"Nota bene!" 4. ~ "Amiről az apa hallgat, a fia beszél, és gyakran úgy találom, hogy maga a fiú az apa felfedett titka." Friedrich Nietzsche LXIV.

 

46.

 

                    Hogyan lesznek a fasiszta vezetésű országok győztesek?

                    Nézzük Romániát! Hogyan futott be győztesként?

                   A háborúba lépés után /1941. július 22. / három hatalmi központ alakult ki náluk. Ion Antonescu, a „vezér” kormánya gyakorolta a hatalmat. A zsidóirtás is jelzi, hogy milyen szellemben. I. Mihály udvari köre volt a második, és végül Maniu ellenzéki vezér csoportja, amely már 1941 óta kapcsolatban állt a szövetségesekkel.

                   1943-ban Moszkva érdeklődést mutatott egy Maniu vezette új kormány és Románia kiugrása iránt. 1944 júniusában az ellenzék elfogadta a fegyverszüneti feltételeket, amelynek legfontosabb pontjai: Románia hadba lép a németek ellen, de cserébe megkapja Erdélyt vagy annak legnagyobb részét.

                   Ehhez vajon mit szóltak a magyar olvasók?

                   ”Zsidók fejvesztett tömege menekült az utcákon, nyomukban megvadult katonák és civilek, késekkel és feszítővasakkal, csendőrosztagok zúzták darabokra puskatussal a házak kapuit, ablakok vágódtak ki, és borzas nők, egy szál ingben, integettek kétségbeesetten és ordítottak az utcára, némelyik ki is vetette magát, s arca lágyan puffant a járda aszfaltján. Katonák csapatai hajigálták be kézigránátokat az apró pinceablakokon, mert sokan kerestek csalóka menedéket a házak alatt, és a katonák négykézlábra ereszkedve figyelték a robbanások hatását, majd elégedetten összenevettek bajtársaikkal. Ahol az öldöklés a legeszeveszettebben dúlt, vériszamos volt a kövezet az utcákon, a házakban zokogás, vérfagyasztó üvöltözés és kegyetlen röhej: diadalmámorban és vérszomjasan tombolt a pogrom.

                   Nyüzsgött a nép az utcán. Katona- és csendőrosztagok, egyszerű emberek, férfiak és nők csaparostul, kondor hajú cigánybandák vitatkoztak jókedvűen, vetkőztették a hullákat, emelgették, taszigálták őket, forgatták egyik oldalukról a másikra, hogy lehúzhassák róluk a kabátot, a nadrágot, az alsóneműt, rá-rátapostak a hasukra, leráncigálták róluk a cipőt: volt, aki futva érkezett, nehogy kimaradjon az osztozkodásból, volt, aki rogyadozva a holmik súlya alatt távozott. Élénk sürgés-forgás, vidám fáradozás volt az egész utca, vásár és ünnep egyszerre. Meztelenül hevertek a kegyetlenül otthagyott halottak.”/ Malaparte: Kaputt, 6. A iasi patkányok /

                   Antonescu késleltette a fordulatot, ezért a király magához rendelte, és letartóztatták. 1944. augusztus 23-án Románia hátat fordított volt szövetségesének, és cserébe a szövetségesek elismerték a bécsi döntések jogtalanságát. A román csapatokat már Budapest ostromában is bevetették. Milyen szívesen jöttek újra! A kaméleon-ország!

                   És mi történt az erdélyi magyarokkal?

                   Maniu, a demokrata, a nyugat nagy barátja és a kiugrás előkészítője volt. Azon kívül Önkéntes Gárdájának névadója. Ezek Háromszék megyében, Szárazajtán kezdték a magyarok elleni bosszúhadjáratot. Természetesen állig fegyveresen a fegyvertelenek ellen. Csík megyében folytatták Szentdomonkoson és Gyergyószentmiklóson. Ártatlan emberek fejét tőkén vágták le, 82 éves asszonyt gyilkoltak meg. Kolozsvár környékén megtizedelték az egresi erőmű munkásait, akik napokkal előbb a kivonuló németekkel szemben fegyverrel védelmezték a vállalatot.

                   Gárdisták és román csendőrök református papokat gyilkoltak Kalotaszeg falvaiban. Egyik helyen élve temették el vétlen áldozatukat. Bihar vármegyében, Gyantán a román hadsereg is bekapcsolódott a „tisztogatásba”. Kétéves gyereket lőttek agyon idős férfiakkal és asszonyokkal együtt, majdnem félszáz embert.” / Beke György /

                   „Mi, románok, különösen a 20. században bizonyítottuk be, hogy a szomszédokhoz viszonyítva minden tekintetben felsőbbrendű faj vagyunk” / Ion Slavici / Azok vagytok! Faj!

                   Sokat fejlődhettek, mert a XIX. század közepén, egész pontosan 1849. január 8-án még az alábbi tettekre serkentette őket a „hazaszeretet”:

                   „A mussini papból alpraefectussá lett Proda január 8-án este tízezer románnal jelent meg a város előtt, s annak feladását kívánta. Ő nemcsak bántatlanság felől biztosította Nagyenyed városát, hanem azt is megígérte, hogy nem fog bevonulni.

                    De éji 11 órakor Axente praefectus Csombord felől megrohanta a várost, akihez némi ellenkezés után Prodan csoportja is csatlakozott. A lakosokat puskalövések riasztották fel álmukból, s ekkor a város főutczáját lángok borították el.

 A románok irgalom nélkül raboltak, gyilkoltak, pusztítottak. Török Dániel ügyvéd elevenen süttetett meg.  Egy nyolcvan éves öreg az utczákon végighurczoltatva, válogatott kínzások közt végeztetett ki.

                   Mintegy ötven, részben viselős nő, a templomban keresett menedéket, de ide is betörtek. A pap templomi öltönyben ment eléjök, de őt is fölnégyelték. A nők közül többeknek hasát fölmetszették, s méhök gyümölcsét nyársra húzva sütötték meg.

                   Az erdőkbe menekült lakosok közül a 15 foknyi hidegben többen megfagytak. Alig maradt ment a lángoktól 30 ház. De legnagyobb veszteség a reform. cllegium gyüjteményét érte: a 30 ezer darabból álló könyvtárt, a nagybecsű kézirat-, a gazdag érem- s ásványgyüjteményt elrabolták vagy fölégették.

                   Ez jan. 11-ig tartott, midőn mentő csapat érkezett Tordáról, melynek hírére a vértől és bortól mámoros románok a város füstölgő omladékai közől szétfutottak.”

                    Jön egy másik felsőbbrendű nép! A szlovákok!

                    Szlovákia 1939-től Tisó, egy katolikus pap által vezetett fasiszta bábállam volt, amely csapatokat küldött ki a németek oldalán az orosz frontra. 1944 nyarán, a kommunista szlovákok a keleti front szlovák megnyitását ajánlották fel Moszkvának. Előbb 1943-ban létrehozták a szovjet-csehszlovák barátsági szerződést.

                   A Benes vezette nyugati és a Gottwald irányította moszkvai kommunista kormányok politikája a lényeget illetően azonos volt: győztesként kikerülni a háborúból. Így eshetett meg, hogy a Tisó-féle fasiszta szlovák állam, amelynek hadserege a németek oldalán mindvégig kitartott, a győztesek oldalán fejezte be a háborút. Ügyes!

                   És milyen lett az ott élő magyarok helyzete?

                   Benes mindig Csehszlovákiában gondolkodott. Ezek szerint egy szláv nemzetállamban nem lehet helye magyar vagy német nemzetiségnek. A németek kitelepítését először Rooseveltnél éri el, majd 1943 elején a többi nagyhatalomnál is.

                   Magyarokkal szemben is föllépett a konkrét követeléssel, mondván: ’A magyaroknak döntő szerepük volt Csehszlovákia felbomlasztásában, illetve a magyarok kivétel nélkül mind irredenták és fasiszták, s a puszta létük is veszélyes a csehszlovák államra.” A nyugati hatalmak visszautasították ezt a teóriát. Ezzel szemben a Szovjetunió jogosnak ismerte el a magyarok erőszakos kitelepítését Csehszlovákiából.

                   A Tiso-féle fasiszta államban már a magyarüldözésnek minden formája, amely a későbbi „demokratikus” Csehszlovákiában szintúgy megjelent.

                   A Hlinka-gárda magyarverései, az illavai internálótábor. Különösen a papok jártak az élen a magyarok üldözésében. Az egyik apácazárdában a magyarokat „mongol kutyáknak” nevezték. S volt olyan mozgalom, amely azt tűzte ki célul, hogy a magyar szentek képeit, ereklyéit száműzzék a felvidéki templomokból.

                    A szlovákok végül lemondtak az önálló Szlovákiáról, mert a béketárgyalásokon rosszabbul jártak volna, mint a magyarok. Viszont Csehszlovákia részeként megkapták a győztesnek járó besorolást.

                   Miután nem kapták meg a nyugati államoktól a magyarok kitelepítésének jogát, a csehszlovák kormány olyan programokat alkotott, amelyek lehetetlenné tették az ottani magyarság helyzetét.

                   Ezt a kormányprogramot 1945. április 5-én, Kassán tették közzé. Elestek az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, a szociális juttatástól, amelyeket nem nélkülözhetett, aki élni akart. Egy rendelet szerint a magyarokat 16-től 55 éves korág közmunkára lehet kirendelni távol eső vidékekre is.

                   Létrejött a csehszlovák – magyar lakosságcsere egyezmény, amely Csehszlovákia diplomáciai sikere volt. A kollektíven háborús bűnösnek tekintett magyarságból sokan kis batyuval a hátukon, a szerencsésebbek esetleg vagonokba rakva menekültek át.

                   Csehszlovákia munkaerőhiánya a magyarok deportálásához vezetett ekkor kerültek cseh „rabszolgavásárokra” egész családok, ahol árucikk lett a magyar munkaerő. A magyar kormány, de különösen a magyar katolikus egyház emelt szót az Európában ismeretlen gyakorlat ellen. Mindszenty József kérte Griffin és Spellmann angol prímásokat a fasiszta jelenség elleni fellépésre. Fasiszta Románia, fasiszta Szerbia, fasiszta Csehszlovákia. Ez jutott nekünk kívülről. Belülről pedig a kommunista embertípus uralma.

                   A történelem menete azt bizonyítja, hogy Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Titó kivált, de a bölcs csehek, Svejk népe, „beválasztott”, mert a kommunista többség rögtön maga alá gyűrte ellenfeleit, és számos embert azonnal letartóztattak. A legnagyobb szenzáció az volt, amikor 1948. március 10-én holtan találták Jan Masarykot, az ország népszerű és / magyar szempontból: hétpróbás gazember / külügyminiszterét a Csernin palota udvarán.

                   A kommunisták azt állították, hogy öngyilkosságba kergette a hazug nyugati propaganda. Az emberek zöme azonban meg volt róla győződve, hogy az öreget ledobták a külügyminisztérium ablakából, mint egy csikket. Elvégre történelmüknek nem ez volt az első defenesztrációja. /Boldog, büszke huszita-idők!/ Benest, a másik hétpróbást, 1948 júniusában megütötte a guta. Csehszlovákia boldog és felsőbbrendű népe bemasírozott a szovjet blokkba. Van Isten! „Mert Isten: az Élet igazsága” / Ady /

                   Fábry Zoltán, a felvidéki magyarság írója: „Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a másik provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget.

                   A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, amely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelven nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom.

                   Lekonyult fejjel járok, és némán, ha lehet, ki sem mozdulok az emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott ember szégyen – és félelemterhes élete. És az ok: egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok.

                   Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsíti a nemzeteket. Vannak fasiszta államok és vannak fasiszta népek. Fasiszta a német, és antifasiszta például a román. A fasizmus bűnében leledző a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek, és nem számítanak. Tíz igaz, nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik.”

                   Ez a lényeg, Barátom! Minden más csak mellébeszélés.

     

                                                                            47.

 

 

 

                                                                    VÁRJ REÁM

 

                                                              Várj reám, s én megjövök,

                                                              Hogyha vársz nagyon,

                                                              Várj reám, ha sárga köd őszi búja nyom;

                                                              Várj, ha havat hord a szél,

                                                              Várj, ha tűz a nap,

                                                              Várj, ha nem is jön levél

                                                               Innen néhanap;

                                                              Várj, ha nem vár senki ott

                                                              Haza senki már,

                                                              S ha nógat is bárki, hogy

                                                              Nem kell várni már.

 

                                                              Várj reám! Ó, átkelek

                                                              Minden vészen én.

                                                              Aki nem várt, rám nevet:

                                                              „Szerencsés legény”.

                                                              Nem tudhatja senki sem,

                                                              Te meg én csupán,

                                                              Hogy te jártál ott velem

                                                              Öldöklő csatán,

                                                              S te mentettél meg, de hogy?

                                                              Egyszerű titok:

                                                              Várni tudtál rám, ahogy

                                                              Senki sem tudott.

                                                                                                 Szimonov / részlet /

 

               Ez a vers is az orosz emberi hang része, amely éppen ezért egyetemes is, mert kifejezi nemcsak az orosz, a magyar, az amerikai, de még - ad abszurdum - a német katona érzéseit is.

                                                                          +

 

                   Ebben a faluban hosszan elidőztek negyvennégy telén az orosz katonák. Itt létesítettek egy kórházat és egy fontos repülőteret Csornán, amelyre a Dunántúlon folyó harcokhoz szükségük volt. Ezért sikerült alaposabban megismerkedni a helyben lakóknak az orosz katona hol emberi, hol állati arcával. Az elsőt a volt Kalocsai, ma Liget utcában rögzítettük. Kapás József házában.

                   Alacsony, vékony csontú és ősz hajú asszony meggyújtja az asztalon álló petróleumlámpát. November végén már korán sötétedik. A konyhában eddig csak a tűzhely lángja- parazsa világított a meg a sötét arcokat. A lámpa fényénél már minden arcvonás látszik. Öt kozák katona üldögélt a sötétben és csendben. Hárman ülnek az ágy szélén, egy az asztalnál, az ötödiknek egy rövidebb lábú szék jutott, ezért felváltva nyújtogatja ki a lábait pihentetni. A lámpa fénye megindítja köztük a halk beszélgetést.

                   Az idős asszony, Panna néni, vagy ahogy a vendégei szólítják, „bábuska”, éppen a vacsorájukat főzi. Hozott anyagból dolgozik, és készíti a szalonnás káposztát kérésre – parancsra. Kapuszta, kapuszta – ismételgették a receptet, és az asztalra tettek egy fél oldalszalonnát. „Valahonnan zabrálták ezt is, mint lovaiknak a zabot” – gondolta a „bábuska”, és buzgólkodott tovább.

                   A lámpa gyenge fényénél is jól látszik a falon Jézus és Mária arca, az ágy fejénél pedig egy fekete korpusz. Kis szőke gyerkőc, talán kétéves lehet, ott tiblábol az idegenek között. Figyelmesen nézi arcukat, fogdossa a kabátok fényes gombjait. Meg is húzza némelyiket. Igen szeretne egy ilyen csillogót a tenyerébe szorítani. Közben a nadrágjukba kapaszkodva elbotorkál a kisszékig. Az a katona köztük a legbarátságosabb, érzi azt a gyerek.

                   Meg is simogatja a szőke kislegény haját: „Szinók, szinyóska!” – mondja mosolyogva, aztán a zsebéből elővesz egy maroknyi szájharmonikát, és gyerek szórakoztatására eljátszik egy fürge dalocskát. Az egyik talpával veri hozzá a ritmust. A kisgyerek rögtön nyújtózkodik a muzsikáért, és a katona a kezébe teszi:”Pazsalujszta. Tesek.”

                   A kicsi forgatja, még a földre is leejti, aztán visszaadja a gazdájának. „Tessék” – mondja érthetően és tisztán. Minden katonaszem őket figyeli, a többség mosolyog. Közben a nagymama tőzeget tesz a tűzre, és a hatalmas lábasból árad a vacsora illata:”Mindjárt kész a szalonnás káposzta. Akár tíz embernek is elég” – mondja hangosan, de leginkább magának. A katonák nagyot szippantanak a levegőből, egy percre még a mahorkázók is egy elfelejtik, miért szorongatják ujjuk között a büdös dohányt.

                   A katona szót fogad a fiúnak, és átveszi az aprócska kézből harmonikát. A vacsora tiszteletére, ami már igen közel van, vagy a gyerek örömére, aki szemével nógatja, újra játszani kezd. Most egy kicsit szomorúan szól a muzsika, az arcokról lehullik a mosoly. A katonák feje lehajlik, és rejtőzködnek a szemek. Aztán, csak azért is, újra dobog a láb, és lendületet vesz a maroknyi hangszer hangja. Vidám dalocskába csap át, és újra dobban a láb.

                   Ekkor kopogtatás nélkül, de lehet, hogy annak a hangját is elnyelte a dal, belép az ajtón egy barna kabátos, kék nadrágos katona. Magas, vékony, fekete hajú, görnyedt hátú fiatalember. A vidám dalocska hirtelen meghal.

                   Az új vendég udvariasan köszön: „Dobrüj vecser! Jo estet! – mondja magyarul is. Csak Panna néni válaszol rá: „Jó estét!” Azt is hozzátenné, hogy üljön le. De hová? A fakó- zöld egyenruhás kopott katonák hallgatnak.

                    A vendég szemei gyorsan végigfutnak a falon, ahol Mária és Jézus képe függ. Észreveszi a fekete keresztet, de hallgatva álldogál az ajtóban legalább öt percig. Közben csak a fazék födelét emelgeti a gőz. Úgy látszik, hogy türelmetlen az oldalszalonna.

                   A katona nézi ezt is, a gyereket is, meg a hallgatag társait. De csak néhány perc az egész! Aztán csendesen elköszön: „Dobrüj vecser! Jo estet! Csak Panna néni válaszol rá:”Jó éjszakát!” Ő a szomszédasszonytól tudja, ki ez a katona. „Fura szerzet - újságolta halkan a szomszédasszony -, éjszakára mindig éjjeli edényt kér.”

                   Amikor ez a furcsa fiatalember kilép az udvarra, szélesre tárja az ajtót, és szembeszökik vele a november végi hideg levegő. Talán ettől mozdulnak meg a néma oroszok is. Folytatják a mahorkázást, de a kicsi hangszer elbújik.

                   A magukra maradt katonák egymásra néznek. Az egyik maga elé köp, és azt mondja: „Jivréj! Grjáznüj jivrej!” De a többiek percekig hallgatnak. Csak néznek maguk elé, és mintha erőt gyűjtenének valami nagy feladathoz, olyan feszültség árad belőlük.

                   Aztán az asztalnál ülő kinyitja az udvarra nyíló ablakot. A lámpa lángja nagyot lobban, de azután megnyugszik. Mindenki mélyet lélegzik a friss levegőből. Jól is teszik, mert igen erős abban a kicsi konyhában a mahorka szaga. Még elrontaná az étvágyukat, pedig a „bábuska” éppen most emeli az asztalra a hatalmas lábast.

 

                                                                          48.

 

                    Ki lehetet ez a gyűlölt fiatalember? Mert az ukránok hallgatásából sugárzott felé a harag. Maga a két lábon járó 241. számú hadparancs! Röviden: egy lépést se hátra!

                    Ezért balgatag állítás, hogy a szovjet katonák énekelve keltek rohamra:

                                                         Sztrijben – vagy másutt? – egy tüzér

                                                         Mesélte fogvacogva:

                                                         Pár száz lépésről ágyúval

                                                         Lőttünk az oroszokra,

                                                           Hiába, énekelve jött,

                                                           Rontott ránk a gyalogság!

                                                           Aki tehette, elfutott,

                                                           Én is, bolond! – százszorta jobb

                                                           Ennél a fogság!

                    Benjámin László kedves szelleme! Ezek a szerencsétlenek bevodkáztatva jöttek és hurrázva, a szinte biztos halálba. Az bizonyos, hogy a magyar katona elmenekülhetett, de az orosz nem, mert elöl tűz, hátul víz, mindenütt a halál várt rá. És minél jobb százszorta a hadifogság?

      

                    Hogy megértsed, Barátom, onnan kell kezdeni, hogy létezett egy Sztálin elvtárs. Ő volt a lakható Föld hatodának az ura. A sokáig híres, ma már hírhedt Szovjetunióé. Birodalmának lakossága meghaladta a kétszáz milliót. És mindannyian a kommunizmust építették, bár milliók pusztultak bele.

                   1941-ben Hitler náci birodalma megtámadta az országot, de úgy járt, mint 130 évvel korábban a híres Napóleon. De az új támadó vereségét nem az éhség, a fagy okozta, hanem a sztálini hadseregnek kiadott parancs:

                   „Aki megadja magát, vagy meghátrál, hazaáruló. Tehát halál a büntetése.” Ez volt a lényeg. Mit jelentett a gyakorlatban? A szerencsétlen orosz bakák a nehéz helyzetben két halál közül választhattak: Vagy mentek vodkásan neki a pergőtűznek, vagy ha visszafordulnak, akkor a komisszárok lövik őket főbe.

 

                  A nyugati szövetségesek nemigen értették, hogyan sikerült Sztálingrádnál azt a sorsfordító győzelmet kivívni. A teheráni találkozón, 1943-ban díszkardot nyújt át az angol miniszterelnök a hős város képviselőjének. Ez hiteles beszámoló az amerikai elnök fiának a visszaemlékezése:

                    „Minden készen volt egy formális ajándékozási szertartáshoz: Churchill adott át királya és népe nevében Sztálinnak egy hatalmas, két kézre való kardot, a rendíthetetlen sztálingrádi hősök iránti hódolata jeléül, akiken örök időkre megtört a náci offenzíva ereje és örökre szertefoszlott a náci legyőzhetetlenség legendája.

                   A terem tele volt emberekkel: a Vörös Hadsereg díszőrsége, angol tommik, a Vörös Hadsereg zenekara és a három náciellenes szövetségi nagyhatalom katonai és tengerészeti vezetői. Amikor apával beléptünk, Sztálin és Churchill már ott volt; a vörös zenekar először a szovjet, azután az angol himnuszt játszotta. A hangok megtöltötték a termet és kiáramlottak a nyitott ablakokon; minden arc ünnepélyes volt. Churchill így szólt:

                   Őfelsége, VI. György király parancsára átnyújtom önnek ezt a díszkardot Sztálingrád város részére. Rajzát őfelsége választotta és hagyta jóvá. A kardot olyan angol művészek készítették, akiknek ősei nemzedékek óta kardkészítéssel foglalkoznak. A kard pengéje ezt a feliratot viseli: Sztálingrád acélszívű polgárainak, VI. György király ajándéka, az angol nép tiszteletének jeléül.

                   Egy fiatal brit tiszt átnyújtotta Churchillnek a kardot. Churchill átvette, megsuhintotta és átnyújtotta a marsallnak, aki mögött mozdulatlanul, de nem egészen kifejezéstelen arccal állt a Vörös Hadsereg őrsége. Mellükön keresztbetett fegyverrel figyelték, hogyan vette át parancsnokuk Churchilltől a kardot, rövid ideig kezében tartotta, azután szájához emelte, hogy megcsókolja hüvelyét. Nagyot nyelt. Válaszát lefordították nekünk: Sztálingrád polgárai nevében nagy megbecsüléssel veszem át VI. György ajándékát. Sztálingrád polgárai magasra fogják értékelni ezt az adományt, s kérem önt, miniszterelnök úr, tolmácsolja köszönetünket Őfelségének, a királynak.”

                   Ezt a kardot valóban megérdemelték a szerencsétlen orosz halottak milliói. De a tiszteletükre ezzel a karddal le kellett volna vágni Sztálin fejét.

                   Roosevelt fia az apja véleményét is leírja Churchill balkáni inváziós terveiről: „Mindennél fontosabb neki beékelődni Közép-Európába, hogy távol tarthassa a Vörös Hadsereget Ausztriától, Romániától, sőt, ha lehet, még Magyarországtól is.” A sorrendet nemigen értem, mert ismerem ennek a két lókötőnek, Sztálinnak és Churchill-nek, az ajánlat-listáját, ahol az angol miniszterelnök kilencven százalékos szovjet „tulajdonba” adja Romániát, Magyarországot csak fele arányban. Valaki szándékosan csal és hazudik.

                 

                   Panna néni szomszédjánál, Tóth Lajos kovácsmesternél, ilyen ember lakott, és ezért félt saját hadseregének harcosaitól. Sok zsidó vállalkozott erre a mocskos feladatra. Az egyszerű orosz katonák, különösen az ukránok, jobban gyűlölték őket, mint a német fasisztákat. Nehogy elfelejtsük! Borvár ostromakor egy komiszár lőtte fejbe a súlyosan sérült, könyörgő magyar sebesülteket. Lehet, hogy ez a sima modorú fiatalember volt a tettes?

                  1944. november 1-jén már másodszor jött el Mindenszentek napja helyett a „halottak napja”. Mind a kettőt Szovjetunióból érkezett emberek okozták. Az elsőt 1919. június 22-én, amikor 26 teljesen ártatlan embert gyilkoltak meg. A második 1944. november 1-jén szakadt ránk, amikor az oroszok elfoglalták a falut.

                   A védők létszáma és felszerelése a támadókéhoz képest jelentéktelen volt. Az utolsó napokban egy új egység is csatlakozott hozzájuk.

                   Ők voltak a somogyi „rossebesek”. Mindenki tudta, hogyha az oroszok idáig elérnek, már csak egy csoda segíthet. De jöttek, mert parancsot teljesítettek. Jellemző a helyzetre, hogy a parancsnokság tisztjei a falu felső végéről, egy tanyasi iskolából irányították az alsó végen beásott katonáinkat. De nem volt visszakozz! Az oroszok túlereje elsodorta, földbe taposta őket, szegényeket.

                   Hősök kellenek? Tessék elolvasni a temető emlékművébe vésett neveket! Árulókat kell megnevezni? Nyomozzuk ki annak a két hivatásos, „snájdig” katonatisztnek és társainak a nevét, akik kiadták a parancsot egy teljesen értelmetlen ellenállásra.

                    Jártunk a Kalocsai, mai nevén Liget utcában. Menjünk a Jankovátziba, vagy ahogy ma hívják, a Zrínyi Ilona utcába! Tanúi leszünk egy nem zsidó, nem ukrán, hanem ízig-vérig orosz kapitány szálláskeresésének, és megszállásának. Egy vidékről idevetődött inasgyerek eszével és szemével mutatjuk be az eseményeket. Első kézből kapott történet. Már nem friss, hála Istennek, de még élvezhető:

                   A mesterem, Géderi István lakatos, háza mutatós sarokház volt - mondja Boromisza Simon Dezső, az egykori inas -, és az orosz tisztek, mint hajdanán a franciák Moszkvában, szarzsijuk sorrendjében válogattak a szállások között. Vorosilov marsall, legyen átkozott a név is, természetesen a főutca, a Rákóczi utca legmutatósabb házába költözött. Legalább tízfőnyi testőrséggel!/Az egyik „nyilas” házába./

                   Nekünk csak egy kapitány jutott, aki néhány napra igen mozgalmassá tette az életünket.

                   Köszöntük a megtiszteltetést, amikor három emberével és a vállán egy dobtáras géppisztollyal „mattyozva”/ Ma úgy mondjuk: anyázva. / beállított az udvarunkba. Masszív, tömzsi ember volt. Kerek arcán, ami vöröslött, mint a pipacs, még a bajusza is furcsán állott. Az egyik ága már ötöt mutatott, a másik kilencet. Olyan fél kilenc körül járhatott rajta az idő.

                  Illendőségből nem háríthattuk el a megtisztelő vendégjárást. Iván kapitányként mutatkozott be. Lehet, hogy a hosszú háború alatt a másik neve „elesett” az emlékezetében. Nem volt rá szükség. Ő maga likvidálta.

                  Végigment a szobákon, és százat tettem volna egy ellen, hogy a legbelsőt fogja választani. Nyertem volna. Kijelölte a hadászatilag legbiztonságosabb helyet. Igaz, hogy az volt a legsötétebb, mert egyetlen ablaka éppen keletre nézett. Csak a hajnalhasadásban gyönyörködhetett volna, ha éppen nem aludt volna-holtrészegen. De a nap egyszer se sütött be hozzá, még hajnalban sem, mert a nap is, a hold is csak úgy bujkálgatott az égen. Felhős volt az ég, mint a mi sorsunk. Néhány napig kiszolgáltuk, de minden második szava a „víno” volt. Minden első a „matty”.

                   Ócseny harasó! – mondotta a legbelső szobára a kapitány elvtárs. Aztán a társaival eltűnt egy órácskára, és nagyon elázva jöttek vissza. A „matty” után kiadta az ukázt, hogy neki tyúkpörkölt kell vacsorára, de abban minden tyúk benne legyen! Rámutatott az asztalról magasra emelt órára: Ötre kész!

                   Úristen, kapkodtunk egymás fejéhez, már négy óra volt! Minden élő magyar elkezdett rohangálni, mint pók a falon. Lábast elő, de a legnagyobbat! Tüzet teremts, de a leggyorsabban! Vizet meríts, de a legtisztábbat! Fogd meg a tyúkokat egymás után! – ezt a parancsot én kaptam a mesteremtől. Igen megtisztelő feladat volt, de végrehajthatatlan. A szegény tyúkok röpködtek, mint a madarak. Mindegyik tudta a sorsát. És még azt mondják, hogy a tyúknak nincs esze? Nem hagyták magukat. A kapitányom egy ideig nézte a tyúkkapkodást, aztán magához intett: Igyi szuda!

                   Odaálltam mellé. Komótosan leemelte válláról a dobtárast, és irány a baromfiudvar! Csak úgy hullottak a tyúkok, mint ősszel a veres lombok. Én gyorsan betakarítottam a termést. Közben a kapitány elégedetten nézte a sürgés-forgást. Félórát késtünk, csak fél hatkor tálalhattuk a tíz tyúkból álló kiadós vacsorát.

                   Ez abból állott, mármint a tálalás, hogy a lábast letettük az asztal közepére a meztelen és kibelezett tyúkokkal. A négy vendég körülülte, mi pedig fölcsaptunk pincérnek.  A mester rágta a fülemet, hogy csak kis poharat tegyünk az asztalra, mert a nagyból nagyon gyorsan berúgnak. Ivánt nem lehetett átverni, követelte a nagyobb poharakat.

                   Mink pedig rohantunk tolmácsért és tanácsért, hogy mit lehet tenni akkor, ha egy katona este hatkor az udvaron lövöldözni kezd. Jött a tolmács, de ment is rögtön. Lélekszakadva és a szomszéd utcába, egy tiszthez! Aki jött, az asztalhoz ült, és most már öten ettek a lábasból és ittak nagy pohárból. További lövöldözés nélkül, egyre csendesebben, felfalták minden szárnyasunkat.

                   Meglehetősen primitíven táplálkoztak. Kézzel nyúltak a lábasba, miután lerágták a húst, a csontot az asztal alá vágták.

                   Jót ettek, jót ittak, és percek alatt nyugovóra tért mind az öt vendégünk. Párnájuk a géppisztoly volt, s takarót nem terített rájuk más, csak az őszi hold fénye.

                   Szerencsénkre, két nap múlva elbúcsúztak. Balszerencséjükre, Budapest ostromára vezényelték őket. A szerencsétlen orosz Ivánokat.

 

                                                                         49.

 

                    Carszkoje Szeló káprázatos. A cári palotának 160 szobája van. Úgy is mondhatnám: míg a Téli Palota termeinek száma 1501, addig a Carszkoje Szeló-i palotáé csupán 160. Hosszú idő óta leginkább ebben a palotában laktak a cárok, bár az ország más részeiben is építettek palotákat, s azokban is tartózkodtak hosszabb- rövidebb ideig. A gacsinai palotának 600 szobája van; III. Sándor Gacsinában lakott, de nem a palota díszes termeiben, hanem - a pincében, mert szüntelenül merénylőktől félt.

                   A Carszkoje Szeló-i palota termeinek sora mint mozgó kép vonult el előttem, amint gyors tempóban végigsétáltam rajtuk. Természetes, hogy jóformán semmi sem maradt meg az emlékezetemben. Csupa dísz, csupa pompa, csupa fény. Tükörterem, borostyánterem, ametiszt-terem,, ezüst-terem. Hetekig tartana csak egy ilyen palotának is a tüzetes átnézése, s az egyes termekhez fűzött elbeszélések meghallgatása. A magyarázatok közül erre a mondatra emlékszem élénkebben:

                   ”Csak rabszolgákkal lehet ilyen bámulatosan finom munkát teljesíteni!”

                   A legtöbb teremben a padló és mennyezet díszítő ábrái, kirakásai azonosak, szóval padló és mennyezet egymás tükörképei.

                   A követek termének mind a négy falát rámába feszített olajfestmények díszítik, de úgy is lehetne mondani, hogy éktelenítik. Mert a festmények már csak úgy rájuk tekintve is különös hatást tesznek. Hallom azután, hogy előbb helyezték el az aranyrámákat, s azután szereztek beléjük képeket, s a nagyobbakból mindig lemetszettek annyit, hogy belepasszoljanak a rámába.

                   A borostyánterem egész díszítését ajándékul kapta Nagy Péter a kollégájától, Nagy Frigyestől. Viszonzásul Nagy Péter küldött a kolléga úrnak 300 magas termetű katonát, ugyancsak dísznek, a testőrsége számára. Az ember tárgy volt, áru volt. Még a cári uralom utolsó idejében is lehetett ilyen hirdetést olvasni:

                    ”Eladunk egy tehenet és két lányt.”

                   Nem hinném, hogy az ember helyzete valami különöset változott, ha azokra gondolok, akikkel a Leningrád – Murmanszk közti csatornát építtették, mely csatorna Sztálinról van elnevezve, s a Balti-tengert összeköti a Fehér tengerrel. Így azon keresztül el lehet jutni az északi Jeges-tengerre is.”

                   Csak én jegyzem hozzá: Bizony rabszolgamunka volt az is, mint az egyiptomi piramisépítés, és hány ezer áldozattal, Úristen! Ilyen országból, sorsból jöttek ezek a szerencsétlen páriák, a szovjet katonák.

                                                                              +

 

                   Úgy, mint az emberiség történetében mindig, az elesett város első éjszakája szabadrablásé és az erőszaké volt. A hadvezérek ezzel jutalmazták meg „győztes” harcosaikat.  Benn a faluban, erre számítottak is. Igyekeztek elrejteni az asszonyokat, lányokat. A legtitkosabb vermekbe, rejtekhelyekre bujtatták őket. De a rutinos ragadozók néha megtalálták őket.

                   Először csak jó vacsorát követeltek. Közben leitták magukat, és a harmadik felvonás az erőszak volt. A férfiak többsége még a fronton harcolt, vagy már hadifogolyként a Szovjetunióba tartott. A nagyszülők leleményessége segíthetett.

                   A „győzelem” éjszakáján robogott át a falun a Budapest felé tartó teherautók, harckocsik, ágyúk és egyéb harci járművek sokasága.

                   Másnap már orosz járőrök rótták az utcákat, és csökkent a kilengések száma. De Borvár lakosságának a fele tanyán lakott. A pokol zúdult a határban lakókra. Ellenőrzés nélküli vadászterület lett az elvadult orosz katonák számára. /Sára Sándor igaz filmet forgatott a tanyán lakók kiszolgáltatottságáról. Minden szónál többet mond./ Szentimrehegyen még az is előfordult, hogy katonaszökevény oroszok megszállták a Pozsgay - majort.

                   Furcsa, de ezek heteken át nem hiányoztak senkinek. Sőt, hónapokig garázdálkodhattak a tanyavilágban. Sorra kiraboltak minden családot, helyben megerőszakolták az elfogott nőket. Fegyverrel sakkban tartották a férfiakat, és sokszor a gyerekeik szeme láttára többen is megbecstelenítették a kiszemelt áldozatot.

                   A mutatósabbakat elvitték a „főhadiszállásra”, ahol éjjel-nappal folyt a dáridó. Legalább ötven orosz katona verődött itt össze. Azt hitték, hogy megérkeztek Kánaánba.

                   Lóval, kocsival a legváratlanabb időben törtek rá egy-egy tanyára, többnyire hátulról, hogy az utánpótlásról gondoskodjanak. Az „elhasznált” nőket kidobták, mint egy ócska rongyot. Gondoskodni kellett ezek pótlásáról is.

                  Asszonyok-lányok búvóhelyükre rohantak. Az idős férfi és nő mindent odaadott, amit kértek, csak minél előbb megszabaduljanak tőlük. Volt, aki a testével védte unokáját a rárohanó katonáktól. A fiatalasszony kiugrott az ablakon, de a védekező nagyapát agyonlőtték.

                   Az említett major környékén különösen tragikus volt a helyzet. Az egyik közeli tanyában a szó szoros értelmében befalazták egyetlen kislányukat a padláson. Hetekig élt ott télvíz idején: „Egy dunyhám volt meg néhány rongy, hogy ne fázzak.” A napi ennivalót egy kimozdítható tégla résén juttatták be hozzá.

                    Közel két hónapig folyt ez így. Valaki, egy bátor ember, hírül vitte az orosz parancsnokságnak. Századnyi katona kellett ahhoz, hogy egyik decemberi hajnalon szabályosan megrohamozzák a Pozsgay - majort, és megkötözve elvigyék az ötven orosz katonát. Valószínűleg a budapesti harcok első vonalába, a biztos halálba.

                   Az valóban elgondolkoztató, hogy mennyire széthullott ez a hadsereg. Annak lett a következménye, hogy rohantak Budapest felé. Vorosilov is és Tolbuchin is jó pontot akar szerezni magának Sztálin jegyzetfüzetébe. Ezért áldozták föl az embereiket számolatlanul. Nem tudtak a lemorzsolódott katonákról, akik bandába verődve tartották rémületben a megszállt területek lakosságát.

                    A borvári eset százával előfordulhatott, hiszen az Alföldön élők nagy része tanyákon lakott, ahol legföljebb egyetlen kutya védte gazdáját a rablókkal szemben.

                    Barátom, legyél büszke a társaidra!

 

                    Rákosi elvtárs egy kissé elbagatellizálta az orosz katonák kilengéseit. Egyébként a helytartósága alatt erről nem is volt szabad írni. Az egyik írói megbeszélésen ezt szóvá tették, a párt főtitkára imígyen fejtette ki véleményét:

                    ”Ugyan, hagyják ezt a marhaságot! Minek kell erről írni? Magyarországon van háromezer falu. Mondjuk, hogy falunként megerőszakoltak három nőt. Az összesen kilencezer nő. Ez olyan sok? Ezért kell olyan nagy zajt csapni? Eh, maguk írók, nem ismerik a nagy számok törvényét!”

                    Kedves helytartó elvtárs! Ha csak egyetlen magyar nőt erőszakoltak volna meg, az is vétek lenne. De az elvtárs nem ismeri a nagy számok törvényét, mert annyi bizonyos, hogy falvanként legalább tízet számlálhatunk, és az akkor már harmincezer szerencsétlen nő. Nem szólva a városokról, és elsősorban a fővárosról.

                    A megszálló katonaság a polgári lakosságot sem kímélte. A legkiszolgáltatottabb helyzetben természetesen a nők, akik ki voltak szolgáltatva az állattá vált katonák erőszakoskodásainak. Mindezt a nemi betegségek – elsősorban az ázsiai szifilisz – ugrásszerű elszaporodása jelezte. Sok magyar nő öngyilkos lett vagy megőrült a front elvonulásának hónapjaiban. Helytartó elvtárs, ezek tények, és a tények makacs dolgok.

                    A szörnyű helyzetben a katolikus egyház feje, Serédi Jusztinián hercegprímás főpásztori szózatában igyekezett lelki támaszt nyújtani a meggyalázott lányoknak és asszonyoknak:

                   ”Háború idején is kötelező a hatodik parancs és a szemérmesség törvénye. A szűzi és a házas tisztaság védelme e legnehezebb körülmények közt is kötelességünk. Ha azonban erőszakot szenvedett valaki, és abba belsőleg bele nem egyezett, nyugodt lehet, mert vétek nélkül van, és Isten előtt szüzességének vagy házas tisztességének épségében ragyog.” Ne feledkezzünk meg Apor Vilmos győri püspök hősiességéről és áldozatáról!

                    Aztán  fölöttébb csodálkoztak a szovjetbarát komcsik, hogy a választásokat még Budapesten is elveszítették.

                    De a halottakat is el kellett temetni! Szabó Dezsőt, a „minden aljasság ostorát”, aki az óvóhelyen éhen halt, a következőképpen:”Elmondtam, hogy Szabó Dezső koporsója a Rákóczi téren a havon fekszik. Elhatároztuk, hogy másnap reggel eltemetjük. Elérhető barátainkat még aznap este értesítettük, és másnap kora reggel elkezdtük ásni a sírt a Rákóczi téri elülső vaskerítés mögött középen. A fagyos földet csákánnyal is alig tudtuk feltörni. Délután kettő óra tájban lettünk készen. Lehettünk vagy 15-en. Akkor már Budát bombázták a felettünk szálldosó repülőgépek.” / Arany Bálint /

 

                                                                          50.

 

                   Egyetlen példát ismerek, amikor keceli özvegyasszony büszkén vállalta egy orosz katonatiszttől „szerzett” fiát.  Jóképű kaukázusi apától származhatott az a srác. Örmény vagy azeri lehetett a tettes.

                   Arról, hogy a hadifoglyokkal mi történt a Szovjetunióban, később még mesélek.

         Most megtudjuk, hogy az égen hol keressük a Magyarok csillagát. Nagy szerencsémre arról is hallottam, hogyan sikerült néhány bátor és leleményes férfinak megszöknie a Szibéria felé tartó vonatról. Az eset a következőképpen történt: /Figyelj, Barátom!/

                   Pannonhalma mellett, Jánosházán, egy aprócska településen, gyűjtötték össze a magyar foglyokat. Szerencséje volt két borvárinak, mert egyiküket kijelölték vízhordónak. Neki szabad volt a szamaras kocsival meg rajta a hordóvak ki-bejárkálni.

                   A csacsifogatot mindig kézlegyintéssel engedték útjára a ruszki őrök. Az egész környék csupasz volt. Erdő, bokrok szinte sehol. Messziről fölmagasodott, és fehéren világított a pannonhalmi apátság várszerű épülete. Csak a közeli kis falucska közepén volt egy jó vizű artézi kút. Ide kellett naponta hol kétszer - háromszor kihajtani.

                    A lakosokkal bátran lehetett beszélgetni, mert egyszerre többen is ácsorogtak a kútnál. Kérdezték, hogy mennyi fogoly van a táborban. Hova valósiak?

                    Ekkor esett le a tantusz Varga Laci bácsinál, hogy ezekkel a barátságos emberekkel haza is lehetne üzenni. Kétszer sem kellett rágondolni. Szólt az egyik ácsorgó legénykének, aki nem lehetett több tizennégy évesnél:

                    „Figyelj rám, barátom! Akarsz pénzt keresni vagy nagydarab szalonnát kapni? Fogd a tarisznyádat, és menj el Borvárra, Vargáékhoz az Öregszőlő utcába! Üzenjük, hogy ebben a táborba a víz igen jó, a koszt ellenben igen pocsék. Nemsokára leesik rólunk a nadrág.”

                    A kislegény beleegyezett. Könnyen rá lehetett venni szegényt, mert a falujukban először németek szálltak meg, majd az oroszok. Egy sovány egér sem maradt életben. Ha nem éheznek, a világ minden kincséért sem vágott volna neki egyedül az útnak! Pedig akkor már az egész országban vége volt a harcoknak, nem kellett az orosz katonáktól egy fiatal gyereknek félni.

                   A Duna két partját már pontonhíd kötötte össze. Még vonat is járt rajta. Megjelent az a kopott, sovány legény, és leadta a postát:

                   „Varga Laci bácsiról meg Lukács Pali bácsiról, ha nem sietnek, leesik a nadrág!” Ezért a szónoklatért  egy kiló szalonnát vihetett haza meg egy csokor puszit egy kislánytól. A jó hírért szalonna, öröm, bőséges ebéd és egy tarisznya útravaló.

                    Bár a pestiek már előbb elkezdték a csereberét. Jött az új világ, a „cserevilág”!

                   A puskapor szagát még érezni lehetett az egész országban, de a két asszony elhatározta, hogy útra kelnek. A sonkát, kolbász, szalonnát szépen a ruhák közé rejtették, és két átlagos batyuval nekivágtak az útnak. Vargáéknál egy fiú meg egy kislány maradt otthon, akik mindenkinél jobban féltették az anyjukat. Mi lesz, ha nem jön meg soha? Teljesen árvák maradnak. Az apjukat már két éve nem látták, és úgy érezték, hogy félig árvák. A lányka már tizenkét éves volt. Ő tartotta a lelket a kisöccsében:

                  „Úgy ismered te az anyánkat, hogy neki valami nem sikerül, ha fejébe veszi?” – vigasztalta a testvérét, aki nagyon el volt kámpicsorodva. Állandóan azt hajtogatta:

                  „Ha nem jön vissza egyikük sem, mi lesz velünk?”

                  „Ne fesd az ördögöt a falra, mert mindjárt megjelenik” – mondta most már parancsolóan a lány -, inkább imádkozzunk értük!”

                   Szükségük is volt rá, mert éppen a vonaton ültek, amelyik úgy imbolygott azon az ideiglenes hídon, mintha vízen járna, és nem a víz fölött. De átértek a túlsó partra. A kocsik tele voltak orosz katonákkal, de őket ez nem zavarta. Békésen folytatták útjukat Pannonhalma felé. Mindenkitől csak azt tudakolták:

                    „Merre kell menni Pannonhalmára?”

                    Dunántúlon azt már mindenki tudta. Két nap múlva odaértek. A vízhordó Varga Laci bácsinak leadták a régen várt ölelést és a csomagot. Pista bá’ egy nagydarab sonkával megkente az orosz őrt, és bátran kijöhettek a férfiak asszonyaikkal beszélgetni.

                   Vargáné megtudta, hogy a táborban nyugodt, de sovány élet folyik. Az ura a harmonikáját kicserélte citerára. Arról, hogy mikor mehetnek haza, még nem esett szó. Az asszonyok végül elégedetten indulhattak neki az ismerős útnak. Sokkal kevesebb kalauzra volt szükségük.

                   Azért azt is észrevették, hogy arrafelé igen kemény csaták folyhattak. Az utakat bombatölcsérek szaggatták. Szétlőtt teherautók, kiégett harckocsik földre bukó csövekkel meg lezuhant repülőgépek roncsai - végig az út mentén. „Talán éppen a mi repülőterünkről indultak el ezek a szerencsétlenül járt pilóták vagy pilóta nők” – fontolgatták egymás között.

                    Mert az oroszok a múlt télen kiparancsolták a borváriakat a csornai röptérre: havat lapátolni, a kifutópályát biztosítani. Akkor láttak a pilóták között nőket is. Láttak holtan földet érő orosz pilótát. Erről sok szó esett a faluban:

                   ”Hogy volt ez lehetséges?” Pedig vagy húszan tanúsították, hogy így történt.

                   Az asszonyok egy nap múlva és üres batyukkal hazaértek. Megnyugodva pihenték ki magukat.

                   Pedig, ha tudták volna, hogy mi történt a férfiakkal az elválást követő napon? Gyalogmenet a legközelebbi állomásra! Mindent leadni a fölszálláskor! Még a szájharmonikát és a citerát is!

                   És elindult velük a vonat. A barátságos, megkent őrt kemény katonák váltották föl. Rájuk zárták a marhavagon ajtaját, és már indult is velük a szerelvény kelet felé.

                    Nagyon elkeseredtek, amikor megtudták, hogy Oroszországba viszik őket. Miért lövöldöznek annyit az őrök, ha nem azért, hogy megfélemlítsék őket? Nehogy megpróbáljatok szökni, mert akkor, jaj nektek!

                   Volt közöttük egy szabadkai fiatalember. Mielőtt egy közös vagonba fölszállt volna a borváriakkal, azzal vigasztalta őket:

                    „Ne féljenek, csak gyufát vagy drótot csempésszenek be a vagonba! Én, Kovács Pál létemre, lakatos vagyok. Majd megpróbálom útközben kinyitni a zárat!”

                    Gyufa is, drót is akadt. A borváriak meg a szabadkai szövetkeztek. Hogyha alkalom adódik a szökésre, hárman nekivágnak.

                   Fényes nappal mindig ment a vonat, de elég lassan. Sok helyen rongált, bombázott volt a pálya. Éjszaka álltak, és akkor vették föl a vizet a mozdonyba és a vagonok népének. Ilyenkor figyelte meg lakatos Pali bácsi a zár nyitját, és hajlította passzentosra a drótot. De amilyen mohó a nép, mindenki rögtön ugrani akart, ahogy a zár kinyílt, és a vonat nekilódult. Lakatos Kovács Pál lecsillapította a népet:

                  „Először próbát kell tenni! Én még legény vagyok. Nem hagyok hátra árvákat, ha lelőnek. Én indulok elsőnek, de úgy ugrok, hogy felezem az oszlopközt. Ha tízig tart egy oszlopköz hossza, ötnél ugrok. Megértették?” Csak bólogattak, mint jó diák az órán.

                    „Aztán, ha szerencsésen földet értek, és mozdulatlanul megvárták, míg a vonat elmegy, legyen egy közös jelünk, amivel a sötétben is egymásra találunk. Mi legyen az?” „Füttyszó” – ajánlotta az egyik. „Jó, de valami magyar nótát!” – hagyta jóvá a vezér.

                   „És most figyeljék az ugrásom! Oszlop! Egy, kettő, három, négy, öt! Most!” Földet ért, és nem lőttek. Varga Laci bácsi következett. Ő is földet ért, és nem lőttek. Lukács Pali bácsi volt a legidősebb, de ő sem vallott szégyent.

                   Azután bizonyosan folytatódott a sor, és lehet, hogy az a vagon teljesen kiürült. Ezt nem tudjuk bizonyosan.

                   De a három szövetséges egymásra talált. Azon tanakodtak, hogy merre induljanak. Abban rögtön megállapodtak, hogy országútra sehol sem teszik a lábukat. Nem akarnak oroszokkal találkozni magyar egyenruhában. Mert az utakon akkor még csak az ő autóik furikáztak.

                    Lukács Pali bácsi higgadt ember volt, és egy évtizedig juhász a bugaci pusztán. Nézte a csillagos eget figyelmesen.

                  „Mit nézel, testvér?” – faggatta Varga Laci bácsi.

                  „Keresem a magyarok csillagát, a Jupitert. Mert sík az egész vidék, tehát a Duna és a Tisza között vagyunk. Kecskeméten állhattunk meg vizet vételezni. Az égbolt, szerencsénkre, mint a tükör olyan tiszta, és ott jobbra a magyarok csillaga. Arra menjünk, mindig a csillag után, mint a három királyok!”

                   És mentek egész maradék éjszaka a csillag irányán. Hajnalodáskor, bebújtak egy kukoricásba, és aludtak. Enni csak azt ettek, amit a földeken találtak. Néhol paradicsomot, diót, még a krumplit is kiásták a puszta kezükkel. És nyersen ették, de két nap után úgy legyengültek, hogy napraforgószárba kapaszkodtak, és ilyen bottal lépkedtek tovább. „Vitamin az van dosztig, csak egy kis energia kéne!” – humorizált lakatos Kovács Pál.

                    „A delet még végigalusszuk, és ígérem, hogy holnap reggel otthon leszünk. Közel vagyunk már Kiskőröshöz.”

                   A három mocskos, mert mosdatlan férfi botra támaszkodva, bekopogott a Kukucskáék ablakán. Még koromsötét volt, mert beborult az ég. Nagy nehezen világot gyújtottak ott benn. Aztán kiszóltak egy kis szellőző ablakon:

                   ”Kik maguk?”

                   „Gondolhatod, Kukucska János, jó cimborám, hogy nem az oroszok.”

                    „Te vagy az, Varga Laci? Miért beszélsz olyan halkan?”

                    „Kifogyott belőlem is a szusz, már jártányi erőnk sincs.”

                   „Kerüljetek az ajtó felé!”

                    És kerültek. És előre megköszönték, hogy megmoshatták a kezüket, arcukat. A reggelit, amivel nem akarták halálba enni magukat, ha már szerencsésen kicsúsztak a markából. Csak tejet ittak búzakenyérrel.

                   Meséltek, pihentek. Megtudták, amit az „oroszjárás” után érdemes volt tudni. Szomorúak voltak és vidámak egyszerre, mint a csillagot vesztett egykori három királyok.

 

 

                                                                            51.

 

                   A nagy kérdés az, hogy mi történt lakatos Kovács Palival, amikor visszatért Szabadkára?

                   Délvidéken, 1944 őszén, magyarirtás folyt. A partizánok bevonulásakor mintegy hatvanezer ártatlan és fegyvertelen magyart öltek meg. A majdnem tiszta magyar lakosságú Bezdán községben 480 férfit mészároltak le egy partizánnő vezetésével. Palánkán, a sintértelepen, 50 férfit végeztek ki. Csurog, Zsablya egész magyar lakosságát kiirtották öregekkel, csecsemőkkel, nőkkel együtt. Haláltáborokba kerülnek öregek, betegek gyerekek. Bánságban Járek, a Vajdaságban Gákovo, Kusevlye a táborok helye. Az elsőben harmincezren, a bácskaiakban húszezren voltak. A halottakról a partizánok és a ruhátlan foglyok leszedik a lábbelit, és úgy dobják ki a táborból. A Járeki táborban egyetlen napon nyolcvan halott. Pár hónap alatt 6700. A halottakat tömegsírokba földelték. Egyházi temetésről szó sincs! Agyonlőttek egy asszonyt, mert a temető kőkeresztjénél imádkozott.

        / Matuska Márton beszámolójának csak egy rövid részlete./

                    Még ma sem lehet fejfákkal megjelölni a tömegsírok helyét: 2008-ban.

                    Mitől ilyen erős a magyarellenes gyűlölet? Hamvas Béla szerint:

                   „Az ember könnyen azt gondolná, hogy a kijátszottak, a megcsaltak, vagyis akikkel igazságtalanság esett, ökölbe szorított kézzel tűrnek, és a csalót és a kizsákmányolót és azt, aki az igazságtalanságot elkövette, vagyis a hatalmast, gyűlölik és gyűlölik és ennél forróbb gyűlölet egyáltalán nincs.

                   A valóságban azonban ez a gyűlölet elenyészik amellett, ahogy a hatalmas gyűlöli azt, akit megcsal és kizsákmányol. Mert az, aki az igazságtalanságot csupán elszenvedi, az semmi egyebet nem tesz, mint elkeseredetten és fogcsikorgatva gyűlöl. De az, aki az igazságtalanságot elköveti, az reszketve és hunyászan és bujkálva és alattomosan és titokban és rossz lelkiismerettel gyűlöl.”

                                                / Paradoxon az igazságtalanságról /

                   Igen ám, csakhogy ezzel az aljas, hosszan tartó gyűlölettel egy egész népet ki lehet irtani!

                   Van egy jó magyar közmondás: „Más kárán tanul az okos.” De, hogy kitől tanuljon az ember, ha nem ismer más példát, mint amilyet eddig látott vagy hallott. Varga Laci bácsiék esete olyan volt, mint a fehér holló, és az is későn szállt le Magyarországra. A férfiak tudatába.

                   Ugróczy András, akinek parasztboltja volt a Liget utcában, majdnem szemközt a Boroséval, minden esetre nem is hallhatott róla. Mint családfenntartót csak 1944-ben vonultatták be, és Garán állomásoztak. Ott várták a további parancsot, közben nézték a hosszú kocsisort, amelyik a szemük előtt elvonulva, mintegy harminc kilométeres, ebben az esetben bölcs, „kígyó”, hozta Bácskából a menekülteket.

                    A falu fölött egyre gyakrabban jelentek meg orosz repülőgépek. Találomra ledobtak néhány bombát, és visszarepültek. Pedig Ugróczyné tudott volna nekik ajánlani egy célpontot. Ez pedig a keceli állomás épülete volt, ami tíz kilométerre álldogált Kiskőröstől, és engedte tovább Kalocsáról a Petőfi szülővárosába tartó vonatokat. Tudta, hogy a férjét majd ezen viszik ki a frontra, ami akkor már Kiskunhalashoz közeledett.

                   Jól gondolta. Amikor Andrásékat Kecskeméten kiszállították a vagonokból teljes menetfelszereléssel, minden tisztjük „elszállt”, mint ősszel a madarak.  Városban teljes volt a fejetlenség. A fél város kiürült, alig lézengett valaki az utcákon. Akkor már mindenki feladta, mert az oroszok Kiskunfélegyházán voltak.

                  Ők is, néhány borvári és környékbeli, gondolt egy merészet és nagyot, felkeresték egyik sorstársuk rokonságát a kecskeméti tanyavilágban. Kunyeráltak négy férfi számára civil ruhákat, cserébe nekik ajándékozták a katonai uniformist meg az egyen bakancsukat. Ott, a szemük láttára egy tanyasi udvar búbos kemencéjében vált füstté minden leendő katonai dicsőségük. Azt hitték a kis naivak, hogy ezzel számukra a háború véget ért. Ringatta őket a hamis illúzió, mint más asszony szülöttjét a gonosz mostoha.

                   Kecskeméten már az oroszok voltak az urak. És onnan is távozóban Budapest felé. Sok orosz katona megtanulta ekkor fővárosunk nevét, egy egész vagy egy nagyon rövid életre.

                   Kísérjük nyomon inkább az Ugróczyékat! Úgy ballagtak hazafelé, némi kerülővel Orosháza irányában, mint az obsitos katonák, akik megkapták a legnagyobb jutalmukat: az életet.

                   Nem ám csillag után haladtak, mint az előző történet magyar egyenruhás hősei, hanem mint egyszerű és szegény polgárai a honnak, az országúton. Még abban is reménykedte titkon, hogy stoppolhatnak is, ha lehetőség lesz rá. Talán már otthon is vacsorázunk. „Három év múlva, kedves borvári halandók!” - vigyorgott magánban a párka, aki az emberi sors fonalát szövi.

                   Az egyik útkanyarban, amelyet erdőcsoport takart el a szemük elől, éppen szembe masírozott velük egy századnyi fegyvertelen magyar katona. Négy géppisztolyos orosz kísérte őket. Először meghökkentek, aztán megálltak, és tanácstalanul nézték őket. De nem sokáig kellett várni a tanácsra: „Gyertek ide!” – kiáltotta nekik valaki magyarul. Az egyik orosz meg feléjük fordította a fegyverét.

                   Mit tehettek mást? Odaballagtak. A tolmács, akinek olyan becsületes képe volt, mint Gyurcsánynak, amikor felesküszik a tisztességre.

                   Részletesen elmondta nekik, hogy Szegedig tartsanak velük, mert hivatalos orosz „dokument” nélkül veszélyes járkálni az utakon. A hírös városban majd mindenki megkapja a magáét, aztán nyugodtan hazaballaghatnak.

                   Nem volt más választásuk. Beálltak a menetbe, éppen a durrantós végére. A magyar bakák nem szóltak egy szót sem. Orosházán vagonba raktak őket, és a vonat elindult. Akkor volt csak nagy megdöbbenés, amikor befutottak a szögedi állomásra. Csurig volt egyenruhás meg civil magyarokkal.

                   Az állomás tetején egy orosz géppuskás hasalt, és öten vigyáztak rá davajgitárral. A hatalmas tömeget legalább száz orosz katona fogta gyűrűbe. Nagyban tartott a szűrés. Valóban dokumentumot kaptak azok a férfiak, akik betegek vagy gyenge fizikumúak voltak. Ezeket az orvosok szakszerűen kiszuperálták, és kaptak egy plecsnit arról, hogy betegek, gyengék és öregek.

                   Amikor a szelektálásnak vége volt:

                   ”Mindenki sorakozzon!” – harsogta a bemondó. És a vagonsor százasával elnyelte, mint egy hatalmas óriáskígyó gyomra, az egészséges férfiak ezreit, hogy kihányja őket valahol Oroszországban. Valahol Oroszországban.

                    Ahol korábban már a Krimben nagy alkudozások folytak, mint kofák között a piacon, a harmadik szférába tartozó Közép-Kelet-Európa népeinek sorsáról. A vita legfontosabb kérdése Görögország sorsa volt.

                    Magyarországot, a közismert angolbarát nemzetet, ezért áldozták fel. Odaadták a Szovjetuniónak, amely így összefüggő csatlós országok gyűrűjével vehette körül magát. A nyugatiak helyzetét az is rontotta a térségben, hogy Jugoszláviában és Albániában a kommunisták választások útján jutottak hatalomra, ezért nem is függtek annyira Moszkvától.

 

                                                                          52.

 

                    Akinek a családjáról most szó esik, azok közül az egyik szereplőt, Barátom, te is jól ismerted. Barabás Lajos bácsiról van szó. Ő volt az a szemközt lakó férfi, aki kismotorral járt-kelt a faluban, és első csomagtartójában egy rendkívül értelmes kiskutya ágaskodott.  Együtt indultak, mert minden falubeli közös útra elkísérte a gazdáját. Igen szerették egymást! Aztán a meghalt már a Lajos bácsi, és bánatában, árvaságában utána elpusztult az a szimpatikus kiskutya is. Lajos bácsi szülei és testvérei éltek valamikor elíziumi békességben egy isten háta mögötti tanyán, a vasút fölött, a csatorna partján.

                   Az a fehérre meszelt kis tanya és annak a környéke a borvári paradicsomkert. Elzárva és magányosan, mint Tímár Mihályé a Senki szigetén. Északról a minden évszakban bővizű, halaktól nyüzsgő Kanális a határ.  Olyan tiszta a vize, hogy ihatsz belőle, és még fürödni is lehet. Délről a kalocsai vasútvonal, a fürgén futó fekete kocsikkal. Ha egyik gyerek fölmászik a padláslétrán, még láthatja is. De a mozdony szuszogása ritkán jut el hozzájuk, mert délről nemigen fúj a szél.

                   A nyolc gyerek közül mindig vállalkozik valamelyik, hogy ellenőrizze a menetrendet. Mert Barabásék engedelmeskedtek a Mindenható utasításának, és szép családot nevelnek. Nyolc gyerekük van, de nincs ott szegénység, ahol a húsz hold jó földön minden évben megterem a kenyérnek való, és meghízik a mellé való. A krumpli nagyja akkorára duzzad a földben, mint egy sárgadinnye. Karvastagságú kukoricacsövekkel hizlalják a göndörszőrű disznók szalonnáját. Abból egy liternyi naponta elég a szeles baromfinépnek, amelyiknek akkora paskoma van a Kanális és a tanya közt, hogy a baromfi mellé még a disznókat is ki lehet csapni. Egy hat-hétéves gyerek elég a felügyelethez. Istennek hála, betegség is ritkán fordul meg errefelé, és idegen ember is olyan gyakorisággal, mint a fehér holló.

                   De háború hozzájuk is bekáromkodik. Tíz-tizenöt katona rájuk talál. Elrabolják a két fiatal lovat, a kocsira földobják a két agyonlőtt disznót, és még a tehenüket is a saroglyához kötik. A baromfinépből megmaradt valamennyi, mert szanaszét röpültek a fegyverzajra, bár néhány tyúk már hazatalált. Barabás Lajosék tízen maradtak a Paradicsom romjain. Csupaszon, mint a kisujjam.

                   Akiket az Isten szeret, előbb- utóbb megsegíti. Ebéd után üldögél a család, és még mindig üres a sok kis bendő. Zsírba mártogatott sült krumplit ettek, és az bizony nem ülte meg a gyomrukat. Úgy tűnt, hogy beköszönt a hét szűk esztendő. A következő nap helyén se volt más, mint egy sovány és görbe kérdőjel.

                  Egyik gyereknek sincs kedve felszaladni a létrán, hogy megnézze, jár-e még a kalocsai vonat. Néznek az apjukra, aki elnéz a fejük fölött a földekre, és hallgatózik. Aztán a gyerekek is hallják nem sokára, hogy ugat a Burkus. Ő is elmenekült a tanyából, amikor tegnap a nagy lövöldözés folyt, de úgy látszik most már ő is szolgálatba lépett.

                   Egy okos komondor csak akkor szól, ha fontos mondanivalója van. Úgy látszik, most éppen van. Mindannyian a tanyabejáró elgazosodott útját nézik, amin egy orosz terepjáró imbolyog be a tanyaudvarra. Először megijednek a rajta ülő orosz katonáktól, de az anyjuk megnyugtatja őket:

                    ”Tőlünk már nincs mit elvinni.” Aki ide betér, az csak hozhat. Ha nem jó hírt, hát rosszat. Legföljebb azt, hogy hagyják el a tanyát. Barabás vakarja is a fejét. Ez olyan mozdulat, hogy a kalap meg is emelkedik köszönésképpen, de gyorsan le is lehet engedni, ha a vendég nem érdemli meg. Majd mindjárt kiderül?

                   Most is oroszok jöttek, de a rendesebb fajtából. Három tiszt meg egy tolmács.

                  Aki azt mondja, hogy repülőteret építenek a csornai legelőn, és a tisztek kíváncsiak a környék tanyasi népére. A felderítő repülőgép jelezte ezt a bujkáló, eperfás tanyát. Eljöttek megnézni, hogy milyen emberek lakják.

                   Az öreg Barabás maga köré gyűjti a népét, s ettől fölbátorodva elmeséli, hogy mi történt velük. Megmutatja az üres istállót, a lovak meg a tehén hűlt helyét. A színt, ahonnan kihúzták a kocsit, és megtöltötték döglött disznóval meg zabrált takarmánnyal. A tolmács úgy mondja, hogy rendes család ez.

                   „De milyen szegény lett egyik napról a másikra!” – fakad ki az asszony sírva. Az asszony, az örök szószóló, elmeséli, hogy magukra maradtak, minden nélkül. Most azon töprengenek, hogyan vészeljék át a telet.     

                   Nem fognak megfagyni, legföljebb éhen halni. Mit eszik ez a sok száj egész télen és következő években, mert itt a föld, de nincs mivel fölszántani, nincs mit belevetni. Ha csak bukfencet nem! – sorolja keserűen.

                   Amikor az asszony befejezte a siránkozást, a férfi csak annyit tesz hozzá, hogy tanyán lovak meg kocsi nélkül nincs élet. Szántani kéne, mert ha vetés nincs, jövőre itt nem lesz kenyér. Akkor pedig fogják a koldusbotot, és nekivágnak a világnak. Mind a tízen. De ennyi embert ki fogad be, még ha jó szívű is a rokonság.

                   Az egyik orosz tiszt jegyzetel, a másik csak azt hajtogatja:”Harasó.”

                   A néma gazdát megtisztelik egy néma kézfogással. Aztán felülnek a terepjáróra, és kidöcögnek a tanyabejárón. A kisebb gyerekek mezítláb bukdácsolnak utánuk a derékig érő gazban.

                   Mi lesz most? Kilakoltatják őket a repülőtér miatt? Hová menjünk a gyerekekkel?

                   Másnap, napkeltekor, jön egy orosz kiskatona, és egy makacs tehenet vonszol be az udvarra. Aláírat egy papírt, aztán oroszul elköszön. A tehén tehát marad, az orosz katona géppisztolyát a vállára vetve elballag. Alig múlik el az ebédidő, amikor két süldővel, két zsák kukoricával, ugyanannyi liszttel és krumplival beállít egy parasztkocsi. A kocsi marad, a két szép lovat elvezetik. Mindenről papírt íratnak alá.

                   Amikor esteledik, ugyanaz a két katona, bekocog az udvarra két kicsi lónak a hátán. A lábuk szinte a földet éri. Nekik is van papírjuk, meg is köszönik az aláírást:”Tatar lo, tatar lo” – mondogatják, és hosszan rázzák a gazda kezét.

                   Egy napra ennyi Istenáldás – hálálkodik az asszony -, és te nem is örülsz, apjukom?”

                   Az apjukom örül is meg nem is. A nagy kocsi elé befogni két kicsi lovat, nem lehetetlen, de ekét húzatni velük? Szokták-e a tatár lovacskák a szántást? Ez ütött szöget a fejébe, és ez fájt.

                   Pedig jó látni, hogy a család tele van boldogsággal. A gyerekeknek a kicsiny lovacskák tetszenek, ahogy jóízűen ropogtatják a zabot. Milyen hosszú a sörényük, a farkuk! Ilyen lovai nincsenek a környéken senkinek! Simogatják őket, becézgetik őket. Legszívesebben mellettük aludnának az éjszaka.

                    „Ugye, föl is ülhetünk rájuk?” – rimánkodnak már előre. De takarodó, mert sötét van, és a lámpában már kevés az olaj. Az asszony is gyorsan elalszik, de az embernek nem jön álom a szemére. Magányosan birkózik, mint Jákob az angyallal.

                    Aztán csak kimegy az istállóba, hogy újra körüljárja a már pihenő jószágokat. Szívós, fiatal állatoknak látszanak. Amikor visszabújik az ágyba, a z asszony is fölébred:

                    ”Mi a baj, apjukom?” – kérdi halkan. „Nincs semmi, csak aludj! – de nem teszi hozzá:”Holnap minden kiderül.”

                    A nap akkor kel éppen, amikor a két lovacskát, az eke elé állítja. Egy kicsit körülményes a befogás, mert mindenütt rövidíteni, szűkíteni kell. De az ekét nem lehet kisebbíteni! No, lássuk, hányadán állunk?

                   A lovacskák, úgy tűnik, már csak az indításra várnak. Lajcsi gyerek, a legidősebb fiú, ott áll türelmetlenül a fejüknél, és már olyan szívesen vezetné őket.

                   „Gyí, lovacskáim, gyí!” – adja ki végre a parancsot. De a lovacskák a fülük botját sem mozgatják. Közönyösen álldogálnak, mint a cövek.

                   „Gyí, te! Induljatok! Csak megindulni nehéz” – agitálja őket. Aztán magához tér:

                   „Úristen, ezek csak oroszul értenek! Honnan szerezzek hozzájuk tolmácsot?- mondogatja magának is, meg az egész családnak, amelyik mind egy szálig ott áll a föld szélén, és aggodalommal várja a nekirugaszkodást. Kiabálják a lovacskáknak az ismerős orosz szavakat: „Harasó. Drasztvujtye. Dá.”

                   A kis Lajcsi, aki a fejüknél áll, kiáltja a legnagyobbat:

                   „Édesapám! Azt mondja, amit a rablók hajtogattak!”

                   Lehet, hogy igaza van a gyereknek! – gondolja az öreg Barabás. Aztán megrántja a gyeplőszárat, majd csap vele egyet a lovacskák hátuljára:

                   „No, gyí, kis tatár lovacskáim!” És jó magasra emeli a hangját:

                   ”Jopfoje matty!”

                   Láss csudát, Barabás család! Örvend kicsije-nagyja, mert a lovacskák nekifeszülnek a hámnak, és készül az első barázda. A legkisebb gyerek is versenyt szalad a lovacskákkal a föld szélén. Lajcsi gyereknek is igyekezni kell, hogy bírja velük a tempót. Az öreg Barabás megnyugszik, de aztán újra nyugtalanság feszíti a lelkét:

                   ”Hogy fogom én meggyónni, ezt a sok káromkodást a Gubik Mihály tisztelendő úrnak? Azután Fejes Gábor dűlőszomszédnak is vissza kell vinni a tehenét, mert még azt gondolja, hogy mink raboltattuk el az oroszokkal.”

                   Közben folyik a szántás, majd a vetés. A repülőgépek bombáznak. Az élet folyt tovább a maga medrében, csak nem olyan tisztán, mint a Kanális vize, hanem véresen, mint a Vörös-tengert tápláló Jordán folyó.

                                                                          +

                   Hát ezt a paradicsomkertet is feldúlták az oroszok. Egész Magyarország ilyen volt hajdanában, amikor még magyar királyok uralkodtak, és nem jöttment szultánok és császárok. Magyarország még a huszadik század második háborújának időszakában is, 1944. március 19-ig, a béke szigete volt. A történelem erre a békés partra sodorta a menedéket kereső lengyeleket, zsidókat, akiket a viszonylag szabad államunk megvédett a pusztulástól.

                  Ekkor Hitler csapatai bevonultak, és egyszerre mindenki félni kezdett. Nem a Wehrmachttal volt a bajunk, mert a balkáni hadseregük zöme úriemberekből állt, hanem a fasiszta pártkatonáktól, a Gestapo és az SS embereitől. Ezek rögtön munkába is álltak. Letartóztatták a számukra politikailag legveszélyesebb embereket, és magát az idős kormányzót is megzsarolták fia elrablásával. Az idős ember megadta magát, visszavonta rádiónyilatkozatát az oroszok előtti fegyverletételről, és kinevezte utódát, Szálasi Ferencet.

                 Közben Magyarország területén tovább folyt a háború, és pusztult az ország. A zsidók sorsa megpecsételődött, mert a németek szisztematikusan munkatáborokba hurcolták őket családostól. A budapesti zsidókat még maga a kormányzó megmentette, de a vidékieket elhurcolták.

                 Azt 1944 karácsonyán Budapest körül bezárult az orosz csapatok gyűrűje, és elkezdődött a házról házra folyó öldöklő küzdelem, mert Hitler parancsára a körülzárt német csapatok Budapesten Bécset védték. A hitleri parancs szerint.

                1945. február 13-án az egész fővárost elfoglalták az oroszok, és rögtön kinőtt a romok közül a kommunisták virulens szervezkedése. Első gondjuk egy, a bosszúra kiválóan alkalmas, fegyveres csoport létrehozása volt. Berendezkedtek az Andrássy út 60-ban, a volt nyilas-központban, és működtetni kezdték a „népbíróságokat”.

                 A barnák és a feketék után a vörösök kezdték gyilkolni a lakosságot. Már január 19-én, tehát az ostrom napjaiban, megjelent újságjuk és a címében is a hazugság: Szabadság.

A magyar történelem újabb igen nehéz periódusának néztünk elébe. Haladjunk az események sorrendjében!

                                                                  +

                1945 áprilisának közepén hazánk területének nyugati határán is befejeződnek a harcok. Berendezkedik egy teljesen népidegen hatalom, amelynek kulcsfigurái mind Moszkvából jöttek. Mondhatná valaki, hogy ilyen már megesett nálunk 1919-ben. Igaza van, csak most a Vörös Hadsereget is hozták magukkal.

 

                 

            

 

                                                                        53.

 

                   A magyarországi németek sorsa a mi családunkban nem lehet érzelem nélküli olvasmány. Márpedig a nagyhatalmak, amelyek ma már maguk is tudják, hogy sohasem voltak azok Főleg nem erkölcsi értelemben a potsdami konferencián / 1945. július 17. – augusztus 2. / elfogadták a kollektív bűnösség elvét, megbélyegezték még az újszülött német csecsemőket is, hetediziglen.

                    A hazai németekkel szemben megkezdődtek az intézkedések. Első lépcsőben negyvenezer németet deportáltak már 1944 végétől a Szovjetunió munkatáboraiba. Örök szégyene a Nemzeti Parasztpártnak, Veres Péternek, Illyés Gyulának, hogy ebben is egy követ fújtak a kommunistákkal.  Magyar népi értelmiség, hol itt a következetesség? A csehek és a szlovákok ugyanezt mondták a magyarokra. A Hitler nélküli nyáj már nem volt veszélyes a magyarságra. Büntesd meg az apát, ha vétkezett, de a gyerekére, ha nem bűnös, ne süss szégyenbélyeget!

                    Magyarországról 450 000 németajkút kellett volna kitelepíteni a Szövetséges Ellenőrző Bizottság szerint. Körülbelül a felét ki is telepítették.  Csak az volt a baj, hogy olyanokat is, akik hazájuknak érezték Magyarországot.

                   A szegény sváb belépett a kommunista pártba, kitúrhatta a módosat a házából, kiforgatta a vagyonából. Egész családok kallódtak rokonoknál vagy ismerősöknél.

                   A rendfenntartó erők, nevezzük rendőrségnek, nem szégyellték „házkutatás” címén a svábokat zaklatni, megrabolni. Volt-e ebben szereped a császártöltési disznóságokban, Miska bácsi? Remélem, hogy nem.

                   Csak az említet faluból 400 embert vittek ki a Szovjetunióba ötéves kényszermunkára. Tizenhat évestől hatvan éves korig - majdnem minden férfit. Talán ma már senki sem él közülük, de megmaradt bánatos daluk:

 

                                             Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

                                             Ahol majd nem sirat meg senki, senki, aki él.

                                             Tavasz nem fakaszt rám zöldet,

                                             Elhordja rólam a földet messze majd a szél.

                                            Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

 

                   Hogy mennyire azonos volt a háború utáni magyar és sváb sors, arra éppen a családban van bizonyíték.

                   Valamikor az első világháborúban derekasan hadakozott egy sváb fiatalember. És úgy, mint anyai nagyapám, Farkasfalvi / Filus / András, begyűjtötte a megfelelő számú ezüst keresztet.

                   Nagy – Magyarországot ugyan ő is elvesztette, de a vitézséget elnyerte. Személyesen Horthy Miklós avatta azzá, 1928-ban Völgyi / Wiedner / Bernát néven. Földet nem tudott az „ellentengernagyunk” egyiküknek sem adni, de ebben különböztek a svábok a magyaroktól, azért csak kicsikart egy italmérési engedélyt Kalocsára.

 

                   Egyszer más szóba került a vitézzé avatás, és voltam bátor kifogásolni, hogy miért nem a hallottakat avatták vitézzé. Mit ad Isten, a mohácsi csata történetének olvasásakor kiderült, hogy Perényi Ferenc, nagyváradi püspök, hasonlóan vélekedett a mártíromságról és annak jutalmazásáról.

                    Amikor csatarendbe álltak a maguk huszonötezer harcosával a kétszázezres török haddal szemben „végzetes tréfával mondá a főuraknak:

                    „Tehát ma huszonötezer magyar fog az igaz hitért mártírhalált halni; Brodarics lehetne hozzánk annyi jóval, - ő ismerős Rómában, - hogy neveztetne ki bennünket szentekké.”

 

                   A két lányát még a szülőfalujában, Császártöltésen, gazdagon férjhez adta, azután véglegesen Kalocsához kötötte magát. Mérte a császártöltési meg hajósi sváb bort a potáknak. Felejtsék el, hogy közeledik egy újabb háború, aztán már itt is van, sőt vége is van, mert a németek hetek alatt lerohanták Nyugat – Európát.

                   A lelke mélyén ő is lendítette a karját. Annak is örült, hogy a magyarok területeket kaptak vissza. Minden a legjobban alakult a sváb-magyar szívének.

                   Közben az idősebbik lányának, Völgyi Viktóriának, három gyereke született. Két fiú meg egy lány. Az elsőszülött igen önálló legénynek született, mert már tízéves korában, amikor választani kellett a penna és a kapanyél között, határozottan a penna mellett döntött. Szabályosan megszökött hazulról a kalocsai nagyapjához, aki szívesen fogadta, mert az ő régi, „patinás” sváb nevét viselte. Wiedner Bernátnak hívták.

                   Néha segített beemelni a söntésbe, ami csak a lakóház előszobája volt, egy - egy kishordót. Esetleg a nagyapja fölkérte kóstolónak:

                  ”Mondd meg, fiam, ez még eladható-e?” Ha rábólintott, hogy ezt még a részeg emberek megisszák, bátran pohárba töltötte. De a kislegény nem szokott rá. Szorgalmasan járta a tanító- és kántorképzőt, mialatt a második világháború keleten tombolt. Néha meglátogatta a szüleit, hogy jelentést tegyen:

                  „Én vagyok az iskola egyik legjobb tanulója!” De mindig gyalog járta a hosszú Kalocsa- Császártöltés közti utat, ezért szerezhetett egy maradandó élményt az új világ karizmatikus vezetőjéről, Rákosi elvtársról.

                   Akkoriban, szerencsés volt, ha egy parasztkocsi hátulján lógázhatta a lábát pihenésül. De egyszer megállt mellette egy fekete autó, aminek a sofőrje maga mellé szólítja:

                   ”Üljön be, fiatalember!” Bernát soha semmin sem lepődött meg, legfeljebb ő okozott meglepetést, ez az eset sem volt kivétel. Egy befüggönyözött barátságos, vörös huzatú, tágas autóban ült. Hátul három, tekintélyes külsejű, nyakkendős férfiú üldögélt. Nem nézegetett hátra, de amikor belépett a sofőr mellé, ezt már megállapította. Azután Kalocsához közel, egy kukoricás mellett megálltak, és az utasok kiszálltak.

                    Ekkor tűnt föl neki, egyszerű földi halandónak, hogy a földet öntöző egyik férfi Rákosi Mátyás. Nem volt már akkoriban, 1947-ben, olyan ember, aki ne ismerte volna impozáns külsejét és simára fésült haját.

                   Kalocsán kitették. Megköszönte az utazást, és szerencsés jó utat kívánt. Ő is folytatta tovább a magáét, kevesebb szerencsével, mert Kalocsa környékén nem volt könnyű elhelyezkedni. Erre bőven volt tanító is, kántor is. Hiába végzett kitűnő eredménnyel, állást csak a Dunántúl szívében, Koppány földjén, Páriban kapott. Kántortanítói állást, a vele járó lakást és földet. Közben a császártöltési családját: anyját, apját, két testvérét egy szegény, de ambiciózus sváb kommunista kilakoltatta, és a helyükre költözött.

                   Hová menekülhettek, szegény páriák?  Páriba, ahol beköltöztek a fiuk lakásába. Bernát kántorkodott és tanított, ők meg művelték a tanítóföldet.

                    Amíg ezek történtek a hazai oldalon, hasonló tortúra kezdődött Csehszlovákiában egy magyar családdal, Czompó Jánosékkal. Benes, legyen átkozott e név is, egy demokrata bőrébe bújt fasiszta farkas, koldusbotra juttatta, elűzte a magyarok egy részét. Különösen a vagyonosabbak birtokaira fájt a szlovákok foga.

                   A jószívű tótoktól kaptak egy vagont a vagyonért cserébe, és a bútoraikat áthozhatták a határon. Nekik Pári lett a végállomásuk, ahol egy kiköltöztetett idős sváb házaspár házába költözhettek. Ekkor még csak hatan voltak, mert a családfő szüleit, / A feleség szülei: Horváth János és Pócs Mária maradtak. / és a két gyereküket, Matildot és Ilonkát hozták magukkal, de itt még született kettő, Vilmos és Margit. De rövidesen tízen lettek, mert az idős, kitelepített német házaspárt is befogadták.

                    Közben Wiedner Bernát családjában is nagy lett a felfordulás, mert a kántortanító úrnak az iskolák 48-as államosításakor föltették a hamleti kérdést:”Tanítani vagy kántorkodni?” A kántorkodást választotta. Igen jó hangja volt, tudniillik, és jóval kisebb pedagógusi ambíciója.

                   Akkor pedig még a faluból is mennie kellett volna családostul, ha korábban nem kötik össze szorosra a két család sorsát egy házassággal. A sváb Bernát elvette a magyar Matildot, Czompóék idősebbik lányát, és megszületett WIEDNER MÁRIA. Volt hova költözniük. Most már tizenheten laktak egy födél alatt. Békében és nemzetiségi bicskanyitogatás nélkül. A házban nem volt nyelvrendelet, hacsak azt nem számítjuk annak, hogy Czompó János szava volt a döntő minden fontos kérdésben.

        

                                                                           54.

 

                                                   LEVÉL CSEHSZLOVÁKIÁBÓL

                                      Dicsértessék a Jézus Krisztus, kelt 1950. bov.18.

 

 

 

                   Tudod, Barátom, ha az Ugranyeczeket emlegetem, akkor a tulajdon édesapám és édesanyám sorsáról van szó. Anyám volt az a kardos fiatalasszony, aki lefújta a kivándorlást, és tartotta a „frontot” a félig üres boltban még negyvenötben is. Amit ott hallott, azt adta tovább nekem, az egyetlen életben maradt gyereknek.

                   Egy teljes éven át semmi hír a férjéről, de bátyjáról, a Józsiról sem. Mintha a föld nyelte volna el őket szemtanúk nélkül. Elég mohó volt akkoriban a szülőföldünk. De miért etettük annyi fiatal testtel és vérrel, Istenem?

                   Andris, az öccse még Voronyezs után leszerelt. Többé nem is hívták, de a halál húsz év múlva, negyvennégy éves korában szólította, mert egy szilánk a sokból, amelyektől súlyosan megsérült, benne maradt a testében. Hosszúra nyúlt haragos agóniája. Egészen 1958-ig.

                   Tehát semmi hír az elveszettekről. Az asszonyok, mert csak idős emberek voltak a faluban, kalákában segítették egymást a szőlőmunkákban.

                    Manapság ezt büntetik, pedig nehéz időkben ez komoly lelki erőt is adott. A „szolidaritástól” félnek, mint a nyolcvanas évek elején lengyelhonban Jaruzelszkiék.

                  A fővárosiak is megindultak, és amikor a meggyfák virágozni kezdtek, „kivirágzott” a cserevilág is. Az első hullámai azonnal elérték Borvárt, mert vasúton könnyen meg lehetett közelíteni. Hová fordult a bizonytalan idegen? A boltoshoz, aki jól ismerte a környék lakóinak anyagi helyzetét. De szívesen adott, ingyen, éjszakai szállást a rászorulóknak és színpatikusoknak. Így kötöttek életre szóló barátságot a Jakics-házaspárral.     Volt olyan pesti is, aki a szállásért felajánlotta:

                    „A nyár közepén úgy fizetünk, jön az egész család szőlőt kapálni.”

                   Becsületükre legyen mondva, le is jöttek. De a nagy melegben gyorsan bedobták a törölközőt, helyesebben, a kapát a kunyhó hűvösébe. Álladóan a napot nézték, mintha még sohasem látták volna, és sopánkodtak:

                   ”Esztikém, maga hogyan bírja ki ezt az állati meleget?” Ugróczyné elmagyarázta nekik igen röviden:

                    „Hozzászoktunk már gyerekkorunk óta.”

                   De megkegyelmezett nekik. A delet már a kunyhó hűvös árnyékában, a gyepen heverészve töltötték. Jól laktak és beszélgettek. A pesti harcok, bombázások szörnyűségeiről, a nélkülözésről. Ugrócziné a Pest felé menetrendszerűen járatozó amerikai gépek százairól, amelyek már a zúgásukkal is rémületbe ejtették a kisgyerekeket. „Nagyon sajnáltuk a szegény fővárosaikat, mert tudtuk, hogy most házak omlanak össze. Teljesen ártatlan csöppségek és öregek pusztulnak.”

                   Megebédeltek, aztán indulásig kipihenték magukat. Ugróczyné egy éppen témába vágó történettel szórakoztatta őket.

                    A II. Rákóczi Ferenc utcában, a főutcában, magányosan éldegél még máma is, mert már a fiaik vagy két évtizede kirepültek a fészekből, egy idős házaspár. Flaisz Ferenc bácsi volt a gazda hivatalosan, de az ügyintéző a felesége. Hosszú kert követi az udvart, benn a falu szívében. Ez elég munkát adott a két öregnek. Zöldséget termeltek, és árulták a piacon. Abból éldegéltek. No, meg ha többre volt szükségük, a fiúkhoz fordultak, mert volt nekik mit meghálálni. Hat - hat hold jó földet kapott mind a kettő, amikor megnősült.

                   Az ország fölött még borús volt az ég, amikor az öregasszony úgy gondolta, március elején, hogy elő kell készíteni a közelgő tavaszra a szerszámokat, a kosarakat, és mindent, ami a kerti munkához kell.

                    A kamra ajtaját utoljára akkor nyitotta ki, amikor az oroszok meg akarták nézni a hordók tartalmát. Szőlőjüket már régen odaadták a gyerekeknek, bizony a hordók belseje olyan volt már, mint a tapló, vagy gombás, mert rohadni kezdett.  Nem is ezért ment a Terka néni, hanem a szerszámok meg a kosarak miatt. A duggatnivaló hagymáért, ami a falon lógott egy virágos, régi kendőjébe kötve. Meg a kapáért, ásóért, gereblyéért. Hátha van rajtuk javítani való:

                   „Az apjukom is hozzáfoghat, nagyon eltunyultak a téli pihenőn a kezei meg a lábai.” Kívánta már a friss télvégi, tiszta levegőt is. Aki dolgozik, úgyis fölmelegszik.

                   Az oroszok után öt hónappal, először nyitotta ki az ajtót, és olyan rendetlenséget talált, hogy alig tudott szóhoz jutni. Ki lehetett a bűnös? Macskák randalíroztak? De azoktól nem fordulnak föl a hordók, és hullik szét apró darabokra a faputtony, éppen a szellőző ablak alatt. Mert az mindig nyitva volt. Télen-nyáron, egész évben. Egy kis friss levegő mindig jót tett a bornak is, zöldségnek is, ha ide betették hűteni.

                    „Ember, gyere, és láss csodát! Meg segíts rendet csinálni!” – szólította az asszony Feri bácsi is csodálkozott, de ketten csak neki fogtak a hordók helyre billentésének, a szétszóródott szerszámok összegyűjtésének. Terka néni a fal mellett rendezgetett valamit, amikor nagyot kiáltott:

                    „Ember, bomba van a kamrában! Itt lapul a falnál, ni!”

                    Feri bácsi megnézte, hiszen nem volt ő gyáva ember, végigkínlódta az első világháborút. De azt is tudta, hogy ezzel a jószággal nem lehet tréfálni.

                   ”Biztosan valamelyik repülőgép tojta ezt a záptojást” - állapította meg, nem egészen katonásan -, és besuttyant a szellőztetőn. De amikor még leejtette, nem tudta, hogy záp, az édesanyja mindenét. Ettől a bombától igencsak léket kapott volna a ház. ”

                     „Asszony, azt mentsük, ami távol van tőle!” – adta ki a szakszerű ukázt. Óvatosan kimentették a szerszámokat, a kosarakat, de a duggatni való hagyma maradt, mert az túl közel lógott a bombához. A kerti munka elkezdődött, de a félelem állandóan ébren tartotta őket. Sokszor forgolódtak álmatlanul, és nappal aludtak éjszaka helyett.

                    Rázárták ugyan az ajtót, de hátha be esz oda a fene valakit éjszaka. És akkor levegőbe repülnek vele együtt. De aztán kitalálták, mert egyszerű volt, mint a pofon, a rettegés gyógyszerét. Mindenkinek elmondták a piacon, hogy mit hagyott rájuk a háború. Másnap már az egész falu tudta, de senki nem vállalkozott arra, hogy megtekintse, vagy, ne adj Isten, kivigye onnan. Még vendégük sem volt egészen májusig.

                   A cserevilág kezdetén megjelent náluk egy pesti fiatalember, hogy ő kihozza egy tábla szalonnáért vagy egy nagy sonkáért. Még el is temeti.

                   Úgy is lett. Akkora nézőserege még egyetlen vásárnak sem volt Kétszélen, mint ennek a vállalkozásnak. A szomszéd telkek tele voltak kíváncsi emberekkel, akik alig várták a robbanást. A többség, mert a kibicnek nincs veszteni valója, arra szavazott.

                    De sokkal simábban ment minden. Már előre ásott neki két méter hosszú, méter mélységű gödröt a telek lábjában. Az ölében kihozta a hosszúkás fém tököt. Óvatosan belefektette a sírba, aztán kapával ráhúzta a puha földet. Ráadásnak még azt a viccet is megcsinálta, hogy fejfát készített neki, és bicskával rárótta: Made in USA.

                   Aztán a bámuló nép tapsoló sorfala között, mint egy hős, hóna alatt az oldalszalonnával, elköszönt:

                   „Aztán szóljanak majd a tűzszerészeknek, azok oldalszalonna nélkül is elviszik!”

                   Megnyugodhatott a két öreg, a környék népe és az egész falu. Feri bácsiéknak ennyit segített a cserevilág.

                   Közben Ugróczyné kapásai kiheverték a semmittevés fáradalmait. Volt, aki szunyókált is egyet. Amikor már a nap sem tűzött olyan melegen, még megkapáltak egy - egy borozdát. Aztán gyalogosan, vállukon a kapával, mint az igazi szőlőmunkások, napnyugtára hazaértek. Amikor a nap is lepihent nyugonni ágyába, a pestiek is édesen aludtak már.

                  Pihenjünk mi is, Barátom! Elég sokáig koptattam ma is öreg szemeimet.

 

                                                                           55.

 

                    Folytassuk ott, hogy 1945 végén életjelt adott az Oroszországba hurcolt édesapám. Csak egy képeslapot küldött, de mekkora örömet szerzett vele. Kiderült, hogy megvannak, nem betegek, és sokat kell dolgozniuk kevés élelemért.

                   Az édesanyám majd kibújt a bőréből örömében. Megmutatta a szomszédoknak, a rokonságnak, és két választ is küldött egyszerre. Mindkét levélbe zárta gyönyörű, négyéves fiuk fényképét, és egy közös képet a kisgyerekről meg önmagáról. Az egyik levelet meg is kapta az édesapám. Okos volt ez az előrelátás. Még ma is igen jó felvételnek tartom őket, pedig milyen primitív géppel fotózhattak bennünket Borváron! Jól mutattunk rajta, no! Attól kezdve gyakrabban jöttek-mentek a levelek.

                   Anyám gyakran volt a boltban magányosan, mert 1946-ban pénze már nem volt senkinek, de ha volt is, semmit nem ért egy fabatkát sem. Mindenki a forintot várta. Néha betévedt egy-egy vevő sóért, cukorért, lámpaolajért, csupa nélkülözhetetlen áruért. De jöttek olyanok is, elsősorban fiatalasszonyok, akik csak el akartak mesélni valami örömhírt a hozzátartozójukról.

                  Volt közöttük egy igen bőbeszédű, butácska szomszéd utcabeli, akinek a vőlegénye nemrég jött haza a három évig tartó hadifogságból. No, ezt a fiatalasszonyt anyám alaposan kifaggatta. Mit is beszélek? Csak úgy ömlött belőle a szó, mint felhőszakadás idejében az eső.

                   „A vőlegényem volt már a Pista, amikor éppen behívták. Jött az SAS –behívó. Másnap korán reggel indult is. Ahogy elmesélte, túl voltak már a határon, a Kárpátokon, azokon a magas hegyeken. Szóval egyenesen a frontra vitték, Oroszországba. Két hét múlva fogságba is esett.

                   Vagonokba rakták a magyarokat, és amikor tele volt egy hosszú szerelvény, elindultak velük Szibériába. Legalább is nekik ezt mondták.

                   Csak az Uralig vitték őket, szerencsére. Mert útközben az oroszok a jó lábbelijeiket mind elszedték, és csavarhatták a lábfejüket mindenféle rongyba. Így is volt, akinek megfagyott a lába, mire leszállás után begyalogoltak egy nagyvárosba. Ott egy bánya mellett volt négyszáz magyarnak egy barakkja. Az én Pistám is odakerült. Levelet nem írhattak, nem kaphattak.

                   A bányában nagyon olcsó volt az élet. Csalánlevest kaptak, benne néhány szem búza, ezt volt az ebédjük. Ha nagy ritkán kaptak két deka szalonnát, a hajcsárok a szemükre hányták: „Jó kosztot megenni, de nem dolgozni!” – ordítottak rájuk a bányában. Pedig igyekeztek volna ők, de nem bírták erővel. Többen is voltak együtt falubeliek, aki minden veszélyre figyelmeztették egymást: „Ne igyatok forralatlan vizet, mert megdöglötök! Elvisz benneteket is a hasmenés.” Még rigmust is gyártottak, hogy mindenki megjegyezze:”Aki az orosz vizét issza, az már nem tér soha vissza!” Szomorú kis versike ez, de ha egy embert észnél tartott a legnehezebb órában, már hasznos volt.

                    Mert a gyengeség miatt naponta meghalt a barakkban valaki. Ha reggel munkára parancsolták őket, és vaki nem állt föl az ágyról, tudták, hogy az éjszaka meghalt. Nyáron könnyen eltakarították a halottakat, de télen szörnyű volt a halál. A keményre fagyott földbe nem temethettek. Egy csukható, fából készült raktárban dobálták őket egy más tetejére. Teljesen meztelenül, mert a ruhájuk kellett a még élő embereknek.

                   Egy ilyen hodály tavaszra teljesen megtelt. Mivel ott a tél hosszú ideig tart, csak május elejére engedett föl a föld annyira, hogy sír áshattak neki. De nem ám, mint itthon a temetőben! Mindenkinek külön-külön, hanem tömegsírt nagy markolókkal, ahova akár kétszáz embert is dózerrel borítottak be egyszerre. A rabok közül választották ki a hullaszállítókat. Egyszer a Pista is köztük volt. Azt mondta nekem éppen tegnap szégyenlősen, hogy azoknak a kővé fagyott férfiaknak még nemük sem volt.

                   Mert már egy hete összeházasodtunk, ahogy a fogság előtt ígérte. Én meg etetem, hogy mindenre legyen ereje ennyi megpróbáltatás után. Máma is húsleves volt ebédre. Ha láttad volna, Esztikém? Nemcsak a szájával, de még a szemeivel is ette. Nem csócsálja ám a falatot, mit annak előtte, hanem az első néhány napban még a tányért is kinyalta. Annyira hozzá volt szokva a szegény uram.”

                   Közben az édesanyám azon töprengett: Abből a táborból nem jött levél, tehát az uramé jobb hely. Halálesetekről nem tesz említést, de lehet, hogy csak a levelek ellenőrzése miatt. Bízzunk Istenben, hogy ő hazatér!

 

                  Közben lejátszódott a kékcédulás választások komédiája, aminek következtében az MKP megnyerte a választásokat, és tovább nyomult a diktatúra felé. Az új összetételű parlamentben már nem volt szava sem a tisztességnek, sem az igazságnak. Eljött a Marosánok ideje!

                   Közben a Gellért-hegy tetején fölmagasodott a Szabadság-szobor nőalakja a diadalívként feszülő pálmaággal. Ezt kezdetben ifjú Horthy Miklós síremlékének tervezte Kisfaludy-Stróbl Zsigmond, de aztán egy „davajgitáros szovjet katonát szobrintott eléje, és kész volt a magyar szabadság szobra. Olyan is lett a magyar szabadság!

                   Közben a Lux-szállóban, amely a moszkvai emigránsok és vezető Komintern-hivatalnokok szálláshelye volt, a páthierarchia élén állók világában zajlott az „élet”. Az emigrációból hazatért emigráns-feleségek, döbbenetes képet festettek róla. Halálos végű intrikák, hatalmi és szerelmi vetélkedések.

                   „Ulbricht, hát az is valaki?” – jegyezte meg a kelet- német kommunisták fejéről. „Hiszen a Lux-ban csak az ötödik emeleten lakott.” A szállodában arról lehetett megtudni, hogy ki hol áll a párt ranglétráján, hogy melyik emeleten volt a szobája. S a folyosókon úgy figyelték meg, hogy nem bukott-e ki valaki a szovjet elvtársak kegyeiből, hogy azt lesték, sonkát vagy tojást, vagy csak vajat kapott-e a reggelijéhez? / Tisztító vihar /

 

                   Negyvenhét októberének elején, egy év múlva, meg is érkezett.

                   1947 októberének egyik alkonyatán kopogtattak az ablakunkon. Palásti János, az Isten áldja meg haló porában is, hozta az örömhírt, hogy apám egy konflison már hazafelé tart az állomásról.

                     Anyám szépen felöltözött, nem akarta, hogy a viszontlátáskor csalódást okozzon. Az asszonyok már csak ilyenek! – állapítottam meg nem egészen ötéves koromban. Aztán kézen fogott, de erősen ám, mintha bilincs szorította volna a csuklómat, hogy az ő tempójában szinte repülnöm kellett. Még most is emlékszem szoknyáinak suhogására.

                   Valahol a Bogárzó hídjának tájékán állt meg apámmal a kocsi, és onnan már hármasban folytattuk a rövid utat hazafelé. Mire a házba értünk, már mind ott voltak a rokonok, az ismerős szomszédok. Igen szép és sírós fogadtatás volt.

                   Rólam, ami igen ritka volt addigi életemben, mindenki megfeledkezett. Amíg az ölelések, csókok estek, alaposan megnéztem magamnak ezt az ismeretlen embert. Nem hasonlított az esküvői képen látott férfira. Sovány volt és sápadt. Arca borostás, a szemei sem néztek olyan szúrósan, mint azon a képen. Szedett-vedett, gyűrött ruha volt rajta. A haja is fésületlen. Egyszóval, nem szívesen vállaltam apámnak, a képen lévő jobban tetszett.

                   Aztán csak észrevettek engem is. Mindenki mondott ennek az idegen embernek annyi jót rólam, hogy szinte szégyelltem. Szép és egészséges fúnak minősítettek, aki úgy tud futni, mint a nyúl. Meg jó modorúnak, aki mindig köszön az idősebbeknek. Azt már nem tették, hozzá, hogy addig és annyiszor ismételtem a köszönést, míg észre nem vették szerénységemet.

                   Aztán fölemelt az apám, és kerekperec kijelentette, hogy hála Istennek, inkább az anyjára hasonlít. Én ezzel nem értettem már akkor sem egyet, mert a nyanyám mindig azt hajtogatta, hogy kiköpött Andris vagyok.

                    Olyan, mint a fiatalabbik nagybátyám, aki az ő kedvence volt, és aki már évekkel korábban hazavergődött a frontról. Akkoriban éppen a felesége hálójában gyötrődött, szegény. Kicsi voltam, de szemfüles.

                     Tudtam a család minden tagjáról, hogy most jó vagy rossz irányban halad-e az élete. Sajnos, mind a két nagybátyámról csak rosszat hallottam. Józsi bácsiról, hogy szegény meghalt. Az Andris bácsiról, hogy a házassága haldoklik. Bocsánat: Úgy mondták ezek a durva felnőttek, hogy „döglödik”

                   Még tíz évig tartott ez így, és végül András nagybátyám halt bele.

                   Aztán csak magasra emelt az apám, egészen a mennyezetig, ami elég alacsonyan volt, és kijelentette:

                   ”Már csak ezért is érdemes volt megtenni ezt a potom kétezer kilométeres utat!” - ennél nagyobb dicséretet sohasem hallottam tőle. Más alkalmakkor legfeljebb a szeme beszélt, mert büszkén csillogott.

                   Amikor olyan meghitten fogadtuk, nem is tudtuk, hogy még szovjet fogságban van. Mert az „elbocsátó szép üzenet” csak decemberben érkezett meg. Hozzácsapva a háromévi munkabére: négy kemény forint! Keveset dolgozhatott ott kinn, vagy nagyon alacsony volt a magyar munka bére? Ki tudná azt most már megmondani?

                   De amikor magunkra maradtunk, csupa keserűség és panasz lett minden szava. A gyónás szokott ennyire őszinte lenni, ha a pap méltó a bizalmunkra. Még azt sem titkolta el előttünk, hogy gyakran sírt is, és ezért a társai haragudtak:

                   „Ne vedd el minden reményünket!” – ezt hányták a szemére. Mennyi embertelenséget, megalázást át kellett élniük.

                   „Nem hittem, hogy valamikor hazavergődhetek!” – ezzel zárta a fölszakadó emlékek sorát.

                   Anyám kedvezett neki. Kezdetben a legyengült gyomrának csak húsleveseket főzött, mellé a kedvenc tésztáit. Aztán egyre többet és erősebbet. Úgy, hogy amikor a negyedik ember is beköszöntött, tudniillik a december, már újra vágni lehetett volna a füstöt a konyhában, és ugyanúgy csattogott az asztalon a kártya, mint annak előtte.

                   Juhász Miska bácsi is köztük, aki akkoriban már rendőrként a svábokra vigyázott Császártöltésen. Apám hívta az asztalunkhoz, mint unokatestvérét. Az után, hogy megnősült, majd családostul a közelünkbe, egy Nyúl utcai nádfödeles házba költöztek.. Ő is nálunk volt esténként, mint „annak” előtte, amiről egyre ritkábban esett szó. Bár a Miska bácsi nem szívesen hallgatta, ha szidják az új rendszert! De ő rokon volt, nem kellett tőle tartani.

                    Minden este járta az ördög bibliája:”Osszamár! Hamarhamondja!”

                    Játszottak még a szavakkal is, és bagóztak, mint a megszállottak. Az ablakot gyakran ki kellett nyitni, de félő volt, hogy a karácsony táján szálldogáló angyalok, nagyokat tüsszentve, sértődötten hátat fordítanak a háznak. Aztán hideg januári napokkal beköszöntött az új év: az 1948.

                  

 

                                                                           56.

 

                   Ezt a történetet kezdhetném úgy is, kedves Barátom, ahogy a mesék kezdődnek. Egyszer volt egy agyalágyult király meg egyúttal császár is, aki nyolvannégy éves korában elhatározta, hogy háborút indít a fél világ ellen. Aztán a vesztett háború végén az ellentengernagya vitézzé avatta az életben maradottakat.

                    Hogy is van ez? Akik hősi halált haltak, miért ne kapták meg posztumusz a vitézi címet? Ha valakik megérdemelték, a hősi halottak bizonyosan.

         De mi voltunk az a nép, akit a háborús részvétel miatt kirívóan és aljasul megbüntettek.

 

         Jó lesz, ha emlékezetünkbe idézzük gróf Apponyi Albert „pusztába kiáltott”szavait:

          „Mégis, ha Magyarország mégis abba a helyzete állíttatnék, hogy választania kellene ennek a békének elfogadása vagy aláírásának visszautasítása között, úgy tulajdonképpen azt a kérdést kéne föltennie magának: Legyen – e öngyilkos azért, hogy ne haljon meg?

                    Ilyen nehéz és rendkívüli helyzetet látva, felmerül a kérdés, hogy a fent említett elvek és érdekek mely szempontja váltotta ki ezt a különleges szigorúságot Magyarországgal szemben?

                    Önök, uraim, akiket a győzelem a bírói székhez juttatott, önök kimondották egykori ellenségeiknek, a központi hatalmaknak a bűnösségét, és elhatározták, hogy a háború következményeit a felelősökre hárítják. Ám legyen!

                    De ez esetben a megtorlásnak, úgy vélem, arányban kellene állnia a bűnösség mértékével, és mivel Magyarországot sújtják a legszigorúbb és már a létét is veszélyeztető feltételekkel, azt lehetne hinni, hogy az összes nemzetek közül éppen Magyarországot tekintik a legbűnösebbnek.

                   Uraim! Anélkül, hogy a kérdés részleteibe bocsátkoznék, hiszen ezt benyújtandó okmányaink fogják megtenni, mindenekelőtt úgy vélem, hogy ezt az ítéletet nem lehet kimondani oly nemzet felett, amely abban a pillanatban, amidőn a háború kitört, nem bírt teljes függetlenséggel, és csak részleges befolyást gyakorolhatott az Osztrák-Magyar Monarchia ügyeiben.

                    És amely nemzet ezt, mint a legutóbb nyilvánosságra hozott okmányok bizonyítják, fel is használt arra, hogy helytelenítse azokat a lépéseket, amelyeknek a háborút elő kellett idézniök.

                   Ha az egykori területünk, a történelmi Magyarország érdekében felhozandó érveink az önök szemében nem lesznek eléggé döntőek, úgy javasoljuk, hogy kérdezzék meg az érdekelt népességet. Előre is alávetjük magunkat ítéletüknek. Ha pedig mi ezt az álláspontot foglaljuk el, és ellenfeleink követeléseiket és aspirációikat nem merik a nép ítélete alá bocsátani, úgy vajon kinek a javára szól a föltevés?”

 

                   De bekövetkezett a trianoni tragédia!

         

                   Anyai nagyapám megkapta a vitézi címet, mert a fronton különleges bátorságot tanúsított. Csak annyit kértek cserébe, hogy az előző nevét változtassa magyarrá! Így lett belőle vitéz Farkasfalvi András. Ennek a vitéz, szavamat rá, talpig becsületes embernek született két fia, József és András, az én nagybátyáim. Amikor az orosz fogságból hazaszökött, még egy kislányt is a világra segített. Esztert, az édesanyámat.

                  Ha valaki nagyon hasonlított rá, a megbízható nyelvek szerint, az a legidősebb fia volt. Aki mát úgy indult neki a második világháborúnak, hogy fölvette, mint első szülött, a vitézi címet. Nyugodt, megfontolt, a jó tanácsokra hallgató fiatalember volt. Apja fia.

                   Amikor az oroszok már a Kiskunhalas felé tartottak, hazaugrott az egységétől látogatóba a szüleihez, és azzal a nem titkolt reménységgel, hogy nem megy vissza, elrejtőzik valahol az oroszok megérkezéséig. Erre buzdította a felesége is, aki néhány hónapja volt az övé. Igen ám, de az édesanyjának volt egy friss és fájdalmas élménye arról, hogyan büntetik meg a szökevény katonákat. Két nappal korábban szemtanúja volt három civil ruhás, bujkáló katona kivégzésének a szomszéd utcában. Azt mondta a fiának:

                    „Menj vissza, gyerekem, mert nem akarom, hogy a szemem láttára lőjenek agyon!”

                   Számára az édesanyja szava parancs volt. Visszament Kiskunfélegyházára a bajtársai közé. Két évig nem tudtunk róla semmit, de semmit. Egyszer csak negyvenhat nyarának végén, megjelent a nagyanyám, és sírva újságolta, hogy valószínűleg Farkasfalvi József holttestét találták meg. A kiskunfélegyházi hatóság kéri a szülőket: „Jöjjenek azonosítani!”

                   Mindkét szülő útra kelt, és a fémfogairól azonosítani tudták. Halálának és szinte titokzatos eltűnésének körülményeiről annyit sikerült megtudni: Egy gazda talált rá a tanyája mellett holtan, vagy a halál küszöbén. Mindenesetre ott halt meg a félegyházi határban.

                   Ez a hétpróbás gazember, ahelyett, hogy bejelentette volna a halott katona megtalálását, a szántóföldjén eltemette. Jó mélyre, hogy az eke ki ne forgathassa a földből. Már másodszor vetett és aratott azon a földön, amelyben a szerencsétlenül járt nagybátyám feküdt. És ki tudja, hányszor megtette volna még, ha a szomszéddal, aki tudott a dologról, össze nem vesznek. Az bosszúból följelentette. Ezért találtunk rá a legjobb, legengedelmesebb testvérre és fiúra. Az én József nagybátyámra.

                   Beszélgettünk már oroszokról, akik állattá váltak a háború hatására. Mit mondjunk erre a szemét emberre, aki a kisujját sem mozdította egy hősi halott érdekében, sőt, a testével trágyázta a földjét. Mondjuk újra, amit mondtunk:

 „Szemét ember, nem ember!”

                   Most itthon pihen a nagybátyám, mert a halott bajtársak közös sírja befogadta. A felesége pedig, ez a hozzávaló derék asszony, nem vált el tőle. Haláláig hordta a fekete gyászruhát, közel ötven éven át. Ha húsvétkor, gyerekkoromban, meglátogattam őket az Újfalu fölső végén, olyan szeretettel fogadtak mindig, mintha a vérem vér lenne a vérükből.

 

                                                                         57.

.

                   Magyarország 1948-ban teljesen a kommunisták kezébe került. Ezt az embertípust a történelem viszonylag rövid időn belül tenyésztette ki. A felvilágosodás korában jelenik meg először. Akkor arról lehetet felismerni, hogy nem tűr ellentmondást. Ami ugyebár éles ellentétben áll a híres harci jelszóval:

                    „Szabadság, egyenlőség, testvériség!”

                    Első emberi formáját Voltaire-ben hozza létre, aki mindent, ami a múltban tisztelendő volt, elutasított:

                    „Taposd el a gyalázatost!”

 

                   Minden úgy ment át a huszadik századba, hogy jottányit sem kellett rajta módosítania Lenin elvtársnak, vagy Sztálinnak, csak végrehajtani. Amilyen tempóban rogytak térdre a székesegyházak, olyan tempóban épültek a lágerek a másként gondolkodóknak. A jelszó természetesem maradt a régi:

                   ”Szabadság, egyenlőség, testvériség!”

                    Amint a bölcs Madách Imrénk a tizenkilencedik században már kiegészíti:

                   ”Halál reá, ki el nem ismeri!”

 

                     Melyiket a három közül? Például az „egyenlőséget”:

                     Itt vannak mindjárt a feministák! A nemek közötti teljes egyenlőségért küzdenek inaszakadtukban. A már halott Rosa Luxemburggal az élen. Fogadjunk, hogy egy ritka ronda némber volt. Nem kellett a kutyának sem. Hiszen csak a nőkben van az a vonzerő, ami sugárzik, ami megejt, ami csapdába csal, ami szerelmet ébreszt. Erről szól az egész világ kultúrája, cáfolván a randa feministák proklamációit.

                   Mekkora vakság kellett ahhoz, hogy ne vegyék észre: Ezek vizet prédikálnak, és bort isznak.

                    Voltaire, a vezér, testileg - szellemileg is korcs ember volt. Rousseau, a másik példakép, gyerekeit a lelencházba csukatja. Előkelő hölgyek selyemfiúja.

                   A francia „kultúra” szennyes árja elönti Európát, és végül zsarnokot teremt. Milliók elpusztítóját: Napóleont, a császárt. A „szabadság” zászlóvivőjét. Sándor cárnak meggyűlik vele a baja. Kétszínű, tehetséges emberek lesznek az áldozatai és zsoldosai. /Vörös és fekete./ Sőt, még az ellenpólust is létrehozza, minden jövendő forradalom eltiprására a Szent Szövetséget.

                     Shakespeare-t csak 1882-ben játszottak először Párizsban, és éppen az Othellót. A darab végén, amikor Desdemona az ágyban feküdt, várva a féltékeny férjét, fölordított egy hang: Hol az éjjeli az ágy alól? Az előadás végén a színészeket megdobálták, mert a szerző angol volt. Szegény „avoni hattyú”! A fény városában elég nagy sötétség honolt. Offenbach silányságai ellenben szórakoztatták őket.

                     Aztán ott volt De Sade márki / 1740-1814 / A véres kezű gyilkos róla kapja ma is a nevét. Jaj a gyengének, mert a szadista kéjjel öl! A felvilágosodás, a forradalom korának gyermeke. Az önző kegyetlenség ma is öl, van úgy, hogy csak egyes embereket, de többnyire egész népcsoportokat pusztít. Természetesen a szabadság jegyében.

                   Olyan volt ez, mint a szellemi lepra, amit Leninék tovább tenyésztettek. És milyen nehéz ebből kigyógyulni?

                   Aki nem üvölt együtt a farkasokkal, nyaktiló alatt, akasztófán vagy GULAG-on végzi. Csak a csőcselékre számíthatnak mindenütt, mert valamennyire intelligens ember átlát a szitán.

                   Ezeknek nincs semmi más céljuk, mint a nemzeti hagyományok és értékek elpusztítása, a hatalom mindenáron való magragadása és megőrzése. Tiszta kommunista mentalitás, már a 18. században! És eljött az idő, amikor a 20. században egy EMBER meghatározta őket.

 

                    Szolzsenyicin ezt írta a kommunista lényről:

 

                    „A kommunistáknál veszélyesebb és kártékonyabb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra-és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára.

                    A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek, egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista.

                   Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személye boldogulása úgy kívánja.”

                   Ezeket az akkor még egészséges lelkű Magyarország, 1945-ben, határozottan elutasítja, de az orosz megszállás miatt, a moszkvai elvtársak támogatásával, három év múlva a teljes hatalmat magukhoz ragadják hazánkban.

                   „A stílus az ember” – fogalmazta meg már a XVIII. században egy francia természettudós, Buffon.  Figyeljük meg az ismét megjelenő, lenini laboratóriumban kitenyésztett, a sztálini valóságtól megizmosodott kommunisták stílusát!

 

                    „A Néptörvényszék / mindig a NÉP a hivatkozási alap / meghozta első ítéletét. 124 szakszervezeti vezető és szervezett munkás / zsidó munkaszolgálatosok / halálát megbosszulta a nép. De százával bujkálnak még közöttünk a nyilas uralom véreskezű banditái!

                    Rémhíreket terjesztenek, pánikot keltenek, fosztogatnak, akadályozzák a munkát, az élet megindulását.

                    Hiábavaló minden kísérletük! Magyarország ezer esztendő rabláncait töri le most! / Magyarország sokszor, de hazánk sohasem. / Itt nem lesz többé rémuralom! /Ezután lesz csak az igazi! / Polgárok, munkások! / A választásokig még polgárok is vannak. / Ezer és ezer lemészárolt áldozat ártatlan vére kiált bosszúért! / Nem derül ki a szövegből, hogy kikre gondolnak. A szavak sorrendje is hibás.  / Ne kíméljétek a nyilas patkányokat! A Néptörvényszék elé velük!

                                           IRTSUK KI BUDAPEST GYILKOSAIT!                     

                    / A megfogalmazók gondoltak-e az amerikai bombázókra és az orosz tüzérségre?/

                    Ne legyetek a bujkáló fasiszta bitangok cinkosai! Ha csak egyről is tudtok, ha csak egyet is felismertek, jelentsétek azonnal a kerületi rendőrségen vagy a főkapitányságon!

                   Népbíróság ítéljen felettük! A szabad Magyarországon írmagja se maradjon a fasizmusnak!

                   Éljen a demokratikus Népbíróság! Halál Hitler bérenceire!

                   Éljen a független, szabad, demokratikus Magyarország! /Amely három év múlva nem lesz sem szabad, sem független, és demokratikus még kevésbé!/

 

                                                  MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT

 / Amelynek volt egy kis bibije: nem volt magyar és nem volt párt, csak egy bűnszövetkezet! /

 

                   A szöveg jellemző szavai: ítélet, halál, megbosszulta, véreskezű, bandita, rémhír, lemészárolt, áldozat, rémuralom, bosszú, patkány, bitang, cinkos, írmag, irtsuk ki, halál, bérenc. A tegező stílus is újszerű. Mintha a Vörös téren együtt őriztük volna velük a birkákat.

                    Itt álljon meg a gyászmenet! Annyi háborús bűnöst még Németországban sem ítéltek halálra, mint Magyarországon. Még a humánus nyugat is szóvá tette a „kilengéseket”. A válasz,ne kerteljünk, a zsidók bosszúszomjában keresendő.

                   Kedves TÖRTÉNELEM, mert nekünk nincs hová fellebbezni, ítéld meg, a román vagy a magyar nép bűnösebb a zsidósággal szemben!

                   A németek az európai zsidóság megsemmisítésének tervét 1942. január 20-án a Berlin mellett fekvő Wannseeban dolgozták ki.

                   A románok már ezt megelőzően 594 ezer zsidót öltek meg. Arra nézve, hogy a románok végül is hány zsidót öltek meg, egy Svájcban megjelent, 1984-es, Die Religionsfreihet in Osteuropa című kiadványából megtudhatjuk. A Holocaustban való részesedése összesen 810 ezer meggyilkolt zsidó.

                   Magyarországon volt-e zsidóellenes pogrom? Miért van ez a nagy antiszemitázás? Tudom, hogy pénz, hatalom, pozíció, pénz, hatalom, pozíció, stb.

                   Két év múlva, 1947-ben, már ilyen gyalázatosan alázatos levelet fogalmaznak, a párt vezetésének tudtával és választási kampányfogásként, a magyar asszonyok nevében és a fogoly férfiak kiszabadítása érdekében, a nagy Sztálinhoz:

 

                                   MAGYAR ANYÁK LEVELE SZTÁLINHOZ

 

                   Mi, a Szovjetunóban élő / Szovjetunióba hurcolt / magyar hadifoglyok / kényszermunkások / anyái, feleségei, gyermekei és valamennyi hozzátartozója, bizalommal és szeretettel / bizalmatlansággal és gyűlölettel / fordulunk a Szovjetunió Nagy / véres kezű / Vezéréhez /diktátorához /.

                   A Szovjetunió és Vezére többször is nagylelkűséget és jóindulatot tanúsított /halálos ellenségeink iránt /, segítséget nyújtott Magyarországnak nehéz napjaiban. / Szörnyű csapást mért egy kis népre.  Gyűlölte a magyarokat, és szerette a cseheket. Legyünk büszkék rá! /

                    Ez ad nekünk reményt arra, hogy kiáltásunkat meghallják, és fogságban lévő szeretteinket / még életben lévő szeretteinket / a közeljövőben hazaengedik otthonaikba.

 / Nem egy újabb, csak magyarországi lágerba. /, és ezzel megszűnik a mi szenvedésünk. /Mintha az ottaniak üdülnének. / Hisszük és reméljük, hogy kérésünket teljesítik. Édesanyjukhoz visszatérhetnek a fiaik, az asszonyukhoz visszatér a férje, gyermekeihez az édesapjuk – a legközelebbi jövőben. Kérésünk kedvező elbírálását várva köszöntjük Sztálint, a Szovjetunió Nagy vezérét és a budapesti Szovjet Katonai Parancsnokságot.

                                                                             Budapest, 1947. május 6.

 

                                                                               58.

 

                   Petőfink forradalmának századik évfordulója: 1948. De orosz csizmák taposták földbe a szabadságunkat száz évvel korábban, és most, az évfordulón, ugyanazt éltük át.

                   Bennem semmi harag nincs az orosz néppel szemben. Övéké a legnagyobb irodalom: a legjelentősebb regényeket ők írták. Gorkij Éjjeli menedékhelye a legnagyobb dráma.  Annak a színész nyolcsoros verse többet ér, mint az egész amerikai költészet:

 

                                                  Urak, ha ez a kerge földgolyóbis

                                                  A boldogságot sehogy sem leli,

                                                  S ha akad egy fickó, még ha sültbolond is,

                                                  Ki ha ráhibázik, dicsőség neki.

 

                                                  S ha egyszer csak kialszik a nap ott fenn,

                                                  És ránk borul az örök éj sötétje,

                                                  Sebaj, kerül majd egy bolond a Földön,

                                                  Ki fáklyát tart e vak világ fölébe.

                                                 

                                                  

                   Eljött a tavasz, és ekkor lebontották a régi istállót, de egy fészer azért maradt a helyén. Ugyanakkor rövid idő alatt a Tóth Lajos bácsiék műhelyétől talán három méterre felhúzták az utcára nyíló új boltot, téglából, bevakolva, cseréptetősen és saját telken. Az udvar felé barátságos ámbitussal.

                   Hogy pontosan mikor történt, nem tudom, de valószínűleg s hadifogságból való hazatérés és a letartóztatás közti időben. A bérelt boltunk tetejét már ontották, s közben anyánk komótosan rakodott bent, semmi félelmet nem érzett. De én ott őrjöngtem az utcasarkon, a kocsiút közepén, féltvén őt, hogy rászakad a födél. Bentről látta, hogy ott állok vagy félórája, és hallhatta is a sírásomat, de kemény volt a szíve, mint a kő, és csak akkor jött ki hozzám, amikor befejezte a munkáját.

                    Istenem, mennyire fájt a szívem, amikor azt hittem, hogy tragédia fenyegeti. Szóval el sem tudom mondani, le sem tudom írni, ahhoz különleges vegyülete kellene a könnynek és a vérnek. Azt tudom, hogy idegenek vettek körül, és vigasztaltak ott az utcaközépen. De engem annyira hatalmába kerített a fájdalom, hogy a szívem majdnem megszakadt. Annyira feszítette a belsőm valami kimondhatatlan nagyságú féltés, ami csaknem szétrobbantotta a lelkem. Őrjöngve követeltem, hogy jöjjön ki! Hagyja ott azt a helyet! Anyám miatt, úgy emlékszem, hogy CSAK akkor sírtam, de akkor nagyon. / A kollégiumi első éjszakák sírásának más oka volt. Olyan érzés fakasztotta, amilyet a fészekből kihullott madár érezhet. / A szeretet szivárványos üveggolyóján akkor támadt az első hajszálvékony repedés.

                   Nem is tudom, hogyan készült az új bolt, csak arra ébredtem, hogy tele volt minden jóval. Még palavesszőt is lehetett kapni! Akkor sejlett fel előttem a jövendő ősz, az első osztály fenyegetése. Mert közben óvodába jártam az Újfaluba. Rendszertelenül, és undorodva. A tejporból készült tejtől, az ebéd utáni kötelező alvástól, mindenféle rongyokon és az olajos padlón. Mindig csodálkoztam azokon, akik ha letették a kobakjukat, már aludtak is.

                   A tavaszi szőlőmunkákkal is igyekezett apám, hogy nyugodt lélekkel eljuthasson Bajára, ahol Mindszenty bíboros Mária-napokat tartott. 1948. június 14-én hajnalban és kerékpáron neki is vágott a nagy útnak.

                   Édesanyám korábban váltig hajtogatta:

                   ”Vigyázz a szádra, mert itt is kommunisták az urak!”

                    A szabadságtól megmámorosodott apám csak azt válaszolta:

                    ”Az igazat már csak megmondhatom?”

                    „Itthon a négy fal között, azt lehet. Mondd meg az igazat, betörik a fejed! Most ilyen időket élünk!”

                    Így folyt nálunk a diskurzus hónapokon át. Apám pedig folyamatosan gyűjtötte a fejére a parazsat. Mindenkinek elmesélte, hogy milyen a kommunizmus bölcsője, a Szovjetunió valójában:

                   ”Egy hatalmas internálótábor.”

                   „Ne mondj rosszat Sztálinról, azért börtön jár!”

                   „Ő a táborparancsnok!” – vágta rá apám, és hozzátette:

                  ”Magad mondtad mindig: Gyáva népnek nincs hazája!”

                 Anyám kétségbeesetten hajtogatta:

                 ”Azok vannak hatalmon, akik az életünkre törnek. Ellenünk még nem fejeződött be a háború! Az egész ország egy nagy siralomház.”

                   Amikor holtfáradtan, vasárnap este, kerékpárján hazaérkezett, leroskadt egy székre. Erőt gyűjtött és szavakat, hogy méltóképpen szóljon az eseményről, ami igen sok tanulsággal szolgált. Kijózanítóan. De késő volt már, mert kopogtak az ajtón, és megjelent két rendőr:

                 ”Itt lakik Ugróczy András?”

                 „Én vagyok az.” – szólt fojtott hangon apám, és fölállt.

                 „Felszólítjuk, hogy jöjjön velünk a rendőrségre. Le van tartóztatva.”

                  Tétova, ijedt mozdulatok, szavak és futó ölelések után apám kilépett a két rendőr között az udvarra, majd szótlanul elindultak a liget felé. Anyám akkor kapott észbe:

                 ”Szaladj édesapád után a kabáttal!” És én rohantam. Még a sarok előtt utolértem, és csak annyit lihegtem:

                 ”Anya küldi.”

                 „Köszönöm, fiacskám!” – válaszolta, aztán már be is fordultak a sarkon. Rohantam visszafelé, és anyámat egy kör közepén találtam. Mindenki igyekezett vigasztalni, de kár volt a szóért, mert mindenkinél többet tudott a múltról is, a jelenről is, talán még a jövőnkről is.

                  Minden esetre éjfélig tartott a diskurzus arról, hogy miért vihették el. Biztosan a Mindszenty miatt, mert arra nagyon fújnak a kommunisták. Az a legnagyobb ellenségük, és aki tiszteli vagy szereti kitartó konokságát, az mind bűnös.

                  „Akkor az egész ország bűnös! Egy egész ország! – mondta, aztán kiáltotta hangosan, és akkor zokogni kezdett.

                   Izgatásért jelentették fel. Ez már másnap kiderült.

                   Először a Tanácsház fogdájába vitték, és csak másnap a rendőrségre. Egyik rendőr bizalmasan elárulta, hogy két „jóakarónk” jelentette fel a közvetlen szomszédok közül. Mert állítólag szidta az oroszokat.

                   „Látja, ezt nem hiszem - mondta anyám -, mert az uram az oroszokat nagyon sajnálta”.

                   És elkezdődött a család kálváriája.

                   Már másnap kiderült az is, hogy kik tették. Minden az üzlet miatt történt. Kenyéririgységből. Az egyiknek a lányai anyám ruháit hordták, mert nem volt pénzük soha újra. Az apjuk egy iszákos, kártyás semmiházi. Megitta, elkártyázta minden pénzüket. Ha valamennyit sikerült a feleségének megmenteni, áthozta, hogy biztos kezekben legyen. Ha pénzt követelt a férjétől, hogy ebédet tudjon főzni a gyerekeinek: „Főzz nekik répát!” - vágta rá a szót, és magát részegen a díványra.

                   A második volt a legkülönösebb. Annak is volt egy lánya, mégpedig nagylánya, akinek a nagyobb ünnepekre illett volna új ruhát varratni. De az apja nem dolgozott, mert mindenkit meglopott, ahová csak fölvették. Úgy mondták faluszerte, hogy „enyves a keze”. Ha jöttek az ünnepek, jöttek hozzánk pénzt kérni. És a szüleim adtak. Sohasem kérdezték, hogy mikor adják vissza. Sohanapján? Annyi baj legyen! Terhelje a lelkiismeretüket! Mégis ebből lett a baj, és nem is kicsi.

                    Mert ez a két ember nem lett volna képes egy feljelentést megfogalmazni, hiszen analfabéták voltak. De volt az utcában egy furcsa figura. Állítása szerint a bombázások miatt jött le Borvárra, de a lányai havonta meglátogatták. Ezek mindig nálunk szálltak meg egy-egy éjszakára – ingyen.

                   Ő volt a bábok mozgatója! Egy Barabás Andor nevű férfiszabó. Ha egyáltalán volt mestersége, és nem pártmegbízatást teljesített. Ugyanakkor kenetteljes szöveggel utasított vissza minden gyanúsítást. Pedig akkor már a párt helyi szervezetének vezetője volt, a csőcselék borvári vezére.

                   Mondanom sem kell, hogy mind a két feljelentőnk párttag volt már. A pesti jöttment volt az, aki kiokosította őket. Aztán eljött hozzánk és pilátusi mozdulatokkal előadta:” Mi van az Andrással? Mennyire sajnálom ezt a tisztességes embert! Mindent, ami tőlem telik, megteszek az érdekében”.

                   Másnap reggel anyánk is ott volt az őrsön. Beszélt apánkkal, akit megnyugtatott a Barabás együtt érző szövege. Anyám csak vállát vonogatta. Miért venné el a csöppnyi reményt is apámtól?

                   De amikor ez a senkiházi délután megint megjelent nálunk, minden teketória nélkül kidobta.

                   A harmadik napon apámat átvitték Kiskőrösre, a járási kapitányságra. Amikor anyánk ott is megjelent, megint találkozott ezzel a hétpróbással, aki azt állította, hogy András érdekében van itt:

                   ”Sok ilyen becsületes ember kéne!” – mondta anyám becsukott szemébe.

                   „Hogy minél előbb megteljen Magyarország minden börtöne!” – gondolta magában az édesanyám.

 

                  De mi történt Mindszentyvel?

 

                   Décsi:

                   ”Jegyezze meg, hogy itt nálunk a vádlottak nem azt vallják, amit ők akarnak, hanem amit mi akarunk.”

                    Intett a fejével, és kiadta az utasítást:

                   „Tanítsátok meg vallani!

                  Az őrnagy visz be a cellába. Lehetett úgy éjfél után három óra. A két őr az asztalt gyorsan elrángatja a szoba közepéről, utána az őrnagy megáll velem szemben, és rám kiált, hogy vetkőzzem. Nem vetkőzöm, de nem is mozdulok. Int a legényeinek. Segítségükkel maga húzza le rólam a csíkos zubbonyt és nadrágot. Utána elhagyják a szobát. Hallom, hogy kinn a folyosón lázasan keresgélnek valamit.

                   Röviddel ezután belép a szobába egy magas tagbaszakadt, bivalynyakú és vad tekintetű politikai rendőrtiszt, aki csak annyit vet felém:”Én partizán voltam.”

                   Beszél ugyan magyarul, de az arca nem magyar. A gyűlöletét már rég gyűjthette ellenem. Nézni sem jó romlott, gyűlölködő arcát. El is fordulok. A mozdulatáról azt sejtem, hogy kissé eltávolodik tőlem. Egyszerre nekem fut, és csizmával, egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Ő is, én is a szemközti falnak esünk. Többet akkor, úgy látszott, nem is tudott rúgni; valami luciferi örömmel az arcán, pihegve mondja:

                   „Életem legboldogabb pillanata volt ez.”

                  Hogy a valóságot mondta, azt le tudtam olvasni kéjesen eltorzult arcáról.

                   Most újra az őrnagy jön be. Kiküldi a partizánt, gumibotot vesz elő. Sohasem gondoltam, hogy a gumibotig is eljutok egyszer életemben. Legyűr vízszintesen, s elkezd ütlegelni. Talpamon kezdi, és megy mindig följebb.

                   A gumibot suhogásaira a szomszéd szobából és a folyosó felől hallom a kórusszerű diadalmas kacajt. Nők és férfiak vegyesen vannak a közelemben, s ha jól tudok a harsogó kórusszerű kacajból következtetni, úgy most sokkal többen vannak jelen, mint ahányan a kihallgató helyiségben voltak.

                   Az őrnagy továbbra is egymás után méri rám az ütéseket; bár kimerülten liheg, de nem hagyja abba a kínzásomat, hiszen nagy gyönyörűsége lehetett abban, hogy végre elérkezett az óra, amikor Magyarország hercegprímását levetkőztetve botozhatja.

                   Összeszorítom a fogaimat, de a hangot nem sikerül mindig visszatartanom. Nyöszörgök fájdalmamban. Elég a testnek a magáé, de mintha a lélek még jobban égne. Egyszer aztán már nem tudom tovább számolni az ütéseket.

                   Arra ébredek, hogy fellocsolnak, majd felöltöztetnek. A vallatásra tántorogva megyek vissza. Folytatják ott, ahol abbahagyták. Újra követelik, hogy írjam alá a jegyzőkönyvet, s amikor megtagadom, s mondom, hogy ami itt előttem van, az nem az én vallomásom.

                   Décsi Gyula doktor és alezredes, erre dühödten kiadja a rendelkezést:

                  „Vissza vele!”

                  A gumibotozás újra kezdődik.

                                                                        Mindszenty: Emlékirataim /részlet /

 

                   Ez a Décsi és bandája a forradalom után is komoly pozíciókat töltött be. Piros László belügyminiszter a Szegedi Húsipari Vállalat igazgatója lett, pedig csak mészáros inas volt korábban. Sok ember lemészárlásában segédkezett a forradalom után is. Ez lett a jutalma.

                  

 

                                                                              59.

                   

                   Buda még romokban hevert, a házak még bűzlöttek a háború szagától, minden park jeltelen halottak temetője volt, de a világ ifjúságának már meg tudjuk mutatni Budapest szép panorámáját a Gellért-hegyről. Az Andrássy, bocsánat Népköztársaság útját, ha nem is a hatvanat, de az Operaházat, ahol nagyszerű lehetőséget nyújtunk a világ minden tájáról hozzánk sereglett fiatalok nemzeti kultúrájának bemutatására. Játszóteret a Hősök terén, a Városligetben és a Margitszigeten. Énekel és játszik a II. Világifjúsági Találkozó:

 

                                                     Egy a jelszónk: a Béke,

                                                     Harcba boldog jövőért megyünk.

                                                     Bárhol is van hazája,

                                                     Bármely ég néz le rája,

                                                     Küzdő korunknak új nemzedéke,

                                                    Mind itt halad velünk.

                                                    És dalolja a jövőnek himnuszát:

                                                    Ifjúság! Ifjúság! Ifjúság!

 

                   Miért kellene tudni ennek a sok ezer fiatalnak, hogy az osztályharc élesedik, és a Conti utcában már harmadik hónapja vár szomorú sorsára a kommunista Rajk László is?

                   Hogy emigrációba kényszerült a törvényes miniszterelnök, Nagy Ferenc, és már börtönbüntetését tölti a megalázott Mindszenty hercegprímás, és a halottak, az ártatlanok vére, a meghurcoltak sorsa a ránk lenéző égre kiált.

 Potyemkin - arcát mutatta a világnak a rendszer a zsúfolt kirakatokkal, a fehér kenyérrel, a magyar gyümölccsel. De ti csak játsszatok, fiatalok!

 

                                                   Hegyek között, völgyek között zakatol a vonat.

                                                   Én a legszebb lányok közül téged választalak.

                                                   Egy a jelszónk: Tartós Béke!

                                                   Állj közénk és harcolj érte!

                                                   / És így tovább, vég nélkül! /

 

                   Másolják már a Szovjetunió alkotmányát, hogy augusztus huszadikán, az új kenyér ünnepén ki tudják hirdetni a Magyar Alkotmányt:

                   2. §. A Magyar Népköztársaságban minden hatalom a dolgozó népé.                                                                         /A vérét szívó, hazátlan, internacionalista és kommunista csőcseléké./

                   Azután, ősszel majd ilyen kérdésekkel „cikizik” az eleve halálra ítélt Rajkot:

                   Elnök: Egy utolsó kérdésem van még önhöz: Önnek az apját hogy hívják?

                   Rajk: Néhai József.

                   Elnök: Vezetékneve micsoda?

                   Rajk: Rajk József.

                   Elnök: Tehát Rajk József. Azt mondja Ön. Nagyapját hogy hívták?

                   Rajk: /ingerülten / Nagyapám, mint szász származású, még Reichnek írta a nevét.

                   Elnök: Hogyan lett ebből Rajk?

                   Rajk: Én nem tudnám az időpontot megjelölni, hogy mikor lett törvényes úton. A keresztlevélben még á-val van írva, tehát Reichből Rájk, de mindenesetre az egyetemi okmányaim is így vannak kiállítva.

                   Elnök: Egyszerűen „a” betűt vett az ékezet elhagyásával. Szóval ezt Őn törvényesnek tartja?

                   Úgy kell neked, Rajk László! Miért léptél be 1931-ben a pártba, miért lettél a spanyol polgárháborúban a magyar egység komisszárja és párttitkára? Miért lettél te külügyminiszter, ami még súlyosabb bűn, belügyminiszter?  Miért nyújtottad be a „hóhértörvényt”? Miért vettél részt az Erdélyből áttelepült Magyar Testvérek Közösségének szétverésében? Miért hurcoltattad a Szovjetunióba Kovács Bélát, az FKgP főtitkárát, aki csak 1955-ben tért haza? És a többivel mi lett? Miért lettél a NÉKOSZ liblingje? Bűnöd annyi, mint a tenger! A legnagyobb: Miért szövetkeztél sakálokkal, miért nem tanítottál, tanár úr? Miért nem hagytad ezt a fajta politikát mészárosokra, segédekre, szabadúszó semmihez sem értőkre?

                   Összességében: 97 fő a vádlottak padján, 15 kivégzett, kényszermunkát kapott 7 fő, börtönbüntetést 57 személy, fegyházbüntetetést 12 fő.

                                      

                   A háború végén azonnal megjelent az ÁVO, az ÁVH elődje. Hogy milyen szerepet játszott? A MDP hivatalos lapja, a Szabad Nép 1950. január 20-án megjelent cikkéből idézünk. Cím: Éles fegyverünk az Államvédelmi Hatóság

                   Az Államvédelmi Hatóságnak sok és jó fegyvere van. De legélesebb fegyvere a pártszervezet. Nem véletlen, hogy a Rajk-banda éppen ezt akarta megfojtani. Kártevőket, kémeket küldöttek az Államvédelmi Hatóság tisztikarába, hogy lefegyverezzék a munkásosztálynak ezt az erős hadseregét. A Párt, Rákosi elvtárs ébersége, a Szovjetunió tapasztalatainak felhasználása tették lehetővé, hogy az ellenségnek ez a kísérlete is zátonyra futott. Az Államvédelmi Hatóság megerősödött pártszervezete motorja, pillére a munkának.

                   A magyar dolgozók hálájuk, szeretetük sok jelével halmozzák el hűséges barátaikat. Zászlóval kedveskednek nekik, és alig van olyan ünnepség, ahová nem hívnának meg az Államvédelmi Hatóság dolgozóit. Énekkaruk szívesen látott vendége gyárainknak. A biztonság, az erő érzése tölt el minden becsületes embert, ha őket látja. Egy egész gyár vagy falu ünnepe, ha egy-egy dolgozójuk az Államvédelmi Hatóság kötelékébe lép. Ünnep, mert ismét bizonyítja, hogy maguk a dolgozók őrzik tulajdonukat, a gyárat, a földet.

                   Az Államvédelmi Hatóság – néphadseregünk mellett - békénk védelmének fontos eszköze. Kémekkel, szabotálókkal töltenék meg az imperialisták üzemeinket, ha az Államvédelmi Hatóság, Pártunk, munkásosztályunk éberségére támaszkodva, meg nem hiúsítaná aljas terveiket. A hároméves terv sikeres befejezésében, termelésünk fokozódásában így az Államvédelmi Hatóságnak is része van.

                   A dolgozó parasztságot is oltalmazza az Államvédelmi Hatóság. A vesztüket érző kulákok különösképpen falusi pártszervezeteink, termelőszövetkezeti csoportjaink, földműves szövetkezeteink, traktorállomásaink ellen támadnak. De az Államvédelmi Hatóság itt is leleplezi a kártevőket, megvédi a falu népét.„

 

                   Akik a Gabrielisz tanító nénit meglátogatták, még csak ÁVO-sok voltak. Harcban a reakciós maradványokkal, és útban az ÁVH vagy Palesztina felé. Ez utóbbi valószínű!

 

         

                   Az előző fejezetek egyikében megjegyeztem, hogy Sztálin szerette a cseheket, és gyűlölte a magyarokat. Ezt tekintsük kitűntetésnek! Mert hogyan viselkedtek a cseh és a szlovák vezetők a háború alatt, közben és után? Érdemes utána nézni.

                   Olyanok ezek, Barátom, hogy te is értsd, miről van szó, mint közöttetek a veszett kutya. Akit megmar, halálra marja. Egy borvári kulák gazda tragikus sorsát már megismertük. Most ismerkedjünk meg egy tanítónővel 1948-ból!

                   Szerintem érdekes beszámoló lesz, Gabrielisz tanító néni stílusában.

                   1948: Istenem, ebben az évben kaptam meg a kinevezésemet! Végre én is taníthattam, mint az én drága apám, aki megbecsült ember volt Borváron, a szülőfalumban. Nemcsak azért, mert tanított, de kántor is volt. A hangjáról azt mondta egy hozzáértő ember: „Egy kis képzéssel akár az Operában is énekelhetett volna.”

                   Egyik nap, tanítás közben, bejött az ajtón két férfi, akiket a háború vége felé deportáltak./ Nevüket sűrű homály fedi. / Azt mondták, hogy ellenőrizni jöttek. Fiatal voltam én és ijedt, dehogy mertem volna megkérdezni:

                   ”Kitől kaptak erre engedélyt?”

                   Elkérték az olvasókönyvünket, lapozgatták. Aztán bejelentették, hogy másnap visszahozzák. De nélkülük ne kezdjem meg az első órát!

                   Amikor otthon az idegességtől beestem az ajtón, és sápadt voltam, áldott jó szüleim részvéttel vettek körül: „Mi történt kislányom? Bántott valaki?”

                    Fogvacogva meséltem el az iskolai jelenetet. Szegények rosszabbul lettek, mint én! Nyugtatgattam őket:

                    „Ne nyugtalankodj, drága anyuskám! Udvarias emberek voltak. Apuskám, kedves, te se idegeskedj! Csak tanításról volt szó. Seidner úr lánya az egyik legjobb barátnőm volt. Sohasem haragudtunk mink a zsidókra!”

                    Egész délután nagy csendben és gondoktól terhelten jártuk le-föl a lakásban. Este egy részletes vázlatot készítettem a következő napi első órára.

                    Korán lefeküdtem, mert tudtam, hogy úgyis többet virrasztok, mint alszom. Az álmom kedves volt. Visszavitt a bűbájos gyermekkoromba.

                    Kurcz esperes úr szalonjában egy díványon ültem, és hallgattam a falu négy legintelligensebb emberének kártyacsatáját a mahagóni asztal felett:

                   ”Nagy marha vagy te, gyógyszerész, ha ilyen lapra nem mertél hívni!” – így dorgálta esperes úr a barátját.

                   A folytatás megszakadt. Az édes álom rövid volt, mint a gyermekkor. Felkelte, kinéztem az ablakon. Az ég felhős volt ugyan, de április végén már korán hajnalodott. Visszafeküdtem, de több álom már nem kerülgette a pillámat.

                   Megnéztem az órát, fél hat volt. Felöltöztem a legszebb ruhámba, aztán újra meg újra végiggondoltam a tanítanivalót. Reggelire egy ízes falat se ment le a torkomon. Az én drága szüleim könnyezve búcsúztak el tőlem, én meg tőlük.

                   Hét órakor már a tanteremben ültem. Az én drága gyerekeim már fél nyolcra mind ott ültek a padjukban, és csak csendesen beszélgettek. Pedig máskor mennyit csacsognak!

                   Nem sokkal nyolc óra előtt megjelent a két úr. Azt kérték, hogy pontosan úgy csináljam, ahogy szoktam. El is kezdtük:

                   „Osztály, vigyázz! Köszönj!”

                   „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

                   „Mindörökké. Ámen.”

                   „Hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy isteni örök igazságban, hiszek Magyarország feltámadásában. Ámen.”

                   Az idő gyors szárnyakon elrepült, mert az én aranyos gyermekeim sokszor jelentkeztek, és csodálatosan olvastak.

                   Az órát így fejeztük be:

                   „Csonka Magyarország nem ország, egész Magyarország mennyország!”

                    A hetes kiállt, és utasította a gyerekeimet:

                   „Osztály, vigyázz! Köszönj!”

                   „Dicsértessék a Jézus Krisztus!”

                   „Mindörökké. Ámen.”

                   Az én tündéri gyermekeim gyorsan elhagyták a termet. A látogatók visszaadták a könyvemet. Több olvasmány át volt benne húzva. Szóban csak annyit közöltek: „A Magyarországról szóló imákat ne mondják többé! Felejtsék el!”

                  De milyen jogon ellenőriztek és utasítgattak ők, a vendégek? Milyen buta kérdés, hiszen azt tehettek, hiszen úgy gondolták, megvan hozzá az erkölcsi alapjuk, amit csak akartak. A náci bűnök a magyarok ellen is feljogosítja őket mindenre és mindörökre. A ma közöttünk élő, igen műveletlen unokáik még ma is azt gondolják.

 

                                                                      60.

.

 

                   Hosszú évekig a nagyanyám volt a támaszom, gondviselőm és gyámolom. Anyám helyett az anyám. Bizony, Barátom, azt hiszem, akkor vette be magát ebbe a csenevész törzsbe magát a magányosság férge, amit, hála Istennek, egész életemben nem sikerült kipurgálni belőlem. Sohasem tudni, mivel segíti a gyámoltalant a Hatalmas.

                   Amíg a szüleim küzdöttek a fennmaradásért, mint fuldoklók a mély vízben, én csak gyerek voltam. És nem egyedül éltem, hanem a nagymamával, mert én is így szólítottam. Jól megvoltunk egymás mellett. Ma már nagyon sajnálom, hogy öt-hatéves koromban nem volt annyi sütnivalóm, hogy kifaggassam a világ dolgairól, amikor egymás mellett feküdtünk a konyhai ágyon. És olyan fényes volt a hold, mintha csak a napot csavarta volna le egy óriás szolidabb fokozatra, hogy ne fogyasszon olyan sokat.

                    Bizony, azon a keskeny ágyon kényelmesen elfértünk mind a ketten. Minden áldott este imádkoztunk, és mindannyiszor a lelkemre kötötte, hogy halála után minden nap imádkozzak érte. Óriási tarozást halmoztam föl középiskolás koromban, amikor még templomba sem jártam, és az esténkénti imádságról végképp elfeledkeztem Talán ezért voltak annyira rövidek az éjszakáim, mert a kollégiumban hihetetlenül nehezen aludtam el. Talán a lelket nyugtató imádság hiányzott, vagy idegesített a többiek szuszogása, horkolása, lábszaga és minden együtt.

                    Amikor már teljes csönd volt az épületben, és a diri is kuckójába húzódott, gyakran leosontam a földszinti tanulóba, ahol egy rádió állt. Egy széket húztam a közelébe. Azután a lehető legkisebb, még élvezhető, hangerővel végelgyengülésig és műsorzárásig komolyzenét hallgattam. Szinte sohasem volt meg a nyolc órás alvásom, és napközben az álmosság ködében éltem, tanultam, és tettem, amit rám bíztak.

                   Pedig milyen sokkal tartoztam neki! Nemcsak a napi étellel, a soha ki nem ejtett durva szavakkal, a tapintatával, azzal, hogy türelmesen végigmosta minden nyári este a cingár, maszatos testem.

                   Talán ötéves lehettem, amikor kiszállított a szőlőbe. Beültetett a talicskába, és végig tolt azon a három kilométeres úton. Ha az ismerősei közül valaki megszólta:

                   ”Panna néni, el tud az a gyerek a saját lábain is menni.” Csak mosolygott rá, és annyit mondott:

                    ”Viszem az örököst.”

                   Elég kényelmetlen utazás volt, de szórakoztató. Jobbára térdepeltem a járműben, és előre nézve figyeltem a lassan fogyogató utat. De kinn a dűlőn már érhette az ember gyerekét meglepetés is. Még most is magam előtt látom a dűlőúton átnyargaló riadt nyulat. Talán még ma is fut, ha ki nem fáradt, vagy valamelyik vadász, csupa passzióból, nem durrantotta le.

                   Szegény, ha tudta volna, hogy mink ketten a nagyanyámmal jobban megriadtunk tőle, mint őnyúlsága tőlünk?

                   Kinn a szőlőben csak tibláboltam, várat építgettem, s döntöttem romba. Érdekes, hogy mennyivel szívesebben romboltam. A nagyanyám csak gazt szedett a pusztaföldön, a krumpli bokrok között, amelyek igen szerény fehér virágaikkal leplezték, hogy milyen tartalmas az életük a föld mélyében. Aztán a fák idő előtt lehullott gyümölcsét. A meggyfa földre hullott vércseppjeit, amiket a forró homok már barnára aszalt. A tüdőbeteg színű, koraérett férges almákat. Csupa malacnak való hulladékot.

                   Közben odahallatszott, de legalább két kilométerről, az tömzsi, telt hangú újságárus lázító szövege: „Szabad Pépet! Szabad Népet! Újság, halló!” És nem csukták le érte. A szőlőben elhallgatott a kakukk, talán odarepült, hogy az újságból megtudja, mennyi évet ígérhet még a jámbor, hiszékeny hallgatóságának. Talán már kakukk sincs a világon! Gyerekkorom óta egyszer sem hallottam.

                   Együtt éltük át gyerekkorom legnagyobb ijedelmét és legnagyobb lovagiasságát. Az elsőt éppen a szőlőben. Egy elszabadult, vadul száguldó fehér ló okozta, ahogy sörényét lobogtatva vágtatott le a dűlőútról a pusztaföld felé. Úgy szaladtunk előle a kunyhóba, mintha összesen már nem léptük volna át a hetvenedik évünket kettővel. A ló elviharzott. A kunyhóból csak akkor merészkedtünk elő, amikor a gazda káromkodása már a közelünkben záporozott. Amikor észrevette ijedt kettősünket, mentegetőzve mondta:” Megbolondította a sok zab! Az átkozottját!”

                   Fél óra múlva már olyan higgadtan lépkedett az a nemrég még félelmesen száguldó paripa vissza a dombos dűlőútra, mintha sohasem akart volna szabad lenni, hanem örök életében csak igavonó állat.

                   A szőlőnk fölött mindennaposak voltak a „légicsaták”. Nagy darázspotrohú zsákot húzott egy kövér gép, fürgék, fényesek és soványak kerülgették és lőtték.

                   Mezítláb! Mindig mezítláb! Soha nem álltam olyan biztosan a földön, mint

  amikor a talpam érezte a föld hűvösét, melegét. Amikor cipőt parancsoltak a lábamra, mindig elbizonytalanodtam, féltem, hogy megbotlok. Aztán pucolni is kellett, ami, minden szempontból, büdös volt.

 

                   Amikor első osztályba fogtak, nem emlékszem semmiféle lámpalázra, sírásra, amivel az elsősöket vádolni szokták. Csak arra, hogy a zsidó iskolába jártunk, és egy bájos ifjú hölgy volt a tanítónk, aki szeretett. Én is, minimum, szimpatizáltam vele.

                   Szilványi Mária állított először színpadra valamiféle mozgalmi rigmussal, amelyből töredékesen és szórványosan az alábbiakra emlékezem:

 

                                             Minden piros, odanézz! Mintha lángban állna!

                                             Amott jön a sok vitéz kakiszín ruhába! /  kekiszín ? /

 

                   Ha kiegyenesítenék az agytekervényeimet, akkor sem emlékeznék többre!

                   A lényeges most jön. Ha elfoglaltságom engedte, igen szívesen hallgattam az idős emberek sokszor fogatlan diskurzusát. Kinn ültek az utcán, legtöbben kisszékeken, és beszélgettek múltról, jelenről, de a jövőről, értető okból kevesebbet. A helyi nyelv hangzása, jellegzetes kifejezései igen mély gyökeret vertek bennem. Ma már kevesen tudják, hogy mire mondták az öregjeink, elárulván hajdani kétnyelvűségüket, hogy „seckojedno”. Ma úgy mondanánk: Tökmindegy! Egykutya!

                   De az nem seckojednó, hogy nekem már elsős koromban „lovagi gesztusaim” voltak. Hallgattam a nagyanyám panaszát arról, hogy ő még életében nem evett fagylaltot. Véletlenül volt egy forintom. Elsúderkoztam tőlük a liget sarkáig, de onnan a legnagyobb sebességre váltottam, és a féket csak a Rékasi cukrász boltjánál nyomtam meg.

                    Kértem egy forintos adagot. Legalább négyszáz métert kellett megtennem, a fagyi minél kisebb kockáztatásával, sietve, futva, fékezve, sietve, majd újra futva, hogy viszonylag elenyésző veszteséggel, a kezébe tehessem. Ekkor evett életében először fagylaltot a nagyanyám! Ne felejtsük el, hogy akkor egy gombóc ötven fillérbe került, tehát kétadagos fagyit evett az én nagyanyám! És nem voltam büszke rá, inkább röstelkedtem miatta. Furcsa, kétarcú érzés volt, derűs is meg szomorú is.

                 A régi öregek? Jól aludtak, sokat álmodtak, csak egyet szerettek, de nem biztos, hogy a sírig. Jókat főztek, sokat ettek, gyakran ittak, érdekesen meséltek, de leggyakrabban az első vagy az éppen folyó második háborúról. Csendesek voltak, halkan beszélgettek, a garast a fogukhoz verték, nem szidták az Istent, pedig mindegyiknek lett volna rá oka. Sötét színű ruhában jártak, és nem szégyellték a korukat, az ősz hajukat, de a kendőt vagy a kalapot ritkán vették le a fejükről.

                   Amikor még élt a Panna nagymama, a többiekkel éppen a házunk előtt, a poros utcán fociztunk. Akkor kivételesen a kaput őriztem, és olyan önfeláldozóan, mint egy borvári Grosics Gyuszi. Az egyik közeli bombát védve, hátrabicsaklott, mint a bugylibicska, a balkezem nagyujja. Szomorúan és fájdalmasan lógott.

                   A nagyanyám mit tehetett másat, tapintatosan megmosta a kezem, és elindult velem az orvos irányába, én meg mellette egy fehér bubával a bal kezemen.

                    Szemközt jött pedig velünk a Juhász Miska bácsi édesanyja, aki az én mamámnál kissé idősebb és termetesebb volt.. Megkérdezte, hogy mi járatban vagyunk. Megmondtuk, majd mutattuk a kibicsaklott nagyujjam. Aztán hova-hova ezzel a tragédiával? – kérdezgette, mialatt ismerkedett a helyzettel. Nézegette, simogatta azt a kis ujjacskát, ami nem lehetett öregebb nyolc évesnél. Közben gonosz lelkében fondorlatra készült.

                   Minden különösebb szánakozás nélkül a helyére rántotta. Én fényes nappal csak csillagokat láttam, de újra helyére került az ujj. Dagadt volt egy rövid ideig, és életem végéig furcsán hátrafelé billen egy kissé, ha nagyon akarom. De másnap már csak az izgalmas kalandra emlékeztem, és meccs közben igyekeztem elkerülni a bal kezem bevetését a testek egymásnak feszülő, labdáért folyó harcában.

                   Ja, kérem, az akkori öregek többsége nem szaladt mindjárt az orvoshoz, ha maga is meggyógyíthatta a kis bajt egy kis bátorsággal. Egy gyakorlott és áldott öreg kézzel.

                   Azután meg nehogy elfelejtsem: Azt, hogy milyen vékonyka legény voltam, az is bizonyítja, hogy amikor a Bertáék szemközti házának északról beláthatatlan sarkán, eléggé rossz helyen, krikkeleztünk, éppen nekihasaltam a lökésnek. Egyszer csak a derekamon átrobogott egy bekanyarodó kerékpár. Döccent kettőt, aztán ment tovább. No már most, ha teszem azt, nem lett volna a derekam egy kis halom, megjárhattam volna cudaron- cudarul.

                   Már hetedikes-nyolcadikos lehettem, amikor egyik vasárnap délután fizetés nélkül belógtam a jobb oldali kapu mögé. Attól tízméternyire álldogáltam, amikor hirtelen kikapcsolta valami a világítást és a szemem fényét. Kiderült, hogy kapura rugdosó játékosok egyike elhibázta a kaput, de telibe találta a kobakomat. Arra ébredtem, hogy emberek szaladnak hozzám, én meg kókadtan próbálok fölállni a semmiből megint életre és öntudatra. Köszönöm az érdeklődésüket, nem vesztettem el semmi mást, csak az eszméletemet. Azt is talán csak tíz másodpercre.

                    Ebből azt a következtetést vontam le egy életre, hogy fő az óvatosság, mert száraz villám is agyoncsaphatja az emberfiát - a napsugaras derült égből.

 

                                                                            61.

 

                   Essen már szó a kulákokról is. Bár egy boldogtalan család sorsáról már volt szó. Most egy boldoggal is megismerkedünk, Barátom! Egy idős, de igen okos asszony mesélte.

                   „Hol volt, hol nem volt, volt valamikor, az 1848 körüli időben, egy fiatalember. Annak ellenére, hogy borvári pap felolvasta a magyar püspöki kar körlevelét, miszerint katolikus magyar ember csak a királyt támogathatja a szabadságharcban, mégis a nemzetőrök közé állt. Minda Györgynek hívták.

                   Amikor hazajött, azzal büszkélkedett, hogy együtt kergették Jellasicsot az öreg Petrovics Istvánnal, Petőfi Sándor édesapjával, aki zászlóvivőjük volt, egészen az osztrák határig.

                    „Bárcsak Bécsig kergettük volna – mondogatta -, mert akkor magyar világ lehetett volna Magyarországon!”

                   Ezt a nagyapám mesélte, akit Sándornak hívtak, és húsz évvel később született, mint a bátyja, Minda György, aki nemzetőr volt 1848-ban. De volt egy közbülső testvérük is Antal, aki tizenöt évvel volt fiatalabb. Érdekes ez a nagy korkülönbség és igen ritka.

                   A család ettől a Minda Györgytől eredeztette a tekintélyét, bár gyermektelenül halt meg. Mert vagyonos és tekintélyes ember volt, ezért a bírói tisztségre is megválasztották az 1860-as években, és ő építtette a régi borvári iskolákat.

                   Ez a csapás fenyegette az én nagyapámat is, de ő a katolikus megoldást választotta, bízott az isteni segítségben. Több száz borvárival együtt ő is elzarándokolt a gyűdi búcsúba, hogy szerencsét hozzon a házra. Mert a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy már tizenhét évesen megnősült, és kilenc évig nem született gyerekük.

                   Ekkor kommendálták neki a gyűdi búcsút. Amikor onnan megjött, a földhöz vágta a nagy sapkáját, és azt mondta:”Te asszony, ha még most sem lesz gyerekünk, újra visszamegyek Gyűdre. Mert az olyan szép volt, ahogy a lobogók alatt végigénekeltük az utat. Az Úr Jézus magasra emelt keresztje után ballagtunk.”

                   Mit adott a Jóisten? Tizenöt év alatt kilenc gyereket. Egyik az én édesapám, Minda István volt.

                   Édesanyám családja sem volt akármilyen! Ő a Kovács / Bandi / családból származott. Ezen az ágon is volt egy bíró az 1920-as években.

                   A szüleim 1933-ban kötöttek házasságot. Anyai nagyapám, Kovács János, igencsak fenegyerek volt! Legénykorában fogadásból összerágta a borospoharat. A falu központjától olyan 3-4 kilométerre laktak, de mire kiért a lovas kocsival a faluból, eltartott vagy egy negyed napig. A három kilométeres útnak volt legalább 6 megállója. Indult a faluból délután hatkor, de éjféltájban ért haza.

                  Az én nagyapám menetrend szerint közlekedett. Útba ejtett minden komát, sógort, jó barátot. Amikorra kiért, jól elázott, pedig egy csöpp eső sem hullott. Aztán szaladj, asszony, szaladj, család, mert verte őket a jeges eső, felhő nélkül! Majd elgyengülve, az anyámat kereste, mert ő volt a legidősebb gyerek a családban. Csak ő tudott a nyelvén. Csak ő tudott pipát tölteni, cigarettát csavarni, lovakat kifogni.

                   Mindig jó lovai voltak. Nem számított neki, ha jó néhányszor ott is hagyták a lovak a gazdát, vagy szétszórták a gabonás kocsit. Gyakran értek előbb haza a lovak a kocsival, mint a gazdájuk az ostornyéllel. Mindig büszke volt a hűtlen lovaira, és arra, hogy három évig szolgált az első világháborúban, majd két évig az 1919-esben.

                   Öt évig udvarolt a nagyanyámnak, közben kétszer is behívták katonának. Nagyapám első katonalevele, amit a nagyanyámnak írt, igen furcsán volt szövegezve:

                   ”Aranyos, drága kedvesem! Üzér vagyok.” Nagyanyám csak annyit jegyzett meg rá:”Ekkor sem lehetett józan!”

                   Anyám harmadik menyecskének ment a Mindáékhoz. Kemény harc folyt az asszonyok között az örökségért. Nemsokára sor került az osztálkodásra.

                    Minda nagyapám roppant gazdag ember volt. 120-130 hold földön gazdálkodott, és a II. Rákóczi Ferenc utcai házban lakott. Amikor elérte a hatvanadik évét, a gyeplőt a „lovak közé” dobta. Összehívta a gyerekeit, és azt mondta:

                   ”Mindegyik gyerekemnek jut 14-14 hold. Én fölneveltelek benneteket, most mindőtöket a szárnyára eresztem. Dolgozzatok ti is annyit, mint én! Hatvanéves fejjel én már nem teszek egy kapavágást sem!”

                   A gyerekeire hagyta mindenét; a tanyát, a földeket rájuk bízta. 1934-ben bevonult a főutcai házba. Utána még tizennégy évig élt. Az utolsó három évben már magatehetetlen volt, ezért havonként vitték házról házra – a haláláig, 1948-ig. Az ő neve már nem kerülhetett föl a kulákok fekete szégyentáblájára a falu kellős közepén.

 

                   NAGY LÁSZLÓ, szegény szintén bedőlt a Rákosi-maszlagnak, mert ilyen versecskét dobott papírra még 1949-ben, de meg is kapta érte édesapjától a magáét!

 

                                                                 Ősz felé

 

                                                     Jár a kulák kosorrú lovakkal,

                                                     hasig érő lucernát kaszálgat.

 

                                                      Korpát adott ő is a szegénynek,

                                                      mert a szegény a legjobb haszonállat.

 

                                                      Már táborba szállt millió paraszt,

                                                      Kaszájuk sudár napsugárként lángol

                                                     

                                                      És jön a traktor, dörgedelmes,

                                                      Kulák lova fél a puffogástól…és így tovább.

 

                   Ilyen verseket kellett írnia, hogy kirándulhasson Bulgáriába. Hála Istennek, rövidesen észhez tért, és ekkor felívelt a tehetsége de megrövidült az élete. Hány NÉKOSZ -tag lett a nagy kiábrándulás áldozata, pedig milyen hittel énekelték:

 

                                                      Sej a mi lobogónkat

                                                      Fényes szelek fújják,

                                                      Sej, az van arra írva:

                                                      Éljen a Szabadság!

 

                                                      Sej, szellők, fényes szellők,

                                                      Fújjátok, fújjátok –

                                                      Holnapra megforgatjuk

                                                      Az egész világot.                Jankovich Ferenc

 

                    Egyébként minden művészeti ágban a szovjet mintát kellett követni! De a mezőgazdaságban Micsurint kellett emlegetni! Az iparban a sztahanovisták szovjet minta szerint lettek azok. A középületeink egy része szovjet mintára lett ízléstelen és közönséges Jobbára csak szovjet filmeket vetítettek. Csupa szovjet hősiesség és halhatatlanság! De egy dologban mindenképpen hasonlítottak a később megismert amerikai vadnyugati filmekre: mindig lőttek, de soha nem töltöttek. Kiderült, hogy orosz tudósok szinte mindenben az elsők voltak a világon. A röntgen-sugárzást sem Röntgen ismerte fel, hanem egy pesti vicc szerint, egy 18. századi orosz férj:

                     A Szovjet Tudományos Akadémián székfoglaló előadást tart Kuklin professzor:

                    - A Röntgen-készüléket – mondja a nagy tudós – nem a német imperializmus és a burzsoá dekadencia tipikus képviselője, Röntgen Vilmos, találta fel, hanem egy Iván Ivanovics nevű egyszerű orosz katona. Megdönthetetlen bizonyíték van a kezemben – nyomja meg a szót erősebben. A moszkvai levéltárban megtaláltam ennek az Iván Ivanovicsnak egy levelét, amelyet 1769-ben írt a feleségéhez, Anna Mihajlovnához. Ez a levél a következő szavakkal kezdődik: „Átlátok rajtad, te büdös k…”

                   Velem közben ballagtak az iskolaévek. Ötödik osztályban ért az első megrázkódtatás, amit nem lehet elfelejteni. Tudniillik, nem gondoltam volna, hogy ilyen gyerekek-emberek is vannak a világon. A Solymár iskola belső termébe jártunk, akkor már koedukált osztályba, ezért volt különösen kínos az eset.

                    Várnainé Toldi Gizella tanár néni, aki nekem a liblingem volt, neki meg én, éppen irodalom órát tartott. Vagy ő olvasott nekünk hangosan, vagy minket szólított folyamatos olvasásra, amikor lecsapott a mennykő.

                   A rendetlen, többnyire ismétlő, gyerekek az utolsó padokba voltak ültetve, és azok beszélgettek. A tanár néni, aki közvetlenül előttem egy széken ült, ölében a könyvvel, megkérdezte, hogy min szórakoznak olyan jól.

                   Az egyik, a sötétebbik, vette a bátorságot, kijött az osztály elé, és bevallotta, hogy a szomszédja mit mondott, mert azon röhögtek: „A Várnai fütyköse a tanár néni lába közé való.” Én azt hittem, hogy leszakad a mennyezet. Percekig nem mertem felemelni a kobakom, és nem mertem a tanár nénire nézni. Nagyon szégyelltem magam.

                    Néhány nap múlva bejött a Várnai, egy alacsony, de rendkívül energikus, erős férfi, és keményen megpofozta a vétkeseket.

                   Pedig én sem voltam prűd, hiszen akkoriban már Boccaccio-novellákat olvastam, és ismertem olyan szolid népi rigmusokat, mint: „A Dunában úszik egy harcsa, fogom a csöcsödet Marcsa. Ha megfogod, mit érsz vele, tele lesz a markod vele.”

                   De a durva, közönséges beszéd és ez a naiv rigmus vagy egy erotikus elbeszélés mégsem tartozik egy kategóriába. Ma is undorodom tőle, ezért vagyok háklis egy-egy mocskos szó miatt, ezért a tévét rögtön ki is kapcsolom.

 

                   Emiatt undorodom például a Heti Hetes minden tagjától, és általában a mai „humor”, ami csak mocskolódás, alpáriság, minden megnyilvánulásától. Verebes, Farkasházy, i tak daljse.

                    Nekünk a zsidókból, tisztelet az igen kevés kivételnek, csak a ruskója maradt, a többi mind kivándorolt Amerikába vagy Palesztinába. De akik maradtak, úgy tesznek, mintha egy gyarmaton élnének, amelynek gátlástalan birtokosai. Félnek, és félelmükben kígyót-békát összehordanak, hogy a bennszülötteket is megfélemlítsék. A palesztinok után bizonyára ezt a népet gyűlölik legjobban. Az SZDSZ szerepéről majd később!

                    Ők csinálják a nyögvenyelős magyar humort is, hogy jó kedvre derítsék a páriákat, de ez a humor olyan piszkos, mintha a Duna vize Budapesttől kissé délre.

 

                   Azért is vigasztalódjunk egy egészséges erotikájú történettel:

                   A becenevekről tanulnak a gyerekek az iskolában. A tanító néni megkérdezi őket, milye beceneveket hallanak otthon:

                   Az én apukám azt szokta mondani anyukámnak, hogy kisbogaram – jelentkezett Jancsika.

                   Az én anyucim meg azt szokta mondani apukámnak, hogy békuli, békuli – számol be Ödönke is.

                   Petike is jelentkezik:

                  Gyümölcsnév is lehet, tanító néni kérem?

                  Persze, hogy lehet.

                  Mert az én faterom azt szokta mondani a muteromnak, hogy te ringló!

                  

                  

                                                          

 

                                                                          62.

 

                   Most anyámat kísérjük el, Barátom, egy nehéz, hosszú útra. Az mondja a közmondás: „Egyszer fenn, egyszer lenn.” De mikor van fenn? Mi mindig lenn voltunk. Az ország népe mindenképpen, és velük együtt, mi is. Hol van az a fenn? Meddig kell még kapaszkodni fölfelé. És mibe kapaszkodjunk?

     

                   A férjemet elvitték Kiskőrösről, de nem tudtuk, hogy hová. Az édesapja meg az én édesanyám ismerték Pestet, ott is keresték. Fodor Bözsi, egyik közeli rokonunk vezette őket börtönről börtönre. Mindenütt azzal utasították el őket, hogy ilyen nevű rab nincs a listájukon. Este azzal jöttek haza nagy szomorúan, hogy Budapesten nem akadtak a nyomára.

                   Egem meglepett, hogy az édesapja, az apósom, egyáltalán vállalkozott az útra. Érik az embert néha kellemes meglepetések is! Később kiderült, hogy a szegedi Csillagban találhattak volna rá.

                   Két nap múlva megállt a házunk előtt egy oldalkocsis motorkerékpár. A vezetője egy kecel pékmester volt, aki egy ismeretlen rendőrt hozott. Nagyon udvariasan közölte velem a közeg, hogy készüljek, mert a kiskőrösi rendőrkapitányságra visznek. Vajon mit vétettem én nekik? De hát:”Ez az utasítás! – nyomatékosította a rendőr, aki olyan testes volt, hogy a hája majdnem lecsurgott a hátsó ülés két oldalán. Talán ettől a különleges embertől vagy nehéz ezt meghatározni, igen zavarba jöttem. Alig tudtam tisztességesen átöltözni. Éreztem, hogy valami sunyiság van a dologban.

                   Beültem a „csónakba”, és egy óra múlva már egy irodában álltam egy vörös hajú, velem igencsak azonos magasságú civil előtt. Mit akarhat ez tőlem? Valami Falust vagy Falusit hadart el bemutatkozáskor. Nem sokat kellett várnom a válaszra, mert ez a férfiú hozzászokott a rövid parancsokhoz:

                   „Vetkőzzön le!”

                   „Nem szoktam idegen férfiak, de még nők előtt sem!” Erre rám förmedt:

                   „A gumibotot ismeri-e?” elég szenvtelenül válaszoltam:

                   „Hallomásból.” Erre odalépett a szekrényhez, és leemelt a tetejéről egyet. Aztán a tenyerét ütögetve, felém közelített. Váratlanul kopogtattak az ajtón. Bosszús lett, és utasított, hogy nyissam ki az ajtót. Ő úgy látszik, biztos volt a dolgában, mert a hátam mögött bezárta. Megtettem neki ezt a szívességet. Egy ismeretlen rendőr lépett be rajta, aki a civil asztalára tett egy papírlapot, s közben nem is mondta, szinte nyávogta az alázattól:

                   „Azoknak a névsora, Falusi elvtárs, akik Soltvadkerten és Kiskőrösön a katolikus újságot, az Új Embert járatják.” A civil kaján mosollyal elégedetten nyugtázta.

                   Nem szántam volna leköpni ezt a mocskot.

                   Amikor eltávozott az a csúszómászó, át akart küldeni a szomszéd szobába egy tapétaajtón, amit alig lehetett észrevenni. Biz’ én egy tapodtat sem mozdultam. Dühében nem tudott mással bosszút állni, minthogy mindkét karomat felemeltette, hogy nincs-e a hónom alá tetoválva a nyilaskereszt. Rövid, nyári blúz volt rajtam, ezt a kívánságát könnyen kielégíthettem. De megint kopogtattak az ajtón, amikor éppen körüljárogatott, mint óvatos macska a forró levest. De engem lepett meg legjobban az új belépő, mert az nem volt más, mint a Juhász Miska, az uram unokatestvére.

                   Később kiderült, hogy amikor engem Kiskőrösre fuvaroztak, Borbényi János hívta föl az új hírrel telefonon Császártöltést, és éppen az őrsön találta. Miska pedig elindult a nyomomban. Éppen időben érkezett, mert valakit megvertek volna abban az irodában. Esetleg kikapartam volna annak a mocsoknak a szemét, ha csak nem lőtt volna belém.

                   Miskával egy szót sem váltottunk, de bizonyosan érezte a feszültséget a levegőben, mert az a civil elég gyorsan kiküldött az irodából, és a rendszer két oszlopa magára maradt. Amikor az ajtón kiléptem, az ott posztoló rendőrnek azt kiáltotta:

                   ”Ez az asszony a vendégünk marad holnap is!” Amikor a cellaajtót rám zárták, megnyugodtam. De hova feküdjek? Csak egy deszkákból összetákolt priccs volt a cellában, két takaró rádobva. Lefeküdtem az egyikre, a másikkal betakaróztam, és mint akit agyoncsaptak, már aludtam is.

                   Másnap reggel arra ébredtem, hogy kinyílt a cellaajtó és a tegnap esti őröm azzal üdvözölt:

                   ”Hallja, fiatalasszony, maga jól rám ijesztett az éjjel! Azt hittem, hogy meghalt. Szólítgattam a ablakon át, de semmi életjelt nem adott. Olyan ideges lettem, hogy bementem meghallgatni, hogy szuszog-e. Hála Istennek, szuszogott! De nehogy elmondja bárkinek, mert akkor engem megbüntetnének.”

                   Bizony így féltek még a rendőrök is az ÁVH - soktól! Mert semmi kétségem nem volt afelől, hogy az a vörös emberke közülük való. Aztán együtt mentünk a konyhára, de ott egy arrogáns szakácsnő kijelentette, hogy rabokat nem szolgálnak ki. Hiába vitatkozott fölöttem a rendőr meg az a terebélyes nőszemély, nem kaptam egy falatot sem. Szerencsére, úgy déltájban, megjelent az anyám, és az bőségesen hozott sonkát meg kenyeret. Nem kellett tovább éheznem, akár napokig elég volt az élelmem. Az otthoni helyzetről, hála Istennek, semmi újat nem tudott mondani.

                   Én meg csak ültem a priccsen, és vártam az életem jobbra fordulását. Mert a reménység hal meg legutoljára, bár most már mind a ketten az ÁVH foglyai voltunk. Hiába segédkeztem a munkában a konyhán, főtt ételt akkor sem adtak. Rágtam a magam kosztját, amit máskülönben igen szerettem. Hányszor volt ilyen ebédünk, ha dolgozni mentünk a szőlőbe, és akkor is milyen jól esett. Sem az álmom, sem az étvágyam nem vette el ez a szekatúra.

                   Két nap múlva egy rendőr, jól emlékszem a nevére, mert könnyen megjegyezhető, nagy Ottónak hívták, titokban egy levelet csúsztatott a kezembe. Ebben a Miska leírta, hogy mit tudott meg a sorsomról:

                   ”Ne ijedj meg! Holnap a kecskeméti rendőrkapitányságra visznek, de onnan ki fognak engedni.” – ennyi állt benne. Egy szál gyufával elégettem a konyhán, hogy nyoma se maradjon!

                   Alkonyatkor egy rendőr kísért ki a vonathoz, amelyik Kiskőrösről indult, és Kecskemét volt a végállomásra. Mindjárt az elején a lelkemre kötötte:

                  ”Egy kocsiba szállunk ugyan, de nem ülünk egymás mellé. Olyan messzire üljön tőlem, mintha nem is tartoznánk egymáshoz! Kérem, hogy ne szökjön meg, mert akkor mind a ketten nehéz helyzetbe kerülnénk!”

                    Úgy is lett. Mindketten egy kocsiban, de a két szemközti végén ültünk le. Mintha semmi közünk nem lett volna egymáshoz. Eszem ágában sem volt megszökni egy olyan országban, ahol csak újabb bajt hoznék a többi hozzám tartozóra is. Elég volt tehernek a kettőnk baja.

                   Ez a vonatocska, amelyik Bugacon is átdöcögött, minden valamire való fánál megállt. De igen kevesen szálltak föl rá, mert közel járhattunk az éjfélhez, amikor leszálltunk róla Kecskeméten. Egy óra tájban érkeztünk meg a rendőrkapitányságra. A kísérőm rutinosan zörgetett, és egy középkorú börtönőr nyitotta ki az ajtót. Bementünk az irodájába, ahol hivatalosan megtörtént az átadás – átvétel, darab-darab. A kísérőm megkapta az átvételi elismervényt, és udvariasan elköszönt.

                   A fogházőr pedig arra kért, mert ez volt az előírás, hogy adjam le a fülbevalót meg a gyűrűt az ujjamról:

                   ”Ezeket nem szabad a cellába vinni! És mondja, fiatalasszony, társaságba akar kerülni, vagy egy magányos néni mellé?”

                    Minden töprengés nélkül a nénit választottam. Dehogy vágyódtam én fölösleges diskurzusra! Később derült csak ki, hogy milyen okosan választott. Amikor beléptem a cellába, direkt így köszöntem:

                   ” Dicsértessék a Jézus Krisztus!” „Mindörökké, lányom!”

                   No, gondoltam magamban, a káderezésen ezzel át is estünk.  Az alacsony, legalább hatvan éves, görnyedt hátú asszony fölébredt, de amikor látta, hogy fáradt vagyok, és aludni szeretnék, azon kívül, hogy honnan jöttem, semmi mást nem kérdezett:

                   ”Tegyük el magunkat holnapra!” – mondta együtt érzően, aztán mindketten az ébresztőig aludtunk, mint a tej.

                   Másnap először minket, nőket engedtek ki először a vízcsaphoz. Akkor láttam csak, hogy velem együtt mennyien élvezik ezt a „szanatóriumot” Utánuk jöttek eő a férfiak, köztük többen az Isten szolgái. Többségük bizonyosan hatvan fölött járt:

                   ”Vajon mit véthettek ezek az idős férfiak a rendszernek, hogy öreg napjaikra ide kerültek?”

                   Az első napon itt sem kaptam ennivalót, de a nénike megosztotta velem a magáét. Még az élete sorát is, amikor ebéd után, néztem a cella mennyezetét, és hallgattam az életét:

                   „Én, lányom úgy élek a világon, olyan magányosan, mint a kisujjam. Amíg a hites uram élt, mindenünk megvolt. Ami két ágrólszakadtnak lehetett.  Örököltünk egy vályogból homokra épített tanyát a falutól három kilométerre, és abban húztuk meg magunkat. Napszámba jártunk, de tizenöt évvel ezelőtt, Isten nyugossza, tüdőbetegségben meghalt.

                   A házasságunk előtt anyám az állam volt, de most sem lett más, csak mostohám. Amikor bementem az elöljárósághoz, valami pénzt egy ideig kaptam minden hónapban, de akkor már a falu kitúrt magából. Minden bútorom egy ágy, egy asztal meg két szék, és egy „Jancsi” kályha. Nem tudom, ismered-e ezt a csupa vas alacsony, de abba a kicsi lakásba éppen megfelelő fajtát?

                   Háztűznézőbe nem járt hozzám soha senki. Kinek kell ár már egy ötvenéves? Én viszont eljárogattam napszámba a nagy dologidőben, ahogy az egészségem meg az erőm engedte. A keresetemen vettem néhány tyúkot, meg kakast hozzájuk. A legjobb, legbiztosabb üzletet mindig a tojásokkal csináltam.

                    Húsz-harminc tyúktól minden piaci napra összejött annyi, hogy az árából következő hétre tudtam venni kenyeret vagy lisztet magamnak. Sót, paprikát, meg minden mást, ami az én konyhámra tellett. Nekik is valamennyi kukoricadarát, árpát. Hogy ne csak a Jóisten táplálja őket a környező földeken.

                    Odáig fejlődött az én gazdaságom, hogy vénségemre még kecskét is tartok. Igen igénytelen jószág, és olyan hűséges, mint a házőrző kutyám, a Kormos. Kis fekete puli, de éber, mint ahogy egy házőrzőhöz illik. Bár ki lopna meg engem, magányos vénasszonyt? Igen alávaló lenne az! Ez a ragaszkodó „Sztálin-tehén”, mert így hívják a környékünkön, kevert engem bajba.

                   Éppen egy hónapja elmúlt már, amikor becsuktak miatta. Együtt élek, egy födél alatt azzal is, csak ő az „előszobámban”, közvetlenül a lakószoba előtt. Reggelenként mindig az a legelső dolgom, hogy kihúzom a dűlőre, és lehetőleg füves helyen, egy karót mélyre verek, és a jószágot kikötöm. A déli fejésig nyugton szokott maradni, még akkor is, ha látja, hogy elmegyek a háztól.

                   Akkor is piaci nap volt. A tojásokat szépen a szalma közé, egy karkosárba raktam, és ahogy szoktam, nekivágtam gyalogosan az útnak. Mondtam már, hogy olyan három kilométeres dűlőútnak. Már eljutottam a faluszéli házakig, amikor nem kis ijedelmemre, meghallottam a hátam mögött a kecském mekegését. Elszakította a kötelékét, a szerencsétlen, és loholt utánam. Istenem, most segíts meg! Hogy fogjam én meg ezt az elszabadult állatot? Ment mindennek, ami zöld volt és friss hajtás!

                   A múlt tavasszal a tanács pénzén egy fiatal nyárfasort ültetettek az út két szélén. Az idén tavasszal, ez májusban volt, már szépen zöldültek. Az én állatomat hat ökörrel sem lehetett volna elhúzni tőlük. Sok kárt tett az a szegény jószág, mit tagadjam!

                   A tanácselnök, akiről azt sem tudjuk, hogy honnan szalajtották, kiküldte rám a rendőrséget. Hiába mondtam neki, hogy maga nem is tudja, hogy én milyen szegénységben élek. Az egész vagyonkám nem ér száz forintot. A hátamon hordom haza az elhagyott szőlőkből a kiszáradt tőkéket, és telente azzal tüzelek, hogy ne fagyjak meg se én, se az állataim. Mert a legnagyobb fagy idején rájuk nyitom még a szobácskám ajtaját is, nehogy elpusztuljanak.

                   De az a senkiházi, csak verte a vasat. Azt mondta nagy garral:”Megkárosította a nép vagyonát. Ha nem fizet, lecsukatom.” Fizetni persze nem tudtam. Valami háromszáz forintra büntetett a bíróság, vagy háromhavi elzárásra. Honnan vettem volna én háromszáz forintot?

                    Pedig milyen semmire való ember! Istenem! Hlipala Pálnak hívják, és az egész falu kinevette, amikor az egyik elvtársa és ivócimborája temetésén klott gatyában, részegen jelent meg. Elfelejtette fölvenni a tisztességes nadrágját. Ugyancsak megbecsülte a vörös csillagos fejfát! Ilyenek ítélik meg a szegény embert. De a bíróban volt együttérzés, mert jó szándékú ítéletet hozott. Három hónap fogda nekem, de a tanács köteles a jószágaimat addig gondozni!

                   Én ritkán szoktam nevetni, legföljebb mosolyogni. De azt szívesen végignézném, hogy Hlipala meg Hlipaláné, hogyan feji meg a kecskémet, és árulja a piacon a tojásokat. A bíróság erre kötelezte a tanácsot. Hogy a Jóisten áldja meg azt az okos bírót!”

                   Én is így voltam az öregasszony történetével, hol nevettem rajta, hol csak mosolyogtam, de azért elgondolkodtatott. Először is:

                    Ebben a községben is idegent ültettek a község élére, mint nálunk. Sőt nálunk még a párttitkárt is Pestről küldték. Az játszotta meg értelmes lények előtt a hülyét, pedig csak egy ócska gazember. Másodszor:

                   El lehetett volna-e kerülni egyenes gerinccel ezt a ránk szakadt szekatúrát. Hiszen az embernek azért adott az Isten értelmet, hogy megítélje, mi a jó és mi a rossz. Kibújhattunk volna ezeknek a hálójából, ha már véleményünk is van erről a világról. Hiszen nem lehet egyik napról a másikra megnémulni annak, aki egészséges ember! Hallottam, hogy a hazatérő hadifoglyokat ilyen márkájú cigarettával fogadták Debrecenben: KUKÁS. /Igaz, hogy csak tíz szál cigaretta volt minden dobozban. / Fenyegető vagy jóindulatú figyelmeztetés volt-e ez?

                   Fenyegetés, bizony! Amit a kommunistákról tapasztaltál a szülőföldjükön, a Szovjetunióban, arról hallgass, mint egy néma, vagy élőhalottat csinálunk belőled! Te fasiszta magyar! Aki halmozod a bűnt, mert magyar vagy, és ez a legfőbb bűnöd! De „fasiszta” is, mert nem abból az emberfajtából lettél, akit huzamos ideig járomba lehet fogni.

                    Tanuld meg tehát, hogy az lesz a „minta ember” az épülő szocializmusban, aki kushad, mint a kutya, akibe belerúgtak! És a rúgást előbb vagy utóbb, de megkapod!

                   Amikor ennek a kívülről hallhatatlan monológnak a végére jutottam, el is nyomott a délutáni álom. Mert éjszaka a foglyok egy része úgy kiabált, hogy nem hagyta a kussoló embert aludni. Az őrök annyira hozzászoktak, hogy rájuk sem bojszáltak. Sőt, még fokozták is a lármát azzal, hogy a bakancsukat keményen a kőhöz verték, mialatt le föl járkáltak a cellasorok között. Békebeli, régi börtön volt ez, csak egészen másfajta rabok számára.

                   A harmadik napon végre adtak egy tányér zöldbablevest.

                   

 

                                                                          63.

 

                   Ó, kedves Barátom, ez az a rossz emberek világa volt, akik nemcsak a kutyájukba, hanem az embertársukba is belerúgtak, mert nem vették emberszámba. Most nyugodt lehetsz! Lehet, hogy van olyan ember, akibe én is szívesen belerúgnék – elméletileg. De a valóságban? Nem hiszem. És végképp nem tudnám megtenni egy jóindulatú kutyával, akit csak az ösztönök irányítanak. Tehát kiszolgáltatottabb az embernél.

                   Hogy milyen kiszolgáltatott lehet egy rossz házasságban élő asszony? Íme! Egy példa a hatvanas évekből:

                   „Pontosan emlékszem, hogy az első pofont azért kaptam az uramtól, a házasságunk ötödik évében, mert a sparhelt parazsára tőzeg helyett fát tettem. Azután már havonta, majd hetente kapogattam, és egyre sűrűbben. Nem győztem a fejem kapkodni. Egyik alkalommal azért, mert nem vittem pontosan tizenkét órára az ebédet, hanem csak öt perccel később. Úgy kell nekem, miért főztem neki! Azzal indokolta a maga nyersfa modorával, hogy csak javítani akart az időérzékemen.

                   A kislányunk öt hónapos volt már. Mivel kilenc hónapig szoptattam, már nyolc óra előtt jól tartottam, ezért elaludt az eperfa alatti hűvösön a kiságyában. Miért nem keltettem föl a kislányt pontosan reggelizni? Ezért odakötözött az egyik eperfához, és vert. És közben azt mondta: „Legközelebb fel foglak húzni erre az eperfára!” Nem úgy nézett rám, mintha üres ígérgetés lett volna. Ennek a jelenetnek a szemtanúja még ma is él. Az egyik szomszéd az utcai kapu résén át leste a fejleményeket. De jellemző, hogy jóval később vallotta be. Miből állt volna megzörgetni a kilincset? És valamilyen ürüggyel bejönni hozzánk? Már attól kiengedett volna a markából.

                   Ha megkérdeztem, hogy miért kapom a pofonokat, a legrövidebb válasza ez volt:

                   ”Szoktatlak a kezemhez!” Ennyi, és csak ennyi!

                   A nyári etetőről hajtottuk be az istállóba a teheneket, de az egyik makacs jószág kiszaladt a kertbe:

                   ”Mért nem álltál elébe?” Ezért is odakötözött az eperfához, most a változatosság kedvéért, a másikhoz. Ekkor jegyeztem meg tárgyilagosan:

                   ”Egész rendszert csinálsz a kikötésből!”

                   Nagy mancsaival hatalmasakat ütött, és azt mondta:

                    „Ne ugass! Felhúzlak az eperfára, ha még egyszer ugatsz!”

                   Az egyik kék-zöld folt még csak halványulni kezdett rajtam, már ott volt a friss ütés.

                   Bocsássa meg nekem az Isten, de sokszor gondoltam arra, hogy otthagyom a nagy házat, a földeket, a gazdagságot! De nem az Isten akadályozott meg benne, hanem az a csöpp gyerek. Az a két kicsi kar és szép barna szem, amit tőlem örökölt. Az rakta rám ezeket a nehéz láncokat. Bárcsak ne születtél volna meg, csöpp rabtartóm! Milyen ember lesz belőled? Olyan, mint az apád, aki egy lelketlen szörnyeteg. Vagy olyan, aki mindent eltűr, mert később kiderítik róla bíróság és tanúk előtt, hogy nem beszámítható, a gyereke nevelésére nem alkalmas. 

                   Ha lett is valami lelki bajom, az a durvaságtól keletkezett bennem. Az emberhez méltatlan bánásmódtól.

                   Hallgasd meg, régen felnőtt lányom, akit már évek óta nem láttam, a következő néhány esetet.

                    Általában olyankor vert, amikor senki sem látta. Elmesélem, mit kaptam ajándékba a 30. születésnapomra. Kimentünk a Pannónia motorkerékpárral az újonnan telepített békási szőlőnkbe március 1-jén. Egész nap a gyümölcsfákat pucoltuk. Amikor végeztünk, hazafelé nem akart kivinni motorral a dűlőre vezető úton:

                   ”Használd csak a bütykös lábaidat! A motor ilyen homokos talajon nem bír el kettőnket.”

                     Ő maga gyorsan kiért, hiszen nem volt az több négyszáz méternél, de nekem olyan nehezemre esett a gyaloglás, mintha minden lépésemmel sivatagi homokba, vagy mocsaras talajba süllyedtem volna bokáig. A szoknyáim súlyát is érezni kezdtem, amit pedig annyira megszokhattam már. Holnap eggyel kevesebbet veszek föl magamra, döntöttem el, mire kiértem a dűlőre. Ott várt a gazdaság szőlőjének a sarkán, és vigyorogva nézte, ahogy botladoztam. Nagyon, de nagyon gyengének éreztem magam. De azért föllázadt bennem az asszony:

                   ”Mivel volt a napszámos asszonyunk, a Vígh Manci könnyebb, mint most én? Három nyáron hordtad haza ebédre. Aztán meg újra vissza!”

                   Mielőtt felültem volna a motorra, kaptam tőle egy olyan hatalmas pofont, hogy a gazdaság szőlőjében tértem magamhoz, és a fejem még másnap is zúgott. Akkor felkászálódtam valahogy, talán a karókba is kapaszkodta közben. Nem akartam fölülni a motorjára:

                   ”Azt akarod, hogy a másik feleden is megtámasszalak? Ülj fel! Parancsolom!”

                   Én meg csak annyit mondtam:

                   ”A 30. születésnapomra ennyi is untig elég.”

                  Még ugyanabban az évben, és ez is márciusban történt. Bármit mondtam, javasoltam, egyből azt vágta rá:

                   ”Te, bimbó, csak szarvak kellenének, és neki a falnak!” De ez annyira megszokott volt már, hogy mások előtt is mondogatta. Az történt, hogy a kertünket mérték föl házhelyeknek, és a mérnök úr többször is eljött esténként egy kis borozgatásra. A mérnök indulása előtt azt mondtam, hogy nem bírom tovább cérnával:

                   ”Lehet, hogy én egy bimbó vagyok a rózsa kinyílása előtt, de te egy nagy bika vagy a szarvaid kinövése után. Te állat vagy a marhák között, egy nagy marha!”

                   A mérnök úr megtapsolt. De bár ne tette volna! Mert ő elindult haza, én meg magamra maradtam. Amikor visszajött a szobába, kihúzott az ágyból, és agyba-főbe vert:

                   ”Hogy mertél te engem lejáratni egy mérnök előtt, aki diplomás ember?” – hajtogatta közben. Aztán visszadobott az ágyra, és újra nekem esett. De ekkor felsírt a kislány, mert látta a jelenetet. De őt annyira betöltötte a gyűlölet, hogy nem látott, nem hallott. Védekezés közben rúgtam, haraptam, és véletlenül a tökélyén rúgtam. Akkor meg azért kaptam, hogy a családfájára vadászom. Így ordítozta:

                   ”Arra vadászol!”

                   No, de azután nem mondta a Bimbót meg a szarvakat, de ideje sem volt rá. Már válófélben voltunk. De még tartogatott számomra egy búcsúztatót.

                   Másfél –két héttel az elválásunk előtt, kint a kertben csíráztuk, raktuk ládába a krumplit. Egyenesen a veremből a ládákba, és onnan a piacra előkészítve. Válogatás közben engem küldött be ládáért. De kevésnek bizonyult, amit kivittem.

                   A csírázás úgy történt, hogy körülültünk egy nyolc-tíz mázsás vermet, és onnan válogattuk, és csírázás után raktuk a ládákba. Az első ládák feltöltése után, beküldött még háromért. De már az első ládák kihordása után láttam, hogy nagyon fúj rám. Kérdeztem is tőle:”Mi bajod? Mért fújsz rám annyira?”

                   „Miért a te feledre tetted a ládákat?” – kérdezte, de a fogai szinte csikorogtak.

                   „Ott nagyobb szükség volt rájuk” – feleltem minden dac vagy indulat nélkül. És már indultam is, hogy a másik oldalra is hozzak néhányat. Siettem befelé a ládákért, de a hátam mögött már hallottam a fenyegető dunnyogását:

                    „A te feleden nagyobb szükség van rá?”

                   Utolért. A 44-es bakancsával akkorát rúgott belém, hogy azt hittem, a végbelem beszakadt. Talán tíz lépés után, összeestem. Amikor magamhoz tértem, a gyerekpriccsen feküdtem. Miután úgy jó estefelé nem bírt magamhoz téríteni egészen, újra otthagyott. Félóra múlva megjelent, hogy meghallgassa, szuszogok-e. Benyákné, Franci néni később beküldte hozzám. Ekkor tértem teljesen magamhoz. Gúnyosan kérdezte:

                   ”Mi van? Rosszul lettél?” Ezek voltak az ő bocsánatkérő szavai. „Mit válaszolhattam volna azután, hogy négy órán keresztül nem voltam észnél?”

                   Mennyit, de mennyit dolgoztam náluk! A semmiért, vagyis ingyen 12 éven át: naponta fejtem három-négy tehenet. Piacra jártam, és lovakat etettem, hajtottam. Disznókat etettem, a kanászuk voltam a Hugyi-és a Baska-kertekben. Csirkéket, libákat és kacsákat neveltem, és géppel, kézzel tömtem. Ha arattunk, kötelet hánytam. Az asztagon harmadik voltam. Szőlőt nyitottam, napszámosokkal együtt kapáltam. Barackot szedtem, soroltam. Almát, meggyet, szilvát szedtem. Szüreteltem. Hajnali négy órakor keltem, este 11 órakor feküdtem. Háztartást vezettem: sütöttem, főztem, mostam vasaltam. Gyereket neveltem: két évig óvodába hordtam. És még nincs vége!

                   A kutyának, a Csulinak, sokkal több volt a becsülete, mint nekem. Ha odament a gazdájához, megsimogatta. Engem meg felrúgott, belém rúgott. Vagy köszönjem meg neki, hogy élek? Vagy azt is mondhatom, hogy megköszönöm neki, hogy még élhetek egy ideig.

                   Ravasz, hazug praktikákkal elvette a gyerekemet. Ezt nem bocsátom meg soha!

                   A szomszédok nem voltak az apósommal jó viszonyban, tőlük az történhetett a portájukon, ami nekik jól esett. Nyilvánvalóan hallották a mocskolódásokat, gyakran át is néztek rejtőzködve a kerítésen, de olyan régen ott éltek, és megszokták, hogy ezek ilyenek. Lehet, hogy sajnáltak is, ki tudja, de én semmi együttérzést nem tapasztaltam. Ahogy a közmondás tartja: Ne szólj szám, nem fáj fejem!

 

                                                                              64.

 

                  Ha valamikor lenn volt ez a nép, akkor az 1952-ben volt. Igyekeztünk teljesíteni az ötéves tervet, amiről ilyen magasztos hangon lantolt egy „költő”:

 

                                                   Új népet, szívében is szabadot, teremtett

                                                                          A munkáshatalom.

                                                   A történelem sztahánovistája: a Párt

                                                                          vezet útjaidon

                                                   népem, hogy a csillagokig fölemelkedj és

                                                                          fölemeld a hazát.

                                                  Föl, föl a csillagokig, ötször négy

                                                                          évszakon át!

                                                                                                / Benjámin László követte el. /

 

               

                  Egyszer-egyszer fenn, máskor mindig lenn. Magam is csak néhányszor voltam fenn. Mindjárt kisgyerekkoromban első alkalommal.

                  Apám akkor már bujkált, hol itthon, lenn, hol fenn, Budapesten. Nekem ez már olyan természetes állapot volt, mint másnak az, hogy mindennap látja. Sötétedett éppen, és a házunk előtti kicsi téren, ahol a trafik állt, magányosan, ott álldogáltam én is. Egy kerékpáros termett előttem, a nyergében egy modortalan rendőrrel:

                   ”Hol az apád?” – ijesztett rám. Az ijesztgetés egy olyan gyereknek, aki hozzászokott a félelemhez, ördögfing. Nevetséges és büdös.

                   „Mi köze hozzá?” – válaszoltam nyeglén. Később tudtam meg, hogy ez nyegle válasz volt. Akkor azt hittem, hogy természetes. De ezt meghallván magától a rendőrtől, anyám olyan magasra emelt, hogy akkor lehettem FENN, először életemben.

 

                   „A negyedik nap reggelén zörög a zár, és végre engem szólítottak. Szedtem a holmimat és elköszöntem a lakótársamtól, akinek még közel két hónapot kellett lehúzni a kecskéje meg a tanácselnök miatt:”Maga csak legyen nyugodt, a kecskéjét mindennap megfeji a tanácselnök felesége, a Hlipala Pali meg a piacon árulja a tojásait. Arra ér majd haza, hogy fölveti a sok pénz.”

                  Az öregasszony kék szeme mosolygott, és megcsókoltuk egymást. Bekísértek abba az irodába, ahol felvettek. A jól ismert rendőr ült benn, és azt kérdezte, de igen halkan:”Szeretne-e a férjével beszélni?” Nagyon meglepődtem, és szemrehányóan válaszoltam:”Itt van a férjem is? Nem is mondta, amikor idehoztak!”

                   „Ja, kislányom, ez nem gyermekóvoda!” – felelte, és azután kiment az uramért. Majdnem a mellettünk lévő cellából engedte ki. Amikor megpillantottuk egymást, sírva és szótlanul álltunk. És az uram csak annyit tudott kisírni:”Téged is elhurcoltak?” Én csak azzal válaszoltam, hogy megcsókoltam.

                   „Értem is eljöttek, de most már megyek haza - vigasztaltam a férjem, aki láthatólag bocsánatot szeretett volna kérni. De nem engedtem, hogy ő beszéljen, inkább elmondtam:

                    „Már az elején tudtam, hogy csak néhány napra hoznak ide. Talán éppen azért, hogy találkozhassunk. Csak néhány napra hoztak ide. A rendőrség nagyon tisztességesen viselkedett velem.”

                   A rendőrünk, aki őrködött fölöttünk, válást parancsolt. Nem szóval, csak mozdulatokkal. Hosszan megöleltük egymást, aztán már vezették is vissza cellába.

Engem meg egészen a az ajtóig kísért, ahol megköszöntem neki a tisztességét:

                   ”Amit lehet, kislányom! Amit lehet!” Végre szabad levegőt szívhattam, és kiballagtam a madzagvasúthoz. Hát kiket hozott elém a jó szerencse? Antóni doktor urat és feleségét. Köszöntünk egymásnak, de láttam rajta, hogy figyelmesen végigmér, aztán csak kimondta diagnózist:

                   ”Maga, ugye nagyon éhes?”

                   Szégyenlősen bevallottam, hogy az utolsó négy nap alatt csak egy tányér levest kaptam. Elővették az elemózsiájukat, és amíg ők beszélgettek egymással, olyan jól laktam, mint a duda. Nem kérdeztek tőlem semmit, hiszen jól ismertek azok a faluban minden testi és lelki nyomorúságot

                   A délutáni órákba, ez lehetett hatóra is, megérkeztünk a keceli állomásra, ahol egy rendőr várt. Szerencsére, csak a Juhász Miska, az uram unokatestvére. Tudott az érkezésemről, ezért kerékpárral kihajtott elém, hogy ellenőrizze, igazat mondott Kiskőrösön a Falusi.

                   A kerékpárt tolva beszélgettünk és ballagtunk.

                   Miska egy üzenet átadásával kezdte:

                   ”Ha beszélni mersz a gumibotról, akkor mindenütt megtalál.”Aztán folytatta:

                   ”Én tudtam, hogy veled nem megy semmire! De csak hallottad volna a dicséretet, amit rólad mondott! Kíváncsi vagy rá?”

                   „Mondd, ha akarod – mondtam fáradtan és fásultan.

                   „Ez az asszony nagyobb veszély a társadalomra, mint az ura. Amikor meglengettem előtte a gumibotot, a szeme sem rebbent. Az ura elsírta magát félelmében. A felesége nagyobb fasiszta, mint a férje!”

                   „Hogy keveredhettél te ezek közé, Miska?” – kérdeztem válaszul.

                   „Ezt majd egyszer még megbeszéljük. De te is gondolkozz el azon, amit az ÁVH-s üzent!”

                  Hogy mertem volna én beszélni, amikor éppen az oroszlán szájából húztam ki a fejem.

                   Otthon már várt a fiam, aki akkor készült az első osztályba, és a nagymama, aki nem panaszkodott rá egy szóval sem. Jól megvoltak kettesben. Ha ők nincsenek, internálótáborban kötöttem volna ki én is, mint Andris. Akiről azt az üzenetet kaptam a Miskától, hogy Kistarcsára vitték, és mehetünk hozzá beszélőre:

                    „Onnan szabadulni fog nemsokára, meglásd!” Ebben én nem voltam olyan biztos. Akit ezek befognak, az büntetés nélkül nem szabadul.

                   Andris végül Kistarcsán kötött ki. Amikor először mentem hozzá beszélőre, szinte örömmel újságolta, hogy milyen jó társaságba került. Csupa tanult ember veszi körül: orvos, ügyvéd, katonatiszt, egyetemi tanár pap, és mindegyik fogolytársa:”Még a Bajusz doktor úr is itt van – lelkesedett derűs hangulatban -, és igen sokat lehet tőlük tanulni.”

                  Akkor nem akartam elmesélni neki, hogy jól leszerepelt előttem a féltestvére, a Józsi, aki valamelyik este, persze már sötétedés után, beállított hozzánk:

                   ”Én is szívesen elmennék meglátogatni a bátyóst, ha kifizetnétek az utazás árát.” Erről az arculcsapásról nem meséltem neki. Nem akartam a kedvét elvenni az élettől. De ettől kezdve a család apai ága letört, és egy életre elszáradt.

                   Amikor hathónapos kistarcsai „egyetemi oktatás” után az uramat hazaengedték, egyúttal rendőrségi őrizet alá is helyezték.

 

                   Alig telt el három hónap, máris megkaptuk a bírósági idézést a tárgyalásra. Elmentem a kiskőrösi Juhász Tibor ügyvéd úrhoz, aki el is vállalta a védelmet. Halason lett volna a tárgyalás, de hagytuk magunkat rábeszélni, hogy inkább rejtőzzön el a világ szeme elől egy időre, mert akkor az ÁVH ereje teljében működött. Volt az utcánkban egy Pásztor András nevű, jó kedélyű utcabeli, aki közeli rokona volt a történelmünkben kétszer is szereplő Borbényi Jánosnak.

                   Ez az utcabeli jó akarónk megpendítette, hogy van neki egy rokona, egy magányos asszony, aki az első világháborúban elvesztette az urát, és az óta magányosan él egy Pécshez közeli tanyán. Még arra is vállalkozott, a saját költségén, hogy az uramat elvezeti oda.

                   Meg is kaptam nemsokára az uram sorait, amelyek tele voltak dicsérettel: milyen jókat főz az asszony, tisztességesen mos rá, minden módon a kedvét keresi. Az arcképünket, még a hadifogságit, az asztal közepén tartja, és minden nap friss virággal díszíti a szobáját. No, ezt megnézzük személyesen! – biztatott az ördög.

                    Kezemben a címmel, meg is érkeztem. Minden úgy volt, ahogy a levélben le volt írva, csak egy „aprócska” különbséggel. A vendéglátó asszony, nemhogy öreg lett volna, de csak a második világháborúban vesztette el az urát. Olyan korú lehetett, mint én. Ahogy beléptem az ajtón, kitisztult kép.

                    A bőröndöt igen jó szimattal vittem magammal, mert már csaptam is bele a képet, az Andris ruháit, és irány hazafelé. Arra nem emlékszem, hogy köszöntem volna. De arra jól emlékszem, hogyan köszöntem meg a kedélyes Pásztor Andrásnak az átverést. Mosolyogva csak annyit mondott rá:

                   ” Nem mindegy, hogy melyik háború? Fő az, hogy túléljük”

                   Nincs itt más megoldás, mint elrejtőzni Budapesten! Volt az uramnak egy monori ismerőse, még a hadifogság idejéből. Azt vettük rá, nyolcszáz forintért, hogy szerezzen egy hamis igazolványt Kis Károly álnévvel. Dokument volt, állás is lett az oxigéngyárban, albérlet a Jakicsék segítségével, akiket még a cserevilágban megismertünk. Két év nyugalom következett. A Miska közben avanzsált, beállt az ÁVH-ba, és az Úri utca egyik romos házában kapott lakást. Fölcserélte a borvári nádtetős házikót, az arisztokraták negyedére. A rádióőrségnél szolgálta meg. Kihúzhatta magát, mint egy szálfa, mert egy fénykép tanulsága szerint, legalább húsz rosszarcú lény főnöke volt.

                   Ennek ellenére olyan békésen eszegették a Kőfaragó utcai albérletben az ÁVH kosztját, mintha a mi asztalunknál ülnének. Az ideológián nemigen veszekedtek. Vagy talán helyesebb, ha azt mondom, fölfüggesztették a marakodást.

                   Az édesapám ügye a Markó utcai bíróságra került. Itt tárgyalták, és háromévi szabadságvesztésre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Anyám a tárgyalás napján szülte meg László nevű gyerekét, az öcsémet, aki néhány hét múlva meghalt.

                  Miért kellett az öcsémnek meghalnia?

                  Talán azért, mert Tímár György, aki egyike volt a nagy segtalpnyalóknak, ilyen brutálisan fogalmazta meg az országot uraló rétegnek a kiszolgáltatottságát, félelmét és egyúttal mentalitását, szellemi színvonalát. Azaz nem adhatok mást, mi lényegem. Ez a paródia, bár Illés Béláról szól, de nyugodtan behelyettesíthető bármelyik bértolnokkal és pártköltővel, magával a szerzővel is. Ezeknek a fiai, unokai uralják a mai magyar médiát.

 

               - Elvtársak! A harmincas évek elején ülök moszkvai lakásomban, az Arbaton. Estefelé megszólal a telefon, és azt mondja:”Illés elvtárs, ne menjen el hazulról, nem sokára keresni fogják.”

                   Valóban még éjfél előtt ismét cseng a telefon, és egy jól ismert, kedves, mély zengésű hang azt mondja:”Kedves Bela Samuvovics, most olvastam el regénytrilógiáját, az Ég a Tisza című könyvet, és meg kell önnek mondanom komoly, nyílt bolsevik őszinteséggel, hogy ennél nagyobb remekművet sem az orosz, sem a szovjet, sem a világirodalomban nem találtam.”

                   Azt válaszoltam:

                   „Kedves Lev Davidovics / Trockij /, köszönöm ezt a nyílt, bátor és kegyetlen bolsevik bírálatot.”

                   Azt mondja ekkor Lev Davidovics:

                   „Kedves Bela Samuvovics, autót küldök önért, kérem, azonnal jöjjön hozzám, a Kremlbe.”

                   Mire én:

                   „Lev Davidovics, igen sajnálom, nem mehetek, mert Sztálinnak ezek a gaz pribékjei – így mondtam, elvtársak, pribékjei – állandóan a nyomomban vannak.”

                   Azt mondja Lev Davidovics:

                   „Ne törődjék semmivel, Bela Samumovics, biztosíthatom önt, hogy ön mögött áll az egész párt, a szovjethatalom, a GPU és a párton belüli ellenzék. Kérem, menjen át a Vörös Téren, ugorjék be a Moszkva folyóba, ússzon felfelé háromszáz métert, ott talál egy nyílást, abba dugja be a nyelvét, és akkor megkapja a további utasításokat.”

                   Kérem, elvtársak, rólam azt szokták mondani, hogy gyáva ember vagyok, de képzeljék el, mekkora bátorság kellett ehhez: végigmentem a Vörös Téren, beugrottam a teljesen befagyott Moszkva folyóba, hatalmas karcsapásokkal úsztam felfelé háromszáz métert, ott megtaláltam a nyílást, beledugtam a nyelvem, majd utána teljesen belemásztam.

                   Elvtársak! Csak most, több mint húsz esztendő után derült ki, hogy ez a nyílás nem Lev Davidovics, hanem Joszif Visszarionovics segge volt.

                   / No comment! Ezek ilyenek! Egy alomból valók - szokták találóan mondani.  /

 

                                                                           65.

 

                   Akik valaha a nevét adták, nem szenvedtek kisebbségi komplexusban: Úri utca! Ugye milyen jól hangzik, Barátom?

                   Csak az csökkentette az értékét, hogy a vár, és benne ez az utca, jórészt még romokban hevert.

                   A maradék házrészek lakói már az új rendszer szolgái voltak. Itt laktak a Miska bácsiék is, akik a falu széléről költöztek a főváros szívébe. Gyűlölte a régi világot, amiben csak nyomorogtak, és gyorsan szolgálatára jelentkezett az újnak, amelyik a szegényeknek ígérte a jót, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt.

                   Először csak rendőrként szolgálta, aztán hogy, hogy nem, fölcsapott ÁVH-snak. Családostól felköltözött Budapestre, és amikor apám bajba került, és Pesten húzta meg magát, bizony jól jött, hogy közel voltak egymáshoz. Anyám egyszer fölvitt magával, hogy világot lássak én is, és főleg apámat.

                   Apám akkor, bár erről már szó esett, az oxigéngyárban dolgozott, és bokros teendői közé számított egy sorompó felhúzása- leeresztése a kapunál. Őrség volt ez is, katonatípusú embereknek. Őt fizették ezért, tette a dolgát. Én meg végtelenül unalmasnak találtam, ezért nemigen szabadkoztam, amikor apámat ott kellett hagynom, és anyám magával vitt a Miska bácsiékhoz Budára, az Úri utcába.

                   Estefelé értünk föl a várba. De anyám mindjárt búcsút vett tőlem is, és leadott, mint egy csomagot. Igyekezett, hogy még időben visszatérhessen apámhoz, és ne kelljen magányos nőként, a nagyváros éjszakájában bolyongania.

                   Miska bácsiéknál a két kislánya mustrálgatott. Az idősebbik és magasabb hosszú barna hajat hordott, és hasonlított az apjára. Lágy arcvonásai voltak, és okos barna szemei. A kisebbik, szerencsétlen teremtés, csípőficamos volt. Ilyent én először láttam életemben, és nem hiszem, hogy mosolyogtam volna különlegesen fürge mozgásán, amellyel vagy háromszor is megkerült, hogy alaposan szemügyre vegyen.

                   Aztán megjött a Miska bácsi, aki már régen ott volt a szívem csücskében, amióta megismertem. Lerázta magáról a lányait, aztán a maga barátságos módján engem is az asztalhoz ültetett. Közben letette a derékszíját a pisztollyal együtt, a fogasra akasztotta, aztán ő is közénk ült.

                   Olyan furcsa volt ez a férfi fegyveresen már akkor is, amikor az udvarunkon fitogtatta a lövéstudományát, és a játék kedvéért, csupán a szórakoztatásomra a boltunk falába lőtt. Hogy csengett a fülem, és visszhangzott tőle az udvar! Az a pisztoly volt a HATALOM! Azzal vagánykodott egy kilencéves gyereknek. A szomszédok közül senki nem mert benézni hozzánk, hogy élük-e, halunk-e. Csak a kutyák ugattak föl a szomszédban, és a Dingónk iszkolt le a kertbe félelmében, ahogy csak rozsdás csontjaitól bírt.

                   Olyan sugárzása volt a lényének, mely rögtön elárulta, hogy egy légynek sem tudna ártani.

                   A közelében vetettek ágyat nekem, és az egész szobát betöltötte a dohányillat, ami minden ruhadarabjából, de talán az egész testéből áradt. Pedig biztosan ő is csak a büdös Munkást vagy Kossuthot szívta. De lehet, hogy a rádióőrségnél valami finomabb dohányt kaptak. Az éjjeliszekrényre, kettőnk közé letette a pisztolyát, és mindketten nekifogtunk az alvásnak. Nagyon nehezen aludtam el, mert nem volt életemben olyan éjszaka, amikor a megszokott gyerekkori kuckómon kívül mélyen és eleget aludtam volna.

                  Bizonyos, hogy vajas kenyér volt reggelire, és az is bizonyos, hogy másodikat már nem kértem, mert egész fiatal életemben más asztalánál sem tettem. A feleségére csak annyira emlékszem hogy egy gyorsbeszédű asszonyra, akinek minden szavára igen oda kellett figyelni, hogy a mondat értelmessé váljon. Máskülönben barátságos volt ő is, csak a maga butácska módján.

                   Az egész napot a kislányokkal töltöttem. Bukdácsoltunk az újjáépülő vár homokbuckáin, deszkapallóin. Ebből sejtem, hogy vasárnap lehetett, mert munkást sehol sem láttunk.

                   Aztán levezettek a Dunához. Milyen félelmetes volt a hídról a mély, örvénylő víz. Ők még a lábukat is lelógatták a semmibe. Engem a frász kerülgetett már a látványától is, pedig csak a korlátba kapaszkodtam. De milyen erősen! Nehogy a mindig szeles folyó fölött a vízbe lökjön valami meggondolatlan szélficsúr. Igen cingár legényke voltam ám! Könnyen megtehette volna.

                   Majd a Gellért- hegy szürke szikláira emlékszem. A bóklászás váratlanul kanyarodó ösvényeire. Hogy mit kerestünk ott? Talán meg akarták mutatni fölülről a várost. De nem érte meg a látvány, mert én ezt a nagyvárost később sem szerettem. Legföljebb az antikváriumait turkáltam hallatlan élvezettel! De hogy nem érte meg a látvány, az bizonyos. Mindig attól féltem, hogy innen is a Dunába sodorhat egy pogány szélroham.

                   Testem-lelkem zsibbadt volt már a sok nyüzsgéstől, pedig egy napba belefért az egész. Akkor anyám, megint csak estefelé, kézen fogott, és elköszöntünk. El akartuk érni az esti vonatot. Apám az állomáson álldogált, és ott várt bennünket, hogy búcsút vegyen tőlem is. Csak azt kérdezte, hogy nem hiányozott-e nekem. Amire valamiért azt feleltem, hogy nem.

                   Ezért a NEM-ért olyan keserű és mély bűnbánattal vert meg az Isten, hogy az egész úton másra sem gondoltam a kivilágított, görcsösen rángatózó mocskos vonaton, sem a következő napokban, hónapokban, években és évtizedeken át. És ver egészen a halálomig. Ámen.

 

                                  Leszállt a csendes éj, alszik a város. Aludjál, te is, fiam!

                                  Körötted százszorszép pillangó szálldos, feléd száz tündér suhan.

                                  Álmodban hallgass majd tündérmeséket! Hallgasd a szívem szavát!

                                  Amíg a tündérek országát járod, apád majd vigyáz reád.

 

                   „Már nem vagyok biztos benne, hogy az 1950-es vagy az 51-es új kalendáriumot olvasgattuk január elején, amikor egy koraesti órában a kutyáink ugatására lettem figyelmes.

                   Áztató, ólomszürke köd rejtette el a dömötöri határt, s a ködben egy hosszú kabátos, aktatáskás vendég közeledett az udvarunkhoz. Rögvest lúdbőrös lett a hátam, halkan és ösztönösen szaladt ki a számon: Te Jóisten! Megint egy végrehajtó! Hiszen nem is olyan régen, karácsony előtt vette el a nagyszobából a fehér ágyat. No de este meg gyalog?

                   Nagyon megijedtem, mert egy ilyen hosszú kabátú irkafirkász jó ügyben még sohasem járt nálunk. Hamarosan apám is előkerült, és fölismertük a jövevényt. Kiss Gyula bácsi volt, a szomszédunk, a tanító nénim férje.

                   Gyula bácsi iskolázott úriember volt, okleveles szőlész és borász. Akkoriban csak vincellérnek mondták az ilyen embert. Gyula bácsi olyan hírben állt Borváron, hogy a legszebben tud írni.

                   Jó estét szomszéd – hangzott a köszönés barátságos kézszorítás közepette.

                   Jöttem, ahogy megbeszéltük,

                   Nagy kő esett le a szívemről ennek hallatára. No, de miért jöhetett? Nem járt nálunk még soha. Ekkor apám énfelém fordult:

                   Kisfiam, lásd el a jószágot! Készíts a lovaknak szecskát, hordjál be szénát, adjad ki a disznóknak a moslékot! Aztán itasd meg a lovakat, mert nekem a Gyula bátyáddal van megbeszélni valóm.

                  Olyan gyorsan dolgoztam, mintha hat kezem lenne, nem kettő, hogy minél előbb a társaságukban lehessek. A lovak megitatását el is mulasztottam. Nagyon kíváncsi voltam, miféle megbeszélés lesz az, ahonnan engem elküldenek, Mégis beosontam, lázas igyekezettel elővettem az iskolatáskát, és szorgalmas „tanulásba” fogtam. Hallgatóztam, és nemsokára megértettem, hogy miről van szó. Gyula bácsi kérvényt fogalmazott apámnak, ami a következőképpen szólt:

 

                   „Mélyen tisztelt Begyűjtési Csoportfőnökség!

                   Azon kérelemmel bátorkodom fordulni a nagyra becsült főhatósághoz, hogy a múlt évi tej-beszolgáltatási kötelezettségem alól szíveskedjenek felmenteni, mert egyetlen tehenemet, a szóban forgó évre előírt húsbeszolgáltatásba fel kellett ajánlanom. Saját tőkeerőm hiányában másikat vásárolni, a magas adóteher miatt, nem tudtam, ezen oknál fogva azt teljesíteni képtelen lettem. Ismételten alázattal kérem, méltányolják nehéz helyzetemet, és kérésemet támogatni szíveskedjenek. Várom kegyes döntésüket.

                                Tisztelettel: Minda János, Borvár, IV. kerület 112.

 

                   Amikor a Gyula bácsi a kérvénnyel végzett, előkerült a boros kancsó. Koccintgattak, ivogattak. Beszélgetés közben szó esett Sztálinról, Hitlerről, Titóról, Gerőről. No, meg Rákosiról, elég sűrűn.

                   Milyenek az őszi vetések? – váltott témát a Gyula bácsi.

                   Száraz földbe tudtunk csak vetni, hiányosan kelt a mag. Nincs hótakaró, kemény fagyok szárítják a földet – felelt apám.

                   Még egyszer csendültek a poharak Apám megköszönte a segítséget, a vendég becsatolta a táskáját. Jó éjszakát kívánt, és elballagott.

                   Apám a kérvényt olvasgatta, majd a lecsavart lámpa fényénél csendben üldögéltek anyámmal. Majd lesz valahogy – fejezte apám a morfondírozást.

                   Ekkor vettem én a bátorságot, hogy megkérdezzem:

                   „Édesapám! Mi az, hogy kulák?

                   Hát paraszt, akinek lova meg földje van.

                   Hát a kommunista?

                   Az lehet kulák, akitől van mit elvenni, a kommunista pedig az, kinek nincs egyebe csak az aktatáskája meg a biciglije.

                   Akkor a Gyula bácsi is kommunista?

                   Az eszed tokja, de te ezt még úgy sem érted. Kicsi vagy még hozzá.

                   Jól mondta apám, ha valami szamárságot mondtam:

                   Gyerek ész még nem kész! Csak tízéves voltam.

                                   

 

                                                                         66.

 

                    Furcsa, meglepetéseket tartogató idők voltak ezek, Barátom! Ma már tudjuk, hogy akkortájt egy egész ország népét „maszkabálra” invitálták véres kezű maszkmesterek. Már a ruhatárban mindenkit gatyára vetkőztettek, és kötelező egyenruhát húztak rá. Lódenkabátot adtak az egyenszabású csíkos ruha fölé. Minden arcot hamuszínűre mázoltak, hogy úgy tűnjön, kezd valóra válni az univerzális kommunizmus, amelyben por és homu az ember.

                    Mindegyik ruhatáros választott magának egy jól hangzó, könnyen megjegyezhető, kimondható nevet, és e mögé bújt. Akkor még igen kevesen tudták, hogy az öt rendezőt eredetileg egészen másként hívták. Rákosi Rosenfeld volt, Gerő Singer Ernő, Farkas Wolf Mihály, Révai Reich József, és az ÁVH nagyhatalmú főnöke, akit csak egyszerűen Péter Gáborként emlegettünk, eredetileg Eisenberger Benjaminnak anyakönyvezték, amikor világra hozta az anyja valahol Oroszországban. Vagy ki tudja, hol? „Hiszen elenyészett híre nevével.”

                    Pedig milyen hatásos lett volna, ha Magyarországon ilyen nevek alatt vonultak volna föl a munkások: Éljen Rosenfeld Mátyás! Éljen Dzsugasvili! Éljen Uljanov! Éljen Eisenberger Benjámin! Ezt az utóbbit különösen kedvelték volna.

                    Egyszóval: maszkmesterek. Aki elrejti az igazi nevét, az lehet, hogy nem szívesen emlékezik a múltjára, még a szüleire sem. Új névvel, új arcot szeretne mutatni, de a lényeg, az sajnos marad. Az ember, aki színjátszó, de ripacs. Ha paraszttal érintkezik, kaszát fen, vagy kenyeret szel. Ha munkással, kézbe veszi a kalapácsát, vagy a csákányt egy fotó idejéig. Pedig csak a politikai kirakatba akar kerülni a legbájosabb mosolyával, a legszimpatikusabb gesztusaival. Pedig éppen ettől lesz gyanús.

                    Hátha azért változtatta meg az előző nevét, mert előtte bankot rabolt. Esetleg azért, mert embereket gyilkolt, ha nem nálunk, akkor Spanyolországban. Vagy éppen gyilkosságok elkövetésére készül ezzel a jámbor névvel: Péter Gábor. Nem tudjuk, mert az arca, a maszkja, olyan, mint egy pókerjátékosé. Nem tudod, hogy a zsebkendőjét akarja-e kivenni a zsebéből vagy a revolverét. És ők még azt is tudják, hogy ez félelmet kelt a gondolkodó emberekben.

                   „Ez lenne a párt érdeke?

                   A véres, csonttá fogyott, agyongyötört emberek / helyesbítek: kommunisták, pártfunkcik / előtt kezdett világosodni a helyzet: nem, szó sincs róla, nem félreértés áldozatai ők, hanem egy mindent magával ragadó, mindent egybefogó irtózatos tervnek a részei, egy gondosan és körültekintéssel kidolgozott iszonyat eszközei. Mintha egy borzalmas lánc szemei lettek volna, egy láncé, amelyről nem tudni pontosan, hol kezdődött, és azt sem, hol ér majd véget. Így ment Kádár János Rajk börtönébe, közvetítve Rákosi kérését, hogy vállalja a szerepet a párt érdekében.

                   S így állt aztán Kádár János, volt belügyminiszter, saját korábbi beosztottai előtt, akik azzal vádolják, hogy idegen hatalmak ügynöke. Kádár tagadott. Ekkor megjelent az államvédelem egyik ezredese, aki nem volt más, mint Farkas Vladimir, Farkas Mihály hadseregtábornok fia. Kopasz, harminc év körüli, fáradt fiatalember, akinek egyetlen érve volt: a verés.”

                   Magyarországon még a nyomor és a kiszolgáltatottság idején is születtek „gyógyító” viccek:

                   A szobában, ahol a káderezés folyt két kép lóg a falon: Sztálin és Rákosi. Közöttük még látszik az eltávolított keresztnek a helye.

                   Aladár! Felismered-e, kit látsz a falon?

                   Hát már hogyne ismerném! A mi urunk Jézus Krisztus keresztjének a nyoma van ott.

                   Aladár! Aladár! Még nem vagy elég fejlett. Egy hónap múlva gyere újabb vizsgára. Addig nem muzsikálhatsz!

                   Aladár lógó orral megy kifelé. Az előtérben gyorsan odasúgja az utána sorra kerülő Gazsinak:

                   Mindenkit felismerhetsz, csak Krisztust nem!

                   Felteszik a kérdést Gazsinak is:

                   Felismered, kit látsz a falon?

                   Kétoldalt vagy középen?

                   Középen.

                   Aztat nem.

                   No, és kétoldalt!

                   Azokat ismerem. Ők a két lator.

 

                   Az ötvenes évek kezdetére nemcsak új nevek, hanem igen sok új fogalom került forgalomba. Parázs harcok folytak értelmiségi bozótosokban az orosz grazsdanyin szó magyarításáról. Elvtárs? Néptárs? Nemzettárs? Polgártárs?

                   S a nép, az Istenáldotta, akkor ugyan éppen verte, sokszor egyszerűbben megoldotta a kérdést. Amikor Rákosi és bűnszövetkezete, ez volt az egyetlen „jól” működő szövetkezet az országban, behozta a beszolgáltatást, a kuláklistázást, a padlássöprést, sokan elhagyták a földet, a szülőfalut. A földet nem volt érdemes megművelni. Soha annyi parlagon hagyott terület nem volt az országban, a tatárjárást és a törökdúlást leszámítva, amikor ennyire puszta lett a földünk.  A sok sarca miatt vidéken nehéz volt megélni. A falvakban sorba álltak kenyérért, és jegyre kapták a fejadagot. A városokban mindig lehetett kenyeret kapni. Ahol pedig megtermett, a nyálukat nyelték.

 

                   „Kádárt verni kezdték. Először higannyal kenték be a testét, hogy a pórusok ne kapjanak levegőt. Amikor ott fetrengett a földön, megérkezett az apa, Farkas Mihály vezérezredes.

                   Kádárt felemelték. Vladimir odalépett hozzá. Két pribék erőszakosan felpeckelte a volt belügyminiszter száját, és az ezredes mintegy mellékesen, mint akinek csak szükségét kell végeznie, beleürített a szájába.

                   Mindenki nevetett.

                   Valóban mulatságos figura volt a véres és magatehetetlen ember, amint fuldoklik a vizeletben.

                   A szoba asztalán telefon csengett. Farkas Mihály odalépett: a vonal túlsó végén Rákosi beszélt. A nép bölcs atyja és nagy vezére idegesen érdeklődött: vallott-e már Kádár János?

                   Farkas Mihály csak tagadó választ tudott adni. Még nem vallott.

                   A földön heverő Kádár haragos morgást hallott a telefonból, a nép jóságos atyja intézkedett: ”Verni, verni, verni, amíg nem vall. Ez az utasításom.”

                  Farkas letette a kagylót.

                  Nem volt, aki megálljt parancsolt volna nekik, s ők úgy érezték, nyugodtan tehetnek azt, amit akarnak, soha senki sem fogja őket ezért felelősségre vonni. Aztán kádár is bevallott mindent. A többiek is.

                   Megszülettek a vallomások. Minden szó hamis volt bennük, minden mondat hazugság. De ők már fáradtak voltak ahhoz, hogy tovább tiltakozzanak, s miután eljutottak az emberi teljesítőképesség végső határáig, feladták önmagukat. Már csak egyet tudtak, de azt teljes bizonyossággal: innen sohasem szabadulnak többé.

                   Ezt a hatóság maga sem titkolta. A vallatások általában így kezdődtek: „Vegye tudomásul, hogy nekünk itt senkivel sem kell elszámolnunk.”

                   Péter Gábor nyíltan a szemébe mondta Faludy Györgynek, az amerikai emigrációból hazatért költőnek:

                   „Ha olyan marha volt, hogy Amerikából hazajött az itthoni szarba, akkor megérdemli a sorsát.”

                   A vallomások után jöttek a tárgyalások, az ítéletek, az akasztások.”

 

                   Ezekben a perekben egyik ragadozó igyekezett átharapni a másik torkát. Kádár a Rajkét, majd Farkas a Kádárét, de az utóbbi nem sikerült megnyugtatóan. De ki emel szót a névtelen, ártatlan százakért, akiket csak úgy eltűntettek, hogy nyomuk sem maradt. Milyen álszent duma ez!

 

                   Ki sajnálja Kádárt? Mostanában már az is kiderült róla, hogy a Horthy-éra alatt kettős ügynök volt.

                   Gond volt számára az is, hogy mi lesz az édesanyjával. Mivel haza nem mehetett, megleste a kiadóhivatalnál, ahonnan hordta az újságokat.

                   Elmegyek, mutter.

                   Hová?

                   Csak elmegyek.

                   Az édesanyja már tudta miről van szó.

                   És velünk mi lesz?

                   Maguknak akkor sem lesz jobb, ha letartóztatnának.

                   Egyszer látta még az édesanyját, mielőtt az ország felszabadult. Az utcán pillantotta meg, véletlenül. Vaksin botorkált, nagy csomag újságot cipelve. Kádár nem ment oda hozzá. Utasítása volt, hogy senki ismerőssel nem találkozhat. Az illegalitás még a katonaságnál is erősebb fegyelmet követel.

                   Mintha még kisebb lett volna, mint volt – mondja Kádár.

                   Csakhamar kiderült, hogy anyagilag tud gondoskodni az anyjáról. Jobban, mint amikor dolgozott:

                   Soha annyi pénzem nem volt, mint az illegalitásban. Nem is költöttem el, amit kaptam.

                   Pénze bőven volt a pártnak. A „guruló rubel”. Csakhogy ezt a pénzt nem Moszkvából kapták, ahogy a propaganda állította, nem is kaphatták, mert a Kominternnel, a Külföldi Bizottsággal a háború kitörése óta minden kapcsolat megszakadt, hanem jómódú polgároktól, értelmiségiektől, művészektől.

                   Az illegalitásban az volt a legrosszabb, mondja, hogy nappal el kellett menni „dolgozni”, nehogy a főbérlő megsejtse, hogy valami nincs rendben. Vagyis naponta tíz órát kellett lődörögni. / Gyurkó: Arcképvázlat történelmi háttérrel /

 

                   Olyan gazember volt, mint a többi elvtársa, akiknek ő lépett a nyakára. Gondoljunk a forradalom utáni megtorlásokra, de akkor sem Nagy Imrére, aki begyűjtési miniszter volt, a nép nyomorgatója. Egy brancs volt az egész! Senki sem tehet szemrehányást senkinek, még a könyv szerzői sem. Egyik kutya másik eb. Bocsánatot kérek a magyar kutyafajtáktól.

                  

 

                   Keserű vicc ebből az időből:

                   A magyar-szovjet határon lévő záhonyi állomás főnökét beszámoltatja a közlekedésügyi miniszter a félévi átmenő forgalomról. Az állomásfőnök elkezdi sorolni:” Kiment az országból 4000 vagon búza, 5000 vagon sertés, 100000 vagon alumínium, 3000 vagon gyümölcs, 600 vagon bőr…”

                   A miniszter idegesen szakítja félbe: „Jó, jó, de mi jött be az országba?

                   Az állomásfőnök arcrándulás nélkül válaszolja: „A Mojszejev – együttes.”

 

                   Sok fiatalt a városba hajtott a kényszer és a munkalehetőség. Borvárról elsősorban Budapestre vagy Sztálinvárosba. Ha nem is volt ott mindjárt lakásuk, de biztos megélhetésük igen. A hétvégeken mindegyik egy nagy kenyérrel a hóna alatt érkezett haza, a szülői házba, hogy pihenjen egyet, a munkásszállások „dzsemborija” után.

                   Hogy aztán hétfőn, hajnalok hajnalán, a sok rosszkedvű embert újra nekilódítsa a gépszíj egy új hétnek, mert újra kezdődött a robot. Napról napra több volt a szegény ember. Rosszul mondom, mert mindenki legatyásodott. Az osztálytársaim közül éppen a Hercegh és Király Jóska volt a legszakadtabb. Irány Sztalinváros!

                    Csak így beszéltek róla az emberek: „Megyek sztalinba.” A sok új szó meg csak kavargott az agyakban: MNDSZ, MADISZ, DÉFOSZ,MHK, MDP.

                   Szaktárs, kartárs, elvtárs, és mindenütt társ, noha senki nem volt annyira magára hagyva, mint akkor. Teljes volt az emberek kiszolgáltatottsága.

                   A szaktárs végül szakira rövidült. Fanyar humorral vették tudomásul az emberek a „szép, új világot”. Hétfőn hajnalonként zsúfoltak voltak a bűzös, piszkos vonatok, és minden új állomáson még zsúfoltabbak lettek.

                   Egyre több lett a melós, aki már korán reggel bevette fájdalomcsillapítónak a féldecit. Vagy a kétszer fél decit.

                    Az egyik állomáson felszáll egy szaki, és leül egy másik szaki mellé, akinek igen lógott a feje. Az utasellátóban már felönthette a garatra a búfelejtő féldecit. Oldalba is löki az új utas a lógó fejűt:”Hova utazol, szaki?” Az így válaszol neki bizonytalankodva:

                  „Sztá- sztá - Sztálin-ba-sza-ki.”

                  Ennek a kornak is megvolt a maga sajátos költészete és humora.

                   És megszaporodtak a tragédiái. Az egyik éppen a feltámadás napján történt.

                   Az egyik idős Flaisz Feri bácsi, csak innen a Fürst Sándor utcából, aki természetesen nem azonos a „bombás” Flaisz Feri bácsival, annak ellenére, hogy az oroszok sok magyar katonát lemészároltak, nőket becstelenítettek, a falut kirabolták, mégis úgy gondolta, hogy beáll a Pártba. Negyvenkilenc végére már közel ötszáz tagja volt ennek az egyedül üdvözítő szektának Borváron. Magam is meglepődtem, amikor megtudtam ezt a számot.

                   No, de azon már késő bánkódni, Barátom! Folytassuk tovább!

                   Röviden szólva ebből olyan családi háborúság támadt a családban, hogy a fia meg a menye szóba sem álltak vele. De az öreg rá sem bojszált, mert a két fiúunokája közül az idősebbik, aki már másodikos volt a kalocsai gimnáziumban, úgy ragaszkodott hozzájuk, hogy isten bizony pótolta a többi „elfajzottat”. Mások előtt csak így emlegette a család többi tagját. Büszkék is voltak középiskolás unokájukra, aki alig múlt tizenöt éves. Amikor havonta egyszer hazajött a kollégiumból, az első útja az öregekhez vezetett:

                   „Mit ennél, mit innál lelkem? – rajongta körül a nagymamája. Amikor a fú minden csontját lerágta a kakaspörköltnek, ilyent aztán tényleg nem ettek még vasárnap sem a kollégiumban, legfeljebb kirántott húst rizzsel, már a kalácsot tette elébe:

                   „Egyél, lelkem, úgyis tudom, hogy sovány az a kollégiumi koszt!”

                   „Ez igaz – bólintgatott közben a gyerek -, meg aztán fizetést sem adnak a tanulásért.”

                   „Lesz az is, fiacskám! Holnap délután, mielőtt a bálba mész, előkeresem a százasodat a sublótból. Jó lesz–e?”

                   „Jó bizony, öreganyám! – örült meg a gyerek, és vele örült a nagymama meg a nagypapa.

                   „No, akkor most már siess haza, mert még jobban haragusznak ránk a szüleid, mint eddig! De a holnapi százast ne felejtsd!”

                   Másnap, amikor a falu a feltámadást ünnepelte illő körmenettel, betoppant ám csinosasan kiöltözve a kedvenc unokájuk.

                   „Már húzzák a kultúrházban, és vár rám a Terike – sürgette a nagyapját a gyerek, akit éppen nagy munkában talált. Mit is csinálhatna egy kommunista nagypapa éppen a  körmenet idején, aminek a hangjai idáig elhallatszanak? Éppen fát vág, egy tuskóval birkózik.

                   „Menj csak be, majd a nagyanyád elintézi!” – intett a konyhaajtó felé az öreg, és birkózott tovább.

                   „Ülj csak le, fiacskám ide a kisszékre, addig én szétnézek a tiszta szobában, hátha megtalálom azt a száz forintost!”

                   De a fiacskám igen türelmetlen lehetett, mert a nagymama után ő is bement a szobába. És csak ő jött ki onnan. Aztán rázárta az ajtót a szobára, és kilépett az udvarra. Az öregapja még mindig nem tudott zöld ágra vergődni azzal a rönkkel, és odaszólt a fúnak:

                   „Gyere ide, unokám! Hozd ide azt a baltát, hátha azzal kilazíthatjuk ezt a beszorult fejszét!”

                   „Már itt is vagyok!” – mondta a gyerek, és kétszer fejbe sújtotta hátulról az öreget.

                   Nagyszombat délutánján feltámadási körmenet estébe hajlóan, és olyan szépen világítottak és melegítettek azok az apró lángok. Csak két gyertya hiányzott, de azok nagyon.

                   Húsvétvasárnap reggelén a szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy a Flaisz Feri bácsi disznai igen nyugtalanok, és mintha az udvaron röfögnének. Mit keresnek ezek az udvaron, hol van még az eperfa termése, amire ki szokták őket ereszteni? És benéztek a deszkakerítésén, és rémes jelenetet láttak. Az öreg fejét harapdálták a vérszagra kitört állatok. Hamar be a kerítés tetején! Az állatokat az ólba! De mindent a helyén hagyni, amíg a rendőrség ki nem ér!

                   Dél körül már mind a két test föl volt ravatalozva a tisztaszobában. És mind a kettő fehér lepedővel betakarva. A megfojtott öregasszony és a szétroncsolt fejű öregember. Siratgatta őket a szomszédság, hogy ilyen véget kellet érnie két ilyen dolgos embernek.

                   Nem sokáig voltak egyedül a szomorúságukkal, mert igen sok kíváncsi összeszaladt a falu minden részéről. Erre még nem volt példa a falu történetében! Jobbnak látták, ha a két halottat a hullaházba viszik, ki a temetőbe. Annak már a nevére is eltágulnak a kíváncsiskodók. Ide alapos orvosi vizsgálat kell! Megjelentek a nyomozók is, civilben.

                   Gyanúsítottak csavargókat, cigányokat, csak a két nyomozó hallgatott. Hogy a fél falu ott volt a temetésen, az senkit sem lepett meg. A két nyomozó is ott állt a tömegben, és a gyilkost kereste. A temetés végére, úgy érezték, meg is találták.

                   Amikor a rövid szertartásnak vége volt, ami csak egy versből állt, a pártszervezet titkárának búcsúztatójából, és egy magnó szolgáltatta a munkás gyászindulót, a tömeg elszéledt.

                    Már csak a közvetlen hozzátartozók maradtak a sírnál, és a két fekete lemezlapocska föliratát böngészgették. Itt nyugszik: Flaisz Ferenc 66 éves. Itt nyugszik: Kukucska Franciska 64 éves.

                   A két férfi melléjük lépett:

                   „Megengedik, hogy beszélgessünk a gimnazista fiukkal?” – a szülőkhöz intézett kérdés volt, de parancs is.

                   Félrevonták a fiút, és az első kérdésre rögtön megadta a válasz:

                   ”Én tettem.” Mindent bevallott hiánytalanul és töredelem nélkül. Máskülönben jót mulatott utána, és csak azt sajnálta, hogy másnap már hétkor fölébresztette az anyja, pedig a hosszú éjszakát még nem pihente ki.

                   Ez a gyerek beteg volt. Ép ésszel nem is lehet ilyen szörnyűséget elkövetni. És a mi kommunista vezetőink nem voltak azok? Rákosi, Gerő, Farkas Mihály, Péter Gábor, Kádár /Csermanek /, Eörsi, Pető, i tak daljse! Kommunisták majd liberálisok. De a gyűlöletük keze egykor megölte a testet, és hatvan év alatt egy egész nép egészséges lelkét. ”Csak attól féljetek, aki a lelket öli meg!”

                                                                              +

 

                  Mint ettől a főhadnagy elvtárstól az ÁVH-ról:

 

                                                           MI KELL A MAGYARNAK?

                                                        / Egy részeg magyar monológja. /

                   Itt vagy, pajtikám? Már mindenütt kerestelek. Ide figyelj! Egy rendkívül fontos kérdést szeretnék veled tisztázni. Nagyon diszkréten. Bizalmasan. Mégpedig azt pajtikám, hogy..ELBŐDÜL. Magyar vagy, vagy nem vagy magyar? ISMÉT BIZALMASAN. Tudod, pajtikám, ez rendkívül fontos kérdés, mert az a helyzet, hogy a magyar az magyar. ELBŐDÜL. De a nem magyar az nem magyar! Jó, hát meg lehet nekik bocsátani, nem arról van szó…Tehetnek ők róla, hogy nem magyarok? Nem tehetnek. Csak azért egyre vigyázzunk! Mégpedig arra hogy ÉNEK „Magyar legény nem ad csókot tót szlecsnyának, magyar legény csókja kell a magyar lánynak…” És aki ezt nem hiszi, az megláthassa: eljön még a leszámolás napja! És akkor leszámolunk! Hogy kivel? TÖPRENG. Mindenkivel, aki bántja a magyart. És ki bántja a magyart? Aki nem hisz a magyar igazságban! Mert mi a magyar igazság?...Három. Három a magyar igazság. Ezt se tudod? Tartok én neked egy kis eligazítást, hogy ne bámulj ilyen bután a világba. Figyelsz?! Számtanóra! In-dulj! Egy. Nagyon fontos szám az egy. Mert”hiszek egy Istenben, hiszek egy hazában, hiszek egy…nem, itt nincs egy, csak Magyarország…feltámadásában…”És miért kell neki föltámadni? Mert „Csonka Magyarország nem ország!”Nem bizony! Hogy néz ki ez az ország? Csonka! Nem is ország! Rá se lehet nézni, olyan…ÉNEK. „Szép vagy, gyönyörű vagy Magyarország…” Mi van? Hogy hol itt a logika? Az nincs itt. Mert azt is elszakították! De nem sokáig! Mert ÉNEK. „Győz a szittya fergeteg, a rohanó sereg.”

                   De addig is…Figyelsz?! A számtant folytatjuk! Egy után mi jön? Kettő! De csak a cicáknál! Mert ÉNEK. „Egy cica, kért cica, sej, megette az icipici egeret…”

                   Ami pedig a négyet illeti, nagyon fontos, mert ÉNEK.”Ott, ahol zúg az a négy folyó…” Mi a négy folyó? Ezt se tudod! Figyelsz?!”Duna, Tisza, Dráva, Száva, törjön ki a lábad szára.” Értem? Akkor a földrajzzal végeztem! Négy után jön a…. figyelsz?!...száz! Miért? Mert közben nincs nóta! De a száz….ÉNEK.”száz szál gyertyát, száz icce bort ide az asztalra.” És száz után jön az ezer! Úgy bizony, ezen az ezeréves drága földön, amely tejjel-mézzel folyó Kánaán! Olyan Kánaán, hogy! ÉNEK. „Ritka búza, ritka árpa, ritka rozs…” De nekünk jó így is! Ezért mondom: „Ne bántsd a magyart!” Mert a magyarnak sok az ellensége! Nagyon sok! Még ezt a kicsike földet is irigylik tőle. De nekünk nem kell a másé, csak ami a miénk! Mert:”Piros, fehér, zöld, Kijev magyar föld!” Mi nagyon türelmesek vagyunk! Nagyon! De ha egyszer kiállunk a csatatérre, mert kiállunk/!/, akkor az egész világ megtudhassa, hogy ÉNEK.”Deutschland, Deutschland, über alles…”

                     Komlós János: Tiszta vizet a fejekbe, 1981.

                     Ugyanezzel a stílussal „játszotta a fejét” Hoffmann Géza is, és sokszor-részegen!

 

                   Rákosi helytartóságának idején: kötéllel, golyóval, agyonveréssel, halálra kínzással, Recskkel, munkatáborokkal. Kádár helytartósága kezdetén kivégzésekkel, bebörtönzéssel, később ócsárlással, lejáratással, gúnnyal, nyílt gyűlölettel, megalázással tették szemrebbenés és nyugtalan alvás nélkül, ugyanezt - tömegesen. És teszik ma is, tömegesen!

                  Olyan sors jutott nekünk is, mint a palesztinoknak! De ott még „csak azért is” szülnek gyereket, még ha másnap a pólyában már agyon is lövik. És tudják, hogy nincsenek egyedül. De mi, magyarok, mint a kisujjam, annyira védtelenek és magányosak vagyunk ezzel a nihilista társasággal szemben. Vannak még tiltakozó gesztusaink, de elvesznek a politikai szemfényvesztés mindennapos trükkjei között.

 

                   „Amelyik nemzet fölényben akar lenni más nemzetek fölött: hóhérrá vagy bohóccá válik.

                   Nemzetük életét elmocsarasítják, kik nemzetük valódi vagy vélt erényeit hangoztatják s a  kíméletlen bírálatot tűrni nem akarják.

                   A legnagyobb csapás, ami egy népet érhet, ha egyoldalú irányítással az ítélőképességét tönkreteszik.

                   Az ilyen nép elzüllik és mennél vásáribb kalandor nyúl érte, annál könnyebben odadobja magát. Nincs az a kívülről jövő veszedelem, végigdúlás, évezredes elnyomás, mely ezzel fölérne.” /Weöres Sándor/

                                                                          +

 

                   Csak azért, hogy megtisztítsuk szellemünket, idézzünk három Kodály-anekdotátI

 

                   A Zeneművészeti Főiskolán sűrűn váltották egymást a párttitkárok; egy idő után mindegyik visszatért a szakmájába. A legújabb párttitkártól, miután elbeszélgetett vele, Kodály megkérdezte:

                   Mondja, mi a maga szakmája?

                   Nincs szakmám, Kodály elvtárs.

                   Akkor maga, fiam, hova fog visszatérni?

                                                                                  §

                   Ugyancsak ott, néhány hivatásos káder azon vitatkozik, vajon, ha él, Bartók bekapcsolódott volna-e a népművelésbe. Végre egyiknek eszébe jut, hogy a kérdésben talán mégiscsak Kodály a legilletékesebb, fölteszi hát neki a fentebbi kérdést:

                   A mester tenyerébe ejti szép, gondolkozó fejét, és így válaszol:

                   Nézzék, az üstököst nem lehet a közvilágításba bekapcsolni.

                                                                                   §

                   Utolsó londoni útja alkalmával a párttitkár, udvariasan, de szemrehányóan, megkérdi:

                   Mester, a dalárda tagjai csupa pártonkívüliek! Miért?

                   Kommunistákat nem viszünk. Azok disszidálnak.

 

 

                  

               

 

                                                                          67.

 

                   Valamikor, akár hiszed, akár nem, Barátom, akkor is jó képet vágtak mindenhez az emberek, ha véletlenül vagy szándékosan arcul csapták őket. A kutyák ilyenkor eloldalognak, és köszönik szépen, de abból a kézből már nem kell az ennivaló.

                   Az ember ennél sokkal intelligensebb lény, még a tenyerét is megnyalja annak, akitől fél.

 

                                                                 1959 – 1963

 

                                      -Halllodtad, hogy az oroszok fölmentek a holdra?

                                      --Mind?

                                                                          +

                 Egy bácsi böngészi a feliratokat a klinika folyosóján, de sehogyan sem tud eligazodni. Végre egy orvoshoz fordul:

                  -Doktor, úr, tessék már nekem megnutatni, hogy hol van a szemfülészet?

                  -Bácsikám, ilyen nincs?

                  - Van külön szemészet és fülészet.

                  - De nekem egyszerre kéne mind a kettő,

mert nem azt látom, amit hallok és nem azt hallom, amit látok.

                

                                                                          +

 

                                           RÁKOSI ELVTÁRS? SZEMÉLYESEN?

-          Tudósítónktól –

            Rákosi Mátyás elvtárs, népünk Bölcs Vezére, Bajára igyekezett, hogy ellenőrizze a határsávban bevezetett intézkedéseket, amelyekkel meg akarjuk óvni szocializmust építő hazánk és egész népünk biztonságát egy aljas és alattomos titoista provokációval szemben. Mert Ő mindig csak a népére gondol, annak biztonságán őrködik éjjel és nappal.

            Kecskeméten csak a megye politikai és gazdasági vezetőitől kapott rövid ismertetést második ötéves tervünk előre látható eredményeiről. Egy nagy csokor vörös rózsával szállt vissza autójába, melyet a helyi úttörők adtak át gyermeki szeretettel.

            Az autósor Kiskőrös felé vette útját, ahol megtekintette a világszabadság nagy költőjének szülőházát. Finom betűivel aláírta a vendégkönyvet, és csak annyit mondott: „Elvtársak! Petőfi Sándor, ha ma élne, a kommunista eszme harcosa lenne. Nagy versekkel buzdítaná népünket az éberségre, és a hazánkra leselkedő fenevad elleni harcra.”

         Újabb virágeső hullott reá, mert a kiskőrösi úttörők is elhalmozták a nyár legszebb virágaival. Azután a hosszú kocsisor, amely Bajára tartott, Borvárra ért. A Tüzép-telepnél egyszerű parasztemberek egész sora állt. Lehettek legalább ötvenen. Vezérünk azonnal észrevette a rendkívüli eseményt.

         „Miért vannak itt ilyen sokan?” – hallhatták kicsit szigorú hangját a sor végén állók.

         Az emberek arca felragyogott az arca erre az ismerős hangra. Körülállták Őt, hogy elpanaszolják, órákig kell várni a mészre, pedig az éjszakai eső után a permetezés nem késhet. Egy idős, keménytenyerű parasztember meghatottan szorította meg bölcs vezérünk kezét:”Rákosi elvtárs, személyesen?”

         „Hát persze, tetőtől talpig!” – hangzott a frappáns válasz, amire lett nagy derültség. Aztán Rákosi elvtárs végigment a várakozók sorfala mellett, ahonnan csak úgy röpködtek feléje a jókívánságok, mint a színes madarak: Minden jót, Rákosi elvtárs! Boldog hatvanadik születésnapot! További jó egészséget, bölcs Vezérünk!

         A kiadókra szigorúan ráparancsolt, hogy igyekezzenek. Ne várakoztassák az embereket! Azok bizony gyorsabban kezdték lapátolni a zsákokba a hófehér anyagot. Új erő szállta meg őket, ami Rákosi elvtárs fellépéséből és szavaiból sugárzott. Aztán ezekkel a szavakkal búcsúzott:”Jó munkát, elvtársak!”

         „ Máma különösen jó munkát végzünk majd!” – mondta az előbbi parasztember egy kis meghatottsággal a hangjában.

        „Szabadság, Rákosi elvtárs!” – hangzott az egyszerű dolgozó emberek szava, amely egyszerre volt köszönet a gyors és hatásos segítségért, meg kifejezése a hálának és a nagyrabecsülésnek.

         Aki jelen volt, még az unokáinak is elmondhatja, hogy Kétszélen is járt Rákosi Mátyás, a dolgozó nép pártfogója, az igazságos.

                                                                                       Polyva János

 

         No, ez a Polyva János, ha akarta, ha nem, meglátta, Kecel közéletének egyik fontos helyszínét, a kanászházat és annak a környékét. A vályogépület, ahol később az istenben boldogult Manyika védőnő lakott, az ötvenes évek elején még kanászház volt. Onnan indult a Vancsik Mihály bácsi tülökkel vagy egy jó nagy dudával, esetleg kolomppal, hogy összehívogassa a falu négylábú disznóit, süldőit, kecskéit reggelente.

         Sokszor maguk a gazdák hajtották ki jószágukat a kutyák segítségével a disznóplaccra, ami a kanászháznál kezdődött és folytatódott a Bogárzó mentén végig, egészen a mai Arany János utcáig. Jellemző, hogy még a háború előtt ezen a területen jelölték ki az ONCSA-házak helyét. /Igen nagy becsben tarthatták a nagycsaládosokat, ha a disznólegelőn jelöltek ki számukra lakóhelyet, és elkülönítve a falutól, mint a cigánytelepet. Védőnőt pedig egy kanászházba költöztették. Micsoda bunkóság volt ez úri és elvtársi vezetők? Boldogtalan falu népe?/ Majd a vásártér is idetelepedett egy időre az alvégből. És most itt áll a Pintér-művek impozáns épületegyüttese, amit igen sok rozsdamarta katonai selejt őriz.

        Ahol a fürdő van, ott állt a csordakút. Ma is gyakoriak azon a környéken a visítások és a röfögések, főleg diszkós időkben. Ide hajtotta, néhány loncsos - loboncos kutyájával, a csordás a disznókat minden délben leitatni.

         A kanászházhoz vitték a gazdák búgatni a disznóikat. Ahol aztán olyan emse- és kanfesztivál kezdődött, amit nekünk, apró gyerekeknek, öröm volt nézni és hallgatni.

         Mennyi pénzt összebúgtak azok a disznók a Mihály bácsinak! De a kecske-lányok is üzekedtek a kosokkal, hogy minél több Sztálin-tehén szülessen Rákosi elvtárs hatvanadik születésnapjára.

          Maradjon köztünk, Barátom, de a kis gidák szépségben messze fölülmúlták a mi bölcs vezérünket! Sőt, még talán Sztálin elvtársat is! EZEKÉRT a törékeny és hófehér jószágokért ÉRDEMES VOLT ÜZEKEDNI!

 

                                                                             68.

 

         50 év múlva valóban elmesélte egy talpraesett asszony unokáinak ezt a látogatást.

         „1952-ben igen gyakran emlegettük a mindennapi kenyerünket. A nagyanyánk azt mesélte róla, hogy valamikor tiszta búzából egyszerre 3-4 dombos hátú kenyeret is sütöttek a kemencében. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! – mondtuk a vasárnapi imádságban is. Eljött az idő, ötvenkettőben, hogy a Balogh Feri bácsihoz kellett „fohászkodnunk”, a boltoshoz:

         ”Jegyre adja már ide a mindennapi kenyerünket!”

         Mivel engem tartottak a családban a legügyesebbnek, ezért rám bízták a sorban állást. Tudták, hogy hetedikes létemre sem kell félteni, hogy kilöknek a sorból a felnőttek. Még tanítás előtt el kellett intéznem, mert az első óránk, szinte minden nap a Korányi tanár úrral volt. Attól meg úgy féltünk, mint az ördögtől. Ez a gondolat sem engedte, hogy pipogyán átadjam a helyem. Órákig álltunk, beszélgettünk, fagyoskodtunk. Végre megjött a kenyérszállító autó!

         Bent tanakodtak egy ideig, azután előttünk is kinyílt a bolt ajtaja, mint a mennyországé. Csak úgy áradt ki a friss kenyér illata!

         Feri bácsi úgy állt ott az ajtóban, mint egy arkangyal, mint aki most dönti el, ki mehet be először a mennybe. Először azok jöjjenek, akiknek a legsürgősebb! Engedjék csak először azt a kislányt! A Korányi tanár úr már nyolckor várja. Azt meg nem ajánlatos megvárakoztatni!

         Az igazság az, hogy majdnem a bolttal szemközt laktunk, és az egész család hozzá járt vásárolni mindent. Volt protekciónk, no! De a sorban állást nem lehetett megtakarítani.

          Nemcsak a kenyeret kellett sorban állással beszereznünk, de a petróleumot is a lámpába, mert abból meg csak fél litert adtak. Anyámmal kifundáltuk a módját, hogyan lehet az egész falut bejárni, és legalább két litert összegyűjteni. Egy szatyorban jól elbújtattuk a kétliteres kannánkat. Azt vittem a balkezemben, a jobb kezemben meg szorongattam a félliteres butykost. Négy boltnál is sorban álltam, és az ott kapott adagot útközben belecsurgattam a kannába. Mire az ötödik felest is megkaptam, tele lett minden edényem.

         „Ésszel él az ember, kislányom!” – mondogatta valahányszor győztesen hazaértem a „terméssel”.

         Egyszer a TÜZÉP-nél is sorban álltam mészért. Előtte való éjszaka jó nagy zuhi érte a határt, dörgött, villámlott, de jég szerencsére akkor nem esett. De nagyon párás, meleg nap ígérkezett, és a jónép a perenoszpóra ellen gyorsan be akarta szórni a szőlejét. Legalább ötvenen idegesítettük egymást meg a kiadókat, de azért szépen sorba állva ácsorogtunk. Amikor váratlanul a TÜZÉP előtt a műúton megállt tíz szurokfekete autó. Hát, Uramisten! Rákosi Mátyás szállt ki az egyikből, két oldalán egy-egy kísérővel, és odajött hozzánk. Kiadta az ukázt a tüzépeseknek, hogy gyorsabban szolgáljanak ki bennünket, ne legyen ez a nagy csoportosulás.

         Nálam akkor éppen egy kosár volt. Benne egy konyharuha, és alatta tíz forint a mészre. Hát, ahogy bámészkodtam, valaki kilopta belőle a ruhát is, meg a pénzt is. Mire sorra kerültem volna, nem tudtam a meszet megvenni. Hazabattyogtam a sor közepéről, és nagyon féltem hazamenni, de szerencsére nem vertek meg.

         Rákosinak ez a borvári látogatása azért volt érdekes, mert Laki Miskáékat akkor lakoltatták ki a faluból. A vagány fiuk, aki velem egyidős volt, kiszurkálta Rákosi elvtárs szép barna szemeit az osztályban függő arcképen.

               

               Bizony, Barátom, a nép, az istenadta nép néha elejtette-kiejtette a véleményét, és nem járt jól vele. Sok-sok dicsőítő vers született a hatvanadik születésnapjára, pedig úgy nézett ki az a pocakos, kopasz, alacsony emberke, mint ha saját maga karikatúrája lenne. Születtek a „dicsőítésére” ilyen versek is:

                                                   Megy Rákosi

 

                                               Megy Rákosi a Tanácsba,

                                               Vele megy a fia, lánya.

                                               Jobbján munkás, balján paraszt,

                                               Lába alatt zörg a haraszt.

                                               Feje fölött békegalamb,

                                               Hangja, mint a lélekharang.

 

         Impotens volt az a pasas, mert nem volt annak se fia, se lánya. De sokszor emlegették”Rákosi apánknak” És ez tetszett neki!

                   A korabeli vicc szerint egy cigánynak nem tetszettek a hazai állapotok. Aladárt elkapták a zöld határon:

                   Állj! Hová m ész?

                   Hát most már sehová.

                   És ha nem kapunk el, hová mentél volna?

                   Hát a kocsmába muzsikálni.

                   De hiszen a kocsma az ellenkező irányban van!

                   De a vendégek erre!

                   A hegedűtokból előkerül egy Rákosi-kép.

                   És ezt minek vitted volna magaddal?

                   Honvágy ellen, instállom.

                  

 

                                                                          69.

 

         Hol van már az 1948 - as ősz, amikor csupa félelem volt Gabrielisz tanár néni élete! Amikor egyedül az nyújtott lelki támaszt, hogy a felhőtlen gyermekkorról álmodhatott a másnapi megpróbáltatás előtt. Amikor a LÁTOGATÓK kivették kezéből a nemzetiszín zászlót, és egy vöröset adtak helyette, mondván:”A tanár néni olyan szépen mondja az órán a verseket, úgy szeretik a gyerekek, bizonyára tudná vezetni az úttörőket is.”

         Így lett belőle úttörővezető és a kultúra helyi zászlóvivője.

         1952 nyarán a kalocsai Forradalmi Ezred katonái a szilosi erdőben várták Tito láncos kutyáinak támadását. Ezért a zöld füvön és madárdalos erdőben állomásoztak. De már unták a madárfüttyöt! Lelkük kultúrára éhezett. Felkérték tehát a kultúra helyi irányítóját, hogy apánk és tanítónk 60. születésnapjára állítson össze egy színvonalas kultúrműsort. Ízlésére bízták az összeállítását. És ő összeállította. Munkája közben Rákosi elvtársról, pajtásról álmodott. Azt álmodta, mintha a Vörös Zászló téesz gyapotmezején daloló ifjak serege szedné a termést, a hófehér cserjék puha mohát. Rákosi elvtárs ott járt közöttük, tekintete olyan volt, mint a fénylő napsugár, és ez a puha mosoly megsimogatta a haját. Ettől az álomtól csupa élet lett és lendület!

         Megszervezte a speciális kultúrcsoportot. A legjobb előadókat válogatta össze, és a legtehetségesebb gyermekekből verbuvált csapat két hét alatt felkészült a bevetésre: Óda Rákosi elvtárshoz / vers /, Rákosi elvtárs rózsában bokáig / népdal és tánccsoport /, és így tovább. De a legnagyobb sikert az a részlet aratta, amelyet méltónak talált az emlékezet, hogy papírra vésse.

         Egy orvosi rendelőben vagyunk. Az orvos egy reakciós és trehány disznó, aki szabotálja a szocialista gyógyítást. Munka helyett egy kapitalista szemetet, bűnügyi regényt olvas. De az ápolónő ahelyett, hogy feljelentené, pontosan teljesíti az utasításait, mert tudja, hogy a doktor úr titokban a Párt tagja.

                     Első anyuka: „Jaj, doktor úr! A kisfiamnak nagyon fáj a lába!

Az orvos, aki oda sem néz: „Tíz aszpirin!

                     Második anyuka:”Jaj, doktor úr, a gyermekem fejére rászorult a bili!”/És a gyermek fején valóban ott volt a tanár néni zöld bilije. /

Az orvos, aki oda sem néz: ”Tíz aszpirin!”

         A betegek panaszt tesznek a főorvosnál az alorvos munkája miatt. A fő így inti az alt:     „Kedves orvos szaktárs! Sokan panaszkodnak manapság, hogy felületes munkát végez. Le sem vetkőzteti a pácienseit vizsgálat előtt.” Az alorvos megfogadja a főorvosnak, hogy vetkőztet.

         Belép a rendelőbe egy teltkarcsú hölgy, akit, mielőtt megszólalhatna , vadul mindketten vetkőztetni kezdik. Már csak a kombiné marad rajta:

                    Orvos:”Most már mondja el, mi a panasza!”

         Teltkarcsú hölgy: „De, doktor úr! Én az új takarítónő vagyok!

Szavait óriási derültség követte. A katonák egymás vállára dőltek a nevetéstől. Óriási sikerük volt.

         „Éljen Rákosi pajtás! – kiáltották a katonákkal a megilletődött gyermekeink. Felszálltak a teherautóra, és vörös zászlókat lengetve, katonai teherautóval, indultak haza.

 

         Ebben az elbeszélésben tetten érhetjük, Barátom, egy új szocialista műfaj születését. A „valóságsó” jött itt világra 1952-ben, Borváron.

                   A falu mentalitása?

 

                                                                            70.

 

         A szüleim történetét ott hagytuk abba, hogy apám Kis Károly néven hamis papírral elrejtőzött Budapesten. Az oxigéngyárban még portásként alkalmazták is.

         Milyen a történelem jobb vagy bal keze? Olyan ember lett a főnöke, aki maga is szökevény volt. Ha tetszik, bujdosó. Elszökött Olaszországból családostól, mert üldözték. Ki nem találnád, Barátom, miért? A háború befejező szakaszában, még pontosabban Itália fölszabadításában komoly szerep jutott az angoloknak, az új-zélandiaknak, lengyeleknek, ausztráloknak, és természetesen a légierőnek. Ahogy nyomultak felfelé a csizmán, a legkeményebb ellenállást a katonai erődítménnyé kiépített Monte Cassinó-i apátság hatalmas épülete jelentette. Annak elfoglalásával el is pepecseltek közel egy évig. Végül a lengyelek hozták a legnagyobb áldozatot annak elfoglalásakor.

         Közben az olasz kommunista partizánok, akik Mussolinit is elfogták, és élettársával együtt fölakasztották, szovjet sugallatra igyekeztek a háború végére Olaszországban a hatalmat megragadni.

         Marosi István, / Stefano Marosi/ mert így hívták magyarul, a kommunista vezető garnitúrához tartozott. Amikor a hatalom átvételi kísérlet befuccsolt, Magyarországra menekült. Itt az elvtársak tárt karokkal fogadták. És saját szemeivel látta, saját füleivel hallotta, hogy a szocializmus építése címén mi folyik itt. Alig várta, hogy hazamehessenek! Ötvenhatban meg is tették. Nagyon jó viszony alakült ki a két család között. A felesége jóval fiatalabb volt nála, és kimondottan szép nő. Jellegzetes olasz szépség. A kislányuk nagyjából velem egyidős, mert még iskolai tanszereket is ajándékoztak nekem. Emlékszem egy spéci töltőtollra. És néhány finom papírból nyomott füzetre. Még Borvárra is ellátogatott a férfi a kislányával, és néhány napot itt töltöttek. Én megsétáltattam Ciufettót a ligetben, mint egy kilencéves gavallér.

         Eredeti foglalkozása nem derült ki. Talán mérnök volt?

         Esetleg tanár. De hogy irodalmat is olvasott, és magyarul, arra magam is jól emlékezem. J. B. SHAW darabjait forgatta. Ebből szűrtem le azt a következtetést, hogy az olasz értelmiséghez tartozott, de nem volt irodalmár. /Egy jellemtelen drámaírócska volt, aki felült a komcsi propagandának, és nem győződött meg az orosz igazságról./

        Nagyon baráti hangú képeslapot küldött Itáliából, jelezvén, hogy épségben hazaértek. A szüleimtől tudom, hogy később elvált a feleségétől. 

         Jó lecke volt számára a magyar szocializmus, és oktató példa az apám hányatott sorsa.

         Ahol én kis és nagylányokat sétáltattam, az a Nagyliget volt. Rendkívül buja növényzettel, amelyek még egy hajdani lápvilág, növényeinek egzotikus leszármazottai voltak. Hatalmas nyárfákkal, amelyeknek gyökerei vagy száz évvel korábban, ha nem előbb, vágtak neki a földalatti útnak, hogy a mocsaras talajban, mind mélyebbre ereszkedjenek, és hatalmas fát növesszenek az ég felé. Azt a régit nem mérnök tervezte, akinek nincs fantáziája, hanem maga a természet. Olaszliszt, nyár, gesztenye, zsidómeggy és szerecsendió, amely sosem érett be, de virágzott, és ilyenkor a dél illatával volt tele a lombja. Éretlen termése is illatozott, de nem olyan sima volt, mint az alma, hanem rücskös és haragoszöld. Rejtély, hogyan kerülhetett erre a tájra, valamikor nagyon régen, az őse. És rejtély, hogy miért nem pusztult el mindjárt az első télen. Sűrű bokrok pattantyús terméssel. Több száz éves tölgyfák terebélye. Kupakos makkok, mint apró manók. Fehér törzsű hársfák alatt pedig a focipálya. 

         A pálya másik oldalán gyalogút az andalgóknak. Két pad a pihenőknek, az egyiken éppen egy idős férfi fekszik, majd egy hosszú árok, ami végigmélyült mind a két ligeten. Aztán impozáns nagyságú gesztenyefák, amelyek tavaszi csillárvirága szinte világít a fa lomjának sötét ágán.

          De ide mi nem andalogni jártunk, hanem a hatalmas juharfák árnyékában focizni. Hallgasd csak, Barátom, a gyerekkori éles, indulatos hangom, amikor négy más akaratú embercsemetével is meg kellett vívni a szócsatát, hogy mi nyerjünk, és ne más.

         Két gesztenyefa, a kisebbekből, a két kapufa. Mindenkin sötétkék vagy fekete gatya, az egyik csapat trikósan-ingesen, a másik pucér felsőben.

         A bácsi nem ül föl, hogy nézze a meccset. Pedig érdekelhetné, hogyan érik a gól. Csak fekszik a padon. Feje alatt ősz és hosszú haj a párnája. „Részeg lehet” – mutat rá az egyik fiú. Aztán taccsot dob. Harsány kiáltozás: Passz a szélre! Ne triblizz! Hajts utána! Nem azt mondtam, hogy vágd föl. Most rúghatják a hetesről. Gól is. A kapus ne adja emberhez, csak rúgja föl az égre! Aztán ahol leesik, azé lesz.

         Az öregember nem mozdul. Ijesztő a koszos ruhán áttetsző soványsága.

         A legbátrabb közel megy hozzá:

         „Nyitva van az öreg szája, és nézi a gesztenyefákat.”

         Pokoli a hőség! Az öreg meg éppen a napon fekszik, még napszúrást kap. De lehet, hogy már kapott is! Ismeritek? Nem erre lakik. Az biztos! Én még életemben nem láttam. A ligetbe jött aludni. Ugorj a bringádra, szólj a Tihanyi dokinak!

          Az öreget körülszaglásszák, mint a kutyák. De senki nem meri megérinteni. Visszaülnek az árnyékba, és hallgatnak. Az öreg mozdulatlan. Most már azt is észreveszik, hogy az ősz haj sűrűjében a feje alatt egy gyűrött micisapka van. De ijesztő a némasága, a mozdulatlansága. Pokoli a hőség, föl kéne ébreszteni! Ébreszd, ha mered! Bácsi, kérem! És a bácsi szemében már a távoli orgonabokrok fátyolos képe látszik csak. És hozzáér a legbátrabb. Aztán odafut a többiekhez, és igen halkan kinyögi: „Fiúk, ez a bácsi halott.”

         De itt már a doki, a Tihanyi:”Ez az ember már legalább három órája halott. Szóljatok a rendőröknek!” – és elhajt. Mit csinálhat vele a rendőrség? Majd én szólok az Antóni doktor úrnak, még rokonom is. Majd az törődik vele. 

         Várakozunk a végső válaszra. Mi olyan sürgős? Ne menj még haza! Megijedtél? Nem kell sokáig várni. Látod, itt is van. Antóni doktor úr már többet mond:”Egy magányosan élő tanyasi öregember. Valószínűleg éhen halt. Bevitetem szegényt a halottas házba. Vigyázzatok rá, amíg a lovas kocsi ideér!” Sokáig vigyáztunk rá.

                   A nyugati értelmiség mentalitása?

 

                                                                            71.

 

         Amikor már azt hittük, hogy sok meglepetés nem érhet bennünket, becsapott a mennykő. 1952 elején bemondta a rádió, hogy ezután minden férfit csak katonakönyve felmutatása után lehet alkalmazni. Én már nem voltam rendőri felügyelet alatt, ezért szabadon mozoghattam. Föl Pestre! Összeült a háromfős kupaktanács. Vajon mire megyünk hárman? Kisütöttük, és ez volt a logikus, hogy a múltkori recept alapján dolgozunk. Azaz fölkeressük azt a régi ismerőst, és akármilyen drágán is dolgozik, általa beszerezzük a hamis katonakönyvet is.

         Andrisnak most nem kellett részt venni az akcióban, hiszen most már tudtuk, hogy kit keressünk és hol. Hatásosabbnak is tűnt, ha egy ávéhással az oldalamon állítok be hozzá, és kérem meg a jól fizető vállalkozásra. Az a monori férfi megígérte, hogy két hét múlva mehetünk az igazolványért.

        A megbeszélt napon vonatra is ültünk, és a Miskával kimentünk Monorra. Megtaláltuk őket, udvariasan fogadtak bennünket. A két férfi, egy ávéhás meg egy honpolgár bement a szobába, hogy az ügyet sebtében elintézzék. Közben kinn ácsorogtam a konyhában, ahol a háziasszony tüsténkedett, de volt ott egy másik fiatalasszony is, akit úgy mutattak be nekem, mint a feleség húgát.

         Bent tehát folyt a tárgyalás, de ez az ismeretlen nő egyszer csak a fejére borította a nagykendőt, és sietősen kiment az ajtón. A talpam alatt kezdett melegedni, majd tüzesedni a talaj, de a férfiak megbeszélését nem akartam megzavarni. Bár hallgattam volna az józanabbik énemre!

         Negyed óra múlva meg is jelent egy szép szál, potrohos rendőr, és őrizetbe vett mindkettőnket, a maga kimért módján. Látszott rajta, hogy élvezi a helyzetet.

         Csőbe húztak bennünket. Aztán szépen hármasban nekiindultuk az éjszakának a legközelebbi buszmegálló felé. Előtte ballagtunk szótlanul, mintha akasztásra vinnének bennünket. A rendőr fölénk magasodott, mint egy csuklyás hóhér, pedig csak fekete bőrkabát nyikorgott rajta. Nem sokat trécselhettünk útközben, de az agyunk forrt, mint a kutyaszorítóban az már szokott. Van-e még lépésünk?

          A kísérőnk segített. Kettesben hagyott bennünket, és a legközelebbi telefonfülkéhez lépett. „Valószínűleg erősítésért telefonál – súgta a Miska -, itt az alkalom a menekülésre.” Aztán ahogy a gyerekek szoktak. Kézbe a kéz. És már futottunk is vissza falu irányába. Meghúztuk magunkat egy szalmakazal oldalában a település szélén, és megbeszéltük teendőket. Miska van a legnagyobb veszélyben! Ez vitathatatlan. Sőt halálos veszélyben! ”Nyakamon a kötél!” Arra biztatott, hogy valamelyik busszal föltétlenül jussak be a városba, és hozzájuk, a várba, mert otthon van egy bejelentetlen pisztolya, és ha házkutatást tartanának, az”kinyírná” őt.

          A nyakamon lévő sál a fejemre került, és már ne voltam a régi. Csak belül a félelmem. Sikerült az utolsó buszt elkapnom, és utolsónak fölszállnom. Valamennyire megkönnyebbültem.

          De Andris a vasútállomáson vár, hiszen így beszéltük meg! Amikor a járat beért Pestre, irány taxival a vasútállomásra. Egy rémült asszony próbálta röviden elbeszélni, mi történt. De már húztam is a kijárat felé, mert minden másodperc drága. Menet közben csak annyit kellett elmondanom, hogy mentsük a Miskát! Több szót nem is bírtam volna kinyögni. Szegény felesége halálra rémült, amikor elkezdtük házkutatást. Nem kellett tűvé tennem a lakást, mert két percen belül megtaláltam az egyik éjjeliszekrény fiókjában. A blúzom alá rejtettem. Csak azt mondtam az asszonynak, aki úgy állt ott, mint egy faszent, hogyha kérdik, azt válaszolja:”Itt senki sem járt!”

         Azzal fölszívódtunk, mint a köd. Az asszonynak nem lehetett volna elmesélni, mi történt, mert felét sem értette volna meg, és rémületét csak fokoztuk volna. Hála Istennek, a gyerekek közben az igazak álmát aludtak. Igencsak éjfél körül járhatott az idő, de egyikünk sem volt álmos. Útközben az egyik csatornanyílásba ejtettem a pisztolyt. Úristen, mekkora tehertől szabadítottál meg! Sose gondoltam volna, hogy egy pisztoly ennyire nehéz fegyver!

         Gyerünk az Andris lakására! Percek alatt összecsomagolni minden holmiját, és a sötét lépcsőházon át ki az utcára, ki a városból, de minél előbb! Irány a hajóállomás, ahonnan Kalocsára a legkönnyebb lejutni!

                   Milyen volt Kalocsa?

 

                                                                           72.

 

         Azt már tapasztaltam, Barátom, hogy igen félsz a zivatartól. Arra már nem emlékszem, hogy a gyerekkori kutyám, a Dingó, behúzta-e a farkát, és hová bújt, mert mi is ugyanezt tettük az anyámmal Ha kettesben voltunk otthon, bizony nem szégyelltünk bevonulni a legbelső szobába, és annak a legbelső sarkában lévő ágyra kucorodni. És reszketni, félni a villámlástól meg a dörgéstől. Azzal tereltük félelmünk egy részét az ágy alá, hogy mindig azt számítottuk, mennyi másodperc telik el a villanás és a dörgés között. Egy másodperc, bő háromszáz méter. Ezt mértük, csak úgy saccra. Ez még messze csapott le. Lehet vagy három kilométer! Hátha nem is erre húzódik a felhő. Jég csapódik-e az ablaküveghez? Aztán egy nagy dörrenés, a tövében egy kápráztató villanás:”No, ez nem volt messze!” A félelem egyre nőtt a sötétre függönyözött szobában, mert a villám fénye a legparányibb résen is bevillant.

         Amikor apám itthon volt, nem vonultunk fedezékbe. Valószínűleg azért, mert nem akartuk, hogy kinevessen bennünket. Pedig komoly veszély egyszer éppen őt fenyegette. Akkor már bevezették a villanyt. Az egyik szék, ha csak ketten voltunk otthon, a konnektor elé, a falhoz volt húzva. Apám is hazajött valahonnan, a zivatar is megérkezett, de az ebéd még nem főtt meg. Apám ott ült a konnektor előtti széken, a rádió dugóját már korábban kihúztuk, hiszen ilyenkor úgyis csak recsegett a készülék, és féltettük is, hogy egy istennyila szétcsapja. Neki elfelejtettünk szólni, vagy féltünk, hogy kineveti a félelmünket? Ki tudja már?

         Aztán anyánk elénk tette a levest, és apám az asztalhoz emelte a székét, és a szokásos helyére ült. Talán egy perc sem telt el, de a konnektorból akkora tűzgömb bújt elő, mint egy hatalmas vásári luftballon, és akkora csattanással, hogy kiejtettük kezünkből a kanalat.

          Elhűlt bennük a vér. Ültünk, mintha a székhez kötöztek volna bennünket, és vártuk a következő becsapódást. De az most elmaradt. Tele volt a szoba fanyar füsttel. Aztán csak latolgattuk:”Szereti-e az Isten az apámat vagy sem?” Annyira szereti, hogy időt hagyott neki a menekülésre, de a figyelmeztetés mindenképpen megtörtént:”Vigyázz, András! Te is halandó vagy. És milyen váratlanul elvihet valami kóbor áramütés!”

         Ahhoz a konnektorhoz sem húztuk többé a széket. Másnak sem engedtük. Ha kinn zuhogott a hó, akkor is csak azt hajtogattuk: ”Az ördög nem alszik!”

         Végül is minden jóra fordult, de milyen könnyen lehetett volna tragédia is.

         Amiről most akarok mesélni, ott villámlás nem előzte meg az „égi csörrenést”.

         Voltak olyan időszakai az évnek, amikor a hátsó, hosszú kertünk felcsapott amfiteátrumnak. Lehetett olyan 40-50 méter hosszú, de én sem voltak 25-30 kilónál súlyosabb, tehát bátran versenyezhettem rajta önmagammal. Az egyetlen versenyszám, amelyben itt kitűntem, bár nézőm nemigen akadt, aki ezt bizonyítani tudná, a gerelyvetés volt. No, meg röstellem is a kérkedést. A gerely sem volt fából, még kevésbé műanyagból, mint manapság, a harmadik évezred elején. Csak az ötvenes évek első felében jártunk. Még adósom volt némi önbizalommal a születésem, ezért minden fellelhető módon erősítette. Futni azt tudtam, százon-kétszázon bírtam szusszal, de a négyszázat már nem nekem találták ki. Ugrani is tudtam. Középiskolás koromban közel 160-at magasba, távolba öt fölött. Mert gyors volt a rajtom. Repülni meg csak 40-50 kilós csomaggal kellett. Többnyire éhgyomorra, a kollégiumi ebéd előtt.

         Térjünk vissza az amfiteátrumba! A gerelyem csak egy napraforgószár volt. Egy kissé kihegyezve, azzal az illúzióval, hogy hátha beleáll a földbe. Vetettem-vetegettem, az meg szállt-szálldosott. Mértem - méregettem is a dobás hosszúságát, és az évről évre hosszabb és még hosszabb lett. Csak akkor okozott bosszúságot, ha valamelyik kerge szél a szomszéd telkére röpítette. Ilyenkor át kellett másznom a kerítésen, és nem volt mindegy, hogy látták-e vagy sem.

         Ahogy dobogatok, egyszer csak „égi csörrenést” hallottam. Mintha az égből, de nagyon magasból hatalmas láncot dobtak volna le a valamelyik szomszédunk udvarára. Föl is trappoltam, hogy a háziakat értesítsem erről a különleges jelenségről. Anyám csak nézett rám. Határozottan láttam, hogy nem hisz nekem. Mi csörrenhetett volna? Hát még az égből?

         Kiderült, hogy korántsem tréfaság, amiről beszélek, mert a Vajda Pista bácsi pórul járt. Traktoros volt. És egy szál gyufával meg akarta nézni, hogy van-e még benzin a hordóban. Volt benne.

         Amikor másnap-harmadnap, jó szomszédhoz illően meglátogattuk, bizony ramatyul nézett ki. Egész arcát lepörkölte a láng. Az arcát már olajjal kenegették, de a régi arcbőrének búcsút mondhatott, szegény. Pedig milyen jóindulatú, rendes ember volt. Ismertem jól. A feleségének bezzeg semmi baja nem lett az arcbőrével, pedig arcátlanul csalta az urát fűvel, fával és bokorral.

                    Az utolsó borvári bivalyokat is az ő szülei dolgoztatták.

 

                                                                            73.

 

         Anyám tehát megoldotta a nehéz feladatát. Eltűntette Miska bácsi pisztolyát, apámat pedig kimenekítette Pestről, ahol bizonyára ő is hurokra került volna, mert a Miska bácsit a monori vasútállomáson letartóztatták még akkor éjjel, és egyenesen a hadbíróságra vitték.

         Menetrendszerű hajójárat volt Budapest és Kalocsa között. Másnap délben már a Szeberényiéknél ebédeltek, de anyám folytatta hazafelé vonaton az utat. Itthon a nagymama már napok óta az ágyban feküdt. A testvére, Juhász Julianna, üldögélt mellette. Anyámat a Miska bácsi miatt bántotta a lelkiismeret, és amikor úgy látta, hogy a nagymamát még magára és testvérére lehet hagyni, két nap múlva fölment tájékozódni. Megtudta, hogy letartóztatták, a hadbíróságra vitték. Elment, és beszélőt kért, de azzal utasították el, hogy a vizsgálat még nincs lezárva, tehát nem lehetséges.

         Miska bácsi édesapjának a testvére, Juhász Anna pedig egyre hosszabb álmokat álmodott. Aztán rövid ideig magához tért, de hogy a körülötte kavargó káoszból fölfogott-e még valamit, talán sohasem fogom megtudni.

        Újabb néhány, és a beteg számára teljesen fájdalom nélküli, nap után apám is hazajött Kalocsáról, hogy a nagyanyjától-anyjától végső búcsút vehessen. Autóstoppal jött a falu széléig, aztán amikor besötétedett, begyalogolt a faluba, hazáig. Ott volt a halála pillanataiban az egész család. Szép élete és szép halála volt. Ami annyit jelent, hogy nagyon nehéz életét hatalmas lelki erővel alkotta meg. Az Isten nem büntette betegségekkel, fájdalmas halállal. Elégett, mint egy fehér, makulátlan gyertya, és nagy fénnyel.

         A temetésére apám természetesen nem jött ki, de a szomszédok, a testvéreinek hozzátartozói mind ott voltak. Csak Juhász Mihály hiányzott.

         De a temetés után néhány napra hír jött felőle, mégpedig fenyegető. Anyám idézést kapott a hadbíróságról, Juhász Mihály ügyében. Apám itthon meghúzta magát, anyám folytatta a stációjárást.

         Alig szállt fel a vonatra, behúzódott egyik sarokba, és sírdogált. Valaki megérintette a kezét. Egy idősebb férfi rögtön be is mutatkozott, és megérdeklődte, hogy mi a baj. Anám nagy bizalommal volt iránta, és kiöntötte a lelkét. Azt hiszem, hogy még egy szalmaszálba is megkapaszkodott volna. Szerencsére egy kalocsai bíró volt, aki Pesten jól ismerte a hadbírósági felállást. Megmondta, hogy ott csak hét ügyvéd védhet. A legtisztességesebb háromnak följegyezte a nevét. Az első helyen Kozma Tibor neve állt.

         Most már volt kihez fordulnia! Sikerrel járt az ismerkedés, és azonnal el is vállalta az ügyet. Anyám meg indult a Bazilikába, hogy köszönetet mondjon Máriának.

         Megnyugodva lépett be a hadbíróság folyosójára, mert balján már az ügyvédje haladt. Behívták az egyik ajtón, ahol az asztalnál egy idős ügyész fogadta. Hellyel kínálta, és biztatta, hogy mondja el, mi is történt a katonakönyvvel. Őszintén elmondott neki mindent. Természetesen a Miska bácsi mellett tanúskodott. Felkérésre tette, rokoni szívességből, udvariasságból.

         Amikor a kihallgatás befejeződött, azzal váltak el a védőjétől, hogy valahányszor hívják, nélküle ne menjen. Ez megnyugtatta.

                   Miért voltak jók a rosszak?

 

                                                                           74.

 

         A család minden tagjának arányos, szép, gömbölyű arca volt. A férfiaké szebb, mint a nőké. A legidősebb nyers vonásaiból nem örökölt semmit a középső, az egyetlen fiú. Az egyetlen unoka valódi szépség: harmonikus arc, sötét szemek. Jellegzetesen keleties arcok valahonnan a Kaukázus tájékáról.

         A bor volt a család átka. Ahogy mondani szokták ez az átok szállt firól fira. Az unoka húszévesen, húsvéthétfőn motorral a villanyoszlopnak csapódott. Fél évig tartott, amíg arcának törött mozaikjaiból összeraktak egy álarcot.

         A menyasszonya-felesége még így is vállalta a házasságot, még a gyereket is. Aztán néhány év múlva váltak. Az egész családtól óvták a megszületett fiút, akit ma is úgy rejtegetnek, mint aki már régen elköltözött a többiekkel.

         A többiek támasz híján ittak és hullottak. Először a legsebezhetőbb, a nagymama, akinek még 1953. március 5-én lelkes örömmel újságoltam az udvarukon: „Megdöglött a mocskos disznó! „/ Persze Sztálin haláláról volt szó./ Ő volt a leggyengébb, mert mindig józan és világosan látó ember volt. Érzékeny, mint senki más az ismerősök közül. A lelki teher őt nyomta agyon először. Az unokája miatt a bánat megállította a szívét. Ment utána a férje, aki már régen hulló félben volt. És aki fölötte is zsarnokoskodott.

         Akinek a lábát a menyecske esténként megmosta, amikor a többiek már aludtak, vagy aludniuk kellett volna. A két öreg elment tehát, a három fiatal versenyt ivott. A cukorbeteg menyecske, akit a születése már korai halálra jelölt, azután a férje, végül sírba hullott a kisgyerek is. Ennek immár harminc éve.

         Ma egy sírban fekszenek mind. Szűken, de elférnek. Mint az életben, egyetlen fedél alatt. A nevek nincsenek felsorolva, de minek is lenne? Lajosnak hívták a legidősebbet, Jajosnak a fiukat, Lászlónak a szemük fényét, Csöre néninek a nagymamát és Bözsi néninek a menyüket. A fejfájukon csak ennyi: Tóth Lajos és családja. Nyugodjanak Békében! Szorítsanak maguk mellett helyet az én ifjúságomnak is!

 

                                                                        75.

  

         A balsikerű monori kísérlet és dédnagyanyánk halála után apám itthon bujkált. A ház belső szobájából a kiskonyhába átvágta a falat, hogy minden helyiségből legyen lelépési lehetőség. Azon egy vékony ember, amilyen ő is volt, gyorsan átbújhatott, és szükség esetén az udvaron át bármerre menekülhetett. Apám leginkább a padlás fülledt levegőjében töltötte a napjait, amelyek végtelen lassúsággal mozdultak tovább egyikről a másikra. Csak a felkelő nap néhány sugara világította meg ezt a nappali sötétséget. A nappal fénye csak a házvég két kör alakú nyílásán át pásztázta végig a padlás mindig poros földjét.

         Ez a két cellaablak belopott annyi fényt, amennyinél még lehetett olvasni. A déli nap tüzét nem engedték az eperfák lomjai a tetőre ömleni. Ha azok nincsenek, kibírhatatlan lett volna ott fönn a hőség.  A nap melegét megitták az eperfák cikkcakkos levelei. És elviselhetővé tették a tavaszt ott fenn.

         Az udvar felé szélesített házacska volt. Ezért a nagy padlásról egy szűk nyíláson át, amelyet egy zsák gabonával vagy egy nagyobb kosárral el lehetett rejteni, a bővítés szűk padlásterében is el lehetett bújni. Ideális volt ez a ház minden „sötétben bujkáló ellen- forradalmárnak”, ha elég sovány volt. Magam is duggattam ide értékes kincseket, amelyeket valamelyik zátonyra futott kalózhajóról mentettem, hogy bennszülöttek meg ne találják: cigaretta, aprópénz.

        Azon a napon egyik kezemben az ebédet vittem, a másikban a padláskulcsot, mert az ajtó ilyenkor mindig zárva volt. Valószínűleg a kulcs nem fogta fel, hogy mit kéne tenni, és ahelyett, hogy fordult volna egyet a zárban, ahogy engedelmes kulcshoz illik, megmakacsolta magát, kiugrott a zárból és hanyatt esett. És mivel szárnyaim ekkor még csak pihések voltak, a levegő nem tudott fönntartani, és mint Ikaroszt, a mélybe rántott engem is.

         Nem tudom, hogy pontosan mit éreznek a partra vetett halak, de az bizonyos, hogy valami olyasmit, amit akkor én. Tátogtam, mint azok, de a kopoltyúimba nem jött egy csöpp levegő sem. Fájdalmat nem éreztem, csak a levegő hiánya aggasztott.

         Valami olyan hang törhetett ki testem valamelyik nyílásán, mint amilyen egy akasztott emberé lehet, amikor szorongatja gigáját a kötél. A zuhanás meg ez a szokatlan hang igen bátorrá tette apámat, mert elkezdte a tetőről dobálni a cserepeket, hogy minél előbb hozzám férhessen. Még mielőtt apám végképp „megkopasztotta” volna a házunkat, anyám is kijött a konyhából, és amikor látta, hogy élek, fölnyalábolt, és bevitt a házba. Lefektetett a belső ágyra, és amikor vízszintesen feküdtem, elkezdett csörgedezni belém a levegő. Talán egy jó percig lehettem levegő nélkül. Higgyék el, teljesen fájdalommentes, csak szokatlan! Ekkor kezdtem el szuszogni, mint egy sünmalac.

         Tihanyi doktor úr jött ki hozzám, hogy megvizsgálja, mennyi élet maradt bennem. Minden csontomat egyenként, és azt mondta, hogy ilyen fiatal korban a csontok még rendkívül hajlékonyak. Ezért nem történt súlyosabb sérülésem. És minden jót: húsz forint. Egy kissé vedlett kerékpárján elhajtott. De még könnyű sérülés sem, mert magam is csodálkoztam, hogy egy kis zúzódás sincs rajtam. Szűz Mária kötényébe estem.

         De eshettem volna az esővízgyűjtő dézsa szélére is, mert nem volt messzebb harminc centinél.

                  

 

                                                                        76.

 

         Azokban a napokban, hetekben, hónapokban, sőt egész évben minden kirakat, minden felirat, minden plakát Rákosi dicsőségét zengte. Úgy magasztalták, mint egy földöntúli lényt, aki a legbölcsebb, a legokosabb, a legesnél is legebb.

         Mindenütt a kopasz feje, mint a telehold, amelyik a planéták bizonyos állásakor eltakarja a napot, és beköszönt a teljes nappali sötétség. A mai részleges még annak a réginek a maradványa!

         A régi és ismerős kis kunyhóban éldegélt apánk munkaidőben, mint egy remete, de azért mégsem egészen, mert éjszakánként mindig hazajött aludni. De hajnalok hajnalán indulnia kellett, mielőtt a méhkas felbolydul. Anyám csak attól félt, apánk öngyilkosságot követ el. Annyira kiszámíthatatlan volt a viselkedése.

         Ha naplemente után, a megbeszélt időre nem ért haza, már indult elébe. Igaz, hogy a rendőri zaklatásoknak vége lett, egy fél évvel korábban még elég gyakran bekopogtak az ablakunkon:”Rendőrség! Házkutatás! Nyissák ki az ajtót!”

         A leggyakrabban egy Gál nevű rendőr volt itt szaglászni, akit az Isten nyila agyon is csapott.

         Juhász Mihály ügyében még kétszer kihallgattak, aztán tárgyalásra idéztek. Megint az ügyvédemmel mentem, aki útközben felkészített, hogy mit mondjak, és mit ne. Vajon milyen fordulatot vesz az ügy?

         A folyosó láttam azt a férget is, aki feladott bennünket. Nem mert rám nézni, amikor elmentünk mellette.

         Sokan várakoztunk a folyosón, különböző ügyek beárult, hamisan vádolt, tőrbe csal szereplői. Izgatottan vártam, hogy a Miskát milyen állapotban vezetik be. Két fegyőr kíséretében meg is jelent, de nem látszott levertnek, vagy igen jól tartotta magát. Az ügyész is bement, és ekkor engem is szólítottak. A bíró nagyon udvarias volt. Tájékoztatott arról, hogy a férjemmel kapcsolatban nem, de Juhász Mihállyal kapcsolatban a legőszintébben kell vallanom. Én ezt is tettem, hiszen nem mondhattam mást, mint a színtiszta igazságot. Bíztam a védőmben, mégis ö ijesztett rám a tárgyalás szünetében. Kivonultunk az ítélethozatal előtt, és ekkor azt suttogta a fülembe:”Meneküljön, mert a letartóztatását fogja kérni ez a halálbíró!”

         Akkor már olyan kemény voltam, mint az acél:”Nem tehetem! Egyszerre mindketten nem bujkálhatunk!”

         Amikor ítélethozatalra bevonultunk, igen kicsire szorult össze a gyomrom. Mindkettőnket felmentettek. Az ítélethirdetés után a bíró négyszemközt azt mondta:”Ha beszél a férjével, mondja meg neki, hogy jelentkezzen, mert nem élet ez maguknak. Nem kapna csak egy csekély büntetést./ Éljenek a három évet és teljes vagyonelkobzást ítélő bíró elvtársak!  Csak előre a javulás útján!/

         Aztán csak eljött az új év, ami Nagy Imréjé volt. Letelt a Kis Károlyok ötéves bujkálása, az uram átmehetett Kiskőrösre elvesztett személyazonosságiját megcsináltatni. No, meg azt a fránya katonakönyvet, amit ugyanakkor emelt el tőle valami pesti csibész!

 

                                                                        +

 

                   Akkoriban Budapesten a következő vicc forgott közszájon a sztálini emberiességről.

                         Sztálin egy pártgyűlésen nagy beszédet tart. A teremben halálos csend, mindenki odaadóan figyel. Egyszer csak valaki eltüsszenti magát. Sztálin abbahagyja a beszédet. A jéghideg ijedelem jéghideg borzongással fut végig a hallgatóságon. Sztálin felnéz:

                   Ki tüsszentett? – kérdi halkan.

                   Csend.

                   Ki tüsszentett?- kérdi Sztálin ingerültebben.

                   Csend. Sztálin int: a terembe egy csapat GPU legény vonul be, és az első sort ott helyben legéppuskázza.

                   Ki tüsszentett? – kérdi ismét Sztálin.

                   Csend. GPU legények. Sortűz: második sor.

                    Ki tüsszentett? – kérdi ismét Sztálin. – Kérem, elvtársak, ki tüsszentett?

                    Ekkor az utolsó sorok egyikéből reszketve feláll egy szakállas, öreg, ősz hajú muzsik.

                    Én voltam, Sztálin elvtárs. – mondja remegő hangon

                    Sztálin arcára széles, jóságos mosoly ül:

                    Kedves egészségére, Iván Ivanovics elvtárs!