"Pórázon" 1. ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche LV.

 

PÓRÁZON

 

 

 

                                                 „Életem hatvanhatodik évébe’…”

 

 

              Amikor a férfiember a hatvanhatodik állomáson készül kikötni, gerincsérült és szakadt vitorlájú bárkáján, úgy gondolja, ezen a roskatag mólón már nem érheti meglepetés. Olyan rezignált lesz, mint a bölcs és színarany Arany János:

                                                      Életem hatvanhatodik évébe’

                                                      Köt engem a jó Isten kévébe,

                                                      Betakarít régi rakott csűrébe,

                                                      Vet helyemre más gabonát cserébe.

              Most itt zsongnak körülöttem az emberek, mint a pimasz, fullánkos darazsak. Ilyenkor behúzza minden jótét lélek a fülét-farkát, nehogy alattomos szúrás érje.

              Igyekszik mindenkit észrevenni, még a Senkit is, és boldog-boldogtalannak köszön. Akár ismerős, akár vadidegen.

              Régi alázatossággal hajtom meg deresre őszült fejem, mert már gyerekkoromban hozzászoktattak:

              „Köszönj a felnőtteknek, fiam!”

              De kinek köszönjön az, aki már öregebb, mint a legtöbb felnőtt? Deres hajú, sok zablát kipróbált emberi lény. Mit kezdjek a záptojásfejűekkel, akiknek a többsége nem fogadja a köszönésemet?

              Ilyenkor a „jó napot” elküldöm a Napnak, a „jó reggelt” a Virradatnak, a „jó estét” a nyugodalmas Éjszakának, hogy egyetlen kimondott barátságos emberi szó se vesszen kárba.        Tudniillik nagy inflációja vagyon manapság a barátságos szavaknak. Vagy, ha nem kapok választ, akkor csibészesen, de halkan az illető után küldöm:

              „Rossz napot kívánok!” De ezt szívből és nem rutinból mondom.

              Van, aki morog rá valamit, mint a bolhás kutya. Ennek a gyakori fazonnak a dobhártyáját lelki vakaródzás közben érték tetten a szavaim.

              Bár nem vagyok bakarasznyi, a többség mégis elnéz a fejem fölött, mintha a hátam a legszebb panorámát takarná el a szeme elől. Pedig nem a hullámcsillagos Balaton-parton álldogálunk tölcséres fagyiért, hanem a keceli temetőben. Magam is zöld kannával a kezemben egy kút előtt, ami bőségesen ontja a vizet.

 

                                                              A nagyapám halála

 

              És vajon, mit lát, ha elnéz valaki a fejem fölött? Betonból-kriptarengeteget.

A rájuk vagy a köréjük ültetett virágokat akarjuk meglocsolni mindannyian, mint leendő kriptalakók. Sokkal hosszabb lenne ez a sor, ha kevesebb lenne a művirág és a műérzés.

              A sok kereszt jelzi, hogy Krisztus népéhez tartozott a nagy többség, amikor elment értük a halottas kocsi. Nagyapámat is a szomszéd rozoga gumirádlisa vitte ki a ravatalozóba.         Ott üldögéltem a kocsis mellett, és gyakran hátra-hátra néztem, hogy figyeljem a barna koporsó mozgását.

               Mindez 1975. április 1-jén és kora reggel történt, amikor végighajtottunk a központon, aztán a Császártöltési utcán a temetőig. Éppen április elsején.

              A haldoklása már karácsony és újév között megkezdődött. Rendszeresen kijárt hozzá egy kissé piás borbély, hogy rendbe tegye nyolcvan éves, ráncos arcát. Az ünnepek előtt most is megjelent. Fel sem tűnt, hogy mialatt borotvál, többször is előrántja markába gyűrt zsebkendőjét, és a borbélyok villámgyors mozdulatával törli az orrát, és már minden megy tovább.

              Kedélyesen beszélgettek. Nagy meglepetésemre a nagyapám is humorizált. Derűs társalgás folyt legalább fél órán át, ha nem tovább. Meleg jókívánságok a búcsúzáskor:      „Kellemes karácsonyi ünnepeket! Boldog újévet, ha addig nem találkoznánk!” Közben barátságos kézfogások.

              Egy hét múlva a nagyapám már menthetetlen volt. Megkapta az influenzát. Abban a nyolcvanéves férfiban még annyi testi és lelki energia volt, hogy három hónapig küzdött, birkózott a halállal. Egész életében nem dohányzott, nem ivott. Úgy érezte, hogy még legalább tíz év jár neki!

              Jobbára csak levest evett, esetleg tejet ivott. Múltak a hetek, és csont soványra fogyott. Hiába vittünk neki bármilyen ennivalót, semmit sem kért. Még befőttet sem.

              Ült az ablakhoz állított széken, a gyér télvégi fényben. Ettől nem akart megválni. A fény még reményt adott. Csak az év első hónapjaiban igen rövidek a nappalok, és mindig borús az ég.

              Ha valami váladék néha fölszakadt a tüdejéből vagy a hörgőkből, ezt maga letörölte. A vég előtt egy héttel már az ágyban feküdt. Teljesen tiszta aggyal, logikus gondolkodással figyelte önmagát, és várta a halált. Tudta, hogy belülről jön majd, de kíváncsi volt rá, mint hajdan a fronton, hogy mikor és mivel támad.

              Ha ürítenie kellett, minden alkalommal felkelt az ágyból, és a támogatásunkkal a székbe süllyesztett edényre ült. Nagyon keveset beszélt.

              Valószínűleg minden gondolata a körül forgott, hogy élhetett volna még tíz évet legalább, ha ez az alattomos betegség nem bénítja meg a testi erejét. Lehet, hogy bennünket is okolt:

               „Miért nem vettétek észre a fenyegető veszélyt? Nem tudtátok, hogy járvány van?”

A legutolsó órában kapcsolt ki az agya. Bizonyos, hogy csalódott emberként vált meg az élettől. Több évben reménykedett, még legalább tizet elraboltak tőle. Ekkora lehetőség volt a testében is és a szellemében is. Három hónapig küzdött az elmúlással, és könnyek nélkül, férfiként halt meg.

              Jó szándékú, kevés beszédű, türelmes, tiszta szavú és gondolkodású, őszinte ember volt. Azon a szomorú délutáni temetésen csak a rokonok és a szomszédok állták körül a sírját. Pedig VITÉZ volt. Abból a fajtából, amelyiknek nemcsak adták a címet, de egész életével és halálával meg is szolgálta.

 

                                                               Egy magyar vizsla

 

              A nagyapám és a nagyanyám sírjának virágait szoktam meglocsolni először. Talán hozzájuk húzott legjobban a szívem gyerekkoromban. Márpedig a gyerekkori érzések a legerősebbek.

              Látom a sírköveken a szomorúfűzek szinte földig lehajló ágait, mint a gyász, a múló élet jelképeit. De nekem a családfák jobban tetszenek, mert az örök folytonosságra, az élet szeretetére ösztönöznek.

              Állok a sorban, mert ilyenkor, amikor a nap búcsút mond a szolgálatnak, akkor kezdődik a bérlocsolás. Én nem tartozom közéjük, mert szívből teszem, nem pénzért. De nekem is sorba kell állni!

              Egy kutya közben mindenkinek a szemébe néz, és türelmesen vár, hátha jó szót vet neki valaki. Egy zsömleszínű magyar vizsla: A kedvenc fajtám, bár még sohasem volt ilyen barátom. Ha jól meggondolom, még emberben sem!

              Mindenféle kozmopolita dögöt tartanak: uszkárt, afgán agárt, bernáthegyit, ölebet, kínai pincsit, buldogot és buldogtalant, csak éppen a puli meg a magyar vizsla a ritka. Talán, mert félnek, hogy okosabb lesz a kutyájuk, mint ők.

              Emelt fejű és értelmes tekintetű ez is. Pedig igen rozzant testi állapotban van. Talán egyéves lehet és nőstény. Talán ezért is dobta ki az utcára a gazdája, az a tetű.

              Mocskos a szőre, és a tekintetében mély bánat. Igazi kivert kutya, bár én sem voltam éppen elíziumi hangulatban. Lehet, hogy mind a ketten a dögkút mélyéről másztunk elő.

              Hiába, idős korban a testi és a lelki sebek egyaránt nehezen gyógyulnak.

              A szemében mély bánat és nyúlfarknyi reménység, hogy valaki a pártját fogja. Én olyan „valaki” fajta ember vagyok, és ott hagyok csapot-papot.

              Amikor fölszállok a kerékpárra, csak annyit mondok neki:

              „Gyere velem, Barátom!”

              És nem kellett kétszer mondani: szaladt, loholt, hol mögöttem, hol mellettem, egészen hazáig. Aztán megetettem, és egy szőnyegdarabra kucorodott.

              Igen örültem, amikor ma, egy fényes nap reggelén már egy virgonc állat ugrált körül. Hálásan mosolyogott. Nem tévedés, embertársaim, mosolygott. Szemei vidáman csillogtak.           Ilyen ujjongással egyetlen emberfia sem őrült meg annak, hogy én is élek.

              Pedig hatvanhat éve ismer már a nagyérdemű közösség, és nekem úgy tűnik, mintha már végtelen ideje taposnám, negyvenes talpakkal, a szülőföldem útjait.

              Hagyd, Barátom, hogy óvatosan kitöröljem szemed sarkából az éjszakai könnyeket. Egy rossz álom csalhatta elő, mint súlyos sérülés a fa enyvét.

               Mert az is sírással gyógyítja magát, mint ahogy az emberfia is – csak elbújva, titokban, szemérmesen.

              Hát akkor vágjunk neki az első útnak! Menjünk együtt, mint a hargitai Szakállas Ábel a Bolhával, és ugassuk meg együtt – bátran - az egész világot!

 

                                                            Görgey és Károlyi

 

              Jó, ha tudod, hogy bizonyos arisztokrata családok nagy vehemenciával állítják össze, majd állítják fel családfájukat, mintha karácsonyfát díszítenének, bukott angyalokkal és mézes huszárokkal.

              Károlyiak, Esterházyak, Görgeyek, hogy most másokról ne is szóljunk, teleaggatják a büszke családfa minden ágát grófokkal, bárókkal, hercegekkel, akiket már régen elvittek az ördögök.    

              Bár nem tudom, nem kellene-e egyes számban emlegetni ezt a fekete frakkos, cilinderes és patás úriembert. Ami a munka mennyiségét illeti, valószínűleg többen vannak, akik a földi tér és az alsó világ közötti ingázáshoz, a Mindenség Urától retúrjegyet vagy bérletet kaptak.

              Ezt az úriembert, maradjunk a már paradicsomban is kísértő egynél, hívják Sátánnak, Ördögnek, Mefisztónak vagy Messire-nek, attól függően, hogy melyik nép földjén jelenik meg.

              A magyarok Sátánnak hívják általában, de a tájékozottabbak Rákosi /Rosenfeld/ Mátyásnak mondják, esetleg Kádár /Csermanek/ Jánosnak, vagy az indulatosabbak Göncz Árpádként emlegetik.

              Pedig nem volt különleges lény az utóbbi három. Földi anyától és apától származtak ők is. De minek? Ostobának, jellemtelennek, hiúnak, műveletlennek, dróton rángatható figurának.

              Elég Görgey, Esterházy, Károlyi árulta már ezt a hazát, kár volt szürke, hétköznapi embereként ebbe a dicstelen sorba állni.

              Az Úr a megítélésükkor valószínűleg figyelembe veszi a kortársak véleményét. Vörösmarty Mihályét például Görgey-ügyben:

 

                                         Görgeynek hívják a silány gazembert,

                                         Ki e hazát eladta cudarul.

                                         Kergesse őt az Istennek haragja

                                         A síron innen és a síron túl.

 

              A kortárs Görgey Gábort, mint liberális politikust ismertem meg. De milyen jelleműnek!

              Éppen a napokban olvastam, hogy Károlyi Mihály, ez a feltűnési viszketegségben szenvedő, farkastorkú, de görény - ambíciójú „ahisztokhata”, nemcsak a vörösökkel paktált le 1919-ben, de Benessel és Sztálinnal is.

              Majd üstökös-szerű politikai pályáját, hullócsillagként Rákosi Mátyás szolgálatában fejezte be, mint párizsi nagykövet. Ez volt életének a koronája. Ezért érdemelt volna olyan koronát, amilyet az a szerencsétlen Dózsa György kapott.

              Az Esterházyak maguk vallanak önmagukra. Az író utód kiderítette az apjáról, és ezt közzé is tette, hogy az édesapja III/III-as ügynök, azaz spicli, spion, besúgó volt. Aztán azzal is büszkélkedik, hogy a családfán az angol királyi ház bizonyos tagja is lóg.

               Talán nem V. György az, aki a liberális sajtótól való félelmében nem merte befogadni unokatestvérét, az utolsó Romanovot? II. Miklóst és annak családját, akikkel aztán a bolsevikok a legbrutálisabb módon végeztek.

              Ennyi elég lesz bizonyos arisztokrata családfákról! Egyetlen megjegyzéssel: Az utókor legalább in effigi akassza már föl ezeket a lényeket, legalább a történelemkönyvek lapjain!

              Természetesen bocsánatot kérek a Széchenyi, a Wesselényi, a Teleki és a többi tisztességes, valóban arisztokrata, családoktól.

 

                                                        A liberális fészekalj

 

              A millecentenárium idején derült ki, hogy van ám ebben az országban olyan ember is, egy liberális fészekaljból kikelt tojásfej, aki azzal verte a mellét, hogy ez smafu, mert ők már 5757-nél tartanak.

              Az pedig nem más, mint a teremtéssel kezdődő időszámítás, amely Krisztus előtt 3761. október 7-én indult. Ez is egyfajta arisztokratizmus, csak ostoba.

              Ha okos lett volna a liberálisunk, akkor nem szellőztette volna fölöslegesen a száját, mert mindebből világosan kitűnik, hogyha éppen nem a honfoglalás 1100 éves eseményeire emlékezünk, mi is bátran megünnepelhettük volna akár minden év október 7-én ezt a dátumot. Az ember teremtésének, az egész emberiség megszületésének időpontjaként.

              Volt olyan politikai kurzus, nem is oly rég, amelyik minden évben megünnepeltette az emberiség egyik legnagyobb tragédiájának napját, november 7-én.

              Miért ne szállhatnánk be minden évben megünnepelni az emberiség születésnapját?

              Mint az Úr kiválasztott népének tagja, tudhatná, hogy közös Bibliát használó honfitársainak pontosan akkor kezdődött a teremtés, mint neki. Tehát örülünk az örömének, de azért hagyja nyugodtan megünnepelni a magunkét.

              Honfoglalásunk dátumának is van köze az emberiség születésének időpontjához. Azt szokták mondani, hogy mindenki Ádámig és Éváig kísérheti nyomon elődeinek, az egész emberiség elődeinek közös sorsát.

              Az Úr nem azt mondja a Bibliában, hogy liberálist teremt a maga képére és hasonlóságára, hanem:

              „Alkossunk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!”

              Ebben az emberben potenciálisan benne van, hogy szocialista, liberális vagy konzervatív lehet idővel az utódja. 

              Tudjuk, hogy Káin maradt életben a testvérek közül, mert hidegvérűen, és az Úr szemeláttára, kupán verte jámbor testvérét, Ábelt. Lehet, hogy Káin utódai között mégiscsak több lesz a liberális. Ki lát bele az idő vetésébe?

                                                                        

 

 

                                                      Megszólítanak, mert ők én vagyok már:

                                                      Gyenge létemre így vagyok erős,

                                                      Ki emlékszem, hogy több vagyok a soknál,

                                                      Mert az őssejtig vagyok minden ős –

                                                      Az Ős vagyok, mely sokasodni foszlik:

                                                      Apám – s anyámmá válok boldogan,

                                                      S apám, anyám maga is ketté oszlik,

                                                      S lelkes Eggyé így szaporodom!

 

                                                           A családfa árnyékában

 

              De térjünk vissza a családfa árnyékába! Azt ugyebár mindenki tudja, hogy annak két fő ága van: az apai és az anyai.

              Mindkét ág könnyen áttekinthető. /Filus/ Farkasfalvi András és Bobek Eszter lánya, Farkasfalvi Eszter volt az édesanyám. Tehát ők voltak a nagyszüleim.

              A dédszüleim: Filus Mihály és Szefcsik Rozália, illetve Bobek János és Jónás Rozália. A dédszüleim közül a tragikus sorsú Bobek Jánosról külön is kell majd szólnom.

              Az apai ág hosszabb. Apám Ugranyecz András, idős Ugranyecz András és Juhász Teréz fia.

              A dédszüleim: Kapás József és Juhász Anna, illetve Ugranyecz Mihály és Feró Mária, akik öt fiúgyereknek és egy kislánynak voltak a szülei.

               A fiúk, a születés sorrendjében. Pál, Mihály, János, András, István. Lánytestvérüket Erzsébetnek hívták. Ugranyecz Mihály 44 éves korában „tüdőlobban” meghalt, éppen 1900-ban

              Kapás József testvérei: Mihály, József, Mária, János, Ferenc

              Juhász Anna testvérei: István és Julianna

              Az ükszüleim: Ugranyecz Ignác és Benicki Róza

              A „szépek”: Ugróczy Gábor és Rózsa Vera

              /Érdekes a névváltás még a 19. század elején! /

 

                                                                       

 

                                                         A születésem napja

                                                        1942. december 12.

 

 

              Három hónappal Móricz Zsigmond halála után érkeztem a magyar glóbuszra, hogy mint egy leendő „boldog ember”, hogy a szegény pedagógus együgyű életét éljem

              Nem futottam földi javak után, de néha mennyei kincset leltem a siralmas földi téreken.

              „Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában elég, mint a kicsiny gyertyaszál. Ebben mindnyájan osztályos társaid vagyunk e megtöretett hazában.”

              Az én életem summája is ez, kedves, melegszívű Móricz Zsigmond.

 

                                                          Nyilas jegyében

 

              Azt is hozzá kell fűznöm, hogy a Nyilas jegyében születtem, mint a két legkedvesebb költőm: Vörösmarty Mihály és Ady Endre. Ady ugyan csak súrolja a jegyhatárt.

              Mit mondanak a csillagjósok erről a csecsemőről? Csupa jót: nem haragtartó, nagyvonalú, belátó, erős benne a függetlenség – és a szabadságvágy, mozgékony, lelkes, morális-etikus beállítottságú, nyíltszívű, ellenálló szellemű, rebellis.

              Ha tovább sorolnám a díszítő jelzőket, még azt kérdezhetné valaki:

              És nyugdíjas tanár úr, Ön már gyerekkorában is ilyennek tűnt?”

              Mire én azt válaszolnám:

              „Volt, amit már igen korán felismertem magamban, a többi a génjeimben lapult, és ahogy épült a testem, gazdagodott a lelkem is, csak az alkalmat várta a lappangó tulajdonság, hogy színre léphessen.”

              Mert azt is írják a Nyilasról, hogy született színész. Ha nem lettek volna ilyen hajlamaim, miért választottam volna a pedagógus-pályát? A magas fizetés miatt? Ugye, vicces?

 

                                                              Babonás jelek

 

              A babonás embereknek is tudok érdekességgel szolgálni. Ugyanabban a hónapban és napon jöttem a világra, mint az édesapám. Mind a ketten, 28 év különbséggel, márciusi, tavaszi lázban fogantunk, mint Petőfi Sándor Zoltán fia. Bár az ő sorsa rossz ómen.

              És most jön a babona. Kiderült, hogy Csenki József, egy igen intelligens keceli kéményseprő és a fia, ugyanezen a decemberi napon látta meg a földi fényt. Hát ha ez sem fog szerencsét hozni rám, akkor semmi sem!

 

                                                           Történet egy születésről

 

              Tehát figyelj, bizalmamra érdemes olvasó! Elkezdődik a mese egy ember életéről, aki nem szégyelli testi és lelki formálódásának legfontosabb, még benne élő és igaz emlékeit, szemrebbenés nélkül kíváncsi szemed elé tárni.

              Szombaton hét és nyolc óra között jöttem erre a lélegző világra. A korai havazás közben szállingózássá szelídült, majd lehullott az utolsó pehely is, éppen az udvarra nyíló nagy ablak üvegére, és ott apró könnycseppé olvadt.

              Előtte egész éjszaka zuhogott a hó, ami december közepe táján ritkán szokott ilyen gazdagon hullni az égből. Két nappal korábban este elkezdte, és méteres hó hullott másnap hajnalig, aztán folytatta tovább a következő nap virradatáig. A születésem percéig.

               Bizonyára a várható nagy esemény hozta lázba az angyalokat, és a tiszteletemre fehér világot teremtettek azzal, hogy beborítottak mindent, ami kopár, mint az árva fa vagy csupasz, mint az utca fagyoskodó földje.

              A házunk előtt már falként állt a hó, mert az édesapám, aki nem tudott ezen az ideges éjszakán egyetlen percet sem pihenni, a házunk előtt, de még az udvaron is hegyekbe halmozta.

              Nem volt nehéz munkája, mert a hópelyhek könnyűek voltak és puhák, mint a csecsemő angyalok szárnyának tollai. A fagy pedig nem engedte magukba roskadni őket.

              A bábaasszony, aki a vértől mocskos lepedőn, ahová a világra siklottam, elvágta a köldökzsinóromat. Aztán a magzatvíztől lucskos testemet a lavór langyos vizében megmosta, majd egy puha törölközővel végig simogatta. Megmérte a súlyomat is, és ekkor tört ki belőlem a méltó harag e megalázó és hozzám méltatlan hercehurca miatt.

              Azonnal kiderült, hogy tenorom van. De nem az olaszok édes bel kantója, mint Beniamino Giglié, hanem érces, mit az eljövendő Acélhang szólistájáé. Közben világoskék pólyába öltöztetett Eszter nagyanyám, és az ágy párnájára, anyám mellé fektetett.

               Ekkor egyik férfi, az apám, aki először letörölte hívatlan könnyeit, a magasba emelt, és így szólt:

              „Ecce homo!” És büszkén hozzátette:

              „Nem csak ember, de férfi! Gyula lesz, mert milyen jól hangzik a kalocsai érsek úr neve: gróf Zichy Gyula.”

         Juhász Anna, a dédanyám, bölcsen megjegyezte:

              „Ebből a gyerekből nem lesz sem gróf, sem érsek. Krisztus urunk szolgájához meg éppen méltatlan a grófi címének emlegetése.”

              „Mennyire igaza van” – gondoltam, de még nem mondtam. Később is tartózkodtam attól, hogy két felnőtt vitájában én legyek a döntőbíró.

              Apám elhessentette ezt a véleményt:

              „Annyi baj legyen, édesanyám! Csak férfi legyen belőle és ne lekvár!”

              Aztán visszatett anyám mellé a párnára, amikor először adtak enni. És nyolc órakor már az igazak álmát aludtam. Emlékszem, hogy azt álmodtam, hogy hull a hó, és közben András és Eszter, egy „férfi” meg egy „csillag” vigyáznak rám.

              Azt még hallani véltem, hogy anyám, aki a legnehezebb perceiben is józan maradt, odasúgta a határtalan örömtől mámoros apámnak:

              „Ne felejtsd el az üzletet kinyitni, mert a csütörtök mindig forgalmas nap! Ott aztán mindenkinek hírül adhatod, milyen öröm ért bennünket. Fiunk született négy kilo tíz dekával.”

              Apám pedig már indult is, és kitárta az üzlettáblákat, hadd jöjjön a kedves vevő. Ha eddig nagyon kellett a pengő, ettől a naptól kezdve, egy családos apának, duplán szüksége lesz rá.

 

                                                            Jönnek a szomszédok

 

              Vencel bácsi, a közvetlen szomszédunk, volt rám először kíváncsi. Már csak félig volt ép elméjű a vénségtől, de csupa szív ember lévén, alacsony házunk ablaka előtt rongyos kabátja szárnyait lengetve jelezte, hogy örül a lelke, mint egy madáré, aki először látja fiókájának merész röpülését.

              Berta nénitől, a szemközti szomszédasszonytól, kaptuk azt a bölcs tanácsot, hogy minél előbb keressünk egy olyan gazdát, akinek a tehene velem azonos időben hozta világra borját, mert annak a tehénnek a teje a legjobb, ha az édesanyámé nem lenne elég.

              Még aznap délután meg is találták tejtestvéremet, egy bikaborjút a Rákóczi utcában. Legalább olyan szép jószág volt, az elbeszélések szerint, borjúnak, mint én egy ember gyerekének.

               Sajnáltam, hogy hat hónap múlva egy rossz ember letaglózta, és a húsát kimérték. No, de ne szaladjunk annyira előre!

              Dél tájban gyülekeztek az ismerős és rokon férfiak a konyhában, hogy mint a három királyok, öten, hogy majd besorakozzanak minden jót és főleg egészséget kívánni anyámnak és nékem.

              Elsőként a nagyapám, vitéz Farkasfalvi András, aki mellém lépett, és reszkető ujjával puha keresztet rajzolt a homlokomra. Aztán jöttek a többiek: Berta Feri bácsi, a kádár, Tóth Lajos bácsi, a kovács. Felesége, a Csöre néni, aki szívesen maradt utolsó, hogy tanácsokat adhasson ő is anyámnak.

              Somogyi Matyi bácsi, a sokoldalú kisbirtokos, de mondhatnánk úgyis, hogy „szabadúszó”, mert olyan kicsi birtoka volt, hogy abból nehezen lehetett megélni.

              Ezért járta végig naponta az utca házait, hogy valahol megkínálják ennivalóval. Cserébe bevásárolt az elfoglalt gazdasszonynak. Gyerek magasságú ember volt, aki meggyfaágból hajlított görbe bottal járt, de a férfiak társaságában az ő hangja emelkedett a mindig a legmagasabbra.

              Röviden szólva: Bemutatkoztunk egymásnak. Apám mindenkinek külön-külön elmondta, hogy Ugranyecz Gyula vagyok, és az is leszek egész hosszú életemben.

              Mindegyikük mosolygott rám, és a nagyapám, vitéz Farkasfalvi András, aki elsőként állt mellém, reszkető kézzel puha keresztet rajzolt a homlokomra. Mire én, életemben először, elmosolyodtam. És mennyire örültek neki!

               Pedig, ha tudták volna, hogy ezzel a jellel nyitotta meg életem könyvét, amelynek borítója élet-zöld színű, a gerince pedig arany.

              Ezzel beiratkoztam a család, a magyarság, az emberiség nagy könyvtárába, ahol minden élő és holt embernek a sorsát és gondolatát időtálló pergamenre körmölték le a sohasem henyélő moirák.

              Vajon miért volt olyan szelíden szomorkás a keresztelő nagyapám? Ez lesz az első, aminek először utána nézek. Majd leemelem a polcról életének aranygerincű könyvét, és megtalálom rá a választ.

              Pedig nemcsak a kereszt miatt mosolyogtam rá, hanem azért is, mert tele volt a bendőm. Ilyen állapotban mindig kedélyes hangulatú az ember fia.

              Azután majd apám könyvét veszem kézbe, mert idegesítően szolgalelkű.

              Lám, anyám parancsát milyen készségesen teljesítette, pedig igazán hagyhatták volna, hogy egész délelőtt gyönyörködhessen bennem. Mert az a legnagyobb esemény, ha valakinek fia születik!

               Mi legyen ünneplésre méltó nap az emberi életben, ha nem egy új ember születése? De ezt is halasszuk későbbre! Úgyis kézbe veszem a család minden tagjának életregényét, mert a kíváncsiság erre ösztönöz. Lesz rá időm, csak az egészség is meglegyen hozzá.

              A konyhában, az audiencia után, apám ott sürgött köztük, és töltögette a poharakat, hogy legyen mivel köszönteni az újszülöttet és az édesanyját.

              Végül pedig egymást, mint ahogy a Matyi bácsi mondotta, aki nemcsak testét tekintve maradt gyereknek, de gyerek maradt örökké ficánkoló szelleme is, egészen az élete végéig.

              „Az nem lehet, hogy a magyarok Istene minket ne segítsen, különösen ilyen háborús időben!”

              Mert az másodrendű, hogy valaki alacsony, avagy hórihorgas, cingár, netán hordó szélességű. Milyen minőségű a lelke, és van-e egyáltalán? Ez a hamleti kérdés. Nem az a reszkető mondat:

              „Vajon mily álmok jönnek a halálban, ha már leráztuk mind e földi bajt?”

              Hagyd a holtakat, hogy eltemessék halottaikat! – valahogy így mondotta a legnagyobb EMBER. A lélek úgyis halhatatlan!

              Ha van lelked, és a halálod után abból a Teremtő a maga méhesében édes mézet tud pergetni, akkor bátran lerázhatod. De ne öngyilkossággal!

              Mert az élet poharát fenékig ki kell inni! Közhely ez is, de elfogadható egy most született csecsemőtől.

 

                                                  Móricz Zsigmond temetése és ima

 

              Hogy miért voltak viszonylag kevesen a nagyra becsült Móricz Zsigmond temetésén?

A háború kellős közepén álltunk, és a temetést megelőző napon, tehát szeptember 5-én, két orosz távolsági bombázó támadta fővárosunkat, csak megfélemlítésképpen. Ez volt az első légitámadás, amellyel Moszkva jelezte, hogy ő fogja majd bevenni a várost.

              A másik veszély a 2. magyar hadsereg Donnál harcoló csapatait fenyegette, akik között ott harcolt édesanyám fiatalabbik bátyja, ifjú Farkasfalvi András is. És akiket éppen születésem után egy hónapra éri a mindenkit elsöprő orosz támadás. Neki sikerül majd, ha sebesülten is, egy gépkocsira fölkapaszkodnia, és így megmenekült a biztos haláltól vagy az orosz fogságtól.

              Ebből a két momentumból is kiolvasható: Jó, igen jó, hogy megszülettem, de az eddigi legvéresebb háború kellős közepén, és apámat is fenyegeti a behívás veszélye. Emlegetik a konyhában András fiukat a nagyapámék, mert éppen a Don – kanyarban fagyoskodik, és bármelyik napon lecsaphatnak rájuk az oroszok. Imádkozni kéne inkább! Valahogy így:

              Ott fenn teljes fénnyel szikráznak a hideg éjszaka csillagai, és Jupiter, a magyarok csillaga is őrködik. Őrködjetek csak ti örök lámpásai az égnek, bárcsak melegíteni is tudnátok a magyar katonákat, akik ifjú Farkasfalvi Andrással, a nagybátyámmal együtt az oroszok támadását várják a harminc – negyven fokos hidegben. Valahol a Don – kanyarban, az urivi hídfővel szemben, kétezer kilométerre a szülőfalutól.

               Őrizzed meg életét, Jupiter, akit a „magyarok csillagának” is neveznek, mert az ég alján jársz ugyan, de mindig vigasztalóan fénylesz, ha derült az éjszakai ég. Vezéreld haza közénk épségben, egészségben, hogy én is megismerkedhessek vele. De csak az aggódó szavakat hallom felőle, és ez idegesít. Hiába, az ember gyerekében már születésekor megszületik a családi szolidaritás is. Az édesanyám bátyjáról van szó, te halhatatlan csillag! Ő pedig csak egy halandó ember.

 

                                                         ÉLETKÖNYVTÁR

 

                                                       A könyvek okos tanárok

 

              És itt vagyunk, Barátom, a könyvtárban, ahogy ígértem, mert életemben többször jártam a könyvtárba, mint az iskolába. Hasznomra vált: Sok volt a jó könyv, de igen kevés az értékes, szemnyitogató pedagógus. Most kezemben a 18. századi Henry Fielding műve. Olvassuk csak!

              Meg kell kísérelnünk, hogy eloszlassunk egy tévhitet, amelyet az írók önállótlan gondolkodása folytán magáévá tett.

              Ezek ugyanis attól való féltükben, hogy egy csomó – tisztesség ne essék szólván – bölcsnek vagy filozófusnak nevezett együgyű fráter ósdi és képtelen tantételeinek ellen találnak mondani, arra törekedtek, hogy amennyire csak tőlük telik, összekeverjék a nagyság és a jóság fogalmát.

              Már pedig e két dolog nem is eshetnék távolabb egymástól, hiszen a nagyság lényege, hogy mindenféle szerencsétlenséget zúdít az emberiség fejére, a jóság pedig abban áll, hogy a bajokat elhárítsuk róla.

              Igen valószínűtlen tehát, hogy ugyanegy személyben mindkét tulajdonság meglegyen, és mégis, mi sem gyakoribb, mint hogy az írók, akik a nagyság számos megnyilvánulását fedezik fel kedves hősükben, ráadásul még a jóság megtisztelő jelzőjével is bókolnak neki. Mégpedig anélkül, hogy észbe vennék: ily módon éppen azt a felsőbbrendű tulajdonságot semmisítik meg, amelyet a jellem egyöntetűségének szoktunk nevezni.

              Megtudjuk, hogy Nagy Sándor tűzzel-vassal tiport le óriási birodalmakat, romokat és pusztaságot hagyva maga után; mint valami forgószél ártatlan nyomorultak millióit pusztította el, s ugyanakkor, mint irgalmasságának bizonyítékát halljuk, hogy nem vágta el nyakát egy vénasszonynak, nem követett el erőszakot lányain, s beérte annyival, hogy megsemmisítse őket.

              Amikor továbbá a hatalmas Caesar, a maga csodálatra méltó lelki nagyságában szétrombolja hazája szabadságát, s a csalásnak és erőszaknak minden eszközével egyenrangú társai fölé helyezi magát, lealacsonyítja és rabszolgaságba dönti a legnagyobb népet a nap alatt, mint nagylelkűségének bizonyságát hozzák fel, hogy bőkezű volt követőivel, céljai kivitelezőivel, akiknek segítségével hatalmát megszilárdítani szándékozott.”

                                                                                   /A néhai Jonathan Wild úr élettörténete/

 

             NB: Ezt megtanulva, sohasem szerettem volna NAGY lenni, de JÓ, minden felismert alkalommal, igen. Mindig örültem a JÓ győzelmének, és az úgynevezett NAGYSÁGOK bukásának, akikből valóban hiányzott a JÓSÁG.

               Irtóztam attól, akiből, lett légyen az egy regény vagy saját életem szereplője, akiből hiányzott vagy már kihalt a jóságra hajlamos LÉLEK.

 

                                                            Kalocsai utca 292.

 

              A korán lehullott hó karácsonyi hangulatot teremtett, és az emberek megilletődve mentel el a házunk előtt, amelyik a hosszú Kalocsai utcának talán a legalacsonyabb háza volt, bár a számát igen magasan állapították meg: 292. Legalább ennyi szegény család lakott egyetlen utcában.

              Itt, ebben az aprócska házban kezdtem már kisgyerekként, a könyvek segítségével, a földi világban való helyes tájékozódást. Én sem származom pedigrés, arisztokrata elődöktől, de Juhászoktól és Kapásoktól, akik sosem vágytak nagynak lenni, csak egyszerűen jónak.

 

 

                                                            Anyai nagyszüleim:

                                                 Farkasfalvi András és Bobek Eszter

                                                              1911-1916 -1919

 

                                                                ELTÉVEDTÉL

   1.

              A vasárnapi nagymisén csupa sötét ruhás asszony énekel a templomot, a falut, a földet és az eget betöltő, zengő fiatal hangon. Mint egykoron a szelíd Ábel Istennek tetsző füstje, most úgy száll föl-föl, egyenesen Krisztus anyjához, Máriához az ének. Fölszáll a távoli harctereken szenvedő, vérző, haldokló magyar katonákért a sok tiszta lélekből a fohász:

 

                                                       Boldog asszony, anyánk,

                                                       Régi nagy pátrónánk,

                                                       Nagy ínségbe érvén

                                                       Így szólít meg hazánk:

                                                       Magyarországról, romlott hazánkról,

                                                       Ne feledkezzél el szegény magyarokról!

 

              Kurcz Adolf tisztelendő úr ezután ájtatos imára buzdítja híveit a fiaikért, a férjekért, a testvérekért. Majd, mint jó pásztor a nyáját, maga elé tereli a ministránskat, és komótos léptekkel kimegy a sekrestyébe.

              Ekkor még felzúg az orgona, és Szabó kántor úr szép bariton hangján indítja, a mindenkit útjára bocsátó, szívet emelő ének:

                                                 „Isten, hazánkért térdelünk elődbe.”

              Együtt énekel velük minden egyház minden híve a Kárpát-medencei hazában: Az Alföldön, a Délvidéken, a Felvidéken és Erdélyben. Mária országának hajdan áldott tájain.

              Aztán elindul a templomokból a sötétruhás asszonyok végtelensora a kijárat felé, a háborús gondoktól terhes magyar világba. Előtte persze letérdepelnek, majd keresztet vetnek, és nyugodtabb lélekkel, de azért sóhajtozva, lépnek ki a szentegyház főajtaján a friss októberi levegőre.

               Csupa fiatalasszony és lány, de mindegyik a legsötétebb ruhájában. A férfiak, akik mostanában, 1916-ban, elférnek a kóruson, maguk elé engedik őket, és utolsóként lépdelnek ki fényes fekete csizmáikban a templom előtti térre. A kék és barna kendők alatt, piros, meghatott, könnyes arcok, sötét ruhájuk alatt fiatal testek.

              A asszonyok, lányok hazafelé indulnak, de a férfiak, a régi szokás szerint és a déli harangszóig, megtárgyalják a falu ügyes-bajos dolgait. A disputát a bíró és a jegyző vezeti. A jegyző úr szerint éppen 1500 férfi hiányzik a faluból, pedig a háborúnak még messze van a vége. Sok derék emberünk van már a hősi halottak között. A magukra maradt asszonyok, anyák, akik már megkapták a gyászleveleket, bánatukban a Jóistent is okolják. Mert, azt mondják, mi van a tízparancsolatban? Ne ölj! Akkor miért folyik már második éve ez az esztelen vérontás? Ki miatt folyik? Annak az Isten se parancsol?

              Nagyon, de nagyon hiányoznak a munkabíró férfiak. Minden gond átszállt a törékeny asszonyi vállra. Bizony, még olyan soha nem fordult elő, amit láttam, hogy a Csukás dűlőben asszony szántogatott, és vetette el az őszi magot. Fejére állt a világ! Ki állíja újra talpra!

              Megbolondultak a politikusaink, akik a protekciós gyerekeit biztosan kimentették a frontszolgálatból, és azok csak a pesti flaszteron korzóznak. Az öreg királyunk is meghalt, de azt mondják, a fia szeretné gyorsan befejezni a háborút. De hiába áll a béke pártján, ha nincs, aki szóba álljon vele. Amíg a fegyvergyárak be nem zárnak, az emberek türelme el nem fogy, addig gyilkolják egymást.

              Ilyen ügyekről diskuráltak a férfiak, akik már nem kellettek frontszolgálatra, de féltik a gyerekeiket, a testvérüket, a rokonaikat. Hiába, 1500 férfi nagyon hiányzik mindenkinek! Aztán mindegyik hazafelé tart, mert megkondult a déli harangszó. Az ebédet ne hagyjuk kihűlni, ha már az asszony megfőzte!

 

                                                                          2.

 

              Akit gyerek vár otthon, nem ér rá pletykázni, már úton van hazafelé. Bobek Esztit is két fiú várja, ezért a fürge lábú Örzse nénivel tart, aki a szomszéd utcában lakik. Termetes, őszülő hajú, de mosolygós asszony az Örzse néni, aki egész úton szóval tartotta a fiatalasszonyt:

              „Mi, az urammal, gyakran eljárogattunk a szomszéd városok piacára a kocsival. Sokszor csináltunk jó vásárt a zöldségfélékből, ami a kertünkben termett. De most nagyobb fába vágtuk a fejszénket! Híre jött, hogy Pesten nincs elég ennivaló. Hát minek építették ide a vasutat, ha nem azért, hogy mink is hasznát vegyük. Az uram kocsival kiviszi a portékát az állomásig, utána meg egészen pestig megy a masina.

              Két erős kéz kell hozzá, két kosár, tele élő baromfival. Tyúkkal, libával, kacsával, ami éppen hízik az ólban. Három kilométerre sincs az állomás, de az uram cirádás kocsiján, ha esik, ha fúj, félóra alatt kinn vagyunk. Kiskőrösön átszállok a gyorsabbikra, és onnan már úgy szalad, mint a hajderménkű.

              Nyolc órára már ott is vagyok a Keleti pályaudvaron. A legjobb időre, mert a városi úri nép nem szokott korán kelni. Onnan tíz percre perc van a legjobb piac, ahová a pénzes nagyságák járnak a cselédeikkel. Ezek igen éhesek a friss baromfihúsra.”

              - Ha olyan éhesek, etessük őket! – lelkesedett a fiatalasszony. Magával mennék én is akár már holnap reggel, ha fölférek a kocsijukra. Két füles korsárban elbírok én nyolc hízott kacsát is!

              - Jó van, lányom. Csak holnap reggel el ne aludj, mert az én uram ötkor indul az állomásra. Én Pesten jól ismerem a járást, szívesen kalauzollak. De előbb alaposan beszéljétek meg a szigorú anyósoddal, nehogy aztán megharagudjon rám! Lehkésőbb öt órára nálunk legyél, mert a Péter bátyád kocsija egy percet se vár. Pontosabb az, mint az Állami Vasút. No, Isten áldjon, lányom!

              Aztán olyan mozdulatokkal, mintha a rózsafüzérrel megáldanák egymást, búcsút vettek a hajnali viszontlátásig.

 

                                                                          3.

 

              Eszter még csak huszonkét éves fiatalasszony, de már két fiúgyerek gondja a vállán. Meg az anyósát is segíteni, aki már ötvenéves, és szigorú, okos asszony.

              András ugyan már Boszniában letöltötte a katonaidejét, még a háború előtt. De 1914-ben újra behívták. Azóta csak egyszer volt itthon szabadságon, és megajándékozta még egy fiúgyerekkel. Józsika 1912-ben született, a házasságuk első évében. Andris a kisebbik, már háborús gyerek. 1915-ben jött a világra. Rossz is, mint egy ördögfióka!

              - Olyan, mint én voltam gyerekkoromban. Égetni való, büdös kölyök – gondolja mosolyogva.

              - Nálunk legyél ötre, mert Péter bátyád pontosabb, mint az Állami Vasút! – állandóan ez motoszkál a fejében, amikor az udvaron át a hátsó szobába megy, hogy levesse ünnepi ruháját, és az otthoniba öltözzön.

              Csak azután megy előre az anyósához meg a gyerekekhez. Az „édesanyámhoz”, mert Eszter így szólítja. Meg is érdemli a tiszteletet, mert igen sokat tanult tőle, és a szüléseinél Rozália mama volt a bába. Már ötvenöt éves, de szellemileg olyan friss, mit egy fiatalasszony. Olvas is hozzá eleget.

              Egy födél alatt laknak az anyósával, csak a fiatalok kapták a hosszú ház szobakonyhás hátsó lakását, ahol elférnek a gyerekekkel is. Igaz, hogy ez csak egy udvarra néző nagy ablaktól kapja a fényt, de a konyha is üvegajtós.

              Rozália mama, mert az idegenek így szólítják András édesanyját, ragaszkodott az első szobához annak a két kis ablaka a ház előtti füves-fás térre néz, és ezeken át szélesen és hosszan belátni az egész környéket, és elég fényt ad a virradattól napnyugtáig tartó foglalatosságához. Mindenek előtt az olvasáshoz.

              Ilyenkor, vasárnap délelőttönként Eszter kivesz egy kis szabadságot, hogy pihenjen és imádkozhasson. András már több mint egy éve nem volt itthon. Dobálják őket egyik frontról a másikra. A szerbről az oroszra, majd az olaszra, és legutóbb, már milyen régen volt, még márciusban, újra az orosz frontra parancsolták. De szabadságot, azt nem adnak. Ki tudja, él-e még?

              Vasárnaponként Eszter, bár magának se vallja be, nemcsak azért jár a templomba, mert buzgó katolikus, de ilyenkor kivesz „egy kis szabadságot” a kicsik állandó nyüzsgésétől fáradtan. Ilyenkor a gyerekeket meg a főzést édesanyám gondjaira bízza.

              Miután átöltözött, tiszta, de hétköznapi ruhában megy előre az utcára néző első szobába. Előre tudja, hogy nagy örömet hoz, de sírás lesz a jutalma. Az idősebbik, a Józsi, aki szakasztott apja, amikor anyját meglátja a nyíló ajtóban, kiált egy hatalmasat és érthetetlent. Aztán biztos, ami biztos, gyorsan belekapaszkodik az anyja szoknyájába. Az ördögfióka éppen az ágy szélét fogja, de a másik kezével egy csutkát kínálgat neki jutalmul, ha mindjárt az ölébe veszi.

              Eszter, miután köszönt az édesanyjának, leereszkedik a székre, és ölébe emeli a kicsi Andrist. Zsebkendőjével mindkettőnek megtörli könnyező szemét és az orrát.

Rozália mama most is olvas, vagy csak úgy tesz, mintha olvasna. Az okuláréja fölött szúrós szemmel néz a menyére, és epésen mondja:

              - Aztán máma mit tanultál a templomban, lányom?

              Ezt nem azért mondja, mintha választ várna rá, csak azt akarja éreztetni a fiatalasszonnyal, hogy nem kedvére való a templomba járás. Nem az imák meg a szép énekek, hanem a papok miatt. Nem szereti őket, mert faluszerte rossz hírét költik. Nem a templomi szószékről, hanem a disznótorokon, névnapokon, ahová vendégségbe hívják őket.

              Sok helyen elmondták már róla, hogy bűbájos meg ördögi praktikái vannak. Akik jobban ismerik, csak úgy emlegetik: „a füvesasszony.”

              Ami csak azt jelenti, hogy ismeri a füvek, a virágok és más gyógyító növények titkait, amit még a nagyanyjától tanult lány korában.

              Gyakran elmondja családjának is:

              - Az Úristen olyan világot teremtett, ahol minden emberi nyavalyának, betegségnek elrejtette a gyógyszerét. Fűben, fában, virágban. Ez nincs együtt egyetlen országban, de a Föld valamelyik növényében megtaláljuk. Ezt kéne kutatni a tudós férfiaknak, és nem új fegyverek gyártásán törni a fejüket.

              Ebben a mi kicsi határunkban legalább száz betegség gyógyszerét ismerem. Ezért merek gyógyítani, és bátrabban, mint a patikus a maga tablettáival meg poraival.

              Nem beszélve arról, hogy a születés titkába is beavatott az én négy osztályt végzett nagyanyám, aki még nálam is többet tudott. A Földön mindenütt tisztelettel veszik körül a hozzá hasonlókat, csak nekem kell mindig patikussal meg pappal hadakoznom. De én vagyok az erősebb!

              Nézz ki minden tavasszal erre a kis terecskére az ablakom előtt! Amikor már kitartóan süt a napocska, a fűszálak között megjelenik ezerszám a kamilla apró, sárga virága. És mintha az Isten maga mondaná: Nézd milyen szép és milyen hasznos!

              Fölér egy egész patikával. Orvosi székfűnek mondják meg szent Iván pipitérnek és szüzek anyjának. Igen szép neveket adtak neki a tanulatlan emberek, de meg is érdemli. Gyógyítja a hasfájást, oldja a görcsöket, megszűnteti a havi vérzés zavarait. Lázat, gyulladást csillapít és megszűntet. Sorolhatnám tovább. Hogyha kamillás vízzel mosod a hajad, illatos lesz és selymes. Nyugodtan, pacsuli nélkül elmehetsz a szagos misére.

              Hány embert állítottam már talpra? Csak a Jóisten a megmondhatója! Nemcsak a testet, de lelket is többet gyógyítottam már, mint a tisztelendő úr. Ha nem kellene az embereknek a tudományom, akkor miért áll meg olyan gyakran a házunk előtt egy-egy parasztkocsi, néha az éjszaka közepén, hogy egy szülő asszonyhoz vigyen, mert bennem nagyobb a bizodalmuk, mint egy orvosban. Az a férfi tudja, hogy jó kezekre bízza az asszonyt és a gyereket is.

              Aztán ki dönti el, hogy az Ördögtől vagy az Istentől származik-e a tudásom? Ha segít az embereken, akkor csak a teremtő Isten szándékát szolgálom. Bűn az, ha sok titkát bízta rám az Úr? Nem a patikus úr, a tisztelendő úr, hanem a Teremtő Úristen. Rám, Jónás Rozáliára, aki ugyancsak négy osztályt végeztem – fejezi be büszkén és határozottan.

              Eszter igazat adott édesanyjának, mert még egyik gyerekkel sem kellett orvoshoz fordulni, mert mindig kéznél volt a nagymama házi patikája.

              - És mit főztetek ki ebéd előtt az Örzsével? – kérdezte váratlanul. - Láttalak benneteket, amikor igen hosszan búcsúzkodtatok.

              - Azt ajánlotta, édesanyám, hogy holnap én is menjek el vele a budapesti piacra, mert ők baromfit visznek föl, és nagy haszonnal lehet eladni. Én csak annyit mondtam, nekünk is vannak hízott kacsáink. És ha anyám megengedi, én is vele mehetnék holnap reggel szerencsét próbálni. Szereznék egy kis pénzmagot.

              Igen bizonytalan volt a hangja, de az anyósa töprengett egy-két percig, aztán hangosan gondolkodni kezdett:

              - Nem butaság, és volna is hová vetni azt a pénzmagot. A petróleumos üvegnek már csak az alján lötyög valami zavaros lé, pedig nyakunkon vannak a hosszú téli éjszakák. Nincs mivel világítani. Lisztet is kéne venni egy-két zsákkal, mert engem mindig megjutalmaznak a munkámért, de csak disznósággal: szalonnával, sonkával, kolbásszal, de ezeket csak kenyérrel lehet megenni. Nem ehetünk sonkát szalonnával, mert igen elcsodálkozna a gyomrunk, és nem győznénk a kamillás teát inni.

               Még a kert sincs fölszántva. Ahhoz olyan embert kéne fogadni, akinek lova, ekéje van. Azért megint csak fizetni kell. Ne szaporítsuk a szót, rá vagyunk szorulva, hogy pénzünk legyen minél előbb. Csak kérdés, hogy szívesen mész-e?

              - Éppen erről beszélgettünk egész úton, hogyan lehetne a pestieket úgy segíteni, hogy magunkon is segíthessünk. Náluk már gáz világít, nálunk még csak lámpa ég. De a háború miatt nincs ennivalójuk. Hát akkor etessük őket, de úgy, hogy megfizessék! Az Örzse néni egy igen jó piacot ajánlott meg pénzes vevőket. Nincs is messze a Keleti pályaudvartól. Csak reggel korán kéne kelni! Ha anyám vállalná a gyerekeket, én szívesen nekivágnék.

              - Próbálj szerencsét, lányom! Vidd el két kosárban a legszebb kacsákat! Hozz ennek a két lurkónak is valami ajándékot holnap este. Csak vigyázz magadra is, kislányom! Háborús időket élünk! – fejezte be az anyósa aggódva, és ezzel eldöntötte a kérdést.

              Eszter egész vasárnap délutánt együtt töltötte a gyerekekkel. Amikor jól laktak bablevessel és túros csuszával, igen jó kedvük kerekedett. Leült a szoba közepén a rongyszőnyegre, és együtt biztatták hajszra vagy csára a barna kukoricacsutkából befogott ökröcskéket. Aztán égig érő tornyot igyekeztek rakni belőlük, de a legnagyobb örömükre, mindig összeomlott.

              Az asztal fölött, a falra akasztva, így tanított a Házi Áldás:

 

                                                         Hol Hit, ott Szeretet,

                                                         Hol Szeretet, ott Béke.

                                                         Hol Béke, ott Áldás,

                                                         Hol áldás, ott Isten.

                                                         Hol Isten, ott szükség nincsen!

 

                                                                          4.

 

              Bobek Eszti, a Filus Andris felesége sokat hallott már Budapestről; az urának egyik tábori lapján éppen a Lánchíd meg a Duna látszott. Az iskolában olvasott is a városi világról, ahol sok nép él hatalmas emeletes házakban. De olyanok lehetnek, mint a rabok, meg vannak fosztva minden szépségtől, amit egy életen át a természet teremt a faluban vagy a tanyán lakó szabad embereknek évről évre.

               - No, holnap én is megnézhetem közelről - gondolta, amikor fájdalmas búcsú után anyósára hagyta síró gyerekeit.

              Október végén már korán esteledik, ezért még fényes nappal elrekesztette a többiektől a kiválasztott nyolc legszebbet. A lábukra is keresett zsákmadzagot. A két kosárban meg szépen megágyazott szalmából az állatoknak, hogy holnap hajnalban minden úgy menjen, mint a karikacsapás.

              Amikor az előkészületekkel végzett, be is esteledett. Aztán bement a hátsó szobába, lámpát gyújtott. Vizet is melegített a sparhelton, és a teknőben állva tetőtől talpig megmosakodott. A parasztasszonyos gúnyáját készítette elő, ami tiszta volt, és messziről elárulta, főleg a virágos kendője, hogy még fiatal menyecske.

              Aztán még nyolc óra sem volt, amikor ingben és alsószoknyában a dunyha alá bújt. A lámpát lecsavarta, de csak annyira, hogyha felébred, mindig láthassa az óra állását. Nyugtalan éjszaka következett. Sok-sok befejezetlen, nyomasztó álommal, és gyakran fölébredt, hogy megnézze, mennyi az idő.

              Fél ötkor úgy dönt, hogy fölkel. Magára veszi a pendelyt, egy alsószoknyát, és egy kofához illő felsőt, kékfestőset. De a reggel hűvös lesz, és egy hosszú aljú blúz is kell, a vállaira meg a mellére a barna berliner kendő. A haját koszorúba fonja, és szép rózsás kendővel beköti a fejét.

              Megforgatta a derekát, és fél ötkor megállapította, hogy csinosan felöltözött. Igazán olyan, mint egy fiatal kofaasszony. Elfújja a lámpát, a kulcsot kétszer is megfordítja a zárban, és az eperfa törzsénél a lehullott őszi levelek alá rejti. Aztán az ólhoz megy, hogy a kacsákat a helyükre ültesse. Megkötözött lábbal békésen üldögélnek a szalmán, amikor a két karjára emeli őket. Nem is olyan nehezek!

              Nem tudja, hogy pontosan mennyi az idő, mert szuroksötét van. Semmi fény a borús égen, a földön is csak távoli kutyaugatás. Szerencsére nem ijedős természetű, és Örzse néniék sem laknak messze.

              Amikor odaér, Péter bácsi még csak a lovak befogásával bajlódik. Eszter vidáman beköszön:

              - Adjon Isten jó reggelt a ház lakóinak!

              - Neked is kívánjuk, ifiasszony! – kiált ki a sötétből egy férfihang, aztán Péter bácsi a második lovát faroltatja a kocsirúd mellé.

               - Aztán reggeliztél-e, kofatársam? Biztosan elfelejtettél a nagy igyekezeten. Gyere a konyhába, igyál legalább egy bögre tejet, hozzá egy karéj kenyeret! – ajánlja a konyhából Örzse néni. Eszternek jól is esik éhomra.

               - Reggelire egy nagy pohár tej, egész napra tiszta lesz a fej! – gyártja szokásos rigmusát Péter bácsi, aki már a kocsi derekát igazgatja, hogy asszonyoknak kényelmes helyük legyen. Aztán fölkászálódik a kocsira, hogy segítsen a kosarakat a helyükre rakni.

              - Hátra a nagy kosarakat, ide a puha szalmára, az asszonyságokat!

              Kényelmesen elhelyezkedik egymás mellé a két asszony is.

              - No, Holló, Fecske, indulás! – harsogja az öreg. Péter bácsi nem szerette gyorsan hajtani a lovait. Az ostort is igen ritkán használja.

              - Az asszonnyal meg a lóval jól kell bánni! Mind a kettő kényes jószág. Nem rendes az a gazda, aki sűrűn használja a korbácsot. Ha pedig kiérünk az állomáshoz, ne kívánjátok, hogy körülcsókoljalak benneteket a búcsúzáskor, mert egy kupica pálinkát már fölhajtottam reggelire. Én már csak ilyen vagyok, tejet prédikálok és pálinkát iszok.

              - Maga, vén szosze, csak az útra figyeljen! – veszi el az ura szavát a felesége.

              Fél óra alatt kényelmesen megtették az utat. Talán öt percet sem vártak, amikor beszuszogott a kalocsai vonat, de a jegyek akkor már Örzse néni zsebében voltak. Kényelmesen elhelyezkedtek a kupéban, és a masina már el is kezdte húzni a kocsikat Kiskőrös felé.

              Eszternek ekkor jut először eszébe András, akiről a nagy készülődés közben el is feledkezett. Mit szólna hozzá az ura, ha látná, hogy fölcsapott kofának? De maga is tudja rá a nyugodt, megfontolt választ:

              - Te adj magadra! Ne cigánykodj néhány koronáért! Csak a gyerekekkel törődj, mert az a neked való, tisztességes munka!

              Ha itthon lehetne velünk, dehogy mennék én Budapestre! Akkor nem kéne pénz után kuncsorognom, hogy kenyerünk legyen a télen. Fel lenne szántva a nagy kert egészen a Bogárzó partjáig, és anyánk téli estéken is olvashatna kedve szerint. Előteremtene az mindent a két keze munkájával a föld alól is, mert csak a családjáért élt és dolgozott egészen a bevonulásig. Eddig az átkozott háborúig!

               - Kiskőrös! Átszállás a budapesti Keleti pályaudvar felé! – harsogja egy borízű hang. Áthurcolkodnak. Megkeresik a legkényelmesebb helyet maguknak az egy ablak melletti sarokban, egymással szemben. Az állatoknak a széles ülés alatt találnak helyet. Aztán Örzse néni azt mondja a fiatalasszonynak:

              - Látom, hogy álmos vagy. Aludj csak bátran, akár Budapestig! Majd én időben szólok, ha megérkezünk. Addig vigyázok mindenünkre.

              Eszter engedelmesen a fejtámlára hajtja a fejét, és a kocsi ringatására, néhány perc múlva mély álomba merül. Andrásról álmodott.

 

                                                                          5.

 

             Fél év kellett volna már csak a tizenhéthez, hogy eladólánynak számítson, amikor kommendáltak neki egy falusi legényt. Hét évvel idősebb volt Eszternél, de már letöltötte a katonaidőt, és éppen hozzájuk illő családból való. Se szegény, se gazdag, aki megél a két keze munkájából. Édesanyjával élnek kettesben a hosszú Vasút utcai házban. Azzal, aki a „füves asszony” hírében állt még a fölső tanyákon is, és igen nagy becsülete volt a gazdák között a gyógyító tudományával. Meg ügyes kezű bábaasszony volt már fiatalabb korában is, mert a Bobekék mindkét lányát ő segítette világra.

-          Nyugodt életed lenne mellette, mert békés természetű. Bár, ha kell, nem ijed meg a maga árnyékától. Jobbára az édesanyja mellett nőtt fel, mert apja korán meghalt tüdőbetegségben.

       És ami a legfontosabb, nem iszik, nem szívja azt a büdös bagót, mint a kedves édesapád. Higgadt, komoly fiatalember, mert a huszonöt éves kor a nősülésre a éppen a megfelelő idő. Akkorra már minden férfinak benő a feje lágya, kivéve megint az édesapádat – fejezte be András bemutatását Rozika néni, aki élesen megnyomott minden szót, amivel az ura vétkeire verhetett az éles nyelvével.

-          Ezt a fiatalembert várjuk holnap, vasárnap délutánra, mert én már megüzentem neki, hogy nagyon szívesen látjuk ebéd után két órára. De amikorra megérkezik, vágd magad puccba, és nehogy valamelyik fa tetejéről köszönj rá, ha megérkezik – ez meg Eszternek szólt.

-          Majd meglátom, tetszik-e, ha látom meg hallottam is beszélni – csapott rá gyors szavakkal a lány, a maga hebrencs módján. És érdeklődve várta a „vevőlegényt”, mert kajánul csak így emlegette a vőlegény-jelöltet.

       Eszter olyan vadóc volt, mintha fiúnak született volna. Mert nem volt olyan magas nyárfa a környékükön, amire föl ne mászott volna. A tanya kúpcserepein meg olyan ügyesen járt-kelt, mint egy macska. Mint egy „vadmacska”, ahogy az apja mentegette a lányát a dühös „annyukom” előtt. Mert János bácsinak ő volt a szemefénye.

       Az Isten megmentette attól is, hogy a kazal tetejéről lefelé szánkázva belecsússzon valamelyik elhagyott vonyogóba. No, persze ez nem tegnap történt, de ilyen kislány volt. Ilyen lett faluszerte a híre is.

 

                                                                          6.

 

         A vasárnapi ebéd után András tisztességesen felöltözött. A templomi fehér ingét, sötétkék ruháját és fekete csizmáját húzta föl. A haját, katonaszokása szerint két oldalra fésülte, és nekivágott gyalogosan a négy kilométeres útnak. Elment ő már sokszor a Bobekék tanyája mellett többször is, de volt annak már vagy tíz éve.

        Most egy kicsit izgatott volt, de nem jobban, mint egy harctéri bevetés előtt. Mostanában és gondolatban sűrűn kószált arrafelé, mert amióta hallott Eszterről, nem volt olyan óra, hogy ne gondolt volna nősülésre. Igen tetszett neki, amit hallott róla. Mert nem akart maga mellé választani olyant, akinek gazdag ugyan a kelengyéje, de maga lusta, tohonya, a föld terhe. Akit mindig noszogatni köll munkára, szerelemre. De ügyelt, hogy megfeleljen az édesanyjának is, mert annak a szava mindig szentírás volt előtte. De éppen ő ajánlotta fiának azt a talpraesett lányt, akinek anyjával jó barátságban maradtak a kislányok, Julianna meg Eszter születése után.

        Legalább egy kis életet hoz a házba! Édesanyámmal kettesben nem sok alkalom van a nevetésre. A gyerekeink se legyenek nagy mamlaszok, hanem olyanok, mint az anyjuk: csupa rakoncátlan, életre való kölyök!

        Olyanok legyenek, mint az a kommendált kislány a fölső tanyákról! – ezeken töprengett, és már nem is tudta mással elképzelni a jövőjét, csak ezzel az ismeretlen arcú kislánnyal. De azért a hét év nagy korkülönbség! Ezt maga is belátta.

        Mikor nevettem én utoljára életemben? Talán, amikor a katonaságnál hecceltük egymást. De a saját födelünk alatt még mosolyogni is ritkán volt alkalmam. De most, amikor arra lányra gondolok, már mosolygok is – jöttek egymás után a gondolatok.

        Amikor kiért a faluból, és már a vasút vágányain is túl járt, éppen az út felén, megállt egy út menti fánál. Elővette a bicskáját, és vágott vele egy vastagocska ágat. A markához nyesegette a vastagabb végét, és így, felfegyverkezve folytatta útját a tanyák világában. A tanyák szét voltak szórva, mintha semmi közük nem lenne egymáshoz, pedig éppen ebben a magányos világban összetartóbbak az emberek, mint faluban az egy utcában lakó szomszédok. Mert a határ nem veszélytelen. Előfordulhat, hogy kóbor, elvadult kutya szalad rá az emberre. Nem félt, csak óvatosságra szoktatta a katonaság.

        Amikor úgy gondolta, hogy már senki emberfia nem hallhatja, mert vasárnap keresztény ember nem dolgozik a határban, elénekelte hangosan, teli fiatal tüdőből, a kedvenc katonanótáját:

                                                   A nagy hadikórház hatsoros ablaka,

                                                   A jó édesanya sírva jár alatta.

                                                   Ne sírj, édesanyám, így kell annak lenni!

                                                   Szép magyar hazánkért sokat kell szenvedni!

 

        Ahogy elénekelte, ugyanaz a fájdalmas keserűség markolta meg a szívét, mit kinn a fronton, valahol Boszniában. És szégyen, nem szégyen, de könny szökött szemébe. Talán a távoli katonasors emléke csalta elő. Talán a mostani árvasága is, mert aki az édesapját vesztette el, az is árva.

          Közben, talán azért, hogy lerázza szívéről a rákövesedett bánatot, fölidézte, amit Bobek Jani bácsiról, Eszter édesapjáról hallott. És újra elmosolyodott, mert még ez is tetszett neki.

Még egy évtizede is az volt az öreg szokása, hogy vasárnap délutánonként magára zárta a kamraajtót. Magányosan, sokszor órákon át táncolt. Persze megszakította néhány rövid szünettel, amikor egy-két pohár bort lehajtott tüzesítőnek. Hordók előtt és gyertyafény mellett. De ilyenkor tilos volt még kopogtatni is az ajtón.

Ha utána megkérdezte a felesége:

-          Ember, nem unalmas egyedül?

Erre mindig azt felelte:

-          Ha hiszed, annyukom, ha nem, ilyenkor velem táncol még az Istenben boldogult apám meg az öregapám is. Igen jó az én társaságom!

      A kamra földje is ezt bizonyította, mert soha annyi bort nem ivott, mint az ilyen hármasban eltöltött mulatozás idején.

      Szigorúan őrzött családi titok volt. Ezért, aki csak ismerte a Bobek családot, mindenki tudott róla a tanyákon is, a faluban is

      András már a tanya közelében járt. A kutyákat megkötötték, és ez is annak a jele, hogy vendéget várnak. Az ajtó előtt néhány dobbantással lerázta csizmájáról a fölösleges port,  Közben észrevette a barna kamraajtót, és elmosolyodott. A botot az ajtó mellé támasztotta, és illedelmesen bekopogtatott. Azután, amikor engedélyt kapott a háziaktól, bátran belépett a szobába.

      Alacsonyabb volt a mennyezete, mint a Vasút utcai házé, és úgy érezte, mintha egyik pillanatról a másikra, megnőtt volna. Illendően beköszönt, és sorban kezet fogott mindenkivel. Először a Jani bácsival, aki ünneplő volt öltözve, és sorban bemutatta a feleségét meg a két nagylányt. Rozika néni kék selyemruhában volt. Julianna, a húgocska és Eszter a legszebb fehér, templomi öltözetben.

      Az asztalon már ott állt a boros üveg, körülötte a poharak, mellette egy tányérban mákos kalács. Ahogy szíves vendég fogadásakor illik.

-          Ülj le, fiam! Amint látod, a nőszemélyek igen kiöltöztek a tiszteletedre. De azért te csak pihend ki magad a hosszú út végén. Ne félj, nem kell a lányokat táncba vinni! – mondta Jani bácsi igen elégedetten, és egy kicsit már kapatosan.

      De miért ne bánna velem úgy, mint a gyerekével, hiszen az apám lehetne a maga ötvenkét évével – gondolta András, aztán kényelmesen az asztalhoz telepedett. Rögtön előtte termett a tele pohár, és már koccintottak is a háttérbe húzódó nőcselédek egészségére. Aztán Jani bácsi Andrást meg az édesanyját éltette, és erre is inni kellett. De ezzel ki is merült a rokonság. Kezdődhetett az ismerkedés!

-          Hallottam, fiam, hogy nem vagy jó barátja a bornak meg szakérője ennek a szép piros kadarkának, de a gazdát nem illik megsérteni. Ezután se legyél ellensége a boromnak, különösen, ha én kínállak. Igyunk még egy utolsót a lányok egészségére! – a lányok közé az annyukomat is beszámította. Andrásnak jól esett a három pohár bor, mert igen megszomjazott a hosszú, poros úton. De ennyi éppen elég is volt.

     Jani bácsi, mint a bort kedvelő emberek általában, elég bőbeszédű ember. András meg szívesen hallgatta, és közben nézelődött a szobában.

      Biztosan itt szoktak aludni a szülők, a lányok meg a belső szobában - gondolta sietve, nehogy lekéssen egy hozzá intézett kérdésről.

      De azt tudta, hogy meg is kell dicsérni a bort, mert úgy illik, bár nála minden bor egyforma volt, és savanyú. Ha meg sokat iszik belőle az emberfia, akkor elveszi a józan eszét, vagy rosszul lesz tőle.

-          Szép tiszta bor meg erős! Látszik, hogy hozzáértő ember készítette. Öt-hat pohárral már a földhöz vágna. Azt hiszem, nem is kérek többet. Meg hát nem is azért jöttem, hogy a borral birkózzak. Azt mondták nekem a faluban, hogy van maguknak, Jani bácsi, Rozika néni, egy tűzről pattant lányuk. Eljöttem, hogy személyesen is megismerjem, Esztike pedig engem.”

      Aztán átadta a szót Jani bácsinak, akit aztán nem is kellett bíztatni. András közben figyelte ezt a kerek, barna szemű és tömött, sűrű bajszú arcot, amit már barnára sütött a nap a szabad ég alatt, pedig még csak május végén járunk. Eszter arca hosszúkás volt, és arányos a homlokától az ajkáig. Abban is az anyjára ütött, hogy kékeszöld volt szeme. És olyan élénken mozgott, mint kedvenc madara, a cinke.

-          Nézd csak meg először a formáját, fiam! Eszter, hozzál, lányom diós kalácsot is az asztalra! Egyél belőle, fiam! De ha látod, ne higgy a szemednek egészen, mert a mi nagyobbik lányunk, az Eszter, fiúnak készült, de lánynak jött a világra. Maga az édesanyád a megmondhatója! Úgy forgott meg rúgkapált benn, még az anyja hasában, hogy mindenki azt várta, fiú jön a világra. Csak az édesanyád kezében változott át kislánnyá. Aztán kiderült, hogy jó volt a sejtésünk, mert minden fiún túl tett, ha fára mászásról volt szó. Úgy jár-kelt a háztetőn, mint a macska. Az egyik vénasszony itt a szomszédban azt is mondta rá, hogy az anyja, a terhessége idején, biztos nagyon megbámulta a macskákat. Mire én rögtön letromfoltam:

-          Ha maga szerint a feleségem a fecskéket bámulta volna meg, akkor tán még repülni is tudna ez a lány? De ne hidd, hogy nem tud jól viselkedni, ha akar! Az iskolában, itt a dömötöriben, igen jó jegyeket kapott még magatartásból is. A bátorsága meg a vére hajtja. A mi Esztink már csak ilyen! Hála, hogy a férfit teremtette az Úristen elsőnek, és a maga hasonlatosságára. Most igyunk egyet a magunk egészségére is!

    Koccintottak, és a Jani bácsi átadta szót Andrásnak:

-          Igen kevés a mondandóm. Apám, az Isten nyugosztalja, akkor halt meg, amikor éppen Boszniában szolgáltam, Ott, ahová még a madár sem jár. A posta még ritkábban, és csak egy gyászlevél tudatta, hogy milyen baj történt otthon. Még apám temetésére sem jöhettem haza. Édesapám, az Isten nyugosztalja, rám hagyta „zsandár” Filus nevet meg egy kis birtokot, amiből eddig is megéltünk, ezután is megélünk. Anyám magára maradt, és hogy legyen miből megélni, eladta lovat meg a kocsit. Mire hazajöttem, nem maradt más, csak a földek. Egy nagy kert mindjárt a ház mögött, egészen a Bogárzóig. Igen jó föld. Az minden évben megtermi a baromfinak való kukoricát. Aztán szőlőnk is van, de mindjárt négy helyen is, minden égtáj felé. Az egyik keleten, a Vadkert felé vezető út mellett, a második északon, közel a zárda épületéhez. A harmadik van legközelebb, mindjárt a Mozgó utca végén. A legtávolabbi délen, már a szentimrehegyi határ szélén. Birtokunk van annyi, amiből megélünk. A mustot eladjuk, a kertben zöldség is terem, néha még a piacra is jut belőle. Dolgozni kell, hogy minél előbb lovunk, kocsink legyen újra! Nélküle félkezűnek érzem magam, mert szüretkor mindig rászorulunk a mások segítségére. És azt illik visszaadni! Szeretnék a magam gazdája lenni végre! Magányosan élünk abban a kétszobás hosszú házban édesanyámmal. Minden évben tele van a kamránk, de igen sajnáltam azokat az embereket, akik csak a hasuknak éltek.

-          Ami a házasságot illeti, az a véleményem, hogy nem kölcsönkenyér, amit bármikor visszaad az ember. Egy ügyes asszonnyal, annyi gyerekkel, amennyit az Isten nekünk szán. És akik rosszak legyenek, életrevalók. Azokat majd az anyjuk neveli. Azután, mit tagadjam, nem szoktam társaságba járni. Már gyerekkoromban sem, a kaszárnyában meg be is sokalltam tőle egy életre.

-          No, de azt hiszem, hogy a látogatási idő le is járt. Hosszú út vár az én két kipróbált csikómra hazáig. Azt is tudom, hogy az anyám a kis ablakon át igen figyeli az utcát, hogy mikor tűnik már föl végre az egyetlen fia.

       András illedelmesen búcsút vesz. Újra kezet fog mindenkivel, a cinkeszeműnek még a szemébe is mosolygott, és kilépett az ajtón. Nem feledkezett meg a botjáról sem, és lassú léptekkel hazafelé indult. Tudta, hogy most nagy beszélgetés folyik a Bobekéknál.

Szinte hallotta az Esztike hangját:

-          Több idő kell ahhoz, hogy megismerjük egymást! Azt üzenem neki, hogy egymás után minden vasárnap látogasson el hozzánk. Hogy beszélgethessünk négyszemközt is. Hiába, meg kell ismernünk egymás szándékát és a gondolatait! Tetszik nekem ez a fiatalember, a külleme is, az meg különösen, hogy nem iszik, nem bagózik. Egészen más fajta, mint én, de derék, jóindulatú embernek látszik. Aztán úgyis meg kell várni a tizenhetedik évet, amikorra kialakulhat ez a házasság. Éppen öt hónap van addig hátra.”

-          Okosan gondolkodsz, lányom. Józan, rendes urad lesz, ha Andrást választod – jutott szóhoz végre a Rozika néni. Majd átadom az üzenetedet a „kosaras ünnepen”, csütörtökön az édesanyjának. Biztos, hogy jövő vasárnap újra látjuk.

-          De legalább hét vasárnap délután, mert ez volt a mesebeli királykisasszonynak a kívánsága! – zárta le a beszélgetést Jani bácsi. Aztán jót húzott a pohárból, és elégedetten simogatta meg sűrű, tömött bajszát.

 

                                                                          7.

 

-          Esztikén! Ébresztő! Ez már a Keleti pályaudvar. Eszter sokáig volt távol, és éppen csak visszaért a déli vonat indulásáig.

Örzse néni ijedten nézett piros arcára és lesütött szemére:

-          Hát te hol voltál egész délelőtt?”

-          Eltévedtem” – mondta suttogva,

-          Bizony, én is úgy látom, hogy eltévedtél – mondta szomorúan Örzse néni.

 

                                                              KIK ÉS MIÉRT?

 

                                                          Az I. világháború hatása

 

           Ők, Barátom, ahhoz a nemzedékhez tartoztak, amelynek a 20. században a legnagyobb emberi próbákat kellett kibírnia és túlélnie.

           Az bizonyos ma már, hogy az első világháború Európa népeinek életét teljesen felforgatta. Nemcsak az derült ki, hogy egy teljesen új típusú háború ölte mindkét oldalon az embereket, de az is: minden korábbi erkölcsi norma a négy év alatt semmivé lett.

           Gondoljunk az állóháború minden szörnyűségére! A gáztámadásokra, a mocskos lövészárkokra, az állóháború hihetetlen emberveszteséget követelő vérfürdőire, a Verdun-höz, Przemislhez hasonló mészárlásokra, a repülőgépek, a harckocsik bevetésére.

           A marxista alapállás: az „imperialista háború” bélyegét mindkét harcoló félre rá lehet égetni. De leginkább a győztesekre! Az antant már a háborúba világos célokkal indult: Szétverni az Osztrák-Magyar Monarchiát és legyengíteni a szintén gyors fejlődésnek indult Oroszországot.

           A háború végén mindkét tervet sikerrel hajtották végre. Az árulókat jutalmazták: Románia, Csehszlovákia, Olaszország. Magyarországot a történelemben példátlan módon széttépték, pedig egyedüli ellenzője volt a háborúnak. Nem volt kezdeményezője a konfliktusnak, nem lett áruló, és a magyarság lélekszámához viszonyítva a legnagyobb áldozatot hozta – a vereségért.

           Azért a vereségért, amelyet elsősorban a csehek, a románok, a horvátok, a szlovákok kétszínűsége idézett elő. A háború idején kötött titkos megállapodások különleges szerepet játszottak a háború végi békék megfogalmazásában.

           Ami pedig a hátországban lejátszódott, az minden emberveszteségnél tragikusabb volt. A HITnek olyan devalvációja következett be, amelynek máig ható következményei lettek. Nemcsak a vallásos hitről van szó, hanem a hazához, az emberi méltósághoz, a családhoz, a női és egyáltalán az anyaság méltóságához fűződő hitről.

           Hazánkban, de szerte Európában is, először volt kénytelen a nő férfimunkát végezni, vagy a megélhetésért a testét áruba bocsátani. Az első világháború Európa keresztény gyökereit először ritkította meg súlyosan. Az ágyúkat nem lehet megszentelni! A házastársi kapcsolatokat jóvátehetetlen sérelem érte egész Európában.

            Mert az öldöklés csak európai háborúként folyt. Az USA beavatkozása csak olyan volt, mint a sakkparti patthelyzetét feloldó egyetlen plusz paraszt lépése. Ha morbid akarok lenni, nagy biznisz volt ez a Tőkének, de az Antant így is csak 3:2 –re nyert. Három millió halottjával győzött a kétmilliót vesztő Központi Hatalmak fölött. És a meccs vége előtt – szabálytalanul- plusz egy játékost is beállított.

            A győztesek, napi politikai megfontolásból, vagy gazdasági kényszer hatása alatt, a jövőt kockáztatva, teret nyitottak az egész Európát minden addigi pestisjárványnál súlyosabban veszélyeztető fenyegetésnek, a bolsevik előretörésnek, a jobb sorsra érdemes Oroszország földjén. Dosztojevszkij és Tolsztoj hazájában.

 

                                                                  Jászi Oszkár

 

            Hogy miként vélekedtek a frontról hazatérő katonák? Arról érdemes idézni Jászi Oszkár mondatait. Bár ő is csak lógós volt, mint a legtöbb magyarországi liberális:

           „Ha az elkínzott, elvérzett, eltetvesedett, félholtra koplalt frontkatonák hazatérnek s találkozni fognak beteg, elnyomorodott, uzsora és önkény által véresre mart családtagjaikkal vagy az urakká lett lógósokkal, vagy a kokottá lett asszonyaikkal, vagy idegen férfiak által fogant gyermekeikkel – akkor itt egy szörnyű istenítélet fog bekövetkezni. Oly aljas és oly rémes ez a háború, s nincs társadalom, melyben a frontra kikergetettek és a frontról kisvindlizettek osztályharca olyan kiélezett, tekintet nélküli és erőszakos lett volna, mint a magyar társadalomban, ahol jóformán az egész arisztokrácia, az egész gazdag dzsentri, az egész gazdag zsidóság, az egész sajtó, sőt az egész szocialista és szakszervezeti vezetőség is a frontszolgálat alól mentesítette magát.”

             Nyugodtan a lógósok közé sorolhatta volna a kulákgyereket is, mert fel tudták mentetni a több száz hold birtokosai az egykéjüket, a sorozóbizottság lefizetett tagjaival, valami képzelt betegség címén. A második világháború idején is akadt rá példa. Elég volt, ha azt mondta rá az orvos, hogy lúdtalpas. Már gyűjthette is itthon tovább a vagyont, a besorozott szegény ember családja meg nélkülözhetett évekig, ha egyáltalán hazatért az apjuk vagy a fiuk. Mert a háborúban is csak a szegények pusztultak.

 

                                                          Anyám születése

 

           Az én anyai nagyapám, akiről a történetben szó van, háromszorosan is szenvedő alanya volt az európai háborúnak. Először azért, mert már korábban letöltötte a kötelező három évet a háború kezdete előtt, mégis behívták újra. Kiküldték először a véres szerb frontra, majd onnan az oroszok ellen keletre, aztán az áruló olaszok ellen Doberdóra, és végül újra az orosz frontra, ahol fogságba is esett. Két évig semmit sem tudtak róla, de hála a lelki erejének és a józan paraszt eszének, nem állt be a vörösök közé vért ontani, hanem kalandos úton, a Kárpátokon át hazaszökött 1918 nyarán.

          Ezért születhetett meg az édesanyám 1919. június 29-én, Péter-Pál napján, a két fiú után harmadik gyerekként. Az édesanyja nevét kapta, ő is Eszter lett. Azt a bizonyos megbocsáthatatlan ballépést később tudta meg valamelyik „jóakarójától”.

          Bobek Eszter, a nagyanyám, ugyanolyan áldozata lett a háborúnak, mint az a frontkatona, aki súlyosan megsebesült. Ő a tisztességét vesztette el egy olyan Budapesten, ahol elkezdték magukat az utcán árulni a nők, de finnyás nagyságos urak a megbízottjaikkal rábírták a tiszta parasztasszonyokat, akiket a férjük nem tudott megvédeni, és csapdába ejtették őket.

          A nagyapám később meghallotta ezt a hűtlenséget, és egy életre befagyott közös sorsuk. Soha sehová sem mentek többé kéz a kézben, még a templom környékét is elkerülték. Éltek társas, eskü kötelezte, magányban – egyre távolodva egymástól. Szörnyű évtizedek lehettek a nagyapámnak, de talán a nagyanyámnak is.

 

                                                                     Tábori lapok

 

De azért idézzünk két levelet, tábori lapot, amelyeket 1916 márciusában kapott az

orosz frontra induló nagyapámtól a már két fiút nevelő felesége.

Íme az első:

Szeretett Kedves feleségem!

Kívánom a Jóistentől, hogy soraim a legjobb egészségben találjanak benneteket. Én egészséges vagyok. Különös újságot nem írhatok, de boldog húsvéti ünnepeket kivánok!

Isten veletek és velem!

Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasút utca 47. 1916. III. 6.

 

A második:

Kedves feleségem!

Örömmel tudatom, hogy a hozzám intézett leveled megkaptam. Hála a Jóistennek. Elég jó egészségben talált. A soraidból mindent megértettem. Ne feltételezd, hogy én valami rosszat elkövetnék ellened! Az pedig ne nehezítse meg a sorsodat, ha én búsulok, mert nem kapok tőled levelet. Mert mindig így van, és ebben nem tévedek. Azt hiszem, hogy a fényképet már április 4-én megkapod. Isten veletek! Választ!

Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasút utca 47. 1916. III 21.

K. u K. Infanterie Bataillon 3/38, feldkompanie.

 

                                                             A Bruszilov offenzíva

 

          A Bruszilov-offenzíva négy hónapig tartott. Bár nem tudta megsemmisíteni a keleti fronton harcoló magyar-osztrák erőket, de 270 ezer hadifoglyot ejtett a júniustól szeptemberig tartó, hatalmas orosz veszteségeket is okozó, harcokban. Ekkor esett hadifogságba a nagyapám is.

         A kibontakozó polgárháborúban nem vett részt. Okos ember lévén nem követte annak a közel százezer magyarnak a példáját, akik harcoltak a vörösök oldalán. Úgy gondolkodott, mint a régi angol politikusok, akik a „splendid isolation” alapelvét követték. Katonáskodott ő már épp eleget! Nagyapám az első adandó alkalommal, az egyik fogolytársával, a Kárpátokon keresztül, 1918 nyarán hazaszökött. Így születhetett meg az édesanyám, akit faluszerte csak Filus Esztinek hívtak. Nehezen szokták meg a vitézséggel járó Farkasfalvi nevet.

 

 

                                              KAPÁS TERÉZ ÉS UGRANYECZ ANDRÁS

                                                             /1916- 1918 – 1934/

 

 

          Kapás Teréz apám édesanyja volt, idős Ugranyecz András felesége. Róla és az egész kis családról éppen 1916-ból maradt ránk egy kép. Rendkívüli egyéniség volt. Akik ismerték, csak csodálattal emlékeztek rá.

          Életének vékony könyve már csak a kiválasztottak számára nyílik ki, mint nékem,   kései unokájának. Mindenki más számára „zárolt anyag”.

 

                                                             Kapás Teréz levele

 

           A húsz oldalas könyvének tizennyolcadik lapján egy fényképre bukkant e sorok írója. Valamikor 1916 elején készülhetett. Kapás Terézia, apai nagyanyám, ezzel üzent a doberdói frontra az urának, idős Ugranyecz Andrásnak:

         „Ha jól megnézed ezt a képet, láthatod, hogy jól vagyunk, és egészségesek, mint a makk. Nézd meg jó! A fiad már kalapot hord, mert egy másfél éves fiatalember már adjon magára. Legalábbis egy rövid ideig hallgasson a fényképész szavára, és sírás nélkül viselje el a fején a kalapot. Olyan lett, mint egy törpe legény! A fényképész úr ragaszkodott hozzá, én meg nem vagyok ellenkezős fajta. Hiszen jól ismersz! Ha egy kicsit segítünk neki, már járni is tud. Az édesapámnak meg az édesanyámnak is nagyon tetszik a kép. Mindketten igen büszkék az unokájukra! Az ifjú Ugróczy Andrásra!

Azt mondták, amikor a képet először megnézték:

           „Még bele kell nőnie a kalapjába. No, majd meglátjuk húsz év múlva, amikor sorozásra indul!”

           Hála Istennek, az még nagyon messze van, és ha Isten segít, soha nem is lesz. De én nem szeretném, hogy háborúba vigyék a fiamat is.

           Elég baj az nekem, hogy állandó gyászban van a lelkem az uramért, aki a doberdói fronton néz szembe hónapokon át a halállal. Te is gyere minél előbb haza a katonaságtól, hogy ne kelljen állandóan ezt a gyászruhát hordanom. Olyan vagyok benne, mint egy vénasszony! Azoknak illik is, de ha néha tükörbe nézek, megijedek magamtól. Ilyen vén lennék már húszévesen?

           Te még emlékszem rám. Gyere haza minél előbb, és nyugtass meg engem! Véglegesen gyere haza, hogy vasárnaponként együtt járuljunk az Úr színe elé, és imádkozunk együtt a fiunkért, édesapámért, édesanyámért, és mindenkiért, aki kedves a szívünknek.

           Anyánk még mindig szereti a betűket, bár kéne már a szemére egy új okuláré. Legalább egy rövid szabadságot kérj a parancsnokodtól, hogy minél előbb örülhessünk neked. Egészségesen gyere vissza közénk, akik szeretünk! Vagy olyan messze van az a Doberdó?

 

                                                        Idegen kéz írása

 

           Aztán a huszonkettedik oldalon egy idegen kéz írásával az alábbi olvasható:

           „Bizony, nagyon, nagyon messze van, kedves fiatalasszony! Még az Óperenciás-tengeren is túl, ahogy a mesében mondják. Ott viaskodik a te urad is a sárkánnyal. Vad sziklák között, ahol a holtakat napokig nem tudják eltemetni, mert ennyi puha föld sincs szemfedőnek.

            Az élő katonák, a te urad is, úgy járkálnak bajtársaik hullái között, hogy megutálják még a holttestüket is. Azokat az egykor élt fiúkat, akikkel együtt vigadtak még odafelé a katonavonaton, és együtt énekelték szakadó szívvel az új katonanótát:

 

                                          Ha kimegyek a doberdói harctérre,

                                          Föltekintek a csillagos nagy égre:

                                          Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

                                          Merre sirat engem az édesanyám?

 

         Bizony, bizony, nagyon messze van a sok millió szájból és szívből elátkozott Doberdó és Isonzó, ahol feláldozzák a legderekabb magyar katonák tízezreit.

         Az sem biztos, hogy ez a fénykép valaha odatalál, mert ott minden mozgásra, mint az égen köröző sas, rögtön lecsap a halál.

         Az uradat még ezen az őszön haza engedik egy rövid eltávozásra, mert emberséges a parancsnok úr. De jövő tavaszra is, hogy a temetésed előtt egy utolsó pillantást vethessen rád.       Mert áldott méhedben a két találkozás között megszületni készül egy aprócska élet formájában a halál.

         Józsikának hívják és gyorsan meg is keresztelik, mert az édesanyjában, a gyerekében csak néhány napnyi élet maradt. És megy a gyors üzenet a frontra, arra az elátkozottra:

         „Ugranyecz Andrást engedjék haza eltávozásra, mert szülésben meghalt a felesége.”

        Az uradból először fölszakad a sírás. Aztán engedélyt kér, hogy vonatra szállhasson. De olyan szükség van a halál mezején minden emberre, hogy alaposan megérdeklődik, nehogy csak a halál elől meneküljön egy halott asszonyhoz.

        Amikor hazafelé hozza a szerelvény a csonka és félholt bajtársakkal együtt, talán egy kis örömet is érez, mert a férfi az igazán gyenge lény, hátha ez a néhány otthon töltött óra fogja megmenteni rokkantságtól. Látod, milyen esendőek ezek az életbe foggal-körömmel kapaszkodó férfiak!

          Te még holtan is vársz rá. Mert úgy illik, hogy a temetésed előtt a hites urad legalább egy búcsúpillantást vessen rád.

          Amíg az otthoniak várakoznak, a könnyű testedet egy lócára fektetik, és egy állandóan hűvös vizű dézsára teszik. Közben csodálkoznak, hogy szinte nincs is súlya a testednek. A lelked volt, a szenvedő, előre látó lelked a nehéz, egész fiatal életedben, tele a másokért aggódó szeretettel.

          A szoba közepére teszik a tested, hogy első pillantásod a belépő uradra essen, bár barna szemeidet már napokkal előbb örökre lezártad.

          Fekszel fekete ruhában a fekete ravatalon összekulcsolt kezekkel, amelyeket a rózsafüzér kapcsol össze, és vársz. Számodra már nincs idő, sem múlt, sem jelen, sem jövendő. A te időd az örökkévalóság.

          Együtt várakoznak veled minden éjszaka a virrasztó utcabeli asszonyok a márvány tested mellett, és százszor, ezerszer elmondják a fájdalmas rózsafüzér könyörgéseit.

          Édesapád, szegény, pedig szívszakadva hordja a tested alá a mindig hűvös kútvizet, és közben minden nappal egy évet öregszik. Legszívesebben veled halna maga is.

          Igaz, hogy júniusban már meleg napok járnak, és az ablakot nyitva kell tartani, de mi bomlana szét ebben a fehér márvánnyá változott fiatal testben?

          Végre megérkezik az urad, és katonasapkáját megilletődve emeli, amikor a tested mellé térdel. Imádkozik, és a búcsúpillantása márvány arcodra esik. De nem ismer föl téged, aki maga volt az élet, az életek anyja.

           Aztán gyorsan elhantolnak téged is, int egy harctéri halottat, csak a puha itthoni földbe. Egyedül édesapád sirat még akkor is, amikor kifordul az udvarból ringó testeddel a gyászkocsi, és meg sem áll a végső állomásig, a minden testnek útján. Csak az a szomorú, hogy a te utad olyan rövid volt. A vége: Életet termő hősi halál!

 

                                                                  A temető

 

           A temető olyan, mint a mágnes. Magához rántja a gondolatokat. Minél idősebb az ember, annál gyakrabban. Kivétel nélkül mindannyian itt pihennek, akik elődeim voltak.

           Majdnem minden második síremléken korpusz: kőből, alumíniumból, újabban vasból. A Krisztus-testek nyáron a hőségtől szenvednek, télen a fagyos éjszakáktól. És szenvednek a betonbunkerek mélyén a holtak, mert a föld pórusain át nem jut hozzájuk egy lélegzetnyi levegő sem. Mennyivel magasztosabb egy hindu szertartás, ahonnan egyenesen a mindenség kapja vissza a lángoló test minden elemét.

          A talpunk alatt nyugvókról régen lehámlott a hús. És a csalódott férgek tovább álltak. Már csak a csontokat fedi a puha, sárga homok.

          De miért kell még a betonfödél is? Azt hiszem, megtaláltam rá a választ. Az egyik embertársam sírkövén, akit öt éve temettek, az alábbi hamis melódia szól:

 

                                     „Temetőbe száll szívünk, s megáll egy sír fölött,

                                     Amelyben egy drága szív tőlünk elföldeltetett.

                                     Lelkünk zokogva hull rá, s keresztjén sírva sír.

                                     Nincsen a temetőben egy ily DRÁGA sír.”

 

         Azt hiszem, hogy ebben a fűzfa-dalban a legfontosabb szó: a „drága”. Tudom, hogy most félreértem, de ez szándékos neveletlenség. A régiek igen bölcsen azt mondották: „A halálban mindenki egyforma.”

         De a körítésben és a kerítésben már nagyok a különbségek! Itt, kérem, mint ügetőn a paripák, a kripták versenyeznek!

         Az egykor volt jól menő cukrászé fekete márványból épült. A borhamisítók népes csapatáé csak szürkéből. Ez szolidabb típus, de még mindig kő, bár csak hazai robbantásból. Majd jön az egérszürke köznép műkő- és betonszarkofágja, ami súlyával gondoskodik arról, hogy számukra is nehéz legyen az ígért feltámadást.

         Igen hangosan kell majd fújnia Gábor arkangyalnak, és erre a különleges alkalomra szerződtetett, zsoldos angyali légiónak, hogy a harsonák szavát mindannyian meghallják.

         Csak az a nagy kérdés, miként jelentkezzenek azok, akik a régi temetőből lettek szétszórva? Az egyik a közeli mocsár feltöltött földjéből üti föl a fejét, a másik egy disznóól alól kiáltozza majd a „jelent”? Valahogy másként lesz ez! A csontoknak semmi közük nem lesz a lélek megítéléséhez. Kivéve a „gerincet”.

         Ha a bibliai ígéret valósul meg, az lesz a szerencsésebb, akinek csak betonkeretre futja, amiben bőségesen kihajtanak a vadvirágok, és lesz belőle, ha az utódnak van némi fantáziája, egy hatalmas virágváza. A feltámadáskor nem kell a betonfödelet, mint egykor Krisztus urunknak, a hit erejével félretaszítania. Mi lesz azzal, akinek nem volt akkora hite sem, mint egy mustármag?

         Van néhány fakeresztes sírhalom is. Ide temették azokat, akiknek se kutyájuk, se macskájuk nem maradt. Akad közöttük olyan begyöpösödött fejű emberpár is, amely úgy meggyűlölte a fiát, a lányát, az unokáit, hogy a házát a végrendeletében az önkormányzatnak adományozta – egy látványos búcsúztatóért cserébe.

         A polgárok mestere kifizeti a temetést, mert végül is mindenkit el kell takarítani. Zsebre vágja a makacs öregek pénzét, azután fütyül a sírhalmokra.

         Ott árválkodnak a betonrengetegben, majd rövidesen leázik a fakeresztről a név, és a besüppedt sír helyén megjelenik egy új szemétrakás. Ha elég sűrű a gaz, egy kóbor kutya veti oda vackát, hogy világra hozza vak és nyüzsgő kölykeit, és védi őket veszett haraggal, míg egy kóbor vadász agyon nem lövi szegényt.

          Vajon a férgek, azok ott lenn, hogyan vélekednek kihűlt testünkről? Fanyalogva rágják be magukat a vén húsba, és csettintenek, ha fiatal húst emésztenek?

          Hiszen, akármennyit zabáltunk életünkben, kilencvenévesen már csak csont és bőr az ember. Még egy rövid ideig élő, azután halott múmia.

          Vagy olyan édes az öregek húsa, mint az aszalt szilváé? Ami ott ráncosodott a nagyanyám napsütötte asztalán, amikor én még kis srác voltam. Lehet, hogy kapósabb a napszítta, ráncos test maradéka a férgek lakomáján?

          Morbid, ízléstelen és múltban járkáló gondolatok ezek, de már régen itt toporgok a sorban, és túlságosan előzékenyen várom, hogy megtölthessem a kannám a csapnál. Csupa öregasszony sorakozik előttem – mögöttem a szegény „sorsból”: bérlocsolók.

          Pénzes Pálok fogadják fel őket tavasztól egészen Mindenszentekig a sírok gondozására. Nyugdíj-kiegészítésnek jól jön síronként, szégyenkező bevallásuk szerint, a havi ezer forint.

Van, aki öt-hat helyet is vállal. Van, aki öt-hat Pénzes Pali helyett is vállal. Akad közöttük olyan, akit nemrég erősítettek meg csípőprotézissel, de csinálja.

          Nem karral nyomja a kút karját, hanem a farával, mert az, hála a hálapénznek, most már sokkal erősebb. Megdolgozik a fizetésért lelkiismeretesen, a következő protézisig.

          Halottak napján meg úgyis találkoznak a rokonok, és akkor vesznek a sírra száz szál gyertyát, hogy az égieket is becsapják a fényözönnel: „Szép boltosné, száz szál gyertyát, ide a márványra!” Csak világítson napnyugtától napkeltéig, kivilágos-kivirradtig, a pénz és az emlékezés hideg lángja!

 

                                                                   Juhász Anna

 

           Most kell felidéznem a dédanyám, Juhász Anna alakját, aki olyannak maradt meg az emlékeztemben, mint amilyen szép a neve. Arra emlékszem, hogy halottak napján, egészen a haláláig, mindig kettesben látogattuk meg a hajdani szeretteit. Ott volt a besüppedt sírjuk a temető talán legrégebbi sarkában. Még hetven esztendős korában is milyen kitartóan kereste a nagyszüleinek sírhelyét. Mekkora haraggal tépte ki a térdig érő mindenféle gazt, hogy a szétmálló, megfeketedett fakeresztjüket megtalálja.

         Én csak álltam fölötte, kisgyerekként, és láttam ezt a harcot az elmúlással. Jól tudta, hogy ha már ő is feladja, mert a közelükbe költözik, többé senki sem lesz, aki még őrzi régen elmúlt mozdulataikat és emberi arcukat.

        Aztán kitéptek sírjukról a gazt, és felkötötte az őszirózsákat arra a fakeresztre. Amíg valakinek az emlékezetében él az arcuk, addig nem haltak meg egészen – így gondoltam én gyerekésszel.

 

                                                               A barátom

 

           Igencsak tévednek azok, akik azt gondolják, hogy „úr” marad élete végéig egy lelkes tanár a bumfordi tanítványainak. A többség észre sem veszi, vagy ha felismeri, a piszkos szélvédő árnyékába bújik, hogy ne kelljen bólintania. Mit tehet egy nyugdíjas hatvanhatos, aki már nem úr többé, de tanár maradt?

           Milyen elfoglaltságot „kínál”, mint az áruházláncok a vásárlóknak, a hátralévő életdarab egy falusi „lámpásnak”, amelyből kifogyogat a petróleum?

           Olyan társat kell keresnie, egy Barátot, ha kutya is, amelyiknek bármikor kérdést lehet feltenni, és bizonyos lehetek benne, nem fog butaságot válaszolni.

           Ez a társ már nem lehet egy türelmetlen ember, hanem egy béketűrő lény, egy kenyérszínű magyar vizsla. Majd csak egymáshoz szokik ez a két magyar, és ebben szükség van egy pórázra is. Csak arra vigyázni kell, hogy ne legyen se tág, se szűk, hanem éppen passzentos. Sem túl hosszú, sem túl rövid, mert a szabadság illúziójától egyetlen kutyát sem szabad megfosztani.

           Együtt indulunk keresni az elmúlt élet emlékeit. Jókat, rosszakat egyaránt. Mert ma már, amikor izmaim lazulnak, bizony dicséretes volt a 140 centi feletti ugrás, amikor 170 alatt magasodtam.

           Nem szólva az öt méternél hosszabb ugrásról, mert ezt szemérmességem tiltja, és mert „az öndicséret büdös”, így hallottam gyerekkoromban az anyámtól, hogy olyan fenemód fölvágjak vele. Gyors volt a rajtom! Ma már csak kocogni tudok, de olyan merev lábakkal, mintha mankóval járnék. No, legyen vége a panaszáradatnak, mielőtt az zúgva-bőgve törné át a  gátat, mert el akarja  nyelni a világot!

                                                                 

                                                             KIK ÉS MIÉRT?

                                                                  1914- 1918

 

           A nagyszüleimre emlékeztem, akik szenvedő alanyai voltak az első világháborúnak. De kiknek volt érdeke ez az öldöklés?

          Amikor 1914. június 28-án egy szerb összeesküvő, Gavrilo Princip, meggyilkolta Ferenc Ferdinánd trónörököst és feleségét, szinte minden európai állam vezetői úgy vélték, hogy elérkezett a pillanat a leszámolásra.

          De miért halmozódott fel annyi gyűlölet a szemben álló népekben, hogy minden fővárosban egyetlen szót üvöltsenek: Háborút!

          Tisza István gróf, magyar miniszterelnök, egyedül mondott határozott nemet a lelkesedésre. Július 1-jén a következőt írta az uralkodónak:

          „Rendkívül kedvezőtlennek tartom ezt az időpontot, hiszen Romániát már elveszettnek kell számítanunk, mint a központi hatalmak szövetségesét, Bulgária ki van merülve. A jelenlegi balkáni helyzet olyan, hogy alkalmas casus belli találása a legcsekélyebb gondot sem okozza. Ha majd eljön az ideje a rajtaütésnek, a legkülönbözőbb kérdésekből kialakíthatjuk az okot a háborúra.”

         Magyarul: Nem vagyok ellenfele egy estleges háborúnak, de a kezdés időpontját magunk szabjuk meg, és ne hagyjuk, hogy ránk erőltessék.

         A hadügyminisztérium azonban Bécsben székelt, és annak döntően osztrák-cseh politikusi garnitúrája Berlinre hallgatott. Mert hiába volt dualista ez az ország, nem a magyarok szava volt a meghatározó a legsúlyosabb kérdések eldöntésében.

         Aztán itt volt a nyakunkon egy nyolcvanhat éves szenilis aggastyán, a császár, akit úgy vezethettek az orránál fogva, ahogy akarták.

         A Monarchián belüli nemzetiségek nacionalizmusa csak az alkalomra várt, hogy a bekövetkező háborúban darabjaira szedjék szét a birodalmat. Csak a magyaroknak volt érdeke a stabilitás, mert nekik volt a legtöbb vesztenivalójuk.

         1914. július 28-án a Monarchia, nem Magyarország, hadat üzent Szerbiának, minden korábbi és későbbi tűzfészek – országnak. Halála előtt két évvel ilyen hatásos hadüzenetet fogalmaznak meg az uralkodó helyett mások:

         „Leghőbb vágyam volt, hogy Isten kegyelméből még hátralévő éveimet a béke műveinek szentelhessem, és népeimet a háború áldozataitól és terheitől megóvjam, A gondviselés másként határozott.

          Szerbia visszautasította kormányomnak mérsékelt és igazságos kívánságait, és megtagadta azon kötelezettségek teljesítését, amelyek a népek és államok békés együttélésének természetes és szükséges alapjai.

           Fegyveres erővel kell tehát államaim számára a belső nyugalom és az állandó béke nélkülözhetetlen biztosítékait megszereznem.

           Ebben a komoly órában tudatában vagyok elhatározásom egész horderejének s a Mindenható előtti felelősségemnek.

           Mindent megfontoltam és meggondoltam.

           Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára.”

           Ennek a hadüzenetnek miért örült London vagy Párizs? Mert tömeghangulat olyan porhanyóssá volt pirítva az újságok jóvoltából, de hasonló volt a helyzet Moszkvában és Budapesten is, hogy az utcára vonulók és a háborút éljenzők, később haditudósításokat írók, igen jó üzletet reméltek a magyarok véréből és vitézségéből.

           A legfontosabb ok azonban mindig gazdasági. A Monarchia és Oroszország gyors fejlődése veszélyeztette az angol és a francia hegemóniát Európában. Ezért az elsőt szét kellett verni, a másodikat a bolsevik uralom jármába kellett kényszeríteni. Megtörtént!

 

                                                                  Orbán Balázs

 

          De mindez nem történhetett volna meg, ha a kiegyezés után megpróbáltunk volna lazítani a szoros kapcsolaton. Orbán Balázst, a 48-as Párt erdélyi képviselőjét hallják:

         „Önök Magyarországot Ausztriával egyenrangú államnak szeretik feltűntetni, mi ellenben gyarmati alárendeltségben hisszük állni. Elismerem, hogy csalódtunk, mivel ma már még gyarmati rendszernek sem mondható a mi szomorú alárendeltségünk, mert például Kanada, India vagy Ausztrália – habár gyarmatai Angliának – azért saját hadsereggel, önálló pénzügyekkel, külön vámterülettel s bankokkal bírnak, aminővel mi nem rendelkezünk. Minket a Tisza-kormány által kibővített közös ügyek a rabszolgaállam színvonalára süllyesztettek.”

 

                                                               Séta a faluban

 

            Az emlékek, Barátom, itt hevernek szanaszét.  Utcáról utcára, házról házra járva, mint az egykori koldusok, meg is leljük őket, ha nem is mindegyiket. Az öreg emlékezet már csak olyan, mint az egérrágta lyukas szita.

           Borítsa bár egész föld, netán félméternyi homok, amivel az idő szele beborította. De lehet, hogy ha egy sunyi, fájdalmas szegbe belebotlunk, és az felhasítja még a lelkünket is.

          Ezt a fejedelmi többest azért használom, mert egyenrangú társként ballagunk majd. Abban bízom, hogy lesznek olyanok, akik úgy vélik majd, és nagyon - nagyon helyesen:

          Jé, a tanár urat pórázon vezeti egy kutya!

          A jelent pedig éljük át közös szimattal, négy szemmel és érzékenyen, mint egy olyan műszer, amely a közelgő földrengést is jelezni tudja. Hátha néhány embert időben kimenekítünk a fejére omlani készülő házból. Ki tudja?

          Nemcsak ez a nagy falu, ami mostanában városnak hazudja magát /azaz, hamis a passzus! /, hanem az egész határ a lelőhelyünk lesz! A tanyák magányos világa, világnak világa, különösen sok titkot rejteget.

 

                                                              Az idő kútja

 

           Már ma délelőtt, mindjárt az első közös utunkon, eszembe jutott, amikor akácos árnyékába húzódtunk, hogy milyen mélyen leereszkedhetünk az idő kútjába is. Mert annak aztán mérhetetlenül mélyen van az alja.

           Nézd csak, lábainknál üres csigahéjak hevernek a hajdani Pannon-tenger mélyéről, amelynek hullámai most képzeletben átcsapnak a fejünk felett!

           Azután itt a kocsideréknyi szarmata emléktöredék: a jellegzetes hullámdíszítéssel készített edénytörmelék.

           Ami ettől eltér, az bizonyára a gótok vagy a gepidák, esetleg a jazigok hulladéka. Mert úgy jöttek kelet felől ezek a kis népek, mint a hajdani tenger hullámai. Egymásra tornyosulva, mint egy-egy kegyetlen cunami, hogy könyörtelenül magukkal ragadják, vagy szétzúzzák a gyöngébbet.

           Nézd, Barátom! Itt a kezemben egy szarmata töredék. Valami edényféle szegélye egy hullámos vonallal, a másik kezemben egy kelta darab, szögletes díszítéssel. De úgy vagyok ezek megítélésével, mint a huszadik századi kubistákkal.

           Miért ne lehetett volna a szarmaták között egy Picasso, aki direkt belerondított a hagyományba? Bátran azt mondta: „Én szögletesnek látom, amit ti puha hullámnak.” Vagy már eleve törött edényeket gyártott, de ragaszkodott a fixa ideájához. Nevezetesen, hogy a törött az igazi. És minél több darabra van törve, annál igazabb. A huszadik század elején az ízléshiányban szenvedő gazdag mecénások rajongást mímeltek, amikor az Avignoni kisasszonyokat meglátták.

           Ezt érhető is, mert a képpel összevetve, jóval szebbnek látták a feleségüket vagy önmagukat. A békegalambját is nagyra becsülték, mert állandóan emlegették, de jobbára csak vadásztak rá. Elég ziláltak a tollai, de a „békeharc” céljára tökéletesen megfelelt.

           A lengyelek könnyező galambja az igazi, mert a magyar 56 áldozatait gyászolja, egyúttal az egész huszadik század százmilliónyi halottját is siratja. Sajnos, ez a galamb még nem repült be akkora karriert, mint amekkorát megérdemel.

           Ha a szarmata egészséges lelkű nép lett volna, elkergeti a kontárt. De tudjuk, hogy beolvadtak egy erősebb tömegbe, valahol itt a Duna mentén.

           Miért hívjuk őket gepidának, jazignak? Hogy nevezték önmagukat? – ez itt a kérdés. Bizonyára úgy voltak ezzel, mint a magyarok. „Ember fiának” hívjuk magunkat, miként az elődeink. És ez elég is.

 

                                                                BOLSIJÁRÁS

                                                                       1919

 

                                                              Moszkvai mintára

 

             A demagóg kommunista ígérgetés és bujtogatás hatására Budapesten állandósultak Károlyi-kormányok elleni tüntetések. No, nem Linder Béla „hadügyminiszter” ellen tüntettek, aki nem akart katonát látni Magyarországon, holott a szomszédban lakó nemzetiségek keményen együtt tartották a háború végén is haderejüket.

            Annyira elszemtelenedtek a Moszkvából megérkezett internacionalisták, hogy még a Népszava székházát is megtámadták, mert számukra kellemetlen cikkeket jelentetett meg.            Február 20-án megölték a szerkesztőség hat védőjét, köztük rendőröket is.

            Erre a kormány a kommunisták vezetőit a Gyűjtőfogházba zárta, és jól el is lazsnakoltatta. A lapjukat, a Vörös Újságot pedig betiltotta. De az idő és a Károlyi – kormány „zsenialitása” nekik dolgozott.

            Jellemző, hogy a Népszava is szócsövükké vált, és a mindenkit fenyegető”fekete ellenforradalomnak” bélyegezte meg a polgári, kereszténydemokrata és kisgazda pártból szerveződő koalíciót. Az érintettek hiába tiltakoztak, hogy politikai harcukban mellőzik a rágalmazást, a gyűlölködést, e mérgezett fegyverek használatát, amelyek egy szabad ország népéhez méltatlanok. A kommunisták továbbra is a fekete koalícióval fenyegették a főváros lakosságát. Közben január végére a román csapatok elérték Erdély nyugati határát.

             A minisztertanács utolsó ülése után Károlyi, mint köztársasági elnök úr, az új kormány kinevezésére várt. Este azonban telefonon közölték vele, hogy a Munkástanács jóváhagyta a két munkáspárt egyesülését, kikiáltotta a proletárdiktatúrát. Károly fogta a cilinderét, és balra el.

              A Katonatanács pedig megszállta rendőrkapitányságot, és a Gellért-hegyen elhelyezett tüzérségüknek meghagyta, hogy ellenállás estén lőjék a Várban lévő épületeket. Egy kis bolsevik forradalmat kreáltak, puccsal és palotaostrommal, a la Téli Palota.

              Az ország vidéki népére meg rászabadították a Lenin-fiúkat és a véres szájú Szamuelyt, aki Győrött húsvét vasárnapján így szónokolt:

              A hatalom a kezünkben van, aki azt akarja, hogy visszatérjen a régi uralom, azt kíméletlenül fel kell akasztani, az ilyennek bele kell harapni a torkába. A magyarországi proletariátus eddigi győzelme nem került különös áldozatokba. Most azonban szükség lesz arra, hogy vér omoljon. A vértől nem kell félni. A vér-acél: erősíti a szívet, erősíti a proletár öklöt. Hatalmassá fog tenni bennünket a vér. A vér lesz az, amely az igazi kommunizmushoz elvezet minket. Ki fogjuk irtani, ha kell, az egész burzsoáziát.

             Jól felmondta a moszkvai leckét Lenin egyik hűséges magyar tanítványa. A történelem fintora, hogy éppen a nyugati határszélen esett hurokba, és lőtte főbe magát augusztus elején.

 

                                                           Bolsik Kecelen

 

             Kecelre is elküldte két ideológiailag kiképzett fiatal aktivistáját Kun Béla, hogy felvilágosítsák a begyepesedett agyú, ostoba parasztokat a várható földi paradicsom állapotaitól. A községháza előtt rendezték a népgyűlést, ahol a két vendéget Zsoldos Joachim elvtárs, a helyi proletárhatalom képviselője szervírozta a népnek. Amikor szólásra emelkedett az első, még tapsot is kapott. Ki tudja, hátha pénzt osztogatnak a végén!

            Az első figura elmagyarázta, hogy a föld azé legyen, aki megműveli. Helyeslő morgás. De még inkább azé, aki a birtokát a szövetkezetbe adja, ahol majd okosabban fogják megművelni.

           Ezzel tulajdonképpen el is dőlt a meccs. A virágzó jövőt emlegetett az elvtárs, de a helyi proletárok már gyors tempóban mentették ki vendégeiket a tömegből. Vér egy csepp sem omlott. De ezek a futástól és bosszútól lihegő propagandisták panaszt tettek Szamuely elvtársnál a keceli parasztok műveletlensége miatt.

           És a bolsevik forradalmárt nem arról lehet felismerni, hogy elkotródik, hanem arról, hogy véres bosszút áll.

            Elküldték tehát Sós István elvtársat és alvilági egyénekből verbuvált szabadcsapatát, hogy móresre tanítsa a kecelieket. Kiskunhalas felől közeledtek a falu felé, géppuskával, puskákkal, pisztolyokkal, proletár szívvel és etikával fölfegyverkezve.

             Két értelmes parasztember követségbe ment eléjük: Árvai András és Flaisz Mihály. Kérték őket, hogy ne bántsák a falut. Fehér zászló nem volt ugyan náluk, de szívükben békesség lakozott.

             Igen tréfás ember volt a parancsnok, Sós István elvtárs. Árvai András fejének szegezte a kérdést és a pisztolyát:

             „Ugye te is fehér vagy, mint mi?”

             Szegény Árvai András ijedtében nem volt se élő, se holt. Hát azt válaszolta, hogy ő is fehér. Rögtön öt golyót lőtt bele a tréfás kedvű parancsnok. Egyet a fejbe, a többit a szerencsétlen ember elhanyatló testébe.

            Aztán ünnepélyesen bevonultak a falu központjába, ahol rögtön megtalálták a plébániát, és a benne lakó osztályellenséget. Pisztolya agyával kopogtatott be Sós, és Vajay László segédlelkész nyitotta ki előtte ajtót. Őt a küszöbön lelőtte, majd berontott a plébániára, és lövöldözött Kurcz Adolf plébánosra, annak húgára, de szerencsére még a menekülők után vágott kézigránát sem okozott súlyos sérülést.

            De bejárták a határt is. Vadászgattak az emberekre. Istenem, a vadászat nemcsak úri passzió!

            A szarkási szőlők egyik pincéjében kér férfi iszogatott éppen: Lajkó M. András és Halász József, akinek meg ez volt a passziója. A vörösök közül Kelemen István rájuk talált, és mint a pince „sötétjében bujkáló ellenforradalmárokat”, nemes egyszerűséggel meglőtte. Azután, mivel egyik lövés sem volt halálos, a sebesültek fejét puskatussal szétverte.

             Így lövöldözgettek agyon huszonöt férfit, huszonhatodikat a falu központjában fölakasztották. Semmibe vették a parasztembert, mert a proletariátus öntudatos képviselői voltak. Nem volt elég a világháború mérhetetlen véráldozata, ezek a lógósok így találtak rá a védtelen parasztokra.

             Sós István három rendbeli gyilkosságért a törvényszék halálra ítélte és felakasztották. Zsoldos Joachimot, a helyi direktórium vezetőjét Kalocsára vitték, és ott ismeretlen véget ért. Mint volt kommunista mártírról utcát neveztek el róla még a Kádár-érában. A nép csak Zsoldos utcának hívja, keresztnév nélkül. Nomen est ómen!

 

 

                                                              De így is történhetett

 

 

            Most Kun Béláék válogatott csapata fog bemutatkozni, Csupa Moszkvában válogatott emberből áll. Őket soha nem hívják vendégszerepelni, csak küldik. Csupa vörös trikó. Mindegyiken hatalmas betűkkel: INTERNAZIONÁLÉ.

De jöjjenek a proletárok! Jöjjön a vasököl, ami odasújt, ahova köll!

             Azt ígérték a nagyapáimnak, hogyha vége lesz a háborúnak, lesz földje mindenkinek. Még a vitézzé avatott nagyapám sem kapott, pedig legalább hat hold járt volna. De a háború végére az is kiderült, Magyarország földjéből is csak annyi marad, hogy a térképen elférjen rajta, kis betűkkel, a neve.

            Haladjunk időrendben! Károlyi Mihály ez a monoklis széltoló, Linden Bélát nevezi ki hadügyminiszternek, aki feloszlatja a magyar hadsereget. Ők aztán csendben eliszkolnak, és természetesen Nyugatra. De már itt vannak a szovjet-magyar elvtársak Moszkvából. Miért jöttek? A halhatatlan John Reed elvtárstól plagizálok: Hogy 133 nap alatt megrengessék a magyar világot. Sikerült!

            Kecelre nem Kun Béla jött személyesen. Sőt még Landler Jenő sem. Mindössze két megbízható elvtársát küldte, hogy világosítsák fel a földműves elvtársakat, milyen változásokra számítsanak.

            Népgyűlés a Községháza előtt. Legalább félezer férfi, és velük szemben két kommunista és internacionalista ideológus.

            „A föld azé, aki megműveli - kezdték. Azt is mondták a szúrós szemű földműves elvtársaknak:

            „Aki nem dolgozik, ne is egyen!” Az egyetértés moraja hallatszott.

            A harmadik mondatnál azonban, ahogy Kecelen mondani szokták, „kidőlt a liszt”:

            Azt merték mondani a szúrós szemekbe, hogy a közép – és nagybirtokosok földjét elveszik, az államé lészen, majd szövetkezeteket hoznak létre. Az állam mi vagyunk, emberek…/eddig tartott a szónoklat/

Zajos elutasítás:

             „Le a kommunizmussal! Le a csirkefogókkal!  Tartóztassák le a gazembereket!”

             Még az utolsó jámbor óhaj sem teljesült, mert a két küldöncöt kiszöktették a faluból. Váljon dicséretére a józan parasztoknak, hogy egy csepp vér sem hullott a keceli földre. Így esett meg az a csúfság Kecelen, hogy „majdnem” laposra vertek két kommunistát. Ez a fellépésük, kis híján, ráfizetéses volt.

 

 

                                                               Jászi Oszkár

 

                                                                         

Hogyan vélekedtek az internacionalisták a magyar nép zöméről, a parasztságról?

Jászi Oszkár írta:

           „A paraszt számukra a butaságot és a reakciót jelentette, akivel szemben a legfiatalabb és leghosszabb hajú propagandista gyerek is azt a megvetést és lenézést érezte, int az átlag amerikai a négerrel szemben. Micsoda alacsony és alárendelt embertípus ez, mely hagyományosan vallásos és nemzeti, s amelynek durva agya nem akar megnyílni a marxizmus egyedül üdvözítő igazságainak és a freudizmus misztériumainak.

            Ez a kommunista átlagtípus némi részben feleletet ad arra a kérdésre, hogy miért került ki a kommunista vezérkarnak legalábbis 95%-a a zsidóságból. Az is kétségtelen, hogy ez volt az első alkalom, amikor egy világtörténelmi mozgalomban a zsidóság minden fék és korlát nélkül érvényesülhetett, tehát szabadon fejthette ki a benne évszázadokon át szunnyadó erőket és tendenciákat.”

           Most a szabadon foglak, Jászi Oszkár! A legutóbbi, tőled származó, idézetben arról írtál, hogy a gazdag zsidók gyerekei megúszták a lövészárkok háborúját. De minden boltos zsidónak volt annyi pénze, hogy megvegye a fia életét.

            Ezek szerint ezek a fiúkák, csak védtelen parasztemberek lemészárlására specializálták magukat, bizonyos világmozgalom érdekében. Egy véres világháború nem elég komoly világmozgalom, kedves liberálisom?

            Ugyanezt csinálták az orosz muzsikok millióival, mert Sztálin elvtárs hagyta őket vadászni. Tényleg nem volt sem fék, sem korlát! De az idézet befejezése se kutya:

            „Mégis, tökéletesen hibás az a gyakran hallható reakciós vélemény, hogy a bolsevizmust egyszerűen a zsidók csinálták. Igaz csak annyi, hogy a föloszlás, a forradalom és kommunista istenországának lelki szintézise iránt a zsidóság különös hajlamosságot tanúsított.”

             Jön a szerecsenmosdatás! Azzal a szappannal, hogy mindez a „kommunista istenországnak” az érdekében történt. Milyen kár, hogy nem érted meg a kommunista istenország” csúfos összeomlását, ahonnan pánikszerűen elmenekültek a zsidók, amikor a falai fenyegetően leomlottak, és nem ismerted meg az ebben élő népek szenvedéseit. Erre pedig csak az Úristennél a bocsánat.

             Micsoda farizeus duma! Hiába, csiszolt agyú nép ez, csak egy kissé primitív.

 

                                                      A Nyugat süket és vak

 

             És hallottak-e ezekről az aljasságokról a művelt, sajtószabadságos Nyugaton? Azokról a vérengzésekről, amiket például Kecelen, és még jó néhány helyén a hazának, elkövettek a „kommunista istenország” vitéz katonái, akiknek a tekintélyes része zsidó volt. Ha nem vettek róluk tudomást, akkor cinkosaik voltak.

            Bezzeg, amikor ezeket a fenevadakat felelősségre vonták, minden nyugati sajtóorgánum azokról a perekről cikkezett. Természetesen elítélték a barbár magyarokat, mert az egy ázsiai horda, amelyet már csak ezért is meg kell büntetni Trianonban. Köpjünk rájuk!

 

                                                           Kosztolányi Dezsőné

 

            Hallgassunk inkább Kosztolányi Dezsőnére!

            „Károly Mihály még regnált, de az árnyékában már a hatalom átvételére készülődtek a magyar bolsevikok.

            Felbukkan Kun Béla neve. Az uram egyre álmélkodik. Kun Bélával valamikor egy szobában dolgozott a Pesti Naplónál, a szomszédos íróasztalnál. Nem gondolta volna, hogy valamikor komolyan is kell venni.

            „Te, én felmegyek Kun Bélához – mondja nekem egy napon. – Gyere velem! Kíváncsi vagyok, mi ez itt.”

            A Visegrádi utcai lakás előszobájában elszánt tengerészfiúk ülnek. Kun Béla felesége és cicomásan öltözött kislánya fogad bennünket. Az uram kedves bókokat mond a gyerekeknek, dicséri a proletár főnökkisasszony szép ruháját. Aztán bemegyünk a másik szobába, Egyedül maradunk Kun Bélával.

           „Mondd, mi ez itt, öregem? - kérdezi súgva, pajtási cinkossággal, kíváncsian megfeszített karral, csodálkozó tenyérrel Kun Bélától, és várja, hogy a régi „vagány” újságírótárs fél szemével hunyorogva, csibészesen röhögve bevallja, hogy az egész csak móka, nem kell izgulni.

            Kun Béla azonban állig begombolkozik, propaganda ízű szavakkal vázolja a helyzet komolyságát, és az eljövendő kíméletlen harcot.

            „És mi lesz velem? Mi lesz az írókkal? – faggatja az uram a népvezért.

            „Reád semmi szükség a proletárállamban – feleli Kun Béla.

            „Versek nem kellenek! Majd tanulsz valami mesterséget. Ha okoskodsz, ki fogunk végezni.”

            Lenn az utcán, némán, ámulva összenéztünk mi ketten.

          / A találkozásra 1918 novemberének végén került sor. /

 

                                                       A figyelmes Szolzsenyicin

 

Szolzsenyicin figyelmét is fölhívta magára ez a magyarnak mondott bolsevik bagázs.

           „Amíg azonban Oroszországban és Németországban a zsidók szerepe a forradalomban „igen szembeötlő”, addig Magyarországon egyenesen meghatározó. A 49 népbiztosból 31 zsidó. Itt van mindjárt Kun Béla külügyminiszter /de facto kormányfő/, aki másfél év múlva vérrel áztatja a Krimet.

           Aztán Rákosi Mátyás, Szamuely Tibor, Lukács György. Igaz, hogy a Kormányzótanács elnöke nem zsidó, bizonyos Garbai Sándor, de Rákosi később azzal élcelődött, miszerint Garbait azért választották a Forradalmi Kormányzótanács elnökévé, hogy legyen, aki szombaton a kivégzési parancsokat aláírja. A magyar királyok és hősök szobrait ledöntötték, a nemzeti himnuszt betiltották, a nemzeti színek viselése büntethető cselekménnyé vált.

           A helyzet tragikuma, hogy a történelem folyamán a magyar zsidók sokkal nagyobb jómódban éltek, mint kelet-európai hitsorsosaik, és náluk sokkal sikeresebben léptek előre a magyar társadalomban.

           A Magyar Tanácsköztársaság és a mi polgárháborúnk közti közvetlen kapcsolat azt is megvilágítja, hogy a vörös hadsereg hadtestei készülődtek a Magyar Tanácsköztársaság megsegítésére, de nem jött össze, és a Tanácsköztársaság 1919. augusztus 1-jén megbukott.”

 

                                                                 Tom Lantos

                                                                      1990

 

            De a kommunista embert arról lehet fölismerni, többek között, hogyha két vállra fektetik, végül mégis őt hirdetik ki győztesnek. A hazai liberálisaink is ilyenek. Ha elvesztik a demokratikus választásokat, fölénk röpül varázsszőnyegén Lantos Tomi, és elkezd alkudozni. Javasolja, hogy legyen nagykoalíció. Amikor visszautasítják, sértődötten visszarepül az USA-ba, mert mostanában az a politikai dzsinnek központja.

           Aztán jön a fenyegetés: „Úgy kiürítjük az államkasszátokat, hogy holnapra egy cigire valótok sem marad!” Mit lehet tenni? Pénz beszél, kutya ugat.

           Alkudozás a kétharmados törvények érdekében, és el kell fogadni, liberális csapásként, Göncz Árpádot köztársasági elnöknek. A tévében, rádióban, újságokban irgalmatlan pergőtűz, nemcsak a kormány, hanem az egész „lesajnált” magyar nép ellen, amelyik volt olyan műveletlen, hogy nem őket juttatta hatalomra.

           Hirtelen fasiszták nőnek ki a földből. Folyik a gerjesztett antiszemitizmus, állítólagos zsidóveréseknek nagy híre kél. Aztán holmi Heti Hetesek. Mert minden aljasság összefügg minden aljassággal.

            „Minden magyar a szarból jön – nyilatkozott Spiró György. Aztán politikai puccs: taxisblokád. Nekünk ilyen rendszerváltás jutott 1990-ben.

 

                                                            A nagyapám szerencséje

                                                                        1919

 

            Volt ennek a kommunista látogatásnak egy családi vonatkozása is. A nagyapám éppen a Szentimrehegy szélén lévő szőlőben kapált, amikor Halas felől vonultak a vörös hadfiak.  A közeledő lövések zajára vészt jelzett a józan esze, átvágott a műúton, és még a had érkezése előtt, jó nagy kerülővel, a Bogárzó mentén hazalopta magát a Vasút utcába.

            Ne felejtsük el, hogy mindez 1919. június 22-én történt, egy héttel az édesanyám születése előtt. Még jó, hogy nem lőtték szitává a „kommunista istenország” katonái.

 

                                                                   Weöres Sándor sorai

 

De idézzük, megnyugtatásul és befejezésként, Weöres Sándor sorait:

          Ez a gödör a finnyás halottaké: mint előkelő intézeti fiúk kényesen ügyelnek, hogy arany csíkos kék ruhaujjuk és porcelán kezük be ne piszkolódjék. Alabástrom férgek lakájrendje és márvány-eres penész helyesli óvatos mozdulatuk. Oly tapintatos kísértetek, hogy az élőktől alig lehet megkülönböztetni őket. De csontvázuk rothadtabb, mint a hajdan szorgos parasztoké.

 

                                                                 Courts Mahler

 

           „Courths Mahler, a szerelem szirupédes győzhetetlenségét, illúzióját ajándékozza az olvasóinak, a fasizmus minden baj csalhatatlan kórokzóját: a zsidóságot prezentálja. Mindennek a zsidók az okai: ez a fasizmus bölcsességének, történelemszemléletének, szociológiájának kiindulópontja. Ami a baj igazi okozójának, a kapitalizmusnak kellemetlen, arra ráfogja, hogy a zsidók csinálták. A háború és a forradalom – tehát a két ellenpólus – egyformán a zsidók műve, ahogy a kapitalizmus és a bolsevizmus is egy tőröl fakadó zsidó termék.”

          No, rólam aztán nem lehet azt állítani, hogy fasiszta vagyok. De átéltem néhány évtizedet, de nekem is ez a szent meggyőződésem. Fábry Zoltán megint mellé trafált. A bolsevizmus a Szovjetunióban egy szerves forradalom gyümölcse? Nem hallott azon az elcsatolt Felvidéken a leplombált német vagonokban Oroszországba belopott leninistákról?       Trockíjról, aki biztosította a puccshoz szükséges anyagiakat az USA-ban?

          Oroszország egy gazdag ország volt. Arra is retették a mancsukat a kapitalista társadalom tőkései. Nem minden zsidó volt benne a buliban, csak a nagypénzűek, akik aztán rossz reklámot csináltak a zsidóság szegényebb tömegeinek is. A tőkések megúszták a lágereket mind nyugaton, mind keleten. A csóró zsidókat minden lelkiismeretfurdalás nélkül hagyták veszni. Radnótinak és többieknek a gazdag zsidók miatt kellett pusztulnia. Fasiszta vagy kommunista, egyik kutya, másik eb.

 

                                                                   Az előkelő avar

 

            Egyetlen lelet érdekelt csak komolyan, Barátom, mert maga László Gyula professzor úr hitelesítette. Egy avar előkelő sírja. A falu felső végén találtak rá, természetesen kifosztva. Fontosabb, hogy a hajdani avar vitéz koponyája alatt tizenegy nyílcsúcs jelezte az előkelőségét. Maga az a tény, hogy külön sírt kapott, mint Attila koporsója, szintén ezt bizonyítja.

           A tanár úrnak még a kettős honfoglalás elméletét kapásból elfogadtam. Sőt, én az ő helyében lettem volna olyan bátor, hogy a hármas honfoglalást tartsam valószínűnek.

           A hunok hatalmas néptömeget sodortak magukkal - hódítani. És ami ezzel együtt jár – zsákmányolni.

           ”Jöttünk, mert hítt a nyugati Vagyon” – amint azt a mi bölcs Adynk megírta. Melyik nomád nép maradt volna ki egy ekkora vállalkozásból, és éppen a magyarok ősei ültek volna otthon?

           Biztos, hogy Attila halála után a nagy tömeg, mint a tenger hulláma, visszahúzódott újra keletre, a korábbi szállásterületre, de az avarok jól megszervezett népe nem. És a hunok sem mind! – állítják a székelyek. Aztán jöttek a magyarok, akik kiválóan együtt tudtak élni mindkét néppel.

           Orbán Balázs írja a székelyekről:

„Azt sem látom át, hogy, amint Hunfalvy mondja, a hun eredet – állítólagos koholt – meséjét miképp tehette volna a nemzeti hiúság a székelyek közhitévé; hisz hun ivadéknak lenni nem nagyobb dicsőség, mint magyarnak lenni. Hisz, ha még elfogadjuk is Hunfalvynak azon állítását, amely szerint a hunok és a magyarok közti minden rokonságot tagadásba vesz, én az hiszem, hogy a nemzeti hiúságnak inkább hízeleghete a magyar eredet. Mert a hun zúgó fergeteg volt, mely egy ideig rombolt, s azután elmorajlott; míg a magyar az államalkotás maradandó áldásait hozta létre, világot átalakító nagyszerű események megteremtője volt, s a népvándorlás káoszából a polgárosodás rendezett állapotait fejleszté ki.”

 

                                                          ATTILA, A KÖZÖS ŐS

 

           Attilát a kortársai csak „flagellum Dei”- ként emlegették, és emlegetik ma is rosszallóan. Miért tanultam én hajdanában – danában, Kalocsában latint is, ha még most sem villoghatnék vele?

           Bizony, „Isten ostora volt”, mint Nagy Sándor, Napóleon, Batu kán és még jó néhány huszadik századbeli társuk, Sztálinnal és Hitlerrel az élen. Csörcsil, Trúman követi őket, akik az európai szőnyegbombázásokat jóváhagyták, és az atombombákat békés japán polgárokra ledobatták.

          Az is „moral bombing” volt, mint Európában, mister Trúman? Most eldöntöttem, hogy a háborús bűnösök nevét megvetésből úgy írom, ahogy ejtem. Bár csupa kis betűvel kellene írni őket, mint az árulók nevét A Pál utcai fiúkban.

          Churchill és Truman népének összes embervesztesége fele volt a miénknek, de a technikai fölény elvette a józan eszüket. A japán császár helyesen mondotta a rádióban: „az emberiség megmentése érdekében” kénytelen letenni a fegyvert. Igaza volt, mert ezek a diadalmámortól meg voltak veszve!

           Ezek az emberek tömeggyilkosok voltak egytől egyig! Sokkal, de sokkal több áldozatot követeltek a terrorbombázások, mint Attila összes csatája, beletudva a catalaunumit is, amelyekben csak katonák hullottak.

           Redde rationem! Adj számot! Legalább én ítéljem el őket. Mások dicshimnuszait olvasva, határozottan jóleső érzés tölti be a lelkem. Attila király-fejedelmet az előbbi névsor rehabilitálja. Az áldozatok számát tekintve – jelentéktelen háborús vállalkozó volt, egy kisiparos. Hála Istennek, csak egyszerűen: barbár volt!

            A „civilizált barbároktól” ments meg, Uram, minket! Azoktól, akik a huszadik században hagytak letörölhetetlen, véres nyomokat, és az utódaik még ma is lépkednek. Vállalom a hun-magyar rokonságot.

 

                                                                 ROMÁNJÁRÁS

                                                                           1919

 

            Mert minden rossz Keletről jön. Amikor 1919. augusztus 1-jén megbukott a proletárdiktatúra, és még azon a napon hivatalba lépett a Peidl Gyula vezette szakszervezeti kormány, amelynek elismerését a békekonferencia megtagadta.

            A román hadsereget most már semmi sem akadályozta abban, hogy augusztus 4-én bevonuljon a védtelenné vált Budapestre, miután a Duna-Tisza közét birtokba vette, és a Dunántúl északi része felé nyomult tovább. Mire a Peidl–kormány lemondott, és helyére, másnap, Friedrich István vezetésével ideiglenes kormány alakult. De ezt is, mint burkolt Habsburg-restaurációs kísérletet, nyugat és az utódállamok elutasították.

             A román megszállók, akik Budapest legújabb szállodájában, a Gellért Szállóban rendezték be főhadiszállásukat, szisztematikusan hozzáláttak az ország kirablásához. Vagonok százai szállították az élelmiszert, a gyári berendezéseket, és általában, ami érték volt és mozgatható.

             Sőt, a Budapesten a Magyar Nemzeti Múzeum anyagának egy részét, amely Erdélyből, a „ősi román földről” származott tizennégy teherautóval próbálták meg elrabolni.

           Bandholtz tábornok, jegyezzük meg a nevét, a magyarországi szövetséges katonai bizottság soros elnöke megakadályozta tervük végrehajtását.

 

                                                            Románok Kecelen

 

             Kecelt is elárasztották a románok. Legalább egy zászlóaljnyi katona. Azzal mutatkoztak be, hogy agyonlőtték az érsekség helyben élő tiszttartóját, akitől komoly összeget követeltek. Amikor kiderült, hogy egy lyukas fityingje sincs, agyonlőtték. Ez igen rossz hírét keltette a „bocskorosoknak”, mert a népnyelv már csak így hívta őket.

             Szerencsére vége volt már a háborúnak, és a férfiak összefogva, meg tudták akadályozni a magányosan próbálkozó fegyveresek erőszakosságait. Ezért aztán a különböző, főleg faluszéli utcákban és a tanyákon néhány malőr érte őket, nyomtalanul eltűntek. Mintha a föld nyelte volna el őket. Azért kezdek el francia szavakat használni, mert ők a frankofon kultúrát szívták magukba, bár akkor még a 90%-uk írni-olvasni sem tudott.

              Az egyik román a Fölvégen, mert csak így hívtuk a falu északi részét, rászokott a nagyanyám konyhájára. Hering nagyapám, a vörösöktől, aztán meg a románoktól való félelmében, a barátjával együtt a Tölösben húzta meg magát napközben. Mint hajdanában a betyárok.

            De mindig a betyár-világ csinált a szegény emberekből régen is futóbetyárokat, aki erdőkben, nádasokban húzták meg magukat. Most éppen ilyen világ jött a keceli lakosokra.

            A mai Újfalu helyén akkoriban még akácerdő zöldellt, és annak a belsejében terebélyesedtek a hatalmas tölgyfák. Ezeknek a terméséből, makkjából hizlalták malackájukat a szegény, napszámból élő családok.

            „Hering nagyapám - mesélte el az unokája, János - bosszankodva hallgatta a felesége panaszát, hogy a román eleszi előlük a legjobb falatokat. Elmondta ezt az öreg a bujdosó barátjának, akivel kisütötték, milyen taktikával csíphetnék fülön a kis torkos „bocskorost”.

             „A házuk udvarát nagy eperfák árnyékolták, és éppen a konyhaajtóval szemközt állt a legnagyobb. Két ember is alig bírta már átnyalábolni a törzsét.

             Borús volt az ég, és sötét az udvar. Csak a konyhában égett a csalogató fényű lámpa.  Odagyűltek az esti bogarak, meg az olyan jómadarak, mint amilyen az a fegyveres román katona volt.  Az utcai ajtón belépve figyelmesen körülnézett. Felderített.

             De mindenütt állt a néma csend; légy szárnya se künn, se benn nem hallatszott.

A szokott módon tovább folytatta útját a fény felé. A konyha közelébe ért, amikor leszakadt egy hatalmas faág éppen a „bocskoros” fejére.

             Már húztak is rá a zsákot, és az éjszaka leple alatt kicsempészték a Tölösbe. Egy titokkal gazdagabb lett az erdő.”

 

                                                                 Bobek János

 

           A román parancsnok bosszúsan hallgatta a harc nélkül elszenvedett veszteségekről folyamatosan érkező híreket. Daliás, a papagály minden színében tündöklő, hiú férfiember volt. A rossz nyelvek szerint nemcsak rouge-zsal festette magát, de chat noire-ral locsolta is kövérkés testét, és már messziről bűzlött a kölniszagtól.

          Amikor megkapta a jelentést arról, hogy a fölső tanyákon is eltűnt egy embere, teherautóra parancsolta embereit, és nyomozni indult.

          A fölső tanyák világát már ismerjük, hiszen ott lakott Bobek Jani bácsi a feleségével kettesben. Mert már nyolc év telt el azóta, hogy Eszter lányát az én nagyapám feleségül kérte és kapta. És nem sokkal korábban, június 29-én, született meg legnagyobb örömére, a két fiúgyerek után, az édesanyám, az első leány unokája.

           A románok válogatás nélkül összeszedték a tanyavilág férfinépét, és a Vargáék tanyájába terelték őket. Ez volt a legközelebbi a Bobekék házához. Az asszonyok, lányok itt gyűltek össze, és csoportosan imádkoztak, hogy a szeretteiket nagy baj ne érje. A románok, akik összeszedték az igazakat a bűnösökkel együtt, mindjárt ÍTÉLKEZÉSSEL kezdték.

           A Bobekék közeli tanyájára áthallatszottak a megkínzottak jajgatásai, mert használtak a minden bevált fegyvert, a puskatustól a szuronyig. Egy óra alatt csorgott minden áldozatukról a vér. És akkor szünetet tartottak. A maguk medve módján morogtak egymásnak valamit, és egy új típusú kínzásba fogtak.

          A férfiakat arccal a falhoz fordították, és a feltűnően sűrű és magyaros bajuszú dédapámat, aki már túl volt a hatvanadik évén, lefogták. Kezét-lábát megkötözték, két katona rátérdelt a mellére és a lábaira. Más kettő meg elkezdte csomókban tépni a bajuszát. A szomszéd tanyában csak egy hörgésszerű üvöltést hallottak, mert a bajusszal együtt letépték a dédnagyapám felső ajkát is.

          Ez még a sokat próbált románokat is megdöbbentette. Felrajzottak a teherautóra, és pánikszerűen menekültek a tett színhelyéről. Az asszonyok elindultak a Vargáék tanyája felé, ahonnan már a férfiak kocsin húzták Bobek Jani bácsi agyonkínzott testét. Rozika néni, a felesége, leborította a férje fejét, és a testét bevitték a házba.

          Mindenki hazaszéledt, és a felesége, amit tudott, megtett érte. Etetgette az eltorzult, véres arcú, tehetetlen férfit, és nem engedte meg egyetlen rokonnak vagy ismerősnek, hogy meglássák az „akkori” arcát. A dédapám három hónap múlva meghalt. A felesége ez alatt teljesen megőszült, és csak két évvel élte túl ezt a borzalmat.

 

                                                               A falkavadászat

                                                                 1919 nyarán

 

          Közép-Európában tán Pest nyújtotta minderről a leglátványosabb képet. A nagy szállodák előtt, a mutatós köztereken és a Duna-parti korzón – mert akkor még korzó is volt a városban – a magyar katonák egyenruhájához képest papagálytarka francia, olasz, cseh, angol, román és szerb tisztek álltak itt is, ott is kört.

          Nyugat-európai illatú cigarettáról pöccintgették a hamut, egyik lábukat olyan szoborszerűen helyezve a másik elé, ahogy mancsával az oroszlán zsákmányul lefoglalja a romantikus mélynyomatokon a gazellát.

         A román tisztekről az a hír járta, hogy puhányok, fűzik és festik magukat, de saját katonáikat éppúgy saját kezűleg korbácsolják.

          Eszükbe sem jutott, amit pedig az öreg vénasszonyok sandítása kifejezett, hogy az a gőg voltaképpen min osztozkodik. Terítettek le vajon valaha népet körvadászatibb módon, kerítő falkásan, mint akkor a magyarokat?

           Nem voltak polgári közgazdászok sem, akik nem azt mutatták ki az ország népének még tavasszal, hogy a termőterületétől és természeti kincseitől megfosztott országnak épp a munkás rétege néz fagy – és éhhalál elé, de hónapokon belül?

           Délen a Pécs vidéki, északon a salgótarjáni bányavidékre úgy tette rá kezét a más köpenye mögül vitézkedő mini imperializmus, hogy még onnan is tovább nyúl.

           Hisz annak a közgazdászai meg azt hirdették idehallhatóan, tehát a megalázás ráadásául, hogy az Alföld neki a Tiszáig, a Csallóköz a Dunáig azért kívántatik el. Mert ott terem a legjobb búza, és úgy szép a térképen egy országhatár, ha folyam jelzi.

           Celemenceau-t el –elfoghatta külön izgalmi állapot. Egyetlen fia mérnökként Magyarországra kerülvén, a hazai rideg otthon után itt meleg családi légkörbe került, belenősült, atyja zord felhördülése ellenére.

          A dolog odáig mérgesült, hogy a menyecske megszülvén első gyermekét, a sarkára állt: most már ő nem akarja látni az ipát. A Tigrisnek pedig nőtt egy olyan külön karma – a Duna-Tisza völgyére vágni.

          A kivonuló román hadsereg rengeteg civilt magával hurcolt. Veres Pétertől tudjuk, hogy kifosztásuk, megbotozásuk után meggyötörve őket még a városok nyílt utcáin is, őt, a legjobban Brassóban. „Életem legnagyobb megpróbáltatásai közé tartozik az a pár kilométeres futás.” Közben verték őket, a lakosság szeme láttára és jövendőbeli tájékoztatásul.

                                                                                                                              Illyés Gyula

 

                                                              Áll egy templom

 

          Ahol a földön még emberi lények élnek, mindenütt áll egy templom. A lenini-sztálini Szovjetunióban szisztematikusan lerombolták őket, és az e miatt lázadókat legéppuskázták. A „civilizált” országokban már több helyütt csak hangversenyteremnek használják, mert „nagy” elődeik, akik között akadt tömeggyilkos is, száműzték belőle az Istent. Éppen a tömeggyilkosok voltak a nagy Isten-tagadók: Hitler-Sztálin: eben guba, egykutya és secko jedno.

           Honfoglaló elődeink a Napnak mutattak be áldozatot, vagy a tiszta vizet szülő forrásnak. De ők még pogányok voltak, akik örömüket lelték a gyilkolásban. Nem voltak „még” lelkiismerettel terheltek. A fenti úriember-elvtársak „már” lerázták magukról a lelkiismeretet, mint kutya az esővizet. Bocsáss meg, Barátom, a hasonlatért!”

 

                                                                Bulcsú vitézei

 

           A falunk környékén a honfoglalás után Bulcsú vitézei állították fel a jurtáikat, és

délibábos ég alatt kolompolt Kiskunságnak száz kövér gulyája; deleléskor hosszú gémű kútnál széles vályú kettős ága várta. A méneseknek nyargaló futása zúgott a szélben, körmeik dobogtak, a csikósok kurjantása hallott, s pattogása hangos ostoroknak.

           És csoportosan, pecsétes vízum nélkül járták már akkor is a határok nélküli Európát. Hogy honnan tudom? Bevallotta az anyaföld, mert bizánci fülbevalót és Berengár király itáliai pénzét rejtegette mindaddig, amíg ki nem nyomozták a tudós kutatók.

           Aztán Bulcsú sem tért vissza többé, mert vae victis, azaz: Jaj a legyőzötteknek!  Őt is fölakasztották Augsburgnál. Még nem kapták meg akkoriban a német vízumot. De rövidesen fordult a kocka.

          Akkor már keresztények voltunk, amikor száz év múlva ők törtek ránk három ízben is. És mi akkor, mint európai úriemberek, nem akasztottunk, csak kiéheztettük őket, és megszégyenülve takarodtak haza Konrád, majd Henrik csapatai. Vagy megfúrtuk őket Pozsonynál. Búvár Kund leleményessége meg egy kis dunai fürdés elég volt ahhoz, hogy észhez térjenek. De nem akasztottuk fel a foglyokat!

          A legjobb időpontban bölcs fejedelmei voltak ennek a népnek, és a hét „gyászmagyar” sebei érthetően elmagyarázták nekik:

         „Ha nem alkalmazkodtok hozzánk, akkor minden szabad magyar így jár előbb vagy utóbb.”

         Géza fejedelem értett a néma szóból, és a fiát már keresztény királynak neveltette. Zseniális ember volt. A fejedelem, bár fenntartásokkal fogadta az újat, belátta, hogy ennek a népnek nincs más útja, mint az „alkalmazkodás”.

          Ez a fogalom az, amelyik hányszor, de hányszor visszatér a nemzet sorsában, és lesz az ország megtartója. A másik a dacos, néma ellenállás, amely már a fejedelem önérzetes kijelentésében is benne volt, amikor úgy beszélt az akkori „rendszerváltásról”, mint egy kívülálló:

          „Géza fejedelem felvette a kereszténységet, de azért csak tovább áldozott pogány módra a magyarok istenének is, akinek atyái áldoztak.

          Emiatt az egyik papja szemrehányást tett neki.

          „Ne bánts – válaszolta Géza nagyúri egykedvűséggel -, elég gazdag és hatalmas vagyok hozzá, hogy megtehessem.”

                                                                Egy szabadelmű

 

            Most itt állunk, Barátom, egy neobarokk templom mellett, a nyári fák árnyékában. Talpunk alatt, talán egy méternyire, már csontok hevernek. Mert a megszentelt sírok halottait a szentegyház köré parancsolta eltemetni a nagy király, Szent István.

            Egy „szabadelmü” nemzettársunk, Ormós Zsigmond, 1834-ben ugyancsak kikelt a „rendszerváltó” szent királyunk ellen, pedig maga piaristáknál végzett. Imígyen fakadt ki: „Sok sérelmet kapott Árpádtól alkotott Constitutiónk / alkotmányunk / még az árpádi ház utódaiban is. Mindjárt az első királya hazánknak, Szt. István sértője vala annak, ki nagyravágyó lelkében nem elégedvén meg a vezéri címmel, királyi polcra vágyott, s ez által édes anyanyelvünk elmellőzését behozta, a sok papokat behívta. Ez vala első királyunk, kit később a pápa szentnek nevezett, s ki életébe és a maga szentségébe legyőzött Kupát /Koppányt / négy darabra vágatván, az ország négy fő városainak kapuira akasztatta. Ugye, barátom, egy szenthez nem illő nérói tett?”

            Érdekes, hogy már a reformkorban előbukkanó magát szabadelvűnek, liberálisnak mondott országgyűlési képviselők szája már akkor is habzott, ha a katolikus egyházról vagy a szentekről esett szó.

            Azt köszönjük meg neki, hogy Kölcsey Ferencről elfogulatlan képet rajzolt:

            ”Kölcsey / olyan / ember, kit bő tudomány és rendületlen igaz karakter bélyegez. Szónoki képessége ritka, mit már maga szóejtése által különösen kellemít. Büszke vala Róma Cicerójára. De büszkék lehetünk mi is Kölcseynkre, mert ez a szónoki, a prózai tehetséggel költőit is párosít, s barátom, költőit, mely szívből folyva szívhez ér, s ezt érzelemre gyullasztja. Arcvonalai valahányszor reánézek, Catót juttatják eszembe, s nagy karaktere bélyegét viselik. Jobb szemére nem lát, s a balja is gyenge, mit gyakor könnyűbe ázása bizonyít. Homloka magas, szabad, főtetője hajtalan, egész testalkata gyenge, mit melegnek a szokottnál kissé nagyobb heve is annyira ellankaszt, hogy olykor országos ülésbe sem mehet.”

 

                                  Négy szócskát üzenek; vésd jól kebeledbe, s fiadnak

                                  Hagyd örökűl, ha kihunysz: A haza minden előtt.” / Kölcsey Ferenc /

 

           Szerencsénk, hogy Vajk fejedelem, a későbbi Szent István nem kérte ki egy szabadelmű véleményét, hanem megépíttette az első templomot Bulcsú unokáival ezen a tájon is. Tíz falunak, szállásnak egyet-egyet. Legyen lakóhelye Istennek mindenütt az országban, ahol embernek, állatnak már szállás épült.

           És az Isten megköveteli, hogy vasárnaponként meglátogassák. Kivéve azokat, akik a tűzre vigyáznak, mert a tüzet ne hagyjátok kihalni. Bizony, mondom, jól rendelkezett a szent király. A bibliai szavak, a gyónás kényszere beoltotta a vad fajtába a LELKIISMERET keserédes gyümölcsét.

 

                                                                  Indiánok     

                                                      Lengyel József felismerése

 

            És EZÉRT nem jártunk úgy, mint az indiánok Észak – Amerikában, akikkel gyorsan akartak végezni, mert nem volt sem idejük, sem kedvük a térítő munkára.

            Olyan sokszor emlegetik a spanyol hódítók brutalitását az aztékok és inkák ellen, és soha a jenkik barbárságát a mohikán, az irokéz és még hatvannál több indián néppel szemben. A spanyolul, portugálul beszélő amerikai területek lakóinak többsége indián.

            Azok a sokszor elátkozott jezsuiták a zenére is éhes indiánjaiknak megteremtették a valódi kommunista társadalmat. Ezt maga Lengyel József, a megtérő ősbolsevikok egyike állítja, 1955-75 közötti feljegyzéseit tartalmazó noteszében René Filep-Miller könyvének elolvasása után, az alábbi mondatokban:

           „A legcsodálatosabb ebben a könyvben, a paraguayi települések bemutatásakor, ahol 150 évig igazi kommunizmust csináltak. Ez egymagában elég, hogy a jezsuita rend tevékenységét csodáljuk és tiszteljük.”

           Ehhez a rácsodálkozáshoz természetesen az kellett, hogy a „kommunizmust” építő Szovjetunióban jól megverjék és nyolc évre Szibériába száműzzék. Úgy látszik ez kijózanította, és egyúttal íróvá tette.

           Bizony, nem ideológiával, /osztályharc, taposd agyon a gyalázatost stb. / hanem kultúrával lehetne csak kommunizmust létrehozni!

           Az USA területén csak mutatóban maradtak meg a rezervátumok lakói, mint egzotikus állatfajok az állatkertben, mint egzotikus emberfajták egy emberkertben.

           A FASIZMUS itt kezdődött!

 

                                                        TRIANON, 1920. JÚNIUS 4.

 

 

            A magyar békeküldöttség tagjai: Apponyi Albert, Bethlen István, Teleki Pál 1920. január 5-én utazott el a francia fővárosba.

            A konferencia január 16-án adott lehetőséget arra, hogy a tervezettel kapcsolatban a küldöttség vezetője megtegye észrevételeit. Apponyi Albert a következőket mondta:

            „Önök felszólítottak bennünket, hogy tegyük meg észrevételeinket. A legjobb akarattal iparkodtunk keresni oly álláspontot, amely a kölcsönös megértést lehetővé teszi. És Uraim, ezt az álláspontot már meg is találtuk. Ez a nemzetközi igazságosságnak, a népek szabadságának nagy eszméje, amelyet a Szövetséges Hatalmak oly fennen hirdettek, továbbá a béke közös nagy érdekei, az állandóság és Európa rekonstrukciója biztosítékainak keresése.

             Nem hiszem továbbá, hogy ítélettel állunk szemben, mert hiszen az ítélet oly eljárást tételez fel, amelyben a felek egyforma körülmények között hallgattatnak meg és egyformán tudják érveiket érvényre juttatni. Magyarországot mindeddig nem hallgatták meg; lehetetlen tehát, hogy a békefeltételek ítélet jellegével bírjanak.

             Talán akkor oly szándékkal állunk szemben, amely a népek szabadságának eszméjét követi? Úgy látszik, hogy ennek a szándéknak a kiindulópontja az a feltevés, amely szerint Magyarország idegen nyelvű lakosai szívesebben tartoznának oly államhoz, amelyben az államfenntartó-elemet fajrokonaik alkotják. Ez azonban feltevés. De miért induljunk ki feltevésekből, és miért helyezkedjünk feltevésekre, amikor a valóság megállapítására rendelkezésünkre áll az eszköz, amelynek alkalmazását hangosan követeljük, hogy e kérdésben tisztán lássunk. És ez az eszköz a népszavazás.”

              Apponyi Albert angolul és franciául elmondott beszéde nagy figyelmet keltett, de már 1919 tavaszán megállapított határok véglegesnek látszottak. Magyarország túl későn érkezett. Németországot, Ausztriát és Magyarországot ugyanis 1919 májusában szándékoztak meghívni Párizsba, hogy megtegyék a béketervhez utólagos megjegyzésüket. A magyar meghívást azonban a proletárdiktatúra miatt nem adták át.

 

                                                                   Tisza István

 

           1918. október 17-én Tisza István kijelentette a Parlament előtt: „Elvesztettük a háborút.” Ugyanakkor felszólította Károlyit és híveit, hogy értékesítsék, az ország jövője szempontjából, az antanthatalmakhoz fűződő és oly gyakran hangoztatott jó kapcsolataikat.

           Ez azért is szükséges volt, mert már a háborút megelőző évtizedekben bizonyos magyarellenes erők pénz és energiát nem kímélve, hol a pánszlávizmus gondolatába burkolva, hogy a románok dák-elméletének a megerősítésére, a legaljasabb nemzetközi propagandát folytattak a magyarság, mint Európa szívébe furakodott turáni faj ellen, amely megsemmisíteni igyekszik a szlávok, románok nemzeti nyelvét és identitását.

           Ez már a század elején olyan hatású volt, hogy Tolsztoj a nagy orosz írót is maga pártjára állította, és magyarellenes kijelentéseket tett. Hozzá hasonlóan a nyugati értelmiség is készpénznek vette az újságokban, jó pénzért megjelent magyarellenes hazugságokat. Az átlagpolgárról már nem is beszélve! A politikusok hasonló mentalitásúakká váltak, és csak az alkalmat várták, hogy „igazságot szolgáltassanak” olyan, a több évszázados elnyomás alatt szenvedő, „kultúrnépeknek”, mint a szlovák, a szerb vagy a román. Clemenceau-t még személyes bosszúvágy is fűtötte.

           Ehhez járult még az a propaganda, amelyet a Bécsbe kimenekült moszkvai bolsevikok folytattak a fehérterror idején. Arról elfelejtették a nyugati közvéleményt tájékoztatni, hogy ezt egy jóval kegyetlenebb vörös terror előzte meg. Az hiszem, hogy az ő magyarellenes uszításuk, éppen Trianon előtt, döntő volt, hogy az antant hatalmak ne is merjenek tisztességesebb döntést hozni a magyarok ügyében.

 

                                                              A békeszerződés

 

            A békeszerződés alapján Csehszlovákia 62 937 négyzetkilométer területhez és 3 millió és 475 ezer lakoshoz, Románia 101 197 négyzetkilométerhez 5 millió 265 ezer lakossal.       Szerbia 63 497 ezer négyzetkilométerhez jutott 4 millió 121 ezer lakossal jutott a történelmi Magyarország területéből; Ausztria 4926 négyzetkilométert kapott 358 ezer lakossal, Olaszország pedig 21 négyzetkilométert 50 ezer lakossal.

            A határeltolódások a következtében összesen 3, 3 millió magyar került idegen uralom alá.

 

                                                                  A képmutatók

 

            A nyertesek képmutatására és arroganciájára példának elég egy – egy cseh és román vallomás:

Eduárd Benes:

            Aki nem rendelkezik karhatalommal, az a bajonettek és ágyúk hatalmát ravasz machiavellizmussal és azzal a meggyőződéssel helyettesíti, hogy a jellemtelenség, csalás és hazugság a siker helyes eszköze.

Ionel Bratenau:

           „Nem nyugodhatunk addig, amíg a magyar népet gazdaságilag és katonailag teljesen tönkre nem tesszük, mert mindaddig, míg Magyarországban az életképességnek a szikrája is van, mi magunkat biztonságban nem érezhetjük.”

 

 

                                                        Függetlenségi Nyilatkozat

 

            Thomas Jefferson fogalmazta az USA Függetlenségi Nyilatkozatában: „Mi a következő igazságokat maguktól értetődőknek tartjuk: minden ember egyenlőnek teremtetett. Neki a Teremtő bizonyos el nem idegeníthető jogokat adott, amelyek közé tartoznak egyebek között az élet, a szabadság, a boldogulásra való törekvés.” / 1776. júl. 4. /

           Bő száz év múlva néhányezer rezervátumba zárt indián maradt a hatvan millióból. Nem tudok másra gondolni: az őslakókat nem vették emberszámba. Erre alapítottak egy „demokratikus” államot, kapujában a szabadságszoborral, amit egy olyan nép ajándékozott, amelynek jelszavai:

           ”Szabadság, egyenlőség, testvériség!” Ez a legmagasabb giccs és a legnagyobb hazugság a Földön!

Steinbeck a Nobel-díj erkölcsi magaslatáról így vélekedik:

           „Akkoriban / 1880 / az indián harcok már csak afféle veszedelmesebb csordahajtáshoz hasonlítottak – a törzseket lázadásra kényszerítették, visszaszorították és megtizedeltették, komor, szomorú maradványaikat pedig olyan vidékre telepítették, ahol éhen kellett pusztulniuk. Nem volt szép munka, de ha tekintetbe vesszük az ország fejlődésének irányát, nem lehetett elkerülni.” / Édentől keletre /

            1960-as években hasonlóan szimpatizált a vietnámi lakosságot terrorbombázó USA-val. El is vitte az ördög már 1968-ban ezt az „intelligens” jenki fasisztát, kár, hogy nem érte meg honfitársai megérdemelt kudarcát, 1975-ben.

            A néger rabszolgák sorsáról még nem is beszéltünk. Bár elég, ha csak egyet említünk, a vezetőjüket, Martin Luther Kinget, akit agyonlőttek, mert különb volt százmilliónyi fehér amerikainál, hiszen azt vallotta: „Ha nem találsz olyan ideált, amiért meghalni is érdemes, kárba veszett az életed.”

            Ahol a térítő kereszténység megjelent, az a nép fönnmaradt, ahol nem volt rá idő, ott kiirtották. Milyen sokszor emlegetik rosszallóan, hogy Paraguayban jezsuita állam alakult valaha. A paraguayi indiánok élnek, és szabadon.

            Csak a mohó, türelmetlen területszerzés nem ismert sem istent, sem embert. Az is bosszanthatta a fehéreket, hogy az Isten szebbnek teremtette az indiánokat, mint a vörös hajú, pofaszakállú, piától májfoltos hódítókat.

            Aki pedig hazánkban nem termett lelkiismeret nevű gyümölcsöt, azt irgalmatlanul ellazsnakolták. Basnyik András még a tizenkilencedik század elején is megkapta a maga harminc pálcáját a templom előtt, deresen fekve, kocsmai káromkodásért. Aztán egy ígéretet is a falu vezetőitől, hogyha még egyszer beteszi oda a lábát: „huszonöt pálcákat magának szabott”.

             Mennyit „fejlődtünk” az eltelt kétszáz év alatt! Nem fogy csodám!

             Egy-egy Vudi Alen-film szinkronszövegéért hungárikummá vernék Kern András „segedelmét”. Amennyi mocskot a magyar tévékben magyar nyelven elböfögtek ő és társai, azért a nyaktiló szolid büntetés lenne. Azon a budai téren, ahol Hunyadi Lászlót csak a negyedik csapással tudta lefejezni a szószegő király hóhérja, mindjárt a negyedikkel kéne kezdeni. Humánizmusomhoz nem fér kétség, éles bárdot érdemel e vétség.

 

                                                                       Mohács után

 

           Talán a tatárok nem jártak erre, de a törökök, Mohács után, bizonyosan. Elhamvasztották a falut, felégették az Isten házát, hiszen annak a födele is csak fából épült. A lakói fogságba estek, vagy az őrjegi Vörös mocsár lakói lettek. A szerencsésebbek követték a költöző madarak példáját, csak nem délre, hanem észak felé vándoroltak.

           Magyar foglyokat igen olcsón vásároltak a pogány törököktől a keresztény nyugat - európai államok honpolgárai is, annyi volt belőlük. Rabszolgák lettek Szent Márk keresztény Velencéjében, ahol ők ültek a gályapadokon. 1717-ben még a nagyságos fejedelem Rodostóba tartó hajóját is magyar rabszolgák evezői hajtották Frankhontól török földig. Amikor felajánlotta, hogy kiváltja őket, azt válaszolták: „Nincs miért hazatérnünk!” Szegényeknek már elveszett a hazájuk, de a Nagyságos Fejedelemé is, akinek nagy lelke benne volt az eget csapkodó tenger haragjában.

 

                                                                Táj, ember nélkül

 

           Az ember nélküli táj néhány év alatt visszanyerte eredeti, szinte édeni nyugalmát. A mocsarakban újra ezernyi madár tanyázott. A madárfelhők árnyékában fel sem tűntek a fehérlő csontok, az elszenesedett gerendák. Gyenge fényükkel koponyák jelezték teliholdas éjszakákon az egykori hadak útját. Erdők lombosodtak ott, ahol egykor emberek éltek. És épültek fészkek ezerszámra a rövid életű madaraknak.

           Csak a török defterdár járta végig fegyveres kísérettel a tájat, hátha akad, akit meg lehet adóztatni. Esetleg a felvidéki végvárak lovasai merészkedtek idáig zsákmány reményében, mert benn a várban sokszor nem volt se pénz, se posztó.

 

                                                                       Zord idők

 

             „Ennek az áldatlan kornak és vidékének az embere minden bizonnyal keményebb szívvel hordozta a testi, lelki fájdalmakat, mint a mai ember, mégis lehetetlen megrendülés nélkül arra gondolni, hogy másfél századon át milyen természetellenesen kellett a szülőknek gyermekeiket, a gyermekeknek szülőiket, a férjnek feleségét, a feleségnek férjét elveszítenie, akiket a megmaradottaknak a sírban vagy a szegény jobbágy számára visszatérést nem ígérő szörnyű rabságban kellett tudnia. Ezekből az egyéni tragédiákból pedig a közös nagy tragédia, a magyarság megdöbbentő elfogyása következett.

             A két haza magyar népét így emésztették a zord idők. Mátyás király országának 4 millió lakosából még körülbelül 3 millió magyar volt, viszont a török kiűzése után, a XVIII. század elején a magyarság már alig 1 millió lelket számlált. A magyarság tehát közben nemcsak a természetes szaporodását vesztette el, amely ugyanezen idő alatt más, szerencsésebb csillagzatú népeket megtartott vagy megnövesztett, hanem korábbi népállományának 60-70 % - át is. Ez tényleges vérveszteség volt. Ez a vér elfolyt a földön vagy átfolyt a törökségbe és birodalma népeibe, ahova a magyarokat a rabsorsa vetette.”

/ Magyar művelődéstörténet, 3. kötet, A kereszténység védőbástyája, Szabó István: Pusztuló magyarság. /

 

                                                                     A csontváz

                                                                          1970

          Mesélték, hogyha a templom környékén a vízvezetéknek árkot ástak, mindig csontot találtak. Ebben nem is volt semmi különös, hiszen a temető a templom mellett feküdt.

          De annak is híre járt, hogy a rendőrség udvarán szintén csontvázra bukkantak a hetvenes évek elején. Talán húsz éve kaparták el oda. Bizonyosan rendőrségi kihallgatás áldozata lett a szerencsétlen, azaz agyonverték, mint egy kóbor kutyát.

          Rákosi idején nem merte keresni senki, két évtized múlva a közömbösség a csontokat a szemétdombra hajította. Pedig tisztességes temetést érdemelt volna. Fejfáján ezzel a felirattal: Redde rationem! Adj számot! De hogyan lehetséges a számonkérés, ha a verőlegények fiai és unokái ott ülnek a parlamenti padsorokban?

 

                                                                O tempores, o mores!

 

O, tempores, o, amores! Most beszéljünk a szerelemről, Barátom! Közös témánk ez, és most különösen aktuális. Téged fenemód hatalmába kerített valami belső tűz. Ezért mondják rólad: „Tüzel a szuka.”

          Tudod te, hogy milyen vén kandzsi után űz a vágy? Egy korcs, állandóan nyafogó vén legényember, és jóval alacsonyabb, mint te. Nem szégyelled magad! Talán vonz a szaga? Bár ezt megértem. Mert magam is megfordulok, ha egy fiatal hölgy parfümillatot vonszol maga után, mint kondenzcsíkot a Belgrád-Budapest járat gépei a búcsúzó napfényben, és éppen a Duna fölött.

 

                                                                 Papás, mamás

 

         Talán harmadikos lehettem, amikor először játszottam papás-mamást egy barna kislánnyal.  Szívesen voltam betege is, ha ágyra fekhettem. Legtöbbször a kiskonyhai ágyon ismerkedtünk egymás szagával és testrészeivel. Cudar meleg volt mindig, és igen jó volt fetrengeni a rongypokrócos szénaágyon, mert nem volt rajtunk semmi, csak Vénusz unszoló pillantása: Ismerkedjetek! Ez volt a mi fülledt erotikánk.

         Emlékszem, heteken át nehéz álmaim voltak, mert féltem, hogy gyerekünk születik, és minden kiderül. Akkor tízéves lehettem, az a barna kislány talán nyolc. Most pedig itt vagy te, Barátom, akit nem izgatnak a következmények, csak annak a vén dögnek a szaga.

Mégis azt mondom neked: Téged a természet józan ösztönökkel ruházott föl.

         Tudsz arról, hogy az állatvilágban azonos neműek párosodnának? Én a madarak barátja vagyok, sokkal inkább, mint az embereké, de még „homokos” cinkéket nem láttam. A fecskepárok is különneműek. A rozsdafarkú sem azért fészkel a tető alá, hogy öncélúan bujálkodjon. Mondd meg nekem, természet egészséges gyermeke, te nem ugatnád meg a homokos felvonulókat! Majd én megugatom őket helyetted is.

         A főhomokos, Juhász Géza egyik mondata jelzi szellemi színvonalának, ama béka segedelme alatti, mélységét:

         ”Úgy tűnik, mintha a láthatóság dolgában sínen lennénk.” Csak az a kérdés: A robogó vonat előtt vagy után?

                                                                DR. CZEIZEL ENDRE

                                                                           1970

 

            Aztán, hogy a szavamat ne felejtsem, azt mondja egy dr. Endre nevű genetikus és szakbarbár: „Büszke vagyok arra, hogy a gyerekem buzeráns!” Ha más büszkélkedni valója nincs, ám húzza ki magát, mint két csutka egy zsákban!

            Ő volt az, aki vagy húsz évvel ezelőtt minden szemrebbenés nélkül belemondta a pofámba, hogy egy fiatal zsidó házaspárnak joga van kikötni, hogy a kölcsön sperma csak egyetemista zsidó fiatalembertől származhat. Mi ez, ha nem faji megkülönböztetés!

            Ugyanez a muksó benne volt valami mocskos, csecsemőket Amerikába csempésző vállalkozásban is. Hogy kik vannak? Hogy mik vannak? És még mindig a láthatáron!

 

                                                                          Enkidu

 

            Ami pedig a szerelem technikáját illeti: Be kell látnod, hogy eléggé egysíkúan művelitek. Hol van ez a Káma Szutrától? Bár el kell ismernem, hogy ezt a primitív formát tőletek tanultuk évezredekkel ezelőtt. Gilgames barátja, Enkidu, az időben és térben távoli Mezopotámia földjén, mint a vadak pásztora, ilyen módon közösült egy egész héten át.

                      Az örömlány kibontja mellét, szeméremdombját föltakarja;

                      Enkidu megkívánja érettségét, testével illeti közelről.

                      Félredobja a lány a ruhát: mezítelenül, reszkető térddel símulnak össze.

                        Tanítja a fekete kéjre, a nő ölének gyönyörére –

              Mit szóljak azokról az ember-nőstényekről, akik állatokkal közösültek? Kréta szigetén ebből született a hírhedt Minotaurosz. Apuleius regényében is megjelent egy arisztokrata és telhetetlen ember-nőstény, aki az „arany szamárral” üzekedett.

 

 

                                                 MI LETT AZ ÍGÉRET FÖLDJÉVEL?

 

 

             Amikor az első világháború elkezdődött, azzal tüzelték harcra a nincstelen bevonulókat, hogy a győzelmes háború után,” mire a levelek lehullanak”, minden baka földben kapja meg a jutalmát. Négy őszt is meg kellett érniük a szerencsétleneknek a frontokon. Bizony sokan megkapták idegen a földben a végső nyugalmukat, de nem a jutalmukat.

             Akik épkézláb hazatértek, joggal követelték az ígért birtokot. Bethlen István kormánya igyekezett is földreformtörvényt kidolgozni, de a lényegét úgy lehet megfogalmazni: Nesze semmi, fogd meg jól! Nagyatádi Szabó István, ez a dunántúli parasztember, minden jó szándéka ellenére sem tudta a jogos követeléseket kielégíteni.

              411 ezer ember jelentkezett a megígért földterületért. 300 ezer ember jogosságát el is ismerték, és 1-2 holdas parcellákkal igyekeztek őket kielégíteni. Az uralkodó osztály nagybirtokait, az egyház latifundiumait nem tudták bevonni ebbe a vállalkozásba, mert önzésük ezt megakadályozta.

              A kiosztandó terület nagyságát az is akadályozta, hogy a Horthy által alapított Vitézi Rend is lefoglalta a mindössze egymillió holdnyi földbirtok egy részét. Azok kaptak vitézi telkeket, akik a világháború idején kitűntek a „magyar állam védelmében”. A legénységi telek nagysága 12, a tiszti 50 katasztrális hold volt.

               Még a vitézi telkeket sem tudták kimérni mindenkinek, mert például a nagyapámnak, csak Bácska visszaszerzése után tudták volna az ígért földterületet átadni, és ez is mekkora hercehurcával járt.

 

Tekintetes

Pest-Pilis- Solt – Kiskun vármegye Déli Részei

és Kecskemét Városa Vitézi Széke

Kecskemét

              Az elmúlt évben, a bácskai telepítések során vitézi telket kaptam Vaiszkán, melyen várományos, felavatott fiamat helyeztem el.

              Az elmúlt héten megtartott telekszemle alkalmával, amelyet valószínűleg az ottani székkapitány úr tartott meg, közölte a fiammal, hogy miért ő van ott, és miért nem én. Ugyanakkor azt az utasítást adtam a fiamnak, közölje velem, ha a telket nekem kell elfoglalni, különben elveszik.

               A telekosztás alkalmával a székkapitány úrnak bejelentettem, hogy a telekre fiamat óhajtom helyezni, és ez ellen nem emelt semmiféle kifogást.

               Alázattal kérem, szíveskedjék közölni, mit tegyek? Én ugyanis már idősnek érzem magam ahhoz, hogy odamenjek, és ott új életet kezdjek. Az itteni földjeimet, házamat eladni, egy kissé körülményes lenne, mert másik fiúgyermekem is van. A birtokból azt sem zárhatom ki.

                Viszont az idősebbik fiam, mint várományos, ő lesz hivatva, hogy utódom legyen a vitézi telken. Éppen ezért az ő érdekében és kedvéért kínom megtartani a telket. Áldozatot hoztam a telek elfoglalásánál és segítem még ma is, amivel csak tudom.

             Arra én már nem vagyok alkalmas, hogy ott lakjak, és magam műveljem. Az én testi erőm már erre nem alkalmas.

Kérem tehát a székkapitány úr szíves utasítását, hogy mit tegyek! El kell-e foglalnom minden körülmények között a telket? Vezetheti-e a fiam azt, vagy le kell mondanom róla? Esetleg mondjak le az ő javára, és akkor megkaphatja-e azt?

Kecel, 1942. június 1.                                  Alázatos tisztelettel:

Vitéz Farkasfalvi András

 

             A lényeg: továbbra is fennmaradt az egyházi, grófi, bárói nagybirtok, azaz ezen a területen is visszatért a háború előtti állapot. Sőt kialakult, a most már szűkebb területre szorult tömbmagyarság szegénysége, létrejött a hárommillió koldus országa.

 

                                                          Szabó Dezső megszólal

 

             De négy-öt év múlva is éltek azok a frontokat megjárt és hazavergődött keceli nincstelenek, és jogosan követelték a jussukat.

             Szabó Dezső, aki minden aljasság bátor ostora volt, ezt így fogalmazta meg:

              „A földreform a nemzetnek becsületszóval garantált adósság volt. E földreform nem kegy, sőt. Már nem is parlamenti akarattól függő megadás. E földreform egyszerűen nem egyéb, mint köteles kiadása egy már megvásárolt dolognak. Öt évig hulló vérével, egy valószínűtlen pokol irtózatos szenvedésével vásárolta meg a magyar paraszt.”

             Végül, a kecelieknek, mindössze az a kívánságuk maradt, és ezt kérvénybe szépen meg is fogalmazták: Az érsekség birtokában lévő erdőt irtsák ki, és a helyén, a csak gyerekben bővelkedő szegények, olcsó házhelyekhez juthassanak.

              A kérvény megfogalmazója sem gondolta, hogy idővel mekkora vihart kavar majd a Parlamentben.  Meskó Zoltán, akkor még kisgazdapárti képviselője volt a falunak, szót kért az 1924. október 9-én a földreform elsikkasztása tárgyában. Idézzük:

              „Öt tárgyalás után, 1922. október elején megállapodás jött létre a kalocsai székes főkáptalan és az igénylők között, úgy a területre, mint az árra vonatkozóan. 421 elismert igénylő van, szükségük volt valami 149 hold földre. A káptalan ezt fölajánlotta, a szerződést megkötötték.

               Az árat is megállapították. A rokkantak harminc koronát, a többiek negyven koronát fizetnek négyszögölenként. Az igénylők azonnal lefizették a költségbiztosítékot, és az iratok felmentek a Földművelésügyi Minisztériumba. A földművelési miniszter hozzájárult, hogy egy volt erdőterületet azonnal adjanak át. Helyette a káptalan majd máshol fog erdősíteni. Az iratok fölmentek az Országos Földhitel Bankhoz.

               A szegény emberek eladták a fél hold szőlőjüket, mert a bíró azt mondta nekik, hogy megkapják a házhelyet. A kis pénz félre volt téve, jó lesz majd építési anyagra.

Megtörtént az istenkáromlás!

                Két évig vártak, és amikor két év múlva megjött az Országos Földhitel Banktól a végzés, ami tudtul adta az igénylőknek, hogy mivel a káptalan nem hajlandó erdősíteni, egyelőre tárgytalan a dolog. Keressenek másutt házhelyt maguknak!

                Nem akarom Tisztelt Ház türelmét sokáig igénybe venni. Minden vidéken százával fordulnak elő ilyen esetek.”

Részlet Nagyatádi Szabó István földművelésügyi miniszter válaszából:

              „Nem bírom hallgatni a panaszokat! A helyzet az, hogy újabb és újabb nehézségek merülnek fel, és a pénzügyi kormányzat a földművelési ellenére ad ki rendeleteket.  A képviselő úrnak választ nem tudok adni, mert egészségem megromlott. Nem bírom a panaszokat tovább! Azon gondolkodom, és arról gondoskodom, hogy a helyemet alkalmasabb embernek adjam át.”

              Nagyatádi Szabó István a kalocsai érsekség kétszínűsége miatt volt kénytelen lemondani. Hazament a falujába, Erdőcsokonyára. Októb3r 30-án kiballagott a szőlőjébe. Egyedül volt egész délután, szalonnát sütött, késő este ért haza. Másnap reggel nyolc óra tájban hirtelen rosszul lett. Eszméletét elvesztette, és húsz perc múlva meghalt. Mindössze 61 évet élt.

               Nos, keceliek, hová lett az ígéret földje?

Elsinkófálták az urak és a kalocsai érsekség. Ma már tudhatjuk, hogy mi volt a háttérben.

 

                                                               FAKSZ

 

Miért táncolt vissza a káptalan?

Itt a történet folytatása:

Magyarország 1924-ben népszövetségi hitelhez jutott, amivel sikerült megszűntetnie az inflációt. A támogatással 250 millió aranykoronát kapott. Ez elég volt arra is, hogy az értékvesztett koronát egy új pénzzel, a pengővel felcserélje. 1927-ben bevezették az értékálló új pénzt.

Az egykori Nagyerdőt, a mai Újfalu területét végül csak felparcellázták házhelyeknek, és eladták a keceli szegényeknek, akiknek most már jó pénzben kellett az árát minden évben és részletekben fizetni.

Létrehoztak egy nagy nehezen egy hosszú lejáratú kölcsönformát, amit röviden FAKSZ - nak becéztek, és úgy szorította a szívűket, kezüket meg a kemény napszámos munkára, mintha a végzetük lenne. Mindig a FAKSZ volt az első. Ha maradt másra is, szerencsés volt az a familia.

Saját erőből építkeztek, többnyire vályogból vagy vert fallal, és kicsiny telken három helyiségből álló házacskákat: szoba, konyha, kamra. Sokan egész életükben a Falusi Kislakás-építési Szövetkezet számláját fizették. Aki élete végén is adós maradt, nyugodjon békével szegény, mert a siralomvölgyi élet nem hogy jutalmat adott volna, de új terhet rakott az egyre inkább föld felé hajló vállára.

 

                                                            Sendula Pista

 

Elárulom neked, de ez hétpecsétes titok, hogy fiatal korában Mandula István is kísérletezett tyúkokkal. Később agronómus lett, valószínűleg azért, hogy ennek tudományos alapjait megvesse. De nem járt sikerrel, mert a tojások nem lettek szemesek.

Így aztán Pistának, hagyományos módon, csak egy kislánya meg egy fia született. Véletlenül sem három, ha már a fiú megvan!

Harmincöt évvel ezelőtt egyik hasonszőrű kortársam kiszámította, hogy egy gyerek fölnevelése, akkori árfolyamon számítva, cca. belekerül egy millió forintba. Ezért van nekik csak egy, és az is olyan, mint az apukája. Ja! Akkor döbbentem rá, én mulya, hogy ezek mindent pénzzel mérnek. Talán még a magasságot és a mélységet is.

Pista a feleségét sem becsülte többre egy szimpla, hasznot hajtó nősténynél, mert az a kiszolgáltatott, sokat robotoló asszony, fölakasztotta magát.

Rendkívüli gyorsan meggazdagodtak a szövetkezetek vezetői, köztük ő is. Úgy loptak, mint a güzü! Abban profik voltak. Az életről csak annyit tudtak: Arra való, hogy minél több lehetőséget adjon a pénzszerzésre. Mandula ezért hajtotta a feleségét is, mint egy napszámost. Ezért adta tündéri kedvességű lányát egy Pénzes Palihoz rögtön érettségi után, hogy ne legyen gondja a további taníttatásával.. A pénz, a pénz, az aranyborjú volt az istenük, mint a Sinai-félszigeten magukra hagyott zsidóknak. Mózes, azzal az ürüggyel, hogy az Istennel tárgyal, kivett néhány nap szabadságot, a nyári szünidő terhére, és az alatt nyájának művészlelkű tagjai aranyból megformálták eme borjút. Bú! Mózes akkor kapott először infarktust, ezért nem is tudta megérni az ígéret földjére való dicsőséges bevonulást.

 

                           

 

                                                                   Árvai Laci

 

             A szerelem ürügyén most kell bocsánatot kérnem egyik utcabeli pajtásomtól, Árvai Lacitól, akit akaratlanul elárultam valamikor 54- 55-ben.

             Rendszeresen megjelentem náluk, és igen jó barátok voltunk. A szalmakazal tövében üldögéltünk hatodikos korunkban, és ott meséltem el neki az Egri csillagok eseményeit, hogy a kátyúból kisegítsem. De a leányok már akkor is jobban érdekelték, mint Jumurdzsák.

             Valahogy megpróbálok visszatérni az udvarukra, mert a mondatok labirintusából is ki lehet találni végül, és még az Ariadné fonala sem kell hozzá, ahol a szülei, a csendes Józsi bácsi és a hangos Margit néni, elmondták, hogy a fiuk hozzánk kéredzkedett. Én csak a vállamat vonogattam, ami ugye neveletlenség volt, és egyúttal aljas árulás.

             Erre az édesanyja felkapta söprűt, és rögtön a helyes irányba nyargalt vele. Amikor Gizelláék utcai ajtaját zárva találta, felállt a kispadra. Onnan szólította meg vétkes fiát, mint Édenkertben a tiltott gyümölcsöt, eszegető Ádámot az Úr:

             „Laci, hol vagy? Tudom, hogy most is itt kuksolsz valahol! Rögtön gyere ki!”

Éva-Gizella néhány perc múlva elő is lépett a lugasból, de Ádámot mintha elnyelte volna a föld.

             Végül diadalmasan előrángatták az istállóból. A jászolban hasalt a széna alatt. Jó szimat kellett hozzá, hogy rátaláljanak. Szegény gyereket egyszerre csépelték szóval és söprűnyéllel az ostobaságom miatt.

              Drága Lacikám! Legénykorodban egy nagy szerelem hálójával igen közönséges némbert fogtál. Ezért lettél az elvonón - visszaeső. Bocsáss meg nekem!

              Kedves Margit néni, Téged az Isten úgy büntetett, mint a homoszexuális férfiakat Szodomában. Tudniillik, vaksággal verte meg őket.

              Te nem voltál bűnös, de életed utolsó éveit mégis vakon araszoltad végig. Bocsáss meg nekünk!

 

                                                         Téli, éjszakai autózás

 

               Most pedig, Barátom, autó fog zúgni, bár tudom, hogy félsz tőle.

               Ritka szép az ilyen holdvilágos téli éjszaka éjféltájban! A friss hó nem régen terítette le a fekete országutat, de néhány autó már benne felejtette a nyomát. No, meg néhány fajtársad is. Az úton egy fényes fekete autó halad, szinte lépésben. Lassan bekanyarodik az egyik utcácskába, ahol a „víg özvegy” lakik.

               Hogy ki ő? „Arisztokrata” családból származik. Az édesapja kiváló kovácsmester volt, aki annyit és úgy dolgozott, hogy sem a feleségének, sem a két lányának nem kellett lemondania a flancról. Ahogy ezen a szép tájon a gonosz népnyelv mondja. Úriasszonynak születtek, de isten bizony, nem tehettek róla.

               Az idősebbik leány patikus. Egy vállalkozó felesége. Egyetlen lányuk született. Több szót nem érdemel! Sapienti sat. A fiatalabbik, a heves vérű, „csak” pedagógus lett, amit természetesen igen röstellt. Aztán feleségül ment egy volt boltos fiához, Csabához, akit már korábban eljegyzett magának az alkohol.

               Tudom, mert együtt laktunk vele, közös albérletben, valamikor 65 tájékán és a pályánk kezdetén. Volt egy Izabella nevű szerelme is a kezdők között. Arisztokrata névvel-pedagógus, de jólelkű leányzó.

             A hatvanas évek a képesítés nélküliek évei. Annyi gyenge minőségű embert soha nem vett fel a pedagógia mindig rozoga szekere, mint akkor. Ex animo / szívvel-lélekkel / csak igen kevesen művelték és művelik ma is ezt a minden másnál fontosabb mesterséget.

             A gyalázatos fizetések miatt, ez lett a másodállásuk. Ma is ez a helyzet. A szőlősgazda-pedagógusok szeptemberben – októberben, kalákában szüretelnek egymásnak. A normális tanítás novemberben talán már elkezdődhet.

             Mi váltottuk fel a „Horthy-fasizmus” idejéből itt maradt korosztályt. Mi, a munkások és parasztok többnyire „paraszt” fiai-lányai! „Kádár-fasizmus” fiai és lányai. De jöttek a volt tanyán tanítók, gyorstalpaló után a felsőbe, a kisegítő iskolába, cigányiskolába minél többet „lógni”. Ezek voltak a leggyengébb munkaerők. Meglehetősen alacsony IQ – val.

              Igazgatókat és helyetteseket a járástól kaptunk - mozgalmi múlttal és intelligenciával. Náluk az IQ-t már nem volt érdemes mérni.

              Az egyikükről Imrehegyen még erdőt is elneveztek, mert odavitte turbékolásra a kartársnőit vagy egyéb társnőit. Az öreg Szőkétől hallottam még a hetvenes évek vége felé, a két öles út szélén. Tanúm rá az út meg a nyárfaerdő, ahol még ma is turbékolnak a galambok. Az egykori pedagógus már az alsó világba költözött. Isten nyugtassa örökké kangörcsös kartársamat!

               Csaba is „botcsinálta” pedagógus lett, de hosszú távon biztos lehetett a karrierben, mert jópofa srác volt és nagy piás.

               Az első lépcsőfok: egy házasság, ami természetesen nem jöhetett létre kaszton alul. A heves vérű leányzót kapta társul. Azután következett, amit nem volt nehéz megjósolni, a kiemelés, az előbb felsorolt érdemeiért. A JÁRÁS csupa ilyen emberekből állott. Similis simili gaudet! Hasonló a hasonlónak örül!

               Az asszonyka nehezen tűrte az éjszakázásokkal, ivászatokkal, nőügyekkel teli életmódot. Becsapta előtte az ajtót. A szónak annyira szoros értelmében, hogy a szerencsétlen részeg srác a küszöbön térdelve és kezét tördelve kért bebocsáttatást. De végérvényesen kicsukták.

              Válás lett a vége, és a fiatalember korai halála. Bánatában, mert ennyire megalázták, megroppant idegekkel rövidesen sírba „buktatta” az alkohol. Izabella, az a hajdani, aki, még az sem lehetetlen, hogy egy kis Leventét várt tőle, biztosan megsiratta.

              A „víg özvegy” ettől kezdve szabad lett, mint a paradicsommadár a dzsungelben.  Csak pénzes, menő pasasok társaságát kereste. Így bukkant egy jeles kakasra, és ellenfélként, annak nem kevésbé jeles párjára. Ez a három ember a látható és láthatatlan szereplője ennek a jelenetnek. Itt már nem kell a lámpák fénye sem. Sötét az autó kívül is, belül is. Egy hócsipkés drótkerítés mellett megáll. Rövid ideig még duruzsol a motor, de rövidesen az is leáll.

              Néhány csendes perc a szemlélődésre, azután kiszáll egy sötétruhás hölgy. Figyelmesen körülnéz, de az éjszaka közepén csak egy nyugtalan álmú kutya csaholása hallatszik nagyon-nagyon messziről. A magányos nő a csomagtartóhoz botladozik a friss hóban, és kiemel egy megkötözött lábú kakast. A nyaka át van vágva, de friss vágás, mert a szűz hóra még cseppekben hullik a vére.

               Hallani lehet, hogy az asszony idegesen mélyeket lélegzik. Azután óvatosan megindul a döglött szárnyassal az egyik kerítésoszlop felé. Akkurátusan fölakasztja rá. Nos, hát ezért kellett a döglött állat lábára a madzag. Visszacsúszkál a kocsihoz, és magában szidja a szerencsétlen lábbelijét, ami majdnem fenékre ülteti. No, még csak az kéne, hogy itt maradjon seggem nyoma is! – mondja magában.

               De ekkor már újra a sötét kocsiban ül. Legalább öt percig vár, és újra indítja a motort. Az elegáns járgány megkönnyebbülten szalad az országúton. Az utcai lámpák fénysora ünnepi kivilágítással tiszteleg a bátor hölgynek.

              Másnap az öregasszonyok arról beszéltek, hogy az egyik kakas felesége bosszút állt a férje szeretőjén.

 

                                                                Zárda Iskola

 

 

              Klebelsberg Kunonak hívták a Bethlen-korszak művelődéspolitikájának irányítóját. Azt tűzte ki célul, hogy a magyarság kulturális és szellemi felemelkedését, a magyar kultúrfölényt a Kárpát- medencében fönntartsa, sőt erősítse.

              De gróf lévén, ő sem sokat törődött a szegényparasztság tehetséges fiainak kiemelésével. Őket megajándékozta a tanyasi iskolahálózattal, ahol írni, olvasni, számolni alapfokon megtanították a nebulókat, de innen kitörési lehetőség nem nyílott.

              Egyik korabeli olvasókönyvben igen tanulságos részletet találtam. A pusztai iskola című olvasmányban, amely a tanyasi gyerekek fáradságos iskolába járását ecseteli, főleg a zord, téli napokban:

           „De hát azért nem maradna el a fél világért abból az iskolából. A tanító úr azt mondta, hogy aki szorgalmas, annak a jó nénikék ruhát ajándékoznak, a jó bácsik meg tovább taníttatják, elviszik majd a városba diáknak.”

            Csak azt nem tudom, hogy keceli tanyasi iskolákat, miért kerülték el olyan nagy ívben azok a jó bácsik?

             Ezzel 1930-ra elérte ugyan, hogy a lakosság 90 százaléka tudott írni, olvasni, de, az egyetlen Szent-Györgyi Albert kivételével, ezekből a tanyasi, népes iskolákból több tehetség nem tudott a napfényre vergődni.

             Annál inkább támogatta az úri középosztály gyerekeinek a feljebb jutását, gimnáziumok, egyetemek alapításával. Debrecenben, Pécsett és Szegeden hozott létre tudományegyetemeket, elsősorban a Trianonban elvesztett pozsonyi, kolozsvári pótlására.         Biztosította magyar értelmiség nyugat-európai tanulmányait, a fővárosokban létesített magyar kulturális centrumok létrehozásával.

              A társadalom mélyét azonban nem bolygatta meg olyan mértékben, hogy abból a legszélesebb és legszámosabb rétegnek, a parasztság fiataljainak kitörési lehetőséget nyújtson.

 

                                                       A keceli plébános hazudik

 

Nézzük a helyi példát!

          „Kecelen polgári leányiskolát építeni fölösleges és céltalan. Lakossága ugyanis, leszámítva az igen csekély számú intelligenciát, földművesekből és igen szegény   iparosokból áll, akik mellett egy csomó zsidó él./!/

           A falusi intelligencia leányaiból 5-6 polgári iskolásnál többet nem lehet összeszedni. Az iparosok, mint faluhelyeken általában, oly szegények, hogy az elemi iskolát végzett leánygyermekeiket otthon nem nélkülözhetik./!/

            Még inkább áll ez a földművesekre nézve. Aki ezek közül szegény /pedig 70% nagyon szegény /, az csak úgy tudja fönntartani családját, ha elemi iskolát végzett gyermekei vele együtt dolgoznak és keresnek. /!/ A kisbirtokosoknak is szüksége van elemi iskolát végzett gyermekeire. Ezek segítik a földmunkában, amelyre, ha gyermeküket nem, akkor napszámosokat kell fogadnia./!/

            A jobb módú gazdák nagyobbrészt tanyai birtokaikon laknak, és leánygyermekeiket, nagyon helyesen, úgy nevelik, hogy fölműves gazdák feleségei legyenek, és ezért a földműves életet ne nézzék le, hanem megszeressék, és az avval járó munkát már gyerekkorukban megszokják./!/

            Józan érzékükből kifolyólag nagyon jól tudják azt, hogy amelyik földműves lány 14-15 éves koráig polgári iskolába jár, az a föld szagától idegenkedik, a földműves munkát lenézi, földműveshez nem akar férjhez menni. Felveszi az úri tempót, s a maga helyét a világban nem találja.

            Kecelen eddig még csak két ilyen lány volt. Az egyik már szerencsétlen lett, a másik pedig már azon az úton van, amelyik a szerencsétlenségbe visz.”

            /Kurcz Adolf válaszlevele az érsekség javaslatára. Kelt: 1927. április 11-én./

            Szinte mondatonként meg lehet cáfolni ezt a gyalázatos irományt.

            Az igaz, hogy Kecelnek nem volt intelligenciája, mert ha valakit pappá szentelnek, attól nem lesz az.

 

                                                             Juhász Miska bácsi

 

            A 70% százaléknyi szegénységből minden évfolyamon, ki lehetett volna emelni legalább nyolcat-tizet. Ezekből való Juhász Mihály, dédanyám testvérének a fia, aki kitűnő tanuló volt, de egy tisztességes cipőre nem futotta. Amikor a hatodik évfolyam végén, a záróvizsgán és cipőben, mint a legelsőt, kiszólították, hogy az illusztris zsűri, az iskolaszék tagjai előtt mondja el Petőfi Füstbe ment terv című versét.

            Ő mélyet lélegzett, szegény, és tizenkét évesen szépen elszavalta. Aztán mi lett a jutalma az eminensnek?

Kurcz Adolf tisztelendő úr személyesen megszólította:

-          Mondd, kisfiam, van néked édesanyád?

-          Van tisztelendő úr.

-          Akkor miért nem mossa meg a lábadat, mielőtt elindulsz az iskolába?

       Aztán csodálkoztak, hogy olyan veszettül meggyűlölte a görénykurzus évtizedeit, az egész Horthy-rendszert.

       A kisparasztok közül, ahová a szüleim és nagybátyáim tartoztak, legalább húszat. Az anyámat, az apámat és András nagybátyámat. Tudniillik ahhoz hat-nyolc hold földhöz éppen elég lett volna a kevésbé jobb képességűek keze.

        A kézművesek közül, csak a mi Kalocsai utcánkban, legalább négy ilyen jó képességű leányról bizonyosak tudok. A Berta bácsi két értelmes kislányáról, akik éppen velünk szemben laktak és könyvtáruk volt. Ők miért lettek volna az otthoni, kádár - munkára rászorítva?

        Miért baj az, hogy ha egy kisgyerek nem szereti a föld szagát? Legyen fiú vagy kislány! Köteles a szülei, lehet, hogy csak a körülményekbe beletört, életét folytatnia?

        A polgáriba járó kislányok ócsárlása olcsó, elhárító trükk! Igen, mert a tisztelendő úr nem akarta vállalni a szervezéssel járó munkát, és nem akart a kasszájából, tudjuk, hogy közben ő volt évekig a legnagyobb adófizető, áldozni a cél érdekében.

 

                                                                    Kurz Adolf

 

         Nem polgárit, de gimnáziumot lehetett volna alapítani! Ha nem ilyen irányítói lettek volna a lenézett és az általuk megvetett parasztságnak.

         Ez nem volt más, mint középkori röghöz kötés! Mint a jobbágyvilágban!

         Mire alapozom azt a vádat, hogy lenézte a parasztot?

         Talán még ma is él a legidősebbek emlékezetében az a híres-hírhedt jelenet? Az egyik Úrnapi körmenet közben a tisztelendő úr a supellát sátra alatt, kezében a szentségtartóval, a tömeg élén haladt. Egy férfiember, az útszéli bámészkodók között, véletlenül fején felejtette a kalapját.

          Kurcz Adolf tisztelendő úr ezt megpillantotta, és belebődült vastag hangján a nagy áhítatba:

         „Vedd le a kalapod, te marha!”

         Az egész falu megismerte, és jót nevettek rajta, pedig sírni kellett volna. Ezzel az egyetlen mondatával úgy lecsupaszította a helyi népről való vélekedését, mint gazdasszony a leforrázott csirkét.

         A szomszéd falvak bármelyikében, ilyen incidens után, útilaput kötöttek volna a tiszteletes úr talpára. Itt azonban csak móka és kacagás követte.

Szabó Dezsőt idézem:

         „Kijelentem: Szélsőséges gazténynek s a magyarság elárulásának tekintek minden egyes esetet, a mikor a magyar anya fiát Magyarországon bármilyen címen, és bármilyen eszközzel elzárnak a továbbképzés, a több ismeretszerzés lehetősége elől.”

 

                                                                A görénykurzus

 

           Amíg Kucz Adolf levelét másolgattam, legalább tíz súlyos, helyesírási és stilisztikai hibát javítottam ki. Ő az intelligenciához tartozott. A stílusa arra vall, hogy a Biblián és az „ördög bibliáján” kívül más könyvet nemigen forgatott.

           A „görénykurzus” tipikus figurája volt, amely elátkozta Ady Endre szellemét, el az élő Babitsot, Bartókot, Kodályt, Csók Istvánt, Ferenczyt: alig volt magyar érték, akin nem láttak volna pokolkormot.

 

                                                                Zárda Iskola

 

            Miután Kurcz Adolf, a lányok számára indítandó polgári iskola építését mondvacsinált indokokkal megakadályozta, a Zárda Iskola megnyitásához áldását adta.

Közben milyen „véres” érdekharcok előzték meg ennek a megnyitását!

            A „Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Társulata” mozgalom 1860-ban érkezett Kalocsára. Kecelen a nővérek meghívására már 1908-ban gondoltak.

            Az ellenzői között találjuk Pozsgay Mór országgyűlési képviselőt, Antoni Jánost, és Tényi Sándor tanítókat, akik féltették tanítóképzőbe járó leányaik jövendő állását.

            Vezetésükkel valóságos apácaellenes mozgalom alakult ki. Az ellentábor tagjai mélyen elítélték Pozsgay Mór kijelentését:

             ”Ahol apácák és papok vannak, az erkölcstelenség ott sem kisebb, mint máshol.”

             A képviselőtestület 1921-ben úgy határozott, hogy a Nagyvendéglőt a leendő iskola céljainak megfelelően átalakítják. Az oktatás 1924. január 1-jén kezdődött. A költségeit az egyházközség nagylelkűen a magára vállalta.

             Elsősorban a gyakorlati életre tanított, és a vallásos érzést igyekeztek tanítványaikban elmélyíteni. A tanítványok, közöttük édesanyám, elmondása szerint az iskolában nagy volt a fegyelem, és szorgalmas munka folyt. Farkasfalvi Eszter az ő hatásukra szeretett volna tanítónő lenni, ha kell, apácának beállni. A szegény ember lánya számára álom maradt a tanítónői pálya!

                                                                Nem lehet véletlen

 

             De egy ritka véletlen kapcsolt össze kettőnket, anyámat és engem a Zárda Iskolával kapcsolatban. Ezt nem hagyom ki!

            „A kedves nővér éppen az olvasást gyakoroltatja a hatodikos, utolsó éves nővendékeivel. A kötelező hatodik év utolsó napjait morzsolgatják le a napok és órák múlásával.

            A nővérke a padok között sétál, és képzeletében ezeket a tizenkét éves lányokat már menyasszonyi fehérben látja. Olyan szűz tiszta fehérben, amilyen ragyogó a szemközti bolt tetejére hullott friss éjszakai hó.

Mélyet sóhajt, aztán a szépen olvasó Eszterhez fordul:

           „Elég volt, Esztikém! Jutalmul csak arra kérlek, nézd meg mennyi időt mutat a tanári szoba faliórája?”

           A nővérke tovább sétál, újabb olvasót szólít. Észre sem veszi, hogy egyre sápadtabb lesz a finom vonású kislányarc. Lassabb lépésekkel, amiként szokott, elindul az ajtó felé, majd kilép a zárt udvarra.

           Eszter bemegy a tanítói szoba ajtaján, és milyen nehéz lesz egyszerre a szíve, hiszen nem ismeri a múló idő titkát. Pedig ott függ a feje fölött a falon, elérhetelen magasságban. Otthon hallotta már, hogy az idő néha édes, néha mostoha.  De ez csak afféle bölcselkedés.      De most rá kell döbbennie, hogy nemcsak édes vagy mostoha lehet az idő, de gonosz is.

           Látja a kövér kismutatót, a cingár hosszút, amelyek szinte észrevétlen lassúsággal haladnak, és némán. A szerkezet ütemes ketyegése, a latin számok között hang nélkül ballagó mutatók, nem súgják meg az időt.

           Szerencsére egy aprócska kápolna is van a terem közelében. Ahol leborulva kéri az égiek segítségét:

           „Ne hagyj, Uram szégyent érnem!” És ezt elismétli megszállottan legalább tízszer, és hányja magára a keresztet.

           Talán az egész falu megtudná, hogy a hatodikos Farkasfalvi Eszter nem ismeri az idő titkát. De az Úristen pártját fogja, és olyan hangosan, mint még soha, megszólal, cseng-bong az óra végét jelző drága hang.”

           Ugyanaz a jelenet megismétlődött velem is, csak engem akkor a Kerényi tanár úr küldött időt jelenteni.

           Rajtam is segítetettek ilyen módon a magasabb szellemek. De ahogy múlik az idő, az a fájó érzésem, hogy az idő végül is szégyent hoz ránk, édesanyám.

 

                                                                     LEGYESEK!

 

            Amikor 1957-ben a kalocsai gimnáziumba kerültem, két szomorú ténnyel szembesültem: A keceliek legyesek! A tanulmányi átlagom a nyolcadikos év végi kitűnőről fél évkor négyesre landolt. Magyarból, történelemből, testnevelésből, énekből maradtam a régi, de a reáltárgyakból zuhanásszerűen süllyedtem a béka sokat emlegetett testrésze alá. Szerencsére humán tagozatra jelentkeztem, és az irodalom, a történelem és a versmondás a víz színén tartott.

            Mi lehetett ennek gúnyos elnevezésnek az oka?

            Az 1921-es oktatási törvény kimondja, hogy 6 általános és három továbbképző/ismétlő/ osztály elvégzésére minden tanuló köteles. Ha a szülők, a gondviselők vagy a gazda ezt elmulasztaná, első ízben figyelmeztetésben kell részesíteni, többszöri hiányzás esetén 600 pengőre kell büntetni. Nem a pontos szöveget idézem, csak fejből a lényeget, és felkiáltottam:

            Heuréka! – a görög fizikussal egy nyelvet beszéltünk.

            A legyeket ugyebár olyan ember hajtja fel a padlásra, és veszi el lábuk alól a létrát, ami ostoba. Mi az oka a keceli emberek, diákok ostobaságának?

             Nézzünk szembe a tényekkel! Hat osztály kötelező, heti hatnapos tanítással. A mi falunkban már a húszas években, talán már előtte is, beköszöntött a heti szabadnap: a kosaras ünnep, a tanításmentes csütörtök.

          Ha minden héten megspórolok egy napot, akkor a hat egész tanítási évet figyelembe véve annyit jelent, hogy egy teljes tanítási évet lógott minden diák és minden tanító és tanár. 5 év alatt elvégezni hat év anyagát, egy kissé bizarrnak tűnik.

           Ezért voltak a szomszéd községek tanulóihoz képest ostobábbak a keceliek azon nemzedékei, amelyek a háborúig csütörtökönként kollektívan az iskola mellé jártak.

           Arról most ne is beszéljünk, hogy milyen iskolaépületekben tanultunk a háborút követő években. Minden osztályt másik épületben. Az én vándorlásom térképe: Zsidó iskola, Kovács iskola, Óvoda iskola, Solymár iskola, Kántor iskola, Zárda iskola.

           Az alsó tagozatos tanítóim egy részével a felső tagozatban találkoztam, mint gyorstalpalón továbbképzett szaktanárokkal. Keceli születésű talán csak egy volt közöttük: Nagy Sándor, az egyetlen, akit a papok tanítóképzőben támogattak. Milyen rosszul tudtak választani!

           Volt egyházi színjátékok szervezője, KALOT-os, kultúrház - és iskolaigazgató, minden létező bizottság és szervezet tagja. Talán csak az MNDSZ-nek nem! Karmester, nyilas, majd olyan bősz kommunista, hogy az államosítás idején kivágta a kereszteket az osztályablakon. A kaméleon hozzá képest masszívan tartotta a színét.

           A felső tagozatos nevelők többsége igen gyenge kvalitású ember volt, de a többségük férfi. És ha úgy tudtak volna tanítani, ahogy pofozkodni, a középiskolában nem kellett volna vért izzadnunk a fennmaradásért.

           Én ugyan csak egyetlen pofont kaptam, de a Kerényitől! Ezért bosszúból nem is tanultam meg nála a matematikát és a fizikát. Talán azért sem, mert minden második óráján Tarzánnak, Zorrónak, és egyéb csodalényeknek az igen tanulságos élettörténetét mesélgette. De ő legalább olvasott valamit! Én igen gyakori könyvtárlátogató voltam, de a tanáraim közül ott soha senkivel nem találkoztam. A késöbbi kollégáimmal is ugyanez volt a helyzet! Az évfolyamtársaim közül csak Flaisz Erzsikével kutattunk a könyvtárban.

           Az ötödik osztályban, jól emlékszem, Várnai tanította a mértan alapjait, történelem tanári felkészültséggel. Mennyit küszködött, szegény, a neki is szokatlan fa háromszögekkel és szögmérőkkel!

           Erre az alapra építette a falakat Kerényi József, aki szerint csak a Jóisten tudja a matematikát ötösre, ő is csak négyesre és mi balgák, legfeljebb csak háromasra. Sőt, még ezt is alulmúltuk.

           Így aztán mi is kergethettük a legyeket a padlásra!

 

 

                                                             Elvtársi vadászat

 

           Hallottad, Barátom, hogy autóval halkan is lehet járni, és az nem ijesztő. Legfeljebb az éjszakai sötétség.

           Neked, egy született vadászkutyának, szeretned kell a vadászokat. Én kimondottan rühellem őket. Rá se ránts, ha valamiben nem értünk egyet! Még barátok között is megesik néha. De gondolj bele, milyen tragikomikus, hogy kikeltik a fácántojásokat, felnevelik őket szépnek és gondtalannak, azután szabadon eresztik őket.

           Azt hiszik, szegény bolondok, mint mi az első választás után 1990-ben, hogy eljött a szabadság pillanata. Boldogan szétszélednek, és se szó, se beszéd, már lövik is őket halomra! Erről az egyetlen „normális” Jancsó - film jut eszembe: A szegénylegények. Bár még abban is csal, lop és hazudik, a csendőrség ellen meg uszít.

           Már 1504-ben törvénybe iktatta „Dobzse” László királyunk, hogy vadászni csak a nemes embernek van joga. A paraszt csak panaszkodhatott, mint egy Tiborc nevű szegény ember a királyné udvarára:

„Szép földeinkből vadászni berkeket csinálnak, hová nékünk belépni sem szabad. Ha egy szegény beteg gyermek megkívánván, lesújtunk egy rossz galambfiat, tüstént kikötnek. Aki száz meg százezert rabol bírája lészen annak, akit a szükség garast rabolni kényszerített.”

 

                                                      Arisztokrácia előjoga

 

              Azóta is az „arisztokrácia” előjoga a vadászat. Állítom, mint született plebejus. Kádár helytartó idejében a párttitkáré, a tanácselnöké, a fogorvosé, a téeszelnöké és a járási elvtársaké.

              Benyó elvtárs, milyen arisztokratikusan hangzik, volt éppen a párttitkár és az egyik fővadász. A vadak réme, de egyszer még őt is furcsa meglepetés érte. Se szó, se beszéd, csak hangos röfögés:

              Egy korai órán megjelent Benyó elvtársunk házának udvarán egy vadkan. Tiltakozás volt ez vagy véletlen? Mindenesetre bátor, halált megvető cselekedet. Szerintem tiltakozott megölt emséje és a magukra hagyott, pusztulásra ítélt, csíkos malacok miatt. Ennyire lehetünk szentimentálisak!

              Azután végigröfögött a falu központján, és nekiszaladt a kerítésünknek is. Ki akart törni a gyűrűből, és megtalálta a menekülés útját. Loholtak nyomában a vadászok és az ebek. De a faluban nem akartak rálőni, hátha egy részeg disznót találnak el.

              Végül a faluszéli mocsaras erdőbe szorították, ahol köd előtte, köd utána. Eltűnt, mint erdőben a vadnyom. Mintha sohasem lett volna! Csak a kerítésünk igazolhatja, hogy létezett ez a bátor, mindenre elszánt csodakan.

               Ami pedig a sorsodat illeti, kedves Barátom! Ki volt az, aki az utcára dobott, mint egy lapát szemetet? Egy vadász. Miatta lettél hónapokon keresztül csavargó, dögevő, szerencsétlen állat. Lásd be, ezek az emberek rosszabbak azoknál, mint akiket lelőnek! Azok csak élni akarnak, ezek meg gyilkolni: Micsoda különbség!

               Gondolj csak arra, milyen nagy vadász volt Lenin, aki szibériai száműzetésében csak a vadászpuskát kérvényezett a cártól, akinek később az egész családját agyonlövette. Szegénynek hiányzott a vérontás már akkor is.

               De Kádár elvtárs szintén szívesen pusztította a szabadon élőket Magyarország erdejében, néha Hruscsov majd Brezsnyev elvtárs társaságában. Apropó, nem tudsz valamit az öregúr koponyájáról? Lehet, hogy tekéznek vele egy budai pincében, és örömujjongással veszik tudomásul, ha az a hatökör nyolcat üt.

               Erről jut eszembe: Hofi Gézának van szobra, Kádárnak meg nincs! Majd még kiderül, hogy Kádár nem is volt, csak egy Csermanek János nevű lényről tudnak, aki hivatásos politikus volt, tehát semmihez sem értett. Talán a sakkhoz? De az nem mesterség, csak az unatkozó ember szórakozása.

 

                                                                 A nyulak pártján

 

              Valamikor, boldogult gyerekkoromban, amikor még olajozottabban működött az igazságérzetem, gyakran gondoltam a tapsifülesekre.

              Hogy rohantak szegények, ha embert láttak! Mert minden emberről azt gondolták, hogy vadász. Vagy legalábbis hajtó. Hiába, ÁVH-s időket éltünk! Úgy szerettem volna legalább egy-egy TT - pisztollyal felszerelni őket, hogy ne legyenek annyira kiszolgáltatottak.

              Milyen lett volna, a tetszésem szerint, egy szimpatikus híradó-részlet egy akkori moziban?

              Ha a vadászat után - a terítéken - egymás mellett fekszik egy nyúl meg egy vadász, aztán megint egy nyúl, megint egy vadász. I tak dalse!

             Az lett volna a megnyugtató látvány. De amíg csak nyulak sorakoztak a terítéken, és a vadászok büszkén bámultak a pofámba, mindig kinyílt a bicska zsebben. Érdekes, hogy nekem sohasem volt bicskám, de még bugylim sem.

 

                                                                 Csaholszky

 

             A mi emberünk is vadász volt. Nevezzük Csaholszkynak! Hasonszőrű, vérszomjas barátaival járta az erdőt.

             Nem volt tudós vadász, aki arról ismerszik meg, hogy amire ráfogja a puskáját, bármilyen messziről okvetlenül eltalálja. Ezeknek már ördög a barátjuk, aki macska képében megjelent nekik fára mászva, és emberi hangon így bíztatta őket:”Lűjj meg Illés, ha tucc!” Azok meg egy pipaszárral lelőtték.

             Hát nem döglött kutya lett belőle, mármint az ördögből. Babonás régi és szép idők voltak ezek!

             A nagy vadászok jutalmul kapták azt a képességüket, hogy amire céloznak, eltalálják. Feltűnő, hogy a nagy vadászok milyen szívesen pipáznak. Sztálin elvtárs, a Dzsugasvili, igen gyakran pipázott. Mindig el is találta, akit célba vett.

             A mi emberünk, Csaholszky, ezekhez képest még csak kocavadász. Inkább hajtónak kellett, mint kerítőnek. Ki is szorult a nagy vadászok köréből, és a tízórai Pick-szalámit a hajtók csoportjában eszegette.

             De azért a fülét igencsak hegyezte. Azok a nagyok bepálinkázva anekdotáztak a falu viselt dolgain, és elégedetten nyugtázták, hogy nem tartoznak a gyakran botladozó közönséges emberekhez. Vagy, ha botlanak is, olyan könnyen elsimítják, mint puha kenyéren a vajat.

             Az egyik, Pintér, az országosan ismert vállalkozó, nemrégen gázolt halálra két embert Kiskőrösön. A bíróság fölmentette, mert a két kerékpáros részeg volt, és szabálytalanul közlekedett. Holott mindenki tudta, hogy minden fordítva igaz. Csaholszky erre gondolt éppen, amikor váratlanul meghallotta ezt a vidám, de szordínós megjegyzést:

             „Ezeket sokkal nehezebb volt leteríteni, mint Csaholszky feleségét.” És a nagy vadászok hangosan fölnevettek, mert a járási elvtárs poénján dupla hangerővel kell nevetni. Néhányan félig Csaholszky felé is fordultak. És az egyik, a párttitkár, magához intette:          „Gyere ide, Feri, neked közöttünk van a helyed!”

              Nem kérette magát, a csoporthoz csatlakozott, és hallgatta a trágár tréfákat. Közben pálinkázgattak, és a végén „leges” vicceket mesélgettek.

              - Ki a legnagyobb papucsférj? – kérdi a fővadász. - No, ki? – noszogatják a többiek.

              A férj krumplit pucol a konyhában. Megjön a barátja, beszélgetnek. Aztán a jó barát megkérdezi:

              - És a feleséged?

              - Bent van a szobában, nézz be hozzá!

A jó barát be is néz, de villámgyorsan visszahúzza a fejét:

           - A feleséged ágyban van.”

            - Igen, tudom.

            - De egy idegen férfi fekszik mellette.

A férj nagyon megijed:

            - Te Jóisten! Akkor nem lesz elég a krumpli!

            Vége a tréfának. Jóízű, sunyi röhögés. Úgy érzi, mintha mindenki ránézne.

            Az alkalmat leste, hogy mikor léphetne olajra. Szétszéledtek a nagy vadászok, hiszen nemcsak eszik-iszik az ember, hanem emészt is.

            Csaholszky is belegázolt az erdőbe, de nem látott, nem hallott, csak ment, mint akinek szemét vették. Pedig egy különös és ismeretlen erdőnyíláshoz ért. A szabályosan nőtt fatörzsek, mint egy templom oszlopai, úgy tartották az összekulcsolt ágú lombokat. Sehol egy sugár, de mindenütt tompa fény, ami egyenletesen szűrődött át a fák koronáin. A fatörzseken, mint foszló fehér függönyök, pókhálók lebegtek. Térdig érő zöldben lépkedett, ahol nem lehetett észrevenni egyetlen emberi vagy állati nyomot sem. Teljes volt a csend. Virágokat sem látott, de barna pillangók százai röpködtek körülötte. Lehet, hogy virágmezőben gázolt.  Olyan volt ez a különleges hely, mint egy erdei templom: szűzi csenddel és lelket tisztító méltósággal.  De hősünk ebből nem vett észre semmit.

             Sokáig haladt ebben a csapásban, ahol talán hosszú évek óta nem járt ember. A vizslája engedelmesen követte mindenfelé, és sehol emelte föl a fejét, mert akkor a szimata rejtőzködő állatot jelzett volna. Egy kis kerülővel visszataláltak a kocsijához. A hátsó ülésre engedte a kutyát, aztán úgy vágta magára az ajtót, mintha sohasem akarná kinyitni többé. Erősen gondolkozni kezdett.

             Csak róla beszélhettek, hiszen ilyen nevű ember nincs több a faluban. Az asszony meg mostanában igen furcsán viselkedik. Olyan nagy igyekezettel küldi el vadászni, mintha neki nagyobb örömet okozna, mint az urának:

            „Érdemes jóban lenni ezekkel, mert mindenütt vannak összeköttetéseik. Tudod, hogy nemsokára kell a segítségük a gyerekek felvételijéhez.”

            Honnan tudja ezt a felesége? Csak ezektől! Ki mástól? Melyiktől? Talán mindegyiktől? Úristen, most segíts kijózanodnom, vagy segíts úgy berúgnom, hogy sohase józanodjak ki többé!

            A kocsi elindul, és a homokos úton billegve viszi a vezetőjét hazafelé. Csak akkor tér magához, amikor megáll a kapujuk előtt.

            Eszébe jutott az apósa, aki éppen tavaly halt meg. Azt is sokszor hozta haza a lova, mialatt a gazdája részegen az igazak álmát aludta a kocsira dobott szalmán. Nagy piás volt az öreg, és lehet, hogy a felesége miatt. Utálta az anyósát, ezt a számító dögöt, mert a lánya egyre jobban hasonlított rá.

            Kikecmergett a kocsiból, és a kutyát előre engedte.

           „A többiek a járási párttitkár Volgáján jöttek ki vadászni” – villant végig benne a gondolat. Bement a kisajtón, kinyitotta a kaput, és beállt a garázs elé az autóval. A vadászkutyája, ez a zsemleszínű magyar vizsla, körülviháncolta az autót.

           „Minek örülsz, te ostoba jószág?” – kérdezte hangosan.  Nem volt ereje kiszállni, csak ült és várakozott. Várta a kisajtón belépő asszonyt. A konyhából közben kinézett az anyósa, és azután, amikor látta, hogy csak ő jött, vissza is bújt.

            „Főzi az ebédet a vén dög, de még nem is sejti, hogy csak ő eszik belőle” – forrt benne még keserűbbre a düh.

             Nyílik a kisajtó. A feleségét meglepte, hogy a férjét már otthon találja. A fodrásznál volt éppen, látszik a frizuráján.

             Ijesztő volt a volán mögött ülő férfi mozdulatlansága. Talán beteg? A kerékpárját a diófához támasztotta, és a garázs felé fordult. A kutya körüludvarolta-ugrálta őt is, de az asszony ellökdöste magától. Amikor a fejét újra felemelte, a férje már a kocsi mellett állt, kezében a vadászpuskával.

              Csak a pálinkától remeghet a kezem – gondolta, és a fegyvert a feleségére emelte. A szívére célzott, és lőtt. Az asszony összerogyott, az anyósa óbégatott, mint aki megveszett, és rohant a lányához.

              „Dögnek dög a lánya” – mondta most már hangosan, és belelőtt abba is. Egymáson feküdtek - mozdulatlanul.

              „Van nekem egy pisztolyom. Nemrég szereztem a kalocsai oroszoktól, és milyen olcsón” – ezt gondolta utoljára, amikor a fegyverrel főbe lőtte magát.

 

                                                                A féltékenység

 

             „Ehhez a vérengzéshez féltékenység kellett, nem is akármilyen mértékű. De hát a szerelemmel együtt jár, és mióta már. A lehetséges utódra kiterjesztett féltékenység jelen van a Szeptember végén című Petőfi-vers befejező versszakában is. De még inkább abban a históriában, amely 1569-ben történt:

              „Perényi Gábor országbíró felettébb féltékeny volt asszonyára, Országh Ilonára. Nem volt rá semmi oka, de tény, hogy ha otthon tartózkodott, még az ablakon sem engedte kipillantani. Ez az elvadult féltékenység persze nem tette boldoggá az asszonyt, de a férj ezzel mit sem törődött.

              A szerető férj a halálos ágyán is meg akarta ígértetni vele, hogy a halála után nem megy újra férjhez. Az egyenes lelkű, őszinte asszonyka zavarában nem mondott határozott igent. Perényi Gáborból kitört a féltékenység, mint Vezúvból a láva. Magához parancsolta az orvosát:

              „Mérget ennek az asszonynak, ha én nem élek többé, ő se éljen!”

              Az hitték, hogy megőrült, de Perényi kardot ragadott, és azzal kényszerítette az orvost a méreg elkészítésére és beadására. A lényeg: az országbíró meghalt, és az asszonyka a méregtől-e vagy a bánattól rövidesen utána halt.”

 

                                                                Kit temettek?

 

               Nos, Barátom, mit gondolsz, kit temettek három nap múlva? Természetesen a vadászt, mert a másik kettőt megmentették az orvosok. Érdekel, hogy mi történt a kutyájával? Világgá ment. Lehet, hogy találkoztál is vele. Pontosan olyan volt, mint te.

               A temetésen tömeges volt a részvétel. Még a járási elvtárs is lejött a Volgájával, hogy segítsen megvigasztalni a vadásztársakat. Csaholszki tiszteletére díszt lőttek. Röviden szólva, ez a temetés meghittebb nem is lehetett volna. Legfeljebb akkor, ha a tömegbe lőnek, mint három évtizeddel korábban, október 25-én a Parlamentnél.

               A vadásztársaság tort rendezett a halott emlékére, és mindegyik tag hozta magával a feleségét egy vaddisznóból készült vacsorára. Biztos, ami biztos, hisz soha nem lehet tudni, milyen ferde utakon jár egy rókalelkű magányos asszony.

               Sírkövén ez áll: „Gyászolja felesége és gyermekei.”

Pedig ezt kellett volna rávésni:

                                                       Itt fekszik egy holt,

                                                       Aki spártai jellem volt.

               A mai világban ritka az ilyen karakán férfi. Igaz, Barátom?

 

                                                                   Becsaptalak

 

             Tudd meg, hogy becsaptalak! Nem is így végződött a történet. Amikor a férfi az asszonyra emelte a fegyverét, az nagyot sikoltott. De a lövés az asszonyt körül udvarló kutyát terítette le.

             „Ne csinálj cirkuszt!” – mondta halkan a férfi. „Erre a dögre meg úgy sem lesz szükségem többé. Vége a vadászatnak” – mondotta higgadtan a férfi.

             A kutya véres hulláját a kert végébe vonszolta. Gödröt ásott, és eltemette. Kezet mosott. Aztán asztalhoz ültek és csendben megebédeltek. Egyelőre elég volt az ártatlan áldozatokból, oktalan lövöldözésekből! Keressünk egy igen régi történetet, amelyben fontos szerepet játszott a szerelem!

 

 

                                                         SZÜLEIM IFJÚSÁGA

                                                            1920-as, 30-as évek

 

 

            Ifjúság, mint sólyommadár – énekelte a régi költő. – Akkor szép, míg szabadon jár.

            A mi apánk nemzedékének akkor ér véget az ifjúsága, amikor ágyútölteléknek a hadseregbe szólítják. Ahhoz hasonlóan, ahogy az ő apáik nemzedékét is.

            De még csak a húszas években járunk, a későbbi világrontó hatalmak még csak ekkor kezdenek feltápászkodni a háborús vereség vagy egy véres polgárháború után.  A két későbbi halálos ellenség, most kizárva a népek nagy családjából, egymás kezét fogja, és a rappallói szerződésben gazdasági-katonai megállapodást köt. A Szovjetunió és Németország közeledése felébreszti a hajdani antant uralkodó köreit, és igyekeznek ők is kapcsolatot teremteni a két óriással.

           Az amerikai tőke hatalmas összegekkel segíti talpra állni a háborús vereség után megroggyant Németországot, amelynek gyors ütemű fejlődése megállíthatatlan. Az évtized végére, mikor a világválság végigsöpör a kontinensen is, egyedül a Szovjetuniót nem érinti. Ezekben az években tárt karokkal fogadják a nyugati, elsősorban német mérnököket és technikát, a nagyszabású hadiipar-fejlesztő tervei megvalósításához.

           Ekkor jelenik meg a két szín, a vörös és a barna, az internacionálénak nevezett bolsevik fenyegetés és a fasizmus Németországban, amely kezdetben semmi vett puccsisták gyülekezetének tűnik, de befolyása egyre nő. Először Olaszországban jut hatalomra, majd jóval szélsőségesebb formában a németek között.

           De minderről apáink igen keveset tudnak, hiszen olyan kevesen járatnak újságot. Rádió faluhelyen szinte sehol sincs, és ami a városból Budapestről Kecelre leszivárog, olyan kevés szenzációt tartalmaz.

 

                                                                A nagyszülőknél

 

             Magyarország Trianon után fokozatosan talpra állt, minden aljas szándék és halálos ítélet ellenére. Horthy, akinek a nevét tisztelettel emlegetik, szimpatikus, nyugodt politikus, és Teleki Pál után a tehetséges Bethlen István irányítja majd tíz éven át az országot.

             Magyarország is kitör a kis-antant gyűrűjéből, és először a hajdani nagy doberdói ellenfélnek nyújtunk baráti kezet. Bethlen Rómába látogat Mussolinihez. Talán az ő nevét ismerik még Kecelen is. Aztán bizonyosan arra is fölfigyeltek, hogy új és jó pénz került nálunk is forgalomba: a pengő. Lassan más országok felé is kiépülnek a gazdasági-politikai szálak és hazánk is kitör az elszigeteltségéből.

            A magyar kisdiákok mindezzel nemigen foglalkoznak, mert lefoglalják őket az iskola gondjai.

            Amikor apám árván maradt, mert édesanyja szülésben meghalt. Árvaságát az tette teljessé, hogy az édesapja, aki négy testvérével együtt szerencsésen hazatért a harctérről, új családot alapított, és a kis Ugranyecz Andrist teljesen a nagyszülőkre bízta.

            Azok szívesen vállalták az unokájuk nevelését, és aki később meg is hálálta ezt. De mégiscsak egyedül nőtt fel, azó egykének született ember minden hibájával és erényével. A Panna nagymama, aki olvasott asszony volt, ami igen ritka volt akkoriban, sokat segített végtelen türelmével a tanulásban is. Amikor a hatodikat színegyessel befejezte, fölmerült, hogy mehetne tovább is tanulni. Esetleg polgáriba.

           A nagypapával elmentek tanácsot kérni a Kurcz tisztelendő úrhoz. Az természetesen udvariasan fogadta őket, majd kereken megtagadta az anyagi támogatást, és annyit föl tudott ajánlani:

           - Ha papnak megy, taníttatom.

           - Az nem lehet, tisztelendő úr, mert nemcsak unokánk, hanem egyetlen örökösünk, a fiunk is. Mi lesz velünk a vénségünkre?

          - Gondolkozzanak el azon, amit mondtam! – zárta le az apám sorsát eldöntő párbeszédet a tisztelendő úr.

          Így maradt a kis Ugranyecz András a kapa mellett. Együtt járt a nagyapjával a szőlőbe, a kanális parti kukoricaföldre dolgozni. Ahogy ő erősödött, egyre több terhet vett a nagyapja egyre inkább gyengülő válláról. Amíg el nem jött élete nagy fordulata: a sorozás.

          De ne ugorjunk akkorát az időben! Nézzünk szét a másik portán! A Kalocsai utcai kis házból a Vasút utcai nagyba.

 

                                                            A Filuséknál

 

Itt három gyerek nő fel. Születésukkor még Filusnak keresztelik őket, és úgy következnek egymás után, mint az orgonasípok. Filus Józsi a legidősebb, már 1912-ben megszületett Őt követi a Filus Andris, aki egészen más karakter. A bátyja az édesapjára hasonlít, nyugodt, szófogadó kisgyerek, de az öccse, mint a tűz és a láng, soha nem lehet tudni, mikor hoz bajt a szülők vagy a maga fejére. Ő lesz majd a legjobb barátja az iskolában visszahúzódó Ugranyecz Andrisnak. Náluk is beteljesül az a szólás, hogy életre szóló barátság csak a teljesen különböző mentalitású fiúk – férfiak között szövődik.

Nemcsak egy osztályba jártak, mert mindketten 14-ben születtek, és mindketten jó tanulók is voltak. De amíg a jó tanulmányi eredményt Filus Andris kirázta a kisujjából, az Ugranyecz Andrisnak kellett a nagymama önbizalmat adó segítsége.

Minden rosszaságban Filus Andris volt a prímás, a csínyek kiagyalója és az akciók irányítója, Ugranyecz Andrisnak a kontrás szerepe jutott. Közösen indultak el dinnyét lopni, de bármilyen gyümölcs érésekor begyűjteni a máséból a termés egy részét. Ha elkapták őket, mindig a Filus Andris hátán csattant az ostor, no meg az édesanyja söprűnyele. Ugranyecz Andris bánatosan nézte barátja szenvedését, mert ő még egyetlen rossz szót sem kapott a nagyszüleitől

Amikor Filus Andris iskolából elsőként hazaért, ő úgy mondta, „kivégeztem” az iskolát, kiállt a ház sarkára, és csak azt a diákot engedte a Disznópiac felé, egyenes úton menni, akit előbb megbúbolt. Akinek nem volt olyan sürgős az útja, kerülhetett egy fél kilométert a Bogárzó hídjáig, onnan hazafelé.

Olyan volt, mint egy kétárbócos kereskedelmi hajó utasainak a halálfejes kalózhajó. Jámbor földi kalmároknak, egy váratlanul felbukkanó Sobri Jóska, Rózsa Sándor, Rinaldo Rinaldini. Tele volt agresszivitással. Ilyen lett volna az édesanyja, ha fiúnak születik.    Ezért sikerültek azok az anyai bántalmazások olyan szolidra. És azért lehetett őket olyan könnyen kiheverni, mert csak a hátát és a fenekét érték. A fejére sohasem ütött az édesanyja.

És sohasem szidta, csúnya szavakat nemigen használtak sem a Filusék, sem az Ugróczyék udvarán.

A júniusi cseresznyefák, amikor éppen vége volt a tanításnak, kerültek elsősorban veszélybe. Fel a fa csúcsára, mert ott a legédesebb, a sárgarigó is azt szereti! Aztán hallgatni ám, ha csőszszagot érez az ember!

Aztán júliusban közepén nekivágni a nagy kalandnak: klott gatyában és mezítláb dinnyét lopni. Húsz méteres homokos sáv a dinnyeföld előtt. Pokolian tüzel a nap, és közben hason csúszni a forró homokon. Még királydinnyével is találkozik az emberfia, de attól ne jajgass, ha szúr is, mert meghallja a hűvös kunyhójában heverő csősz vagy a szemfüles pulija.

A forró, királydinnyés homokban csupasz lábszárakkal és karokkal. Csupasz háttal és mellel. A homok hólyagosra égeti a bőröd, majd jajgathatsz az éjszaka. De primás után tartani kell a tempót, az pedig, mint egy úszó rendületlenül tör előre a célja felé. Már el is érte. Két dinnye közel a föld széléhez. Elő a bugylibicskát, és gyorsan elmetszeni a szárát, mert egy perc fölösleges pillanat sincs.

„Fogd az egyiket! Aztán talpra és nyomás!”

Már ugathat a kutya, meg káromkodhat csősz:

„Te voltal az Filus Andris! No megállj, megmondlak az anyádnak!”

„Megmondhat, legfeljebb megint kapok a söprűnyélből. Egy dinnye annyit megér! – lihegi futás közben.

„Gyere ide a nyárfák alá! Ezt bugylival nel lehet meglékelni. Csapd a földhöz, majd megreped!”

És falják a félig érett dinnyét, de ez mégis édesebb, mert igen sokat kozkáztattak érte. A szó szoros értelmében a bőrüket!

Ugranyecz Andris büszke a barátjára. Este, amikor arra panaszkodik:

Sokat játszottunk a napon, ezért lett hólyagos a bőröm.” Lám, a rosszz barát még hazudni is megtanítja az embert.

Leégett a hátán meg a karján a bőr, és hólyagos lett, de nagymama baromfizsírral kenegeti a sebeket, hogy azok minél előbb begyógyuljanak. Csak az fránya éjszaka ne jönne, amikor még fordulni is fájdalmas!

Ahogy nőttek, Anrás egyre jobban kötődött a Filusékhoz. Az Eszter – mindig csak ez a név forgott a fejében. Még gondolatban sem merte Esztikézni. Amikor a szőlőben dolgozott vagy a Kanális parti földön kapált, igen sokszor maga elé képzelte a kislány hosszúkás, finom arcát és kékeszöld szemét, és amiben a legjobban elütött a többi lánytól, hűvös, tartózkodó magatartását. Nemcsak vele szemben volt ilyen. Ez volt az alaptermészete.

Amikor Eszter befejezte a hatodik évet, igen szeretett volna tanító lenni, ha lehet, még apáca is. De ezt a hivatást befolyásosabb emberek lányainak tartották fenn.

Neki a szülei vettek egy varrógépet, és tanfolyamon, amelyre többen is jártak helyben és egyszerre, megtanulta ezt a női szakmát. Természetesen részletre vették a drága Singer-gépet. Egy kissé komikus a szöveg, amelyet valamelyik csinovnyik fogalmazott a nagyapámnak, aki vitéz volt:

„Felkérjük Vitéz Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmaradt részletet kifizetni.”

„Alázatos tisztelettel”: – egy olvashatatlan nevű ügyintéző.

 

                                                                Filus Esztike

 

És ott volt a húga, a Filus Esztike, aki 1919-ben született, éppen Péter-Pálkor. A iskolában azzal tűnt ki, hogy igen rátarti volt, mert volt benne valami különleges.

Az arcvonásai sokkal finomabbak voltak, mint az osztály többségének, és nem kerek arca volt, hanem fehér bőrű, magas homlokú és hosszúkás, finom vonalú.

Zöldeskék szeme nagy hatással lehetett a fiűkra, bár viselkedése nem volt kihívó, sőt, inkább zárkózott. Ezt tette a fiúk szemében vonzóvá, titokzatossá és a lányokéban rátartivá. Azonnal kitűnt a többiek közül, és ez egy életre meghatározta önbizalmát.

A Bogárzó patrtján lakott a Juhász Mihály is, aki egyidős volt Eszterrel, és igen gyakran föltűnt a patak melletti nyárfásban, a Filusék kertjével szemben. /Juhász Miska, az édesapám másodunokatestvére volt, mert az ifjú Ugranyecz Andrást fölnevelő Juhász Anna nagymamának édes testvére volt a fiú édesapja. Később igen fontos szerepet játszik majd a szüleim életében./ Filus-Farkasfalvi Andris, Eszter bátyja, meg csak kajánkodott:

„Már megint ott sunyít a szerelmed a fák között. Miért nem vetsz rá egy pillantást? Órákig ott ácsorog szegény. Igaz, hogy ferde a gerince, és nem lehet belőle soha katona. Az iskolába még ősszel is mindig mezítláb jár.”

/Az idő elröpül. És éppen egy rossz házassággal ver meg az Isten, te nagyszájú! Sírsz te még férfikönnyeket a húgod vagy a barátod vállára borulva, alighogy hazavergődsz a Don mellől, és itthon családi pokol vár. Az élet téged is megtanít majd sírni, és megtör, mint fatörzset a villám, amint a szerelmet egy megvető, megalázó szó. Kettétöri emberi életed a rák, amely már negyvennégyévesen végez veled - kimondhatatlan kínok között./

 

                                                                 Farkasfalvi Eszter

 

Hogyne került volna a bűvkörébe a jó barát, Ugranyecz Andris, aki szinte mindennapos vendég volt barátként a Filuséknál.

A jó tanulók közé tartozott, de nem volt olyan jó képességű, mint a fiatalabbik bátyja, az Andris. Az, hogy faluszerte csak Filus Esztinek ismerték, arra vall, hogy diákkorában hatott a környezetére. És a falu nehezen tudott hozzászokni a vitézséggel járó névváltoztatáshoz, amikor a huszas évek elején a Filusból, mégpedig a „zsandár” Filusból Farkasfalvivá keresztelte őket Horthy Miklós, a kormányzó.

 

                                                                      Sorozáson

 

Amikor apám már túl volt a hat kötelezőn és a három ismétlőn, rendszeresen járt levente-oktatásra a barátjával együtt. Mindketten így készültek a háborús közszereplésre. Aztán eljött a sorozás ideje: 1934 októbere.

Eljött tehát a huszadik év, tizennégyesek sorozása. Addig s kitettek magukért a nagymamáék, akik fiukat-unokájukat nevelték, mert mindent ráköltöttek, ami csak a szőlőből befolyt. Mindig volt tiszta cipője, ruhája, ünneplős is, hétköznaplós is, és ahogy nőtt a gyerek elég gyakran kellett újat venni.

De sohasem nézhetett ki úgy, mint egy árva. Igaz, hogy maga is megdolgozott érte. De már a délutáni bálakba is eljárt vasárnaponként, és udvarolgatott, ahogy az egy egészséges fiatalembertől várható.

Most, indulás előtt, a nagymam körüljárja, nehogy pihe maradjon szép sötétkék, ünneplős öltönyén. A nagypapa, aki mindig jókedélyű volt, ha a fiukra nézett, ezekkel a szavakkal búcsúztatta:

„Hogyha megfelelsz, fiam, mindjárt kérj fegyvert is, és akkor add át az üzenetemet a tiszt uraknak. Ezt a szomszédunkban lakó Tóth Lajos kovácsot móresre kéne tanítani. Olyan hangosan veri az üllőt már hajnalban, hogy a legszebb álmunkat mindig elzavarja.”

Nevettek egyet, aztán csókokkal útjára bocsátották a fiút.

A sorozó bizottság mérte a súlyát, a magasságát, vizsgálta minden porcikáját, és kiderítette, hogy megfelel az életnek is, a halálnak is.

A neve alapján, mert névsor szerint folyt, az utolsók között került sorra. Amikor már csak magányosan öltözködött a szoba egyik sarkában, egy ősz hajú és szakállú orvos, ő legallábbis annak nézte, a következőt mondta neki négyszemközt:

„Fiam! Azt üzenik, hogy hetvenöt évig fogsz élni. Ez alatt lesz háború, hadifogság. Aztán öt éven át bujkálsz majd a saját házadban-hazádban. Jó utat, fiatalember!”

Amikor kijelentették, hogy megfelelt, megnyugodott. Felkötötték kalapjára a nemzetiszín szalagot, aztán Farkasfalvi András barátját és druszáját vállon fogva, a többiekkel együtt énekelte:

                                                    Mikor mentem sorozásra,

                                                    Virág volt a kalapomnál.

                                                      Mikor jöttem sorozásról,

                                                      Szalag volt a kalapomnál.

 

                                                      Az van írva a szalagra,

                                                      Szalag mindkét oldalára:

                                                      Nem sok idő van már hátra

                                                      Ebbe’ a kutya civil ruhába.

 

A nagyszülei felnéztek rá egészen a bevonulásig. Addig ő a kortársaival elbúcsúztatta a gyerekkort, az ifjúságot. Ifjú Ugranyecz András, egyszer életében, ekkor be is rúgott, de sőrből. Olyan beteg lett tőle, mint még addig semmitől soha. Egy életre eldobta magától a sörös meg a boros poharat.

 

                                                            A kosaras ünnep

 

Kezdjük azzal: A „kosaras ünnepen”, a piac - és az ismétlő iskola napján, a régi osztálytársak találkoztak.

Ezek a tanítás nélküli kosaras ünnepek, a csütörtöki napok, olyan népesek voltak, mint egy kisebb fajta vásár. Nemcsak a hagyományos zöldségesek, a gyümölcsöt árulók jelentek meg itt, de ott volt a köszörűs is. Álltak egymás mellett késeseket-bicskákat áruló kézművesek sátrai. A használt ruhát, cipőt áruló vándorkereskedők. De árultak a mézeskalácsosok, a kékfestés mesterei. A kötélgyátók és lószerszámok készítői. Sátra volt a suszteroknak, akik maguk készítették a cipőket, de csizmákat, papucsokat is árultak.

Minden mesterember megmutathatta helyben az ügyességét. Még a híres Szloboczkai kovács is hozott ki a maga gyártotta lovaskocsijai közül mutatóba. És vég nélkül lehetne sorolni a venni és adnivalókat. Csak egy dolog hiányzott ahhoz, hogy vásár legyen: a ringisspil.

Forralt bort inni, frissen sült húst lehetett venni és enni. Felvonultak a pékek a pereceikkel és a kiflijeikkel, a fehérebbnél fehérebb foszlós bélű kalácsaikkal, friss sütésű kenyereikkel. De árultak természetesen élő baromfit is.  Kiscsirkék, tömött kacsák és libák, a büszke pulykák: széles volt a választék. A disznók, a birkák meg a marhák számára külön piacot nyitottak.

De ne felejtsük el, hogy ezzel egy időben községháza előtt munkát vállaló emberek ácsorogtak, és vártak egy gazdagabb földbirtokosra, vállalkozó zsidóra, hogy elszegődjenek valamilyen erejükhöz mért munkára. Fiatalemberek és középkorúak árulták magukat, mert nem jutott nekik a grófok, a püspökségek és az érsekségek földjéből. Ez országos gond volt.

 

                                                            A padkaporos bálok

 

Emlékszik még valaki a padkaporos bálokra?

Már voltak az ismétlőbe járók között olyanok, akiket komoly udvarlók egész hada kísért. Némelyiket már csecsemőkorában eljegyezte egy szintén jómódú család csecsemőkorú fia./Amint az a középkorban a királyi házaknál gyakran előfordult./Ez némi túlzás, de igen közel jár az igazsághoz. Suba a subához, guba a gubához, ahogy akkoriban mondták.

Ilyen gazdag lányokkal a padkaporos mulatságokban nem találkozunk. A kevésbé tehetősek mindig megbeszélték, hogy legközelebb kinél tartanak vasárnap délutáni táncvigalmat.

Ehhez nemcsak egy tágas szoba kellett, de egy jó citerásra is szükség volt. Ezt általában valamelyik nagypapa vagy édesapa vállalta nemcsak kislánya-unokája, hanem egyúttal a barátnői kedvére is. Ő pengette vasárnap délutánonként, sokszor két-három órán át, néhány pihenőt tartva, a talpalávalót.

Ide majdnem kizárólag csak lányok jöttek, legfeljebb a házigazda fia, esetleg valamelyik kislány fiútestvére. Ez a háziaktól mindössze néhány óra türelmet igényelt, és azt, hogy az utcára nyiló ablakú első szobát egy kissé átrendezzék. Szűz Mária és Jézus urunk képe maradhatott a falon, de az asztalnak félre kellett vonulnia a sarokba, amelyre aztán a zenész lefektethette a hangszerét, és zengett a muzsika. Szállhatott a szoknyák lobogásától a földes szoba földjéről, a kívulról fűtött kemence padkájáról, a széléről felvert por.

A szoba jobb vagy bal oldalán ágyak is álltak, ezekre néha a tánc kábulatától részegen le is ülhettek pihenni. A tánc a szoba közepén folyt: Kettesben, majd négyesben, ha a szoba nagysága engedte, akár nyolcasban is – összekapaszkodva táncoltak. Természetesen csak csárdást. Nekik nem futotta tánciskolára, ahol tangót vagy rumbát tanultak volna. De tudták, hogy a leendő partnereik sem kívánnak majd tőlük mást, csak a csárdás-tudást.

Közben hangjukat megeresztve énekelték a táncok szövegét, teli tüdővel és szívből. Ha a por már gomolygott, kinyitották az utcára néző ablakokat, hadd hallgassák a szomszédok is, milyen vidáman tudnak táncolni és énekelni a keceli lányok. Az idősebbek mosolyogva nézték, vagy csak hallgatták őket. Ilyenkor eszükbe jutott ifjúságuk, és jóizűen mosolyogtak a lányok önfeledt örömén. Farkasfalvi Eszter is köztük volt, és törékeny testén lobogott a bőszoknya.

 

                                                               Vasárnap délután

 

A későbbi, a vasárnap délutáni, bálokon már félni kellett attól, hogy egy-egy részeg legény bicskája megvillan. De a csendőrök mindig ott voltak, ahol várható volt a rendbontás.   Azt is megszabta az édesanyja, hogy este hétre otthon legyen, mert letöri a derekát. Egyetlen egyszer fordult elő, hogy anyám nem ért haza időben, meg is verte érte a nagyanyám – először és utoljára tizenhat évesen. Pedig alig volt olyan bál, ahol valamelyik bátyja ne vigyázott volna rá!

De tudott ő vigyázni magára! Elmondása szerint, ha egy kulákgyerek a kiskapuban szórakozni akart vele, ha csak hozzá ért, már hátat is fordított neki egy életre. A következő vasárnap úgy nézett át rajta, mint az ablaküvegen.

Aztán amikor apám, ifjú Ugróczy András, leszerelt a katonaságtól, leült édesanyám szoknyája szélére, és el sem mozdult onnan, amíg magához nem szólította hetvenöt évesen a halál.

 

                                                               Kölln József tanító

                                                             koncepciós pere: 1880

 

Továbbra is: „O tempores, o amores!” Ugye helyesled, Barátom?

Kölln Józsefnek hívták azt a kistanítót, akire igen megharagudott Molnár János esperes az 1880-as években. Kifundálták ellene az első keceli koncepciós pert, ahhoz hasonlót, amilyet később Rákosi Mátyás elvtárs álmatlan éjszakáin Rajk László ellen. Mi, itt Kecelen mindig, mindenben az élen jártunk!/Kivéve a tudást és az intelligenciát!/

Azt írja egy huszadik század végi tudós könyv, a Magyar történelmi fogalomtár: „előzetesen megtervezett, koholt vádakra felépített, a törvényességet sértő politikai célzatú bírósági eljárás.” Aztán említi Dreyfus, Rajk és Nagy Imre perét.

Az utolsó két esettel kapcsolatban beveri a szöget, /leszögezi, no!/ hogy igazságot szolgáltattak, mert a „koholókat” kizárták a pártból: Rákosi, Gerő, stb. Igazságszolgáltatás akkor lett volna, ha ezeket is fölakasztják, lacikonyhák nélkül ugyan, de nyilvánosan.

Sajnos, úgy múltak ki e világból, mint ama gyertyaszál Petőfi versében, amelyik elhagyott üres szobában / „magánzárkában”/ áll. De még ilyen büntetést sem kaptak.

 

                                                                Indiánok északon

 

Aztán mi történt az amerikai indiánokkal? Azok miatt ki bűnhődött? Emlegetem őket, szegényeket, mert nekem Winnettou sorsa valamikor, gyerekkoromban, a szívügyem volt. Aggoktól a csecsemőkig, vagy hatvanmillió embert irtottak ki a mai Észak-Amerika területén, a saját földjükön. „Halott indián a jó indián.”

Nem voltak hajlandók igába hajtani a fejüket, szabadok akartak maradni. Nem akarták bántani a szülő földjüket, azzal hogy a húsába vágják a kapát. A honfoglaló magyarokat is ez a veszély fenyegette hajdan, és fenyegeti ma is, mert igen sokan pályáznak az utolsó magyar bőrére. Legalább mi legyünk a halott, szintén Ázsiából elszármazott, testvéreinkkel szolidárisak. Bizony, ők vándoroltak hosszú évezredeken át az ázsiai / és hruscsovi / szűzföldekről egészen a Tűzföldig.

Ki lesz az ügyvédjük? A történelem lesz az, ami az USA – ra is kimondja majd, amint korábban a „gulágos” Szovjetunióra kimondta az ítéletet: Ennyi elég volt belőled!

Pillanatnyilag az Amerikai Egyesült Államok további fejlődésének irányát Afganisztán, Irak és Irán veszélyezteti. Mellesleg szólván az ENSZ legfontosabb paragrafusa így szól:

”Háborút indítani pedig tilos!”

A jenki héják és ragadozó társaik az utolsó tizenöt évben is indítottak Irak ellen, és folyamatosan tart Afganisztán ellen. Minek az ENSZ, ez a sóhivatal? A délszláv háborúban is csődöt mondott. A nemzetközi bíróság elítéli Karadzsicsot, de megidézni sem meri az amerikai elnököt. A muzulmán bosnyákokat hagyták lemészárolni. Milyen értékrend működik itt, ha van egyáltalán?

Az 1960-as évek második felében, a véres harctér felett repülve, Steinbeck, a Nobel-díjas író, aki pedig a jenki „krémhez” tartozott, a napalmtól pusztuló vietnámiakat is, mint az indiánokat, semmibe vette. Hiszen helyeselte azt a mocskos háborút!

Hiába, az ő korosztályának csak a fehér ember volt az EMBER: A HOMO SAPIENS SAPIENS. El is vitte az ördög, miután helyeselte azt a gazságot, már 1968-ban!

Szegény, a vietnámiakkal szolidáris, Váczi Mihályunk meg Hanoiba ment meghalni! Lelkes, de rövidlátó fiatalember maradt a haláláig. Isten nyugtassa szegényt! Ma már a kutya sem emlegeti. Igaz, Barátom?

/Amióta a mi irodalmi Nobel-díjasunk, ez a Kertész Imre is, megkapta a „magáét”, kétségeim vannak az ítészek elfogulatlanságát illetően. Most igyekeztem precízen fogalmazni./

Steinbeck csak duplán volt bölcs, de Magyarország eldicsekedhet egy triplán bölccsel, Sapiens Sapiens Sapiens Istvánnal, ezzel a szimpla kis, hazaárulócskával.

 

                                                       Támadás a pedagógusok ellen

                                               Kölln Mátyás, Antoni Mária, Varga Endre

1880-as évek

 

Ugye, ott hagytuk abba, Barátom, hogy az esperes rávette az egyik csőszt, aki megbízható, hű embere volt, hogy valami botrányos nőügyet, mint valami koloncot, akasszon a tanító nyakába? Igen? Olvassuk hát!

„Köll” József, akit a helyi közvélemény meg főleg a diákok csak így emlegettek, többször állt már az iskolaszék előtt. Elég csak a vádakat felsorolni: kocsmákba jár, nem viszi misére rendesen a gyerekeket, kegyetlenül bánik velük, a tanítási eredménye rossz, et cetera…

No, de most olyan mély vermet ásnak a gyanútlannak, amiből nemigen tud kimászni. A csősz a plébános előtt előadja, hogy mit fundáltak ki az asszonnyal: „Jól van, István, csak tartson ki mellette az iskolaszék előtt is!”

Az iskolaszék, aminek tagja volt a mindenkori pap, a bíró és tíz tekintélyes választott atyafi, meg fügefalevélnek egy tanító is, összeült. Kölln Mátyást maguk elé idézték. Fiatalember volt még, a bajusza is éppen csak serkedt, de nem volt megijedve, amikor a csősz előállott:

„Tisztelendő iskolaszék! Én csak annyit tudok, amit látok. Két héttel ezelőtt, amikor a hivatalom szerint az öreg szőlőket jártam, fura dologra lettem figyelmes. Volt ott egy szépen növekvő gabonaföld, amiben különös mozgást észleltem úgy alkonyattájban, amikor a nap széle a földet súrolja. Kevés lélek volt már akkor a környéken, majd mindenki ott hagyta már a földjét. Az én oltalmamra, amivel a helyi község bízott meg.

Szóval, láttam valami különös mozgást a gabonában, amit okozhatott volna nyúl is, róka is. Kezembe vettem a fokost, amit még az öregapámtól örököltem. Isten nyugtassa szegényt! Belegázoltam a táblába magam is, ami ugyan csak megengedett, hogy közelről lássam a dolgot. Hát, mit látok? A Klopcsekné meg a Köll tanító úr henteregnek a gabonán. Amikor meggyőződtem a személyük azonosságáról, rájuk ijesztettem. Valahogy így: „Hú, a mindenségit!”

Végre csak észhez tértek, és futni kezdtek. Én meg utánuk! Közben kiabáltam a kapásoknak, hogy fogják meg őket.  Azok már hazafelé tartottak, de akadt közöttük, aki tanúskodhat mellettem. Itt van mindjárt a feleségem, akinek először újságoltam el a dolgot. Igencsak föl volt háborodva. A tisztelendő úr a megmondhatója, hányan jelentkeztek tanúnak az igazságom mellett. Azt meg beszélik is faluszerte, hogy a Köll tanító rágalmazza az esperes urat. Azt mondja fűnek-fának, hogy hosszabb a reverendája, mint az esze. Hát ilyen tanító ez!”

Ugye, milyen kár, hogy a csősznek nem volt kutyája? Ha utánuk ereszti, nem kellett volna kiabálnia.

De hiába volt a csősz ékesszólása, a „Köll” tanító úr maradt, mert kiderült, hogy sem alkonyatkor, sem hajnalban nem henteregnek fiatalok vagy idősek a rozsban, mert akkor már belepi a harmat, és nem akarnak fölfázni.

Meg harminckilenc derék keceli lakos levelet írt az érsek úrnak, hogy ebből egy szó sem igaz. Igaz viszont, hogy a tisztelendő úr nagy nyilvánosság előtt lemarházza a tanítókat, „ebadta haszontalannak” emlegetve őket. Szabadi Ferenc plébános Antóni Mária tanítónő ellen is kikelt, mert egyszer nem maradt ott hittanórán. Amikor pedig ott maradt, a székét a katedrára rakta, a tisztelendő úr széke mellé. Fölháborító tekintélyrombolás!

A plébános úr végül levélben gyónta meg az érsek úrnak, hogy maga sütötte ki az egészet. Ez a gyónás egyedüli a világon, ezért az érseki levéltár egy páncélszekrényben őrzi.

De 1884-ben panaszt emelt az iskolaszéki elnök, maga az esperes, mert Varga Endre tanító megtiltotta gyermekeinek a templomba járást. A tanító így védekezett: „Családi körülmények miatt, mert otthon szükség volt a gyerekeimre. De főleg azért, mert nyolc gyerekemnek nincs megfelelő cipője. De ígérem, hogy rövidesen nem lesz rám panasz”. Biztosan arra gondolt, szegény, ha sokat szekírozza a pap, fölakasztja magát.

              Erről a hazugságról jutott eszembe az igazság: Anyám mesélte–bizalmasan, én is úgy adom tovább bizalmasan, mert fő a diszkréció. Szemtanúja volt annak, ahogy a félelmetes Kerényi tanár úr kakast játszott egyik jövendőbelijével a kötözetlen szőlő lugasában. Megtörtént tehát, csak száz év múlva. Jobb későn, mint soha.

 

                                                                    Eötvös Lóránd

 

Pedig már Eötvös Loránd a XlX. század második felében, tehát kortársként, ezt írta a pedagógusok megbecsüléséről:

”Kívánatos, sőt szükséges, hogy a tanár anyagi jóléte tisztán ez állása által biztosítva legyen, hogy így egészen feladatainak élhessen.” Ez még ma is:”Pium desiderium!” / „Jámbor óhaj” volt és lesz hazánkban. /

Látod, fiatal Barátom, ahogy mondani szokás, lábtörlőnek használták a tanítókat már akkor is. De nem verték meg őket a tanítványok, mint manapság. Bár a felhevült cigányszülők már agyonverhetik, de a fegyveres leszámolások még hiányoznak a repertoárból. Ahogy a szólás mondja: „Ami késik, az nem múlik.” Irány, Amerika!

 

 

                                                              Gazdasági válság

 

 

Az egész földgolyóbis megremegett, amikor 1929. október 24–i tözsdekrach elindította egy addig nem ismert mértékű gazdasági válságot. Aválság az USA-ban olyan méreteket öltött, hogy rövidesen 15 millió munkanélküli jelent meg egy jóléti társadalomban.

Mint a földrengés hullámokban terjedt tovább a földön, és főleg Németországban okozott súlyos következményeket. A teljes gazdasági csőd nyomán Németország elnöke 1931-ben azt javasolta az amerikai elnöknek, hogy függesszék fel a tartozások, kölcsönök, jóvátételek fizetését, amit az érdekelt államok el is fogadtak. Egy év múlva pedig a németek minden további fizetést megtagadtak. Ez a gazdaságot átmenetelig megbénította, de de újból működésbe hozatala után Németország gazdasági fölénye Európában nagyobb lett, mint bármikor azelőtt.

Természetesen a németországi válság tovább gyűrűzött Magyarország felé is. Ez elsősorban abból volt érzékelhető, hogy a magyar mezőgazdaság termékei eladhatatlanná váltak a nemzetközi piacon, illetve rendkívül alacsony lett a termékek ára. Mindez magával vonta a munkaerő értékének csökkenését, a gyárbezárásokat és a növekvő társadalmi feszültséget. Ez Magyarországon a Bethlen-kormány bukásához vezetett, mert, amint lemondását idokolta:

„El kell mennem, mert olyan gyűlölethullám vesz körül engem és rajtam keresztül az egész rezsimet, hogy ha tovább maradok, és elvégzem azt az igen népszerűtlen feladatot, amely most a kormányra vár, rövid időn belül elsöpört volna nemcsak engem, akiért utóvégre nem lenne kár, hanem az egész rendszert.”

Bethlen tehát ment, mint tisztáldozat, de a népszerűtlen intézkedéseibe az őt követő Károly Gyula is rövidesen belebukott.

A szélsőségek Budapesten is megjelentek. Először rendeztek egy tizenötezres békés tüntetést május 1-jén, majd szeptember elsején egy nagyobb szabásút, szintén engedély nélkül, amelyen talán százezer ember is felvonult.

A rendőrség csak akkor avatkozott közbe, amikor hangoskodó kommunista csoportocskák a proletárdiktatúrát és a Szovjetuniót kezdték éltetni. A rendőri kardlapozásnak egy halottja, több civil és rendőr sebesültje is volt. Bevezették a statáriumot. Ennek az áldozata lett a „Harci program”-mal fellépő két illegális kommunista: Sallai Imre és Fürst Sándor. Újból proletárdiktatúrát akartak.

A gazdaság válsága nemcsak hazánkban, de Németországban is a szélsőséges pártok előretörésének kedvezett. Ekkor került előtérbe Hitler nemzetiszocialista, „náci” pártja, amely gyors kilábalást ígért a reménytelennek tűnő helyzetből.

 

                                                                  Stielly Walter,

                                                           avagy a szegénység szaga

 

A kapitalista vállalkozó olyan, mint egy telhetelen pénzeszsák. Mint ama gömböc, amelyik legszívesebben az egész világot bakapná. Csak ez nem mesebeli, hanem nagyon is evilági. Kecelen 1926-ban jelent meg Stielly Walter úr személyében.

Ő volt az első külföldi vállakozó, aki beleszagolt a keceli levegőbe, amely a szegénység szagától egyszerre volt fojtó és reményt keltő. Fojtogató a többezer nincstelennek és kisbirtokosnak, és a profit reményét keltő a kapitalista vállalkozónak, aki látta a sok kenyérért rimánkodó munkáskezet is.

De a legfelháborítóbb, hogy nem a felnőtteknek teremtett munkalehetőséget, hanem elsősorban a kislányoknak, a gyerekeknek.

A Zárda Iskolában a kedves nővérek szomorúan vették tudomásul, hogy áprilistól kezdve megcsappan a lánysereg, és az iskolaszék engedélyével kénytelenek voltak, ha még a szűlő is kérelmezte, a tizéves kislányokat is, munkába engedni.

Kecel lakosságának kétharmada kénytelen volt napszámmal megkeresni a kenyérre valót. És ha úgy adódott, a gyerekeit küldte kenyérkereső, kegyetlen, testet–lelket kizsákmányoló munkára: a mentatelepre.

Itt tízéves kortól alkalmazták a kislányokat napkeltétől napnyugtáig tartó, 13-14 órás, folyamatos munkára. Voltak, akik tüdőgyulladást kaptak a menta szagától. Az állandó hajszoltság legyengítette a törékeny kis testüket, és belehaltak. Kora tavasztól a nyár végéig kötöttek szerződést velük, és áprilistól egészen októberig folyamatosan volt munkájuk.

Ez ellen nem emelt szót a pedagógus, az iskolaszék, a helyi orvos és a helyi társadalom egésze sem. Gajáry Ödön képviselő úr volt ugyanis eme kölföldi vállalkozó apósa.

 

                                                        A 25. házassági évforduló

 

Amikor a méltóságos Stielly Walter úr a 25. házassági évfordulóját ünnepelte Gajáry nagyságos asszonnyal, az örömből egy szeletet át akart nyújtani a mentatelepi kislányoknak is. Azoknak a gyereklányoknak, aki napkeltétől napnyugtáig kisszéken ülve nyomorogtak kinn a tűző nyári napon.

Bizony, nagyméltóságú úr, napkeltétől napnyugtáig! Tudja, mit jelentett ez? Nem járhattak haza munka után pihenni, mert több kilométert kellett volna esténként a sötétben gyalogolni a kövesút szélén. De akkor nem aludhattak többet három-négy óránál, mert nyáron korán jön fel a napocska, és akkor újra munkába kell állni.

Ha csak öt percet késett valaki, már le is vonták a napi fizetésének a felét. A munkavezető úr nem ismert kegyelmet, ezért kapta a magas bérét. A többség inkább meghúzta magát egy istállóban, ahol a csupasz szalmán feküdtek, és álmodtak arról, hogy milyen jó, hogy verejtékezve ugyan, de ügyes kezükkel az egész családnak megkeresik a kenyérre valót.

Egész héten száraz kosztot ettek, amit még hazulról hoztak a batyujukban. Legtöbbször szalonnát, kenyeret, hagymát, zöldpaprikát Meleg levesre majd szombat este vagy vasárnapi ebédkor, a családi asztalnál, számíthattak.

Tehát felkelt a nagy nap a keceli égen, talán még méltóságosabban, mint máskor. Ennek a jeles frigynek az évfordulóján Krisztus urunk kersztjét állíttatja fel a téglagyár közelében, a mentatelep szélén a nagymáltóságú Stielly Walter úr.

Bizony, keresztszentelés lesz itt szentmisével, ünnepi vacsorával és hajnalig tartó tánccal csokorba kötve. Walter úr ezt nyújtja elismerésül a munkásainak, és emlékeztetőül az utókornak.

Természetesem minden munkást meghívtak erre, aki csak valaha szerződésben állt a vállalkozással. Kimentek a meghívók, kár, hogy akadt, aki már nem tudta átvenni.  Minden munkás kijöhetett gyalog, és letelepedhetett a hosszú asztalokhoz, hogy először végighallgassa a keresztszentelés szertartását, ülve és néha térdepelve.

Krisztus urunk, aki minden bűn és szenvedáés számtartója, a lékek hangján így beszét a misét celebráló tisztelendő úrhoz:

„Földi szolgám, gyarló dr. Földesdy Antal! Ne vedd zokon, de most a te imád nem hallatszik föl a mennybe. Ezért az úrért, aki maga a bal lator, mint az a másik a Koponyák hegyén, ne imádkozz többé!

Hiába próbálnám őt megváltani, az ilyen fajta emberrel nincs szerencsém. Hiába leng a tömjén füstje a lábamnál, az ördög hatalmában van ez a kicsiny, keceli világ.

Az agyonhajszolt gyereklányok, aki a vértanúk seregét szaporítják, elhessentik az úr közeléből ezt a farizeus tömjénfüstöt és hazug imát.

Nem a Mennyei Atyám, de az ördög állíttatta ide a megváltó keresztfámat, és a rajta függő testem mását. Csak azért, hogy 1900 évvel a megváltás után, ilyen eseménynek legyek a lehajtott fejű, szomorú tanúja. Személyesen lássam és halljam ezt a pokoli mulatságot!

Látom a lányok lábát, hiányzik a körmük, mert az éjszakai kövesúton botladozva, leverték. Életük végéig megtört marad szemük fénye. Hiába süt a Napom, nem jut el a szemük mélyére, lelkükig a Sugár. Nem hiszik el többé, hogy az életük Atyám ajándéka. Azt sem, hogy jutalmát majdan elnyeri, akit a földön megaláznak.

Atyám, töröld ki az égi naptárból ezt az ünnepet, mert ezen a napon a Rosszra köttetett szövetség. Kérlek, bár nem tudok gyűlölni, csak szeretni, de sorold be a méltóságos urat és asszonyát azok seregébe, akiket talán húsz év múlva, a pokolba küldesz.

Az itt táncoló, csonka körmű mezítlábasokat pedig emeld magad mellé a jó illatú, égi mentatelepre - játszani! Ámen.”

Krisztus urunk elhallgatott, de ekkor már nagy evésre-ivásra volt megterítve minden asztal. Marhapörkölttől és kalácsoktól roskadoztak. Aztán a válogatott cigánybanda húzta hajnalig a talpalávalót.

A mulatság vége felé felkéredzkedett az égre az első napsugár. Jézus arcán könnycseppek csillogtak. Az egyik figyelmes kislány észre is vette:

„Hűvös az idő. Még Krisztus Urunk testét is belepte a hajnali harmat.”

 

                                                    Egy gyerekmunkás elbeszélése

 

Már 1926-ban megalakult a keceli mentatelep, és odajártunk napszámba. Ezt a vadkapitalista vállalkozást egy Stielly Walter nevezetű ezredes úr működtette a kedves apósa, Gajáry Ödön képviselő úr támogatásával. Az asszonykát is ide húzta az a jó szíve!

Én hetven fillért kaptam naponta, de napkeltétől napnyugtáig dolgoztam, mint azok a kislányok, akik egész hónapra leszerződtek. A 12 éven fölülieknek 25 pengőt adtak a leghosszabb aratási hónapokban, júniusra-júliusra. Ekkor naponta 15 órát is dolgoztak! A 14 munkaórás hónapokban csak 20 pengőt kaptak egy egész hónapra.

A 10 és 12 évesek szintén látástól vakulásig dolgoztak, de csak 20 és 15 pengőt érdemeltek. A tűző napon ülve végezték a munkájukat. Ha nem akarták naponta megtenni a haza - és visszavezető 10-15 kilométeres éjszakai utat, akkor alhattak a közeli istálló szalmáján. Egy tisztessége vécéjük sem volt, ezért járhattak a szomszédos erdő bokrai közé.

A tulajdonos, az ezredes úr, jó gazdaként és boldog apaként, gondoskodott a szorgalmas keceli lányok szórakoztatásáról. Lehívta Budapestről leányát, Babakisasszonyt, aki lovaglásával, szép hosszú hajával elkápráztatta a kis mentásokat.

Közülük többen tüdőbetegséget kaptak.

A szomszédságunkban lakott a tizenkét éves Földes Franciska. Olyan volt még egy évvel korábban is, mint egy piros alma, és olyan lett, szegény, néhány hét alatt, mint egy hófehér arcú köhécselő angyal. Édesanyjával összehívatta a játszótársait, a környékbeli gyerekeket. Tele is lett velünk, mezítlábasokkal, az a kicsinyke szoba. Azt suttogta halovány hangján:

„Ma éjfélkor meg fogok halni.”

„Sokáig fogsz te még élni és velünk játszani – mondtuk vigasztalásul. Erre azt susogta:

„Engem már odakint várnak.”

Este kilenc óra tájban váltunk el tőle csókkal, simogatással, sírással.

„Alig múlt el éjfél, amikor a kislánom nagyot lélegzett, és örökre elaludt – mesélte könnyes szemmel másnap reggel az édesanyja. Ez lett a Turcsány-lányok sorsa is.

Én megpróbáltam segíteni rajtuk. Egyszer mondtam a Sendula úrnak, mert az volt a munkavezető:

„Nem lehetne csak hattól hatig dolgoztatni szegényeket?”

Azt hittem, azonnal elzavar, és azt ordítozta, mert ordítani csak olyan ember szokott, akinek rossz a lelkiismerete:

„Ki kényszerítette őket arra, hogy ide szerződjenek?”

Én ettől kezdve befogtam a pofámat. Pedig – gondoltam magamban -, Sendula úr, ezek lettek volna jó kérdések:

„Mi kényszerítette őket, hogy erre vállakozzanak? És ki voltak azok a keceli tisztségviselők: papok, bírók, tanítók, orvosok, akik ezt az aljasságot elnézték? Ők miért nem nyitották ki a fofájukat, pedig kiszolgáltatott gyerekekről volt szó? Vagy a szegényember gyerekének az élete-halála szót sem érdemel?”

A tanítókat kiveszem közülük, mert azok az állásukat féltették a helyi maffiától. Egy egész országnak voltak a napszámosai.

/ Hering János indulatos emlékezése alapján./

 

                                                               Egy különc pedagógus

 

Bizony, kedves Barátom, én is voltam fiatal egykor, sőt még kezdő pedagógus is. Magam is felcsaptam a nemzet napszámosának. Engem perzse nem verbúváltak erre az állásra, mert már ötödikes komomban tudtam, hogy csak ezt fogom szeretni, és erre kell felkészülnöm.

A tanítás, számomra elsősorban szórakozás volt, és csak másodsorban, mert voltak nehéz periódusok, komoly munka. Bizonyos színészi képességek kiélése és a tanítványaim, a gyerekek iránt érzett szeretet, amint lehetőség nyílt rá, rögtön tanítani szólított. Mellette levelezőn egyetemre jártam, pedig nappalira vettek fel

Miért választottam ezt a különc életmódot? Ha rövid akarok lenni:

Utáltam a közösséget, a rám „erőszakolt” közösséget. A kollégium levegőtlen folyosóit, az egyformán kopott asztalokat és a hálószoba lábszagát. Képzeld el, Barátom, ha csak tízen nem mosnak rendszeresen lábat a negyven kamasz közül, milyen lehetett az ájer ébresztő idején, hat órakor!

A közvetlen szomszédom, igen tehetséges gyerek volt, de az csak fürdéskor mosott lábat. Szombatonként. Mert havonta csak egyszer mehettünk haza. Számomra pedig túl hosszú volt egy Keceltől távol töltött hónap!

Nem szerettem a Rákosi-rendszer idejéből megmaradt szocialista szellemet.

Azt, példának okábul, hogyha valaki egyest kapott valamilyen tantárgyból, éppen vacsora előtt, minden teremtett léleknek a tudomására hozták. Miért kellett ezeket a”véres” karókat fölmutogatni? Ez volt a kollégiumi „karóba húzás”. Csak a szenvedő alanyt kínozták meg vele újra, és elvették a sovány vacsorától az étvágyát. Nem volt elég a szegény diákembernek a maga baja, még nagydobra is verték. Miért gondolták, hogy ettől majd megtáltosodik egy teljesen humán szakokra beállított koponya, és mint a varázsütésre, ontani kezdi matematikából az ötösöket?

Gyűlöltem a besúgórendszert is. Nem tudom, hogy az igazgató úr így akart-e felkészíteni bennünket az előttünk álló életre, vagy maga is komolyan gondolta, hogy ez eredményes. Mindenesetre ilyen rendszerbe csöppentünk bele. Jól emlékszem arra a korai szembenállásomra.

Harmadik osztályba jártunk, amikor a diri sorban behívatott bennünket, mert tetten ért egy cigiző fiú bandát. Ennek tagjai, rajtam kívül, mind cigiztek az egyik szűk alagsori klubhelyiségben, aminek csak egy szűk szellőző nyílása volt. Ezen aztán áradt kifelé a bagófüst!

Tény, hogy én is jelen voltam, de nem cigarettáztam. Beszélgettünk. Ránk csapott, mint a madarakra a héja! Az ajtó zárva volt, és mire ugyebár nagy nehezen kinyitottuk, a füst meg a csikkek kiszálltak az ablakon.

Másnap raportra, mint a katonaságnál! Ott sorakoztunk öten, szomorú sorsunkra várva, a diri előszobájában. Engem hallgatott ki utoljára. A kérdéseiből világos volt, hogy mindenki tagadott.

Aztán, mivel én sem emlékeztem a bűnösök nevére, mellemnek, sőt a lelkemnek szegezte a kérdést / Nagy pszichológus volt az öreg, mert rólam ez idő tájt határozottan kijelentette, hogy introvertált típusú ember vagyok. /:

„Tudom, hogy pedagógus akarsz lenni, akkor miért nem segítesz egy leendő kartársadnak? - valahogy így hangzott a kérdés. A válasz pedig valahogy úgy:

„Ha valaki besúgja a másikat, meg fogom büntetni.” Lehet, hogy a szemében magasat ugrott a becsületem, mert érettségi tájékán feltette a kérdést:

„Gyula, az egyetem befejezése után eljönnél-e a kollégiumba nevelő tanárkodni?” A válaszom nem lehetett volna lakonikusabb:

”Nem.”

Valószínűleg, somolyogva ráztam hozzá a fejemet. Egy introvertált ember biztosan megtette, hogy enyhítse a kemény szó durvaságát.

 

                                                           Tanítottam-tanultam

 

Tehát tanítottam és tanultam, azzal a súlyosbítva, hogy naponta át kellett járnom a reggeli busszal a szomszéd községbe. Évek alatt, esküszöm neked, úgy megismertem az út minden hajlatát, hogy akár csukott szemmel is vállalkoztam volna a busz vezetésére. Mondd már, legfeljebb belevittem volna egy árokba!

A csalai megállóban is minden reggel ugyanazok a gyerekarcok merültek föl a megállóból a busz lépcsőjén. Fiúk, lányok vegyesen, és akkor még udvariasan. Köszöntek, én bólintottam, és néztem őket. Akkoriban az alsó tagozatnak még kinn a szálláson volt az iskolája, és csak a felső tagozatosoknak kellett buszozni.

Mert nem a gazdag emberek tanyacsoportja volt ez, hanem a faluból kiszorult szegényeké. Csala házai akkorák voltak, mint az én szülőházam Borváron. Az utcánkban a legkisebb.

Ebből is láthatod, hogy nem a nagyképűség, és főleg nem a lenézés beszél belőlem. Ezt a szállást leginkább napszámosok lakták. A kicsi házakat röstellték volna egy sváb faluban fölépíteni, ahol akkora épületeket emeltek a domboldalra, hogy úgy néztek ki, mint egy - egy erődítmény, amelyik éppen csak a rohamra vár. Ezzel jelezték a gazdagságot, no.

Volt az ingázók között egy fiú, aki rögtön felhívta magára a figyelmet, mert, mint a kiskutyák szokták, föltétlenül piszkálta valamelyik társát. Előszeretettel a lányokat. De, Jóska! – nyavalygott mindig valaki.

Jóska az átlagosnál erősebb gyerek volt, talán túlkoros is, nem tudom, mert én nem tanítottam.

 

                                                              A 100. évforduló

 

A hétéves száműzetésem is véget ért egyszer. Keblére ölelt végre a keceli tantestület.

De csak azzal a szigorú feltétellel, ha elvállalom az úttörővezetést.

Mit tehettem? Nevezetes időpontban történt, éppen Lenin születésének századik évfordulóján, amikor egy páncélautónak kinevezett kerekes bádogdoboz járta az országot. Hozzánk is elette a fene!

Ritkán röstelkedtem életemben annyira, mint amikor a falu főterén nekem kellett tisztelegni előtte, mint egy agyalágyult felnőttnek. Hiába, akkor már családos ember voltam, szerettem volna, hogyha már Kecelen a házam, Kecelen is dolgozhassak. Persze nem ez a beosztás volt szívem leghőbb vágya.

Azt a Lenint ünnepelték világszerte, akit az első világháborúban az ellenséges németek szállították haza, hogy minél nagyobb bajt keverjen. Azaz, ha hatalomra jutnak, és ehhez még tekintélyes mennyiségű német pénzt is kaptak, a háborút minél előbb fejezzék be.                A második világháború után kiderült, hogy egy Parvus nevű forradalmár több millió rubelt vett föl.

Von Kühlmann külügyi államtitkár két jelentését is megtalálták, amelyekben azt fejtegeti, hogy a bolsevikok csak a németek anyagi támogatásával érhettek el jelentős befolyást Oroszországban.

Lenin tehát szimpla hazaárulással kezdte világfelforgató tevékenységét. Amikor 1924-ben elpatkolt, Brecht így indította gyászkantátáját:

 

                                                            „Mikor meghalt Lenin,

                                                            Egy katona, őre a holtnak, - azt beszélik –

                                                            Társához így szólt: Hinni sem

                                                            Akartam. Bementem oda, ahol

                                                            Teste pihen, s fülébe ordítottam: „Iljics,

                                                            Jönnek a kizsákmányolók!”De meg se moccant.

                                                            Csak most tudom, hogy igazán halott.

 

                                                               Magyar rajongók

 

Ez még humoros is lehetne, de a mi Tóth Árpádunknak és Pásztor Árpádunknak egyenesen elment a józan esze! Az első „új istenként” üdvözli: „Eljött a Vörös Isten!” Az utóbbi le meri írni: „Új Krisztus jött.” Ezekkel az Árpádokkal nekünk nincs szerencsénk! Itt van még köztünk ez a szerencsétlen Göncz Árpád is! De majd csak elviszi az ördög rövidesen!

Német pénzen, és leplombált marhavagonban küldték a bolsevikokat, hogy tönkretegyék Oroszországot, majd fölforgassák az egész világot. Lenin a kommunista ember díszpéldánya volt. A zavarosban halászó politikai szélhámosok oroszföldi irányítója, aki mellesleg hozzánk is elküldötte képviselőit, hogy huszonhat ártatlan embert lemészároljanak Kecelen. A Vörös Istenit neki!

Az akkori igazgató, Nagy Sándor, ez a léleknek kicsi, testben mutatós, aki egykoron nyilas volt, de 1970-re már megbízható pártember, csak ezzel a nyomorúságos feltétellel szerződtetett.

Pedig már befejeztem az egyetemet, és nem általánosra, de gimnáziumra szólt a jogosítványom. Nincs olyan reménytelen helyzet, amiből ne szerezhetne hasznos tapasztalatokat az ember.

 

                                                                   Csillebérc

 

Mint kezdő úttörővezetőt beiskoláztak Csillebércre. Hol volt ott a csille? És hol a bérc? A nők és a férfiak aránya kétszáz a húszhoz. De annyi kurtizánt egy tömegben én még se előtte, se utána nem láttam. Pedig az olasz neorealista filmeket mindig megnéztem. Mindegyik buzgó mozgalmár volt, és változatos programokkal álltak elő.

Volt köztük jó is. Szívesen elvállaltam, hogy felderítem a Svábhegy tájékát. Lelkesen tettem, ha másért nem, a „nagy gyermek” Jókai miatt. Ez egynapos lógást jelentett, és hasznos fölfedező utat. Másnap, írásban el kellett készíteni a beszámolót.

Kétszer és külön busszal elvittek bennünket színházba is. Útközben mindenáron daloltattak bennünket.

Ilyesmiket, hogy:

„Vár ránk a síkság. Végtelen mezőkön szél jár. Búcsúzni kell az otthonunktól, pajtás! Halld, a kürt a harcmezőkre hív már! Hej!”

Vagy tízszer egymás után ugyanazt! Csak úgy hömpölygött utánunk a harci kedv!

Első alkalommal a Bánk bánra ültünk be. Bessenyei Ferenc elég enerváltan játszotta a címszerepet, de Petúr bánt Kállai Ferenc teljes odaadással. Róla inkább feltételeztem, hogy képes megölni az alattomos Gertrúdiszt.

Második alkalommal egy modern nyugati szerző nyögvenyelős sületlenségét tálalták. Csak arra emlékszem: Váradi Hédi volt a női főszereplő, a maga sápadt hangjával.

Ott hallottam- láttam, és erről napra pontosan meg lehet állapítani száműzetésem idejét, Jevgenyíj Nyesztyerenkót a Boris Godunovban. Ezt a tévé közvetítette, de abban a teremben két férfi nézte meg vagy százötven üres szék. A végére kettesben maradtunk Nyesztyerenkóval. Boris halálát már csak én könnyeztem meg.

Láttam, egyik novemberi este, egy megkergült kicsi állatot, ami akkora volt, mint egy farok nélküli mókus, amint az avarban körbe-körbe futkosott. Ma sem tudom, mi lelhette szegényt, és azt sem, hogy mi volt a becsületes neve. Valószínűleg megveszett.

Onnan igen nehéz volt egy férfiúnak szűzen eltávoznia, de nekem sikerült. Az utolsó héten, deus ex machina, megkaptam az influenzát. Ez ágyba fektetett, majd hazaküldött.

 

                                                               No de fiúk!?

 

Az utolsó éjszaka fültanúja voltam annak, az egyik férfi lakhandiban, fekve betegágyamon, hogyan gyömöszölt két férfi egy Moszkvában járt hölgyet az éj sötét leple alatt.

Honnan tudom, hogy Moszkvát is megjárta? Az egyik férfiú állandóan azt hajtogatta: „Nem is mertünk arra gondolni, hogy egy moszkvai csaj szóba áll velünk!” Mi az, hogy szóba állt! Még feküdt is! Ez egy szabályos „közös ülés”, sőt közös fekvés lett.

A rövid szabadkozást / No, de fiúk! - nyávogta a cirmos. / igen hosszú hancúrozás követte, mert a két kiéhezett kandúr karmai közül nem volt menekvés. Olyan kemény fiúk voltak, mint az acél. /Sztálin generalisszimusz vagy Aczél Gyuri bácsi vagy Aczél Endre vagy Aczél tamás, i tak dalse.. / Én meg csak hallgattam, mint egy lázas sült hal. Ennyit a mozgalmi életről. Maga Gyurcsány is ebből az „acélos” közegből szakadt ránk. Ezért olyan nehéz fiú.

„Hej, égig nyúló giz-gazok,

Hát nincsen itt virág?” – káltott fel  egy hajdani virág.

Aztán fölépítettük a magunk házát állami kölcsönből, amit harminc évig törlesztettünk

Ezen az új falurészen épülgettek a házak, de mink már beköltöztünk, és a környékünkön még néhányan.

 

                                                                  Jó napot, tanító úr!

 

Eltelt néhány év, és az utcánkban rám mosolygott a két barna szem:

”Jó napot, tanító úr!” Kiderült, hogy az a bizonyos csalai Józsi, utcabéli lányt vesz feleségül, éppen a harmadik házból, az idősebbiket.

Aztán telt az idő, gyerekük született. Talán elsőként a faluban, a Lehel nevet kapta. Az apjáról akkoriban mát nem sok jót lehetett hallani, mert igencsak rászokott az ivásra. Nem is lakott a családjával. Csalán, a szülői házban húzta meg magát, amikor részegen röstellt az utcánkon végigmenni.

Annyira elfajultak a dolgok, hogy a fiatalasszony erőst válni akart. Csak a Józsi semmiképpen nem egyezett bele

Az asszonyka esténként csak a húgával együtt mert kimozdulni a házból.  Félt a férje haragjától. Még a ragaszkodásától is, mert igen szeretetre méltó, jó indulatú asszonyka volt.

De a Jóska minden lépését figyelte, és mámorosan úgy vélte, hogy az asszonyka már megtalálta a másikat, akivel megcsalja.

Egyik nyári este egy magányos rohanás zaja a házunk előtt, majd csoportosan, többen-visszafelé. A szomszéd utcában akkor még nem volt utcai villanyvilágítás, a házak foghíjasan épülgettek. De sóderrakásból, téglarakásból volt elég.

A férje ott várt rá. A kabátja belső zsebében egy nagykéssel.

Az történt, hogy a moziból hazafelé tartó asszonykát és a húgát megtámadta az eszeveszett gyerek. Nem sok szó esett, de a kés gyorsan végzett az asszonnyal, aki egy sóderrakásra hanyatlott, éppen a Kovács Józsi bácsiék háza előtt.

Nem volt segítség! Egyetlen szúrással megölte, mert túlságosan szerette és féltette. A rendőrség a szülői házban tartóztatta le. Még mindig nem volt beszámítható állapotban, mint ahogy az áldozat családja sem, hónapokig.

A fiatalabbik lány, a szemtanú, egészen Budapestig rohant. Talán egyszer sem volt még itthon, azóta. Lehelnek családja van már, és többnyire külföldön dolgozik.

Jóska huszonöt évet kapott, s mire a fia felnőtt, az apja ősz hajjal szabadult. Pedig jó magatartásáért öt évet el is engedtek neki.

A bor kábulata mennyi ördögi tettre biztatja az embert, ha kidönti a valóság és a képzelet között, kontármunkával, megépített falat.

Harminc éve történt. A szülők vénségükre teljesen magukra maradtak. Az ablakon át most is látom, hogy a meggyilkolt asszonyka édesapja éppen húzza kétkerekű kocsiján a papírhulladékot hazafelé. Percenként megáll pihenni. Az áruház udvarán megengedik neki, hogy összeszedje a csomagoló dobozokat. Szegény embernek ez is jó lesz fűtésnek télire. Úgyis fölmegy a fa ára, mint a szereteté.

Most nem változtatunk a befejezésen, mert minden szó igaz. Így történt, és ez végtelenül szomorú. Ugye, kutyafülű Barátom?

                                                                    Csalatornya

 

Úgy látom, hogy a székely nép körében is ismert név a Csala. Utánanéztem a szótárban, s ezzel a két jelentésével találkoztam: vitéz és ravasz. Úgy látszik az igazi harcos nemcsak a kardját használta, hanem az eszét is.

 

Az almási barlang átellenében van egy karcsú, magas szikla, olyan, mint egy torony: Csalatornya a neve.

Ez a Csala, akiről a sziklát elnevezték, híres vitéz volt a tatárjárás idejében. De hiába, sokan voltak a tatárok, a maroknyi székelység nem tudott sokáig ellent állani, s mint rendesen, nagy veszedelmek idején, behúzódtak az almási barlangokba. Csala is idevezette a népét, de mentek nyomukban a tatárok is, elállották a barlang nyílását, s nem mozdultak el onnan. Arra számítottak, kiéheztetik a székelyeket. Ezek vittek magukkal, amit vihettek: éltek szűköcskén, ahogy lehetett, de egyszer aztán elfogyott minden eleség. Voltak vagy ezeren, s egy maréknyi lisztjök volt mindössze.

Hanem a tatároknak sem volt valami jó dolguk odakint. Közel s messze vidéken, ami ennivalót találtak, mindent fölettek, s már-már azon gondolkoztak, hogy továbbálljanak.

Valahogy megsejdítette ezt egy vén leány, s mit gondolt, mit nem – azt a maréknyi lisztet hamuba keverte, meggyúrta, mint az igazi tésztát, akkora kenyeret, mint egy taligakerék. Jó pirosra sütötte a hamukenyeret, aztán beleszúrta egy hosszú karóba, kinyújtotta a barlang nyílásán, s megforgatta, hadd lássák a tatárok, hogy van kenyerük elég.

Hát csakugyan jól számított a vén leány.

Látják a tatárok a sok kenyeret, gondolják magukban: jobb lesz odébbállni, mert ugyan ezeket ki nem éheztetik.

Csakugyan el is indultak, s ameddig a barlang szájától el lehetett látni, egy óra múlva híre-pora sem volt a tatárnak.

Hej, Istenem, de örültek a népek! Hazamehetnek ismét a falujokba; felépítik újra házaikat; szánthatnak. Vethetnek, nem sanyargatja többet őket a tatár.

Mindjárt nekikészülődtek, de akkor eléállott Csala vezér, s mondá az embereknek:

Megálljatok! Várjatok még, nehogy nagy örömeteknek siralom legyen a vége. Ismerem én a tatár természetét. Vigyázzatok, mert cselt vet nekünk! Maradjatok itt keveset, én itt átellenben fölmegyek arra a sziklára, onnét látni lehet az egész vidéket, majd meglátom, hogy csakugyan elmentek-e.

Kiment Csala a barlangból, leszállott a patakba, s a patakból egy szempillantásra fölmászott a sziklatorony tetejére. Olyan keskeny volt a szikla teteje, hogy éppen csak reá léphetett, de az ő lába nem ingadozott, úgy állott a szédületes magasságban mintha a sziklából nőtt volna ki. Aztán végigtekintett az erdőkön, pusztaságokon: látta egész Erdővidéket, látta a leégett falukat.

Hamuban hevert valamennyi, hanem a tatárnak híre-nyoma sem volt, bármerre tekintett. Úgy megörült ezen, hogy sertelen nagy örömében megfeledkezett magáról, hirtelen a barlang nyílása felé fordult, de csak ennyit kiálthatott: jertek – abban a pillanatban eltántorodott, lezuhant a torony tetejéről, s szörnyű halált halt. Eltemették nagy jajszóval, keserves sírással Csala vezért a torony tövébe, s áldott emlékezetét nem feledték el soha. Neve s emléke él ma is, s azt a magas sziklaszálat Csalatornyának hívják, míg egy székely lesz e földön.

 

 

                                                                FELFELÉ A LEJTŐN

                                                                      1932 – 1933

 

1932-33-ben jártunk, és világpolitika legfontosabb kérdései Németországban dőltek el. A választásokon a két szélsőséges párt a kommunisták és a nemzetiszocialisták igen jól szerepeltek. De beavatkozott Moszva, és a Komintert irányító ostoba politikusi garnitúra megtiltotta a szociáldemokratákkal, mint a „munkásosztály árulóival” kötendő választási szövetséget.

Erre győztek, és hatalomra kerültek a német fasiszták. Hitler pedig csak addig vette komolyan a polgári demokrácia játékszabályait, amíg a tömegek hatalomra nem juttatták. Akkor aztán rövid időn belül, mint a bolsevikok a Szovjetunióban, börtönbe juttatták politikai ellenfeleiket, majd végeztek velük. Bevezették a diktatorikus, totalitárius egypártrendszert, a német párthadsereggel, először nem is eggyel, de kettővel: az SA-val és az SS-szel.

A nyugati világ sejtette, hogy baj lesz, mert a jól tájékozottak ismerhették Hitler elképzeléseit a nemzetiszocialista jövőről, ha ellovasták a börtönben fogalmazott Mein Kampf-ját. De ahogy mondani szokták: Eső után köpönyeg!

 

                                                                      Gömbös Gyula

 

Magyarországon sokkal békésebben, nyugodt medrben folyt a politika nem mindid tiszta vize. De amikor Horthy 1932. október 1-jén Gömbös Gyulát nevezte ki miniszterelnöknek, úgy vélte az ország politizáló része, hogy nem volt szerencsétlen ötlet. Azonnal lépéseket tett, hogy piacot temtsen a magyar mezőgazdasági termékeknek Ausztriában, majd Olaszországban. 1933-ban, Hitler meghívása után, Németország is kereskedelmi és politikai partnerünknek számított. Magyarország egyenrangú tagja lett a térség országainak. A kapu tehát kinyílt Németország felé, de a Szovjetunióval is létrejött a diplomáciai kapcsolat.

A miniszterelnök előtt Mussolini példája lebegett, mert ő is erős kormánypártra támaszkodó erős kormányt akart, amely társadalmi felfordulás nélkül végrehajtja a szükséges reformokat.

A falusi emberek számára az volt a lényeg, hogy évről évre többet kapott a boráért, a gabonáért. Érdemes volt egész évben gürcölni!

 

                                                           Gömbös és az értelmiség

 

Ami pedig az elit értelmiséget illeti, és elsősorban az ország gondjain bánkodó írókat, meghívta őket Zilahy Lajos villájába egy baráti beszélgetésre. Ez nagyjából a következőképpen zajlott le:

Körülülték a mahagoni kerekasztalt: Gömbös Gyula, Zilahy Lajos, Móricz Zsigmond, Németh László, Tamási Áron, Szabó Lőrinc, Féja Géza, Kerék Mihály, gazdasági szakértő és Németh Imre képviselő.

A miniszterelnök, civilben katonatiszt, akinek voltak tapasztalatai a paraszt bakákról, és igen jók. A bemutatkozások után Móricz Zsigmondhoz fordult, mint rangidőshöz. Az öreg nem vette félválról a dolgot, és felolvasta egy szegény ember étlapját: Hétfő: reggelire kenyér, zöldhagyma, Délben lebbencsleves. Este puliszka kis tejjel. Az étlap végére érve Móricz közölte Gömbössel, ha ezeken az embereken tud és akar is segíteni, akkor számíthat az írók támogatására. Gömbösnek nem tetszett a kioktató hang, ezért így válaszolt:

„Zsiga, rólad rosszakat jelentenek, de destruktív vagy!”/Utalás az író kommün alatt vállalt szerepére./

„Ugyan, kérlek, ez valami rossz kadétkori emléked!” /Utalás a miniszterelnök nemzeti hadseregbeli szerepére./

A beállott kínos csendben Gömbös Illyés Gyulához fordult:

„Te mit csinálnál, Gyula, ha te lennél Magyarország kormányzója?”

„Én azonnal felakasztatnám az összes nagybirtokos grófot és katolikus püspököt.”

Illyés nem gondolta komolyan, de a lényege benne volt:

Föl kell számolni a nagybirtokokat! Ahogy közvetlenül a háború után erre Prohászka püspök példát is mutatott. Ehhez azonban a miniszterelnöknek nem volt meg sem az akarata, sem pedig a lehetősége. Azt már nem is mondta Illyés, hogy mi legyen az olyan emberrel, mint a kalocsai érsek, aki gróf és püspök volt egyszemélyben: gróf Zichy Gyulával

Az összejövetel nem végződött kézzelfogható eredménnyel, de ritka esemény volt, nemcsak a magyar, de az egész emberiség történelmében. Bár sor kerülhetett volna legalább egy komoly földreform végrehajtására!

Kovács Imre már akkor az újra kísértő nemzethalálra figyelmeztetett, amikor az egykézést és a szegénység nagyságát érzékeltette:

„Az elöregedő társadalomnak nincs feszítő ereje, sem robbanásra való készsége. Az öreg társadalom a megelégedés, megnyugvás és kiegyenlítődés után vágyik. Nélkülöz minden különösebb lendületet. Belső ösztöneit elhallgatja, külső körülményekre, izgalmakra nem reagál. Hite, lelkesedése nincs; ideálokért nem harcol. Az öreg társadalom a halál dermedtségével, utolsó állomás egy nemzet életében.”

 

                                                               Az eljegyzés

 

A két család, a Farkasfalvi Eszteré és az ifjú Ugranyecz Andrásé, készülődőtt az eljegyzésre.

Panna néni, a dédanyám, aki apám felnevelő édesanyja és nagyanyja volt egyszemélyben, és Ezsike néni, a szomszédasszony igen jó szomszédok és barátnők voltak. Pedig külsőleg nagyon különböztek egymástól. Panna néni madárcsontú alacsony asszony volt, már deresedő hosszú hajjal, amit ügyenes kontyba font, és mindig sötét kendő alá rejtett. Élénk, szürke szemeivel nézte, és okos fejével ítélte meg a körülötte zajló világot. Hiszen olvasott asszony volt.

A szomszédasszonya erős csontú, széles vállú, erős, szinte férfias testalkatú asszony volt, de barna szemeiben örök volt a nyugtalanság, félelem még a közvetlen környezetétől is.

Erzsike néni tanyán nőtt fel, és mindössze négy osztályt végzett, de korán kivették a szülei az iskolából, és huszonöt évesen szánta rá magát, hogy férjhez megy Lajos bácsihoz, akiról már akkor tudta, hogy nem lesz nyugodt mellette az élete. Már legénykorában is igen szerette a bort.

A férjét kellett féltenie, aki kovács volt ugyan, és el is látta munkáját tisztességesen, ha józan volt. És el is tartotta belőle a családját. Rettegni csak attól kellett, hogy eltéveszti az útirányt, és pincében köt ki a műhely helyett, és akkor odalesz a gazdák bizalma. Erzsike néninek sokszor kellett visszatérítenie az urát a pincébe vezető útról, és terelni a műhely felé.

Ő volt emiatt a munkák felvállalója, számontartója, számonkérője és a pénz beszedője. Lajos bácsit állandóan szemmel kellett tartani! Legfeljebb a szomszédba vagy szemközti bolta mehetett át egy rövid időre bevárásolni vagy egy kis asszonyos eszmecserére, ha közben csengeni is hallotta az üllőt.

Most az alacsony kerítés mellett közelében beszélgetnek a várható nagy családi eseményről:

„Erzsikém, nősül a fiunk! – újságolta dédanyám csillogó szemekkel. – „Reggel elmentek a fiatalok Kalocsára gyűrűt benni. Húsvétkor a Filuséknál meg is lesz az eljegyzés, vagy helyessen szólva a vitéz Farkasfalviéknál a kézfogó. A két csalás először jön össze, hogy alaposabban megismerkedjünk egymással egy közös ebédre. Mink ugyan csak hároma ülünk annál az asztalnál, a fiunk, aki unokánk is, az uram és én.”

„Új asszony kerül a házhoz, és leveheti válladról ezt a húszéves, fájdalmas terhet - - mondta együttérzően Erzsike néni.

„A lányunk korai halála engem is megviselt, de az édesapját, az uramat, hiszen te is látod rajta, sokkal jobban. Talán őt is megajándékozza még az Isten néhány nyugalmas évvel. Csak egy födél alatt maradjunk a fiatalokkal! Mert máshová nem is igen tudnának költözni, csak a mi házunk fedele alá.

Majd meghányjuk-vetjük ezen a közös ebéden, mekkora lakodalmat tudunk tendezni őszre, a szüret után. Erzsikém, úgy készüljetek, hogy részünkről ti lesztek első számú vendégek. Aztán meghívjuk az édesapját, az új családjával. A testvéreimet, a Juhás Mihályt és a családját. Julianna húgom családját, a Tolnai-rokonságot.

„Legalább kitáncoljuk magunkat, életünkben talán utoljára – fordított a beszéden Erzsike néni.

„Tudod, Erzsikém, az unokánk édesapját is meg kéne hívni, bár a húsz év alatt tán kétszer se jött meglátogatni a tulajdon édes fiát. Megérdemli-e?”

„Ilyenkor mindent meg kell bocsátani! Hívjátok meg az új családjával együtt, nehogy egész életre szóló harag legyen a fiú meg apja között. Meg aztán úgy hasonlítanak egymásra, mint két tojás.”

„Tudom és azt. De nem érdekelte, hogyan tanul a fia, megvan-e mindene? Talán az utcán néha találkoztak. Kemény szíve van annak az idősebb Ugranyecz Andrásnak. A lányom halála után ismertük meg igazán!”

„Aztán a Farkasfalviék hogyan fogadták a fiatalok döntését?”

„A fiunk szerint belenyugvással, bár a vitéz Farkasfalvi András epésen megjegyezte:

„Igaz, hogy az Ugranyecz-gyerekek mind az öten kinn voltak a fronton, de talán ha egy akadt közöttük, aki megsebesült.”

„Tehet a mi fiunk arról, hogy nem vitézkedtek, hanem okos ember módjára, igyekeztek minden módon elkerülni a halált? Ez inkább arra vall, hogy ott is helyén volt az eszük. Az uram is azt mondta Andrásnak megnyugtatásul:

„Ha csak ennyi kifogása van az apósodnak ellened, akkor biztosan meglesz az őszi esküvő. Azt meg hogy kit hívnak meg a saját esküvöjükre, teljesen a fiatalokra kell bízni! – ez volt az uram véleménye. Nem lesz három napos lagzi, mint a gazdagéknál, csak egy tisztessége vacsora a meghívottaknak.”

„Ne is legyen, még ha módotok lenne rá, akkor sem, mert a rongyrázást mindig útáltam én is. Aztán néhány év múlva kiderült, hogy nem valók egymáshoz, hiába lett nagy birtok a nagy lakodalommal – monta el tapasztalatát Erzsike néni. – „Csak szeretet legyen a födelük alatt meg békesség köztük, mert az a legfontosabb!”

„Igazad van Erzsikém, csak a békesség meglegyen! Az a legnagyobb kincs, a szegény ember boldogsága – hagyta helyben az okos szavakat Panna néni.

 

                                                             Hívogató a lakodalomba

 

Elsőként Tóth Lajos kovácsmesternél jelent meg a hívogatók, akik ilyen rigmussal invitálta az egész családot az esküvőre és a lakodalomba. Még színjózanon mondták, és egy jottányit sem tévedtek:

                                                   Dicsőség légyen Istennek!

                                         Tőlünk tisztelet e házban mindenkinek.

                                         Mi elküldött követek vagyunk:

                                         Először a Atyaistentől, aki minket megteremtett.

                                         Másodszor a Fiúistentől, aki minket megváltott.

                                         Harmadszor a Szentlélek Istentől, aki minket megszentelt.

                                         Negyedszer a házigazdánktól,

                                         Kapás József úrtól és úrnak asszonyától.

                                         Hogyha nem vetnék meg az ő szíves kérésüket,

                                         Megjelennének a Szentháromság templomában

                                         A szent hit letételére és a szentség felvételére,

                                         És az ő szárnya alatt nőtt magzatjának elkísérésére.

                                         Muzsika zendülésére, tisztes ebédre és esti vacsorára.

                                         Dícsértessék a Jézus Krisztus!

                                         Egy pohár bor és egy-két tál étel elköltésére

                                         A lakodalmas házban szívesen látjuk

                                         Lajos bácsit és kedves családját, feleségét és fiát.

                                         Kérjük, meg ne vessék kérésünket!

                                         Hanem úgy rendezzék sorukat,

                                         Hogy 1936. október 27-én odaérjenek!

 

                                                              A lakodalom

 

De igen közel volt már a lakodalom kitűzött időpontja, amikor a menyasszony igen beteg lett. Biztosan a szüretelés közben fázhatott meg, mert tűdő–és mellhártyagyulladást kapott. A lányos háznál mindennapos látogató lett a lelkiismeretes Bajusz doktor úr, aki megpróbálta a menyasszonyt annyira meggyógyítani, hogy esküvöt a templomban, a vacsora után az újasszonyos ruhában, vacsora után körbe vezetik, még talpon kibírja.

A kedves vendégek megállapíthatták, hogy az asszonyka igen rossz bőrben van. De igyunk az egészségére, és akkor az, mármint az egészség, bizonyosan visszatér.

 

                                                           Betegen a szülői házban

 

Aztán már rohantak is vele haza, a szülői házba, és fektették a dunyhás melegágyba. De Kalocsára is elvitték, hogy kórházi orvosok is megvizsgálják, és ez két hétig tartott. Aztán itthon folytatta a lábadozást, de még mindig a szülői házban.

Ekkor már komoly beszélgetések folytak a jövőjükről, de naponta szigorúan csak egy órán át.Lán, ennek a betegségnek is van annyi tanulsága, hogy mire kilábal belőle az anyám, minden megtakarított pénzüket elviszi. A nulláról kell kezdeni. Két hét múlva nagy sírásokkal fájdalmas búcsú, és az új otthonban nagy sírásokkal szerető fogadtatás.

 

                                                            A kicsi házban újasszony

 

Az új asszonyt lányukként várták a kicsi Vasút utcai házban. Mindjárt megkapta szülésben meghalt lányuk minden ékszerét: egy arany pecsétgyűrűt, a két arany fülvevalót és nyakláncot. Rosszul kezdődött ez a házasság, de reménykedjünk a szerencsés folytatásban.

A bútorok, amiket a szülei vettek, meg az ajándékok, amikkel a lakodalmi vendégek kirukkoltak, már ott voltak a helyükön. Akkoriban üvegpoharakat, vizeskancsókat, zománcos edényeket ajándékoztak a szegény vendégek a szegények lakodalmán.

A Liget utcai ház, mert később erre a szimpatikusabb névre keresztelik, valóban kicsi volt. Az észak felé, az utcára néző két kis ablaka olyan alacsonyan volt a falban, hogy óvosás kisgyerek is beláthatott rajtuk. És egy-egy ablak mőgött egy-egy kicsiny szoba volt. Állandóan függönynek kellett rajtuk lenni, mert kényelmetlen volt ez a kiszolgáltatottság.

Legföljebb a lemenő nap sugarai világítottak be egy rövid időre esténként. A jobb oldali szobán az udvar felé nyít egy ablak, de az már szélesebb volt, és több fényt engedett be. De az meg keletre nézett, és az éppen felkelő naopsugarakat fogadta. Ami világos volt és a déli nap felé nyílt az ablaka, konyhaként és előszobaként is szolgált.

Ebben a szintén kicsi, de világos helyiségben folyt a főzés, a reggeli, az ebéd, a vacsora, a vendégek fogadása és a családi beszélgetés. Innen nyílt üveges ajtó az első szobába, az udvar felé is egy üveges. Egy nagy ablak, amely a napra nézett, az meg vissza ránk.

Már amennyire a magasra nőtt eperfák lomjai engedték, mert három eperfa is árnyékolta az udvart. Azon mélyült egy kút, amiből friss, mosásra, fürdésre alkalmas vizet lehetett felhúzni, de ivóvízet és főzésre valót a kisliget végéről, az ártézi kútról kellett kannákban hordani. Ez volt az én redszeres testedzésem, az iskolain kívül.

De pinceajtó is nyílt az udvarról a nagy kert felé, és a mély pincének is volt padlása, bár az én gyerekkoromra már annak az ajtaját is elfújta a szél. /Ni, hol elő nem bújik a műveltség!/Aztán ez közre fogta a kiskertet, amiben mogyoróbokor, bírsalmafa is állt. Aminek a terméséből kiváló lekvárt főztek az asszonyok. Igen szerettem a lekváros kenyeret!

A telket délről egy hosszú kert zárta le, ahol holt idényben atlétikai vesenyeket rendeztem, főidényben pedig krumplit szedtem, és a kerítése mellett fehér viola is virágzott. Csupa rejtett szépség volt ez, közel a még nagyobb szépséghez, a régi, romantikus ligethez.

Az aprócska előszobában volt egy ágy is, végén egy asztallal, amelyet három-néhgy székkel is körül lehetett ülni. A sparhelt fütötte, és a meleget tőzedtégla, szén vahgy fa sugározta. A konyhából közvetlenül az ágyfejnél egy zárt ajtócska nyílt a kemence felé, amelynek kéményében ritkán lógott kolbász vagy szalonna.

Viszont ide nyílt a kemence szája, amiben már akkoriban nem sűlt kenyér. A kemence búbja kívül is esett a falon, és a padlásfeljáró létra alatt gömbölyödött. De a megszélesített tető miatt sohasem érhette egy csöpp eső sem. A padlásfeljáró nem a ház végén volt, hanem a tető vége előtt nyitottak neki ajtót, és az udvar felől lehetett oda fölvinni kukoricát száradni, vagy őrlésre váró gabonát a tetőtérbe. Amelynek a szélesítés miatt egy rejtett, szűk kis padlástere is volt. Boldog gyerekkoromban sokszor rejtőzködtem ide a felnőttek szemei elől.

A fiatalok a belső szobába költöztek.

 

                                                                 A szomszédok

 

Eszternek minden új volt és érdekes. A nagymama olvasottsága meglepte, de még az is, hogy sohasem hangzott el egy durva szó sem. És ettől egyszerre otthon érezte magát. A nagypapa szívesen beszélgetett volna hangosabban, de nem volt hozzá partnere. Nem vetette meg a borocskát, de sohasem rúgott be.

Aztán bemutatkoztak a szomszédok is. Jött meleg szívével, és őszinte pillantásával a Csöre néni, aki neki is barátja lesz. A férje, a Lajos bácsi, nagy tenyeres-talpas kovácsmester, a Somogyi Sörös Mátyás bácsi, a törpe ember, mint a mesében. / És mint a rideg valóságban Lenin vagy Rákosi. Érdekes, hogy mind a kettő impotens volt! Talán azért bántak úgy az emberi jövővel, ahogy bántak, mert nekik nem volt személyes jövőjük?/

Szinte mindennapos látogatója volt a háznak Sörös Matyi bácsi. Mert volt, aki csak így ismerte. Igen barátságos, jó humorú ember. Kedvenc szavajárása volt:

„Jobb egy asszony nyersen, mint tíz férfi sülve.”

Szeretett az asszonyok körül lábatlankodni, de szegény feleségével, Franci nénivel, gonoszul bánt. Potaországból jött megnősülni Kecelre, de hamar elvadult a háztól, mert nem született gyerekük. Igen nagy szegénységben éldegéltek.

„Bezzeg az én anyámnak kilenc gyerőke is volt, és én voltam köztük a legderekabb!” – hajtogatta büszkén.

Végül a szemközt lakó kádárék, a Berta Feri bácsi és az igen okos, varrónő felesége, meg a két szép kislányuk. Nékik volt akkora könyvtáruk, ahonnan a dédanyám és én gyakran kölcsönöztem. Például az Elfújta a szelet.

És mindezeket a falakat, emberi arcokat, hajdani birslekvárokat és violákat, mind-mind elfújta az idő szele. Minden por és hamu ma már.

 

                                                         Sendula Erzsike példája

 

 

Bizony sok pénz kellett ahhoz, hogy egy súlyos beteg életben maradjon. Eszter egyik iskolatársa, Sendula Erzsike, így mesélte el kislánykorának megpróbáltatásait:

„Eget és a földet betöltötte örömünk, amikor szombat délre kitermeltük a téli tűzelönket, a tőzegtéglákat. Egész héten hajtott bennünket a jó idő. Csak minél előbb tető alatt legyen a sok ezer tégla, amelyekből majd árad a zúzos-havas téli napokban is a nyár melege. Úgy lebarnultunk a tűző napon, mint egy bantu törzs tagjai a főnökükkel együtt. Élveztük a jól végzett munka boldogságát. Ilyenkor válik az ember önfeledtté, és elveszti a veszélyérzetét.

A naptó felhevült testtel belevetettük magunkat a Kanális kristálytiszta vizébe, és játszottunk órákon át a víz hűvös sodrával, az apró, színjátszó halacskákkal. Sohasem látott szépségű szitakötők röpködtek fölöttünk, és megcsodáltuk a ritka szép pillangók szárnyait.

Istenem, milyen jó érzés tudni, hogy boldog a nyár, és meleg lesz a tél is!

Aztán fürgén szedtük a kábunkat. Most már, végre, hazafelé!

Két nap múlva majd elégtem az ágyban! Föl sem bírtam kellni, de állandóan szomjas voltam, mint egy sivatagi vándor. A szomszédasszonyok konzultáltak fölöttem, de a diagnózisban és a gyógymódban nem jutottak dűlőre. A többség makacsul hajtogatta:

„Ilyen magas láz mellett, már földi ember nem segíthet. Szinte tüzes szegénykének a homloka. Hívni kell a tisztelendő urat!”

Az apáca tanítónénim is megtudta, hogy leestem a lábról, és talán föl sem fogok kelni. Összegyűjtötte a környékbeli lánypajtásaimat, és a szobámba telepedve szomorúan vártuk együtt a tisztelendő urat. Nagy volt miattam a felhajtás!

De az orvos éppen a tisztelendő úrnak jutott az eszébe. Meggyóntam volna, de már beszélni sem tudtam. És mi bűne lehet egy tizenegy éves lánynak? Biztos, ami biztos, az utolsó kenet szentségében is részesített!

A szülei hallgattak az okos papi szóra, és kihívatták a Tihanyi László doktor urat. Hogy honnan szereztek rá pénzt, azt még ma sem tudom, de másnap megjelent a doktor úr. A mellkasomat igen alaposan meghallgatta, hőmérőzött és injekciót adott. A szüleimet arra biztatta, hogy ha még holnap is élnék, vigyenek be hozzá a rendelőbe. Ő bizony ide többé nem jön ki! Azzal a pénzt zsebrevágta, és a kerékpárján elviharzott.

A nővérem másnap reggel a házunk elé állt a szomszéd utcai konflissal, és elvitt az orvoshoz. Azzal a hátborzongató kérdéssel fogadott bennünket:

„Ez a gyerek még él?”

A nővérem kardos leányzó volt, és öt évvel idősebb nálam, nem hagyta annyiban:

„Miért nem utalta be ezt a gyereket a kórházba?

A doktor úr bicskanyitogató flegmával azt felelte:

„Nincs maguknak annyi pénze, hogy a mentőt ki tudnák fizetni!”

Igen nagy összeget mondott. De hát az én kis életem nem ér meg annyit? Így gondolhatta a nővérem is, és a konflist az állomás felé irányította. Ezért a fuvarért nem kellett fizetni, mert utasokért éppen idetartott volna.

Sikerült fölkapaszkodnunk a Kalocsa felé döcögő vonatra, de én ekkor már csak félig voltam életben. Csak sejtettem, hogy mi folyik körülöttem. A kalocsai portán gyorsan beengedték a konflist, amit a nővérem fogadott föl a kalocsai állomáson, és egy asszisztens már száguldott is velem fölfelé a tüdőosztályra. De én ekkor már nem voltam magamnál.

A vizsgálóban, a nővérem szerint, mindjárt „csapra vertek”. Arra sem volt idő, hogy nővért hívjanak, ezért a nővéremmel nyomogattatták a leszívó gumilabdát. Nemcsak a tüdőm, de már a szívem is félig vízben úszkált. Vizben tehát nem volt hiány!

Állítólag, mert az orvosoknak én már csak kötve hiszek, félóra múlva meghaltam volna. Isten bizony, kár lett volna értem! Amikor észhez tértem, vidáman kérdezték a nővérkék:

„Tudod-e, kislány, hogy ki hozott fel olyan rohamtempóban a lépcsőn az emeletre?

/Honnan tudtam volna, hiszen fél lábam már a sírban volt!/

„Nem tudom – ingattam a párnára hajtott fejem.

„Bizony, édes kislányom, az nem volt más, mint aki a hütött kamrába leviszi a holtakat – tette hozzá bölcsen Szeberényi István bácsi, aki a kórház mindenese volt, és igen éles eszű ember. „ A te kedvedért szakított a gyakorlattal. Majd köszönd meg neki!”

Egy hónapig voltam a kórházban, és az utolsó tanítási évet el kellett halasztanom.

Kellemes, meleg őszi időben gyógyulgattam most már az udvarunkon, és közben játszogattam, sokat mozogtam. Talán már szaladni is tudtam volna. Jobbára egyedül voltam otthon, mert a szüleim a miénket szüretelték, vagy napszámban szedték másoknak.

Amikor ez történt, éppen otthon volt az édesanyám.

Éppen a homokozóban formázgattam a figurákat, amikor az utcai ajtóban megjelent egy fekete kendős, sovány asszony, és azt kérdezte tőlem:

„Itt laknak a Senduláék?”

Én szó nélkül besiettem a konyhába, és szóltam édesanyámnak. Közben igyekeztem halló távolságban maradni. Tudom, hogy hallgatózni illetlen dolog, de a kíváncsiság majdnem kifúrta az oldalamat:

A „vendég” Potyondiné volt, a koporsós felesége:

„Csak azért jöttem, mert hallottam, hogy nagy beteg van a háznál. És ha úgy fordulna a dolog, forduljanak hozzánk. De ne a Krasznikékhoz, mert azok bútort is gyártanak. Az én uram készíti a legszebb koporsókat.”

Az anyám azt válszolta rá, hogy az ügy részünkről tárgytalan. A fekete kendős asszony csalódottan távozott. Én a rejtekemben összeszorítottam mindkét markomat, és keményen megfogadtam:

„Azért is elmegyek a temetésedre, te vén boszorkány!”

 

 

                                                          A háború főpróbája

 

 

Európában ekkor már háború dúlt. Alig ült el a a Rajna-vidék német megszállása miatt támadt izgalom, Spanyolországban véres polgárháború robbant ki. Franco tábornok nemzetinek mondott csapatai olasz és német támogatással kímáletlen háborút folytattak a köztársaság demokratikus rői ellen, akiket a világ minden tájáról odasereglett antifasiszták támogattak. Európából elsősorban kommunisták érkeztek, de megjelentek a szociáldemokraták is, aki egymással, a kommün szellemében, külön leszámolást folytattak. Moszkvából Gerő Ernő érkezett, hogy a barcelonai vérengzést megszervezze. Ezért meg is kapta ellenfeleitől a „barcelonai hóhér” kitűntető címet.

Az angol és a francia kormány az úgynevezett „be nem avatkozás” gyáva politikáját folytatta. Ennek az volt a magyarázata, hogy Németországot elsősorban kelet felé szerették volna terelni, hogy számára ott nyissanak életteret.

1937-ben ribbentrop londoni német nagykövet hosszabb beszélgetést folytatott a konzervatívok között már akkor is befolyásos Churchillel, akinek a feljegyzései megőrizték Hitler bizalmi emberének kijelentéseit:

„Amit kérek, az, hogy Nagy-Britannia adjon szabad kezet Németországnak Kelet-Európában. Rendelkeznie kell Lebensraummal – élettérrel – növekvó lakossága számára. Ezért Danzigot és a német folyosót be kell kebeleznie. Fehér-Oroszország és Ukrajna nélkülözhetetlen a 70 milliós Német Birodalom jövendő élete számára. Kevesebb nem elegendő.”

Churchill állítólag, pedig akkor még csak másodhegedűs sem volt az angol politika zenekarában, megfenyegette, mondván:

„Ha önök mindnyájunkat egy második világháborúba taszítanak, mi az egész világot össze fogjuk hozni önök ellen, mint legutóbb.”

Egy kissé nagyképűnek tűnik ez a kijelentés. Különösen, ha figyelembe vesszük, hogy milyen aljas módon cserbenhagyták előbb a cseheket 1938-ban, majd a szövetséges lengyeleket 1939-ben is. A kivatalos álláspont ekkor még az volt, amit Chamberlain miniszterelnöksége idején Lord Halifax, az angol külügyminisztérium államtitkára, a későbbi külügyminiszter, képviselt.

Ő 1937 novemberében meglátogatta Hitlert, és értésére adta, hogy Anglia elismeri Németországnak azt a törekvését, hogy a közép-európai rend revízióját kívánja. Így terelgették az angol gentlemanok két fasiszta államot egymás ellen.

 

                                                                     Népi – urbánus

 

Közben hazánkban két mozgalom is az nemzet erősödést szolgálta. Bár az úgynevezett népi mozgalom bizonyos zsidó körökben aggodalmakat keltett. Ettől az időépponttól datálható a népi-urbánus ellentét, amelynek okát népi oldalról a következő képpen látták:

„Zsolt Béláék, Ignotusék már évek óta úgy járkálnak a magyar életben, mint a Nyugati Kultúra és Felvilágosultság Rt, mint az Egyesült Polgári Szabadság és Hamisítatlan Európai Humanizmus-művek kizárólagos jogú magyarországi vezérjképviselői. És jaj annak, aki ezeket az árukat az ő megkerülésükkel közvetlenül nyugatról hozza be. Még inkább jajannak, aki ezeket az árukat az ő világszabadalmuk ellenére hazai műhelyben, hazai nyersanyagból meri előállítani.” / Kardos Pál: Zsidó válasz -részlet/

 

                                                                      KALOT

 

A népi mozgalom országossá válásának elsősorban a szegedi „születésű” KALOT volt az egyik motorja. Két jezsuita szerzetes kezdeményezésére indult, és viágosan kifejtette, hogy az ország bakjaait nem prédikáciőkkal, hanem radikális földreformmal, és a paraszt fiatalok továbbképzésével lehet megvalósítani:

„Egy nagy földreform lesz a végső célunk – mondta Kerkai Jenő, az egyik szervező -, de ha kell eről évekig hallgatni fogunk, mert a sok feudális nagyúr és főpap leállítana bennünket.”

Programjukat a következő jelszóban foglalták ösze:

„Krisztusibb embert! Műveltebb falut! Életerős népet! Önérzetes magyart!”

1940-ben már 20 KALOT-népfőiskola működött. Folyt a vezetőképzés országszerte.

1937. márcus 15-én bontott zászlót a Márciusi Front, amelynek tizenkét pontját Kovács Imre ismertette. Majd kommentálta:

”Önmagával meghasonlott világrészen, önmagával még ez ideig tisztába nem jött országban élünk, és úgy érezzük, hitet kell tennünk emberségünk és magyarságunk mellett. Erre kötelez bennünket március nagy öröksége, mert minden március számon kéri az új márciusokat. Az első március elsikkasztott örökségét felemeljük, és köveljük többek között:

Az általános, egyenlő és titkos választójogot! Az 500 kat. Holdon felüli birtokok kisajátítását! Az alsóbb néposztály érdekében a közép-és főiskolákon a progresszív tandíjrendszert! Magyar revíziót: a Duna-völgyi népek számára a hovatartozandóság kérdésében az önrendelkezési jog tiszteletben tartását!

Nem vagyunk hajlandók a magyar nép sorsát kétes parancsuralomra, tülekvő diktátorokra bízni!”

Kecelen is zászlót bontott a KALOT, és a hármas jelszó szellemében el is kezdte a működését, de a történelem fagyos szele befagyasztotta ezeket a fiatalos hévvel fakadni kezdő forrásokat. Először a háború, majd a szovjet megszállás és a kommunista diktatúra.

 

                                                              Az első közös év

 

A szüleim első közös éve a téli pihenéssel kezdődött, mert a teljes megerősödéshez idő kellett, és amikor elérkezett a tavasz, nászaútra a szőlőbe mentek. De a tempót nem apám, akocsis szabta meg, hanem a Bogár, akinek símára fefélt szőre fénylett a bősugari tavaszi napocskától.

Apámnak ugyan volt olyan szándéka, hogy néha ráver az ostorral, de anyám ilyenkor mindig lefogta indulatos kezét, mondván:” Okosabb ez az állat, mint hisszük, jobban ismeri az erejét, és ezért takarékoskodik vele. Ne felejtsd el, hogy nem sok zab volt abban a tarisznyában, amit reggel nagyapánk a nyakába akasztott! Ez az okos állat ehhez tartja magát, és haza is akar érni velünk estére.”

Amikor fölértek a szőlőhegyre, mert az alföldi embernek minden földhalom hegynek számított, kifogta apám az idős jószágot, és szabadságot adott neki, hogy a dűlő friss, tavaszi füvéből kedvére legeljen.

Ők addig metszegettek, apám kapával nyitogatta a betakart tökéket, a levágott vesszőket kötegekbe fogták, és fölrakták a kocsira. De nem sürgette őket az idő, bár a szölő harminc borozda széles volt és hét pászta hosszú. Egyik dűlőtől a másikig. Nemigen lehetett látni a dombos végéről a túlsó szélét, már csak azért sem, mert a zölden fakadó, lombosodó cseresznyefák, meggyfák, diófák akadályozták a pillantásokat.

Anyám kezében még nehéz volt a metszőolló, ezért csak apám használta. És a barázda végén, már csak megszokásból, köpött egyet-egyet a markába, ha éppen a kapanyél volt soron. De amikor anyám rosszalló pillantását észtrevette, inkább lemondott róla. Hiába, kedves édesapám, a Vasút tcai házikóba anyámmal beköltözött a civilizáció. Még jóízűt köpni sem illik!

 

                                                                Az első gyász

 

Mire eljött a június, nemcsak a cseresznye érett be, de anyámban is születésre készült az első élet. Anyám étvágytalansága, növekvő aggodalma és soványsága az én boldogságtól bódult apámnak fel sem tűnt.

Pedig korán érkezett e világra a kisfiú, akit igen nehezen szülte meg anyám. Benna szobában anyám szenvedett, kinn a konyhában, és ez tisztán behallatszott, a dédapám zokogott. Kapás dédapám, akiben anyám szenvedése fölidézte azt a húsz éve lelkében élő tragédiát, amikor a lányát szülésben elvesztette. A kisgyerek valóban nem volt életképes, de azért a dédapja nevét kapta, Józsefnek keresztelték. De ebbe az újabb megrázkódtatásba nemcsak a kisfiú, de a dédapám is belehalt.

Akkoriban, a harmincas évek végén is igen nagy volt a gyerekhalandóság. Alig volt olyan hét, hogy templomtorony lélekharangjának csengése ne kísért volna ki egy menthetetle újszülöttet a temetőbe. Virrasztottak felette egy éjstakán át, majd az utolsó napon két fehér ruhába öltözött kislány egy virágos lócára helyzett aprócska koporsóban vitte a kicsike szinte súlytalan testét a sírig. Oda, a nyanyja mellé temették, és a köre fölvésték az ő nevét is, hogy ne múljon ki ebből a világból nyomtalanul.

 

                                                             Álmában halt meg

 

Mindenkit megviselt a fájdalom, de a dédapám más emberként jött meg erről a temetésről, mint ahogy elindult. Látszott rajta, hogy lélekben már ő is lemomdott eről a világról. Nagyon gyorsan megváltozott a korábban sokat tréfélkozó, derűs kedélyű ember. Hallgatag lett és elgondolkodó. Mintha már nem e világi gondolatok foglalkoztatnák. Néha hangosan beszélt valakivel. Aztán Andráshoz fordult, és megkérdezte:

„Te, nem hallottad, fiam? Pedig föl kellett volna ismerned a hangját, a Te édesanyád hangja volt.”

Még egyetlen alkalommal föltámadt. Akkoriban a halottakat a háztól kocsival vitték a temetőig. A hosszú útján éppen egyik legénykori barátját kísérte hosszú sötétruhás asszonysereg. A dédapám a kisszékre állva a kapu fölött kíváncsian figyelte a vonulást, és hátulról úgy látszott, mintha zokogás rázná a vállát.

De amikor a gyászmenet elvonult, lelépett a székről, és valóban a könnyeit törölgette, de azok jóízű nevetéstől hullottak:

„Szegény Sándor, hát te is bevonultál a nagy Káderhez? De most gondban leszel, hogyan fogysz elsámolni a szomszédasszonyokkal, akikből egész háremet verbúváltál magadnak. És énekelve folytatta: „Egyik szőke, a másik barna, a harmadik csodaszép!”

Aztán miért állnék be én is a sok öregasszony közé? Észre sem vennéd, egykomám, hogy ott nyelem a port a kocsi nyomában. A magam temetéséről is szívesen lemaradnék, dehogy megyek a máséra, ha nem muszáj.

Jó komám voltál legénymoromban, sok jó borocskát megittunk együtt. Ezért az Isten nyugtasson! Csak az a kérdés, hogy téged nem a Mohamed hitén élők rendje szerint kéne-e eltemetni? No, akkor azt magam is megnézném, mert olyant még nem láttam.”

Három hónap múlva a dédapámat is kíkísérte a család a temetőbe. Gyorsan elvitte a halál, egyetlen szélütéssel. Az is álmában történt, és reggelre halott volt. Elment a lánya és a dédunokája után.

 

                                                                 A nagycsalád

 

A legjobb, tudod Barátom, az olyan típusú barangolás, amelyik egyszer a jövőbe, máskor a múltba vezet. Cikázunk a gondolatainkkal, mit a fecskék. Az Isten madarai, ahogy a székelyek becézik őket.

Most a család két régen elporladt tagjának különleges egyéniségét állítjuk magunk elé. Csak egy kis képzelet kell hozzá, és némi emberismeret. Természetesen a kortársak beszámolóit is ismerni illik.

Szerecsés együttélés volt a nagycsalád. Biztosította, hogy az élettapasztalatok ne vesszenek kárba. A fiatalok tanuljanak az előttük járó nemzedékek példájából. Magam is azért körmölöm ezeket a sorokat, hogy tovább adjam őket, összegyűjtve, a fiaimnak és az unokáimnak. Mert ma már nincs a nemzedékek között élő kapcsolat, csak alkalmi, rövid találkozások, semmitmondó beszélgetésekkel.

Filus Mihály dédapámról igen érdekes történeteket jegyzett föl a családi krónika, amelyeknek megőrzője az unokák memóriája volt. Eszteré, Andrisé meg a Józsié. Ők hároman voltak anyagilag is érdekeltek az idősek gazdasági manővereiben. A dédapám sem szerette a bort, nem pipázott, pedig akkoriban is ritka volt az ilyen férfi. Igen józan életű ember volt, és kíváncsi természetű. Nem a menyecskék érdelték, abból a korból már kinőtt. Főleg a mennyiségek világa izgatta. Kár, hogy sem az unokái, sem a dédunokái nem örökölték ezt a dícséretes génjét.

Ha taníttatják, lehet, hogy kutató vált volna belőle. Ha és lehet: ez a két szó minden elvetélt élet rajzában szerepel. Mennyi szép hangú öregasszonyt, idős embert temettek a földbe, akiknek a templomban különb hangja volt, mint a kántor úrnak.

Ha megtanították volna orgonálni, nem kellett volna egész életében a kapanyelet markolnia. És abszolút hallásra valló énekével, füttyével nemcsak a madarakat szórakoztatta volna! Szegény országok, gazdag temetők – jól mondja a szólás.

Különösen a jó hangú parasztasszonyokat és férfiakat sajnáltam. Többek között miattuk jártam rendszeresen templomba is. Ma már az iskolában sem énekelnek a gyerekek, énekkar sincs, pedig mennyi szép hang vész így kárba.

De térjünk vissza a dédnagyapámhoz és a kedves feleségéhez, leánykori nevén Szefcsik Rozáliához. A mi családunk mindig híjában volt a pénznek. Jobb, ha azt mondom, mindig csak annyi volt, amennyi a megélhetéshez kellett. A flancra sohasem adtak ki egy fillért sem.

 

                                                            Szegény Juhász Miska

 

Nem is jártak úgy, mint a szegény Juhász Miska, akinek az édesapja napszámba járt, és egyedül tartotta el a családját. Az élhetetlen feleségét, az elsőszülött, de elmebeteg lányukat, és fiukat, az iskolában eminens diákot, aki a záró vizsgán a Füstbe ment terv című Petőfi-verset olyan szépen szavalta. Évközben pedig még az iskolába is mezítláb járt.

Annak az asszonynak a kezében nem maradt meg a pénz. A jó és szorgalmas ura odaadta, másnap az asszony a nyakára hágott; fölösleges holmikra, ételekre elverte.

A dédnagyapám öregkori napjai mindig tervezgetéssel és számolgatással teltek. Szüret után, amikor megkapták a borért a pénzüket, minden nap élvezettel vették kézbe a koronákat, de még a krajcárokat is. A három unokája, ők mesélték, meg kihallgatta őket, és nagyon élvezték az öregek naponta megismétlődő tanakodását: Hátha megfiadzott az éjszaka valamelyik tízkoronás! Ilyenkor tilos volt hozzájuk bemenni, még az ajtót is magukra zárták.

De a gyerekeknek jó füle volt. Kihallatszott, hogyan vitatkozik a két öreg, hogy mennyit apadt vagy áradt az elmúlt hónapban a kamara haszna. A sublót fiók haszna, hogy pontosak legyünk! A jó öregek sokáig számolgatták azt a keveset, és kihallatszott, ahogy mondogatják egymásnak:

„Nem jól számolta, kend!”

„Hát akkor olvassuk meg újra, az időnkből kitelik!”

Amikor a hosszú letározásnak vége szakadt, és az öregek kimentek a szobából, besurrantak a gyerekek. Szinte mindig találtak a földön szétszóródva néhány aprópénzt, és rögtön szaladtak vele a boltba, ahol egypár szem cukrot biztosan kaptak érte. De az sem lehetetlen, hogy számításból hagyták ott a pénzecskét ravasz öregek.

A dédnagyapám is betért néha boltba, de nem azért, hogy cukrot vegyen, hanem staniclikat, amibe a boltos cukrot vagy a lisztet mérte. Ő füzetet készített belőlük, így sokkal olcsóbb volt. És mindig számításokat végzett.

Például megszámolta, hogy egy literben hány szem bab van, ennek alapján kiszámította, hogy hány lehet egy százliteres zsákban. Ugyanezt a kukoricával, a gabonaszemekkel is. Egy kiló kukoricában ennyi meg ennyi szem van, akkor padlásra cipelt öt zsákban ennyinek kell lenni.

Az unokákról is pontos kimutatást vezetett. Mindegyikről tudta, hogy hány éves, hány napos és melyik órában született. Talán csak a mákszemeket nem vette számba, mert ahhoz már gyöngék voltak öreg, könnyen könnyező szemei.

 

 

                                                                          1938

                                                                     Az anschluss

 

Németország minden ellenállás nélkül visszaszerezte a Versailles-ban elcsatolt területeit. /Mi, akik a legnagyobb rablást elszenvedtük, nem tehettünk a nagyok támogatása nélkül semmit./

Már csak az maradt hátra, hogy a döntő részben német lakosságú Ausztriát is a Birodalomhoz csatolja. Hogy most már végleg létrejöjjön a valódi nagy német egység!

Amiről éppen Ausztria, közben földönfutóvá vált Habsburgjai, álmodoztak egykor, még a XIX. század hatvanas éveiben, de Poroszország Königgraetznél keresztül húzta a számításukat. /Aztán ránk akarták tukmálni az utolsó Habsburg királyt is, az Ottó édesapját./

Néhány bátor sakkhúzás, és Hitler kiüti Mussolinit, aki kezdetben tiltakozik, majd fenyegetőzik.

Hitler ágensei megakadályozzák az Anschlussról tartandó osztrák népszavazást. Aztán felkér néhány nemzetiszocialista osztrák kormánytagot, hívják be hivatalosan a német katonai erőket, hogy rendet teremtsenek az országban.

1938. március 13-án Hitler milliók örömmámorátor kísérve vonul be a fővárosba, Bécsbe. A megszállás után elrendeli a népszavazást, és az osztrákok 95 százaléka helyesli az egyesülést. Ez a szám is precedens értékű! Nálunk minden népfrontos választáson, harminc évvel később, mindig ez volt a végeredmény!

A behívás is precedens! Ezt követően, főleg a szovjet oldalon, lesz majd követője a hitleri példának. Nálunk Kádár /Csermanek/ Jánosék fogják kérni 1956-ban a már benn tartózkodó szovjet csapatok internacionalista támogatását a létrejött rend és a romokból éppen csak újjáépített, újra szép fővárosunk - lerombolására. Az ő estére is illik az a későbbi, 1979-es afganisztáni szovjet beavatkozással kapcsolatos vicc:

„Miért jöttök ide?” – kérdi az afgán határőr az orosz katonát.

„Mert hívtatok.”

„Kicsoda hívott?”

„Itt hozzuk magunkkal.”

/Erről jut eszembe, hogy nemcsak Lenin, Hitler, Rákosi, Gerő de Kádár is impotens volt./

De félre a tréfával!

A Német Birodalom most már nyolcvanmilliós nagyhatalom lett. És közvetlen szomszédunk. Súlyos nyomás nehezedik ezután a térség népeire. Az olaszbarátság leértékelődik, és Németország támogatását kellett kérni minden békés revízió végrehajtására.

 

                                                                A csehek bajban

 

1938. szeptember 12-én Hitler éles kirohanást intéz a csehek ellen a Szudéta-vidék németjeinek védelmében. Ez volt a politikai manőver első állomása. Segíteni fog-e Fanciaország vagy Anglia, ha Csehszlovákiát német támadás érné? Hitler megint hazardírozik. Háborúval fenyeget, de rá akarja kényszeríteni az angolokat, hogy valljanak színt: Fellépnek – e fegyveresen, ha háború robbanna ki a csehekkel?

Jól számított, az angolok miniszterelnöke Münchenben belenyugszik a németlakta területek bekebelezésébe. Hiszen Hitler azt ígérte, hogy ez lesz az „utolsó kívánsága”.

De mi lesz a lengyelekkel és magyarokkal?

A magyarok Párizshoz és Londonhoz fordulnak, hogy legyenek méltányosak a kisebbségben élő magyar nemzetiséggel szemben is. Onnan semmi konkrét válasz nem érkezett.

A müncheni egyezmény a két ország tárgyalásaira bizza a közös probléma megoldását. A három hónapos határidő egy Benessel való tárgyalásra nem volt elegendő.

Következett az első bécsi döntés, de már 1939-ben.

 

                                                                   Változtatni kell!

 

A szüleim is nehéz helyzetbe kerültek a nagypapa halálával. Egyikük sem volt földéhes gazda, de gondolkodó és jövőt tervezgető ember. Bosszantotta őket, hogy egész évbencsak dolgoznak, a végén pedig alig marad valami hasznuk. Anyám lakodalom tájékán átélt betegsége megtanította őket, hogy mindig tartalékolni kell, mert váratlan események jöhetnek közbe, és akkor nincs kihez fordulniuk.

Változtatni kell az életükön! Apám először fix fizetéses állami szolgálatra gondolt. Jelentkezett a vasútnál, de csak olyn munkát ajánlottak neki, ami az erejét meghaladta volna, és egy kitűnő tanulónak megalázó lett volna.

Abban is megegyeztek, hogy boltot nyitnak. Ehhez tőke kellett volna, de az ő rokonságukban egyetlen Rotschild vagy báró Hatvany sem akadt, ezért valamelyik föld eladására gondoltak. Ekkor került sor kötöttük arra az első összecsapásra, amely nemcsak ebben a kérdésben döntött, de egy életre meghatározta, hogy kié legyen a családban a vezető szerep.

Elkezdődött a lelket őrlő belharc a hatalomért. Addig a tárgyalások eljutottak, hogy okos ember legyen boltos. Még jól is hangzik. De honnan kerítsülk elő rá a pénzt? – ez volt a fogas kérdés. Valamelyik földet el kéne adni!

A most következő összecsapásban dőlt el, hogy ki az erősebb? Ki lesz az irányító életük végéig?

Éppen a kanális-parti kukoricásban kapáltak pokoli mekegben, mert az égen egyetlen felhó sincs, még mutazóban sem, de annál több a töprengő fiatalok homlokán. Idegesítő munka, idegesítő gondolatok. Viharfelhők tornyosultak a lelkekben.

Apám haladt elől, ő hajtotta az első sort, két-három méterrel mögötte az édesanyám. A másodikat. Ekkor az asszony, a már felnőtt asszony kijelentette:

„Tudod mit, uracskám! Azt gondoltam, hogy eladjuk az erdőnket, és annak az árából nyitunk boltot.”

„Télen meg majd szalmávak fűtünk! – kontrázott apám.

„Te nem vagy favágó, nem értesz ahhoz a munkához. Eddig sem jártunk benne, még jószerint az sem tudom, hol van. Olyan, mint egy mesebeli erdő. Csináljunk abból pénzt!”

„Azt nem lehet, mert már a dédapám is vigyázott rá.”

„De nem értünk a favágáshoz! – tartotta kezében továbbra is az ászt az anyám.

„De a szájon vágáshoz értek! – mondta elborult szemekkel az apám, és közelebb lépet, hogy megüsse. De ekkor olyan változás ment végbe az anyám arcán, olyan jéghideg lett a pillantása, amitől visszahőkölt. Az édesanyám felemelte a kapáját, és így szólt:

„Ha még egy lépést teszel felém, ezzel a kapával csaplak agyon!”

Apám valóban olyan lett, mintha le is taglózták volna. A keze lehullott, és hátat fordítva, szürke arccal elindult a Kanális felé. Lassan, bizonytalanul lépkedett a göröngyös földön. Anyám aggódva figyelte: „Csak nehogy valami butaságot csináljon!” – gondolta aggódva, mert a víz, éppen a földjük végénél, igen széles és mély volt.

De csak percek múlva ment utána. Óvatosan közeledett a parthoz, és levelek között már távolabbról meglátta apám fehér, de mintás ingét. A vízparton ült. Aprócska halacskák buzogtak előtte a vízben, szemben a víz sodrával.

„Jaj, hála Istennek! – hadarta alig hallhatóan anyám, és keresztet vetett. Hosszú percekig, szó nélkül állt az apám mögött, akinek a háta vonaglott a sírástól, és folyt a könnye, mint egy kisgyereknek. Aztán anyám vette a bátorságot, és az édesapám mellé ült. Aztán a vállára hajtotta a fejét.

Egy félórán át hallgattak. Közben fölöttük szitakötők cikáztak, és apró halacskák próbálgatták erejüket, mindig csak az árral szemben.

Így aztán kinyitották azt a boltot! Még fénykép is készült róla. Apám büszkén áll az ajtajában – mezítláb.

 

                                                                      1952

 

Csak tizenhárom évet ugrunk előre, Barátom, és mekkora változás. Mintha egy ántivilág alakult volna ki Magyarországon. Talán már nem is Magyarországnak hívják, hanem egy szovjet köztársaságnak. Minden esetre a történelmi atlaszokon még rajta van az ország neve. De nincs sem függetlensége, sem kenyere, de van egy Rákosi Mátyása, aki éppen 1952-ben ünnepelteti a 60. születésnapját. A nép a lelke mélyén úgy szereti, mint a kirablóját, és úgy ünnepli, mint az édesapját. Mit szólsz ehhez a tudathasadásos állapothoz?

 

                                                           Balogh Jani bácsi

 

Újból szó esik, mert esnie kell, a padkaporos bálakról. Magam is csak hallomásból tudom, hogy mi fán termettek. A citera fáján.

Vasárnap délutánonként a még ki nem nyílt lányvirágok összeverődtek egy-egy háznál, és mulattak citeraszó mellett. Olyan mámorosan és olyan tűzzel, mintha ezen múlna az életük.

Tényleg felverték a kemencepadka porát repülő szoknyácskájukkal. Leginkább összefogódzva karikáztak, míg a szédület az ágyra nem sodorta őket. Ezek voltak a nagy bálok főpróbái. Nem nagygazdalányok mulattak itt, hanem a szegényebbek gyerekei. Nekik éppen megfelelt egy-egy jó citerás.

Legtöbbször valamelyik rokon, ismerős, aki erre a két-három órára fölhangolta hangszerét. És közben hallgatta a kislányok önfeledt hujjogatását, ami a nyitott ablakokon át a környék vén szíveit is meglágyította arra a néhány órára.

Balogh Jani bácsi igen kapós citerás volt a harmincas években. Senki sem tudta olyan érzéssel, tűzzel pengetni, mint a Jani bácsi.

De a történetünk idején, 1952-ben, tanyán laktak kettesben feleségével, mert a két fiukat régen a faluba költöztették. Unokáik is voltak már, nem is olyan aprók.

Amikor megérkeztek az ötvenes évek, ő is szorosabbra húzta a nadrágszíjat. Kenyér is kevés volt, hús meg csak néha-néha. Gondolt, ott az Isten háta mögötti tanyán, egy merészet és nagyot, aztán borjút vágott feketén. De minden a hatóság fülébe jutott, mert besúgásra volt szoktatva a máskülönben tisztességes magyar nép. És az is lehet, hogy éppen olyan ember szája járt el, aki így akarta megspórolni a hús árát. Mondván: „Lehet, hogy ezért föl fogják akasztani az öreget.”

Feketén vágni akkora bűn volt, amire nem is volt a törvényben paragrafus. Nagy volt, no! Nem fért bele a törvénykönyvbe.

A feleségével együtt ment át az öreg Balogh Kiskőrösre egy kölcsönkerékpáron. Akkor még komolyan vették a fogadalmat, amire felesküdtek az oltárnál:

„Jóban-rosszban. Isten engem úgy segéljen!”

Most a bíróságra idézték, mert bűnös volt az öreg. Tudta ezt az egész rokonság, és nem szégyellte.

„Nem ússza meg öt hónapnál kevesebbel a rendszer ellensége!” – köpte ki a száján kárörömmel Hideg elvtárs, a volt felvidéki csapatcsendőr, de akkor éppen végrehajtó és kulákvadász. Hiába, a rideg ötvenes évek elején jártunk!

Hát bizony, nem is úszta meg a Jani bácsi! Öt kemény hónapot kapott a hatvankét éves vállára, hogy valami változatosság is legyen az életében. Elvitték, úgy hírlett, Mezőhegyes környékére, egy kis társadalmi munkára.

Igen sajnálták a szomszédok, mert azok még azt is tudták, hogy hitelbe vette az öreg a borjút. Levágták, szétmérték, mert néha húst is kell enni a népnek.

Aztán kiderült, hogy olyan kevés maradt neki meg az „annyukomnak”, mert csak így emlegette a feleségét, hogy a maradék mócsingért sok volt az öt hónap. De most már mindegy!

Közeledett a tél. Amíg az öreget szigorúan őrizték valahol a Tiszán túl, az unokái gyakran kijártak a magányos mamát vigasztalni. Dolgozgattak a ház körül az öreg helyett, hogy ne vesszen semmi kárba. Kifűrészelték az öreg akácfát, ami évek óta már csak haldoklott. Azután kuglikra fűrészelték, majd baltával széthasogatták a javát, és szépen berakták az istállóba, mert abban már évek óta nem volt jószág.

Már karácsony előtt leesett az első hó is. Nehezen mozdultak ki a tanyából. Ha el is mentek, inkább csak a szomszédtanyák lánynépét látogatták szívesen, aztán a mamához is elhívták őket látogatóba. Szép esték voltak ezek!

Tányérkát sütöttek, és egész este „magoltak.” Szét lehetett köpködni a héját. Az volt az élvezet! A mama szerette a társaságukat, és sokat beszélt nekik a régi időkről. Amikor még a szegény ember is akkor vágott disznót, borjút, birkát, amikor tellett rá. A fiatalok szájtátva hallgatták a hurkás-kolbászos meséket.

Volt úgy, hogy kifogyott a petróleum. Ilyenkor levették a kis karikát a sparheltről, és a parázs titokzatos fénnyel világította meg a konyhát, a fiatalok arcát. Megszépítette még a csúnyát is.

Rendeztek tollfosztót, és erre kukoricát főztek, cukrosan. Mit csinált az édesszájú gyerekember a kicsi lámpafénynél? Kipróbálta, hogy melyikük szája édesebb. Vagy tököt sütöttek. Az volt ám a sütemény, nem a dobostorta! Sárga bajusza lett attól még a lányoknak is.

Ugye milyen jó lett volna az ágy alatt hasalni, érezni a fiatal testek szagát, nyugodt-nyugtalan fészkelődését. Közben tudni azt, hogy kutyavilág van odakinn, de belül melegek a kamasz szívek. Igaz-e, Barátom?

Aztán a mamát hallgatták, aki Noéról mesélt. Az özönvízről, ami elpusztította a föld egész lakosságát, mert bűnösek voltak egytől egyig. Csak egyetlen tiszta ember lakott közöttük, aki családjával bárkát épített, és a bűntelen állatokkal a hajó ott úszott a dombok, hegyek fölött, ahol már közel voltak Istenhez is. Aztán elengedte előbb a hollót, ami ide-oda röpködött, amíg föl nem szárította a földet. A fehér galamb már arról tett jelentést, hogy kihajtottak a növények, mert egy friss olajfaágat hozott a csőrében. És Isten megígérte, hogy nem bocsát több vízözönt a földre, mert belátta, hogy az emberi szív érzése és gondolata rosszra hajlik ifjúságától fogva. Ennek a megbocsátásnak a jele a szivárvány, ami a felhős, zivataros égen mindig megjelenik, ha újra kisüt a napocska.

És a kamaszszívekben is kisütött a nap, és a bűntelenek látni vélték a szivárványt még a téli égen is, amikor a szűz hóban, hosszú szárú csizmákkal, hazafelé lépkedtek éjfál tájban. Az okosabbak elgondolkodtak közben:

„Ha ilyennek látta Isten az emberi szíveket, miért volt szükség az első vízözönre, hiszen az ember eleve bűnre hajlamos szívvel születik. Nem lehetünk életünk végéig tiszták, mert a poros dűlőúton is bepiszkít bennünket a világ olyan észrevétlenül, ahogy belepi kucsmánkat az égből hulló tiszta hó.

                                                              Az öreg kiszabadul

 

Amikor az öreg kiszabadult a fogságból, már akkor este náluk volt a környék öregje-fiatalja. A tartozást minden késlekedő vitte magával. Az volt a belépő. Kiderült, hogy amíg otthon a hosszú téli estéken csak siratgatták az öreget, ő vígan élt a munkatáborban. Munka volt, de csak a tél elején. Nappal cukorrépát szedtek, de esténként a fiatalabb férfiak egy része már akkor is „elbitangolt.”

„Csupa jóvérű kulákgyerekkel voltam együtt” – mondotta később az öreg. Amikor a hóval beköszöntött az arany világ?

Nagy szükség lett az öregre meg a citerára, mert nótákat csináltak a sorsukról, ami édes is volt, meg keserű is. A citera ugyan otthon maradt, de nem volt olyan faluja az országnak, ahol legalább öt-hat citerás ne lakott volna. Kerítettek egyet az öregnek.

Otthoniaktól meg kétszer sem kérette magát, hanem hangolt, aztán eljátszotta a szomszédoknak, ingyen. Az ismerős dallamokra új, „szocialista” szöveget énekeltek. Az öreg ravasz kék szeme somolyogva figyelte a hatást, és közben rövid, tömpe ujjai vidáman ugráltak a húrokon.

 

                                       1.  Kuláknak most nem jó lenni,

                                            Mert sok adót kell fizetni.

                                            Hiba van a gazdaságba’,

                                            Rendőrség jár a nyakára.

 

                                       2.  Sírdogál a gyöngytyúk, éhezik a pulyka.

                                            Mer’ a rossz gazdájuk dutyiba van csukva.

                                            Duplán megérdemli a szigorú zárkát:

                                            Miért nem adta be mindegyik tojását.

 

                                       3.  Sír a kulák a fogdában bánatába’

                                            Nem mehet ki a tanyára, a tanyára

                                            Nem fekhet a régi libatollas ágyba,

                                            Úgy hervad el, mint a virág, a fogdába.

 

A második nótát danóták a legszívesebben. Ki tudja, miért? Így, citeraszó mellett, vígan teltek a télvégi esték.

Az öreg citerás nem volt kulák, csak szabálysértő, aki rajtavesztett, mert besúgták. A hitelbe vett borjú miatt elhúzták az ő nótáját is. De rá se bojszált! Úgy tekintette, mint a jégverést. Most éppen az ő pásztáját verte el. A többié épségben maradt, ezért lesz borunk jövőre is, ha Isten úgy akarja.

 

                                                                       1939

                                                                Szudéta-vidék

 

Amikor Hitler a Szudéta-vidék visszacstolásának a kalnadjába belevágott, a Magyarokat arra biztatta, hogy termtsenek a németek számára ürügyet a beavatkozásra. Azaz hajtsanak végre szabotázskciókat, robbantgasanak a magyar lakta szlovák területeken. Csak ő el sem tudta, hogy van olyan nép a viágon, amelyik ilyen alattomos módszerekhez nincs hozzászokva. A magyar kormány még arra sem vállalkozott, hogy háborút indítson, és így a németeknek legyen ürügye a beavatkozásra. Politikai, békés úton történő revíziót akart.

Mivel Benessel nem boldogultak, a döntést a németekre és az olaszokra bízták. És ezek az első bécsi döntésükkel, a színtiszta magyarlakta határmenti sávot nagy kegyesen vissza is adták nekünk.

Nyugaton neveztek ezért bennünket „hullarablóknak és a legpocsékabb nemzetnek”, csak ezek a zsurnaliszták elfeledkeztek róla, hogy az elsőszámű hullarabló Benes és Masaryk voltak, akik hamis statisztikákkal, hazug történelmi tényekkel raboltak el tőlünk a vitatott területeket. /Most jegyzem meg, most már tudom, hogy a Teleki-levél hamisítványába miért és honnan került bele a Teleki Pál szellemét és magyar nép becsületét sértő két mondat: „Hullarablók lettünk. A legpocsékabb nemzet.”/

 

 

                                                     Felvidék és Kárpátukrajna

 

 

A lényeg: 1939-ben tehát bevonulhattunk a felvidék egy részére, és némi huzavona után megszálltuk Kárpátukrajnát, amellyel újra közös határunk lett a lengyelekkel, azok nagy-nagy szerencséjére.

A bakáink bevonulását az ott élő magyarok hatalmas lelkesedéssel fogadták. Ebben a területfoglalásban, amelynek egyetlen áldozata sem volt, részt vett az édesanyám idősebb testvére, Farkasfalvi József is. Idézem az onnan küldött levelezőlapjának a szövegét:

Kedves Szüleim!

Hála Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok. Tudatm, hogy a felvidéki magyar testvéreink felszabadítása szerencsésen megtörtént. Amire még nem is mertünk gondolni, mert még eddig semmi baj. Tudatom Kedves Szüleimmel, hogy azt az ünnepélyt és örömsírást, amit útközben láttunk, leírni nem lehet. Isten velük és velem Viszontlátás reményében:

Szerető fiuk, Józsi.

 

                                                             Szegény lengyelek

 

De mi történt közben a lengyel barátainkkal? Ami a tisztességes nációkkal történni szokott: újabb nagy történelmi megpróbáltatás.

Két, sok mindenben hasonló, rendszerről van szó: a szovjet szocializmusról és a német fasizmusról. Mindkettő egyetlen párt totális uralmát jelenti a nép fölött. Németországban egy hivatalosan „kulturált”, a Szovjetunióban, megint csak hivatalosan, egy „műveletlen„  nép fölött, sőt népek fölött.

A háború megkezdésekor Hitlernek arra volt szüksége, hogy a két rendszer baráti jobbot nyújtson egymásnak, és rövidesen elfoglalandó területeket felosszák egymás között. Erre volt hivatott az 1939 augusztusában megkötött Molotov-Ribbentrop-paktum és annak titkos záradéka.

Ebben rögzítették Lengyelország felosztását, a Balti-államok sorsát.

Miután az államot, mint demokratikus rendszert, szétverték, az egyetlen megmaradt párban tömörült emberek vették át a totális hatalmat.

Lenin egyik volt barátja ezt írta a háború előestéjén:

„A sztálinizmus rosszabb, mint a fasizmus: kegyetlenebb, barbárabb, igazságtalanabb, erkölcstelenebb, antidemokratikusabb. Valójában szuperfasizmus.”

Ezek a rendszerek megértetik az egyénnel, hogy mennyire tehetetlen és jelentéktelen. Ezek a rendszerek a legvérlázítóbb hazugságokra épülnek, akár a programról, akár a vezér személyiségéről van szó. A vezérek személye a legjobb példa erre a durva félrevezetésre. Mussolini, ő volt az olaszok dúcséja, vezére. Ez a hitvány szájhős lett a bátorság és férfiasság jelképe. A mániákus őrült Hitler, akit még hadseregének tábornokai időben el akartak távolítani a hatalomból, de leváltotta őket. Az új Németország építőjeként aposztrofáltatta magát, valójában Németország tönkretevője lett. Sztálint, ezt a vérszomjas fenevadat, a népek bölcs atyjának nevezték.

Nagyon fontos különbség a két utóbbi között, hogy amíg Hitlerben sokáig bízott német nép többsége, Sztálin, a klikkjével együtt, jobban félt a saját népétől, mint bármelyik külföldi hatalomtól. Gondoljunk a Vörös téri Lenin Mauzóleum jelképes magasságára!

 

                                                  Kik voltak a lengyelek igaz barátai?

 

És mit tett a lengyelekért a két nyugat-európai szövetséges? Franciaország és Nagy –Britannia? Határidőket szabtak. Az angolok: Ha szeptember harmadikán délig nem hagyják abba a támadást, Anglia hadiállapotban lévőnek tekinti magát. A franciák: Ha 3-án délután öt óráig, akkor Franciaország is hadiállapotban lévőnek tekinti magát. A későbbi szovjet beavatkozással kapcsolatban az angolok úgy nyilatkoztak, hogy az orosz támadás: „igazolhatatlan”/injustified/.

Hitler, akit Ribbentrop azzal hitegetett, hogy a nyugati hatalmak az utolsó pillanatban magukra hagyják a lengyeleket, a francia nagykövet távozása után külügyminisztere felé fordult:

„Was nun?”/ Most mi lesz?/

A beállott csöndet Gőring felkiáltása törte meg:

„Ha mi ezt a háborút elveszítjük, Isten legyen hozzánk irgalmas!”

 

                                                           A furcsa háború

 

A háború azért tört ki, mert Németország korlátlan hatalmú diktátora így akarta, és más oka nem volt rá, mint az, hogy Németország hatalma szomszédaihoz képest túl nagyra nőtt, és ezt a hatalmat az adott pillanatban érvényesíteni lehetett. Németország nyugati határszélén pedig elkezdődött a „furcsa háború”, amelyben egyetlen lövés sem dördült, egészen addig, amíg Hitler újra rászánja magát. Most már a két „cserbenhagyó” legázolására.

 

                                                 Lezárva a lengyel határ a németek előtt

 

Egyszerre két oldalról éri támadás a lengyel népet 1939 szeptemberében. Ha Teleki Pál és ekkor még Horthy is, nem mond ellent a német kérésnek, hogy Magyarországon keresztül is Lengyelország földjére támadhassanak a német csapatok, sokezer lengyelnek nem lett volna lehetősége a menekülésre a haláltáborok vagy Katynok biztos pusztítása elől.

De amíg a magyar –lengyel határ a németek elől zárva állt, addig a menekülő lengyelek előtt kinyílt. Nálunk kaptak védelmet és nyugalmat a háború poklából menekülők.

Egy kortárs emlékezése:

„1939 szeptemberének második hetében a lengyel-magyar közös határon át özönlöttek a szétvert lengyel hadsereg katonái Magyarországra, a menekülő civilekkel vegyesen. Magyarország Hitler katonai szövetségese volt ugyan, de a lengyelekkel ezeréves barátság kötött bennünket össze.

A menekülthullám elérte Miskolcot. Ezen az éjszakán senki sem aludta városban. Álltunk az utcán, és néztük, ahogy végeláthatatlan sorokban gördülnek a zsúfolt katonai és civil gépkocsik. Élelemmel megrakott kosarakat nyújtottunk fel a portól szürke, halálosan kimerül embereknek. A németek követelték a menekültek kiadását, de a magyar kormány ezt elutasította. A menekülteket a szikszói internálótáborban helyezték el.

Nyílt titok volt, hogy a tábor állománya napról napra fogy, és a menekültek Jugoszlávián át a brit 8. hadsereg kötelékében szervezett lengyel légióhoz igyekeznek. A menekítésben a város katonai és polgári vezetői is részt vettek a politikai pártokkal, az egyházakkal karöltve.

Az akció országos szervezője Antall József volt, a belügyminisztérium szociális osztályának vezetője, aki a háború után a legmagasabb lengyel állami kitűntetést is megkapta.”

                                                                                         /Kopácsi Sándor emlékezése nyomán./

 

 

                                                              Kapás Jani bácsi bora

 

Pázmány Péter azt írja - többek között - A részegségnek veszedelmes undokságárúl:

„Először azért bizonyos, hogy Istennek minden teremtett állati nemcsak jók, hanem igen jók. Nevezet szerént a keveses boritalra ugyan inti Timoteust Szent Pál apostol, hogy ezzel gyomra vastagodjék, és betegsége enyhíttessék.

Szépen megmagyarázá a bölcs a borital hasznát: a bor nem részegségre teremtetett, hanem, hogy az embert vigasztalja. A mértékletes borital léleknek és szűnek vidámsága: léleknek és testnek egészsége a józan ital. A szentírás is azt mondja, hogy mind Isten előtt, mind ember előtt gyönyörűséges a bor; de kiváltképpen a búban, bánatban epedett szűvet vigasztalja, erősíti, vastagítja. Azért parancsolja Salamon, hogy a bánkódó és keseredett szívüknek bort adjunk, hogy igyanak, feledkezzenek bánatjokról és nyugodjanak utána; mert az okos ember, úgymond, kevés borral megelégszik, és utána nyugodalmasan aluszik.

Plato azt parancsolja, hogy tizennyolc esztendős korig a gyermek bort ne igyék, és tüzet tűzhöz ne adjon. A vén emberekrül pedig azt írja, hogy borral éljenek, mert ez orvosság a vénségben: mivel a hideg testet és a vért melegíti és vastagítja, a szomorúságot vidámítja. Azért a deákok ugyan példabeszédbe vették, hogy a bor teje a vénembernek.

Bizonyos, hogy Isten haragját és átkát érdemli, és ki tudja, talán a többi vétkek között, egyikért azért rontotta és pusztította Isten a mi szegény hazánkat, hogy az ő szabadulásáért annyi részegítő köszönések lettek; hogyha egy nagy völgybe vinnék a török császár erejét, és ráeresztenék azt a bort, melyet sok részegeskedésben megittak Magyarország szabadulásáért: nem kellene semmi vízözön a török veszedelmére; mind borban halnának.”

Annyit semmiképpen nem javasol tehát, hogy az ember kivetkőzzön emberi mivoltából, és állattá változzon.

Így vélekedett a borital hasznosságáról az egyik távoli rokonom, aki mellesleg okos ember is volt, bár nem annyira, mint Pázmány Péter, de tudta, hogy a boritaltól megerősödik az emberi lélek és a test, ha mértékkel isszák. Ezért mérte dopping- és gyógyszerként az öregszőlői kapások demizsonjaiba a munkára is, derűre is serkentő nedű.       Valamikor a harmincas években híres volt az öreg Kapás János bácsi a boráról.

Az öreg igen jó viszonyban lehetett Noéval, aki meg jóban Istennel. Azt pedig mindenki tudja, hogy aki azzal jóban van, könnyen üdvözül. Ezért szerencsésen ballagta végig életének föld felé hajló útját János bácsi is.

Pedig közöttünk legyen mondva: Amikor négy éve megözvegyült, a fiainak adta a szőlőket, két egyforma darabban. Honnan volt akkor bora? Mindjárt kiderül, Barátom, csak ne sürgess!

Ott lakott most már asszony nélkül, magányosan a bikaistállóval szemben, ahol a nádtetős háza mögött elkezdődnek az öreghegyi szőlők.

Akkoriban még nagyüzem volt, mármint a bikaistállónál. Szinte minden háznál volt tehén, és abortuszról még nem is hallottak az emberek. Szerették, ha minden formában szaporodik a család. Emberben is, állatban is. Azért őszintén meg kell mondanom, hogy a kiskutyák közül keveset hagytak életben.

Most a gyerekek sokkal kevesebben vannak, mint a kutyák! Ahol három fajkutya vicsorog, ott legfeljebb egy sápadt gyerek unatkozik a tévé előtt. Ahol csak két kutya van, remény is van, hogy a lány után még egy fiút is összehoznak a szülők, ha a ráérnek.

Az öreg borára, amit a „zöld legyek”, a fináncok engedélyével árusított, sokszor megjegyezték: „Ez a keceli Bikavér!”

Lepecsételt hordókból árusította, és mindig a legjobb minőséget. A bikák valóban nagy hírverést jelentettek a bornak, mert mély és erős hangjuk az öröm órájában beharsogta az öregszőlőket. Talán két kilométerre is elhallatszott.

Naponta háromszor volt nagyüzem. A munka előtt, a kora reggeli órákban, délben, és amikor a napocska szolgálatának a végén még a legszorgalmasabb munkás is letette a metszőollót vagy a kapát.

De volt az öregnek egy furcsa szokása. Nem engedte a kuncsaftot a kamrába, ahol a nedűt tartotta. Hallani lehetett, ahogy beakasztotta a kampót. Minek azt látni, hogyan telik a demizson? Fő, hogy a vevő elégedetten csettintsen, amikor megkóstolta: Ez az igazi, jó hűvös borvári Bikavér. Nem csap be az öreg bennünket.

A parasztokat nem is csapta be, hiszen vagy hatvan évig maga is a földet túrta, amíg nem jött meg vén korában az esze, illetve nem támadt egy jó ötlete. A két fiával magukra zárták az ajtót, és asztalhoz ültek tanácskozni. Másnap a pincét fölvitték a padlásra. Nem bolondultak meg, csak a fináncokat akarták megrövidíteni. Egy félhektós hordót vittek föl a padlásra, és ezt naponta, esténként és lámpafénynél újra feltöltötték.

Ügyesen kifúrták a mennyezetet, és csak egy vékony csövecske lapult egy ócska nagykabát mögött. Amíg a vevő várakozott, telecsorgott a demizson, de nem a hivatalos hordóból, hanem a padlásról. Reggel meg este innen mérte. Délben, amikor a legnagyobb volt a fináncveszély, a forgalom meg a legkisebb, a pecsétesből. Hányszor sopánkodott, hogy milyen kiszámíthatatlanok a népek. Egyszer csurran, máskor csak cseppen.

A fiai borát mérte ki, akik mindig gondoskodtak arról, hogy a kútba lógassák a borocskát. Hiába, akkoriban az volt a hűtőszekrény. Esténként kocsival látogatták meg az öreget. Mindig volt szalma a kocsin. De ez nem tűnt fel senkinek. Az öregnek sem jobbról, sem balról nem volt szomszédja. Beálltak az udvarába, és irány a pince! Akarom mondani: a padlás!

A szőlő nyitásától a takarásig hosszú a munkák sora. Márciustól novemberig minden áldott nap nyitva volt a Kapás Jani bácsi „csárdája”. Ahol a kapás, a szegény ember, mindig jól járt, ha betért.

Kár, hogy elmúlt a bikaistálló. De a legnagyobb kár, hogy egyre több a kutya, és egyre kevesebb az életvidám kisgyerek.

Talán használni kéne a józan eszünket, mint ahogy az öreg Kapás tette. Minden unokájának házat vett a faluban. Maga a pincés-padlásos öreg házból vonult örök nyugalomra hetvenhét éves korában. Mint a mesében. És a gyerekei meg az unokái őszintén megsiratták. Ritka manapság az ilyen temetés.

 

                                                          Hitler Nyugat – Európában

                                                                           1940

 

A nyugati fronton minden csendes ugyan, de az angolok elaknásítják Norvégia flé vzető tengerszorosokat, és ezzel fölhívják Raeder német admirális figyelmét a terület katonai fontosságára aki figyelmezteti Hitlert.

A németek jegyzéket nyújtanak át a dán és a norvég kormánynak, hogy a várható angol-francia veszélye miatt meg fogja szállni a két orságot. Ez annak rendje és módja szerint le is zajlik.

Majd a gyors német eéőretörés Belgiumon át néhány hét allat térdre kényseríti a francia és az angol haderőt. Hitler „nemes” gesztusként, politikai számításból, nem semmisíti meg az angolok Dunkerque-nél körülzárt csapatait, és azok nagy részét síkerül visszamenteni az anyaországba. Franciaország Compiegne-i Erdő híres - hírhedt vasúti kocsijában aláírja a kapitulációs okmányt, a fegyverszüneti szerződést. Azaz Hitler revansot vett az első világháborúban elszenvedett vereségért. Megkezdődött a légiháború Anglia ellen, amely azonban nem tudta előkészíteni a partraszállás megindítását.

 

                                                              Erdély visszatér

 

Kelet-Európában a Szovjetunió ultimátumban követeli a románoktól Besszarábiát és Észak- Bukovinát, amelyet meg is kap. Közben közös fellépésre hívta fel a magyar kormányt, amely azonban, mint Csehszlovákia esetében Németország oldalán, nem volt hajlandó közös katonai akcióban részt venni a Szovjetunióval sem.

Mivel a közvetlen tárgyalások a revízió kérdésében nem vezettek erednényre, a második bécsi döntésben Észak-Erdélyt Olaszországtól és Németországtól visszakaptuk. Erdély ilyen ésszerűtlen megosztása csak arra volt jó, hogy mind a két államot a németek karjaiba kényszerítse. Ezt a veszélyt vette észre Teleki Pál, és a következő levélben figyelmeztette a kormányzót:

„A németekkel kell mennünk, mert másképp nem lehetséges, de csak egy bizonyos pontig. Ez a pont, ez a határvonal a háborúban való részvétel. Ezt semmi eestre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk elvérezni hiába.

A revízió, s ezt csak neked mondom,a legnagyobb veszély, mely fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve./Vagy őrjítve?/ Mindent vissza! Akár hogy, akárki által, bármilyen áron. A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba sodorni.

Visszakaptuk Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is. Ezeket még meg tudjuk emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elkötelezzük magunkat a németeknek, akik majd követelik az árát. És ez az ár avelük való háborúzás lesz. Az ORSZÁG maga lesz az ára a revíziónak.”

Ennek a területnek a visszafoglalásában az édesapám is elévülhetetlen érdemeket szerzett. Amíg ő szeptemberben távol volt, az édesanyám szülei segítettek a szüreti munkákban. De bár ne ment volna, mert míg ő távol volt a háztól, megdöglött a két süldő, és a pincében elfolyt egy hordó bor. Ez volt a revízió „családi” ára.

 

 

                                                            A kánai menyegző

 

Amikor az Úr Jézus tanítványival a falvakat járta, és minden jót tett, egyszer meghívták egy lakodalomba. Mentek vele a tanítványok is, mint tyúkanyó után a csibéi, úgy követték mindenhova.

Hordták az asztalokra a sok finom ételt, volt bőven minden jó, de egy hiba mégis volt, kevés lett a bor! Hát ez bizony nagy baj! Észrevette az Úr Jézus édesanyja ezt, és súgta az ő szent fiának, hogy már nincs bor.

Az Úr Jézus, hogy vígságot tegyen, meg édesanyja kérését is teljesítse, szólt az embereknek, hogy a kútból hozzanak vizet, és hat vödröt töltsenek meg vele. A szolgák ezt nagy frissen meg is tették, a vödrökből meg üvegekbe öntötték, és odatették a násznagy elé. A násznagy megkóstolta, és utána odaszólt a vőlegénynek, hogy ő ezt nem érti. A lakodalomban először a jó bort szokták a vendégek elé tenni, aztán, amikor már elteltek vele, akkor veszik elő a silányabbat.

Te meg – mondja a násznagy a vőlegénynek – eddig takargattad a jó bort, és először adtad az alábbvalót.

Iskárius Júdást senki sem kínálta, ő meg fölkapta a kandit kínálás nélkül, és ivott a vőlegény egészségére. Jakab is erősen figyelte a poharat, nehezen várta már, oly soká került rá a sor, fogta magát, fölkapta a násznagy elől, fölhajtotta szomjas torkára.

Aztán amikor ebből a nagyon jó borból már jól beittak, táncra perdültek, dobogtak, pörögtek. Magdolnát úgy megforgatták, hogy csizmáiról a patkókat jól elrugdalta.

Iszogattak, kóstolták az újbort.

Nosza, nosza! – kiabálták nagy vidáman. – Hej, de jó ez az újbor! Sokkal jobb, mint az óbor! – kiáltozták kipirosodva.

Lukács Bertalannal beszélgetett, hogy ilyen jó borral aztán el lehet élni. Pipára gyújtottak, füstöltek, aztán újra táncba ugrottak.

Simon biztatta Bertalant, hogy töltsön meg egy kulacsot, tegyék el holnapra, mert bizony a jó bor hamar elfogy, aztán hiába sóhajtoznak majd, hogy bárcsak volna egy korty.

A régi öregek a kánai menyegzőre emlékezve szokták mondani: „Kérjük Jézusnak Szent Anyját, kérje értünk az ő Szent Fiát, adjon erőt, egészséget, bort, búzát, békességet, mint ahogyan megadta az újbort, jó bort a kánai menyegzőben.”

 

                                                                 Néha sír, néha nevet

                                                                      1938 - 1943

 

Tudod, Barátom, úgy van ez a mi világunk teremtve, hogyha az egyik része sír, akkor a másik nevet. Mi magyarok ritkán tartoztunk a kacagó feléhez. Legföljebb olyan módon, hogyha az ország egyik része bánkódott, akkor a másik fele ennek örült. De össznépi boldogság még sosem köszönt erre a szép országra.

Itt vannak mindjárt a boraink! Amikor a külföldön is nagyra becsült borvidékeink: Tokaj, Villányi-hegység, Balaton-felvidék és a többi kötött talajú híres tájunk szőlőjét kipusztította a filoxéra még a 19. század végén, az ott élő gazdák sírtak.

Közben a homoki bornak megnőtt a tekintélye. A Duna-Tisza közén először a zsidó fölvásárlók dörzsölték elégedetten a markukat, mert ebben mindig ők az elsők. Csak azután a szőlősgazdák, mert felment a boruk ára.

Hirtelen éppen olyan jónak találták a Kadarka vérszínű borát, mint a mézszínű Kövidinkáét, hogy még a fasiszta német munkás asztalára is ezekből szállítottak. A két borkereskedő, Schwarcz Sándor és Weisz Ferenc nemcsak a keceleiek borát vásárolta föl. A szomszéd sváb falvakba is elküdötték cenzárjaikat, magyarul úgy mondják, hogy alkuszaikat, és még „lábon” megvették a gazdák termését is.

Ezek az alkuszok szívósan alkudoztak a sváb gazdákkal, mert ez a nép igen spórolós, gyűjtögető fajta. Nem mintha a magyarok között nem volna ilyen ember, de közel sem verik annyira fogukhoz a garast. Szívósan alkudoztak a Hirmannokkal, a Schindlerekkel, a Schwarczokkal, a Weiszekkel, az Umenhofferekkel és a többiekkel az eljövendő borra. Az egyezségek szépen feketén-fehéren létre is jöttek. Aláírás minden papíron. Az óvatosság is a vérükben van.

 

                                                                 A borlopás

 

Különösen Hajósról meg Nemesnádudvarról szállították a keceli vasútállomás pincéjébe a donüszoszi nedűt a helybéli kocsisok. Csak megbízható embert jelöltek a szállítás lebonyolítására, aki nemcsak a borhoz ért, de tud a svábok nyelvén beszélni. Ami azt jelenti, hogy keveset, de velősen. Aztán cselekedjünk! Egy percünk sincs az álmodozásra!

Nem kellett hozzá más csak egy széles platós kocsi meg két erős muraközi ló. A kocsin fölhajtható oldaldeszkák, és legalább három tekintélyes hordó. Olyan hat-nyolc hektósok. Ennyiért már érdemes útra kelni ilyen nagy távolságra. Mert Császártöltés 14 kilométer, akkor Hajós húsz, Nemesnádudvar olyan huszonöt kilométer. Vissza ugyanennyi. Csakhogy odafelé nehezebb az út, mert Császártöltésen éppen a központban kezdődik egy igen meredek emelkedő, de szerencsére visszafelé az már lejt.

November elején már indulhat a szállítás, mert akkorára már a lusta bor is kiforr. Tóth Laci az ügyeletes kocsis, egy mokány, széles vállú, barna hajú és fekete szemű fiatalember, akinek otthon is vannak lovai. De még nem nős fiatalember, mert a katonaságtól ugyan már leszerelt, de a legénységét, a szabadságát még nem vesztette el.

A kísérője, akinek igen nagy a felelőssége, igaz, hogy a bére is, Somogyi Matyi bácsi, java korabeli ember, éles ésszel és nagy szakmai gyakorlattal. Ami annyit jelent, hogy igen sok bort megízlelt már életében. Nem ez az első fuvarja egyiküknek sem, és most szívesen ülnek egymás mellé a bakon. Megbíznak egymásban. Bennük meg a megbízók.

Már reggel hatra beértek Császártöltésre, ezt olvassák le a toronyóráról, mert ezek a svábok igen szeretik, ha minden működik. Kecelen évekig tekintget a polgár hiába a toronyórára, amíg az eklézsia végre megjavíttatja. Legutóbb három évig mindig fél nyolcat mutatott.

Kecelen meg szokott állni az idő!

Eddig elég szótlanok voltak mind aketten, de a templomról eszébe jut egy érdekes kalandja a Matyi bácsinak:

„Egyszer korábban indultunk egy órával, és a hajnali mise idejére ideértünk. Látom a sok klumpát a templomajtóban, mert igen sáros vagy hideg időben szívesen hozzák kezükben a svábok a szép cipőjüket, és csak az isten házának ajtajában cserélik le a klumpájukat. Akkor a Kornóci Jóskával voltunk úton, akinek van humorérzéke. Mondom is neki:

Ugorj le gyerek a kocsiról, és keverd már meg egy kicsit azokat a klumpákat! Hátha jót nevetnek rajta a svábok is. Pedig nem valami nevetős fajta!”

„Biztos, hogy volt zűrzavar a szentmise után – kapcsolódik a beszédhez a Laci.  De most már erősen kell fogni a lovakat, mert jön az éles kanyar meg a meredek emelkedő. Nem kell biztatni őket, de azért látszik a mozgásukon, hogy mintha hosszabbakat lépnének. De ezek igen erős lovak! Ha valahol egy félórát állnak, már nyakukon is a zabos tarisznya.

„No, ezön is túl vagyunk! – mondja megkönnyebbülten Mátyás bácsi, amikor fölérnek a dombtetőre. Nem született keceli, mert csak nősülni jött ebbe a faluba, és megörizte Potaországi tájszólását:

„Most már nyugodtan ballaghatnak még tíz kilométört.”

De az öreget zavarja a gyerek szótlansága:

„Mi a baj, Laci fiam? Kitötték a szűrödet a lányok?”

„Csak egy lánnyal van nekem bajom, Matyi bácsi.”

„Tán nem Örzsével? Egyke az a lány?”

„Azzal az egykével, bizony! – és sóhajt hozzá egy mélyet.

„Mindön bajra van orvosság, hátha tudnék neköd tanácsot adni.”

„A szegénység ellen nincs orvosság, Mátyás bácsi.”

„Kevesellnek tégöd a szülei?”

„Bizony, eltalálta. Vagyonos vőt szeretenének a lányuknak.”

„Az a lány szeret tégöd?”

„Kétszínűt játszik velem, én meg csak az egy színű fehéret szeretem.”

„Akkor nem is szeret igazán. Tudod, mennyi lány sóvárogna utánad, ha belenéznél a szemükbe? Keveset mondok, ha azt mondom, hogy legalább száz. Ügyes, életre való gyerök vagy. Tudsz gazdálkodni. Legénynek is mutatós vagy. A szülei szerint mennyi földed hiányzik?”

„Azt tudom, hogy nekik van vagy háromszáz holdjuk.”

„Akkor, fiam ez már nem játék. Ha el is vöszöd, nem köllenél másnak, csak cselédnek. Kihajtanák belőled még a lelköd is!”

„Énnekem is ez a lagnagyobb fájdalmam. Hát tehetek én arról, hogy apám csak tizenkét holdat tudni adni, ha kiházasít? Ott vannak még a testvéreim is. Egész éjszaka ezen rágódtam. Mert cselédnek nem megyek senki családjába, akkor inkább legény maradok egész életemre.”

„Ne add oda könnyen a szabadságod! Mert az esküvő után már nagyon nehéz a viszakozz. Különösen, ha gyerök is lösz. Mert ha az az egyke megszületett, a többit nem engedik a világra jönni. Érted-e? Attól kezdve pedig a közös élet örök marakodás lösz. Az asszony mögött mög mindig ott az igazságosztó anyós, és neköd soha többé nem löhet igazad.”

„Én is ettől félek.”

„Rossz szólás, de még erre is passzol, hogy jobb félni, mint mögijedni. Én csak azért haragszok rájuk, mert akinek nincs legalább száz holdja, az nem is embör a szömükben. Aztán mindön nagygazda egykézik. Nem láttál te még kétszáz holdas embört, akinek három gyeröke lett volna. Mert mi lössz a vagyonnal, ha elaprózódik?”

„Nem ijedtem én meg a katonaságnál sem. Mindenki szeretett meg kitűntetett.”

„Csak ezök a lányok ne lönnének a világon! Válassz mást, fiam! Ezt a tanácsot tudom csak adni. A gazdagokat mögbolondítja sok föld. És nem nézik az embört, csak a birtokot. Az örök szörzést! Mint a svábok. De mivel az ő földjükön járunk, csak halkan merőm mondani. Van más Örzse is a világon, még legalább száz Kecelön is!” – vet véget a diskurzusnak az öreg, aki úgy érzi, talán megnyugtatta egy kicsit ezt a fiatalembert. Megerősítette benne az ellenállást.

Hosszú hallgatás következik. A fiatalember cigarettát csavar, és rágyújt. Addig a Mátyás bácsi kezében a gyeplő, de csak fogni köll, mert ezek a lovak talán hajtó nélkül is célba érnének. De itt is van már Nádudvar. A svábok várják őket, és már messziről hallatszik, hogy németül karattyolnak.

„Hóha, hó!”- állítja meg a lovakat a hajtó, és megemeli a meleg sapkáját köszönésül. Aztán leszáll a kocsiról, és lovak nyakába akasztja a zabos tarisznyát. Elindul, hogy a vödörrel innivalót hozzon az állatoknak.

Addig Mátyás bácsi intézkedik:

„Guten tág! Papírost elő! Mennyi a szerződött? Melyik hordóban van? Kérök egy pohárnyi kóstolót! Ez jó lösz, már pumpálhatják is át a kocsira. Az első hordóba tösszük a vöröset.”

Minden megy, mint a karikacsapás. Egy óra múlva tele mind a három hordó, kettőben vörös, a harmadikban fehér.

„Indulhatunk is, Laci fiam!” – adja ki az öreg a parancsot, és Laci vigyázva indít. Figyelni kell a terhelésre, mert hosszú úton sok baj előadódhat, ha nincsenek rögzítve a hordók. De a faékek jól tartják a hordókat, nem lesz semmi baj.

„Vidörzén! – kiáltja búcsúzásul az öreg, mert hadd tudják meg ezek a svábok, hiogy tud valamit németül is.

Mind a ketten megkönnyebbülnek, amikor hazafelé mutat a kocsi rúdja.

De a Lacinak csak rágja valami a lelkét, mert újra rágyújt, és füstől. Matyi bácsi most nem hagyja, hogy gondolkozzon. Elkezdi a tájat hangosan vizsgálgatni.

„Nagy kár, hogy ilyenkorra már lehullanak a levelek. Csupaszak az erdők is, nehezen löhetne a betyárnak helyet találni bennük. De nekünk hátha sikerül. Látod azt a kopasz kis erdőt, kaptass föl mögéje! Ott nem látnak ránk az útról. Volna egy kis dolgom. Gyere te is, és segíts!”

Az öreg előveszi a tarisznyáját, amiből furcsa eszközöket szed elő.

„Ezt az abroncsot egy finom kis vésővel és kalapáccsal arrébb veregetjük. Így ni! Nem köll több, csak egy centi. Most jól nézd mőg ezt a fúrót! Egy kádártól szöröztem. Ügyes kis szerszám. Úgy rágja át magát a fán, mint a szú. Hamar ide azt a tízcentis nádszálat!

Már benne is van a lyukban. Egy kicsit beljebb nyomom, és most hozd ide gyorsan az ötliteres demizsont!”

Szívás után megindul a hordó vére, és néhány perc múlva tele is lesz a demizson. A nádszálat belenyomja a hordóba, és a lyukat egy darab viasszal betömi.

„Kész, alász plajbász!”– ez ugyan zavarosan hangzik, de amikor a helyére verték az abroncsot, Laci csodálkozva néz az öregre, aki gyorsan elrakja a szerszámait. Egész bűvészmutatványt csinált most a Mátyás bácsi.

A fiatalember megindítja az útra a kocsit, és közben megkérdezi:

„Kitől tanulta ezt, Mátyás bácsi?”

„Elhiszed, ha azt mondom, hogy magam fundáltam ki?”

„Hogyne hinném!”

„No, látod, ésszel él a szögény embör.”

„De mi lesz, ha meglátják a nádszálat?”

„A hordóban sötétebb van, mint a nagygazdák fejében. A borhoz majd öntök öt liter vizet útközben. Tudod, mikor látják mög ezöket a nádszálakat. Mert van ezökben már több is. Amikor majd szétesik a hordó, vagy fölaprítják gyújtósnak.

Akkor vöszik csak észre, hogy valaki sündisznót csinált a hordóból, csak ennek a tüskéi befelé állnak. És jót nevetnek rajta. Aki sokszor nevet, hosszú életű lösz. Keríts elő egy-egy poharat! Az is van a kecskebőr tarisznyámban.

Igyunk, fiam, a szabadságra, még ha lopással is szörözzük. Nem szögény embört károsítottunk vele. Akit mög kár ért, azért mög nem kár. Te, fiam, most már tudod a receptjét. Használd egészséggel! Egészségünkre!

Néhány pohár után te sem látod olyan sötétnek a világot, mint amilyen sötét a valóságban. Tudod mennyit beszéltek ezek a svábok Hitlerről? Rossz volt hallgatni! A lengyelek miatt nagyon haragszok rájuk. Az is olyan tisztességes nép, mint a magyar. Mindig a gyengébbnek esnek neki a ragadozók. Igyunk a lengyelekre is!”

A kocsi, fékezve és óvatosan, leereszkedik a császártöltési lejtőn. Most már egyenes az út hazáig. A toronyóra tizenegyet mutat. Nemsokára előkerül a kenyér és a szalonna. De most már könnyebben csúsznak le a falatok egy-két pohár kadarkával.

 

 

 

                                                               Teleki Pál halála

                                                                 1941. április 3.

 

1940 őszétől egyedül Jugoszlávia maradt az egyetlen lehetőség, hogy partnert találjon magának a térségben. Ez az együttműködés a lengyel menekült katonai egységek Nyugatra juttatásában eredményes is volt.

1941. december 12-én, könnyű megjegyezni, mert születésem előtt pontosan egy évvel történt, örökbarátsági szerződést írtak alá Budapesten a két szomszédos ország vezetői.

De Mussolini a következő év tavaszán súlyos katonai baklövést követett el. Rárontott Albániára, majd utána megtámadta Görögországot, de Hellász népe keményen ellenállt, sőt megfutamította az olaszokat.

Hitler kénytelen volt a szövtségesének a segítségére sietni, és a Balkán elfoglalásával biztosította a térség nyugalmát. Ő legalább is így gondolta. E miatt a májusi kitérő miatt, amit az is megelőzött, hogy a szerb kormányt az angol tikosrendőrség támogatással megbuktatták, tulajdonképpen érvényét vesztette örökbarátsági szerződésünk is.

Hitler egy újabb revízióval kecsegtető közös beavatkozásra ösztönözte a magyar kormányt. Teleki Pál miniszterelnök ezt már nem volt képes megakadályozni, és az egész nemzetnek szánt figyelmeztetésül, főbe lőtte magát. A kormányzóhoz címzett búcsúlevelében a következőket írta 1941. április 3-án:

„Főméltóságú Úr!

Szószegők lettünk, főméltóságod Mohácson tartott 1926. évi beszéde vívta ki barátságunkat déli szomszédunkkal, Jugoszláviával.  Mi örök – baráti szerződést kötöttünk velük, és mégis most gyávaságból a gazemberekkel szövetkeztünk. A jugoszlávok kisebbség ellen elkövetett atrocitásai nem igazak, a magyar kisebbségre kitalált atrocitások, hazugságok. Vádolom magam, hogy nem tudtam visszatartani Főméltóságodat attól, ami történt. Talán halálommal szolgálatot teszek nemzetemnek. Teleki Pál.”

A magyar hadsereg németbarát vezérkara erősebbnek bizonyult a miniszterelnöknél, és a kormányzó engedett ennek a nyomásnak. De bizonyára az is szerepet játszott, hogy el akarta kerülni az ország esetleges német megszállását. Ki tudja?

Mindenesetre a magyar hadsereg elfoglalta Bácskát, a németek meg az egész Balkánt. Ez azonban Hitlert késleltette a Szovjetunió ellen tervezett hadjáratának a megindításában, lehet, hogy éppen arra az egyetlen kritikus hónapra, ami később hiányzott Moszkva elfoglalásához. A történelemben nincsenek „lehetek”, csak szigorú, de gyakran félre értelmezett tények. És dokumentumok meghamisításai, mint Teleki Pál levelével ez meg is történt, a Rákosi–éra idején.

 

                                                            Raffai Sarolta

 

Még egy híres ember járt le gyakorta Kecelre: Szabó Pál, az író. A újfalusi óvodát, még életében, róla nevezték el. Egy kissé furcsa névadás, de még nem ízléstelen.

Aztán itt járt Raffai Sarolta is, mint Kecel szülötte. De nem „vállalta” a szülőfaluját, Kalocsa volt a maga teremtette szülőföldje. Egy írógéniusznak mindent megengedett a háklija. Mert valóban a II. Rákóczi Ferenc utcában született, a Fogarasi boltos lakóházától talán két épülettel lejjebb. A két liget találkozásánál. Javaslom az utcának, a nagyságos fejedelemnek, utasítsa vissza azt a föltételezést, hogy valaha is oda pottyantotta volna le őt a gólya, gólya gilice.

Raffai Saroltához elég kellemetlen emlékek fűznek.  „Író - olvasó találkozó” volt az akkori kulturális csemegéknek a neve. Kecelen hajszál híján botrányba fulladt. Akkor már az írónő várományosa volt az országgyűlés elnöki székének. Úgy is viselkedett, mint akinek hatalma van élők és holtak fölött, és a kijelentései hasonlítottak a szentíráshoz.

A műveltségének gyarapítására nem ért rá, bár igencsak ráfért volna. Alsó tagozatos nevelő volt Császártöltésen, de fárosz lett belőle, a helytartó korszakának világítótornya.

Az ottani pedagógus-botrányról írt „műve” és a belőle készült színdarab miatt lett országosan ismert. Egy nagy „nyalás volt fölfelé” – részigazságokkal és a korra jellemző gazságokkal.

De miért is törte volna magát önműveléssel, amikor egy Losonci Pál lehetett az elnöki tanács elnöke? Hivatalosan az ország első embere, mint később a hazaáruló Göncz atyus. Utána kevesen fogják Árpádnak kereszteltetni a fiukat, mint ahogy Rákosi után is kiment a divatból a Mátyás név.

Tehát Raffai Sarolta egy szál maga előadást tartott nekünk a pesti művészeti élet rejtelmeiről. Mindennek elmondta Latinovits Zoltánt, csak úriembernek nem. Megemlítve, hogy az utcán lezsidózta Kálmán Gyurit, a barátját. A hangsúly természetesen a zsidózáson volt és nem a barátján. Milyen lehet az ilyen ember, mármint Latinovits?

Mondottam volt néki, hogy Petőfi Sándor is megtette ezt hajdanában az egész nemességgel szemben. No, nem a zsidózást, hanem a jóval nagyobb nyilvánosság előtti sértegetést. Sőt, akasztással fenyegette meg őket.

Ő, mármint Sarolta, csak kötögette az ebet a lazán levert karóhoz, és szigorú maradt. Kálmán György valóban szimpatikus színész volt. De hány tehetséget söpörtek le a magyar színészi pályáról kókler Márkus Lászlók, Major Tamások? Sós Imréket és Horváth Teriket.