrunkat; két sátorlapból, ahogy azt már megtanultuk.

         Nagyjából mindenki végzett az „ácsmunkával”, amikor felharsant a trombitaszó ebédre hívó, szimpatikus hangja. Ebéd után rögtön sorakozót parancsoltak, és kihirdették az első harctéri parancsot:

         ”Hat napig itt maradunk. Pihenünk egy kicsit, kifújhatják magukat, és innen indulunk a frontra, a harcba, elszántan, győzelemittasan. De addig nem lehet megpihenni, amíg nem „alapozunk”, azaz a sátor közelében nem készítjük el az óvógödröt. Nem árulunk el nagy titkot, de itt már lehet számítani repülőgép-támadásra. Ezt akkorára kell ásni, hogy egy baka kényelmesen beleférjen, és a háta mögött legyen még legalább húsz centi szabad hely.”

         És ezt még délután meg kellett csinálnunk, egyetlen nyomorult gyalogsági ásóval, abban a betyár kemény fekete földben. A parancs az parancs, és ha igaz a légi veszély, akkor még a mi érdekünk is. Ez ugyan fölért egy félnapi gyaloglással, de amikor elkészítettük, jól eső érzéssel hajtottuk álomra a kobakunkat, mert beesteledett.

                          

 

                                                                          +

 

         Másnap reggel öt órakor ébresztő. Folytatódott a kaszárnyai élet néhány hetes megszakítás után, Balassagyarmatnál kétezer kilométerrel keletebbre. Reggeli torna, futás a körlet körül, mosakodás, borotválkozás, a fegyver karbantartása, reggeli. Kilenc órakor sorakozó! Indulás a falu közepe felé, mert meg kell nézni mindenkinek valami tanulságos dolgot! Egy szerencsétlen akasztott partizánt.

         Félórai gyaloglás után találkoztunk a visszafelé tartó szakaszokkal, de nem látszott rajtuk, hogy nagy élményben lett volna részük. Szomorú vagy közömbös arccal ballagtak el mellettünk. Tíz perc múlva mi is odaértünk. Az egyik nyárfán lógott egy tizenhat éves forma szőke gyerek, mezítláb, ceigpantallóban, koszos, szakadt vászoningben. Nem ilyennek képzeltünk el egy partizánt. És el nem tudtuk képzelni, vajon mit véthetett szegény, hogy napokig a csodájára járattak bennünket?

         Valami olyasmit mondogattak róla, hogy egy német őrnagy, akinek megtetszett a szoba szent sarkában álló ikon, mindenáron meg akarta szerezni, de a fiú nem hagyta elvinni. Sőt, futásnak indult, s amikor utolérték, kiderült, hogy az ikon hátuljára néhány százrubeles van ragasztva: a család rejtett pénze. Ezért kellett meghalnia? Még ma sem értem, mi volt ebben a partizánakció? És maga a történet valóban így játszódott le?

         Ki lehetett az, aki az akkori, sztálini Oroszországban ikont talált? Ha már kellett neki, miért nem vette meg? Azt pedig már végképp ne akarják elhitetni velünk, hogy orosz rubelekre fájt volna a foga egy német őrnagynak.

         Az igazságot tehát nem tudtuk meg róla, a hazugság meg nem magyarázat. Útközben találkoztunk mi a partizánok munkájával, amikor hat társunk is a vonatsiklatás áldozata lett. Ezt az akasztást nem értettük, és csak visszatetszést szült mindenkiben.

         Az okos tisztjeink is csak itt találták, és úgy gondolták, hogy ez egy napi programnak megjárja. Jobb lett volna, ha hagynak minket pihenni. Azt a szerencsétlent pedig minél előbb eltemetni, amíg abban a nagy hőségben végleg el nem veszti emberi formáját.

 

                                                                          +

       

         Eltelt néhány nap, és már el is felejtettük az 50-60 kilométeres napi gyalogtúrákat, mert a fiatal szervezet könnyen megújul. Annál inkább megnőtt a kíváncsiságunk az oroszok élte iránt. Be - benéztünk néhány házba, és ha tisztességesen köszöntünk /Dobrüj gyeny./, még szóba is álltak velünk. Már amilyen párbeszédre képesek voltunk mutogatással, mosolygással, udvariassággal.

         Nem féltek tőlünk, mert magyarok voltunk. Még üzletet is kötöttünk velük, mert egy tál káposztáért és két kulacs tejért, amíg ott voltunk, őriztük a krumplijukat a szomszédjaiktól. Amikor tejért mentünk, jobbára kinn álldogáltunk az udvaron, amíg a mama odahozta a két kulacs tejet. Később valamiért behívott a lakásukba. Hát én még annyi legyet nem láttam egész életemben! Szinte alig lehetett tőlük beszélni, mert berepültek az ember szájába.

         Egyszer olyankor értünk oda tejért, amikor a mama még nem fejte meg a tehenet. Váltig erősködött, hogy maradjunk a szobában. Elmegy addig fejni, és majd hozza is a tejet. A rengeteg légytől nem volt maradásunk! Utána settenkedtünk, de bárcsak ne tettük volna! Az udvar végében állt, négy oszlopon és száraz gallytetővel, a tehén nyári szállása. Az előző éjszaka egy kis eső esett, és ez összecsordogált a tehén alá.

         Ebben sárga színű folyadékban ácsorgott a jámbor állat. A mama nem zavartatta magát, és a tehén tőgye alá, a bűzös folyadékba állította a hatliteres vasfazekat, a másikat meg maga mellé, és elkezdett fejni. Amikor a kétkulacsnyi, nekünk szánt mennyiséget kifejte, még meg is mutatta. De most jön a pláne!

         A szoknyáját ráterítette a másik vasfazékra, és abba kezdte átszűrni. Ez fontos művelet a fejésnél, nehogy piszok maradjon a tejben. Mindenesetre a barátom, aki egyre nagyobb riadalommal kezdte nézni a mama működését, félrevonult és elkezdett hányni. Engem erősebb fából faragtak, meg előrelátóbb voltam, és a tejet elfogadtam. Amikor aztán felforraltam, kávét készítettem belőle, a társam gyomrát sikerült megbékíteni.

         Mindenestre ettől a háztól többé nem vettünk tehéntejet. Kerestünk egy tisztább portát és azon egy tisztább gazdasszonyt.

         Orosz ismerőseink még Balga Ferenc barátom fényképezőgépe elé is ki mertek állni 1942. augusztus 6-án. Éppen egy olyan család tagjai, ahol csak a nők voltak meg apró gyerekek, mert a család minden férfi tagja: a legidősebb nő férje, a nagypapa, két veje és három fia katona volt. Hat férfi egyetlen családból.

         Helyzetük hasonlított az öt keceli Ugranyecz testvérhez, akiket az első világháború idején még Ferenc Jóska és nem Sztálin Jóska irgalmatlanul kiküldött a frontra. Magára maradt otthon az édesanyjuk és a húguk. De, hála Istennek, mind az öten épen hazakerültek. Mi lesz vajon ennek az orosz családnak a férfitagjaival? Hányan jönnek haza, és milyen állapotban, ha túl is élik ezt a borzalmas, ki tudja meddig tartó vérfürdőt. Volt a szegény otthon maradottaknak kiért imádkozniuk. Még ha a sztálini rendszer elől el is rejtették az ikonjaikat, bizonyosan sokszor imádkoznak a maguk nyelvén, így szólítva meg az Istent:”Bozse moj!”

         Barátsággal fogadtak bennünket, mert látták, hogy nem a falujukban fogjuk beásni magunkat, hanem itt csak pihenünk, és azután békében hagyjuk őket. Nem erőszakoskodunk, nem vadászunk partizánokra, nem lopunk tőlük, nem veszünk el semmit. De mit is loptunk volna? Ezt szigorú parancsban is kaptuk!

         A vendéglátó család tagjai köszönetül a vasárnapi ebédjüket is megosztották velünk. Kaptunk fél-fél csajka köleskását.

 

                                                                          +

 

        

         Egyik délelőtt, mint derült égből mennykőcsapás, beütött a háború. Riadó, mert a községtől délre eső napraforgótáblában bujkáló orosz katonákat láttak. Közrefogtuk, bekerítettük élesre töltött fegyverrel a területet, és mit ad Isten, valóban találtunk egyetlen orosz katonát. Vagy szökevény volt vagy rosszban sántikált, ezt majd eldöntik az okos parancsnokságon. Mi mindenképpen jutalmat érdemeltünk a fineszességünkért.

         Egyszerre hat feltűzött szuronyú magyar baka kísérte be ezt a pilótasapkás, nyári ruhás, lábszártekercses orosz katonát. Zömök, jó erőben lévő és húszas éveiben járó fiatalember volt. Ez volt az első élő orosz katona, akivel találkoztunk. Alaposan meg is néztük magunknak. Még ma is megismerném, ha az utcán szembe jönne velem.

         Ebből azért az is kiderült, hogy a levegőből figyelhetnek már bennünket. Nem volt ostobaság az óvógödör!

         A Don már nem volt messze, és túl a folyón, egész nyáron, kemény harcok folytak Voronyezsért, és még távolabb, a legnagyobb ütközet, Sztálingrádért. Sejtettük, hogy az utóbbi végeredménye döntő lesz a magyar katonák sorsára, a miénkre is.

         A folyó már csak 25-30 kilométerre lehetett légvonalban. Nem egyszer láttunk, éjjeli szolgálat közben, légi harcot tőlünk északkeletre. Ott volt Voronyezs! Ha keletről fújt a szél, jól ki lehetett venni az ágyúk égdörgés - szerű hangját. A légi harcok, a nyomjelző lövedékek csíkjai, a fényszórók sugárnyalábjai, a levegőben felrobbanó gépek lángbokrai, éjszaka és biztonságos távolból, igen látványosak voltak.

         1942. augusztus 8-án reggel felharsant az indulást jelző parancsszó, és mi, a falubeliek integetésétől kísérve, elindultuk tovább, mindig csak kelet felé.

                   

                                                                        +

        

         Ezen a viszonylag rövid útvonalon több kisebb falucskán is átgyalogoltunk. Az egyikben az út mentén, és éppen a falu közepén, fák árnyékában, magyar katonasírokat láttunk. Öt honvéd aludta ott örök álmát. Keresztek nyírfából, rajta fenyődeszkára írva a név, évszám, rendfokozat. Négy egyszerű honvéd, egy tizedes.

         Tőlük vagy húsz méter távolságra szintén friss hantolás, de semmi fejfa, név, rendfokozat, csak a megbolygatott föld jelezte, hogy oda is temettek. Érdeklődésünkre az egyik ott állomásozó tiszt elmondta:

         „Ez az öt fő becsületes magyar ember volt, de meghaltak. Az egyik faluszéli házban a tizedes névnapját ünnepelték, amikor váratlanul megjelentek a repülők, és az egyik ledobott bomba mind az öt katonát megölte. Az a három munkaszolgálatos, akik a jeltelen sírban fekszik, tüzet rakott a ház közelében, és ezzel adtak jelet az oroszoknak, hogy hová dobják a terhüket. Ezek nem érdemlik meg a fejfát sem.”

         Utolértek bennünket a muszosok is, azaz a zömmel zsidó származású munkaszolgálatosok a végső állomáshelyünkön. Őket tavasszal vagy nyár elején hívták be. Láttuk a ruházatukat, és az egyenruhások között nagyon furcsák volta ezek a térdnadrágos, turistabakancsos férfiak. Volt, akire a felesége ráerőszakolta a pulóvert, a kordbársonynadrágot, viharkabátot, hogyha a férjüket a tél is a fronton éri, meleg ruhája is legyen. Augusztusban ez még humorosnak tűnt, de az orosz tél bebizonyította, hogy a feleségeknek volt igazuk. A hadsereg ehhez a hazai ruhához csak egyensapkát, karszalagot, ásót, lapátot, csákányt adott.

         Velük történt az a bombázás-eset. Az ő állításuk szerint, az a három ember ételt akart melegíteni egy csajkában, azért rakták azt a bizonyos tüzet. Éjszaka tüzet rakni? Egyetlen csajka alá? Több volt, mint ostobaság. Pedig a muszosok többsége értelmes ember volt.

 

 

                                                                          +

 

         A délutáni órákban érkeztünk Novo-Uszpenszkába. Ez a kilakoltatott falucska a Don nyugati partjától olyan öt - hat kilométerre fekszik. Utcácskái rendezetlenek, házai fából épültek, a házakat szalmatető, csak az iskola, a tanácsház és egy bolt tetejét védte horganyzott bádog.

         Az őslakosság helyét többségében piros parolinos magyar tüzérek foglalták el, bár be volt melléjük osztva néhány német is. Ez a falu elsősorban a tüzérek birodalma volt, de azért nekünk is jutott hely mellettük. Mindenkinek kijelölték a körletét. Elkészült a sátor, a légvédelmi óvóárok minden személynek, és akkorra ránk köszöntött az este 1942. augusztus 8-án. Másnap kezdődött újra a laktanyaszerű élet: ébresztővel, futással, borotválkozással, reggelivel. Aztán pihengettünk.

         Levelet írtunk haza, és beszélgettünk a magyar tüzérekkel, akik már voltak a pokolban. Nagyon érdekes dolgokat meséltek a Voronyezsért folyó harcokról. A 2. magyar hadsereg egységei a 4. német páncéloshadosztály támogatásával július 5-én elfoglalták Voronyezst. Ezek a tüzérek ott voltak, de most visszavonták őket a Don vonalának védelmére. A német páncélos - hadosztály pedig Sztálingrád ellen indult, mert annak az elfoglalása, illetve megtartása stratégiai jelentőségű mindkét fél számára.

 

                                                                          +

 

 

         A döntő rohamsorozat július 27-én kezdődött, amikor mi még úton voltunk, gyalogúton. Bokán felül érő bakancs - és nadrágmarasztaló vizes sztyeppei homokban, de ha fölszáradt a talaj, hasonló mélységű homokban vánszorogtunk a cél felé. Tikkasztó hőségben. Ezt nem azért hangsúlyozom, hogy csökkentsem a Voronyezst elfoglaló bajtársak katonai teljesítményét. Őket is csak az foglalkoztatta, hogy mi lesz a sztálingrádi csata végeredménye.

         Hosszú harcra kell számítani, mondták a tisztek, mert mindkét félnek ki kell tartania. Paulusnak Hitler parancsára, az oroszoknak pedig, Sztálin 227. számú hadparancsa értelmében, nem lehet meghátrálni, visszavonulni. A szövegben pontosan az áll, hogy azok a tisztek, akik visszavonulnak, katonai bíróság előtt felelnek tettükért. Ez biztos halált jelentett, a harctéri nem volt száz százalékos. Bár a frissen bevetett, a Volgán túlról érkezett katonák, átlagosan csak egyetlen napig éltek még.

         Hatalmas embertömeget vetettek be mind a két oldalon. Állítólag a lakosságot Sztálin nem engedte evakuálni, hogy az orosz katonák, a gyerekek és a nők védelmében, keményebben küzdjenek majd. A nem katonakorú férfiak is mind a városban maradtak. Most, augusztus 9-én, már közel két hete tartott a gyilkos küzdelem. És ki tudja, meddig tart még?

 

                                                                          +

                    

         A tüzéreinktől hallottunk először olyan német bombafajtáról, amelyet ők „oxigénelvonónak” hívtak. Mesélték, hogy volt olyan frontszakasz, ahol ezt a németek bevetették, de valószínűleg kétélű fegyvernek bizonyult.

         De miért nem alkalmazták és gyártották a sugárhajtású repülőgépeket, amellyel már a háború elején rendelkeztek?

         Az oxigénelvonó hatását arról lehetett felismerni, hogy a fegyverzetben semmi kárt nem okozott, de az embereket talán másodpercek alatt megfojtotta. Láttak olyan húsz-huszonöt darabból álló orosz harckocsi-egységet, amelyik mozdulatlanul állt a helyén. De amikor belsejükbe néztek, embereket találtak. De olyan testhelyzetekben megmerevedve, amelyekben mozdulatok közben álltak, ültek, térdeltek. Mint a viaszbábuk, de orrukból vér folyt, ami aztán megalvadt.

         Látszólag kiürített lövészárkokban is rátaláltak ilyen orosz halottakra. A magyar utászoknak igen sok gondot okozott a merev orosz testek elhantolása. Mert a németek csak a sajátjaikat temették el. Később a hidrogénbombával kapcsolatban hallottunk ilyen jelenségről. Ennek ledobásakor a radioaktív sugárzás pusztított volna el minden életet. Valami ehhez hasonló fegyverrel kísérleteztek már akkor a németek. Ez lett volna az egyik csodafegyver, a másik meg a rakéták? Von Braun „gyermekei”?

         Később olvastam azt is, hogy már a háború előtt gyártottak sugárhajtású gépeket, de az önfejű Hitlernek jobban imponáltak a Spanyolországban bevált géptípusok. Nem készültek el vele időben, hála istennek! Bár Los Alamos-ban sem robbant volna fel az első atombomba!

         Az emberi gonoszság útjai kifürkészhetetlenek. „Az emberfaj sárkányfog-vetemény” –írta száz évvel korábban a mi Vörösmartynk.

 

                                                                          +

          

         Bizony azok a muszosok, a katonai regula szerint, még a golyót sem érdemelték meg, ezért felakasztották mind a hármat.

         Elmúlt augusztus 9-e. Délután a századparancsnokunk ismertette a legfelsőbb parancsnokság utasítását. Holnap, azaz augusztus 10-én a 20. hadosztály elfoglalja Uriv községet és annak környékét, éppen a Donon innen lévő orosz hídfőállással szemben.       Elmondta a holnapi napra vonatkozó feladatokat részletesen. Többek között azt, hogy ebédet nem kapunk, ebédre valót nem osztanak, mert a szakácsok is megkapták a parancsot: 11 órára kész legyen az étel, és innen, Novo-Uszpenkából, egy óra alatt az urivi templomdombra lehet érni. A templomdombon lesz az ebédosztás.

         Világossal megvacsoráztunk és lepihentünk. Rizses hús volt, jóízű és bőséges adag. Utána megkaptuk a reggelire valót is: vagdalt húst, egy kis szalonnát és fél kenyeret. Azután jól is esett az álom, ami sokunkat hazavitt kétezer kilométer távolságra.

         Éjfél után egy órakor volt az ébresztő. Mosakodás, és csendben sorakozó a konyhához. Addigra már elkészült a kávé igen finom illattal, talán egy kis rumot is csöpögtettek bele. Megiszogattuk, majd ellenőriztük a felszerelést. Mert nem vihettünk magunkkal mindent, csak a kenyérzsákot, a puskát. A tölténytáskában 40 töltény, a kenyérzsákban még 80 töltény és két kézigránát. A borjú a többivel mind - mind Novo-Uszpenkán maradt - egyetlen őr felügyelete mellett.

         Csendben, mint a kísértetek, szakaszonként elindultunk keletre, a Don felé. A szerelvény nem zöröghetett, lépés nem dobbanhatott, dohányzás tilos. Telihold volt. Mint az alvajárók botorkáltunk álmosan, de egymásra is ügyelve. Még ötven métert sem láttunk előre, mert az előttünk ballagók felverték a port. A sok csosza nem emelte meg eléggé a bakancsát, még a port is nyelhettük az éjszaka kellős közepén.

         Három kilométeres menet után minden szakaszhoz csatlakozott egy katona azok közül, akik már korábban ide értek, és Urivval szemközt védőállást foglaltak el. A terepet jól ismerték, ezért lehettek a fölvezetőink.

 

                                                                          +

            

         A fölvezetőnk egy 30-40 méter széles és 8-10 méter mély horhosban kalauzolt bennünket. Ezt a feszíni képződményt a víz mosta, ki tudja mennyi idő alatt? Egy ilyennek a hossza öt és hatvan kilométer között változott.

         Ennek a horhosnak az egyik partján a mi védelmi állásunk, hátunk mögött a támadásra megerősített tüzérállással. A horhos túlsó oldala mögött, általunk nem ismert, nem látható távolságban, az orosz védőállás háta mögött Uriv és a Don.

         Amikor a horhosba értünk, ácsorogtunk. Vártuk a hajnali - reggeli világosságot. Bár még csak augusztus 10-e volt, pirkadatkor az ing elég vékonyka öltözéknek bizonyult, igen hiányzott a zubbony. Didergett az egész társaság, de lehet, hogy ehhez hozzájárult a támadástól való félelem is. Uriv! Uriv! Vajon hányszor ismételtük el magunkban ezt a rövid, de gyilkos szót?

         Didergés közben még látogatóm is akadt. A mi zászlóaljunknál volt aknavetős az édes néném velem egyidős fia, Sendula Józsi, akivel már egypár napja nem találkoztunk. Odajött elköszönni, mert sohasem tudhatja az ember!

         Lassan megvirradt. Addig összebújva, mint az áldozati bárányok, melegítettük egymást.

         Öt órakor: Talpra! Mindenki éberen figyeljen! Az új századparancsnokunk, Szakáll Endre főhadnagy még egyszer megszemlélte, a csapatát. Rajta is látszott a belső feszültség. Hiába, nagy felelősség volt a vállán. Az eddigi századparancsnok, Kandrai hadnagy, századparancsnok - helyettesként irányított bennünket.

         A harcrend tervezése szerint a 23/II. zászlóalj volt a támadó hadosztály élén. A zászlóalj élén a 6. század, éppen a mi századunk. Ezért volt jelentősége az új parancsnoknak, mert jóformán nem ismerte sem a tiszteket, sem a legénységet, és őt sem ismerte itt senki. Az eligazítás és a tűzterv szerint, a támadást a hátunk mögött lévő gyöngyösi és losonci tüzérek nyitják jól irányzott és megsemmisítő össztűzzel. Ennek 5 óra negyven perckor kellett volna kezdődnie! Negyven percig tart a tüzérségi tűz, utána rohamra. A megállás csak a Donnál!

         A tetterős új parancsnok idegesen járkált az egyik századparancsnoktól a másikhoz, még mindig volt intézkedni valója. Ki voltak jelölve az elsősegélyhelyek, és az egészségügyisek. Minden készen állt a bevetésünkre és az első megmérettetésre.

 

                                                                          +

 

 

         A parancsnokságon egyeztetett órák már tíz perc késést mutattak, a tüzérség még akkor sem lőtt. Már hat óra is elmúlt, és egyetlen ágyú sem bömbölt. Némák voltak, mint a sír. 6 óra tíz perc! Idegtépő csend és tanácstalanság. A tüzérség még mindig néma. 6 óra harminc! A századparancsnok szeretne személyesen kapcsolatot teremteni a hadosztály parancsnokságával, de az R-4-es nem talál rá a hullámsávra.

         A századparancsnok futárral közli a zászlóaljparancsnokkal, hogy tűz nélkül megkezdi az előrenyomulást. A támadás megkezdését engedélyezték. /Ezeket azért tudom ilyen biztosan, mert mint csapatcsendőr, a parancsnok mellett álltam./

         7 óra negyven: Elindultunk, és már a horhos gyepes széle csúszkált a bakancsunk alatt. Mi voltunk a támadóék éle. Amikor az ék éle elért a horhos partjára, egy végtelennek tűnő gabonatenger hullámzott előttünk. A baloldali széle talán három kilométerre volt tőlünk, a jobboldalit elnyelte a messzeség, a szélességéről fogalmunk sem volt. Reggel hét óra negyvenkor belegázoltunk a harmatos rozsba, amelynek magassága majdnem két méteres.          Hajrá! Előre! Kézifegyverek, tűzgépek töltve, csak még nem volt kire lőni.

         És ekkor megmozdult alattunk a föld, zengett az ég. A magyar tüzérek elkezdték működésüket a hátunk mögött.

 

                                                                        +

                 

         Negyven löveg zúdította a tüzet, a gránátokat, a srapnelt, de ránk, a 23/II. zászlóaljra. Miránk, akik bátran kimásztunk a horhosból és a gabonatáblába szélében rostokoltunk. A lövedékektől való félelmünkben pedig szerettünk volna minél mélyebben a földbe bújni. Negyven percen keresztül nem volt emberi erő és akarat, hogy ennek a csapásnak gátat vessenek. Magyar lőtt magyarra, de olyan pontosan azt a sávot, ahol most már lapultuk, hogyha szándékosan teszik, sem tehették volna pontosabban.

         Valóban igyekeztünk a földbe bújni, mind a vakondok. A magam 180 centijével végigvágódtam a földön, és láttam, hogy a többiek is előkapják a gyalogsági ásót, és igyekeznek valami búvóhelyet kaparni maguknak a földben. Egy földhalom védelmet nyújthat a vízszintesen röpködő lövedékekkel szemben, de a magasból becsapódó gránátok, a felettünk szétrobbanó és acélszilánkokat szóró esővel szemben teljesen védtelenek voltunk. Ásni, vágni a kemény orosz földet, hátha megvéd. Mellettem, vagy 4-5 méterre, Kardos Pista tépi a földet kétségbeesésében, de hiába, a tüzéreink által kilőtt gránátok nagy része a levegőben robbant, és zúdította ránk a halál esőjét.

         Mindenhonnan jajgatás, ordítás, káromkodás, segítségkérés, meg minden kétségbeesett emberi hang. A tüzérség egy kissé balra helyezte át a tüzet, így a szegény 14. gyalogezred is kapott belőle.

         Szólok Kardos Pistának, hogy nem gyújtunk - e rá? De Pista nem válaszol. A második szólításomra sem. Hozzá csúszok - mászok, akkor látom, hogy az egyik lába tőből lemetszve, a derékszíjon felül a hátgerince kettészelve. Észre sem vette szegény, már villámként szétdarabolta a halál. Húsz méterrel felettünk robbantak a gránátok, de engem megmentett a jószerencse.

         Egyszer csak vége szakadt a tüzérségi tűznek. Járkáltunk összevissza, de igen sok volt a halott és a súlyosan sebesült. Segítenénk is, de jött a parancs: Előre! Keresztül a rozstáblán! Előttünk akkor a csend, hogy az már félelmetes. Mintha csak ezek a mindenre elszánt magyar bakák törnének előre a magas rozsban, amelyiknek nem tudják a végét. Bár ne is ért volna véget! Az irányt is csak gyanítottuk, mert a századok között megszakadt az összeköttetés, és az sem tudtuk, hogy ki halad a közelünkben.

 

                                                                          +

 

 

         Mentünk tehát a magas rozsban, de helyes irányt inkább csak sejtettük, mint tudtuk. És csak mentünk előre a nálunk magasabb rozsban vakon és csendben. Az orosz még mindig nem lőtt, de mi sem, hiszen nem láttuk, hogy merre és kire.

         A mikor az elöl haladóknak egy világos csík sejttette a rozstábla szélét, akkor elkezdődött a harc. A gabonatáblától két - háromszáz méterre ott volt az orosz védővonal. Amint láthatóvá váltak a támadóink, a védőállás összes fegyvere megszólalt. Az elől haladókat irgalmatlanul mind egy szálig lekaszálták. Szegényeknek annyi idejük sem volt, hogy a puskájukat célra emelhették volna.

         Egymás után röppentek föl a piros magyar rakéták, így kérték a tüzérségi tüzet támogatásnak, mert a támadást így nem lehetett folytatni, de tűztámogatás nem jött. Mint később megtudtuk, a tüzérségünk már reggel és ránk, az összes engedélyezett lőszert ellőtte, és az oroszok fejére, a mi támogatásunkra, nem maradt. Volt ugyan tartalék lőszer, de annak a felhasználása hadsereg - parancsnoki engedélyhez volt kötve. Az engedélykérés folyamatban volt, de a válasz még nem érkezett meg.

         Az egyik raj parancsnoka, vállán német géppisztoly, mellette a golyószórós nyakba akasztott fegyverrel, ujja az elsütő billentyűn, a hátuk mögött még három puskás. Látták, hogy előttük a rozsban nagy mozgás, mocorgás van, körülöttük pisszegtek az orosz géppisztolygolyók. Úgy vélték, hogy előttük a rozsban oroszok lehetnek. Felugat a golyószóró, a rozs szélétől talán száz méterre az aknavetős raj tüzelőállást foglalt el, amikor közülük a magyar golyószórós hármat lekaszált, a negyedik, a rajparancsnok lelőtte a golyószóróst.

         A lekaszáltak között volt az unokaöcsém, Sendula Józsi is. Csendes, dolgos parasztgyerek, aki még életében egy madárfészket sem szedett ki. Mindentől félt, mindent sajnált.

         Tőlem jobbra, vagy húsz méterre, állvány - golyószórót szereltek össze. Felismertem Kandrai hadnagy hangját. Még egy kattanás, állványon a golyószóró, ezzel jobban lehet lőni a magas rozsban.

         Hallom, hogy becsúszott a tár. Arra nézek, amikor az első lángnyelvek kicsaptak a cső végén. Ennek a fegyvernek kétszáz méterre nagyon jó a lőszabatossága. De az oroszok aknavetőket vetettek be. Az állványos golyószóróba új tárat tettek, és ismét lőttek. Aztán hullott aknaeső, és a golyószóró elhallgatott. Kezelője véres fejjel hever mellette. Kandrai hadnagy vette kezelésbe a golyószórót, egy tárat ki is lő, majd tárat cserélt. Rövid sorozat, majd egy puffanás. Pár perc múlva odaérek: A hadnagy úr fejét egy kis húsfoszlány köti csak a törzséhez, úgy fekszik a golyószórón. A fegyvert kiemelem alóla, de én nem merek lőni, félek.

         Félek, de mennyire félek! Nem látok magam körül senkit, csak hangokat hallok. Tudom, hogy a bajtársaim az orosz állásokat lövik. Ilyen még nem fordult velem elő, de fölkeveredett a gyomrom, és hánytam. A hadnagyom látványától vagy a félelemtől? Tőlem jobbra egy hatalmas szalmakazal. A hadnagy úr holttestétől olyan kétszáz méterre. A heves aknatűz elől mindenki oda igyekezett. Nem nagy védelmet nyújtott egy szalmakazal, csak némi biztonságérzetet. Ha nincs más menedék, az is valami. Bár ez se lett volna!

               

                                                                           +

 

         Mert a környékén szétszóródott szalma a gyújtógránátoktól tüzet fogott. A láng körülfogta a kazalba bújt menedéket kereső katonáinkat, és az egyre szélesedő, magasodó lángtengeren átlábolni nem volt egyszerű. Néhány társunknak, akik mélyebbre bújtak a kazalba, szinte lehetetlen. Mert, ha lángoló ruhában ki is rohantak, biztos célpontjai lettek a fegyverek tüzének.

         Dél körül lángolva égtek a súlyosan sebesült, de megközelíthetetlen fiúk a többiek szeme láttára. A nyílt terepre az egészségügyiek a hordágyakkal, fedezet nélkül, nem mertek kimenni. Meg volt elég munkájuk a közeli rozsban jajgató sebesült és halott bajtársainkkal. Rohantak velük a horhos füves lejtőjére, ahol már orvos kezelhette őket.

         A gyalogság támogatására megérkeztek a magyar páncélosok, az I. páncélos hadosztály. Legtöbbjének páncélzata három centiméteres volt, a lövege 37 milliméteres. Felmásztak a horhoson, és előrejöttek a rozstábla közepéig. Lőttek egyet-kettőt, aztán visszahúzódtak. Amelyik kimerészkedett a tábla túlsó széléig, az úgy nézett ki később, mint egy sündisznó. Az acél magvas géppuskagolyók álltak ki sűrűn a páncélzatából. Az nem ütötte át, de beleszorult a páncélzatba.

         Egyszer csak megjelentek a fejünk felett a Raták. Először csak kettő, felderíteni. Azok elmentek, jött helyettük hét. Géppuskáztak, és apró, de sok bombát dobtak le közénk. Az egyik légvédelmi ágyúval fölszerelt harckocsi lelőtt egyet. Még a levegőben darabjaira esett szét.

         Amikor a támadás megindulásának helyén újra rendeződtek a sorok. A kulacsokat teletöltöttük vízzel, mert a fejünk felett pokoli forróságú nap sütött, bár a harc izgalmában ez eddig föl sem tűnt. Akinek fogytán volt a lőszere, vételezhetett, és újra megindultunk. Most egy kissé jobbra, hogy az égő szalmakazal ne essen a támadás irányába. A délutáni cél is Uriv meg a Don, ez volt a parancs.

         Azt már láttuk, abból nem lesz semmi, hogy az ebédünket két órakor az urivi templomdombon jó étvággyal megehetjük, pedig már igen éhesek voltunk.

         Ismét előre, és ismét összekeveredtek a csapatok. A szakasz elvesztette a parancsnokát, a parancsnok a szakaszát. Senki nem tudta, ki él, és ha él, merre van. Ki halt meg, kire lehet számítani még a második támadási hullámban. Az új irányban előretörve, az egyik halomról, ahol szintén kétméteres volt a rozs, láttuk Uriv községet, a templomát, és a templom mellett a templomdombot.

 

                                                                          +

                

         Most is heves ellenállásba ütköztünk. Amikor az orosz parancsnokság látta, hogy rohamelhárító fegyverei a támadást elhárították, ellentámadásra szánta el magát. Rajokban, egymástól 30-40 méterre dobtáras géppisztollyal jöttek előre, és tüzeltek. Behatoltak a rozsba, és kaszálták a rozsot, és minden embert, aki abban állt. Mint a halál!

         Ez a merész ellentámadás megzavart mindenkit. A mieink felvették velük a harcot, de csak hátrálva lőttek vissza. Én is hátra húzódtam a többiekkel együtt, és ismét a kiindulási helyünkre értünk. A horhos bal partján régi épületmaradvány volt, valami gazdag „kulák” hajdani birtokához tartozott. A kolhoz nem használta, sőt egyenesen lerombolta.

          Az egykori birtok udvaron álló hatalmas baromkutat még használták, mert új vízmerő dézsa volt rajta. A kút szélessége olyan két méteres, a mélysége lehetett talán nyolc. De víz már nem volt benne, mert a katonák mind kiitták. Szóval idejöttünk vissza az ellentámadás hatására.

         Ekkor Uriv felől új hullámban jöttek az orosz repülők. Fölénk érve szétszóródtak, mindegyik saját célpontot keresett magának. A kút körül lévők közül valakinek eszébe jutott a kút, mint menedék. Letolta az ostorfát a kút fenekéig, és rákapaszkodott, majd leereszkedett egészen a fenekéig. Annyira ki voltunk szolgáltatva a Raták géppuskáinak, bombáinak, hogy utána ereszkedtek vagy nyolcan - tízen, közöttük én is.

         Úgy lógtunk az ostorfán, mint a szőlőfürtök a tőkén, amíg a légi veszély el nem múlt. Ha egy bomba telibe találta volna a kutat, nem kellett volna a sírunkat megásni. De megúsztuk! Amikor a Raták elzúgtak, felmásztunk a kútból, és szétnéztünk, mennyit változott a világ.

         Valahonnan odaperdült egy magyar harckocsi. Nagyobb méretű, mint az eddigiek, meglehetős toronylöveggel. Csak a toronylövegnek volt egy kis szépséghibája, mert a lövegcső szét volt nyílva vagy öt-hat ágra. Nem tudom, hogy ez hogy történhetett, minden estre lehangoló látvány volt.

         A harckocsi tetején egy páncélos alezredes állt extra zubbonyban, vállpántos derékszíjjal, rajta pisztolytáska, a lábán tükörfényes csizma. Rendes munkát végzett a pucerja. Nyakában hosszú szíjra eresztve a német Meisser géppisztoly, tele tárral. A harckocsi megállt, az alezredes szétnézett. Bizonyosan azzal a céllal érkezett, hogy ő majd rendet csinál. Hol itt, hol ott folyt még a lövöldözés. De gyilkolták egymást a magyar és orosz katonák, ha kellett, géppisztoly - vagy puskaaggyal is.

                  

                                                                           +

           

         Balról jön egy árkászraj kettős oszlopban. Elöl a parancsnokuk, egy tizedes. Nem sorkatona már, lehetett vagy harmincéves. Az árkászoknak speciális fölszerelésük van. Hátbőröndjük nagyméretű, azon viszik a fűrészt, ácsszekercét, fejszét, ácskapcsot, szeget, a kezükben ásólapát. A szétnyílt csövű harckocsi előtt akarnak elvonulni, de az ezredes rájuk szól:

         „Árkászok, állj! Parancsnok, hozzám!”

         Mindannyian megállnak. A tizedes előrelép vagy tíz lépést, és az ezredes előtt megáll:

         „Parancs, alezredes úr!”

         „Tizedes, az embereivel az előttünk lévő dombvonulaton lövészteknőket ás! Egymástól öt méter távolságban. Végeztem, végrehajtani!”

         „Alezredes úr, alázatosan jelentem, ennek semmi értelme, mert a dombvonulaton is, meg előtte is olyan magas a rozs, hogy abból nem lehet látni semmit.”

         Az alezredes kezében megbillen a kurta csövű géppisztoly, és csövéből apró villanások láthatók. Az árkásztizedes elejti az ásólapátot, meginog, eldől. Bakaszorítós csizmájával még tesz néhány mozdulatot, aztán csendesen fekszik.

         „Őrvezető vegye át a parancsnokságot! Az előbbi parancsot hajtsák végre!”

         Azok megfordulnak, és az Uriv felé vezető úton elnyelte őket a rozs. Azok közül egyetlen embert sem láttunk viszont. A harckocsiból előmászott két szerelő, és a harckocsi árnyékában eszegetni kezdenek, bár kezük-lábuk olajos, arcukon lőporfüst.

         Egy negyedóra elteltével, ahol a harci zaj még nem csendesült le, négy személy közeledett. Az első kettőnek mindkét keze a levegőben, és mögöttük a két kísérő magyar baka. Amikor a harckocsihoz érnek, rájuk szól az alezredes:

         „Hová viszik ezt a két oroszt?”

         Alázatosan jelentem, ezek megadták magukat, és kísérjük őket hátra a gyűjtőhelyre, mert ugye a hadifoglyot hátra kell kísérni, hogy harc közben ne akadozzanak.

         „Álljanak félre, és menjenek vissza a harcba! Végeztem!”

         A géppisztolya ismét felugatott, a két orosz összerándult, és egyik jobbra, a másik balra dőlt. Az egyik húszéves lehetett, közepes magasságú, a másik hosszú és sovány, mint a piszkafa. A két páncélossal félrehúzatta őket az út szélére. Ez az ember, úgy látszik, szeret gyilkolni. Teljesen mindegy, hogy az áldozat fajtájabeli vagy ellenség.

         Ekkor előmászott a rozsból két géppuskás. Mindketten egy-egy Swarc-lóse-t cipelnek. Két-két rakasz a hátukon összekötve a vállukon kalimpál. Leteszik a géppuskákat, megpihennek. Ekkor látja meg őket az alezredes, és rájuk ordít:

         „Mondják, maguk géppuskások, hová az istenbe mennek, mi? Ott elöl van a harc, géppuskára ott van szükség, nem hátul. Nyomás vissza!”

         „Alezredes úr, alássan jelentem, elfogyott a lőszerünk, és ott elöl nem lehet vételezni.”

         Az alezredes két rövid sorozattal leterítette mind a kettőt. Ez nem normális ember, ennek öröm, ha gyilkolhat. Úgy araszoltunk el a környékéről, mint a dögbogarak a fűben, háttal kúszva, és figyeltük a mozdulatait. Ekkor Uriv felől, és a rozsból egyetlen magányos lövés csattant. A harckocsi tetején lövöldöző alezredes kezéből kicsúszott a kurtacsövű, kedvenc géppisztolya. Megrogyott, és fejjel lefelé lecsúszott a láncborító lemezre, majd onnan a földre. Pár perc múlva a mellbimbója körül nedvesedni kezdett az extrazubbony.

 

                                                                           +

           

         Jött a parancs, hogy a megindulási állásba visszavonulás. Felsóhajtottunk: Az a három kilométer is valami! Búcsúzásul az orosz nehézaknavetők még megszórtak bennünket.

         A megindulási állomás előtt tisztek, gyalogosok, tüzérek. Gyűjtik maguk köré az embereket. Már voltunk vagy százan. Megérkezett hat-nyolc teherkocsi, rajtuk hideg élelem és sok-sok hordágy. Ettünk, aztán megkaptuk az új feladatot: egy tisztes, négy honvéd két-két hordággyal vissza a rozsba. Összeszedni a sebesülteket! Meg a halott tiszteket, a halott legénységet majd utána.

         Este tíz óra volt, amikor újra nekiindultunk a rozsnak. Csak akkor volt szabad visszaindulni, ha mindkét hordágy tele volt, és együtt az öt fő. Már kettőt fordultunk. A sebesülteket Masztyuginóba, az ideiglenes kórházba szállították.

         Megyünk vissza a harmadik fordulóért. Már éjfél körül járt az idő. Most egy kicsit jobb felé tartottunk, mert arra még nem jártunk. Oda mentünk, ahonnan beszédet, segítségkérést vagy nyöszörgést hallottunk. És nyöszörgésre megyünk az egyik irányba. Halljuk a gyenge beszédet, de nem értjük. Megállunk fülelni. Csend van. Majd ismét a hang.

         Szanitári! Tovarisi! - halljuk.

         No, ez fogás lesz a javából! Nyilván orosz. Óvatosan megközelítjük, meg is látjuk, ő is minket. Vicsorgat, valamit mond, de nem értjük. Közülünk senki nem tud oroszul. Kezében pisztoly, de nem lőtt. Hátulról kaptam el a kezét pisztolyostól, de a fegyverben nem volt töltény.

         Mindkét lába térden felül elfűrészelve, a csontjai csikorognak. Riadt tekintettel néz ránk. Föltesszük a hordágyra, nagyon fél. Vállán arany vállap, őrnagy az istenadta. Kínálom cigarettával, rágyújt, és akkorát szív, hogy majd lenyeli az egész szálat. Mi is szívjuk. Beszédfoszlányok. Az orosz fölemeli a fejét, valamit hangosan szól. A rozsban hat orosz bujkál három hordággyal. Odaérnek, nézzük egymást. Géppisztoly a hátukon keresztbe. Az őrnagy beszél, az egyik orosz a szemét törli. Egy hordágyat ledobnak a földre, a miénket őrnagyostól elviszik.

         Úgy mentek el hang nélkül, hogy az egyik lekapta hátáról a géppisztolyt, és hátrálva ment a társai után lövésre kész fegyverrel. Nálunk csak egyetlen fegyver volt, az orosz őrnagy haszontalan pisztolya. Azt is eldobtam, hogy ne vallassanak miatta. A rozsnak azon a szélén több sebesültet nem találtunk. Bevonultunk éjféltájban a többiekhez, a megindulási állásba.

         Összetalálkoztam egyik dejtári jó bajtársammal, Bacsa Ferivel. Lehúzódtunk egy gödörbe, és szinte összebújtunk, hogy így is mentsük egymást. És elkezdtünk szundikálni. Mellettünk, olyan kétszáz méterre, balra húzódott a Novo-Uszpenszkából Urivba vezető út. Éppen ezen a szakaszon hatalmas nyárfákkal szegélyezve. A nyárfák árnyékában negyven, álcázott magyar harckocsi állt.

         Furcsa volt az éjszaka közepén, hogy légyzümmögést hallottunk. Rövidesen felerősödött a hang, és repülőzúgássá vált. Elöl egy magányos gép repült, utána három-négy kilométerre vagy tizenöt. Az első kiengedte a világító bombáit, amelyek nappali fénnyel világították meg a környéket. Mire kivilágosodott, a többiek is, a bombázók is odaértek. Az első támadási hullámban két harckocsit találtak el. Az egyik lángba borult, a másik szétrobbant. Fél óra múlva ismét jöttek, ugyanolyan formációban, mint az előbb, és pontosan ugyanannyi. Három hullám tűzijátékát élveztük végig, amikor azt mondtam Bacsa Ferinek, hogy menjünk be Novo–Uszpenszkába.

         Probléma nem lehet, hiszen nekem van igazolványom, és őt meg magam mellé vettem kisegítőnek, mert a járőrtársam elveszett. El is indultunk. A három kilométert jó félóra alatt megtettük. És még örültünk is, hogy azokat a pokoli nyárfákat elhagyhattuk, hiszen lehet, hogy reggelig fogják bombázni őket.

         Alig mondtuk ki ezt hangosan, amikor már halljuk is a repülőgépzúgást. Ezek most ránk vadásznak? Az első gép már a fejünk felet zúg, és ég a Sztálin-gyertya, és már itt vannak utánunk a bombázók. Egy ház mellett két méterre magas trágyarakás, és süvít a bomba, és tőlünk olyan húsz méterre robban. Nekem sikerült a trágyarakás és a házfal közé beugranom, de Bacsa Ferinek egy szilánk a jobb szemöldökcsontját vágta át. Behúztam a házba, ahol német szanitécek voltak. Azok azonnal bekötötték, és a német sebesültekkel együtt elvitték a kurszki kórházba. Bacsa Feri októberre meggyógyult, akkor láttuk újra egymást. Állítása szerint, jót tett neki a kórház, mert megpihent és megnyugodott egy kissé.

                  

                                                                          +

             

         Az augusztus10-ről 11-re virradó éjszakát tehát mi is Novo-Uszpenszkában töltöttük. Többnyire a szabad ég alatt, mert a bombázások miatt nem mertünk a házakba húzódni. Inkább vackoltunk magunknak a falak mellé szalmába bújva, vagy fák árnyékában a házaktól távol, de egymáshoz szorosan. Féltünk még az őslakosoktól is, mert igen próbára tette idegeinket az előző nap.

         Végre megvirradt. Kerestük a tegnapelőtt lerakott szerelvényünket. A helyét meg is találtuk, de szét volt túrva, és avatatlan kezek által kiválogatva. A használható holmikat elvitte, aki előbb odaért. Elsősorban az őrökre gyanakodtunk. De a gyanú még nem bizonyíték. Valami azért maradt: a zubbony, a köpeny, a borjú, de soha nem lett meg az önborotvám, sem a késborotvám. Úgy kellett venni olyanoktól, akiknek volt eladó.

         Amikor egy szakasznyi katona összeverődött, parancsnokkal az élén elindították őket Masztyugínóba. Ez a község Novo-Uszpenkától 5-6 kilométerre, a Dontól olyan 9-10–re esett. Egy nagy ház kertjében vártak bennünket a szakácsok igen finom ebéddel: jó szaftos rizses hússal. A teljes létszámra főztek, de sajnos már többen nem álltak sorba közénk.

         A szakácsok - lovászok között láttam tüsténkedni Ruga szakaszvezető urat, aki olyan nagyon belopta magát már otthon a szívembe. Adjusztált ruhában volt, bal mellén, a zubbonyon, zöld cérnából sodort zsinór, az esetleges kitűntetések számára. No fene, a tegnapi megpróbáltatások után is vannak még illúziói egyeseknek! Rám nézett, de nem tisztelegtünk egymásnak. Voltak ennél fontosabb dolgok is.

         Ebéd után elhelyeztek bennünket, megmosakodtunk, és azzal feküdtünk le, hogy alhatunk holnap reggelig nyugodtan.

         Még másnap is jött hozzánk olyan ember, aki a harc közben más egységhez csapódott. A század elvesztette személyi állományának a felét, a századhoz tartozó parancsnokok – tisztek, hadapródok – közül öten estek el. Egyetlen hadapród maradt életben, Nyitrai Géza. Igen sajnáltam a járőrtársamat, Balga Ferenc tizedest, a járőrtársamat, közvetlen felettesemet és Kandrai hadnagy urat, aki halálával megszolgálta az előléptetését, a szemem láttára.              Augusztus 12-e is csetlés-botlással telt, de igen csendes volt és elgondolkodó az egész megmaradt társaság. Jöttünk-mentünk, de nem találtuk a helyünket.

         Kijelölték a század elhelyezési körletét egy nagy gyümölcsfás helyen, a falu szélén. Mint rangidős, Nyitrai Géza hadapródőrmester vette át a század parancsnokságát.

         Augusztus 13-án, délelőtt, volt az első zárt kötelékben megtartott parancshirdetés. Bejelentették, hogy a 23/II. zászlóalj, a mi zászlóaljunk, tartalékban marad. Ez a zászlóalj képezi a hadosztálytartalékot. A hadosztály többi egysége védelemben lesz.

         1942. augusztus 13-án délután is sorakozó volt mindenkinek. Senki sem maradhatott távol, még a szakácsok és a törzshöz tartozók sem. Jelen volt a század teljes személyi állománya. Megjelent a századparancsnokságról egy tiszt és két írnok. El nem tudtuk képzelni, hogy mi következik. Pedig sejthettük volna, mert a veszteségeket még nem vette számba senki. Most az következett.

         A mi századírnokunk és a két zászlóaljírnok munkához látott. Mi egy nagy körben körülültük őket, mint egy gyászoló gyülekezet a leengedésre váró koporsót. Felolvasták jól hallhatóan és figyelmesen, egymást ellenőrizve, a század teljes névsorát.

         Azt a létszámnévsort, amely még a balassagyarmati induláskor teljes volt. Azt kellett megállapítanunk közösen, hogy akik akkor már nem ülhettek közénk, ki hiányzik. Illetve, ki látta őket elesni, és hol? Kit szállítottak közülük kórházba? Ki eshetett orosz fogságba, kit tekinthetünk eltűntnek?

         És addig folyt a névsorolvasás, és annyiszor, ahány bizonytalan sorsú bajtársunkról bizonyosságot nem szereztünk. Nehogy valaki kimaradjon, és tévedés történjen a hazaiak értesítésekor.

         Másnap reggel az egyik orosz házban kopogni kezdtek az írógépek. A következő szöveget fogalmazták tucat számra:

         „Hivatalosan értesítem, hogy xy honvéd 1942. augusztus 10-én Voronyezstől 48 kilométerre a Don-menti harcokban hősi halát halt.” Aláírás, bélyegző.

         Ezzel jelentették be az otthon maradottaknak, hogy a fiuk, testvérük, férjük, kedvesük többé ne reménykedjék a hazatérésükben. Valahol Uriv táján orosz földben fekszenek. Az indulástól még csak két hónap telt el. De egész pontos adatokat még nem tudtunk bizonyosan. Az eltűntek sorsát illetően sok volt a találgatás.

          Egy hétig említésre méltó esemény kevés történt. Hacsak az nem, hogy sátorszomszédunk lett egy tizedes, egy pesti srác. Egyik rajnak volt a parancsnoka, és mint tartalékost hívták be. 1916-ban született. Emlékszem arra, amikor bevonult. Akkor még eléggé „rázta a rongyot”, nagyképűsködött, és kézzel-lábbal tiltakozott a behívás ellen, mert hadiüzemben dolgozott, és nagyon fontos hadianyagot gyártott. Nekünk így mesélte. Állítólag Csepelen ő és az egyik társa kettesben gyártották a magyar golyószórókhoz a helyretoló rugót. Hittük is, nem is.

         Nem volt szerencséje, mert ő is megkapta a SAS-t, és bejött közénk. Állandóan méltatlankodott, bár a többiek is, de magukban, de egészen más miatt. Például: Felelősségre vonták-e azt a tisztet, aki a magyar ágyúk tüzével késlekedett, majd bennünket lőtt? De hát ez a vezérkar belső ügye volt, de nem ártott volna tudni a beosztottaknak is, hogy kit vontak felelősségre, illetve kit marasztaltak el a teljesen céltalanul meghalt bajtársaink haláláért. Például: Kardos Pista értelmetlen és céltalan pusztulásáért. Dehogy mert szólni valaki!

         A pesti szomszédunk állandóan szidta a pesti világot. Hogy az egész nem ér semmit, mert nincs társasági élet, nívón aluliak a színházak műsorai, nem lehet egy valódi feketét kapni az egész városban. És így tovább. Mi csak elnézően mosolyogtunk rajta. Mert már a bevonulása után egy hétig nem ette meg a kincstári kosztot, és a Sümegi szállóban vacsorázott. Reggelit nem evett, délben harapott valami hideget, mert este a bőséges szállodai vacsora várta. De hol van már a tavalyi hó!

 

                                                                           +

            

         Szóval, ez a tizedes lett a szomszédunk. A csapatok élelmezésére a szarvasmarhát a front mögött 40-50 kilométerre vágták a mészárosok. De a nagy távolság miatt a kedden levágott marha húsa legkorábban csütörtökön került a századkonyhára. A vételező kocsikra felrakták a negyed marhákat, rájuk dobtak egy gyékénytakarót, és utaztatták a húst negyven-ötven kilométer hosszan. De az orosz utakon, amelynek porában vagy dagonyában igen lassan haladt a kocsi. Nem lehetett csodálkozni rajta, hogy menet közben, a vánszorgás közben, a hússzállító teherautókat arról lehetett megismerni, hogy egész felhőként kísérték azok a zöld színű döglegyek. Ez a nyári szállításoknál mindig így volt.

         Amikor a negyed marhát a századvételező átvette, a szakácsok kiterítették egy ponyvára, két-három vödör vízzel leöntötték, és már kezdődhetett a darabolás. A higiénia bizonyos hiányosságait föl lehetett fedezni. De „az ember olyan élőlény, amelyik mindent megszokik”. Főleg kint a fronton, ahol örül, hogy még él.

         Egyik alkalommal mentem az ebédemért, amikor utánam szólt a pesti tizedes:

         „Őrvezető, legyen szíves, hozza el az én adagomat is!” És már nyújtotta is felém a csajkáját. Ahogy megkaptam az ebédet, és ballagtam vele a sátorunk felé, látom ám, hogy a babgulyás tetején sok a pirított hagyma. Közelebbről is nézegettem, és fölfedeztem, hogy minden hagymadarabnak feje van. No, a mindenségét neki! Nem tudom, mit fog szólni az én kényes gyomrú tizedesem?

         „Tizedes úr, parancsoljon, itt az ebédje!”

         „Köszönöm, őrvezető. És mi van ebédre?”

         „Babgulyás, tizedes úr, csak sok hagyma van a tetején.”

         „Annál jobb, nagyon szeretem a pirított hagymát.”

         „Tizedes úr, csakhogy ezeknek a hagymáknak fejük is van.”

         „Sebaj, őrvezető, a kukaccal is telik a has.”

         Az én régi, békebeli és finnyás tizedesemre rá sem lehetett ismerni, olyan jóízűen ette ezt a bakakosztot. És abba is belenyugodott már régen, hogy helyette más fabrikálja a golyószóró rúgóját.

         Elérkezett augusztus 20-a, Szent István ünnepe. Reggeli után a század kivonult. A körletben csak a két csapatcsendőr, napos, ügyeletes; a két szakács, egy őrvetető és a vételező tisztes maradt. Mi ketten, a csendőrtársammal, átmentünk az ötödik század körletébe meglátogatni az ismerősöket. Nagyon kellemes, valóban ünnepléshez igazodó időjárás volt.

         Egyszer csak, úgy 11 óra tájban, az urivi hídfőből eldördültek az ágyúk, és 6-8 kilométer után éppen a nehézfegyver század körletébe és a miénkbe húsz lövedék csapódott be. Két bajtársunk meghalt, egy pedig megsebesült. Természetesen tudtuk, hogy az oroszok csak úgy találomra nem lövöldöznek, de ez kimondottan célzott volt. Nagy lett a riadalom, és rövidesen kiderült, hogy valaki a századunk körletében lévő vadkörtefát meggyújtotta, hogy kifüstölje a méheket, és az odvából mézet akart szedni.

         Az ágyúgolyók füstje még alig oszlott szét, a gyakorlaton lévő századunk bevonult. A századparancsnok megállapította, hogy a füst bizony támpontot nyújtott az ellenségnek. Ki volt a tettes? Ki a felelős két bajtársunk haláláért? A szakácsok igazolták egymást, mi, csapatcsendőrök, nem voltunk a körletünkben, a szakácsok a vételező tisztest sem látták. Tehát csak a napos vagy az ügyeletes lehetett a tettes.

        A század ingben, sima derékszíjjal a konyha mellett sorakozott fel. Parancskihirdetés! A hadapródőrmester mellett két egészségügyi katona, orvos és az írnok, aki a következőt olvasta:

         „1942. augusztus 20-án 11 órakor, amikor a század körleten kívül tartózkodott, Lengyel Sándor őrvezető, mint napos tizedes és Fetzer Jakab honvéd, mint ügyeletes őrvezető a körletben lévő odvas körtefát meggyújtották. A füstre az oroszok ágyútüzet nyitottak, amelynek következtében két fő életét vesztette, egy pedig megsebesült. Ezért Lengyel Sándor és Fetzer Jakab honvédet két - két órai kikötésre ítélem. Azonnal végrehajtani!”

         Kiválasztották a kikötésre alkalmas fát. A fa egyik erős ága alá állították az elítéltet. A kikötésre ítélt két karját hátracsavarták, összetett csuklójára ráhurkolták a kötelet. Ha a parancsnok jónak látja, akkor a hurok alá tetetheti a zubbony ujját. A kötél végét átdobták a faágon, és a kötelet addig húzzák, amíg az áldozatnak csak a lábujjai érik a földet. Igen régi büntetési mód ez, még az első világháború előtti időkben vezették be a magyar hadseregben. Nem lehettünk rá büszkék.

         Már fél órája függtek a fán, amikor elsőként Fetzer Jakab vesztette el az eszméletét. A parancsra a földre engedik, majd föllocsolják. Feleszmél. És így folytatódik mindkettővel tovább, amikor Lengyelt már másodszor engedték le, akkor megszólalt:

         ”Hadapród úr, a fát nem mi gyújtottuk fel. Jobban kellett volna nyomozni!”

         „Hát akkor miért nem jár a szájuk, hogy ki az igazi bűnös!

         „A valódi bűnöst keresse meg a hadapród úr, de harc közben ne kerüljön a szemem elé.”

         Lengyelt ismét felhúzták, és miután letelt a két óra, a végrehajtás jegyzőkönyvét aláírták. Az élet ment tovább a maga útján.

         Este, már takarodó tájékán, ismét sorakozó:

         ”Ma reggel a sztarij - oszkoli repülőtéren Horthy István kormányzó-helyettes hősi halált halt, mert a repülőgépével lezuhant.”

         Emlékezetes maradt mindannyiunk számára ez az ünnepinek indult augusztus 20-a.

 

                                                                           +

          

         Mi ketten járőrözgettünk. Ellenőriztük az őrségeket, közben leültünk velük kártyázni, mert az ördög bibliáját ott is sűrűn lapoztuk. Egyik őrhelynél mi nyertük el a konzervet, mert ez volt a közös valutánk, a következőnél elvesztettük.

         Ha nevetni akartunk, úgy a bajusz alatt, meglátogattuk a belga páncéltörővel felszerelt bajtársainkat, ahogy gyakorolták a lesállást. Vagy az aknavetősöket, akik szorgalmasan futkostak a csővel, talpaltak a talppal, céloztak, tüzelőállást váltottak, amíg csak bírták tüdővel.

         A lövészszakaszok a kézigránátdobást gyakorolták esztergált fadarabokkal, szimulálták a gyilkolást. Aztán gyakorolgatták a közelharcot, és kitartóan döfködtek egy orosz szalmabábut. Nem hagyták, hogy az emberek unatkozzanak, ezért szórakoztunk, mi ketten, olyan jól.

         Augusztus tizedike, sőt huszadika is kezdett feledésbe menni. A hiányzók elvesztésébe az idő múlásával belenyugodott az ember. Ha levelet írt haza közben, meg-megemlegettük az egy faluból való áldozatok neveit, sorsát. De minek fájdítanánk az emberek szívét fölöslegesen? Mink még éltük, és hogy még meddig fogunk élni, ki tudja. Amióta eldördültek az urivi ágyúk, azóta még cigizni csak tűzbiztos fedezékben lehetett.

         Újság volt, hogy érkezett hozzánk egy szakasznyi erősítés, csupa román meg ruszin polgártárs. Nem volt különleges, hiszen magyar uniformisba bújtak, az oroszok meg úgyis csak arra lőnek, nem az anyanyelvre.

         Valahonnan új szakaszparancsnokokat vezényeltek a századunkhoz. Még az urivi támadást megelőzően vitéz Kovács Károly vezérőrnagy volt a 20. hadosztály parancsnoka, a 23. gyalogezred parancsnoka Nagy Géza ezredes, a zászlóaljunké Lászai János.

          Vitéz Kovács Károly idegösszeroppanást kapott, amin nem csodálkoztunk, mert olyan cudarul szervezték meg azt a támadást. A helyére Nagy Géza ezredes lépett, az ő posztjára pedig Lászai János. A 23/ II. század parancsnoka Hárs László lett, akit ez alkalommal léptettek elő századossá.

       Szeptember 7-én a masztyuginói templom előtt gyülekeztek össze az ezred csapatcsendőrei és néhány tábori csendőr. Az eligazítást Verebély István zászlós vezette, aki felvilágosított bennünket arról, hogy valószínűleg 9-én támadást fogunk indítani Sztorozsevoje község elfoglalására. Ha sikerül, kiérünk a Donhoz, és oldalba kapjuk az uriviakat. A hídfőt kellene felszámolni, mert annak nagy a hadászati jelentősége.

         El kell mondani ugyanis, hogy június-júliusban, amikor Tyimnél a magyar és a német erők az orosz védelmet visszaszorították a Donig, akkor itt nem volt hídfő. A magyar csapatok is végig kinn álltak a Don partján, kétszáz kilométer hosszan. Az oroszok meg a biztos védelmet nyújtó Don mögé húzódtak, végig a keleti partra.

         De a magyar hadvezetés, miután a part mentén csak hevenyészett védelmi állásokat létesített, a katonák zömét meg hátra küldte füvet meg rozsot kaszálni, mert kell a takarmány télen is a lovaknak. Az oroszok megorrontották ezt a magyar „hadmozdulatot”, és Urivnál szép lassan átszivárogtak a folyó legkevésbé védett szakaszán, és keményen megkapaszkodtak az urivi hídfőben.

         Ezen a szakaszon a Don egyenes folyását egy félkör alakú kanyar szakítja meg, amely kelet felé türemkedett ki.

         Majdnem hasonlított a görög ábécé Omegaként ismert betűjéhez, ahol a kanyar két pontja csupán 12-14 kilométerre van egymástól. A kanyar mélysége 5-6 kilométer.

          A kanyar északi sarkán helyezkedett el Sztorozsevoje, a délin pedig Uriv. A kanyar déli részén még volt egy falucska: Ticsika. Vagyis, amit könnyelműen kiengedtünk a kezünkből, most azt drága áron vissza kellett szereznünk.

         A templom előtt összegyűjtötteknek az volt a feladatuk, hogy záró láncot képezzenek, hogy ne ismétlődhessen meg az urivi kudarc. Amíg az orosz védelmet föl nem tépjük, addig hátrafelé csak orvosi cédulával ellátott sebesültek vagy a felsőbb parancsnokság által kiállított nyílt parancsot felmutató katona mehet.

         1942. szeptember 7-én este összepakoltunk, mindent fölszedtünk, és amikor besötétedett, századonként elindultunk keletnek, a Sztorozsevoje előtt lévő magyar védőállások mögé. Több száz holdas, végtelennek tűnő napraforgótáblában táboroztunk le. Oda hozták a meleg ebédet, másnap napoztunk, levelet írtunk haza. Némelyikünk már a végrendeletét.

         Korán megvacsoráztunk, még a nap is látta. Lőszert, kézigránátot vételeztünk. Megkaptuk a másnapi, azaz kilencedikei ebédet, hidegélelmet. Megtörtént a századok szerinti eligazítás, majd szakaszonként elismételték, és pihenőre tért, akinek az álmai nem voltak nagyon rosszak.

 

                                                                           +

           

         A hajnali pirkadat a zárólánc tagjait a magyar és a német tüzérségi vonal mögött találta. Nagy tüzérségi erőket vontak össze, és nem akarták, hogy az urivi katasztrófa megismétlődjön a kimondottan önpusztító tüzérségi tűz miatt.

         Az emberek már négy órakor megreggeliztek. A 8-án kiosztott karszalagok a karon voltak. Az élen haladóknak zsebben a negyed négyzetméternyi sárga ruhadarab. A karszalag azért kellett, mert a magyar posztóruha színe hasonlított az orosz egyenruháéhoz. Nehogy elnézzük egymást. A négyszögletes ruhadarabnak pedig az volt a szerepe, hogy ha az élen haladókat az orosz védelem lefekteti, akkor szűkség lesz a repülők támogatására, és ez a sárga ruhadarab jelzi a pilóták számára azt a sávot, ameddig a támadó magyar-német egységek eljutottak. Tehát az előttük lévő területsávot kell bombázni.

         Pontosan öt órakor a tüzérség megnyitotta a tüzet. A kisebb ágyúk a közelebbi célpontokat lőtték, a nagyobbak a távoliakat. Egy teljes órán át ontották a tüzet, a vasat, az acélt Sztorozsevoje védőire. Verette a védőállásban lévő orosz gyalogosokat, a hátrább lévő páncélelhárítást, az aknavetősöket, a tüzérséget, a tartalékot. Szóval: mindent és mindenhol. Morajlás, dübörgés volt előttünk, és a falucskában hatalmas lángnyelvek csaptak fel a magasba. Égett abban minden ház.

Aztán a tüzérségi tűz elhallgatott. Szinte fájt a csend egy teljes órai dübörgés után. Tudtuk, hogy miután a tüzérek megtették a kötelességüket, most mi következünk.

     Sztrozsevoje orosz védelme is hallgatott. A védelmi vonaluk előtt, jobb oldalon szántás, a baloldalon még learatatlan rozs, végtelenbe nyúló táblában. Ezt az állásaik előtt olyan kétszáz méter szélesen le is kaszálták, tehát nyílttá tették a terepet. A kévéket keresztekbe rakták, de minden keresztbe egy–egy géppuska- vagy golyószóró-fészket telepítettek.

         Amikor a gyalogság elindult, ezekből az előretolt fészkekből lőttek, amíg a fegyverük csöve be nem tüzesedett. A magyar egységek rövidesen felszámolták ezeket a gócokat. Az életben maradt oroszok visszahúzódtak a saját védelmi vonalukba.

         Amikor gyalogosaink elérték a rozstábla szélét, olyan zárótüzet kaptak, hogy nem voltak képesek tovább haladni.

         Kiderült, hogy az első védelmi vonalban harcoló oroszoknak, kivétel nélkül, dobtáras géppisztolyaik voltak.

         Támadásunk szélessége mintegy nyolc kilométer volt, és mintegy 6-700 méter mélységben legalább harmincezer ember, aki szeretett volna a faluba eljutni. Aki a szemben állók közül megmoccant, legyen az orosz vagy a mieink közül, már kapta is sorozatot vagy a jól irányzott puskagolyót.

              

                                                                           +

           

         Már több órája feküdt a támadó csapat, de előre egy tenyérnyit sem sikerült haladni. Sok a sebesült, a segélyhelyen alig győzték a munkát.

         A súlyos sebesülteket rögtön gépkocsira, lovas kocsira rakták, és vitték hátra. A kötés, amit a helyszínen kaptak csak a vérzés elállítására vagy csökkentésére volt elég. A lábon járó sebesültek, a nyakukba akasztott orvosi cédulával, hátra mehettek. A járművek nem győzték a szállítást, pedig még csak a támadás első napján voltunk. Mi lesz itt addig, amíg el nem érjük a Dont?

         A záró lánc is igen lassan haladt előre. Két fő együtt, a legközelebbi körülbelül negyven méterre. Szinte csak araszolunk, de ez minket különösebben nem izgat, mert azért mégiscsak nagy mázlink van. Minden gazcsomót megpiszkáltunk, mert egyetlen katonasapka el nem maradhatott.

         Jött velünk szemben hátrafelé két katona. A nyakukon nem volt orvosi cédula. Amikor közelebb értek, akkor vettem észre, hogy az első egy tüzér parolit viselő hadnagy, a háta mögött tisztes távolságban egy tüzér, hátán egy karabéllyal. Rájuk is szóltam:

         „Állj! Parancsnok előre!” A honvéd hátra maradt, a hadnagy előre jött, és ismét megállítottam:

         „Állj! Hadnagy úr, hová mennek?”

         „A tüzérfigyelőből megyünk a lövegállásba.”

         „Kérem a nyílt parancsot! A nélkül és orvosi cédula nélkül még a tüzérek sem mehetnek hátra.”

         „Pedig, őrvezető, én hátra megyek, mert nekem ott van a szolgálati helyem. Akár tetszik ez magának, akár nem.”

         „Hadnagy úr, ismétlem, és utoljára felszólítom. Amennyiben nem fordul vissza, és nem csatlakozik az egységéhez, agyonlőjük.”

         Járőrtársam a géppisztolyát a hadnagy felé irányította.

         „Nagyon helyesen jártak el, fiúk. Itt az igazolványom, a hadosztálytól vagyok, és a záró láncot ellenőrizzük. Legyen szíves, adja ide az igazolványát!”

         Az adataimat följegyezte, és elment a záró lánc előtt, tovább folytatni az ellenőrzést. A határozott magatartásomnak meglett az eredménye, mert novemberben érem lett belőle: magyar bronz vitézségi érem.

         Elől dúlt a harc, mi is lassan haladtunk előre. Jobbra egy kisebb napraforgótáblánál mozgást láttam. Ott emberek tettek-vettek. Menjünk, nézzük meg, kik azok, és mit csinálnak!       Olyan száz métert kellett jobbra kitérnünk. Három magyar katona szorgoskodott egy géppuska mellett. Az egyik honvéd a géppuska mellett térdelt, és egy ronggyal és egy hangya szorgalmával tisztítgatta azt. A másik a sekély gödörben hanyatt fekszik, és nagy bugalommal kötözgeti a harmadik egy darab gézzel a társa balkarját. Rájuk köszönök:

         „Maguk mit csinálnak itt, szakaszvezető úr?”

         „Nem látja, egyik katonám megsebesült, annak a karját kötözöm.”

         „No, bontsa csak le azt a gézt, majd megnézzük a sebet! Lebontani, szaporán!”

         Semmi vér, semmi, ami sebesülésre utalna, de legalább körülöttük legalább húsz eldobált csikk. A géppisztoly csöve rajtuk.

         „Bajtárs, ha istent ismersz, ne izélj velünk! Mind a hárman egy faluból valók vagyunk. Nekem három gyerekem van és egy beteg feleségem!”

         A szakaszvezetővel, mint rajparancsnokkal megbeszéltük, hogy tulajdonképpen nem sértették meg a szabályt, csak szabotálták a vérontást. Javaslatunkra a napraforgó sarkánál beásták magukat, és a géppuskát tüzelőállásba helyezték.

         Elköszöntünk egymástól, azóta sem találkoztam velük.

Lassan beesteledett. A harc hevessége csökkent, csak az égő házak világítottak egyre félelmetesebben.

         Mindkét oldalon csak az éber őrök vigyázták egymást meg a katonák nyugalmát. Éjjel ritkán volt lövöldözés, ilyenkor még a halál is aludt.

         Az oroszok még mindig a község előtt lévő védőállásokban voltak, mi pedig az orosz állások előtt feküdtünk száz-nyolcszáz méter mélységben. Szerencséje volt annak, akinek a közelében egy jókora bombatölcsér vagy ágyúgolyó csapta gödör volt, mert az védelmet  nyújtott a kézi fegyverek tüze ellen. Csak a fejét ne nagyon emelgesse, aki nagyon kíváncsi volt. Érje be a feje felett lévő csillagokkal meg a holddal!

         Mi, a záróvonalba tartozók, az éjszakát az eredeti védővonalban töltöttük. Közvetlenül mellettünk volt a zászlóalj kötözőhelye. A sebesültek egy része még mindig nem volt ellátva. Akiken nem lehetett segíteni, azok a halálukig nyöszörögtek, majd amikor a szemük fenn akadt, félre húzták őket az útból.

         Ha az orosz aknavetősök figyelője nem volt elég álmos, vagy rosszat álmodott, még az éjszaka kellős közepén néhányszor megszórt bennünket. Sok fölösleges lőszerük volt, nekünk annál kevesebb. De a hajnal csak megérkezett. A Don felől először sárga fényküllők jelentek meg, majd ezek összekapaszkodtak, és már újra ránk ragyogott a következő nap.

               

                                                                           +

 

         És ekkor úgy megijedtem, ahogy csak ritkán szoktam. Kissé jobbra, a hátunk mögött, olyan hangorkán támadt, amilyet még életemben nem hallottam. Mintha a pokolból jött volna ez a hangözön. Borzalmas volt, idegtépő és fantasztikus.

         Később ellátogattunk ennek a hangforrásnak a közelébe, mert a kíváncsiság hajtotta az embert. Az egyik horhosban, negyven-ötven méterre egymástól, hat darab hatcsövű német sorozatvető kezdett el „dolgozni”. Láttukra egy kicsit dagadt is a mellünk, hogy lám, a szövetségeseinknek ilyen fegyverei is vannak. Legalább 20 német katona forgolódott körülöttük, és folyamatosan készítették elő kilövésre a pokol kutyáit, vagy ahogy mi elneveztük, a „Hitler-fuvolát”.

         Aztán mindkét oldalon csend támadt, leszámítva egy-egy magányos lövést. Ezek távcsöves puskával lőttek, és ritkán hibáztak mind a két oldalon. Folyt az embervadászat folyamatosan.

         A záró lánc parancsnokát telefonhoz hívták. Hátulról közölték vele, hogy a támadó ék parancsnokával, Várnagy őrnaggyal megszakadt minden összeköttetés, ezért a zászlós gondoskodjon ennek gyors megteremtéséről. A zászlós tehát megkapta, hogy milyen parancsot kell teljesítenie. Én és a járőrtársam voltunk éppen a keze ügyénél, odaintett bennünket magához, és ismertette a parancsot. El kell jutnunk az orosz állások elé, ahol a több ezer katona között meg kell találnunk az illető őrnagyot. Potomság!

         Mi hármasban fogunk nekivágni. Tíz perc múlva elindultunk a földúton, aminek egyik oldalán rozs, a másik oldalán szántás. Olyan kétszáz métert szabadon megtehettünk, tehát talpalva, mert az oroszok ott még nem láthattak bennünket. Amikor az előttünk lévő alacsony emelkedőre feljutottunk, már egy géppisztolysorozattal jelezték, hogy vége a hunyásnak. Mindjárt hasra is vágtuk magunkat.

         Ekkor, mert a baj nem jár egyedül, Voronyezs felől repülőzúgást hallottunk. Azonnal fedezék után kutattunk. A zászlós és a tizedes találtak a közelükben egy jókora gránáttölcsért, éppen mind a ketten elfértek benne, De az én hosszúságomnak ott már nem jutott hely.

         Kissé hátrább, és attól az úttól olyan harminc méterre egy német páncélvadász harckocsi állt. A németek látták a repülőgépek közeledését, és látták, hogy nincs testemnek hová lennem, befogadtak a harckocsi óvóárkába, bár elég szűken voltak így is. Az árok két végében lapult egy-egy német, és a középre nyomakodtam, és ráhasaltam az egyik német hátára.

         A támadó repülőegységből kivált egy gép, és célba vette ezt a harckocsit, majd lőtt. Csattogott, pattogott körülöttünk minden. Semmi bajunk nem történt, de a derekam fölött lógó vizes vödröt két helyen is kilyukasztották a lövedékek. A gépek tovább repültek Uriv felé, és állandóan szórták a halál tojásait.

         Kilestem a kocsi alól, és láttam, hogy a gépek megfordulnak és jönnek vissza. Ez az egy gép ismét kivált a többiek közül, és mintha ránk különösen haragudna, újból a harckocsit támadta. Nem volt merszem továbbra is ott maradni, ezért a harckocsi orra alá bújtam be lábbal előre, az ott lévő másik két német közé. A gép két kis méretű bombát dobott le, de mind a kettő elég távol csapódott be.

         Amikor kilestem a harckocsi alól, láttam, hogy ez a magányos gép füstöl, félszárnyra bukik, és mind sötétebb füstöt húz maga után. A gépből kiugrott a pilóta, és az északi szél éppen felénk sodorta az ejtőernyőjét. Odaszólt nekem a zászlós:

         „Rideg! Menjen, fogja el azt az ejtőernyőst! Kísérje a kötözőhelyre! Mi a tizedessel megyünk tovább megkeresni az őrnagy urat.”

         Felugrottam. Puska súlyban, és futás arra, ahol a pilóta várhatóan földet ér. Nem mentem még tíz lépést sem, amikor hallom: pak, pak, pak. Le kellett feküdnöm, mert egy orosz mesterlövész észrevett. Gurulok hátra takarásba. Felugrom. Pak, pak, pak. Túl korán keltem föl. Gurulás további húsz métert. Akkor fölálltam, és a mesterlövész már nem látott meg.

         Leértem egy horhos fenekére. A pilótának itt kellett lennie valahol. Felkészültem rá, hogy a lövésekért egy kiadós pofont lekenek neki. És egyszer csak megláttam a pilótát. Körülötte négy német. A német őrmester közöttük ülve egy rózsaszín bakelitdobozból vajat kent a kenyérre. Ott evett, bizonyára nem volt reggelije.

         A pilóta az ejtőernyő zsinórján lógott, fejét oldalra billentve. Keblein feszült az ingzubbony, a vállán őrmesteri rangjelzés. Lábán fekete bőrcsizma, lehetett vagy harminchetes. Térden alul érő szoknyája combközépre felhúzódva, és az egyik német vesszővel emelgette a halott nő szoknyáját. Kivillantak fehér combjai és a rózsaszínű bugyija.

A látványtól nem lettem nagyobb barátja a németeknek. Bár, amikor fölkeveredett a gyomrom, a vesszős német odajött, és rummal kínált – gyomorrontás ellen.

         A zászlóst meg a tizedest másnap megtaláltam, egészségesen oldották meg a feladatot.

 

                                                                           +

                

         No, de vissza kellett térni az előző helyemre, a német harckocsi mellé, ahol figyelőállásba helyezkedtem. A frontvonal még mindig állt.

         Egyszer csak megindult a hátam mögül a páncélosok áradata. Nem tudtam megszámolni, de több volt, mint száz. Hatalmas erő! Ha ezek nem tudják áttörni az orosz védelmi vonalat, akkor senki sem. Amikor a harckocsioszlop éle elérte a Dont, az egyik fele balra, a mási jobbra megkezdte a védők kiszorítását. Közben egy–kettő aknára futott, kettőt kilőttek, de ez nem számított komoly veszteségnek.

         Ezzel egy időben megkezdődött a gyalogság támadása, az orosz védők fokozatos visszaszorítása, a védővonal „felgöngyölítése”- szaknyelven. A magyar egységek mellett németek is voltak. Akiket alaposan megfigyeltem, azok a német rohamisták voltak: drótvágó ollókkal, aknákkal, nyújtott töltetekkel felszerelve.

          A nyújtott töltet egy általuk barkácsolt szerkezet volt. Öt méteres fanyélen egy ötven -hatvan centis deszkadarab. Azon összecsavarva és a deszkára erősítve 10-12 kézigránát. Az ilyen nyújtott töltet az ellenséges drótakadály felrobbantására szolgált. Hogy azon minél nagyobb rést nyitva, minél kisebb veszteséggel nyomulhassanak előre.

         Röviden: ilyen nyújtott - töltetes rohamosztagok mentek előre rombolni a védelmet. Utánuk a magyar bakák szuronyos puskával, hogy teljesítsék a parancsot: Sztorozsevoje bevételét.

         Meglepetésünkre a védőállásban alig volt orosz. Egyik géppuskafészekből kaptunk ugyan elkeseredett géppuskatüzet, és amikor már megközelítettük, úgy dobálta felénk a kézigránátokat, mintha valami automata szórná. Az utolsó gránátot a feje fölé tartotta, és úgy lett öngyilkos. Mellette feküdt már két másik orosz is, holtan, de az ő feje helyén egy tálnyi rózsaszínű kása csordogált le.

         Az oroszok sem mentek a szomszédba egy kis leleményességért. Félkör alakú árok, a középpontjában földbe ásott kocsitengely, ezen a kocsikerék, amire maxim - géppuska volt erősítve. Ezt nem vitték magukkal a többiek, mert egy gránátszilánk csaknem kettészelte.

         Megindult a küzdelem a faluért. Ez is, mint a többi Don-menti település, nagy kertekkel, gyümölcsösökkel körülvéve sorakoztatta házait. Nagyon jó terep a helységharchoz, a védelemnek. Harckocsik nélkül ezt a falut soha el nem foglaltuk volna, még az ötszörös túlerővel sem. Minden ház mind a négy oldalán tüzelőállások öt-hat ember számára. A lőállás kiképezve géppuskának, golyószórónak. Amikor innen beszorultak, a háznak mind a négy sarkán belül egy négyzetméter nagyságú és másfél méter mélységű gödör. A házak sarka két irányban is, egy-egy méter hosszan, keresztül vésve. Kész a kiserőd!

         Nincs a világon olyan gyalogság, amelyik ezt az erődrendszert kézifegyverekkel bevegye egy elszántan védekező és lőszerrel bőségesen ellátott személyzettel szemben. A falu minden háza erődítmény volt.

         Ezekben a házakban már voltak halottak, ment a páncélosok toronylövegei szétlőtték a ház bizonyos részét, de a maradék védővel a gyalogosoknak közelharcban kellett megküzdenie.

         Így folyt ez 1942. szeptember 10-én, estig. Már második napja folyt az öldöklés, de még a folyót nem láttuk. Beesteledett, és mindenki ott töltötte az éjszakát, ahová éppen eljutott. Én harmadmagammal azok előtt az önfeláldozó oroszok előtt haladtam át az első vonalon, akiket már az előbb bemutattam. Feltűnően sok lőszerük maradt, szanaszét szórva.

         Láttam a kocsikerékre szerelt Maximot, az orosz gyalogság védőárkát, ami pontosan olyan hevenyészett volt, mint a miénk. Egy árokpart alá ásott hosszú mélyedés, ahol gazon, szalmán fekve meghúzhatták magukat alvás vagy pergőtűz idején. Ha telibe találták őket, a sírjuk is az lett.

         Az első vonalban egy figyelő tetején találtam négy darab sárgás-zöld uborkát. Zsebbe is raktam mind a négyet. Nem sokat mentünk tovább, mert az árok mögött 15-20 méterre volt egy kétszer két méteres nagyságú, és egy méter mély gödör. Mind a hárman betelepedtünk, és felkészültünk a vacsorázáshoz. Volt még valamennyi kenyerünk és konzervünk. No, meg a négy uborka! Alig haraptunk egypár falatot, amikor odajött három zászlós és négy távbeszélős. Az egyik az ezred árkászcsapatának a parancsnoka volt, a másik a távbeszélő szakasz parancsnoka, a harmadikat nem ismertem.

         „Emberek, ezt a gödröt azonnal hagyják el, mert ide telepítjük a távbeszélő központot!”

         „Zászlós úr, tessék megengedni, hogy ezt pár falatot megegyük, és utána tüstént megyünk tovább.”

         „Ne késleltessenek bennünket, a jó édesanyjukat maguknak! Mindjárt magukba eresztek egy sorozatot!”

         Igen megviselhette ez a kétnapi harc ezt a fiút - gondoltam magamban, de aztán hárman tovább kúsztunk-másztunk onnan. De ami ott lejátszódott: hat ember egy csomóban mozgott, beszélt, ha halkan is, feltűnhet valamelyik orosznak, amit jól sejtettem. Mert hiszen néhol egymás szomszédságában hevertünk és bujkáltunk. Az egyik kiégett házba mentünk, ahol két árkásszal találkoztunk. Nagyon fülelőztek, mert mintha a közelben orosz beszédet hallottak volna. Mi is csendben maradtunk, és csak eszegettük tovább az uborkát meg a konzervet.

         És ekkor megtörtént a tragédia! Valamelyik orosz figyelő, ahogy sajdítottam, észrevette az elhagyott szálláson szorgoskodó telefonosainkat. Csak két huhhanást lehetett hallani, majd éles vijjogást. Az egyik aknagránát a gödör mellé, a másik pont a gödörbe csapott le. Az akkor már hét ott nyüzsgő bajtársból egy pillanat alatt hét hősi halott lett.

                                                            

                                                                           +

                 

         Rágtam a kesernyés uborkát unalmamban, és néztem, ahogy az egyik árkász kibiztosított egy német kézigránátot, elegánsan meghimbálta és átdobta a falon. Egy robbanás, és láttuk ám, hogy egy orosz géppuskás pánikszerűen és cikk-cakkban rohant végig az udvaron, Egyik társának a lába közé esett a gránát, arról többé nem érdemes beszélni, de a társa kifordult belső szerveivel szenvedett még egy rövid ideig. Ha elég fineszesek, velünk ugyanezt megtehették volna.

         Hátunk mögött zörgést hallottunk. Egy nehézgéppuskás raj négy keréken húzta a fegyverét. Azt mondták, megfigyelték, hogy nem is olyan messze orosz csinn - bumm van a fák között. Ennek a lövegnek a megsemmisítésére kaptak parancsot. Mondtam nekik, hogy erre magam is kíváncsi vagyok, vegyenek be társnak.

         A nehézpuskát a ház egyik sarkánál lekapták az állványról. Az őrvezető feküdt a puska mögé, amelynek a csövében páncélromboló töltény volt. A löveg személyzete valamit megneszelt, mert lőni kezdtek, mint a veszettek, de véletlenül sem felénk. Nyolcvan méternél nem voltak tőlünk messzebb, tehát ha nem kancsal az emberünk, a találat teli lesz. Láttuk a torkolattüzet, a védőpajzsukat, és már ment is a nehézpuskából a páncélgránát. Egy éles csattanás és halotti csend.

         De a falu minden részén folyt a harc. Szorítottuk a védőket hátra, de azok nem a Don felé hátráltak, hanem déli irányban. Minden talpalatnyi helyért kemény harc folyt. Fél óra elteltével megnézhettük az előbbi lövés következményét. Ketten feküdtek ott. Az egyiknek a fején volt egy korábban szerzett sebesülés nyoma is, amelyik vérzett, de már mindkettő halott volt.

         Ha lassan is, de csapataink a folyó felé haladtak. A zárólánc elvesztette jelentőségét, ezért mi is beolvadtunk a támadó egységbe. Találkoztam a tizedes bajtársammal, aki egy zászlóssal ment összeköttetést teremteni. Hozzánk is csatlakozott egy egészségügyes katona, aki makacsul húzta maga után a hordágyat már órák óta, mert a társát már órákkal korábban lekaszálta egy sorozat. Hármasban mentünk tovább. Egyelőre az út bal oldalán, ahol gyümölcsösök és elvadult kertek, bombatölcsér, vállig érő gaz és halottak között kerestük a helyünket.

         Az utca másik oldalán az egyik házból kitántorog az út közepére egy orosz katona. Nem volt már fiatal, legalább negyven éves lehetett. A sapkája nem volt már a fején. A bal kezével a hasát szorította, jobbal pedig egy távcsöves puskát húzott maga után. Tett valami öt-hat lépést, aztán elvágódott, és lemondott az életről. Azok közül való volt, akiket mesterlövészeknek hívtunk, ezért a legfélelmetesebb ellenfelünknek számított. Hadizsákmányul a vállamra dobtam a fegyverét, mert értékes volt.

         Egy új utca torkolatához értünk. A sarokháznál, takarásban, német harckocsi. Orral felénk, de a lövegcső oldalra fordítva. Egy német katona ki-kinéz a sarkon, de már mi is halljuk a közeledő harckocsi lánctalpának csikorgását. Figyelőállásba! Persze ez fedezett hason fekvést jelentett. A Don felől egy magányos T-34-es egyenesen és gyanútlanul felénk tartott. A lövegcsöve előrenézett, igen lassan közeledett, és a parancsnokának csak a feje emelkedett ki néha-néha a toronynyílásból. Óvatosan célt keresett.

         A német katona újból odapillantott, és intett a harckocsinak, amelyik a takarásból csak annyira gördült előre, hogy biztosan célba találjon. Hosszú lángcsóva csapott ki a csövén, és rögtön visszahátrált a fal mögé, takarásba.

         A magányos T-34-est menet közben érte a találat. Egy pillanat alatt megtorpant, és a tornya előre csúszott. A gránát a kocsi belsejében robbant, és megölte a személyzetét. A torony tetején figyelő parancsnokot a lecsúszó torony szabályosan kettőbe vágta. Az üzemanyag is meggyulladt, és még fél óra múlva is lehetett robbanásokat hallani a harckocsi mélyéből.

         Körüljártuk a kilőtt monstrumot, és igen csodálkoztunk azon a hatalmas erőn, amelyik 14-16 centiméter vastagságú páncélt is át tudott ütni.

         A támadó egységek éle kijutott a folyópartra. Mi egy félig kész, vörös téglából épült iskolában húztuk meg magunkat éjszakára. Elég nyugtalanul aludtunk, mert sokkal több tűzcsapást kaptunk, mint az előző éjjel.

         Jó későn, a teljes sötétség beállta után érkezett meg a konyha. Hozták a meleg ételt, a kenyeret, a kávét, a teát. Szóval lett minden, ami szemnek-szájnak ingere. Bár eléggé sötétben tapogatóztunk, de a szimatunk jól működött. Ettünk, ittunk, és üzentünk a zászlóalj többi egységének, hogy ők is jöjjenek tömni a fejüket.

                                                         

                    

                                                                                 +

                  

         Meglepően kevés meleg étel fogyott el, bár két napja ilyet nem ettünk. Azt hittük, hogy az értesítés nem jutott el minden rajhoz. Ha lassan is, de megjött a reggel. Az oroszok elcsendesedtek, mert egy részük átkelt a Donon, a másik Uriv és Ticsika felé húzódott. Nekünk mindegy volt akkor, hová mentek, örültünk, hogy megszabadultunk tőlük.

         A félig kész vörös iskola mellett találtunk magyar sírokat, tizet-tizenkettőt. Még a júliusi harcokban estek el a bajtársaink. Az oroszok nem bántották a sírokat. Mi is kiértünk a folyó partjára, de amikor már nem messze voltunk a vízhez, a hozzánk csatlakozott egészségügyes fiatalembert egy orosz mesterlövész halántékon lőtte. Nem látta meg szegény a Dont. Két és félnapi küzdelemmel jutottunk ki a partjára.

         Azonnal védelemre rendezkedtünk be, és ehhez felhasználtuk az oroszok által hátra hagyott lövészárkokat, fedezékeket. Én harmad magammal a parancsnoki fedezékbe kerültem, azzal a feladattal, hogy ketten felváltva figyeljünk, a harmadik személy pedig továbbítsa az észrevételeket a parancsnokságra.

         Még távcsövet is kaptunk. Ami elénk tárult, lenyűgöző volt. A Donnak a keleti, tehát felénk eső partja a víz szintjénél 50-60 méterrel magasabb volt. A túlsó part alig volt magasabb a víz szintjénél. Ott volt a Don árterülete. A réten túl lassan emelkedett és lassan lankás-dombos területre változott táj. Itt kezdődtek a szántóföldek. Az előttünk lévő túlparti oldalon két kisebb erdő is volt. A formájuk igen hasonlított a csizmához illetve a baltához. Úgy is neveztük egymás között, hogy a Balta-erdő, Csizma-erdő.

         Szeptember 11-én 11 óra körül helyezkedtünk el a folyóparti volt orosz óvóhelyeken és lövészárkokban. Megszerveztük a figyelést és kapcsolatot kerestük a távolabbi egységekkel.                  

         Délután három óra körül kaptuk a parancsot, hogy minden rajtól, figyelőből két fő két vödörrel menjen a vörös iskolához ebédért. Tőlünk egy tizedes és egy századírnok vállalkozott, hogy elmegy. Alighogy odaérhettek, amikor a túloldalon, a Balta-erdőből kijött két orosz teherautó, szemben velünk. Távcsővel figyeltük, hogy a kocsik körül egy csapatnyi katona sürgölődik. Mintha valamit gyors tempóban szeretnének a kocsikra rakni. Már a hírvivőt akartuk a parancsnokságra küldeni, de akkor a két teherkocsi teteje elkezdett villogni.

         A villanást fájdalmas vijjogás kísérte, majd pár másodpercig mintha orgonahang hallatszott volna. A levegőben jól kivehetőek voltak a hullámzó mozgással száguldó lövedékek.

         Akkor döbbentünk rá, hogy szemtanúi voltunk a „Sztálin-orgona” bevetésének. A gránátok tőlünk balra, 150-200 méterre repültek, 70-80 méter magasságban. És ez a két-két sorozat odatartott, ahol a 23/ II. zászlóalj katonái gyülekeztek. Ebédért, kenyérért, cigarettáért.

         Másnap, amikor elhagyhattam az őrhelyet, megnéztem a becsapódások következményeit. Négy hallottunk lett, negyvennél több sebesült, jó néhány légnyomásos. Két emberünk úszta csak meg sérülés nélkül. Nem csoportosulni! – ezt örökre megtanultuk, de sajnos nagy „tanulópénz” árán. A veszteséglistára került ebédünket, a kondérokat és a lovakat nem is számítva.

 

                                                                           +

 

         Egy rövid ideig megfejthetetlen talány volt, hogy a Don túlsó partjáról, amely negyven méterrel mélyebben volt, mint a mi állásaink, hogyan tudták olyan pontosan bemérni az ebédosztás helyét. Még „Mari nénit” sem láttunk a levegőbe, mert így neveztük az oroszok közel felderítő gépét. Honnan származott a pontosság?

         A halottak temetése, a sebesültek elszállítása még folyt, amikor a német bemérő kocsi keresgélt az éterben. Rátaláltak! Körülvették a vörös iskolát, és annak a padlásteréből a négy felderítőre géppisztolytűz zúdult. Még egyszer megpróbálták, újabb géppisztolytűz. Nem tehettek mást, mint harckocsi ágyúval két lövés a tetőbe. Utána föl lehetett menni, mert nem volt már géppisztolytűz, csak csend, törmelék és por.

         A kémény mögött egy kis adóvevő mellett szétroncsolódva két fiatal orosz rádiós feküdt A feladatukat teljesítették, de hogyan jutottak oda föl a hátunk mögött, az, számunkra továbbra is rejtély maradt.

         Mi pedig este kilenckor kaptuk meg az ebédet - vacsorát egyszerre. A szakácsok már csak este mertek bejönni hozzánk. Igen elpuhult népség volt!

         Két napig őrködtünk abban a földbunkerben, amely valószínűleg az orosz aknavető-parancsnokság székhelye volt, mert még Hitlert ábrázoló gúnyrajzot, karikatúrát is találtunk. Csutak-bajuszú patkánynak rajzolták, aminek a gépágyúcsöve töltőtollból van, de a belőle kilőtt tinta nem ért föl az orosz gépekig. Mondanom sem kell, hogy nem mutattuk meg a németeknek!

         A Don túlsó oldaláról, a már említett Katyusa - tűzön kívül, nem sok lövést kaptunk, de annál több zavaró tüzet zúdítottak a tőlünk délre fekvő magyar és német egységekre. Ugyanis az uriv – sztorozsevojei hídfőnek, amelyik félkör alakú volt, csak az északi felét sikerült az előző három nap alatt elfoglalni.

         A déli fele szilárdan az oroszok kezében maradt. Olyan erőkkel és olyan elszántan védték, hogy sem akkor, sem azután, nem sikerült elfoglalni. Az orosz a mieinknél előbb rájöttek a hídfők hadműveleti - harcászati értékére.

         Azok, akik ott is harcoltak, elmondták, hogy ott az orosz védelmi vonalban 50 méterenként harckocsik voltak beásva, és több lépcsőben. Bizony, ezzel nem boldogultak sem a mieink, sem a németek.

         Két nap után a zászlóalj - parancsnokság a maga körzetében rendezte a századokat, a szakaszokat, a létszámot, és fölmérte a veszteséget.

         Az urivi támadásban a 23/II. zászlóalj 6. századának a létszáma közel kétszáz volt. A támadás után kaptunk 35 új közkatonát és öt tisztet. A sztorozsevojei harcok után a 116 fős századállományból, akik ép bőrrel átvészeltük, mindössze 26-an maradtunk. Annyi sem maradt, amiből egy szakaszt összehozzunk. Persze tudni kell, hogy nem mindenki halt meg, csak megsebesült.  A könnyebb sérültek gyógyultan visszatértek, majdnem negyvenen. Aztán egy hónapon belül még húsz bajtárs. A többi nem jött sem később, sem soha.

         A század vesztesége másfél hónap alatt tehát 70%-os volt.

         A rendezés során otthagytuk a kis orosz bunkert és az éjszaka sötétjében egy kilométerrel balra vonultunk. Itt volt kijelölve a mi zászlóaljunk védő körlete. Először kijelölték a tüzelőállások helyét, parancsba adták azok megerősítését. Majd a tüzelőállások és a tűzfészkek összekötését először megközelítő árokkal, majd később kimélyítve és kiszélesítve futóárkokkal.

         Minden szakaszból négy főt hívattak a zászlóalj - parancsnokságra Ismét ott voltak az írnokok, és küldtük haza a hivatalos értesítést, hogy xy honvéd, Voronyezstől délre… És szinte hallottuk az otthon maradt családtagok fájdalmas zokogását. Most még számon tartottuk őket, de eljön az idő, amikor majd számolatlanul hullunk.

                                                                      

 

                                                                                +

                  

         A zászlóalj parancsnokának intézkedésére megszűntették a századállományban a csapatcsendőrséget. Közülük is négy életét vesztette a sztorozsevojei harcokban.

         A Donnak ezen a részén olyan érdekes természeti különlegességet fedeztünk fel, amire ritkán akad az ember. Azt már említettem, hogy a Don nyugati partja magasabb volt, mint a túloldali. Ez a magaspart nem mindenütt követte párhuzamosan a folyó szélét, attól el-eltért kisebb-nagyobb távolságra.

         Ilyen kitérésnél a partból a folyó felé olyan ágcsonk - szerű nyúlványok, tulajdonképpen a partból kiálló mészkődombok voltak. A dombok tetején vastag termőréteg, azon kiváló minőségű és nagy mennyiségű gabona termett békeidőben, de most nem ennek vettük a hasznát, hanem az alatta egy méternyire kezdődő krétaszerű anyagnak. Ezek a dombok száz és háromszáz méter közötti hosszúságban váltakoztak, a szélességük 30-50 méter volt, a magasságuk megegyezett a partvonal szintjével.

         A kréta - domb valódi kréta volt. Olyan, mint az oltott mész, amikor a vödörben csontkeményre szárad. A környék lakossága innen szerezte be a meszeléshez szükséges hófehér anyagot. Bár kockázatos volt megközelíteni, mert a ruhát rövid időn belül fehérre „meszelte”. Igen nehéz volt tőle megtisztítani.

         Egy ilyen kréta - dombnak a barlangjában helyezkedtünk el ketten a járőrtársammal. Először kitakarítottuk, elegyengettük a padlóját, aztán hoztunk be szalmát, és az első éjszakánkat egy bombabiztos helyen töltöttük. Ilyen nem sok akadt a Don partján.

          Azt gondoltuk, hogy a telet is itt töltjük, ezért szereztünk gerendát, deszkát, szöget, és megkezdtük a barlang tátott szájának berakását. Egyszóval készülődtünk a várható télre. Már második napja dolgoztunk a falazással, és igen szépen haladtunk, csupán a barlangnyílás tetején volt még egy méter hosszú és fél méter magas rész, ami befalazásra várt. No, meg persze a megfelelő nagyságú ajtó!

         Ezzel a munkával voltunk elfoglalva, amikor Uriv felől repülőzúgást hallottunk, nem is olyan messze tőlünk. A munkával felhagytunk, és néztük a gépeket.

         Két, soha nem látott méretű bombázó tartott felénk. Majdnem egyszerre dobták le terhüket, két óriási bombát, tőlünk 60-70 méterre. A légnyomás hatására a kréta bunkerünk egész fala leomlott. A tizedesnek csak a lába került a halom alá, de engem teljesen maga alá temetett, csak a fejem volt ki alóla.

         A tizedes bajtárs gyorsan kikecmergett, aztán nagy nehezen engem is kicibált. Egy kissé meszes lettem, és pár napig a légnyomástól nagyot hallottam valamennyire, de más bajom nem történt.

         Közben minden éjjel folyt a védelem megerősítése. Nappal nem lehetett dolgozni, mert azonnal tüzet kaptunk. Éjjel, mint a vakondok, túrtuk a földet: ástunk, lapátoltunk. A felső egy méteres réteg olyan szívós volt, mint a szurok, de nemcsak a színe, hanem a természete is. A legfelső harminc centivel, amit az eke rendszeresen megforgatott, könnyen boldogultunk. Hanem az alatta lévőt nem bontotta meg sem az ásó, sem a lapát, de még a csákánnyal is egyetlen nagy csapásra csak egy tojásnyit sikerült felszakítani. Kemény, de szívós munka folyt, mert az életünkért dolgoztunk, birkóztunk az orosz földdel.

       Elkészült már az első összefüggő vonal. Készek voltak a tüzelőállások, a váltóállások. Készültek az árok falába bemélyített helyek az embereknek, a lőszernek. Mert ide raktuk a tartalék lőszert, a másnap estig járó ennivalót és ide helyeztük el a fölszerelésünket.

         Az árok falába mélyített résben aludtunk, főleg nappal. Rájöttünk, hogy alvó helyünket nem szabad az árok aljával egy szinten kiépíteni, mert akkor az esővíz, kiönt bennünket, mint az ürgét. De túl magasra sem, mert akkor, ha valaki rálép, beszakadhat. Mindennek megtaláltuk a módját és a célszerűségét. A hadosztály más egységeitől kaptunk szakasznyi egységeket erősítésül az emberfeletti munkához.

                                                       

                                                                           +

                     

         A védelmi állások mögött volt egy kis kerek erdő. Megtudtam, hogy az ott tanyázó tüzérfelderítők között van egy keceli fiú, Farkasfalvi András, aki közeli ismerősöm volt. Elmentem meglátogatni. Elbeszélgettünk egy órácskát az otthoni hírekről, ismerősökről, a helyzetünkről, ami nem tűnt rózsásnak.

         Tőle indultam visszafelé a körletembe, egy hátországba nyúló lövészárokban. Ami ezután történt, azt bizonyítja, hogy a vezérkarunknak fogalma sem volt az első vonalban uralkodó viszonyokról.

         Ennek az összekötő ároknak a partján ülve szívtam a cigarettát, pihengettem egy kicsit. A nap lefelé indult már a pályán, talán négy óra lehetett. Látom, hogy hátulról katonák jönnek, öten, és meg-megállva beszélgetnek. Eszembe jutott a parancs, amit pár napja kaptunk, hogy csak a futóárkokban szabad közlekedni. Ötven méterről rájuk is kiáltottam:

         „Bajtársak! Maguk nem ismerik a parancsot, hogy itt csak a futóárokban szabad közlekedni? Nyomás le a futóárokba, amíg az orosz ide nem pörköl!”

         A lemenő nap a szemembe sütött, nem tudtam, hogy kikre kiabálok. Az egyik jobban kilép, és odaszól:

         „Honvéd! Hozzám!”

         Odamegyek, és akkor látom, hogy az öt közül kettő magas rangú német tiszt, egyik magyar Lászai alezredes, a mi ezredparancsnokunk, és aki velem kiabál, az Nagy Géza, a 20. hadosztály parancsnoka. Odamentem hozzá, és kioktatott:

        „Kötelességed mindenkit figyelmeztetni, de a hadosztályparancsnokodra, fiam, ne kiabálj! Nem olyan gyáva gyerek ő. Megértetted?”

         Hogyne értettem volna. Én maradtam a helyemen, de ők semmivel sem törődve, dél felé ballagtak. Egy dombvonulat felé, amelynek a tetején volt a mi védő állásunk. A 14. gyalogezredé. Ráértem. Szép őszi idő volt, levetettem a bakancsomat, a kapcámat meg kiterítettem száradni. Rágyújtottam a második cigarettára is. Közben figyeltem a délcegen lépkedő öt magas rangú tisztet. Térképet vettek elő, azt nézegették, szorosan egymás mellé állva – a dombvonulat tetején.

         Egyszer csak egy villámot láttam, utána hallottam a becsapódás dörejét. Az öt délceg tiszt közül egyik a szemét fogva körben futkosott, majd leült. A többi szépen fekve maradt. Mozdulatlanul és örökre. Nagy Géza ezredes, aki kioktatott, és a 20. hadosztály parancsnoka, Langerman, német tábornok, akinek a fia nem régen esett el, és egy német őrnagy, a tábornok parancsőrtisztje. A mi ezredparancsnokunk, Lászai János, aki távolabb állt, csak kisebb légnyomást kapott.

         Nem hallgattak az okos szóra!

         A kapcáimat zsebre gyűrtem, a bakancsokat felkaptam, és mezítláb rohantam, ahogy csak bírtam, a hadosztály - parancsnokságra jelenteni az esetet.

         Máskülönben az orosz aknavetős még magyar kitűntetést is megérdemelt volna, mert Nagy Gézát sem a tisztikar, sem a legénység nem szerette, Neki mindegy volt, hogy ötezer vagy tízezer ember pusztul el, mert a német lovagkeresztre fájt a foga. A lovagkeresztből semmi sem lett, de a sztarij - oszkoli temetőben a zsidó munkaszolgálatosok nyírfakeresztet készítettek a sírjára.

         Október 18-án leesett a hó. Nem igazi téli hó, de hó. Azt hiszem, figyelmeztetni akart mindenkit:

          „Magyar katonák vigyázzatok, mert rövidesen megjön a bátyám a december, ami már igazi orosz telet hoz. Az nem ismer könyörületet, legyen német, olasz vagy szerencsétlen magyar, aki nem szokott hozzá az orosz „zimához”.

         A figyelmeztetés a magyar parancsnokságnak is használt, mert gyorsított ütemben minden rajjal megásatta a szükséges nagyságú gödröt, hogy abból legyen majd a téli fedezék.

         A napok teltek, a fedezékek, a bunkergödrök készültek. Az árkászoknál használatos ásó-lapátok nem voltak elég erősek ehhez a földhöz, mindjárt elgörbültek. De csak ásni, ásni, most már déltől másnap reggelig. A munka alig haladt valamit. A munkákat megszemlélték, de a tempóját kevesellték.

         Ezek a téli bunkernek szánt gödrök a következőképpen épültek: Kellett ásni egy négy méter hosszú és ugyanolyan széles gödröt! Mélysége három méter legyen! Hátul a munkásszázadok ilyen nagyságú favázas és összerakható valamit készítettek, amelynek alul-felül pontosan illeszkedő váza volt becsapolva, megjelölve a csatlakozási pontokon. Amikor ezeket összeillesztettük, az alsót elhelyeztük, a jelölés szerint megkerestük a garnitúrából az öt darab vastag tartóoszlopot, beillesztettük őket.

         Tetejére helyeztük a felső vázat, még szegezni sem kellett őket. Készen volt a faráma. A faráma és a földfal közé került vízszintesen annyi gerenda, amennyi odafért és szükséges volt. Az oldalgerendázat és a föld közét törmelék földdel kellett kitölteni. A tetejére 16-20 centi vastag gerendák kerültek, de olyan hosszúak, hogy mind a két végük egy méter hosszan a talajon feküdt. Ebből a gerendasorból minden bunker tetején kettő-kettő volt.

         Erre a két gerendasorra dobáltuk a kitermelt földet másfél méter magasan. Egyszóval, ami elkészült, jó bunker volt.

         A másodszor megadott határidőre csak hét gödör lett kész, a többi félig vagy annyira sem.

         Másnap délután a zászlóaljparancsnokság előtt sorakoztak a rajparancsnokok. Huszonhat fő. Szakaszvezetők, tizedesek, őrvezetők. Huszonhat rajparancsnok, a lövészrajoktól, géppuskások, aknavetősök, páncéltörősök. Hátrébb Ruga szakaszvezető két lovásszal és egy halom kötéllel. A parancsnokság előtti fákon két és fél méter magasan vendégoldalnyi vastagságú hosszú fék fölerősítve. Jön a századparancsnok, a segédtisztje, írnokok, zászlóaljorvos, két egészségügyi, és még sokan mások. Parancshirdetés:

         „A zászlóaljparancsnok úr többszöri parancsa ellenére a rajóvóhelyek még mindig nem készültek el. Ezért a lemaradásban lévő rajok parancsnokait 30 percig tartó kikötésre ítélem! Az ítéletet azonnal végrehajtani!

         Végrehajtották! Ott lógott huszonhat rajparancsnok 30 percen keresztül, de egyik sem ájult el. A bunkergödrök három napon belül elkészültek, de már másnap reggel a 23/ II. zászlóaljnál négy rajparancsnokkal kevesebb lett. Az egyik főbe lőtte magát, három pedig átúszott a Don másik oldalára az oroszokhoz.

         Szeptember 11 - től december 8 - ig voltunk Sztorozsevoje mellett védelemben a Don mentén. Viszonylag nyugodt volt az életünk. Ez idő alatt alig volt sebesültünk vagy halottunk. A parti védelem biztosítására közvetlenül a folyóparton harcelőőrsöket helyeztek el. Jól kiépített figyelőhelyen, jó fedezékben. A harcelőőrsök egymástól 150 - 200 méternyi távolságra voltak. Fegyverzetük: géppuska vagy golyószóró, egy-két géppisztoly, néhány puska. A meglepetések ellen jó megoldás volt.

         De én majdnem az eltűntek listájára kerültem! Az egyik ebédosztáshoz igyekezve lerövidítettem az utamat, és átvágtam egy elhagyott gyümölcsösön. Egyszer csak azt vettem észre, hogy eltűnik a lábam alól a talaj, és én mentem lefelé a teljes súlyommal, amíg a puskám, ami szíjon a vállamon volt, meg nem akadt valamiben. Ez a valami egy hatvanszor hatvanas kútkeret volt. Ennek a sarkán akadt fenn a puskám, és tartott, amíg ki nem kecmeregtem. Másnap megmértük a kút mélységét. A talajszinttől a víz 28 méterre volt. Úszkálhattam volna az ítéletnapig, mert nem talált volna rám senki.

         Előfordultak olyan különleges esetek, amelyeket nem szabad a krónikából kihagyni. Volt a zászlóaljban egy tizedes - rajparancsnok, aki nagyon szeretett vacsoráért járni, mert mindig kikönyörögte magának a repetát. Amit kapott, ott a helyszínen megette, mindegy, hogy mennyit adtak neki.

         Egyik alkalommal a szakácsok úgy tettek, mintha nem figyelnének rá. Csak azt mondták neki, hogy Jancsi, most nem érünk rá veled foglalkozni. Ott van a kis kondérban, egyél, amennyit akarsz. A kiskondér 25 literes volt. Jancsi a lába közé kapta a kiskondért, akkor tele volt, majd félig megette. Amikor a beosztottaival a bunkerjukba ért, még ott is megette a maga adagját. A vacsora rozsdara - főzelék volt konzervhússal. Egy adag után alig győztük vedelni a vizet. Jancsi körülbelül tizenkét ember adagját ette meg, de reggelre iszonyú kínok között kiszenvedett. Szegénynek kirepedt a gyomra.

 

                                                                           +

                   

         A kettesszámú krétahegy eleje keresztül volt fúrva. Az árkászok és a munkaszolgálatosok sokat dolgoztak vele, mire a 40 méter hosszú és ember által is járható alagút lett belőle. Az innenső oldalán egy deszkaajtóval volt betámasztva, a túlsó vége, tehát a Donra néző vége kétfelé ágazott. Mindkét ágán bombabiztos géppuskafészek, egymástól elkülönítve olyan ötven méter távolságban.

         Járőrszolgálatunk során minden őrséget, tűzfészket ellenőriznünk kellett, még a géppuskafészkeket is. Szerettünk ide jönni, mert a parancsnokaik rendes fiúk voltak, a beosztottak is becsületesen helytállni szolgálati idejük alatt. Csak egyik novemberi ellenőrzésünk során a géppuska mellett lévő őr a géppuskára bukva aludt. A parancsnokának nem szóltunk, csak fölkeltettük, jó összeszidtuk, és ő őrködött tovább.

         Két nap múlva ismét éjszakai ellenőrzés során ugyanaz a katona ugyanabban a testhelyzetben aludta az igazak álmát. Ezt már nem lehetett szó nélkül hagyni. Fölkeltettük a parancsnokát, és átadtuk neki intézkedésre. A legfelsőbb parancsnokságra nem jelentettük. Másnap délutáni pihenőn vagyok, amikor kopogtatnak a bunkerünk ajtaján, és belép az én alvós bajtársam, aki csengődi fiú volt.

         Előírás szerint tiszteleg, és alázatosan megkért, hogy amikor ő szolgálatban van, a szolgálatba lépésekor menjek oda, és minden alkalommal üssem pofon, különben elalszik. Mondtam neki, hogy a pofozkodásra ott a rajparancsnokod meg a bajtársaid. Nekem nem az a feladatom, hogy éjszakánként a kettes krétára járjak pofozkodni. Szomorúan ment el.

         Pár nap múlva jelentették, hogy az egész Trib-rajt elvitték az oroszok, géppuskával együtt. 1958-ban találkoztam az”alvóssal”, ő mesélte el a dolgot. 1948 őszén jött haza fogságból. Hat év alvásért, elég soknak tűnik.

         Minden hadviselő fél igyekszik megtudni az ellenség szándékait, és ennek elérésére nemigen válogatnak módszerekben. Ami emberileg elképzelhető és végrehajtható, azt megcsinálják. Nem ritkák a jól fizetett vagy túlfizetett kémek, kémhálózatok, légballonos megfigyelés, repülőgépes felderítés, stb. E nélkül nem képzelhető el a háború.

         A mi parancsnokságunk is kíváncsi volt november elején, hogy a szemközti oldalon mi újság, hogy vannak, mire készülnek, és ezért mire számíthatunk.

         A zászlóalj belevaló katonáiból össze is állt egy „vállalkozó” raj. Egy őrmester parancsnoksága alatt mindenféle fortélyát tanulgatták ennek a mesterségnek. Amikor a képzettséget és egyéb tényezőket megfelelőnek tartották, az árkászok két csónakon átvitték őket a Donon.

         Csakhogy ott is voltak előőrsök, géppisztolytüzet kaptak, és visszafordultak. Nem hoztak oroszt. November második felében az új hadosztályparancsnok nagyon sürgette már a felderítést. Három napot adott a zászlóalj-parancsnoknak, hogy ez alatt az idő alatt oroszt kell szerezni. Hat bajtárs gyülekezett a parancsnok bunkerjében. Este kilencre volt tervezve az indulás ideje. Vezetőjük egy őrmester, egy Erdélyből származó fiú, Száva Demeter:

         „Százados úr, magának nincs kedve velünk jönni?”

         A százados szeme fönnakadt, nézett egy darabig, aztán szólt a segédtisztnek:

„Vedd át a parancsnokságot, átmegyek a gyerekekkel!”

         Átmentek, de oroszt nem sikerült hozni, mert találtak ugyan egy alvó őrt, de az őrmester idegességében leszúrta. Utána olyan akna és géppuskatüzet kaptak, hogy alig tudtak visszavergődni. A százados megsebesült, és 1943 májusában Horthy vitézzé avatta.

         Amikor Sztorozsevojéban voltunk a bajtársaimmal, elmentünk a magyar katonatemetőbe. Igaz, hogy gyertyagyújtással nem tudtuk leróni a kegyeletünket, mert annyi gyertyánk nem volt, amennyi sírnál gyertyát kellett volna gyújtanunk. A temető katonásan rendezett sorait végigjártuk, és csak akkor mérhettük föl igazán, hogy mennyi jó bajtárs, barát, ismerős és falubeli pihen már itt a Don melletti kozák földben.

         December első napjaiban leesett a hó. Ez már nem olyasféle „gyakorló” hó volt, ami a magyar bakát csak ijesztgeti, mert ezt már megelőzte az 5-10 fokos hideg. Nem sok hó esett, talán tíz centi vastagságú. A hideg és a hó kezdte próbára tenni a baka ruházatát. Ezekben a napokban osztották a jégeralsókat. Abban a hidegben sokat is ért. Kaptunk érmelegítőt is. Ez olyan meleg zokni vastagságú kötött holmi volt, 15 centi hosszú, és a csuklónkra kellett húzni. Nem szerettük, mert a csuklónk viszketett alatta, és ráhúzódott a kézfejünkre.

         December 6-án, Miklós napján, ünnepelte az ország az országgyarapító kormányzó neve napját. Ötödikén este a szakácsok, a másnapi ünnepre való tekintettel, rumot is osztottak. Amikor a rajparancsnok a bunkerba ért, és kiosztotta az egy deci rumot, az ital nemigen érte meg a Mikulás napját, jobbára rögtön lehajtottuk. De sűrűbben is lehetett volna Szent Miklós napja! A nagy napot nemcsak mi ünnepeltük meg, de az oroszok is, mert olyan ötperces tűzijátékot rendeztek délelőtt tíz órakor nehéz fegyverekből, hogy csak úgy lestünk.

         December 7-én jött a parancs, hogy mindenki készüljön föl. Szerelvényét, minden holmiját pakolja össze, mert másnap délelőtt a sztorozsevojei védőkörletet kiürítjük, és átadjuk a 22. gyalogezrednek. A miénk hátra vonul Masztyuginóba, ahol megkapjuk a további parancsot.

         December 8-án elindultuk a Masztyugínó felé vezető úton. Lassan botorkálva, de velünk szemben jöttek a felváltó csapatok szakaszkötelékekben, de nem az úton, hanem a terepen és csatárláncban. A parancsnokaik akkor gyakoroltatták velük a harcszerű mozgást. Volt: Feküdj! Föl! Szökellés előre! Ezek a fiúk nem sokat lehettek harcban, mert a mi tüzérségünk hangjára parancs nélkül vágódtak a hóra, és az élen álló parancsnokuk alig tudta talpra állítani őket.

         Beértünk Masztyuginóba, ott betereltek bennünket egy nagy iskolába, vagyis kultúrházba, amelynek akkora terme volt, hogy az egész zászlóalj belefért. Zsúfoltan voltunk, de a 23/II. zászlóalj ott volt teljes személyi állományával, tisztekkel, vonatlegénységgel együtt. Ott izegtünk-mozogtunk, és voltak olyan reményünk, hogy a mi zászlóaljunk leharcolt egység, hátha hazaküldenek bennünket karácsonyra.

                                                         

                                                                     +

                  

         Délután egy óráig voltunk a nagyteremben. Melegedtünk, beszélgettünk a régen látott ismerősökkel. Aztán jött az ebédidő. Az udvaron osztották az ebédet, ott mindjárt meg is ettük, aztán a csajkát hóval elmostuk. Kér órakor is át a nagyterembe. Eligazítás. Egy alezredes meg egy hadbíró volt a szónok. Lelkesítő beszéd, felhívás a harcra, felkészítés a téli hadviselésre. Nem a téli felszerelést, a fagyálló folyadékot meg a jó bunkert értették alatta, hanem a még keményebb kitartást, a halálmegvető bátorságot. Mert vegyük tudomásul, hogy egy tapodtat sem hátrálhatunk.

         A hadbíró őrnagy kilátásba helyezte a hadbírósági eljárás összes paragrafusát, a büntetések kiszabásának nagyságrendjét, és minden retorziót abban az esetben, ha eltérünk mindattól, amit az alezredes úr elmondott.

         Ezek szerint minden karácsonyi álmunknak befellegzett. Amikor a két főtiszt tájékoztatója véget ért, elénekeltük a Himnuszt. Utána elmondtuk a magyar hiszekegyet, majd dolguk végeztével, délceg léptekkel a vendégszereplők eltávoztak.

         Mi még egy óra hosszat maradtunk az ócska bugyrainkkal, a koszos, rozsdás vaskályhánkkal, Mauser puskánkkal és a tetveinkkel együtt. Egyedül a karácsonyi álom repült el!

         Leáldozóban volt a nap, amikor szakaszonként elindultunk, az általunk már jól ismert úton, Novo-Uszpenka felé. Éppen akkor tettük meg ezt az utat harmadszor! Sötét volt már, amikor beértünk ebbe a kis ismerős falucskába. Sokat változott augusztus 11-e óta. Mintha több orosz arcot láttunk volna, mint korábban. Igaz, hogy közben fedél alá hajtotta őket is a hideg meg a hó. A faházak kicsiny ablakán át nem szűrődött ki fény, mert benn a szobában is legfeljebb annyi volt, hogy az utcára már nem is jutott belőle. Aztán kötelező volt az elsötétítés is!

         A faluban főleg tüzérek voltak elszállásolva, de mellettük fog letelepedni a mi zászlóaljtörzsünk is: a konyha, a vonatosztag, raktár, mesterek, stb.

         Legalább egy óra hosszat várakoztunk a hidegben, a szabad ég alatt, amikor valahonnan előkerültek a fölvezető németek. Minden németnek megvolt a maga feladata, hogy az előre kidolgozott terv szerint melyik szakaszt hová kell vezetnie. Ezt a védelmi vonalat, amit most átveszünk, eddig ők védték. Ők tudták, hogy merre kell menni, kit hová kell vezetni. Hol vannak a kiépített géppuskaállások, az aknatüzelő állás, a golyószóró helye és a parancsnokság harcálláspontja.

         A Novo-Uszpenkát Urivval összekötő úton mentünk, amelyik ismerős volt a nyári harcok idejéből. Megvolt még a nyárfás út, ahol augusztus 11-én éjjel a harckocsijainkat támadták az orosz repülők. Menetelés közben elkezdett esni a hó, és a szél éppen az arcunkba fújta. Így, szél ellen, cipeltük a felszerelésünket: vödröt, kályhát, egyszóval mindent, amit a raktár a zászlóaljnak kiadott, és amivel majd el kell számolnunk.

         Minden útnak vége van egyszer, és éjjel tíz óra felé beértünk a védőállásba. A sűrű hóesés és sötétség ellenére is volt mit nézni. A német katonák kúszva közlekedtek, a mieinknek is kúszva kellett utánuk menni. Az embereket elhelyezték a bunkerekben, majd kiállították az őröket, és a „kamerádok” elkúsztak.

                                             

                  

                                                                          +

 

         Mire megvirradt, majd feljött a nap, kilenc halottunk és néhány sebesültünk is volt, mert a németek csak letaposták, és nem hányták el a havat, ezért a mozgó, csúszó - mászó alakok is láthatóvá váltak. A sztorosevoljei állasaink, bunkereink, amiket, úgy gondoltuk, hogy magunknak építünk, sokkal tágasabbak, lakájosabbak és biztonságosabbak voltak. Amit a németek ránk hagytak, igen trehány munkának bizonyult. Itt sokkal jobban ki voltunk szolgáltatva az oroszoknak, mint korábban bárhol. És ők nem véletlenül léptek le innen!

         A másik szokatlan dolog az volt, hogy a védőállások olyan közel voltak egymáshoz, hogy áthallatszottak a hangosabb beszélgetések. A legtávolabbi hetven, a legközelebbi talán harminc méterre lehetett. Igen vigyázni kellett a kobakra!

         Két-három nap alatt összerázódott az egész, mindenki és minden megtalálta a maga helyét. Az lett a szokás, hogy a főétkezés lett a vacsora, mert dél felé nem mertek a szakácsok a közelünkbe jönni, és a reggeli meg az ebéd hideg élelem volt.

         November eleje óta német élelmezést kaptunk. A kenyér magyar volt, azt nem is tudták elrontani, de a többi mind német gyártmány volt, a szó szoros értelmében. De a mi gyomrunk nem tudott hozzászokni, még ha meg is ettük heteken át: műméz, műtej, művaj vagy margarin, szárított káposzta, krumpli, vitamin tabletta, gyümölcsíz. Lehet, hogy tudományosan benne volt minden, ami felnőtt számára fontos, de a magyar gyomornak, ha nem volt tele, mindig hiányérzete volt. A jóllakottság érzése megnyugtatóan hatott volna még az idegeinkre, a kedélyállapotunkra is.

         Két nagy igazságra jöttünk rá a frontszolgálat idején: Megfelelően kell etetni a katonát, és megfelelően kell öltöztetni! Azt is tegyük hozzá, hogy a rendszertelen tisztálkodás is sokat árthat a katonaság szellemének. Mi, úgy általában, olyan családokból jöttünk, ahol minden nap mosakodtunk. Ha nem is volt fürdőszobánk. De az orosz télben erre igen ritkán volt lehetőség, a tetvesedés ellen pedig csak azzal lehetett volna védekezni. Ha megjelentek a tetvek, egy érzékeny test még pihenni sem tudott tisztességesen, azok ellen is „harcolni” kellett!

 

                                                                           +

                  

         Az első vonalban harcoló rajoknak volt egy bunkerja. A nagyságát már korábban leírtam. Minden bunker kapott két horganyzott vödröt. A vödrökkel a következőt kellett vagy lehetett csinálni:

         A raj tagjai ezekben hozták az ivóvizet, rendszerint éjjel, mert a forrást csak akkor lehetett megközelíteni. A vizet a kulacsokban tartottuk. Egy kulacs két napra elegendő innivalót tartalmazott.

         A vödrökben hozták este a raj tagjainak a meleg ételt. A befolyt esővizet ezzel mertük ki. Ezekben a vödrökben mostuk a tetűvel megrakodott ingeinket, gatyáinkat. Ez volt a legnehezebb művelet egy zsúfolt bunkerben. Ezekben mosakodtunk, illetve mosott lábat is, aki akart. A borotválkozáshoz szükséges vizet is ebben tartottuk.

         Minden katona havonta egyetlen szappant kapott, ezt használta borotválkozásra, mosásra és mosakodáshoz. Ha elfogyott, nem borotválkozott, nem mosott. Hadd egyék a bakát a tetvek!

         A bunkerek fűtésére a rendszeresített rajkályhák tökéletesen megfeleltek. Mivel nem voltak samottozva, könnyen szállítottuk ezeket Sztorosevoljéből Novo-Uszpenkába vagy Urivba. Éjjeli világításra egy cipőkrémes doboz nagyságú alkalmatosság szolgált parafinnal és egy kanóccal. Ebből bőségesen volt, és nem kellett félni, hogy eladjuk vagy megesszük.

         Meleg vízben utoljára Balassagyarmaton fürödtünk. Az alsó ruhánk már fél éve nem volt fertőtlenítve. Senki sem gondoskodott arról, hogy elszakadt ruháinkat pótolják.

         Hívatott a zászlóaljparancsnok, mert be kellett osztani a szolgálati rendet úgy, hogy egy járőr állandóan a védőkörletben tartózkodik, ellenőriz, a másik pedig állandó készenlétben van, óránként benéz a parancsnokhoz, a harmadik ilyenkor pihen.

         A készenléti járőr feladata volt az is, hogy a bunkerünk melletti lőszerraktárból a lőszert kiadja a rajparancsnok által küldött embernek. Ez eddig három járőr, és volt még egy rajparancsnokunk, aki hetenként egyszer lépett szolgálatba, és végigment a vonalat ellenőrizni.

         Sokáig vitattuk az órabeosztást, és úgy egyeztünk meg, hogy mindenkinek egyformán jusson nappali és éjjeli szolgálat is. Úgy láttuk jónak, hogy 36 óra szolgálat, harminchat óra pihenő, hat óra szolgálat, hat óra pihenő.

         A 36 órás szolgálat volt a legjobb, mert a zászlóalj 3 kilométeres védőkörzete elnyelt bennünket, és ha kellettünk is, nem tudtak ránk akadni. Minden bunkerben volt akkora hely, ahol kipihenhettük magunkat. Az emberekkel beszélgethettünk, ott ettünk, ahol megéheztünk. Mindenütt otthon voltunk.

         December 21-én este pihenőben voltam, és akkor az volt a feladatom, hogy fogtam a két vizes vödröt, és a sötétség leple alatt leosontam a forráshoz friss vízért. A forrás a horhos egyik végében fakadt, a csorgóját a mieink alkották. A vödör szépen aláfért, és 5-6 perc alatt meg is telt. Ennyire volt képes a mi kis forrásunk. A vize kristálytiszta, és annyira jó ízű, hogy nem lehetett belőle eleget inni.

         Tehát december 21-én odaértem a forráshoz. Letettem a két vödröt. Ácsorogtam, mert vagy 6-8 ember állt előttem. Már csak ketten voltak előttem, amikor a bal lábszáramat ütés érte, mintha valaki kaviccsal megdobott volna. Aztán elért hozzánk a halk „pakk”. Az anyját neki! Eltaláltak, véletlenül.

 

                                                                           +

                  

-          Hallottátok ezt a géppisztoly-lövést?- kérdeztem a fiúktól.

-          Hallottuk. Mi van vele?

-          Semmi különös, de ez az orosz meglőtt – mondtam.

-          Hol? Mutasd! – kérdezik, mondják többen is.

         Mutatom is: a lábszáramon a nadrág már véres volt, bakancsomban állt a vér. Érzem, hogy a lábamat nem ütötte át, messziről és vaktában leadott lövés volt, de a lábamban kötött ki. Úgy érzem, egyedül haza tudok menni, csak a vödreimet töltsék tele vízzel.

         Igaz, hogy lassú léptekkel, de a bunkerig cipeltem a vödröket. Amikor leraktam őket, elmeséltem a többieknek, hogy jártam. Ez volt az első találkozásom orosz lövedékkel.

         Levetkőztem, mutattam nekik a sebet, ami már kezdett fájni, mert dagadozott. Tapogatják a bajtársaim, és megállapítják, hogy egy centire lehet a bőröm alatt. Az egyik bácskai fiú, aki Bács-Topolyán pincér volt, vállalkozott a műtét elvégzésére. Mert a sebészet és a pincérség rokon szakmák.

         Péter bemosakodott, mint egy igazi orvos, egy törölközőből fölrakta sebészálarcot. Éppen akkor este hoztak a szakácsok, már karácsony alkalmából egy kis pezsgőt, amivel prímán lehetett a fájdalmat csökkenteni, és a sebet fertőtleníteni. Először a beteget kábították vele, tehát én kaptam a legnagyobb adagot. Hason fekve feküdtem az ágyon. Addig még sosem ittam pezsgőt, de most már éreztem a hatását. A fiúk előre ittak a műtét sikerére, és elkezdődött a művelet.

         Már le is kötöztek, mert mozogni szigorúan tilos, hosszan éles bicskával vágnak, és nem akarnak darabolni. A zsebkést a kanóc lángjában fertőtleníti, sterilizálja. Aztán vesz a szájába egy kortypezsgőt, majd azzal fertőtleníti a keletkező sebet. A fertőtlenítő anyagnak testmelegnek kell lenni! – világosít fel a doktor úr. Elhiszem neki, mert most ő az úr.

         Mire fölocsúdtam, a penge a lábikrámba szaladt, aztán egyet fordított a pengén, és a lövedék máris az ágyon feküdt, mellettem. Hiába, aki tud, az tud.

         Az igaz, hogy amikor másnap a parancsnokom megtudta a műtét lefolyását, a sebész nevét, majdnem lenyelt keresztben, és a zászlóaljparancsnoknak is volt hozzám néhány keresetlen szava. Tíz nap múlva már a kötést is levehettük a lábamról.

        Ezekben a napokban jött a hír, hogy megérkeztek a téli holmik. A negyedik század egyik rajánál, ahol viszonylag nagyobb méretű bunker volt, oda kellett érte menni. Minden első vonalban harcoló kapott bekecset, szőrmesapkát, szőrmekesztyűt és haskötőt. Az utóbbit szinte egyáltalán nem használtuk, mert telerakódott tetűvel.

         A járőrtársammal én is mentem felvételizni, de amikor beléptem a bunkerba, hát kit látnak szemeim, mint a Ruga őrmestert, mint továbbszolgálót, és ruhaosztót. Olyan méltóságos arccal osztogatta, mintha a saját ajándéka volna, és az lenne a becsületes dolog a részünkről, ha kezet csókolnánk érte. Jól nézett ki: adjusztált ruha, simlis sapka, egy kissé a jobb szemére félrecsapva. Barna haja előgöndörödik, parfümillat, stb.

         Három ember volt előttünk, mire sorba kerültünk. Amikor rám került a sor, jelentkeztem, mint járőrparancsnok, hogy a járőrtársammal felvennénk, ami jár. Azt mondja a Ruga:

         „Hallja, Rideg, amikor velem beszél, húzza ki magát!”

         „Nem tehetem, őrvezető úr, mert a mennyezet húsz centivel alacsonyabb, mint én.”           

         Szemeit rám meresztette, akkor láttam, hogy véresek, a szájából meg áradt a rumszag. Az asztal szélét meg nem merte elereszteni, és üvöltött:

         „Őrvezető, amennyiben nem húzza ki magát, ezzel a bikacsökkel szétverem a pofáját!”

Látom, hogy ezzel a részeg sertéssel nem érdemes vitatkozni, de figyelmeztetni nem árt:

         „Szakaszvezető úr, alázatosan jelentem, hogy mi szolgálatban vagyunk, és ha kezet emel ránk, a helyszínen agyonlőjük. Azért mert maga három havonta részegen idejön, senkinek a pofáját nem fogja szétverni.”

           

 

                                                                                +

                  

         A szolgálat végeztével a parancsnokhoz mentünk, és jelentettük az esetet:

         „Százados úr, a Ruga felől nagyon csúnya szelek fújnak, érdemes lenne egy kicsit szétnézni körülötte.”

         „Jó, majd meggondolom, de te semmi estre ne menj Novo-Uszpenkába, és ne gondolj bosszúra!

         Két nap múlva a járőr megjött a Ruga környékén végzett tanulmányútról négy darab jegyzőkönyvvel, és mindegyiket más-más ember írta alá. Másnap Ruga szakaszvezető úr a parancsnoknál. Én ott álltam mellettük.

         Mondja a százados:

         „Szakaszvezető, az én jelenlétemben csak akkor ülhet le, ha erre engedélyt adok. Álljon föl!”

         Ruga fölállt, és idegeskedésében rá akart gyújtani.

         Ismét a százados:

         „Szakaszvezető, adtam engedélyt a rágyújtásra? Tegye el a cigarettáját, és álljon vigyázzba! Mindjárt lesz mit hallgatnia. Írnok, olvassa föl a jegyzőkönyvet!”

         Az írnok által felolvasottakból kiderült, hogy Ruga visszaélve szolgálati beosztásával és rendfokozatával, a kiosztásra érkezett vadonatúj térképtáskákból, irattárcát készíttetett az embereivel, és a 12 darabot német márkáért árusította.

         A kezelésére bízott raktárból az új köpenyeket a hozzá beosztott szabókkal átalakíttatta, és a munkaszolgálatosoknak árulta jó pénzért. Konzerv, bekecs, rum állandóan kapható volt nála. A vevőköre igen széles volt: németek, magyar katonák, a MUSZ-osok egyaránt megfordultak a boltjában.

         Amikor kiértünk a hadműveleti területre értünk, a lelkünkre kötötték, hogy mindenki csak annyi pénzt küldhet haza, amennyi zsoldot, harcos pótlékot kap. De azt senki sem ellenőrizte, hogy egy névre hányan küldik a zsoldjukat havonta. Ruga felesége akkora forgalmat bonyolított le, mintha egy postafiók lenne.

         A szakaszvezető elsápadt, és kezének nem talált helyet a nadrágvarráson.

         „Ruga János továbbszolgáló szakaszvezető szolgálati helyéről leváltom, és azonnali hatállyal lefokozom. Kérek egy kést!”

         A nadrágom zsebéből gyorsan előkerült a halnyelű bicskám, és hat kis pöccentésre a hat csontcsillag lepergett a földre.

         „Ruga honvéd, most itt marad! És szolgálati beosztását Kemény szakaszvezető úrtól azonnal megkapja” – mondta a százados.

         Közben a halnyelű bicskámmal leszedtem Ruga adjusztált zubbonyának bal mellrészéről a kitűntetések felakasztására szánt zöld zsinórt.

         Amikor ezzel elkészültem, eltettem a bicsakomat, aztán csak félhangosan annyit duruzsoltam a fülébe:

         „Ruga honvéd, leléphet! És sose törődjön azzal, hogy Főméltóságú asszony milyen vallású!”

         Ruga Jánost a parancsnokkal való megbeszélés alapján másnap reggel a járőr a 4. század lövészrajához kísérte, és ott, mint rajparancsnok - helyettest vették állományba. Az életben többször nem láttam, mert az áttöréskor valószínűleg neki is örökre nyoma veszett.

         Mintha libazsírral kenegették volna szívemet. Fél éve először voltam elégedett. De még egy szaki hátra van, és az otthon hűsöl, azaz inkább melegszik, de annak is befűtök úgy istenigazából, ha eljön az ideje.

            

                                                                           +

                  

         A karácsonyi ünnepekre a hideg fokozódott. Egy hét alatt tíz fokot süllyedt a hőmérséklet, elérte a -20 fokot, és ilyenkor is havazott. A hóréteg vastagsága, szélcsendes helyen, elérte 30-40 centimétert. Az esti sötétségben hozták a kocsik a fát, a szenet, mert a bunkerekben fűteni kellett.

         Kézifegyvereink kezdték felmondani a szolgálatot. Elsősorban a gyalogság tömegfegyvere, a puska. A fegyvert a bunkerben tartották, ahol a pára lecsapódott. Amikor a puska gazdája szolgálatba lépett, és fegyverét megtöltötte, a csőbe csúsztatott töltény perceken belül a csőbe fagyott. A lövés után, amikor a hüvelyt a csőből ki kellett húzni, a hagyományos hüvelyvonó nem volt képes rá. A baka nem tudott mást tenni, mint a zárt dugattyúgombra rálépett, és lábbal próbálta kihúzni. Ekkor sem jött ki, de a hüvelyvonó-kamó letört. Ekkor a fegyver használhatatlanná vált. Január elejére alig volt működő puska. Valamit tenni kellett. A zászlóaljtörzsnél találtak rá megoldást, az úgynevezett puskavesszőt. Százszámra készítették őket.

         Ezen túl a baka a puska mellett mindig magával vitte a puskavesszőt is. Amikor kilőtt egy töltényt, elölről a csőbe lökte, és kitolta a hüvelyt. Aztán lehetett csak újra tölteni. Ekkor kezdtünk el hasonlítani Rákóczi kurucaihoz, akik elöltöltős puskájukhoz használtak ehhez hasonlót.

         A géppuskákat sem volt szabad meleg helyre vinni a párásodás miatt, és némi fagyálló folyadékot is kaptunk. A golyószórók sem működtek kifogástalanul.

         A komolyabb tél beköszöntével megjelentek a lakótársak, a mezei egerek. Kénytelenek voltunk megbékélni velük, mert macskát nem lehetett vételezni. Az egerek jól érezték magukat, szaporodtak rendületlenül, és az utolsó morzsát is megették, amit a baka elébük szórt.

         Nemcsak éjjel, de nappal is tudták, hogy úgy sem bírjuk őket megfogni, ezért minden félelem nélkül megették a kenyerünket, a szappanunkat, és minden ruhadarabunkat, amelybe zsíros kezünket töröltük.

         Az orosz egerek határozottan és szívósan ásták alá a harci morálunkat. Rajtuk csak a tetvek tettek túl. Ezek a vérünket szívtak, és nem egy - kettő, hanem egy egész hadsereg. Az egyetlen jó tulajdonságukat, nevezetesen, hogy nappal jóllakottan szundikáltak, éjszaka igyekeztek elfelejteni. Amikor a legédesebben aludtunk volna, a legváratlanabb helyeken indítottak támadást. Alvás helyett egész éjszaka folyt a vakaródzás. A fekete csipkés töredezett bakaköröm alatt csak úgy harsogott a bőr, de minél inkább vakartuk, annál jobban viszketett. Így éltünk együtt: tetvek, egerek és emberek.

         A németek a védőállás létesítésekor az első vonalbeli bunkereket alacsonyabbra építették, és az oldalfalak nem voltak beburkolva semmivel, de szerencsére a szilárd talaj a tetőt jól megtartotta. A hátrább lévő bunkereket, a parancsnokságok színhelyét, már pontosabban készítették el. Két 3, 5-szer 3, 5 méteres gödröket két méteres válaszfal választotta el egymástól, természetesen földfal. Ilyen ikerbunker egyik gödrét rendeztük be lakásnak, a másikban kapott helyet a zászlóalj lőszerraktára.

         Január elején estefelé lőszerért jött az egyik rajtól kis szánkóval egy erdélyi fiú. Már korábban megismerkedtünk vele, mert igen jó vágású fiatalember volt. 1915-ben Zilah megyében született. A nagyszülei még magyarok voltak, de ő már csak néhány szót tudott anyanyelvén. Papp Márknak hívták. Erdély visszacsatolása előtt a román csendőrségnek volt a tagja, őrmesteri rendfokozatban. Amióta az első vonalban voltunk, ez a fiatal és jóvágású fiatalember teljesen megőszült, és igen gyengén állt a lábán.

         Hóesésben jött, derékszíjra fogott kis szánkóját húzta maga után. Kívül megállt, bakancsáról gondosan leverte a havat, kopogott, és úgy lépett be a bunkerbe.

         „Jó estét, fiúk! Solgálati jegyet hoztam, és lőszert kérek – mondta elég értelmesen Márk. Mert a rajában egyedül ő volt román, és ha akarta, ha nem, egyre több magyar szó ragadt a nyelvére.

         „Ugye, fiúk, elszívhatok addig egy cigarettát, és egy kicsit megmelegedhetek nálatok?

Elszívta a cigarettát, és kiadtuk neki a kért lőszert. Márk elköszönt.

         Egy óra múlva már teljesen sötét volt, és a szél kavarta a régi és a friss havat. Valamiért kimentem a bunker mellé, látok ám valami buckát a hóban. Odamegyek, hát a Márk ül a kis szánkón, és bóbiskol. Fölkeltettem, és elindítottam a rajához, ahol a többiek őt is várják meg a lőszert. Morogva elindult. Morgott valami olyasmit, hogy nincs benne erő, hogy elmenjen a bunkerig, de azért csak elindult.

         Reggel száz méterrel arrább találták meg a kis szánkón ülve és megfagyva a körletet takarító munkaszolgálatosok. Elaludt, megfagyott.

         A munkaszolgálatosok köréből mindjárt lett gazdája minden ruhadarabjának: a bakancsnak, a kesztyűnek, a bekecsnek. Mindennek, ami Márknak volt, nekik nem. Ezeket a ruhafelhasználásokat én elleneztem, de a zászlóaljparancsnokunk helyeselte:

         „Ferikém, ezek is emberek.”

         Amikor Márkról mindent leszedtek, a lábára kötötték a derékszíjat, és húzni kezdték hátra, ahol majd a többivel együtt idővel eltemetik. Ekkor jött be hozzánk a munkaszolgálatosok parancsnoka.

         „Feri, légy szíves, gyere ki, mert ilyet még nem láttál.”

          Kimentem, és valóban olyat még nem láttam. Márkot lábbal előrefelé húzták, hasán, hátán felhúzódott a ruha. Hónapokon keresztül nem tudtak tisztálkodni, fertőtlenítés nem volt. Márk addig vakaródzott, amíg a hasán ki nem vérzett a bőr, a tetvek megtelepedtek a húsában, és legyengítették, szinte megették ezt a szerencsétlen katonát. Borzalom volt még rágondolni is.

                                           

                                                                           +

                  

         Azokról a munkaszolgálatosokról is kell írnom egyet-mást, kik velünk együtt fagyoskodtak a Donnál. Az a MUSZOS-csapat, amelyik a körletünkben dolgozott, elsősorban havat lapátolt, negyven főből állt. Amikor először megjelentek, két idősebb katona kísérte őket, ezek voltak a keretlegények. Később már csak maguk jöttek, saját maguk közül kiválasztott parancsnokokkal.

         Amikor, többnyire estefelé megérkezett a szakasz, a legtöbbnek a kezében lapát volt vagy csákány. A megjelölt vezetőjük bejött a bunkerba, katonásan jelentkezett, hogy meghozta a szakaszát, munkára jelentkeznek és kérik a parancsot.

          - Pihenj! Üljön le! Gyújtson rá!

         Elmondta, hogy ő budapesti lakos, a polgári foglalkozása újságíró. Amíg le nem fokozták, tüzérfőhadnagy volt. Közgazdasági egyetemet végzett és két kislánya van. Engedélyt kért, hogy bemutathassa budapesti szomszédját, akivel egy házban, egy folyosón laknak. Engedélyeztük. Belépett egy magas, hajlott hátú ember. A fején halottról zsákmányolt téli sapka, a köpenye alatt bekecs, a kezén kesztyű. Az is katonásan jelentkezett:

         „Őrvezető úr! Dr. Kovács Vilmos munkaszolgálatos jelentkezik. Valamikor az I. gépkocsizó lövészezredben szolgáltam, mint orvos őrnagy. A legutóbbi munkahelyem a budapesti Verebély – klinika volt. Eredeti családnevem Kóhn volt, most ezért vagyok itt.”

         Ismét kopogtatnak. Bejön egy alacsony, mitugrász emberke, és azt mondja:

         „Őrvezető úr, hát nem ismer meg? Májusban én csináltam magáról azt a fényképet Balassagyarmaton, amit a családjának küldött. Én vagyok a Lusztig fotós.”

         Elüldögéltünk velük, elbagózgattunk, aztán kimentek havat lapátolni. Nemigen volt rosszabb sorsuk, mint a mienk, ezért különleges sajnálat nem volt bennünk irántuk.

         Az egyik hajnal a géppuskás raj fedezékében talált bennünket. Új járőrtárs volt velem, mert a tizedest elvezényelték egy hónapra a hadosztályhoz. Ez a fiú rangnélküli honvéd volt, egy Ipoly menti községből való csendes, szerény gyerek. Miklány András volt a becsületes neve.

         A harminchat órás szolgálatba sok minden belefért, ezért elhatároztuk, hogy elkészítjük a kávénkat, és itt a jó meleg bunkerban megreggelizünk. A katonának kiadták a kávét hideg állapotban és kocka alakban. Ez olyan volt, hogy a pótkávét kristálycukorral összepréselték, és egy gyufásdoboz nagyságú kocka volt reggelire. Megfőztük 6-7 deciliternyi vízben, és jó ízű elég édes kávé lett belőle.

         Azt mondja a rajparancsnok, hogy egy kicsi baj lesz a kávéfőzéssel, mert az egyik vödör víz elfogyott még az este, a másikba meg beledöglött két egér. Ők is havat olvasztottak, és abból főzték a kávét. Volt a rajban két fiú, akikkel együtt voltunk újoncok, és az egyik ajánlkozott, hogy szép, tiszta havat hoz, az kávénak megfelel.

         Kiment a két csajkával hóért, mi beszélgettünk, beszélgettünk. Déska csak nem jött a hóval. Már eltelt öt perc, és azt mondja a rajparancsnok, hogy menjen ki valaki, nézze meg, mi lesz a kávéval.

         Ő is kiment szétnézni, mi közben beszélgettünk tovább. Eltelt öt perc, nem jött vissza. A rajparancsnok kibújik, hogy szétnézze, mi újság. Mindjárt jött is vissza, és odaszólt, hogy menjek utána, de mélyen hajolva. A bunker tetejére borulva fekszik Déska, négy géppuskagolyóval az arcában, a társa, aki le akarta húzni, a hátába kapta a halálos lövést. Nem nagy kunszt volt leszedni őket negyven méterről.

          Csak kézzel felnyúltunk, és szereztünk annyi friss havat, hogy a kávé már melegedett a kályhán. Ekkor megszólal egy Botos nevű géppuskás irányzó:

         „Szakaszvezető úr, én tudom, hogy honnan lőnek. Kérek engedélyt, hogy ezt a figyelőt kilőjem.”

         „Nem lő ki maga senkit! Maradjon a fenekén nyugodtan!”

         „Akkor pedig megyek parancs nélkül, és ha nem tetszik, jelentse, ahová akarja. Déska nekem unokatestvérem volt, ezt meg akarom bosszulni.”

         Kilép a bunkerből, közben a kávénk kész lett. Eszegetünk is hozzá, és közben megszólal a Botos géppuskája: ta-ta-ta-ta-ta. Öt lövés, egy sorozat. Nemsokára ismét: ta-ta-ta-ta-ta.     Ismét egy rövid sorozat. Újra a géppuska: ta-ta és megszakadt. Mondtam a szakaszvezetőnek, hogy:

         „A Botost is lelőtték. Ha nem hiszed, nézd meg!”

         A rajparancsnok kimegy. Botos László honvéd, géppuskás irányzó a géppuskára bukva, a lövés oldalról érte, a bal füle mögött. Három ember halt meg félóra alatt egyetlen rajból, ez igen nagy veszteség, és mindhárman a kávé miatt. Most már csak ketten maradtak.

                                      

                                                                           +

 

         Másnap hajnalban, amikor a munkaszolgálatosok elindultak az állásból hátrafelé, két-két ember húzta a három katonát a fagyon, hogy a horhosban, egy robbantott gödörben örök nyugalomra helyezzék őket.

         Még aznap jelentésadásra vagyok a parancsnoknál, amikor a zászlóaljparancsnoki bunker szomszédságából dühös kiabálás hallatszik át. Valakit a tunyasága, a tehetetlensége miatt szid a zászlóalj orvosa. Mi is átmentünk a parancsnokkal.

         A két bunkert egy méter széles alagút kötötte össze, mindkét végén pokróc-függönnyel.

         Az orvos előtti széken ül Tóth Endre tizedes, a magyar Kis Ezüst Vitézségi Érem tulajdonosa. Koszos lábfejét dörzsöli még szutykosabb talpával. Az orvos és a segédje előtte vetkőztették le: le a nadrágot, a jégeralsót, gatyát, mindent. Elképzelhetetlen látványnak voltunk tanúi.

         Ezt az embert a beosztottai hozták be, mert annyira legyengült, hogy jártányi ereje sem volt. Amikor Tóth Endre tizedesről húztál le a nadrágot és a gatyát, a lábáról a ruhával együtt jött le a lábáról a bőr, a hús lerohadva. A bűztől alig lehetett a segélyhelyen megmaradni.

Másnap reggelre végelgyengülésben kiszenvedett.

         Amikor a németek az Uriv előtti védőállást kialakították, szerencsétlenebbül nem is tehették volna. Nem véletlenül adták ezt a vonalszakaszt nekünk. Az első vonalak között volt egy kis emelkedő, egy alacsony dombvonulat. Csaknem az egész zászlóalj védőkörzetén végighúzódott. Sajnos, elég magas volt ahhoz, hogy szükség esetén a páncél elhárítás ne tudjon tűztámogatást biztosítani. Magyarul: hiába voltak ott a győri tüzérek a francia páncéltörő ágyúval, nem tudták a T-34-eseket lőni, mert előttük volt a domb és a domb túloldalán gyalogság.

         Úgy tudtuk, hogy minden orosz hadosztálynak van felderítő gépe, „Mari nénije”. Kétfödeles kis alkotmány volt. Nappal sokszor elszállt felettünk, de csak nézelődött. Se nem lövöldözött, se nem bombázott. Csak átrepült fölénk, mint ahogy a jó szomszéd is futólag meg szokta kérdezni, hogy: Mi újság nálatok?

         De azért arra gondoltunk, hogy bizonyára kíváncsiskodott, fényképezett. Légelhárítás az első vonalban nem is lehetett, hiszen azonnal végezhettek volna egyetlen aknavetővel, olyan közel voltunk egymáshoz.

         Éjszakánként azonban haragosabb volt a felderítő gép, mert amikor fölénk ért, azonnal elkezdett lőni, mint a bolond. Amikor kilőtte az első mennyiséget, hazarepült, feltankolt, és újra kezdte. Így ment egész éjszaka. Ez a már a katonák morális meggyengítését szolgálta. Ne aludj jól, mert aki pihen, az jobban tud koncentrálni. Ha valami gyanúsat észlelt, akkor meg Sztálin-gyertyákat dobált, és éjszakából is nappalt csinált. Azt is meg mutatták, hogy milyen nagy mennyiségű lőszerük van. Érzékeltették az erőt.

         A szomszédságunkban lakott a páncélelhárító tüzérek egyik lövegének legénység. Egy főhadnagy és öt tüzér. Gyorsan megismerkedtünk velük, mert egy konyháról ebédeltünk, és a parancsnokuk majdnem földim volt, mert Kalocsán született.

         Ez a főhadnagy tartott nekem előadást ezerről az első világháborúból visszamaradt 30,5-es motoros ágyúról, amelyek közül négyet kihoztak, hogy elrettentő fegyverként bevessék.

Hogy ezt megtehessék, Novo-Uszpenka mögött a hadmérnökök megkezdték a szintezést, a talajegyengetést. A katonák ástak, aztán jöttek a mesteremberek, akik zsaluztak, tehát készült a kilövőhely a csodafegyvernek. Amikor az ágyukat a helyükre vontatták, összerakták, ott állt bevetésre készen a négy ágyú. A főhadnagy szerint január 5-én este lesz a belövésük.

          A bunkerünk ajtajából lestük, hogy mi fog történni. Egyszer csak megrázkódott a föld, mert az ágyú felbömbölt, és Uszpenka felől felzúgott a hang: ujujujujujuj ijijijijij, bumm. Valahol az urivi hídfőben lecsapott a gránát. Ismét csend lett. Még három lövést ígértek, két ágyúból, kettőt –kettőt. Jött is az előzőhöz hasonló dördülés, majd az előző hang.

         De több lövés nem esett. Még akkor este megtudtuk, hogy az először tüzelő ágyú csöve megrepedt. A másik ágyúnak a helyre toló rugója eltört. Így hát az első világháborús monstrumok leszerepeltek.

                

                                                                           +

                   

         1943. január 9-én tartottuk az első sípróbát. Felsorakoztak egyvonalban a katonák, és a hozzáértők dirigáltak, hogy hogyan lépkedjünk, aztán miként lökdössük magunkat előre a hóban. Nagy öröm és zűrzavar lett belőle, mert igen kevesen értettek a síeléshez. Hiába, többnyire paraszt és munkásgyerekek voltak a sorainkban.

         Ezen a napon osztották ki Lászai László alezredes, a 23 gyalogezred parancsnokának jóvoltából a kitűntetéseket. Kinek - kinek érdeme szerint.

         1943. január 12-én ismét sígyakorlást terveztem a járőrtársammal, csak úgy bekecsben, köpeny nélkül. Hónunk alatt a felszereléssel elindultunk a bunkertől hátrafelé. Éppen a léceket csatoltuk fel, amikor megmozdult alattunk a föld. Elszabadult a pokol: mennydörgés, villámlás mindenütt. Az oroszoktól több mint egyórás tüzet kaptunk, szinte minden fegyvernem bevetésével: ágyú, aknavető, sorozatvető, bombázás, amit csak az ember el tud képzelni. Hetven percig tartott, és akkor hirtelen vége lett.

         A hirtelen beállott csönd rosszabb, mintha dörögne az ég. Az életben maradtak nagy idegfeszültségben készülnek a gyalogsági támadásra. És egyszer csak a zászlóalj lőállása előtt öt - hat helyen megmozdul az árok. Század erejű egységek lépnek ki a lövészárokból, tisztjeikkel az oldalukon, de már lőnek is. Az először kilépőket elsöpörte a gyalogsági tűz, de aki tudott visszakúszott.

         Sok sebesült maradt a senki földjén. Aki nagyon jajgatott azért csak kikúsztak, de már csattant is a lövés, és az illető a társa mellé feküdt. A mieinknek is ki kellett az árokból vinni a halottakat, sebesülteket. Félóra múlva jött a második hullám, de már csak szakasznyi erővel. Ez is meghiúsult. Nem sokára jött a harmadik, negyedik, ötödik és a sokadik hullám, de az első vonal helyt állt.

         Az első napon a zászlóalj harmada esett el a harcban. Dr. Sándor orvos zászlós nem győzte a munkát.

         Délután három óra körül benn voltam a parancsnoknál, és a rádiós mellett ültem. A rádiós egy ruszin tizedes volt, szájában állandóan pipa lógott, ezért csak úgy hívták, hogy a Pipás. Kárpátalja visszacsatolása előtt a cseh hadseregben hadnagy volt, különben Munkácson banktisztviselő. A rádiója az orosz hullámhosszra volt állítva.

         A fülhallgatón keresztül én is hallottam az orosz rádiós nő hangját. A Pipás jegyzetel, majd lefordítja: „Sürgősen kérünk erősítést és tüzérségi támogatást, mert a magyarok minden támadásunkat visszaverik.

         Az ötödik századtól jött a jelentés, hogy az oroszok két bunkert elfoglaltak, tehát az állásból 50-60 métert megszállva tartanak. Erősítést kérnek.

         De tartalékban egyetlen ember sincs. Ott állt végül egy vállalkozó raj, nyolc fő. Önként mentek. Egyik bunkert visszafoglalták, de mire megvirradt, közülük már csak egy ember élt. A többit lángszóróval lekaszálták.

         Éppen a támadást megelőző napokban jelent meg a keleti front egy igen magas rangú tábornoka, aki egyaránt kegyetlen volt minden harcoló félhez. TÉL tábornokról van szó. Napról napra fokozódott a hideg, és éppen a támadás első napján elérte a -32,-34 fokot. A napocska melege az árkok oldalánál megolvasztotta a havat. A katonák jöttek - mentek benne, és közben hozzádörgölőztek a vizes falhoz köpenyükkel, amelyik aztán beszívta a nedvességet, majd megfagyott, és inkább sátor volt, mint szorosan testre simuló ruhadarab. A hideg átjárta a teljes testünket. Fázott a csontunkban a velő. Úgy éreztük, még az agyvelőnk is.

     A negyvenfős munkaszolgálatos csapatból 16-an maradtak. Dr. Kovács, a Verebély-klinikáról, is fagyhalált szenvedett. Elaludt ültében, elszundikált, igen csendes és békés halállal búcsúzott el tőlünk.

         12-én este szánkókkal jöttek lőszerért, de csak az utalványt mutatják, és senki nem nyitja ki a száját, mintha félne, hogy a fogai lefagynak.

         Volt közöttünk egy bácskai, Ófutak községből származó fiú, aki közel két méter magas volt, bajuszos-szakállas, mint Krisztus urunk bizonyos ábrázolásokon. Ezért neveztük csak Krisztusnak.

         Ő is megjelent lőszerért. Szolgálati jegyén két láda puskalőszer és egy láda kézigránát állt. Jegy nélkül kért még egy láda kézigránátot, lehetőleg németet. Azt mondta, hogy ez saját célra kell. Elmondta, hogy a szülei megírták, /Igen lélektelen szülei lehettek! / hogy elhagyta a felesége, ezért ő sem most, sem máskor nem akar hazamenni. Harcol, amíg él.

           

    

                                                                           +

 

         Éjfél után egy órakor a parancsnoknál jelentkeztünk szolgálatra. Este hatkor pihentünk le, de éjfél után ismét szolgálat. Mások is virrasztottak. A zászlóalj-parancsnokságról hátra felé sikerült telefon-összeköttetést biztosítani. Erősítést kértünk, ígéretet kaptunk. Jány Gusztáv, a hadseregparancsnok kijelentette:

         „A védőállásból senki egy tapodtat sem! Kitartani, harcolni, győzni!”

         Éjfél után három órakor a parancsnokkal ketten elindultunk végigjárni a védőállást. A parancsnokságot a segédtiszt képviselte. A parancsnoknál kurta csövű német géppisztoly volt, nálam csak puska. Jobban szerettem, mint a géppisztolyt, mert igen jól hordott. Kétszáz méterről, korábban, szarkát lőttem vele.

         Beértünk a vonalba, mert alig volt távolabb 200 méternél. Csak árokban lehetett járni, és a parancsnokságtól az első vonalig jó széles árok volt. Ezen húzták végig kis szánkón az élelmet, tüzelőt, lőszert. Erre jártak a munkaszolgálatosok, és hónuk alá kötött kötéllel erre húzták a halottainkat.

         A bekötőárok nagyjából a védőkörlet közepén csatlakozott a zászlóalj által védett sávhoz. Először balra mentünk. Tízlépésenként:

         „Állj, ki vagy?” Az emberek őrködtek, amíg csak éltek.

         Már a negyedik század körletében jártunk. Az árokszögletnél halk, de erélyes hang állít meg:

         „Állj, ki vagy?”

         „A zászlóaljparancsnok.”

         „Jelszó?”

         „Palermo!”

         „Százados úr, Horváth István tizedes, mint a negyedik század első szakaszának a parancsnoka jelentkezem. A szakasz létszáma: egy parancsnok, hét beosztott. A hat főből három súlyosan sebesült, csupán négy fővel rendelkezem. Kérem a további parancsot.”

         „Mi lett a szakaszparancsnokkal?”

         „Jelentem, hogy éjjel az oroszok el akarták vinni az őrt, és a lövöldözés közben egy kézigránát megölte. A vele lévő Sebestyén őrvezető súlyosan megsebesült, azt hátra szállítottuk.”

         „A három másik súlyos érültet miért nem vitték hátra?”

         „Alázatosan jelentem, mert nem akarnak hátra menni. Itt akarnak meghalni a bunkerban. Meg ha hátra is vitetem őket, száz méter szélesen védtelen marad a védőállás.”

         Vagy harminclépésnyire nem állított meg senki. Halvány fény jön ki egy bunkerajtón. Benyitunk. Széles deszka az asztal, rajta ég a mécs, fél kenyér, félig megírt tábori lap. Sehol senki. Fülledt és büdös a levegő, de meleg van a bunkerban. A százados visszaszól az előbbi tizedesnek:

         „Tizedes! Hol vannak a szomszédok ebből a bunkerből?”

         „Alázatosan jelentem, abban a bunkerben tegnap még négyen laktak. Délelőtt egy fő megsebesült, és hátra ment a saját lábán, három fő pedig délután meghalt. Kitettük őket az árokpartra, hogy ne akadozzanak.”

         A bunkerajtón túl, az árok fenekén ül egy alak. A fején nincs sapka, arca felismerhetetlen, jobb kezének mutatóujjára rámerevedve a Frommer pisztoly. Köpeny nincs rajta, vállpántos derékszíja a bekecs tetején megszorítva.

         „Alázatosan jelentem, ő volt a parancsnokom, Kőműves zászlós. Jó ember volt szegény. Az is ott van, aki gránáttal agyonvágta.”

         És valóban a zászlóson túl néhány lépéssel, egy pufajkás kéz mered az árok fölé márványkeményre fagyva.

         A százados megnézi az óráját, fél öt. Visszafordulunk, hogy megnézzük a jobb szárnyat. Középen a hatodik, jobbról az ötödik. A hatodik századnál is nagyok a veszteségek. Lőszer van, meleg ételt az este kaptak. A rajparancsnok jelenti, hogy az ő szakaszán is átjöttek az oroszok, hogy az őrt elvigyék, de észrevették. Egy orosz itt maradt a senki földjén, egy fél órával ezelőtt még jajgatott.

         „Százados úr! Elmegyek, megnézem, mi van vele?” – mondtam.

         „És ha pisztollyal lepuffant?”

         „Ha fél órája elhallgatott, akkor az már nem fog lövöldözni.”

         Azzal odaadtam a puskám az őrnek, és kúszva megközelítem. Már csontkeményre volt fagyva. Hátizsák mellette, a géppisztoly a hátizsákon. Visszakúsztam. A dobtárban 45 töltény, a hátizsákban 6 kézigránát és doboz géppisztolytöltény. Nyolcszor hetven darab. Volt még kenyér a hátizsákban meg húskonzerv. Az ötödik század körzetében járunk. Az őrök csendre intenek, megállítanak. Rajtuk túl ötven méterrel van az a két bunker, ahol tegnap az oroszok bevették magukat a mi lövészárkunkban. Még mindig ott vannak, és jól tartják magukat, vagy harmincan.

         A kifüstölésükre vállalkozó nyolc ember közül csak Száva Demeter honvéd maradt meg, a Székelyföldről.

 

                                                                          +

                   

1943. január 13.

         A hó szikrázott a napfénytől, és a hideg még két fokkal erősödött. A hó vastagsága 50-60 centiméter. A nagy hidegtől olyan volt, mint a liszt. A legkisebb szellő is tovasodorta. Egész éjjel harckészültség. A tegnapi harctól elcsigázott emberek éjjel is őrködtek.

         Az oroszok hagytak időt a reggelizésre. Ők nyugodtan megreggeliztek, hogy aztán higgadtan lássanak a védelmünk teljes felszámolásának. Nyolc órakor megszólalt a tüzérségük, a Sztálin - orgonák, az aknavetők. A tüzérségünk állja a sarat, folyik a párbaj. De jönnek az orosz repülők, több hullámban, és csak a védelmi vonalat veretik. Elképzelhetetlen, hogy ott valaki életben maradt. Ismét teljes csend.

         Délelőtt tizenegy óra. Az orosz állások mögött fölzúgnak a harckocsik motorjai. A zászlóaljunk egész védőkörlete előtt, zúgnak, bömbölnek, szinte remeg a föld még alattunk is. Jönnek a századoktól a küldöncök, hogy páncélelhárítást kérnek sürgősen, mert a becslésük szerint legalább negyven - ötven harckocsit látnak. Látják őket és nincs fegyverük. Van hat nehézpuska, de az a T-34-esek ellen semmit sem ér. A francia páncéltörők és a harckocsik közti távolság 300 méter, és egy nyolc méter magas partvonulat. A szakértő parancsnokok így helyezték el a páncélelhárítást. Ehhez csak józan paraszti ész kellett volna.

         Bemelegedtek a motorok, és a harckocsik lassan elindulnak. Egymástól ötven-hatvan méter távolságra és vonalban a tüzérség és a repülőgépek által megdarabolt árokban ott áll a baka az 1895-ös mintájú puskájával, mellette a puskavessző fekszik. A géppuskahevederek befűzve, csak a tüzelőállásba föl kell tenni, és jöhetnek az oroszok.

         A harckocsik az orosz vonalnál megállnak, és félelmetes nyugalommal várakoznak. Még a toronyajtót sem nyitották ki. Nem lőttek egyet sem.

         Egyszer csak az orosz árokban megszólalt egy tangóharmonika vagy szájharmonika. Megmozdul az árokból a gyalogság. Kétszáz méterenként egy–egy szakasz lép ki az árokból, és a dobtárak már pörgetik is a golyót. Nem nagy távolságot kell megtenniük, csak 40-80 métert. Szemtől szembe és oldalról felugatnak a géppuskák, a golyószórók. Amint a géppuska learatta az orosz szakaszt, a legközelebbi harckocsi toronylövegéből láng csapott ki, és az egyik géppuskaállásunkat már meg is semmisítette. És ez így ment tragikus kiszámítottsággal. Rövidesen vége lett az egész géppuskarajnak.

         A magyar tüzérség a harckocsik ellen nem tudott védelmet nyújtani, mert Novo Uszpenkából ilyen közeli célpontokra lehetetlen volt tüzet nyitni. Az egész vonalon végig egy óra alatt elnémultak a géppuskák és a golyószórók. Maradt a puska, a puskavesszővel.

         Teljes lett a káosz.

         A zászlóaljparancsnok elrendelte a védőállás kiürítését azzal, hogy szakaszok vonuljanak hátra, a tüzérség előtti partrészre, és ott foglaljanak el tüzelőállást. Olyan helyen, ahol nincs lövészárok, nincs bunker, csak félméteres hó és – 35 fokos hideg.

         Az 520 főnyi legénységből hátravánszorgott 70-80 fő. Hogy az állásokban mennyien maradtak élve, sebesülten vagy holtan, arról még ma sincs tudomása a történelemnek.

         Akik tudtak, hátra jöttek. Az ötödik század irányából csak néhányan.  Kinn álltam a parancsnokság ajtajában, amikor látom, hogy a Novo -Uszpenka előtti horhosból lila rakéta röppen fel az égre. Sem nekünk, sem a németeknek nincs ilyen színű rakétájuk. Ha ezek nem, akkor csak az oroszok lőhették.

          Ezek szerint 14. gyalogezrednél már korábban áttörtek, mint nálunk. Bemegyek, jelentem a lila rakétát. A parancsnok személyesen kijön, hogy a saját szemével is meggyőződjön róla. Mintha csak erre vártak volna, újabb lila rakéta a levegőben. Pedig még csak délután fél kettő volt. Vissza a bunkerba!

         Rádió, iratok, telefon a földön. Leöntöttük benzinnel, és egy negyed óra múlva már lángokban állt az egész bunker.

         Indulni akartunk mind a heten, amikor odajön a páncéltörősök parancsnoka:

         „Nézzétek! Ott jobbról még jön valaki.”

          Öt-hat ember jött a hóban, és fehér hólepelbe burkolózva valamit húztak maguk után. Maxim géppuskát húztak, ezért nem gondoltunk semmi rosszra, mert ilyen fegyverünk nekünk is volt. Azt hittük, a személyzete jön hátra. Egyszerre eltűntek a hóleplek, és egy perc múlva már ugat is a géppuska, mert azok nem a mieink voltak, hanem oroszok.

         „Repeszgránát a francia páncéltörőbe! Irányzék 250 méter! Tűz!”

         A géppuska azonnal elhallgatott. Tíz percig újra teljes csend volt. Motorzúgás erősödött, egyszerre több irányból is. A páncéltörőbe páncélgránát. A domb tetején megjelenik az első T-34-es. Elcsattant a lövés, a harckocsi kigyulladt. Tőle ötven méterre kúszik fel a következő.

„Páncélgránátot tölts! Tűz!”

         Ez is kigyulladt. Onnan már több nem mozdult előre.

         De baloldalról kattogni kezdett két géppuska. Mi ekkor már hátrább voltunk legalább száz méterrel, amikor a páncéltörőket elkezdték lőni. Három tüzér a löveg faránál esett el. A főhadnagy a mellettünk lévő összekötő árokban futott, amikor hátra néztem. Éppen akkor kapta a haslövést, mert előre bukott, és ott maradt mozdulatlanul Tamás Károly tüzér főhadnagy, Kalocsáról.

             

                                                                           +

                  

         Ezekben a percekben kapcsolódott be a magyar tüzérség, és jól irányzott kereszttüzet lőtt, amely az oroszokat megállította, ha nem is vetette vissza.

         A nap lehajlóban volt, amikor a horhos értünk. Tanácstalanul álldogáltunk, mint az eltévedt birkák. Amikor besötétedett, elindultunk Novo – Uszpenka felé. Ekkor meneteltünk negyedszer arra. Késő este lett, mire odaértünk, lehetett olyan 11 óra. A falu, mint a méhkas! A törzsek kényelmesen elhelyezkedtek, elnehezedtek, és úgy tűnt, nincs olyan erő, ami őket kimozdíthatná. Egyelőre minket is csak a konyha érdekelt. Volt is jó meleg babgulyás. Megvacsoráztunk, és pihentünk a jó meleg házakban egy órácskát. Megraktuk a zsebeket cukorral és cigarettával, mert jól jöhet még az úton.

         Ekkor ijedt németek szaladgáltak a házak között, és riadóztatták a népet. Kinéztünk, hát a kertek alatt az orosz, mert ezek még éjszaka sem aludtak. Bár géppisztolyaikból csak vaktában lövöldöztek, de a riasztás, a félelemkeltés volt a céljuk.

         El is érték, mert vége lett a pihenésnek. Gyerünk kifelé! Ki a szabadba, ahol negyven fok mínuszban! Az utcákon lovas kocsik, szánok, autók, Parancsnokok beosztottak nélkül, beosztottak parancsnokok nélkül. Teljes volt a zűrzavar!

         Mi határozta meg, hogy merre menjünk? Valamikor a csapattisztek precíz térképe, azon az éjszakán egyedül az, hogy honnan lőnek az oroszok. Ha horhos egyik oldalán lőnek, nyomás át a másik oldalra. Ha adott esetben három felől lőttek, még mindig maradt egy negyedik, amerre nyitva volt az „aranykapu”, azaz a menekülés iránya: Mindig nyugat felé!

         Zászlóaljunk minden nehézfegyvere az első vonalban maradt. Vagy szétlőtték, vagy az oroszokat szolgálta ezután. Nem emlékszem, hogy a harcoló első vonalból életben maradt volna legalább tíz golyószórós vagy géppuskakezelő. Nagyon rájuk járt a szegényekre a rúd, őket igen könnyen megtalálta 40 - 50 méterről a harckocsi - gránát.

         De a zászlóalj egészét tekintve, amely 11-én még 524 ember volt, jó, ha össze tudtunk szedni 70 - 80 - at. Bizonyosan többen maradtak még életben, de mint mondtam, teljes volt a káosz. Ez a 70 - 80 bajtárs volt a mag, ehhez csatlakoztak, most már visszavonulás közben, az utánpótlásunkra érkezett csapatok.

         A németek és a magyarok állandó tűzharcban álltak a kertek alá merészkedő, agresszív orosz egységekkel, akiket elsősorban felderítés céljából küldtek előre.  A Novo-Uszpenkából hátra vezető utat egy széles, mély horhos tette kanyargóssá. Két lehetőség közül választhattunk: Megmászni a széles horhost, vagy néhány száz méteres kerülőt tenni az oroszok tüzében. Úgy kapaszkodtunk át a horhos falán, mint a macskák. Aki mert, az nyert, legalább is egy kis időt a pihenésre, és főleg nagyobb biztonságot.

         Amikor felértünk a horhos tetejére, egy fekete embercsoportot láttunk. Azt mondták magukról, hogy magyarok, de mindegyiken sí - fölszerelés. Élükön a szakaszparancsnokok, és azt állítják, hogy nekik kell majd visszaszorítani az oroszokat a Donig. Nem volt kedvünk nevetni, már előre sajnáltuk őket.

         Ezeket a szakaszokat jó szóval megállítani, mert a parancsot teljesítették, kockázatos lett volna, de mindenképpen emberséges. Ki szeretné főbe lövetni magát? Hallgattunk, hadd higgyék, hogy könnyű dologra vállalkoztak. Majd megtesznek még egy - két csúszós kilométert, és már fordulhatnak is vissza – sítalpakon.

         A mi csoportunkból is voltak olyanok, akik hátrafelé indulva, a kerülőutat választották. Velük szemben álltak a sízők. Megvolt azoknak mindenük, ami a harchoz kellett. Golyószórók, géppuskák, minden katonánál síléc, síbot, de sokkal jobban fáztak, mint mi. Hiába, mi öreg, harcedzett katonák jobban bírtuk már a negyven fokos hideget, mint a zöldfülű újoncok.

         Egyszer csak megállt a mi csapatunk is. Mi többen voltunk, mint a sí - zászlóalj, de minden elképzelhető fegyvernemből. Tévedtem. Repülős hiányzott a sorainkból. Tisztek is voltak a tömegünkben, de rangjával most senki sem dicsekedett. Amire szükségünk lett volna, az egyetlen bátor és okos vezető. De nemigen igyekeztek megtalálni a maguk egységét, vagy annak maradványait, mert mindenki csak a saját életére koncentrált. Csendesen álldogáltunk az út szélén. Senki sehová. A sízászlóalj arra várt, hogy valaki ellentámadásra vigye őket, mi pedig húzódtunk volna hátra, de csak álltunk.

         Mi heten, akár a gonoszok, az álló csapat mellett előreosontunk megérdeklődni, hogy miért állunk, amikor ilyen dermesztő hideg van, az oroszok meg a sarkunkban. Nekünk, rutinos rókáknak, sokkal nagyobb veszélyérzetünk volt, mint a többieknek. Jól hallottuk, hogy az oroszok már, valahol az elhagyott állásaink táján, harckocsik, teherkocsik motorjait járatták - melegítették. Bármikor megindulhatnak. Sőt, odahallatszott az oroszok kiabálása.

                                               

              

                  

                                                                         +

                 

         Olyan érzés kerített hatalmába bennünket, ha innen ki nem vágjuk magunkat, nagy baj lesz. Előttünk a völgyben, olyan kétszáz méterre, állt egy csapat katona. Mellettük, az út jobb oldalán, lóbunker. Ez egy fél méterre földbe süllyesztett, tetővel ellátott építmény volt: négy méter széle, nyolc méter hosszú. Ebben égett egy viharlámpa az asztalon, ülőkének néhány lőszeres láda, a sarokban pirosan izzó rajkályha. Az istálló előtt tisztek és tábori csendőrök. Itt voltak a sízászlóalj parancsnokai, és egy hadbíró - őrnagy volt a rangidős.

Innen hátra egy tapodtat sem!

         A parancsnoki elképzelés az volt, hogy mi a sí - zászlóaljjal együtt a hajnali szürkületben olyan ellenlökést adunk az oroszoknak, hogy átlóduljanak a Donon. Ennek a taktikáját dolgozták ki éppen. Aki nem vett rész a hadművelet kidolgozásában, annak az volt a feladata, hogy megakadályozza a visszavonulást. Ennek a záró csoportnak a parancsnoka egy főhadnagy volt, néhány alacsonyabb rendfokozatú tiszt és négy sítalpas tábori csendőr.

         Már egy órája álldogáltunk az út szélén, közben a motorzúgás erősödött, de nem indulhattunk el. Jobbra - balra harcelőőrsök és biztosító csoportok.

         Nagyon féltünk, és azt mondtam a barátaimnak:

         „Gyerekek, ha fél órán belül nem tudunk innen kijutni, itt pusztulunk.”

         „Jó pofa vagy! Mondd meg, mit tudsz csinálni?”

         Közben láttuk, hogy akik oldalról meg akarták kerülni a biztosító csoportot, a holdvilág mindent elárult, visszakergették őket. Egy másik csoportnak egyik tagját agyonlőtték, a többi ment vissza. Nem sok reményünk volt, de meg kellett próbálni.

         „Gyerekek! Megtesztek mindent, amit mondok?”

         „Attól függ, mi lesz az?” – válaszolta az egyik társam.

         Rögtönöztünk egy kis haditervet. Vagy-vagy. Sok vesztenivalónk nincs, mint ez a tetves, rothadásnak indult testünk. Átvettem a parancsnokságot:

         „Csapatcsendőr - igazolványokat előkészíteni! Egyenként szuronyt fel, és utánam!”

         És elindult a halálra ítéltek raja szerencsét próbálni. Ötven métert mentünk már, amikor egy tiszt és két csendőr jön szembe.

         „Állj, ki vagy?” – kérdi a tiszt. A csendőrök kezében lövésre készen a géppisztoly.

         „A 23/ II. zászlóalj csapatcsendőr raja” – mondom én.

         „Parancsnok előre!” – utasít a tiszt. Én oldalt lépek és vezénylek:

         „Raj, egyenes vonalban sorakozó, puska súlyba!” Gyors mozdulatok, kesztyűk suppannak a puskán.

         „Hová mennek?”

         „Először is, ha igazoltatunk valakit, először igazolja magát!”

         „Kozma főhadnagy vagyok a hadosztálytörzstől. Hová mennek?”

         „Főhadnagy úrnak alásan jelentem, a zászlóaljparancsnokunktól jelentést viszünk Masztyuginóba az ezredparancsnoknak.

         „Ki az ezredparancsnok, és mi a jelentés tartalma?”

         „Alázatosan jelentem, az ezredparancsnok Lászai János alezredes úr, a jelentés szövege katonai titok, és senkinek el nem árulhatjuk.”

         „Amennyiben nem igazolják megfelelően magukat, és nem ismerjük a jelentés fontosságát, innen az Úristen parancsára sem mehetnek egy tapodtat sem. Értettem?”

         „Alázatosan jelentem, a szöveget el nem árulhatjuk, és amennyiben a parancs teljesítését a főhadnagy úr megakadályozza, lövetek.”

         „Maga lövet? Magyar katona a magyarra? Maga ökör, az oroszt lőjék, ne minket! Mivel igazolják, hogy csapatcsendőrök?”

         „Jelentem, az igazolványainkkal.”

         „Jó. Menjünk az őrnagy úrhoz! Lépésben indulj!”

Bementünk a lóbunkerbe. Ott a főhadnagy jelentette, hogy kik vagyunk, és milyen fontos küldetésben. Azt mondja az őrnagy:

         „Főhadnagy úr, mind a hétnek az adatait felírni! Most fél három. Amennyiben hat órára nem jelentkeznek nálam, katonaszökevényként mind a hetet felkoncoltatom. Értettem? Lelépni!”

           Már kívül voltunk az ajtón, amikor utánunk szólt:

         „Derék katonák vagytok. Most ha lenne ilyen ezer emberem, az oroszokat a Donba fojtanám.”

         Kiléptünk a holdfényes éjszakába, és lépést tartva megindultunk Masztyugino irányában.

                  

                                                                                +

                 

         Rövidesen felértünk egy dombtetőre, ahová már a hadbíró nem láthatott el, és nagyot lélegeztünk. Ezt is megúsztuk! Aztán beértünk Masztyuginoba, ahol aztán csak úgy nyüzsgött a nép. De szinte minden utcasarkon igazoltatás. Ha egyszer már szerencsénk volt, most ne játsszuk el, hanem használjuk ki, ahogy csak lehetséges. Tovább Oszkinoba! Csak minél távolabb a fronttól! Hullafáradtak voltunk, amikor oda megérkeztünk, de a község nyugati végén akartunk mindenképpen szállást találni magunknak.

         Amikor az egyik házba benyitottunk, kiderült, hogy rajtunk kívül még legalább húsz magyar melegszik bent. A többségük aludt, különböző helyzetekben: ülve, fekve, kemencén, padkán, padlón, ahol csak hely jutott. A konyhában a padlón fekvőkre. Úgy feküdtünk egymásnak dőlve, mint a liszteszsákok. Perceken belül elnyomott bennünket az álom. Egyik kezünk még akkor is a puskát markolta, a másik kezünk meg a tetvek miatt a testünket vakarta.

         Úgy aludtunk, mint akiket félig agyonvertek. Azt sem vettük soha észre, ha valaki bejött az ajtón, csak legfeljebb azt, ha valaki a lábunkra vagy a hasunkra lépett. Még többen is be akartak jönni, de az már szinte lehetetlen volt. Emberei testek egymás hegyén-hátán.

         Az egyik nagyszájú helycsináló hangjára fölneszeltem. Ott állt az ajtó mellett, a lábán szép síbakancs. A ruhája új, a nyakában kurta szíjra eresztve egy német kurtacsövű. Ez a fiú a sízászlóalj egyik szakaszvezetője volt. Mindjárt meg is kérdeztem tőle:

         „Szakikám, ott Novo-Uszpenkában mi lett ma éjjel az eredmény?”

         „Hogy mi volt ott, öregem! Hallottuk a motorzúgást, de se előre, se hátra! Egyszer csak az éjszakában megjelentek előttünk a tankok, utánuk terepjárón az orosz géppisztolyos gyalogság. A nép egy részét letarolták, legázolták.”

         „Nem vette föl velük a harcot senki?”

         „Megnyugtatom magát, öregem, hogyha nem terítettem volna le közülük jó néhányat, engem is a foglyok közé tereltek volna. 50 - 60 ember csak azért úszta meg, mert harcoltunk.”

         Megszagoltam a géppisztolyának csövét, azon nem érződött a lőpor füstje, és amikor a világos felé fordítottam, a cső még tele volt zsírral. Mondtam is a szakinak:

         „Ezzel a répapucolóval bújjon el az ólpadláson, mert ezzel maga nem harcolt! Különben még lehet magából valaki. Jelentkezzen haditudósítónak, ha már ilyen simán tud hazudni!”

         Annyit azért megtudtunk, a lóbunkert nem sokkal azután, hogy elhagytuk, az oroszok rajtaütésszerűen lerohanták. Voltak halottak, egy részük menekült a szélrózsa minden irányában, de a nagy többségük fogságba esett. Több száz ember került ott hadifogságba.

         Egy napig voltunk Oszkinóban, ahol mindenki szervezett mindent: körkörös védelmet, minden irányban való biztosítást. Ezen a napon mi voltunk a felderítők, oldalbiztosítók, harcelőőrsök, amíg este nem lett. Keretünk egy viszonylag csöndes házat, ahol mi heten nyugodtan kipihenhettük magiunkat. Ránk is fért, mert 4-5 éjszaka egyfolytában nem volt pihenőnk a harckészültség miatt. Nappal harcban voltunk, most meg nem lehetett tudni, hogy mi vár ránk. Hová megyünk, és kinek a parancsára? Mert akik ott, Oszkinoban, megpróbáltak valamit tenni, azokra legfeljebb szakaszt vagy esetleg századot lehetett bízni.

         A magasabb rangfokozatú tiszteknek még mindig közelinek tetszett az orosz hadsereg, a bekerítés veszélye. Az első nagy páncélos lökés túl hosszúra sikerült, és a gyalogság még nem érte utol őket. De az volt a kérdés, hogy mennyi idő kell ehhez.

         Mi kitartóan nyugat felé haladtunk, és a következő állomás Kacsatovka volt. Oszkínoból délután tudtunk kijutni, és késő este volt már, amikor Kacsatovkába értünk. Itt is ember-ember hátán Minden ház dugig visszavonuló emberekkel: magyarokkal, németekkel-vegyesen. A visszavonulás még mindig szervezetlen, mert parancsnokok nincsenek.       Mindenkit az ösztöne hajt abba az irányba, ahonnan még nem lőnek. Mi, heten, csak két háznál tudtunk elhelyezkedni, ahol németek voltak. Jól jártunk velük, mert portugál paradicsomos halat ettünk, amivel megajándékoztak bennünket.

 

                                                                           +

                  

         Másnap reggel nyolc óra körül indultunk el mi, heten a falu központja felé. Ébredezett a nép, keresték egymást a fegyvertársak, bajtársak. Tolongás, kiabálás mindenütt. Mint a legtöbb orosz faluban, itt is falu közepén lévő dombon állt a pravoszláv templom. Ebben már talán évtizedek óta nem volt istentisztelet. De a templom előtti téren, hótól - fagytól rogyadozó fák alatt legalább 120 hordó rum, egyenként 200 literes hordóban. Csak két szál szögesdróttal volt körülkerítve. Mekkora vagyon, és mennyi halál lehetősége együtt!

         Kisebb mennyiségű adagokban gyógyít és megment a fagyhaláltól, de elképzelni is borzasztó, mekkora pusztítást végezne, ha a visszavonuló embertömeg tudomást szerezne róla. Mi történik azokkal az emberekkel, akik nem képesek mértéket tartani, hanem nyakló nélkül vedelni kezdenék a negyven fokos hidegben? A legbiztosabb halál!

         Pedig már fölfedezték, több százan tolongnak a hordók körül. Ömlik a rum a földre, a hóra. Csorog a vödrökbe, kulacsokba. Néhányan már 50 lépést sem voltak képesek megtenni, és háttal támaszkodva a fának, aludták az igazak álmát, amiből nincs felébredés. A viaszsárgára fagyott szájból keskeny csíkban szivárgott vissza a rum.

Azt mondtam a Bacsa Sanyinak:

         „Gyere, szedjük össze a kulacsokat! Mindenkinek a kulacsa legyen tele rummal, mert ez még orvosság lehet!”

         „Csak ne járjunk úgy, mint az a szerencsétlen ott a fának dőlve!” – egyezett bele a fiú.

         „Majd vigyázunk egymásra” – nyugtattam meg. Közben oda is tolakodtunk a hordókhoz, és néztük, hogyan lehetne a leggyorsabban föltankolni. Egyszerűen belelőttek a hordóba, és onnan több ágban sugárként szökött elő a rum. Egyszerre négy-öt kulacsot is meg lehetett tölteni. Amikor a hét kulacsunk tele lett, ittam is belőle egy kortyot, de fölhívtam a bajtársam figyelmét arra, hogy ne a kulacs szájából igyon. De a figyelmeztetés elkésett, mert a szája a nagy hideg miatt odaragadt, és csak nagy fájdalommal tudott a kulacs szájától megszabadulnia. Bizony, rövid idő alatt leszedte a bőrt! Sokat szenvedett később miatta.

         Szétosztottuk a kulacsokat, és egy másik társammal felderítő útra indultunk. Láttuk, hogy az emberek tömegesen tódulnak ki a templomból, és különböző élelmet hoznak ki a kezükben. Mint később kiderült, ez a pravoszláv templom volt a 20. hadosztály élelmiszerraktára. Élelmiszert ott kell szerezni, ahol van. Mi is bementünk a templomba. Már igen sokan megelőztek bennünket, mindennek széthurcolták már a javát.

         Az egyik sarokban nagy halom keksz. Megraktuk a köpenyünk alját, és nézelődtünk tovább. Négy - öt katona egy ládából szalámit szedett elő, rakták, ahová csak tudták. Jutott nekünk is négy szál. Bele a nadrágszárba! Úgy tudtunk csak járni, mint a pókos lábú lovak. Nem baj, valami van, és éhen már nem halhat az ember. Az egyik oldalhajó a plafonig volt rakva füstölt szalonnával. Erre mi akadtunk rá elsőként.

         „Te, Jóska, hagyd azt a szalonnát, nem lesz jó cipelni, meg nem is lehet eldugni!”

         „Hogy ezt a szép, rózsaszín szalonnát itt hagyjam? A szívem megszakadna! A két táblát összekötöm a puskazsinórral, és a hátamon viszem.” Ezzel már a szalonnát ki is lyukasztja, és átveti a vállán. És boldogan lesi, hogy én még mit fogok találni.

         Az egyik sarokban kartondobozok, de német fölirattal. Mi lehet ezekben? A Józsi odajön, és megfejti. Azt mondja, hogy szerinte marhahúskonzervek. Az sem rossz! Gyere velünk, doboz! Közben káromkodik egyet a fiú, mert valaki levágta hátáról, abban a nagy tumultusban a szalonnát. Hiába, az ember ne akarjon mindent egyszerre!

         Az arcára volt írva, hogy most ölni tudna azért az elvesztett szalonnáért. Egyszer csak a templomból kijött egy lila parolinos hadnagy. A lábán szép bokacsizma, a fején német téli sapka, jól szabott bekecsen derékszíj. A jobb oldalán német pisztolytáska. Valószínűleg a raktárt őrzők parancsnoka volt, mert nagyot ordított:

         „Ki engedte meg, hogy a kincstári vagyont széthordjátok? Takarodjatok a hordóktól, rohadt disznók! Aki nem hagyja békén a hordókat, agyon lövöm, mint egy rühes kutyát! Ki innen, nyomorultak!”

         Ugyan, ki hallgatott akkor már a nyalka hadnagyra, hiszen a hangja még ötven méterre sem hallatszott el. Meg az ott lévőknek a fele már részeg volt vagy megfagyott. Elkésett már a fenyegetéssel.

                    

                                                                              +

                                                                                             

         És csak elcsattant a lövés. Egy öregkatona töltögette a kulacsát, amíg a hadnagy ordítozott. Lehet, hogy nem hallotta egy szavát sem, de ha hallotta is, miért éppen neki szólt, amikor többen is álltak körülötte. Az öreg katona kezéből kifordult a kulacs, mert két ujját leszakította a Parabellum golyója. Hanyatt esett, és vérző kezét a hóna alatt szorongatta.        Kétségbeesetten kiabálta:

         „Meglőttek, bajtársak, meglőttek!”

         A hadnagy éppen el akarta tenni a pisztolyát, amikor mellé lépett egy őrbundás katona, aki a zsebéből elővett egy Frommert, és közvetlen közelről kétszer a hadnagy füle mögé lőtt, aztán elvegyült a tömegben. A hadnagy rádőlt a hordóra, és onnan lecsúszott a hóra. Véres agyveleje ráfolyt a boxcsizmájára. A templomra valaki csóvát vetett, és bennégett minden, amit tartalékoltak: élelmet, meleg ruhát. Rossz hangulatban hagytuk ott az a falucskát, Kacsatovkát, de folytatni kellett, vezető nélkül, a haza vezető utat.

         Hosszú fekete kígyó, amint az út kanyargott, úgy vergődött lassan előre. Mi is besoroltunk ebbe a fekete tömegbe. A templomban szerzett élelmet szétosztottuk testvériesen, teljes egyetértésben, Mindenki vitte a reá eső terhet, csak a kartondoboz cipeléséhez kellett volna segítség, Végül csak megoldottuk a problémát. A szalonnás barátunk karóra tűzte, és kilométereken át cipeltük a vállunkon, felváltva.

         A következő faluig, ahol egy öreg szakállas muzsik házában pihentünk egész éjszaka. Előtte krumplit főztek nekünk, és azt ettük vajjal és szalámival. De reggel, ahogy pirkadt, már hósánc építésére kaptunk parancsot, az egész falu körül. Vízzel locsoltuk a magasra lapátolt havat, akkor jéggé fagyott, így jó volt a gyalogság ellen. A harckocsikat úgy próbáltuk megfogni, hogy az utat öntöztük vízzel, és azon ide-oda csúszkálhatott, ha jött. Több száz ember sürgött - forgott, hogy minden oldalról védve legyünk.

         Délután két órára el is készültünk vele, aztán újra behúzódtunk egy parasztházba, ahol a házigazda igen barátságosan bántak velünk, magyarokkal. Ahogy lehetett, kézzel – lábbal, mutogatással, csak elbeszélgettünk az öreg kozákkal. A felesége közben frissen sült lepénykenyérrel kínált, mink meg adtunk nekik a magunk menázsijából.

         „Tü pasli domoj, Hitler kaput!” – mondogatta az öreg. Mi pedig csak azt mondogattuk:

         „Dá, papa, dá.”

         Másnap reggel még mindig akadt ennivalónk. A konzervet tartalékoltuk.

 

                                                                          +

 

 

         Kilenckor jöttek értünk, mert akkorára kialakult a helyőrség - parancsnokság. Földerítés, biztosítás, összeköttetés megszervezése. Öt - hat irányban óránként indultak felderítő járőrök, a szélső házaknál szállás - őrségek. Mi heten is megkaptuk a beosztást. Egy marad, hogy a holminkra vigyázzon, hat pedig egy golyószórós földerítő - járőr szolgálatra déli irányban, a másfél kilométerre lévő peremvonalig.

         A feladat: orosz egységek láttán két fő visszajön és jelent, öt fő pedig felveszi a harcot, és kitart, amíg erősítés nem érkezik. Mentünk mendegéltünk a térdig érő puha hóban, térden fölül is csupa víz mindenünk, mert elolvadt. Már nem mesze voltunk a peremvonaltól, amikor közös megegyezéssel megálltunk rágyújtani. Puskák a vállon meg a nyakban. Nagyban cigarettázunk, amikor előttünk ötven méterre, a peremvonal tetején megjelenik tíz - tizenkét sítalpas orosz, földerítő - járőrben. Ők is meglepődtek, de mi is.

         De helyzeti előnyben voltunk, mert először a sílécektől kellett volna megszabadulniuk, hogy a hátukról levegyék a fegyvert. Nekünk kéznél volt, és rögtön lőttünk is rájuk. Amikor látták, hogy hátrányban vannak, gyorsan elszeleltek. De az egyiküket eltaláltuk. Bal kezével elkapta a jobb könyökét és keservesen sírt. Amikor odaértünk hozzá, akkor láttuk, hogy egy magas orosz nő.

         A puskáját fölvettük, a léceit lecsatoltuk, és a hadifogoly akkor is hadifogoly, ha nő az illető. Ha nem is Iván a neve, hanem Tamara. Kísértük a parancsnokságra, de egész úton sírt, mert fájlalta a kezét.

         „Százados úrnak alássan jelentem, járőrözés közben összefutottunk egy orosz járőrrel, és egy foglyot ejtettünk, bekísértük.”

         „De, fiam, ez a fogoly egy nő?”

         „Az, százados úr, mert egy férfi nem sír.”

         „Hol a tolmács?

         A lány mondta a nevét, alakulatának számát. Mondta, hogy a szülei a Bajkálon túl élnek, és önként jelentkezett a hadseregbe. Odahaza a kolhozban fejőnő. A falujából minden férfi bevonult, minek maradt volna otthon.

         Közben jött az orvos. Bekötötték a karját, teát ivott, kétszer is rágyújtott. Közben el-elsírta magát, mert hűlt a seb, fájni kezdett újra. Azt mondta a százados:

         „Vigyétek innen ezt az amazont! Ne ordítson itt nekem!”

         Jó, jó, de mit csináljunk vele? Láttunk egy szép nagy házat, bementünk. Kerestük a gazdát, és az meg is jelent. Mondjuk, mutatjuk leányt, és kérjük, hogy adjanak rá civil ruhát, majd az oroszok rátalálnak.

         Amikor a lány látta, hogy nem lőjük agyon, hanem ott hagyjuk, ahogy megyünk kifelé az udvarból, utánam szaladt, és mindkét arcomat megcsókolta. Aztán sietve távoztunk az udvarból.

         Ezen a felderítő - járőrön kívül több oroszt nem láttunk. Mert a hadseregük bekerítésre fordult, egyik része északnak, a másik délnek. Elkeseredett harcok folytak Kortojáknál és Storosevoljénál. A skupoji sáncainkat hiába építettük, vonulhattunk tovább visszafelé.  A házigazdánk jóindulatú mosollyal búcsúzott el tőlünk.

         Reggel nyolckor ismét vállra vettük a kacsatovkai kartondoboz, de ebben már a többiek is segítettek, és elindultunk vele, mert minden ennivalóból kifogytunk. Teljesen önellátók lettünk, azaz onnan szereztünk, ahonnan lehetett.

           

                                                                      +

                   

         Az üllőn éjjel egy-egy baromfi elnyikkantotta magát, néhány kabát nélkül került a negyedik ház kemencéjébe. Enni csak kellett az embereknek, ha már másként nem jutottak hozzá. De ilyesmire ritkán kellett fanyalodni. Olyan kevés ennivalójuk, állatuk volt az oroszoknak, hogy vétek volt az a keveset is ellopni.

         Harminc - harmincöt kilométeres vánszorgás után láttuk menetelésünk aznapi célját, Szinije Lipjagit. Minden új falu, új érdekességet jelentett. Amikor odaértünk, éppen igazságszolgáltatás folyt. Olasz katonák akasztottak olasz katonákat, már a negyedik felhúzására készültek. Az esemény háttere az volt, hogy ez a négy tüzér, jó üzlet reményében, élelemért eladta a légvédelmi lövegüket a németeknek.

         Úgy gondolták, hogy jó üzletet csináltak. Aztán amikor az olasz tisztek el akarták vontatni a lövegüket, a németek tiltakoztak. Rövidesen kiderült a turpisság. Megjegyzem, hogy ilyen magyar katonával nem fordulhatott volna elő.

         Az olasz nemzeti büszkeség természetesen súlyos büntetést rótt ki rájuk. Kötél általi halál, a leggyorsabban végrehajtva. A szegény olaszok rossz üzletembereknek bizonyultak. Fejenként egy–egy kilós húskonzervért és egy-egy kenyérért eladni egy légvédelmi gépágyút, elég merész vállalkozás volt. Egy aranysávos, aranyparolis, aranymindenes olasz tiszt kiadta a parancsot:

         „A négy olasz lakjon jól, egy-egy pohár rum, és fel a fára!”

         Brutális szertartás befejezésének lehettünk tanúi. Aztán a falu nyugati oldalán szállásoltak el bennünket egy szép nagy faházban. Három szoba volt benne, de mindegyik szobában egy-egy háziállat: kecske vagy kisborjú. Igazuk is volt, miért fagyjanak meg azok a szegény állatok a szabad ég alatt, vagy valakinek eszébe ne jusson elhajtani őket a negyedik ház kemencéjéig.

         Itt is szívesen fogadtak bennünket, mert az oroszok elmagyarázták, hogy tudták, magyarok jönnek, mert azok kopogtatnak, a németek csak berúgják az ajtót. De ennivalónk csak a német húsdoboz maradt, mint vésztartalék.

         Mutattuk az öreg kozáknak, hogy mink van, csak krumpli meg kenyérféle kellene hozzá. Amíg így egyezkedtünk, lányvinnyogást hallottunk a kemencéről. Öt lány meg menyecske húzta meg magát a zugolyban.

         A krumpli már sült a kemencében, és mi meg kibontottuk a húskonzervet. De igen megcsodáltuk, mert karácsonyi gyertyák voltak benne. Mink attól féltünk, hogy megüt bennünket a guta, a háziak pedig meghalnak a röhögéstől.

         Ezért cipekedtünk száz kilométeren át! És mindegyikben, összesen kettőezer – ötszáz. De azért szépen kivilágítottuk a szobát, és ettük a sós krumplit vacsorára. Talán erre figyelt föl az a lovas német is, aki egyszer csak belovagolt az ajtón. Egy gyalogos nyitotta ki előtte az ajtót. Igyekeztünk megértetni velük, hogy jártunk, mire jót szórakozott rajtunk, de aztán üzletet csináltunk vele.

         Kiügetett az ajtón, de rövidesen visszatértek mind a ketten. Három kenyeret, és két kiló húskonzervet hoztak, de cserébe száz szál gyertyát kértek. Fogták az öt csomag gyertyát, és nevetgélve elmentek. Igyekeztünk mindenkinek jutatni a vacsorából.

         Amikor másnap reggel útra keltünk, a háziaknak is adtunk néhány csomaggal. A maradékot pedig most már megnyugodva cipeltük tovább, mert tudtuk, hogy élelmet fogunk érte kapni. Mint később kiderült, tényleg több hasznot hoztak a gyertyáink, mintha színhús lett volna a dobozokban. Volt olyan háziasszony, aki két tyúkot adott egy csomag gyertyáért, azaz húsz darabért.

         Nyolc órakor indultunk el Szinije Lipjagéból, és hosszú sorban gyalogoltunk nyugat felé. A németek is mentették, ami menthető, de volt olyan gépkocsisoruk, amelyik leszorított bennünket az útról, de egyúttal ledöngölte előttünk simábbra az utat. Azt végképp nem tudtuk megállapítani, hogy volt-e valaki a tömegben, aki megszabta ezt a menetirányt, vagy csak ösztönösen haladt ez az emberáradat egyre távolabb a frontvonaltól. Ötvenes csoportokban, kilométer hosszan. Mindig nyugat felé! Ez volt a titkos, mindenki által elfogadott, de ki nem mondott jelszó.

 

                                                                          +

             

         A legközelebbi falu lakói lapátolták az utakról a havat: A lábukon szőrcsizma, a mellüket kisködmön védte, füles sapka a fejükön, az asszonyok meleg kendőkben. Látszott rajtuk, még ha parancsszóra is végzik, élvezik ezt a testmozgást. Bár jobbára idős emberek voltak. Mellettük meg ott toporogtak a fagyoskodó német fiatalemberek, akik a parancsot teljesítették, amikor erre a kellemes munkára „kényszerítették” őket. Az utak széle „hosszú szakaszon” szalmacsutakos póznákkal kitűzve, nehogy hóverembe zuhanjon, aki félrelép.

         Délután, a távolban valami faluféle látszott ismét, de este lett, mire az első házakat elértük. Az újabb hosszú gyaloglástól igen legyengült a magyarok menete. Hátunk mögött már régen nem hallottuk az ágyúk hangját sem a bombák süvítését, de még a harckocsik morgását sem. Mégis volt éppen elég bajunk!

         Mi a csoport végén haladtunk, amikor láttuk, hogy talán egy kilométerre a falutól, a hó tetején egy magányos katona ül. Odamentünk hozzá, hogy megkérdezzük, mi történt vele.

         „Semmi – azt mondja -, csak nincs egy jártányi erőm se.” Biztatgattuk, hogy ne adja föl egy kilométer még, aztán már pihenhet, és talán ehet is, amennyi a szűk gyomrának éppen elég lesz.

         „Ezt a cigarettát még elszívom, aztán megyek utánatok. De higgyétek el, szín józan vagyok, és mindent százszor megfontoltam!”

         Nem ácsorogtunk mellette tovább, hiszen magunk se voltunk sokkal jobb állapotban, mint ez a bajtársunk. Tudtuk, hogy lélekben is föladta. Bizonyosan ott fagyott meg az út szélén, és mint egy ülő szobor jelezte egy út végét.

         A község szélén a név: Mizdrianka. A szélső háznál állt a csoport rangidőse, Márton törzsőrmester, a géppuskás századunk szolgálatvezetője. A visszavonuló ötszáz ember parancsnoka. Tudta, hogy kik vagyunk, és milyen állapotban. Ki is adta a legfontosabb feladatot:

         „Itt a szélső házban elszállásolni! És szállásőrséget adni! De senki ne legyen kinn félóránál tovább, mert kegyetlen hideg éjszaka következik!”

         Majd küld egy golyószórót is háromfőnyi személyzettel. Ezek szerint maradt legalább egyetlen ép golyószórónk, és ennek megmaradtak a kezelői.

         Irgalmatlanul hidegnek ígérkezett az éjszaka. Ehhez az időjáráshoz nem lehetett hozzászokni. Olyan volt a hatása, mint egy hatalmas jégkemencéjé, amelyben bárhová bújtunk, a bőrünkön, agyunkban éreztük a fokozatosan legyöngítő hatását. Ha tisztességes ennivalónk lett volna, amelyik pótolja ehhez a plusz testfűtéshez való energiát? De csak tengődtünk, mint Toldi Miklós lova a szeméten.

         Aztán csak összeszedtük magunkat. A fiatalság erőt tud adni. A ház sarkán elkészítettük a golyószóró tüzelőállását, kiállítottuk az őrséget. Ferit csak behozták a hóról, de mindkét lába lefagyott. Még pislákolt benne az élet, de az orosz vendéglátóink föltették a meleg kályhára, mi meg belekényszerítettünk néhány kanál káposztalevest.

         A bent maradtak levetkőztek, melegedtek, és egyezkedtek, hogy mennyi gyertyáért adnák oda nekünk a káposztalevesüket, aminek csak adta meg ízét, hogy belülről is melegített. Ötven gyertyáért lemondtak róla. A háziak pedig reggelig ropogtatták a fejünk felett, a kemencepatkán és sutban a szutyelkát. Azt mondták, hogy ez nekik éppen elég reggelig.

         Talán nekünk elég lett volna, ha nem járunk előtte a hideg ég alatt legalább harminc kilométert.

         Reggel átjött a szomszédban lakó orosz, és beszélgettek – nagy titkolózva előttünk -, de az alig hogy eltávozott, a házigazdánk az befagyott ablaküveghez hívott bennünket, és a párás ablaküvegen elég érthetően rajzolni kezdett. Ez itt a Don. Itt a magyarok és a németek. Aztán egy kört rajzolt körénk. Ezzel akarta megmutatni, hogy be vagyunk kerítve. Meg sem mertük kérdezni, hogy honnan tudják, mert valóban megijedtünk.

         Jött a törzsőrmestertől is a parancs, hogy éjszaka kettős őrség. Ad még öt embert, de mindenkire lőni azonnal, ha nem áll meg a felszólításra. Felvenni a harcot, bármilyen erő is törne ide. A németek a gyűrűt úgyis felszakítják.

         De honnan tudta a szomszédban lakó orosz, hogy milyen lett a helyzetünk? Ha csak nem volt rádiós kapcsolata az orosz parancsnoksággal. Mindegy, nekünk itt kell maradnunk, és várni a németek támogatását. Lehet, hogy nyáron szép hely ez a falu, de már harmadik napja fagyoskodtunk meg éheztünk benne. Hiába ígérgettük a gyertyákat, az oroszoknak sem volt már ennivalójuk

         Éjszakánként kezdtünk orrfacsaró bűzt érezni, és nem tudtuk megfejteni az okát. A Ferire gondoltunk, hogy ott benn végzi el a dolgát. De amikor levetkőztettük, szörnyű felfedezést tettünk. A háziakat kiküldtük, és lerángattuk róla a nadrágot és gatyát. A testének az a része, amellyel a havon ült, a fenék és a nemi szerve megfagyott, és szinte elválva a többitől, halott, oszladozó húsdarabként árasztotta a bűzt. A teljes alsó fele már halott volt, de a szája még beszélt, de segíteni már nem lehetett rajta. Mozdítani sem volt érdemes, hiszen széthullott volna darabjaira. Még öngyilkos sem tudott volna lenni, azon a helyen kellett elpusztulnia. Amikor valahol elásták, bizonyosan ruhástól tették, mert szétesett volna a teste.

         Aznap délután a szállásőrséget átadtuk egy másik rajnak, és a falu túlsó végére vezényeltek bennünket, szintén szállásőrségbe. Most már két - két fő váltotta egymást éjszakánként. A hideg meg az éhség elég bizonytalanná tette minden mozdulatunkat, és sokszor gondoltunk Ferire. Egy kis pihenés a havon egyenlő a biztos és undorító halállal. Az új őrhelyünkön már tízen voltunk, és őrködtünk. Egyszer csak hivat Márton törzsőrmester, és kiadja a parancsot, hogy felderítő járőrbe megyünk a következő falu felé, Bacsarovba. Nem messze van, négy - öt kilométer. Holnap kilenckor indulunk, délután háromra visszaérek, és akkor tegyek majd jelentést.

         Másnap el is indultam tizennégy fővel, magas hóban és a negyven fokos hidegben még útközben, elég meggondolatlanul, még egy farkast is lőttünk. Fölértünk mi is a farkas nyomán a horhos túlsó oldalára, és valóban ott volt közvetlenül előttünk a falu. Mondtam a helyettesemnek, hogy a falu szélén álló négy ház valamelyikébe menjenek be, és melegedjenek. A többiekkel bementünk a faluba, és olyan házba kopogtattunk, ahol igen kedvesek voltak a háziak. Kaptunk lepénykenyeret, amit káposztalevélbe tekerve sütnek. Jó volt, mert ennivaló volt.

         Egy kicsit még melegedtünk, aztán kimentük a magányos házakhoz, ahol a többiekkel kellett volna találkoznunk. Beléptünk az egyik ajtón, és sehol senki. A kémény még füstöl, de ember sehol. Se magyar, se orosz. Beléptünk a következő házba, hát a falon puskalövések nyoma, és vérfoltok. Egy friss szánkónyom vezetett ajtótól bele a hósivatagba a halott bajtársaink testével.

         Könnyű volt kitalálni, mi történhetett. Valószínűleg orosz felderítőkre, esetleg partizánokra bukkantak, akik végeztek velük, és megtorlástól tartva a négy ház lakói is mind elmenekültek.

         Ezt jelentettem délután háromkor a parancsnokomnak, aki ebből megállapíthatta, hogy most már előttünk is oroszok vannak.

        

                                                                            +

                  

         Este tízkor eligazítás, újabb parancs: a falu északi oldalán, az egyik szélétől a másikig összekötő járőrszolgálat. Én vezettem a négy bajtársamat. Indulás éjfél után két órakor! Visszatérés négykor! Találkoztunk a bevonuló járőrrel, és ők mondták, hogy a szélső háznál 3 tiszt és négy kocsis csicskás van beszállásolva. Az udvaron ponyvás kocsi, tele konzervvel, vajjal, sok mindennel, ami érték és ennivaló. Nagyon éhesek voltunk, ellátást nem kaptunk. Csak abból éltünk, amit a lakosság adott, vagy vettünk, vagy elvettünk.

         Megbeszéltük a haditervet: élelmet szerezni bármi áron! Már ott is voltunk a háznál. Őr toporog az udvaron, ki - kinéz az utcára is. A szuronyán megcsillan a fény, a puskája szíjon a nyakába akasztva. Meglát bennünket:

         „Állj, ki vagy?”

         „Összekötő járőr – mondtam neki.

         „Jól van, jöhettek.”

         „Pajtás, mi van a kocsin? Valami ennivaló kellene, mert igen sokat koplalunk.”

         „Ki innen, mert lövök!”

          És már kanyarítja is le a nyakáról a puskáját, de azt, hogy célozzon is, már nem vártuk meg. Hátulról kapott egyet a fejére. Elkaptuk esés közben, és szépen leeresztettük a hóra. Csak egy-egy konzervet és egy fél zsák kőkeményre fagyott vajat vittük el, mert nem mertük az egész kocsisort végig turkálni.

         Örömmel vittük, csak nem tudtuk, hogy mit tegyünk a nyolckilónyi kőkemény vajjal. Lassan fölértünk a dombélre. Lassan és figyelmese haladtunk a falu másik vége felé. Közeledett a szemközti járőr. Összeérünk, beszélgetünk. Köztük van egy keceli fiú is, és arról panaszkodott, hogy igen éhes.

         „Nem tudtok-e valamit adni, mert már két napja nem ettem?”

         Visszamentünk abba a házba, ahonnan ők elindultak, és addig csapkodtuk a vajtömböt a földhöz, amíg egy másfél kilós darab le nem tört belőle. Ezt megkapta a földim.

          Ő két nap múlva fogságba esett, és 1948 őszén találkoztam vele legközelebb, és mint elmondta, azzal a vajdarabbal igen jól járt, mert legalább volt mit nyalogatnia, míg a gyűjtőtáborba nem értek. A kísérőktől egész úton semmi ennivalót nem kaptak.

         Hajnalban visszamentünk a szálláshelyünkre, és egész nap pihentünk. A következő éjszaka két órától fél háromig voltam újból őrségen. Engem egy Lakatos nevű bajtársam váltott, aki egyszer csak berohant, és azt kiáltja:

         „Gyerekek, riadó, itt vannak az oroszok!” – azzal már el is tűnt az éjszakában. Fölkapom a zubbonyt, kinézek. És tényleg, a második ház előtt szánkós, géppisztolyos oroszok álldogálnak. Én megkerültem a két szomszédos házat, és onnan figyeltem őket. De a környező házakból már mások is észrevették őket, és kerepelni kezdtek a géppisztolyok.

         A döglött lovat otthagyták, megfordultak és elszánkáztak. Minden háznál riadóztattunk, volt is nagy futkosás, riadalom, kiáltozás. Én is inaltam, ahogy a két lábam bírta. Ekkor a domb mögül aknavetők kezdték lőni a falut és az utat. Arrafelé futottunk, amerről nem lőttek, de mint a nyulak. Már vagy öt kilométer lehetett a hátunk mögött, amikor megszólít egy guggoló katona:

         „Ferikém, várjál meg testvér!”

         Megvártam. Kétszáz méterrel arrébb újra ezt mondta.

         Amikor már vagy ötödször is megismétlődött, magára hagytam. Értékes volt az én bőröm is. Guggolva került orosz fogságba. Legközelebb 1947 - ben találkoztam vele, mert ő is kijárta és túlélte a hadifogolytábor iskoláját.

         A menekülés közben útelágazáshoz értünk: Jobbra Sztarij Oszkol, balra Gazovszka. Erre még nem jártunk, néhányan el is indultunk ebbe az irányba, észak felé. Gazovszka közepén a legnagyobb háznál jól táplált mészáros katonák trancsírozták a húst. Azok nem tudtak semmit a doni áttörésről, sem a közelgő oroszokról. Nem tudták, hogy őket is bekerítették fél marhástól és fél disznóstól. Tudtunk legalább valami újat mondani nekik. Meg is lepődtek ezen.

       

                                                                          +

                  

         Odajön hozzám egy őrmester, dús bajusza hegyesre pödörve, és magyarázom nekik a hadi helyzetet. Azt, hogy rövidesen itt lesznek az oroszok. Hiszi is meg nem is.

         „Látom, fiam, nagyon elgyötört vagy, gyere be egy kis reggelire!”

         Kényelembe helyeztem magam, és előttem egy cseréptálban marhapörkölt galuskával. Hát még van a világon ilyen étel, nemcsak konzerv, amelyikről kiderül, hogy karácsonyi gyertya. Az illatra besomfordálnak az én elkallódott lógósaim. Mind a hatan, akiket már négy napja nem láttam, de összetartottak. Nekik is hozták a galuskát egy nagy tállal, és csak úgy faltak, mint a kiéhezett farkasok.

         De igyekeztünk is, mert tudtuk, hogy bekerítésben vagyunk. Nehéz volt elválni a tele asztaltól és a meleg szobától, de mi éreztük, hogy ennek a csárdabeli hangulatnak itt is rövidesen vége lesz. Egy utolsó figyelmeztetéssel kifizettük a kiadós ebédet, és borravalóul melegen ajánlottuk nekik a minél gyorsabb visszavonulást.

         Mi, heten, mint a gonoszok, haladtunk tovább északnak már a második napja. Egy város széléhez értünk: Kasztornoje. Az utcákon döglött lovak, felfordult autók, magyar lovas kocsik, és az út szélén hosszan valami piros festékcsík. Kiderült, hogy kalocsai fűszerpaprika. Az egyik kocsin lyukas papírzsák, rajta a felírás: Kalocsai édes - nemes. Ez a nagy összevisszaság egy tegnapi légitámadás következménye volt.

         Nem sok időnk maradt a nosztalgiázásra, mert leállított motorral négy Rata húzott el, és vadul géppuskázta az országutat. A házak falához hasaltunk, és majdnem odafagytunk, mire a támadásnak vége lett. Akkor vettük észre, hogy elfogyott a töltényünk, és mentünk vételezni. Légelhárítás nem volt, puskával farkast lehet lőni, de nem repülőgépet.

         Kiskunhalas nagyságú város volt, járási, körzeti központ lehetett. A főutcáján csupa emeletes ház. A főtéren, és a dombon itt is az öttornyú pravoszláv templom.

         Sok német teherautó jött - ment, rajtuk tüzérek - gyalogosok. Magyar gyalogosok is voltak, de az ő járművük csak a lovas kocsi. A mieink mind észak felé igyekeztek. Akadt jó néhány szánkó is a lassan kialakuló menetoszlopban.

         Mire Kasztornoje városából kiértünk, egy hosszú menetoszlop kellős közepén találtuk magunkat. Lehetett vagy két kilométeres. Megyünk, bandukolunk a csikorgó havon. Olyan hideg volt, hogy az szinte már elviselhetetlen. Meddig bírjuk ezt ki, magyarok? Ebben a posztóruhában. A zubbonyunk, a köpenyünk is béléstelen. A jégeralsó nem ér semmit. Még jó, hogy van bekecsünk, jó meleg sapkánk és kesztyűnk. A német is fázik, de azoknak a köpenyük is, a zubbonyuk is bélelt, vastag, kötött és flanel alsóruhájuk van.

         Az oroszoknak? Vastag vattás nadrág, vattás kabát, bélelt köpeny, szőrcsizma. Az orosz téli köpeny bélése vízhatlan és fehér. Szabása ugyan esetlen, nem mutatós, de kifordítható, és kész a hólepel. Akinek nincs ilyen köpenye, annak rövid kisbundája van. A sapkájuk áll alatt összeköthető, meleg füles sapka. A vezetésük, jobban ismerve az otthoni viszonyokat, rájött, hogy a meleg ruha maga is egy fontos fegyver. Ők nem voltak a Tél tábornoknak alárendelve.

         Volt egy–két bennfentes, aki tudni vélte, hogy a németek Kasztornojétól északra feltépték, és most ezen a tizenöt kilométeres kapun fogunk átsétálni, amíg az oroszok újra le nem csukják.

         Hátunk mögött már két kilométerre az elhagyott város és előttünk kettőre egy kis falucska. Ballagunk, tömegesen és elég csendesen. Nóta sehol, befagyott a hangunk. Egyszer csak balról két pukkanás, majd megint kettő. Azt mondja valaki, hogy biztos a németek gyakorlatoznak. Már csak egy kilométerre vagyunk a falucskától, amikor minden tetőről, ablakból géppuskatűz, de nem az irányunkban, hanem tőlünk balra. Néhány németet láttunk a házakból kimenekülni hiányos öltözetben. Ez egyiknek lábán csak vastag zokni, a másik akkor kapkodja föl lábára a csizmát. Két német lóháton és köpeny nélkül vágtat el mellettünk. Az egyiknek még a sapkája is hiányzik.

         A falu szélén volt a menetünk éle, amikor a mieink elkezdenek ott elől jobbra - balra szétfutni. Nem sok idő telt el, amikorra mi is megtudtuk a rémület okát. Két orosz T-34 -es fordul neki az oszlopunknak. Két oldalon méteres hófal, ezen a gyalogos átküzdi magát, de mi lesz a kocsikkal, amelyeken súlyos sebesültek is fekszenek. Legalább ötven kocsi és szánkó!

 

+

                     

                                                                              

                 

         A T-34- esek lassan jöttek szemben, mi igyekeztünk lejutni az útról jobboldali irányban, mert ott nem messze volt a peremvonal. Ha azon túl leszünk, kiértünk a tankok tűzteréből, és most megmenekültünk.

         A szerencsétlen igába fogott lovak felágaskodva, nyerítve fordultak hanyatt a kocsira, szánkóra, ahová a harckocsi lökte őket. A következő percekben széttört gerinccel lánctalpra tekeredett belekkel múltak ki a világból.

         Mi meg tapostuk a havat, és igyekeztünk, ahogy csak az inunktól tellett, a domb mögé. A géppuskák ontották a tüzet, és nem is kellett célozni, csak bele a kellős közepébe. Hogy nagyobb legyen a riadalom, a toronylövegek is bömböltek. Már - már a parthoz értem, amikor egy rettenetes dörrenés a hátam mögött, aztán valami felemelt vagy egy méterre, és visszaejtett a hóra vagy négy-öt méterrel arrébb. A toronylöveg a hátam mögé pörkölt, de úgy vettem észre, hogy megmaradtam. Felemeltem a fejem, szétnéztem, de a harckocsik már elvonultak, de a mieink még a falucska szélén rohangáltak.

         A hóban szanaszét dobálva a szegényes fölszerelés, amit a Dontól eddig menekítettünk. Főleg puskák, géppisztolyok, szuronyok, kézigránátok. Úgy látszik, a halál árnyékában mindenki igyekezett az öldöklő fegyverétől menekülni. Én is ott hagytam kedvenc puskámat, szuronyomat, a töltényeket és a két Vécsey kézigránátomat. Valahol a hóba merültek. Majd olvadáskor rátalálnak a környékbeliek.

         Egyedül bandukoltam a falu felé. A hóban jó néhányan maradtak fekve, akik nem kelnek már föl soha többé. Tapogatom az ülepemet, és úgy érzem, mintha vér folyna a combomon, és valamiért fáj is, bár nem nagyon. Semmiség, ha csont nem sérült, a hússeb gyorsan begyógyul. A faluhoz elérő katonák szédelegtek, és nem tudták, hogy most mi is legyen. Megtaláltam a barátaimat, akik szentül meg voltak győződve róla, hogy egy gránát kettévágott. Együtt üldögéltünk egy pajta oldalában, és elhatároztuk, hogy tíz perc pihenő után, indulás északra. Talán arra még kitörhetünk. De hogy azután ott mi lesz, nem tudta egyikünk sem.

        Letelt a tíz perc, és lábra álltunk, és indulni készültünk, de a falun túl, amerre tartottunk volna, négy harckocsi állt, félkör alakban, járó motorral. Minden monstrum mellett 6-8 géppisztolyos álldogált, és nevetgéltek. Tízen - tizenketten elindultak felénk, és jöttek, de nem lőttek. Igaz, hogy mi sem, hiszen örültünk, hogy élünk.

         Odaértek, és összetereltek bennünket az út közepére, négyes oszlopba. A géppisztolyosok szétugrottak; a házakból magyarokat és néhány németet tereltek hozzánk. Voltunk ott vagy ezren. Kerestek egy ruszin tolmácsot, de három lett belőlük, egy ruszin, két szlovák. A következőt közölték:

         A Vörös Hadsereg fogságába estünk, ezért viselkedjünk hadifogolyként. Akinek még van fegyvere, dobja el. Ma este itt alszunk a faluban, reggel kísérettel Voronyezsbe megyünk, át a Donon. Számunkra véget ért a háború.

         „Balra át! Első sor egy lépést előre lépj! Indulj!”

Az első sort megmotozták, kezünk a levegőben. És most jutott eszembe, hogy a köpenyem belső zsebében van egy pisztoly, aki szabadságra ment karácsonykor, nálam hagyta. A kutató orosz, talán velem egyidős, megtalálta, és jól hasba vágott a géppisztollyal.

         Össze is csuklottam, de néhány perc múlva magamhoz tértem, és akkora véget is ért a motozás, és megindultunk, hogy egy szélvédett helyet keressünk magunknak.

         Jött szembe az én gyomorvágósom. Rám néz, és megrántja a köpenyemet:

         „Igyí, zskurity, nyicsevó, nyicsevo. Vojná.” Akkor szívtam életemben először mahorkát. A célnak megfelelt, de egy kicsit apróbbra is vághatták, vagy darálhatták volna. Úgy látszott, szent lett köztünk a béke.

         Úgy teszek, mintha nem haragudnék rá. Szívjuk a mahorkát, ő pedig magyaráz:

         „Hitler kaput, vojna kaput, pasli mama!” Meg még ehhez hasonló, érthető dolgokat beszélt, de azt gondoltam magamban:

         „Könnyen beszélsz, te kis piszeorrú, mert egy mahorkával kifizetted a príma pisztolyomat.  De a szabadságomat nem ajánlhatod föl cserébe. Azt pedig vissza kéne szerezni.”

         Szerencsénk volt, hogy velünk nem sokat törődtek, hiszen hová is mehettünk volna. Még a nap is fenn volt, amikor szélvédett helyre húzódtunk. Figyelgettem a falu túlsó vége felé. Láttam, hogy féljobbról egészen a falu alá bejön egy horhos. Ha a végéig sikerülne eljutni, hátha elosonhatnánk innen. A T-34 – esek mellett nem láttam embereket, elmondtam az elképzelésemet a haveroknak.

         „Ha nem jöttök, én egyedül is megyek.” Végül ráálltak mind a hatan. Lassan eloldalogtunk a falu legszélső házáig, és nézelődtünk, mint a többiek. Lefeküdtem a hóba, és irány lapos kúszásban a horhos vége. A többiek utánam.  Könnyű volt rejtőzni, mert hó itt hatvan centi magas volt.  A nyakamba, kesztyűmbe becsúszott a hó, közben megizzadtunk az erőfeszítéstől meg az izgalomtól. Olyan mozdulatokkal mentünk mindig előrébb, mintha úsznánk a hóban, és mindig közelebb a horhos végéhez. Ki is döglöttünk tisztességesen, és az utolsó ötven métert már futva tettük meg.

         A hozzánk legközelebbi harckocsi párszáz méterrel balra. A figyelő észrevett, a torony megpördült, és kicsapott a láng, de túl lőtt a célon. Aztán ismét lőtt, de most rövidre sikerült.         Már fedezékben voltunk, mint az orosz bácsika is, aki mellett egy kisgyerek is remegett. Egy kecskét vonszoltak ketten. Jobban féltek, mint mi. Még le is térdelt előttünk, erre nyomtam a markába egy kevés vizes cigarettát.  Mi pedig futottunk tovább.

         A harckocsit utánunk küldték. Mi lenn a völgy aljában, a monstrum a domb peremén. Olyan harminc méterre egymástól. A tankos kiszállt a kocsiból, és az öregtől érdeklődött utánunk. Az öreg mondja is, meg mutatja is, hogy jó messzire járhatunk. Csak a Pintér Jóska ne hasalna olyan közel a tankhoz!

         Amikor újra beindította a motort, a barátunk nem bírta tovább idegekkel, és kiugrott a hóból. Lehet, hogy attól félt, eltapossák. Éppen kinéztem a hóból, amikor elkezdett futni. Rögtön kapott is egy rövid sorozatot, mire el is vágódott. Gondolatban elbúcsúztam tőle. A harckocsi ezután visszafordult, és kiderült, hogy a Jóskának semmi baja. Olyan vagány volt, amilyennek ilyenkor lenni kell. Tettette magát. Azért igen megjárhattuk volna, ha az a harckocsi visszahajt bennünket, mert az a pisze orrú orosz igen mostohán elbánhatott volna velünk, és nemcsak egy hadifogsággal, de falhoz állítással. Nagy kockázatot vállaltunk, amihez nagy adag szerencse is kellett.

         Talán az a pár szál vizes cigaretta mentett meg bennünket.

         Egy kilométert mehettünk, amikor egy magyar puskát találtam a hóban. Magamhoz vettem, mert a katona csak fegyverrel szép.

 

                                                                                    +

 

                                                                         

         Egyetlen puskával heten folytattuk az utunkat. Beesteledett, mire egy kis falucskába értünk. Bementünk a szélső házba, ahol a gazda szívesen látott bennünket. Kérés nélkül adott teát és valami kenyérfélét. A szőrcsizmám és a kapcám át volt ázva, levetettem és a kemencénél szárítgattam, melengettem mindenségemet. A többiek is ezt tették. A puska a kezem ügyében, a falhoz volt támasztva, csőre töltve és biztosítva. Már majdnem szundikálta, mert kinn már sötét volt, csak a hó világított.

         Egyszer csak a konyhaajtóban lábdobogás, beszéd. Már nyúltam is a puskáért, amikor bejön egy orosz katona, de fegyver nincs nála, köszön is:

         „Jó estét kívánok, szevasztok, gyerekek!”

         Nagy gondban voltam, hogy most mi a helyzet. Van egy orosz, aki tökéletesen tud magyarul, mögötte egy magyarom, aki puskával kíséri, de szó nélkül.

         „Ne idegesíts azzal a puskával!” – szólt rám az orosz - magyar. Majd folytatta:

         „Én is magyar vagyok, és onnan léptem le én is, ahonnan ti jöttetek, csak sikerült ruhát cserélnem. Ugyanis én ungvári gyerek vagyok, ezért jól beszélek oroszul. Különben Várnai László vagyok a győri tüzérektől, ez a fiú a csicskásom.” Így lettünk mi kilencen.

         Azt mondta a zászlós, hogy hallotta a tegnapelőtti eligazításon, hogy a voronyezs -kurszki vasútvonalon van egy Shenn nevű állomás. Onnan holnap, január 29-én, utoljára indul vonat Kurszkba. Oda el kell jutni, mert máskülönben mindennek vége. Ez a Shenn teljesen északi irányban van.

         „Pihenjünk még egy negyed órát, aztán vágjunk neki!”

         El is indultunk, éppen este hét óra volt. Útközben hol jobbról, hol balról csatlakoztak hozzánk. Rövidesem már vagy harmincan voltunk. Meg - megálltunk rágyújtani meg pihenni, csak úgy a puskákhoz támaszkodva, és farkasordító hidegben. Sokszor megtapogattam magamat, hogy van - e rajtam ruha. Nem ért semmit a fejünkre tett pokróc, mindenütt átjött a hideg. Balról kocsikerék csikorgása a hóban. Megálltak, mi is megálltunk. Egyszer csak megszólal onnan valaki:

         „Maguk magyarok?”

         „Magyarok.”

         Már csatlakozott is hozzánk egy parasztszekér. Meg az azt kísérő negyven baka. Egy falu szélső házainál németek. Vezetnek bennünket egy magyar - német eligazító állomásra. Magyar és német tisztek együtt. Azt ismételték, amit a zászlósunk is mondott. Holnap reggel indul a vonat Kurszk felé, utána semmi. Az irányító állomáson már van harminc teherautónyi német. Több nem fér.  Hiába könyörögtünk, a kocsik tele vannak. Ahol mindez lejátszódott, azt a falucskát Matyievkának hívták.

         Pihentünk egy félórát, és fél tizenegykor nekivágtunk újra az útnak. Ez az út pontosan az állomáshoz vezetett. Szalmacsutakokkal volt kijelölve. Reggel hat órára megérkeztünk az állomáshoz. A vonat ott állt az első vágányon.  Sok magyar, német és néhány olasz lézengett a vagonok környékén.

         Bementünk az állomás melletti nagyterembe, mégiscsak fedél volt fölöttünk, és teliszuszogtuk egy kis meleggel. Az olaszokat öröm volt nézni. Ha mi majd megfagytunk, akkor ők már fagyott emberek voltak, úgy reszkettek, mint a miskolci kocsonya. A terem közepén tűz égett, mert fölszedték a parkettát, és azzal tüzeltek, de igen kevés fokkal enyhítette a hideget, mert az ajtók - ablakok már elégtek. Bátran bejöhetett a hideg, és be is jött. Különösen napkeltekor!

         A füst megrekedt a teremben, és abban keresgéltük egymást. De kérdeztük az egyik vasutast, hogy mekkora hideg van? Mondta, de csak akkor értettük meg, amikor a falon is megmutatta: - 48 fok volt! Tehát 1943. január 28-án, hajnalban – 48 fokos hideg volt a Shenn nevű vasútállomáson.

         Életem leghidegebb hajnala. Másnapra enyhült, csak – 46 fok volt. Jöttek a németek, és mindenkit fölszállítottak a vonatra, németet –magyart egyaránt. Akkor éppen nyolc óra volt. Fölszállni szabad, leszállni tilos! Elöl a mozdony jó befűtve, mögötte a szenes kocsi, nyolc-tíz személyvagon. Utána a többi pőrekocsi, félméteres oldalakkal.

          Személykocsikra a németek, a pőrekocsikra magyarok, és ott voltak tárolva a német katonai limlomok. Harckocsi - roncs, repülőgéptörzs, Mercedesek, ládák lepányvázva. Két kocsiban német katonák, márványszínűre fagyott arccal, egymásra dobálva. Ezeket majd valahol el akarják temetni, amikor megolvad a föld. Valahol megkapják majd a végtisztességet.

         Ekkor ültem először életemben Mercedesben, igaz, hogy sem kerekei, sem ablakai nem voltak. De jól működött az ülése, a hűtése is kiváló volt. Már két órája álldogáltunk, amikor kínkeservesen el is indult a szerelvény, mintha nem akart volna ettől a kis állomástól megválni. Január 29-én jutottunk el, a hajnali órákban, Kurszktól olyan nyolcvan kilométerre lévő állomásra: Scsigribe. Tíz órát kibírni egy pőrekocsin, a legnagyobb hidegben, nagy teljesítmény volt.

         Jöttek a német tisztek, minden német lefelé, egyik sem mehetett tovább. Mi előre mentünk a helyükre, ahol emeletes ágyak voltak, és mindenki lefoglalt egyet. Csak akkor csináltam én is leltárt a testemről, amikor 29-én nyolckor leszálltunk Kurszkban:

         „Ébresztő, kiszállás!”

         De amikor leléptem az ágyról, éreztem, hogy baj van. Az ülepemen a ruha megfagyott, a bal sarkamat nem érzem. Tudok ugyan lépni, de mintha a lábam nem volna az enyém. A vonat mellett fehérköpenyes - bundás magyar ápolónők. Amikor meglátnak bennünket, sírva fakadnak. Nem tudtuk, miért sírnak, de azt mondogatták:

         „Istenem, istenem, mi lett belőletek?”

         Lett, ami lett, de még élünk, és ezek a nővérkék nem is sejtik, hogy életben maradni mekkora teljesítmény volt. A hőmérséklet is, lám, már két fokkal alacsonyabb, mint tegnap ilyenkor. Majd csak tovább enyhül egy keveset.

             

                                                                          +

                                                                           

 

         Az ápolónők könnyei nehezen száradtak föl, olyan látványt nyújtottunk. Nem is lehet csodálkozni, hiszen akkor már több mint két hete hányódtunk gazdátlanul, és sodródtunk mindenféle halálos veszélybe, többnyire éhezve és fázva. Most elkalauzoltak bennünket az állomáson túl álló barakképületbe. Nyolc - tíz is állt egymás mellett.  Mindegyik közepén dobkályhák ontották a meleget, pihenőhely a padlóra terített szalma volt.

         Mondták, hogy aki éhes, az a szemközti oldalon lévő német konyhán ehet, amennyit akar. Valóban nem volt messze, mert én fél lábon ugrálva is könnyen megtettem az utat, és két adagot be is vágtam, mert már két napja semmit nem ettem.

         Evés után újra visszadöcögtem a barakkba, és miközben melegedtünk, a nővérek vizsgálgatták a lábainkat. Miért is kell egyeseknek egy lábon ugrálni? Az urivi állás elhagyásakor én úgy döntöttem, hogy nem bakancsot húzok, hanem szőrcsizmát. Ez egy bőrtalpú bokán felül bőrrel bevont nemezcsizma volt.

         Nagyon bíztam a hűségében, kitartásában, csak az volt a baj, hogy a több száz kilométeres gyaloglástól a sarkam lekoptatta a csizma belső, nemezből készült részét, és ott nem maradt más, csak a vékony bőr.  Csak egy pár kapcát tudtam föltekerni, mert a szűk csizma nem vett be többet. És ebből származott az én nagy bajom.

         A jobb lábamról szépen lejött a csizma, és kapcával törölgettem a lábam fejét. Megvizsgáltam, és úgy láttam, hogy ennek nincs semmi baja. Következett a bal láb. A barátaim szépen óvatosan húzzák, huzigálják, de a lábszáram nem engedi, Nincs más megoldás, mint hátul a varráson óvatosan felvágni. A csizma lejött, a kapcát is letekertük, de a lábam nagyon fájt. A sarkamon zsömle nagyságú felfagyott hólyag, a színe lilás-fekete. Fagyás. Tegnap éjszaka fagyott meg a vonaton. A mínusz 48 fok megtette a magáét. Most mi lesz? Hogy tudok én ezzel menni? Ki segít nekem, hogy ne pusztuljak el tehetetlenül a szülőföldemtől másfélezer kilométerre?

         Azután Miklány Bandit vetkőztették. Neki a bal lábával nem volt semmi baj, de a jobbról nem akart lejönni a bakancs. A dobkályhánál melegítette, és meghúzták a bakancsát. Egyik a lábát fogta, a másik a bakancsot húzta. Le is jött, de benne maradt a kapcája és a kisujja. A helyén egy vékony lilás csonk. El is ájult szegény.

         Délben jöttek az orvosok, négyen is. Nézték a lábam, erős fagyás, és könyörgök nekik:

         „Százados úr, ha Istent ismer, tegyenek vonatra, egy sarokban elférek. Ne engedjenek itt elpusztulnom!”

         „Sajnállak, fiam, a vonat tele van. Senkit nem vehetünk már föl. Sem gyógyszerem, se műszerem nincs. Csak tanácsot tudok adni:” Szorítsd össze a fogad, és irány Magyarország!”

         „Százados úr, hol van a legközelebbi magyar kórház? El bírok menni odáig fagyott lábbal?

         „Fiam, a legközelebbi Kijevben van. 5-600 kilométert meg kell tenned a saját lábadon.”

         Orvosi vizsga után sorakozó. Ki hogy bír, úgy megy tovább. Elindultunk. Én a visszakötözött szőrcsizmámmal, sántikálva. A vasútállomástól a kurszki pártházig. Négy kilométert már megtettem. Január 29-én késő délután értünk az ún. Vörös Házba, Tizenkét emeletes épület volt. Emeletenként 30 kisebb-nagyobb terem, irodák, és kiszolgáló helyiségek.

         A mi ezredünkhöz tartozókat a hatodik emeletre irányították Itt már akadtak tisztek. Már lehetet látni századost, őrnagyot. Egy alezredest is.

         A termünkben padlóra szórt szalma, ez a fekhely. Annyi embert zsúfoltak össze egy-egy teremben, hogyha valaki meg akart fordulni, akkor az egész sornak fordulnia kellett.  Fél oldalunkkal egymás hasán feküdtünk, mint a fázós kismalacok. Sem ebéd nem volt, sem vacsora, csak az a reggel kapott német sárgarépa-főzelék.

         Január 30-án sem reggeli, sem ebéd, sem vacsora. Egyik törzsőrmester megkérdezte az egyik századostól, hogy mi semmi ellátást nem kapunk.

      „Maguknak ellátást, maguknak enni, akik gyáván elhagyták a frontot? Milyen jogon ennék a kincstár kenyerét? Maguknak törzsőrmester úr, nem kenyér jár, hanem golyó! Megértette?”

         „Megértettem.” Aztán, hogy ki mit gondolt a százados úrról, azt majd még egyszer megtudja.

         Este minden szobán végigjött egy tiszt, és eligazítást tartott. Holnap reggel nyolc órakor az épület előtt sorakozó. Fél kilenckor indulás hátra.

         „De mi fagyottak? Hogy megyünk?”

 

                                                                          +

                 

         Nagyon el voltunk keseredve. Estefelé az orosz nehéztüzérség már Kurszk keleti peremét lőtte. A tisztek azt mondták, hogy az indulás nem kötelező. Aki nem jön, az marad és felel önmagáért. Becse Sanyi barátom gondolt egy nagyot, és az épület udvarán lévő fenyőágakból kiválasztott számomra egy megfelelő hosszút és ágasat. Ez lett az én kifaragott mankóm.

         Ágait rongyba csavartuk, hogy ne nyomja a hónom alját, egyik oldalág lett a fogantyúja. Az esti félhomályban kétszer is végigkopogtam vele a folyosón, hogy kipróbáljam. Bevált. Úgy éreztem, hogy én is nekivághatok egy lábbal az útnak, és nem kell ebben az elátkozott városban maradnom – egyedül, társak nélkül.

         Reggel nyolckor a felsorakozott csapat jobbszárnyán álltam, illetve álltunk Fenyvesi Öcsivel, mert így neveztem el a segítőtársamat, a mankómat. Szilárdan álltam három lábon, amikor a rangidős tisztnek a jelentést adták.

       Három lábon, mert ha nem kellett menni, akkor a földre eresztettem a fagyottat is pihenni. Bal lábamra nem lehetett a csizmát felhúzni, csak különböző rongydarabokkal bebugyolálni. Nem volt valami esztétikus, de hát nem is szépségversenyre, hanem hazafelé készültem vele. Miklánynak nem volt ilyen problémája, a csonkult lábára tudott bakancsot húzni. Igen sántított, de mégis volt a lábbelije.

         Január 31-én indultunk el Kurszkból. Ragyogó napsütésben, és most azt is megtapasztaltuk, hogy milyen az a hóvakság. A nap száz ágra sütött, de bárcsak sütött volna, de mindössze világított, mert a fagy még keményen tartotta magát.

         Reggel kilenckor indultunk, úgy ahogy haladtunk is, de estig nem értünk ki a városból. Hogy milyenek ezek az orosz városok? Hatalmas országnak hatalmas városai. Szétterülnek, és a város közepén meghagyják az erdőt, park lesz belőle, és e köré a központ köré építkeznek, persze emeletes háztömbökkel, nem kis családi házakkal.

         A városban kellett éjszakáznunk! A 20. század összeverődött maradványát egy őrnagy vezette. Kétszáztíz katonát, közöttük négy tisztet. Elszállásoltunk két egymás mellett lévő emeletes házban Egy óra múlva vacsoraosztásra sorakozó! Nem tudtuk, hogy az őrnagy hogy csinálta és honnan vette, de fél liter forró tea, fél kenyér, és tíz deka főtt kolbász jutott mindenkinek.

         Egész nap csak zsibogott a lábam, alig mertem a földre leereszteni. Egy kicsit mindig elmaradtunk a többiektől, de azért bírtuk a tempót. Vacsora után bontottam ki a lábam, ahogy megpihent, akkor kezdett újra fájni. Ez eléggé megzavarta az álmom.

         Reggel nyolckor indultunk tovább, és már majdnem dél volt, amikor éppen elhagytuk a város szélső házait. A kilométerek szaporodtak, és lassacskán este lett, de lakott helyet sehol sem láttunk. Este nyolc órakor egy erdőszélben két óra pihenő, de nehogy valaki elaludjon, mert biztosan megfagy. Aki fáradtan nekidőlt egy fatörzsnek, az ezt kockáztatta. Mi heten körben mozgattuk egymást, és mondtuk a főhadnagynak, hogy indítson tovább bennünket.             -„Sorakozó! Indulás!”

         Hat ember a fának támaszkodva elszunnyadt örökre. Mentünk egész éjjel, kétóránként kis pihenőkkel, és reggel lett.  Még mindig nem volt a láthatáron lakott helység. Délután két órakor értünk egy faluba. Útközben fölcsaptam kereskedőnek, és vizet árultam. Ha nagyon szomjas voltam, havat hiába ettem, nem oltotta szomjam, de ha a kulacsot teleraktam hóval, iható vizet kaptam, ha megolvadt. Ezt árultam, mert a nadrágom zsebében megolvadt. Ittam, meglátták, kértek belőle. Mit adsz érte?

         Hárman két cukorrépáért és négy cigarettáért kaptak egy kulacs vizet. Így éltünk. Kurszktól kilencven kilométerre volt a következő jelentősebb helység: Szudzsa. De ekkor már annyira fájt a lábam, hogy alig tudtam menni.  Azért akármilyen segítségemre is volt az Öcsi, mégis nehezen boldogultunk ketten. Már csak az egyik lábamra számíthattam. Néhányan lemaradtunk. Nem sokat, pár száz métert. Mire a főtéren utolértük őket, a csapat már felsorakozott. A főhadnagynál jelentkeztünk, és kértünk engedélyt belépni.

         „Ha még egyszer lemaradnak, mint katonaszökevényeket fölkoncoltatom. Értették? Lelépni!”

         Öt perc sem telik el, a főtérre befordul egy szánkó, rajta két honvéd és egy szakaszvezető. Mindkét honvéd lába pokrócba csavarva, a tizedes lefagyott orra helye leragasztva.

         „Szakaszvezető! Magának már egyszer megmondtam, hogy a lemaradókat katonaszökevénynek minősítem.

         „Alázatosan jelentem, hogy nem tudtunk másként jönni.”

         „Ne feleselj, az anyád istenét!”

         „Hogy merte az anyámat bántani?”

         De a főhadnagy előbb lőtt, és a szakaszvezető fejét találta el, de a tömegből egy géppisztoly is megszólalt. Két halottunk lett fél perc alatt. Egyszer már történt velünk hasonló eset, még a kezdet kezdetén: Kacsatovkán. Ettől kezdve nem volt, aki összetartsa a csoportot.      Mindenki ment, amerre látott.

         A főtérre nyíló utcából magyarok jöttek, mindnek a hóna alatt egy friss, ropogós német kenyér. Mondták is, hogy nem messze van, Mindenki kap kenyeret, csak menjünk!

         Öten egy iskolában szállás után néztek, mi ketten mentünk a megadott irányba. Valóban, mindenkinek a kezében friss kenyér a kezében, akkor nekünk is lesz. Én kopogok a Fenyvesi Öcsimmel, a barátom mellettem ballag. Figyeljük ám, hogy hol lehet az a pékség.

         „Állj, honvéd! Miért nem tisztelegnek? Nem tanultak fegyelmet, nem tudják, mi kötelező tiszteletadás? A magyar futóbolondok! Eldobálnak mindent, otthagyják a frontot, és még tisztelegni sem tudnak.”

         „Kinek tisztelegjünk, még a rangjelzését sem látjuk?”

         Kigombolja a köpenyt, és előttünk egy vezérőrnagyi aranycsillag arany alapon.

         „Mind a két semmirekellőt a falhoz állítani!” – adja ki az ukázt a mögötte álló két géppisztolyosnak. És tényleg terelnek bennünket a fal felé. Már láttuk, hogy honnan hozzák a kenyeret, de ez a hülye elvette az étvágyunkat a kenyértől. Már az utca közepén járunk, amikor lemondtunk az életünkről újra.

         A széles utca jobb oldalon fölkúszott egy dombra. Ennek a dombnak a tetején jelent meg először kettő, majd újra kettő tompaorrú valami. Leállított motorral négy Rata, de már szórják is az aranygallérost meg a két halálraítéltet. Az utca közepén irányba fordultunk, hogy kisebb legyen a felületünk, az aranyparolis meg elhúzott onnan. Amikor már a gépek visszafelé jöttek a kerítés tövénél hasaltunk. Kilőtték a tölténykészletet, de nem feküdt senki az utcán. Arra jó volt a támadás, mindenki elsietett a dolgára. A fene egye meg, már megint megmenekültünk, most éppen egy duplára szabott halálból.

         Ha már így sikerült, induljunk el kenyeret keresni. Igaz, hogy könyörgésre, de ketten négy kenyeret is kaptunk.

         Mi heten úgy beszéltük meg, hogy másnap délelőtt pihenünk, egy kicsit tisztálkodni is kéne. A lábamat meg ápolni, mert nagyon fájt. A főtérre értünk, és jött velünk két katona, akik azt mondták, hogy menjünk velük. Azt mondták, hogy éppen heten hiányoznak ahhoz, hogy vételezni tudjanak a raktárnál. Egy tiszt parancsnokságával legalább harminc ember vételezhetett öt napra élelmet: élelmet, cukrot, cigarettát, ami járt, mindent.

         Odamentünk, és lettünk harmincketten, a parancsnokunk meg egy lelkészhadnagy. Fölvette az adatainkat, erre megkaptunk mindent. Egy közeli falucskában beszállásoltak bennünket.  A pap három emberre adott egy kenyeret, 10 deka kolbászt, öt cigarettát fejenként. Azzal, hogy vacsorára is maradjon. A reggelit pedig ismét osztjuk. Nekik van szánkójuk, azon fönn lesz minden, és az élelem együtt tart bennünket.

         Reggel öt órakor fölébredek, és suttogom a haveroknak, hogy én bajt szimatolok. Ezzel a pappal baj lesz. Ők a szomszéd házban voltak elszállásolva, át is mentek érdeklődni.A házigazda, egy öreg orosz azt mondta, hogy a vengerszkij pópa meg a csetiri szoldát négy órakor pasli. Káromkodtunk, mint huszonhét csikós. Elvitték a huszonhét embernek az ötnapi élelmét.

          Semmi változás nem történt, koldultunk tovább az oroszoktól. Vagy vettünk, vagy kaptunk, vagy elvettük, de csak egy célunk volt: Túlélni!

              

                                                                        +

 

         Másnap esni kezdett a hó. Aprón, kitartóan esett egész nap. A hatvan centi kapott vagy harmincas utánpótlást. Délután föltámadt a szél is, és kavarta a szemekbe a havat. Késő este értünk egy faluba. Túlmentünk a falu közepén. Mert már tudtuk, hogy mindig a közeli faluvéget szállják meg a tapasztalatlanok. A házak úgy álltak, mint egy sor kifordított kucsmasor, az oldalán pipázott mindegyik. Hívták a vándorokat melegedni. Kinéztük az egyik házat, és nem tévedtünk, mert nemcsak nagy volt, de krumplit is főztek a számunkra.

         Bár először meglepetéssel szolgált, mert egy kutya ugatott meg bennünket. Nem harapós kedvvel, csak olyan udvarias módon, mintha csak köszönne. Vagy a háza ura vegye tudomásul, hogy vendégek jönnek.

         Kinyílt előttünk az ajtó, és egy nagy szakállú és bajszos orosz jön elénk, és szívesen mutogatja a bevezető utat. Én sántikálok hátul, a Fenyvesi Öcsivel tartom távol a kutyát. Beléptünk a tágas szobába. Néztük, hogy hol lehetne lepakolni. Hét sapka, hét köpeny, hét mindennek kell egy kis hely. Mindennek meglett a helye, amikor a belső szobából előjött egy fiatalasszony. Szépen, csinosan felöltözve, de a lábán fekete csizma. Mindenkivel kezet fog, és a lányát is bemutatja: a kislány is Jelenka. Egy piszeorrú, szőke kislány, talán hét-nyolc éves. Kedves kislány, a mama kedvence, és a viselkedése nem elfogódott. Magyar is lehetne, mert mindenkire mosolyog.

         A fiatalasszony meglátta a pokrócba csavart lábamat. Nézi-nézi, vizsgálgatja, aztán kibontja az egész kötést. Húzza rólam a köpenyt, hogy üljek le. Egy távbeszélő zsinórját kell kibontani, hogy minden kiderüljön. Leszedi a kapcát, és ott a bűnös a sarkamon, a hatalmas hólyag. Az anyjának szól, hogy hozza a meleg vizet. A lábamat óvatosan a vízbe teszi, és szappannal mossa. Egy idegen asszony, egy idegen országban a férje ellenségének a lábát mossa. A szülei mellette álltak és nézték. Utána tanakodtak, majd a fiatalasszony irhabundát húzott, a zsebébe egy poharat tett, és eltűnt az éjszakában. Jó félóra múlva jött meg kipirosodva, nevetve, hogy milyen jó hideg van.

         Valami kacsazsír-szerű kenőcsöt hozott, sárga volt és ikrás, de lehetett méz is. A lábamról levette a törölközőt, és azzal a sárga valamivel bekente az egész sarkam, majd egy fehér ruhával betakarta. A kislány közelembe húzódott és babusgatott, én lettem a kedvence. A többiek irigyeltek is érte.

         A kislány a térdemre ült, és magyarázott valamit. Az öreg jobban értett a nyelvünkön, mert megértette velünk, hogy az ő apja is ekkora, és repülő. Száll, mint a madár, és a németeket bombázza. A beszélgetéssel eltelt egy óra, és a szomszéd konyhából érezni lehet az ebéd illatát.

         Megterítettek, és mondják, hogy mi ma este nem katonák vagyunk, hanem vendégek, mert ma van a születésnapja a fiatalasszonynak, éppen huszonhat éves. A kislány meg holnap lesz hét. Isten éltesse őket! Leves után húsos derelyét, köleskását és teát kaptunk szamovárból.  Vacsora közben a kislány kétszer is megsimogatta a kezem, aztán elfutott.

         Az időssel megértettük egymást. Elmondta, hogy az első világháborúban eljutottak Szolyváig, ahol megsebesült, és mutatta a füle mögötti forradást. A lánya tanítónő. Számtant, fizikát és történelmet tanít. Ő is tanít még, mert csak 58 éves. Mind a három fia kinn van a fronton, és még mindegyik él. Egyik páncélos, a másik tüzér, a harmadik repülős.

         Igyekeztek elmagyarázni, mi történt a fronton. Sztálingrádot sokszor emlegette, mit nagyon fontos helyet. Még azt is tudta, hogy velünk mi történt a Donnál.

         Vodkát majd teát ittunk, és lepihentünk. Amikor felébredtünk, a háziak már talpon voltak. A papa már reggelizett, készült az iskolába. Még búcsúzáskor hozzátette, hogy már nem Oroszországban vagyunk, hanem Ukrajnában. Azt nem tette hozzá, hogy ez nagy különbség ám, de mi éreztük, és ő ezt is ki akarta fejezni.

          A papa elköszönt, és a fiatalasszony levette a lábamról a kötést, és, és újra lemosta a lábam. A sárga kenőcs a sarkamat hófehérré és ráncossá varázsolta. A mamával konzultáltak fölötte, elő a sterilizált olló, és felnyitotta a sebet. Még nekem is förtelmes volt, de ő szakszerűen bekötötte, és rá a pokrócot.

         Reggelire kenyér, sült krumpli, savanyú káposzta és tej volt a menü. A búcsúzáskor mondta a mama, hogy ők a papával a sebesülésekor találkozott. A szaniszlói kórházban ismerkedtek össze, és abból lett a házasságuk.  Érzékeny búcsút vettünk, mert már vártak bennünket is az induló társaink. Fenyvesi Öcsire még szükségem volt, mert azért a seb, az seb maradt még sokáig, bár idővel csak heg marad belőle, mint az öreg fején a lövés nyoma.

         El is maradoztunk mindig a társaktól egészen addig, amíg meg nem állt mellettünk egy német teherautó, és kiszáll a sofőr, egy német tizedes, és int hátra, hogy oda fölmászhatok. Egy kicsit hűvös lesz, de majd csak kibírom. Úgy elrobogtunk, mert még két társam is akadt, a többiek közül, mint a sicc. De azért integettünk egymásnak.

         Amikor leszálltunk, a távolban volt is egy falu. Az úton szabályosan vonuló katonaság, mindig valahová tartó gépkocsioszlop. Még magyar katonai oszlopot is megelőztünk közben.

 

 

                                                                          +

 

                                                                                             

         Hatszáz kilométerre a Dontól ennyire szabályosan előírt magyar alakzat nem is létezik, pedig a saját szemünkkel látjuk. Három szakasz, szabályos követési távolság, a szakasz elején rajparancsnokok. Az első szakasz előtt századparancsnok. Minden katonánál fegyver, puska vagy géppisztoly. A század után négy szánkó, leponyvázva, a hajtó mellett katona, puskával. Ez igen! Így is lehet visszavonulni!

         Amikor a század élét előztük, akkor ismertem föl Hárs századost, a zászlóalj parancsnokát, mellette egyik volt századparancsnoka lépdelt. Ő is felismert, és szólt, hogy a falu szélén szálljunk le. Kopogtunk is a fülke ablakán, és leszálltunk. Danke!

         A német kedvesség okára is fény derült nemsokára. A német magyarázta, hogy az ő grószmuterja Szekeres Anna Burgenlandban. Szóval, sógor.

         Közben odaért a százados, beléptünk a sorba, még meneteltünk vagy két kilométert, és akkor szállásoltunk el. Jelentkeztem a régi parancsnokomnál. Neki is könny szökött a szemébe. Mindig jól megvoltunk egymással. Előkerült egy zászlóalj - orvos is. Ott helyben le a pokrócot a lábról, és tíz perc múlva a seb orvosilag rendbe téve. Másnap fél nyolckor újra jelentkeznem kellett.

         A százados a rendelkezésemre bocsátotta a szánkót, két jó lóval, egy hajtóval. Rajtam kívül senki nem ülhetett rá. Csak a százados csomagjai, némi élelem, pár láda lőszer, négy - öt puska. És csak jöttünk nap - nap után, mindig nyugatabbra. Február 20-án megváltozott az idő. A tél lassan meghátrált, de előtte mennyi bajtársunk életét pusztította el a kegyetlenségével!

         Az ukrán házak gyümölcsöskertjeiben feltünedeztek az ősök fakeresztjei. Náluk több helyen az a szokás, hogy a kertjükben temetkeznek. Ott könnyen ápolják, nagyobb gondot viselnek rájuk. És főleg, senki sem köt bele a keresztekbe. Mert az ugyebár olyan nem kommunista dolog, csak az elmaradott emberek csinálják. De az ukránok valóban sokban különböznek az oroszoktól. Ezt a saját bőrünkön is, a szó szoros értelmében, megtapasztaltuk.

         Az egyik nap elcseréltük a szánkónkat kocsira, és kocsin ülve érkeztünk meg Kijevbe. Éppen 1943 farsangjának vasárnapján. Itt kaptam egy új bakancsot, és másnap az orvos leszállított a kocsiról. A lábam szépen rendbe jött. Kijev melletti fenyőerdőben láttunk először fogolytábort. Kettős kerítéssel, őrtornyokkal, és szögesdrótos árammal. Megborzongtunk. Ezt sikerült elkerülnünk, amikor ellógtunk az oroszoktól.

         A következő napon már Zsitomír irányában gyalogoltunk, de valakinek eszébe jutott, hogy rossz az irány, ezért újra Kijevbe tértünk vissza.

         Német oszlop jött szembe, elöl kerékpárosokkal, utánuk páncélkocsik, ezt követte 15-20 személykocsi. Nyolc német vadászgép a fejünk felett. Az egyik kocsiban tisztelgésre emelt jobb karral minden bajunk okozója: Hitler. Hátul ismét hátvéd páncélkocsik és motorosok.

         Kijev szélénél dél-keletnek, majd északnak fordultunk: Fasztov, Kazatyi, Berdicsev felé. Erre a kerülőre ráment egy egész hét.  Zsitomírban két napot pihentünk. Úgy éreztük, hogy itt lett vége a Magyar Királyi II. Hadsereg 1943. január 12-én elkezdődött katasztrófájának. 1943. március 20-án.

                                                                         VÉGE

                                                             

 

 

 

                                                         

 

                                                                 INTERMEZZO

 

                                                                         

              „Csak az erős, amiért vér folyik.” De elfelejtették a semmirekellők, hogy nem azok az erősek, akik vért ontanak, hanem azok, akiknek a vérét ontják. Ez a vér törvénye a földön.

              Az évszázad végét olyan világrengés jelzi majd, amilyen még sohasem volt. Oroszország legyen készen, ne mozduljon, figyeljen és várjon; csak be ne vonják Oroszországot a szövetségbe. Ó, iszonyat! Akkor vége neki, teljesen vége.

              Szibéria. Széles pusztai folyó partján fekszik a város. A városban erődítés, az erődítésben fegyház. Ebben a fegyházban raboskodik már kilenc hónapja Rogyion Raszkolnyikov, másodosztályú száműzött fegyenc.

              Egyszer azt álmodta, hogy valami szörnyű, sose látott, sose hallott, gyilkos ragály fertőzte meg az egész világot. Ázsia mélyéről terjedt át Európába. El kellett pusztulnia mindenkinek, kivéve néhány kiválasztottat. Valamilyen új trichinák, mikroszkopikus lények támadtak, és megfészkelődtek az emberek testében. De ezek szellemek voltak, eszük és akaratuk volt.

               Akinek a testébe behatoltak, tüstént olyan lett, mint az ördögtől megszállott, őrjöngeni kezdett. De az ember még soha olyan okosnak nem hitte magát, olyan rendíthetetlenül nem bízott a maga ítéletében, mint ezek a megfertőzöttek. Soha senki olyan rendíthetetlenül nem bízott az ítéletében, tudományos eredményeiben, erkölcsi törvényeiben és feltételezéseiben.

              Egész községek, egész városok, népek fertőződtek meg, és estek őrületbe. Mindenki izgalomban élt, egyik nem értette a másikat, és mind azt hitte, hogy egyedül ő hordozza magában az igazságot, gyötrődve nézte a többit, mellét verte, zokogott, kezét tördelve. Nem tudták, kit ítéljenek el, és hogy ítélkezzenek felette. Képtelenek voltak megegyezni, mit tekintsenek jónak, mit rossznak. Nem tudták, kit hibáztassanak, és kinek adjanak igazat.           Egymást öldösték dühükben, minden ok nélkül. Egész hadseregekkel rontottak egymásra, de a seregek menetelés közben hirtelen önmaguk ellen támadtak, felbomlottak, a harcosok egymásnak estek, ütötték, vágták, harapták, felfalták egymást.

              A városokban naphosszat fújták a riadót: mindenkinek mennie kellett, de hogy ki hívja és miért, azt senki se tudta, mindenki reszketett. A legegyszerűbb mesterségeket abbahagyták, mert mindenki a maga gondolatait fejtegette, a maga véleményét adta elő, és nem tudtak megegyezni. Abbamaradt a földművelés. Volt, ahol csoportba verődtek az emberek, megállapodtak valamiben, esküvel fogadták, hogy összetartanak – de már abban a pillanatban valami egész másba kezdtek, mint amit terveztek. Vádolta egyik a másikat, összeverekedtek, kaszabolták egymást. Tüzek támadtak, éhínség tört ki. Pusztult, veszett mindenki és minden.

              És a vész egyre nőtt, terjedt tovább, tovább. Az egész világon mindössze néhányan menekülhettek meg. A tiszták, a választottak, akiknek hivatása egy új ember emberfajtát és új életet elindítani, megújítani, megtisztítani a földet. De ezeket még senki sehol nem látta, szavukat, hangjukat se hallotta. / Dosztojevszkij: Bűn és bűnhődés – részlet /