A MAGYAR NEMZET NAPJAI ÉS NAGYJAI

 

A MAGYAR NEMZET NAPJAI

                                       ÉS NAGYJAI

                                                 

 

         Évezredekkel ezelőtt, ahol most Magyarország fekszik, egy tenger hullámzott. Apró csigahéjak az alföld homokjában, tanúi annak, a halmok fölött egykor két ég is kéklett: egyik a menny, a másik a tenger tükre volt. Ez később utat tört magának dél felé, az óceánok ölébe. Az eltűnő tenger helyére jött a magyar nép, amelyről ez volt megírva a csillagokban.

A nyelvtudós, a néprajzos talán nem ért egyet velünk, akik a szív ösztöneitől, a rokonszenvtől kérünk ítéletet, és nem a szavakban, hanem a tettekben keressük a rokonságot. Őseinkre nem arról akarunk ráismerni, hogyan kötötték fel a kardot, hanem arról, hogyan forgatták.

A régi történetírók Szkítiának nevezték az a földet, amelynek hosszúsága a Boszporusztól a Sárga – tengerig nyúlt, szélessége a kínai faltól a Jeges – tengerig terjedt. Élt ezen a hatalmas területe a többiek között egy nomád nép erkölcsében, jellemében évezredeken át - változatlanul.

         A kimmerek és a szkíták a Kr. előtti VIII., de különösen a VII. században már magára az Asszír Birodalomra is veszélyesek voltak. Templomi levéltárból maradt fenn a Jóslatkérés Samastól, a szkítákkal kapcsolatban:

         „Samas, te hatalmas úr, amit kérdezek tőled, igaz igennel válaszold meg nekem. Vajon Bartatua, a szkíták országának királya, aki most küldötteit Assurahiddina, Asszíria királya elé küldte a király lánya ügyében: amennyiben Assurahiddina, Asszíria királya a királylányt hozzá adná feleségül, Bartatau, a szkíták országának királyával ki fogja – e mondani a békesség igaz és üdvös szavait? Megtartja – e az Assurahiddina, Asszíria királya kezébe tett esküt? És csak olyat cselekszik, ami jó Assurhiddina, Asszíria királya számára? A te / hatalmas istenséged szavában /, parancsában, ó Samas, hatalmas úr, el van ez rendelve? Meg van ez szabva? Látván-látható lesz? Hallván-hallható lesz?” / Bartatou valószínűleg azonos azzal a szkíta királlyal, akit Hérodotos Protothyés néven említ. /

         A puszták szabad ege alatt lakott, amelyeken gulyáit, méneseit legeltette. Maga készítette ruháit, eledelét és lakóhelyét, a jurtát. Éppen úgy, mint a magyar.

Vendégszerető volt. A jövevényt, még ha korábban ellenfele volt is, örömest rokonának fogadta. Vagyont nem gyűjtött, de amilye volt, megosztotta. Éppen úgy, mint a magyar.

Lovon ülve fegyvert forgatni úgy tudott, mintha hozzá lett volna nőve. Ha csatázni kellett, mindegyik pásztorból katona lett. A hadvezér egyetlen szavára két-, háromszázezer lovas állt a síkon. Rohamukat nem gátolta sem folyam, sem kőfal, sem az ellenfél hadi taktikája. Éppen úgy, mint a magyart.

         Bálványokat nem imádott soha. Csak egy istensége volt, amelyre imádva tekintett föl, és amely templomba be nem fér, melynek áldását legjobban érezte minden, aki él: a nap és a csillagos ég. Ha éjente a magyar pásztorember a fűben fekve, öntudatlan áhítattal bámul föl az ég csillagaira, amelyek őt virrasztásra kényszerítik, vajon nem a hajdani csillagimádás ösztönzi erre a szívét.

         A vezéreit fejedelemnek nevezte. Mindig hű maradt hozzájuk, és ha kellett, feláldozta értük az életét, de nem áldozta fel a szabadságát. A fejedelem nem volt korlátlan úr, mint a perzsa király vagy a kínai császár. A népgyűlésen, amelyen minden szabad férfi fegyveresen és lóháton jelent meg, határoztak a háborúról vagy a békéről. Éppen úgy, mint a honfoglalás után Ópusztaszeren, amikor a törzsek letelepedését törvényesítették a magyarok, vagy később Rákos mezején a nemesség minden tagja.

         Az írást nem ismerték, de jelképeik magas eszméket rejtenek. Hérodotosz mondja róluk, hogy a szkíták a birodalmukba betörő Dáriusnak egy egeret, egy békát, egy madarat és öt nyilat küldtek. Így akarták a tudtára adni, hogyha a föld alá bújna, víz alá merülne, vagy elrepülni nem tud, a nyilaiktól fog meghalni. Vajon nem rokon ezzel a honfoglalás jelképes története? Árpád Szvatopluktól füvet, földet és vizet kért meghódolása jeleként, egy fölszerszámozott fehér lóért cserébe. A mai napig egy hant átadása jelképezi a magyaroknál a megvett terület birtokbavételét.

         „Jézus Krisztus megtestesülésének 888. évében a magyarok, vagyis hunok, akiket latinul Ungarusoknak neveznek, újból beköltöztek Pannóniába. Átvonultak a besenyők és a fehér kunok országán, Szuzdalon és Kijev városán, majd a havasokon átkelve egy tartományba értek, ahol számtalan sast láttak. S itt e sasok miatt nem maradhattak, mivel a sasok úgy zúdultak le rájuk a fákról, mint a legyek, s barmaikat és lovaikat felfalva elpusztították. Az Isten ugyanis azt akarta, hogy gyorsabban szálljanak alá Magyarországra. Innen a hegyeken három hét alatt keltek át, s elérkeztek Magyarország végeire, tudniillik Erdélybe, az említett népek akarata ellenére. Itt hét földvárat építettek feleségeik és vagyonuk őrzésére, s egy ideig itt maradtak. Ezért a németek ettől a naptól kezdve ezt a tartományt Siebenbürgennek, azaz „hét vár”-nak nevezik.

         A hét vezér között Álmos fia, Árpád volt a leggazdagabb és leghatalmasabb, aki Ügek fia, Előd unokája volt. Az ő atyját, Álmost Erdélyországban megölték, nem mehetett ugyanis be Pannóniába.

Erdélyben tehát megpihentek, és barmaikat erőhöz juttatták. Hallván pedig a lakosoktól a föld jóságát, hogy a Duna a legjobb folyóvíz, és hogy annál a tájnál a világon jobb föld nincs, tanácsot tartottak.

         Künd fiát, Kusidot követül küldték, hogy menjen, tekintse meg az egész földet, és ismerje ki a föld lakosait. Mikor Kusid Magyarország közepére érkezett és a Duna mellékére ereszkedett, a helyet gyönyörűségesnek, a földet körös-körül jónak és termékenynek, a folyó vizét és rétjeit kitűnőnek találta, s megtetszett neki.

         Azután a tartomány Szvatopluk nevű fejedelméhez ment, aki Attila után uralkodott. Köszöntötte őt övéi nevében, és előadta az okot, amiért jött. Ezt hallván, Szvatopluk nagyon megörült, mert azt gondolta, hogy telepesek. Azért jöttek, hogy a földet műveljék. Ezért a követet örömmel küldte vissza.

         Kusid pedig megtöltvén kulacsát a Duna vizéből, megrakván tömlőjét perjefűvel, és mutatót vévén a fekete homokos földből, visszatért övéihez.

         S amint elbeszélt mindent, amit hallott és látott, nagyon megörültek. Megízlelvén, úgy látták, hogy a föld igen jó, vize édes és legelőjén olyan füvek teremnek, amilyenekről a követ beszélt. Árpás pedig övéitől körülvéve, ivókürtjét megtöltötte a Duna vizéből, és az összes magyar előtt a kürtre a mindenható Isten kegyelmét kérte, hogy az Úr azt a földet engedje nekik örökre. Amint szavait végezte, a magyarok háromszor kiáltották: „Isten! Isten! Isten! Ekkor találták fel ezt a szokást, ami a magyaroknál a mai napig megvan.

         Azután visszaküldték ugyanazt a követet közmegegyezéssel az említett fejedelemhez, és földjéért egy nagy fehér lovat küldtek neki arábiai arannyal megaranyozott nyereggel és aranyos fékkel. Ennek láttára a fejedelem még jobban megörült, mert úgy vélte, hogy azt, mint telepesek, a földért küldték. A követ pedig kérte a fejedelemtől, hogy adjon földet, füvet és vizet.

         A fejedelem erre elmosolyodva mondotta: „Vegyenek, amennyit akarnak ezért az ajándékért!” S így a követ visszatért övéihez. Erre Árpád és a hét vezér benyomult Pannóniába. Nem, mint jövevény, hanem mint a föld örökös jogú birtokosa. Ekkor másik követet küldtek a fejedelemhez, és ezzel az üzenettel bocsátották el: „Árpád és emberei azt mondják neked, hogy azon a földön, amelyet megvettek, ne maradj tovább semmiképpen, mivel a földedet lovon, füvedet féken, vizedet nyergen megvették. És te a kapzsiságod miatt a földet, a füvet és a vizet nekik engedted!

         Midőn a fejedelemnek elmondták az üzenetet, így szólt: „Azt a lovat üssék agyon bunkósbottal, a féket dobják a rétre, a nyerget pedig vessék a Duna vizébe!”

         Mire a követ így szólt: „S aztán az én uramnak mi kára lesz belőle? Ha a lovat agyonütöd, az ő kutyáinak adsz eledelt; ha az aranyos féket a fűbe dobod, kaszáláskor az ő emberei lelik meg; ha a nyerget a Dunába veted, az ő halászai vonják ki a partra, s azok viszik haza!” Akié a föld, a fű, a víz, azé minden!”

         A fejedelem ezt hallván s félvén a magyaroktól, hirtelen hadat gyűjtött, meg segítséget kért a barátaitól. És mindezeket összeszedvén ellenük indult a magyarok eközben a Duna mellé érkeztek, s egy gyönyörű mezőn hajnalhasadtával harcra keltek. Az Úr segedelme pedig a magyarokkal volt, kiknek színe előtt az említett fejedelem, futásnak eredt. A magyarok pedig a Dunáig űzték. Ott aztán ijedtében a Dunába vetette magát, s annak sebes vizébe fulladt.” / Részlet a Gesta Hungarorumból. /

 

                                                                     +

 

         Az évről évre növekvő népnek szűk lett az ősi hon határa, de leginkább a vezérek dicsőségvágyának. Rövid idő alatt huszonhat népet hódítanak meg, melyek a birodalom határa és az Északi-tenger között éltek. Közöttük az ujgurokat, akiktől megtanulták a rovásírást, amelynek emlékei Erdélyország földjén számosak. Vesszőkre metszették az írás jeleit, így üzenték meg a lényeges tudnivalókat.

         Azután délre fordultak, ahol a kínai birodalom számlálta örök egyformaságú évezredeit.  A Mennyei Birodalom háromezer kilométer hosszúságú kőfallal védte magát a barbár népektől. De a bástya nem védi meg a népet, ha a nép nem védi a bástyát.

A hun sereg, mert ekkor nevezik a kínai írott források annak, mely havasokon tört keresztül, átúsztatott folyamokon, küzdött éhséggel, hőséggel, feltartóztathatatlanul hágott át a szent falakon, és eszeveszett gyorsasággal összekuszálta a kínai hadvezérek bölcs taktikáját.

        A Minden Elefántok Ura, a Nap Testvéröccse, a császár, Kao - Ti, síkra szállt ellenük. De egész, sok harcban gyakorlott seregével együtt körülfogták, és két napos harc után, kénytelen volt megadni magát.

         „ A hiung - nuk népe északon lakik. E barbárok állatokat tenyésztenek, és pásztorkodva váltogatják állataik legelőhelyét. Állataik többsége ló, marha és juh. Ritka állatuk a teve. A folyókat, legelőket követve vándorolnak, nincsenek városaik, sem állandó lakóhelyük, földművelést sem folytatnak, mégis mindegyiküknek megvan a maga saját földje. Nincs írásuk, szóban kötik megállapodásaikat. Ha a fiú már meg tudja ülni a juhot, akkor íjával madarakra, patkányokra lövöldöz. Ha felcseperedett, akkor rókákat és nyulakat lő, s belőlük ételt készít. A férfiak ereje meg tudja hajlítani az íjat. Teljesen páncélba öltözve lovagolnak. Az a szokásuk, hogy békében állataik legeltetése és a vadászat a főfoglalkozásuk, háborús időben pedig a harcot gyakorolják, mivelhogy támadó az alaptermészetük.

          Távolsági fegyverük az íj és a nyíl, közelharci fegyverük a kard és a rövid dárda. Ha a hadiszerencse kedvez, előrenyomulnak, ha nem, visszavonulnak. Nem szégyellik a menekülést, elmennek oda, ahol kedvez nekik a szerencse. Szertartásokról és elvekről mit sem tudnak.      

          Fejedelmeiktől lefelé valamennyien háziállataik húsát eszik, azok bőrébe öltözködnek, prémes kabátot viselnek. A férfikorban lévők eszik a hús kövérjét és javát, az öregek meg a maradékot. Megbecsülik az erőt és egészséget, az öregséget és gyengeséget megvetik. Ha az apa meghal, a fiúk feleségül veszik azokat a feleségeit, amelyeket anyjuk után vett nőül. Ha a fivérek közül hal meg valaki, a többiek valamennyien fogják asszonyait, és feleségül veszik őket. Szokásuk, hogy bár vannak személyneveik, azokat nem tekintik tabunak; nemzetségnevük és második nevük pedig nincsen. / Szí’ – ma C’ien: Történeti feljegyzések /

         Ezután hosszú időn át a Mennyei Birodalom adót fizetett a hunoknak: aranyat, selymet, porcelánt és a legszebb hölgyeket. Hatalmuk mérhetetlen volt, és ezerháromszáz esztendeig állt fenn. Ki győzhette volna le, hacsak nem saját maga önmagát?

 

                                                                          +

 

         Ez a hatalmas nép pártokra szakadt. Talán a gazdag kínai zsákmány volt az oka! Ekkor az egykor remegő kínai hadvezérek roppant sereggel nyomultak a hun birodalom belsejébe.                   Ott egy emlékszobrot emeltek, amelyre ráírták: A Szent Sereg hétszáz mérföldnyire nyomult a hun birodalom belsejébe. Már ez is nagy sikernek számított!

         A déli tatárok népe is rájuk támadt, s a hajdan hatalmas hun nép három egymást rontó pártra szakadt. A belső viszály miatt, a Krisztus utáni első században, még nevüket is elvesztik ezen a tájon. A meghasonlás is azt mutatja, hogy magyarok voltak.

Egyik része ott maradt a régi hazájában.  Magát idegen népek jármába törve, eltűnt a történelemből. A másik részt befogadta a hatalmas Mennyei Birodalom császára, és Kína földjén talált új hazát magának. Őket kereste később Körösi Csoma Sándor Tibetben – mindhiába.

         A harmadik csapat tagjai, a legbátrabbak, akik jobban szerették a veszélyekkel, nélkülözéssel járó bujdosást, elhagyták a régi földet. És mintha ősi Istenüket követnék, a Nap nyomán megindult nyugatra új hazát keresni. Elvesztek a kínai történetírók szemei elől, hogy egy másik földrész historikusai beszéljenek óriási tetteikről. Váratlanul jelentek meg a hanyatlani kezdő óvilágban, mint egy nem várt üstökös, amely birodalmak pusztulását jött el megjósolni.

                                                          +

         A Magyar Tudományos Akadémia egyik féltve őrzött kincse egy aranyozott keretbe foglalt kicsiny kép, amelyen egy síremlék látható. A keretbe vésve az alábbi mondatok olvashatók: „Egy szegény árva magyar, pénz s taps nélkül, de elszánt, kitartó hazafiságtól lelkesítve – Kőrösi Csoma Sándor -, bölcsőjét kereste a MAGYARNAK, és végre összeroskadt fáradalmai alatt. Távol a hazától alussza örök álmát; de él minden jobb magyarnak lelkében. Az itt ábrázolt sírkő nyugszik hamvain. Brit Társaság emelte tudományos érdemeiért. Nem magas helyzet, nem kincs a nemzetek védőre, hanem a törhetetlen honszeretet, zarándoki önmegtagadás, és vasakarat. Vegyetek példát hazánk nagyjai és gazdagjai, egy árva fiún, és legyetek hű magyarok tettel, nem puszta szóval, áldozati készséggel és nem olcsó fitogtatással! / Széchenyi István /

         Csoma eredetileg arra vállalkozott, hogy „Csaba királyfi népének, illetve az ázsiai hunoknak, a hiungnuknak a lakóhelyét megkeresse, amelyet valahol a Kína – Mongólia -Tibet határolta területen sejtett. A síremlékét valóban egy tiszteletre méltó angol emeltette, de téglából. Az oszlop nyolcszögű keresztmetszete Buddha nyolcküllős „tanszekerét” idézi. Sárga festése a buddhista szerzetesek egyik színével egyezik.

         1845-ben a Bengáli Ázsiai Társaság, Dardzsilingben, a síremléken márványtáblát helyezett el, amelyen a következő szöveg olvasható:

         „Itt fekszik Kőrösi Csoma Sándor, magyar születésű. Ki filológiai kutatások végett keletre jött, s évek folytán, melyeket nagy nélkülözések közepette töltött, minőket ember ritkán szenved el. A tudomány ügyében való fáradhatatlan munkálkodással a tibeti nyelvnek szótárát és nyelvtanát elkészítette. Ezek legszebb és valódi emlékei.

Munkálkodásának folytatása végett, Lassan felé való útjában meghalt e helyen 1842. évi április 11-én, életének 44. évében. Munkatársai, a Bengáli Ázsiai Társaság, szentelik e követ emlékének! Nyugodjék bék

 

 

                                                                  Az új haza

 

 

         Mióta Magyarország földjén ember lakik, a birtoklásáért állandóan vér folyt. Még nedves lehetett a föld az eltávozott tenger vizeitől, és mindenütt mocsárvilág uralkodott, és még nem volt neve, amikor megjelentek az első hódítók, a Római Birodalom első császárának harcosai. A bennszülött népeket arra kényszerítették, hogy csatornákat, utakat építsenek. Bekerített városok támadtak, és a roppant Istert / Duna / nagyszerű állóhíd ívelte át.

         A meghódított tartományoknak neveket adtak, és ezzel szentesítették elfoglalásukat. A civilizált Róma zsarnoka volt a népnek, de jótevője a földnek, amelyet birtokba vett. A kiirtott erdők, a lecsapolt mocsarak helyét szőlőhegyek és kalásztermő földek foglalták el.

Amíg a római légiók Pannónia, Dácia lakóival hadakoztak, jött a világot megváltoztató vérözön – a népvándorlás.

                                                   Nimródtól Attiláig

 

              Kézai Simon 1272 körül V. István feleségének / Kun / Erzsébetnek volt udvari papja, az 1280-as években pedig IV. /Kun / László jegyzőjeként működött. A magyarok története /Gesta Hungarorum / című művét 1283 táján írta. A hunok történelmét a magyar történelem szerves részének tekinti. Ebben található / az eredetiben is költői / elbeszélés a Hunor -Magyar testvérpárról. Arany János egy kobzossal mesélteti el a történetet Buda halála című művének hatodik énekében.

                                  

                                                         Nimródtól Attiláig

 

              Hagyományaink Nimródig /Ménrót/, a vadászok őséig vezetik eredetünk szálát. Amikor a hun-magyarok már nem fértek el korábbi szálláshelyükön, új hazát foglalni indultak a Kárpát- medencébe. Hét vezér irányította őket: Keve, Béla, Kadocsa, Etele, Réva, Buda és Kadar. Sok népet meghódítva eljutottak a Tisza vidékéig. Itt találkozott egymással a római hadsereg és a hun-magyar erő. A háromszor megújított ütközetben a római hadsereg teljesen megsemmisült, de a hun vezérek közül is életét vesztette öt. Kevét, a fővezért, nagy szertartással temették el a mai Keveháza környékén. Etele és Buda maradt a hunok irányítója. Népünk elfogadta a diák krónikák adta nevét: Attilának mondta, és nevezi ma is.

 

                                                                   Attila

 

 

         Amióta Róma isteneknek kezdte nevezni császárait, mind az isteneinek, mind a császárainak lehanyatlott a hatalma. A bálványok oltárait lerontani eljött az ”Isten fia”. A császárok trónját ledönteni pedig eljött az „Isten ostora”.

         Egy emberi meteor kezébe ragadta a hadisten kardját. A hun nép oly hatalmasra nőtt, hogyha karjait kiterjesztette, Egyik kezével a Dunát, másikkal a Don „Tanais/ partjait érte.  Csak akarni kellett, hogy legyengült Római Birodalmat a földre döntse.

         A legelső vér, aminek hullani kellett, Buda vére volt. A kard, amely ontotta, az a kard volt, amelyre később az avarok esküdtek, s a magyarok sokáig ereklyeként őriztek. Attila hadaiban ott harcoltak a magyarok és az avarok, a többi pusztai nép között. Bátran nevezhetjük Attila bejövetelét az első honfoglalásnak.

              Egy történész felrótta Attilának, hogy csak a javak és az uralom megszerzéséért harcolt. Nem voltak távolba néző tervei. Nagy Sándornak, Napóleonnak voltak? A világszellem azért zúdította Európára Őt, hogy segítsen lerombolni, ami avítt. A cézárok természetellenes uralmát szétzúzza, és teret nyújtson a birodalomban fogva tartott népek jövendőjének. Segítse kialakítani földrészünk mai arcát! Aki a 20. században élt, hogy mondhat ilyen ostobaságot? Azokhoz a politikusokhoz képest, akik a második világháborúban terrorbombázásokkal, az atombombák ledobásával 28 millió nőt, gyereket, aggot pusztítottak el, a mi Attila királyunk „úriember” volt. Gondoljunk csak Priszkosz beszámolójára Attila környezetéről és személyiségéről!

         Aetius legalább húsz évvel idősebb volt Attilánál, aki jól ismerte a Római Birodalom belső viszonyait. A római hadvezér kézszer is a hunoknál talált menedéket a polgártársaitól szorongatva. Éppen a hunok támogatásával került vissza a polgári és katonai közigazgatás legmagasabb posztjaival álcázott diktátori pozíciójába. Végül nem a hunok ölik meg, hanem III. Valentinianus császár /425 - 55/, aki röstelli, hogy az öreg az unokájával házal. Halálakor Attila még csak 40- 45 éves ekkor. Aktív politikus, és nősülő férfi, akit éppen a nászéjszakán ragad el a halál.

              A hunok nyolc évtizedes európai történetéből Attila két évet fordít a nyugatrómai tartományok támadásával. A catalaunumi csatára pedig azért került sor, mert a hun fejedelem látva, hogy nem juthat át a Loire-on, visszafordult. Az őt követő Aetius seregének javát vízigótok, frankok, burgundok, és velük szemben álló hun gyalogosok: osztrogótok, gepidák, alamannok, Attila-párti frankok, thüringek alkották. Ezek csaptak össze a szajnai átkeléskor, amelyben a híres lovasságát be sem vetette. /Minden esetre följegyezték Attiláról, hogy nyergekből máglyát rakatott azzal a férfias elhatározással: Ha legyőzik, azon égesse el magát. / Egy kis „germán belháború” folyt. / Az ellenfelek döntetlenre adták, de a frankok lettek az összecsapás valódi nyertesei, mert kiépülhetett a Frank Birodalom. Az európai kereszténység bölcsője.

              Az igazi nagy rabló hadjáratokat a Keletrómai Birodalomnak kellett elszenvednie. Hatalmas adókat fizettek a békéjükért cserébe. Nem véletlen, hogy még Attila megmérgezésére is kísérletet tettek.

              A bizánci vendégeket díszes ruhákban fogadták az előkelő hun férfiak és nők. Csak Attilán nem ragyogott semmi. Egyszerű volt a viselete, mint az őseié, akik a pusztán vándoroltak. A fehér vászonnal terített asztalok csillogtak az arany és ezüst edényektől, kupáktól. Csak Attila ivott fakupából, és evett négyszögű fatányérról. A jókedv közepette csak ő maradt komoly.  Akkor látszott enyhülni egy pillanatra, midőn legkisebbik fia, Csaba bejött. Azt megölelgette apai gyöngédséggel és mosolyával. A jósok azt mondták, hogy ez a fiú fogja az ő birodalmát fenntartani. Ha látná most jóslata beteljesülését, ha láthatná a maroknyi székely népet, mely a nagy hun birodalomból Csabával együtt megmaradt!

              Egy éjjel, miközben Róma felé tartott a hadával, sátrában álmatlanul virrasztott. Hirtelen csillagsugaras fény ömlött szét a sátrában, és a magasból két fényes alak szállt le hozzá, fejük körül fénykarikával. A két apostol: Péter és Pál.

          - Mi Isten követei vagyunk-mondták a fejedelemnek.

          - Én is az vagyok – felelte merészen.

          - Minket azért küldtek, hogy boldogítsuk a népeket.

          - Engem pedig azért, hogy megbüntessem őket.

          - Általunk visszahívnak oda, ahonnan küldtek - mondták az apostolok.

          A mennyei világosság eltűnt, és csak a lobogó mécses halvány fénye világította meg a fejedelem sátrát. Ezt a jelenetet maga Raffaello festette meg, és oltárkép a Szent Péter templomban.

              „Az itáliai Attila hagyomány jóval későbbi fejlemény, egy véletlen névhasonlóság következménye. Attilát rendre összekeverik az Itáliát az 5. század végén meghódító keleti gótok utolsó királyával. Totila valóban végigdúlta Itáliát /541-52 /, többek között Firenzét is.     Különösen érdekes a vandál eset: ekkor a pápa valóban kivonult a hódító elé, ünnepélyesen könyörögve Rómáért. Az ariánus keresztény vandálok persze megígérték, hogy tiszteletben tartják a szent templomokat. Csak a tetejüket szedték le, ha éppen aranyozott volt. Ha a poroszok által frissen megvert franciák nem találták volna ki a germán vandalizmus fogalmát, az utca embere ma már ugyan honnan emlékezne e népre? Vagyis Róma kétes hagyománya másfél évszázad germán rablásait sűrítette egybe és személyesítette meg Attilában.” / Bóna István /

              Haláláról így mesél Jókai:

              ”Midőn vezérei eljöttek őt felkölteni, már akkor őseinél volt, a napsugaras mezőkben, egy csillaggal közelebb ősi istenéhez, a naphoz. Diadalról álmodva, szerelmet élvezve, s mégis elvérezve halt meg. Holttestét hármas koporsóba tették. Azt, ki soha nem viselt magán aranyat, holta után arany -, ezüst – és vaskoporsóba zárták. Most ott nyugszik a Tisza medrében. Sírásóit, kik eltemették, visszatérés közben a hunok lenyilazták, hogy soha ne tudhassa meg senki azt a helyet, ahol Attila nyugszik. Ha a fő meghal, a test utána vész. A népek, kiket Attila egy korona alatt egyesített, holta után szétszéledtek. Csaba a megmaradt töredékével bevonult Erdély hegyei közé, ott megtelepült. A maroknyi székely nép az, amely a hun népből megmaradt.”

 

 

                                                              Új rokonok

 

 

         Attila palotája a nagyfejedelem halála és a hun nép szétszóródása után üres maradt valahol a Tisza partján. De mintha hívták volna őket, megjelentek az avarok. Szép, termetes, csillogó, fekete, hosszú hajú férfiak, akik szintúgy meg tudták ülni a lovat, mint hun elődeik. Leghíresebb vezetőjük Baján kagán lett, aki diadalban és egyszerűségben hasonmása volt Attilának, mint lehunyt napnak a hold.

         „Baján, aki ifjú kora teljes erejében jutott a fejedelmi méltóságra, és mint hadvezér és uralkodó bátran fogható Attilához. Épp úgy, mint ezt, Bajánt is áthatotta a kelet-európai keresztény világ műveltsége. Egy személyben nomád harcos és kelet-római politikus volt. Két műveltségi kör jelességeinek és erényeinek, de gyengeségének és bűneinek egyesítésével sikerült olyan birodalmat alapítania, amely a Duna alsó vidékeitől az Oderáig, a Dontól az Ennsig terjedt. Az avar birodalomnak minden bizonnyal erősebb volt a szerkezete, mint a hun birodalomé, és a Kárpátoktól a Duna alsó vidékéig terjedő országnak etnikai átalakulásaira sokkal nagyobb hatása volt, mint amekkorát neki eddigelé tulajdonítottak…

         A 9. század elején még mindig bizonyos tekintélyben állott, és a szomszédos kereszténységet rettegésbe ejthette. Azt bizonyítja Nagy Károlynak erős készülődése, mielőtt az avarok birodalmát meg merte támadni. A keresztény hadseregnek ezen fényesnek nevezett győzelméről csak egyoldalú vagyis frank tudósítás szól. Nem kételkedünk abban, hogy a háromnapi böjtölés és imádkozás a hősiség csudáit hozta létre. Azonban bizonyára sokkal jobban bírnánk ezen, a nyugati kereszténységben nagyhírű hadjárat egyes mozzanatai közt tájékozódni, ha az avaroknak is lett volna Eginhardjuk. De hát, sajnos, nem volt…

         Tekintve e körülményt, hajlandók volnánk Nagy Károly nagyszerű győzelmén és az avarok tökéletes megsemmisítésén, amelyet ezen ötvenkét napi hadjárat következményének mondanak, némileg kételkedni lehet.

         Azonban tökéletes megsemmisülésről már csak azért sem lehet szó, mivel a frankok első hadjáratukban nem nyomultak be az avar birodalom szívébe, vagyis a Tiszáig. Ilyen hadjáratra csak négy évvel utóbb, azaz 795-ben Károly fia, Pipin vállalkozott. E hadjáratuk aztán, mint halljuk, - természetesen megint kizárólag csakis keresztény frankforrások által, - állítólag az avarok teljes megsemmisítésével és tökéletes leverésével végződött.        

         Nagy Károly életrajzírója a második avar hadjáratról azt jelenti: „E háborút a legnagyobb eréllyel és ügyességgel folytatták, és mégis nyolc esztendeig tartott. A most elpusztult Pannónia tövig lerombolt királyi székhelyével világosan bizonyítja a csaták számát és az ott kiontott vér nagy mennyiségét. A hun nemesség mind egy szálig elesett, dicsősége elenyészett, és nagy időn át felhalmozott kincsei prédára jutottak. Emberemlékezet óta nem volt háború, melyben a frankok ennyire meggazdagodtak; eddigelé ugyanis szegények voltak…

          Sőt mondhatni, hogy mindent elvettek a hunoktól, amit ezek más népektől elragadtak” Az igazság pedig az, hogy a frankok Pannóniának csak a nyugati részét bírták, és hogy a keleti része, vagyis a Duna és a Tisza köze meg a régi Dácia, érintetlenül maradt.”

                                                                                                                       Vámbéry Ármin

 

                                                     Zsuan-zsuan, azaz avarok

 

         Messziről érkeztek ide, hiszen a kínai forrásokban zsuan-zsuan néven emlegetik e belső-ázsiai népet. Megszállták az Alföldet, a Dunántúlt, s ezzel közel háromszáz évre újra politikai egységbe fogták az egész Kárpát- medencét. Az avar honfoglalást a magyarokéhoz hasonló kalandozások követték. Sikereik titka a csontmerevítős reflex-íj, és az eddig Európában ismeretlen vaskengyel volt. 558 – ban jelentek meg a térségben, de 670 táján új avar hullám érkezett. László Gyula professzor kettős honfoglalás elmélete e hullámhoz kapcsolja a magyarok első bejövetelét.

 

                                                              Útközben a haza felé

 

         Miért ne mondhatnók, hogy elhívta a magyarokat régi hazájukból a belső ösztön, mely a vándormadarakat ősszel elköltözésre készteti? Hogy firól fira szállt közöttük az őshagyomány Attila országáról, a gazdag apai örökségről? Mindenki nem vágott neki a kockázatos útnak, az szinte természetes, hiszen nem volt megválasztott, irányító vezérük. Ők Magna Hungáriában maradtak, hogy Juliánusz barát rájuk találjon; a bizonyos és keresztény új hazába hívja őket.

 

                                                               A „magyar” név

 

         A bizánci írók szerint Krisztus után 700-750 között költözött ki ősi hazájából a honfoglaló magyar nemzet. Magyaroknak nevezték magukat, ami annyit jelent: ”ember fia „.

         A Magyer név a vezértörzs neve volt, amelyet az egész magyarság átvett. Ennek a vezértörzsnek a neve később Megyer alakban vált ismertté. A törzsszövetség neve Hétmagyar volt, melynek a krónikákban még megőrzött ómagyar alakja a Hetümagyer. a kazárok Madzsgarnak nevezték, ez került be több arab nyelvű forrásba. A szlávok a magyarokat a bolgár-török on-ogur neve után onogurnak, majd ongurnak, ungrinak nevezték. A szláv elnevezés révén terjedt el a magyarok Ungar, Hungarus neve. Például a bizánciak a magyarokat türknek is, így a korona felső, bizánci részén lévő felirat a magyar király úgy nevezi: ”Gyeuvicsa /Géza/, a türkök hűséges királya”. Egyes arab források a magyarokat baskírnak nevezik.

         A Magna Hungáriából útra kelők döntő többsége a kazárok közelében, Levédiában maradt, akikkel szoros kapcsolatba lépett - gazdasági és katonai téren egyaránt.

A 9. század viszonyairól Dzsajháni / Eredetiben nem maradt fönn a nagy iráni politikus és tudós műve. / nyomán, Ibn Ruszta arab útleírása részletesen szól az embervásárokról, amelyeken a szláv települések gyámoltalan lakóit adják el:

„Meg- megrohanják a magyarok a szlávokat, és addig mennek a parton, amíg a bizánciak országának egy kikötőjébe nem érnek, amelynek Kercs a neve…

         Amikor a magyarok Kercsbe érnek, az elébük menő bizánciakkal vásárt tartanak. Eladják nekik a rabszolgákat, és vesznek bizánci brokátot, gyapjúszőnyeget és más árukat. A magyarok csinosak és jó kinézésűek Ruhájuk brokátból készült. Fegyvereik ezüsttel vannak kiverve, és gyönggyel berakottak.

         Gardizi, perzsa történettudós még arról is tud:

         „Lánykérés alkalmával náluk a szokás, hogy amikor a lányt megkérik, vételárat visznek a lány gazdagságával arányban. Több vagy kevesebb állatot. Amikor a vételár meghatározására összeülnek, a lány atyja a vőlegény atyját a saját házába viszi. És mindent összegyűjt, amije csak van cobolyból, hermelinből, mókusból, nyestből és a róka hasán lévő prémből. A brokát ruházatokkal és mindenféle bőrrel egyetemben, tíz bőrruhára valót, egy szőnyegbe göngyölítve a vőlegény atyjának lovára kötözi, és hazaküldi őt. Akkor az mindent elküld a lány atyjának, amire csak szükség van az előre megállapított hozományhoz: állatot, pénzt, ingóságokat, és akkor hazaviszik a lányt.”

         Úgy látszik, hogy már a 9. században híre terjedt a magyarok szelídebb erkölcsének. A két nagyhírű bizánci szerzetes, Cirill és Metód is találkozott hosszú útjain magyar seregekkel, mégpedig Cirill valamikor 860 körül, öccse, Metód pedig 882-ben. Cirill láttán a „farkas módjára üvöltő” / Gondolom: huj, huj! / magyar had megszelídült, hajlongani kezdett előtte, s meghallgatták szavait. Ez valahol a Krim - félsziget táján történhetett. Metódot „egy magyar király” az Al-Duna vidékén nemcsak meghallgatta, hanem áldását is kérte, és gazdagon megajándékozta. Minderről a szentek közel egykorú legendái tudósítanak.

         A kazárokkal való viszony 850 körül azonban megromlott, és távozó magyarokhoz három kazár törzs is csatlakozott. Őket nevezi a történetírás kabarnak. A társulók természetesen megtanultak magyarul. A hármat egy törzzsé egyesítették, és az Árpád-törzs valamelyik tagját állították az új törzs élére felügyelőként.

         Az arab írók a 9. századi magyarságot abban az átmeneti állapotban jellemzik, amikor már láthatóvá vált a nép önálló politikai szervezkedésének folyamata: „Minden magyar a gyula szavára hallgat; a támadást, védelmet s más ügyeket érintő parancsainak engedelmeskedik.” E gyula tisztség viselőjében nagy valószínűséggel Árpád apját. Álmost tisztelhetjük, akinek családja néhány évtized múlva véglegesem magához ragadta az egész magyar törzsszövetség vezetését.

 

                                                              Etelközben

                                                                         

         Valószínű, hogy a pusztai népek hullámverése sodorta őket 850 tájékán Etelközbe. Így került a magyarság az általa Atelküzünek, vagyis folyamköznek nevezett területre, a Dnyeper és a Dnyeszter illetve az Al - Duna közé. Etelköz a nyugat felé húzódó népek „nagy temetője” volt. A besenyők, úzok és kunok népes, életerős törzsei itt semmisültek meg.

         Ebben a válságos helyzetben kovácsolódott egységessé a magyarság; kialakult az a politikai szervezet, amely egyedül tette képessé ezt a népet az eljövendő megpróbáltatások leküzdésére.

         Mint a rokonműveltségű népeknél, a magyarságnál is egy vallásos eredetmítosz befolyásolta a kiválasztódást. Mágog király egy Emese nevű lányt vett feleségül; tőle született Álmos nevű fia, akit „isteni csodás eset következtében neveztek Álmosnak, mert anyjának álmában isteni látomás jelent meg turulmadár képében, mely mintegy reászállva, teherbe ejtette őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel pedig az alvás közben föltűnt képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő születését álom jelezte előre, ezért hívták őt szintén Álmosnak.” A magyar nép meggyőződése szerint ugyanis „Álmos vezér, meg azok, akik az ő ágyékából eredtek, jelesebbek voltak nem dolgában, meg a hadban is hatalmasabbak.”

         Ibn Rusztánál, aki Dzsajhánira hivatkozik, azt olvashatjuk a 10. század elején, hogy a magyarok főnökének künde vagy kende a neve. „Ez azonban csak névleges címe királyuknak, minthogy azt az embert, aki királyként uralkodik felettük, dzsilána, gyulának hívják. Minden magyar a dzsila nevű főnökük parancsait követi a háború dolgában és más ügyekben.”

         A fejedelem népe, a Megyer törzs a hazai hagyomány szerint „gazdagabb és hatalmasabb” volt a többinél, vezérlő nemzetségét az előjogok egész serege illette meg. Bár a „vérszerződésben”, a hét törzs szoros szövetségbe tömörülésekor, egyértelműen tisztázták a hatalmi viszonyokat. A következő hat pontban fogalmazták meg:

1.      Amíg Árpád nemzetsége él, mindig abból legyen a nemzet fejedelme.

2.      Ami hazát elfoglalnak, az mindnyájuk között igazságosan osztassék fel.

3.      A vezérek és utódaik mindig részt vegyenek az ország kormányzásában.

4.      Aki hűtlenné válik a fejedelem iránt, annak vére kiontassék.

5.      Ha a szerződést akár a fejedelem, akár a vezérek megszegnék, átok alá essenek.

6.      Aki a nemzet országos gyűlésén nem jelenik meg, megölessék.

              Bíborban született Konstantin beszámolójából tudjuk a magyarok hét törzsének nevét: Nyék, Megyer, Kürt - Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér és Keszi. a hét törzsnévből csak kettő finnugor eredetű: a Nyék és a Megyer. A többiek török eredetűek. Gyarmat: fáradhatatlan Jenő: bizalmas tanácsadó, miniszter, Keszi: darab, töredék, Kér: óriás, Kürt: hótorlasz, Megyer: ember fia, Nyék: határvédő, akadály. Tarján a török „tarchan” méltóságnév származéka.

         Etelközben választották meg Árpádot fejedelmüknek az elaggott Álmos helyébe. A honfoglalás előkészítésében két fontos esemény játszott szerepet. 894-ben Szvatopluk morva fejedelem szövetséget kötött a magyarokkal a Dunántúlt birtokló frankok ellen. Ennek alapján a magyar sereg betört Pannóniába. Erről a véres eseményről a fuldai kolostor évkönyvei emlékeznek meg.

         Még ugyanebben az évben Bölcs Leó bizánci császár a bolgárok ellen kéri Kurszán kündü / kende / és Árpád gyula támogatását. A magyar beavatkozás teljes sikerrel járt. A bolgár uralkodó, Simeon alig tudott Disztra várába bemenekülni. Az erősödő bolgár-besenyő nyomás hatására szervezetten megkezdik a Kárpátok hágóin az átkelést. A magyarság többsége a Vereckei - szoroson jön be új és végleges hazájába Árpád gyula vezetésével. A többiek az erdélyi hágókon át.

        

                                                         Sapiens Leo

 

              Leo sapiens, azaz Bölcs Leo / 888 – 912 / így írja le a magyarok taktikáját:

              ”A sereg egy részét lesbe állítják, éspedig nem a nagyobb részét, hanem a kisebbet. Az összecsapás megtörténtével azok, akiket előre állítottak, szándékosan futásnak erednek, és ha az ellenség hadirend nélkül üldözi őket, mihelyt azok a leshelyen túlhaladnak, a lesben állók előjönnek és az ellenség mögött a hátába kerülnek; ezután az előre meghatározott jelre megfutamodók is visszafordulnak és közreveszik az ellenséget.”

         Azután így folytatja: ”Az Istenünk, Krisztus, a mindenség királya ellen elkövetett esküszegést megtorló igazságszolgáltatás a türköket vetette be a bolgárok ellen. Miután a mi császári fenségünk hajóhada segítséget nyújtván, átszállította őket a Dunán, és velük együtt harcolt, három csatában tönkreverték a keresztények ellen gonoszul fegyver fogó seregét, nehogy a keresztény rómaiak keresztény bolgárok vérével készakarva beszennyezzék magukat.

         Fegyverzetük kard, bőrpáncél, íj és kopja, s így a legtöbbjük kétféle fegyvert visel; vállukon kopját hordanak, kezükben íjat tartanak, és amint a szükség megkívánja, hol az egyiket, hol a másikat használják. Követi őket nagy csapat ló, mén és kanca, részint táplálékul és tejivás végett, részint pedig sokaság látszatának keltése végett. A harcban különböző ezredekben állnak, tömören összekötve egymással az ezredeket, melyeket csak kis közök választanak el egymástól, hogy egyetlen csatasornak látszódjanak.”

              Bíborban született, azaz bíborteremben született Konstantin / 920-959 / néhány érdekes és fontos feljegyzése a magyarokról:

         ”Ugyanis amikor egyszer Gabriel krelikust a császár parancsából elküldték a türkökhöz, és az azt mondta nekik: „A császár üzeni: Menjetek és űzzétek ki a besenyőket lakóhelyükről, hogy közel legyetek császári felségünkhöz, és amikor akarom, küldök hozzátok, és hamar megtalállak benneteket”. A türkök vezetői egyhangúan felkiáltottak:

          ”Mi nem kezdünk ki a besenyőkkel, mert nem bírunk velük harcolni, minthogy nagy ország az, nagyszámú nép és gonosz fickók; többé ilyen beszédet ne mondj nekünk, mert nem kedvünkre való az.”

          Népünk történetének részletes, időrendben lefolyt eseménysorát meséli: „Kevés idő múltán a kazár kagán üzenetet küldött a türköknek, hogy küldjék el hozzá első vajdájukat, Levedit. Levedi tehát megérkezvén Kazária kagánjához, tudakolta, hogy mi okból hívatta őt magához. A kagan azt mondta neki: ”Azért hívattunk, hogy mivel nemes származású, értelmes és vitéz vagy és a türkök között az első, nemzeted fejedelmévé emeljünk, és engedelmeskedj a mi szavunknak és parancsunknak.” Ő, pedig válaszolva a kagánnak, azt mondta:

          ”Nagyra értékelem az irántam való hajlandóságodat és jóindulatodat, és illő köszönetemet nyilvánítom neked. Minthogy azonban nincs elég erőm ehhez a tisztséghez, nem fogadhatok szót neked. Azonban van rajtam kívül egy másik vajda, akit Álmosnak neveznek, akinek fia is van, név szerint Árpád; ezek közül akár Álmos, akár a fia, Árpád legyen inkább a fejedelem, aki rendelkezésetekre áll.”

          Megtetszett a kagannak ez a beszéd, és embereit vele adván, a türkökhöz küldte őket. És ezek megbeszélték a türkökkel, a türkök pedig jobbnak tartották, hogy Árpád legyen a fejedelem, mintsem atyja, Álmos, minthogy tekintélyesebb volt. S egyaránt nagyra becsülték bölcsességéért, megfontoltságáért, és rátermett volt erre a tisztségre, és így a kazárok szokása és törvénye szerint pajzsra emelvén, fejedelemmé tették. Ez előtt a türköknek más fejedelmük sohasem volt, és ettől fogva mindmáig ennek a nemzetségéből lesz Turkia fejedelme.

         Néhány év múlva a besenyők rátörtek a türkökre, és fejedelmükkel, Árpáddal együtt elűzték őket. A türkök tehát megfutamodván, földet kerestek, ahol megtelepedhetnének, s odaérkezvén elűzték Nagy Moravia lakóit, s megszállták azok földjét, amelyen a türkök most is mindmáig laknak. És attól fogva a türkök nem vették fel a harcot a besenyőkkel.

         A türköknek amaz előbb említett népéhez, amely kelet felé, Perzsia vidékén telepedett le, ezek a nyugati vidéken lakó, előbb említett türkök mostanáig küldenek ügynököket. Meglátogatják őket, és gyakran hoznak választ kérdéseikre.

 

                                              Bíborban született Konstantin

 

         Etelközből Bölcs Leo kérésére Árpád fejedelem legidősebb fia hadat vezetett Simeon bolgár cár ellen, akit legyőztek és megsarcoltak. Konstantinos:

         ”Abban az időben / Levente / Leüntika, Árpád fia volt a fejük. Miután azonban Simeon újra kibékült a rómaiak császárával, és bátorságban érezte magát, a besenyőkhöz küldött, hogy megegyezzen velük, hogy leverik és megsemmisítik a türköket. És amikor a türkök hadjáratra mentek, családjaikat teljesen megsemmisítették, és a földjük őrzésére hátrahagyott türköket gonoszul kiűzték onnan.”

         Simeon tehát válaszul, a besenyőkkel összefogva, fenyegette a magyar szállásokat. Árpád a népét Kijev felé irányította, és az oroszokat is megverve vonult tovább a Vereckei - szoroson át.

         A hagyomány szerint a vándorló népek szokása volt, hogy midőn új hont készültek elfoglalni, az öreg fejedelmet az ország határán feláldozták. Így tettek Álmossal is. Árpádnak a táltosok megjósolták, hogy a harcokban hazát nyer népének, de négy daliás fiát elveszti.  Nyolc év harcaiban elvesztette / Leventét / Leüntikát, Tarkócot, Jeleket és Jutocsát. De született egy ötödik fia, Zsolt vagy Zoltán, akire a jövő számíthatott.

          Az új hazát Árpád gyula és Kurszán kündü / kende / irányításával szerezték.

         Bíborbanszületett Konstantin ezt jegyezte föl:

          ”Tudni való, hogy Árpád, Turkia / Magyarország / nagy fejedelme, öt fiat nemzett. Elsőnek /Leventét / Liüntikát, másodiknak Tarkacsut, harmadiknak Jeleget, negyediknek Jutocsát, ötödiknek Zoltánt.

         Tudni való, hogy Árpád első fia, Tarkacsu nemzette fiát, Tevelit. a második fiú, Jeleg nemzette fiát, Ezeleget. A harmadik fiú, Jutocsa nemzette fiát, Falicsit, a mostani fejedelem, a negyedik fiú, Zoltán nemzette fiát, Taksonyt.

         Tudni való, hogy Árpád fiai mind meghaltak, de unokái, Fali, Tasi és unokatestvérük, Taksony életben vannak.

         Tudni való, hogy Teveli meghalt, és az ő fia barátunk, Termacsu, aki a minap jött fel Bulcsúval, Turkia harmadik fejedelmével és karchájával.

         Tudni való, hogy Bulcsú, a karcha, Kalinak, a karchának a fia, és hogy a Kali tulajdonnév, a karcha meg méltóság. Valamint a jila / gyula / is, amely nagyobb a karchánál / harka /.”

Árpád leszármazottja a császári udvartól megkapta a kitűntető „barát” címet. A látogatás 948 tájára datálható. Említésre méltó, hogy Konstantinos egy idegen fejedelmi család geneológiáját sem közli olyan részletességgel, mint az Árpád-családét.

         Kárpátoktól a Dráváig eggyé lett a haza, és a neve Magyarország lett. Ezt a hazát mindig szerették gyermekei. Befogadta a menekülő népeket: kunokat, besenyőket. A terület hajdani birtokosaival, az avarokkal, a hunokkal békében éltek, mint a te

 

                                                          A székelyekről

 

         Mondják, hogy azokon a hunokon kívül, akik Csabát elkísérték, még háromezer ember ugyanebből a nemzetből meghátrálva kivágta magár az ütközetből. Visszamaradt Pannóniában, és először egy Csiglamezeje nevű táborban teremtett magának széket. Féltek a nyugati nemzetektől, amelyeket Attila életében háborgattak, és Erdélybe, azaz a pannon táj határvidékére vonultak, és nem magyaroknak vagy hunoknak, hanem siculusoknak, saját szavukkal székelyeknek nevezték magukat.  Ne tudják meg róluk, hogy a hunoknak vagy a magyaroknak a maradékai.

         A mi időnkben nem is kételkedik senki benne, hogy a székelyek azoknak a hunoknak maradékai, akik először jöttek be Pannóniába. És mert az ő népük, úgy látszik, nem keveredett azóta sem idegen vérrel, erkölcseikben is szigorúbbak, a földek felosztásában is különböznek a többi magyartól. Ők még nem felejtették el a szkíta betűket, és ezeket nem is tintával vetik papirosra, hanem botokra vésik fel, rovás módjára.

         Utóbb nem csekély néppé növekedtek, és akkor, amikor a magyarok szkítiából ismét Pannóniába, nagy örömmel mentek elébük Ruténiába, mire jövetelük híre elérkezett hozzájuk.

         Amikor a magyarok újra birtokukba vették Pannóniát, ezek a székelyek az ország felosztásánál a magyarok beleegyezésével az országnak azt a vidékét kapták osztályrészül, amelyet már azelőtt is lakóhelyül választottak maguknak.

         Ezek a székelyek azt hitték, hogy Csaba elpusztult Görögországban. Ezért a nép náluk még ma is azt szokta mondani tréfásan, a rokonához útra kelőnek: „Akkor térj vissza, amikor Csaba Görögországból.” / Thúróczy János /

                                                 

                                                           Kettős honfoglalás

 

         Már régebben is többen gondoltak arra, hogy Árpád magyarjai nemcsak szlávokat, hanem avarokat és magyarul beszélő tömegeket találtak a Kárpátok medencéjében. Marjalaki Kiss Lajos szkíták-szarmaták, Simonyi Dezső hunok, Horváth Tibor és László Gyula az avarkori magyarságról írt. Csallány Dezső az 568-as avar honfoglalást tartja első honfoglalásunknak.

         A negyvenes években fogalmaztam meg először, hogy a nagy késő avar és nagy honfoglalás kori magyar szállásterületek ritkán fedik egymást, rendszerint egymás mellett terülnek el: kiegészítik egymást, megyényi területek mozaikjává változtatva a A Kárpát-medencét. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha ezek a késő avar tömegek megérték a honfoglalást.

         Azt, hogy megérték, nemcsak ez a következtetés bizonyítja, hanem néhány közös temetőjük is. Mármost történészeink azt tanították, hogy a késő avarok, amennyiben fennmaradtak volna is, nyelvükben elszlávosodtak. Ha ez így lenne, akkor azt várnánk, hogy a honfoglalás kori, korai Árpád-kori Magyarországon a késő avar temetők által elfoglalt nagy területek helynevei szlávok lennének, Árpád magyarjainak szállásterületeit pedig magyar helynevek jellemeznék.

         Ám nem így van: mind a késő avar, mind Árpád magyarjainak települését majdnem teljes egészében magyar helynevek töltik ki. Ha most az ember levonja e tapasztalatból a megfelelő következtetést, akkor kénytelen feltenni, hogy a „késő avarok” nem hogy szlávul beszéltek volna, hanem bizonyosan magyar nyelvűek voltak, hiszen ők nevezték el a terület helyeit!

         A 10-11. századi magyarság két fajtacsoportra oszlik: Más az uralkodó osztály / Árpád magyarjai / embertani összetétele, s ismét más a köznépé és annak vezető osztályáé. Nos, az utóbbiak tömegei – tisztán embertani szempontból – egyenes leszármazottai a késő avar népességnek. Ezt a tételt Lipták Pál fogalmazta meg a legtisztábban, s ő azt is felteszi, hogy a késő avar kori nagy tömegű betelepedés előtt is, már a hun kortól kezdve számolhatunk magyar népesség betelepedésével, amint ezt Simonyi Dezső is gondolja.

         A magam részéről elfogadom az embertan érvelését, de hozzáfűzöm, hogy a Kárpát-medencenépességére döntő betelepedés a 670 táján megjelenő „késő avar-magyar” település volt. Itt szeretném felhívni a figyelmet arra, hogy az úgynevezett „köznépi” temetőink temetőképe is szinte folytatása a „késő avar” nagy lélekszámú temetőkének, sőt, néha a tájolás

/ÉK-DNy vagy É-D / is egyezik, meg a római kis bronzok sírba tétele is összeköti a kétfajta temetkezést! Mindenesetre figyelembe véve az embertan tanítását, azt kell mondanunk, hogy két, egymást kiegészítő tudományág vall egyértelműen a korai honfoglalás tétele mellett:. a régészet és az embertan.

         Az onogur név jóval Árpád honfoglalása előtt kimutatható Pannóniából. Egy határhegy neve: marcha uengeriorum, s magam idesorolom a 837-38-as adatot is, ez is a hazai onogurságról szól! Úgy látszik, hogy az avar uralom alá került onogurok az avarság politikai bukása után lépnek színre, s eszerint igazat mondanak a források, amelyek a kettőt azonosnak mondják: „Avares, quos modo Ungarios vocamus.”

         De más józan megfontolások is erősítik ezt a feltevést. Induljunk ki abból, hogy történészeink eddigi felfogása helyes, és Árpád magyarjai nagy tömegű szlávságot vagy elszlávosodott avarságot találtak volna itt a Kárpátok medencéjében. Milyen törvényszerű következménye lett volna ennek? Pontosan az, ami a dunai Bolgárországban lejátszódott. Ott a kis tömegű bolgárság nagy tömegű szláv alaplakosságra telepedett rá – és három-négy nemzedék alatt elszlávosodott.

         Ha Árpád magyarjai olyan nagy lélekszámú szlávságot találtak volna itt, mint ahogyan eddig tanították, akkor mi ma szlávul beszélnénk. Ámde nemcsak a józan ész érvel így. Hanem bizonyságunk is van arra, hogy a hódítók által szolgasorba vetettek, nem szlávok, hanem színmagyarok voltak. A 11., 12., 13. századi szolganeveink döntő többsége ugyanis magyar név, természetesen nem számítva a keresztény neveket. Ebből a tényből is egyértelműen következik az, hogy a hódító Árpád hadai itt nagy tömegű magyarságot találtak.

         Úgy látszik, hogy, hogy a „késő avarok”, akiket én korai magyaroknak tartok, már ötvözött népességként szállták meg új hazájukat. Volt egy belső-ázsiai rétegük, a griffes övűek, egy Volga menti népesség, az indás övűek, és vezető rétegük kaukázusi volt, a nevet adó onogurok. A nép zöme Volga menti volt, s nagyjából arról a területről származott, ahol később Julianus megtalálta ott maradt utódaikat.

         Annyi bizonyos, hogy krónikáink semmit sem tudnak arról, hogy Árpád magyarjai törzsenként szállták volna meg hazánkat. Térjünk vissza egy pillanatra az onogur névhez! Nyelvészeink szerint az on-ugor jelentése tíz ugor, ugyanakkor láttuk, hogy tíz törzsnevünk maradt meg a helynevekben! A tíz törzsnév: Nyék, Megyer, Kürt—Gyarmat, Tarján. Jenő, Kér, Keszi, Székely, Varsány, Tárkány.

         A magyar állam megalakulásakor a tízes szervezet a legnagyobb egységektől/ püspökségek / a legkisebbekig / Tíz falu építsen egy templomot! / mindenütt a rend alapjának bizonyult. Nos, a tízes szervezetnek nyoma sincsen Árpás magyarjainak temetőiben, ellenben megvan a késő avar-magyar temetőkben, s megvan az egyik törzsünknél, az őslakos székelyeknél.

         Győrffy György fedezte fel, hogy a középkorban, címeres gyakorlatunk megindulása idején, a honfoglaló nemzetségek címereibe olyan fajta állatalakjai kerültek, mint a fejedelmi család turulja. Csupa állatalak jelenik meg a címereken. Ha a totemmondákat, mint családi hagyományt őrizték néhány száz éves kereszténység után is, nyilvánvaló, hogy a pogány korban még inkább viselték a családi jelvényeiket, mint ahogy szokás más népeknél. Igen ám, de Árpád magyarjainál alig-alig találunk állatalakos nemzetségjelt, ellenben mindent elborít a palmettás-indás, fonatos díszítés. Ellenben, ha nem Árpád magyarjait, hanem a késő avar kori művészetet nézzük, ott a nemzetiségi öveken a címerekhez hasonlóan zsúfolódnak az állatalakok.

         De az ősvallás emlékei közül az egész magyar nyelvterületen ismert az „égig érő fa” meséje. Ennek ábrázolása megvan a korai avaroknál egy csontkarcon. / A korai avarok beleolvadtak a késeiekbe! / A karc világhegye, a belőle kinövő kilencágú fa, a körülötte legelésző állatok és a csúcsa mellett a nap és a hold pontosan olyan, mint a mai szibériai népek életfaképe.

         Eredetmondánk is két területről vall: a turulmonda a sztyeppéről / Sólyomfélékkel csak füves pusztákon lehet vadászni. /, másrészt a szarvas-monda erdei környezetbe visz bennünket. Anonymus egyik törzsünkről, a székelyekről világosan megírja, hogy szövetségesként mentek eléje Árpád hadainak, tehát őslakók voltak.

         Ugyanezt mondja egy csaknem egykorú forrás, a 10. században író Widukind is. Szászok története című munkájának részleteit olvashatjuk Szűcs Jenő fordításában: ”A dalemincek pedig Henrik szász herceg támadását nem tudván kiállni, az avarokat bérelték fel ellene, e hadban igen kemény népet, akiket most magyaroknak / Ungarios / nevezünk.

Az avarok pedig, ahogy némelyek vélik, a hunok maradékai.”

          Az avarokkal kapcsolatban szinte pontosan leírja a meotiszi mocsarak között üldözött csodaszarvas történetét. Widukind tehát pontosan azt írja le, amit a kettős honfoglalás elméletében megfogalmaztunk, sőt még a csodaszarvasmondát is az első honfoglalókhoz fűzi.

Tehát a szarvas vezette magyarok végül Pannoniába jöttek, ahol Nagy Károly legyőzte őket.       Widukindot s más nyugati forrásokat, amelyek az avarokat és a magyarokat egy népnek veszik, észben tartva már nem hat egyszerű „elírásnak”, hogy Kézai 700-ra teszi a hunok honfoglalását, a Képes Krónika pedig éppenséggel 677-re Árpád magyarjainak bejövetelét! Valami szívós hagyomány lappangott az évszámok mögött.

/ László Gyula nyomán /

                                                   Pusztaszer és erkölcs

 

         Pusztaszeren kötötték meg a vezérek a fejedelmükkel azt a szerződést, amely hazánk első alkotmánya volt. Helyét emlékoszlop őrzi.

         Árpád békében élt a szomszédaival, de a törzsek vezérei ki - kiütöttek a közeli tartományokba a fejedelem beleegyezése, sőt tudta nélkül. Ha ilyen kóbor csapatot megvertek külföldön, a fejedelem nem tekintette oknak a háborúra. Az ilyen szabadcsapatok gyakran meglátogatták Bajorországot, Morvaországot, Szászországot. Az ottani történetírók mind őszintén megvallották, hogy erkölcs tisztaságát még a csaták dühében is megtartották. Bár néha pogány haraggal gyilkolták le a papokat, de a női erényt, a szüzek tisztaságát mindig tiszteletben tartották. Bár ezrével hagytak maga után a holttesteket, lelket nem öltek soha. Ez elég dicséret olyan nép erkölcseire, mely akkor jött a vad Szkítiából, és midőn keresztény hódítók seregei sem viselkedtek úribb módon.

         Árpád gyulának és Kurszán kündünek nem egyedüli s legfőbb érdeme, hogy az országot elfoglalta. Hanem az, hogy a meghódított népeiket kibékítette a magyarjaival. Országát nem iparkodott határain túl növelni, hanem határain belül erősítette. / Jókai Mór /

 

                                                                Az első csaták

 

         Ok nélkül, vérszomjból, a magyarok soha nem keresték a csatát. De ha ellenség támadt rájuk, a kesztyűt bátran fölvették.

         Először 907-ben a szomszéd németek nagy sereget gyűjtöttek. A magyarok nem várták be a támadást, hanem Pozsonyig elébük mentek. A németek elvesztették az ütközetet, és abban német részről elveszett három püspök, két fejedelem és tizenöt gróf. A következő évben elesett a magyarok elleni csatában a thüringiai herceg, és Frankország, Bajorország, Svábország tapasztalta rettenetes látogatásukat.

         Ezután Gyermek Lajos, Nagy Károly utolsó ivadéka készült új harcra Zoltán ellen.  A két fejedelem életkora összesen nem érte el harminc évet. Augsburgnál találkoztak. Lajos elvesztette az ütközetet, s a békét adóval vásárolta meg 910-ben./ Jókai Mór nyomán /

 

                                                    János, a velencei káplán

 

         A nagy fordulat századának is nevezhetjük. Kalandozásokkal kezdődött és folytatódott nyugat felé 955-ig, Bizánc irányában 970-ig. Nyugat – Európa és Itália felé közel ötven vállalkozást indítanak, amelyekből kettő súlyos vereséggel végződik, de a többiből hatalmas zsákmánnyal térnek haza. Még a szolgáiknak is jut belőle.

         Az elsőt még 899-ben Arnulf római császár biztatására Lombardia ellen, I. Berengár longobárd király megleckéztetésére. Orseolo Péter velencei dózse udvari káplánja, János így örökítette meg a hadjárat lefolyását:

         ” Eközben az Itáliába érkező magyarok gyújtogatásaikkal, rablásaikkal, az emberek óriási sokaságát lemészárló, pogány és szörnyen kegyetlen népe számtalan embert fűzött rabszíjra. Berengár király egy 15 ezer fős sereget vezetett ellenük…

         És amikor Berengár király látta, hogy ennyi csapat fölött rendelkezik, amely a magyarokénál háromszor erősebb…

         Végre a magyarok elfogadták azt a nem rossz tanácsot, hogy követeik útján azt kérik a keresztényektől, hogy a zsákmányt minden szerzeményükkel együtt visszaszolgáltatva, térhessenek haza bántatlanul.

         Ezt a kérést a keresztények kereken elutasítják, és kigúnyolják -sajnos – őket, és inkább köteleket keresnek, hogy azzal a magyarokat megkötözzék, semmint fegyvereket, hogy azzal leöldössék őket…A Krisztus-imádók és a bálványimádók egyszerre érkeztek meg a Brenta folyó mellé. /A magyarok megismétlik ajánlatukat. /A magyarok, hogy kérésük annál megtisztelőbb legyen, megígérik, hogyha mindenük átadása után, a puszta életük meghagyásával hazaengedik őket, akkor megígérik, soha többé nem fognak Itáliába betörni, s erre fiaikat is kezesül adják.

         De sajnos, a keresztények gőgös felfuvalkodástól elkapatva a pogányokat fenyegetésekkel halmozzák el, mintha már le volnának győzve. A magyarok tehát e követségük után reményüket vesztve egybegyűjtötték a legvitézebbeket, és… visszanyerve jelenlétüket, három felől lesbe állítanak csapatokat, ők maguk meg a folyón átkelve, egyenesen az ellenség közepébe rontanak. A keresztények közül ugyanis legtöbben az alkudozások miatti várakozásban kifáradva, tábor szerte leszálltak a lóról, hogy fölüdítsék magukat étellel.

         A magyarok oly hirtelenséggel döfték le ezeket, hogy egyeseknek az ételt a torkukban szúrták át, másokat megakadályoztak a futásban, elvették lovukat, és ezektől annál kevésbé féltek, mivel lovak nélkül látták őket. Futnak tehát a keresztények, dühöngenek a pogányok, és akik az előbb ajándékokkal sem tudták megkérlelni őket, utóbb nem ismerik a kíméletet a könyörgőkkel szemben. Végül a magyarok megfutamították és legyilkolták a keresztényeket, és dühöngve végigszáguldoznak az ország egész területén.”

         A taktika világos: ravasz megtévesztés, a villámgyors hadmozdulatok, a tudatosan jól megválasztott csatahely megsemmisítő magyar győzelmet eredményez. A zsákmánnyal hazatérő magyar sereg 900 nyarán, csak úgy mellékesen, Pannóniában megsemmisíti a frankokat és elfoglalja a Dunántúlt.

 

                                                                 955: Augsburg

 

         A 955-ös esztendőben minden bizonnyal a német viszonyok kipuhatolása végett küldtek követeket Szászországba. Widukind szerint július elseje körül: ”Ottó király szembetalálkozott a magyarok követeivel, akik mintegy a régi hűség és barátság kedvéért látogatták meg, valójában azonban, mint egyesek hitték, azért, mivel polgárháború kitörésére számítottak. Néhány napig magánál tartotta őket, majd miután némi ajándékkal megajándékozva elbocsátotta őket. A bajorok hercegének hírhozóitól meghallotta:

          „Íme, a magyarok özönével megrohanják határaidat, és elhatározták, hogy veled harcba bocsátkoznak.”

         Ezek hallatára a király, miután tábort ütött Augsburg városának határában, a frankok, a bajorok serege is eléje vonult. Erős lovassággal jött a táborba Konrád lotaringiai herceg is. Ennek megérkezésekor a katonák már nem óhajtották halogatni az ütközetet. A keleti kaput, amerre a Lech vizéhez jártak, a magyarok olyan embersűrűséggel állták el, hogy maguk is azt hitték, hogy azonnal be is vonulhatnak.

         A kapu előtt Udalrik püspök katonái vitézül harcolva ellenálltak nekik mindaddig, amíg a magyarok közül egy, aki a csatában a többiek előtt kivált, és akinek vezetésébe és kiválóságába vetették minden bizalmukat az ütközet idején, levágva el nem terült. A többiek végül is, amikor látták ezt holtan a földre zuhanni, nagy félelem és siránkozás közben elragadták, és visszatértek a táborba.”

         A leírásból világos, hogy rohammal akarták elfoglalni a várost. A krónika így folytatja:    „Amikor pedig a nap első sugara beragyogta a téres földtekét, a magyarok serege elmondhatatlan sokaságával minden oldalról körülvette a várost, hogy azt megostromolja, és különböző eszközöket hoztak magukkal a falak lerombolására. Amikor magyarok „királya” meghallotta, hogy útban van Ottó felmentő serege, „megfúvatta az egész magyar sereg előtt ismeretes kürtjét. Amelynek hangjára az egész hadsereg abbahagyta a vár ostromát, és sietve gyülekezett a király megbeszélésére. A király pedig elállt a vár ostromától, és elindult a dicsőséges Ottó király ellen.”

         Widukind szerint:

          „Az ellenség közül a bátrabbak először ellenálltak. Aztán amikor látták, hogy társaik hátat fordítanak, megrémülve és a mieink közé keveredve, elpusztíttatnak. A többiek közül pedig egyesek fáradt lovaikon bemennek a közeli falvakba, és ott fegyveresektől körülfogva a falakkal együtt elégnek. Mások a közeli folyón átúsztatva, mivel a túlsó part nem tudja befogadni a vízből kilépőket, a folyó elsodorja őket, és elpusztulnak. Ezen a napon megrohanták táborukat, és az összes foglyot kiszabadították. A magyar nép három vezérét foglyul ejtették, Henrik herceg elé vezették, és csúf halállal büntették, amint meg is érdemelték; ugyanis akasztófán haltak meg.”

         A katonai veszteségek nem lehettek megrendítőek. Az viszont, hogy Bulcsú, Lehel és Súr fogságba estek, s még inkább az, hogy harcoshoz nem méltó véget értek, megrendítő csapást jelentett. / Widukind /

 

 

                                                              Géza fejedelem

 

 

 

         Bizony sok vér elfolyt 904 és 973 között, amíg a németek is, a magyarok is belátták, hogy a nyak átvágása nem megoldás az együttélésre. A magyarokat Kurszán vezetésével még 904-ben baráti lakomára hívták, és a helyszínen orvul meggyilkolták. Ekkor még Árpád volt a fejedelem. Őt Zolta fia, majd Fajsz 948-955, Taksony 955-973 és Géza követte 973 és 997 között.

         A 970-es évek elején megváltoztak az európai erőviszonyok. A Bizánci Birodalom megerősödött, I. Ioannesz Tzimiskész császár elismerte a Német-római Birodalmat. II. Ottó feleségül vette a konstantinápolyi császárleányt. Ez azt jelentette, hogy Magyarország két nagyhatalom harapófogójába került. Géza érzékelte a veszélyt, ezért 972-ben követeket küldött Ottóhoz kipuhatolni, hajlandó-e rendezni a német-magyar viszonyt, támogatni a kereszténység terjesztését, ami a békés szándék és a Nyugathoz való csatlakozás jele. Az agg I. Nagy Ottó, aki több mint másfél évtized óta békében élt a magyarokkal, a közeledést kedvezően fogadta, bizonyára felmérve mögötte az egyenes szándékot.

         Ottó azonnal intézkedett Levelet intézett Piligrimhez: ” Ottó, Isten kegyelméből felséges császár Piligrimnek, a passaui egyház tisztelendő püspökének üdvözletünk és kegyelmünk.

Géza-István és öccse, aki a kereszténységben a Mihály nevet kapta, tehát megkeresztelkedett. Thietmár von Merseburg így írt Gézáról: ”A mindenható Istennek és különféle képzelt isteneknek áldozott. Amikor főpapja szemrehányást tett neki, azt felelte: Elég gazdag és hatalmas vagyok ahhoz, hogy megtehessem.”

         973. március 23-án I. Ottó német-római császár Quedlinburgban tölti a húsvéti ünnepeket. Udvarában a környező országok fejedelmein kívül, Géza fejedelem képviseletében 12 előkelő magyar is megjelent.

         Politikai megfontolásokkal magyarázható, hogy Géza-István keményen, erőszakos eszközökkel lépett fel a pogányokkal szemben. Szent István kisebbik legendája szerint: Géza „király volt, de eleinte pogány…

         Közben Isten színe előtt igen dicséretessé tette magát azzal, hogy katonaságának vezéreit az igaz Isten tiszteletére térítette. Akiket pedig rajtakapott azon, hogy más utat követnek, fenyegetéssel törte igába…” Géza-István minden energiáját lekötötte a belső átalakítás, ami nagy feszültségekkel járt. Kikényszerítette, hogy elismerjék a nagyfejedelem lényegében korlátlan hatalmát. Ezt és a vallásváltást csak „véres kézzel” lehetett megvalósítani.

         Külpolitikája szolgálatába állította a házasságokat. Lányait a lengyel Vitéz Boleszlávhoz, Gabriel Radomir bolgár trónörököshöz, Orseoló Ottó velencei dozséhoz adta feleségül, akitől Orseoló Péter királyunk származott. A negyedik lány, Csaba nádor asszonyaként, Aba Sámuel édesanyja lesz. Géza öccse, Mihály egy orosz hercegnőt vett feleségül. Ebből a házasságból származott Szár László és Vazul / Vászoly /.

Géza /Etzel / fővárosa Nibelung - énekben is Gran, vagyis Esztergom. A jól védhető, Duna fölötti sziklaplatót ő építette ki világi és egyházi fővárosának. Itt született fia, István is.

         Utolsó éveiben kezdett hozzá a Pannonia feletti hegyen, a mai Pannonhalmán egy bencés monostor alapításához. Már Géza életében megkezdődött Adalbert társainak és tanítványainak Magyarországra telepedése. 996-ban a cseh Radla került ide, az első pannonhalmi apát.

         István és Gizella házassága újabb lökést adott a latin rítusú kereszténység felvételéhez. Gizellával bajor / regensburgi / papok jöttek. A papokon kívül bajor lovagok is érkeztek. Hamarosan igen nagy szüksége lett rájuk Istvánnak, hiszen amikor 997-ben Géza meghalt, Koppány fellázadt Géza döntése ellen, amely szerint a nagyfejedelmi posztot fiára, Istvánra kívánta ruházni.

         Amikor Géza 997-ben meghalt, olyan országot hagyott a fiára, amely elindult a Nyugat – Európához vezető úton, azonban a folyamat még korántsem volt megfordíthatatlan. Minden azon múlott, hogy ebben a kritikus helyzetben mire lesz képes az utód, István.

                                                                                          / Thietmar von Merseburg /

Szent István

 

         „Árpád népe szinte „készen” volt az új hit befogadására, noha el kellett hagynia ősei sírjait, s az ”idegen isten” serege győzött a csatában. Csak egy nagy egyéniség kellett, aki megérezvén a népében végbemenő folyamatokat, formát ad a bizonytalanságnak, új bizonyosságot állítván annak helyébe. Ez a férfiú volt István királyunk, aki szent családból származott, mind a régi hitűek számára, mind pedig az új Isten magyar hívei számára.

         Mert az Árpád-család a régiek hite szerint is szent család volt. Az utódok születését csodás álmok előzték meg, vagy mennyei beavatkozás kísérte. Az Árpád-háznak nemcsak Szent István után voltak szentjei, hanem előtte is. Emese álma a turullal azzal a jóslattal végződik, hogy „méhéből szent királyok származnak”. Álmos nevét is a latin „szent”-ből magyarázta Anonymus, és nem járt messze a valóságtól, mert újabban nem „vásáron vett”-nek magyarázzák, hanem ”dicsőítő”-nek. Akárcsak Árpád neve sem „árpaszemecske” már, hanem ugyancsak ’felkent” értelmet kapott / mindkettő a török nyelvből/.

         Géza is megálmodja egy égi jel nyomán fia születését. István sírjánál csodák történnek, Szent László látomásaiban is az ég angyala jelenik meg. Az Árpád-házi királylányok szent életét is csodák koronázzák.

         Summa summárum, a Turul nemzetség istenvezette család volt. Ebben a családban öröklődött a hatalom. A kiváló keresztény nevelésben részesült István királyunk koronázása előtt nem István, hanem Vajk volt, ami nagyjából annyi, mint ifjabb fejedelem, „pogány név.” Hunyadi János ősét is Vajknak hívták, ő kun kenézként telepedett át Moldvából népével együtt. / László Gyula /

                                                 

 

                                                             A fejedelmi ág

 

              Már Árpád óta törekedett arra, hogy erős haddal kétségbevonhatatlan tekintélyt szerezzen az országban, Az utódai, Zolta, Taksony, Géza is erre törekedett. Ezt soha nem kockáztatták holmi kétes kimenetelű külföldi zsákmányszerzésért. Sőt igyekeztek a szomszédokkal jó viszonyban lenni. Lásd: Konstantinos Porfürogenetos magyar vendégeit! A 972-es követséget Ottó udvarában, és a 973-as Európa talán első „népszövetségi” találkozóját, ahol Géza tizenkét tagú küldöttséggel képviseltette magát Quedlinburgban.

         Szent István munkájához már nem volt elégséges belső erő. Ezért házasodott helyesen, amikor IV. / Civakodó/ Henrik lányát, Gizellát feleségül kérte. Géza halálának hírére Koppány megindult a távoli Somogyból, onnan, ahol ma is csörgedezik a Koppány-patak, hogy átvegye a hatalmat és a halott fejedelem feleségét, Saroltot a háremébe fogadja. Pedig Saroltról azt állították a nyugati híradások, hogy részeges, úgy lovagol, mint egy férfi, és tulajdonképpen ő a fejedelem. Ha részeges lett volna, nem tudott volna lovagolni és az ország ügyeit, borosan, jól intézni. Ilyen a rágalom osztán!

         Gizella hozományul nemcsak udvarhölgyeket hozott a szokásos stafírungon kívül, hanem sváb vértes lovagokat is. Azok Istvánt lovaggá avatták, és már vonultak Veszprém felé, Koppány ellen.

         A Képes Krónika, amelynek szerzője Kálti Márk székesfehérvári őrkanonok volt, és nemesi családból származott, így beszéli el Koppány legyőzését:

         „Már kora ifjúságában dicső hadat viselt Szent István király a vitéz és hatalmas Koppány vezér ellen. Koppány Szár Zerind fia volt, és már Szent István király atyja, Géza fejedelemsége idején vezérséget viselt. Géza fejedelem halála után Koppány vezér Szent István király anyját vérfertőző házasságra kívánta, meg akarta ölni Szent Istvánt, hogy a fejedelemséget megszerezze. Somogyi vezér volt.

         Szent István király azonban összehívta főembereit, és Szent Márton hitvalló közbenjárásával kérte az isteni irgalmasság segítségét. Majd összegyűjtötte seregét, és az ellenség ellen indult. A Garam folyónál övezték fel karddal. Itt testi épségének őrizetére két főembert rendelt. Hontot és Pázmányt. Az egész sereg vezérévé pedig a német származású vendégét, Vencellint tette meg. Megkezdődött a csata. Mindkét részen sokáig és vitézül folyt a viadal. De az isteni irgalmasság segítségével Szent István fejedelem nyert dicső diadalt.

         Ebben a harcban Vencellin ispán megölte Koppány vezért, ezért téres jószágokkal jutalmazta őt meg Szent István, aki akkor még fejedelem volt. Koppányt pedig Szent István néggyé vágatta. Egyik részét elküldte az esztergomi, a másikat a veszprémi, a harmadikat a győri kapuhoz, a negyediket Erdőelvébe. Szent István akkor fogadalmat tett Istennek, ezt hívséggel be is váltotta. Elrendelte ugyanis, hogy mind a Koppány vezér földjén lakozó népség gyermekeiből, terméséből és barmaiból örök időkre tizedet adjon Szent Márton klastromának. / A pannonhalmi apátságnak. / „

         A korszerűbb sereg tehát fényes győzelmet aratott, és Koppány testét felnégyelték. Egyik részét elküldték Erdély vajdájának, Gyulának, hogy gondolkozzon el a történteken. A vajda testvére volt Saroltnak, de megtörténhet, hogy ezt a nagypolitika nem veszi figyelembe. Hunt, Pázmán, Orci, Vecelin és a többiek a király szolgálatában maradtak, ezért fölbirtokot kaptak. Természetesen a lázadó Somogyországban.

         Az ellenfél vitézeit István az ország különböző helyeire áttelepítette, szétszórta. A saját keresztény vitézeit telepítette a helyükre, hogy vigyázzanak a rendre és a szolganépre. Kezdte kialakítani a vármegyerendszert. Saját emberét várispánként, comesként az élre, a hadakat más vármegyékből telepítette a szolgálatára. Ezt a rendet csak két nagyhatalmú úr, az Erdély felett uralkodó Gyula és a déli országrész nagyhatalmú ura, Ajtony nem fogadta el. Mindketten a görögkeleti kereszténység híve voltak, és bizánci papokat tartottak.

         Előbb a királyi korona megszerzése volt a cél. A magyar földön kialakítandó egyházrendszert is fel kellett állítani. A sürgősebb teendők egy időre elvonták az uralkodó figyelmét a renitensekről.

 

                                             Az első koronázás hazánkban

 

         Hartvik forrása, a 11. század nyolcvanas éveiben keletkezett Nagyobb legenda az, amelyhez fordulhatunk. Ebben a koronázás és a királyavatás igen egyszerűen, de azért számunkra sokatmondóan van leírva: „Atyjának halála után az ötödik esztendőben, miután elhozták az apostoli áldás leveleit, a püspökök a papsággal, az ispánok a néppel illő dicséreteket nagy fennhangon kiáltozván, az Istennek kedves Istvánt királynak kikiáltják, és a szent kenettel felkent királyi méltóságú koronával szerencsésen megkoronázzák.”

         A koronázási szertartás színhelye Esztergom volt, ahol ebben az időben nem csak a fejedelem vára állt, hanem az a templom is, melyet még Géza kezdett építtetni Szent István vértanú tiszteletére. A koronázási szertartást egy metropolitának tekintendő főpap vezette a püspökök közül.

         A ceremónia a fejedelmi lakban kezdődött., a hálószobában, ahol az érsek és a püspökök keresték fel Istvánt. Innét kilépve, mondták az első imát, az induló fejedelmet kísérve:” Mindenható örök Isten, aki a te szolgádat az ország élére emelni méltóztattál, add neki, kérünk, hogy idejének egész folyamán mindeneknek üdvét munkálja, amennyiben nem tér le a te igazságod ösvényéről. A mi Urunk Jézus Krisztus által. Ámen.”

         A fegyverbe öltözött fejedelem mellett ezután a kísérő főpapok is magukra öltötték ornátusukat, nyakukba akasztva a szent ereklyéit. a segédkező papok rájuk adják a két oldalon nyitott kazulát, majd az élen hordozva a keresztet és az evangéliumokat tartalmazó írásokat, tömjénezve lépnek ki a fejedelmi lak kapuján. És vezetik a menetet a templom kapujáig. Közben az ószövetségi Mózes könyvéből eredő szöveget énekelnek:

          „Íme, én angyalt bocsátok el teelőtted, hogy megőrizzen téged az útban, és bevigyen téged arra a helyre, amelyet elkészítettem.”

Az énekre, ugyancsak ószövetségi alapon, az egész népzúgása felel:

          ”Ó Izrael, ha te meghallgatnál engem.”

        A templom kapujában az érsek megáll, és ismét imát mond a leendő királyért. Ezután a tárt kapukon át az egész menet bevonul a templomba, miközben a papok és nép képviselői ismét a zsoltárokból idézve éneklik: ”Domine, salvum fac regem!”

         A fejedelmet az érsek és a püspök kézen fogva vezeti az oltár elé. Itt a fejedelem leteszi köntösét és fegyvereit, aztán kereszt alakban kiterjeszkedve – akár a szentelést váró püspök – arcra borul az oltár előtt, a leterített szőnyegekre és leplekre., mindkét karját oldalt kinyújtva.

Litánia következik, melyben a papság a tizenkét apostol és a mártírok közbenjárását kéri, és Istenhez könyörög, hogy segítse a helyes uralkodásban szolgáját, Istvánt, minden mondat végéhez hozzátéve:

          „Hogy ezt a te szolgádat, Istvánt királynak választani méltóztassál. Kérünk téged. – Hogy őt megáldani és felemelni méltóztassál. – Hogy őt az ország élére vezetni méltóztassál. Kérünk téged.”

         A litánia végeztével a főpapok felemelik a fejedelmet a szőnyegről. Az érsek feléje fordul, s ekkor közte és a fejedelem között a következő kérdések és feleletek hangzanak el:

Az érsek: - Akarod-e a katolikus férfiaktól neked átadott hitet megtartani, és jogos műveit megőrizni?

István: - Akarom.

Az érsek: - Akarsz-e a szent egyháznak, és az egyház szolgáinak gyámola és védelmezője lenni?

István: - Akarok.

Az érsek: - Akarod-e az országot a te atyáidnak Istentől rendelt igazsága szerint kormányozni és megvédeni?

István: - Ez az akaratom, s amennyire Isten segítségére és összes híveinek együttérzésére támaszkodva képes leszek, ígérem, hogy mindenben ehhez híven fogok cselekedni.

         Az érsek most a tömeg felé fordulva kérdezi:

          Kész vagy-e alávetni magadat az ő főségének és irányításának, kész vagy-e szilárd hittel erősíteni királyi uralmát, kész vagy-e parancsainak engedelmeskedni, ahogyan az Apostól mondja: minden lélek vesse alá magát a felsőbb hatalmaknak, amiként a király felségének szokás?

         Képletesen értendő a fejedelem megkérdezése, hiszen nem a vér szerinti „atyákról” történik említés.

A nép felkiáltása:

          Fiat, fiat, ámen! – Legyen, legyen, úgy legyen! – volt a válasz az érsek kérdésére.

         Ezután került sor az olajjal való felkenés aktusára. A tulajdonképpeni drámai cselekmény most kezdődik. Az érsek kezébe veszi a kenetet, és megkeni vele a fejedelmet a fején, mellén és a két lapockája között. Ez alatt e szavakat mondja:

          „Királlyá kenlek téged a szent olajjal, az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében.”

Ettől a pillanattól kezdve az uralkodót nem „princeps”-nek, hanem „rex”-nek, felkent királynak nevezik. A hit szerint az érsek most már nem mindennapi emberrel, hanem kivételes, felkent személyiséggel áll szemben, akire az égből az isteni harmadik személynek, a Szentléleknek rendkívüli ajándéka, karizmája szállott.

         Az ezt követő imák is erről szólnak. A földi élet ideiglenességéhez kapott hatalomhoz most megérkezett a méltóság, mely örökérvényű lehet.

         A következő imák arra figyelmeztetnek, hogy a királynak ez a rendkívüli kiváltsága nem egyedüli, hanem ebben a két másik, fő hivatással, a papsággal és a prófétasággal osztozik.

Most, hogy az igazi misztérium végbement, a királyi jelvények átadása: a kard, a pálca, a gyűrű, a jogar és a korona szerepe csak formális jellegű.

         A korona akkor még nem „az ország” szimbóluma, hanem a királyi hatalomé és méltóságé, mint a kard és a jogar. A korona korábbi formája a koszorú, mint a méltóság jelvénye, antik és archaikus gyökerekre nyúlik vissza. A koronázás a királyavató szertartás csúcsa, és a trónszékre való ültetéssel együtt befejezője is.

         Különös véletlen az első magyar király neve: István, latinul Stephanus, a görög „sztefanosz”-ból ered, és koszorút, koronát jelent. Géza és fia azonban nem ebből a görög értelmezésből kapták a keresztségben nevüket, hanem a zsidók által megkövezett, első keresztény vértanú tiszteletére, aki ugyanezt a nevet viselte. A szertartás jelvényei: a koszorú, a jogar és a palást is ellenben hellenisztikus forrásokból származó görög hagyományként éltek tovább, a trónra ültetés szertartásával együtt, bizánci-római közvetítéssel.

         Az érseknek, amint István feje fölé emelte a koronát. A ritus szerint még hosszú szöveget kellett mondania, amelynek lényegéből az alábbi idézet érdemel figyelmet: „Fogd a királyi koronát! Légy mindig istenfélő és Krisztus egyházának minden rosszal szemben buzgó védelmezője! Légy mindig az Istentől neked adott, s az apostolok és az összes szentek képviseletében kiszolgáltatott áldásokkal a te vezetésedre bízott királyság rátermett irányítója és sikeres uralkodója, hogy a hit megdicsőült bajnokai között, az erények drágaköveivel ékesen, és az örök boldogság jutalmával koronázva, Megváltónk és Üdvözítőnk Jézus Krisztus oldalán, akinek nevében és képében hitünk szerint tevékenykedsz, múlhatatlan dicsőség legyen osztályrészed. Mert Ő isteni fenségben él és uralkodik az Atyaistennel együtt, egységben.” / Hartvik nagyobb legendája /

Szent István, az apostol

 

         A második méltóságot, az apostolságot Karthausi Névtelen „a régi doktorok mondása szerint” még akkor is fontosnak tartotta, amikor a mohácsi síkon véget ért az önrendelkező, magyar királyság története. Mire István megszületett, e szenteknek már hosszú történetük volt, Akik közül éppen a megkövezett Szent István volt az első. Voltaképpen nem más ez, mint a kiválasztottak egy csoportja, mint a karizmatikusok egy csoportjának a története, akiknek típusait megpróbálja rendszerbe rakni a híres reimsi érsek, aki Európában az első mondatot is leírja 862-ben a megjelenő magyarokról, erről ”az ismeretlen ungar ellenségről.

         Az ungar ellenségnek első, keresztény királya tehát kialakult példaképeket láthatott maga előtt az egyház múltjában. Míg a régen keresztény országokban, Bizáncban vagy a frank birodalomban az intézményrendszer és a szellem már dekadens jelleget öltöttek, a frissen kereszténnyé váló területeken egyszerűen nem volt idő a túlkultúráltság hanyatlására. E területekre, mint Magyarországra is nem a világi jólét és gazdagság örömeibe elmerült papok érkeztek, hanem az a kevés ”misszionárius”, aki annyira komolyan vette a régi tanításokat, hogy a halálra is elszánta magát.

         Franciaország területéről indult ki a „cluny mozgalom”, amely a szerzetesi szellem újjáéledését, és ezzel kapcsolatban a világi életre kihatóan is az a bizonyos, vallási „komolyra vevés” – mely a papokat missziós munkára alkalmassá tette. A 910-ben alapított Cluny apátság megújult szerzetesi szelleme fokozódó erővel árasztotta el Európát. Tulajdonképpen azzal hatott, hogy az elvilágosodás ellenszeréül a világból való elvonulást és elfordulást hirdette. Cluny bencései mintegy tűntetően „elvonultak” a romlott világból, hogy első megszervezőjük, Nursiai Szent Benedek szigorú szabályihoz térjenek vissza, aki a remeteéletből formálta a szerzetességet. Sikerük titka, a társadalom hierarchiájának keresztény módon való megvetése volt. A maguk belső életében apátjuk szigorúan, mint önálló kis fejedelem vezette ezeket a cluny hatására megújult kolostorokat. /Karthausi Névtelen /

                                                                       Cluny

 

         „Tudd meg, e kolostornak nem akad párja a latin kereszténység világában, kivált, ha a démon uralta lelkeket kell megmenteni. Oly gyakran veszik itt magukhoz az éltető szentségeket, hogy alig múlik el nap anélkül, hogy segítségükkel ki ne ragadnának egy lelket az ártó démonok hatalmából. A kolostorokban a szerzetesek nagy számának köszönhetően az a szokás járja – S ennek jómagam is tanúja voltam -, hogy a miséket megszakítás nélkül mondják a nap első órájától az éjszakai nyugalom idejéig. Oly nagy méltósággal, oly nagy áhítattal, oly nagy tisztelettel, hogy úgy vélnéd, nem emberek, sokkalta inkább angyalok miséznek.” / Ejtsd: klüni, raul glabé /

  / Raoul Glaber: Krónika /

 

         Így kerültek Magyarországra is azok a német, itáliai és francia papok, akik ennek a szellemnek a neveltjei voltak. A térítés különösen fontosnak tartott feladatuk volt. Ezek a világtól elfordul aszkéták, ugyanis vágytak a vértanúságra. A Krisztusért való és Krisztushoz hasonló halál elszenvedése volt egyik legnagyobb reménységük, ezért voltak olyan rettenthetetlenek és kitartók a pogányok vadságai között is Ehhez persze tudniuk kellett a katolikus hit tanítását is. Ez a térítő munka, ez a misszió volt más szóval az „apostolság”, melyre a Karthausi Névtelen István királlyal kapcsolatban céloz.

         A legnagyobb közülük kétségkívül a cseh Adalbert volt, aki azonban a pogánysággal küzdő szülőföldjétől távol, német és itáliai földön szerezte meg iskolázottságát és sajátos szellemiségét. Adalbert nem túl sok időt töltött Géza esztergomi várában, de rövid ideig tanítója lehetett Istvánnak, és rokonságban lévén a bajor herceggel, valószínűleg elősegítette István házasságát Gizellával.

         Ez a vértanúság-vágytól égő prágai püspök, Adalbert, a poroszok térítője akart lenni akár vértanúság árán is, melyet rövidesen el is ért. Tanítványára, Istvánra nagy hatással lehetett, és szerzetestársai közül többen is hazánkban maradtak.

         Bizonyos tehát, hogy István saját korában olyan személy volt, akiben megvolt a képesség, hogy „legendás alakká” váljon. Életműművének jelentős része túlélte korát, az egész állam-és egyházszervezettel együtt, melyet létrehozott. Törvénykönyveit ma is őrizzük. Fenn maradtak adatok kemény kezéről Koppány, Ajtony, az erdélyi Gyula legyőzéséről és a külső támadók visszaveréséről. Nemcsak a pogányok keletről indított támadásaival szemben volt határozott és győztes, de Máriához imádkozott, amikor Konrád Magyarországra tört 1030-ban.

         A Nagyobb Legenda azt írja, hogy a német császár megtámadta az országot, mire a király imájára Szűz Mária megvédte a határokat, és az ellenséges sereg visszavonult. A legendáknál sokkal korábban, a 11. század harmincas éveiben, egykorúan vezetett bajor altaichi évkönyv az 1030-as évnél a következőket írja: ”Konrád császár és király seregével Magyarországba készülve, Szent Alban vasárnapján az altaichi monostorban éjszakázott. Visszatért pedig Magyarországról haderő nélkül, és semmi hasznosat nem művelve, ahol serege jó hírét veszélyeztette, és Bécset a magyarok elfoglalták.” / Kós Károly Az országépítő című regényében hiteles leírását olvashatjuk a német sereg teljes pusztulásának./

         Csodálkozzunk-e azon, hogy egy cluny nevelés hatása alatt álló, Szent Odilóval /cluny apát / levelező király Szűz Mária oltalmába ajánlotta országát a legenda szerint?

A „véres kezű” Géza és a kemény Sarolta fia maga sem volt gyenge természetű, és az ellene fordulókkal szigorúan bánt. A legendák mindehhez hozzáteszik, hogy „az irgalmat kérőkkel kegyes volt”. Az életére törő gyilkosnak, aki kegyelemért könyörgött, megbocsátott, de megbízói iránt nem volt irgalmas.

         Már életében csodák történtek. A legfontosabbak a gyógyítással kapcsolatban, Szent Istvánról a legendája ezt írja: „Mindenkor, mikor is valamilyen ember betegségéről hallott, orvosság gyanánt kis darab kenyeret, almát, vagy fűszerillatú füvet, mi akkor épp a keze ügyében volt, küldött neki azzal a meghagyással, keljen fel egészségben, és kísérvén beszédét Isten könyörületessége, a beteg azonnal visszakapta egészségét.”

         „Mi dolog, testvéreim, hogy a többi tag eloszlott, s a hús a porba vegyültével teljesen szétfoszlott, csak a jobb kéz őrizte meg csontjaihoz tapadó idegeivel s bőrével épségének ékességét? Nem hiszem, hogy mást akarna a jeles ténnyel kinyilvánítani a megmérhetetlen isteni szándék, mint hogy a szeretet és alamizsnálkodás az erények minden lépcsőfokán átlép. Ezért mondja az Igazság az evangéliumban: „Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek.”. És másutt: „Adjatok, és adatik néktek.” Megint más helyen: ahogy a víz kioltja a tüzet, úgy az alamizsna a vétket. Méltán mentesült a rothadástól a boldog férfi jobbja, mert a kegyesség virágjától mindig újra kivirulva a szegényeket adományaival kifogyhatatlanul táplálta.” / Hartvik püspök és Altaichi évkönyv /

 

                                                                          +

 

     Idézzük Imre fiához intézett Intelmek néhány tanulságos részletét:

         „Az Isten által kiválasztott régi nép, mert Isten parancsolatainak kötelékét szétszaggatta, elpusztult. Salamon fia is, elvetvén atyjának békességes beszédeit, kardcsapásokkal fenyegette a népet, miért is végezetül kivettetett. Hogy az veled meg ne essék, engedelmeskedjél énnékem, fiam. Gyermek vagy, sok nagy gazdagságoknak között élő kis cselédkém, ápolva és nevelve minden szép gyönyörűségekben; nem volt részed hadba indulásoknak semmiféle fáradalmaiban, és a különféle nemzetek támadásaiban, mikben én már majd egész életemet töltöttem. Immár itt az idő, mikor neked is nem kell mindig lágy párnák között élned, melyek téged puhává és kényessé tesznek, mi is a férfiasság eltékozlása.          De néha vessző és keménység adassék neked, hogy elmédet figyelmessé tegye azokra, melyeket neked meghagyok.

Mindenekelőtt meghagyom, tanácsolom, javallom neked, drága fiam, hogy ha a királyi koronát megbecsülni kívánod, az apostoli és katolikus hitet oly nagy szorgalommal és vigyázattal megtartsad, hogy mind a neked alávetettek példája légy.

         Ha békességes leszel, akkor királynak mondanak és király fiának, és szeretve leszel mind a vitézektől. Ha haragos, kevély, gyűlölködő, békétlen leszel, nyakadat az ispánoknak és főembereknek fölébe emeled, bizony a katonák ereje a királyi méltóság hanyatlására lesz, és idegeneknek adatik a te országod.”

 

                                               SZENT IMRE HERCEG

 

         Szent István apasága tragikus volt. Az első király valamennyi gyermekét eltemette. Végül az utolsót, az egyetlent is, aki megérte a felnőtt kort, és akit olyan gondosan neveltek. Tanítója Szent Gellért volt, a későbbi csanádi püspök és vértanú. Olyan fiatalon halt meg, 24 éves kora táján, hogy életéről keveset tudunk. A legendájában, amelyet a 12. század közepén írtak, úgy áll előttünk, mint egy világtól elfordult, szigorúan cluny szellemű szerzetes, akinek az aszkézisen kívül semmi más érdeklődési területe nincs. Igazi hajlamai azokhoz az aszkétikus lelkigyakorlatokhoz vonzották, amelyeket apja már kora gyermekségében, „a fal hasadékán át” figyelt meg titokban: két gyertya fénye mellett való virrasztásaihoz, imáihoz és zsoltármondásaihoz. Szerzetesélethez illő, tisztasági fogadalmát a házasságban is fenntartotta, melynek keretei ugyanolyan puszta formaságként vették körül, mint az egész földi élet. A Hildesheimi Évkönyvek szerint vadkanvadászaton vesztette fiatal életét.

I

 

                                         

 

         A sors úgy akarta, hogy miután sokáig igaza volt, éppen utolsó rendelkezésében, unokaöccsének, Péternek királyul jelölésében ne legyen igaza. Talán ennek ösztönös megsejtése is benne volt végső aggodalmában, amikor a források szerint a halálra készülve, még egyszer és utoljára szűz Mária pártfogásába ajánlotta országát 1038. augusztus 15-én.

/ Dümmerth Dezső alapján /

 

                                                VÁSZOLY MEGVAKÍTÁSA

 

         Midőn tehát a szentséges atya fiának át akarta adni a kormányzás gondját és az országlás terhét, Szent Imre herceg hirtelen halállal halt meg. Siratta őt szent István király és az egész Magyarország vigasztalhatatlan nagy sírással. A keserves, nagy fájdalom beteggé tette Szent István királyt, súlyos kórságba esett; sok napon át is csak alig érte egészsége javulását, de régi épségben nem tért vissza soha többé. Gyötörte lábfájás; szomorúság, jaj gyötörte, kivált, amiért atyafiságában nem látott senki olyast, aki az ő halála után keresztényi hitben tartsa meg az országot. Mert a magyar nemzet inkább hajlott a pogány szertartásokhoz, mint Krisztus hitéhez.

       Ezenközben testi ereje megfogyatkozott. Érezte, hogy nagy bágyadtság nyomja; sietve elküldötte Buda nevű követét, Egyrőt fiát, hozza ki a börtönből nagybátyja fiát, Vászolyt, akit a király ifjúi vétkek miatt záratott el, és hogy balgasága megjavuljon; vezesse hozzá, hogy mielőtt meghal, királlyá tehesse.

         Meghallotta ezt Gizella királyné, tanácsot tartott Budával, ezzel az alávaló emberrel, és nagy hamarsággal elküldötte követét, név szerint Seböst, ugyanannak a Budának fiát abba a börtönbe, ahol Vászolyt őrizték. Sebös tehát megelőzte a király küldöttét, kitolta Vászoly szemeit és ólmot öntetett fülének üregébe – majd Csehországba menekült.

         Utána megérkezett a király küldötte, látta a megvakított szeműt, és azon módon sebzett szemekkel vezette a királyhoz. Látta Szent István király, milyen nyomorúságosan megcsonkították, keservesen sírni kezdett, de nyomta a betegség terhe, és nem adhatta meg a gonosztevőknek méltó büntetésüket. Magához hívatta tehát unokaöccsének, /Szár Lászlónak/ Vászolynak a fiait, Andrást, Bélát és Leventét. Azt tanácsolta nekik, fussanak, hogy megóvják életüket és testi épségüket. Ezek megfogadták a szent király bölcs tanácsát, és Csehországba futottak a bajok és a fájdalmak színe elől.” / Képes Krónika /

 

 

                                                      Szent István munkája

                                     

 

         A hűbéri Európában példa nélkül áll, hogy egy király annyi politikai hatalmat egyesítsen a kezében, mint Szent István. Mindezek a sajátságok jellegzetes magyar állapotokra utalnak Az államgondolat hiánytalan érvényesítése, a nagyarányú „államosítás”, a „patrimoniális” kormányzati gyakorlat sehogyan sem illik bele a 11. századi Európa képébe. Valószínű tehát, hogy itt ősi, lovas nomád hagyományok, államkormányzati elvek hatottak tovább a nyugatról átvett új intézményekben. A nyugathoz húzó Árpád-ivadékok nem tudták egészen megtagadni magukat, és királyságuknak önkéntelenül is némi keleties, „despotikus” jelleget adtak.

         Szent István nyugati mintára kívánta berendezni királyságát, de csak azt vette át nyugatról, ami nem mondott ellent államalkotása célkitűzéseinek. Megértjük tehát, hogy sok más között a hűbériséget sem plántálta át magyar talajba. A hűbériség a hatalom hierarchikus megoszlásának elvén épült fel, ezzel szemben Szent István a politikai erők határtalan egesítésére törekedett. Ispánjai, vitézei, ha birtokadománnyal tüntette ki őket, az adományokat nem haszonélvezetre, „beneficiumokra”, hanem teljes tulajdonul kapták.

        Nem meglepő, hogy István udvarát is német példa alapján rendezte be, amikor udvarának „ispánságát” a comes palatii-ra, a későbbi nádorispánra bízta. A kamarás ügy körét, a legfelső pénzügyek igazgatását és a kincstárt a nádor vette át. Így alakult át a német eredetű tisztség igazi magyar méltósággá. Ekkor azonban még nem a nemesek bírája, hanem pusztán egyszerű ispán, ki ellátja az udvarmesteri teendőket, parancsnoka az udvar harcos elemeinek, kezeli a király jövedelmét, és a királyt állandóan helyettesíti az udvari bírói széken. Nem maga, hanem a király nevében ítélkezik a nemesek ügyeiben. Külön bírói széket csak akkor kapott az udvarban, amidőn helyét a 12. század elején a comes curiális, a későbbi országbíró foglalta el.

         Miután a nádor a királyt az udvarban állandóan helyettesítette, már igen korán a vidéki, alsóbb bíróságok feljebbviteli fórumává vált.

         Az ispán tulajdonképpeni tiszte az volt, hogy a megye hadállományát a királyi hadba vezesse, kezelte a várföldek jövedelmét, / ennek egyharmada neki járt /. Hatásköre kiterjedt az adókra, vámokra, pénzbeváltásra, őrködött, mint a karhatalom parancsnoka a megye lakosságának békéje és biztonsága felett. Szóval ő volt a vidéki igazgatás feje. A magyar megye joghatósága tehát – frank mintára – a birtokos szabadokra, a nemesekre is kiterjedt, határa éppen ezért nagyjából a nemzetiségi településterületekhez igazodott. Az egyházi és a világi hatalom szoros egymásba fonódása folytán viszont az egyházi beosztás a megyék határait követte, mégpedig úgy, hogy általában minden megyének egy-egy esperesség felelt meg. Az ország közigazgatása a megyerendszeren nyugodott, a megyerendszer szinte teljesen összeforrott a királyi várispánságok szervezetével.

         Így épült fel a magyarok királysága, melyet alkotója után méltán nevezhetünk „Szent István királyságának”. / Váczy Péter /

                                                    Tonuzoba

 

         „Taksony fejedelem pedig fiút nemzett, Géza néven Magyarország ötödik fejedelmét. Ugyanekkor érkezett a besenyők földjéről egy fejedelmi származású vitéz, név szerint Örkénd apja Tonuzoba, akitől a Tomaj nemzetség származik Taksony vezértől szálláshelyéül a Kemeji vidéktől a Tiszáig terjedő földet nyerte, ahol most az abádi rév található. Az említett Tonuzoba egészen Taksony fejedelem unokája, Szent István király idejéig élt. S midőn Szent István király az Élet igéit hirdette és a magyarokat keresztelte, akkor Tonuzoba hitben gyenge lévén, nem akart lenni kereszténnyé, hanem nejével együtt élve temettetett az abádi révbe, nehogy keresztelve maga és neje Krisztussal éljen örökké. De fia, Örkénd keresztényként, él Krisztussal mindörökké.” / Anonymus /

                                            

 

                                                                 Vata lázadása

 

         Az itáliai származású Gellértnek, a csanádi egyház első püspökének életéről, akit Szent László uralkodása alatt avattak szentté I. Istvánnal együtt, két legenda is készült. Az ún. kisebb legenda valószínűleg a 13. században készült. A nagyobbik legendát pedig –amiből a szemelvényeket közöljük – a 12. században állították össze. A Gellért – legenda a magyarországi keresztény egyház megalapításának, s a Vata-féle pogánylázadásnak egyik legbecsesebb forrása.

         „Azon időben / A 11. század első éveiben / volt Maros várában egy Ajtony nevezetű igen hatalmas fejedelem, ki a görögök szertartása szerint Viddin városában keresztelkedett meg. Ez fölöttébb büszkélkedett erejében és hatalmában. Volt pedig hét felesége, minthogy a keresztény hitben nem volt tökéletes. István királynak pedig a legkevésbé adta meg a tiszteletet, bizakodva vitézeinek és nemeseinek sokaságában, kik fölött uralkodott. Szilaj lovakból is megszámlálhatatlan ménese volt, azokon kívül, melyeket a lovászok ólakban tartottak és őriztek. Volt neki roppant sok barma is, mind külön-külön pásztorok keze alatt, továbbá jószágai és udvarai. És hatalmat bitorolt a királynak a Maroson lejövő sója fölött, e folyó révéig, a Tiszáig vámosokat és őröket állítván föl, s mindent vám alá vetett. Hatalmát pedig a görögöktől nyerte, s az említett Maros városában monostort épített Keresztelő Szent János tiszteletére, apátot helyezvén bele görög barátokkal az ő törvényük és szertartásuk szerint. Ezen férfiúnak hódolt a föld a Körös folyótól az erdélyi részekig, és Viddinig és Szörényig, melyeket mind hatalma alatt tartott. És így a királyon fegyverei sokaságával túltett, és őt föl sem vette.

         Volt pedig egy igen tisztes vitéze, Csanád nevezetű, ki méltóságban a többiek fölött állt, kiknek elöljárójává tette őt ura. Ez ura előtt nagy váddal volt vádolva, miért is ura megöletni szándékozott, s magában tartva titkát, csak az időt leste, hogy őt elveszítse, ami Csanád előtt nem maradt titok. Ezért is elszökve, titkon a királyhoz ment, és a király őt Krisztusnak megtérítve, megkereszteltette. Hűségét azonban ki akarván tapasztalni, kikérdezte ura titkait, s úgy látta, hogy nem csalárdul menekült hozzá.

         Látva ezért hűségét és ragaszkodását, mondá országa nagyjainak: „Készüljetek harcra ellenségem, Ajtony ellen, és foglaljuk el országát! Mely szavak közben szemmel tartotta Csanádot, hogy hűsége annál jobban megbizonyosodjék. S amint Csanád ezt meghallotta, nagyon megörült. S aztán folytatta a király, mondván: „Válasszatok magatok közül oly férfiút, aki a háborúban vezérünk lenne!” Ők pedig válaszolva, mondták: „Ki lehetne alkalmasabbat találni Csanádnál?” És vezérükké választották.

         Kós Károly Az országépítő című regényében, amely kiváló korrajz, így indítja a további eseményeket:

         A kancellár még azon az estén két levelet diktált a diáknak. Az egyik levél az erdőelvi vajdának szólott, és hosszú volt ez a levél:

         „Ha a szolgám, parancsom ellenére cselekedvén bosszúságot teszen nekem és kárt az országnak: fejét veszti a rossz szolga. A Te szolgád, Ajtony úr, a sót, akivel Te tartozol királyodnak, elfogta, és nem adja ki.  Engedetlen ezért a Te szolgád, és büntetést érdemel. Vedd kezedbe hát a büntetést, mert ha nem tennéd, azt gondolnám: az én atyámfia, az erdőelvi tartomány vajdája parancsolta szolgájának az engedetlenséget a király ellen, és akkor büntetnem kéne Téged is, aki az én anyám testvéröccse vagy, és nékem jó atyámfia, s ezért szomorúság volna énnekem. De Isten akarata, hogy király vagyok, és ő adta kezembe a kegyelmet és a büntetést, s én engedelmes szolgája vagyok az Úrnak. Küldd el hát a sót, és büntesd meg a rossz szolgát, hogy kegyelmes lehessek kívánságom s szívem szerint.”

   A másik levél Ajtony úrnak szólott, és ez a levél kurta volt:

       „Ha nem adtad ki a király sóját kötelességed szerint, bizony elhozom én azt magamnak Marosvárról, fejeddel együtt.”

         S hajnalban két külön bízott ember vitte a leveleket, kit a vajdához, kit a vezírhez, És szigorú parancsot kapott mind a két bízott ember, hogy tíz nappal járják meg útjukat, ha ég s föld is szakad, s válaszlevelet vagy hoznak, vagy sem. / Válasz nem érkezett. /

    A nagyobb Gellért-legenda így folytatja:

         „Sereget gyűjtve azért mind táborba szálltak, s amint a Tiszán átkeltek, viadalt kezdtek Ajtony és seregei ellen. S lőn nagy zaj és riadalom, s a harc délig tartott, és sebesülten innen is, onnan is, mindkét részről sokan elhullottak Csanád serege pedig megfutamodva, Szőregnél, a Tiszánál állapodott meg. Csanád pedig azon éjjel táborba szállt egy halomnál, melyet azután Oroszlánosnak nevezett.

         Ajtony pedig táborba szállt a Nagy - Ősznek nevezett mezőn. S mindkét rész őrszemei, virrasztva, idestova portyáztak.

         Csanád pedig azon éjt álmatlanul tölte. Szent György vértanúhoz imádkozott, hogy az ég urától kérjen neki segedelmet. És fogadást tett, hogyha ellenségén győzedelmet fog nyerni, imádkozása helyén, ahol térdeit a földre hajtotta, tiszteletére monostort épít. S amint a fáradtság miatt álomba szenderült, álmában egy lába mellett álló oroszlán alakja jelent meg, mely mondá neki: Ember! Mit alszol? Kelj fel hamar, fújd meg a kürtöt, indulj harcra, és legyőzöd ellenségedet!

         Amint felébredt, úgy tetszett neki, mintha két ember ereje szállta volna meg. Azért is összehívta seregét, és haladék nélkül harcra indultak, segítséget várva az égből Szent György vértanú érdemeiért, ki őket oroszlánalakban méltóztatott meglátogatni. Azon éjjel Ajtony serege, mely a mezőn hevert, megzavarodva és hátat fordítva futásnak eredt. Ajtonyt pedig az ütközet helyén ölte meg Csanád serege, és fejét levágva a királyhoz vitték. És aznap sok zsákmányt nyertek, és nagy örömmel teltek el, hogy a király ellensége elesett.”

                                                               Ottó és Aba Sámuel

1038 – 1041, 1044 – 1046; 1041 – 1044

 

         „Szellemének fiatalkorában felvett szigorát élete végéig megőrizte. Alig nyílt ajka nevetésre, mivel az Írásra gondolt:

Akkor is fájhat a szív, amikor nevetünk,

és az örömnek is lehet szomorúság a vége.

         Mindig úgy mutatkozott, mintha Isten ítélőszéke előtt állna, lelki szemeivel az ő tisztelendő külsejű jelenségét látta, s kimutatta, hogy Krisztus a száján, Krisztus a szívén, Krisztust hordozza minden tettén. Szíve-lelke minden vágyával a végső napot képzelte maga elé, s már a mennyország lakója, angyali társalkodás társa óhajtott lenni. Mindenféle-fajta Istennek tetsző erénnyel ékes lévén, eltökélte: Isten színe előtt szentségben és igazságban él életének minden napján, hogy benne már az eljövendő megdicsőülés valamilyen ragyogása lássék.

         Végre Isten irgalmából, a százszoros jutalom díjára érdemesen, láz vette le lábáról, s mikor már nem volt kétséges hamari halála, előszólította a püspököket és palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy helyette a Velencében született Pétert, nővérének fiát választják királynak, akit már korábban magához hívatott, és seregének vezérévé nevezett ki. Majd atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet.” / Szent István király kis legendája /

         „Szent István pedig uralkodásának negyvenhatodik/ valójában negyvenegyedik / évében, a Boldogságos Szűz mennybemenetelének napján, elköltözött az úrhoz. Fehérvárott temették el a dicső Boldogságos Szűz templomában. A magyarok „hárfája” tehát gyorsan „gyászra fordult”, és az ország egész népe nagy jajveszékeléssel siratta az olyannyira szent királyát. Fiaik és lányaik gyászruhát öltöttek, és három évig nem jártak táncot.

         Gizella kirányné pedig a pártütők közreműködésével a velencei Pétert, / István / nővérének fiát, tette királlyá a magyarok felett, akinek apja a velenceiek fejedelme volt, hogy kénye-kedve szerint kiélhesse zsarnoki szeszélyeit, és a magyar királyság, szabadságát elvesztve, a németek fennhatósága alá vettessék.

         Péter pedig, miután uralkodni kezdett, a királyi méltóság minden könyörületességét elvetette, és német dühvel kegyetlenkedett, az ország nemeset semmibe vette, németjeivel és olaszaival együtt „nagyralátóan és kevély szívvel habzsolta a föld javait” Az erődöket, várakat, s az ország összes méltóságát elvette a magyaroktól, és átadta a németeknek meg az olaszoknak. Mérhetetlenül kicsapongó természetű is volt; csatlósai a zabolátlan szenvedély csúfságait űzték, és a magyarok feleségeit és leányait, amerre csak Péter király járt, kegyetlenül megerőszakolták. Abban az időben senki sem lehetett biztos felesége vagy lánya szeplőtlensége felől Péter király udvarnépének zaklatásai miatt.

         Az ország főemberei és nemesei tehát, látva saját népük bajait, melyek a törvény ellenére történtek, tanácsba gyűltek és kérték a királyt, hogy parancsolja meg övéinek; haladéktalanul hagyjanak föl ocsmány üzelmeikkel. A király pedig, dölyfös gőgjében felfuvalkodva és földühödten, az ellenszenvét, melyet titkon a szívében táplált, minden mérgével egyetemben kiöntötte a nyilvánosság előtt, és azt mondta: „Ha még egy darabig épségben maradok, az összes bírát, tekintetes urat, századost, főembert és az összes méltóságviselőt a németek és az olaszok közül nevezem ki. S Magyarország földjét idegenekkel elárasztva átadom hűbérbe a németeknek. És mondá: - Ez a név: Magyarország, abból származik: Nyomorország, hát hadd nyomorogjanak.” Ez volt tehát a viszálykodás oka Péter király és a magyarok között.

         Így hát Péter uralkodásának harmadik évében / 1041-ben / a magyar királyság főemberei és nemesei a püspökök tanácsára egybegyűltek Péter ellen, és izgatottan keresték, hogy tudnának-e a királyi nemzetségből valaki olyat találni, aki alkalmas volna az ország kormányzására, és elég erős ahhoz, hogy megszabadítsa őket Péter zsarnoki uralmától. Mivel az országban ilyet semmiképpen sem találtak, maguk közül egy bizonyos ispánt, név szerint Abát, Szent István király sógorát tették meg maguk fölött királlyá. Aba király pedig összegyűjtve a magyarok hadát, Péter ellen vonult, hogy megütközzenek. Péter ekkor fölismerte, hogy meg van fosztva a magyarok segítségétől, és Henrik császárhoz menekült Bajorországba, hogy tőle kérjen segítséget.

         Mármost miután Pétert elűzték az országból, azokat a zsarnokokat, akiknek tanácsára a magyarokat bántalmazták, rabságra vetették. Közülük egyet darabokra szaggattak, két fiának kiontották a szemét másokat vasmángorlókkal törtek össze, ismét másokat megköveztek. Seböst pedig, aki Vazul szemét kiontotta, kezét-lábát kerékbe törve pusztították el.

         Mármost ettől kezdve / hogy a németek látszólagos támogatását elnyert /, kezdett féktelenné válni, és gőgösen kegyetlenkedett a magyarokkal szemben; a nemeseket megvetette, sőt semmibe vette még az esküszegést is.  Ezért szent Gellért püspök kánoni szigorúsággal rótta meg a királyt, és megjövendölte neki, hogy veszedelem fenyegeti.”

         A magyarok egy része is segítette a császárt a ménföi csatában, amely után a menekülő Abát Abádszalókon meggyilkolták. 1044-től 46-ig Péter másodszor is uralkodhatott.

A legnagyobb panaszuk az volt a magyaroknak Aba ellen, hogy a parasztokkal komázik, azokkal, eszik, lovagol; azt hirdeti, hogy minden közös úrral és paraszttal – utal Jókai Mór Thuróczyra, és hozzáteszi: „Tehát ő volt a legelső communista Magyarországon.”

         „Eközben pedig Péter király a korábbi igazságtalanságával kezdte zaklatni a magyarokat. Erre ezek Szár László / Vazul / fiaiért küldtek, hogy térjenek vissza az országba.” / Kézai Simon /

         „A magyarok fényes követséget küldtek Vászoly fiai: András, Béla és Levente után, akik szent István nemzetségéből valók voltak, és kérték őket, hogy Lengyelországból jöjjenek Magyarországra. Így András és Levente Magyarországra jöttek, de Béla ott maradt. És a magyarok valamennyien tódultak hozzájuk Pest városába.

         Ördögi sugallatra fellobbanva azt követelték: engedjék meg nekik, hogy az egész nép pogány módra éljen, a püspököket és papokat megöljék, a templomokat ledöntsék, a keresztény hitet elvessék, és bálványaikat tiszteljék. Ők meg rájuk hagyták, hogy szívük vágya szerint menjenek és vesszenek el őseik tévelygéseiben. Mert máskülönben nem szálltak hadba Péter király ellen.

         Az újjászületettek közül elsőnek egy Vata nevű adta át magát a gonosz szellemnek, és pogány módra lenyíratta a fejét. És mind így tettek, áldoztak a gonosz szellemeknek, lóhúst kezdtek enni, és mindenféle istentelen és oktalan dolgot műveltek; papokat és keresztényeket öldöstek, templomokat romboltak. Kikiáltók hirdették András és Levente parancsaként, hogy halál a püspökökre a papokkal, szerzetesekkel és hívőkkel együtt. még az emlékük is enyésszen el örökre, és térjen vissza atyáink hite.

 

                                                                   Szent Gellért

 

         Erre a hírre Szent Gellért, Beszteréd, Bödi, Benéta és Szolnok ispán, akik sok kereszténnyel Székesfehérvárra gyűltek össze. Elindultak Fehérvárról Buda felé, hogy Andrást és Leventét tisztességgel fogadják. Mikor aztán az említett püspökök sietve arra a helyre elértek, amelyet Diódnak neveznek, Gellért szent Szabina templomában misét mutatott be, és a jelenlévő népnek buzdításul ünnepi beszédet mondott a katolikus hitről és az örök élet jutalmáról. A beszéd végén könnyekre fakadva így szólt:

         „Testvéreim és püspöktársaim, s ti hívők, akik itt vagytok, tudjátok meg, hogy mi a mai napon a mi Urunk Jézus Krisztushoz jutunk a vértanúság koronájával az örök boldogságba. Mert ím, tudtotokra adom azt az isteni titkot, amely előttem az éjjel feltárult. Láttam ugyanis a mi Urunk Jézus Krisztust szentséges anyjának, szűz Máriának az ölében ülni, amint bennünket magához szólított, és saját kezéből megáldoztatott testének és vérének szentségével. De mikor Benéta püspök járult elébe, tőle visszavonta Jézus Krisztus a szentséget. Ő tehát nem lesz vértanúságunk részese.”

         Ezek után szent Gellért figyelmeztette őket, hogy vallják meg egymásnak bűneiket, és a mise végeztével buzgó imádságba fogtak, az örök boldogság biztos reményében, mint leendő vértanúk, felvidultan megáldoztak. Azután útra keltek a Duna réve felé.

         Szent Gellért azonban, mivel alacsony termetű volt, és mert Isten szolgálatában minden erejét teljesen kimerítette, kocsin vitette magát. Mikor a pesti révhez jutottak, íme öt ismeretlen ember, Vata és cinkosai, eltelve a gonosz szellemekkel, amelyeknek magukat átadták, rárontottak a püspökre és társaikra, és kövekkel támadtak rájuk. Szent Gellért pedig azokra, akik kövekkel dobáltak, szüntelenül a kereszt jelét vetette. S Szent István első vértanú példájára, Pannónia első vértanúja a földre térdelve hangosan így kiáltott:

          „Uram, Jézus Krisztus, ne ródd fel nekik bűnül, mert nem tudják, mit tesznek.”

         Ám azok ezt látva még jobban megdühödtek, neki támadtak, és kocsiját felfordították a Duna partjára. Ott leráncigálták kocsijáról, taligába rakták, és Kelenföld hegyéről letaszították. Mivel még mindig lihegett, mellét dárdával átütötték; Ezután egy sziklához vonszolták, és az agyvelejét szétloccsantották. Így költözött el Krisztus vértanúja e világ nyomorúságából az örök boldogságra az Úrnak 1047. esztendejében. A Duna ugyan meg-megáradt, arról a kőről azonban, amelyen Szent Gellért fejét összetörték, hét évig nem tudta a vért lemosni, míg végül a papok a véres követ elvitték. Benéta püspököt azonban András herceg megmentette.

         A következő napon aztán nagy sírással temették el Pesten a Boldogságos Szűz templomában. Ugyanabban a ruhában, amelyben a vértanúságot elszenvedte. Ahány beteg a testét érintette vagy vérét a földről felszedte, mindenféle betegségből tüstént kigyógyult.” /Szent Gellért püspök kis legendája /

Gellért püspök

 

                                             Pogányok közt töltött éjet, napot,

    A farkasok közt járt Gellért, a pásztor

És kimerülve harctól, virrasztástól,

  Pihenni tért tornyos Csanádba most.

 

                                             A Megfeszített képén elborong

      És a zsolozsmát egyhangún mormolja.

     Az alkonyat gyászleple száll a dómra,

Künn vakkantanak a komondorok.

 

De ím a mélyből hangos nóta szól,

     Egy szolgálólány malmot hajt s dalol.

                                              Valami pogány nóta, de mi szép!

 

                                              Gellért dobogni érzi nagy szívét:

                                              Tüzes varázzsal, bűvös áradattal

Vérét pezsdíti a szilaj magyar dal!

                                                       Juhász Gyula

I. András

                                                                  1046 – 1060

 

              András herceget ezután ellenség nem háborgatta, biztonságba került; Székesfehérvárott királlyá koronázták, de csak az a három püspök, aki megmenekült a keresztények nagy veszedelméből. Az úr 1047. esztendejében koronázták meg. Megparancsolta egész nemzetének fejvesztés terhe mellett, hogy hagyják el a pogány szokást, amit előbb engedélyezett nekik. Térjenek vissza Krisztus igaz hitére, és mindenben annak törvénye szerint éljenek, miképpen szent István király oktatta őket. Levente éppen ezekben a napokban halt meg; ha tovább élt volna, és hatalmat nyer az országon, kétségtelenül egész Magyarországot megrontja a pogány bálványozással. Minthogy Levente nem élt katolikus módra, a Dunán túl, Taksony falvánál temették el. Mondják, ott van eltemetve pogány módra nagyapja, Taksony is.

              Ezt az András királyt Fehérnek és Katolikusnak nevezték. Három esztendő alatt a magyarok adófizetőivé tette fegyvereivel a lengyeleket, cseheket és osztrákokat. András elvesztvén öccsét, Lengyelországba küldött másik öccséhez, Bélához. Nagy szeretettel hívta őt, mondván: „Együtt voltunk hajdan ínségben és fáradalmakban, kedves öcsém. Most arra kérlek, ne késlekedjél, gyere hozzám, hogy társak legyünk az örömben, és együtt lévén, örvendezve osztozzunk az ország javain! Nincsen nekem örökösöm, se testvérem rajtad kívül. Te légy az én örökösöm, te kövess a királyságban!

              Megindították ezek a szavak Bélát. Egész háza népével eljött a királyhoz. Meglátta őt a király és örvendezett nagy örvendezéssel, minthogy öccsének ereje is támogatta. Ezután a király és öccse, Béla tanácsot tartottak. Három részre osztották az országot. Ebből kettő a királyi fölség, vagyis hatalmasság tulajdona maradt, a harmadik részt pedig a herceg kapta tulajdonul. Magyarországnak ez az első felosztása hercegei és királyai között viszálykodások és hadakozások magva lett.

              András király ebben az időben épített monostort Szent Ányos tiszteletére a Balaton tava mellett, a Tihany nevezetű helyen. Feleséget is vett magának, a rutén fejedelem leányát. Ettől nemzette Salamont és Dávidot; Marót falubeli ágyasától pedig nemzette Györgyöt. Béla herceg pedig Lengyelországban nemzett gyermekeket, Gézát és Lászlót. Magyarországon pedig Lampertet nemzette és leányokat. A király és a herceg nagy békességben és csöndességben éltek.

                                           Zotmund – Búvár Kund

 

         Abban az időben a németek királya nagy sereggel megszállás alá vette Pozsony várát.. Az volt a szándéka, hogy megbosszulja a Péteren esett igazságtalanságot, és a maga uralma alá hajtsa Magyarországot. Sok hadigépezetet állított fel a vár megvívására, de nyolc heti megszállás alatt semmire sem jutott. A nevezett király hajón érkezett Pozsony várának ostromára.

         Ekkor a várbeli magyarok találtak egy, az úszás mesterségében igen okos embert, a neve Zotmund. Az éj csendjében a császár hajóihoz küldték. A víz alatt jutott oda, megfúrta mind a hajókat. Hirtelen megteltek vízzel, és a németek ereje odaveszett. Megfélemlettek, erejük oda volt, hazatértek. Sok vitéz volt Pozsonyban, de a legkiválóbbak voltak közülük: Vojtek, András, Vilongrád, Oros és Márton, akik naponként keményen megharcoltak a németekkel. / A Pozsonyból ki-kirohanó vitézek többjének kezevonásával találkozunk utóbb az 1055-i Tihanyi Alapítólevél tanúi közt. /

 

                                                                     Búvár Kund

1051

 

Túl a mezőn, túl a hazán,

      S a part fölött, a nagy Dunán

Ki népe zajlik ott?

       Föl Endre! Béla! föl magyar!

      Ellenhad az, mely vész akar,

Ellenség zajlik ott.

 

                                               Ő az, ki partidon halad

És száz hajót és száz hadat

Hoz, oh hon, ellened,

                                                    A gőgös Henrik az, ki rád

Hoz háborút és hoz halált,

S bízik, hogy eltemet.

 

        Föl Endre! Béla! föl magyar!

Pozsonyhoz kell a férfikar:

A vítt Pozsony remeg. –

                 S melyik magyar nem megy, ha kell?

Utánok a hon puszta hely:

Mind harcon termenek.

 

De a király bús, s Béla szól:

    „Csaták miatt ha nyughatol

Oh ifju szép hazánk?

Teremt-e Isten több magyart,

                                                  Mig a világ, míg napja tart,

Ha mink is elfogyánk?

 

                                               S fellázad a bú, a harag

Busult szivekben háborog,

Mint tenger és vihar;

 Még inkább vért, hadat kiált

                                                    S hírért, hazáért száz halált

Kész halni a magyar.

 

Csak barna Kund nem háborog;

                                             De bátor szíve feldobog,

      Mint hegyben a tüzár;

            „Halld, Béla, majd ha éj jövend

     S a part fölé száll néma csend,

Ott Kund egy szóra vár.”

 

Csekély a szó, köz a vitéz,

           De úgy van mondva, oly merész,

                                                          Hogy nem lehet hazug.

Hős Béla parthoz tart legott,

  Hol vészben a megcsapdosott

                                                              Dunának árja zúg.

 

                                                 Járása, mint a rémeké,

                                                 Éjfélileg le s fölfelé

                                                         Dobog magányosan.

       S még semmi hang, még semmi jel:

Kund nem jő, távol és közel

A puszta szél rohan.

 

Ki az, ki a víz szörnyekint

                                               A förgetegre föltekint

S meg habba öltözik?

                                               Ki vagy te, aki jársz alant

                                               S ijeszted a futó halat,

Mely mélyeken lakik?

 

                                                   Vésztűzben néha vízen át

                                              Henriknek látni táborát,

                                                             S Pozsony kivillanik;

        S ím a Dunából szirt gyanánt,

           Egy ember, kit mély árja hányt,

                                                             Sötéten felbukik.

 

              „Hah Kund te vagy? s még nem hiszi;

„Hah ember!” őt így kérdezi:

„Mi dolgod ott alant?”

„Hejh Béla! víz hullámiban,

                                                   Míg rajta zúgó vész rohan,

Jó lenni ott alant.”

 

             Szól Kund – és ő az – „nézz oda,

Hol Henrik felriadt hada

                                                               Tolong a víz iránt!

  Nézd, táborában mint remeg:

                                                   Hajóit e kar fúrta meg;

Hadd vesszen, aki bánt.”

 

S villám tüzénél Béla néz,

       Túlparton minden habba vész:

                                                             Zászlók hullanak,

Özön fut rajtok el vadon,

      És száz hajón és száz hadon

                                                            Hullámok omlanak.

 

       Kund hol van? félreköltözött,

De olyat százezer között

                                                               Hős Béla feltalál.

   S túl a mezőn, túl a hazán,

       Fut, búsong Henrik vert hadán,

                                                           De Pozsony végvára áll.

                                  Vörösmarty Mihály

III. HENRIK

                                                             1017 - 1056

         A német seregek, a német udvar és a német krónikások ujjongva ünnepelték a csodálatos hatalmú III. Henriket, aki pápákat taszított le és emelt fel, egyházi zsinaton szónokolt és prédikált, mintha maga lenne lelki-egyházi hatalomban is a kereszténység feje. Most – végre – a magyarok által régóta „bitorolt” Pannóniát is meghódította. / Gondolták, amikor a trónra a német bábot, Péter visszahelyezte, és Péter cserébe a német vazallusságot elismerte. / Nem sejtette ekkor még, hogy két év múlva már nem lesz Magyarország ura.

         Az első csapást Pozsonynál szenvedte el 1051-ben. A második a következő évben volt esedékes.

         „A következő esztendőben is eljött a császár Magyarországra nagy sokaságú harcossal, a Zala és a Zelice patakok forrása mellé. Eleséggel rakott hajókat is küldött Magyarországra a Dunán. Ezek élére atyjafiát, Gebhard püspököt állította. Ennek hallatára András király és Béla herceg mind a búzakereszteket és szénaboglyákat. Messze elvezérelték a lakosokat minden barmaikkal azokról a tájakról, amerre a császár útja vezetett.

         Amikor a császár benyomult Magyarországba és a felégetett vidékekre ért, nem talált eleséget sem vitézeinek, sem lovainak. Azt sem tudta, hol vannak a hajói, azokról sem kaphatott semmi segítséget. Átkelt hát az erdőkön, elközelgett a badacsonyi hegyekhez, mindenféle eleségben nagy hiányosságot szenvedett.

         Gebhard püspök eközben Győrbe érkezett. Levelet küldött Henrik császárhoz. Tudakolta tőle, hol várja őt. Isten akaratából András király kóborlói elfogták azt, aki a levelet vitte, és a király elébe vezették. Amikoron Miklós püspök tolmácsolásából megértették a levél tartalmát, Gebhard püspöknek feleletet írtak levélben, és azt elküldték holmi jövevénnyel. Ez úgy tett, mintha császár küldené, elvitte Gebhard püspöknek a levelet, melyben ilyenféle állt:    „Tudd meg kiváló Gebhard püspök, birodalmunk nagy és veszedelmes ügyei arra kényszerítenek minket, hogy Magyarországból Németországba térjünk meg. Ellenségeink ugyanis megszállták birodalmunkat. Eredj hát sietve, rontsd el a hajókat, amilyen gyorsan csak tudod, és siess utánunk Regensburgba! Magyarországon ugyanis te sem vagy biztonságban.”

         Megértvén ezt Gebhard püspök, hamarsággal Németországba futott. A császár pedig csalódott reménységében, hogy a hajókról kap segítséget, és halálos ínségre jutott. Nyomorúságos ínség sanyargatta mind egész seregét a lovakkal és málhásállatokkal együtt.    Ezen felül a magyarok és a besenyők éjszakáról éjszakára kegyetlenül zaklatták őket.     Mérgezett nyilakkal öldösték őket, sátraik közé pányvát hányva, sokat elragadtak azok közül, akik valami szolgálatban jártak. Megrémültek a németek a nyílzáportól, mely elárasztotta és fogyasztotta őket. Földbe ásták magukat, és maguk fölé borítva pajzsaikat, elevenek és holtak egy sírban feküdtek. Mert a sírban, amit nappal a halottnak ástak, éjszakára élő feküdt. És amit éjszaka élőnek ástak, nappalra halott foglalta el.

         Látta a császár, micsoda és mennyi bénítja meg. Elküldött András királyhoz és Béla herceghez, s örök, szilárd békét kért. Azt mondotta ugyanis, ha András király szabad utat enged neki hazafelé, és éhségtől gyötört seregét eleséggel látja el, soha András királyt és utódait meg nem támadja. Soha a magyar királyt szóval, tettel vagy tanáccsal meg nem bántja. Sőt, ha utódai közül fegyvert fog Magyarország ellen, szálljon arra a mindenható Isten haragja, és átkozott legyen mindörökre…

         András király és Béla herceg békeszeretők voltak. Nem akarták a civódás magjait elszórni, hát békességet kötöttek a német császárral. A császár pedig személyesen is esküvel erősítette meg, hogy híven megtartja azt, amit mondott.

         Ekkor András király – a magyarok szokott bőkezűségével – ötven óriási vizát küldött a császárnak. Kétezer szalonnát, ezer hatalmas birkát és több kenyeret, mint amit magukkal vihettek. Juhokat, Ökröket, vagyis szarvasmarhákat és bort is, fölös bőséggel. Sok német a mértéktelen falánkságtól és az ital vedelésétől holtra ette magát és holttá részegedett. A magyarok irgalmából a többi megszabadult a halál torkából. Visszahagyta sátrát, pajzsát, elhajigálta minden poggyászát, és oly gyorsan futott Németországba, hogy hátra se nézett.     Ezért azt a helyet, ahol a németek olyan gyalázatba estek, és pajzsaikat elhajigálva megfutottak, Vértes hegységnek nevezik a mai napig. / Képes Krónika /

         A magát már-már fél Európa urának, világi és egyházi főfejedelemnek hivő III. Henrik, akit udvarában és tágabb környezetében. Sőt, Rómában is csaknem égi magasságú tekintélyre emeltek, és a kereszténység leple alatt megközelítve az antik és a bizánci „istencsászárságot” – kétségtelenül Magyarországnak ”köszönhette” tekintélyének gyors hanyatlását és bukását. 

/ Dümmerth Dezső /

A korona és a kard

                                                                    1059

 

         Olvastuk András ígéretét, hogy Béla lesz az örököse, ha hazatér Lengyelországból. Bizonyára így is történt volna, ha közben nem születik meg Andrásnak Salamon nevű fia. Még alig volt négyéves, már 1057-ben megkoronáztatta. András félt Béla haragjától, ezért kegyetlen próbának vetette alá. Meghívta őt várkonyi várába. Egy szőnyeget terített elébe, amelyre a korona és a kard volt rátéve. A király trónja mögött gyilkosok lesték Béla minden mozdulatát.

-          Válassz!- mondta öccsének András. A korona a királyság, a kard a hercegség jelképe.

-          Válaszd a kardot! – súgta neki a testőrök vezére, Miklós.

         És Béla a kardot választotta. De András, amikor kardot adott testvére kezébe, gonosz eszközt adott önmaga ellen. Béla a lengyel ipához fordult, és lengyel sereggel tért haza onnan.

Német és lengyel- magyar katonák csaptak össze egymással a testvérek harcában. A szélütött András is lóra ült, de csata közben a földre zuhant, és a lovak agyontaposták. Zircre vitték, majd az általa alapított tihanyi apátság altemplomában helyezték örök nyugalomra 1060-ban. Még annak az évnek decemberében öccse, I. / Bajnok/ Béla követte a trónon.

                                                               I. BÉLA

                                                       1060 - 1063

         Alig három évig volt király, de a jezsuita iskoladrámák még a XVIII.században is megemlékeztek róla. Úgy ünnepelték, mint a „kereszténység második megalapítóját”. A sors ugyanis úgy hozta, hogy mindjárt uralkodása elején Béla éppúgy szembekerült az ősvalláshoz visszatérni akaró alattvalókkal, mint annak idején Szent István és Endre, a bátyja.

         A forrongásra azzal kapcsolatban került sor, hogy Bélának gondoskodása kifejezetten a falvak népe felé fordult. Szabályozta a piaci árakat, hogy ezzel megakadályozza a kereskedők illetéktelen hasznát és a nép kiuzsorázását. Egyebek között okosságának bizonyságát adta abba, hogy pénzt veretett, nagy érméket színtiszta ezüstből. És az eladó portékák árát szabott mérték szerint, a bölcsen intézkedő elme igaz méltányosságával megállapította. Nem tűrte, hogy kalmárok és pénzbeváltók átkos, fösvény mohósága fölös hasznot szerezzen az együgyű és paraszti emberektől. Ugyanis kiváltképp ez az oka annak, hogy a népek ínségre, szegénység veszedelmére jutnak. Mindenki szabott ár szerint adott és vásárolt, igazságtalanság és csalás nélkül.

         Szombati napra rendelte mind a vásárokat, ahol adtak és vettek. Országa területére a bizánci aranyat hozta forgalomba. Miként fentebb írtuk, ezüst dénárokat is veretett, melyekből negyven ért egy bizánci aranyat. Életének minden napjaiban nem változtatta meg a pénz értékét.

         Más dolgokat is cselekedett, melyek méltók az örök emlékezettre. Bántatlanul és sértetlenül megóvatta azoknak feleségeit, gyermekeit és minden jószágukat is, akik Salamon királyt követték, hogy maguktól megtérjenek hozzá, és békén élvezzék javaikat. Ezért sokan híveivé is lettek, és hozzá pártoltak. Kegyes hajlandóságból a magyarok terheit megkönnyítette. A szokott adókat és régi tartozásokat elengedte a köteles tartozásokból. Ezért      Magyarország fölötte meggazdagodott, és fölemelte fejét, mind a körülötte lévő országok fölé. Gazdagságban és dicsőségben mind meghaladta őket. Akkor itt a szegények meggazdagodtak, és a gazdagok dicsőségre emelkedtek.

         A kegyes király Magyarország-szerte kiáltókat is küldött, és minden faluból két-két ékesen szóló vént hívatott a királyi tanácsba. Ennek hallatára nemcsak azok jöttek Fehérvárra a királyhoz, akik hivatalosak voltak, de mind a parasztok, a szolgák és a magyarországi köznép egész sokasága…

         A köznép azután elöljárókat rendelt magának. Ezek számára fából állványt emeltek, ahol az emberek láthatták és hallhatták őket. Az elöljárók azután szószólókat küldtek a királyhoz és a főemberekhez, mondván: - Engedd meg nekünk, hogy atyáink szokása szerint pogány módra éljünk! Hadd kövezzük meg a püspököket, vágjuk le a papokat, húzzuk karóba a deákokat, akasszuk fel a dézsmaszedőket, Romboljuk le a templomokat, törjük össze a harangokat!

         Ennek hallatára a király elszomorodott, és háromnapi haladékot kért, hogy gondolkozzék a dologról….Mikor azután harmadnapra a választ várták, a király parancsára fegyveres katonák rontottak rájuk. Közülük némelyeket megöltek, elöljáróikat a szószékről leszórták. A többieket megkötözték, keményen verve megkorbácsolták. És így kötözve, korbácsolna is csak alig csillapíthatták le a lázadást. / Képes Krónika /

         Bármennyire okos, józan reálpolitika is volt ebben a határozott lépésben, Endre menekült fiának, Salamonnak német barátait nem térítette el a bosszútól. Béla mindent elkövetett a béke érdekében, saját országán belül és külföldön is. Ő, a bátor párviadal lengyelországi hőse, a kitűnő hadvezér és katona azt sem restellte, hogy erőfeszítéseket tegyen a békéért. Közben azonban fegyverkezett is, mert látta, hogy törekvései hatástalanok maradnak. Búcsúznia kellett a tróntól.

         Pénzének köriratán a „Rex Bela – Sancta Maria” felírás világosan tanúskodik arról, hogy nemcsak komolyan vette, hanem még sajátos színezetében is folytatta István útját, átvéve hagyományaiból Szűz Mária kultuszát.

         Dömösön, ahol a kúriája volt, összeomlott alatta királyi széke, és halálosan megsebesült. De még ekkor sem tört meg. Békevágya nem a gyávaság jele volt, mert felfegyverkezve várta az ellenséget, és haldokolva vitette magát a csatatérre. Csak akkor, amikor Salamon magyarjai által vezetett német seregek első győzelméről értesült, csak akkor halt meg, 1063. szeptember 11-én.

         Valóban hasonlított Szent Istvánra: a kereszténység védelmében és az idegenek, vendégek megbecsülésében. Ő már nem a román kor szigorú, szerzetesi típusa, hanem van benne valami a lovagból, a ”mesebeli herceg”-ből, aki bátor viadal után elnyeri a királykisasszonyt, de megkegyelmez a legyőzöttnek is. Neki azonban nem kegyelmeztek! / Dümmerth Dezső nyomán. /

SALAMON

                                                              1063 - 1074

         Végül azután Salamon, valamint Géza és László között súlyos viszály támadt, s az ország fiai megoszlottak egymás között. Egyesek ugyanis Salamonhoz, mások Lászlóhoz és Gézához csatlakoztak. Salamon király pedig a császárt, az apósát hozta be Nyitrán át hatalmas sereggel László és Géza ellen. Ez Vácig jutott el, s miután László seregét kikémlelte, betegséget színlelt, és Pozsonyon keresztül visszatért Ausztriába. De a csehekből és bajorokból elegendő segédcsapatot hagyott hátra Salamonnak.

         Az után, hogy a császár visszatért, megtörtént az összecsapás köztük Mogyoródnál. Salamont legyőzték, a németeket és a cseheket leverték. Salamon, amikor rádöbbent, hogy őt és az övéit legyőzték, futásnak eredt. Szigetfőnél átkelt a Dunán, majd ezt követően Mosonba vette be magát. A mogyoródi csatában azonban nemcsak németek és csehek estek el, hanem az ország katonaságának nagyobb része is elpusztult.

         Salamon tehát, félve unokatestvéreitől, egész családjával együtt Stíriába költözött. Ott Admont monostorában hagyta a családját, majd visszatért azzal a szándékkal, hogy ismét sereget gyűjtsön. De mert naponta gyöngébb lett, azoknak szerencséje viszont sikeresen növekedett, kétségbeesve visszatért a császárhoz, hogy segítségét kérje. És noha seregének megerősítése végett szórta a pénzt, a németek, félve a magyaroktól, nem akarták tőle elfogadni. Ezért feladva minden reményét, visszatért Admontba, a királynéhoz. S miután néhány napot együtt töltött vele, szerzetesruhába öltözve Fehérvárba jött. És amikor unokafivére, László a Boldogságos Szűz templomának előcsarnokában saját kezűleg alamizsnát osztott a szegényeknek, állítólag ott, azok között ő is elfogadta azt. Közben László, amint rápillantott, fölismerte.

         László azután, visszatérve az alamizsnaosztásról, szorgalmasan kerestette, de nem azért, hogy ártson neki. Ő azonban rosszra számított tőle, s eltávozott az Adriai-tenger irányába. Ahol is a Pula nevű városban, egészen haláláig szörnyű szegénységben és ínségben tengődve, fejezte be életét. / Kézai Simon /

SALAMON

 

„Átok reád , magyarok hazája,

Átok rád, te pártos, büszke nép’

Ingadozzon fejed koronája,

S mint az árnyék, légyen oly setét.

Mint kemény kard, oly kemény szíveddel

Meg ne békélj soha ten feleddel.

És, te Isten! aki fölkenettél,

Hogy viselném földön képedet,

Elfelejts, ha meg nem védelmeztél

Nem kívánom több kegyelmedet.

Salamonnak nincs hol maradása,

Földön nyugta, égre vágyódása.”

A lesujtott angyalként imígyen

Átkozódik a futó király;

Tört sisakja, pajzsát elvetette,

S kardja csorba, csonka vasból áll;

Vért piroslik hősi arculatja,

Honfivért a kardnak markolatja.

Teste dúlt, de lelke még dulottabb;

Tátog a seb véres oldalán,

De nagyobb az, jobban ég szívében

Melyet érez vesztett koronán.

Futva fut; de bármi gyors futása,

Vele száguld keble óriása.

S már folyók és rónaság vidéki,

Bércek, völgyek elmaradtanak,

S a határnál a futó elébe

Egy vad erdő lombi hajlanak:

Ott elvész a bús lovag pályája,

Ráborulván rengeteg homálya.

 

És az év jár; sárga koszorúját

Veszti, váltja a komor vadon,

Felzendül az elholt dal koronként

A viruló ifjú lombokon,

Agg a szarvas, feje ágozatján

Éve számát büszkén mutogatván.

 

És az évek múltán a vadonban

A domb alatt, hol forrás csörgedez,

Melyhez a vad csörtető robajjal

Jár, ha hévtől szomjan epedez;

Egy jámbornak áll kis kápolnája,

Nyílt, födetlen, ég mosolyg le rája.

Egy letűzött kard a szent kereszt ott,

És az oltár isten-adta föld,

Térdepelve éjt-napot hosszában

A remete ott ahítva tölt;

És ragyogva ömlik el szakálla:

Minden szála llelki béke szála.

Kebelében szenvedély hatalmi

Rég nyugatra csillapodtanak,

Arcain vad indulat vonási

Lágy –szelídre elsímultanak;

Egy ohajtást rejt, s mond szíve, szája:

„Boldoguljon a magyar hazája!”

S elhal az átok, messze tűnvén

A királynak gőgös álmai,

És az ember jobb természetének

Visszatérvén aggodalmai:

„Légy szerencsés, rokonim hazája!

S a szerencsét ön erőd táplálja!”

Így ohajt, és teste omladékán

A halálnak gyilkos karja győz,

Összeroskad, s hervadó levéllel

Eltakarja őt a sárga ősz.

S a királynak puszta sírhazája

Most vadaknak ordító tanyája.

                                         Vörösmarty Mihály

 

         Még Salamon országlása idején, Géza felvette a kapcsolatot a középkor legnagyobb hatású pápájával, Szent VII. Gergellyel. / Ő volt az, aki IV. Henrikkel „Canossát járatott”./ A pápa 1074-ben azt írta Géza hercegnek: „A mi szeretetünkről légy meggyőződve. Minden kétséget kizáró módon, a legbensőbb atyai jóindulattal biztosítunk a felől, hogy mindazt, amit javad és állásod igényel, tőlünk elnyered.”

          Salamont így figyelmeztette: „Csak úgy uralkodhatsz, ha jóváteszed hibádat, s elismered, hogy az ország jogarát az apostoli s nem a / német / királyi felség jóvoltából nyerted el.”

         VII. Gergely nem hagyott kétséget, hogy Magyarország nem lehet ”más országok királyainak alávetve, hanem csak a római egyetemes anyaszentegyháznak.”

I. GÉZA

                                                             1074 – 1077

Tündöklő víziók visszfénye ég szemében,

                                        E nagy árnyékvilág oly szomorú neki.

                                        Barátai: sápadt mártírok lelkei,

                                        Akikkel társalog zimankós, barna éjben.

Rá vár a korona, e gyémántterhes ékszer,

                                         Mely szédülő fejét vaspánttal átszorítja.

                                         Mozdulatára vár a pártos szittya,

Csataszomjas lován megvívni ellenével!

                                  A püspök hangja szól, a mély orgona búg,

                                  És kondul a harang, s ő érzi, mily hazug,

                                  Mily balga és hiú ez a világi lárma,

                                         Amíg a korona érinti homlokát,

  Kék tömjénfüstön és misztikus árnyon át

  Mosolygva hallgat a szeráfok kardalára!

                                                             Juhász Gyula

 

         Géza sem IV. Henriknek, sem VII. Gergelynek nem ismerte el a hűbéruraságát. Így, szükségszerűen, a figyelme Bizánc felé fordult. VII. Dukasz Mikháel konstantinápolyi császár számára sem volt előnytelen a kapcsolatfelvétel. A bizánci uralkodó nem kötötte nyílt alávetéshez Géza elismerését, és ismeretlen időpontban / talán 1075-ben / koronát küldött neki    E korona, mint a szent Korona alsó része / corona Graeca /, mai napig megvan. A koronán a császár és a társcsászár képe mellett fennmaradt Géza ábrázolása is. Sőt a „Géza, Turkia / Magyarország / hívő királya felirat is.” Bizánc ezzel a koronával jelezte: a király és Magyarország a keleti birodalom híveként további támogatásra is számíthat. Ez a szövetségkötés lezárta az 1070-es évek első felének magyar-bizánci ellentéteit. A császárság visszakapta Nándorfehérvárt és Szerémvárt, Géza viszont feleségül vehette Szünadiné bizánci hercegnőt.

         Ugyanakkor Géza 1076 karácsonyán az ország főpapjai előtt kijelentette, hogy hajlandó visszaadni az ország kétharmadát Salamonnak, maga pedig megelégszik a dukátusi egyharmaddal. Géza eleget akart tenni annak a pápai kívánságnak, amely VII. Gergely 1075-ben hozzá írt levelében fogalmazott meg: „Gondunk van arra, és szívünkön fekszik az a kegyes igyekezet, hogy közötted és rokonod, Salamon között békét szerezzünk, ha tudunk. Úgy, hogy minkét fél a maga jogait megőrizze, és elégedjék meg a magáéval, ne lépje át az igazságosság határait, s így békessége legyen a nemes Magyarországnak.”

         Géza tisztában volt azzal, hogy a törvényesen megkoronázott király országát foglalta el, s így aligha tekinthető királynak, amit pedig a garamszentbenedeki alapítólevél fogalmazásakor nem vett figyelembe. Mindenesetre a magyar krónika elmondja, hogy Géza javaslata ügyében követjárás kezdődött Salamon és Géza között. De Gézának 1077. április 25-én közbejött halála lezárta a tárgyalásokat.

SZENT LÁSZLÓ

1077 – 1095

         / Még együtt! / Salamon királyt heves lelkülete, bátorsága elragadta, és csapatával a legmeredekebb hágón, valósággal kúszva, hatolt fel a pogányokhoz. A kunok meg sűrűn szórták rá nyilaik záporát.

         Géza herceg azonban mindig óvatos volt. A menedékesebb lejtőn hatolt fel, és nyilakat szórt a kunokra.

         Öccse, László az első támadásnál négyet ölt meg a legvitézebb kunok közül. Az ötödiket nyíllal súlyosan megsebesítette, de utóbb ezt is megölte.

         A magyarok tehát nagy kegyetlenül, halállal szorongatták a pogányokat. Futottak is nyomorultul! A magyarok még gyorsabban űzték őket. Szomjúhozó, éles, éles kardjukat a kunok vérével részegítették. Kardcsapásokkal hasogatták a frissen beretvált kun fejeket, akár az éretlen tököt.

         Szent László herceg meglátott egy pogányt, aki lova hátán szép magyar lányt hurcolt magával. Azt gondolta tehát László herceg, ez a váradi püspök leánya. És ámbár nehéz sebben volt, mégis nagy hamar üldözőbe vette lova hátán, melyet Szögnek nevezett. Midőn azután lándzsavégre megközelítette, semmire sem ment vele, mert az ő lova már nem iramodott gyorsabban. Amannak a lova sem maradt vissza semennyit sem. Így mintegy kartávolság volt a lándzsa hegye és a kun háta közt. Rákiáltott tehát Szent László herceg a leányra és mondá: - Szép húgám! Fogd meg a kunt övénél, és vesd magad a földre!

         Az meg is tette. Mikor a földön hevert, Szent László herceg ráment a lándzsával, és át akarta szúrni. A leány ekkor arra kérte, ne ölje meg, hanem bocsássa el. Ebből is kitetszik, nincsen hívség az asszonyokban. Bizonyára fajtalan szerelemből akarta megszabadítani. A szent herceg azután sokáig mérkőzött a férfiúval, majd elvágta inát és megölte. De az a lány nem a püspök leánya volt…

         / Salamon király a hercegek ellen! / László herceg magas lovon ült serege előtt, és ide-oda száguldozott, hogy buzdítsa, bátorítsa embereit. Lándzsájával megzörrentett egy bozótot, csodálatosképpen egy hölgymenyét ugrott lándzsájára, végigfutott rajta, és a herceg kebelébe menekült.

         Amikor megkezdődött a csata, a csehek első támadása nyomorúságosan letiporta Vid ispánt és a bácsiakat.

         László herceg pedig fölcserélte zászlaját Géza herceg zászlajával abból a célból, Salamon bátrabban támadjon erre a csapatra, ahol Géza zászlaját hordozzák. Abban hitben, hogy az Géza dandára, melyet a minap legyőzött. László herceg ugyanis oltalmazni akarta bátyját, Géza herceget Salamon támadásától. Ezért inkább maga felé irányította a csata első rohamát.

         A király tehát László dandára elé érkezett, ráismert. Megrémült, és megparancsolta a zászlótartóknak, fordítsák a csapatokat Géza herceg csapatai felé. Látván László herceg, hogy a király féltében elfordul tőle, ő rontott az élen a király dandárára. Háta mögött vágtattak támadóra az összes vitézek. Másfelől azonban Géza herceg tört rájuk hevesen a maga népével. László vitézei Salamon ide-oda tekergő dandárát rémítő kardcsattogással adták kegyetlen halálra. Másfelől Géza vitézei itatták őket a keserves halál poharából. Elhullottak a németek, futottak az olaszok, de nem találtak helyet a menekülésre. És elhullottak a magyarok előtt, mint ökrök a vágóhídon…

         László herceg azonban mindig igen jámbor volt. Látta a sok ezer elesettet, és noha ellenségei voltak, akiket megöltek, mégis megindult a szíve rajtuk. Siratta őket keservesen. Nagy jajában arcát és haját tépve – miképpen anya sír fiai halálán…

         Amikor László sóhajtozva járt a halottak tetemei között, megpillantotta Ernyey ispán holttestét. Azonnal leugrott lováról, megölelte őt, és sírva mondotta:

          - Ernyey ispán, békeszerető voltál, mert szíved és tanácsod a békességet kívánta.

         Fölemelte a maga kezével, megcsókolta, és meghagyta vitézeinek, hogy tisztességgel temessék el Bácsott.

         Másfelé is járt László, és Vid tetemét is megpillantotta. Mire így szólt: - Siratom halálodat, noha mindig ellenségünk voltál. Vajha életben maradtál és megtértél volna, megerősítenéd köztünk a békét… Most látom, lándzsa verte át szívedet, mely hercegségre sóvárgott. És kard hasította szét fejedet, melyre koronát óhajtottál. …

         Amikor a magyar nemesek meghallották, hogy Magnus/ Géza / király meghalt, egész sokaságuk öccséhez, Lászlóhoz gyűlt. Egy értelemmel, közös szóval és egyetértő akarattal őt választották az ország kormányzására.  Vagyis, helyesebben, buzgó és állhatatos kéréssel rákényszerítették. Mindnyájan tudták ugyanis, hogy fel van ruházva a tökéletes virtusokkal. Hite szerint katolikus, kegyességre hírneves, bőkezű adakozó, szeretette jeles. Úgy „ragyogott fel, mint köd közepette a hajnali csillag”, mely elűzi a rút homályt. „És miképpen a telihold világol a maga napjaiban. Vagy miképpen a nap ragyog: fénylett népének közepette.”

         Magas termetű volt, miképp neve is nagy. Mert hogyha nevének értelmét fejtegetjük: Ladislaus – azt jelenti, hogy istenadta dicsőség a népnek. Nevének első tagja: Laos - népet jelent, dosis pedig adományt. Nevének első tagja: laus – dicsőség. És ámbár akarata ellenére választották királlyá a magyarok, sohasem tette fejére a koronát. Mert inkább mennyei koronára áhítozott, semmint még élő király földi koronájára.

          Nem akarta, hogy törvényszerűen megkoronázzák, és hogy ő viselje a koronát. Mert csak jó békességet kívánt, hogy visszaadhassa Salamonnak az országot, és magának a hercegséget tartsa.

         Miután Isten engedelméből átvette az ország kormányzását, szívének egész indulatával nem mulandó és veszendő világi dicsőségre törekedett, hanem a mennyei haza kiérdemlésére. Minden ítéletében Isten félelmét tartotta szeme előtt. Kiváltképpen büntető ügyekben, ahol vérontással büntetés, vagyis torolás járt. Isteni sugallatból ugyanis tudta, hogy a király nem kormányoz, de maga is kormány alatt áll. Ezért minden ítéletben enyhítette a törvények szigorúságát, és mindenkor irgalmas volt és szelíd.

          Vigasztalta a bajoskodókat, megszabadította az elnyomottakat. Az elhagyottak kegyes atyja, árváknak megoltalmazója volt. Az ország minden lakosai, tulajdonnevét elváltoztatva, csak jámbor király néven emlegették. Győzedelmet nyert, nemes és fönséges volt.

          De nemcsak neve miatt, de még inkább tetteiért. Magyarországot gyarapította. Előbb Dalmáciát, aztán Horvátországot csatolta örökös jogon királyságához. / Képes Krónika /

         Salamon még egyszer visszatért Magyarországra, ahol László király a koronán kívül mindenét megosztotta vele. De a benne lakó hatalomvágy nem hagyta pihenni. Orgyilkosokat fogadott László ellen. Azok elárulták, s őt a visegrádi börtönbe zárták. Egy magas, egyenes, négyszögű kőfal romjait máig is Salamon tornyának nevezik.

         Az akkori pápa, Szent VII. Gergely, a minden vele egy korban élő királyok ostora volt. IV. Henrik, a németek császárja Canossa vára előtt várta a bűnfeloldozást a hideg télben – mezítláb.

                          

 

         Egyedül a magyar király volt olyan merész, hogy ne alázkodjon meg előtte. Midőn egykori jótevőjét, Boleslawot a pápai anathéma földönfutóvá tette, László pártfogásába vette, és nem engedte Magyarország határain belül üldözni. A tiltakozó püspököknek és bíráknak azt felelte:

          „A bűnös, a kiátkozott a tiétek. Az ember, a bujdosó az enyém. Ő jót tett vélem, most viszonzom, s a hálát semmilyen vallás nem tiltja.”

         Ez a nemes dac amennyire meglepte a pápát, annyira meg is nyerte. Azt a fejedelmet, aki népe akaratában bízva, az ő mindenható bullájával szembe mer szállni, minden áron meg kellett nyernie. A római szinódusban elhatározták, hogy a magyarok első királya és annak szűz gyermeke a szentek sorába iktassanak. Majd Gellértet is szentté avatták.

         A pápai követ, a király és a püspökök leszálltak a kriptába, de a sírkövet, amelyik István testét fedte, semmi emberi erő nem tudta kimozdítani. Egy somlyói erdőben lakó szent szűz azt mondotta, hogy a kő addig meg nem mozdul, amíg Salamon szabad nem lesz. A király megnyitotta a börtönajtót, s a kő felemeltetett.

         A koporsóból a szent király jobb keze, rajta a gyűrűvel, hiányzott. Sok kutatás után Mercur apát bevallotta, hogy a kezet neki egy angyal adta át. Azon időben sokat jártak-keltek az angyalok Magyarországon. / Jókai Mór nyomán. /

         Uralkodása idején keménytörvényeket kellett hoznia a belső béke és nyugalom megteremtése végett. I. törvénykönyve egyházi ügyekben döntött. A II.törvénykönyv, világi jellegű törvények gyűjteménye: „Miképpen akadályozhatnánk meg a gonosz emberek üzelmeit, és miképpen hozhatnánk rendbe gensünk / népünk / ügyeit?”

 

Részletek a II. törvénykönyvből:

         „Mindenekelőtt esküvel elhatároztuk, hogy ha főembereknek / nemeseknek / bármilyen rokonát lopás bűnében találjuk egy tyúk értékén túl, semmiképpen se rejthesse el vagy védhesse meg őt közülük senki.

         Azt is akarjuk, hogy magát a tolvajt, hacsak nem menekül az egyházba, akasszák fel, és egész vagyona vesszen el. És, ha annak az elővigyázatlanságból, aki őt elfogta, az egyházba menekül vagy a királyi udvarba, vagy valamely püspök lábához, veszítse el, aki nem vigyázott részesedését a tolvaj vagyonából. Ha pedig a jótálló kezéből menekül el, az akasztófától ugyan szabaduljon meg, azonban ugyanazon jótállóval adják el más országba, és javait a kincstár részére foglalják le.

         Ha ezután valakit az egész falu tolvajnak kiált, istenítélettel / sorsvetés, párbaj, tűz-és vízpróba / vizsgálják meg. Ha ennek folytán ártatlannak bizonyul, a falu csupán egy pensát / bizánci arany solidus, később 40 dénár / fizessen a papnak. Ha pedig bűnösnek találják, minden vagyonát foglalják le a király részére, amiből negyedrészt a falubelieknek adjanak.

    Ha valamely szabadot vagy rabszolgát lopáson érnek, akasszák fel!

         Ha pedig a tolvaj, hogy megmeneküljön az akasztófától, a templomba menekül, kihozván őt a templomból, vakítsák meg.

         A lopáson ért szabadnak, ha a templomba menekült, és onnan kivezettetvén megvakították, fiai és leányai, ha tízévesek vagy annál fiatalabb korúak szabadságban maradjanak. Ha pedig tíz évnél idősebbek, vessék őket szolgaságra, és minden vagyonukat vegyék el.

         Az olyan rabszolga pedig, avagy szabad, aki libát vagy tyúkot lop, félszemét veszítse, és amit lopott, adja vissza.

Ha valamely szabad tíz dénár értékűt lop, a lopott értéket tizenkétszeresen adja vissza, és egy ökröt fizessen.

    A rabszolga pedig, ha ilyen lopást követ el, adja meg kétszeresen, és orrát veszítse.

         A szökött rabszolgát, ha valahol lopáson érik, vakítsák meg. És ezért – úgy határoztunk – ne akasszák fel, se nyelvét ne tépjék ki. És ha később az ura megtalálja, keresse rajta, ha valamit elveszített.

 

    Az I. törvénykönyvből:

         Ha a falusiak egyházukat elhagyva, máshová vándorolnak, püspöki joggal és királyi paranccsal kényszerítsék őket oda visszatérni, ahonnan elmentek.

Akik pogány szokás szerint kutak mellett áldoznak, vagy fákhoz, forrásokhoz és kövekhez ajándékokat visznek, bűnükért egy ökörrel fizessenek.

   A püspök a szabadoktól szedjen tizedet!

        A szabadok pedig, bármely püspökhöz vagy ispánhoz szegődtek, ahogy ezeknek tetszik. Úgy bánjanak velük, mégis szabadságuk épségben tartásával.

        Akiket pedig a lelkek üdvéért szabadítottak fel, azzal a kikötéssel azonban, hogy az egyháznak szolgáljanak, senkinek másnak ne, csak a papnak segédkezzenek.

         A megkeresztelkedett izmaeliták / mohamedánokat / óvakodjanak a régi vallásukhoz való visszatéréstől.  

    A zsidóknak meg kell válniuk keresztény feleségüktől és / vagy szolgájuktól!

„Amikor Istennek választott szolgája azon gondolkodott, hogy minden erejével Istennek tetszőt cselekedjen, mennyei sugallatra elsősorban az jutott eszébe, hogy a szentek testét – akiket a világegyetem alkotója megtisztelni méltóztatott azzal, hogy kebelébe fogadta – ne engedje tovább a porban feküdni.

Imígyen a pápa parancsát kieszközölve, felemeltette a szent testeket. Mármint Boldog Istvánét, aki elsőnek mutatta meg az üdvösség útját a magyaroknak. A fiáét, szent Imréét, aki a király egyetlen fia volt, és a házasság akaratával trónutódok reményével ellentétben szüzességi fogadalmat tett. Továbbá Szent Gellért vértanú, Boldog András és Benedek testét avattatta csodálatosan szentté…/ Szent László legendájának részlete./

VII. GERGELY A PÁPA VILÁGI HATALMÁRÓL

1073 – 1085

1.      Egyedül a római egyházat alapította maga az Úr.

2.      Egyedül a római pápát mondják joggal egyetemesnek.

3.      Püspököket egyedül ő tehet és helyezhet székükbe vissza.

4.      Az általa kiátkozottakkal egyebek közt még ugyanabban a házban sem tartózkodhatunk.

5.      Egyedül ő használhat császári jelvényeket.

6.      Egyedül a pápa lábait kötelesek az összes fejedelmek megcsókolni.

7.      az egész világon csak őt illeti meg a pápa név.

8.      Jogában áll császárokat letenni.

9.      Ítéletét senki meg nem változtathatja, míg ő egyedül minden ítéletet megmásíthat.

10.  Senki fölötte nem ítélkezhetik.

11.  A római egyház még soha nem tévedett, az Írás tanúsága szerint örökké tévedhetetlen lesz.

12.  A római pápa, ha a kánonoknak megfelelően választották, szent Péter érdemeire való tekintettel kétségkívül szent lesz.

VII. Gergely: Dictus Papae / részlet /

 

         „Mikor Bodrogban ünnepelte húsvétot, íme, követek jöttek hozzá Franciaországból, Hispániából, Angliából és tudatták vele, hogy megbosszulják a mindenható Isten sérelmét. Úgy határoztak, megszabadítják a szent várost és a Szent Sírt a szaracénok kezéből. Kérték ezért a dicsőséges királyt, hogy Jézus Krisztus seregében legyen a vezérük. Ennek hallatára a király örvendezett nagy örvendezéssel… 

         Követeket küldött Konrád cseh herceghez, és kérte és megparancsolta, készüljön vele tengeren túlra Jézus Krisztusért. Amaz szíves lélekkel megígérte ezt. Eközben Konrád herceg Szvatopluk nevű rokona elfoglalta Prágát. Konrád pedig dicsőséges királyi nagybátyjához jött, és kérte menjen segítségére a maga személyében. A király megígérte tehát, hogy a maga személyében fogja őt megsegíteni.

         A királlyal voltak öccsei, Géza király fiai: Kálmán és Álmos. Előre tudta a király Kálmánról, hogy vérontó lesz, ezért akarta egri püspökké tenni. Meghallotta ezt Kálmán, és ugyanazon éjen kimenekült Lengyelországba. Mert tudta, hogy apját, nagyapját is tisztességgel fogadták Lengyelországban. Amikor/Szent László/ Csehország határához ért váratlan, nehéz betegségbe esett. a halálos ágyán úgy rendelkezett, hogy őutána Álmos uralkodjék. / Képes Krónika alapján /

         Váratlan betegség döntötte le lábról, testi ereje már-már teljesen elhagyta. Összehívta az ország főembereit, s bejelentette, hogy testi feloszlása közeleg. Ezt hallván az oly kegyes király halálán jajveszékelő tömeg sírása az egekig hatolt. De a király magához vette az oltáriszentséget, amelybe híven hitt. Amelyet egész szívével szeretett, s amelyet az erények teljességével keresett. Boldogan tért meg az úrhoz…

         A napnak ugyanebben a hatodik órájában vöröslő, fényes ragyogású csillag mutatott az égen a kolostor irányába, ahová szent testét helyezték. S miközben nagy tömeg gyűlt össze a kolostor előtt, majdnem két órán át vöröslött látható fénnyel. Nagy örömmel örültek, akik látták. Továbbá egy leprás, útban az ünnepségre, az ő érdemének közbenjárásával megtisztult. Gyógyítójának, a szent királynak, lerótta dicséretét és háláját

         Különféle emberek még ma is megszabadulnak betegségüktől, ha Szent László nevéhez fohászkodnak. Mert kérésüket a mi urunk, Jézus Krisztus, akié a tisztelet és a dicsőség mindörökké. Amen.” / Részletek Szent László legendájából. /

 

 

I./KÖNYVES/ KÁLMÁN

1095 - 1116

         ”Amikor Szent Lászlót Váradon eltemették a saját monostorában az Úr 1095. évében, július 29-én, vasárnap, Géza király fia, Kálmán sietve megtért Lengyelországból.    Megkoronázták, és teljeséggel átengedte Álmos hercegnek a hercegséget.

         Testalkatra nézve hitvány volt, de ravasz és tanulékony. Borzas, szőrös, vaksi, púpos, sánta volt és selypített.” Olyan nagy előd trónusára ültették, aki mindenben különb volt nála. Nem lehetett belőle egy III. Richárd, de következetlensége, bosszúvágya, önteltsége, durvasága azzal magyarázható, hogy udvarában nem akadt egy Kent, mint a Lear királyban.     De annál inkább megtűrte az intrikusokat, a rossz szellemeit, Jágóit, akik a hiú királyt, az ország népének is káros cselekedetekre ösztönözték.

         „Amikor Krisztus említett zarándokai / a keresztesek / megtudták, hogy meghalt a dicső László király, igen megbúsultak. Azután követeket küldtek Kálmán királyhoz, és akárcsak dicső László királytól, tőle is ugyanazt kérték. Azt gondolták, ő is éppen olyan kegyes, hiszen ő is egyazon vérből eredt.

         Kálmán király azonban ennek hallatára nem ígérte meg, hogy velük megy. De még azt sem engedte meg nekik, hogy az ő földjén át vegyék útjukat. Sereget is küldött ellenük, hogy ne merészeljenek behatolni az országba.

          Úgy vélekedett, hogy zsarnokok, nem pedig zarándokok. Ők azonban istenbe vetették, és bizakodtak Jézus Krisztusban, akinek a jelét viselték. Bátran benyomultak Magyarországra, és sok magyart megöltek.

         Ennek hallatára a király Temes táján összegyűjtötte seregét, és békét színlelve menni hagyta őket. Amikor Zimonyhoz érkeztek, és azt gondolták, hogy békén vannak, tábort vertek. Zimony várát elfoglalták, hogy a király más kelepcét ne vethessen, és rosszabbakat ne érjenek az előbbieknél. Azután eleségért feldúlták az egész vidéket, és a várba vitték, amit csak elrabolhattak.

         A király azonban Temesben hasznosabb tanáccsal élt. Békét kötött velük. Sok ajándékkal, eleséggel tisztelte meg, és békén elbocsátotta őket. A zarándokok ezután tovább mentek. Elfoglalták Antiochiát, és Isten segítségével Jeruzsálembe értek.”

         „Amikor a király hazatért, és a herceg is elment hercegségébe, némely békétlenek incselkedve ösztökélte az ördög, és egymás előtt megvádolták őket. Mondották ugyanis a hercegnek:

         - Herceg uram! A király cselt sző ellened, és el akar fogni.

Majd mondották a királynak:

          - A herceg tőrt vet neked. Tudd meg, ha nem vigyázol magadra, bizony meghalsz hamarosan.!

          Ennek hallatára mindketten ifjak és szenvedélyesek lévén, összegyűjtötték seregüket a király seregével Várkonyhoz vonult a herceg ellen. A herceg is Várkony közelében jött ellene. Köztük volt a Tisza, ez választotta el őket egymástól.

         Hű magyarok fegyverszünetet kértek tőlük, hogy tárgyalhassanak. Ezt mondták:

          - Ugyan miért harcoljunk? Ha amazok győznek rajtunk, meghalunk. És ha ők szaladnak meg, hát elszaladnak. Minap bátyáink és atyáink is harcoltak atyáikkal és bátyáikkal, és meghaltak. Semmi okát nem látjuk a harcnak. De ha nekik tetszik a harc, harcoljanak ők ketten. És aki közülük felül marad, elfogadjuk urunknak.”

         „Ezután a király betört Oroszországba. Lanka, a ruténok hercegasszonya a király elébe jött. A király lábaihoz borult és könnyhullatással kérte a királyt, hogy ne veszejtse el nemzetét.

         A király nem hallgatott rá, mire még állhatatosabban könyörgött neki. A király azonban megrugdosta, és eltaszította magától, mondván:

          - Nem illő, hogy asszonyi sírás csúffá tegye a királyi fölséget!

    A hercegasszony azután sírva fordult vissza, és a mindenható segítségét kérte.

         Fohászkodására nagysokaságú kun jött Mirkoddal a ruténok segítségére. Éjszaka kerekedtek fel, kora hajnalban a király táborára csaptak, és kegyetlenül szétszórták, hogy elveszett. …

         A király és a mind vele levők gyors futással jöttek el Magyarországba. A kunok elfogtak mindenkit, aki hamar meg nem futhatott, s a király kincseit is elvették. Olyan nagy vereség volt ott, hogy ritkán volt a magyaroknak akkora vereségük….”

         A herceg ezután Dömösön monostort épített. Meghívta a királyt, jöjjön el fölszentelésére. Úgy is történt.

Azután a palotabeliek megvádolták a herceget: Kelepcét készít, hogy megölje a királyt. a monostor épületében!.. .

         A király haragra gyúlt, és el akarta fogatni, de a főtisztelendő püspökök közben jártak érte a királynál, és összebékítették őket esküvéssel. A király elbocsátotta békével a herceget, hogy vadásszék a Bakonyban.

         Tisztességadás ürügyével két jobbágyát is vele küldte. Titkon azonban kioktatta ezeket, hogy gondosan fürkésszék a herceg lelkületét. Jelentsék meg a királynak, ha a herceg ellene mesterkedik!

         Elérkezett a herceg Csórba. Elbocsátotta sólymát, és ez varjat fogott. Egyszerű lélekkel mondotta ekkor a herceg a jobbágyoknak:

          - Mi lenne, ha a varjú megesküdnék a sólyomnak, nem károg többé, ha elbocsátja?

De azok így feleltek:

          - Hiába esküdnék a varjú, a sólyom nem bocsátaná el. De a varjú úgy sem esküdhetik, mert oktalan állat.

         Még azon az éjszakán megjelentették a királynak a herceg szavait. A herceg vadászat okából a Bakonyba tért, de rögtön eltávozott tőlük, és ismét Passauba futott, hogy a német király segítségét kérje.”

         „Az Úr 1112. évében Kálmán király László fia meghalt. A király Oroszországból vette második feleségét. Ezt házasságtörésen kapta rajta, és elbocsátotta…A törvény visszaküldötte hát az asszonyt saját országába. Az házasságtörésben szülte Borics nevű fiát. Borics pedig nemzette Kálmánt.”

         „Az Úr 1113. évében Kálmán a császár hatalmas sereget mozgósított Álmos herceg érdekében. És Magyarország határára jött, hogy tárgyaljon a királlyal, és békét szerezzen köztük. Ez meg is történt. A király sok ajándékot küldött a császárnak, és így tisztességgel hazamenesztette.

         Ezután a király visszahozta Álmos herceget a békességre. A békekötést követően a király elfogta a herceget meg kisded fiát, Bélát, és megvakíttatta őket. Azt is meghagyta, hogy a kisded Bélát heréljék ki. De aki megvakította, félt Istentől és a királyi nem kihalásától, ezért egy kutyakölyköt herélt ki. Annak heréit vitte a királynak. Az ország főemberei közül megvakította Urost, Vatát és Pált. Mégsem vált hasznára az ártatlan vér kiontása, mert az isteni bosszú korai halál bús italát nyelette le vele, és megbűntette ideig-tartó országának romlásával.

         Álmos herceget pedig Dömösre vitték, a saját momostorába. Ezek után a király súlyosan betegeskedni kezdett… Elküldötte a királyi tanács gonoszai közül „Both fia Benedeket, hogy fogja el a herceget. Ne örökölhessen, ha történetesen a királynak halála esnék…”

         Amikor aztán Benedek odaért, a herceg a monostor előtt ült, és siratta fájdalmát. Amikor meghallotta a lovasok siető közeledését, megérezte lelkében, hogy veszedelem fenyegeti. Bevezettette magát a monostorba, és kezével megfogta Szűz Szent Margit oltárát, hogy Isten és a szentek tiszteletéből ne merészeljék elvonszolni onnan.

         A papok vigyáztak az egyház ajtajában, és / Benedeket / el akarták fogni. Ő azonban megneszelte ezt. Dühös szívvel kiment, ahogyan tudott. És amikor elvágtatott, Pilis erdejében leesett a lóról. Nyakát szegte és meghalt. Kutyái követték. Azok falták fel húsát és csontjait.”

         „A magyarok Könyves Kálmán néven nevezik, mert könyvei voltak. Ezekből végezte a kánoni hórákat, mint egy püspök.”

         „Magyarországhoz csatolta Dalmáciát, megölvén Petergozdia hegyeiben Péter nevű királyát. Nagy pénzen velencei gályákat, hajókat fogadott és bérelt. Nagyszámú sereget küldött Apuliába. A sereg kifosztotta Apuliát. Három hónapig maradtak ott, és megvívták Monopoli és Brindisi városokat. És visszahagyták Velencének, hogy tartsa Kálmán javára.    Maga sereg visszatért Magyarországra. A császár azután pisai gályákat küldött, kiűzték a velenceiket, és visszavették a városokat.” Ennek az esztelen és költséges hadjáratnak állítólag az volt az oka, hogy egy apuliai herceglány kétszer visszautasította Kálmán közeledését.

Jókai Mór szerint zseniális „felvilágosult” uralkodó volt, mert törvénykönyvébe iktatta, hogy nincsenek boszorkányok:

          „De strygis vero quae non sunt, nulla amplius questio fiat.”

         „A varázslókat, akiket az esperes és az ispán küldöttei találnak, ezek ítéljék meg.” Ezek szerint varázslók lehetségesek. Ó, a felvilágosult!

         „Huszonöt /huszonegy/ esztendeig, hat hónapig és öt napig uralkodott. Eltávozott e világból az Úr 1114./ 1116. / évében, február 3-án. Teste Fehérvárott nyugszik.

 

II. ISTVÁN KIRÁLY

1116 - 1031

         „Az ország hatalmasai Kálmán fiát, Istvánt koronázták királlyá. Serdületlen volt még, de elméjét már kézben tartotta. Uralkodásának kilencedik évében bement Dalmáciába, és a dalmaták tisztességgel fogadták. Onnan visszatérve elküldötte seregeit, és a lengyel határt pusztította.

   Tetszett ezután az országnak, hogy István király tárgyaljon a cseh herceggel.

         A király azt hitte magáról, hogy bölcs, mint Salamon, erős, mint Sámson, vitéz, mint Dávid – pedig nem versenyezhetett velük. A csehek azután alaposan elpusztították a király táborát.

         Urosa fia Jánus nádorispán távol táborozott a királytól. Amikor meghallotta a dolgot, csendben, óvatosan felfegyverezte embereit, és megtámadta a tábort dúló cseheket. Isten a magyar kardok élére vetette, és elpusztította őket kegyetlen halállak. Azután Jánus hírnököket küldött a Magyarországra menekült király után, és megjelentette neki az istenadta győzelmet.

   A király tehát visszatért, és örvendezett nagy örvendezéssel.”

         „István király nem akart törvényes feleséget venni, hanem ágyas szeretőkkel élt. A bárókat és a főembereket az ország elárvulása és a király magtalansága. Hoztak neki feleséget, nagynemes úrasszonyt, Guiscard Róbert apuliai király leányát.”

         István király pedig meg akarta bosszulni az atyján, Kálmán királyon esett sérelmet, segítséget ígért Bezen, rutén hercegnek. Összegyűjtötte seregét, és Oroszországba ment. Odaérve először egy várat vett ostrom alá. Történt egy kora hajnalon, hogy az említett Bezen herceg a vár körül járt, hogy helyet keressen az erősség megostromlására. az ostromlottak azonban kitörtek a várból, hogy rajtaüssenek a magyarokon. Mikor a herceg meglátta őket, rájuk támadt. Azok emberül harcoltak, és halálra sebezték a herceget.

         Meghallotta a király, hogy a herceg meghalt, váltig megharagudott. Parancsot adott mind a magyaroknak:

          Ostromolják meg a várat, és ugyanaznap kettő közül választhatnak! Vagy elfoglalják az erősséget vagy meghalnak.

 

A magyar főemberek tanácsot tartottak, és így szóltak a királyhoz:

         Uram, mit cselekszel? Ha számos vitézed halála árán elfoglalod a várat, kit teszel meg herceggé? Ha főembereid közül választod, itt ugyan meg nem marad senki. Vagy tán magad akarod elhagyni a királyságod, hogy elfoglald a hercegséget? Mi, bárók, nem ostromoljuk a várat. Ha ostromolni akarsz, ostromold meg te magad!

          Mi azonban visszatérünk Magyarországba, és királyt választunk magunknak….

    „Mikor a király látta, hogy emberei méltán nem segítik, visszafordul Magyarországba.

         Ezután harmadik esztendőre sereget küldött, és a lengyel határszéleket dúlta. Majd hadat küldött, de csak az udvari csapatait, és Bulgária meg Szerbia részeit pusztította.

         Ezenközben a konstantinápolyi császárné, László király Piroska nevű leánya hírül adta Istvánnak, hogy férje, Mauritius császár szidalmazta István királyt. Mondván:

         A magyar király disznó ember. És amikor ő ellene mondott, a császár megverte őt.

         Meghallotta ezt a király, és igen nagy gyalázatnak vette. Összegyűjtötte seregét, és lelkének indulatában Görögország részeit dúlta. Tűzzel-vassal pusztította Görögország némely városai. A síró gyermekeket István király nevével fenyegették, hogy elhallgassanak.        A császár nem jött vele ütközetre, ezért a király követet küldött a görög császárhoz, és szidalmazta őt, mondván: Nem méltó sem a császár, sem a király nevezetre, mert anyóka és vén banya ő.

         Felelt ennek hallatára a császár, mondván:

          - Higgye meg a király szentül, hogy még ebben az esztendőben köldökig kimetszem a férfiúságát.

         Ez okból igen nagy sereget küldött a császár Magyarországba….István király országának minden erejét a görögök ellen küldötte. Ezek elmentek, a  Krassó pataknál megharcoltak a görögökkel….Ritka az olyan nagy vereség, ami ott esett. Krassó patakja annyi emberi vérrel keveredett, hogy szinte vérnek látszott…

         Ezután hív közvetítők révén a császár meg a király találkoztak egy szigeten. Itt főembereik közepette sokáig védekeztek és vádolták egymást. Végül békét kötöttek és hazatértek.”

         „Lelkének indulatosságában István király tehát sok rosszat cselekedett, amit nem kellett volna. Krisztina úrnőt megégettette, és tüzet rakatott emberekre tett lóganéjból. Nagy égő gyertyákat csöpögtetett az emberek fenekébe… István király kegyetlensége folytán Álmos herceg, noha megvakították, félt, hogy a király megöleti. Ezért Görögországba futott, a császár tisztességgel fogadta, és sok magyar menekült utána.

         „Fiát, Bélát pedig a főemberek Magyarországon tartották, de titkon, a király dühössége miatt. Amikor a király megtudta, hogy valóban él, örvendett nagy örvendezéssel.

          Mert kétségen kívül tudta, hogy nem lesz örököse. Nyomban követeket küldött Szerbiába, és Uros nagyzsupán leányát hozták el Bélának törvényes feleségül. Ez nem sok idő múltán szülé Gézát. Ennek hallatára a király váltig örvendezett.”

         Élete vége felé „a kelleténél jobban szerette a kunokat. A király mellett tartózkodott Tatár nevű fejedelmük, aki a császár öldöklése elől kevesedmagával menekült a királyhoz. A király azután vérhasba esett. A kunok a király kedvezése folytán sok gonoszat cselekedtek, és még akkor is dühöngtek a magyarok ellen. Amikor a magyar parasztok megtudták, hogy a király halálán van, megölték a kunokat, akik javaikat ragadozták.

         Tatár kun fejedelem elpanaszolta a királynak, hogy megölték embereit. A király, amikor látta, hogy Tatár könnyezik, a többi kun meg jajgatva veszi körül – minthogy nagyon szerette őket, felmordult, és így szólt:

          - Ha felgyógyulok, tizet ölök meg mindegyikért, akit közületek megöltek. Most már életem miatt ne búsuljatok, mert jobban vagyok.

         E szavakkal kinyújtotta a kezét a kunok felé. ezek nyakra-főre rohantak, hogy kezet csókoljanak neki. És oly nagyon megszorongatták, hogy ellankasztották a királyt. Így visszaesett bajába, és meghalt.

         Amikor azonban halálán volt, lemondott a királyságról, és szerzetesi köntösbe öltözött – Uralkodásának tizennyolcadik/ tizenötödik / évében Váradon temették el.”

                                                      II./ VAK / BÉLA

1131-1141

 

         „Utána vak Béla uralkodott. Mind a számos rosszat elkerülte, és alázatosan jócselekedetek gyakorlására adta magát. Nem kereste segítségét karjának erejében, emberben sem bizakodott, hanem menedékét a Magasságbelibe vetette. Gyámola lőn az Úr, vezérelte őt töméntelen irgalmával, és ágyékának gyümölcsét ültette székébe. Kezében megerősödött az ország. Ellenségeit gyalázatra vetette az Úr mai napiglan. Négy fiat nemzett Gézát, Lászlót, Istvánt és Álmost.

         Uralkodása alatt Ilona királyné, a király és a bárók határozatából, országos gyűlést tartott Arad mellett. amikor a gyűlés napján a király trónszékében ült, eljött a királyné a fiaival, és a király mellé ült. Azután így szólt az egész néphez: - Mind ti híveim! Nemesek, vének, ifjak, gazdagok és szegények, halljátok! Isten mindegyikőtöknek megadta természetes szeme világát. Hadd halljam hát, miért vettétek el uratok, királyotok látását? És kiknek a tanácsára történt ez? Tárjátok ezt fel nekem! Álljatok rajtuk híven bosszút, ezen a helyen, végezzetek felőlünk miérettünk! Íme Isten a mi királyunknak két szem helyett négyet adott.

Miután így beszélt mind a nép a bárókra, akiknek a tanácsából a királyt megvakították…

         Hatvannyolc hitszegőt öltek meg ott kegyetlenül… Ezen felül minden jószágukat szétosztották a székesegyházaknak. Ezért mondanak Magyarországon minden szabados falut királyi adománynak.

         Miután pedig a magyarok állandóan igazságtalanságból háborognak, akár a sós tenger. A Leviathán gonosz fiai követek útján behívták a fattyú Boricsot. Jöjjön be, és a segít6ségükkel foglalja el a királyságot! Mert Kálmán fiának hitték őt.Borics tehát rutén és lengyel segítséget szerzett. Eljött Magyarország határszélére. Arra a helyre, amelyet Sajónak neveznek.

         A király összegyűjtötte seregét, és ellene indult. Igen sok nemes átállt Borics pártjára…Simánd nembéli Tivadar volt az árulók feje, de kiváltképpen Sámson, Tamás és Torda ispánok apja. Sámson azt javallotta, hogy menjenek a királyi gyűlés, és ott szidják meg a királyt sokak színe előtt…Boricsot is hívságos remény fogta el, és nagyon hálálkodott neki. Amit kezdett, véghez is akarta vinni.  És azt gondolta, hogy mert szidják a királyt, megszerezheti az országot.

         A király a Sajó folyó közelében telepedett meg. És amikor főembereivel, vitézeivel a sátorban ül, íme belép Sámson, és így szól a királyhoz: - Mit csinálsz az országgal, hitvány eb? Jobb lenne, ha uradnak, Boricsnak hagynád a királyságot, és monostorodban élnél, ahogyan az apád élt.

         Ekkor a király főemberei hirtelen felugráltak, és Ottó fia, János sümegi prépost, a király jegyzője így szólt Bod ispánhoz:

          - Mire várunk? Miért nem fogjuk el?

         Mikor azonban el akarta fogni, amaz gyorsan lóra pattant, és elmenekült….Bod ispán szolgája nyergeletlen lóra pattant, és lándzsájával a Sajóig üldözte Sámsont. Sámson lóháton ugrott a folyóba, és üldözője megöklelte lándzsájával. Sámson köntöse alatt páncél volt, és a nehéz páncél miatt nem tudott úszni. Elmerült a folyóban, és odaveszett….

         A magyar főurak követeket küldtek a ruténok és a lengyelek fejedelmeihez, akik Boricsért eljöttek, és így szóltak hozzájuk: - Nem illő, hogy igazság ellenére országot keressetek a fattyúnak. Mi ugyanis tudjuk, hogy igazság szerint Béláé a királyság, és az ő uralma az egész ország egyetértésén alapul.

         Ennek hallatára Orosz- és Lengyelország fejedelmei nem segítették többé Boricsot, és ki-ki hazament a maga tartományába.

         Borics pedig nagy sokaságú néppel harcba indult a király ellen. A királyt azonban Isten segítette. Borics minden erejét megtörte a csatában, és karddal szalasztotta meg őt….

         Miután az ország megerősödött kezében, Béla király ugyancsak borivásnak adta magát.      Tudták ezt róla az udvarbéliek: mindent megkaptak a királytól, amit részegségében elkértek tőle, és amire a király kijózanodott, már vissza nem vehette….

         Vak Béla kilenc évig, tizenegy hónapig és tizenkét napig uralkodott. Az Úr 1141. évének február elsején, csütörtöki napon költözött az Úrhoz. Teste Fehérváron nyugszik.” / Részletek a Képes Krónikából. /

                                                              II. GÉZA

                                                      1141 – 1162

         Az Úr letekintett Magyarországra, és adott neki oltalmazót, aki járdal erejének nagy voltában, mert az Úr a királyságot Béla fiának, Gézának adta, akit Szűz Szent Cecília napján megkoronáztak. És akinek megfogta kezét, megerősítette, sok népet rendelt alája. Kardja előtt királyok futamodásra fordítottak hátat.

         Juliánus álnok hűtlensége folytán Rápolt német vitéz beszállt Pozsony várába. Ez nagy veszedelme lett a magyaroknak. Az ifjú király azonban nem tűrte ezt békén. Seregét a támadó németek dühe ellen vezette, akik a magyar végeket dúlták.

         A császár ugyan személyesen nem jött el a király ellen, de Németországnak majdnem minden erejét Magyarország elpusztítására indította.

         A király főellensége, Henrik osztrák herceg Szász- és Bajorország minden harcosát magával hozta. Ő volt ugyanis gyámja a gyermek Henrik Leó hercegnek, aki Szász-és Bajorországot örökölte.

        Töméntelen erejükben bizakodva, összegyűltek a németek, és mint az óriások, úgy álltak a magyarokkal szemben. A király azonban mindenseregével Istenbe vetette reménységét.     Elrendezte seregét, és az ellenség ellen indult. A papok és leviták, mind az ott levő deákok felzúdult lélekkel és törődött szívvel fohászkodtak segítségért a mi urunk Jézus Krisztushoz és oltalmáért a szentséges angyalokhoz. De kiváltképpen kérték Isten Szűz Anyjának, Máriának kegyelmét, mert Szent István kiváltképpen az ő oltalmába ajánlotta Magyarországot.

         A királyt felövezték karddal, és Isten dicsősége megnyilatkozott fölötte. Mennyei segedelemből szíve megerősödött, ő maga izmosabb lett, miként előbb volt. Arca földerült, és vidám sietséggel ment a csatába.

         Elközelgett akkor egy Gönczöl nevű hírhozó, aki jól tudott mindkét nyelven, és jelentette a királynak: Jön már a német sereg, és legjobb, ha a király most támadja meg őket, mert kevesen vannak. Még nem jött el mind, akiket segítségül hívtak.

         Ekkor a király ellenük indult, és sietve kelt át a magyar határon. Jó nagy lovaikon, mint az óriások, megdöbbenten meredtek fel előttük a németek. Gőgösen, becsmérlésekkel szidalmazva támadtak a magyarokra, hogy gyalázkodásukkal rémületbe ejtsék őket.

         Szemben velük a magyarok is csatára keltek. Megfújták a kürtöket, megharsantották a harsonákat, felkiáltottak az Úrhoz. A kiáltók és a harcosok hangja felszállott az égbe, - és megkezdődött a csata….

         A hadimérkőzés elején a németek a magyarok fölé kerekedtek. Olyanok ők ugyanis, mint az eretnekek: kezdetben mindig heveskednek, végül is azonban meglankadnak. Ekkor     Géza úr anyai nagybátyja – akit bánnak neveztek - övéi ezre fölött állván dicsőségben, a német csapatokra rontott. Keményen rajtuk ütött, sz4mtől szemben, és nagy vereséget mívelt közöttük. A király válogatott vitézei is megtámadták az ellenséget. Nehéz lőn a csata a németeknek, erejük semmivé foszlott. Hétezer harcos veszett kard élén, a megmaradtak pedig elfutottak….

         Annyira megtört itt a németek ereje, hogy azután még a határszélükön lakó magyar parasztokat sem merték bántani, sem sérteni.

         A király pedig Isten kegyelméből szerencsés győzelmet nyervén, egész népével együtt áldotta és magasztalta Istent…

         Ezután ama napokban éhség sanyargatta Magyarországot, és az emberek nagy részét halál nyelte el.

         Ugyanezen időtájban Konrád császár Magyarországon keresztül utazott Jeruzsálembe. Ámde Magyarországon nem Krisztus zarándokaként jelent meg. Nem is békességet hozott ide, hanem zsarnoki és rablói dühösséget. Ugyanis színeskedve, kérelemmel nyert bebocsátást, de Magyarországtól nagy összegű pénzt csikart ki….

         A császár átvonulását a jeles, tiszteletre méltó francia király követte.. Krisztus zarándokához illő módon, és Géza király tisztességgel fogadta. Egy ideig Géza királynál időzött, komaságra lépett vele. És ilyen szerető kapcsolatban lévén, Géza király sok ajándékkal tisztelte meg, és vezérelte, amíg csak Magyarországon minden sérelem nélkül áthaladt a határon seregestül, és elérkezett Görögországba.

         Ezután Géza királynak egy Györk nevű vitéze megjelentette, hogy Kálmán király fattya, Borics a francia király kíséretében van. Amikor ezt meghallotta, elküldött a francia királyhoz, és mondotta:

         - Nem illik a jót rosszal viszonozni, és nem illő, hogy oltalmazd azt, aki életemre tör…..

         Hallván a dolgot Borics, nyomban a francia királylábához borult, oltalmat és bocsánatot kért tőle: engedje meg, hogy bántalom nélkül vele mehessen ki az országból.

         Amikor Géza király megtudta, hogy Borics a francia királynál van, megkérte, hogy a barátságukra való tekintettel, küldje hozzá Boricsot megkötözve. Ennek hallatára a francia király így szólt:

          - Tudja meg a király, hogy a király háza olyan, mint az egyház, lába, mint az oltár. Hogyan adhatnám tehát én kötözve őneki azt, aki a király házába, mint az egyházba, és a király lábához, mint az oltárhoz menekedett?

Felelte erre a követ:

          - Mivelhogy mestereink úgy tanítják: Az egyház nem vállal közösséget a fattyúgyerekekkel.

         Látván Borics, hogy élete veszélyben forog, azon az éjszakán elragadta Lajos király egyik paripáját, és elmenekült egy lovász elébe vágott, vissza akarta tartani. De Borics leütötte karddal. Fejétől a melle közepéig hasította szét, és kiszabadult az üldöző kezéből.

Ezután Géza király hercegi tartást rendelt bátyjainak, Lászlónak és Istvánnak. Majd sereget vitt Oroszországba, a ladoméri herceg ellen, hogy megbosszulja ipa, Minoszláv sérelmét…

Húsz esztendeig uralkodott meg három hónapigés három napig. Elköltözött az Úrhoz az Úr 1161. évében, február elsején, vasárnap. Teste Fehérvárott nyugszik.”

/ Részletek a Képes Krónikából. /

III. ISTVÁN

                                                             1162 – 1172

         Volt idő, amikor magyar fegyver segítette Oroszország uralkodóit trónjukra visszahelyezni.

         II. Géza fiát, III. Istvánt királlyá koronázzák. A király két testvére, István és László a bizánci császárhoz folyamodott támogatásért. Elment hatalmat koldulni és a hatalom gyakorlását megtanulni.

         A históriaírók előtt a magyar nemzet barbárként emlegetett, a bizánci-görög a művelt.    Milyen példákon művelődhetett a két magyar királyjelölt?

         A hatalmas I. / Komnénosz / Mánuel görög császár élete egyik felét természetellenes gyönyörökben, a másik felét ok nélküli hadakozásban töltötte. Egyszer, amikor csata közben

a patakból ivott, azt panaszolta, hogy a vízben vér van. Egyik katonája önkéntelenül fölkiáltott:

          - Nem most iszod először néped vérét.

         A magyar barbár azért is, mert a keresztes hadak söpredékét kiverte országából, s csak a hőseit fogadta vendégszeretettel. A görög pedig művelt, mert éppen e hősök számára hamis pénzt veretett, a lisztjük közé oltatlan meszet kevert, seregeiket tévutakra vezette.

Mánuel fiát és feleségét Andronicus elfogatta. A fiúval aláíratta saját édesanyja halálos ítéletét, azután megfojtotta a fiút, és holttestét felrúgva azt mondta:

          - Apád gazember volt, anyád ringyó, magad bolond. Andronicust, császársága idején, a nép lábánál fogva akasztotta föl.

         Ez a Mánuel segíti trónra II. László /1162 – 63/ ellenkirályt, majd IV. István / 1163 – 1165 / ellenkirályt. Amikor csődöt mondott a csatatéren, más módszerhez folyamodott. Békekötéskor Géza másik fiát, Bélát fiának fogadta, és azt tervezte, hogy annak uralma alatt egyesíti a két országot.  Az Alexiosz nevet kapta, és a császár a Mária nevű lányát ígérte neki.

         A béke nem tartott sokáig. Mánuel most Béla jogánál fogva tört a magyarokra, Szerémséget és Dalmáciát hódította el tőlünk. De ne sokára egy roppant halom, amelyeket Dénes nádor egy csatában görög holttestekből rakott, határdombot emelt a hódításainak.

1169-ben megszületik Alexiosz, Mánuel bizánci császár fia, akit már 1172-ben császárrá koronáznak. Felbontja a jegyességet Mária lánya és Bála herceg között, és Bélát összeházasítja Ágnes antiochiai hercegnővel.

         1173-ben Bélát magyar királlyá koronázzák. Béla a görög műveltséggel nem sajátította  el a görög romlottságot. 1174-ben édesanyját Bizáncba küldi, testvérét, Gézát börtönbe záratja, ahonnan az osztrák herceghez szökik. 1176-ban III. Béla Sobesláv cseh herceggel szövetségben betör Ausztriába, mert II. / Jasomirgott / Henrik herceg Géza herceget nem adta ki.  1177-ben az osztrák herceg meghal, ezért Géza Sobeslavhoz szökik, aki Bálának kiadja, és az újra börtönbe zárja.

         1180-ban meghal I / Komnénosz / Mánuel bizánci császár. A trónon fia, II. Alexiosz követi. 1181-ben III. Béla sereget küld Dalmácia elfoglalására. A bizánci fennhatóság alatt lévő városok meghódolnak. Zára pedig ismét a magyarokhoz csatlakozik. 1182-ben megkoronáztatja fiát, Imre herceget, I. / Barbarossa / Frigyes császár jegyesét. II. Béla még ebben az évben visszafoglalja a bizánciaktól Nándorfehérvárt és Barancs várát.

         III. Bélával egy új királytípus jelenik meg Magyarországon. Fokozatosan megszűntette az uralkodás patriarkális jellegét. Diplomata módon, de ugyanakkor kérlelhetetlen szigorral járt el. Róla nem állíthatjuk, hogy az a nyílt és egyszerű jellem volt, mint lovagkirály apja, II. Géza. Bizáncban sokat tanult az uralkodás művészetéből, a arról, amit Szent László még úgy fejezett ki, hogy „az uralkodást nem lehet súlyos bűnök elkövetése nélkül előmozdítani”. Benne már nem élt a XI. századi és XII. század eleji uralkodók túlvilágra irányzott célkitűzése. Nem akart „felszentelt” király lenni és szerzetesi eszményeket követni.. Világias volt, gyakorlati észjárású és határozott.

         1189-ben, amikor I. / Barbarossa / Frigyes óriási keresztes hadával Magyarországra érkezik, biztosítja a sereg átvonulását és ellátását. Esztergom közelében III. Béla és felesége, Margit, fejedelmi fogadásban részesíti, és gazdagon megajándékozza a császárt. A királyné kérésére szabadon engedi Géza öccsét.  Még egy sereggel előre is küldi a keresztesek útjának biztosítására. A császár, viszonzásul, Nándorfehérvárhoz érve, a hajóit Bélának ajándékozza.    A magyar keresztesek többségét a király útközben hazarendeli.

         Az alattvalóival való személyes érintkezéstől is visszahúzódott. Először még ő is egy nagy tölgyfa alatt ülve hallgatta püspökeitől és tanácsosaitól a panaszos ügyeket. 1186-ban már kancelláriát szervezett, és elrendelte az ügyek írásba foglalását.

          Alapját vetve Magyarországon is a hivatalnoki-jogászi szellemű ügyintézésnek.

         Ebben a kancelláriában olasz, francia egyetemeket végzett magyar írástudók dolgoznak.     Közöttük az a P. magiszter, akinek a Gesta Hungarorumot köszönhetjük.

         1189-ben a király sereget küld Halicsba, hogy András herceget megsegítse. A következő évben Halicsot a magyar király feladja. András herceg hazatér.

         1190 körül először alkalmazzák címermotívumként a kettős keresztet. 1192-ben Váradon szentté avatják I. László magyar királyt.

         1192-95 között összeállítják a Pray-kódexet. Benne található a legrégibb összefüggő szövegű magyar nyelvemlék, a Halotti Beszéd és Könyörgés.

         1196-ban III. Béla keresztes hadjáratra szánja el magát, de betegsége ebben megakadályozza.

         Imrére hagyja a trónt, Endre fiára kincstár pénzét, hogy keresztes hadjáratot vezessen a pápának tett fogadalom szerint. A magyar dinasztiát ettől a kortól kezdve csak úgy emlegetik, mint, mint a „szent királyok nemzetségét”. Maga a Turul nemzetség is így nevezi magát, mint ahogy ez XIII. századi oklevelekből kitűnik. III. Béla kora, Anonymus művéből rekonstruálhatóan, már kétféle történetírói irány összegezésének kora. Anonymus megvetéssel utasítja el a regösök „csacska énekeit”, s ezért nem írja le sem a csodaszarvas-mondát, sem a Csaba-mondát. A származási mítosz lényegét azonban az Attilára való emlékezéssel, és az örökség jogán való honfoglalás előadásával mégis megőrzi.

         1196. április 23-án meghal III. Béla. Székesfehérvárott első felesége mellé temetik.

IMRE KIRÁLY

                                                            1196 –1204

 

         András herceg a keresztes hadjáratra kapott pénzt erős magánhadsereg kiépítésére fordította a bátyja, Imre ellen. Varasd közelében, a Dráván túl, Endre tartományrészén, állt szemben egymással a két sereg, amikor az alábbi jelenet lezajlott.

Imre király hátraparancsolta kísérőit, és csupán egy pálcát fogva a kezébe, egymaga lépett a csoport elé, mely öccsét körülvette: - Meglátom, ki az, aki a kezét fel meri emelni koronás királya ellen?

         S amikor a meglepetéstől mindenki néma és mozdulatlan maradt, megragadta öccsét, elrántotta kísérőitől, és a maga emberei közé vezette. Endrét bilincsbe verték és börtönbe zárták. Endre német feleségét pedig hazaküldte apjához Ausztriába.

    Az esetet egy nem magyar Tamás, a spalatói egyház papja meséli el.

         1204 szeptemberében már halálát érezte Imre király. Sietett kisfiát, az ötéves III Lászlót megkoronázni. S amikor az ő ideje letelt, nagylelkű gesztussal szabadon bocsátotta öccsét, és fia a fia gyámjának és az ország kormányzójának tette meg. Hősiességre hajló, nagylelkű ember volt, akinek alakja csak a XVIII. századi iskoladrámákban jelenik meg.

II. ANDRÁS

                                                             1205 – 1235

         Felesége a Németországból való Gertrudis úrnő volt, akinek Bélát, Kálmánt és Boldogságos Erzsébetet nemzette. De fájdalom, az említett úrnő, kétségtelenül az emberi nem ősellenségének tanácsára, Bánk bán, ennek a nagyságos főembernek a feleségét kiszolgáltatta egyik idegenből jött testvérének, hogy vele csúfot űzzön. Emiatt ez a Bánk bán, aki Bor nemzetségéből eredt, kardját a királyné vérével irgalmatlanul bevérezte, és rettenetes sebet ejtve rajta, megölte. Halála miatt siralmas szó hangzott egész Pannóniában, és Bánk bán egész nemzetségében kárhozatos és rettenetes vérontás következett.

         Ezután András király a pápa úr parancsára meglátogatta a Szentföldet. Ezt a parancsot akkor kapta, amikor még herceg volt. Ő ugyanis apjának fogadalmát teljesítette és váltotta be. És ott, a Szentföldön, Babilónia szultánjával szemben a keresztények hadseregének kapitányává és vezérévé teszik meg. És azután dicsőséges győztes lesz.

         Három hónapig időzött ott. Végre a királyi kincstárat kiürítve megszerzi különböző szentek ereklyéit. Tudniillik Szent István első vértanú koponyáját, Boldogságos Margit szűz és vértanú koponyáját, Boldogságos Tamás apostolnak és Szent Bertalannak a jobb kezét, valamint Áron vesszejéből egy darabot, és egyet azon hat vödör közül, amelyekben Krisztus urunk a vizet borrá változtatta.

         És visszatért Magyarországra a szentek drága kincseivel, és országát virágzó állapotban találta. Ezt azonban nem saját érdemeinek, hanem azon szentek érdemeinek tulajdonította, akiknek ereklyéit magával hozta.

         Kilenc év elteltével aztán a király Erzsébetet, nemes lelkű leányát egy nemes férfiúhoz, Türingia őrgrófjához, Lajoshoz adta hozzá Ez sok évvel azután, őhozzá hasonlóan, keresztes vitézként áhítatosan Jeruzsálembe ment, és ott Krisztushoz költözött.

         II. András király pedig az Úrnak ezerkétszázharmincötödik esztendejében, uralkodásának harmincadik évében költözött az Úrhoz. Teste az egresi monostorban nyugszik. /Ma a tihanyi monostorban./

 

AZ 1222. ÉVI ARANYBULLA

 

         Hogy évenként a szent király ünnepén, hacsak nem akadályoz bennünket váratlan nehéz ügy, avagy betegség, Fehérváron tartozunk ünnepelni. És ha mi jelen lenni nem tudnánk, a nádor kétségtelenül ott lesz helyettünk. És az összes serviensek, akik akarnak, oda szabadon eljöhetnek.

         Azt is akarjuk, hogy sem mi, sem a mi utódaink valamely hatalmas kedvéért servienseket soha el ne fogassanak, vagy azok birtokait fel ne dúlják, hacsak előbb meg nem idézték, és bírói úton el nem ítélték őket.

         Ha valamely serviens fiú nélkül hal meg, birtoka negyedrészét leánya örökölje, a többiről úgy intézkedjék, ahogy akar. És ha egyáltalán semmi nemzetsége nincs, a király fogja azokat birtokába venni.

         Semmiféle adót, sem „szabad dénárokat” nem fogunk szedni a serviensek birtokai után….

         Ha pedig a király az országon kívül akar hadat vezetni, a serviensek ne tartozzanak vele menni…Ha azonban az ellenség részéről jön sereg az országba, mindnyájan egyetemlegesen menni tartozzanak.

         Ha vendégek, tudniillik előkelő emberek jönnek az országba, az ország tanácsa nélkül méltóságokra ne emeljék őket.

         Egész megyéket vagy bármiféle méltóságokat örök tulajdonul vagy birtokképpen nem adományozunk.

         A tizedet senki sem tartozzék pénzben megváltani, hanem ahogy a föld hozza a bort vagy termést, úgy kell fizetni.

         Kamaraispánok, pénzverők, sótisztek és vámszedők, az ország nemesei izmaeliták és zsidók ne lehessenek.

    Birtokokat nem szabad az országon kívüli személynek adományozni.

         E négy jobbágyon kívül – tudniillik a nádor, a bán, a király és a királyné udvarbírái – senki se viselhessen két méltóságot.

         Azt is elrendeltük, hogy ha mi vagy utódaink közül valaki valamely időben, ezen rendelkezéseink ellen akarna cselekedni………a jelenben és a jövőben mindörökké szabadságukban álljon, hogy a hűtlenség minden vétke nélkül nekünk és a mi utódainknak ellenállhassanak és ellentmondhassanak.

/ Részletek a bullából. /

                                                          IV. BÉLA

                                                   1235 – 1270

         „Utána fiát, Béla királyt október tizennegyedikén, vasárnap, amikor ezt éneklik:

         - Adj, Uram, békét! – megkoronázták Szent Péter fehérvári egyházában, melyet ő maga szenteltetett fel. Öccse, Kálmán herceg vitte mellette tisztességgel a királyi kardot, Dániel rutén herceg pedig igen nagy tisztelettel járt előtte és lovát vezette. Harmincöt évig uralkodott.

         Az úr 1241. esztendejében Béla uralkodása alatt a mongolok vagyis a tatárok ötszázezer fegyveressel törtek be Magyarországba. Béla király a Sajó folyónál hadakozott ellenük, de legyőzték. Ebben a csatában szinte Magyarország egész hadinépe, lovagsága odaveszett. Maga Béla király a tengerig menekült, s a tatárok kegyetlenül üldözték.

ROGERIUS, nagyváradi kanonok emlékiratából:

         „Az osztrák herceg, amikor a királyt kénye-kedve szerint hatalmában tartotta, megfontolt ravaszsággal azt a pénzösszeget követelte tőle vissza, amelyet a király egykor tőle kicsikart.” Ez az az összeg, amelyet Endre és Béla még 1235-ben fizettetett Frigyessel.

         „A király nem tudott addig kimenekedni a kezéből, míg annak a pénznek egy részét készpénzben, másik részét arany-és ezüstmarhákban ki nem fizette neki. A másik rész fejében birodalmának három, az országgal határos megyéjét adta neki. És jóllehet az arany-és ezüstmarhák nagyobb értékűek voltak, a herceg mégis csak kétezer márkába számította a drágakövekkel együtt.”

         „A herceg megtudván, hogy futnak már mind a magyarok, nagy katonaságot gyűjtött, és beküldte Magyarországba. És így a tatárok a Duna túlsó partját pusztították, a németek pedig az innenső parton zsákmányoltak., s tehetségük szerint gyújtogattak a falvakban.

         Nem elégedett meg azzal, amit a királlyal tett, hanem ezektől a menekülő magyaroktól is követelt bizonyos pénzösszegeket…Mivel pedig a menekülő németek és magyarok bővelkedtek pénzben és más értékekben, élt a jó alkalommal, és gyalázatos módon az utolsó garasukig kifosztotta őket. És a szerencsétlen magyarokat keserves harapásokkal nyelték el az éhes fogú vadállatok, és azután pedig mezítelenül vetették és dobták ki őket a puszta földre.”

         Ezután Béla király visszatért a tengerparti részekről. A magyar nemzet csatában megölte Újhelynél Frigyes osztrák herceget, a harcias férfiút. Szeménél szúrták át. Noha a herceg odaveszett a háborúban, Béla király és a magyarok nem nyertek győzelmet.

         IV. BÉLA pedig egyre írta leveleit a pápának, igyekezve Európa összefogását felkelteni: „Krisztus nevének eme káromlói nem elégszenek meg a mi határainkkal, hanem arra készülnek, hogy minden keresztény országot vadállati dühöngő kegyetlenséggel letiporjanak…arra kérjük tehát Szentségteket, hogy….más keresztény fejedelmek országaiban is hirdessen keresztes hadjáratot, megértetve velük, hogy ez a veszedelem az egész kereszténység meggyalázásával fenyeget.” /1242. január 9. /

         Az öreg IX. Gergely pápa halála előtt nem sokkal sírva olvasta ezt a levelet, de már segíteni nem tudott. Osztrák földön, Niederaltaichban, lelkiismeretesen dolgozó évkönyv-írók, minden érzelem nélkül tárgyilagosan jegyezték fel – egy kissé elsietve -, hogy: „Magyarország harmad félszáz évi fennállás után elpusztult.”

         Az utódának, IV. Ince pápának írt levelében, amit már 1250-ben fogalmazott, így összegzi a tapasztalatokat: „…a tatárok miatt, akiktől félni a háborús tapasztalat tanított meg, mint a többi olyan nemzetet, s akiken már keresztül gázoltak. Országunk főpapjaival és előkelőivel tanácskozva jónak láttuk, hogy Krisztus helyetteséhez és az ő testvéreihez meneküljünk, mint egyetlen, és a kereszténység végső szorongattatásában végső védelmezőhöz, hogy általunk Rátok is és a többi keresztényekre is be ne következzék az, amitől tartunk. Mert napról napra jönnek hozzánk a hírek a tatárokról, hogy nemcsak ellenünk készülődnek, amiért ekkora csapás tán is vonakodtunk meghódolni, holott minden más nemzet, mely ellen erejüket megmutatták. Oroszország, a brodnikok, Bulgária, amelyek azelőtt jórészt a mi hatalmunk alá tartoztak, mind adófizetőkké lettek – hanem az egész kereszténység ellen.”

         Főleg két dolog miatt írunk: hogy ne vádolhassanak lustasággal, se hanyagsággal. A készség dolgában ezt mondjuk: Azt már megmutattuk, amikor magunkat és mieinket kitettük a tatárok soha nem látott erejének és furfangjának. De hanyagsággal sem vádoltathatunk, mert a szóban forgó ügyben megkerestük a kereszténység három legfőbb udvarát, Tudniillik a Tiéteket, a császárét, és megkerestük a franciák udvarát is, de mindezektől semmiféle vigaszt vagy segítséget nem kaptunk, csak szavakat.”

         Mi pedig ahhoz folyamodtunk, amihez lehetett, és a kereszténység érdekében megalázva királyi méltóságunkat, két leányunkat a rutének két hercegéhez, a harmadikat meg Lengyelország hercegéhez adtuk nőül, hogy tőlük és más keleti barátainktól megtudhassuk a tatárok titkolt terveit. Befogadtuk a kunokat is országunkba, és sajnos pogányokkal védelmeztetjük országunkat, pogányokkal tiportatjuk le az ország ellenségeit. Sőt, a kereszténység érdekében elsőszülött fiunkat kun leánnyal házasítottuk össze…”/1250. nov.11./

         Ezek után IV. Béla király az Úr 1260. évében fiával, Istvánnal és Alpár kun vezérrel együtt nagyszámú sereget gyűjtött össze Morvaország táján Ottokár cseh király ellen. De július tizenharmadikán vereséget szenvedett és Hainburg felé menekült. Békeszerető ember volt ugyanis, hadakban, csatákban nem volt szerencséje.

     Az Úr 1263. évében a nép maga-magát ostorozva futkosott mindenfelé.

     A király az Úr 1270. évében halt meg május harmadikán, pénteken. A szent kereszt megtalálásának napján, a budai szigeten. Testét Esztergomban temették el a minorita testvérek egyházában, amelyet még életében költséges és szép munkával építtetett a dicsőséges szűz tiszteletére. Ott nyugszik boldogan Mária nevű feleségével, a görög császár leányával és legkedvesebb fiával, Bélával együtt.

         Virtusokkal teljes férfiú volt, akinek emlékezete minden magyaroknak és sok más nemzetbelieknek szájában édes, mint a méz mai napiglan.

Testét Fülöp esztergomi érsek, igazság ellenére, kihantoltatta az említett egyházban, és igaztalanul a saját székesegyházában temettette el. Ezt az ügyet sokáig perelték a pápa előtt, végül is a minorita testvérek tisztességben és teljességben visszanyerték. És a dicsőséges Szűz oltára előtt temették el, ahol ezek a szép versek olvashatók:

Mária-oltáron, nézd, nyugszik a sírban e három:

  Béla, neje s herceg – örvendjenek ők az egeknek!

   Míg lehetett, ült trónja felett a királyi hatalomban:

     Csalfa lapult, szent béke virult, becsület vala ottan.

    V. ISTVÁN

1270 – 1272

         Utána az Úr 1270. esztendejében fia, István kezdett uralkodni egész Magyarország felett. Ez a Rábca folyónál emberül legyőzte és megszalajtotta Ottokár cseh királyt, aki csehekkel, osztrákokkal, brandenburgiakkal és sok mindenféle néppel hatalmasan tört be Magyarországba. Azután Viddin városát vívta meg, legyőzve a bolgárokat, és királyukat szolgálatra kényszerítette. – Két esztendeig uralkodott, és országlásának harmadik évében halt meg a nagy szigeten. a Boldogságos Szűz egyházában van eltemetve a budai szigeten, a Begináknál.

         Tulajdonképpen ő volt az, aki Magyarország sorsát szilárd kézzel a távolabbi jövő a következő évszázad felé irányította. Mintha csak tudta volna a szomorú igazságot, hogy ő az Árpád-ház utolsó igazi király-egyénisége. Tudtán kívül talán, de még arról is gondoskodott, hogy a Turul-nemzetség kihalása után az ő leányági ivadékai jussanak a trónra a nápolyi Anjouk révén. Ösztönösen helyes külpolitikája révén pedig sohasem született volna Nagy Lajos király, és Magyarország jelentősége nem emelkedett volna tovább. Ugyanolyan vitéz természet volt, mint elődei, mint Szent László és I. Béla…

         Magyarországon ekkor jött el az idő, amikor a legfőbb rend, az „országbárók” rendje tartományúri hatalomra törekedet. Az Árpád-ház, a Turul nemzetség ősi tekintélye sem volt olya varázslatos a szemükben, mint ahogy Anonymus gesztájából ez még a nemesi öntudat mellett kitűnik.    A leggazdagabb családok közül már csupán a Csákok és az Aba –nemzetség volt a régi honfoglalók ivadéka….Ezek előtt az oligarchák előtt nem volt varázsa azoknak az erősödő, új fogalmaknak, melyek pedig éppen ekkor, V. István uralma idején tűnnek fel az oklevelekben.

        A „corona” és a „patria”/ a haza / dicsőségéért, a királyért és a hazáért vállalt szenvedések, a hozzájuk való hűség a várjobbágyokra, a serviensekre, a későbbi köznemesekre voltak jellemzőek, amelyek az ország gerincét alkották évszázadokon át.     Létrehozzák a ”nemesi nemzetet”, amelyet a „szent korona” eszméje fogott össze.

/ Képes Krónika és Dümmerth Dezső nyomán. /

 

                                                       IV. /KUN/ LÁSZLÓ

                                                         1272 – 1290

         Követte fia, László, és megkoronázták ugyanabban az esztendőben, amikor atyja meghalt, vagyis az úr 1272. évében.

         Ez a László a császár hívására az Úr 1276.esztendejében a morvaországi csatában megölte az említett Ottokár királyt.

         Ezután az Úr 1282. évében Oldamér kun vezér összeszedte a kunok seregét és a Hód nevű tónál ellenség módjára tört Magyarországra, hogy uralma alá hajtsa. Ellenében László király vitéz Józsua gyanánt indult harcba nemzetéért, országáért. Amikor azután a harc a felek között nagyon heves lett, Isten kegyelméből hirtelenül és váratlanul záporeső támadt a pogányokkal szemben. Ezek íjukban és nyilaikban bizakodtak, de a sűrű eső miatt – a próféta szavai szerint – olyanok lettek, mint a föld ganéja. Isten segítségével László király így nyert diadalmat.

         Végezetül a megmenekült kunok közül kevesen a tatárokhoz futottak. És ezeknek ösztökélésére az Úr 1285. évében a tatárok másodízben is bejöttek Magyarországba, és egészen Pestig mindent kegyetlenül fölégettek.

         László király felesége apuliai Károly király leánya volt. Ő azonban megvetette a házastársi nyoszolyát és kun lányokkal hált: Édua, Köpcsecs és Mandula volt a nevük. Volt sok más ágyasa is. Szerelmüktől a szíve méltán megromlott. Bárói és országának nemesei meggyűlölték.

         Ezen felül eljött ellenére a fermói Fülöp apostoli legátus, mivelhogy kun módra és nem katolikus szokás szerint élt. Ez megtiltotta a magyaroknak, hogy magyar szokás ellenére szakállukat borotválják, hajukat megnyírják, és hogy kun süveget viseljenek, ami Magyarországon már szokássá vált. A királyt is kiközösítéssel fenyegette. Ha nem gyűlöli a pogányokat, nem követi a keresztény szokásokat és nem él házastársi nyoszolyában. De mit sem érvén el a királynál, hazatért.

         Ezután rövidesen az Úr 1290. esztendejében, nem sokkal Szűz Szent Margit vértanú ünnepe előtt, a kőrösszegi vár közelében maguk a kunok nyomorúságosan megölték…

         E királynak idején Magyarország nagyságos dicsőségétől kezdett lehanyatlani.     Megmutatják ezt az alábbi estek és történetek. Belső háborúságok támadtak, városokat romboltak le, falvakat égettek porrá, a béke és egyetértés teljességgel megszűnt. A gazdagok elszegényedtek, az ínséges szegénység miatt a nemesek elparasztosodtak. Abban az időben a taligát, vagyis a kétkerekű kocsit a nép László király szekerének nevezte. Mivel a folytonos rablás miatt az igavonó barmok megfogyatkoztak az országban, barmok módjára maguk az emberek vonták a taligát az állatok helyett.

                                                               III. ANDRÁS

                                                           1290 – 1301

         IV. László király halála után tizennyolcad napra a velencei András herceget koronázták meg, aki még László király életében hoztak be Magyarországra.

         Lássuk hát ennek az András királynak a származását és születését! Mily oknál fogva érdemelte ki a magyar koronát?

         Amikor ugyanis II. András király, IV. Béla király és Kálmán herceg atyja, első feleségének megölése után, az egyház parancsa szerint áthajózott a Szentföldre, hogy az úr sírját megvívja, ott győzelmet nyert és tisztességgel visszatért.

         Végül Itáliába ment, és egy ízben az estei őrgróf nagyszerűen vendégelte. Tudta az őrgróf, hogy a király özvegy, ragyogó szép leányát szép öltözetben állata a király elébe. Látta a király, hogy a leány szép és szemeinek tetszetős, minthogy amúgy is nősülni akart, még ugyanaznap házasságra lépett ezzel a kisasszonnyal, és magával vitte Magyarországra.

         András király halála után ez az úrasszony haza akart térni atyjafiaihoz. Összehívta Magyarország főembereit, az érsekeket, püspököket és nyilvánvaló jelekkel bizonyította, hogy gyermekkel terhes, és így tér haza, Este nevű földjére.

         Itt atyjánál fiúgyermeket szült, akit a keresztségben Istvánnak neveztek. Úgy tartották és nevelték, hogy a magyar király fia. Hosszú hányattatás után egy Velence városbeli hatalmas, gazdag polgár, tudván és meggyőződvén arról, hogy ez a magyar király fia, feleségül adta hozzá a leányát, és minden jószágának részesévé tette.

Így született István fia, kit atyja után Andrásnak nevezett.

         Amikor azután László királyt megölték, az ország bárói szerencsésen megkoronázták András herceget. Uralkodásának második évében nagy sereggel legyőzte Ausztriát. Országlása alatt némely nemesek, nevezetesen Henrik, János és Henrik bán, Ujlaki Pócs fia, Ugrin és sokan mások, András király sérelmére, VIII: Bonifác pápától kértek királyt.

         Az Árpád-nemzetség legnagyobb alakjai, mintha csak korai előképei lennének a 19. század, a reformkor vívódó lelkű, Kölcsey–és Széchenyi-szabású egyéniségeinek, akiknek egész életük egy volt nemzetük sorsával.. És álmatlan éjeik homályából is ragyogó eszmék és tettek születtek. A különbség annyi, hogy az Árpádok korának társadalomszervezete nem bontotta fel a kormányzás és a művelődés feladatait. A kormányzó testületeikben még alig-alig  tűnik fel egy-egy kiművelt, segítségre alkalmas emberfő.

          Az Árpádok a kormányzás gondja még a király vállain nyugszik Magyarország, ahol nem alakult ki nyugati mintájú hűbériség, hatalommegosztás. Ezért van, hogy a legnagyobb tehetségeik alakja lenyűgöző magasságban rajzolódik elénk. A kardforgatás és az államszervezés művészetében éppen úgy, mint az esztergomi és budai várépítkezések ormán.

         De ezek a mitikus, legendás hősökké változó alakok nem azért lettek maradandó emlékűek, mert nem felülről jövő udvari kényszer, feudális elnyomás, papi kegyesség eröltette őket a nemzetre, hanem azért, mert az alattvalók legmélyebb rétegéig nyújtották ki segítő kezüket. Szegényeket istápoltak, üldözötteket védelmeztek, sérelmeket orvosoltak.    Sírjaiknál elsősorban nem a főrendek tolongtak, hanem a szegény néposztály betegeinek, elesettjeinek sokasága keresett gyógyulást.

         Hivatástudatukból, eszmevilágukból azonban sok minden öröklődött át közvetlenül a család kihalása után a nemzetet sokáig képviselő nemességre. Elsősorban a hun hagyomány és a korona-eszme révén. A nép naiv áhítata a dinasztikus hősökből mondai személyeket formált. Példájuk az egész magyar társadalmat átjárta.

         Miután megszilárdítottak egy országot és felneveltek egy nemzetet, nem maradt több tennivalójuk. Ha tovább élnek, bábkirályok lettek volna vagy abszolút módon uralkodó zsarnokok, akik tönkreteszik őseik emlékét. De így, mint okos és önérzetes drámai hősök, a kellő pillanatban vonultak vissza a történelem színpadáról…

/ Dümmerth Dezső nyomán /

 

                                        HARC A MAGYAR KORONÁÉRT

Károly Róbertet ideiglenes koronával Esztergomban királlyá koronázzák. /1301 / Vencel trónörököst a kalocsai érsek Székesfehérvárott a Szent Koronával koronázzák.

VIII. Bonifác mindkét uralkodót a színe elé idézi. / 1302 /

VIII. Bonifác Károly Róbertet ismeri el jogos utódnak. / 1303 /

III. Ottó alsó-bajorországi herceget a szent koronával Székesfehérvárott királlyá koronázzák. /1305 /

III. Vencel cseh királyt 1306-ban meggyilkolják.

III. Ottó 1307-ben lemond a magyar koronáról.

A rákosi országgyűlés Károly Róbertet ismeri el királynak. /1307 /

I. Károlyt a Szent Koronával Székesfehérvárott harmadszor is megkoronázzák. / 1310 /

   

ANJOU KÁROLY RÓBERT

                                                          / 1307 – 1342 /

         V. István magyar király Mária nevű lánya II. Anjou Károly Nápoly és Szicília királyának a felesége volt. I. Károly még IV. Bála életében jegyezte el annak unokáját, Máriát, V. István „ifjabb király” leányát. A magyarokkal kötött szövetség egészen világos céllal jött létre: „a németek és a Németországhoz tartozók ellen, és minden lény ellen, akik az egyház hűségén kívül állnak.”

I.Károly a bíborosi kollégiumnak V. Istvánról a következőket írta:

         „A szent és nagy királyok ivadéka. Hatalmas, harcias és a keresztény hit, valamint a római szentegyház ellenségeivel kipróbált fejedelem.” 1270 tavaszán Mária megérkezik Nápolyba, és egy év múlva életet ad egy új Anjou Károlynak, a harmadiknak, Aki később Martell Károly néven őse lesz a magyar Anjou –háznak.

         Döntő volt az is, hogy a cseh /Vencel/ V. László, dorbézolt, tivornyázott a királyi székhelyen. Ráadásul még sokan éltek azok közül, akik emlékeztek II. Ottokár Magyarországot bekebelező szándékára.

         Eközben Henrik fiai és némely más nemesek Ottót, Bajorország hercegét hozták be Magyarország királyának.

         Azt sem szabad elhallgatnunk, amikor az említett Ottó herceg a szent Koronát Magyarországra hozta, ellenségeitől való féltében egy csobolyóba záratta. Amikor emberei kíséretében az éjszaka csendjében lovagolt az országúton, amerre igen sok utas járt, a csobolyó a nyereg szíjáról eloldódva leesett, és senki sem vette észre. Utóbb aztán hajnal virradtával, észrevették, hogy nincs meg az értékes kincs, amilyen sebesen csak tudtak, megrémülve visszafelé vágtattak nagy sebesen. A koronát a sok járókelő között, az országút közepén, senkitől fel nem fedezve megtalálták.   Pannónia nem vesztheti el angyal adta koronáját!

         A Vencel által elvitt koronát visszakérte, és az Úr 1305. évében a Szent koronával Székesfehérvárott királlyá koronázták. Rövid időn belül jónak látta, hogy Erdély földjét is meglátogassa, de Kán László vajda őt elfogatta, és sok napon keresztül megkötözve a várában tartotta. Ilyen szerencsétlen sorsra jutott, utána pedig kiűzték Magyarországból.

Minthogy tehát a gyermek Károly az ország támogatása nélkül tartózkodott Hungáriában,   Gentilis testvért a pápa teljes felhatalmazásával Pannóniába jött az Úr 1308. évében. ..Egy évet töltött itt el, és az Úr 1309. évében rettenetes határozatot hirdetett ki: az ország nemeseit átokkal sújtotta, a szegényeket és a gazdagokat pedig egyetemlegesen és szigorúan eltiltotta a szentségektől. Ét ezt azokkal a nemesekkel tette, akik, akik a fent említett királynak nem akarták visszaadni királyi és királynéi jogokat, és még csak királynak sem nevezték.

         Kán László erdélyi vajdát pedig külön kiközösítéssel sújtotta, mert jogtalanul magánál tartotta az ország koronáját.

         Ezért amikor az említett nemesek a holtak tetemét a temetőkőn kívül látták heverni, keserű és felzaklatott lélekkel összegyűltek Pest környékén, Rákos mezején, …és a már többször említett Károlyt egyhangúlag elfogadták királyuknak, majd Albába siettek, és ünnepélyesen és örömmel megkoronázták a László által visszaadott Szent Koronával.

         Az Úrnak 1312. esztendejében, amikor a király Sárosnak nevezett várát. Trencséni Máté ostrom alá vette. A király a Szepességbe vonult vissza. a szepesiek pedig szerencsére adtak neki gyalogos és lovas katonákat, és segítségükkel a király nagy merészen megtámadta ellenségeit. Ezek pedig időközben a Kassának nevezett várost kezdték vívni Amadé nádor halála miatt, akit Kassán a kassai németek, vagyis inkább szászok ártatlanul meggyilkoltak.

         Amikor a kémek jelentették a király jövetelét, ezek bátran otthagyva a várost, a király serege elé vonultak. A király ezalatt a Hernád környékén egy völgyben seregével együtt előbb a gyónás szentségében részesült, és a feloldozást elnyervén, magához vette az Úr testének szentségét…, és minden tekintetben felkészültek a halálra. Egy pénteki napon igen kemény ütközetet vívtak. A tatárok ideje óta nem volt ilyen Magyarországon. És jóllehet a király oldalán többen estek el, mégis a király nyerte el dicsőségesen a győzelmet. Hisszük és valljuk, hogy ez Isten akaratából történt az Úr 1312. esztendejében.

         Az Úrnak 1315. esztendejében Mária úrasszony, aki lengyel származású volt, Temesváron élete folyását bevégezte….1318. esztendőben  feleségül vette Beatrix úrasszonyt, a cseh király nővérét, de ő még ugyanezen esztendő alatt elszenderült az Úrban, és Váradon a székesegyházban temették el.

          Az Úrnak 1320. évében feleségül vette a lengyelek királyának Erzsébet nevű leányát, akitől egymás után három fia született: Károly, László és Lajos. / Zách Felicián merénylete és megtorlás. /

         Addig, amíg ez meg nem történt, Károly király kedvező szelekkel hajózott…De a forgandó szerencse már elfordította tőle az arcát, búcsút mondva hátat fordított neki, mert mindenfelől háborúk támadtak, serege vereséget szenvedett. Lábának, kezének fájdalma is szerfölött gyötörni kezdte.

         Ugyanabban az évben, a méltatlan emlékezetű Felicián elpusztult, tudniillik az Úr1330. évében a király nagy hadsereget gyűjtött. Maga a szeptember havában Bazarábnak, az oláhok vajdájának földjére kelt át, hogy Bazarábot földjéről elkergesse, bár ez a fejedelem mindig hűségesen megfizette az adót, amelyre kötelezve volt. Bazaráb ezt üzente a királynak tisztes követek útján:

          „Mivel te, uram királyom, fáradoztál a sereg összegyűjtésével, fáradságod kárát hétezer ezüst márkával fogom megtéríteni. Békésen átadom neked tartozékaival együtt magát Szörényt is, amelyet erőszakkal kaparintottál kezedbe. Ezen felül az adót, amellyel tartozom koronádnak, híven megfizettetem neked minden évben. Fiaim közül is egyet udvarodba fogok küldeni saját pénzemen és költségemen, hogy neked szolgáljon. De fordulj vissza békében, és személyedet óvd meg a veszélyektől, mert ha tovább jössz, nem kerülheted el a veszélyeket.”

         Ennek hallatára a király fönnhéjázó elmével e szavakban tört ki, mondván a követeknek:     „Így mondjátok meg Bazarabnak! Ő az én juhaim pásztora, rejtekéből a szakállánál fogva húzom elő!”

         Ekkor egy hűséges báró, név szerint Dancs, Zólyom és Liptó ispánja, így szólt a királyhoz:

         „Uram, nagy alázattal és a te tisztességedre szól hozzád Bazaráb. Viszonozd ezt leveledben a királyi jóság jóindulatával és a kegyelem teljes szeretetével!”.

         De a király csak elismételte fentebb mondott fennhéjázó szavait. A józan tanácsot félretéve, máris tovább indult a harcra készen. De mivel neki és embereinek ismeretlen földön, a havasok és erdős hegyek között nem tudott élelmet szerezni, egyszerre szenvedni kezdtek az éhségtől a király, a katonák, de még a lovak is. Emiatt fegyverszünetet kötött Bazarábbal. És az hitét adta, hogy engedelmeskedik a királynak. Továbbá, hogy a biztonságos visszatérést enged a királynak és embereinek. Megmutatja a helyes utat. A király gondtalanul visszaindult, bízván a hitszegő szakadár hitében.

         Olyan útra érkezett egész seregével, amely körbefut. Mindkét oldalán meredek partok zárták körül. S elöl, ahonnan a szóban forgó út már szélesebb lett, az oláhok több helyen erős torlaszokkal rekesztették el. a király és az övéi pedig nem is gondoltak semmi ilyesmire.

A partokon fönt az oláhok megszámlálhatatlan sokasága futkosott. Dárdákat dobáltak a király seregére, amely a mélyútnak a fenekén volt. Nem is leget azt útnak nevezni, hanem valami szűk hajónak. A tolongásban mindenfelé hullottak a legderekabb lovak a vitézekkel együtt. Hiszen a meredek fal miatt egyik oldalon sem tudtak az út partjaira fölkapaszkodni az oláhok ellenében, és továbbhaladni sem tudtak, a menekülésre sem volt módjuk az elébük rakott torlaszok miatt. Teljességgel olyanok voltak, mint a varsában vagy hálóban megfogott halak. Hullottak az ifjak, az öregek, főemberek és hatalmasok válogatás nélkül. Ez a szerencsétlen állapot péntektől hétfőig tartott.

         Elesett itt három prépost. Valamennyien kiitták a rettenetes halál poharát. Agyvelejükbe irgalmatlanul faékeket vertek.

         A király pedig elcserélte címeres fegyverzetét Dénes-fia Dezsővel. ezt pedig, mivel azt hitték róla, hogy ő a király, kegyetlenül legyilkolták. A király kevesedmagával tudott megmenekülni néhány hű emberének védelme alatt.

         A hadsereg körül hullottak az oláh ebek, mint a legyek. Elvesztették az utolsó kenet kegyelmét, mivel keresztény népet és Krisztus felkent papjait öldökölték irgalmatlanul.

Bazarád és nációja olyan volt, mint egy ősember - horda. Öt évszázad múlva, ennyit fejlődött az oláhság, Nagyszeben magyar lakosságát is kiirtja, mind egy szálig, az akkor már görögkeleti papok által uszított románság. Mindegy volt, hogy vademberként, vagy immár civilizált keresztényként a magyart már sok ízben, az utolsó emberig meg tudta volna fojtani egy kanál vízben. Horia és Kloska a 18. században, 1848 – 49 - ben az erdélyi harcokban, nem szemtől szembe, de hátulról segítik ledöfni a magyar szabadságot.

         Fejlődnek azért, mert a 14. században csak faékeket vernek a főpapi koponyákba, 1849-ben Vasvári Pál fiatal szívébe már karót vernek. Aztán jön a huszadik század, amelyben az egész nemzet szívébe verik ezt a karót, a civilizált nyugat segítségével Trianonban. 1945-ben Erdély magyarlakta falvaiban a lefejezés lesz a román divat. Mint szóljanak, ez a gyanús, hogy nem szólnak, a románok által önszorgalomból elpusztított százezrekért – a zsidók.    

          Az Úr 1335. évében János cseh király és fia Károly, meg a lengyelek királya, Kázmér, Magyarországra, Visegrád várába jött Károly királyhoz, hogy ott örök békeegyezséget kössenek. Az meg is történt. A cseh király ebédjére Magyarország királyának bőkezűségéből mindennap kétezer-ötszáz kenyeret adtak, és a királyi étekből is bőségesen. A lengyel király ebédjére pedig ezerötszáz kenyeret és élelmiszert bőségesen. Borból 180 hordót mértek ki. Magyarország királya különböző drága ékszerekkel is megajándékozta a csehek királyát: ötven ezüst korsóval, két tegezze, két övvel, egy csodálatos sakktáblával, két felbecsülhetetlen értékű nyereggel, egy szíjas tőrrel, amely kétszáz ezüstmárkát ért, meg egy csodálatos gyöngykagylóval. Mivel a lengyel király adófizetője volt a csehek királyának, s mivel Károly, Magyarország királya feleségül bírta a lengyel király nővérét, Magyarország királya, Károly,  ötszáz márka legfinomabb aranyat adott neki, hogy megváltsa őt a cseh királynak fizetendő adózástól. Elhatározták itt azt is, hogyha e három király közül bármelyiket vagy országukat valami ellenség támadná meg, a többiek kötelesek segítségére sietni. És ezt egymás között nagy eskükötéssel is megerősítették.

 

                                                    

                                                          I. NAGY LAJOS

                                                              /1342 –1382/

         A százéves háború kezdetén /francia - angol öldöklés / lépett a magyar trónra a második, de valójában az első és utolsó igazán magyarnak nevezhető Anjou–király: I. Lajos. Ő volt az, a „modern” idők ellenére még ébren tartotta a lovagság eszméjét, annak francia-magyar ötvözetét. A magyar Anjou-háznak ebben a magyar férfisarjában, még egyszer és utoljára egyesültek családjának legjobb hagyományai, emlékeztetve Szent Lajos királyra és az Árpád-házi, magyar Szent Lászlóra. Nem véletlen, hogy miután apja meghalt, és a székesfehérvári temetés után néhány nap múlva királlyá koronázzák, első útja Nagyváradra vezet, Szent László sírjához. Vonzódását az Árpád-házi királyideál után azzal is kimutatta, hogy pénzein megváltoztatta a Keresztelő Szent Jánost ábrázoló képet, s helyette Szent László képmását verette az érmekre. De hatott rá Árpád-házi Szent Erzsébet példája is, akiben a ferencesek az elődjüket vélték felfedezni. Ferences nevelője is volt Lackfi Dénes személyében. A korabeli magyar életfelfogás katonás jellege a papokon is meglátszott. Nemcsak azért, mert a főpapok is kardot kötöttek hadjáratok alkalmával, hanem abban az elszánt missziós tevékenységben, amit egyszerű ferencesek végeztek a pogány tatárok és kunok között, vállalva a vértanúhalált is.

         Nápolyi Róbert, ez a kortársak szerint is „szív – és kedélynélküli ember”, közvetlenül a halála előtt megváltoztatta Károly Róbertnek tett ígéretét, és halála után csak Johanna megkoronázását kérte, Endréét nem. Az Anjou család nápolyi ága nem akart magyar uralkodót a királyság élére. Petrarca éles szeme látta, és Johannára és Endrére úgy tekintett, mint „sok farkas őrizetére bízott két bárányra”. Boccaccio Endre herceget „kissé durvának” látta, de Johannát nem győzte dicsérni.  Ő lett a Johannát védő irodalom első lovagja, aki főleg abban látta érdemeit, hogy az udvarában milyen „szabad” életet honosított meg.

         A nápolyi eseményeket Valois Katalin, VI. Fülöp húgának akarata és befolyása irányította. Az avignoni pápai udvarra közvetlen befolyása volt Talleyrand kardinális révén, aki szintén a testvérbátyja volt, és aki a konzisztórium minden ülésén megjelent. Valois Katalin a saját fiát, Tarantói Róbertet szánta Johannának, aki ugyan már felesége volt Endrének.

         A herceg közben a legnagyobb megaláztatásban részesült. Attól kezdve, hogy Róbert király végrendelete ismeretes lett, mely szerint Endréből sohasem lesz király, egyenesen kinevették, megvetették, gúnyt űztek belőle. Lajos megtudta a nápolyi eseményeket, és a pápától követelte az öccse mielőbbi megkoronázását.

         Ekkor látogatta meg a kisebbik fiát Erzsébet királyné. Hízelegtek neki, ünnepélyesen fogadták, s főleg attól tartottak, ami a leghelyesebb lett volna: ha Endre az édesanyjával visszatér Magyarországra. Erzsébet végül is úgy látta, hogy a magyar követek túlságosan is sötét képet festettek a helyzetről, nincs okuk aggódni. Az különösen megnyugtatta, hogy Johanna felajánlotta: írjanak közös levelet a pápának Endre királlyá koronázása érdekében. /Lajos, Erzsébet és Johanna/

         Pedig akkor már Nápolyban elhatározták, hogy Endrének meg kell halnia. Erszébet a fia meggyilkolása után a pápának a következőket írta:

          „Mikor Nápolyban tartózkodtam, ott általánosan el volt terjedve, egy előkelő személy, kit most megnevezni nem akarok, értésemre adta és világos jelek is elárulták, hogy a fiam meggyilkolását tervezik.”

         Ugyanakkor Johanna, Valois Katalin támogatásában bízva, kihívó hangú levelet küldött VI. Kelemennek:

          „Méltóztassék tudomásul venni megmásíthatatlan szándékomat, hogy tisztelendő férjem uramnak a kormányt nem engedem át.”

         Végül olyan pápai döntés született, ami senkinek sem felelt meg. Bizonyos feltételek mellett, és csak „mint a királynő férjét”, Endre herceget is megkoronázzák. Lajosnak nem felelt meg, hogy az öccse árnyékkirály legyen. Johanna pedig azt kifogásolja, hogy az ő megkoronázásáról nem szól. A pápa válasza jellemző: Johannát jog szerint is megilleti az ország, ő koronázás nélkül is királynő. Az avignoni pápai udvar, a francia király befolyása alatt, Johanna pártján volt.

          Endréről, mint valóságosan uralkodó nápolyi királyról „jog szerint” nem akart tudni. Aymerik pápai legátus ismerte annyira a várost, hogy a pápa végül is hét előkelő férfit és négy nőt sorolt fel, akiket a nápolyi udvarból el kell távolítani, Endrét pedig meg kell koronázni. Bizonyára megismerte a merénylet tervét. Ha a koronázás megtörténik, a bűntény elmarad.

         A bűntény lefolyását a firenzei Villani krónikájában olvashatjuk. Bestiális, alattomos módon végeztek a tizennyolc éves fiatalemberrel.

         Kelemen pápa hiába kérte a francia királyt, sőt az új német császárt is, akinek a lánya, Margit már évek óta Lajos felesége volt, hogy tartsák vissza Lajost Nápoly megtámadásától. Hiába. Lajos nem úgy érkezett meg Itáliába, mint a német császárok, hódítva és rabolva. Ő csak a családi ügyet akarta elintézni, nem vágyott sem a Nápoly királya, sem Róma császára címre. Minden útjába eső várost küldöttséggel biztosította, hogy szándéka békés. Serege rendkívül fegyelmezetten vonult végig Nápolyig.

         VI. Kelemen pápa Avignonból hiába szólította fel az olasz városokat ellenállásra, nem volt elég tekintélye, a városoknak meg oka. Sőt, ismerve a történteket, Johanna megfenyítése ellen senkinek sem volt kifogása. A pápa a francia királlyal egyetemben attól félt, hogy Lajos elfoglalja a nápolyi trónt. Egyébként megillette volna, de egy ilyen nációnak nem szívesen lett volna uralkodója. Mélységesen megvetette Itália, de különösen Nápoly lakóit, ahol ilyen aljasság büntetlenül megtörténhet. Amikor díszes, baldachinos ünnepi bevonulást rendeztek volna a számára, azt ridegen elutasította. Ezzel elvesztette a plebsz előtt a népszerűségét.

Villani Máté így jellemzi Lajos királyt:

          „Ez a magyar király, amennyiben az igazságot megtudhattuk felőle, nagylelkű, személyére nézve derekas és merész. Nagy vállalatok sikerében nagyon lelkes, szigorú és büszke. Báróival szemben igen félelmes tud lenni, s köteles szolgálataikban megkívánja a készséget. Fegyver dolgában népére jobban rá van utalva, s merészebb, mint előrelátó azon túlságos bizalomnál fogva, amellyel ő irántuk, amazok pedig iránta viseltetnek, mivelhogy nagyon udvarias és jó modorú mindenkivel szemben.” 

         Ez jellemzés egy lovagkirályról készült. Különösen figyelemre méltó, az a megállapítása, hogy az uralkodó ereje a néppel, a vitézekkel való összetartozásban rejlik. Gondoljunk csak a második hadjárat két momentumára! Egyik vitézét a veszélyes sodrú folyóból kimentő királyra, vagy az Aversa ostrománál szerzett súlyos sebesülésére, amelyet az első vonalban kapott.

         Hasznos tapasztalatokat szerzett a nagypolitika és a pápaság kapcsolatáról, az itáliai közegről, ahonnan hazavágyott. Nagy Lajos egyre erősebben kezdte érezni, hogy az ő igazi országa innen messze esik. Valahol a Kárpát-medencében van, ahol még lehet tisztességes módon, tisztességes eszközökkel Krisztus hitéért is harcolni.

 

                                           MIÉRT KELLETT NAGY LAJOS?

                                                        

         VI. Ince pápa igyekezett őt a pápai birtokok visszaszerzéséért folyó harchoz, valamint a balkáni eretnekség felszámolásához felhasználni.

          „Általános főkapitányként és az eretnekek, s az Egyház lázadói ellen Itália földjére és annak részeire felállított tisztségbe az Úr atlétájaként és az Egyház bajvívójaként bizalommal helyezlek” - írta meleg hangú levelében a pápa. Ő nem ment többé Itáliába, de küldött győztesen visszatérő csapatokat. Balkánon pedig személyesen harcolt Rácország valamint a többi eretnek tartomány megtartásáért és megtérítéséért.

         Magyarországtól nyugatra már kihaltak a lovagok. Útja során erről is meggyőződhetett, hiszen eggyel sem találkozott.

         Idézzünk abból a leveléből, amelyben IV. Henrik német császárt vonja felelősségre, mert otromba megjegyzést tett, a magyar követek előtt, Erzsébet királyné politizálására:

         „Lajos, Isten kegyelméből Magyarország királya annak, aki császárnak és Csehország királyának nevezi magát, a megérdemeltnél szívélyesebb üdvözlettel.

Nem méltó a tiszteletre az, aki a tisztelet eredetére támad. Uralkodásra sem méltó az, aki nem képes eszének parancsolni. Miért nevezed magad uralkodónak és császárnak s akarsz parancsolni az egész világnak, ha eszed nem tudod kormányozni, s becsmérlő nyelvedet sem megfékezni? Milyen az a császár, akinek érzékein a bor uralkodik, annyira, hogy gyalázza azokat az úrnőket, akiket az egész világ nem győz magasztalni?

         Ha téged is erény hozott volna a világra, édesanyám őfelségét nem sértegetted volna ócsárló szavakkal magadon kívül, borgőzös állapotban. De ezek a szavak azt bizonyítják, hogy ez a cselekedeted nem annyira szülőanyádból, hanem a te vadállati természetedből fakad, s ez számunkra minden időben fájdalmat okoz.

         Éppen ezért meghagyjuk, és a legszigorúbb intéssel tanácsoljuk Neked, hogy édesanyánkat rágalmazó szavaidat minél gyorsabban vond vissza, s olyan szenvedéllyel gondoskodj dicséretéről, mint amilyen gyalázkodással igyekeztél meghurcolására jelen szavaiddal.

         Mert különben anyám és a magam becsületének megvédésére a megtorlás, sírást kiváltó, ostorával fogunk Rád és a Tieidre lesújtani, jobban meg akarván oltalmazni magunkat mindenek szeme láttára.”

         IV, Károly a megsértett Erzsébet anyakirályné egyik lengyel unokahúgát, Pomerániai Erzsébetet szemelte ki új feleségének, s ezzel az ügy elsimult. Sőt a magyar, a német és a lengyel uralkodók hat év múlva, 1367–ben, egy Balkánon indítandó keresztes hadjáratról tárgyaltak.

                                                                        +

         Arany jól ismerhette a történelmi forrásokat, amikor Nagy Lajos alakját a Toldiban megformálta. Valóban olyan lehetett a hajdan élt lovag-uralkodónk, mint amilyennek ő bemutatta.

 

MÁRIA

1382 – 1385

         Lajos király uralkodása véget érvén, fiúsarjat nem hagyott maga után, csak két lányt. Egyiküket, a születés rendjében az idősebbet, akit Máriának neveztek, házassági szerződésben a serdületlen gyermek Zsigmondnak, Brandenburg őrgrófjának ígérte – Károly római császár és cseh király fiának, még atyja életében. Azzal a kikötéssel, hogy amikor a hajadon eléri a házasulandó kort, hozzámegy feleségül, és hitvesét teszi meg királynak.

         Az ország összes nemeseinek tetszett ez a feltétel. Szemük előtt ragyogtak még az atyának friss érdemei. Ugyanis sokakat paraszti kunyhóból a legnagyobb tisztségekre emelt. Egyeseket egyházi, másokat világi méltóságokkal tüntetett ki. Az udvari nemeseket, akiket helyzetük arra kötelezett, hogy a királyi háznak különböző szolgálatokat tegyenek, minden kötelezettség alól feloldozta, és ugyanolyan szabadságjogokkal ruházta fel, mint a valódi nemeseket. Az ország békéjé6 megőrizte, a magyarokat a külföldi szemében félelmetesebbé tette, mint valaha voltak. És elérte, hogy a magyarok világszerte elterjedő hírneve a csillagokig érjen. A nép még változatlanul szerette a meghalt uralkodót a tőle kapott jótétemények miatt. Az egész köznép egy szívvel – lélekkel királynőnek nevezi ezt a hajadont. Az asszonyi nemet ezzel kitűntetve, atyjának magas trónusára ülteti, és szent koronával övezi a fejét.

 

                                                II. /KIS/ KÁROLY

 

         Máriának élt még az anyja. Név szerint Erzsébet, egy éles eszű, tehetséges és nem kis ítélő erővel rendelkező asszony. Ő töltötte be asszonyi érettségével a tizenkét éves lánya feladatkörét az uradalomban és a kormányzásban. Mellettük volt Garai Miklós is, az ország legtekintélyesebb embere, akit Lajos király országa nádori tisztségének magas méltóságára emelt, és csupán csak a királynak rendelt alá. Ő gyakorolta kényére - kedvére a királynői hatalmat. Amikor az ország főemberei ezt észrevették, kegyetlen viszály tört ki, hiszen az egyenlőség elve megbomlott. A félelem egymással szemben álló rossz indulatú pártokra osztotta a bárókat és az egész népet.

         Horvátiak, Lackfiak keresik a módját annak, hogyan foszthatnák meg a leány fejét a koronától. Pedig ezek közül egy sem akadt, aki nem kapott volna birtokokat az említett Lajos királytól! Amikor úgy látják, hogy népes csapat gyűlt köréjük, még nagyobb hévvel fognak terveik megvalósításához.

         A zágrábi püspököt felkérik, hogy keresse fel Durazzói Kis Károly nápolyi királyt. Jöjjön Magyarországra, ahol királlyá koronázzák majd. Károly elolvasva a titkos levelet, feltámadt benne a legfőbb magyar méltóság utáni féktelen vágy. A felesége hiába könyörög: ”Legkegyesebb király, hagyjad te a fondorlatosan viszálykodó és istentelen gyűlölködéssel terhes Magyarországot!”

         Amikor a királyné látja, hogy a férje s vele együtt a fia is el akar utazni, a könyörgést harag váltja fel:

         „Miért viszed magaddal a fiadat a nyilvánvaló halálba? Ha te magad nem félsz a haláltól, melytől mindenki retteg, legalább engem sajnálj, és a kétségbeesett anyának hagyd meg vigaszát.” A király izzó haragra lobban és arcul csapja őrjöngő feleségét. A fiát végül is nem hozza magával Magyarországra.

         Zágrábban a város püspöke nagy bőségben és kedves vendégszeretettel fogadja. A főnemeseket, akiket a szavak nem tudnak megvesztegetni, pénzzel és ajándékokkal bérelte fel, a megvesztegetés szennyével fertőzte meg. Kevesen maradtak meg a királynő pártján régi hűségükben.

         Miközben Károly ezeket cselekedte, a császári szülött, Zsigmond, egyházilag is, egyszersmind nyoszolyán is érvényesítette a már előbb elhatározott házasságot. Aztán, hogy a trónbitorló ármánykodása tőrbe ne ejtse őt, otthagyta feleségét, és hazájának határai felé menekült.

         A királynők előtt nem maradtak rejtve Károly ravasz mesterkedései. Ezért mintha a lázadásról mit sem tudnának, követet küldenek hozzá, és tudakozódnak, hogy vendégként vagy ellenségként jön-e. Ő pedig szívének gonoszságát a kedveskedő szeretet hamis látszatával akarta takarni, és ezt felelte a követnek: „A mi jövetelünknek az a célja, hogy az ország viszálykodó nemeseit egyesítsük, és a népet lecsendesítve visszaadjuk az országot nővérünknek.”

         A királynők nem hitték, hogy a királyi üzenet őszinte. Tanúk jelenlétében mégis azt színlelik hamis arccal, hogy elhiszik. Aranyos kocsiban, előkelők díszes csoportjától kísérve, a közeledő Károly elé mennek.  Fogadják őt, és vele együtt bevonulnak a várba.

Amikor a szállásukra értek, az idősebb királynő így szólt Károly királyhoz:

          „Édes fiam, kedves a te emberies magatartásod, mert nem feledkezel meg a te véreidről. Otthagyod országodat, királynédat meg a szülötteidet, hogy lecsendesítsd a magyarok viszálykodását, és megkönnyebbítsd a mi küzdelmeinket. Mi nem is tudjuk meghálálni a te nagy érdemedet és dicséretre méltó tettedet. A Mindenható jutalmazzon meg helyettünk mindezekért!”

         Amikor Károly király látja, hogy az előkelők csoportjai körülötte rajzanak, és a fecsegő nép az ő pártjára áll, a királynőket pedig nyíltan gyalázkodással illetik 1385 decemberének közepén, ravasz módon országkormányzói címet vesz fel. Ezen a címen bevonul a királyi várba. A támogatói pedig azt hajtogatják széltében-hosszában: Meddig nyom még bennünket ez az asszonyi iga? Veszélyes dolog egy olyan király, akinek asszony a neve! Ezt a Károlyt a Mindenható az égből küldte hozzánk. Azt akarjuk, hogy ő legyen a király, mert férfi.”

         Ennek következtében a királynők nem kis riadalomban, rettegve és remegve féltek, hogy megfosztják őket királyságuktól és egyszersmind életüktől is.

         Károly király pedig a nép kegyében elbizakodva, és mintha békét akarna teremteni, megbeszélést hirdet ravaszul, és összehívja az összes nemeseket a várba. A vár kapuit olasz őrséggel erősíti meg. Az egész megvesztegetett nép ígéretet tett rá, hogy neki adják át Magyarország jogarát. És ebbe a hű emberek is beleegyeztek - félelemből.

         Az öregebb királynő Károly királyhoz megy, és kedveskedő csevegéssel így beszél hozzá:

          „Magyarországot, ezt a büszke és féktelen nemzetet asszonyi kéz nem kormányozhatja. Vedd át őseid királyságát! Rád száll az uralkodói jogar. Használd ki tehát helyzetedet azzal a kéjes örömmel, amely vezérelt!”

         Nyomban elterjedt városszerte a hamis hír, hogy Lajos király leánya önként lemondott a koronáról.

         László király az előkelők gyülekezetétől és a köznéptől kísérve Székesfehérvárra siet, hogy az álnoksággal elragadott koronát minél előbb elnyerje. Mindig ebben a templomban szokták megkapni Magyarország királyai az ország első méltóságát és a végtisztesség utolsó kíséretét. Ebbe a templomba Károly nem úgy lépett be, mint Magyarország régi királyai, aranytól ragyogva és békés ruhákba öltözötten. Iszonyú fegyveres őrségtől körülvéve jött ide.

         Az esztergomi érsek kezében tartva a királyi koronát, hangos szóval, ahogyan szokás, háromszor is megkérdezi a népet, vajon akarja-e Károlyt királyának. Amikor aztán egyesek a párthívek ösztönzésére, mások meg félelemből felkiáltottak, hogy akarják: felkente őt királlyá. De csodálatos dolog! Aki előbb még mindenkinek tetszett, úgy látszott, hogy senkinek sem tetszik, amikor az óhajtott célt elérte. A királynők hívei pedig égtek a vágytól, hogy megöljék a hálátlan bitorlót.

         A király számára rosszat jelentő csodajelek sem hiányoztak! Szent István híres lobogója a szertartás közben darabokra szakadt, és hatalmas vihar keletkezett az őszi időszak kellős közepén. Csaknem közvetlenül életének romba dőlte előtt megszámlálhatatlan sokaságú holló jött és telepedett le a királyi palota tetejére. Csőrükkel egymás ellen fordulva sebeket vágtak egymáson. Testükről kölcsönösen kitépdesték a tollakat. És a fekete tollakat meg a királyi lak tetejét piros vérükkel összevissza vérezték.

         1386 februárjának hideg napjai voltak. Erzsébet királyné egyik napnak alkonyulata felé közölte Károly királlyal, hogy friss levél érkezett hozzá a vejétől, Zsigmond őrgróftól. Arra kérte a királyt, hogy jöjjön az ő lakosztályába. Vegye szemügyre a levél felbontását és annak titkait, és hallgassa meg, milyen rejtett célzásokat tartalmaz.

         A szerencsétlen Károly király – a bűn sötét homálya már kerülgette – lejön magas lakosztályából, és olasz udvari emberei kíséretében a királyné szállására megy. Ugyanebben az órában Garai nádor, nagy csapatot hozva magával, behatol a királyi várba. Az emberei a vár kapujában visszamaradtak. Ő maga azzal az ürüggyel lép be a palotába, hogy búcsút akar venni urától és úrnőjétől, mert másnap leánya esküvőjére kell mennie. De vele volt az összeesküvő is, karddal a ruhája alatt.

         Miközben a királyné és a nádor a király oldala mellett ültek, és tárgyalásba merültek, az olaszok eltávoztak a tanácsból, és a palotából kilépve, kettesével, ahogyan az olaszoknál szokás, járkálnak a várban. Amikor a nádor úgy látta, hogy a tervezett merényletre itt a kívánt alkalom, a szeme sarkából az ott álló Forgách Balázsra tekintett, aki kardjával villám módjára lecsapott a királyra, és rettenetes sebet ejtett a fején. A gaztett elkövetése után eltávozik az udvarból, és miközben az olaszok mindenütt nagy zajt csapnak és összecsődülnek, véres kardjával nyit utat magának a nádori csapatokig.

         Az olaszok pedig, amikor látják, hogy uralkodójuk nélkül és fegyverek nélkül vannak az ellenség kellős közepén, futásban keresnek menekülést.

         Ezután Károly királyt Visegrád magas várába zárják. Itt végezte be az életét 1386. február 27-én.

         Károly király támogatói, elsősorban a Horvátiak, égtek a vágytól, hogy a király halálát megbosszulják. A két királynő és a nádorispán meg volt győződve arról, hogy a király megölésével minden ellentétet elsimított és legyőzött. Az esztelenség ösztönzésére, csupán az udvari emberek kis csapatától kisérve, elindultak Budáról, hogy az ország déli részeit meglátogatják.

         Horváti János bán, hatalmas fegyveres csapatot gyűjtve maga köré, őrjöngve és a bosszúállás hevétől égve megrohanja az udvari emberek csapatát. A kísérő katonák, látva a túlerőt, megfutamodtak. Forgách Balázst lefejezik. Garai nádorispán pedig látva, hogy ebből a helyzetből nincs más kivezető út, mint a halál, leugrik lováról, és a királynők kocsijához támaszkodva, minden erejével védelmezi önmagát és a királynőket. A testébe fúródó nyílvesszőket, hogy azok ne akadályozzák sújtó karját, nádként tördelte le. Mindaddig védekezett, míg egy katona a királynők kocsija alól, a lábánál fogva le nem rántotta, és azután levágták a fejét.

         A horvátok tiszteletet nem ismerő vadsággal megrohanják a királynők kocsiját. Erzsébet királynét elvezetik, és a nyakára kötelet kötve belefojtják az Ózsva folyó mély vizébe. Mária királynő nemességükkel és szépségükkel tündöklő palotahölgyeit még azon éjjel a gyalázat ágyába vonszolták.

 

                                         I. LUXEMBURGI ZSIGMOND

                                                     1387 – 1437

         Amikor Máriát 13082-ben királlyá koronázták, nem bánta, hogy Zsigmondot mellőzték. a kijelölt férj nem volt számára rokonszenves. Már kora ifjúságában megnyilatkozó kicsapongó és költekező életmódja volt az, ami a budai udvarban a Luxembourg-ivadékot nem tette kívánatossá. De sokan nemcsak személyében, hanem a mögötte álló háttérben – a német - cseh uralomban – hiszen bátyja, Vencel, német és cseh király volt – sem láttak biztatót az országra nézve. Mint később kiderült a csehek viszont „a magyart” gyűlölték benne.

          Pedig Zsigmondot már sem dinasztikus, sem nemzeti elv nem fűzte Magyarországhoz. Az Anjouk még hivatkozhattak arra, hogy az Árpádok ivadékai, Zsigmond teljesen idegen volt és maradt a magyarság számára. A trón és a nemzet elidegenedik egymástól. Zsigmond idejétől kezdve lesz internacionálissá a magyar trón és az uralkodó személye, előkészítve már az 1402-ben kötött örökösödési szerződéssel a Habsburgok első megjelenését.

         Mária tragédiája akkor lett teljes, amikor 1395 májusában egy magányos erdei kirándulása közben lovával felbukott, és az esés következtében idő előtt világra hozott gyermekével együtt a szülésben meghalt. Most már egyedül, Anjou-feleség és gyerekek nélkül, korlátlanul Zsigmondé lett a magyar királyi szék.

 

 

                                             HARMINCKÉT NEMES

 

         Amíg Zsigmondot kedvező szerencse kísérte, a szokásosnál is önhittebb lélekkel törekedett arra, hogy akik ellene vagy a királynő ellen vétettek, vagy hűségre és hálára kötelezze, vagy halálra sújtsa. Ezt a harminckettőt a vakmerőség esztelen makacsság vezette, hogy inkább akartak meghalni, mint egy nekik nem kedves uralkodó alatt élni.

         Ezek a vitézek kóborolva bejárták az ország vidékeit – Zsigmond király gyalázatára. Ezért ő gyanakodott, hogy felkelést szerveznek ellene. Vajdafi Györgyöt bízta meg, hogy erőszakkal vagy csellel vezesse őket a színe elé. A Száva mentén éjjeli és tábori szállásukon rájuk rontott. Az alvók talpra ugrottak és fegyvert ragadtak. Vajdafi azt ígérte nekik, hogy kiengeszteli irányukban a királyt. Engedtek az ígéretnek, de amikor Horom városához érkeztek, súlyos bilincseket raktak rájuk, és kocsin Buda városába szállították őket.

         A nemesek még az úton összebeszéltek, hogy ha a király színe elé kerülnek, egyetlen üdvözlő szóval sem tisztelik meg. Így is történt. Amikor a király nemeseinek karától körülvéve helyet foglalt, és a nemeseket színe elé vezették: egyikük sem nyitotta üdvözlésre a száját, és sem fő-, sem térdhajtással nem mutatták ki tiszteletüket. Ez a megaláztatás még nagyobb haragra ingerelte Zsigmond királyt. Ezért heves haragjában, Buda városában, Szent György vértanú piacán lefejeztette őket.

         Egyesek azt állítják, hogy ezek a nemesek harmincegyen voltak. Kivégzésük után azonban Kont István Csóka nevű fegyverhordozója feltartóztathatatlanul könnyekben tört ki, és állandóan zokogott. A király látta, és azt mondta:

          „Fékezd, fiam, a könnyeidet, hagyd abba a sírást! Íme én, a te urad, többet adhatok neked, mint az, akit lefejeztek.”

          A fiú állítólag ezt felelte neki:

          „Sohasem szolgálnálak téged, te cseh disznó!”

         A király parancsára ugyanazt a büntetést kellett elszenvednie, mint urának. Így lett teljes a mondott harminckettes szám. Zengő lanton országszerte terjedt a dicsőségük.

         Ezeknek a vitézeknek a halála volt az a hamu alatt lappangó parázs, amely miatt uralkodásának utolsó napjáig sohasem érezte magát biztonságban Zsigmond.

 

                                                  NIKÁPOLY, 1396

 

         Amikor Bajazid török császár a moesiaiakra / bolgárokra /támadt, Zsigmond király elküldötte követeit Bajazidhoz, és megüzente neki, hogy a jog szerint hozzá tartozó országot ne dúlja. A császár azonban különböző ürügyekkel halogatta a választ, és közben egész Bulgária földjét hatalmába kerítette.

         Végül egy háznak minden falát teleaggatta különféle fegyverekkel: lándzsákkal, tegezekkel megy pajzsaikkal, amilyeneket a törökök harcaikban használnak. Ide vezette a király követeit, és így szólt hozzájuk: „Térjetek vissza királyotokhoz, és mondjátok meg neki, hogy ehhez a földhöz, mint látjátok, nekem is elég jogom van” – és a falakon függő fegyverekre mutatott.

         Ez az esemény Zsigmond királyt nem kevésbé félelmetes bosszúra ingerelte. Ezért uralkodásának tizedik, az Úr megtestesülésének 1396. esztendejében birodalmának egész fegyveres erejét mozgósítva, óriási sereget hozott össze. A nagy királyi hadjáratra egyéb népek közt Burgundia hercege és a frankok, vagyis a gallok népe is nem kis fegyveres erőt és harcos férfiak egész csapatát hozta el.

         Zsigmond király tehát elindult seregének hatalmas sokaságával. Nemcsak hogy nem félt a  törökök császárától, hanem némelyek szerint a következőket mondotta: „Kell-e félnünk embertől? Hiszen ha a mérhetetlen égbolt ránk szakadna, lándzsáinkkal még azt is feltartanánk, és nem esne bajunk.”

         Rácországon kegyetlen dühvel, nagy fosztogatással és borzalmas hadizajjal keresztülvonult, és megérkezett Bulgária vidékére. Itt az erődítményeket kemény ostrommal bevette. Végre az év nyarán, mikor a szőlők már érett gyümölccsel fizetnek gondozóiknak / szeptemberben / tábort ütött Nikápoly mezején.

         Bajazid, a török császár, hasonlóképpen népe egész haderejét fegyverbe szólította, és vitéz seregének közepette közeledett, hogy szembeszálljon a király hadával.

         A gallok, vagyis a frankok, a király elé járultak, és kérték: engedje meg, hogy ők fogják fel az ütközet első csapásait, amelyek a leghevesebbek és legkegyetlenebbek szoktak lenni. /Igen ám, csak a törökök nem a legerősebb csapatokat állították az első vonalba, ezért a magyarok előtt mindig az oláhok és a szerbek kezdték a harcot./

         Amikor tehát feltűnt maga a török császár, a pogányok nagy haderejét a király tábora ellen vezetve, a frankokat féktelen harcvágy fogta el, és mielőtt az egész királyi sereg hadirendbe feláll, hogy zászlai alatt megkezdje az ütközetet, csatába bonyolódtak. Kirohantak a táborból, és előreszáguldva rárohantak a szemben álló csapatokra, szokásuk szerint lóról leszállva, gyalogosan harcolva.

         A két ellenfél kötött még javában tombolt a rettentő ütközet, amikor a magyarok megpillantották a frankok rendetlen futásban a király tábora felé száguldó felkantározott lovait. Nem ismerték még a harcmodorukat, és azt hitték, hogy az ellenség teljesen elpusztította őket. Egyszerre felbomlott a rend, és a nagy tolongás közepette otthagyták a tábort, és benne az ostromgépeket. A mezőn mindenfelé szétszélednek, az ellenség kíméletlenül nyomukban van, és futásra kényszeríti őket. Óriási öldöklés vette kezdetét. A magyarok közül sokan elestek, sokan fogságra jutottak.

         És ha a király egy hajón nem lel menedéket, akkor nem az ég – miként állítólag a fejedelem elbizakodottságában kijelentette -, hanem az ellenség fegyveres ereje zúzta volna össze. /Garaitól és Kanizsaitól csak hónapok múlva tudta meg az ország népe, hogy a király, általuk hajóra téve, eljutott Konstantinápolyba.

 

                                             A HUSZITÁK EREDETE

 

         Nemcsak a halandók dolgai omlanak össze egy nem várt fordulattal, hanem néha még az Isten tiszteletének a rendje is – Isten engedelmével –fogyatkozást szenved. Zsigmond király uralkodásának vége felé a keresztény vallásban nagy meghasonlás támadt. Angliában Wickliff Jánosnak, Csehországban Husz Jánosnak a vezetésével egy elvetemült eretnekség, dögvészt hozó kórság született, és lassan-lassan elterjedve bemocskolta az emberek gondolkodását. Ennek a szektának követőit Csehországban és a vele szomszédos vidékeken huszitáknak nevezzük.

         Nem tudjuk, ki alapította rendjüket. Mondják, nem kis vonzerőt gyakorolt ez a szekta, mert megengedte a testi gyönyörök szabad élvezetét. A szekta követői azt mondogatták ugyanis, hogy rendjüket maga a Teremtő alapította a világ keletkezésekor. Ő parancsolta meg, hogy mindenük közös legyen, és növekedjenek és sokasodjanak. Meztelenül jártak, és barlangok rejtekén laktak. Szertartásaik végeztével, ha ugyan szertartásnak lehet mondani, amit végeztek, lámpáikat eloltván félrevonultak a sötétbe. Vezetőjüket cseh nyelven otyecnak, azaz atyjuknak nevezték.

         Ezt az igét mondogatták:

          „Növekedjetek és sokasodjatok!” És korkülönbség nélkül nekiestek egymás ölelésének és testi vágyaik kielégítésének. Mondják, hogy hálójának kiszélesítése és növelése céljából az ördög – mert hisz ő vetette ki ezt a hálót az emberi nem ellen – annyira segítségére volt ennek a boszorkány szerzetnek, hogy amikor a szekta vezetője megparancsolta a magas levegőeget szántó madaraknak vagy a sötét erdőben rejtőző vadaknak, hogy jelenjenek meg: azok meg is jelentek, és lehajtott fővel tisztelegtek előtte.

/A tiszteletre méltó Thuróczy János csak ezekről hallott./

         Vencel öccse, magyar és német király, sőt a cseh trón várományosa, fordult szembe a mozgalommal. A Bódeni-tó melletti Konstanzba 1415-ben egyetemes zsinatot hirdetett meg, amelyre meghívta Husz Jánost is. A fő cél az egyházszakadás felszámolása volt, de az eretnekmozgalommal is foglalkoztak. Bár Husz Zsigmond menlevelével érkezett a zsinatra, mégis máglyahalálra ítélték.

 

                                                A TÁBOR LÉTREJÖTT

 

         Tudni kell tehát, hogy Csehország királya/ IV, Vencel / Zsigmondnak a római királynak írásban és pápai legátus útján is kifejezett óhajára Prága városából kizáratott egy bizonyos Jessenitz Jánost, / Husinec Jan, Husz János / aki miatt a város több mint egy évig kiközösítés alatt állott. Elrendelte továbbá, hogy az elűzött plébánosokat javadalmaikba újra beiktassák. Így tehát a prágai székesegyházban és más templomokban az istentisztelet újra megkezdődött. ezt látván a wiclifiták gondolkodni kezdtek, hogyan tudnák ez intézkedés erejét úgy meggyengíteni, hogy a szektájuk a király kegyeinek megvonása miatt tönkre ne menjen.

         Húsvét ünnepe körül összegyűltek tehát egy Bechin várától egy félmérföldnyi vagy nem sokkal nagyobb távolságú hegyen, melyet tábor hegyének neveznek, honnét honnan ama szektáriusokat táboritáknak kezdték nevezni. Kezdetben ezen a hegyen, nyolc nap múlva egy másik hegyen, tizennégy nap múlva ismét másikon. egy évnegyed leforgása alatt számuk annyira megnőtt, hogy kárhozatos hordájuk már ötvenezer főre rúgott, az asszonyokat és a gyermekeket nem is számítva.

         Egy szombati napon, Szent Mária Magdolna ünnepén/ júl.22. /, az említett Táborhegyen összegyűltek, és megfogadták, hogy inkább türelmes lélekkel elviselik a halált, minthogy szektájukat elhagyják.

 

                                      A HUSZITA HÁBORÚK KEZDETE

 

         Egy vasárnapon, július 30-án, egy bizonyos Jan Zselivszki, aki a ciszterci rendből lépett ki, beszédet mondott. A népet hevesen ingerelte, hogy a konzulok és minden hozzájuk hűséggel ragaszkodó ellen lázadjon fel.

         Miután beszédét, amelyből semmi jót sem lehetett sejteni, úgy kilenc óra tájban körmenetet vezetett Ribnickán a Szent István templomhoz. Nyomában karddal és husángokkal felfegyverzett tömeg járt.  Feldúlták ottan a plébános telkét, majd körülözönlötték az újvárosi városházát. A városház kapuját betörve felrohantak az emeletre. A polgármestert, Podvinai Miklóst, a három konzullal és az albíróval, kinek neve szintén Miklós volt, s még a polgárok közül néhányat, az ablakokból ledobálták. Közülük egyeseket, mielőtt ledobták volna, kardjaikkal összevagdaltak és lándzsáikkal átdöfték.

         Miután ennek az ördögi és véres zavargásnak a híre a király tudomására jutott, a király felháborodott ugyan, de felháborodásában nem osztozott egész Prága városa. Sokan voltak, akik e szégyenletes öldöklésnek örvendeztek. Főképp az óváros konzuljai ujjongtak a gyalázatos tettnek.

         De velük tartottak az alsóváros konzuljai csaknem valamennyien, és még sokan mindhárom város /Óváros, Újváros, Alsóváros önálló városi község =Prága / lakosságából. A király és a királyné udvarához tartozók nagyobb része, amely a kárhozatos gyilkosságokkal, akár tanácsadással, akár segítségnyújtással részese lett, szintén velük tartott.

         Így történhetett meg, hogy e bűntett elkövetői bántatlanul és szabadon távozhattak. Jól lehet szörnyű bűneikhez mért, haladék nélküli szigorú bűnhődésüket mindenkinek az igazságérzete követelte. Végül is az újváros népe, a táboriták segítségében bízva, de csak saját tekintélyükre támaszkodva,, új konzulokat, vagy scabinusokat /bírósági ülnök / választott. Egy híres világi eretneket polgármesterré tettek. Ennek neve Husz Péter.

Mire a királyt, IV. Vencelt megütötte a guta! / 1419. augusztus 16-án hal meg. / Később Benest a kommunisták kidobták a külügyminisztérium udvarára, ezért Masaryk köztársasági elnököt üti meg a guta. /

         A falvak prédikátorai meghirdették a hegyi zarándoklatot. Tábor hegyére 40 ezer ember gyűlt össze. Vagyoni közösség elvei szerint hozták létre Tabor városát. Fővezérük Zsiska lett, egy fanatikus kisnemes. A szájhagyomány szerint, Zsiska végakarata ez volt: A bőrét húzzák dobra, hogy híveit még halála után is harcra tüzelje!

   Két fő irányzata volt: a kelyhesek és a táboriták.

 

                                         MIT KÍVÁNTAK A KELYHESEK?

 

A kelyhesek, a nemesi-polgári ellenzék négy pontban fogalmazta meg kívánságait:

1.      Isten igéjét Csehországban szabadon hirdethessék a saját nyelvükön!

2.      A szentséget Krisztus híveinek kenyér és bor színe alatt szolgáltassák ki! Krisztus azt mondotta az utolsó vacsorán: „Vegyétek és egyétek, mert ez az én testem! …Igyatok ebből mindnyájan, mert ez az én vérem, az új szövetségnek vére, amely sokakért kiontatik a bűnöknek bocsánatára.”

3.      Szűntessék meg az egyháziaknak a javak fölötti uralmát, hiszen a Megváltó szavai szerint: „Ne szerezzetek aranyat, se ezüstöt, se rézpénzt a ti erszényetekbe!”

4.      Az Isten törvényével ellenkező visszásságokat szűntessék meg azok, akikre ez tartozik! Ilyen bűnök a nép közepette: bujálkodás, tivornyázás, rablás, gyilkosság, hamis eskü. A papság között: fizetség követelése keresztség, bérmálás, gyónás, áldozás, utolsó kenet, házasság esetén. A főpapi és más személyes méltóságok adása és vevése, amelyek Krisztus egyházát beszennyezik.

 

                                       A TÁBORITÁK PROGRAMJÁRÓL

 

         Abban az időben nem lesznek a földön sem királyok, sem uralkodók, sem alattvalók.       Eltűnnek az adók és a szolgáltatások. Senki senkit nem kényszerít semmire, hiszen mindnyája egyformán testvérek és nővérek lesznek…

         Tábor városában nincsen „enyém” és „tied”, hanem minden közös. Ugyanígy mindig mindennek közösen mindenkiének kell lennie, és senkinek sem lehet külön tulajdona. Aki pedig ilyennel rendelkezik, halálos bűnt követ el. / Thuróczy János erre hoz példát./

         Szükségesnek tartják azt tanítani, hogy ezután nem illik királyt bírni, sem ilyet választani. Maga az Isten akar király lenni az emberek felett. A kormányzást át kell adni a nép kezébe! Minden uraságot, nemest, lovagot le kell dönteni, és meg kell semmisíteni, mint a helytelenül növekedett fákat az erdőben! Meg kell szüntetni minden adót, szolgáltatást és illetéket! Ezekkel együtt minden fejedelmi hatalmat és világi hatalmat! Meg kell semmisíteni minden fejedelmi, tartományi, városi és paraszti jogrendet, mint olyanokat, melyek emberi kitalálások, nem pedig Isten művei! Még a régi vallás egyes részeit is, mint amilyenek például: a fejedelmek, királyok iránti türelmességről, engedelmességről, az adókról, stb. Még ezeket sem szabad elismerni igaznak, minthogy mindenkinek a szívébe lesz beírva az isteni törvény. / Jan Pribram: Chronica Laurentii /

         Zsiska szekérvára sok csatában bizonyult sikeresnek. / A nagy Hunyadi János is felhasználta a törökök ellen. / Maguk a kelyhesek, akikkel a bázeli zsinat kiegyezett, semmisítették meg a táboritákat 1434 májusában. Maradványaikkal még Mátyás királynak is volt gondja.

 

CSODA HAVASALFÖLDÖN

 

         Zsigmond sokszor évekig nem tartózkodott Magyarországon, ha itt is volt, ritkán vezetett személyesen hadjáratot. Uralkodása idején többször is folyt hadakozás Havasalföld területén.

         Mégis talán az a hadjárat méltó leginkább az élők emlékezetére – bár szerencsétlenül végződött -, amelyet Losonczi István bán, e nagyságos férfiú vezérlete alatt vívtak a havasalföldi részeken.

         Ez idő tájt két fejedelem uralkodott ezen a területen: Dán az egyik, Mircse a másik. Mindketten ugyanabból a vérből származtak, és mert ez az egyenlőség zavarta őket, mindketten egyeduralomra vágytak. Amikor Dán észrevette, hogy pártja meggyöngült, sietve a töröktől kért segítséget. az ő segítségükkel menekülésre kényszerítette a másik pártot. Mircse pedig, mivel érezte, hogy erői a külső ellenség elhárítására gyengék, Zsigmond király segítségét kérte.

         Megsegítésére a király Losonczi István bánt küldte sok fegyveres csapattal. Véres ütközetet vívott az ellenséggel, de alulmaradt.. Miután mindkét fél nagy veszteségeket szenvedett, fejének feláldozásával életének a egyszersmind a háborúnak is véget vetett.

         A háború befejezését egy nagy csoda követte. E vereség után mintegy két évvel, amikor némelyek az elesettek csontjainak megszemlélésére odamentek a harcmezőre, és csodálkozva nézegették mind a leöldösött emberek, mind az állatok megszámlálhatatlan csontját: hirtelen halk és gyenge emberi hangot hallottak.

         Megrettenve néznek erre-amarra, de senkit sem látnak. Ezért arra gondolnak, hogy kísértet játszik velük. Még jobban megrémülve egyhelyben állnak. És amikor a hang nem szűnik, felfigyelnek rá, hogy a mormolásban többször ismétlődik a mi Urunk, Jézus Krisztus, és az ő boldogságos anyja, Mária, égi neve. Ekkor végre felocsúdva továbbmennek, kutatják, miféle csoda ez. Végre emberi csontokra találtak. A sorvadás már lekopaszította róluk a húst, és mindenfelől körülfonta már a burjánzó növényzet, csupán a feje volt még ép.

         Látták, hogy az egész test élettelen és oszlásnak indult. Csupán a feje él és beszél. Döbbenten csodálkoztak, hogy a nyár perzselő forrósága, a tél zord fagya, az éhség és szomjúság ellenére a fej ennyi időn keresztül épségben maradt. Holott testének minden húsa elemésztődött már.

         Miközben csodálkoztak, megszólalt a fej:

         ”Mit csodálkoztok? Én is Isten teremtménye vagyok, és keresztény. És ha ti is keresztények vagytok, annak nevében, aki meghalt értetek a kereszten, kerítsetek papot, hogy meggyónhassak.”

          És amikor megkérdezték tőle, miképpen élhetett el addig, így felelt:

           „A boldogságos Szűz Mária pártfogolt és tartott életben a ti jöveteletekig, hogy ne haljak meg egyházi szentségek vétele nélkül.. Nem tudok meghalni, míg nem gyóntam.”

           Ekkor újból megkérdezték:

           Miért részesít téged ekkora jótéteményben a Boldogságos Szűz?” Erre így felelt: „Az ő hét ünnepének vigíliáján mindig kenyéren és vízen böjtöltem. És az ő ünnepeit a legnagyobb áhítattal ünnepeltem: Ő volt minden reménységem életemben és halálomban.”

         Papot hoztak, megtörtént a szent gyónás, meg ami azután szokott lenni. Majd a test feloszlott és békésen elpihent.

 

 

ZSIGMOND KIRÁLY HALÁLA

 

         Zsigmond királyt már harmincnégy év óta övezte Magyarországon a királyi méltóság dicsősége. Azután az Úr megtestesülésének 1420. évében Csehország királyává koronázták. Ezt megelőzően IV. Vencel halála után ebben az országban nem király, hanem kormányzó címén uralkodott előtte.

         Majd Zsigmond királyt Milánó városában a Róma feletti uralom második koronájával is megkoronázták. Róma városába ment, és itt a Krisztusban szentséges atya, IV. Jenő pápa, nagy ünnepélyességgel és a nép áldásának kíséretében felékesítette a nagy uralkodó tiszteletre méltó ősz fürtjeit a császári méltóság szent koronájának kitűntető díszével. Ennek következtében Zsigmond királyt alattvalói nem csupán királynak vagy császárnak nevezték, hanem királynak és császárnak.

         Pozsony városában rendezte be udvartartását. És mivel Magyarországnak főemberei és és főurai, mintegy az egész ország képviseletében hozzá sereglettek, hogy urukat új méltóságában lássák: finom érzékkel lecsendesítette a viszálykodás minden szelét és viharát, amelyek az ő király jelenlétét nélkülöző országot időközben megrázták.

         Csehország ugyancsak háborúskodás tüzében égett uralkodója távollétében. Leginkább azért, mert a keresztény király ellen lázongó husziták ama vágyukban, hogy a keresztény hitet megdöntsék, és a velük egyet nem értők vagyonára és vérére szomjaztak. És mivel bennük megvolt az erő is, képesség is, olyan kegyetlenkedéseket követtek el a keresztények ellen, amilyet a keresztények a pogányok ellen sem gyakoroltak soha.

         Szülőföldjének viszálykodása megindította tehát a keresztény uralkodót, és még magas életkora sem tarthatta vissza. Csehország felé vette tehát útját, és bevonult Prága városába, hogy békét teremtsen, és a nép vallási viszályait megszűntesse.

         Mivel az öreg fejedelmet magas kora a sok gond, meg a bénaság gyötörte, erőt vett rajta a súlyos betegség. És amikor öreg testének elgyengüléséből felismerte, hogy az élet végső határához közeledik, titokban magához hívatta a magyar főembereket, akik elkísérték, és így szólott hozzájuk:

         „Kedves fiaim! Úgy gondolom, hogy a világ legfőbb alkotója megelégelte már az életem napjait. Legalább ezt érzem testem elgyengüléséből.. Attól tartok, hogyha engem itt ér a halál, rátok rohannak majd a csehek, akik engem és titeket mindig gyűlöltek. Benneteket meg vagyontárgyaitokat is kapzsi módon kifosztják.

         És tudjátok meg, hogy én, aki eddig is kedveltelek benneteket, most is szívem mélyéből kedvellek. Miattatok gyötör a legnagyobb gond. És az engem bágyasztó betegséggel és egyéb ügyekkel nem törődve, éjjel-nappal csupán a ti szabadításotokra gondolok. Meg is találtam a ti megmenekülésetek bizonyos útját.

         Ezen az úton, azt hiszem, épségben visszaadhatlak benneteket otthonaitoknak. Holnap szakállamat és hajamat rendbe hozva, ősz fejemet koszorúval díszítve helyezzetek el a gyaloghintóban. Császári trónusomon ülve velem együtt vonuljatok végig a város közepén. Vigyetek ki engem magatokkal együtt azok közül, akik véretekre szomjúhoznak.”

         És amikor az öreg uralkodót tiszteletre méltó ősz hajával, zöld koszorúval felékesítve végigvitték a városon,, mindkét nem ifjai és vénjei összesereglettek minden felől. Könnyes szemmel néztek rá, mintha soha többé nem látnák. Térdhajtással meg szíves üdvözlő szavakkal tisztelték meg. Ő pedig körülhordozván tekintetét, csupán császári fejének meghajtásával felelt nekik.

         Prága városából kijutott, de óhajtott hazájába már nem érkezett meg. Amikor Znaimba, Morvaország egyik városába érkezett, az Úrnak 1437. esztendejében, a Boldogságos Szűz Mária fogantatásának ünnepén / december 8. /, életének hetvenedik esztendejében befejezte életét.

         Utóbb aztán övéinek siránkozásai közepette Magyarországra szállították, és a váradi egyházban, elődeihez hasonló tisztelettel eltemették.

         Zsigmond császár eléggé derék ember volt. A világ legfőbb alkotója, göndör, kékes hajjal és nyájas tekintettel áldotta meg. Hosszú szakállt hordott a magyarok iránti vonzalomból, mivel ezek is hosszú szakállt viseltek egykor.

/Thuróczy János nyomán./

 

CILLEIK

 

1.      Cillei Hermann horvát bán, akivel Zsigmond 1408-ban megalapította a Sárkányrendet a királyhoz hű oligarchákból. A király első számú tanácsadója.

2.      Cillei Borbála Zsigmond király második felesége, akitől az uralkodó egyetlen gyermeke, Erzsébet született. Amíg Zsigmond éveken át külföldön tartózkodott, itthon férji jogai csorbát szenvedtek. Amikor megtudta felesége kicsapongó életmódját, sajátos büntetéssel sújtotta. Hasonszőrű udvarhölgyeivel együtt egy Nagyvárad melletti pagonyba / erdőbe / száműzte azzal, hogy ruháikat mindaddig nem lehet kicserélniük, amíg ő meg nem bocsát. Nem volt szabad ágyban hálniuk, mosdaniuk is tiltott volt. Az ilyen eljárás nőkkel szemben tréfának nagyon ízetlen, büntetésnek nagyon nevetséges. A lelki szennyet azzal büntetni, hogy a test is undorító legyen, egy nőre nézve lehet igen nagy vezeklés, de egy királyi férj becsületére igen kis gyógyír. Háromnegyed év után fogadta csak vissza magához. A magyar ember azonnal megölte volna a vétkes feleséget – abban az időben. Manapság is történnek ilyen gyilkosságok Egyébként Borbála ott folytatta, ahol háromnegyed évvel korábban abbahagyta. / Jókai Mór nyomán /

3.      Cillei Ulrik német birodalmi herceg és 1445-től 1456-ig szlavón bán. Kiterjedt magyarországi, stájerországi, karintiai és krajnai birtokokkal rendelkezett. Igazi kiskirályként viselkedett. A Hunyadiak politikai ellenfele. 1456-ban, a nagy diadal után Nándorfehérvárott a királlyal, V. Lászlóval együtt megjelent. Hunyadi László és Szilágyi Mihály hívei felkoncolták. Vele kihalt ez az átkos család.

 

ALBERT KIRÁLY

1438 - 1439

         A királyság örököseként Zsigmond király csupán egy leányt hagyott hátra, akinek Erzsébet volt a neve. Ez a leánya a fenséges Borbála királynőtől, tudniillik második feleségétől született, aki a néhai Cillei Hermann úr leánya volt.

         Ezt a leányt a császár még életében azzal a feltétellel adta keresztény szokás szerint törvényes feleségül Albertnak, Ausztria hercegének, hogy utána veje és vele együtt a leánya következzék a trónon.

         És mivel ez ellen a magyar nemzetnek nem volt ellenvetése, a császár temetése után behozták Albert herceget. Az akkor elkövetkező új év első napján, azaz az Úr 1438. esztendejében megkoronázták ugyanazzal a fényes pompával, amellyel az első magyar királyokat.

 

ALBERT KIRÁLY A HUSZITÁK ELLEN

 

         A császár halála után Albert király nemcsak a magyar trónon követte, de megválasztották a rómaiak királyává és Csehország királyává is.

         Amikor tehát arról értesült, hogy a husziták a császár halála után még hevesebben dühöngenek a katolikusok ellen, magyar és német népből álló hatalmas sereget indított ellenük. Azok pedig, amikor megtudták, hogy a király táborba szállt hadai az ő haderejüket számban és erőben meghaladják, bevették magukat egy Tábor nevű város falai közé. Ez a város volt a husziták fő helye és dajkálója. Maguk a husziták, amikor tévhitük még sarjadóban volt, hadi táborukból építették ki, új falakkal véve körül a természettől is megerősített helyet. E mellett ütötte fel a király a harci táborát.

         Azok a városból, a királyi hadsereg meg a táborból gyakran kirontva, kölcsönösen osztogatták a kíméletlen halált. Ez a küzdelem három napig tartott. Közben pedig mindkét oldalon, részint a viadalokban, részint a hadigépek lövedékeitől sokan elestek. És amikor Albert király ráeszmélt, hogy az ellenségnek egyedül csak a kiéheztetés árthat. Úgy érezte, hogy ilyen óriási néptömegtől sem az élelmet megvonni, sem az élelmet szállító utakat lezárni nem tudja. Feloszlatta táborát, és elvonult az ellenség elől. Még az eddiginél is jobban megnőtt a husziták bátorsága és reménye.

 

ZAVARGÁS BUDA VÁROSÁBAN

 

         A király uralkodásának első évében hatalmas zavargás támadt Buda városában. Ennek a városnak a lakossága két népből áll, tudniillik magyarból és németből. Ezért a németek az ő nyelvüket beszélő uralkodó miatt elbizakodva, a magyarokat saját fennhatóságuk alá akarták rendelni. És el akarták törölni ennek a városnak azt a régi időktől fogva megőrzött szokását, hogy egyik évben magyar legyen a bíró, a másodikban pedig német. Amikor alkalom kínálkozott rá, a magyarokat gyalázkodással illették, majd erőszakosan zaklatták őket.

         A magyarok pedig régtől fogva késedelmesen szoktak a megtorláshoz fogni. De a megtorlás késedelmét az elégtétel súlyosságával pótolják be, hatalmas viharként zúdulva a bántalmazókra. Mindezeket a sérelmeket, mintegy súlyos álomba merülten, figyelembe sem vették. És csak várakoztak, hogy mit szül a németek értelmetlen vakmerősége.

         Élt ekkor ebben a városban egy bizonyos magyar, Ötvös János volt a neve. Nem kis tekintélyű és nem is utolsó ember a városban. Ez a többieknél jobban a szívére vette az egész magyar népet érintő gyalázatot. És amennyire tőle telt, szóval is, erővel is védelmezni igyekezett a magyar polgárok becsületét. Ezért nagyon nagy szálkának látszott a németek szemében.

         És a németek élve az alkalommal, titokban el is fogják őt. A foglyot a városháza belsejében különféle kínzásokkal gyötörték. Végre, amikor a szerfölötti kínzások következtében meghalt, egy hatalmas súlyú követ kötöttek a nyakára, és elsüllyesztették a Dunába. A rettentő gonosztett nyolc napig nem derült ki. Addig tudniillik, amíg a víz a kö nehezékétől megszabadult holttestet partra nem vetette. A megtalált élettelen testen jól látszottak a kínzás sebhelyei, hiteles tanúbizonyságot téve gyilkosai felől.

         Ugyanebben az időben a királyi udvarban csak úgy hemzsegtek a németek. Ezért a magyarok a rendkívüli gonosztett láttán felzúdulva, óriási kiáltozásban törtek ki. És dühük nagy hevében berohantak a városba, hogy bosszút álljanak. És mivel a gyilkosokat nem tudják megtalálni, rávetik magukat a palotáikra. És a vasalt borítású ajtókat betörve, kapzsi prédának vetik oda a németek kincseit.

         Ezekben a napokban élt Buda városában egy szerzetes barát, név szerint Jakab. egy ájtatos, tökéletes hitű, olasz származású ember szent Ferenc rendjéből. A magyarok hallgattak is rá, mert tudós módon prédikált. A barát felriadva a hatalmas lármára, magához ragadva az Isten képét hordozó feszületet. Mihelyt tudomására jutottak a történtek, meztelen lábbal futkosott a magyarok között, és eléjük tartva Krisztus képmását, panaszos és siránkozó hangon kérlelte őket: annak kedvéért, akit értük megfeszítettek, hagyják abba a megkezdett munkát. Ők annál erősebben kiáltozva mondogatták: „Az Isten velünk van!” És fosztogatásra adva magukat, nem törődtek a barát könyörgésével.

         A magyarok pedig, miután a németeken elvetemült gaztettük miatt bosszút álltak, felhagytak a fosztogatással, mivel már több holmit nem találhattak.

        

ALBERT KIRÁLY TITELRÉVI HADJÁRATA

 

         Uralkodásának második évében elterjedt az a fontos hír, hogy Amurat, a törökök császára hadinépének nagy erejét mozgósítva, meg akarja támadni Magyarországot. Ezért Albert király összehívta a főnemesekből álló országgyűlést, és velük együtt azt a határozatot hozta, hogy nem várja meg, míg az ellenség behatol az ország belsejébe, hanem vitézi karral ellene vonul.

         Magyarország egész katonai erejét mozgósította. Nagy hadsereget gyűjtött össze, és azon a helyen ütött tábort, amelyet a nép nyelvén Titelrévnek hívnak. A törökök császára pedig amikor megtudta, hogy a király az ország védelmére elegendő katonával és fegyveres erővel rendelkezik, ostrommal bevette Szendrő várát. Csaknem egész Rácország földjét hatalma alá vetette. Úgyhogy az ország ura, a despota is Magyarországra menekült.     Ezután lándzsáját és egész hadi erejét a görögök ellen fordította. Elfoglalta és kirabolta Thesszalonikét, Azután Epirusz és Aitólia híres tartományát támadta meg. Megadásra kényszerítette és országához csatolta őket.

         A magyarok pedig megunták a hosszú tábori szállást. Leginkább azért, mivel közülük sokan szenvedtek a vérhastól. Régi szokásuk szerint „farkast” kiáltva, a király akarata ellenére külön-külön és összevissza elszéledtek. Otthagyták a királyi tábort.

         Albert király Budára érve megbetegedett. És mivel Bécsbe szándékozott menni, nem tekintve gyöngélkedő állapotát, folytatta az útját Bécs felé. Neszmély faluban megszállt. Betegsége súlyosbodott, és egyévi, kilenc hónapi és huszonnyolc napi magyarországi uralom után az Úrnak 1439, évében e faluban meghalt. Elődeihez hasonlóan Székesfehérvár egyházában temették el királyi pompával, megadván neki a végtisztességet.

         Albert király közepes magasságú ember volt. Arca inkább barnába játszott, mint fehérbe. Szelíd erkölcsű, övéinek kérése előtt meg.

 

                                                                Janus Pannonius

                                                             / Csezmiczei János /

                                                                   1434 - 1472

                                                                    Medvevár

 

 

TÖRÖK ÉS EURÓPA

 

         A török már úr volt Európában, a legerősebb hatalom, amely e földrészen megjelent. Eszeveszett fanatizmussal hirdették császárai, miközben sorra birtokba vették a Balkán országait:

          „Amint egy Isten, Allah, van az égben, egyetlen úré, a török császáré legyen az egész világ!”

         Benn, Európa szívében nagy világteremtő eszmék forrongtak: humanizmus, reneszánsz, reformáció. Új találmányok, új földrészek felfedezése és kirablása folyt, addig kellett egy nép, amely testével védte a mostoha Európát a barbarizmussal szemben a nyugati műveltség védelmében. Csoda, hogy végképp el nem tűnt a népek sorából, akkora áldozatot hozott évszázadokon át. Örökké vérző, örökké füstölgő csatatere lett az állandóan megújuló támadásoknak. Ez volt Magyarország! Ez volt a magyar nép!

         Itt nem születtek találmányok világmegváltó eszmék és művészi alkotások, de születtek hősök: Hunyadi János, Zrínyi Miklós, Szondi György és vitéz társaik.    Mindannyian a keresztény Európa védelmében harcoltak-haltak.

          A nép pedig rabszolga lett vagy elpusztult az évszázadok folyamán. Azokat, akik a harcok után megmaradtak, könnyű volt összeszámlálni – valamikor a 18. század közepén. Ennek a népnek a kálváriája már a 15. században elkezdődött.

 

ULÁSZLÓT HAZÁNKBA HÍVJÁK

 

         Albert király halálakor Erzsébet királyné terhes volt, és a maga meg az ország miatti gondjában, szomorúan élte napjait. Amikor a főurak a jövendő király miatt aggodalmaskodtak, a királyné így szólott hozzájuk:

          „Urak, testvéreim! Az ország gondja ugyanúgy nehezedik a ti vállatokra, mint az enyémre. Én vagyok, mint tudjátok, a királyság örököse, de úgy vélem, hogy az ország gyeplőinek irányítására nem elégséges az én erőm…Keressetek tehát magatoknak uralkodót, aki alkalmasabb egy nagy ország gondjainak viselésére, mint egy asszony!…

         A királynénak ez a beszéde sok éven keresztül gyújtogató fáklyát vetett Magyarországra. Mert a királyné szavaiból kiindulva, amellyel leány utódot jósolt, meglehetősen könnyelmű elhatározás alapján döntöttek az új király behozataláról….

         Élt ekkor Lengyelországban egy ifjú fejedelem, név szerint Ulászló, Litvánia nagyfejedelme, Kázmér király testvére. Kiváló erényei Magyarország számára is kívánatossá tették. Ezért választottak egy tisztes férfiakból álló küldöttséget, hogy juttassák el hozzá a közönség kívánságát, és hozzák őt be.

         Ezek még nem teljesítették a követség feladatát, amikor a királyné hírvivői utolérték őket azzal a hírrel, hogy a királyné fiút szült. És egyszersmind megtiltották nekik, hogy teljesítsék feladatukat. Ők azonban, mivel már Krakkó falai közt voltak, és mivel Kázmér király és testvére, Ulászló herceg előtt nyilvánvaló volt jövetelük célja, nem mertek visszafordulni a rájuk bízott dolog végrehajtása nélkül.

         Miután pedig a hercegnél teljesítették követségüket, az ifjú fejedelmet hatalmába kerítette az uralkodás vágya. Lengyel katonákból illő kíséretet toborzott magának, és Magyarországra jött. Magyarország főemberei, akiknek volt miért örülni az új uralkodóért, az ország nemeseinek nagy csapatával eléjük vonultak.

         A budai várat az ország régi szokásai értelmében a nádor, Hédervári Lőrinc őrizte. Ez is a bejövő uralkodó elé vonult, és önként megnyitván előtte a vár kapuit, bevezette a felséges királyi termekbe, mint Magyarország királyát.

 

ERZSÉBET KIRÁLYNÉ

 

         Erzsébet királyné, ki ezenközben egy fiút szült, nem mulasztotta el megtenni az ő érdekeit szolgáló intézkedéseket. a főurak közül sokan a királyné pártján álltak. Ezeknek a szívében még nem hűlt ki Zsigmond császár jótéteményeinek emléke.. A királyné a pártján álló bárókkal, élükön Cillei Henrikkel és a Garai család tagjaival, Székesfehérvárra ment, és László nevű fiacskáját, aki még életének negyedik hónapját sem töltötte, királlyá kenette és megkoronáztatta, miközben a gyermek harsányan sírt-rítt…

         Jelen volt a csecsemő időszerűtlen megkoronázásán Szécsi Dénes bíbornok úr, esztergomi érsek, aki méltósága jogán maga kente fel a fiúcskát, és ő maga tette fejére a szent koronát. Cillei Ulrik gróf, a királyné rokona mondotta el ténylegesen az esküt a megkoronázott gyermek helyett…

         Miután a koronázás ünnepsége ilyen módon lezajlott, Erzsébet királyné Visegrád felé vette útját, hogy visszavigye helyére a koronát. A vár kulcsai és őrizete akkoriban Garai László bánra voltak bízva. Ez a vár pedig természetes fekvésénél fogva is biztonságos. A Duna folyása mellett egy hegynek a csúcsán emelkedik, és gyönyörű látványt nyújt falainak méltóságos művészetével. Ezért választották Magyarország hajdani királyai ezt a várat a korona biztonságos őrizetére.

         Mikor a királyné belépett a várba, a korona visszahelyezésénél félrevezette a mellette álló főurakat. Úgy tett, mintha visszahelyezné a koronát a helyére. De valamilyen asszonyi fortéllyal ellopta és elrejtette magánál a koronát. És a nagy kincs ősi őrzőhelyét lepecsételtette a bárókkal, pedig nem volt benne az, amit őrizni szoktak.

         El is távozott innen a királyné a fiával és a koronával együtt. Frigyes római királyhoz és Stájerország hercegéhez ment, gyermekének nagybátyjához, és mindkettőt átadta neki. A fiát neveltetés végett, a koronát pedig megőrzés céljából.

 

                                                            Hunyadi János

                                                           / 1407/9 – 1456 /

 

         Élt ekkor az országban egy bátor vitéz. Havasalföld nemes, nevezetes szülöttje, Hunyadi János. Harcos férfiú, aki fegyverforgatásra és hadak vezetésére termett. Amiként a halaknak életeleme a víz, a szarvasoknak az árnyas erdő, úgy volt neki életeleme a fegyver és a hadivállalkozás. Ezt az embert – tetteinek tanúsága alapján ki merem mondani – a gondviselés egyenesen az égből küldte és hozta idegen tájról Magyarország vidékére, az ország jövendő védelmére. Mondják ugyanis, hogy Zsigmond király e vitéz apjának híre-neve vette rá, hogy őt Havasalföld vidékéről a saját országába hozza, és országának lakosává tegye. Továbbá, hogy örök birtokként méltóképpen megajándékozza Hunyad erődítményével, ahol most nemes és nézni is gyönyörűséges vár emelkedik.

         Az említett Hunyadi János tehát feljebbvalójának oldala mellett kitartva, egyre gyarapodott hírben-névben. A kisebb tisztségekből, amelyekkel megbízták, fokozatosan emelkedve akkora hírnévre tett szert, hogy méltóságban az ország erdélyi részeinek vajdaságáig vitte. Most már nem csekély hatalommal rendelkezik az országban. És ő is Ulászló királyhoz csatlakozott!

/ Mi volt Magyarország legnagyobb hősének neve addig, amíg a Hunyadi nevet ki nem vívta magának? A történelem nem kérdezi. A legnagyobb magyar volt. És ha kell a válasz arra a román állításra, hogy Hunyadi román vérből eredt. A válasz ez lehet: „Csodás érzésnek kell annak lenni, mely mindenkit, aki Magyarországot honának nevezi, kényszerít elfeledni nemzeti eredetét, és magát magyarnak vallani. Egyébiránt a szerbek is magukénak vallják Hunyadi Jánost, aki a népballadáikban Szibinyáni Jankó név alatt követi el csodás tetteit. / Jókai Mór /

 

 

Hunyadi János ifjúsága

 

         Hunyadi nem valami nagyon alacsony rangú családból származott. Hunyadból, Erdély városából fölkerekedvén, a rácok fejedelméhez jutott, s ennek zsoldjába szegődve ott maradt jó ideig. Mindenben, bárhová küldötte légyen őt a fejedelem, kiváló bátorságot és buzgalmat tanúsított. Többek között a következőket beszélik róla:

         Mikor egyszer vadászni ment a rác fejedelem, és hirtelen egy farkas tűnt fel a fejedelem előtt, ez odahívja Jankot, hogy támadjon rá a farkasra. Mikor pedig a vad egy folyóba ugrott, és úszni kezdett, ő is a folyóba ugrott, és lován átúsztatott. Mikor pedig átkelt, egy cseppet sem hagyta abba az üldözést, míg végre elfogta a farkast és megölte.     Azután lenyúzván a vad bőrét, visszament a fejedelemhez. Ismét átkelvén a folyón, és a vad bőrét átnyújtva így szólt: „Uram, úgy történt minden, ahogy parancsoltad. Megöltem a farkast. Íme itt van a bőre, tégy vele úgy, amint neked tetszik.”

         Ekkor a szerb fejedelem elámulván ezen a csodán, állítólag azt mondta, hogy lehetetlen, hogy valaha ez az ember nagy hatalomra ne jusson. Hát ekkor ezt mondta, és ettől fogva pénzzel bőven ellátta. Miután itt jó ideig tartózkodott, a magyarokhoz jutott…

         Hogy hát a magyarokhoz állott, néhány embert maga mellé véve, a király elé járult. És azt mondta, hogy hozzájuk jött, hogy zsoldjukba fogadják. Megkapta a zsoldot, és mikor a magyarok a németekkel viszályba keveredtek, nagy tetteket vitt véghez. Mikor csak kellett, hirtelen ott termett, és vitézül harcolt.

         Ezek után, mikor már mind többen csatlakoztak hozzá, mindenfelé kitűnt. Amiért is a magyarok tanácsa Erdély földjének kormányzását bízta rá.

         Mint ezen tartomány kormányzója ölte meg Sabatinest /Szehabbendint /, a szultán hadvezérét, és szalasztotta meg a seregét, nagyon híres győzelmet aratván. /1442 / Ettől fogva nyerték vissza a magyarok régi helyzetüket.

         Mert attól az időtől fogva, hogy Bajazid legyőzte Zsigmond királyt, /1396. Nikápoly / a törökök egyre-másra törtek be pusztítva, rabolva országukba. És annyi foglyot hurcoltak el magukkal, hogy egész Ázsiát és / a keresztény/ Európát megtöltötték magyar foglyokkal.

         De miután Jank Erdély országába érkezvén legyőzte Sabatinest és seregét, ettől kezdve a magyarok nekibátorodtak, és kiváló tetteket vittek véghez a törökökkel szemben. Mert a Dunán átkelve többször pusztítottak, és valahányszor, bárha kevesen is voltak, sok törökre bukkantak, könnyedén legyőzték őket. És még mielőtt kézi viadalra került volna sor, megszalasztották őket.

/Laonikosz Khalkokondülasz, bizánci történetíró szerint./

 

                                                              I. Ulászló

/ 1440 – 1444 /

         Ulászló király érdekében tehát gyűlésbe hívják az ország össze főurait. Menlevél oltalma alatt eljött a gyűlésre az említett Dénes bíboros úr is meg Garai László bán és számos főnemes, akiket inkább a királyné iránti szeretet vonzott ide, semmint az új király iránti.

         Mikor ezek a többi nemesek együtt bementek a királyi várba, a kapuk, melyeken bementek, mindaddig nem nyíltak meg előttük a visszatérésre, amíg esküvel hűséget nem fogadtak az új királynak. De Garai Lászlót még ezután sem engedték ki mindaddig, amíg Visegrád várát – ez, mint mondottuk, az ő hatalmában volt – kényszer hatása alatt át nem adta Ulászló királynak.

         Mikor Ulászló király Visegrád várát hatalmába kerítette, átkutatták a szent korona őrzőhelyét. Nem találják a keresett tárgyat, és nagy kavarodás támadt Ulászló király pártjában. Nem akartak ugyanis királyt korona nélkül. Megmozdult tehát a nemesek egész gyülekezete, akiket jóindulat kötött a királyhoz, és a királlyal együtt Fehérvárra mentek. És miután itt a papi rend a gyülekezet előtt fennhangon elvégezte a hódolatot kifejező koronázási szertartást, a királyt nagy örvendezések közt megkoronázták azzal a koronával, amelyet egykor csodálatos művészettel szent István fejereklyéinek díszeként készítettek. Mindez 1440. július 17-én történt.

         Eközben Magyarország népe pártokra szakadt. Minden szeretet felbomlott, és mindenki a másik vesztére tört. A pannon föld urai és vezérei azt az országot, amely a szent királyok alatt az édes nyugalom biztonságában élt, és telve volt a gazdagság nagy bőségével – mert az egyetértés gyarapít -, most rettentő pártharcokkal marcangolják…

         Akik a csillagokat tisztelik, és állását mérik, nem ok nélkül állítják, hogy Magyarország a Nyilas csillagzat alatt áll. Mert lakosai mindig gyászos fegyverzetben izzadtak. És ha külső háborúkban nem ontottak idegen vért, egy más vérét ontották egymásra acsarkodva. És őseik meg a saját maguk gyűjtötte kincseiket kapzsi préda martalékának vetik oda. Erre mind a régi idők, mind pedig saját korunk eseményei elég bizonyítékot szolgáltatnak. Az említett Ulászló  király uralkodásának ideje mindezekről hitelt érdemlő tanúságot tesz…

         A meghasonlott ország nemesei valamennyien a viszálykodás szellemétől űzve harcra keltek. Csupán azért, mert bizonytalan volt, kit illet a királyi cím. Egyesek Ulászló királyt követték, mások Erzsébet királynét, és annak fiát igyekeztek előtérbe tolni. És akiknek a hazai haderő nem volt elég, hogy leszámoljanak ellenfelükkel, idegen népből pénzen fogadtak fel – ellenséget. Ez a körülmény aztán nem kis lángot vetett az országban.

 

 

Az idegen népek

 

         Erzsébet királyné Albert király halála után Zólyom várát és más hozzá tartozó erődítményeket egy bizonyos Brandisról elnevezett Giskra Jánosnak adományozta. Egy cseh embernek, aki jártas volt a fegyverforgatásban és telhetetlen a fosztogatásban. Amikor ez a Giskra látta, hogy a bárók egymás ellen kölcsönösen acsarkodnak, prédára lesve azonnal megrohanta egész Mátyusföldet és a Kassa városával szomszédos vidékeket és megyéket. Magyarország csaknem egész felvidékét.

         Azután egy Liptó megyei lakos, Pongrác, aki kegyetlenebb volt, mint a külföldi ellenség. És Komorovszki Péter, Akszamit, Ribald, Kereczky Wrik és Szlovacskó meg sok más cseh, lengyel és szlovák, aki zsákmányolásban lelte örömét, katonaságot toborzott, minden erejét az ország fosztogatására fordította. És erődítményeket meg favárakat épített magának, a szomszédságban levő egész vidéknek rémületére. Így ez az idegen had óriási mohósággal széjjelhurcolta azokat a javakat, amelyeket a belháború nem emésztett meg. A közrendűek puszta életüknek biztosítására elbujdostak, barlangokban meg az erdők rejtekén kényszerültek meghúzódni.

         Lángokban álltak az újra meg újra felgyújtott városok és falvak. Egész Magyarország a vaskor kegyetlen éveit élte. A parlagon hagyott földeket urak és szolgák vére szennyezte. Hány ártatlan ember életét és vérét ontották ki? Hány szűzi szépségben ragyogó leányzót fosztottak meg erőszakkal tisztaságuk liliomától? És hogy Cillei Henrik úr gróf, a királyné nagybátyja, mit művelt azokban az időkben, hogy a királynéért bosszút álljon?

          Azt Szlavónország vénjei még most is emlegetik, és mély sóhajtások között mesélik fiaiknak. És nem volt a belháborúkban szenvedő országnak egyetlen szomszédja sem, aki nem lett volna ellensége!

 

Nándorfehérvár első ostroma

 

         A törökök császára, Amurat, amikor meghallotta, hogy Magyarország nemességének egész testülete belső háborúskodásban marcangolja egymást, azt gondolta, hogy megtámadhatja a magyar királyságot. Elsőnek Nándorfehérvár várát ostrom alá vette.

        Ebben a várban egy kitűnő ember volt a várkapitány, János, vránai perjel. Melléknevén Zovány, raguzai nemzetiségű. Egy serény és rettenthetetlen lelkű férfiú. Amikor a közeledő ellenséget látta, eléje vonult, és csatázva vonult vissza a várba. Az ellenséges csapatoknak óriási tömegével nem mérhette össze az erejét. Visszatért tehát a várba, és kötelességszerűen gondoskodott mindarról, ami a vár falainak védelmére szükséges volt.

         A törökök császára pedig körös-körül szétosztotta csapatait. Minden felől őrségeket állított, és erős ostromzárral vette körül a várat. De Zovány egyáltalán nem rémült meg a sok ellenség látványától és a kemény ostromtól. Valamennyien serényen végezték a feladatukat. A várfalakat, amelyeket a császár nappal fáradságosan lerontott, éjszaka megerősítették. A várból darazsak módjára gyakran kirajzottak, nagy zavart keltve az ellenség sorai közt. Mikor a császár látta, hogy Zovány vitézül védi a várat, cselt eszelt ki a vár elfoglalására.

         Van ugyanis a vártól az ellenséges föld felé egy fél magyar mérföldnyire vagy még közelebb egy kis dombocska, amely alkalmas arra, hogy eltakarja a várbeliek szeme elől azokat a műveleteket, amelyeket mögötte végeznek. A császár tehát ennek a dombnak az árnyékában egy föld alatti alagutat ásatott egészen a vár belsejéig. Olyan hosszút és széleset, hogy egész csapatok átvonulhattak rajta.

         De közben a császár cselvetését megjelentették azoknak, akik a vár védelméről leginkább gondoskodtak.. Akár isteni intésből történt ez, akár úgy – mint némelyek mondják -, hogy várba egy nem tudni, kitől belőtt nyíl röppent be. Egy rátekert írás volt, és elárulta, hogy az említett helyen alagutat ásnak, és már közel vannak a várhoz.

         Zovány elrendelte, hogy sietős munkával egy, a vár belsejéből kiinduló föld alatti alagutat készítsenek a a császár alagútjával szemben.. Töltsék meg sallétrommal és puskaporral meg egyéb égő, gyorsa lángra lobbanó és nagy füstöt okádó anyagokkal!     Ennek az alagútnak a belső bejáratát nagy ügyességgel erősen elzáratta. Csupán az anyagok és az említett puskapor meggyújtására hagyott egy kis rést. És igen sok őr fülelte szakadatlanul és csodálatos körültekintéssel a cselt vető ellenséget. És amikor az ellenség alagútja a vár falain belül elérte a várbeliek által ásott alagutat, Zovány meggyújtatta az említett összehordott anyagokat. A tűz óriási lángjával és füstjével minden élőlényt, tudniillik az embereket és a barmokat, amelyek az alagútban voltak, hirtelen halállal megölt.

         A császár látva, hogy a vár elfoglalásához ez a mód sem segítette hozzá, hadinépéből tizenhétezer ember elvesztve, és az ostrommal két hónapot eltöltve, megszégyenülten visszatért hazájába / Az ostrom akkor kezdődött, amikor Ulászló bevonult Budára./

 

Kemény Simon

 

         A másik török hadsereg vezére egy bizonyos Mezit bég vajda volt. Kíméletlen, a hadi dolgok intézésében járatos ember. Ez Havasalföld felől váratlan támadással átkelt a havasokon, és betört Magyarország erdélyi részeire. Ez a nép elsöpör mindent, ami csak az útjába kerül. Most is kímélet nélkül, tűzzel-vassal pusztított mindent. Kora, neme senkinek sem nyújtott menedéket.

         A törökök gyászos hadának betörése előtt néhány nappal János vajda úr az erdélyi részekre érkezett. Bevonult Fehérvárra, amelyet a nép nyelvén Gyulafehérvárnak neveznek. És gondokba merülve töprengett, hogy mit tegyen az ellenséggel. Az ellenség váratlan jövetele miatt nem volt módja összevonni csapatait, és eléje vonulni.

         Amikor pedig a törökök Erdély földjének nagy részét beszáguldozták, és emberekben, javakban és barmokban nagy zsákmányt magukkal hurcolva megérkeztek a mondott Fehérvár közelében elterülő síkságra, és füstöt okádó gyújtogatásaik már tanúsították, hogy nem lehetnek messze: János vajda úr – nem törődve önmagával, hogy másokkal törődhessen – bosszúvágytól égve elhatározta, hogy szembeszáll az ellenséggel. És viadalra szántan kivonult a harcmezőre éppenséggel nem megfelelő katonai kísérettel.

         A város püspöke, ezekben a napokban, egy tiszteletben álló, de a dolgok intézésében heves természetű ember volt, Lépes György. Ő is elkísérte a vajda urat. Megindultak tehát, és amikor vigyázatlanul Szentimre falu mezejére érkeztek, hirtelen előtörtek a környező völgyekből az ellenség ott rejtőzködő és csak a vajda úr érkezésére várakozó óriási csapatai. A vajda úr arra kényszerült, hogy otthagyja a csatamezőt, és a túlerőben lévő ellenség elől kitérjen. Mindenki futott, aki tehette. Akinek futás közben elfogyott az ereje, azt az ellenség elfogta vagy megölte. Az említett fehérvári püspök is száguldva menekült lován, de amikor egy patakocskán keresztülugratott, a földre zuhant, és a fejét vették.

         Ez a győzelem elbizakodottá tette Mezet béget, és még nagyobb tettekre ösztökélte. Ezért minden félelem nélkül járt-kelt az erdélyi részeken. Örült a zsákmánynak. Különösen annak, amit a hadiszerencse juttatott neki.

         Ezalatt János vajda úr a vidék katonaságát nagy sietséggel összegyűjtötte. Már amennyit ilyen rövid idő alatt sebtében össze tudott gyűjteni, és bosszúvágytól égve útnak indult, és követte az ellenséget. Hírül vitték ez Mezed bég vajdának, és ő állítólag így szólt: „Csak hadd jöjjön, hadd növelje hasznunkat, jobban, mint eddig!”

         Amikor ezt mondta, ott állt az említett Mezet vajda körül álldogáló törökök közt János vajda úr kémje. Hallotta mindazt, amit az ütközet megvívására vonatkozóan megbeszéltek. Sietve visszatért tehát János vajda úrhoz, és titokban a következőket mondotta neki:

          „Mezet bég vajdának elárulták, milyen vagy te. Milyenek az önmagad védelmére használt fegyvereid ismertetőjelei. Milyen a lovad színe. És kijelölték a legerősebb fegyvereket legkülönbül forgató vitézeket. Az lesz a dolguk, hogy elsőnek téged vegyenek körül, és a lehető leghamarabb végezzenek veled!”

         Volt a vajda úrnak egy vitéze, név szerint SIMON, a KEMÉNYEK nemesi nemzetségéből, aki testalkatra nézve nem sokban különbözött tőle, és vitézi lelkületével bajtársai közül is kivált. A vajda úr ezzel a vitézzel fegyvert és lovat cserélt, és Simon védelmére számos erőben, vitézségben és harcvágyban kitűnő katonát rendelt.

         Végre, miután nagy körültekintéssel mindent elrendezett, ami a harc szempontjából fontos, nagy harci hévvel rátámadt a korábbi győzelmétől elbizakodott és az említett vidék egyik falujából éppen hadsorait ütközetre rendező ellenségre.

         Simont mindjárt az ütközet elején ura helyett, urának árulkodó fegyvereiben megölték Nem akadályozhatták meg ezt az őrcsapat hű fegyveresei. a törökök meg életük pusztulása árán is végrehajtották vajdájuk parancsát.

         Miközben a kegyetlen ütközet kavargott, a törökök inkább saját védelmükkel, mint az ellenség megfutamításával bajlódtak. Szentimre falunál védekezni iparkodtak, és kegyetlenül pusztították az ellenséget. És saját védelmükkel foglalkoztak azok a foglyok is, akik az előbbi harcban jutottak a törökök kezére. Szabadulni akartak, inkább meghaltak, mint hogy török fogságban sínylődjenek.

         Mikor aztán Mezet bég látta övéinek óriási pusztulását, és hogy minden csapata futással küszködik, maga is futásnak eredt. De a futás sem mentette meg, mert miközben futva igyekezett menekülni a többi megfutamodóval, akiket a magyarok üldözőbe vettek és szorongattak. Őt is, meg a fiát is megölték. Saját fejének vesztével és hadinépének mérhetetlen pusztulásával együtt a megszerzett zsákmányt is elveszítette.

         János vajda úr tehát az összes foglyot kiszabadította. A zsákmányt az ellenségtől visszaszerezte, sőt magát az ellenséget is felprédálta, szerencsés győztesként egészen a havasok hágójáig üldözte. Kevés töröknek mentette meg a futás az életét. A bolyongó ellenséget összefogdosta, és hosszú ideig ott tartózkodott a holttestekkel borított csatamezőn.

         Az óriási győzelem dicsőséges híre azzal a haszonnal is járt az ország számára, hogy Havasalföld és Moldva vajdái, akik az elmúlt években az országtól és Magyarország királyától elszakadva, a szent korona ellen fellázadtak, és mindenüket a török császárnak ajánlották, most az uralmuk alá tartozó területükkel együtt régi hűségükre visszatértek. János úr tanácsára vagy félelmükben. És esküvel ígérték, hogy szokásos szolgálatukkal adóznak Ulászló királynak / 1442 /.

 

                                            

                                                                    Vaskapunál

 

         A János vajda úr vezette dicsőséges harcok miatt minden út bezárult a törökök előtt Magyarország földjének megtámadására. Az ország határain belül nem is villoghattak lándzsáik a napsugár ragyogásában.

         Amurat, a törökök császára, gondolatokba mélyedve gyakran emlékezetébe idézte övéinek sokszor elszenvedett vereségét s népének nagymérvű pusztulását. ezért országa válogatott katonaságából összeszedett nyolcvanezer főnyi hadinépet. Vezérüknek a basát tette meg, aki az ország hadügyeinek intézésében őutána a második ember volt. Megparancsolta neki, hogy törjön be Havasalföldre, és dúlja fel, mivel a vajdájuk elszakadt tőle. Innét vezesse át csapatait Magyarország erdélyi részeire. És a lehető legkeményebb büntetést rója ki tűzzel és karddal. A legkíméletlenebbül álljon bosszút mindazért a gyalázatért, amit János vajda úr elkövetett.

         A császárnak ez a szándéka nemcsak a vidék közrendű népét töltötte el rettegéssel, hanem a nemesi rend tagjait is súlyos gondokba sodorta. A basa pedig az egész hadinéppel Kis-Nikápoly mellett hajósok segítségével átkelt a Dunán, és csapatai elözönlötték a Havasalföld egész területét. Aki nem tudott futva menekülni, zsákmánnyá vagy hullává lett. Ez után nekilátott, hogy átkeljen a havasokon, és végrehajtsa a császár parancsolta feladatot.

         János vajda úr pedig inkább kész volt meghalni, mint a védelmére bízott nép pusztulását eltűrni. Előbbi győzelmeiből erőt merítve, egyesítette a fegyveres őrcsapatokat és a hadsereget. Mivel inkább azt választotta, hogy ő támadja meg az ellenséget, mint hogy az őt. Mikor aztán ahhoz a helyhez érkezett, amelyet Vaskapunak neveznek, veszélyes, nagy és minden időkben emlékezetes ütközetet vívott.

         A basa hadinépének sokaságában bízva nem is gondolt hátrálásra. János vajda is el volt szánva rá, hogy vagy győz, vagy meghal, és számításba sem vette a futás lehetőségét. Mindkét oldalon izzik tehát a kemény küzdelem. Nagy öldöklés támad, sokan elesnek mind a két oldalon, de a törökök közül többen. Ezért a basa és a törökök arra kényszerültek, hogy elhagyják a csatateret, és gyors futásnak eredjenek. A magyarok üldözőbe vették őket, és halandó hullává változtatták, akit csak utolértek. Úgyhogy a küzdelem egész ere a nagy öldökléstől emberek és lovak vérében ázott.

         János úr hát szétvert sok ezer ellenséget. Sok főembert foglyul ejtett, és sok kincset és értékes hadfelszerelést zsákmányolt. Emlékezetes győzelmet aratott ez a nagyszerű és minden időkben dicsőségre és magasztalásra érdemes férfiú. Mert bátran fogott a háborúhoz, bölcsen vezette, szerencsésen vívta meg, és jól fejezte be. Ettől kezdve nemcsak az ország lakosai, hanem még az idegen nemzetek is kedvelték. Olyan okos ember volt, akit az őszinte szeretet érzésével és teljes szívből lehet szeretni. /1442 /

 

                                                        Erzsébet királyné halála

 

         Ez történt az említett Ulászló király uralma idején, körülbelül két év leforgása alatt., szerencsésen és kedvezően. De az ország északi vidékein változatlanul dúlt a belső viszály. És e vidékek urainak kevesebb örömet okozott az ország közös védelme, mint amennyit az egymásnak megnyomorítása.

         Ezért a római udvar a bajok zajától felriasztva, egy tiszteletre méltó férfiút, Julianus / Giuliano Cesarini / bíboros urat küldte el a pápa oldala mellől, hogy az említett háborúskodások zaját lecsillapítsa. Ő fáradozott is a béke ügyében. Ulászló király és Erzsébet királyné szíve nem kis mértékben hajlott az egyetértésre. De a királyné meghalt, mielőtt a béke létrejött volna. Halála az őt követő főurak közül többeket Ulászló király mellé állított.    / 1442. december 17. /

 

                                                  Hosszú hadjárat: hat győzelem

 

         Eközben Ulászló király uralma napról napra szilárdabb lett. Amikor a király Buda várában berendezkedett, János vajda úr buzdította és ösztönözte, hogy indítson háborút a törökök ellen. És torolja meg azokat a sérelmeket, amelyekkel a törökök Magyarországnak több ízben bántottak.

         Ezért Ulászló király uralkodásának harmadik évében nagy és költséges sereget gyűjtött kiváló vitézekből. És János vajda úrral, országának számos főemberével és Rácország despotájával, vagyis királyával együtt – ezt ugyanis akkoriban kiűzték országából – átkelt a Dunán / Nándorfehérvárnál /, és Rácországba érkezett Itt Ulászló király állandó tábort veretett, és elhatározta, hogy a beljebb fekvő török uralom alá vetett vidékekre Hunyadi János vajda urat, seregének főkapitányát küldi ki.

         Hadra kelt seregét két részre osztotta. János vajda kapta a fegyverzetében és hadierényeiben kiválóbb részt. Ezen kívül a vajda úr a saját katonáiból álló erős csapatot is vezetett. Ezeknek a háborúban tapasztalt karja többször megfutamította már győztes fegyvereivel az ellenséget. A vajda úr tehát az ő kíséretükben átvonult Rácországon, azaz Szerbián, és egész Rumélia határáig Bejárta egész Bolgárországot, amelyet régi idők óta a török haderő tartott birtokában. Minden élőlényt, embert, barmot, ami csak útjukba akadt, elfogtak vagy megöltek. A várakat, városokat és a törökök minden egyes települését bevették, felforgatták, lerombolták, és tűzzel megemésztették. Ezek között a népes és kincsekben gazdag Szófiát is elfoglalták, kirabolták, és tüzes hamuvá változtatták. / 1443. november /

         Ennyi városnak és településnek füstöt okádó felperzselése rémülettel töltötte el egész Ruméliát és a török szászár minden birtokát, amely nem bízhatott a tenger vizének védelmében. Sok ezer ellenség szállt szembe a vajda úrral, a törökök császára küldte őket ellene. A vajda úr öt ízben vívott elkeseredett ütközetet az ellene vonuló, mindig nagyobb létszámú ellenséggel. De mindig ő lett a győztes!

         Visszatérve, a győzelem legteljesebb dicsőségétől övezetten érte újból Rácföldet, és tábort ütött. Ekkor hírül hozták neki, hogy a törökök megszámlálhatatlan sokasága jön ellene.

         Az említett Amurát császárt ugyanis nagyon elkeserítette birodalmának pusztulása. És kiadta a parancsot, hogy teljes hadifelkészültségben jelentkezzék udvarának legjobbjaiból összeválogatott fegyveres népe és országának minden fegyverese, mert bosszút akart állni. Hadjáratának vezetését rokonára, az anatóliai basára bízta. Ő azon az úton követte János vajda urat, amelyen a vajda úr kivonult Bulgária vidékéről. És amikor néhány sebesült vagy betegségtől elgyötört magyarra talált, akik a vajda úr előző táborhelyén visszamaradtak, megkötözve vitette őket császárja elé. És szemrehányóan üzente: győződjék meg róla a császár, milyen nyomorúságos alakok okoztak rémületet országában. Erre a császár állítólag ezt felelte:

          „Térj vissza szerencsével, kívánom neked! Ha visszatérsz, pontosabban el tudod majd beszélni milyen alakok azok, akik elől megfutamodtam.”

         Olyan közel jutottak egymáshoz, hogy az éjszakai nyugvó után, hajnali virradatkor hallották egymás dobjainak pergését. János vajda úr megrémült, hogy az ellenség kitér előle, és a király, Ulászló táborára ront. Maga vonult tehát az ellenség elé a hadi fáradalmaktól kimerült katonáival. Azt akarta, hogy őt támadják meg. Amikor látta, hogy a pogányok óriási sokasága ellene fordul, rettegés fogta el, és seregének katonái nem kevéssé reszkettek félelmükben. De azért a vajda úr nem hátrált meg, hanem félelemtől remegő katonáinak hadsorát felállította, és e szavakkal buzdította őket:

         „Legyetek állhatatosak! Inkább veszítsük el életünket, mint a győzedelmes hírünket-nevünket! Mit féltek a sokaságában bizakodó ellenségtől? Igen gyakran próbára tettétek bátorságukat. És ha már olyan sokszor megfutottak, Isten kegyelmével most is megfutamíthatjuk őket. Ha pedig közületek valakit meglep a halál, ne törődjék vele! Mert ha velem vagy bajtársaival reggelizett, estére Krisztus asztalánál fog lakomázni.”

         E szavakkal megindította seregének zömét, amelyet maga vezetett, és rárohant az ellenségre. Ennek láttára a többi csapatok is követték vezérüket. Mindkét részről nagy győzni akarással ütközetbe bocsátkoznak, de nem egyforma szerencsével harcolnak. Mert a basa és a rábízott egész török sokaság mindjárt a csata kezdetén meghátrált, és eszeveszett futásnak eredt. A magyarok kíméletlenül üldözőbe veszik őket. És akit gyors futású lova nem tudott kiragadni a halál üldöző kezéből, véres vitézi próbán mondhatott búcsút életének. A pogányok sok-sok ezre pusztult el ott. A magyaroknak nem volt kedvük foglyokat ejteni, és mindenkit, akit futtában utolértek, sebekkel borítva, összekaszabolva megölték.

         Az üldözés vecsernye órájától éjfélig tartott. A basa azért választotta a napnak ezt a szakaszát az ütközet számára, hogy ha alulmarad, az éjszaka sötétségének segítségével szabaduljon az ellenségtől. De ez az ötlet a legkevésbé sem vált hasznára, mert a telihold sugaraival bevilágította az éjszakát. A basa fogságba esett, és nagy kürtrivalgás kíséretében éjféltájban a magyar táborba, János úr sátrához vezették.

         A vajda úr egy hadjáratban hat szerencsés ütközetet vívott tehát. És öt hónappal az után, hogy Magyarországból kiindult, épségben vezette vissza seregét a király táborába. Emberekben és javakban óriási zsákmánnyal megrakodva. Győzelmének jeléül sok ellenséges zászlót, azaz bandériumot adott át a királynak. Ezeket utóbb a Boldogságos szűz Máriának, Magyarország patrónájának ajánlották fel. / 1444. február 2. / Egészen a mi időnkig ott függtek a Buda városában épült templomban az utókor emlékezetére és a Boldogságos szűz dicsőségére. És tanúságot tettek azokról a nagy győzelmekről, amelyeket az ég adott a vajda úrnak.

 

                                                               Fegyverszünet

 

         A sok fényes viadalnak és híre győzelemnek az volt a következménye, hogy a törökök császára, Amurat, megrémülve követeket küldött a királyhoz meg vajda úrhoz, és fegyverszünet megkötésén buzgón és könyörögve fáradozott.

         Ulászló király tehát elhatározta, hogy ünnepélyes országgyűlést tart a főurakkal Szeged városában. Az országnak sok nemese sereglett össze mindenfelől. Eljöttek a császár követei is. A törökök két vajdája, azzal a felhatalmazással, hogy a tervbe vett fegyverszünetet megkössék. Meg is állapodtak tízévi fegyvernyugvásban, a király pedig szabadon engedte az anatóliai basát. A török császár Szendrő várát és Rácország többi erődítményét, ahányat csak elvett György despotától, visszaadta.

         A fegyvernyugvást esküvel erősítették meg. A vajda János úr a király és a maga nevében meg az egész magyar nép nevében, az említett török vajdák pedig császárjuk és az uralma alá tartozó minden nép nevében le is tették az esküt. A mondott tízévi fegyverszünet és az egyéb kikötések megtartására. Bár sohase tették volna le! Mert utóbb a fegyverszünetet a király és a vajda úr – az említett Julianus ösztönzésére – megszegte.  És e miatt Ulászló király és a vajda úr hadiszerencséje balszerencsére fordult.

         A fegyverszünet megkötése mégis haszonnal járt – a szerb despota számára.

 

                                    A várnai csata, avagy mire kell a magyar vér ?

 

         A cél tehát nem változott: a pápa nevében Cesarini további keresztes hadjáratra biztatott Konstantinápoly felszabadítása érdekében. Egy katolikus egység létrehozása lebegett a pápa szemei előtt. Hiszen Európában csak Hunyadi János és Ulászló seregei mutatták meg, hogy le tudják győzni az ozmán sereget.

         1444. nyár elején, hírét véve a Budán megerősödött háborús párt készülődésének, Hunyadi és most már a pápai legátus, Cesarini vezetésével, az ozmán hatalom békehajlandóságot mutatott. Ulászló meg is indította a béketárgyalásokat, mert külföldi segítség Európa nyugati részéről most sem érkezett.

         A pápai követ azonban mindennél jobban bízott egy nagyszabású keresztes hadjáratban. A pápai politika olyan idealista célkitűzéseket kevert világi elgondolásaiba, melyek már nem illettek a középkori gondolkodástól elforduló 15. századba. Reális helyzetmegítélésről nem volt szó. Hiszen azok is, akik a háborús párttal nem értettek egyet, csak saját, önző érdekeiket, legfeljebb a császári udvari párt érzelmi, mindenekelőtt magyarellenes szempontjait szolgálták

         Ulászló is hajlott a békére a külföldi segítség kilátástalansága miatt. Hunyadi tanácsára azonban mégis fegyveresen vonult Szegedre tárgyalni. Felkészülve, hogy sikertelenség esetén azonnal támad. Itt a király egymásnak ellentmondó eskük szövevényébe bonyolódott. Ulászló annak idején megesküdött, hogy a kereszténység védelmében a törököt kiűzi Európából. A pápai követ, Cesarini, most Szegeden a királynak erre az esküjére hivatkozott, sürgetve a háborút, tiltakozva a szultánnal való békekötés ellen.

         II. Murad szultánnak azonban olyan fontos volt a béke, hogy még 25 ezer fegyverest is felajánlott Ulászlónak. Ez döntött: a király első esküszegése ekkor következett be. Tíz esztendőre békét kötött Szegeden a törökkel. A feltételek közt azonban az is szerepelt, hogy a szultánnak nyolc nap alatt kell átadni az elfoglalt várakat.

         A külső feltételek ekkor, ha nem is igazi, gyakorlati segítség formájában, de mégis beleszóltak az ügybe. Foscari velencei dozse levelét éppen ekkor kapta meg Cesarini bíboros. Ebből értesült, hogy az a 21 hajóból álló keresztény flotta, melyet IV. Jenő pápa, Jó Fülöp burgundi herceg és Velence szerelt fel, befutott a helleszpontoszi szorosba. A hír újra feltüzelte a háború híveit. Mivel a várak átadására adott nyolcnapi határidő letelt, és az átadás nem teljesült. Ulászló felmentve érezte magát a töröknek tett eskü alól. Most a békekötésre tett esküt tagadta meg, amikor a békét visszavonva, elhatározta magát a hadjárat folytatására.

         Csakhogy  - mint írják – a helleszpontoszi szoroson keresztül Murad szultán serege az ott állomásozó keresztény flotta „szeme láttára” kelt át és egyesült Drinápolynál az európai török sereggel. / A  „török fuvart” a genovai hajók végezték, állítólag fejenként egy aranyért. /

         Százezer török állt szemben a húszezres magyar sereggel.

         Cesarini bíboros azt ajánlotta, hogy szekérvárba zárkózva várják meg, míg a hajóhad megtámadva a törököket, segítségükre siet. Hunyadi János azonban méltatlannak ítélte a tétlen várakozást, főként a török túlerő előtt. Jó érzékkel a gyors és meglepetésszerű támadást javasolta a királynak, aki hallgatott rá.

         A magyar sereg, mint már oly sokszor, most is kitűnően harcolt, eleve reménytelennek látszó helyzetben is. A kitartó vitézségnek már-már kibontakozóban volt az eredménye is: Felülkerekedtek az ellenségen. Ulászló számára azonban mintha kikerülhetetlen lett volna a végzet: a győzelem reménye elvakította. Mikor látta, hogy már csak a szultánt védő janicsársereg állja szilárdul a küzdelmet, nem hallgatott többé Hunyadira, aki szenvedélyes lendületét párosítani tudta az okos józansággal. Óva intette, hogy a janicsárokat még ne támadják meg.

         A király azonban azt hitte, a győzelem már az övé. Ötszáz magyar és lengyel lovassal Ulászló betört a janicsárok cölöpökkel elkerített védőállásába., és az elhamarkodott támadás megfordította a csata sorsát. A Várna mellett lezajlott a török túlerő győzelmével ért véget. A meggondolatlanul kierőszakolt csata azoknak a halálát is okozta, akik legfőbb előidézői voltak.

         Ulászló király a csatatéren maradt halva, míg a pápai követet nehéz sebben, menekülés közben, díszes ruhái és fegyverzete miatt a magyarokkal és a törökökkel váltakozva szövetséges vlachok fegyveresei ölték meg és fosztották ki. Meg sem várva a törökök előrenyomulását.

         Hunyadi Jánosnak is menekülnie kellett! A sors azonban úgy hozta, hogy ő, aki szintén a háború mellett állt, életben maradt.

 

                                                  Hunyadi levele a pápához

 

          A Vitéz János fogalmazásában 1445. május 11-én a pápához címzett Hunyadi-levél mindenekelőtt azt a keserű tanulságot veszi számba, hogy bár egyetemes európai ügyről volt szó a török ellenében, a magyarok csak ígéreteket kaptak, de segítséget nem. Azért beszélt erről, a Hunyadi-párt ellenségei igyekeztek a vereségért a fővezért hibáztatni. Erre célozva írja: „Az a szándékom, hogy a pontosabb tudósítás kedvéért fölidézzek néhány dolgot, annál is inkább, mivel eddigelé ellenséggel hadakoztam, ezután – úgy látom – hitelrontás ellen kell felvenni a küzdelmet.”

         Aztán, ebben tárgyban, így folytatja:

          „Ám arra kérem Istent, ítéljen azok felett, akik ily csúf játékot űztek egy keresztény néppel! Ahány szomszédos fejedelem lakozik körülöttünk: a két moldvai, sok bulgáriai, jó néhány albán, még a konstantinápolyiak is – mindenfelől fegyveres segítséget ígértek. És invitáltak: repüljünk, úgymond, szélnél sebesebben, ők gondoskodtak már minden egyébről. Átléptük az ellenség határvidékét, s nap nap után kétségek közt vártuk a megígért segítséget, pedig mind beljebb kellett volna már nyomulnunk.”

          Majd megemlíti, hogy, hogy bár sok vár behódolt, az utánpótlás szünetelt, s keserűen teszi hozzá:

          „Megtapasztaltuk a dolgokat úgy, amint nem vártuk: hogy milyen sötét háló az említett fejedelmek barátsága, és hogyan fordulhat egyenest veszedelmünkre a megígért segítség. Egyenlőtlen, de vitéz csatát vívtunk. A sötétség beálltáig hadakoztunk, ám támadásunkat meghiúsította a ránk rohanó túlerő váratlan rajtaütése. Úgyhogy – vereség nélkül meghátráltunk.”

         További élete és az események teljesen annak a hitbeli meggyőződésnek eltökélt szellemében peregtek, mint ahogy itt a pápának hirdeti: ”Úgy vélem, csak bele kell fognunk újra, mert ha elmulasztjuk tovább terjeszteni a kereszténység határait, eddigi határainkat is elveszítjük.

         Végre is szilárdan eltökéltem, hogy ennek az ügynek szentelem életemet, ha kell, halálomat is. Teljes erőmből törekszem is mindaddig, amíg lélek mozgatja tagjaimat. Eltökéltem, hogy folytonos gyakorlással fejlesztem készségemet. És ha velem marad az ég malasztja, nem nyugszom, amíg hazámról le nem mostam a vereség gyalázatát!”

 

                                                              János úr fogsága

 

         Noha a győzelem dicsősége ebben a veszélyes háborúban Amurat császáré lett, a diadalt övéinek sok vére hullásával fizette meg. Hitelt érdemlő jelentés szerint népe több sebet kapott a magyaroktól, mint amennyit adott. És a halottakban is nagyobb veszteséget szenvedett a császár népe.

         Elegendő bizonyíték rá, hogy hadinépéből senki sem vette üldözőbe a menekülő magyarokat. Éppen elég volt a saját sebeiket nyalogatni. János vajda úr közben már visszatérő félben Havasalföld vidékére érkezett. Ott támadt rá az ellenség, ahol nem tartott ellenségtől. Mert a vidék vajdája, Drakul, akiről azt hitte, hogy barátként fogja kísérni őt, rávetette erőszakos kezét. És nemcsak hogy nem vigasztalta az elszomorodott embert, hanem nyomorult fogságba vetette. De aztán meggondolta magát Drakul. Látta, hogy nincs oka a vajda úr fogva tartására, és néhány nap múlva sok ajándékkal – legalábbis azt remélte – kibékítette, és Magyarország erdélyi részeibe kísértette.

 

                                                          Hunyadi kormányzó

 

         A háború vihara és Ulászló király gyászos pusztulása után az ország egyházi főméltóságai és bárói törvényesen megtiltották, hogy az országban bárki más sérelmére hadat indítson. Nemkülönben közös akarattal elhatározták, hogy a közelgő Pünkösd ünnepén az összes nemesek gyűljenek össze Rákos mezejének téres síkján.

         Mindnyájan, akik csak megjelentek, egy akarattal és nagy megfontoltsággal tárgyaltak az ország javáról és arról, kit válasszanak meg az ország védelmezőjének arra az időre, amíg az ötéves László király nem képes eszét a tanácsban, karjait meg hadakozásra használni.

         Az egész közösség szeme előtt lebegett János vajda úr tetteinek fényes emléke, és ezért megválasztották őt az ország és a király hatáskörébe tartozó minden ügy kormányzójának.

 

                                                Hunyadi János kormányzói esküje

 

         Isten téged úgy segéljen, Bódog Asszony neked irgalmat úgy nyerjen! Istennek mind szenti éretted úgy imádjanak, istennek szent teste te vég napodon idvösségedre úgy méltoljék! A föld tétemedet úgy fogadja, onat harmad napon úgy ki ne vesse!  Magod úgy ne szakadjon! Ítélet napján istennek ő szent színét úgy láthassad, örök pokolba úgy ne temettessél! Hogy az szerzést, kit ez ország szerzésére megírtanak volna, azt erőssen és tökéletességgel, mind megtartod, semmit ellene nem tész, sem tetetsz!

 

A bosszú

 

         Ezután a kormányzó úr elhatározta, hogy Drakul Havasalföldi vajdán bosszút áll azért, hogy fogságban tartotta szívéből még nem távozott el a kelletlen vendéglátás emléke, amiben részesítették. Fegyverbe szólította tehát fegyveres népének nem csekély tömegét, átkelt a havasokon, benyomult a vajda területére. S leigázta a fejedelemség alá tartozó egész területet. A születés sorrendjében idősebb fiával együtt lefejeztette. Ugyanannak a vidéknek egy másik vajdáját pedig, tudniillik a néhai Dan vajdának a fiát fél szemére megvakíttatta. Így bűntette meg elfogatása után Drakul vajdát, majd egy másik vajdát állított a terület élére. És kívánsága teljesülvén, visszatért Magyarországra.

 

                                                           A korona visszakövetelése

 

         Magyarország urai nagyon bánkódtak, hogy a szent korona Frigyes római király hatalmában van. Megállapodtak tehát, hogy visszakövetelik, és ha nem kapják, bosszút állnak. És amikor a római király nem hajlott a kérésükre, óriási károkat okoztak neki.

         A kormányzó úr ugyanis tisztségének második esztendejében több fegyveres csapatot szervezve, Karintia és Krajna egész földjét meg Stájerország nagy részét kegyetlen kíméletlenséggel keresztük-kasul száguldozta. A jószágot zsákmányként elhajtotta, az embereket fogságra vetette. A városokat és helységeket meg falvakat izzó lángba borította. Látva, hogy a római királyt tartományainak pusztulása egyáltalán nem indítja meg, sok kinccsel megrakodva és sok foglyot ejtve végül szerencsésen visszatért.

 

                                                      Ütközet Rigómezőn

 

         Ezek után Hunyadi János kormányzó úr az országnak minden felmerülő ügyét – mint az ő vállára rakott terhet – igen nagy körültekintéssel intézte. És az országot az ellenséges becsapásoktól megvédelmezte. Nem is volt a törököknek alkalmuk rá, hogy ezekben az években lándzsájukat a magyar földre kinyújtsák.

         Kormányzásának negyedik évében arra gondolt, hogy a törökök császárát fegyveres haddal támadja meg. Nagy sereget gyűjtött tehát. Egyetlen hadseregbe egyesítette mindazt, ami Magyarországon katonai erőt jelentett.

         Október közepén Szörény vára fölött átkelt a Dunán. Kemény rohammal rátört Rácországra – mivel annak ura nem csatlakozott a hadjárathoz, bár felszólította rá -, és az ellenséges vidéket tűzzel-vassal megzabolázta. Október közepe táján elérte Bulgária földjét, mely a török császár fennhatósága alá tartozott. Az állandó tábor azon a mezőn volt, amelyet magyar nyelven Rigómezőnek hívnak.

         Ekkor érkezett meg a török szászár is. És szállását nem messze a kormányzó úr táborától nem messze ütötte fel. Mindkét fél könnyű fegyverzetű katonái, akiket a féktelen ifjúság sarkallt, akiben volt harci kedv a tusára, innét is, onnét is a mezőre rohannak. Kölcsönösen összecsapnak, és halált osztva válnak széjjel.

         Amikor Szent Lukács evangélista minden időkben emlékezetes ünnepnapja /1448. október 18. / felvirradt, mindkét ellenfél az említett mező síkságára ontotta minden fegyveres erejét. És egyetlenegy ember sem akadt a két seregben, akit el nem fogott volna a halálfélelem ebben a válságos pillanatban a nagy embertömeget látván.

         A kormányzó úr vezetése alatt álló hadinépből harmincnyolc csapatot állított fel rendekben. Vezéreik körbejárva tanácsokkal látták el a katonákat, és buzdításukkal ösztönözték csatára szívüket. A másik oldalon a törökök császára hadinépének egész zömét óriási oszlopokba tömörítve, mint valami megszakítás nélküli fal, elfoglalta a mezőnek azt a részét, amely a magyarok szeme előtt terült el. És lassú lépésben közeledett feléjük.

         Mikor pedig nyíllövésnyi távolba érkeztek, peregni kezdtek mindkét részen a dobok. Rémítő zajt csaptak, és az innét is, onnét is felharsanó kürtök hangjára teljes erejük lendületével összecsaptak. Miközben maga a mező is felnyögött a nagy megmozdulásra, egymásnak esnek kölcsönös gyilkolásra. Összetorlódik mindkét fél hadinépe. Egyik sem hátrál a másik előtt. Annyira összeszorulnak, hogy sokuknak elfárad a keze, képtelenek a közelükben lévő ellenséget egy álló óra hosszat szakadatlan ütni-vágni.

         Végre a magyarok erőteljesebb rohamot intéznek az ellenség ellen, és a számos csapatra oszló törököket a csatamező egy hosszú szakaszán állandó öldöklés közben kergetik. Majd meg a törökök a császár táborából érkező új csapatoktól segítve, gyilkos kézzel visszanyomják a magyarokat egészen a táborukig.

         És jóllehet, a magyarok számára egyenlőtlen és terhes feladat volt huszonnégyezer harcos karjával feltartóztatni a több mint kétszázezer fegyveressel dicsekvő ellenséget, azon a napon sem a sok sebesülés, sem az ellenség sokasága nem késztette őket futásra.

         Egész napnyugtáig győzhetetlen lélekkel álltak. És csak az éjszaka vette el sötétségével mindkét fél harci dühét, de gépekkel és ágyúkkal éjszaka is folyt a csata.

       A közvetlenül ezután következő szombat napját a nap bevilágította sugaraival. Mindkét ellenfél a tegnapi harci dühtől feszülve, rendezett sorokban kirohant a harcmezőre. A nagy kavarodásban a nap hatodik órájáig küzdenek. A törökök császára látva, hogy a kevés számú és fáradt magyar katonaság megzavarja csapatait, harcba indítja a lovasságot. Nagy dühvel ront rá a magyarok csapataira, és úgy elborítja őket is, táborukat is, mint a vízáradás. És őket is, táborukat is szétverve, futásra kényszeríti a futást eddig nem ismerőket.

         De ezzel az elkeseredett üldözésnek a magyarok számára nem volt vége. Mert a rácok ellenük fordultak, és az úttól, a meneküléstől kifáradtakat, a minden fegyveres védelemtől megfosztottakat, mint a farkasoktól megrémült bárányokat kifosztják, lekaszabolják és elpusztítják.

 

                                                    A despota megbüntetése

 

         A kormányzó úr úttalan utakon kóborolt, és állítólag két török kezébe jutott. Mivel nem ismerték fel, a földre dobták lándzsáikat, puszta kézzel rohantak rá, mert a nyakán egy aranykereszt függött. Amikor az egyik török el akarta rabolni, veszekedni kezdtek, és birokra keltek egymással. A kormányzó úr az egyik dárdát megragadva úgy rásújtott a törökre, hogy az holtan rogyott földre. A társa pedig kimenekült a keze közül.

         A kormányzó úr tovább haladva egy rácba ütközött. Megkérte az embert, hogy vezesse el Nándorfehérvár váráig. És méltó jutalmat ígért neki. Az ajánlkozott, hogy megteszi, de mégsem a kívánt helyre vezette, hanem Szendrő várába.

         És amikor György despota megtudta, hogy a kormányzó úr a vár kapuin belül van, nem törődött vele, hogy ennek a férfiúnak az erélye és támogatása segítette vissza őt uralkodónak. A hálátlansága bűnbe vitte. Elrendelte ugyanis, hogy tartsák fogva, és nem adta ki Magyarország urainak, míg a kormányzó úr maga helyett túszul a kezére nem adta idősebbik fiát, név szerint Lászlót.

         A kormányzó urat ebben a háborúban balszerencse kísérte. De mert kétségtelen volt, hogy nem a bátorsága hiányzott, hanem az ereje kevés volt, Magyarország előkelői hálás szívvel várták megérkezését. Bizonyság rá, hogy amikor a kormányzó úr az Úr születésének ünnepe táján visszatért, a nemesek nagy csoportja gyülekezett össze Szegeden és várt az érkezésére.

         Ezután a kormányzó fontolóra vette a despota hálátlanságát, és a fogságban elszenvedett kellemetlenségeket, újra szervezte fegyveres katonaságát. És elindult, hogy méltóképpen megbüntesse a despotát. Bevonult az uralma alá tartozó földre, nagy pusztítást vitt végbe. És elvette minden várát és uradalmát, amely Magyarország határán volt. És nem hagyta volna félbe a rombolást, ha a despota épségben vissza nem adja a fiát. És ha Magyarország főemberei a despota kérelmére nem fékezik meg a kormányzó úr bosszúra szomjazó lelkét.

 

                                                           Csaták a határon belül

 

         Minél nagyobb szerencsével intézte a kormányzó úr az ügyeket, annál inkább dagadt ellene a sok főúr gyűlölete titokban. Az Úr testet öltésének 1451. esztendejében történt, hogy a kormányzó úr sok zsoldosból és köznépből álló katonasággal fölfegyverkezve, ostromzár alá vette azt az erődítményt, amelyet Giskra Losonc városától nem messze, Szent István koronájának fala mellett épített.

         A napokig tartó vitéz ostrom idején a védőket a szomjúság és a fegyverek annyira szorongatták, hogy már reménykedni lehetett az elfoglalásában. Ekkor az említett Giskra a Felvidéken való királyi városok támogatásától elkapatva meg az árulók rábeszélésétől ösztönözve, saját hadinépével és fegyveres segédcsapatok támogatva odajött, hogy segítségére legyen az övéinek, akik az említett erődítményben körül voltak zárva.

         A kormányzó úr tábora közelében állította föl rendezett hadsorait. De hogy mire képes a hadviselésben a hitvány árulás, az csak akkor derült ki, amikor a csatázók össze akartak csapni. Az árulók csapatai a kormányzó úr táborából hanyatt – homlok, futásnak eredtek.  Így a kormányzó úr kénytelen volt otthagyni a csatateret és a tábort. Erről az árulásról saját szavaival tett vallomást közvetlenül a halála előtt nagyságos Pelsőczi István, aki az említett vár alatt egy véletlen ágyúgolyótól találva, halálosan megsebesült.

         Ezek után a kormányzó úr ismét fegyvert ragadott, saját hadinépét vitte magával, amellyel a déli részeket szokta védelmezni. Ezeknek a katonáknak vitézségét és hűségét az előbbi háborúk próbáin már kitapasztalta.

         Velük támadta meg Giskra erődítményeit. A régi kolostor mellett az Ipoly folyó mentén, továbbá a Gács hegyén lévőt meg Rozsnyó és Szepes városoknak újonnan épült várát. Ezeket kíméletlen ostromzárral zaklatta és megadásra kényszerítette. Megszállta Giskra  Derencsén erődítményét is, amelyet az ő nevében egy Valgata nevű cseh tartott a kezében.

         Minthogy ez az erődítmény a völgyben feküdt, új ostromlási módot eszelt ki. A völgyet az erődítmény alatt magas töltéssel zárta el, és a völgyön keresztül siető folyót visszafordította és felduzzasztotta. Amikor a vízáradat az erődítmény falain át magasabbra emelkedett, a vár védőit a megfulladás fenyegette. Az ott lévő csehek magukat fogságba és a várat a kormányzó kezére adták.

         Végül Zólyom városához vonult, a veszedelemnek ehhez a fészkéhez és táplálójához. Ezt tűzbe-lángba borítva felperzselte, és a zólyomi várral szemben egy nagy erődöt emelt, és fegyveres katonasággal megrakta. Magár Giskra Jánost mindaddig szorongatta fegyvereivel, amíg rá nem kényszerítette a békekötésre.

 

„Testvérek”

 

         Akkoriban Griskra Jánoson kívül igen sok idegen nemzetiségű volt az országban, és minden erejüket arra fordították, hogy az országnak bajt okozzanak. Komoróczi Péter és a Magyarországon született Pongrácz egész vármegyék felett uralkodtak és gyűlölték egymást. Ezek ketten kölcsönösen gyűlölték egymást, és a másik hatalmában lévő vármegyék népét felváltva tisztelték meg súlyos fosztogatásaikkal.

         Volt az útonállóknak egy másik fajtája. Ez is a Felvidéket pusztította. Egykor zsoldos és gyalogos katonák voltak. A fegyverek védelme alatt gyarapodva, számos tanyát szereztek meg maguknak árulással vagy fegyverek segítségével, részben pedig újat építettek. Kolostori szerzetesek módjára a testvér nevet használták, és az ő nyelvükön bratriknak nevezték magukat. Kapitányokat választottak ki maguk közül, és az ország közelükbe eső vidékeit a többieknél is súlyosabb bajokkal: fosztogatással, öldökléssel és gyújtogatással sújtották Vakmerőségük olyan nagyra nőtt, hogy nyíltan házasságokat kötöttek, mintha örökre az országban akarnának maradni.

         A kormányzó úr is lanyhábban védelmezte ezeket a vidékeket, hiszen a Felvidék főurai árulást szerveztek ellene. Tőrt vetettek neki, és inkább gyűlölséggel, mint igaz szívvel viseltettek irányában. / Bizony, bizony! Az idegenek belső aljassága nem újdonság a magyar történelemben. /

 

                                                          Rácföldön

 

         A törökök császára, Amuret, nagyon nehezen viselte el, hogy szomszédságában, Rácország fölött György despota gyakorolja a hatalmat. Nagyon haragudott rá, mert szabadon bocsátotta a kormányzó urat. Ezért hadinépének nagy részét fegyverbe szólította, és a rácországi részek ellen indította egy bizonyos Ferizbég nevű vajdájának, egy harcias férfiúnak a vezérlete alatt.

         Szigorúan meghagyta neki, hogy a Morava mellett fekvő és régóta romokban heverő Krusevác várát állítsa helyre, és innét kezdje meg a háborút György despota ellen. Megrémült a despota, és bánta már a kormányzó úr ellen elkövetett jogtalanságot! És amikor rádöbbent, hogy ebből a válságos helyzetből nincs más menekvés, csak az, hogy behódol, vagy segítség után néz. Nem tudta, kihez forduljon segítségért. Azt mondogatta ugyanis az övéinek: „Ha nem játszottam volna el a kormányzó úr irántam érzett jóindulatát, ő kimenthetne az óriási bajok viharából engem, a bajba jutottat.”

         Amikor tehát senkit sem talált, szégyenben égő arccal a kormányzó úr segítségéért folyamodott. A kormányzó úr pedig, akinek inkább kedvére való volt a törökkel harcolni, mint vidám táncba menni, csakhamar összehívatta seregének sok vitézét, és fegyvert ragadva személyesen indult a despota segítségére.

         A törökök is tudták, hogy a despota a maga védelmében harcra készül, de azt nem, hogy a kormányzó urat megnyerte segítségül. Nyugodt lélekkel várták tehát a közelgő ellenséget. A kormányzó úr pedig, hogy minél előbb az ellenségre támadhasson, saját fegyvereseivel meg rác nép csapataival együtt menetelésre használta föl az egész éjszakát. az éjszaka és az út egyszerre ért véget, és napkelte felé a világossággal együtt a kormányzó úr is közeledett az ellenség felé.

         Eközben egy kis ködtámadt, mindkét fél szemét elborította, nem láthatták egymást.

Amikor a köd a felkelő nap sugarainak melegétől felszállt, ott álltak a fényes vasba öltözött hadsorok. A törökök csapatai meglátták a csapatokat. Meglátták a kormányzó úr lobogó zászlait, amelyeket már régóta ismertek, rémülten hátat fordítottak, és fegyvereiket össze sem mérve, gyors futásnak eredtek.

         A futókat üldözőbe vette a kormányzó úr egész könnyű fegyverzetű hadereje, és az üldözők nagy harci kedvvel meg akarták semmisíteni a menekülőket. A nagy öldöklés egészen a közelgő éjszakáig tartott, és még sokkal nagyobb lett volna, ha a közelgő éjszaka homálya el nem rejti a futókat.

         Az említett Feriz bég vajda a rábízott hadinép sok főemberével együtt fogságba esett. Nagy örömmel és ünnepélyességgel vezették őket a kormányzó úr elé. A kormányzó úr tehát győzelmet aratott, és az összes foglyokat a despotának átengedve, szerencsésen és diadallal tért meg Magyarországra.

 

                                                  Beszterce örökös grófja

 

         Magyarország urainak színe-java összesereglett Bécs városába. A kormányzó úr is tette le önként tisztségének terhét, amelyet nyolc év óta oly nagy szerencsével viselt. az Úr 1452, évében László királynak visszaszolgáltatta Magyarországot, amelyet a maga és övéi véres küzdelmeivel, teljes buzgalmával és gondoskodásával meg haditudományával megőrzött.

         Ezért László király Beszterce örökös grófjává emelte. Címerét, egy aranyszínű pajzsra festett hollót gyűrűvel a szájában, más fényes címerrel egészítette ki. Tudniillik egy fehér pajzsra festett vörös oroszlánnal, amely körmeivel koronát ragad meg.

 

                                            Konstantinápoly török kézen

 

         II. Mohamed, a törökök császára, fegyvereit a görögök ellen fordította, és a császárnak tett esküje ellenére félelmetes háborút indított egész Görögország ellen. Dölyfös lelkének indulatában szárazföldi és tengeri ostromzárral megtámadta azt a híres várost, Konstantinápolyt, amelyet egykor Byzantiumnak neveztek. A régi császároknak kedves gyermekét, a világ úrnőjét. A szomorú várost, amely a keresztény királyoktól segítséget koldult, de amelyet mindenki magára hagyott a veszélyben és pusztulásban. A török sereg fegyvereivel és rohamaival annyira meggyötörte, hogy még a nők is kénytelenek voltak részt venni a védelmében.

         A törökök császára olyan hatalmas fatornyokat emeltetett, amelyek még a város magas falainál is magasabbak voltak. Ezeknek a tornyoknak a tetejéről sűrű nyílzáporral árasztották el mindazokat, akik a városban fegyverhez nyúltak. Ezen felül az ágyúknak és ostromgépeknek a sokféle és soha nem látott nagyságú fajtáit alkalmazta, és s város falait leomló romokká roncsolta.

         Végül a város falait nagyrészt a földig ledöntve, elindította seregének derékhadát a város belsejének megrohanására. Doboknak és kürtöknek roppant hada kíséretében, és ötvennégy nap ostrom után, minden erejét megfeszítve, egy végső küzdelemben elfoglalta. A görög császár az ellenség bevonulása alkalmával számtalan sebből vérezve kimúlt. És minden, ami szép csak volt a városban – vallási és világi dolgok egyaránt -, a törökök undok fosztogató kezére került. A város előkelőit elfogták, és a császár elé vezették, és ez a kegyetlen uralkodó nyomorultul lefejeztette őket. A szentek sírját felforgatta, és ereklyéiket a tenger vizébe süllyesztette. Ki tudná a dolgok érdeméhez méltóan szavakban kifejezni, könnyeivel megsiratni, elbeszélésben vázolni?

                                                                           / Herczeg Ferenc: Bizánc /

 

                                                       Vitéz János beszéde

 

         A bécsújhelyi birodalmi gyűlésen 1455-ben a magyar küldöttséget vitéz János, Hunyadi titkára vezette. Itt ismerkedtek meg Kapisztrán Jánossal, itt hallják először izzó szónoklatát és hívják meg hazánkba.

         De itt kerül sor arra is, hogy Vitéz Jánosnak alkalma nyílik a császárnak megmagyaráznia, hogy miért szükséges, igazságos és szent az a háború, melyet a török ellen együtt kellene indítani. Szókimondó bátorsággal, bár udvarias fordulatokkal kioktatja a határozatlan és tájékozatlan Frigyes császárt. Először arról beszél, hogy a török nem csupán Magyarországot akarja elpusztítani, hanem egész Európát. Ezért méltányos, hogy a magyarok segítséget kapjanak a nyugati országoktól, hiszen a túlerővel szemben most már nem tudják megvédeni magukat, mint eddig. Így folytatja: „Miután leigázta a keleti birodalmat, Konstantinápolyt, célba vette a te királyságod koronáit. Megszállta Európa vidékeit egészen a Duna vonaláig, s a már régóta ostromlott Magyarország elpusztítására készül. Ezután pedig téged próbál majd lerohanni. Ez mind együttvéve sem tudja kielégíteni mohó falánkságát, vagy akár a végét, akár csak határt szabni törekvéseinek. Hidd el bizton, ő nem csupán a kereszténység egy részének próbál ártani, hanem a katolikus vallást alapjaiban akarja megrendíteni, hogy maroknyi istenfélő se maradjon ment ettől a zaklatástól.

          Nem térhetünk ki tehát a hadviselés kényszere elől, ha borzadunk is tőle. Tekintve, hogy erő nélkül aligha lesz biztonságban a keresztényi méltóság. Bizony, most vagy a háború árát kell most megfizetnünk, vagy hanyagságunkért lakolnunk!”

          Drámai jelenet volt ez, amely Mohács árnyékát vetíti előre egy évszázaddal korábban. A látóhatár már most is csaknem olyan sötét.

          „Magyarországot, ha még nem is osztozik a görögök sorsában, de azonos gondok fojtogatják. Mert ha eddig ő részesített másokat a védelem jótéteményében, ha sebzett oldalával oltalmazta a többieket: itt az ideje, hogy hálából viszonozzák neki. Mert ha ezután vereség következnék be, a gyalázatot az összes kereszténnyel együtt, de a balsorsot a magyarok egymagukban viselnék. És akkor méltatlanul vádolják majd a magyarok tehetetlenségét azok, akik most elutasítva futamodnak meg szenvedéseik elől!” Megfutamodtak.

 

                                                        Kapisztrán János

 

          A magyar rendek meghívása már csak a külső formai pecsét arra a belső indításra, amelyet 1454 őszén, nürnbergi tartózkodása idején kapott. A német birodalmi gyűlésen volt éppen és a török elleni keresztes hadra buzdította Európa népeit, fejedelmeit. Az egyik hajnalon, elvégzett zsolozsmája után elaludt, s azt álmodta, saját halálát látja, de nem vértanúként és nem csatamezőn. Felébredve pedig, amint reggeli miséjét mutatta be, többször tisztán hallotta fülében a hangot, mely így szólt hozzá: Magyarországra. Magyarországra.

         1455 májusában lépi át Magyarország határát, s ettől kezdve haláláig nem hagyja el az országot. Megtalálta azt a földet, ahol életét be kell fejezni az égiek akarata szerint. Ez a szilárd meggyőződése. De ezen felül a vértanúság koronájában is reménykedik. Legfőbb óhajtása, hogy a kereszténység ellenségeivel szemben állva, Jézus krisztus nevét oltalmazva halhasson meg, a mártírok példáját követve. A vértanúhalált Magyarországon lehet legbiztosabban elnyerni, erről a törökök gondoskodnak. Az viszont szokatlan, hogy élő embert a halál utáni vágy ilyen mértékben elragadjon.

          Jézus országába jutni, közvetlenül, minden bűnért elégtételt kapva, hogy aki ebben hisz, az értelmesnek látja a halált. A mártíromság mindennél több: a szeretetből vállalt halál látomása. Akik a vonzásába kerülnek, mindnyájan úgy vallanak, hogy itt nem egy ember vonz embert, hanem az ég vonzza a földit. Ebben a kegyetlen korban, amikor a halál a legsötétebb arcával mered az emberekre, az egyetlen menekvés már nem a halál kerülése, hanem a legméltóbb halál kiválasztása. A kardcsapásokat osztó Hunyadi lelkében is ez az ösztönzés lakik. Katona módján kíván a halál elé menni, de a Jézus nevéért, a kereszténységért, vállalt mártíromság érzése küldi újra és újra a harcba. Ebben a legmélyebb érzésben talál egymásra Kapisztrán és Hunyadi János.

 

                                                  Nándorfehérvár, 1456

 

         Közben pedig híre érkezett, hogy maga a szultán, II. Mohamed indult el Nándorfehérvár, majd Magyarország ellen. ”Nemsokára Budán fogok ebédelni – hangoztatta, és ez egyáltalán nem látszott valószínűtlennek. Hiszen egy jól felszerelt, hatalmas létszámú hadsereg közelgett. Vele szemben Kapisztrán keresztesei álltak. Többségük harcot soha nem próbált kézműves, paraszt. Fegyverük kiegyenesített kasza, fejsze, cséphadaró. Ha ezekhez hozzászámítjuk Hunyadi jobban fölszerelt seregét, a létszám akkor is alacsony. Mint később kiderült, hatvanezer keresztény állt szemben százötvenezer törökkel. Külföldről csak lengyelek jöttek: néhány százan.

          Az ostromlott vár kapitánya, Hunyadi sógora, Szilágy Mihály volt. A százötvenezres török sereg kétszáz hajót és háromszáz ágyút is felvonultatott. Az ágyúkat jórészt az elfoglalt Konstantinápoly harangjaiból öntette. Pompázatos és fenyegető felvonulást tartott a Dunán és a szárazföldön a várbeliek szeme láttára, megfélemlítésül.

         Mikor bizonyossá vált az ellenség elhelyezkedéséből, hogy a török bizonyosan a vár elfoglalását tervezi, Kapisztrán elindult Hunyadihoz, hogy a megfigyelt dolgokról értesítse. A várban hagyott szerzetes és paptársainak meghagyta, hogy készüljenek a vértanúhalálra. Egyben szigorúan megtiltotta nekik, hogy fegyvert ragadva embert öljenek. „A papok fegyvere csak az imádság lehet”– mondotta. Hunyadit Péterváradon találta meg, és vele tért vissza. De ez a visszatérés már csak az első ütközet megvívásával volt lehetséges.

          Hunyadi összeszedett 200 kis hajót, és ezeknek a harcosaihoz Kapisztrán intézett lelkesítő beszédet. Az embereket összekovácsolta a közös ellenség elleni harag és a magasztos halál érzése. Mint a források erről beszámolnak, egy ügyeskedőt, aki drágábban akart halat szállítani a harcosoknak, csaknem a vízbe fojtották. A közbelépő papok mentették meg a haláltól.  Amikor Hunyadi megérkezett rosszul felszerelt kis vízi alkotmányaival, a törökök harsány hahotára fakadtak.

         Korainak bizonyult a nevetés, mert a jó hadvezér katonáinak jó felállításával meg tudta akadályozni, hogy az ellenfél a partról segítséget kaphasson. Amikor a magyar hajók áttörték a török gályákat összefogó láncot, Hunyadi elsőkén ugrott fel az egyik hajóra, és kivont karddal sorra levágta vagy vízbe taszította az ellenség katonáit. Nyomában hasonló bátorságú, harcedzett katonái pusztították a törököt. A hátukban hirtelen megjelent a várbeliek negyven hajója is. A két tűz közé került ellenségnek pusztulnia kellett. Kapisztrán a parton állt, és magasra tartotta a keresztet. A várbeliek is imádkoztak, bár tudták, hogy ez az összecsapás csak a nyitánya a valódi küzdelemnek. De most már senki sem tudta megakadályozni, hogy Hunyadi a vitézeivel bejusson a várba. Most egészült ki a védők serege a nagy hadvezér pihent és képzett katonáival.

         Egy heti ágyúzás után a szultán elrendeli a döntő rohamot. A külső várat a török gyorsan elfoglalja, és csakhamar a belső vár hídjáért folyik az öldöklő harc, amelyet nem bírtak felvonni. Egyik török már a lófarkas zászlót készül kitűzni, amikor a Vas megyei nemes, Dugovics Titusz birkózni kezd vele. S amikor látja, hogy másként nem boldogul, magával rántja a mélybe. Maga a hősi tett a törökök előrenyomulását nem hátráltatta. Új pihent harcosok váltották fel a fáradt, megritkult törököket. Szilágyi Mihály, de maga Hunyadi is arra a belátásra jutott, hogy a hátsó kapun keresztül, a Dunán át, visszavonuljanak.

         Kapisztrán még nem adta fel. Hunyadi megbízta, hogy a váron kívüli táborból új kereszteseket hozzon, addig ő minden erejével kitart. Ekkor következett a döntő fordulat, mert a védők, mivel lőszerkészletük kimerült, már nem tudtak mással védekezni a török áradattal szemben, mint magával a tűzzel. Kénbe mártott gyúlékony anyagokat kezdtek dobálni a sáncok alján nyüzsgő törökökre. Azok bő ruhája gyorsan tüzet fogott. Eleven fáklyaként rohannak a falak alól a szerencsétlenek, megriasztva ezzel a többieket is. Meghátrálnak a tűztengertől, és vadul törtetnek visszafelé. Az egész éjszaka tartó küzdelem ezzel véget is ért.

          Szilágyi szigorúan megparancsolta embereinek, hogy ki ne merészkedjenek a falak közül. De a győzelemtől megittasultaknak már nem lehetett parancsolni! Kapisztrán személyesen lement a Száva-parti keresztesek közé, de azok rá sem hallgattak. Sőt arra kérték, hogy engedje őket harcba. És Kapisztrán kiadta a támadásra buzdító parancsot. Botját, amelyre Jézus neve volt vésve, a magasba emelte, és a leírások szerint ezt kiáltotta: „Rohanjátok meg a kereszt ellenségeit! Ne féljetek azoktól, akik a testet megölik, a lelket nem képesek megölni!” Amennyire meglepi a keresztesek váratlan rohama Szilágyi Mihályt, legalább annyira meglepődnek a törökök. És futásnak erednek.

          Zavarodottságukban fedezetlenül hagyják híres tüzérségüket, a konstantinápolyi harangokból öntött ágyúkat. A keresztesek elfoglalják őket. Mohamed szultán maga vezeti a janicsárokat az ágyúk visszafoglalására, de Hunyadi katonáival találják magukat szemben, akik a várfalakról észrevették a váratlan fordulatot, és a keresztesek támogatására siettek. Kapisztrán egy magaslatra áll, és onnan mennydörgi: „Íme, most nyitva áll a paradicsom ajtaja! Íme, itt az örök élet koronájának ideje! Íme, itt a bűnök kiengesztelésének alkalma!” A keresztesek, Hunyadi katonáit is beleértve, már régen túl vannak azon, hogy az életükkel törődjenek. Az ilyen lendületnek pedig nem lehet ellenállni.

          II. Mohamed, aki tegnap még Budán akart ebédelni, maga is sebet kap. Katonái, megfutva a csatatérről, magukkal viszik, és meg sem állnak vele Szófiáig.

          Amikor ráeszmél kudarcára, meg akarja magát mérgezni, de testőrei megakadályozzák ebben. A vesztes tehát életben marad, de a két győztes, Hunyadi és Kapisztrán János meghal.

          Röviddel az öldöklő küzdelem előtt még arra is jutott idő, hogy Pál székesfehérvári kanonok tolmácsolja Kapisztrán magyarokhoz intézett szavait „Ó, magyarok, szegény fiaim, hozzátok helyre a kereszténység hibáját, álljatok ellen ellenségeiteknek!” Bizony, szegény magyarok.

 

                                                         Cillei gróf halála

 

          Amikor ennek a nagy győzelemnek a híre a világ távoli vidékein is elterjedt,  az egész keresztény hitnek az örömére szolgált. László király hallván, hogy a török megfutott, Hunyadi János pedig az életből eltávozott, elhatározta, hogy visszatér Magyarországba. Eközben Cillei Ulrik azon gondolkodott, hogy az apa elleni gyűlöletét hogyan fordíthatná a fiai ellen. Azt hitte, hogy kelepcéjében gyorsan elpusztíthatja őket. Állítólag azt mondta: „Én vagyok az az ember, aki ezt a csahos kutyafajzatot ki fogom irtani a föld színéről.”

         Az ifjú gróf figyelmét nem kerülte el Ulrik gróf gonosz szándéka. Keserű gondolatokkal viseltetett iránta, de Magyarország egész népe megvető szemmel nézett rá.

         László király és Cillei Ulrik gróf – a német köznépből való nagyszámú keresztes hadinép kíséretében, hajóval szántva a Duna vizét – nagy zajjal bejött Magyarországra. Végül egy Futak nevű mezővárosban szálltak meg. A király rendelete értelmében egybehívták az egész ország nemeseinek ünnepélyes országgyűlését. Mivel ez a gyűlés a sok nemes érkezése miatt napról napra népesebb lett, Hunyadi László gróf, aki félt Ulrik cselvetésétől, atyja szokását követve, fegyveres kísérettel jelent meg a királynál.

          Ezután László király úgy határozott, hogy Nándorfehérvár várában megszemléli a török császár haderejének nyomait. A király megy Ulrik és Kászló gróf mindjárt át is ment oda. És az összes keresztesek, akik Németországból jöttek, hajón követték őket. Azok, akik tisztában voltak a király szándékával, azt mondták László grófnak: „Ulrik gróf elfordította tőled a király jóindulatát, és rávette, hogy fosszon meg téged és az összes magyarokat az oldala mellett viselt méltóságoktól, és azokat a magyaroknál jobban tetsző németeknek adja. Erre elégséges bizonyíték, hogy a német kereszteseket ide vezényelték.

          Ezek hallatára az ifjú ember nagyon megzavarodott, és gondolataiba mélyedve járt fel és alá. Az övéi rábeszélték, hogy megragadva az idő és a hely nyújtotta alkalmat, Ulrik grófot ölje meg. Szapora rábeszélésükkel rávették az ifjú embert erre a nagy gonosztettre, akit férfias merészség hevített, és ifjúságának féktelen indulatát alig tudta féken tartani. László gróf elment az említett várban az Ulrik gróf számára szállásul kijelölt házba magához a grófhoz, hogy, mint mondják, kölcsönös megbeszélést tartsanak.

          Ulrik és László egy ház fedele alatt, zárt ajtók mögött, kölcsönösen haragossá változott megbeszélésük végén, előbb csak fenyegető szavakkal, végül pedig fényes karddal kelt küzdelemre, és egyik a másik vérében áztatta meg a kardját. Akik az ajtó előtt álltak, megütötte a fülét a benti tusa zaja, nyomban betörték a ház ajtaját, és kételyek között tudakolták a zaj okát. Látták, hogy mindkét gróf izzad a küzdelemben, és kardot rántva rárohantak Ulrik grófra, aki vitézül védekezett. De egy lándzsadöféssel a lábán súlyosan megsebesítették. Leterítették, és miután leterítették, lefejezték.

          Félelem rázkódtatta meg a királyt és az ország főurait meg a királyhoz tartozó németeket. Félelemtől reszkettek szívük mélyén, amikor a vár utcáin meglátták az emberi vértől festett meztelen kardok villogását. Mindenki arra gondolt, hogy azt a poharat, amelyet Ulrik gróf kiürített, ők maguk is ki fogják üríteni.

          Ulrik gróf tetszetős magasságú, arcában és testébenarányos felépítésű, sovány arcú, korára nézve ötvenéves vagy azon még innen lévő, kellemes és nagyon szerelmes természetű ember volt. A haját bodorította, és hogy a szakálla ne árulja el korát szeretőinek, gyökerestül kitépette.

 

                                                       László király esküje

 

          Végül az említett Nándorfehérvár várában való időzésüknek véget vetve, a király és László gróf meg a többi báró, és az ország számos főnemese, akik a királyi udvart fel szokták keresni, Temesvár felé vették útjukat.

          Amikor a várhoz közeledtek, Mátyás gróf és anyja, Erzsébet úrnő, a néhai Hunyadi János gróf úr halála miatt gyászuk jeléül hosszú fekete ruhába öltözve a király elé mentek. Bevezették a vár magas palotájába, fényes vendéglátásban részesítették, amint királyi méltósághoz illett.

          Itt László király, miközben az említett országnagyok ott álltak az oldalán, a bocsánatáért lába elé boruló László grófot feloldozta vakmerőségének vétkétől, amit Ulrik grófnak, a király rokonának megölésével elkövetett, és megkegyelmezett neki. És hogy László gróf ne gyanakodjék, hogy a király valaha is megtorolja rajta atyafia halálát: a királyi Krisztus szent testére tett esküvel testvérül fogadta mindkét grófot, Lászlót és Mátyást is. Ugyancsak eskü alatt ígéretet tett rá, hogy a fentieken a jövőben sem alkalmaz a grófok ellen semmiféle megtorlást.

           Jaj, kerülendő és jó emlékezetre nem méltó esküvés, melyet te, király, drága, magasztos, szentséges és tisztelendő ereklyékre tettél! Jaj, kimondhatatlan bűn! Hajdan Magyarország szent királyai egyszerű szóbeli ígéretüket is jobban megtartották, mint ahogy te megtartottad esküdet. Vajon nem megszegett esküvésed sodorta-e veszélybe életedet? Mert esküd napjától egy év sem múlt el még, és te az isteni bosszúállás parancsára királyságodból és az életből is távozni kényszerültél!

 

                                                     László király bosszúja

 

         Miután a király és a grófok között a fenti dolgok megtörténtek, a király és László gróf Budára jött, és vidáman ott lakomázott. Hunyadi László ugyanis bízott a király esküjében, és igaz szívvel volt a király iránt. Ezen kívül nagyon bízott a nádorispánban, Garai László grófban, akinek leányát még apja életében feleségül szándékozott venni. Ebben a reményében László gróf csalatkozott, mert a nádor, akinek Ulrik gróf nagybátyja volt, még László királynál is inkább kívánt kegyetlen bosszút állni rajta. Ezért a nádor, továbbá mindazok, akik Hunyadi János ellen táplált gyűlöletüket annak életében nem tudták magukból kiokádni, gyakori rábeszélésükkel izgatták a királyt, László grófot büntesse meg gonosztettéért. Azt mondogatták neki:

         „Te vagy a király, de Magyarország mégis őt követi. Ő a főurak és a nép pártfogásában bizakodva, ezúttal Ulrik gróffal végzett, a vérrokonoddal, és a te oldalad mellett. Félő, hogy ez a vakmerő ember a te személyeddel is ezt fogja tenni. Te vagy a király, de addig Magyarországon nem fogsz uralkodni, míg ő életben van.”

         Eközben hírül hozták, hogy a törökök az ország határvidékeit fenyegetik. Ezért László gróf, atyja szokását követve, igen nagyszámú zsoldos katonaságot toborzott Magyarország felső vidékein, egészen Pest városáig. Azok pedig, akik örülek, hogy kellemetlenséget okozhatnak László grófnak, szüntelenül azt beszélték a királynak, hogy ne engedje távozni, csak ha maga helyett a felség udvarába küldi Mátyás grófot.

         László grófnak az álnokok azt sugalmazták: „Ha eltökélt szándékod eltávozni a király oldala mellől, küldd a király a királyhoz a testvéredet, mielőtt búcsút mondasz a királynak. És ha a király udvarában állítanának valami csapdát ellened a távollétedben, a testvéred, és vele együtt mi is, meg fogjuk akadályozni.”

         László gróf nem gondolt azzal, amit egykor atyja mondott. Tudniillik, hogy óvakodjék, nehogy a királyi palota ajtói egyidejűleg záruljanak be mögötte és a testvére mögött. Ezért, mielőtt eltávozott, úgy rendelkezett, hogy Mátyás gróf jöjjön az udvarba. Amikor ez a rendelkezés Erzsébet úrnőnek, a grófok anyjának tudomására jutott, megrémült. És a jövendőt előre sejtve azon iparkodott, hogy Mátyás ne induljon útnak, amíg testvére a királyi udvarban tartózkodik. Mátyás gróf inkább engedelmeskedett testvére parancsának, mint anyja tilalmának. Miután anyja könnyek között elbocsátotta, a király udvarába jött.

         Amikor mindkét testvér a királyi udvarban volt, László grófot a király magához hívatta megbeszélésre. És miután Garai László nádor előhozakodott azzal a szerencsétlen üggyel, László grófot a királyi palotában elfogták. Mátyás grófot pedig, aki mit sem tudott a bátyjával történtekről, bezárták a szállásul kijelölt budai házba.

         Miután a következő nap felvirradt, fogságba vetették Vitéz János váradi püspök urat, továbbá Rozgonyi Sebestyént és Kanizsai Lászlót, meg néhány fegyverforgatásban kitűnő vitézt, akik László és Mátyás grófok iránt hűséggel és barátsággal viseltettek, mivel a néhai Hunyadi János gróf úr gyermekkoruktól neveltette vagy tisztségre emelte őket.

         Amikor a grófok letartóztatásának harmadik napján elmúlt a vecsernye órája is, László grófot Buda város bírája és esküdtjei kezére bízták, hogy végrehajtsák rajta az ítéletet. És sok fegyveres őrizete alatt a budai vár elé vezették, és a Friss palotának nevezett csarnokkal szemben lefejezték.

         Amikor a grófot lefejezték, ő a hóhérnak három csapása után hátrakötözött kézzel sebeiben elterülve feküdt a földön. De aztán önerejéből felemelkedve felkelt, és eléggé érthető hangon azt mondta, hogy az előírt három csapást, melyet az ő lefejezésével már elvégeztek, kiállta. És további elégtétellel jog szerint már nem tartozik. A körülállók megdermedtek a szokatlan látványtól. Ő pedig hirtelen megindult, de néhány lépés után a rajta lévő ruhában megbotlott, és arcra bukott. És némely ott állók parancsára, akiknek nagyon érdekében állt a dolog, elvégezték a még hátralevő dolgot: lefejezték.

         Miután lefejezték, fekete takaróba csavarták, és hordágyra fektetve Mária Magdolna szentegyházába vitték. Egész éjszaka virrasztó őrök álltak ört körülötte. És amikor a hajnal első fénysugara előtört, Krisztus szentséges templomában – ahol Zsigmond király által haragjában lefejeztetett harminckét vitéz fekszik eltemetve – a végtisztesség és a temetés minden dísze nélkül eltemették.

         László gróf pedig termetre nézve apjához volt hasonló. Arca kerek és sötét színű. Haja hosszú és a gesztenye színéhez hasonló. Nézése kegyes, a fegyverforgatásban serény és eléggé merész volt. Mind az övéihez, mind az idegenekhez barátságos.

                                           

          

                                         László gróf halálának megbosszulása

 

         Mi hasznuk volt azoknak, akik tanácsaikkal megrontották László király ifjú lelkét, és rábeszélték arra az elvetemült gonosztettre, hogy megszegje esküjét? Emberi megítélés szerint az lett volna igazságos, ha az isteni ítélet úgy végzi el, hogy ők szenvedjék el, és ne László király a fenti esküszegésért a büntetést. De lehet, hogy a végzet így rendezte el a színteret a jövendő események számára.

         Akárhogy volt is, azok is, akik ezt a gonosztettet kitervelték, gyalázatot és gyűlöletet arattak vele a nép szemében. Sokan mások is, akiknek az események előidézésében semmi részük sem volt, életüket és vagyonukat vesztették e miatt, mert László gróf hívei uruk kivégzését szakadatlan háborúval bosszulták meg. Országszerte heves zavargás támadt, és a grófok viszontagsága miatt válogatás nélkül osztogatták a súlyos büntetéseket.

         Horogszegi Szilágyi Mihály, a grófok nagybátyja, hazai és külföldi nemzetiségű harcos férfiakból őrcsapatokat szervezett, és megtámadta az erdélyi részeket. Néhány nap alatt hatalmába hajtotta e föld minden városát és települését. És az országrész összes királyi jövedelmeit, melyek a királyi kincstárat illették volna meg, a maga és a párthívei számára fordította.

 

                                                        László király halála

 

         Hunyadi László gróf halála után néhány nappal a váradi püspök urat, Vitéz Jánost,    a király az esztergomi érsek őrizetére bízta. A többi foglyot bezárva tartották – Mátyás gróftól elkülönítve – a király kívánságára. Az úrnapját követő éjszaka Buda várát erős felhőszakadás rázta meg, és a magas falai közé zárt foglyok az Alhévíz felé eső részen, a vár meredek faláról két lepedő segítségével lebocsátkozva, valamennyien kiszabadultak. Csupán Mátyás gróf maradt a király fogságában.

         Amikor László királynak tudomására jutott a foglyok kiszabadulása, nagyon a szívére vette. De nemcsak ő rémült meg miatta, hanem azok is, akiknek a foglyok őrzése volt a feladatuk.

         Az említett Rozgonyi Sebestyén és Kanizsai László sok fegyveressel és nagy rokonsággal rendelkezett az országban. A király és a hozzá csatlakozott főurak attól rettegtek, mindezek felkelnek ellenük, hogy bosszút álljanak.

         Ezért sebtében felfegyvereztek minden pártjukon levő hadinépet, és a király késedelem nélkül Bécs városába távozott. Mátyás grófot magával vitte, de erős őrizet alatt Bécs várában hagyta. Miután egy kevés időt Bécs várában töltött, átment Csehországba. Amikor azonban Prága városában élvezte a királyi pompát, hirtelen súlyos betegség támadta meg, amely utolsó leheletének pillanatában életétől is, és hitszegése alól is feloldozta.

         László király testileg megfelelő magasságúra nőtt. Kékes és hullámos haja volt.. az arca fehér, piros színnel elvegyülve. Orra egyenes volt a közepéig, a közepén egy kis görbülettel kidagadt. Jellemének derékségét és bölcsességét tekintve is nem kevéssé ékeskedett a korabeli ifjak közt.

 

                                           Mátyás gróf úr királlyá választása

 

         Amikor Magyarország megtudta, hogy Ulászló király meghalt, sokan elszomorodtak. Leginkább azok, akik a király Hunyadi László gróg megölésére rábeszélték. Azt hitték, hogy László gróf vérének kiontását meg akarják bosszulni. Nagy hévvel és bátorsággal fellázadnak, és arra fognak törekedni, hogy a megtorlást végre is hajtsák.

         Ez történt volna, ha Magyarországon a nemesek összessége számára az ország ügyeinek rendezésére és a királyválasztásra hirdetett egyetemes gyűlés meg nem zabolázza a bosszúállók megtorlásért lihegő szenvedélyét. Végre a kitűzött napokon, amikor a nótáriusok gyors és ügyes tolla még frissen írta az Úr ezernégyszázötvennyolcadik esztendejét, Pest városának összes terén tolongott az egyetemes gyűlésre jövő nemesek nagy sokasága.

         Eljött a nemeseknek erre a gyűlésére a már említett Szilágyi Mihály is, Mátyás grófnak a nagybátyja és anyjának édestestvére. Magával hozva felfegyverzett vitézeinek nagy csapatát. Szilágyi Mihályt az ország hatalmas férfiai kísérték. Ezeknek a szívében még elevenen élt Hunyadi János gróf úr emléke és tetteinek érdeme. Közéjük tartozott Székely Tamás, Rozgonyi Sebestyén, Kanizsai László és Szentmiklósi Pongrác meg az erdélyi és délvidéki nemesek egész gyülekezete.

         Ezek Pest városába érkezve kényelmes szállást foglaltak maguknak, és amikor a megérkezésüket követő első éjszaka felhozta az égre a csillagokat, a Mennyei mindenható ugyanezen a mélységes éjszakán, a Duna vizét olyan szilárd jéggel borította be, hogy a következő nap felkeltekor, a jég hátán, mint valami sík mezőn, átkelhettek.

         Garai László nádor meg Ujlaki Miklós vajda és Lendvai Bánfi Pál, akik László és mátyás gróf szerencsétlenségét előidézték, benn voltak a budai várban, és rettegő lélekkel nézték, mi történik Mátyás gróf nagybátyja körül. És hogyha abban reménykedtek, hogy a Duna vize valamiféle biztonságot nyújthat számukra, ebben a reményükben is csalatkoztak, mert a folyót vastag jégpáncél borította.

         A biztosítékokban bízva leereszkedtek Pest városába, és tárgyaltak a király megválasztásáról. Szilágyi Mihály, a vele tartó nemzet és Magyarország nemeseinek csaknem egész gyülekezete azt szorgalmazta, hogy Mátyás gróf nyerje el a királyi méltóságot. Az említett Garai nádornak meg a vele tartók csoportja nem szívesen egyezett bele. Végre a józanabb észre hallgattak. Életüket és vagyonukat most fenyegető veszélyt elhárították, a jövő eseményeire vonatkozóan pedig Szilágyi Mihálynak hites esküjét vették, hogy sohasem vetik majd a szemükre vétküket, és rájuk, sem örököseikre semmiféle bűntetetést nem szabnak ki. Beleegyeztek, hogy Mátyás grófot királyi trónra emeljék.

         Mit is csinálhattak volna egyebet? Hiszen a magyar köznép vágyakozó szeretettel viseltetett iránta, és minden gyönyörűségnél inkább kívánta, hogy ő jusson a királyi méltóságra:

                                               Mátyást mostan választotta

                                               Mind az ország királyságra,

                                               Mert ezt Isten adta nékünk

                                               Mennyországból oltalmunkra.

 

                                               Azért mi is választottuk,

                                               Mint Istennek ajándékát;

                                               Kiből Isten dicsértessék,

                                               És örökre mondjuk: Ámen.

 

 

                                    Mátyás király visszatér Magyarországra

 

 

         Pogyebrád György László király gyermekkorában gyakorolta Csehország fölött a kormányzói hatalmat. Annak halála után a Sors nem akadályozta meg abban, hogy ugyanennek az országnak királyi trónusára üljön.

         Némelyek azt mondják, László király uralkodásának vége felé ő vitette Mátyást Bécsből Prága városába. Amikor ott Pogyebrád György meglátta, igen megörült, mert arra gondolt, hogy kiváltása fejében nem kevés aranyat fog kapni. És amikor meghallotta, hogy Mátyás grófot megválasztották Magyarország királyának, akkor büszkén, és számos beszélgetés során megkörnyékezte Magyarország új királyát, és rávette, hogy házasodjon össze a lányával. /Vitéz János utazott Mátyásért Prágába, és ötvenezer aranyért váltotta ki./

         A csehek fegyveres kíséretében megérkezett a már Magyarországhoz tartozó Straznice városába, ahol nemeseinek gyülekezete vette őt közre, és mérhetetlen örömmel kísérték óhajtott hazájába, a budai várba.

 

                                            Mátyás király néhány hadjárata

 

         Ezt az embert minden természeti adottság méltóvá teszi az uralkodásra. Korának kereszény fejedelmei között ő azegyetlen, aki a kormányzás tisztjét nagy és dicső tettekkel végzi. Vajon nem róla mondta-e – mint hírlik – Mohamed, a törökök császára, aki ebben a mi időnkben az egész földkerekséget rémületbe ejtette és megrázta, és akit nagy tettei miatt méltán nevezhettek volna nagy Mohamednek:”Én meg ő, mi ketten vagyunk a világ összes uralkodói között azok, akiket méltán illet ez a név: uralkodó.”

         A tanácsban megfontolt, ahogy uralkodóhoz illik. A vétkezőkkel szemben kegyelmes és könyörületes. Az ország ügyeinek intézésében buzgó és előrelátó. Tevékeny lelkületű, van bátorsága nagy és veszélyes dolgokba kezdeni. A fáradalmakat fáradhatatlanul viseli. A jövendő jelenségek elgondolásában és azok megelőzésében éles eszű. A veszélyek elkerülésében óvatos. Az ellenség kelepcéinek és szándékainak leleplezésében és meghiúsításában éles elméjű. A hadügyekben és a kormányzás minden tevékenységében csodálatos módon jártas. A tettetés mestere. A végtelenségig dicsőségre vágyó. Valóban arra született, hogy uralkodjék.

         Ez a király uralkodásának kezdetén a nemesektől felforgatott országot kapott örökül. Erőben és bölcsességben meggyarapodva a súlyos vízözönből a felszínre küzdötte magát, és bölcs kormányzásával mindent elegyengetett.

         Uralkodásának első éveinek idején hatalmas harcban szétszórta a törökök óriási seregét, amely Szörény megyét pusztította. Ugyanezekben az években erővel és okossággal megzabolázta és semmivé tette Frigyes római császár nagyra törő vállalkozását, aki Magyarország jogara után vágyakozott.

         Végül csehek és lengyelek ellen fordította kardját, akik az országot rablásaikkal és gyújtogatásaikkal szorongatták. Ezeket csodálatos gyorsasággal elnyomta. Megerősített tanyáikat és erődítményeiket felforgatta, és az öldöklésből megmaradtakat arra kényszerítette, hogy az országból elmeneküljenek.

         Ugyanígy megzabolázta és lecsendesítette bölcsességével a háborúskodás viharait, amelyek néhai Ulászló uralkodásának idejétől kezdve súlyos zavargást okoztak az országban. Az uralma alá tartozó vidékeken megteremtette a már sok éve hiányzó szép békességet.

         Ezek után erős katonai hadjáratot szervezve, bejárta Szerbiának nagyobb részét. Még meg sem száradt kovaikon az izzadtság, máris megtámadta Bosnyákországot, amelyet rámának hívunk, és amely akkoriban török uralom alá volt vetve. Jajca természeti fekvésénél meg magas falainál fogva igen megerősített várát erővel, a terület más várait meghódolással elfoglalta. A török császárnak a várak őrizetére bízott összes katonáit – akiket a magyarok kardja el nem pusztított – kegyébe és fennhatósága alá fogadta. Ragyogó bíbor ruhába öltöztetve, magával hozta őket. Ezzel is pompás és újfajta győzelmet aratott. Mindezeket uralkodásának első öt évében érte el, tizenöt és húszéves kora közötti időben.

 

                                                             

                                                           Mátyás király megkoronázása

 

          Miután Frigyes római császár kezei közül nagy nehézségek árán visszaszerezték Magyarország szent koronáját, Mátyás királyt uralkodásának hatodik, az Úr testet öltésének 1464. esztendejében, az Utolsó vacsora napján, birodalma egyházi és világi méltóságainak és főnemeseinek jelenlétében és örvendezése mellett, nagy ünnepélyességgel megkoronázták.  /1464. március 29-én./

         Ezután Mohamedet, a törökök említett császárát, aki félelmetes erővel fáradozott Jajca ostromával, hadi készülődésének puszta zajával úgy megrémítette, hogy minden odaszállított ostromgépét és ágyúját odahagyva, győzelem nélkül elillanjon a vár alól. / 1464 /

         E híres tette után egy Svehla nevű csehet vett körül nagy haderővel. Ez a fegyverforgatásban kiváló, nagyszámú toborzott katonaságban merészen bízó férfiú Kosztolány vagyis Szentvid városa mellett Magyarország fosztogatására erődítményt épített magának, és felkelést szervezett. Mátyás bevette a várat, őt elfogta, és sok cinkostársával együtt akasztófára húzatta, testüket a szelek játékára bízva. Többi foglyul esett társát tulajdon börtöneiknek dögletes bűze fojtotta meg. / 1466. január 31-én. /

         Ezután az erdélyi részek minden nemese és köznépe az őrülettől vezérelve, fellázadtak a királyi felség ellen. A király úr, mint valami heves forgószél rontott rájuk vasba öltözött hadaival, noha katonáinak létszámát tekintve nem mérkőzhetett velük. Azok pedig félelmükben megrettenve, ütközetbe sem bocsátkoztak, és mint riadt vadak az oroszlán láttára, megfutottak előle. A király úr aztán tetszése szerint törhette be őket. Ezért közülük sokan siratják mind a mai napig paraszti sorukat, mert emiatt jutottak erre az állapotra. / Az állandó zsoldos hadsereg fenntartására kivetett hadiadó miatt tört ki ez a lázadás. /

         A király híres és emlékezetes győzelmet aratott Szentgyörgyi János erdélyi vajda és a moldvai vajda, Bogdanovics István egyesült serege felett is 1467 őszén Kolozsvárnál, a szülővárosa mellett.

         Dicsőséges győzelme után az Anyaszentegyház sürgetésére és Frigyes császár kérésére Morva-és Csehországban hét éven keresztül folytatott háborút a husziták ellen. Mindig ő volt a győztes, és az egész Morva őrgrófságot, teljes Sziléziát hatalma alá hajtotta. Méltó volt rá, hogy megválasszák Csehország királyává, és e terület felett az uralmat és a főhatalmat élvezze. / Mátyást 1469. május 3-án választották Csehország királyává. /

 

                                              Hűtlen árulás és újabb győzelmek

 

         A király úr szerencsével intézte dolgait Csehországban, de közben Magyarország némely urai, leginkább éppen azok, akiket az ő jóindulata emelt magas méltóságra, kísérletet tettek rá, hogy magyar jogarától és királyságától megfosszák. Főként Vitéz János, esztergomi érsek meg a pécsi püspök, Csezmicei János, / Ismertebb nevén Janus Pannonius. / akik alacsony, köznemesi födél alatt születtek Szlavóniában.

         A király gyalázatára Szepes földjén keresztül behívták az országba Kázmér lengyel király fiát, a lengyel fegyveres hadinépével hivalkodó fenséges Kázmért, és kezére adták Nyitra várát.

         A király úr számítva az ellenséges csapatok megbízhatatlanságára, ezért ostrom alá vette a várat. Mátyás fegyvereseivel és a kiéheztetéssel annyira zaklatta az ostrom alá vett Kázmért, hogy az övéivel együtt elvesztette minden reményét, és már saját feje miatt kellett aggódnia. Ezért egy sötét éjszakán kiszökött az ostromlott várból. A puszta életét is alig tudta megmenteni.

         A király úr pedig e fényes győzelem után a lengyelek Zemplén és Sáros megyei erődítményeire rontott. Ezeket éppen ők építették a vidék zaklatására. Bevette és alapjáig lerombolta mindet. A lengyeleket, akik ezeket védelmezték, súlyos fogságra vetette, és győzelme dicsőségének hirdetésére Budára küldte.

         Végül meghallotta, hogy Lengyelország fent említett királya, Kázmér, a a sziléziai részeket akarja fellázítani. Ekkor részint udvari embereiből, részint zsoldos katonaságból sereget gyűjtött, de nem olyan nagy létszámút, mint amekkorát a lengyel király vezetett ellene. Az táborának egész erejét a magyar tábortól egy mérföldre vagy még közelebb helyezte el.

         Bár a nagy sereg félelemmel töltötte el Mátyás királyt és hadinépét, de azért a király úr nem futamodott meg. Eltelt néhány nap, de Lengyelország királya nem merte megtámadni vagy akár csak megnézni a magyar tábort. Erre Mátyás király katonái, mint a darazsak, kitörtek a táborból, és öldösték meg elfogdosták az élelemszerzéssel foglalatoskodó lengyeleket.

         Olyan tömegben, hogy a foglyok már terhére voltak a foglyul ejtőknek. A király úr tehát meghagyta, hogy ne ejtsenek több foglyot, csak olyanokat, akiket magas rangjuk érdemesnek tesz az elfogatásra. Ha egyéb fogoly is akad, hasítsák föl az egyik arcát, és engedjék szabadon. Ha majd hazatér, a sebhely tanúsítja, hogy látta a magyarokat. A király úr a lengyel királynak két csapatát megfutamította és egyben szétszórta, amint éppen élelmet szállítottak.

          Ezután a két király egyenlő számú katonaság kíséretében összejött a mezőn erre célra vert sátrak egyikében, és találkozásuk létrehozta azt a jóságos békét, amelyet a fegyverek nem tudtak létrehozni.

         Ezután válogatott és kiváló katonákból fényes hadat szervezett. A Frigyes római császár alá tartozó területeket támadta meg bátor kézzel. Hadával elfoglalta az ausztriai hercegséget. És Stájerország valamennyi kincsekkel gazdagon megrakott városát. Ezek között volt Bécs és Bécsújhely híres és nevezetes városa is. Amióta csak ember él, egyetlen király vagy császár sem vette be ezeket ostrommal, de ő elfoglalta. / 1485. június 1-jén. / Bár a polgárok szembe szálltak vele a városuk elfoglalása után, a vele született kegyességgel, jóságával megkímélte mind személyüket mind vagyonukat. Tetteinek dicsőítésére az alábbi verset szerzették:

                                                 Sors kegye: eljött újra a húnok hajdani fényes

                                                 Korszaka, melyben Attila király aratott diadalmat.

         / Hálás köszönetem Thuróczy János mesternek, akinek műve alapján dolgozhattam. /

 

                                                                   A zsebrákok

 

         A horvátországi urak támadtak föl a király ellen. Útközben a cseh zsoldosok egyik vezére, Dzwela, egész csapatával elhagyta Mátyást. Felvonult velük Felső - Magyarországra, ahol egykor a cseh urak olyan hosszú ideig folytathatták fosztogatásaikat. Dzwela újra kezdte a szép életet.

        Éppen ebben az időben Németországban nemzetközi kalandorokból, de elsősorban cseh és morva katonákból, verbuválódott hivatásos katonák és rablók alakítottak egy szabadcsapatot. Mesterséget csináltak a háborúból. Hol az egyik, hol a másik király zsoldjáért harcoltak. Ezért nevezték őket zsebrákoknak. Dzwela gazdag zsákmányt ígért nekik, ha bejönnek Magyarországra. Egyik vezérüket Podmaniczky Balázsnak hívták. Egy magyar főúr volt, aki kalandvágyból közéjük állt, sőt egyik vezetőjük lett.

         Amikor Magyarországra hívták, felébredt benne a hazafiság, és nem engedte Pozsonyt kirabolni. Ekkor Nagyszombat ellen fordultak a zsebrákok, de mire a város kapujához értek, Dzwela már Podmaniczkyt látta magával szemben, aki fegyverrel állta útját.

         Ezalatt Mátyás sietve jött egy kis csapattal ellenük. Dzwela és társai Kosztolány várába futottak előle. Biztonságban érezték magukat, mert vígság és lakodalom folyt a várban. Hogy semmi e hiányozzon a gyönyörűségből, négyszáz összerabolt nő szórakoztatta őket. De nemsokára vége lett a vigasságnak! Mátyás megjelent, és nem ostromolta, hanem körülkerítette a várat. A lakomák után éhezni kezdtek, és az egyik viharos éjszakán háromszázan kitörtek a főkapunál, a többiek meg kiszöktek a földalatti titkos utakon.

         De Mátyás időben észrevette a cselt, és a háromszázat visszaűzte a várba. A lovasai a menekülőket aprították. Levágtak vagy kétezret, a maradékot megkötözve hozták a király elé. A cinkosokat a vár körül felakasztották. A legmagasabb bitófára magát Dzwelát, jobb felől huszita káplánját, bal felől a fegyverhordozóját, ahogy a lakomáknál ülni szoktak. A látványtól megrémülve a többiek feladták a várat. A szerencsétlen asszonyokat leküldte Szerbiába, ahol nagy szűkében voltak a szép nőknek. A fogoly zsebrákokat pedig Budára, meghagyván vitézlő Czobor Mihály uramnak, hogy tetesse őket jó helyre. A hűséges porkoláb úgy gondolta, hogy sehol sem lennének jobb helyen, mint a Duna fenekén. Bele is dobáltatta őket. Ez lett vége a zsebrákoknak. / Bonfini /

 

                                                           A kormányzó szakácsa

 

         A király még igen fiatal volt, tele tenni akarással, de mindenütt útjában állt bölcs félelmeivel a vénség, a kormányzó Szilágyi Mihály alakjában, és titkos cselszövéseivel a Garai-Ujlaki szövetség. Mátyás rövid úton mindkettőt félreállította az útjából.

         Összehívta a szegedi országgyűlést, ahol a Garait és Ujlakit kitette tisztségeikből, és attól kezdve alattomos árulókból nyílt ellenségeivé váltak. Nagybátyját, Szilágyi Mihályt pedig Világos várába csukatta.

         Megkezdte a győztes küzdelmeket az ország rendjének helyreállításáért, és győzelmesen be is fejezte. Nem volt oka többé nagybátyját fogva tartani. A ravasz udvaroncok megértették a király elejtett szavaiból a változást, és hamis parancsot küldtek a király nevében a várkapitánynak, hogy Szilágyi Mihályt fejeztesse le. Lábatlan György azonban nem engedelmeskedett a parancsnak. A kapitányságról lemondott, és rábízta Világos várát Dóczira.

         Mátyás megtudta ezt a merényletet magától lábatlan Györgytől, aki fölment Budára, hogy a király valódi szándékáról meggyőződjön. Parancsot is kapott: „Szilágyi Mihályt bocsássa szabadon!”

         De ez a parancs már felesleges volt, mert miközben Lábatlan Budán járt, éjjel vaklárma támadt Világos várában: „Itt a török!” Dóczi uram látni akarta őket, ezért az egész várőrséggel elindult a nyomukban.

         Szilágy Mihály szakácsa ezt látva, felfegyverezte a vár háza népét, a cselédséget, és bezáratta a kapukat. Szilágyi Mihályt szabadon bocsátotta, és a visszatérő Dóczinak megmondta, hogy elmehet, ahova akar. Szilágyi erre azt üzente Mátyásnak, hogy többet köszönhet a szakácsának, mint az unokaöccsének.

         A király sietett Tiszavarsányba, hogy nagybátyjával találkozzék, és kibékítse. Mátyás mindjárt megbízást is adott az idős vitéznek. A török kézen lévő Szendrő várával szemben épített Kevi védelmére küldte. Itt meggondolatlanul csatába bocsátkozott az oszmánokkal, és elfogták az öreg bajnokot. Sztambulba vitték, ahol a török császár lefejeztette.

 

                                                                     Vlad Vajda

 

         Oláhország birtoklásáért már hosszú ideje harcoltak a magyarok a törökökkel. Benn az országban mindig volt legalább két fejedelem-jelölt, akik harcoltak egymással a hatalomért. Mátyás idejében Vlad vajda volt az úr, akit a magyarok támogattak, míg Radult a törökök.

         Vlad hat évig uralkodott, de a bojárjai közül sokat megölt. Nem politikai okokból, csak azért mert szeretett ölni. Mivel ez mulatságot szerzett neki, a népe el is nevezte cepesnek, ami magyarul azt jelenti, hogy hóhér. Kedvenc időtöltése az volt, hogy amikor karóba húztak valakit, akkor a helyszínen evett és ivott jókedvűen.

         Amíg ezt a saját emberein gyakorolta, nem is okozott diplomáciai zavart. De megjelent a szultán adószedője, és azt is karóba húzatta. A szultán egy basát küldött megfelelő kísérettel Vlad elfogására. Kiderült, hogy kevés török jött, és mindegy szálig karóra kerültek.

         Vlad ettől már megijedt, és rohant Mátyáshoz oltalmat keresni. Ellenfele, Radul mögött felsorakozott a török császár hadserege.

         A két had ott állt egymással szemben, harcra készen. Ekkor egy hosszú sor fegyvertelen férfi vált ki a török táborból, és Mátyás sátra felé tartott. Vlad éppen ott időzött. Örvendezve így szólt a magyar királyhoz: ”Vágasd le őket egymás után!” Mátyás azonban kíváncsi volt, vajon miért jöttek hozzá ezek a fegyvertelen férfiak. Intett Radulnak, hogy bátran beszéljen.

         Igazságot kérünk és bosszút – mondta Radul. Majd felsorakoztak mellé a vádlók, és sorban Vlad szemébe vágták: „Te voltál az, aki ötszáz bojár családot kiirtottál. Te voltál, aki négyszáz magyart pajtába zárattál, és ott szörnyű halállal pusztultak el. Te voltál, ki Fogaras földjére berontva, székelyeket és szászokat karóba húzattad, és közben a szenvedők egészségére ittál.

         Vlad dühösen kardot rántott, de Mátyás testőrei lefegyverezték.

         Mátyás király szigorúan így szólt: „Én bírád vagyok és nem fegyvertársad.”

          Radulnak a kezét nyújtotta, Vladot pedig Budán 14 évre börtönbe zárta, mert az igazság mindenek felett való.

        / Cepes Vlad magatartása egy kissé emlékezteti a magyar olvasót saját századának hasonló jeleneteire. Pedig azóta már fél évezred eltelt, de a vérontás élvezete megmaradt. Major Ákos halálos ítéletei után mindig akasztások következtek Budapesten. Egy-egy ilyen esemény valóságos népünnepély lett, Lacikonyhákkal és bizsuárusokkal. Igazi, vérszomjas csőcselékkel.

          Mert az nem lehet igaz, hogy épelméjű és valamennyire is intelligens lény ünneplőbe öltözteti a gyűlöletét, és kivonul, mint egy piknikre, akasztást élvezni. Még akkor is aljasság, ha az áldozat valóban tömeggyilkos. / Ujjé, a Markóban nagyszerű! /

 

                                                     Mátyás király és a korona

 

         Öt éve volt már Mátyás király népének uralkodója, de még mindig nem volt megkoronázva. A korona Frigyes császár kezében volt, volt, mert a boldogtalan V. László édesanyja a nagybecsű ereklyét kilopta az országból.

         Amíg kemény tárgyalások folytak a korona visszaszerzéséről, kitűnt, hogy Frigyes német-római császár a régi mintájára egy tökéletesen hasonló másolatot készíttetett, attól tartva, hogy a valódit ellopják. Azonban az öreg Palóczy, ki évekkel korábban rokonánál, az esztergomi érseknél, sokszor látta a koronát, ráismert az igazira. Egy finom repedésről, amely a korona hátsó részén lévő zafírkövön látható. Így az igazi ereklye jutott vissza Magyarországra.

         Mielőtt a szent koronát Mátyás a fejére tette, ki is akarta érdemelni. Ali bég vesztett csatái után maga a király indult meg, hogy Jajca városát a töröktől véres csata után elfoglalja. Csak ezután tért vissza Fehérvárra, ahol az európai udvarok követeinek jelenlétében megkoronázták.

         Jellemző arra a korra és magyar királyára az a két mondat, amelyet a francia uralkodónak írt leveléből idézünk: „Ha Magyarország csak saját érdekeiért harcolna az ottománnal, régen módjában lett volna a legkedvezőbb feltételek mellett békét kötni vele, de akkor a török fegyverek erejét Európa egyéb tartományai éreznék meg. De Magyarország az egész kereszténység ügyéért harcol.”

         Közben az európai udvarok ígéretekben soha nem voltak szegények, de maga Mohamed akarta visszaszerezni Jajca várát. Mátyás Zápolyát küldte ellene, hogy Jajca előtt állítsa meg.  Mohamed a várba szorította a magyar csapatokat, és elkezdte az ostromot. Itt is megismétlődött a nándorfehérvári jelenet. Húsz napig védték vitézül a várat, de az egyik napon akkora rést lőttek a törökök, hogy egy csapat betört rajta. Egy óriás zászlóvivő már felrohant a bástyatoronyba, hogy a zászlót kitűzze. A toronyőr birokra kelt vele, de a török erősebb volt, nem győzhette le. Ezért hirtelen átnyalábolta, és magával együtt lerántotta a sáncárok hegyes karói közé. A hős neve nem maradt fenn.

         Ez volt az utolsó küzdelmes napja az ostromlott várnak, mert Mátyás maga jelent meg a vár alatt. Mire Mohamed, aki előtt félelmetes volt a Hunyadi név, félbeszakította az ostromot, és nehéz ágyúit hátrahagyva kivonult Boszniából.

 

                                                                 Erdélyi zavarok

 

         A szebeni királybírónak, Roth Benedek uramnak, egyszer az jutott eszébe, hogy híres ember akar lenni. Fölbiztatta a nem heves vérű szászokat: „Válasszanak saját királyt maguknak!” Az erdélyi rokonok jónak látták a moldvai fejedelem, István bajda segítségét kérni. János grófot meg is választották királynak. De nem sokáig tartott a dicsőség. Mátyás, mint a villám, ott termett. János gróf és a vezérek önként megadták magukat. Roth Benedek uram meg úgy világgá szaladt, hogy hírét sem hallották többé.

         De István moldvai vajda megadta az árát a biztatásnak. Mátyás a városait elfoglalta, és Baján vezér hétezer emberét egy véres éjszakai csatában levágta. Még a király is megsebesült egy rálőtt nyílvesszőtől. A vajda visszatért a király hűségére.

 

                                                                A cseh háború

 

         Ebben az időben történt, hogy a szentszék Pogyebrádot, a cseh királyt átokkal sújtotta, mert a huszitákkal tartott. Ítéletet hozott ellene: trónjától meg kell fosztani, és az alattvalói nem kötelesek engedelmeskedni  neki.

         Mátyást kérték fel a végrehajtásra. Magyarországnak választania kellett: Vagy szembekerül a katolikus világgal, vagy háborút indít Pogyebrád ellen. Mátyás az utóbbit választotta.

         Apró csatákban, néhány vár elfoglalásával folyt le a háború folyt le a háború. Az igazhívők, a katolikusok vezetői őt választották meg Csehország királyának. Mit kezdjen vele? Sok vér kell ahhoz, hogy a címet megtarthassa. Magyarországnak szerencséje volt, mert Pogyebrád halála véget vetett a háborúskodásnak.

         Akik segítséget ígértek a harc kezdetén, a morva, a sziléziai rendek és a császár, semmiféle segítséget nem adtak.

         Valóban ideje volt a vérpazarlást abbahagyni, mert az ország déli részén komolyabb ellenfél állt készenlétben, a török.

         Ekkor írta egyik levelében a pápának: „Gondoskodjanak mások a saját ügyeikről, mi is gondoskodunk a magunkéról. Gondoskodunk pedig úgy, hogy ha már senki nem gondol a fenyegető veszedelemmel, ne mi legyünk az elsők, akik belepusztulunk… Mert senki vádja nem érhet bennünket, amiért ekkora teher alatt megállni nem tudunk, még ha akarnánk is!

 / Mátyás évi hétszázezer aranyra becsült jövedelméből, amellyel a lakosságot sújtotta, ötszázezret fordított a katonai kiadásokra. /

 

                                                                 Békéért

 

                                         

                             Ó, fenséges Atyánk, ki a csillagos égben örökké

                             Tartó szent hatalommal uralkodsz, vesd ma e gyászos

                             Földre királyi szemed, hol Mars dühe féktelenül dúl,

                             És hosszú pusztító háboru irtja a népet.

                             Adj nékünk most már, ó legkegyesebb Atya, békét,

                             Mely a nehéz bajokat s a halál rémét tovaűzi.

                                                                                             Janus Pannonius

 

                                                    Mátyás és a lengyel királyfi

 

         Amíg Mátyás idegen koronák után járt, a sajátját majdnem elvesztette. A magyar főurak sehogyan sem bírtak kibékülni azzal a gondolattal, hogy egy közönséges erdélyi nemes üljön a magyar királyi trónon. Amíg Mátyás a cseh birodalmat hódítgatta, azalatt idehaza a Garák, Ujlakiak, Rozgonyiak, az esztergomi érsek, Vitéz János, aki korábban Hunyadi János titkára volt, valamint Csezmicei János, pécsi puspök, akit költőként Janus Pannoniusnak emlegettek, Kázmér lengyel királyt hívták meg a magyar trónra. A király hallott a főurak zendüléséről, de föl sem vette, mert tudta, hogy a nép mögötte áll. / Bár az erdélyi zendülés már jelezte, hogy a nép nehezen tűri a hadiadókat. / 

         Azzal, mintha semmiről sem tudna, országgyűlést hirdetett Budára. Amint a lengyel Kázmér tizenkétezer emberrel betört az országba, Mátyás rögtön elfogatta Vitéz Jánost, aki ezzel egyetértett. A lengyeleket meg hagyta békében az ország szívébe nyomulni. A király Pesten összpontosította hadseregét.

          A magyar főurak azzal hitegették Kázmért, hogy az egész ország fel fog támadni Mátyás ellen, ha ők megjelennek. Le is jöttek Vácig, majd visszahúzódtak Nyitra várába, és ott várták be az ostromot. A jámbor Kázmér könyörgött, hogy bocsássák haza. Mátyás engedte őt katonáival együtt hazatérni, s ezzel a próbálkozás kudarcot vallott. A két főpap, Vitéz János bánatában és öregemberként, Janus Pannonius pedig menekülés közben Medve várában meghalt.

         Amikor Csezmicei János, a költő meghalt, a pécsi papok nem akarták őt eltemetni. Emiatt Mátyás megfedte őket, és parancsolta, hogy sírkövére azt az epigrammát véssék, amelyet a költő még életének utolsó napjaiban írt. Műveit összegyűjtette, és nagy becsben tartotta.

 

                                                             A lengyel hadjárat

 

         Kázmér királyfi apja, szövetkezve Frigyes császárral, vissza akarta adni Mátyásnak a kölcsönt. Negyvenezer gyalogost és húszezer lovast vonultattak föl a magyar király tizenhatezer katonája ellen, akik éppen Boroszlón táboroztak.

        Kázmér büszkén nyomult előre, de közben országát védelem nélkül hagyta. Mátyás Zápolyát és Kinizsi Pált küldte, hogy a helyzetet kihasználja. Egészen Krakkóig nyomultak előre. Kázmér is folytatta az útját. Brieg előtt egyszerre két ellenség állította meg: a magyar helyőrség és az éhség. A magyarok a lengyel sereg hatszáz, élelemmel megrakott szekerét, elfogták. Kázmér hadai addig éheztek, amíg a cseh király friss élelemmel és húszezer katonával nem csatlakozott hozzájuk. Felfrissülve vonultak föl Boroszló ostromára.

         Mátyás visszaverte az első rohamot. Éjjel roppant fényben úszott a város, a harangok szóltak, a főtéren száz szurokfáklya lobogott. Az ostromlók azt hitték, hogy a város kigyulladt, pedig csak most hozták a hírt: Ferdinánd, nápolyi király, hozzáadja feleségül lányát, Beatrixot.

         Az ostromlók észrevették csalódásukat, és eltakarodtak a város alól. Nemsokára ők kérték Mátyást, hogy kössön velük békét.

         Ezt követte nemsokára Mátyás király menyegzője Beatrix hercegasszonnyal, amiben több volt a dicsőség, mint az áldás.

         Amíg északon érezték kardja súlyát, délen Szabács várából kirontva egészen Nagyváradig pusztították a végeket. A király végre megindult Szabács ellen. Ötezer olyan janicsár volt a várban, akiknek a szultán saját kezével a kócsagot turjánjaikra, ami azt jelentette, hogy egy sem adja meg magát.

         Mátyás, hogy alaposan megszemlélje a várat, egy csónakban, a fegyverhordozójának a kíséretében, körülevezte az erődítményt. A várbeliek fölismerték, és elkezdtek rá lövöldözni. Egy szakállas puska golyója megölte a társát. Ő higgadtan folytatta tovább a vizsgálódást. Éjjel pedig az ágyúdörgések közepette úgy aludt, mint mások a puha ágyon.

         Mikor a futóárkok elkészültek, a fekete sereg négy csapatát elrejtette bennük. Ekkor ostromot rendelt a kapuk ellen. Vitézül küzdöttek mindkét részről, és a janicsárok nem mozdultak ki hadállásaikból. Ekkor Mátyás takarodót fúvatott az ostromlóknak. De a takarodó trombitaszava jel volt a rejtőzködő csapatoknak, hogy a vár túlsó oldalán, lábtóikon a falakra másszanak. A harc dühe megújult, az egyik részről kétségbeeséssel, a másikról diadallal. Mátyás mindenütt jelen volt feketéi élén.

         Reggelre elnémult a harci zaj: Mátyás volt az úr Szabácsban. Ötezer janicsár közül egy sem adta meg magát. Mind meghaltak. A szultán által feltűzött kócsagtollal a turbánjaikon.

 

                                                          Kenyérmezei diadal

 

         Szép Erdélyországban, a Maros mentén van egy kis sík lapály, két oldalról hegyekkel beszegve. Ezt nevezik Kenyérmezőnek. Mintha a természet is csatatérnek alkotta volna. Három ízben volt már ezen a helyen véres ütközet.

         Az ezernégyszáz-hetvenkilencedik évben Ali bég százezer emberrel rohanta meg ezt a földi paradicsomot. Vérrel és könnyekkel áztatta földjét egészen Gyulafehérvárig. Erdély kormányzója, Báthory István ereje csak a bandériumokból állt és rendetlen oláh csapatokból. A török támadás hírével rögtön riasztotta a Temesváron székelő Kinizsi Pált. Bizonyos volt felőle, hogyha Kinizsi meghallja bajtársa veszedelmét, késedelem nélkül siet a támogatására.

         Ki volt ez a Kinizsi Pál? Egy egyszerű molnár fia, akit egyszer meglátott Mátyás király, amint fél karjára öltötte a malomkövet, és a másik kezével vágta azt. Ezt a hatalmas erőt nem hagyta elveszni a király. Nemsokára az is kitűnt, rendkívüli lelki ereje van. Isten és a király annyira fölvitte a dolgát, hogy temesi bán lett belőle.

         Báthory felszólította a székelyeket, a szászokat: Csatlakozzanak hozzá! Kendi Antal vezette a székelyeket, Csuka György, a nagyszebeni királybíró a derék szász harcosokat.

         Október tizenharmadika volt, szép, derült őszi reggel. Báthory korán reggel istentiszteletet tartott. Hadnagyainak pedig megparancsolta, hogy minden harcosnak adjanak egy hantot a kezébe, és tegye a keblére. Ha csatába indul, emlékezzék rá, hogy haza egy kis darabja fekszik a szívén.

         Háromszoros Jézus! Kiáltással fogadták a zászlók kibontását. Mire a harmadik kiáltás elhangzott, Alvinc felől háromszor nagyobb török sereg közeledett a síkon. Harmincezer rabor is hurcoltak már magukkal. Ezek őrzésére erős fedezetet hagyott hátra Ali, a vezér

         Báthory csatarendbe állította seregét. Bal felől a szászokat és az oláhokat, jobb szárnyra a székelyeket. Középütt ő maga állt az erdélyi bandériumokkal. Abban a percben, amikor a sereg közepének élén támadásra indult, megbotlott lovának a lába, és a vezér a földre zuhant. A harcosok ilyenkor elsápadnak, és azt mondják: Rossz jel!

          Semmi rossz jel! – mondta hangosan Báthory , és ismét fölpattant a lovára: Akik Istenért és a hazáért harcolnak, azoknak nincs rossz jel. Azzal kirántotta kardját, és maga vezette lovasait a török sereg derékhada ellen. Ali bég csapatai szétnyíltak a súlyos roham előtt, és már három hadsora fetrengett a lovak lába alatt. De kétszer annyi katonát vetet be Báthory katonái ellen. Hatalmas összekeveredett tömeggé vált a harcolók serege. Csak az a kérdés, hogy melyik fogy el hamarabb? Már Báthory István a hatodik sebét kapta viadalban, amikor megharsantak a kürtök, és az ellenség oldalánál megjelentek Kinizsi Pál vitézei. A vezérük, mind a két kezében kardot fogva, jobbra-balra osztja a kikerülhetetlen halált.

         Báthory él! – hangzott egyfelől. Kinizsi jön! – hangzott a másikon. Egy órán át tartott még a harc. Azután már üldözők és üldözöttek egyenlőtlen küzdelmévé vált. A török sereg prédára hagyta táborát, és szabaddá lettek foglyai. A győztes magyar sereg ott pihent meg a győzelem mezején. Még énekszó is hangzott, és a vidám hangokra Kinizsi táncra kerekedett a lobogó őrtüzek fényénél. Hogy ne egyedül táncoljon, a fogai közé kapott egy elesett törököt, és úgy járta vele a toborzót.

         Báthory István kápolnát építtetett azon a helyen, ahol sebeket kapott. Hogy hirdesse, Istené a dicsőség. A kápolnának híre sincs már, de a kenyérmezei diadalra emlékezni fognak, amíg magyar szántja a vérrel öntözött mezőt.

                                                             

                                                                Mátyás Bécsben

 

         Az a legnagyobb diadal, amit vaki önmaga fölött nyer. Ilyen diadal volt az a mérséklet, amellyel Mátyás Frigyes császár irányában viseltetett. Trónra lépésének első napjától kezdve gyűlölettel, ellenséges indulattal találkozott Frigyes részéről. Sokszor fel is emelte fegyverét, hogy bosszút álljon, de a római szentatya és a keresztény szövetségesek mindig kiengesztelték a haragvó királyt.

         Soha nem mondták, hogy nincs igaza, hanem azt kötötték a szívére, hogy míg délen a kereszténységnek közös ellensége fenyegeti Európát, ne vesztegesse erejét keresztény szomszédai ellen. Mátyás éppen nagy hadjáratra készült Bajazid ellen, amikor három hínök érkezett a táborába. Egyik tudósítja, hogy az olasz fejedelmek megtagadták a segálypénz fizetését a török ellen folytatott harcra. A második hírül hozta, hogy Frigyes császár újra berontott Magyarországra, és a határmenti tartományokat dúlja. A harmadik török részről jött, és Bajazid békefeltételeit hozta.

         Mátyás rögtön elfogadta Bajazid békefeltételeit, és seregét kivonta az olaszokkal szomszédos tartományokból. Azok rögtön meggyőződhettek arról, hogy ha Mátyás karja nincs közöttük, mi vár rájuk az oszmán szomszédtól. A törökök azonnal elárasztották a velencei birtokot, és beütöttek Olaszországba. Mátyás pedig felkészítette seregét a Frigyes elleni harcra.

         1482-ben nyár elején megindult Haimburg vára ellen. Előhadát Zápoly vezette, a cirkáló lovas sereggel Zelényi egészen Bécsújváros kapujáig jutott. Nyolcvan váltott ló húzta az óriás ágyút, amelyet „varga mozsárnak” neveztek, Haimburgig. Frigyes megrettent a magyar előretöréstől, ezért mozgósította a pápai diplomáciát. Ám most már Mátyás nem hallgatott rá. Sőt, amikor a követ megemlítette a háború roppant költségeit, Mátyás kinyitotta előtte kincstárának ajtaját, és megmutatta, hogy mi van benne. Ötven társzekér nem bírta volna elvinni. A küldött hiába fáradt, hiába igyekezett Beatrixot megnyerni. A királyt nem kormányozta senki.

         A következő tavaszon újra megindult a bajnok Dávidházy, most már egyenesen Bécs ellen. Ott is végezte életét. Egy ágyúgolyó leszakította a jobb karját, abba halt bele. Mátyás jöttének hírére Frigyes császár elhagyta Bécset. Kincseivel és lányával Linz városába vonult át.

         Hét hónapig állta Korneuburg az ostromot, de az éhség megadásra kényszerítette őket. Ettől kezdve Bécsbe vízi úton nem érkezett élelmiszer. Az uralkodó a csikorgó tél közepén vezette seregét a Dunán keresztül Bécs kapui alá. A város kétségbeesett védelemre volt felkészülve. Mátyás nem akart keresztény vért ontani. Elfoglalta a táborhidat és a külvárosokat. Körülzárta a belső várost, és hagyta benn nyugodtan aludni a békés polgárokat.

         Egyik este, amikor a király vezérei társaságában Ebersdorf alatt egy halászkunyhóban vacsorázott ágyúlövés szakította be a kunyhó falát, és Országh Mihályt megölte. A golyó Mátyásnak volt szánva. A derék nádor, amikor este a kunyhóba léptek, észrevette a szállás oldalára festett jelet azon a helyen, ahol a király szokott ülni. Sietett elfoglalni, és Mátyás egyik másik helyet választott.

         A királyt felingerelte az aljas árulás. Rögtön ostromot fúvatott, és Ebendorf egy perc alatta kezében volt, de az áruló Jaroszláv is, akit irgalom nélkül felakasztatott. A bécsieket közben a legnagyobb ellenség ostromolta - az éhség. Követeik alkalmat találtak, hogy helyzetükről Frigyest értesítsék, de az a kisujját sem mozdította.

         Mátyás király a húsvétot már Bécs falai között ünnepelte. Első tette az volt, hogy a város kiváltságait és szabadalmait megerősítse. Frigyes sehol sem érezte biztonságban magát az országban, ezért nyolcszáz lovassal elhagyta Linzet, és bujdokolt országról országra, hazátlanul. Közben egy rá jellemző mondással vigasztalta magát: „Boldog, aki feledni tudja azt, ami visszavonhatatlanul elveszett.”

         Mátyás kezébe a bécsiek Szent János napján ünnepélyesen letették a hódolati esküt.

 

                                                             A szultán követei

 

         Az ötéves fegyvernyugvás alatt, amit Mátyás Bajaziddal kötött, háromszor járt szultáni küldöttség a magyar királynál.

         Az első követ Korneuburg alatt találta a királyt. Mátyás az ostromágyúk között állt, amkor meghallgatta a követ üdvözletét. A király válaszát nem értette a nagy ágyúdörgés miatt, és nem merte még egyszer megkérdezni.

         A második Visegrádon találta a magyar királyt olyan pompa közepette, amilyet még sztambulban sem látott a török. A derék muzulmánnak megállt az elméje, és csak annyit tudott ismételgetni:

          - A szultán üdvözöl.

         Mátyás azt válaszolta neki:

-          Hasonlóan üdvözlöm, és kérem, hogy küldjön náladnál bölcsebb követet.

         Úgy történt. Bajazid harmadszor is küldött a királyhoz, aki végre elmondta, hogy a szultán újabb három évre kívánja meghosszabbítani a békét.

         Mátyás elfogadta az ajánlatot. Európa fejedelmei, akik eddig páholyból nézték a keresztény magyar király magányos küzdelmét a muzulmánokkal, meglepődtek. Mátyás megfordította a játékot. A nézőkből szereplők lettek. A vihar elvonult Magyarország fölül, míg villámaival a szomszéd országokat gyújtogatta. Idebenn áldás volt és jólét minden fedél alatt.

         Bölcsesség az országok fundamentuma!

 

                                              Az ellenségnek adott szótartásról

 

         Háborút viselt Mátyás király, György, a fortélyos cseh király ellen, kit Pál pápa eretnekséggel vádola. És miután azon hadjáratban számos és jeles tetteket cselekvék Mátyás király. Sok és pedig nevezetes városok bevétele által majdnem tönkre tette. Végre megegyezett a két fejedelem, hogy jöjjenek össze mindkét részről csekély kísérettel. Galeot, aki Mátyás királyt kísérte, ben lévén a teremben, hol csupán a két király értekezett. Amint a beszélgetésnek  vége volt, kiki haza ment.

         György király fiai, kiknek legidősbike Victorin nevű, kísérék atyjok parancsára Mátyás királyt, s bejöttek Olmütz városába.

         A pápa követe erről értesülvén, esdekelve kérteMátyás királyt,, hogy ezen, oly vészes és terhes  fejezze be diadalmasan., s mind a pápa, mind a kereszténység javára, s véget vetve a szertelen költekezésnek.

         Erre a király kérdé a követet, miként történhetnék ez., miután a cseh nemzet a hadviselés mesterségében járatos, a sereg nagy és a városok megerősítvék.”Hiszen láttad, úgymond, mily nagy bajjal ostromlók meg Olmücz és Brünn városait.”

         S felele a követ a királynak: Kezedben, íme György király fiai, főleg Vctorin, az erélyes férfi s atyjának egyedűli reménye: fogasd el őt testvérével együtt, s e háborúnak vége lesz. Mert atyjok megtörve fiainak rabsága által, azonnal megadja magát. Ezt pedig megteheted az aljasság vádja nélkül, miután kíséretedben, Olmüczbe jöttek a nélkül, hogy a visszatérés igérete írásba téteték.”

 

         Ezekre így felelt Mátyás király:

         ”György fiai bejöttek velem a városba, szavamba bízván, mert útközben nyájasan szóltam velek, különféle tárgyakról beszélgetve. Azért el nem fogatom őket soha, hanem elbocsátom tisztességesen. Mert mindegy előttem, arcz, intés, jel által vagy bármiként, baráti érzést s biztonságot reméltetni. Mert a ki írás vagy szóadás következtében ereszti el bántatlanul ellenfelét: az nem a hitszegést, hanem a pironságot rettegi; mivel ha az írott biztosíték, habár ellenség iránt, megszegetnék, mint árulás fogna azonnal megbélyegeztetni. De ki a hitet őszinte szívvel tiszteli, jött légyen közbe írás, szó, intés vagy nyájas beszéd, mindig azonegy marad. Őrizkedjél ezentúl birodalmamban efféle rábeszélést használni; mert az ily példáktól mindig iszonyodtunk.”

                                                                                                       Galeotto Marzio

 

                                                              A cinkotai kántor

 

         A nép szájról szájra hagyott adomái, mondái őrzik meg még leginkább a nagy király emlékét.

         A cinkotai plébános, ócska oklevél alapján, azt kérte a királytól, hogy plébániáját emelje apáturaságra. A király ráállt a kívánságra. De azzal a föltétellel, hogy a plébános feleljen meg három kérdésére. 1. Hol jön föl a nap? 2. Mennyit ér a király? 3. Mit gondol a király?

         A plébános kegyetlenül meg volt akadva feleletek dolgában. Kisegítette a bajból a kántor. A kijelölt napra ő ment fel Budára királyhoz a pap reverendájában. Meg is felelt rendesen mind a három kérdésére a királynak. Az elsőre / Hol jön föl a nap? / azt felelte: „Felségednek Budán, nekem Cinkotán.” A másodikra /Mennyit ér a király? / ezt válaszolta: „Ha Krisztus urunkat harminc ezüstpénzért adták el, akkor a király megér huszonkilencet.”

A harmadikra / Mit gondol most a király? / az volt a találó felelet:”Azt gondolja a király, hogy most a cinkotai plébánossal beszél, pedig csak a legalázatosabb szolgája, a cinkotai kántor áll a trón előtt.”

         A királynak ez annyira megtetszett, hogy a kántort akarta felruházni az apáturasággal. De az szerényen visszautasította. Inkább azt a kegyet kívánta a királytól, hogy legyen Cinkotán az icce nagyobb, mint másutt Magyarországon.

 

                                                                Mátyás halála

                                                                1490. április 6.

 

         Mátyás király és vele a magyar nemzet dicsősége tetőpontján állt. Kívülről nézve hatalmas, belülről nézve erős volt az ország. Az 1885. évben Európa minden fejedelme szövetséget kötött a magyar királlyal: VII. Károly francia király, Ferdinánd Nápoly királya, Kázmér lengyel fejedelem és Bajazid szultán.

         Állandó hadserege volt az országnak. Nem kellett minden hadjáratnál lóra ültetni a vármegyék nemességét. Voltak gyalogos páncélosai, nagy pajzsokkal és egyenes kardokkal. Könnyű huszárjai, akik a szárnyakon harcoltak. A páncélosok előtt állottak fel a lövészek és a lándzsások. Az állandó hadsereg húszezer lovasból, nyolcezer gyalogosból és kilencezer csataszekérből állt. Ezek mellett még a nyolcezer harcosból álló fekete sereg, amelynek élén gyakran őt láthatták.  Folyami naszádjai, nagyszámú ágyúja és hajítógépe álltak készen a bevetésre.. E sereg évi zsoldja egymillió hatvanezer arany volt.

         A király maga kereste a hasznavehető embereket. Így talált Kinizsi Pálra, Magyar Balázsra, akiket a hadak élére állíthatott. Egy Erneszt nevű kikeresztelkedett zsidóra, akire a pénzügyeket bízta. És sorolhatnánk tovább. Egyetlen melléfogása volt, Szapolyai János kiválasztása, aki Mátyás halála után segített mindent szétrombolni, amit a nagy uralkodó épített.

         Mindenféle kézműves özönlött az országba. Pompás épületek emelkedtek, és a városok tornyain megjelentek az órák. A legbecsesebb emlék, amit Mátyás magának emelt, a híres könyvtár volt. A legnevezetesebb ritkaságok és értékek beszerzésére évente harmincháromezer aranyat fizetett a király. A bekötésük remeklés, a tartalmuk szellemi kincs. Ezek voltak a Korvinák.

         Budán állt az első magyarországi könyvnyomda. A legelső nyomtatott mű a Chronica Hungarorum.

         És mind e hatalomnak, műveltségnek, nemzeti jólétnek harminc év alatt vége lett. Egy napon Mátyás Bécsben tartózkodott, amikor Beatrix egy tál finom anconai fügével kínálta meg. Gyanították, hogy ebben rejlett a halála. Mátyás éppen ötvenéves volt. Harminchárom évig uralkodott bölcsen és igazságosan. Szülővárosában, Kolozsvárott emeltek emlékszobrot neki. De minden ércnél becsesebb emlék a késő századokra fönnmaradt közmondás: „Meghalt Mátyás király, oda az igazság!”

 

    

 

                                                                   Mátyás után

                                   1490. május végén királyválasztó országgyűlés Rákos mezején.

 

         Mátyás halála után vége lett a magyar dicsőségnek. Corvinus János, Mátyás házasságon kívül született fia lett volna méltó az örökség átvételére. Mátyás, halála előtt, erre eskette meg hűségesnek vélt embereit: érsekeket, zászlósurakat, grófokat. Akiket ő emelt magas rangra, de mindhiába! Egy bűne volt János hercegnek: az anyja nem volt a király törvényes hitvese. De a törvényes, Beatrix, meddő volt!

         Alig hunyta le szemét a nagy király, már négy kérője volt a megözvegyült trónnak: Miksa, római király, Ulászló, cseh fejedelem és János Albert. A negyedik, Mátyás királyunk fia volt.

         A Rákoson összegyűlt rendek már csaknem fegyverre kaptak négy rendre szakadva, amikor elfogadták azt a javaslatot, hogy Szapolyai István közbíró döntse el, ki légyen Magyarország királya a négy jelölt közül. Húsz évvel ezelőtt még a darabontok hadnagya volt Visegrádon, most az ország első főura mátyás kegyelméből. Amikor Szapolyai István meghallotta Bécsben a rákosi döntést, magasra emelte hároméves kisfiát, Jánost, és felkiáltott: „Csak ennyivel volnál nagyobb, most te lennél a király!” Ezekből a szavakból ráismerünk. Aki maga akar uralkodni, annak nem kell erős uralkodó.

         A hatalomvágyó főuraknak az kellett, amelyik a leggyöngébb. Ezért estt a választás Ulászlóra. És Hunyadi János unokája nem fogott fegyver a hazája ellen. Meghódolt a választott királynak, és a koronázási ünnepélyen ő vitte előtte a koronát bársony párnán.

 

                                                               Mátyás özvegye

                                           1490. október 4. Titkos házasság Ulászlóval

                                                               

 

         Mindenáron az eljövendő királyhoz akart férjhez menni. Mátyás fia már nős volt, nem jöhetett számításba. Meg hogy venné ki magát, no?

         Miksa császár pedig sokkal egyenesebb lelkű / és tegyük hozzá, hogy kaján / férfi volt. Levelében így szólította meg Beatrixot. „Kedves anyám!”

         Ulászló felhasználta az özvegy ajánlatát, és megígérte, hogy nőül veszi, ha trónra jut. Beatrix annyira megalázta magát a hatalomért, hogy a rákosi országgyűlésen azzal vádolta Ulászlót, hogy már le is feküdt neki, mégsem akarja nőül venni. Ulászló udvariasan azt válaszolta, hogy inkább szeretné testvérének tekinteni. A pápai konzisztórium elé került az ügy. Két év múlva Ulászlónak adtak igazat.

         Beatrix gyűlölettel hagyta el Magyarországot. Magánvagyona a költséges pereskedésre ment el. És ő, a legnagyobb király özvegye Iscia szigetén a legnagyobb nyomorban halt meg. Ez lett a sorsa Mátyás király özvegyének.

 

                                                     A központi hatalom szétesése

                                                                 

         A király az ország összes karait és rendjeit tartsa meg régi szabadságaikban: az újításokat, melyeket Mátyás király hozott, törölje el: a rendes jövedelmekkel elégedjék meg.

         Mindenekelőtt, hogy a királyi felség Magyarországot a többi országokkal: Dalmáciával, Horvátországgal, Szlovéniával és az erdélyi részekkel s az alája vetett tartományokkal, valamint a főpap urakat és bárókat, minden egyházat és egyházi személyt, a nemeseket és városokat, úgyszintén az országok és az erdélyi részek többi alattvalóit és a régi jogokban, kiváltságokban, mentességekben és szokásokban meg fogja tartani. Amelyekben őket a néhai megdicsőült királyok megtartották, amelyeknek birtokában és élvezetében voltak.

         Úgy, hogy azok kárára és elnyomására eme régi szokásaik ellenére / mint a néhai Mátyás király úr / valami keresett szín alatt egyáltalán semmi újítást se hozzon be.

         Azokat pedig, amelyeket a néhai felséges Mátyás király úr behozott, törölje el.

                                                                               II: Ulászló 1492. évi dekrétuma / részlet /

 

                                                                Dózsa György

                                          1514. március vége és július vége között

 

         1514-ben az ország két legnagyobb vitéze sírban feküdt már. Kinizsi, az ősz vezér Belgrád alatt verte meg még egyszer a törököt, aztán szélütötten, már életében megnémulva tért meg a sírba. Mátyás fia Jajca előtt mutatta meg, hogy megtanulta apjától a hadvezetést. Négyezer török maradt a csatatéren, és minden ágyújuk odaveszett. A tehetséges ifjú hadvezér ebből a hadjáratból a keleti pestist hozta magával, ami fiatalon végzett vele. Mindenki örült a dicső Mátyás-utód halálának. Még a felesége is, aki rögtön férjhez ment egy német herceghez.

         A rendek éppen hároméves fegyverszünetet kötöttek Szelimmel, az új padisahhal, amikor Bakócz Tamás esztergomi érsek megérkezett Rómából a bullával. Ez keresztes háborúra hívta fel a népet a pogány török ellen. Húsvét vasárnapján kihirdették a pápai bullát, amelyből hatalmas belső háború támadt az országban.

         A kihirdetett bullára szinte egyszerre mozdult meg az egész nép. Seregesen jelentkezett a fehér színű és vörös keresztes lobogók alá: Pesten, Kalocsán, Fehérvárott, Nagyváradon, Veszprémben.

         A néptolongás olyan nagyszerű volt, hogy maga Bakócz is visszarettent tőle. Negyve-ötvenezer ember fegyveres egy-egy csoportban. Ha ez ránk talál szakadni!

         Egy Hunyadi János mit tudott volna e sokasággal elérni? Ha Bakócz Tamás, mint Kapisztrán János a kereszttel az élükre áll? De a főurak közül senki sem vállalta a paraszthadak vezetését. A paraszthadnak parasztvezér kell!

         Akként is történt. A Belgrád alatti harcok idején egy dálnoki székely bajnok, Dózsa György, egy török had vezérét párviadalban legyőzte. E vitéz tettéért Budára hívták, és a király maga akasztotta nyakába az aranyláncot.

         Merész és délceg férfi volt. Szava alkalmas a parancsolásra, tekintete bátor és harcias. Ez jó lesz hadvezérnek! Bakócz Tamás maga adta át Györgynek a fehér zászlót a veres kereszttel, amelyet Rómában szenteltek, és kivezették őt a rákosi táborba. A nép ujjongva fogadta soraiból támadt vezért, akinek az addigi alvezérek szintén hűséget esküdtek. A legnevezetesebb közöttük Lőrinc pap volt, a nagybotú.

         A nép pedig tódult a zászló alá. Akkor döbbentek csak meg az urak, hogy mit engedélyeztek! A munkáskezek odahagyták az ekét és a kapát, a földek ugaron maradtak, őrizetlenül a nyájak. Fizetetlen a dézsma és a füstpénz. Most már erővel vissza akarták tartani jobbágyaikat. Ha ez nem sikerült, az otthon maradt családtagokon álltak bosszút.

         A sereg zúgott és fegyvereit köszörülte. A keresztes táborokban nem a pogány törökről beszéltek, hanem a főurak erkölcstelen életéről és hazaárulásáról. A nép miért nem rázza le a nehéz jármot a nyakáról?

         Egyszerre csak megérkezett a pesti táborba Bakócz hírnöke, hogy tegyék le a felgyülekezett hadak a fegyvert, és mindenki térjen haza. Ahelyett, hogy az összehívott keresztes had hazatért volna, elkeseredetten rohanta meg Pest - Buda külvárosait. Ha urat talált, gyilkolta, és nem kérdezte ki a jó és ki a rossz.

         Dózsa György pedig kiáltványt intézett ország minden falujához, és fölhívta a föld népét az urak elleni kíméletlen harcra. Maga Dózsa, a „szentelt keresztes had fejedelme”, mert magát így nevezte, öt részre osztotta seregét. Az egyiket Száleresi Ambrus pesti polgár vezetése alatt hagyta Pest mellett, a másikat leküldte Lőrinc pappal Bácskába, Barnabás papot Egerbe. Ő maga pedig Gergely öccsével Szeged felé indult.

         Mit tegyünk? – kérdezték Buda várában a kétségbeesett urak. Külföldre kellene menni segítségért!

         Ekkor elszégyellte magát Bornemissza János, maga is régi nemesi család ivadéka. Kardjára csapott és azt mondta: „Nyomorultként forduljunk segélyért, ha a fejünk fölött ég a ház? Nem tudjuk-e magunk is a kardot forgatni? Rögtön parancsot kell adni az erdélyi vajdának, hogy hadaival szálljon szembe Dózsával! Addig mi ezekkel harcolunk itt Pest mellett. Most mutassa meg, aki nemes, hogy megérdemelte címét!”

         Bornemissza határozott szavai megmentették a dunántúli nemességet. Batthyány Ferenc és Móré László összegyűjtötték a nemesi bandériumokat, és a Pest alatti kuruc táborra támadtak. /Ekkor jelent meg a „kuruc” szó, amely a latin crux-ból származik, és „keresztet” jelent. / A lázadók csatarendben fogadták őket. Bornemissza először felszólította a tömeget a megadásra, és megígérte a király kegyelmét, ha leteszik a fegyvert. Száleresi és néhány társa megadta magát. De a többség harcot ordított, és vezér nélkül is megütközött a nemességgel. Néhány óra alatt szét volt verve az egész rendetlen had, s futott, ki merre látott.

         Dózsa György hatalma nagyobbra nőtt már, mint a királyé. Szeged városát akarta elfoglalni, de a jó szegedi nép sokkal műveltebb és gazdagabb volt a többinél, egész erejével ellenállt a lázadó hadaknak. A pórvezér jobbnak látta, ha átkel a Tiszán, és Csanád ellen fordul. Csáki Miklós püspök volt a város ura. Báthory István, temesi bán, értesült a püspököt fenyegető veszélyről, és segítségére sietett.

         Dózsa megkezdte a harcot a vitéz főurakkal. Báthory megsebesült, és a holtak között megbújt, a püspök a fellegvárba menekült. A kuruchad elfoglalta a várost és kirabolta. Báthory az éjszaka leple alatt egy magányos lóra talált, és a hátán Temesvárra érkezett. De a püspök éjszaka csónakon akart a fellegvárból elmenekülni, de leleplezték, elfogták, és püspöki ruhájában szörnyű kínzással megölték. A vele tartó többi főúrra is hasonló sors várt. Zólyomi Miklós várkastélyába menekült, de Lőrinc pap utána ment, a kastélyt fölgyújtatta, és Zólyomi egész családja a lángok közt lelte halálát.

         A győzelem után mondta Dózsa György, hogy az országban csak két rend lesz, a parasztoké és a polgároké. Ezek mindenben egyenlőek lesznek. De korán volt hatalomról álmodozni, amíg Temesvár nincs a kezében. Báthory védte, és az ágyúk ellen nem használt kurucok haragja. A város mellett folyik el a Temes és a Béga. Dózsa fel akarta duzzasztani a két folyót, hogy a várost vízzel árassza el. A munka gyorsan haladt, és Báthory már végveszélyben volt, amikor megjelentek Szapolyai János erdélyi hadai.

         Jöttének hírére rendbe szedte hadait György, aki éppen lakomájától kelt föl, és bortól mámorosan indult a vajda ellen. Ő maga vezette a derékhadat, a jobb szárnyat testvére, Gergely, a balt Lőrinc pap. Elkeseredett ütközet volt. A fényes öltözetű nemesek hada mérte össze erejét a rongyos jobbágyok tömegével.

         Dózsa körül már elhullottak a hívei, de ő még harcol. Egy erdélyi nemes, Petrovics Péter lerántja a lováról. Megkötözik, és élve viszik Szapolyai János elé. Itt találkozott testvérével és negyven alvezérével, akiket a halál eddig elkerült. György csak azt kérte Szapolyaitól, hogy testvérének kegyelmezzen, mert őt rákényszerítette a harcra. Szapolyai lefejeztette. Dózsa György számára különleges halált szánt. A többieket tizennégy napig éheztette. Harmincan éhen haltak közülük. A megmaradt kilenc szemei elé szörnyű látvány tárult, amikor kiengedték őket a fényre. Egy megtüzesített vastrónon ült Dózsa György. Fején izzó vaskorona, testét forró zsírral öntözik végig a cigány hóhérok, és tüzes fogókkal csipkedik.

         Ekkor Szapolyai azt parancsolta, hogy egyenek a volt vezérük húsából. Hárman undorral fordultak el, ezeket rögtön karóba húzták. Dózsa még élt. Az egész kínzás alatt egyetlen jajkiáltást sem hallatott. Amikor hat társa a húsát rágni kezdte, csak annyit mondott: „Úgy látom, hogy nem harcosokat neveltem, hanem kutyakölyköket.”

         Vétkezett a nemesség önmaga és az ország ellen. A harcok során hetvenezer lélek halt meg. Mohács előtt tizenkét évvel súlyos veszteség volt ez a jövőre nézve is. Háromszáz évig kellett még várni, hogy a jobbágy felszabadulhatott.

 

                                                                  II. Lajos

                                                                 1516-1526

 

         Ulászló nyugodt lélekkel hunyta le szemeit. Ö akarva nem ártott soha senkinek, legkevésbé ellenségeinek. De akaratán kívül, jelleme lágyságával mégis tönkre tette a Mátyás király alatt oly hatalmas országot.

         Fia, II. Lajos, Magyarország legszerencsétlenebb királya, anyja halála után született. Úgy vágták ki halott anyja testéből, és hetekig frissen megölt állatok belsejébe takargatták, amíg gyönge teste hozzászokott a külső levegőhöz. Kétéves volt, midőn megkoronázták, tizenegy, amikor megházasodott, és húszéves korára teljesen megőszült.

         Úgy bántak vele az ország nagyjai, ahogy akartak. Nem az a szomorú, hogy egy gyönge lelkű gyermeket becsapnak, hanem az, hogy akadtak befolyásos alattvalói, akik erre képesek voltak. Igen eleven példát jegyzett föl a történelem erről. Lajos éppen úgy meg volt szorulva örökké, mint az apja. Kölcsönkért bort ivott az asztalánál, és hogy életét tengesse, kénytelen volt ezüstneműit elzálogosítani. Az ország kincstára, Szerencsés Imre áttért zsidó kezei közt, mindig üres volt. A végvárak segélyt sürgettek, de pénzt nem adott senki. Ekkor váratlanul meghalt Erneszt érsek, és a vagyonát az országra hagyta. E hagyományba tartozott az érseki jószágok gondnoka negyvenezer aranyforinttal. A gondnoknak volt egy ügyes sólyommadara, ami a legyek kapkodására volt betanítva. A király kérte az embert, hogy adja neki. Ez nem szabott egyéb feltételt a sólyomért, mint a negyvenezer arany elengedését. Ezzel tartozott a kincstárnak. És Lajos oda ajándékozta azt a sólyommadárért. Ha csak egyetlen igaz ember lett volna a király mellett, nem ilyen történeteket jegyzett volna föl róla a krónikás!

 

                                                                Szelim fogadása

 

         Amidőn Szelim szultán Perzsia ellen harcolt, megfogadta Allahnak, hogyha őt győzelemre segíti, három nagyszerű templomot építtet neki: egyet Jeruzsálemben, a másikat Budán, a harmadikat Rómában.

         Ezért Budán örömünnepet ültek, midőn Szelim halálhírét meghallották. Fia, Szulejmán, újabb békét ajánlva, Berghám béget küldte Lajoshoz. De a magyar urak minden nemzetközi jog ellenére, meggyilkolták a követet, és a tatai halastóba vetették. Ezt ugyan némely történetírók tagadják, de az tény, hogy a szultán a magyar nemzet megfenyítését elhatározta. Ekkor Szulejmán megesküdött, hogy apja fogadását végre fogja hajtani.

         Ekkor kezdődtek sorscsapásaink, amikben az a szomorú, hogy megérdemeltük.

 

                                                             A szabácsi hősök

                                                                  1521. július 7.

 

         Két vár őrizte a Duna túlsó partján Magyarorzág határát: Belgrád és Szabács. Belgrád védelme nagyon meggyengült, amikor Szapolyai nyílt csatában elvesztette a vár ágyúit. Még rosszabul állt Szabács. A fellegvár, amelyet egykor Mátyás ellen négyezer janicsár védett, most hétszáz harcosra volt bízva. Sem lőpor, sem ágyú, sem eleség a védelemre.

         A jobb érzésű főurak, megtudva a fenyegetett várak állapotát, hirtelen pénzt gyűjtöttek a fölszerelésre.  De a pénz Szerencsés Imre és társai kezébe került, ezért abból egy fillér sem jutott a várak védelmére. Ezek az emberek még a fegyvert is képesek voltak ellopni a magát védeni akaró nemzettől.

         A szabácsiakat magukra hagyták, s midőn Ahmed pasa húszezer emberrel megjelent a falak alatt, jól tudták, hogy senki sem foja őket felszabadítani. Ekkor a vezérük, Logody Simon, megeskette őket, hogy nem fogják megadni magukat. Pediga vitéz védőknek könnyű lett volna a Dunán átmenekülniük, de nem mozdultak a helyükről. Ott várták be ellenségeiket a piacon, s vitézi, dicső viadalban mind egy szálig meghaltak a hazáért.

         Szép és magasztos tettekben soha nem volt szegény a magyar nemzet története. De azokat most csak a csatamezőn keressétek! Mert ami akkoriban az országgyűléseken és a főúri termekbe történt, azoknak a neve gyalázat és őrültség.

 

                                                        Úr nélküli uralkodás

 

         A két gyenge uralkodó alatt mindenki azt csinálhatott, amit akart. Fuggerek és Szerencsés Imre kincseket halmoztak fel a közjövedelmekből, de a király szegény volt. Harminc országgyűlésen kötetekre menő törvényeket hoztak, de azokat nem tartotta meg senki. A főnemesség kivont karddal állt a köznemességgel szemben, és azok tömeges fellépésükkel csikarták ki a mágnások kezéből a kért engedélyeket.

         És a növekedő veszély közepette, mintha a legnagyobb öröm volna az országban, hegyen-völgyön lakodalom állt az ország előkelőinek. A korabeli történetírók azt mondták, hogy nagyobb vigassággal nem közelített egy nemzet a végpusztuláshoz, mint akkor a magyar.

         A tartományok kormányzói annyi adót vetettek ki a népre, amekkorát a török pasa sem harácsolt. Szapolyai János a székelyeket kirabolta, szép nőiket, szűzeiket elragadta. Ha valaki panaszra ment ellene a király elé, azt megölette: „Aki ellenem panaszra mer menni, annak két feje legyen! Egy, amit odamentében, a másik, amit visszatértekor elveszíthessen! – mondogatta dölyfösen.

         Egy ízben kihirdette, hogy a lakosság nyolcad része hadba szálljon. A székelyek százezer aranyat adtak össze a nemes célra. Szapolyai elvette tőlük a pénzt, hogy ő majd szerez érte fegyvereket. Akkor aztán kijelentette, hogy nem lesz a háborúból semmi, és a pénzt zsebre vágta.

         Ebben a helyzetben nem csodálhatjuk, ha a pórnép és a köznemesség csak a belső bajok súlyát érezte, a külső veszéllyel nem törődött.

 

                                                              Belgrád eleste

                                                          1521. augusztus 29.

 

         Szabács elfoglalása után nem volt hátra egyéb, mint Nándorfehérvár maga. A büszke Nándor, annyi dicsőség tanúja, roskadozóban volt már. Both Balázs, Oláh János és Móré Mihály voltak benn a kapitányok, és alig négyszáz magyar harcos a védősereg.

         Harminc napig lőtték Szulejmán ágyúi a falakat. Lajos király Mohács alól hallgatta az ágyúdörgést, nem siethetett a vár felszabadítására, mert alig párezer embere volt kéznél.

         Végre két szökevény rác elárulta Szulejmánnak a várfal gyönge pontját, és egy Duna-szigetre felvont üteg ledöntötte a tornyokat, amelyek a várat a víz felől védték. A magyarok képesek lettek volna az utolsó leheletükig harcolni, de a benn lévő szerbek nyilakra kötött cédulákat lövöldöztek ki a töröknek, amelyekben felajánlották a vár feladását. Both Balázs és Oláh csak akkor tudták meg az árulást, amikor a török válasz megérkezett.

         A magyarok undorral fordultak el az ajánlattól, de Móré, a főparancsnok, egyetértett az árulókkal és az ellenséggel. Ő maga ment a nagyúr táborába a feladás feltételeit aláírni. Dacára a megkötött szerződésnek, a várvédőket az utolsó emberig felkoncolták. Mégis szebb sors ez, mint az árulóké, mert azokat fogolyként Ázsiába vitték.

         Így dőlt le az oszlop, amely az épületet tartotta. Nemsokára utána omlott az is.

 

                                                            A rákosi országgyűlés

                                                               1525. június eleje

 

         A köznemesség összegyűlt Rákos mezején, és karddal a keükben követelték, hogy a király büntesse meg az országot rabló kincstárnokot, Fortunátus Imrét.

         A királynak meg kellett jelennie az országgyűlésen, ahol tisztelettel fogadták, és a nemesség szónoka, Verbőczy István előadta a rendek panaszait. A király megígérte, hogy orvosolni fogja azokat. De egyetlen mágnás sem jelent meg az országgyűlésen. Ekkor tehát úgy döntött a köznemesi rend, hogy önhatalmúlag lefoglalja a papi tizedet, és a had költségeire fordítja.

         A köznemesség tehát a főrendek ellen fordult. De a királyi tanácsban Szalkán Gergely és Frangepán Kristóf olyan csúnyán összeverekedett, hogy az érsek belekapott a gróf szakállába. A krályi palota előtt Bornemissza és Batthyány emberei összeverekedtek a zsákmányon. Míg a nép Fortunátus házát kirabolta és a földig rombolta, Fortunátus Imre és cimborái az ablakon keresztül elmenekültek.

 

                                                          A hatvani országgyűlés

                                                                1525. június 24.

           

         A főrend tagjainak tiltakozása ellenére 15 ezer köznemes jelenik meg Hatvanban. Amire a király csak azt a megjegyzést tette: ”Tanácskozásra nagyon sok, ellenségverésre nagyon kevés.” A roppant tömeg előtt Verbőczy bátran kimondta, hogy a veszély magva nem az országban van, hanem a vezetőiben. A nemzet most is vitéz és áldozatkész, s ha a király leteszi hűtlen főhivatalnokait, meg fogja őt védeni.

         A királlyal jött nádor, prímás és országbíró menteni akarták magukat, de a tömeg lemennydörögte őket. Egyiknek csizmadia eredetét, másiknak a marhabőrrel való kereskedését, harmadiknak a tizenhat szeretőjét hányták a szemére. Ezek még akkor éjjel visszaszöktek Budára.

         Verbőczyt emelték nádorrá, és a király jónak látta ezt szentesíteni. Az egyszerű köznemes a király jobbján, ha vonakodva is, de elfoglalta a helyét. Ebben a lelkes hangulatban a nemesség minden portáról egy arany hadiadót szavazott meg a királynak, egy negyedét a nádornak. Verbőczy az öt illető részt a királynőnek kívánta adatni.

 

                                                             A kalandos urak

                                                          1525. július 6. után

 

         Sok megmagyarázhatatlan dolog történt az utolsó években, amelyekről egyedül a Szapolyai - párt adhatna számot. A nagyravágyó ifjút már gyermekkora óta háborgatták az uralkodás álmai. A gyakori belső zavar, a nemzet lebénulása az ő műve volt. Örömest látta összetörve a hazát, csak annak egy széttört darabja az övé lehessen.

         Ekkor egy társaság keletkezett. A társulat létrehozásának helyszíne Kecskemét volt. Fő és köznemesek egyesültek az ország megmentésére és a király tekintélyének megóvására. Kalandosok társaságának hívták magukat, és fő céljuk a köznemességet képviselő Verbőczy megbuktatása volt. Ez sikerrel járt, és Báthory újra a király jobbján ült.

         Az újabb rákosi gyűlésen ismét a mágnásoké volt a döntés, de amidőn a határozataikat a király elé terjesztették, az erős lelkű királyné, kivéve Lajos kezéből a tollat, keresztül húzta az írást, ezt írva alá: „Egy király, egy úr.”

         A rendek bámultak, de bárcsak úr tudott volna lenni a király.

         A teljes anarchia napjaiban született meg a magyar törvények gyűjteménye a Tripartitum.

                                    

                                                  A nemesség sarkalatos jogai

 

         A nemesek négy sarkalatos jogot tartanak a legfontosabbnak:

         Az első tehát az, hogy őket, hacsak nincsenek megidézve vagy perbe híva és a rendes törvényes eljárás útján elmarasztalva, sehol senki sem tartóztathatja le senkinek a kérésére, követelésére vagy könyörgésére.

         A második szabadság az, hogy az egész ország nemeseia törvényesen megkoronázott fejedelmen kívül senki hatalmának nincsenek alávetve, és maga valakinek egyszerű kérésére a fejedelmük sem háboríthat meg senkit rendes hatalmával valakinek egyszerű kérésére és fonák besúgására a törvényes jogi út mellőzésével s a másik fél meghallgatása nélkül személyében vagy javaiban.

         A harmadik az, hogy mindig szabadon élhetnek, amint akarnak, igaz jogaikkal és minden jövedelmükkel, amelyek területeik határai közé esnek, és minden jobbágyi szolgálat, adó, vám és harmincad fizetése alól teljesen fel vannak mentve és ki vannak véve, csupán az ország védelmére kötelesek katonáskodni.

         A negyedik – hogy a többieket mellőzzem – és utolsó szabadság az, hogy ha valemelyik királyunk vagy fejedelmünk a nemesek szabadságait, amelyek legkegyelmesebb fejedelmünknek, boldogult II. Endre királyunknak, a melléknevén Jeruzsáleminek általános végzeményében / melynek megtartására minden magyar király, mielőtt megkoronáztatik a szent koronával, esküt tesz / kinyilvánítván és kifejtvén, megsérteni megkísérelné, ekkor a hűtlenség bűne nélkül ellenállhatnak és ellentmondhatnak szabadon mindenkor. Nemeseken pedig e helyt általában az összes főpap, báró s az ország többi mágnásai és előkelői értendők, akiket, mint említettük, mindnyájunkat a szabadságnak egy és ugyanazon előjoga véd mindenkor. / Tripartitum, I. rész, IX. cikkely. /

         Verbőczy Tripartitumát, Hármaskönyvét még 1514 októberében, a parasztháborút követő diétán mutatta be. A Hármaskönyv a nemesség legfontosabb alaptörvénye volt, és hosszú távon az ország megmaradásának záloga. A 17. században bevették a Törvénytárba, a Corpus Jurisba. 1517-ben latin nyelven Bécsben nyomtatták ki először, így minden vármegye hozzá tudott jutni.

 

                                                   A mohácsi országvesztés

                                                       1526. augusztus 29.

 

         Alig volt még húsz éves, midőn már hajfürtjei őszek voltak. Nem is csoda, mert olyan időket, mint ő, egyetlen fejedelem sem élt át. Nagyobb mártírja nem volt nemzetének, mint ő.

         Amikor országa határán kétszázezer emberrel betört az ellenség, és ő hiába kért, könyörgött segélyt a nemzetétől. Végre maga indult meg a roppant had ellen, és nem volt körülötte több négyezer vitéznél. Lassanként gyülekeztek a bandériumok Tolna alá. Tomory Pál, a hős érsek, az ifjú Szapolyai György. Csak a legjobban várt Szapolyai János késett.

         Semmi sem mossa le a gyanút róla, hogy ez a nagyravágyó vajda szándékosan késett el a csatatérről. Mintegy húszezer ember volt már együtt, amikor eszükbe jutott, hogy vezért is kéne választani. Az ország hadseregének élére egy papnak kellett állnia! Szapolyai Györggyel együtt.

         Tomory Pál különben egész férfikorát lovagként élte, és csak élete delén lett szerzetessé, mert két jegyesét is menyasszonyfővel ragadta el a halál. Kolostorból hivatott meg az érseki méltóságra, és onnan a hadsereg vezetésére.

         A nyugtalan had nem akarta megvárni az útban lévő seregek megérkezését, amelyekkel akár nyolcvanezer főre is nőhetett volna.

         Fél mérföldre Mohács alatt ütötte fel táborát a király, és ott várta be csatakészen az ellenséget. Szulejmán ezalatt hirtelen átkelt a Dunán, és augusztus 26-án két mérföldnyire állt meg a magyar tábortól. A török lovasság elől visszavonulni is késő lett volna. Kétszázezer harcosa volt Szulejmánnak és háromszáz ágyúja. II. Lajos királyunknak huszonkétezer vitéze és nyolcvan ágyúja.

         Amikor csatarendbe állították a magyar sereget, a víg Perényi Ferenc, nagyvárai püspök, végzetes tréfával mondta a főuraknak: „Tehát ma huszonhétezer magyar fog az igaz hitért mártírhalált halni; Brodarics lehetne irántunk annyi jóindulattal - ő ismerős Rómában -, hogy kineveztetne bennünket szentekké.”

         Augusztus 29-én a magyar sereg leereszkedett a mohácsi mezőre. Amikor a király elindult a sátorból, jámbor szakácsa, Gondoss Illés, azt kérdezte a királytól: „Hol várja az ebéddel?

         „Isten tudja, hol fogunk ma ebédelni!” – felelte a király.

         Ezer páncélos lovag őrizte az ország zászlóját, amelyet Drágfy emelt. Ősi szokás szerint sarkantyú nélkül ülve a lovon. Annak jeléül, hogy neki megfutni nem szabad.

         A nádor körülvezette a királyt a had előtt. Bemutatta őt a harcosoknak, aki íme eljött magát honáért és hitéért föláldozni. Isten legyen velünk és a királlyal!

         Amint visszaért helyére, megfúvatták a trombitákat, de az ellenségnek nem volt sürgős, nyolc óra hosszat álltak egymással szemközt. Tomory megpillantott egy hosszú ezüst csillogású vonalat, amelyik a dombok mögött a magyar tábor felé húzódik. Hétezer török lovas akarta a sereget megkerülni. Két magyar lovas csapatot küldött ellenük a király védelmére rendeltek közül. Erre megindult az egész török sereg, középütt maga a császár.

         Ekkor föltették Lajos fejére a sisakot. A körülötte állók elborzadva látták, hogy ebben a pillanatban a király arca halálsápadttá vált.

         Mindkét felől megharsantak a trombiták. A törökök százezreinek „Allah” ordítása elnyelte a magyar tábor „Jézus” kiáltását. A harc dühös volt és elkeseredett. Egy órai hős harc után elkezdett hátrálni a roppant török sereg a kis magyar had elől, majd hanyatt-homlok rohant Földvár felé.

         „Utánuk, a diadal miénk! – kiáltotta ekkor Tomory, és rohant Szapolyaival  a futók után. De egyszerre szétoszlanak a futók, és az üldöző tömegre háromszáz ágyú okádja irtó tekéit. Az első lövésre lehullik Tomory és Szapolyai, akik az élen voltak. Az utánuk jövőket húszezer janicsárból álló ércfal fogadja.

        Elesik a zászlótartó, és fut, aki futhat, ki merre lát. Egy hirtelen támadt felhőszakadás véget vet a csatának. Ez a nap Keresztelő Szent János fejevételének napja volt, egyúttal az országot irányítók pusztulásának is.

         Elveszett maga a király is. Egy kisded patakon kellett keresztül úsztatniuk, de az ár magával sodorta a királyt, a lova visszabukott a magas partról, és maga alá temette lovasát.

         Szapolyai János negyvenezer emberével Szegeden hallgatta az ágyúszót. Tizenegy nap után Szulejmán már Budán volt.

 

                                                                A szekérvárak

 

         Ugyanaz a magyar nemzet, amelyik csak egy emberöltővel korábban, Hollós Mátyás király idején fél karjával visszaverte a törököt, a másik karjával Bécset elfoglalta, most tehetetlenül feküdt a szultán lábai elé.

         A nép menekült, ahová csak tudott, vagy szekérvárakat épített a védelmére. Péterváradnál a törökök elfoglalták, és az utolsó csecsemőig kiirtották az oda húzódókat. A Szabadka mellett felállított szekérvár védői sikeresek voltak. De legtovább ellenállt az egyenlőtlen küzdelemben a Magyaróth melletti szekérsánc. Ott gyűlt össze a Dunántúl népességének színe-java. Magukkal hozva kincseiket is. Egyfelől a Vértes sziklái, másfelől a Duna vize fedezte őket. A hegyoldalakról hatalmas sziklákat hengerítettek a feltörekvő ellenségre, és ha Visegrád ágyúi megakadályozzák a török tüzérség bevetését, a harcuk sikeres lett volna. Húszezerre teszik azoknak a számát, akik a sánc mögött várták a sorsuk beteljesedését.

         Dobozy Mihály vezette a vára köré gyűlt embereket. Amikor a török ágyúk szava és tüze megrémítette a bennlévőket, mindenki menekülni kezdett. Dobozy látta, hogy minden veszve van, mert a megriadt népet nem képes visszatartani.

           A tömegből kivált fényes fegyverzetével a főúri vezér, de még becsesebbé tette leendő zsákmányukat a lovon ülő hölgy. Mert csak hűséges, fiatal felesége tartott ki mellette, de nekik is menekülni kellett. Egy lovon ketten. ”Ne félj! Csak a malomvölgyi patak hídján túl legyünk! A hidat letörjük, és időt nyerünk!” Csakhogy a patak hídja a menekülők súlya alatt leszakadt.  Természetes, hogy a török lovasok utánuk iramodtak. Már-már utolérték őket, amikor a feleség arra kérte a férjét, hogy ölje meg, nehogy az üldözők kezére jusson. Dobozy elővette a tőrét, és felesége a saját szívének szegezve azt, így szólt: „Most ölelj magadhoz erősen!”

          Az ölelés megölte az asszonyt. A tőr a szívét járta át. Dobozy magányosan küzdött, míg erővel bírta, aztán mindketten a közeli szakadékba zuhantak. A törökök nem tudva erről a helyről, megeresztett kantárszárral lovastul és százával pusztultak a mélységben. Beborítva a két halhatatlan, szerelmes férfi és nő holttestét. / Így végződött akkoriban hazánkban egy magyar Rómeó és Júlia története./

         Szulejmán kifosztotta Budát. Mátyás híres könyvtárának teljes anyagát magával vitte. A híres Corvinákat. Bárcsak elolvasnánk végre őket. Mert a Corvinákban ez is meg vagyon írva: „Amely nép a hazáját megvédelmezni rest és fösvény, bizony elveszti a hazájával együtt a házát is, a földjét is, ingó vagyonát is, a nyomorult életét is!”

 

                                                        Két király egy koronával

 

         A legnagyobb veszedelme egy országnak, ha a feje lehullik. Az ifjú király holttestét nagy későre megtalálták a Csele-patak mocsaras partjában elásva. Ahová Kanizsai Dorottya úrnő a temette el, a többi ott feledett magyarral együtt.

         Nem volt király, aki a népét ismét nemzetté alakítsa, ahogy azt IV. Béla tette a tatár pusztítás után. Helyette kettő is akadt, aki azt vallotta, hogy Magyarország most már őrá maradt. Az egyik I. Ferdinánd, osztrák főherceg és fejedelem, a másik Szapolyai János erdélyi vajda. Az elsőnek azon alapult a jussa, hogy nénje az elhunyt II. Lajos felesége volt. Így leányágon Árpád ivadéka:

                                        „Más hadd harcoljon! Te, szerencsés Ausztria, nősülj!

                                        „Mit más fegyverrel, csókkal is elnyered azt.”

         Szapolyainak különleges jogcímei voltak a magyar koronához. Ő verte le a Dózsa-lázadást. Ő késett le a mohácsi ütközetről. Aztán meg neki volt egy pecsétes levele az országos rendektől, hogy Lajos király halála estén őt emelik a trónra. De mindennél a sok igazságnál többet ért volna, ha koronába illő feje lett volna Szapolyainak.

         Amikor Székesfehérvárott a nyitrai püspök a király fejére tette a koronát, olyan nagy volt neki, hogy alig akart a fején megmaradni: Csak úgy ingott rajta!

         „Azért akart leesni a koronája, mert olyan kegyetlenül bánt a kuruc haddal!” – kiabálta a nép. Az urak pedig hasukat fogták nevettükben, amint a király ellovagolt előttük, és fél kezével fogta a koronáját, mint a szélfúvástól védett kalapot.

         Pedig jobb lett volna, ha sírnak, amikor a koronázási dombon mind a négy égtáj felé megtette a vágást, ami azt jelentette, hogy a világ négy sarka felől jövő ellenséggel szemben meg fogja védeni az országot; ezúttal azt jelentette, hogy minden oldalról ellenséget fog hozni ránk.

         Ferdinánd nevében Pozsonyba hívták össze az ország rendjeit. Oda is sokan fölmentek: főurak és nemesi követek. Azok meg I. Ferdinánd osztrák főherceget és cseh királyt választották meg magyar királynak.

         Van egy régi diákmese. Amelyben a harci mén azt mondja a csatában előre ösztökélö urának: „Mi bajom nekem azzal, ha elvész az ütközet? Tán a győztes, ha elfog, több nyerget fog rám tenni?”

         Magyarország megkapta a választ a ló kérdésére. Bizony kettőt!

 

                                                                  A fekete cár

 

         Homo niger, vagy Cserni Jován egy kecskepásztor fia volt, egy szerémi rác. Azért hívták fekete embernek, mert a halántékától a a sarkáig hüvelyknyi széles anyajegy vonult végig a testén. Az anyját villámcsapás érte, amikor vele teherben járt.

         Sámsoni erejű férfi lett belőle. Amikor a török sereg végigsöpörte Alsó- Magyarországot, Cserni Jován egy rác csapattal Szabadkán részt vett a törökök visszaverésében.

         Amint aztán a török hazatakarodott, a fekete ember saját lovasai élén fölkereste magát Szapolyait, és fölajánlotta neki szolgálatait. Abban az esetben, ha őt megerősíti Bácska és Bánát helytartóságában.

         Szapolyai kapott a fekete ember ajánlatán, és megtette őt Bánság és Bácska helyettes urává. Amint a kezébe került a terület, átüzent a Száván a török hódoltság alatt élő rác feleihez: ”Jöjjenek seregestül!” Amikor a menekült magyar jobbágyok és nemesek visszatértek, már idegeneket találtak saját lakóházaikban. Hiába mentek tiltakozni Cserni Jovánhoz, mert az azzal tromfolta le őket, hogy ő egy üres országot talált, amit benépesített.

         A magyar nemesek hiába futottak Szapolyihoz, mert Cserni Jován az ő embere volt.  Ezen azután úgy elbizakodott, hogy megtette magát Bácska és Bánát császárjának. Úgy is hívatta magát azontúl: a fekete cár. Udvart tartott, pénzt veretett, testőrséggel kísértette magát.

        Szapolyai hívei hiába javasolták, hogy a fekete embert küldje I. Ferdinánd nyakára, és ne a saját földjét raboltassa vele, az félt tőle, mert tizenhétezer harcosa volt.

         János király e helyett inkább megtette, hogy követeket küldött a velencésekhez, a szultánhoz, a franciákhoz, a lengyelekhez, a bajorokhoz, hogy segítsenek a magyarnak egymást gyilkolni.

         Ez alatt azonban Ferdinánd ügyesebb volt. Ő vette meg Cserni Jovánt. A fekete cárnak az volt a jobbik barátja, aki többet fizet. Finom vörös posztó és ezüst serlegek voltak az ajándékok. Azonkívül a végvárak mind neki lettek ígérve, a despota címmel.

         Szapolyai Perényit nagyszámú sereggel küldte az áruló cár ellen, de az szétverte a sereget. Maga Perényi is csak kitűnő török lovának köszönhette, hogy a Maroson át épkézláb megmenekült.

         Nem állt meg itt a fekete cár, hanem győzelemtől mámoros hadaival betört Erdélybe. Egész Szászvárosig végigpusztította. Most ijedt csak meg Szapolyai! Még Magyarország sincs elfoglalva, és Erdély is elvész?

         Jó szerencse, hogy a nagyváradi püspökség igazgatója, Czibak Imre, összegyűjtötte a bihari nemességet, a hajdúságot, és ezzel a hirtelen lóra ült sereggel útját állta az Erdélyből zsákmánnyal megrakottan hazafelé tartó fekete ármádiának. A fekete cár a maga vörös palástjában futva menekült Szegedig. Kifáradva, kiéhezve érkezett meg Szeged városába a cár vert hada. Félreverték a harangokat, a polgárság fegyvert ragadott, és összegyűlt a piactér kellős közepén. Ezzel szemben álltak egy gazdag búzakereskedő házai. Erős kőfallal körülkerítve. A fekete cár belátta, hogy most nem ajánlatos szabad rablást engedélyezni a szétvert seregnek, ezért úgy döntött, hogy egy helyről szerzi be az élelmet. Azt parancsolta, hogy törjék fel Zákány uram tárházát. Amíg azonban emberei egy kútágassal a nehéz kaput döngették, egy Vid Sebestyén nevű fiatal városi polgár, a hosszú puskájával úgy hasba lőtte a fekete cárt, hogy az lefordult a lováról. Hívei még Horgosig eljutottak vele, ahol Török Bálint lefejezte.

         Volt nagy örömünnep, hogy a kecskepásztor fiát, a fekete cárt, legyőzte a nagyváradi püspök igazgatója, meg egy szegedi kereskedőlegény!

 

                                                                Az orvgyilkosok

 

         Úgy tűnik fel a két király szomorú hadakozása, mint két saskeselyű vitája egy hulla fölött.

         Egyszer Ferdinánd verte ki német sereggel Szapolyait egész Lengyelországig, azután meg János király jött vissza török sereggel, és verte ki vetélytársát Ausztriáig. A két oldalról pártfogolt magyarnak jutott a szenvedés.

         Mind a két királynak az volt a nagy baja, hogy nem volt elég pénze. A katonáknak hát meg volt engedve a szabad rablás. A népnek tökéletesen mindegy volt, ellenség jön-e vagy jó barát. Egyformán rabolt, erőszakoskodott valamennyi.

         Sőt, maga a szultán sem érte be azzal, hogy Mohácson, húszezer magyar temetője közepén, kezet csókoljon neki Szapolyai, hanem ajándékot kívánt. Évente tízezer aranyat, és a bécsi követtől elfogadta a gyémántos gyűrűt.

         Nem is becsülte már egymást semmire a magyar, hanem így csúfolta egymást: ”Te török! Te német!”

         Hogy maradhatott volna ki ebből a dicstelen hadjáratból az orvgyilkosság.  Az érsek levelével Szapolyai Jánoshoz érkezett Hoberdanacz János.

         Amíg a király félre fordulva a levelet olvasta, a tükörből észrevette, hogy az a palástja alól tőrt von elő. A szolgák lefegyverezték.

         „Ki küldött a meggyilkolásomra?” – kérdezte a király.

         „Senki sem! A bosszúállás hozott. A te helytartód, a fekete ember, amíg én fegyvereseimmel a dúló törököt visszaverni jártam, az éjszaka közepén megrohanta védtelen váramat, kirabolta és felgyújtotta. A védtelen falakon belül apámat, anyámat, két öcsémet legyilkolva találtam. Ekkor megesküdtem, hogy bosszút állok érte rajtad, ki ezt a fekete ördögöt a nyakunkra küldted. Ez a történetem. Tégy velem, amit akarsz!” – válaszolta Hoberdanacz.

         Igaz volt-e, amit mondott? Nem vizsgálták. Bevarrták egy bőrzsákba, aztán a Gellért hegyéről alágurították a Dunába.

 

                                                             Egy magyar jellem

 

         Mielőtt halálra ítélték, szó volt arról, hogy ki kellene cserélni a foglyul esett Bodó Ferencért. Szapolyainak volt egyik lejobb dandárvezére, de nem tudta, hogy vezértársai, Török Bálint és Bakics, már Ferdinánd hívei lettek, és egész bizalommal csatlakozott hozzájuk. Azok aztán harc nélkül magukkal vitték a labanc táborba. Bodó nem akart hűtlen lenni, inkább láncokkal a testén hal meg. Nem verték ugyan láncba, de ami még erősebb kötelék volt, szavát vették, hogy nem fog megszökni.

         Volt egy hű szolgája, egy kábítószerek készítéséhez értő rác férfi. Egy este abba a borba, amelyet az urak és a hajdúk megittak, álomitalt kevert. És amikor Bodó Ferenc magánkívül feküdt sátrában, a rác szolga fölültette őt a lovára, és maga is lóra kapva, kilovagoltak a táborból. Reggelre egy sík rónaság közepén ébredt. Szétnézett, és nem látta a tábort sehol.

         „Szabadok vagyunk, uram – mondta a rác szolga.

         „Te az lehetsz, paraszt - mondta Bodó -, de én nem vagyok, mert nemesi szavamat adtam, hogy el nem szököm.”

         Azzal megfordította a lovát, és visszavágtatott a német táborba. Akkor aztán láncra verték, és a németújhelyi börtönbe zárták, ahol meg is halt.

         A csere ajánlatra pedig azt felelték a németek, hogy nem adnak egy kígyóért egy oroszlánt.

    

                                                        A kőszegi hősök

                                                      1532. aug. 10 – 31.

 

         A Mohács utáni sötétségben ragyogó tény volt Kőszeg ostroma. Sulejmán már a harmadik hadjárattal háborgatta Magyarországot, de a fő cél Bécs elfoglalása volt. A német császárt, Károlyt kereste, aki egyúttal spanyol király is volt. Ezt üzente neki: ”Remélem, hogy mint bátor férfiú fogadsz az országod határán. Mert a tisztességes ember nem bízza másra a feleségét, úgy a seregét sem. Ő hirdette, ellenem akar jönni. Ám itt vagyok, mérkőzzék meg velem, mint bátor férfi. Aztán történjék, amit Isten határozott! Ha nem mer bevárni, fizessen adót! Mint Isten is csak egy van az égben, úgy császár is csak egy van a földön!”

         Ezeknek a szavaknak háromszázezer vitéz adott nyomatékot; egy ágyúhajóhad és kétszáz tábori ágyú. Útközben tizenhét város kulcsait rakták le elé.

         Kőszeg kapitánya ekkor Jurisich Miklós volt. Maga is Ferdinánd táborába igyekezett, de amikor meglátta ezt a tengernyi embert, mint a hangyabolyt a dombokról leomolni, megváltoztatta a szándékát, otthon maradt. A környékről összefutott rémült népből kiválasztotta a legjobb férfiakat, ahánynak csak fegyvert tudott adni, és minden pénzén lőport vásárolt. Hétszáz embert tudott szembeállítani a szultán százharmincezerével.

         Azt írja az ostrom alatt kelt levelében: „Én e gyönge várost védeni merészeltem a hatalmas ellenség ellen; nem, mintha azt megtartani remélném; de hogy az ellenséget egy ideig fenntartva időt nyerjenek a keresztény fejedelmek seregeik összegyűjtésére, saját életem veszedelmével.”

         Visszavert rohamok, fatornyok fölgyújtása, aknák ásása tarkította az ellenállást: „Hétszáz fegyveres parasztomnak fele már elhullott; 300 forinton szerzett poromból már csak egy mázsa maradt fenn. Csak az Isten irgalma tart meg bennünket.”

         Az egyik roham alkalmával a templomi zászlók alatt harcoltak, és a törökök azt hitték, hogy angyalsereg segíti a harcukat. Amikor a tizenkettedik rohamot is visszaverték, Ibrahim nagyvezér magához hívatta. Előtte ezt írta Ferdinánd királynak: „Porom már végképp elfogyott. Akik még körülöttem életben maradtak, a bátorságukat a további védelemre végképp elvesztették. Egy óráig sem állhatjuk tovább a harcot.”

         És azzal átment a török táborba. Ibrahim kezet nyújtott neki. Majd tudatta vele, hogy Szulejmán megkegyelmezett neki, és a várat, a várost neki ajándékozza. Azzal megölelték egymást:

         „És most jöjj a szultánhoz kézcsókra!” Jurisich a sebes kezeit mutatta, és azt mondta, hogy nincs ereje hozzá.

         „Hadat verni volt erőd a sebeidtől, de kezet csókolni nincs erőd.”

         „Amit te mondasz, előttem annyit ér, mintha a szultán maga mondaná.”

         Ez jól esett Ibrahimnak: „No, hát menj vissza békével! Aludjatok csendesen népeddel együtt! Az én őreim fognak strázsálni a falaitok körül, hogy senki ne háborgasson”

         Másnap, amikor fölébredtek, a török tábor már elvonult. Csak a felvert por mutatta a távozását. Kőszeg három hétig tartotta magét az óriási túlerővel szemben. Ezzel megmentette Bécset, mert a bekövetkező esős, sáros időben a török vitézek nem szerettek harcolni.

 

                                                               Keresztelő temetéssel

                                                                  1540. júl. 7. és 22.

 

         A két ellenkirály addig kergetőzött fel s alá az országban, olyanforma hadjáratokat folytatva, amelyben azé volt a győzelem, amelyik ellenfele hadvezérét jobban meg tudta vesztegetni.

         Felütötte fejét a reformáció is, és nyílt lázadásban tört ki ellenük az elégedetlenség. Ekkor megkötötték a nagyváradi békét. Ebben Szapolyai János királynak meg van hagyva a királyi cím – holtáig. Holta után a korona Ferdinándra szálljon.

         Azonban ebbe az alkuba három hatalmasságnak volt kemény beleszólása: török szultán, magyar nemzet és a szerelem. Szapolyainak vénségére eszébe jutott megházasodni. Alig kötötte meg a békét, sietett Lengyelországba Izabellát feleségül kérni.

         A mézesheteit nagyon megkeserítette, hogy az erdélyi vajdák nyíltan fellázadtak ellene. Ott kellett hagyni szép feleségét, és elindult várakat ostromolni. E szomorú foglalatossága közben fél felét megütötte a guta. A másik felével törte tovább a lázadókat, amikor hírül vitték neki, hogy fia született, és János Zsigmondnak keresztelték. Ennek következtében a másik felét is megütötte a guta, és két hét múlva meg is halt.

 

                                                              A csecsemő király

 

         János Zsigmondnak az volt a legnevezetesebb tette, hogy megszületett. I. Ferdinánd megharagudott rá, a lázongó erdélyi urak azzal vádolták, hogy nemcsak az apjának, de még az anyjának sem fia.

         Ez a rágalom a szultán fülébe is eljutott, és követett küldött Izabella budai udvarába, hogy megtudja a valót. A követ látta szoptatni a királynét, és Szulejmán nemsokára küldött neki bíborpalástot, kardot és aranyos buzogányt.

         Izabella szívesebben vette volna, ha Ferdinánd katonái veszik be a várat, és béke lenne. Ferdinánd azonban olyan német vezért küldött Buda elfoglalására, hogy minden balul sikerült. A budai polgárok titokban beengedték volna a várba a magyar csapatokat, erre Roggendorf a saját fiát küldi német katonákkal. Erre a polgárok megtámadják őket, és kiűzik a csak németül tudó ármádiát Martinuzzi támogatásával. György barát, sürgősen üzent Török Bálintnak és a szultánnak, hogy siessen Budát felszabadítani. Mohamed basa és Török Bálint a két részre szakított német hadsereget megsemmisítette. A lefelé úszó német holttestek jelezték a fölfelé evező törököknek, hogy a szultán már fölöslegesen jön.  A szultán „fölöslegesen” is folytatta az útját, mert ő tudta, hogy mit akar.

 

                                                    Hogyan lett Buda vára a töröké?

                                                                 1541. aug. 29.

 

         Amint Roggendorf hadjárata szégyenteljesen véget ért, Szulejmán császár egész udvarával megérkezett Buda alá. Éppen a mohácsi gyásznap évfordulóján magához hívatta a kis királyfit, és a magyar főurakat. Martinuzzi Fráter György, Török Bálint is ott volt a kíséretben.

         A csecsemő királyfit karjaiba vette, megmutatta két kisfiának, akik arcon csókolták. A  csecsemővel külön sátorba vonulhattak, és az urak számára megkezdődött egy nagy lakomázás.

         A hosszú lakoma elég volt arra, hogy Szolimán basa, Anatólia kormányzója végrehajthassa furfangos tervét. A janicsárok a táborból fölmentek a várba bámészkodni, és ott barátkoztak a polgárokkal, akik semmit nem sejtettek. Amikor ők lettek többségben, elállták a várkapukat, és Szulejmán magához rendelte a bírót, hogy mindenki sürgősen hagyja el a várat.

         Három ágyúszó jelezte, hogy a várat megkaparintották. Ugyanakkor az ebédnek is vége volt Óbudán.  A szultán összehívta a dívánt, hogy eldöntsék, mi legyen az urakkal. A többség a lenyakaztatást kívánta, de Szulejmán a lánya figyelmeztetésére hallgatott, aki Rusztem basát, a férjét, ezzel az üzenettel küldte felséges apjához: ”Szószegéssel vádolja-e az utókor a padisahot, holott védelmet fogadott a királynénak és a fiának?”

         „Igaz” – mondta a szultán -, a császárok szavát Allah könyvébe írják fel.”

         A királynénak arany és kék betűkkel írt levelet küldött, oltalmát ígérve. A királyné pedig a fiával és Martinuzzival Lippára költözött.

         Ezzel az eseménnyel végződött a János Zsigmond király életének és uralkodásának az első esztendeje.

 

                                                             Chalil könyve

 

         A Budán hagyott török őrséget még abban az évben kiirtotta a keleti dögvész. Ha akkor Ferdinánd észnél van, vezérei könnyen elfoglalhatták volna a várat.

         E helyett megvárták, amíg Szolimán szultán negyedszer is bejön az országba, és a szemük láttára elfoglalja az ország dunántúli várait. Akkor azután úgy bánt az elfoglalt Magyarországgal, mint meghódított tartománnyal. Felosztotta 15 szandzsákra. Valamennyi fölött a budai beglerbég parancsolt, Chalil defterdár pedig elkészítette a terület 140 évre szóló „alkotmányát”, amelynek egyetlen fontos pontja volt: Fizess!

         Aki nem tudott fizetni, attól elvették a marháját; ha az sem volt, elvitték janicsárnak a gyermekét. Aki az adótól menekülni akart, az muzulmánná lett. A gyilkos gonosztevő megmenekült, ha áttért az iszlámra. A magyarnak a meztelen élete sem volt sajátja. Ebben a tekintetben tökéletes jogegyenlőséggel dicsekedhetett, mert a nemes úr bőre olyan olcsó volt, mint a paraszté. Ez volt a Chalil könyvében.

         A Ferdinánd alatt maradt országrésznek sem volt irigylendő sorsa. Bizonyítják az országgyűlési jegyzőkönyvek, amelyek tele vannak a német tanácsosok és hadvezérek elleni panasszal. A három részre szakadt országnak egyik része beteg volt a töröktől, másik a némettől, és mind a kettő azt vallotta, hogy „medidicina pajor morbo”, azaz: Rosszabb a gyógyszer a betegségnél.”

 

                                                           Martinuzzi György

                                                              1551. dec. 17.

 

         Csak a harmadik résznek volt tűrhető az állapota. Erdély és a tiszántúli részek tartoztak ide, amelyeket a szultán a kis János Zsigmondnak ajándékozott. Az itt lévő békességről Fráter György gondoskodott. Két hatalmas és sok kis galád ellenség közé volt veszorítva. Az volt a bölcs barátnak a feladata, hogy valamennyit rá tudja szedni.

         Voltak szerződései a szultánnal, a királlyal, de igen bölcsen elodázgatta őket. Mindkettő kinevezte erdélyi helytartójának, de ő csak György barát maradt. Emellett még a királynéra is vigyáznia kellett, mert az is ellensége volt. És Martinuzzi tudta jól, hogy őt senki sem szereti.

         Amikor szükség volt rá, lesújtotta ellenfelét, de mindjárt készen állt felemelni. A nagy célt soha nem tévesztette szem elől, hogy Magyarországot kiszabadítsa a török hódoltság alól. Amiután a szultán ravaszul elfoglalta Budát, arra törekedett, hogy több tért ne engedjen elfoglalni a töröknek. És titokban Ferdinánddal szövetkezett, hogy Erdélyt a kezére játssza. De várni kellett a terv kivitelével, amíg a királynak elegendő hadereje nem lesz.

         A szultán tudomást szerzett a cselszövésről, és haragra gerjedt. Megfenyítésére ráküldte Erdélyre a moldvai és oláh vajdákat, a budai pasát, és még azonfelül Izabella tanácsosát, Petrovicsot a bánáti rácokkal. Ha karddal jöttek rá, karddal vágott vissza. Gyorsan az élére állt előtte elrendezett hadseregének, s egyik támadóját a másik után verte meg, a király segítsége nélkül. Mint hadvezér is lángész volt. És rögtön ki tudta békíteni a szultánt és annak a vezéreit.

        De Szulejmán most már követelte, hogy a kis János Zsigmondot koronázzák meg. Elérte, hogy a végzetes koronázás előtt Ferdinándnak egy hadserege, megjelenjen Erdélyben Castaldo vezetésével. Magával hozta azt a szerződést, amelyben a király Izabellának százezer aranyat ígér, és János Zsigmondnak sziléziai hercegségeket, ha a kétéves lányát eljegyzi a trónörökös. Martinuzzi kényszerítette Izabellát a szerződés elfogadására.

         Az özvegy királyné maga nyújtotta át a koronát Castaldónak, és a kolozsmonostori templomban végbement János Zsigmond és Johanna királylány eljegyzése.

         A királyné elhagyta Erdélyt, és a koronát Bécsbe vitték. Martinuzzi ezzel a célját elérte, és vissza akart vonulni a kolostorba. Ferdinándhoz a következőket írta: „Szabadítsa föl a király a jobbágyságot urai zsarnoksága alól! A török szabadságot ígér a parasztak, s ezzel nyeri meg magának. Mert az elnyomott emberek örömest hitelt adnak az ilyen szavaknak, habár még nagyobb rabságba süllyed. A magunk vagyunk ennek az okai, mert a pórt annyira elnyomtuk, hogy a feleségén és a gyerekein kívül édes mindenétől meg van fosztva.” Három századdal megelőzte korát. Castaldo azt írta a királynak, hogy a „püspök napról napra nagyobb tűzzel szolgálja felségedet.” Még bíbornokká is kinevezték, de Fráter György ezt a címet nem használta soha.

         Martinuzzinak még most is sikerült a török császárt elámítani. Azt hitette el a nagyúrral, hogy János Zsigmond csak házasodni ment Kassára, a németet meg majd ő kiveri Erdélyből. A szultán haragja ezután a Petrovics által feladott temesi bánság miatt tört ki. Castaldonak azt kellett megvédenie. Martinuzzi is ment Castaldoval, de közben megüzente a Temesvárt ostromló Szokolovics Mohamednek, hogy jó lesz felhagyni az ostrommal. Az sietve el is vonult a vár alól. Megint csatát nyert, mert mind a két fél barátjának hitte.

         Csak Lippa volt még török kézen. Uláma bég védte ötezer török harcossal. De Martinuzzival megállapodott a szabad elvonulásról. Azonban a királyi seregből Balassa Menyhért és társai megtámadták őket, de a törökök véres fejjel verték vissza őket.

         Sfoza Pallavicini ezt írta róla a királynak:

”Nincs ész, mely ezt az embert felfogni képes legyen. Ugyanabban a percben sír és nevet, ígér és megtagad. Úgy szól, mint egy szent, és úgy tesz, mint az ördög. Kérem Istenemet, sugallja nekem, mit tegyek, és engedje, hogyha az ideje eljön, kötelességemet teljesíthessem.”

         Martinuzzi személyesen is akart találkozni a királlyal, aki őt meg is hívta Pozsonyba az országgyűlésre. A levelét ezzel a magasztaló mondattal zárta: ”Te egymagad állasz jelenleg az egyház férfiai között, aki karral és tanáccsal oltalmazod a hitetlenek ellen a kereszténységet.”

         Castaldoval elhitették, hogy Martinuzzi őt meg akarja gyilkoltatni. Elhatározták, hogy megelőzik. Lippa bevétele után az erdélyi és a királyi hadak téli szállásukra oszoltak szét. Martinuzzi az alvinci kastélyban magára maradt, és Castaldo megölette. Hatvan napig feküdt temetetlenül. A pápai szentszék felmentette a gyilkosokat a bűn vádja alól. De Isten igazságosan ítélt, mert a gyilkosság mindegyik résztvevője rövid időn belül, különbözőképpen, de szörnyű halált halt.

 

                                            Erdély megszületik, Magyarország meghal.

 

                      Ó, Magyarország, Szűz Mária országa! Szép voltál te minden időkben azoknak a szíveknek, akik benned hittek. Akik mindig csak azt mondták szemük végső lezárulásáig, hogy Magyarországon legjobb a víz, mert itt átváltozik még a felhő is, amely idegen tájakról vándorol ide. Itt megédesedik a forrás, a Duna, amely abból az ősvilágból maradott itten, amikor a magyarok még Ázsiában voltak. Ó, Magyarország, ahonnan a folyók nem szeretnek elmenni, mert idegenben nem éreznék jól magukat.  – Tisza, Dráva, Száva, Hernád, Körös, Szamos, Zagyva, Vág, Maros, Ipoly. Mind itt születik, és itt is hal meg, mint jó magyarokhoz illik. Ó, Magyarország, kinek könnyeiből még egy Tisza folyót alkothatna a Teremtő.

                                                                                                             Krúdy Gyula

 

                                 

 

                                                               Szondy György

                                                                  /  - 1552 /

 

 

 

                                                                 Dobó István

                                                               / 1502 – 1572 /

 

                                                                 Dobó imája

 

              Dobó levette a süvegét és térdre ereszkedett. Az égre emelte a szemét.

              - Istenem! – mormolta, a kezét imádkozásra illesztve. – Te látod ezt a rengeteg rabló, rabló, dúló, gyilkos hadat. Te látod a mi kis romladozó várunkat, s ebben ezt a maroknyi elszánt népet… A te nagy mindenségedben kicsiny semmiség ez a földi világ. Ó, de minékünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el, uram, tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg… ez a kis Magyarország…

              Az arca halvány volt. Szeméből kicsordult a könny. És könnyes szemmel folytatta: - Mária, Jézus anyja. Magyarország védő asszonya! A te képedet hordozzuk a zászlóinkon! A te nevedet milliók ajka énekli magyarul! Könyörögj érettünk!

              És ismét folytatta:

               - Szent István király! Nézz alá az égből! Nézd pusztuló országodat, veszendő nemzetedet! Nézd Egert, ahol még állnak a te templomod falai, és ahol még a te nyelveden, a te vallásodon dicséri a nép a Mindenhatót. Mozdulj meg mennyei sátorodban, Szent István király, ó borulj le az Isten lába elé! Isten! Isten! Legyen a szíved a miénk!

     Az a kis tisztás az égen mintha az ég ablaka volna, s benne a csillagok, fehér gyertyalángok…

                                                                                         Gárdonyi Géza

      

                                                      

                                                                 Balassi Bálint

                                                               / 1554 – 1594 /

 

 

              Ezek között volt Nagyságos Balassi Bálint úr, aki, mikor Esztergom ostroma közben mindkét lábát a golyó átjárta, hívatta ezt a papot, és mikor ettől bűneinek meggyónására intetett, azonnal beleegyezett, és gyónásának óráját megállapította.

              Mikor a pap visszatért, Balassit úgy találta, amint egy imakönyvből ájtatosan könyörgött Istenhez; aztán előtte lelkiismeretét nagy érzéssel megnyitotta, Isten és a Boldogságos Szűz segítségét kérve. Mikor a felcser vasával sebéhez nyúlt, Vergiliusból idézte ezt: ”Most van szükség bátorságra, Aeneas, most erős szívre!”

              A mi papunk akkor ösztönözte, hogy egészen Isten tetszésére hagyatkozzék. Ezt készséggel megtette, aminek nyilvánvaló jele volt, hogy mikor az atya látta, hogy a fájdalom súlyosbodik, és többek közt ugyanúgy bátorította, ezt felelte:” Hiszen azt akartuk, Atyám, hogy így legyen!”

              Aggódva fiacskájáért, akit nyolc éves korában egyedül hagyott hátra, ebben a beteg állapotában kérvényt írt Mátyás herceg Ő Fenségéhez, és nem hitte, hogy megbízhatóbb embernek adhatja, mint ennek a papnak, kit ily szavakkal szólított meg:

              ” Tudom, Atyám, hogy te természettől és hivatásodnál fogva igaz ember vagy, kérlek tehát, hogy ezt halálom után add át a Fenséges Hercegnek.” Azt kérte benne, hogy fiát a Társaság iskolájába küldje, hogy ott a nyolcéves gyerek a katolikus vallással és tudománnyal elteljék.

              Végül is az esti órában, mely halálát megelőzte, mikor a láz a szokottnál hevesebben támadta meg: intetvén, hogy magát Isten akaratának engedje át, és hogy reményét Istenbe helyezze, így válaszolt:” Krisztus meghalt értem, hát én hogy kételkedjem? Te katonád voltam, Uram, és a te seregedben jártam.”

              Meghalt végre ez az igen katolikus férfiú és nemes katona, akinek ahogy eltöltötte életét egész Magyarország bámulta, úgy mindenki magasztalta halálában Isten kegyelméért, aki a tizenkettedik órában is az elsők közé tudja emelni az ő választottait.

 

                                                    Ó én édes hazám, te jó Magyarország,

                                                    Ki keresztyénségnek viseled paizsát,

                                                    Viselsz pogány vérrel festett éles szablyát,

                                                    Vitézlő oskola, immár Isten hozzád!

 

                                                               Bornemissza Péter

                                                                 / 1535 – 1584 /

 

              Költő, evangélikus egyházi és drámaíró. Külföldi Egyetemeket járt: Bécs, Velence, Padova, Wittenberg. Humanista, teológiai, jogi és orvosi ismeretekkel rendelkezett. Lefordította Szophoklész Elektráját magyar nyelvre. Ördögi kísirtetekről című prédikációgyűjteményét több nyelvre is lefordították. 1563 – 1569-ig Zólyomban Balassi János prédikátora, és Balassi Bálint nevelője volt. A Cantia optimát Huszt várában írta 1556 körül.

                                     

                                                              Siralmas énnéköm

 

                                               Siralmas énnéköm tetűled megválnom,

                                               Áldott Magyarország, tőled eltávoznom.

                                               Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

 

                                                Az Felföldet bírják az kevély némötök,

                                                Szerémségöt bírják az fene törökök.

                                                Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

 

                                                Engömet kergetnek az kevély némötök,

                                                Engem környűlvettek az pogán törökök.

                                                Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

 

                                                Engöm elúntattak az magyeri urak,

                                                Kiízték közőlök az egy igaz Istent.

                                                Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

 

                                                Legyön istenhozzád, áldott Magyarország,

                                                Mert nincsen tebenned semmi nagy uraság.

                                                Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

 

                                                Ez éneköt szerzék jó Husztnak várában,

                                                Bornemissza Péter az ő víg kedvében.

                                                Vajjon s mikor leszön jó Budában lakásom!

 

                                                                    Zrínyi Miklós

                                                                   / 1508 – 1566 / 

                                                     

 

                                                    

                                                                  Zrínyi Miklós

                                                                / 1620 – 1664 /

                                                          /Sors bona hihil aliud./

 

              1664. november 18. Bethlen Miklós önéletírásából tudjuk, hogy „erdei disznókra menének”. A hintó az erdő felé vágtat. Zrínyi egy példázat előadásába kezd:

              „Egyszer egy embert az ördögök visznek volt. Találkozék egy barátja szembe vele, s kérdi:

               - Hová mégy, kenyeres?

      - Nem megyek, hanem visznek

      - Kik s hová?

      Felelik az ördögök:

      - Pokolba.

      Mond emez:

       - Jaj, szegény, ugyan rosszul vagy, kinél rosszabbul nem lehetnél.

      Felele:

       - Rosszul bizony, de mégis lehetnék én ennél is rosszabbul.

Melyre emez álmélkodva:

       - Hogy lehetnél rosszabbul, hiszen a pokol mindennél rosszabb!

      Felele:

       - Úgy vagyon az; de most mégis visznek ők engemet, noha a pokolba, de a maguk vállán, hátán, hogy már nyugszom addig. S hát ha megnyergelnének, magukat is velem vitetnék, mégis úgyis csak azon pokolba mennénk, hiszen rosszabbul volnék úgy ennél is.”

      Zrínyi a példázathoz hozzáfűzi: „Alkalmazd Magyarországra és Erdélyre, és a törökre, németre!”

      A példázat megfejtése: az egyszeri ember, a „kenyeres” Magyarország. A pokol a török. Az ördögök a németek.

              Zrínyi halála:

              „Menénk, amint a hintó nyargalhat, és osztán a sűrűbe befuték én. Hát ott fekszik. Még bal kezében, amint tetszett, a pulzusa gyengén vert. De a szeme sem volt nyitva, sem szólott, csak meghala….Ez a két sebe semmi, hanem a harmadik jobbfelől a fülén alól nyaka csigolyájánál ment be s elé a torka felé ment, és a nyakra járó minden inakat kettészakasztotta; az ölte meg, vére elmenvén…Otthon fejér bársony dolmányba öltözteték és osztán eresztették a feleségét hozzája, aki eszén sem volt búvában. Így lőn vége Zrínyi Miklósnak; csuda, olyan vitéz sem lőtt, sem vágott a kanhoz, pedig rövid- csövű puska, rövid, széles kard lévén nála.”

                                                                                                                   Bethlen Miklós

 

                                           De híremet nem csak keresem pennámmal,

                                           Hanem rettenetes bajvívó szablyámmal:

                                           Míg élek, harcolok az ottomán holddal,

                                           Vígan boríttatom hazám hamujával.

 

                                                               Bocskai István

                                                               / 1557 – 1606 /

 

              1592-től váradi kapitány és a törökellenes párt egyik vezéralakja. A Habsburg –szövetség híveként nagy szerepe volt abban, hogy Báthory Zsigmond szövetkezett Rudolffal.

              A fordulat akkor következett be, amikor Bécs megszegte ígéretét, és Erdélyt magára hagyta, csatatérré változtatta. Basta rémuralma ellen tiltakozott, ezért két év börtön a „jutalma”. A tanulságot levonva, hajlandó együttműködni a törökkel. Belgiojoso kassai főkapitány kelepcébe akarja csalni, ezért maga mellé állítja a hajdúkat, és fényes győzelmi sorozat kezdődik, török segédcsapatokkal. Először Álmosdnál mér súlyos csapást a császári csapatokra / 1604. október 15. / 1605-ben a magyarországi rendek a szerencsi országgyűlésen Magyarország fejedelmévé választották. Év végére Erdély a fölkelők birtokában volt. Majd 1606-ban megkötött bécsi békében biztosította a rendi jogokat és a vallásszabadságot. Négy vármegyét - élete tartamára – Erdélyhez csatoltak. 10000 hajdúnak / a fegyvertársainak / kollektív nemesi jogokat biztosított, és letelepítette őket. A zsitvatoroki békében /1606/ biztosította a tizenöt éves háború lezárását. A bécsi béke aláírása után, politikai végrendeletében meghagyta, hogy Erdély függetlensége Magyarország megmaradásának záloga. A török szultántól koronát is kapott, de kalandor-király nem akart lenni. Állítólag megmérgezték, és ez csak a Habsburgok bűne lehetett.

                                            

 

                                                                 Pázmány Péter

                                                                 / 1570 – 1637 /

 

               Nagyváradi protestáns családból származott, de mostohaanyja hatására katolizált. Ezért járt először a kolozsvári jezsuita gimnáziumba, és belépett a jezsuita rendbe. Tanulmányait Krakkóban, Bécsben, majd Rómában folytatta. A gráci egyetemen filozófiát és teológiát tanított. 1616-tól pápai fölmentéssel kilépett a jezsuita rendből, és világi pap lett, majd rövidesen elnyerte az esztergomi érseki széket. Az ellenreformáció mindenkit elsöprő agitátora. Párhuzamosan a református Bethlen Gábor bizalmas politikai barátja. Erdély függetlenségének a támogatója.

              Nagyszombaton egyetemet alapít, Bécsben hasonlóan, a Pazmaneumot. a nagyszombati egyetem a mai Eötvös Loránd tudományegyetem elődje. De van már Pázmány Péter Katolikus Egyetemünk is. Legalább harminc tekintélyes főúri családot hoz vissza a katolikus egyházba.

              A műveletlenebb református prédikátorok nagytekintélyi hitvitázó ellenfele a magyar nép nyelvén és stílusában. Erőteljes, népi szólásokkal, képekkel, példabeszédekkel teli stílus ez. A későbbi prózát alkotók példaképe. Főműve, az Isteni Igazságra vezérlő Kalauz, a  hitvédelem elveit foglalja össze. Szentbeszédei ízesek, logikusan fogalmazott, könnyen érthető, többnyire indulatos megnyilvánulásai voltak. Nagy kár, hogy manapság nincs ilyen nagyhatású és politizáló egyházi vezetőnk.

   Itt jegyzem meg, hogy mennyire politikai céllal jönnek létre ezek a kisegyházak! Komoly politikai hírnek számít, és a „nyugati demokráciával szemben megy” a putyini Oroszország, mert Taganrogban bíróság elé állították a Jehova tanúi nevű, zsidók pénzelte kisegyház nyolcvan tagját. Nagyon helyesen.  Megosztani a társadalmat, és szembe állítani őket egymással. Ez lett nálunk is a Mohács utáni ország másik nagy tragédiája.

 

                                              Krisztus követéséről / 24. rész /

 

                             Hogy el kell távoztatnunk a más emberek életének vizsgálását.

 

              Fiam, ne légy vizsgáló, és haszontalan szorgalmatosságokban ne foglald magadat! Mi közöd néked ehhez vagy amahhoz? Kövess te engemet! Mi közöd néked, ha ez ilyen vagy amolyan? Avagy ha ez így vagy amúgy cselekszik, vagy szól? Te nem tartozol másért felelni, hanem magadért adsz számot. Miért ártod tehát abba magadat? Imhol és mindeneket ismérek és mindeneket látok, valamik az ég alatt vannak; és tudom, ki-ki mint vagyon, mit gondol, mit akar és mi végre néz igyekezete: azért reám kell mindeneket hagyni; te pedig tartsd jó békességben magadat! Aki forgódik, hagyj békét neki, forgódjék, amint akarja! Fejére száll, valamit cselekszik és mond, mert engem meg nem csalhat.

              Ne gondolj a nagy névnek árnyékával, se sokaknak társaságával, se az embereknek kiváltképpen való szeretetivel! Mert ezek elmetétovázást és szívhomályosságot nemzenek. Örömest szólanék néked, és titkaimat megjelenteném, ha az én jövetelemet szorgalmatosan eszedbe vennéd, és szíved ajtaját megnyitnád nékem. Légy jó gondviselő és vigyázz az imádságokban, és alázd meg magadat mindenekben!

                                                                        Kempis Tamás: De imitatione Christi / részlet /

                                                             

 

              

                                                                 Bethlen Gábor

                                                                 / 1580 – 1629 /

 

 

              1613 – tól 1629-ig Erdélyi fejedelem, de két éven át magyar király is./ 1620-21 / Az erdélyi, Báthory Gábor - féle káoszból való kibontakozást a törökök támogatásának megnyerésében remélte. Korábban ő volt az, aki Bocskait mozgósította a rabló Habsburgok ellen. 1613-ban az erdélyi rendek és a török hozzájárulásával fejedelemmé választották. „ Egy fejedelem csak addig nyújtózkodhat, ameddig a takarója ér.” Fejedelemsége idején igyekezett a szász városokat újra virágzóvá tenni, a lepusztult falvakat újjáépíteni, és a föld népét kenyérhez juttatni. Nagy gondot fordított a tehetséges fiatalok külföldi taníttatására, iskolaalapításokra, a kereskedelem fellendítésére, és külföldi mesterek behívására.

              A Habsburg-ellenes szövetségben ott találjuk a harmincéves háború frontján, és több vármegyét győzelmei révén Erdélyhez csatolhat. Kár, hogy szövetségesei, a csehek, vereséget szenvednek. Gyulafehérvári udvara ennek ellenére és eredményeként  politikai és művelődési központtá válik. II. Ferdinánddal folytatott tárgyalásokon lemondott a királyi címről, de azt a bizonyos hét vármegyét elnyerte cserébe.

              A brandenburgi Katalinnal kötött házassága révén / 1626 / reménye nyílt a lengyel trón megszerzésére, de sem orosz, sem svéd támogatásban nem reménykedhetett. Ma úgy mondanánk, hogy reálpolitikus volt. Mindig az egész társadalom javára cselekedett, soha nem a saját megvalósíthatatlan vágyai után rohant. Okos feleségét választották meg utódjául. Végrendeletének megfogalmazása után két héttel halt meg, 1629 – ben.

              Rendkívül jó és titkos kapcsolat állt fenn a fejedelem és a „hivatalból” Habsburg - hű Pázmány Péter között, aki korának legjelentősebb katolikus főpapja, egyetemalapítója, az ellenreformáció engesztelhetetlen és rendkívül művelt irányítója volt, de a református Bethlennel tökéletesen egyetértettek abban, hogy a Habsburg sas a magyarság jövője szempontjából még a török portánál is sokkal veszélyesebb.

 

 

 

              Én Magyarországot előbb rabbá teszem, aztán koldussá, végre katolikussá.                                                                      

                                                                    / Kolonich Lipót esztergomi érsek /

 

 

              Ez nemcsak a cseh származású Habsburg politikus és az általuk kinevezett egyházi vezető álláspontja volt a magyarokkal kapcsolatban, hanem az egész berendezkedő Habsburg dinasztiáé. Ezért szövetkeztek ellene még az udvarhű magyar főurak Wesselényi Ferenc szervezte összeesküvésében, amelynek résztvevőit kivégzik.

               A legtehetségesebb magyar hadvezér, Zrínyi Miklós, rejtélyes halála nyitja a sort. I. Rákóczi Ferencet még megmenti, óriási summa lefizetésével, az édesanyja, Báthory Zsófia, de Zrínyi Péter horvát bánt, Miklós öccsét, Frangepán Ferenc Kristóf grófot, aki Zrinyi Péter sógora volt és Nádasdi Ferenc országbírót irgalmatlanul lefejezik. A szentgotthárdi győzelem után megkötött gyalázatos, a magyarság érdekeit semmibe vevő vasvári béke / 1664 / világossá tette, hogy mire számíthatunk, ha törököt a szerveződő Szent Liga kisöpri az országból.

               De felkelt a maradék kurucság is a Thököly - féle felkelésben, amelyet ugyan a török is támogatott, de az ő neve nem volt olyan vonzó, amely nagyobb néptömegeket megmozgatott volna. 1683-ban, a bécsi ostrom meghiúsulása után, ezért kapta meg a törököktől a „fekete levest” a váradi basa fogadásán, és került haláláig a törökök fogságába. Budát 1686-ban megszállják a Liga csapatai, soraikban a magyar kurucokkal, és lassan az egész egykori Magyarország területéről kiűzik a törököket. Ezekben a harcokban Savoyai Eugén jeleskedik. A maradék magyar lakosság kifosztásában a törökön is túltesznek a megszálló nyugati zsoldosok.

               Munkács védője és hőse, Zrínyi Ilona 1688-ban kénytelen átadni gyermekeit a Habsburg - nevelésnek. Követi Törökországba második férjét, Thököly Imrét. Úgy tűnt, hogy I. Lipót abszolutizmusa valóban megvalósíthatja a Kolonich Lipót által bejelentett alapelveket. De egy reményünk még maradt. Az édesapja halála után a felvidéki birtokok örököse és Zrínyi Ilona fia, II. Rákóczi Ferenc.

 

   „Minden cselekedetem célja kizárólag a szabadság szeretete volt, és az a vágy, hogy hazámat az idegen járom alól felszabadítsam”.

                                                                   / II. Rákóczi Ferenc vezérlő fejedelem /

 

 

                                                             II. Rákóczi Ferenc

                                                               / 1676 – 1735 /

 

 

              A magyar történelem legnagyobb tekintélyű arisztokratája. Azzá teszi születése, hazaszeretete, a nép szabadságáért vívott önzetlen harca és erkölcsi tisztasága. Zrínyi Ilona fiát Munkács várásnak feladása után Kollonich Lipót testvérével együtt elszakítja édesanyjától, és udvarhű főnemessé igyekszik neveltetni. Tévedett. Rákóczi, miután visszaköltőzhetett felvidéki birtokaira, és látta a jobbágyság kizsákmányolását és nyomorát, cselekvésre szánta el magát. Felvette a kapcsolatot XIV. Lajos francia királlyal, de lelepleződött. Rá is a Zrínyi ősök tragikus sorsa várt volna, ha nem sikerül megszöknie a bécsújhelyi börtönből.

              Lengyelországba menekül, és legjobb barátjával fogadják a magyarok küldöttségét, akik csak tőle várhatnak segítséget az osztrák járom levetésére. 1703 elején a tiszaháti küldöttség tagjainak megígéri a segítséget, és június 13-án Magyarország területére lép. Szabadságot ígért a jobbágyságnak, ha a zászlaja alá tömörülnek. Néhány hét alatt elfoglalta a Tiszántúlt, és megkezdődött a nemesség felsorakozása is a nagy ügy mögé. 1704-ben Gyulafehérvárott Erdély, majd 1705-ben a szécsényi országgyűlésen Magyarország vezérlő fejedelmévé választják.

              Erélyesen törekedett a nemzeti állam, a reguláris hadsereg és a merkantilista gazdaságpolitika megvalósítására. Külföldi szövetségesek után is nézett, de csak XIV. Lajos pénzügyi támogatását remélhette. A francia uralkodó katonai szövetséget nem kötött vele. Ezért kénytelen volt béketárgyalásokat kezdeményezni a Habsburgokkal. Ezek eredménytelensége okozta, bár 1707-ben az ónodi országgyűlés megfosztja a Habsburgokat a magyar tróntól, hogy távollétében Károlyi Sándor megkötötte a szatmári békét. Ez jelentette egy nagy reményekre jogosító szabadságharc végét.

              Rákóczi ezt elvből elutasította, és kegyelem helyett a száműzetést választotta. Lengyelország, Franciaország után a törökországi Rodostó lett a bujdosás végállomása, ahol 1735-ben halt meg. Emigráció idején két kiváló, francia és latin nyelvű alkotásával beírta nevét a magyar irodalom könyvébe is: Emlékiratok és Vallomások.

                             

 

                                                                  

      Mikes Kelemen

      /1690 – 1761/

 

 

                                                                  

                                                                     44. levél

 

              Édes néném, éppen nem kell nevetnünk. Nézze kend, honnét írok, meglátja kend abból, hogy vagyon abban valami. Abban az vagyon, hogy ide három mérföldnyire kellett jönnünk, és a várost elhagytuk a pestis miatt. Vagyon immár két napja, hogy itt vagyunk sátorok alatt egy nyomorúságos falu mellett. Bercsényi úr minden pereputtyostól a faluban egy nyomorú udvarházban, vagyis majorban vala szállva. A városban a pestis egészen elhatott.. Vagyon olyan nap, hogy másfélszáz embert is eltemetnek. Közöttünk még senkit se temettek, noha a cselédek között kettőn is volt pestis, de kigyógyultak belőle. Mindazonáltal már tovább nem maradhatván a városban, már két naptól fogvást itt táborozunk egész háznépestől. az való, hogy nagyon szép helyt vagyunk szállva, de az a rút nyavalya elvette minden kedvünket, és csak idétlenül nevetünk. Ugyanis ocsmány nyavalya ez; reggel vagyon az ember, estve megbetegszik, és harmad napjára eltemetik.

              Kend iránt is nagy félelemben vagyok; mert tudom, hogy kenteknél is nagy a pestis, de már ebben benne vagyunk, úszni kell, amint lehet, és mindenek felett bízzunk az úrban; mert el nem hágy bennünket: így kell a keresztnek útján járni. A bujdosó magyaroknak a bujdosásban is bujdosnia kell, hogy valamiben hasonlók lehessenek az istennek bujdosó fiához…

                                                                                  Bojuk alli, 24. jun. 1722.

                                  

 

                                                        

 

                                                         Csokonai Vitéz Mihály

                                                               / 1773 – 1805 /

 

 

              Költőnk apja nem debreceni. Dunántúlról származik a Hortobágy mellé. Csokonai Vitéz József a neve, foglalkozása meg borbély, ahogy akkoriban a seborvos-féléket hívták. Debreceni cívislányt, Diószegi Sárát veszi feleségül, akitől két fia is születik. Első fiuk, a leendő költő, 1773. november 17-én. Sára asszony korán özvegységre jutott, kosztos diákokat vállalt, hogy fenntarthassa magát és fiait, de hamarosan kollégiumi bennlakásra adja őket. Ettől kezdve a kollégium lesz Mihály nevelője.

              A fiút megszeretni nem volt nehéz. Virgonc, szemfüles gyerek, és mindent megemészt, az esze, mint a láng. Tizenöt éves korában már tógás diák. Tehetsége hamar feltűnik, mert iskolai feladatként is verseket íratnak a tanulókkal. Amikor letelnek a kollégiumi évek, benntartják nevelőnek. De ez okozza az első tragédiáját is. Egészen egyedüli módon, diákjait kinn a szabad ég alatt, sétálva neveli, és a testület szerint, viszi tévútra.

              Rövidesen ki is csapják a kollégiumból, és nyakába veheti az egész nyomorúságban sínylődő országot. Ez a szabadság sem jelent számára boldogabb jövőt. Komáromban Vajda Julianna beteljesületlen szerelmét. A pozsonyi diétán megjelent versei sem hoznak hasznot. Majd egyik baráttól a másikig hányódva, kérelmezve a földi javakban dúskáló főurakat. Egy rövid ideig taníthat is, Csurgón mint helyettes tanár. Közben alkot, de visszhang nélkül, önmagának. A legkülönbözőbb műfajokban: dal, vígeposz, elégia, színjáték, óda, költői levél, verses filozófiai értekezés, műfordítások. Az időmértékes verselés mellett a hangsúlyossal is maradandót alkot.

              Hosszú hányattatás, kegyelemkenyér után élete végén újra Debrecen várja. A sírva mulató költő itt talál még barátokat, akikkel néha elfeledheti a nyomorúságos jelent és keserű múltat.

               „Csak egy szűk baráti társaság alakul ki körülötte. Ezen a kis társaságon belül lehetett még egyedül megtalálni a régi Csokonait, kit a nagy társaságokban hiába kerestünk. Itt ő vidám, gyermekeskedő volt. Itt ő mulattatott, anekdotázott, másokat parodizált, historizált, újított, gúnyolt, rostállt, okoskodott, politizált. S a maga egész lelkét megmeztelenítette, kiöntötte. Itt szüntelen a tréfa, az elmésség, a szúrás, a nevetség, a szó-válogatás repkedett szájról szájra, és az egymás környülállásaiban való szívós részvétel uralkodott. Csak ez a kis zugoly maradott volna meg néki a reális világból, ahol ő olykor-olykor mulatott, különben mindég a maga világában lakott.” De a kicsi családi házuk is porrá égett. Csak Földi, az orvos és jó barát, aki utolsó óráiban is gyámolítja, maradt mellette a végső pillanatig.

              Ez a zseniális fiatalember nem találja meg méltó helyét az elmaradott hazában. Elköltözött hát fiatalon, 32 éves korában, 1805-ben, egy jobb világba. Bízván „A lélek halhatatlanságában”, és a hálás utókorban, amelyből Ady Endre nagyrabecsülése különösen kitűntető.

                                                                                        Domby Márton segítségével

                                                                        

                                                                        

 

                                                       Ah egy vén tölgynek árnyában

                                                       Láttam a sáppadt időt,

                                                       Sereg szú pezsgett markában,

                                                       Ah mely sírva kértem őt,

 

                                                       Hogy törölje ki belőlem

                                                       Lillát és a bánatot!

                                                       De ő elfutott előlem…

                                                       Könnyezett és hallgatott.

 

 

                             És „mégis mozog a föld”. A reformkorszak következik.                                

 

 

                                                                  Kölcsey Ferenc

                                                                  / 1790 – 1838 /

 

 

              Testi sérülés és szüleinek korai elvesztése rendkívüli érzékenységet alakít ki a lelkében. Mind az ország, mind pedig az egész világ jelenével és jövőjével kapcsolatban. Olyan erkölcsi tisztaság forr ki benne, amely mindenki előtt tiszteletre méltóvá teszi.

              Mint költő, Kazinczy biztatására, folyamatosan alkot, és megtanulja a görög nyelvet is. A debreceni kollégiumban tanul, bár annak rideg szelleme nem segíti lelki feloldódását. Kazinczy vette észre a költő szorongásos természetét, és ennek megfelelően pártolja, és bevonja a nyelvújításért folyó harcba. Ez ugyanakkor összekapcsolódik a nemzeti nyelv törvényesítéséért folyó Bécs ellenes politikai küzdelemmel is, amely csak 1844 - ben vezet eredményre.

              Mint Szatmár megyei nemes, részt vesz a helyi közgyűléseken, ahol nagy feltünést keltő beszédeket tart, főleg a „Szatmári adózó nép állapotáról”. A megye egyik képviselőjeként jelenik meg a pozsonyi alsó táblán, és kitűnően fogalmazott, tömör beszédeivel azonnal felhívja magára a haladók és a maradiak figyelmét egyaránt. Nem szólva a bécsi udvar kémeiről.

              Hatásos beszédet tart „A magyar nyelv ügyében”: „ Soha senki el nem fogja velem hitetni, hogy azon okok, melyeket a főrendek előhoznak, meggyőződésből, szívből származtak volna. Nem kívánnak egyebet, mint a latin nyelvből olyan szent nyelvet csinálni, mely őket a sokaságtól elkülönözze. Vagy talán a demokráciától félnek, ha az anyai nyelv felemeltetik?”

              De hasonlóan fontos beszédet tart „Az örökös megváltás tárgyában”. Egyik főszereplőjévé válik a reformok ügyének. De szót emel „A lengyel nemzet eltiprása” ellen is. És Kossuth nem véletlenül kíséri nagy figyelemmel a működését, és Országgyűlési Tudósításokban igen nagy szerepet szán Kölcsey beszédeinek. Amikor pedig a megye, bécsi hatásra, visszahívja az országos küzdőtérről, Kossuth, erkölcs és politikusi nagyságát ezzel a kifejezéssel illeti: „Nem közénk való volt.”

              Erkölcsi elveit a Parainesisben, a legmélyebb érzelméről, az egyetlen, a haza iránt érzett, szerelméről, gondolatait a következő nagy versekben fogalmazza meg: Zrínyi dala, Zrínyi második éneke és a Himnusz. De a záró epigramma is ennek a summája:

 

                                           Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak

                                           Hagyd örökül, ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.”

 

 

                                                                         

                                                         Wesselényi Miklós

                                                           / 1796 – 1850 /

 

 

              Isten csodája, hogy a mesterségesen szétszakított hazában szinte egy időben született két hasonló célú és gondolkodású férfi, akik egyetlen nemes célt tűztek ki maguk elé: Az elnyomott Magyarország sorsának jobbra fordítását.

              Erdélyben ifjú Wesselényi Miklós, Magyarországon, a szűkebb hazában, Széchenyi István. És ezek jó barátként kezdetben össze is fogtak. Wesselényi, ez a temperamentumos és a törvényeket jól ismerő politikus, aki szembe mert szállni, ha szükség volt rá, a bécsi kamarilla gyarmatosító politikájával. Hiszen az Aranybulla ellenállási záradéka megadta ezt az önbizalmat, bár az országgyűlés 1687-ben lemond erről a jogáról, de a nemesi vármegye nemigen veszi tudomásul még száz év múlva sem. / Jókai: Rab Ráby /

               Széchenyi barátsága kinyitotta előtte a nyugati, fejlett és kapitalista világ kapuját. együtt járták be Angliát, a világ akkori „Műhelyét”, és látták, hogy hová kéne Magyarországnak eljutnia. Ugyanakkor Széchenyit pedig felvilágosította a kiszolgáltatott Magyarország és Erdélyország állapotairól. Helyeselte barátjának a Hitelben kifejtett minden gondolatát.

               A két férfi temperamentuma közötti különbség először Wesselényit sodorta bajba, mert felségsértésért börtönnel sújtották. Pedig nem követelt törvénytelent vagy lehetetlent. Felemelte szavát, és magyarul elsőként a felsőtáblán, a szegény szatmári nép állapotának javítása érdekében, és mindenek előtt az erőszakos sorozások ellen. Ezt egy nyomtatott sajtó segítségével, és személyes propagandával Erdély-szerte hirdette. Igen sok hívet szerezve a maga elképzeléseinek mindkét hazában. / Szegény Lovassy László!/

              Amikor 1838-ban már a bírósági tárgyalásra készült felségsértés vádjával, még megmutathatta rendkívüli testi képességeit a pesti árvíz idején, amikor három napig mentette, válogatás nélkül, a rászorulókat. Így lett ő az „árvízi hajós”, miként Vörösmarty verse megörökítette.

              A félelmet most sem ismerő Wesselényi nemcsak a politikában, de a hétköznapokban is hősként viselkedett. Legalább hatszáz embert mentett ki a jeges habokból. De a kormányzat ezt nem tekintette enyhítő körülménynek. A bíróság háromévi fogházra ítélte, pedig egészsége, főleg a szeme világa, komoly veszélyben forgott. Végül egyik gyógyfürdőben, Grafenbergben, próbálták visszaállítani egészségét. De onnan is töretlen erővel keresett magának, a vele szakító egykori jó barát, Széchenyi helyett munkatársat találni politikai véleményének közzétételéhez. Ezt Kossuth személyében meg is találta.

              Széchenyivel szakítania kellett az óvatosabban politizáló egykori baráttal. Mindkettőjük nagy bánatára.

              A vak Wesselényi személyes, családi ügyeiről csak annyit, hogy minden törvényes körülmények között született gyermekét elvesztette, de hat, házasságon kívül született gyermekét felkarolta, és magáénak ismerte el. A száműzetésben kérte meg Lux Annát, aki egy grafenbergi takács leánya volt. A vak férfi, ezzel tizenhat éves leánnyal tért haza, akit feleségül is vett. Ebből a késői házasságból két fia született.

              A kibontakozó szabadságharcban már személyesen nem vehetett részt. Hányatott életét 1850. április 21-én fejezte be.

 

 

                                                                Széchenyi István

                                                                / 1791 – 1860 /

 

 

              Az elárvult magyar nyelv ügyét vitatták az alsóházban, amidőn egyszer felállt egy huszártiszt, és egy nagyvonalú ajánlattal birtokainak egyévi jövedelmét ajánlotta fel egy magyar tudós társaság létrehozására 1835-ben. Ez a férfi Széchényi Ferencnek, a Nemzeti Múzeum alapítójának a fia volt.

              Ezzel a jelenettel kezdődik nemzeti életünk új korszaka, a nemzeti újjászületés reformkora. Ennek a lelke Széchenyi István volt. A magyar nemzetnek nagy szerencséje  hogy Széchenyit nagy csalódás érte a katonai pályán. Ezért lett újító munkaerejével, lángelméjével és munkakedvével egészen a nemzet szolgálatára. De erre nemcsak az édesapja példája ösztönözte, hanem barátja, Wesselényi Miklós és jövendő felesége, Seilern Crescencia is.

              Előbb magányosan járja Nyugat-Európát, majd barátjával tesznek igen hasznos tanulmányutat Angliában. A közös felfedezés, Magyarország hátrányos helyzetének meglátása, mindkettőjüket arra ösztönzi, hogy nekik kell hazájuk jövendő útját megmutatni, ha életben akar maradni ez a maroknyi nép. Széchenyi jelentkezik a Hitellel, míg Erdélyben Wesselényi tesz bátor lépéseket. A Hitel azt kívánja megértetni a magyar nemességgel, hogy a kapitalista gazdálkodási forma az időszerű, és szakítani kell a középkorból itt maradt állapotokkal. A jobbágyságot fel kell váltani egy munkabérért dolgozó réteggel, amely a nagybirtokokat is nagyobb haszonnal műveli. Wesselényi ennél is többet kíván. A bécsi udvar hagyjon fel törvénytelenségeivel, amelyek elsősorban a jobbágyságot sújtják. Mindenek előtt a katonafogdosásra gondol, amely őt vérig lázította. Széchenyi az udvart is meg akarja nyerni terveinek, ezért igyekszik diplomatikusan elérni céljait. Barátja azonban radikalizmusával magára haragítja a bécsi udvart.

              Széchenyi nem áll meg a Hitel megírásával, hanem a Világgal és Stádiummal még több gondolkodó elmét kíván megnyerni a céljainak. Most már szoba kerül egy állandó híd Buda és Pest között. Építését el is kezdik. Közben a nemességet az állattenyésztés színvonalának növelésére ösztönzi, és kaszinók létrehozását ajánlja. Szóba kerül a magyar vasúthálózat kiépítése is. De legfontosabb terve a Duna hajózhatóságának megteremtése volt. Sajnos erről le kellett mondania. Minden reformtörekvése a magyar gazdálkodás modernizálását és megtermelt javak külföldre juttatását szorgalmazta.

              Sokszor látta kilátástalannak a munkálkodását, éppen a kamarilla hajthatatlansága miatt. Hiszen eddig Magyarország volt a birodalom éléskamrája.

              Szakít Wesselényivel is, aki szívesen publikál az elnyomó bécsi politikát bíráló Pesti Naplóban. Ezért őt három évre el is ítélik, és kiszabadulása idején már vakon tér haza. Ez a volt az a radikális út, amely a forradalom kitörésének és a jobbágyságot felszabadító törvények meghozatalának napjaiban már-már győzelemre jutott.

               Amíg nem a fél világgal kellett felvenni a harcot, az osztrák igát lerázhattuk volna. De az orosz beavatkozás Széchenyi Istvánt is Döblingbe száműzi, ahol 1860. április 8-án, éppen a húsvéti feltámadás napján, főbe lövi magát.

                                                                               

 

                                                       Te nem haltál meg, népem nagy halottja!

                                                       Nem mindenestül rejt a cenki sír;

                                                       Oszlásodat még a család siratja –

                                                       Oh, mert ily sebre hol van balzsamír?...

                                                       Mi fölkelünk: a fájdalom vigasztal:

                                                       Egy nemzet gyásza nem csak leverő:

                                                       Nép, mely dicsőt, magasztost így magasztal,

                                                       Van élni abban hit, jog és erő!

                                                                                        Arany János

                                                                                 

                                                                          

                                                            Vörösmarty Mihály

                                                              / 1800 – 1855 /

 

 

              1825-ben a Zalán futása című eposszal tette országosan ismertté a nevét.  1826-tól kizárólag az irodalomnak és az irodalomból élt. 1830 tájékán kapcsolódott be az élénkülő reformkori közéletbe. Bajzával és Toldyval megalapítják a Kisfaludy Társaságot, amely teret nyit Arany és Petőfi nemzedékének.

              1831-ben jelenik meg Csongor és Tünde című drámája. A Nemzeti Színházat az ő alkalmi darabjával nyitják meg 1937-ben. Költészetében egyre nagyobb szerepet kapnak a reformkor nagy politikai kérdései, és hazánk világban elfoglalt szerepe. 1837-ben írja meg a Szózatot, amely a Himnusz méltó párja. Ebben az évtizedben őt tekintették a nemzeti irodalom vezéregyéniségének, az európai szintű romantika magyar képviselőjének.

              1943 után kap költészete komorabb, filozofikus mélységeket: Gondolatok a könyvtárban, Merengőhöz, Az emberek, Országháza. Kossuth oldalán, képviselőként is részt vesz a forradalom politikai eseményeiben.

              A szabadságharc bukása nemcsak az egész nemzet nagy tragédiája lesz, hanem az érzékeny író lelki összeroppanását is előidézi. Két nagy verse zárja életének utolsó és tragikus szakaszát: az Előszó és A vén cigány.

 

                                                   Setét eszmék borítják eszemet.

                                                   Szívemben istenkáromlás lakik.

                                                   Kívánságom: vesszen ki a világ

                                                   S e földi nép a legvégső fajig.

                                                   Mi a világ nekem, ha nincs hazám?

 

                                                               Kossuth Lajos

                                                              / 1802 – 1894 /

 

              Jogász, újságíró, politikus és 1849-ben kormányzó elnök. Zemplén megyében ügyvédi gyakorlat, Sátoraljaújhelyen városi ügyész. 1832 és 1836 között mint a megye képviselője vesz részt, mint a távolmaradt főrendek követe. Ekkor szerkeszti a az illegális, kéziratos Országgyűlési Tudósításokat, majd a Törvényhatósági Tudósításokkal folytatja. közben figyelmen kívül hagyja a bécsi udvar rosszallását. 1937. május 5-én le is tartóztatják, és négyévi szabadságvesztésre ítélik. Szellemi erejére jellemző, hogy a börtönben tanulja meg Shakespeare nyelvét. A szó szoros értelmében. 1841-től a Pesti Hírlap szerkesztője, és minden reformgondolat támogatója. Széchenyi szerinte a ”legnagyobb magyar”, de éppen a radikalizmusa miatt politikai ellenfelekké válnak. Fontolva haladás, az udvar támogatásával, vagy radikális változások annak ellenére. 1848-ban döntő befolyással volt az áprilisi reformtörvények elfogadására, és ezzel a polgári forradalom ideiglenes győzelmére. A kezdődő összecsapások idején, mint hatásos népszónok, képes mozgósítani a parasztságot is, bár az első sorokban mindig az egyetemista fiatalok sorakoztak. Az első felelős magyar kormányban pénzügyminiszter, ugyanakkor az Országos Honvédelmi Bizottmány vezetője is.

              1849. április 14-én javasolta a Habsburg-ház trónfosztását. Függetlenségi Nyilatkozat. Meddő vállalkozás, mert nincs meg hozzá a külföldi támogatás. Annál inkább az orosz cár ellenállása. Ennek következménye a világosi fegyverletétel 1849. augusztus 13-án.

               Emigráció idején előbb Törökországban él, majd bejárja egész Nyugat – Európát. a forradalom és szabadságharc tüzét nem sikerül újjáéleszteni, sem a hivatásos politikusokat megnyerni, de rendkívül népszerű lesz még Shakespeare nyelvén is. Torinóban él és hal meg 1894-ben. Halála és temetése a legimpozánsabb búcsú volt, amelyet egy nagy halottól vehettek a Millenniumra készülő hazában. A sok Kossuth-nóta jelzi a nép hozzá fűződő szeretetét. Jóslata a Kiegyezéssel kapcsolatban beteljesült, hiszen Trianonhoz vezetett.

 

 

 

                                                              Batthyány Lajos

                                                             / 1806 – 1849 /

 

              Az első felelős minisztérium elnöke, a magyar függetlenség mártírja. Wesselényi és Széchenyi hatására bekapcsolódott az országos politikába. Az 1839-40-es majd az 1843-44-es országgyűléseken a főrendi ellenzék vezére. Később, 1847-ben, a polgári átalakulást  szorgalmazó Ellenzéki Párt elnöke lett.  1848. március 17-én V. Ferdinánd kinevezi magyar miniszterelnökké. A kibontakozó szabadságharcban támogatja a honvédsereg felállítását és felfegyverzését.

              1849 elején a támadó Windischgraz-hez egy tárgyalásra és megbékélésre kész küldöttséget vezet. Letartóztatják, de csak a szabadságharc bukása után lövik agyon 1849. október 6-án az Újépület falánál. Tragikus sorsát dr. Antall József, ennek a korszaknak igen jó ismerője, sokszor fölidézte, mint példaképet, és jellemző magyarhoni miniszterelnöki sorsot. Annak a hosszú sornak az élén áll, akik ugyanezen a napon, Aradon szintén hősi halált haltak:

                                                                  

                                                                 Aulich Lajos

                                                              Damjanich János

                                                              Dessewffy Arisztid

                                                                    Kiss Ernő

                                                                  Knezich Károly

                                                                  Lakner György

                                                                  Lázár Vilmos

                                                     gróf Leininger-Westerburg Károly

                                                                Nagysándor József

                                                                Pöltenberg Ernő

                                                                Schweidel  József

                                                                      Török Ignác

                                                                     Vécsey Károly

 

 

                                                         Meghalt ARANY JÁNOS

                                                            / 1817 – 1882 /

 

                                         Életem hatvanhatodik évébe’

                                         Köt engem a jó Isten kévébe,

                                         Betakarít régi rakott csűrébe,

                                         Vet helyettem új gabonát cserébe.

                                       

 

              Együtt haldokolt a természettel, melyet annyira szeretett, s mely őt kísérni fogja. Meghalt ma, vasárnapon, mikor éppen délre harangoztak. Ez a pihenő nap,  s ezt választotta ki, hogy elmenjen örökre megpihenni.

              Micsoda két vasárnap ez így egymás után! Mikor letépdeltük ma egy hete virágainkat, tudtuk-e, hihettük-e, hogy meg kell hagyni az egyik felét, a másiknak a koporsójára.

              Vagy csakugyan érezni, óhajtani tud az a szobor, s visszakívánta őt innen, őt a „lelke barátját” s azt mondta neki: Látod, én már itt állok egészségesen; gyere te is. Szorít ez a sok borostyán, most is meg akarnám osztani veled. Jó itt nagyon. Nem fáj semmim. S nem kell már semmi.

              És igazán nem kell már, neki semmi sem. Ott fekszik hideg mozdulatlanul, ami törékeny sár volt belőle. Ami arany volt, az megmaradt; nagy lelke műveiben, nemes egyszerűsége emlékében, kristálytiszta jelleme örök példának.

              Mint ember, sokban hasonlított Deák Ferenchez. Mintha egy ércből lennének öntve: Deák az egyik, Arany az érem másik felén. Az volt az egyik az irodalomban, ami a másik a politikában. A legnemesebb polgári erények mintaképe egyszersmind; a „két utolsó római”. De megmaradtak egész embernek is.

              S éppen ezért nagy a mi veszteségünk, mivel az embert kell siratnunk, hiszen a költő ezer évig fog élni, de míg élt, itt a törpék, a haszonlesők, irigyek, elvtagadók és szolgalelkűek között, nincs hová tekinteni többé, nincs hol meglátni embervoltunk méltóságát.

              Vagy minden csak a régiben lesz ezután is? A koporsójára rakott borostyánlevelek helyett újak nőnek, az égő fáklyák kialusznak, a gyászlobogókat leveszik, s amint időközben kihajtanak, azután is egyre hullatja majd leveleit a nemzet vén fája…

              Hullathatja már. Egy egész koronája le van törve.

                                                                                                   Mikszáth Kálmán

 

 

                                                                   Petőfi Sándor

                                                                 / 1823 – 1849 /

 

 

              A kezdet: „Debrecenből utaztam Pestre, 1844-ben, februárban, kopott ruhában, gyalog, egypár húszassal és egy kötet verssel. E kötet versben volt minden reményem; gondolám: ha eladom, jó, ha el nem adom az is jó, mert vagy éhen halok, vagy meghalok, s vége lesz minden szenvedésnek. Egyes egyedül mentem a Hegyalján: egy lélekkel, egy élőlénnyel nem találkoztam. Minden ember födelet keresett, mert iszonyú idő volt. A süvöltő szél havas esőt szórt reám. Éppen szemközt jött. Arcomon megfagytak a könnyek, amelyeket a zivatar hidege és a nyomorúság fakasztott. Egyhetes kínos vándorlás után Pestre értem. Nem tudtam, kihez forduljak. Nem törődött velem senki a világon.; kinek is akadt volna meg a szeme egy szegény vándorszínészen? A végső ponton álltam; kétségbeesett bátorság szállt meg, s elmentem Magyarország egyik legnagyobb emberéhez, oly érzéssel, mint amely kártyás utolsó pénzét teszi föl, hogy élet vagy halál….

              Úgy vélekedett a nemes szívű Vörösmarty, hogy bevallott feladatának tekinti a Nemzeti Kör, ha Petőfi verseit kiadá. De hogy a szándéka hajótörést ne szenvedjen, mielőtt e tervével a közgyűlés elé lépett volna, e előbb annak pártolására e kör néhány lelkes tagját iparkodott megnyerni. Ezek közt Várady Antal, egy fiatal ügyvéd, aki Petőfit költeményeiért annyira megszerette, hogy vele szállását is megosztotta, volt legbuzgóbb támogatója Vörösmarty tervének. … Már-már elejtettnek látszott az ügy, midőn egy derék iparos, Tóth Gáspár szabómester megszégyenítette a szűkkeblűeket, mondván:

              ”Én Vörösmarty indítványa mellett szavazok, mert meg vagyok győződve, hogy amit ő ajánl, az megérdemli pártfogásunkat, s hogy azon költő addig is, míg műveiből pénzt lát, szükséget ne szenvedjen, ezennel előlegezek neki harminc forintot.”

              Többé egy hang sem emelkedett az indítvány ellen, s Petőfi műveinek kiadása  biztosítva lett.

              És a vég: „Csak később, midőn hazavergődtünk, hallottuk a leverő hírt, hogy Petőfi nincs sehol, sem a száműzöttek, sem a foglyok között. Eltelt pár év, és még senki sem mondta ki a vigasztalan szót: meghalt. Úgy mondták csak: eltűnt! Ebben legalább nyerhetett még egy kis menedéket a vékony reménykedés: talán elő is kerülhet! Hisz egy, aki benső barátja volt, sok év után is átadta magát az édes ámításnak: hátha megvan valahol – Szibériában.

              És meg is van, csakhogy nem Szibériában, hanem a szíveinkben.

 

                                                      Ha férfi vagy, légy férfi,

                                                      S ne hitvány, gyönge báb,

                                                      Mit kény és kedv szerint lök

                                                      A sors idébb-odább.

                                                      Félénk eb a sors, csak csahol;

                                                      A bátraktól szalad,

                                                      Kik szembe szállanak vele…

                                                      Azért ne hagyd magad!

 

                                                                     Jókai Mór

                                                                 / 1825 – 1904 /

 

              Komáromban született, a pápai kollégium nevelte, Pesten Tízek társaságának tagja, a forradalmi ifjúság egyik vezére. Ekkor találkozik élete nagy szerelmével, Laborfalvi Rózával.

              A szabadságharc bukása után elsők között jelentkezik a török világban játszódó romantikus regényeivel. Hihetetlen termékenysége három nagy területen teremti meg a magyar romantikus prózát. A heroikus küzdelem eposzát A kőszívű ember fiaiban, a reformkor világát az Egy magyar nábobban, az új társadalom hőseit álltja elénk Az arany emberben és a Fekete gyémántokban. De fantáziája idegen tájakra, eljövendő korokba is vonzza: A jövő század regénye. A legnagyobb fantáziájú és magával ragadó stílusú 19. századi mesemondónk. Kára, hogy élete végén, éppen egy nő miatt, megalázott aggastyánként kellett befejnie életét. Legnépszerűbb regényei külföldön is sikert arattak. Nálam a legnagyobbat az És mégis mozog a föld. Ebben a reformkort közvetlenül megelőző, önfeláldozó nemzedéknek állított emléket.

 

              Eppur si muove!

                  Amikor Galilei ezt az emlékezetes mondást tevé, megdobbantá lábával a földet; éppen csak ezt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik; az egész föld mozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.

                  Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan haladtak; egyedül Magyarország állt egy helyben, és az volt a virtus, az volt az állambölcsesség, az volt a tudomány, hogy helyéből ki ne mozduljon.

                  Életföltétele volt a vis inertiae; a tétlenség ereje: „ Aki jól alszik, annak jó lelkiismerete van; akinek jó lelkiismerete van, az jó ember; tehát aki jól alszik, az jó ember.”

                  Azután akadtak nyughatatlan emberek, akik azt gondolták, hogy ez a mély álom mégis közel rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést.

                  Egy ilyen nyughatatlan ember történetét írom le, aki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra bírni. e küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett, de mégsem tett le a hitről, hogy „eppur si muove!”

                  Tisztesség adassék emlékezetének!

                 

 

                                                                    Vajda János

                                                                  / 1827 – 1897 /

 

              Eszményképe Petőfi Sándor, a szabadságharcharcban személyesen is részt vett. a véres délvidéki szerb-magyar összecsapások egyik megörökítője. Világos után kényszersorozás vár rá, majd rászakad az élete végéig tartó magány. Szerelme, Kratochvill Georgina – Gina, életének nagy szerelme és csalódása lesz, egyúttal a szerelmes versek ihletője. Különböző irodalmi folyóiratok szerkesztője és munkatársa, de szembefordul - az ifjúkori eszmények miatt - a felépülő, kapitalista szellemű Budapesttel is. Utolsó versei már a modern, nyugati hatásra alkotót állítják elénk. Ady bátran vállalhatta előfutárának.

 

                                                                  Az üstökös

 

                                                    Az égen fényes üstökös; uszálya

                                                    Az ég felétől le a földre ér.

                                                    Mondják, ez ama „nagy”, melynek pályája

                                                    Egyenes; vissza hát sohase tér.

 

                                                    Csillagvilágok fénylő táborán át

                                                    A végtelenséggel versenyt rohan.

                                                    Forogni körben nem tud, nem akar, hát

                                                    Örökké társtalan, boldogtalan.

 

                                                    Imádja más a változékony holdat,

                                                    A kacéran keringő csillagot;

                                                    Fenséges Niobéja az égboltnak,

                                                    Lobogó gyász, én neked hódolok.

 

                                                    Szomorú csillag, életátkom képe.

                                                    Sugár ecset, mely festi végzetem,

                                                    Akárhová mégysz a mérhetetlen égbe,

                                                    Te mindenütt egyetlen, idegen!...                                                     

 

                                                                 

 

                                                                    Ady Endre

                                                                 / 1877 – 1919 /

 

 

              „Uraim, én nem vagyok semmiféle titkos társaságnak küldöttje, elnöke, sőt tagja sem. Nincs közöm az úgynevezett magyar modernekhez, s az én állítólagos lázadásom, nem is lázadás. Ravasz kicsi emberkék belém kapaszkodhatnak, mert türelmes vagyok és egy kicsit élhetetlen, de ennek oka se vagyok. Melanéziában van egy duk-duk nevű társaság, afféle ősformájú szabadkőművesség, ahol a vezér ritkán tudja meg, hogy ő a vezér. Talán ilyen vezér lehetek én, mikor a régi hasonszőrű magyarokkal való közösséget jobban érzem, mint ember valaha érezhette…

              Nem tudok semmit arról a forradalomról, amely állítólag a nevemben, az én nevemben dúl. Se Balassinál, se Csokonainál, se Petőfinél újfélébbnek, modernebbnek nem tartom magamat. Különben is régen tisztázott dolog, hogy a modernek a jövő klasszikusai. Nem vállalok semmi közösséget és sorsot azokkal, akik elfelejtettek magyarul is megtanulni. Nincs dolgom azokkal, akik elolvastak néhány olcsó kiadású német könyvet, s most ennek az árán meg akarják váltani a magyar irodalmat. Nincs közöm a betegekhez, az impotensekhez s mindazokhoz a fiatalokhoz, akik engem jobban gyűlölnek Gyulai Pálnál, aki végre – tudom –  nem is olyan nagyon gyűlöl. Ki vagyok, mi vagyok, mit jelentek, sem én, sem kortársaim nem dönthetjük el. De azt már jogom van kijelenteni, hogy a nevemben, cégérem alatt ágáló senkiket jobban utálom, mint általában engem szokás utálni…

              Nevemben és mellettem egy csomó senki mozog, dúl-fúl, harcol és ír, akikhez semmi közöm. Én inkább akarnék központi főszolgabíró vagy alispán lenni Szilágy megyében, mint hírhedt költő. Nyilván erre teremtődtem…”

 

                                                      Havas Krisztus-kereszt az erdőn

                                                      Holdas, nagy, téli éjszakában:

                                                      Régi emlék. Csörgős szánkóval

                                                      Valamikor én arra jártam

                                                      Holdas, nagy, téli éjszakában.

 

                                                      Az apám még vidám legény volt,

                                                      Dalolt, hogyha keresztre nézett,

                                                      Én meg az apám fia voltam,

                                                      Ki unta a faragott képet

                                                      S dalolt, hogyha keresztre nézett.

 

                                                      Két nyakas, magyar kálvinista,

                                                      Miként az idő, úgy röpültünk,

                                                      Apa, fiú: egy Igen és egy Nem,

                                                      Egymás mellett dalolva ültünk

                                                      S miként az Idő, úgy röpültünk.

 

                                                      Húsz éve elmúlt s gondolatban

                                                      Ott röpül a szánom az éjben

                                                      S amit ajkkor elmulasztottam,

                                                      Megemelem kalapom mélyen.

                                                      Ott röpül a szánom az éjben.

 

 

                                                               Krúdy Gyula

                                                              / 1878 – 1933 /

 

              Életének első percétől az utolsóig különc maradt. Semmiféle stílusba nem skatulyázható. Már a születése is rendhagyó, hiszen apja nemesi családból származik, édesanyja Csákány Julianna, szobalány.

              Rendkívül korán jelentkezett írói tehetsége, elsősorban Jókai és Mikszáth hatására, a de a külföldiek közül ott találjuk Dickens - t vagy Turgenyevet. Ihletője minden megismert magyar táj, bár elsősorban a Nyírség dzsentrivilága, és népének élete. Ezért lett szívügye a Solymosí Eszter –per. De a Felvidék is ihletője, nem szólva a budapesti bohémvilág kicsapongó éjszakáiról. A magyar történelem legfontosabb történelmi regényét Mohácsról is ő írta. Az álom és a valóság határvidékét találta meg, amikor úgy döntött, hogy felveszi kedvenc hősének, Szindbádnak az alakját, vagy éppen Rezeda Kázmérként kel kalandos útra, elsősorban a nők világába a Vörös postakocsin.

              Direkt politizálásba majd csak a háború után kezd, amelynek végén elszabadul a pokol, amelynek minden ereje arra törekszik, hogy Magyarországot megsemmisíti. Ekkor reagál a maga visszafogott, mindig költői stílusában a belföldi eseményekre, már elsősorban hírlapíróként. / Magyarország, Pesti Futár, Déli Hírlap, A reggel, Színházi élet, stb. / Az előbbi felsorolás is jelzi, hogy különállását még élete befejező szakaszában sem adja fel.

 

                                                                Az éjféli vonat

 

              A panorámák régi hátborzongató képe rázkódtatja meg a képzeletet. Azt hittük, hogy sohasem látjuk meg az orosz nihilisták bombavető sárkányát, amely a múltban csak a cárok vonata alá röpült, és most polgárok és munkások, asszonyok, gyermekek, ártatlan utasok vonatát végezte ki a hídnál, amelyen a gonosztett és a sötét lélek lappang.

              Újra megismerhetjük borzalmát az óraszerkezetes pokolgépnek, amely halálos biztonsággal várja az őszi éjszakában a közelgő vonat két szemét, a félálomban félvilágosságnál a tájon átvonuló vasúti kocsikat és a bennük álomba merült embereket, karon szendergő gyermekeket, sóhajtó anyákat, hiszen ma csak a gond és a baj viszi utazni a pasasérokat, nem a szórakozni vágyás.

              Ily gondokkal megrakodott éjféli vonatra várt a bomba a hídon, hogy a mélységben senki ne menekülhessen, ártatlan és bűnös egyformán haljon kínhalált a szörnyű éjben, a tengernél is mélyebb sötétségben. A fűtő, ez a legszegényebb munkás éppen belenézett a kenyerét adó mozdonytűzbe. A masiniszta a vonat útját kémlelte ablakán át. A postakocsiban a becsületére bízott csomagokat és leveleket rendezte a mozgópostás. Óráját nézte a vonatvezető és a kalauz, a vonat percnyi pontossággal futott az éjben a halálos híd felé, ahol a sárkánytojás, a bomba alattomosan hallgatva, láthatatlanul, mint a halál, várta.

              Családok álmodtak egy szebb életet a vonatban és szerte a tájon a kis falvakban, amikor a bomba belerobbant az éjféli vonatba., az életünkbe, az országunkba,, a jövendőnkbe, a hitünkbe. Éj van Magyarországon! Szörnyű, pokoli gondolatokkal és sátáni tettekkel teli éjfél. A kakasok nem jelzik a hajnalodást, megnémultak ez éjszakán.

                                                                               A Reggel, 1931. szeptember 14.

              Szilveszternek hívják, mint Petőfi apostolát, azt a rajongó emberboldogítót, aki szintén ölt. Az ő nagyapja harangozó volt, apja papucskészítő. Zavarosan, ostobán ő is ábrándozott az emberiség végleges megváltásáról. Egyelőre csak ”vallásos kommunista pártot” akart alapítani, s fölrobbantotta a biatorbágyi völgyhidat, amikor is a korszerű tudományok segítségével huszonhárom életet pusztított el egyszerre, s ezzel túlszárnyalt minden ókori római császárt, aki oroszlánok elé vetette az áldozatokat, és fáklyául gyújtotta meg őket. Ez a Szilveszter, 1931. szeptember 13-án, azt óhajtotta, hogy hírneves ember legyen, és cikkeket írjanak róla. Ez az álma megvalósult. / Megjegyzem, hogy Dzsugasvili is postakocsik kirablásával kezdte, és igen sokra vitte, mert sok százszorosát ölte meg az emberi

 nemnek.  /

                                                                          

                                                                          +

 

              Alkonyodott, mint a fáradt szív. / Napraforgó /

 

                                                                          +

 

                                                           A menekülő lovas

 

                                                      Krúdy Gyulának küldöm

 

                                                          Sóbálványa lettem

                                                          Hazám dúlásának.

                                                          Szeretett jószágim,

                                                          Csűreim, táraim

                                                          Bús pusztulásának.

 

                                                          Nagy rámszakadásnak,

                                                          A hirtelen vésznek,

                                                          Futó, riadt uton

                                                          Könnyben megforduló

                                                          Visszatekintésnek.

 

                                                          Add, oh, Uramisten,

                                                          Hogy némán bolyongjak,

                                                          Ajkamat szorító

                                                          Dühvel, háborusan

                                                          Átkokat ne mondjak.

 

                                                          Adjad, én galambom,

                                                          Akit most találtam,

                                                          Hogy leljek feledést

                                                          Két szép, meleg karod

                                                          Jó karolásában.

 

                                                          Adjad, pocsék élet,

                                                          Hogy ne legyek dőre.

                                                          Kocogjon a lovam

                                                          Boros, csárdás úton

                                                          Vidáman előre.

 

                                                          Add, én gonosz sorsom,

                                                          Futván fütyörésszek

                                                          S nagy erdők alján

                                                          Bujtató lápokon

                                                          Hogy vissza ne nézzek.

 

                                                                                            Ady Endre

 

 

 

                                                               Szabó Dezső

                                                             / 1879 – 1945 /

 

              Kolozsvárott a református kollégiumban érettségizett, majd az egyetemen magyar-francia szakos hallgató. Eötvös kollégistaként a finnugor nyelvészettel is foglalkozott. Hazatérése után több helyen tanított, majd az 1910-es tanármozgalomban éles vitába keveredett Tisza Istvánnal. Ennek következtében került a Nyugat és a Huszadik Század körébe. 1914-ben szembe fordult a háborúval. 1919 őszén az ellenforradalom táborában agitál lényegében változatlan céljaiért. Hamar rádöbben tévedésére, s ettől kezdve haláláig a Horthy –korszak következetes és éles hangú bírálója lesz. Elszigetelődött, de gondolatai a hívei segítségével terjedtek. A nyilasmozgalom ellenzője, a nemzeti alapon formálódó ellenállás híve. Budapest ostroma idején éhen halt. Írói indulásakor kitűni hatalmas nyelvi erejével, és a gondolatainak minden cenzúrát elutasító kimondásával és leírásával. A leghitelesebb vallomása, a töredékben ránk maradt önéletírás: az Életeim. A fajiság vált gondolkodásának középpontjává, de elutasított minden rasszista utalást.

              Kimondhatatlanul legfontosabb kérdése a polgárosodás. Gondolkodásában a parasztságot azonosította a magyarsággal. Tehát megindítója lett a „harmadik út” mozgalmának.

               Egyszemélyes folyóirata, a Ludas Mátyás Füzetek egyszerre mutatta a megalkuvást nem ismerő gondolkodását és elmagányosodását. Az éhezés okozta halálát Pest ostromakor, de az új, kommunista Magyarország vérbírái bizonyosan végeztek volna vele.

 

                                                                          +

 

              „Minden magyar felelős minden magyarért.” Sohasem írt le egyetlen sort sem azért, hogy „irodalmat” alkosson. Szavának, mint a régi varázslókénak s mint az egyszerű nép beszédének is,  mágikus erőt tulajdonított. Az ő pályafutása s hatalmas művének tömege bizonyítja legjobban az igazságot, hogy a szó: cselekedet. Ha kimondjuk az igazságot, ezzel elindítjuk a maga útján, hogy feltarthatatlanul valósággá váljék. Senki sem látja olyan leplezetlenül az ellenálló hatalmakat, mint ő. De ő ezekkel a hatalmakkal szemben beállítja az akaratot, az életnek, tehát az igazságnak, szent, megtörhetetlen akaratát. És ez magyarázza, meg rendkívüli nevelő hatását is, amellyel az ifjúságot maga köré gyűjti, átalakítja, felbátorítja, harckésszé formálja.

                                                                                           Kodolányi János, 1939 

 

                                                                          +

 

              „Atyámfiai, menjünk vissza békességgel síri ágyunkba. Az élet hívott, de az élők visszautasítottak. Vannak dolgok, amelyekben hinni szükség és boldogság, de amelyeknek megvalósulása pusztítás és tragédia. Mi komolyan hittünk a feltámadásban. Tévedtünk. a mi új életünk csak bűn, nehéz felelősség és elaljasodás volna azok számára, akikért öröm volt nekünk a feltámadás. Menjünk vissza! Akiknek nincs helyük az élők szívében, azoknak könnyebb a temetők földje. Menjünk vissza!”

                                       Részlet Szabó Dezső Feltámadás Makucskán című elbeszéléséből.

 

 

 

                                                               Móricz Zsigmond

                                                              / 1879 – 1942 /

 

              Így szegeződött szembe a két pólus.

              Így kell érteni, hogy a Móriczok az ismeretlen magyar néptenger mélyéből emelkedtek felfelé, míg a papné ivadékai az ismeretlen magyar feudális magasságokból hullottak egyre lejjebb, mint a meteortörmelék. E pillanatban a falu volt az olvasztó kemence. Az alföldi kis magyar falu, mely a jobbágyság törvényes sorsából kiszabadulva, ma a jelentkező új korszellemben úgy halad még, mint a bolygó a megszabott pályáján, de éppen ez a két egymástól oly rendkívüli távolságból szembe került különös, parányi és elcsillanó kis lény azt a roppant és megrendítő magyar sorsot képviselte, amely a jövő generációkban az egész magyarság sorsát mutatja.

              Ott a kis legény, aki termetre a legkisebb a faluban s indulatra és ambícióban a legnagyobb. Ott a kislány, aki oly tehetetlen, mint a pihés galamb és semmit se akar, semmire se vár. S míg az árvalegény úgy él, nő és cselekszik, mintha ő volna a fajtájának egyetlen képviselője, mit sem tudva a múltakról, elődökről, ősökről, addig a kislánynak  a báró Bánffy anyáiról szól minden emlék, és várton várja a maga királyfiát.

              Aki megérkezik a falu túlsó végéből a parasztlegény képében.

              S ez nem is oly egyszerű dolog, ahogy ma már az ember, a tények után elfogadja.

              Közben van ugyanis a nivelláló falu.

              A falu élete döbbenetesen megszabott síneken halad. Az egyenlő telkek, az egyenlő munka, az egyenlő életmód teljesen és végzetesen s megváltoztathatatlanul egyenlővé teszi az életeket.

                                                                            Móricz Zsigmond: Életem regénye / részlet/

                                                                          +

              Nem bántom tovább: így van ez, Joó György!

              A te életed mintaszerű emberi élet. A szegény magyar földműves ember együgyű élete. Nem futottál hiábavaló földi javak után: mennyei kincset szereztél ezen az igazán siralmas földi téreken.

              Arról nem tehetsz, hogy az ember az ország szolgálatában elég, mint a kicsiny gyertyaszál. Ebben mindnyájan osztályosaid vagyunk e megtöretett hazában.

                                                                               A boldog ember / részlet /

                    

                             

 

                                                               Babits Mihály

                                                              / 1883 – 1941 /

 

              Szekszárdon született, apja királyi táblabíró volt. Pécsett, majd a budapesti egyetem bölcsészkarán tanult. Baján, Szegeden, Fogarason és Budapesten volt tanár. 1909-ben jelent meg első verseskötete. Az első világháború idején határozott hangon tiltakozott az öldöklés ellen. Ady halála után, ő lett a Nyugat-mozgalom szellemi irányítója, majd a folyóirat főszerkesztője. A harmincas években, egyre súlyosbodó betegségével küzdve, írta meg legjelentősebb művét. A Jónás könyve bibliai tárgyú elbeszélő költeményben hangsúlyozza az írástudók felelősségét az egyre bűnösebb világban. 1941-ben halt meg hosszú ideig küszködve a fájdalmas és megalázó kór gyötrelmeivel.

              Két regényt is írt. 1936-ban kiadja Az európai irodalom történetét, mely sajátos szemléletű körképét nyújtja az európai irodalmi kultúrának. Fordításai közül legjelentősebb költői teljesítmény Dante Isteni Színjátékának magyarítása.

 

                                                                 Jónás imája

 

                                                 Hozzám már hűtlen lettek a szavak,

                                                 vagy én lettem, mint túláradt patak

                                                 oly tétova, céltalan, parttalan

                                                 s ugy hordom régi sok hiú szavam

                                                 mint tévelygő ár az elszakadt

                                                 sövényt jelzőkarókat gátakat.

                                                 Oh bár adna a Gazda patakom

                                                 sodrának medret, biztos útakon

                                                 vinni tenger felé, bár verseim

                                                 csücskére Tőle volna szabva rím

                                                 előre kész, s mely itt áll polcomon,

                                                 szent Bibliája lenne verstanom,

                                                 hogy ki mint Jónás a Halban

                                                 leszálltam a kínoknak eleven

                                                 süket és forró sötétjébe, nem

                                                 három napra, de három hóra, három

                                                 évre vagy évszázadra, megtaláljam,

                                                 mielőtt egy még vakabb és örök

                                                 Cethal szájában végkép eltűnök,

                                                 s régi hangot s szavaim hibátlan

                                                 hadsorba állván, mint Ő sugja, bátran

                                                 bátran szólhassak s mint rossz gégémtől telik

                                                 és ne fáradjak bele estelig

                                                 vagy míg az égi és ninivei hatalmak

                                                 engedik hogy beszéljek s meg ne halljak.

 

            

 

                                                                Juhász Gyula

                                                              / 1883 – 1937 /

 

              Szegeden született kispolgári családból. Vácott majd a budapesti egyetem bölcsészkarán tanult, egy időben Kosztolányival, Babitscsal. Máramarosszigeten, Nagyváradon, Szakolcán és Makón volt tanár. 1917-ben visszaköltözött szülővárosába, és ezzel el is vágta magát nyüzsgő fővárosi irodalmi élettől. Magányos maradt élete végéig, mert sem a politikai körülmények, sem a szerelem nem hozta el számára a megváltást. Többszöri öngyilkossági kísérlet után, végül 1937 végzett magával és a kibírhatatlan magánnyal. Versei átlagon fölüli érzékenység jellemzi: A szülőföld mélységes szeretete és elvágyódás egy boldogabb világba.

 

                                                                 Testamentum

 

                                                    Szeretnék néha visszajönni még,

                                                    Ha innen majd a föld alá megyek,

                                                    Feledni nem könnyű a föld ízét,

                                                    A csillagot fenn és a felleget.

 

                                                    Feledni oly nehéz, hogy volt hazánk,

                                                    Könnyek vizét és a Tisza vizét,

                                                    Költők dalát és esték bánatát:

                                                    Szeretnék néha visszajönni még.

 

                                                    Ó én senkit se háborítanék,

                                                    Szelíd kísértet lennék én nagyon,

                                                    Csak megnézném, hogy kék-e még az ég

                                                    És van-e még magyar dal Váradon?

 

                                                    Csak meghallgatnám, sír-e a szegény,

                                                    Világ árváját sorsa veri még?

                                                    Van-e még könny a nefelejcs szemén?

                                                    Szeretnék néha visszajönni még!

 

                                                    És nézni fájón, Léván, Szigeten,

                                                    Szakolcán és Makón a hold alatt,

                                                    Vén hárs alatt az ifjú szerelem

                                                    Még mindig boldog-e és balgatag?

 

                                                    És nézni: édesanya alszik-e

                                                    És álmában megcsókolni a szívét

                                                    S érezni, most is rám gondol szíve:

                                                    Szeretnék néha visszajönni még!

 

 

 

                                                              Kosztolányi Dezső

                                                              / 1885 – 1936 /

 

              Szabadkán született értelmiségi családból. Szülővárosában és a budapesti bölcsészkaron tanult, egy időben Juhász Gyulával és Babits Mihállyal. 1930-ban ő lett a magyar PEN Club első elnöke. Mindhárom műfajban kiemelkedőt alkotott: A novellái közül kiemelkedik az Esti Kornél elbeszélés-füzére. Regényei: Nero, a véres költő, a Pacsirta, az Aranysárkány és az Édes Anna. Költészetét, amelyre az impresszionista érzékenység és miszticizmus és történelmi érzékenység jellemző, ilyen művekre ösztönzi:: Hajnali részegség, Mostan színes tintákról álmodom, Zrínyi, a költő, Mohács, Boldog, szomorú dal, Akarsz-e játszani?, Halotti beszéd. Szerette a verset, mint a rímek érdekes játékát is. Írói alkata igen színes és mély gondolatvilágú, költői rangú cikkek megírására ösztönzi. Ezek többnyire a Pesti Hírlapban jelennek meg.

 

                                                             Tanár az én apám

 

                                                 Tanár az én apám. Ha jár a vidéki

                                              városban, gyermekek köszöntik ősz fejét,

                                              kicsinyek és nagyok, régi tanítványok,

                                              elmúlt életükre emlékezve, lassan

                                              leveszik kalapjuk. Mint az alvajárók,

                                              kik másfelé néznek. Hentesek, ügyvédek,

                                              írnokok, katonák, s olykor egy országos

                                              képviselő is. Mert nagy az én családom.

                                              Nagy az én családom. Kelettől nyugatig,

                                              nyugattól keletig. Nagy a mi családunk.

                                              mikor vele megyek, fogva öreg karját,

                                              vezetve az úton, a szívem kitágul,

                                              s szívek közt énekel elhagyatott szívem.

                                              az én apám az emberek apja,

                                              s én az embereknek testvére vagyok.

 

                                                                József Attila

                                                              / 1905 – 1937 /

 

              Nyomorgó munkáscsaládba született Budapesten. Anyja, Pőcze Borbála, szülte egy világcsavargó szélhámostól, József Árontól. Anyja korán meghalt, mert a mosónők korán halnak, és ő magára maradt, mint a kisujja.Már az édesanyja garniszállót nyitott a szülőházban, ezért kellett a kisfiúnak és húgának állami gondozásba, Öcsödre kerülnie. Két nővére elkurvult, mert eladta testét egy jó módú zsidó ügyvédnek, dr. Makai Ödönnek, aki egyszerre volt mindkét árva és végtelenül kiszolgáltatott lánynak élettársa és férje. Attilának pedig gonosz mostohája. Ezért járt gimnáziumba Makón és nem Budapesten. Majd dr. Hatvany Lajos báró úr kegyelemkenyerén, éhezve egyetemre Szegeden, Bécsben és Párizsban. A rendkívüli tehetségű gyerek, mert haláláig az maradt, csupa hazug némber fogságába esett.

               Vágó Márta házassággal kecsegtette, de a szülei ravaszsága a lányt Londonba szédítette. Aztán társat keresett a kommunista mozgalomban. De ott is kit talált? Szántó Juditot, akinek a szemében olyan volt a költő, mint egy törlőrongy. Valódi barátai nem voltak még a férfiak között sem. Nem csoda, hogy idegenklinikára járt, majd az utolsó fájdalmas csalódás után, Kozmutza Flóra és Illyés Gyula, a vonat elé engedelmesen lefeküdt harminckét éves korában Balatonszárszón.

 

                                                           Lassan, tűnődve

 

                                                     Az ember végül homokos

                                                     szomorú vizes síkra ér,

                                                     szétnéz merengve és okos

                                                     fejével biccent, nem remél.

 

                                                     Én is így próbálok csalás

                                                     nélkül szétnézni könnyedén.

                                                     Ezüstös fejszesuhanás

                                                     játszik a nyárfa levelén.

 

                                                     A semmi ágán ül szívem,

                                                     kis teste hangtalan vacog,

                                                     köréje gyűlnek szelíden

                                                     s nézik, nézik a csillagok.

 

                                                              

 

                                                                  Nagy László

                                                                / 1925 – 1978 /

                                                                  

 

              Láttam, mert láthattam költőket tündökölni és meghanyatlani. Láttam őket világlapok első oldalán, filmen, találkozókon, láttam őket roncstelepek Orfeuszaként elsodródni. Némelyikük, mint később kiderült, attól volt nagy, sikeres és hódoltató, hogy a hazája is nagy volt. Hosszúak és izgalmasak voltak országának az útjai, bejárhatatlanok a városai, a folyói, s a vörösréz tornyok fölé óceáni hab röpült. Egyszóval már a nagyarányúság látszatát keltették.

              És közben láttam, mert láthattam Nagy László földi vonulását. Lenyűgöző háttér nélkül, és kellékek nélkül. Egyik kőtől a másikig,, a mécslángtól a tulipánig, a tulipántól a Saturnus –tüzekig és tovább. Hol közelebbről, hol távolabbról azt az utat, amelyen a gyerekhangra és a suhanchangra írt mondókáktól eljutott a világot magukba fogadó  és átrendező mítoszi nagy versekig: A Zöld Angyalig, a Menyegzőig.

              Volt életének egyetlen pillanata, amikor engedve a csábításnak, ő vonatozott a csábítások után.. Csattogva Ady nyomán a „szerelmes városig”. S ekkor a csodák visszafelé kezdtek megtörténni vele. A francia liliom csípni kezdi, mintha vadcsalán volna. Az imádat, a fény, a a művészetek, az európaiság jelképes városából szökve menekül haza. Haza, haza, „ a napkeleti képzeletbe, a Tisza rohadó-almás partjáig, s tovább, hol gyémánt éggel pakolja magát”. Hátrál az őserdő, kuncoghattak egymás között a szökés szemtanúi. Ha közelébe férkőzhettek volna, talán még bélyeget is ütnek a homlokára: Európa helyett ismét a vidékiesség, a barbárság! Hát igen, az embert így is meg lehet csúfolni! Illenék végre fölírni a jegyzetfüzetbe, hogy Nagy László ösztönös visszafordulása ugyanolyan történelmi pillanat volt, mint Ady nyugati szökése annak idején.

              Ha Picasso Guernicája a második világháborús emberiség mitikus arcképe, akkor a Menyegző a háború utáni emberiségé. Sajnáltam, hogy ezt az igazságot ott a teremben egyedül csak én tudhattam. Ezt is meg a többit is, ami Nagy László nevét körüllángolja. Mondtam a sorokat csukott szájjal:

                                                 nem kivégző szakasz, ó nem, csak megörökítnek

                                                 s hiába ez a menyegző, menyegző a hátunk mögött.

              Mondtam, mint aki abban reménykedik, hogy láthatóvá válnak a szavak, és ezen szóra, a hitre és emberi tisztességre kiéhezett földön elkezd növekedni azok száma, akiknek” ha még lesz emberi arcuk egyáltalán, akkor csókolom őket. Emberi szellemük ha lesz, tudatom, üzenem: csak ennyit tehettem értük” – mondotta búcsúzásul a próféta költő.

                                                                         Csoóri Sándor írásának átdolgozása

 

                                                      Ki viszi át a szerelmet?

 

                                                    Létem ha végleg lemerült

                                                    ki imád tücsök-hegedűt?

                                                    Lángot ki lehel deres ágra?

                                                    Ki feszül föl a szivárványra?

                                                    Lágy hantú mezővé a szikla-

                                                    csípőket ki öleli sírva?

                                                    Ki becéz falban megeredt

                                                    hajakat, verőereket?

                                                    S dúlt hiteknek kicsoda állít

                                                    káromkodásból katedrálist?

                                                    Létem ha végleg lemerült,

                                                    ki rettenti a keselyűt!

                                                    S ki viszi át fogában tartva

                                                    a Szerelmet a túlsó partra?

                                                     

                                                                         

 

 

                                       MIFÉLE RINGYÓK FOGSÁGÁBA ESTÉL?

 

              Most, hogy végére értünk a klasszikus magyar irodalomnak, válaszoljuk meg a kérdést! Balassi Bálinttól József Attiláig, tehát évszázadokon át. Az ma már vitathatatlan, hogy a magyar irodalom, elsősorban a líra, a világirodalom legnagyobb gyöngyszeme. Vajon mi az oka ennek a kényszerítő, szinte tengermélyi, történelmi kagylónak, amely ezt megteremtette?

              Vegyük sorra!

              Balassi Bálint: Török és Habsburg megszállás, mindennapos készenlét a váratlan halálra - két pogány közt. Erdélyi, bécsi futó szerelmek, lengyelországi száműzetés és kisemmizettség. Reménytelen, beteljesületlen szerelem a vagyonra éhes Losonczy Anna iránt. Erőszakos birtokszerzés rokon házassággal.  Végvári vitézség, és méltó halál Esztergom alatt - Jézus nevéért. Negyven évesen.

 

                                                     

                                                        TÖRTÉNELMI EPIZÓDOK                                                 

                  

 

 

                   Íme egy boldogság – ok! „Négy éve várok erre a pillanatra” – mondta az önkéntes ítéletvégrehajtó, a texasi Woods főtörzsőrmester, amikor átvette a kivégzéshez előkészített, legalább tíz csomós kötelet. Göring köteléért 25 ezer dollárt ajánlott egy élelmes amerikai üzletember.

                   De nagy üzletet csinált ebből a kötélverőtől kezdve a bíróság minden tagja, az újságírók hada, a tanúk hosszú sora, és végül a hóhér maga. A Nürnbergi perről van szó, amely igazságot kívánt szolgáltatni a hat évig meggyötört világnak, a második háború ötven millió áldozatának.

                   A közel egy évig tartó eljárás tanúinak hosszú sora bizonyította a náci főbűnösök rémtetteit a koncentrációs táborokban és azokon kívül.

                   Hallgassunk bele az egyik Szovjetunióból érkezett tanú vallomásába! A katyni vérengzésről kérdezik, amely a lengyelek számára különösen fájdalmas volt.

                   Ügyész: Tud-e Ön valamit a Szmolenszk környéki lengyel hadifoglyok további sorsáról?

                   Bezilevszkij: Menysagin / Szmolenszk polgármestere a megszállás alatt / egy ízben azt mondta nekem velük kapcsolatban, hogy a németek a megsemmisítésüket tervezik.

                   Ügyész: Későbbi beszélgetéseik során nem tértek többé vissza erre a témára?

                   Bazilevszkij: De igen. Körülbelül két héttel később még egyszer szóba került köztünk a téma. Megkérdeztem Menysaint, mi történt végül is a lengyel hadifoglyokkal? Először nem akart felelni, de miután újra megkérdeztem, ezt válaszolta: „Azoknak végük van. Von Schwetz / a szmolenszki terület német parancsnoka / elmondta nekem, hogy valahol a környéken, nem messze Szmolenszktől agyonlőtték őket.

                   A hallgatóság soraiban felzúg a felháborodás moraja, pedig még egy utolsó tanú, Prozorovszkij professzor, törvényszéki orvos-szakértő kihallgatása hátra van.

                   Ügyész: Talált Ön patronokat és patronhüvelyeket a holttestek orvosi vizsgálatánál?

                   Prozorovszkij: a lengyel tisztek halálának oka: tarkólövés. A sírok kibontásánál német gyártmányú patronokat és kilőtt patronhüvelyeket találtunk. A hüvelyek alján ez a jelzés volt olvasható:”GECO”.

                   Ez pedig köztudomásúan a durlauchi Genschow fegyvergyár nemzetközileg elismert védjegye. A katyni tömeggyilkosságról tehát kétségtelen bizonyossággal kiderült:”Made in Germany”. / szolid fahumorral /

                  Csakhogy ez merő hazugság volt, öcsém! Amikor a németek megszállták a Szovjetunió területnek ezt a részét, nemzetközi bizottságot küldtek a bűntett helyszínére. Köztük a magyar László Gyulát. Ennek tagjai bebizonyították, éppen a patronok segítségével, hogy ezt a gazságot szovjet katonák hajtották végre, tehát: „Made in CCCP”.

                   Egyetlen ilyen hazugság elég, hogy megingassa a többi vallomás igazságát. Ezért kételkednek sokan a gázkamrák működtetésében. A racionális németek ezt nem tehették.

                   És ahogy az idő múlik, egyre többen úgy vélik, a vádlottak padsoraiban kellett volna ülnie mindkét fél politikai és katonai vezetőinek. Én is úgy gondolom, hogy nincs megbocsátható vagy megbocsáthatatlan gyilkosság, ha mindkét felet hullahegyek vádolják. 

                  

                                                                          +

                       

                              A magyar történelem folyamán igen különös sorsú személyiségek jelennek meg a közélet színpadán. Voltak olyanok, akiket manapság már hősként ünnepelünk, és voltak olyanok, akiket ritkán hoz szóba a történelmi emlékezet, mert a magyar jövő kerékkötői voltak. Ezért, és pontosan ezért az ő sorsuk is tragikusan alakult.

                   Gróf Mailáth János például, aki Pesten látta meg a napvilágot, és arisztokratának született. A hozzá hasonlók miatt, akik a halálukat királypártiak és reformellenesek voltak, egyúttal minden változásnak gátat emeltek a felsőtáblán. Gróf Széchenyi Istvánnak, aki elsősorban őket akarta megnyerni az ország-gyógyító reformjainak, keserűen csalódnia kellett.

Ezek nemcsak nyelvükben, de gondolkodásukban, érzéseikben már nem voltak, és később sem lettek magyarokká.

                   Gróf Mailáth János már fiatal korától kezdve a történelemmel foglalkozott, és tanulmányai német nyelven tette közzé. Például A magyarok történetét Bécsben jelentette meg németül, öt kötetben 1828 és 31 között. Tehát a reformkorszak kezdetén. Amikor egy gróf Széchenyi István a Tudományos Akadémiát alapítja, ő, ki tudja milyen külső vagy belső indíttatásból, német nyelvre fordítja a magyar mondákat és meséket.

                 Németül ír magyar nyelvtant. A negyvenes években a Pesti Hírlappal párhuzamosan Nemzeti Újságot indít, természetesen Bécs támogatásával. Országgyűlési és történetírói szerepéről így szólt a kortársak ítélete:” Sokat szónokolt, de beszédeinek nem volt hatása, mert azon anyagi érdek szólt belőle, melyért szavát különféle irányokban lekötötte.

                 Gyakran kérkedett írói működésével, de a német nyelven írt magyarok történelméért, amelyben a kormány kegyét keresve, igazságtalan volt hazája iránt, és sok bűnt követett el nemzete és a történeti hűség ellen, méltán megrovatott. Különösen azon rágalmakat lobbantják szemére, mely szerint gróf Batthyány Lajos miniszterelnököt azzal kívánta terhelni / és így hozzájárult a halálos ítéletéhez is /, hogy az 1848. június 10-ei rendeletet „a császár tudta nélkül töltötte ki Jellasics bán letételével.”

                Talán pénzért, talán megmagyarázhatatlan nemzetgyűlöletből, amelyre manapság is elég példa akad, minden eszközzel népe sorsának jobbra fordulását akadályozta.

                A szabadságharc bukása után, az aradi bosszú tudatában talán rádöbbent tragikus tévedésére, ezért az a németesítő Bach-korszak delén tragikus halállal pusztult.

                1855. január 3-án magához kötve 24 éves lányát, Henrikát, München mellett a starhembergi tóba ölte magát.

                Van ebben a sorsban valami mélyen tragikus. Szembe szállni a nemzet közös akaratával, pénzért olyan politikát szolgálni, amely miatt csak megvetésben, de mennyi megvetésben lehetett része, különösen a tragikus vég után.

                 Talán azt is megbánta, hogy valamikor a világra jött. Az a momentum, hogy hajadon lányát magával vitte a halálba, azt jelzi: a gyerekét nem akarta Mailáth-névvel egy életre megbélyegezni.

                Kádár János, Kun Béla és többiek nevét is megőrzi az emlékezet, de legszívesebben kivetné őket a gondolatok szemétdombjára. Mailáth János tudós volt, értékes ember, mégis közéjük tartozik. Csak arra méltó, igaz testvérem, hogy tanuljunk a sorsából.

                                                                                            

                                                                          +

 

                     

                   Széchenyi István és Deák Ferenc egymás iránt táplált érzéseit egy rövid anekdota híven mutatja be:

                   Az 1839-40. évi országgyűlést lezáró úgynevezett elegyes ülésén Széchenyi István Deák Ferenchez lépett, és megszorítva kezét, így búcsúzott tőle:

                   A te érdemed, hogy az országgyűlés eredmény nélkül el nem oszlott. Isten áldjon meg barátom, őrködj ezentúl is a haza java fölött. Ügyünk vezérlete, hála Istennek kezedben lévén, e búcsúzó szavakat intézem hozzád:” Tu es Petrus, et super hanc petram aedificabo ecclesiam meam.”

                   Krisztus mondja Péternek – válaszolta a szerény Deák.

                   Széchenyi sokat fáradozott, kétségeivel birkózva, a „haza derűletén”, ahogy azt a költő megfogalmazta. De igen nagy utat kellett bejárnia, amíg ez  lett az életcélja. Fiatal korában arisztokrata svihákok között nőtt fel, s a katonai szolgálat lelkesítette a napóleoni háborúk idején. De szerencséjére báró Wesselényi lett a barátja, akitől nemcsak a magyar nyelvet, de népismeretet tanult, miközben együtt járták be a szerencsés sorsú Nyugat- Európát.

                   Tudjuk, hogy sok reformelképzelése volt. Többek között a Tiszát akarta megregulázni:

                   Mondják, hogy midőn Széchenyi megmutatta Paleocapa olasz mérnöknek a rakoncátlan Tisza vizét, az egyre csóválta fejét annak csodálatos kanyargásain, látva, hogy nem egyszer hosszú kerülőút után visszatér a ponthoz, melyet egyszer már rég elhagyott, s ahelyett, hogy egyenes irányba törne, medrét mélyíté, jobbra-balra kalandoz, saját partjait szaggatva.

                   „Ezzel sok baj lesz – mondá a gróf neki -, de végre is pénzzel helyrehozhatjuk, szabályozhatjuk. Nagyobb baj az nálunk, hogy amilyen kanyargós, szeszélyes ez a víz:

épp olyan a magyar természet is, ezt már kissé nehezebb megváltoztatni.”

                   Nemcsak barátjától, de közvetlen kapcsolatból is tanult népismeretet.

                   Hazai utazásai közben, míg lovat váltott egy faluban, sok parasztember odagyülekezett kocsija köré, hogy meglássa azt, aki annyi jót és nagyszerűt hozott létre a hazában. Széchenyi beszédbe ereszkedett velük: azaz ő beszélt nekik, azok pedig hallgatták csendesen.

                   Elmondá a nagy gróf, mennyi földet utazott már be. Járt Angol-, Német-, Franciaországban. Milyen szorgalmasak ott az emberek, mily roppant munkásságot fejtenek ki, mennyit dolgoznak!

                   Célja az volt a nagy hazafinak az elmondottakkal, hogy a munka és dolgosság becsét megismertesse az őt hallgató néppel. Egy percre félbeszakította beszédét, remélvén, hogy valamelyik a parasztok közül fel fog szólalni, és valami olyat mond, hogy ők a dolog, a fáradhatatlan munkásság értékét és szükségességét belátják.

                   De milyen kellemetlen meglepetés érte, amidőn a hallgató parasztok közül az egyik, a külföldiekre utalva, akik olyan sokat dolgoznak, sajnálkozó hangon csak ennyit mondott:

                   „Szegények!”

                   Ilyen lehangoló, egyúttal mosolyra ingerlő hatások érték a lelkes grófot, a „legnagyobb magyart”, miként Kossuth Lajos aposztrofálta. Mégis tervezett, írt, szervezett, és megépült a Lánchíd, gőzösök járták a Dunát, akadémia működött munkássága nyomán.

                   Ilyen emberek születtek ebben a korban, és Jókainak még ma is felróják, hogy különleges nagyságú, romantikus hősöket teremtett a fantáziája. Nem kellett azokat a fantáziában keresni, ott éltek körülötte a mindennapokban.

 

                                                                          +

                                                      

                   1848-ban a külföldön állomásozó huszárezredeket proklamációkkal hívták szülőföldjük megsegítésére.

                   Egy ilyen proklamáció a legregényesebb utakon jutott az illetők kezébe. A küldött néha az öltönye gombjába rejtette, máskor a csizmája talpában vitte be azokat. Elment a csapházakba, hova a huszárok jártak. Egy-egy szivar takarójában átadta nekik, és azzal eltűnt.

                   A huszárok közül sokan nem tudtak olvasni, ezért a kapott iratot elvitték az őrmesterüknek, az felolvasta nekik. És aztán mindég összejártak az őrmester szobájába, nagy figyelmesen hallgatva. És ismét elolvastatták maguknak az iratot, megtanulták könyv nélkül.

Senki sem tudott róla semmit.

                   És azután elkezdtek betegeskedni. Senki sem tudta, mi bajuk. Sokan lefeküdtek, szívfájásról panaszkodott valamennyi. Sok el is halt bele.

                   A haldokló csak azt mondta még akkor is:”Haza, haza, eresszenek haza!” S ha akkor megígérték neki, hogy elbocsátják, másnap már fölkelt, semmi baja sem volt.

                   A kapitány kérdezte a tábori orvostól, hogy mi lelte katonáit. Sie haben das Heimveh. Honvágyuk van – felelte az szárazon.

                   A kapitány kinevette.

                   Egy reggel a kapitány éppen esküvőre akart menni menyasszonyával. Szép, lengyel hölgy volt a mátkája. Ős lengyel család ivadéka, gazdag és szellemdús.

                   Egy óra múlva a kapitány neje lett volna, már a kezét fogta az. Ekkor hozzák hírül neki, hogy a vezénylete alatt álló huszárság felkerekedett, és tömegestül Magyarország felé tart.

                   Csak egy pillanatra! – szólt a kapitány menyasszonyának. Hirtelen lóra ugorva nyargalt elsiető huszárjai után. Egy folyam partjánál utolérte őket, és vissza akarta téríteni.

De a huszárok megragadták a lova zabláját, és ahelyett, hogy vele mentek volna, őt is magukkal vitték. Beleugrattak a folyamba, keresztülúsztattak rajta, és beértek Magyarországra.

                   Az „egy pillanatra” elhagyott menyasszony hiába sóhajt vőlegénye után. Azóta két év telt el. És a vőlegény elméjétől megfosztottan ül az őrültekházában. Búsan ismételve a szavakat maga elé:”Csak egy pillanatra”. Ez a férfi, ez a volt vőlegény LENKEI JÁNOS. A Württemberg-huszárok századosa, aki századát 1848 októberében bravúros fegyverténnyel kivágta a Galíciában állomásozó katonaság gyűrűjéből. Századát hazavezette, s végig küzdötte velük a szabadságharcot.

                    Világos után az aradi vértanúk perének egyik vádlottja lett, de mert megőrült, az eljárást megszűntették ellene Bűnéért halálra ítélték, és bomlott elmével halt meg Aradon már 1850-ben. / Jókai Mór nyomán /

                   Tömörkény Istvánnak is van egy elbeszélése a Boszniában szolgálatot teljesítő parasztkatonáról, akinek olyan nehéz volt szíve a honvágytól. Bele kellett lőnie, hogy megszabaduljon a súlyától.

                   Valóban gyógyíthatatlan betegség a honvágy, Lacikám, tanúsíthatom. Engem csak Kalocsára küldtek „száműzetésbe”, de majdnem belepusztultam. A második év elején éreztem leginkább elveszettnek magam. De hiába könyörögtem, hogy mentsenek haza, maradnom kellett. A testem is, a lelkem is tiltakozott a kollégiumtól. Bizonyosan megnyomorította az egyéniségemet. Ki tudja, milyen felnőtté váltam volna a „szabad levegőn”, amelyhez kisgyerekként hozzászoktam?

                   A honvágynál csak egyetlen súlyosabb lelki betegség van: a hazaszeretet. Súlyos

 szövődménye a honvágynak, és ebbe még többen halnak bele. Erre végképp nincs orvosság.

 

                                                                          +

                                                           

 

                   A magyar népből alakult honvédsereg szellemre és jellemre nézve minden egyéb európai ismert hadseregtől elütő, oly sajátos és eredeti volt, hogy azt a hadi események száraz előadásából kellően fölismerni teljes lehetetlen

                   Már a 48 előtti császári hadseregben általános volt a meggyőződés, hogy magyar ezredekben tisztként szolgálni – valami oly rendkívüli gyönyör, mit a világ semmiféle seregében, még a franciában sem találhatni föl.

                   Először: vitézebb csapatban szolgálni mindig háládatosabb, úgy az előmenetel, mint a biztonság szempontjából. Mert nincs rá eset, hogy a tiszt bátrabb lehessen, mint a legénység. Oly sereget, melyben a legénységnek is ambíciója a vitézség, még lehet találni; de a magyar katonának, sőt mi több, az egyszerű pórnak legfőbb, legszentebb ambíciója a vitézség.

                   Szégyennek tartja a lopást, a rablást, a csalást. De legnagyobb gyalázatnak, erkölcsi halálnak tartja a gyávaságot. Ilyen legénységnek csak jó tisztek, ügyes vezérek kellenek, hogy vele csodákat műveljenek.

                   Azonban hősies, vitéz sereg az angol, a francia s több más nemzetbeli is. A vitézség a legfőbb tulajdona egy csapatnak, és így a magyarnak is, de nem csupán e fő erény az, ami e seregbeni életet oly rendkívül vonzóvá, kedveltté teszi.

                   Az ama törhetetlen vidámság, derült hangulat s a dévaj tréfálkozásra, mondhatni, gyermekded csintalanságokra való leírhatatlan hajlam, mely a magyar katonát a legveszélyesebb, legkétségbeejtőbb helyzetekben, a legkínosabb, legsanyarúbb viszontagságokban soha el nem hagyja.

                   Ebben, azt hiszem, a magyar katona egyetlen, páratlan a világon. És e tulajdonsága különösen a 48-as hadseregben kulminált, aminek több oka volt. Egyik, hogy e sereg meg volt győződve, miszerint legsajátabb érdekeiért harcol. Másik, hogy vezénylete tisztán nemzeti volt, végre, hogy a legfiatalabb a 19 éves korosztályból, tehát úgyszólván gyermekekből állott. Mert nota bene a sorozás a 19. éven kezdődött ugyan, hanem azért nagy volt azok száma, kik 15-16 éves koruk dacára önként beállottak.

                                                                         +

 

                   De miért kellett ide gyorsan fölvonulni?

                   Délvidéki S. Attila: Lángoló temetők – fejezetek a rácjárások történetéből című magánkiadványából:                  

                   A XXI. században már minden szakkavatott történésznek tudnia kellene, hogy a történetírás egyik alapelve, hogy tilos a kortényezők visszavetítése a jelenből. A kunokat sem emlegethetjük a mai nevükön oguzoknak vagy gagauzoknak, a jászokat sem oszétoknak. Így a rác, oláh, tót sem nevezhető a XVIII- XIX. században vagy korábban szerbnek, románnak, szlováknak, egyszerűen, mert nem ez volt a nevük. A délszláv történetírásban is a kornak megfelelően nevezik Magyarországot, igen helytállóan, egészen a XIX. századig Ugarskának – de akkor a magyar népet is ugornak kellene – s  csak ezt követően Madarskának. Szó sincs itt mellékzöngékről. Az én esetemben már azért sem lehetséges, mert jómagam rác nemzetűség és származású lévén, a legszorosabb érzelmi közösséget vállalok e néppel.

              Nem tudom, van-e annyi könny a világon, amennyit elég lenne elsírni azoknak a magyar kisgyerekeknek az emlékére, akiket úgy öltek meg 1848 júliusában az aknamunkájukat magyar oldalon kifejtő áruló osztrák katonatisztek segítségével Bácsszenttamáson /Ma: Szenttamás/ a városkát megszálló, úgynevezett „rácvédő” lázadók, hogy feldobálták a levegőbe, és szuronyuk hegyével kapkodták őket össze. A nőket megerőszakolták, az arcukat körülvagdalták és letépték.

               „A térség rác nemzetiségű szülöttje, a fizetett kémek jelentéseire is támaszkodó Zákó István 1848-as képviselő „biztos magánértesülései szerint” csak a kikarózott emberfejek száma 1500-ra ment.. A szerző aprólékos mérlegelés után mintegy kétezerre becsüli a halálra kínzott fegyvertelen szenttamási emberek, édesanyák és kigyermekek számát. Tiszaföldvár/ma Bácsföldvár/ magyarságát ugyancsak legyilkolják három nap múlva. Az áldozatok maradványait mindmáig az óbecsei út mellett látható hatalmas csonthalomban találjuk összedobálva, aminek fényképét a kötet borítója is megörökíti.

                   Történetírásunk azóta sem dolgozta föl a tárgyat: ha eltekintünk a földvári templomban gúlába rakott magyar gyermekfejeknek itt-ott olvasható esetétől, ami még ma is gyakran összemosódik a később lemészárolt zentai magyarok koponyhegyeivel, tulajdonképpen mindkét magyarirtásról e kötetben olvashatunk először.”

                   Bácsszenttamás és Tiszaföldvár rettenete megimétlődött egész Dél – Magyarországgal 1849 februárjában. Sztratimirovics szabad kezet kapó fegyveresei alapos tisztogatásba kezdtek az Al-Dunától Kaponyáig és Zemtáig, ahol 1849 februárjában 2000 – 2800 magyart mészároltak le.

                   Persze mindennek megvolt az előzménye: a szerbek betelepülése a Kárpát – medencébe. „ Az első rác telepesek mégis a magyar időszakban, de csak a XIII. század végén jelentek meg itt, a magyar központi hatalom összeomlása idején.

                   A véres dél-alföldi lakosságcserére építkező török kor valójában rác kor,”rácvilág” és a rác uralom is volt. Kétszáz éves háború volt ez, melynek során a magyar nép háromnegyede. A lófarkas zászlók árnyékában aztán számtalan további rácjárás zajlott le a magyar alföldön. Azt kell tudnunk, hogy a Budáig és Balatonig hatoló szultáni csapatok hátában mindenhol megjelentek a mozlim hitű rác adószedők, hivatalnokok és pasák, az egyszerű népet irtó-elhurcoló rác hullavadászok /martalócok/, és a kiirtott lakosság helyébe lépő rácság is.

 

                                                                                +

 

                   A bánsági harctér volt azonkívül a legkegyetlenebb. Egyik az, hogy itt ellenséges indulatú nép között voltunk, míg a felsőtáborbeli honvéd  jó puha cipót, lelkes házigazdát kapott, mi ehelyett kővel, méreggel, alattomból ellőtt golyóval találkoztunk.

                   Aztán a rendes hadsereg habár durván, de mégiscsak fogolyként bánt a sebesültekkel vagy elfogottakkal. Itt azonban hallatlan kínzások közt végezték ki a foglyul esett honvédet. Példának okáért: fölmetszették az élő honvéd hasát, szalmát tettek belé, s azt meggyújtották. Egyiknek a lábát térdig megnyúzták, aztán nyúzott lábainál fogva a napra kiakasztották. Másokat elevenen eltemettek. Mondhatnék még többet, de elég ebből ennyi is.

                   Mi történt Szenttamás bevételekor? „E községben 4000 határőr és néhány száz szervián őrködött. Perczel öt zászlóaljjal és négyszáz szegedi önkéntessel Földváry Sándor vezetése alatt, három üteg ágyúval támadta meg a helyet. Az elfoglalt sáncokra Földváry tűzte ki a zászlót. Az őrségből a csatornába és a Krivája mocsarába sokan vesztek el. A lángok elől a tábori kunyhókba kúszott nőket és gyermekeket gróf Batthyány Kázmér és más tisztek vették oltalmukba. Veszteségünk 200 ember. A szerb őrségből 2000 elveszett vagy megsebesült, 2000 fogságba esett 1849. április 3-án.”

                    Miért csodálkoznánk, kedves öcsém, a közülük származó tisztességes Damjanich megvetésén: „Ti kutyák!

                    Én most elmegyek, de mondom nektek, békében maradjatok. Különben ismét visszajövök, s mindnyájatokat kiirtalak a föld színéről. S hogy egyetlenegy ember se maradjon gonosz fajunkból, az utolsó rác sírján én is golyót röpítek agyamba. DAMJANICH

 

Versec, 1849. január 16.                                            

                                                                          +                                                           

 

                   Az iszonyú brutalitás, amelyre a velünk szomszédos népek a fegyvertelen magyarok ellen képesek voltak, többször előfordult a szabadságharc folyamán.

                   „1849. március 23-án Gál László ezredes a szerbek makacs ellenállását legyőzve Zenta város ura lett. E népes város magyar lakosaiból alig maradt 400 életben a szerbek bevonulásakor 2000-nél több magyar vérzett el iszonyú kínzások közt. Az élő fákra kötöttek alá tüzet gyújtottak, s akik életben maradtak, azokat 40-50 botütéssel kínozták Trifkovics őrnagy a magyarokat 50-60-as csoportokban lövette agyon, és ezek fejeit, az arra kényszerített magyarok által vágatta le. Ezekkel a Szent Háromság oszlopát akarta körülrakatni. A kirabolt katolikus templom előtti feszületre is akasztatott. Ez az őrnagy számos fiút férfiasságától fosztatott meg. A nőket a legcégéresebben tette a baromiság áldozatává és nyomorékká. Ilyen kegyetlenségeket a zentai szerb lakosok is követtek el.”

                                                                                +

                   Az erdélyi magyaroknak hasonló sors jutott. Nagyszebenben ez történt:

                   A mussini papból alprefektussá lett Prodan január 8-án este 10 ezer románnal jelent meg a város előtt, s annak feladását kívánta. Ő nemcsak bántatlansága felől biztosította a várost, hanem azt is megígérte, hogy nem fog bevonulni.

                   De éji 11 órakor Axente prefektus Csombord felől megrohanta a várost, kihez némi ellenkezés után Prodan csoportja is csatlakozott. A lakosokat puskalövésekkel riasztották fel álmukból, s ekkor a város főutcáját lángok borították el. A románok irgalom nélkül raboltak, gyilkoltak, pusztítottak.

                   Török Dániel ügyvéd elevenen megsüttetett.  Egy nyolcvan éves öreg az utcákon végighurcoltatva, válogatott kínzások között végeztetett ki. Mintegy ötven, részben viselős nő, a templomban keresett menedéket, de ide is betörtek. A pap templomi öltönyben ment eléjük, de őt is fölnégyelték.  A nők közül többeknek hasát fölmetszették, s méhök gyümölcsét nyársra húzva sütötték meg.

                   Az erdőbe menekült lakosok közül a 15 foknyi hidegben többen megfagytak. Alig maradt ment a lángoktól 30 ház. De legnagyobb veszteség a református kollégium gyűjteményét érte. A 30 ezer  darabból álló könyvtárt , a nagybecsű kézirat-, gazdag érem-, s ásványgyűjteményt elrabolták vagy fölégették.

                   Ez január11-ig tartott, midőn mentőcsapat érkezett Tordáról, melynek hírére a vértől és bortól megrészegült románok a város füstölgő omladékai közül szétfutottak.”

Költészetünk: minden magyarságáért meghalt ember Walhallája.

                                                                      

                                                                     +

              

                          

                 

                   Magam sem tudtam, pedig Istenem, mennyi hasznos és haszontalan könyvet átlapoztam az elmúlt hatvan évben, hogy Széchenyi Istvánnak volt egy Üdvlelde című műve, amely 1843-ban jelent meg. Még az gonosz kommunista jegyzet is hallgatott róla, persze ma már tudom, hogy megvolt az oka.

                   Mert miről értekezett benne a „legnagyobb magyar?” Széchenyit régen foglalkoztatta a gondolat, hogy az érdemes honfiak emléke megörökíttessék. Nézetét erről a korábban megjelent Világban így fejezte ki:”Miképp becsüljük elhunyt hazánk fiát? Van-e a hazában csak egy nevezetes emlék, mely századok viharaival megvívhatna, s valami megdicsőült, de emlékezetünkből számkivetettnek hamvain méltán emelkednék fel, s az élőket nemes pályát futni serkentené? Pedig voltak nekünk sok nagy embereink; de mindeddig semmi országos jelek, dicsőségre emlékeztető jelek nem látszanak.”

                   A gróf a naplójában megörökíti, először 1842. május 14-én, hogy mostohafiával, Zichy Henrikkel a budai hegyekben keresett helyt a Walhallának. Azoknak, akik azzal vádolták, hogy a bajor királyt utánozná, ki közel Regensburghoz a Duna partján nagy költséggel nagyszerű Walhallát állított. Válaszában elmondja, hogy ez az eszme akkor fogalmazódott meg a lelkében, amikor Görögországban járt. Ahogy írja: „Azóta, hogy Ilion omladékai körül, meg a dicső Marathon csataterén, és a hős Spárta virányán járkáltam.” Munkáját így fejezte be: Soha sem fogok sóvárogni más földi jutalom után, mint hazámfiainak egy kis méltánylatáért.”

                  1841. december 15-én kelt végrendeletében: ”Ha érdemesnek  találna egykor a nemzet, ám legyen a Walhallában földi nyughelyem, de csak azon föltétel alatt, ha hitvesemet szintén beveszi és mellém fekteti.” A nagy emberismerő gróf Széchenyi István nejét, a sokszor ünnepelt Seilern Crescentia grófnőt, ily magasra helyezte. Ami a hölgy magasztos erényeinek legdicsőbb bizonyítványa - jegyzi meg a krónikás.

                   A nemzet mauzóleumot épített a tiszteletére, amelyben együtt pihen a feleségével.

                   Szabó Dezsőnek is volt ehhez hasonló kérése. Szerette volna, ha a testét a város feletti Gellért-hegyen temették volna el. Annyi mindenesetre megvalósult a vágyálmából, hogy a „konok magyar” fekete márványszobra, Szervátiusz Tibor alkotása, lenéz a fővárosra.

                   Az mindenesetre elgondolkodtató, hogy a franciák Pantheont emeltek Napóleonnak és a többi „leon”-nak. Már úgy értem, hogy a francia nemzet oroszlánjainak: Rousseau-nak, Voltaire-nek, Dantonnak, és sok-sok hozzájuk hasonló erkölcsromboló mészároslegénynek, akik megteremtették a számukra a Gloire-t. Saját dicsőségüket ünneplik július 14-én, pedig nincs olyan tisztességes történelem-elemzés vagy irodalomkönyv, amelyik nem minősíti ezeket a figurákat az emberi faj szégyenének. Kisstílű fajankóknak, tömeggyilkosoknak.

                    Napóleon, Hitler, Sztálin, Truman a pokol valamelyik elviselhetetlen bugyrában, egy vérrel telt hatalmas üstben, mosogatják le egymásról a lemoshatatlan vérfoltokat. Közben állandóan azt kell hajtogatniuk, amit Shakespeare Machbetjében a vészbanyák:

 

                                                               Új találkánk vészjele.

                                                               Zápor lesz? Vagy ég tüze?

                                                               Az, hogy a tánc véget ér.

                                                               S győz, vagy bukik a vezér.

                                                               Szép a rút és rút a szép:

                                                               Sicc, mocsokba, ködbe szét!

 

                   Én sokkal kevesebbet kérek! Hamvasszanak el, és testem miniatűr hamuszemcséit szórja szét a szél valahol az ország fölött. De ne a piszkos vizű Duna fölött, mert még halálom után sem akarom illegálisan elhagyni ezt az országot.                

                                                                                     

 

                                                                          +

               

                   Mindig bosszantott, ha valakit az irodalom művelői közül méltatlanul magas polcra emelnek. Sohasem értettem, hogy például a Candide szerzője, miként szerezhetett magának barátokat az európai uralkodók közül. Magát a művet ocsmányságnak tartom, és véletlenül sem engedném egy civilizált országban megjelentetni. Annyi ostobaságot összehordani, egy számára ismeretlen nemzetet, amelyik akkoriban is a török ellen folyamatos harcban állt a szabadságáért, a bolgárt, ennyire megalázni, erkölcstelen magatartás volt.

                   No, de madarat tolláról, embert barátjáról – szól a népi igazságunk. Ki volt, aki az európai uralkodók közül szívesen levelezett ezzel a testi és szellemi gnómmal? Például II. Katalin, orosz cárnő. Ez a nőszemély Keresztély Ágost anhartzerbsti herceg lánya volt. 1745-ben feleségül ment III. Péter cárhoz, aki jól bevásárolt vele. Életrajzírója ironikusan megjegyzi, hogy ügyesen alkalmazkodott az orosz viszonyokhoz, és az egész udvari arisztokrácia rokonszenvét megnyerte magának és üdvöskéinek, a francia felvilágosodás gondolkodóinak.

                   Ennek tudatában döbbentem rá, hogy miért kell olyan hosszú francia társalgást olvasnia annak, aki Tolsztoj remekművét, a Háború és békét meg akarja ismerni. Az orosz arisztokrácia szalonjaiban csak franciául folyt a szó, mert II. Katalin uralkodása idején ez lett a divat. Az arisztokrácia pedig, tisztelet a kivételnek, mindig majmolta az uralkodói ízlést nálunk is.

                   Ki volt hát ez a felvilágosult orosz uralkodó? Erzsébet cárné halála után kegyenceinek, az Orlov-testvéreknek a segítségével a saját felséges férjét elfogatta, majd miután a szerencsétlent simán eltették láb alól, azaz cár meggyilkolása után /1762-96/ elfoglalhatta a trónt. Jöhetett a francia felvilágosodás vakító fénye! Franciául levelez szíve csücskével, a hatalmas szellemű Voltaire-ral, akivel nagyjából azonos nézeteket vallott a morálról. De leveleket váltott Diderot-val, D’Alambert-rel is. Ez volt az Európa felé mutatott arca.

                    A felvilágosult abszolutizmus gyakorlatával szemben, / bár ebből II. Józseftől a magyarok nem kértek / mert ennek bevezetését kellett volna egy hívő volteriánusnak szorgalmaznia, a szerencsétlen orosz muzsikot a legkegyetlenebb földesúri kizsákmányolásnak szolgáltatta ki. Nem véletlen, hogy a nevéhez fűződik a Pugacsov - féle parasztfelkelés brutális leverése is. Erről érdemes elolvasni A kapitány lánya című Puskin-kisregényt.

                   Külpolitikája felvilágosultságának köszönhetően részt vett Lengyelország felosztásában, majd kétszer is a lengyel felkelések / 1792 és 1795 / vérbefojtásában. Ezzel hosszú időre bekebelezte nemcsak Litvániát, de a szerencsétlen Lengyelország nagyobbik részét. Igaz, hogy ekkor már a felvilágosodás őshazájában „állt a bál”. A megvezetett francia tömegek egymást gyilkolták, és a történelem rejtett színpadán már próbálgatta szerepét Napóleon polgártárs. Ő sem elégszik meg egy egyszerű konzuli címmel, 1904-ben császárrá koronázza magát, és mit ad Isten, miután Austerlitznél, Friedlandnál legyőzi az orosz seregeket, baráti látogatásra 1812-ben Oroszországba is elvetődik.

                    A szerencsétlen lengyelek egy emberként indulnak a hatalmas sereggel, hogy  hősiességükért majd a császár kezéből megkaphassák jutalmukat, az áhított: függetlenséget. Ott véreznek Borogyinónál, majd, szinte mindegy szálig, elvesznek a visszavonulás hosszú országútján a gyilkos orosz hidegben és az éhségtől.

                   Napóleon a felvilágosodás gyermeke, a „forradalom anyácska” szülte őt is. A forradalom szörnyűségeit pedig /„vigyázó szemetek Párizsra vessétek!/ az enciklopédisták. Közöttük az orosz cárnő nihilista és távoli kegyence, Voltaire.

 

                                                                          +

                

                   A magyarok „kedvence” I. Miklós cár volt, akinek sokat köszönhetünk. Nekünk igencsak megvolt az elítélő véleményünk róla a szabadságharc eltiprása miatt. De milyennek látta a legnagyobb orosz író, Lev Tolsztoj 1852-ben? Néhány részlet a Hadzsi Muratból:

                   „Hangulatának oka fáradtság volt; fáradságának oka pedig az, hogy előző este álarcosbálon volt, és rendes szokása szerint tollbokrétás, lovas gárdista kalpagjában a közönség közé vegyülve – amelynek egy része közelébe tódult, más része pedig félénken visszahúzódott hatalmas, magabiztos alakja elől – ismét összetalálkozott azzal az álarcos hölggyel, aki az utolsó maszkabálon hófehér bőrével, gyönyörű alakjával, gyengéd hangjával felébresztette szenilis érzékiségét. Majd eltűnt előle, miután megígérte, hogy a legközelebbi maszkabálon megint találkozik vele. Tegnap este aztán odalépett hozzá, és Miklós már nem engedte el maga mellől. Bevezette az e célra készen tartott páholyba, ahol egyedül maradhatott választott hölgyével.”

                                                                      +

                   „Noha későn aludt el, pontosan nyolc órakor felkelt, elvégezte szokásos reggeli mosakodását, jéggel végigdörzsöltette hatalmas, hájas testét, azután imádkozott. Ledarálta megszokott, gyermekkora óta naponta felmondott imádságait, az Üdvözlégyet, Hiszekegyet, Miatyánkot, anélkül, hogy a szavaknak a legcsekélyebb jelentőséget is tulajdonította volna.”

                                                                       +

                   „Bizony, mi lenne nélkülem Oroszország? – mondta hangosan, mivel ismét ébredező elégedetlenség közeledtét érezte. „Bizony, hova lenne nélkülem nemcsak maga Oroszország, de egész Európa? Sógorára a porosz királyra gondolt, gyengeségére és ostobaságára, és fejét csóválta.”

                                                                        +

                   „Állandóan hangoztatta baráti érzelmeit sógora iránt, szükségesnek tartotta, hogy minden eshetőségre felkészülve csapatokat vonjon össze a porosz határon. Ezekre a csapatokra szükség lehet abban az esetben is, ha a porosz nép esetleg fellázadna – Miklós mindenütt állandó készenlétet sejtett a lázadásra -, és sógora trónjának megszilárdítására kellene küldeni őket, mint ahogyan csapatokat küldött Ausztria segítségére is a magyarok ellen.”

                                                                        +

 / Egy idegbeteg fiatalemberről van szó, aki tollával könnyen megsebesítette professzorát. /

                   „Hogy hívják? – kérdezte Miklós.

                   „Brzezowski.”

                   „Lengyel?”

                   „Igen, lengyel származású és katolikus – válaszolta Csernyisev.

                   „Miklós arca elborult. Sok rosszat tett a lengyelekkel. Gonoszsága indoklásául azt a meggyőződést kellett ébren tartania önmagában, hogy a lengyelek valamennyien aljas gonosztevők. Miklós annak tartotta és gyűlölte őket. Gyűlölete arányban állott az igazságtalansággal, amellyel sújtotta őket:

                   „Halálbüntetést érdemel. Azonban, hála istennek, a halálbüntetés nálunk ismeretlen. És nem az én feladatom, hogy bevezessem. Vesszőfutás tizenkétszer ezer ember között.

          Miklós – kanyarintotta alá mesterkélt, túlméretezett kacskaringójú aláírását.

                   Miklós jól tudta, hogy tizenkétezer vesszőcsapás nemcsak biztos, gyötrő halált jelent, hanem méghozzá fölösleges kegyetlenkedést is, hiszen ötezer vesszőcsapás elegendő, hogy megölje a legerősebb embert is.”

                   Ilyen uralkodó-szörnyek miatt vérzett el a magyarok szabadsága.

 

                                                                          +

 

                   Az előző levelemben Lev Tolsztoj bemutatta neked, azt az uralkodót, aki elütött bennünket a Habsburgok felett aratott végső és vérünkkel kiérdemelt győzelmünktől.

                   Most szemtanúk elbeszélése alapján bemutatom neked a dicsőséges tavaszi hadjáratunk Isaszegnél aratott legfényesebb és legvéresebb győzelmét.

                   1849. április 6-án megint csak egyenlő erők állnak egymással szemben. Ez a csata a tavaszi hadjárat első szakaszának megkoronázása a csapataink megítélése szerint jó előjellel indult. Az előrenyomuló III. magyar hadtest és az ellenfél, az osztrák Schlik-hadtest harcvonala közt egy eltévedt húsvéti bárány kóborol ezen a nagypénteki napon.

                   A hadsorok egy pillanatra elnémulnak, úgy figyelik, mi történik most. A bárány felbéget és a magyar harcvonal felé menekül. „Jó jel, győzni fogunk – szakad fel a kiáltás a honvédek torkából. És megindul a támadás itt is és az I. magyar hadtest arcvonalán is. Klapka zászlóaljai nehezen vergődnek át az égő erdőn, s amikor kivergődnek belőle, Jellasics határőrei ezúttal is erélyesen visszacsapnak. Ráadásul a honvédek közül jó néhányan lőpor helyett homokkal és békasóval megtöltött puskatöltényeket találnak a tölténytáskájukban. Ezért aztán elhajigálják a jó és rossz lőszert egyformán. Megindul a hátrálás.

                   Egyelőre sem az észak felől közeledő VII. magyar hadtest, sem tartalékban álló II. magyar hadtest nem avatkozik a harcba, és mivel Damjanich egy dandárát Klapka segítségére küldi, az ő megfogyatkozott gyalogsága is visszaszorul az erdő szegélyére, de az erdőcsúcsot minden osztrák támadás ellen szívósan tartja.

                   Az égő erdő füst-és gőzköre eltakarja mind a főhadiszállás, mind a taralék szeme elől a csata lőporfüstjét, a keleti szél pedig ellenkező irányba sodorja az ágyúdörgés hangját. Kókán Kossuth és Görgey egy kútnál kedélyes csevegésbe bonyolódott egy vizet merítő menyecskével. Az idilli jelenetnek a csata híre szakítja végét. És Görgey, begombolja vidrabőr kabátját, és álla alatt meghúzva a viaszosvászon tokba bújtatott csákó szíját, „lóra ült, s elrobbant a csatatérre” – hogy a jelen lévő Vukovics Sebő szavait idézzük.

                   Természetesen intézkedik, hogy a tartalékban lévő hadtest induljon előre. Görgey csakhamar eléri Klapka többé-kevésbé hátráló zászlóaljait. Az első feladat ennek a visszahúzódásnak véget vetni, ehhez pedig Klapkát kell meggyőzni, hogy a csata még nem veszett el. A szabadságharc egyik sorsdöntő pillanata, amikor Görgey szavaira Klapka megállítja, majd lassan-lassan megfordítja, és a nagy nehéz ló csakhamar újra orral fordul az ellenség felé, nem a farkával. Klapka kardja pedig kiröppen hüvelyéből, elhangzik az „Előre!” kiáltás. Egyre több és több parancsnok veszi át, aztán a legénység is, és a hadtest, hála az éppen idejében érkező fővezérnek, a megingás után megint megindul előre.

                   Pedig az osztrák hadsereg hagyományihoz híven vitézül harcolt, a parancsnokai sem kímélték magukat. Az erdőcsücsök elleni egyik – Schlik szeme láttára végrehajtott, roham során például elesett báró Piatolli őrnagy. De ezen a nagypénteki napon mindez kevésnek bizonyult a magyar hadsereg ellen.

                   Kossuth joggal szólhatott felsőfokokban a csatáról az Országos Honvédelmi Bizottmánynak írt tudósításában:

                   ”Görgey fővezér előtt tisztelettel kell meghajolni minden hazafinak. És tisztelettel kell meghajolni minden hazafinak a többi vezérek, s kell meghajolni az egész lelkesült hadsereg előtt, melyről a szó teljes értelmében mondhatom, hogy amire Nelson hajdan buzdította hadseregét, azt a mieink végrehajtották: Minden ember teljesítette a kötelességét.”

                   „Tiszteljétek a közkatonákat!

                   Nagyobbak ők, mint a hadvezérek.”

 

                   Petőfinek ez a szállóigévé vált mondata itt is fényesen beigazolódott.

 

                                                                          +

                   

                   Tudod, amikor a csecsemőket világra hozzák, akkortól kezdve számít egyéniségnek, amikor nevet adnak neki. Ezt a szertartást a helybéli katolikus pap végzi, amikor is részesíti a keresztség szentségében. Nagy családi eseménynek számított ez még ötven évvel ezelőtt is. Pogánykát vittünk, keresztényt hoztunk – mondották, amikor az aprócska csecsemővel visszatértek a szülői házba.

                    Nekem valószínűleg az édesapám javaslatára, mert igen tisztelte a papokat, különösen az érsekeket, a Gyula nevet adták. Pedig, ha jól belegondolunk, az én esetemben azt kellett volna a hazatéréskor mondani:”Pogánykát vittünk és pogánykát hoztunk.”Mert a nevem nem egy keresztény szent vagy vértanú neve, hanem még a pogány magyarok világából megörökölt férfinév, amely uralkodót, vezért jelent.

                   Az édesapám névválasztásának az oka, hogy fiatalember korában a kalocsai érseket gróf Zichy Gyulának hívták. És ez, elbeszélése szerint, olyan jól hangzott. Az kétségtelen, hogy a keresztnév megválasztása befolyásolja az ember mentalitását. Amikor általános iskolába jártunk, senkivel sem kellett osztoznom a dicsőségben. A középiskolában is csak egyetlen druszám volt.

                   No, de mindez csak kitérő, de az tény, hogy általában a katolikus klérust, éppen a történelmi szerepe miatt nemigen kedveltem. Én kuruc voltam egész életemben, a nagyságos fejedelem híve, bár ő is katolikus volt. A katolikus főpapság, a cseh származású Kolonicstól egészen második világháború időszakáig, a magyar nemzet érdekei ellen politizált és prédikált. Közel sem támogatta úgy a tehetséges, szegény származású gyerekek tanulását, mint a reformátusok.

                   Mindkét jelentős szabadságharcunkban a bécsi udvar, a katolikus Habsburgokhoz szított. II. Rákóczi Ferenc szabadságharca idején ugyanúgy, mint 1848-1849-ben.

                   Ezért a katolikus magyar közösségnek különösen meg kell becsülnie a klérus azon tagjait, akik úgy gondolták, hogy akkor is Istent szolgálják, amikor a hazát is szolgálják.

                   Egyetlen XIX. századi kortárs püspök akadt, aki bátran ki mert állni a nemzeti függetlenség ügye mellett: Horváth Mihály, aki elszegényedett középnemesi családból emelkedett a püspöki székbe, a felsőházban egyetlen főpapként a magyar ügyet szolgálta. Amellett a magyar történelem tudósa volt, és a szabadságharc bukása után, in effigi, akasztott ember. Azaz halálra ítélt száműzött. De éppen a 17 éves száműzetése idején volt ideje arra, hogy megírja nyolckötetes magyar történelmét. Amikor végre 1866-ban amnesztiával hazatérhetett, mint tudóst, az Akadémia tagjai sorába fogadta.

                   Egészen 1878-ban bekövetkezett haláláig vezetője volt a Magyar Történelmi Társulatnak. Kár, hogy ez a nagyszerű ember, ebben az agyonideologizált világban nem részesül illő megbecsülésben. Én magam szívesen forgatnám a nyolckötetes magyar történelmét, és gondolom, rajtam kívül még igen sokan.

                   Az ő példája a bizonyíték arra, hogy valaki katolikus pap létére két urat is szolgálhat, az Istent és a Hazáját. Nem hiszem, hogy labancnak lenni különleges érdem ama Trónus előtt. No, nem a bécsi királyi trónusra gondolok, amiről már Petőfi is megírta:

                                           

                                              Itt a nyilam, mibe lőjem?

                                              Királyi szék áll előttem,

                                              Belelövöm bársonyába,

                                              Hogy csak úgy porzik kínjába’.

                                              Éljen,

                                              Éljen a köztársaság!

                                                                                               

                                                                          +

                

                   A Mátyás királyt követő kétszáz év a megpróbáltatások időszaka volt. A XV. században, a Dózsa György vezette parasztháború 1514-ben, majd a mohácsi csatavesztés, Buda elfoglalása a töröktől 1541-ben teljesen szétzilálta a magyar társadalmat. Maga a korábban egységes ország is három részre szakadt: Habsburgok uralta felvidéki területekre, az ország töröktől megszállt központjára és a töröktől függő, de önálló belpolitikát folytató Erdélyre. Ezek határvidékein, a végvárakban katonák őrizték a portyázó, rabló megszálló török csapatokkal szemben a frontvonalat.

                   Többségük a Habsburg Birodalom zsoldosaiként kemény életre kényszerültek. Velük együtt a fiaikat is ilyen jövőre készítették fel. Túri György pápai kapitány életével kapcsolatban beszélt erről egy katolikus hitszónok. Megemlítvén, hogy Magyarországban eleitől fogva, valószínűleg a pogány magyar világot is beleértve, a vitézek családjába beleszületett ifjak, kiskoruktól kezdve igen nehéz próbáknak voltak kitéve.

                   „Magyarországban eleitől fogva az volt a főemberek szokása, akik vitézséggel keresték, érdemelték ki a királytól birtokaikat, jószágaikat, hogy fiaikat nagy félelemben nevelték fel.” Ma úgy mondanánk, állandó készenlétre és virtusra.

                   „Gyakorta a az ebek között, a pádimentumon aludtak. Sokak, hogy ne lássák mások, hogy a fiuknak kedveznek, a disznók vályújából etették őket, és sokkal alávalóbb ruhákban jártak még a szolgáknál is.„Ez a részlet valószínűleg a tékozló fiú történetét idézi, aki még azt is visszasírja, hogy nem ehet együtt az elhagyott apja disznóival. A napokig tartó éhséghez, a sokszor undorító, de erőt és kitartást adó ételhez való szoktatást szolgálta.

                   „Ugyanakkor mindenféle megalázó szolgálatra rá voltak kényszerítve. Amikor valamennyire fel kezdettek serdülni, nagy urak és fejedelmek udvarába adták őket, ahol sok megaláztatást, nyomorúságot kellett elviselniük. Közülük némelyek közülük a vadászebek pecérei lettek, némelyek kemencefűtők.”

                   „Túri György pápai kapitány tizenhat esztendős fiát kivitte a párbajokra a többi vitézével együtt. Kemény szóval megfenyítette, hogy nem nevezi többé fiának, sem kenyeret nem ad többé neki, ha nem vállalkozik egy törökkel való öklelésre. Egyet kiválasztott a vállalkozó törökök közül, és a fia számára kihívta párbajra.

                   Amikor a török vitéz meglátta az ellenfelét, szánta, hogy a saját édesapja ilyen kemény próba elé állítja – ilyen fiatalon. De hiába volt minden szó, az ifjacska, apja mellett lévén és gyalogosan, így szólt a töröknek: Vitéz, énrajtam ne szánakozz! Kinek az Isten a győzedelmet adja, azé lesz az.

                   Aztán nagy bátran megütköznek, és legyőzte a törököt.”

                   Az a vitézi mentalitás, amelyik egyedüli lőrejutást jelentett a társadalmi ranglétrán, még évszázadok múlva, a vitéz ősöket felvonultató családokban tovább élt.

                   Ifjú Wesselényi Miklós báró, a komoly gondolkodó, rendkívül erős alkatú gyerek volt. Éppen agy szilaj mént vezettek apja elé a lovászok. A horkantó, hánykódó mént a kisgyerek gyönyörködve nézte. Ezt észrevette az édesapja, és mosolyogva mondta:

                  ”Nem ülnél föl rá?

                   „Nem, mert félek.”

                   „Egy Wesselényinek nem szabad félni!” – mennydörgött az apja, és a fiút földobta a szilaj ménre, és az állatot megcsapta ostorával. Heléna, az édesanyja, aki történetesen a tornácon állt, sikoltva szaladt be a szobájába, mert egyetlen még élő gyermekének a vesztét bizonyosra vette. Egyszer csak pajzán szava hangzik a gyereknek, aki berontott az édesanyjához, akinek lelkendezve mesélte, hogy a mén ugyan rosszul viselte magát, de ő mégis a hátán maradt, és addig lovagolt, amíg az ki nem fáradt.

 

                                                                          +

                 

                   „Legtöbb regényem ellen azt vetik, hogy igaz történetnek meglehet, hogy hű, de regénynek nem valószínű. Jelen művem tárgyánál küzdöttem legjobban e nehéz váddal, és érzem, hogy nem háríthatom el azt. Lehet, hogy a regényem meséje igaz, hogy alakjai valóban éltek: de indokolni, elhihetővé tenni életüket éppen olyan nehéz volt, mint volt az élet.

                   Mártírokról írhatunk legendát, a hősökről eposzt, a tündérekről mítoszt: de mártír, hős, varázsló regénytárgy nem lehet.

                   És mégis az volt.

                   Senki sem hiszi el már, hogy egy eszményi célnak, amelynek mi mostaniak már csak jól jutalmazott epigonjai vagyunk, egykor földre tiport óriásai voltak.

                   Én még együtt éltem néhánnyal e bevégzett alakok közül, kik egymás után letűntek, s feljegyeztem magamnak, hogyan tűntek el.

                   Vörösmarty meghalt – szegényen, idegbénultan.

                   Garay meghalt – szegénység és feszített munka miatt, férfi korában második gyermekké válva.

                   Bajza meghalt - szegényen, lelke halálával messze megelőzte teste összeomlását.

                   Nagy Ignác meghalt – szegényen, éveken át félholt idegekkel folytatva nehéz munkáját.

                   Kazinczy Gábor lánglelke rogus volt neki, melyen megégett, de tűzhely nem, melynél melegedett volna.

                   Czakó meghalt – ifjan, kétségbeesve, öngyilkosul.

                   Széchenyi meghalt – óriás lelkében találva önellenségére, ki legyőzte őt.

                   A Kisfaludyak, Kazinczy Ferenc, Kölcsey, Katona akkor tűntek le, mikor én még gyermek voltam. A Magyar utcai rongyos ház, Széphalom düledező falai, a Kecskemét-kapui kis ház még nemrég elbeszélhették, hogyan éltek, hogy haltak meg.

                   Annyi dicső közül Te jöttél át velünk az új korszakba magad. A szellemi ígéret földjét keresők Józsuéja. Te tudod egyedül, mit szenvedtek a mi Mózeseink. Te tudod, mi volt az a puszta. S az a negyven évig vándorlás a pusztában” – írta Toldy Ferencnek tisztelete s barátsága jeléül a szerző, azaz Jókai Mór És mégis mozog a föld című regényének ajánlásában, 1870-ben. Majd így folytatja, és fejezi be:

                   „De én tartozom e gyönge kísérlettel azon dicsők emlékének, kiknek magas alakjai az időben és távolságban egyre növekednek. Nem tudta tollam fényesebbekké tenni; de tartozott a hódolattal szent emlékeiknek, s a próféták szent sírjánál nem kérdik az áldozótól, hogy mit hozott.

                   Te egyedül jöttél át velünk az ígéret földjére. Harcolni az életre vágyó nemzetnek, tudjuk, hogy ott is kell tovább. Engedd meg, hogy az egész irodalmi hőskor eszményében e csekély, de őszinte nyilvánítását antisteseink iránti hódolatomnak, Teneked ajánlhassam. Tedd túlsúlyként jó szándékomat a gyönge kivitel fölé, s tartson meg téged az Ég, kit annyian szeretünk, s tarts meg Te engem baráti szívességedben, ki legőszintébben szeret.”

                   Jókai Mór Az arany embert tartotta legjobb regényének, így nyilatkozott többször is. Én meglehetősen sok regényét olvastam már kiskoromtól kezdve, amikor a könyvtári példányok még a tartalomhoz méltó veretes ruhát viseltek, de ez a regénye tetszett a legjobban. Talán éppen azért a szomorú tény miatt, hogy a regény egyetlen szereplője sem érte el a kitűzött célját, de mindegyiket valami nagy eszme hevítette élete végéig. Ott volt közöttük a Széchenyi István által példaképnek tekintett Körösi Csoma Sándor alakja is.

                   Akinek a haza iráni áldozatkészsége Széchenyi Istvánt lelkesíthette, miért ne lelkesíthette volna egykoron az ifjú Ugranyecz Gyulát is?

 

                                                                          +

 

                  

                   Most nemrégen, hogy az ezred fordult, és akkor töltötted volna be 48. évedet, sok kiadvány jelent meg a botrányos huszadik század nagy személyiségeiről. Mao-ce-tungtól Hitleren át egészen Simone Weill-ig.

                   Alig bírta hazacipelni ezt az illusztris személyeket magába foglaló albumot. A benne szereplő figurák, úgymond, megrengették a világot. A kétharmad részük olyan politikus vagy katonai vezető volt, aki a népirtásokban jeleskedett. De, és erre kaptam föl a kis buksi fejem, közöttük volt, Simone Weill is. Eddig is tudtam róla, hogy nagy név az úgynevezett liberális körökben. Egész oldalas fénykép egy szimpatikus arcról, amely szinte sugallta a jóságot és humanizmust.

                   Aztán egy egész oldalnyi szöveg, amely ritka elánnal ecseteli eme hölgy világot „felforgató” cselekedeteit. A második világháború idején munkatáborba vitték, majd onnan, ahol a férfiak odavesztek, a család hölgytagjai megmenekültek. Köztük ő is. Abból a pokolból, amelyről szívszaggató beszámolók szóltak már a nürnbergi perben is. Ezeket bizonyára el is olvasta, mert egy részüket még én is. Az alábbiak elborzasztottak:

                   Ügyész: Mikor volt Auschwitzban?

                   Szmaglewska: 1942. szeptember 7-től 1945. januárig.

                   Ügyész: Van-e valami igazolása arról, hogy ebben a táborban tartották fogva?

                   Szmaglewska: Igen, a karomra tetovált szám /megmutatja /.

                   Ügyész: Szemtanúja volt-e Ön annak, hogyan bántak Auschwitzban az SS-legények a gyerekekkel?

                   Szmaglewska: Abban az időben, amikor a legnagyobb számban pusztították a zsidókat, a parancsnokság elrendelte, hogy a gyerekeket a krematórium kemencéjébe vagy a krematórium melletti gödörbe kell dobni, anélkül, hogy előbb gázzal megfojtanák őket.

                   Ügyész: Hogy értsük ezt? Élve dobták a tűzbe, vagy pedig elégetés előtt valamilyen más módon meggyilkolták őket?

                   Szmaglewska: A gyerekeket élve dobták be. Sikoltásuk a táborig elhallatszott.

                                                                          +

                   És, föltehetnéd a kérdést, kedves öcsém, mi köze van mindennek Simone Weil-hez. Meglehetősen komoly köze. A női emancipáció bajnoka lett, a nagy elődökhöz csatlakozva, tehát Klara Zetkinnel, Rosa Luxemburggal egy sorban.

                   Csak az, hogy egy olyan cél harcosává szegődött, és ezt angyali pofácskával, de ördögi indulataival Franciaországban, az egész nyugati világban, értsd: Európában és az Amerikai Egyesült Államokban, a média segítségével, el is érte.

                   Ez a fennkölt cél pedig nem volt más, mint az abortusz engedélyezése. Azt ma már mindenki tudja, hiszen az évtizedek szállnak, hogy milyen vészesen közeledik az idő, amikor az európai ember helyére rövidesen az egészséges, az abortusznak még a kísérletét is halállal bűntető népek lépnek. Rövidesen vége az abortusz - civilizációnak, és jönnek az iszlám hívei, akik ellen szabályos irtó hadjáratot folytatnak az úgynevezett civilizált országok.

                   De úgy lesz ez is, mint ahogy a zsidók a palesztinokkal jártak. Amióta mészárolják őket, tulajdonképpen mindegy szálig ki kellett volna irtani őket. De azok nem ismerik az abortuszt, és az asszonyok a legszentebb kötelességüket teljesítik bomba- és rakétazáporban is: új életet adnak a népüknek, amely így lesz kiirthatatlan.

                   Minden kisgyerekkel újjászületnek, s immár több mint fél évszázadon át mindig tudnak a kiirtott helyére új nemzedéket állítani. Amelyik ugyanazért harcol, mint a halott apái vagy nagyapái: helyért a nap alatt. A civilizált országok kórházaiban pedig tovább folyik a csecsemők krematóriumba dobálása.

                                                                                          

                                                                          +

                

                   Ha lesz még egy életünk, ez csak hit kérdése, tehát bizonyára lesz, a figyelmedbe ajánlok egy könyvet, amelyet már fiatal korodban érdemes elolvasni, mert sok aljasság ellen felvértez. Elsősorban a nőkkel kapcsolatos viszonyodat befolyásolhatja.

                   A Feltámadás című Tolsztoj-regényről van szó, amelytől ne riadj meg, mert nem olyan terjedelmes, mint a Háború és béke. A történet egyszerű: egy herceg, felelőtlen ifjúkorában, elcsábítja a nagynénje félig cseléd -, félig örökbe fogadott lányát, Katyusát. Aztán száz rubellel kifizeti, és a sorsára hagyja.

                   A lány fokozatosan eljut a társadalom perifériájára, a nyilvános házba. Egy gyilkossági históriába keveredik, de teljesen ártatlanul. S mit ad Isten, a bírósági ülnökök között van az egykori csábítója, akiben feltámad az önvád, és igyekszik mindent megtenni a szerencsétlen, az egykor olyan mély és tiszta szerelemmel vonzó, lány kedvéért.

                   Nyehljudov és Maszlova találkozása a börtönben így zajlik le hat év után:

                   „De én a magam ügyéről szeretnék magával beszélni. Emlékszik, mit mondtam magának a múltkor?

                   Sok mindent mondott. Mire gondol? – felelte Maszlova, szüntelenül mosolygott, s hol erre, hol arra forgatta fejét.

                   Azt mondtam, azért jöttem, hogy megkérjem: bocsásson meg.

                   Megbocsátani, megbocsátani, mire való az..

                   Azt is mondtam, hogy jóvá akarom tenni bűnömet – folytatta Nyehljudov -, mégpedig nemcsak szavakkal, hanem tettel. Elhatároztam, hogy feleségül veszem magát.

                   Maszlova arca elváltozott: rémület ült ki rá. Kancsal szeme kimeredt; rá is nézett, meg nem is.

                   Hát ez meg mire jó? – szólalt meg végre, és arca eltorzult a dühtől.

                   Érezem, hogy ez kötelességem Isten előtt.

                   Miféle Istent emleget? Nem is értem, miről beszél. Isten? Miféle Isten? Alkkor ismert volna Istent! – kiáltott fel, és tátott szájjal elhallgatott.

                   Nyugodjék meg – mondta a férfi.

                   Nincs miért megnyugodnom. Azt hiszed, be vagyok rúgva? Igaz, részeg vagyok, de azért tudom, mit beszélek – hadarta a lány, és mélyen elpirult.

                   Én fegyenc vagyok, ringyó, te meg herceg, nagyúr, semmi értelme, hogy beszennyezd magad velem. Takarodj a hercegnőidhez, az én áram egy tizes.

                   Bármilyen kemény szavakat mondasz is, ki nem fejezheted, amit én érzek – mondta Nyehljudov halkan, remegve. El sem tudod képzelni, mennyire furdal miattad a lelkiismeretem.

                   Lelkiismeret! – ismételte Maszlova csúfondárosan. Akkor vette volna elő a lelkiismeretét! De nem: egy százast nyomott a kezembe. Nesze, ennyi az árad.

                   Tudom, tudom, de hát mit csináljak? – válaszolta Nyehljudov. Elhatároztam, hogy többé nem hagylak el; megteszem, amit mondtam.

                   Én pedig azt mondom, nem teszed meg! – vágott vissza Maszlova, és hangosan felkacagott.

                   Katyusa! – kezdte a férfi, és megérintette a kezét.

                   Eriggy innét! Én fegyenc vagyok, te pedig herceg, semmi keresnivalód itt – sikoltott fel Maszlova, és kitépte kezét a férfikezéből. Arcát eltorzította a düh. Általam akarod megmenteni a lelked üdvösségét – folytatta. Gyorsan beszélt, hogy mindent kimondhasson, ami a lelkéből előtör. Kiélveztél engem ebben az életben is, most a túlvilági életben is általam akarsz üdvözülni! Utállak téged, utálom a pápaszemedet, az egész undok, hájas képedet! Pusztulj előlem, pusztulj! – kiáltott hirtelen felugorva.”

 

                                                                          +

 

 

                

                    Jókai Mór 40 éves vándorlást emleget az elmaradott Magyarország sivatagában, de ugyanilyen igazsággal említhetett volna nyolcvanat. Azzal a különbséggel, hogy az első negyven évben ez a sivatag még kietlenebb volt, és hatalmas távolságokat kellett megtenni térben és időben, hogy a Felvidéken vagy Erdélyben, esetleg Bécsben találkozhassunk olyan emberekkel, akiket lázban tartott a magyar nyelv ügye.

                  Kezdjük a bécsi, úgynevezett testőrírókkal! Mária Terézia ezeket a férfiakat, asszonyi fifika, azzal a hátsó szándékkal rendelte a szolgálatába, hogy a német nyelv és kultúra propagátorai legyenek, ha hazatérnek a megtisztelő szolgálatból. Valami nem hagyta, hogy így legyen! Báróczi Sándor 1761-től a testőrség tagja, aki ezredesi rangig emelkedik, olvas ugyan francia és német műveket, de azonnal magyarra igyekszik fordítani őket. Hogy mi ösztönzi erre? De így járt Barcsay Ábrahám, Orczy Lőrinc, Bessenyei György is.  Batsányi János már egy Pesten kialakuló irodalmi és színházi életbe kapcsolódik.

                  Kazinczyval és Baróti Szabó Dáviddal már Kassán már megalapították a Magyar Múzeumot. / 1788-1792 /. De Kazinczy sorsára jut, mert a Martinovics- féle összeesküvésben való részvételért várfogságot szenved. Megjárja Kufsteint és Spielberget, aztán ő az első, akit életfogytiglan Linzbe száműznek. Poétai munkái már 1835-ben, Összes művei négy kötetben 1953 és 67 között jelentek meg. Közben kallódik valamikor a 18-19. század fordulóján, valahol a Dunántúlon egy jelentős poéta, de nem figyel föl rá senki: a szerencsétlen sorsú zseni, Csokonai Vitéz Mihály.

                   Nem lelkes nyelvmentő köznemes, hanem egy borbély fia, aki nem tehet róla, hogy a halálával oly korán elenyészik hosszú időre még a neve is. Kár, hogy Vörösmarty és Kölcsey nem az ő költészetén nőtt fel, hanem magányosan birkóztak a magyar nyelvvel.

                   Aztán voltak magányos versfaragók, a finom hangú, latin irodalmat magyar földbe ültetgető Virág Benedek, akire Kosztolányi emlékezik. Volt, aki csak azért is magyar versmuzsikát akart hallani, ha egy kissé modoros és néhol hamis volt is, és neki fogott önszántából és a népdal rigmusában. Mint a régi jó Gvadányi József, a falusi nótárius, akinek népies életképeire Petőfi is tisztelettel emlékezik:

 

                                         Kegyelmednek már rég pihen pennája,

                                         Kegyelmednek már régen megnyílt a sír szája,

                                         Hol békességgel a föltámadást várja,

                                         De még most is kedves nekem a munkája.

 

                                         Nincs abban sok cifra poétai szépség,

                                         De vagyon annál több igaz magyar épség.

                                         S nagy mértékben aztat bélyegzi elmésség,

                                         Azért is olvasni lelki gyönyörűség.

 

                   Ady Endre a legnagyobb magyar költők egyikének tartotta Csokonait, lelki és sorselődjének. Aki hozzá hasonlóan birkózott a jelen zord idejével, közben egy másik világot teremtett költészetével, amelynek selyemgubójában elrejthette magát - egészen a hímes szárnyú lepkeállapotig, a huszadik századi fénybe repülésig.

 

                                                  S amikor a hajnal szétharsant,

                                                  Rongyos mécsese lánginál

                                                  Furcsát látott s szomorúan halt meg

                                                  Csokonai Vitéz Mihály.

                                                 

                                                                          +

 

                   Egy17. századi katolikus prédikációgyűjteményből, a katolikus bibliafordító Káldi György műve e ránk hagyott következő történet, amelynek címe: Aki csak a piacon lett volna hajlandó paráználkodni. Olvasd a szerző iránt érzett kellő tisztelettel!

                   „Sok fogyatkozások találtatnak az emberek ítéleteiben. Első az, hogy néha a bírák tudatlanok, és a bűnteleneket kárhoztatják, a bűnösüket pedig oltalmazzák. Avagy ha szintén törvénytudók is, mindazonáltal a dolgoknak igazán végére nem mehetnek, nem találván elégséges tanúkat. És minthogy a tanú bizonyítása szerint kell a törvényt tenni, gyakran az igazak bűnhődnek, a hamisak megmenekednek.

                   Ez a fogyatkozás nem találtatik a mi bíránkban, ki oly bölcs és szemes, hogy semmit el nem titkolhatni előtte.

                   Ez a mi bíránknak egyedül elégséges volna, hogy zabolán tartana bennünket. Mert ha szorgalmatosan igyekszünk azon, hogy az emberek ne lássák vétkeinket, mi módon vétkezhetünk az Istennek szemei előtt.

                   Látván Pafnutius, egy a régi atyák közül, hogy egy gonosz életű asszonyállat mind magát s mind egyebeket örök veszedelemre vinne, megszánná, megszáná, és vitézlő köntösbe öltözvén úgy tetteté magát, mintha vétkezni akarna véle.

                   De arra kéré, hogy oly helyre vinné, ahol senki nem láthatá. Bévivé ezért legtitkosabb kamrájába, és arra felele néki, hogy ott senki nem láthatná az Istenen és ördögön kívül.

                   Kapott a szón Pafnutius, és mondá:

                   Ó balgatag asszonyállat! E kettőtől nem félsz-e, a vádlótól és a bírótól? Ha mindeneket semminek állítasz is, ezektől bizony félned kellene. Mert az egyik igazán megítél, a másik pedig hóhérod lészen és kegyetlenül bánik veled.

                   Eszébe vévén maga az asszony, és megtérvén azután nagy szentségben éle, amint Marcus Márulus írja.

                   Szent Efremet, midőn egy szemtelen személy gonoszságra unszolá, azt felelé néki, hogy különben nem cselekszi, hanem az Edessa városának piacán. És midőn az asszony azt igen gyalázatosnak mondaná, felele néki Efrem:

                   Igen bolond vagy, hogy az emberek szemétől tartván, az Isten szemétől nem félsz.

                   Hallván ezt az asszony, térdre esvén bocsánatot kére, és engedvén a jó intésnek, azután szent életbe foglalá magát.”

                                                                          +

                   Ami pedig az engem ért kísértéseket illeti: Voltak, akiket olyan könnyen hessentettem el magamtól, mint a zöld döglegyeket. Voltak, akik tartósan bevették magukat a fantáziámba, de sohasem vittek bűnbe. S volt, aki bűnbe vitt, de még nem csaltam meg vele sem önmagamat, sem másokat. A „bűnre vezető alkalmakat” önérzetből, félelemből vagy szeméremből sikerült elkerülnöm.

                   Nem kerültem miattuk „az élő Isten kezébe”, mint Nyehljudov herceg, aki így vádolja magát:

                   „Semmirekellő gazember, aki ezt meg tudta tenni! És én, én vagyok az a semmirevaló gazember! De hát vajon csakugyan gazember lennék? Mi egyéb? – adta meg mindjárt önmagának a feleletet.

                   És egész henye, züllött életed! És mindennek megkoronázása, ahogyan elbántál Katyusával! Alávaló gazember! Gondoljanak rólam az emberek, amit akarnak. Őket áltathatom, de önmagamat nem áltathatom!

                   Nemcsak te vagy ilyen, ilyen az élet – így beszélt egy hang. De a szabad szellemi lény, amely az egyetlen igaz, az egyetlen hatalmas, az egyetlen örök az emberben – már fölébredt Nyehljudovban.”

                                                                          +

 

                   Most, hogy immár én is átléptem a Rubicont, azaz kinőttem a hatvanhat évemet, mint a rongyos gúnyát / Mert melyik posztó bírja ilyen sokáig?  / arra az elhatározásra jutottam, hogy az öreg szemeket kímélve, újra olvasom az egykori jókat, és róluk figyelemfelhívó jegyzeteket, részleteket küldök a számodra. Tolsztoj Feltámadásának idézett részletei is ezt a célt szolgálták. Néha természetesen másról is tudósítlak, hogy úgy váj neki a világnak, hogy legyen hozzá iránytűd. Nem olyan, amit az én gyámoltalan agyam gyárt, hanem márkás termék, hatalmas koponyák örökké zakatoló koponyájában termett gondolatok. Most Dosztojevszkij Ördögök című regényével foglak traktálni elsősorban. Olvassunk együtt! Egy vén orosz liberális Verhovenszkij és a lelkes / mindkét értelemben /, fiatal Satov párbeszédét idézem:

                   „Nem értem, miért tüntetnek itt fel engem istentagadónak, én hiszek Istenben. Én úgy hiszek benne, mint olyan lényben, aki csakis énbennem ébred önmagának tudatára.  Utóvégre nem hihetek úgy, mint az én szolgálóm, vagy valami uraság, aki a „biztonság kedvéért” hisz, vagy a mi kedves Satovunk, aki erőszakosan, csak azért is hisz, mint moszkovita szlávbarát. Ami pedig a kereszténységet illeti, minden őszinte tiszteletem ellenére – nem vagyok keresztény. Inkább ókori pogány vagyok, mint a nagy Goethe, vagy mint a régi görögök. Már pusztán az, hogy a kereszténység nem értette meg a nőt – amit oly nagyszerűen kifejtett Georges Sand egyik legzseniálisabb regényében. A leborulásokat, a böjtöket meg minden egyebet illetően pedig nem értem, kinek mi köze hozzám? Bárhogy erőlködjenek is a mi itteni besúgóink, jezsuita nem akarok lenni.

                   Belinszkij negyvenhétben, amikor külföldön élt, elküldte Gogolnak azt a híres levelét, amelyben heves szemrehányással illeti, amiért az „valamiféle istenben”hisz. Magunk közt szólva, nem tudok elképzelni semmi komikusabbat annál a pillanatnál, amikor Gogol elolvasta ezt a kifejezést, és az egész levelet! De félre a tréfát; mivel a dolog lényegével mégiscsak egyetértek, azt mondom és hangoztatom: ezek voltak az emberek! Ők tudták szeretni a népüket, tudtak szenvedni érte, fel tudtak áldozni érte mindent, de ugyanakkor tudták függetleníteni magukat, ha kellett, és bizonyos fogalmak tekintetében nem voltak kímélettel iránta.

                   Sohase szerették a népüket azok a maga emberei, nem szenvedtek, és nem áldoztak fel érte semmit, bármennyire ezt képzelték is a saját vigasztalásukra! Sem Oroszországot, sem a népet! – üvöltött fel villámló szemmel Satov.

                    Nem lehet szeretni, amit nem ismer az ember, nekik pedig halvány fogalmuk se volt az orosz népről! Ők mind és velük együtt maga is szemük elől tévesztették az orosz népet, kivált Belinszkij; ez már abból a Gogolhoz írt leveléből is látszik. Nem vette észre az elefántot a ritkasággyűjteményben, mert minden figyelmét a francia szocialista bogárkákra irányította; így aztán azokkal is végezte. Pedig ő talán még okosabb is volt mindnyájuknál.

                   Maguk nemcsak szem elől tévesztették a népet, hanem utálkozó megvetéssel is kezelték, már pusztán azért, mert a népen csakis a francia népet, sőt csupán a párizsiakat értették, és szégyellték, hogy az orosz nép nem olyan. Ez a meztelen igazság!

                   Akinek nincs népe, annak istene sincsen! Tudja meg: kétségtelen, hogy mindazok, akik nem tudják többé megérteni a népüket, és elvesztik a kapcsolatot vele, ennek arányában nyomban elvesztik ősi hitüket is, és vagy istentagadók lesznek, vagy közömbösek. Ez így igaz!

                   Ez tény, amely lépten-nyomon igazolódik. Ez az oka, hogy most maguk is mind, mi is mind vagy galád istentagadók vagyunk, vagy romlott, közömbös szemét népség, semmi más! Mégpedig maga is, Sztyepán Trofimovics, egy cseppet sem tekintem kivételnek, sőt a maga rovására mondtam az egészet, tudja meg!

 

                                                                          +

 

                   Most is Káldy György atya prédikációját hallgatjuk, amely bizony bűnbánatot fog fakasztani igencsak elfásodott lelkemben.

                   Igen szép példát ír Sophrónius jeruzsálemi pátriárka egy konstantinápolyi ember felől, ki ő maga mesélte, hogy az atyja igen gazdag ember volt, és sok alamizsnát osztogatott.

                   Ez egykor magához hívatta fiát, minden kincsét megmutatta neki, és mondta:

                   Fiam, mit választasz inkább? Ezt a pénzt, vagy hogy az Istent hagyjam gyámodnak?

                   Kinek a fia azt felelte, hogy inkább választja az istennek gyámkodását, és okát is adta:

                   Mert – úgymond – ezek a gazdagságok mind elmúlnak, ma vannak és holnap nem lesznek, de Krisztus örökké megmarad.

                   Hallván ezt az atyja, annál inkább mindenét a szegényeknek osztotta., úgyhogy halála után igen keveset hagyott a fiának. Azonban elszegényedvén az ifjú, erős bizodalommal bízott a Krisztusnak, mint gyámnak a gondviselésében.

                   Azon városban volt egy gazdag főember. Tökéletes istenfélő felesége lévén és egyetlen leánya, akire nézett minden gazdagsága. Kinek mondta a felesége:

                   Íme, ez az egy lányunk vagyon, és az Isten sok gazdagsággal szeretett bennünket. Ha a leányzót valami gazdag, de feslett erkölcsű ifjúnak adjuk, gonoszul fogja tartani. Ezért keressünk valami alázatos és istenfélő férjet néki, ki Isten szerint szeresse és táplálja.

                   Kinek felelte az ember:

                   Jól szólasz. Menj a templomba, és ájtatosan imádkozván maradj ott. És valaki elsőként a templomba mégyen, azt rendelte Isten a mi leányunk férjének.

                   Elmenvén az asszony, úgy cselekedett. És legelőször ez az ifjú találkozott a templomba menni, kit az atyja a Krisztus gyámolítására hagyott. Kihez egy szolgát külde az asszony, és magához hívatván megkérdé, ki és honnét való. Ez megértvén, ki volna, hálát ada az Istennek, és mondá neki:

                   Íme a te gondviselő házastársat és nagy gazdagságot parancsolt néked, hogy isteni félelemmel élj mind a kettővel.

                   És neki adá lányát minden gazdagságával. Látván az ifjú, hogy az atyja jó gondviselőre hagyta, hálát adott az Istennek, és teljes életében az atyja nyomdokát követvén sok alamizsnát osztogatott.

                  Ne véljék azért a világ fiai, hogy amit a szegényektől megvonnak, azt maguknak vagy gyermeküknek megmarasztják. Teljesen másként vagyon a dolog. Mert azt mind elvesztik, és csak azt marasztják meg maguknak és gyermeküknek, amit kiadnak a szegényeknek; mint az apostolok, ha az öt árpakenyeret megtartották volna, tizenkét kosár morzsalékot nem szedtek volna.”

                                                                          +

                   Hogyan tehetjük Istent adósunkká? – ezt a meglepő és korszerű címet adta a szerző prédikációjának. Elgondolkodtató történet, amelynek hatására az ember, ha nem is mélyen magába száll.

                   Úgy vélem, hogy egész életemben nagyvonalú voltam, akinek szüksége volt a támaszomra, azon segítettem. Soha nem utasítottunk ki a házunkból messziről jött ágyra szorulót, enni is adtunk neki. Ami pedig az én lelkem állapotát illeti? Ma már szívesebben osztom azt a véleményt, hogy ifjúkorom hajnalán meggondolatlanul bántam a közös pénzzel, és bizony jóval kevesebb könyvet, hanglemezt kellett volna vennem. Én ugyan ennek soha nem éreztem hátrányát az ebéd minőségében, sőt előnyét az életünk minőségében. Azokban a kezdő évtizedekben, egészen a lerobbanásomig, amely talán éppen Isten bűntetetése volt, megfontolatlanul bántam, végül is, mindannyiunk pénzével. Mea culpa!

 

                                                                          + 

                

                   Tudod talán, ha nem most elárulom, hogy negyven évig tanítottam, butítottam másokat. Közben sok mindennel megismertettem az érdeklődő, unatkozó ifjúságot. Többek között Daidalosz ész Ikarosz történetével. Abban olvastuk, hogy Daidalosz  a sziget urának parancsára megépítette a labirintust, ezt a titokzatos építményt. Mégpedig egy szörnynek, a félig bika, félig ember Minotaurosznak. Érdekes, hogy sem a gyerekekben, sem a tanárukban, nem merült föl a kérdés, hogyan jöhetett a világra ez a lény. Amikor elolvastam egykoron Apuleiusz Aranyszamarát, volt némi elképzelésem arról, hogy a hanyatló klasszikus görögség körében milyen fokot ért el a perverzitás. De azután sem merült föl a kérdés, vajon hogyan foganhatott meg egy ilyen lény.

                   Manapság sok mindennek utána járok, időm, mint a pelyva, most ezt is sikerült kinyomoznom. Minósz, kréta király, azon egyik fiúgyermekek egyike, aki a bika Zeusz és Európé nászából született. Amikor harcra kelnek a királyi hatalomért, Zeusz Minószt támogatja. Cserébe elvárja, hogy az áldozatul küldött gyönyörű bikát neki áldozza fel. A király sajnálja a gyönyörű állatot megölni. Zeusz ezért bosszút áll rajta.

                   Pasziphaé, Minósz felesége beleszeret az isteni bikába, és Daidalosszal, egy athéni mesteremberrel fából egy üreges tehénalakot készíttet. A többit a fantáziádra bízom a lényeg, hogy megszületik egy alul ember, felül bikafejű lény. A családi botrányt el kell tűntetni, tehát ismét a bevált mesterhez kell fordulni. Daidalosz most megépíti a labürinthoszt, amelyben elrejtik a szörnyszülöttet.

                   De neki is elege lett ebből a perverz királyi társaságból. Fogja magát, és hogy a szigetről a fiával együtt elmenekülhessen, repülésre alkalmas szárnyakat készít. Felröppennek, de az ifjút túl magasra repíti a vágy, ezért szárnyaszegetten lezuhan az égszínkék habokba. A tenger együtt érző hullámai a közeli sziget partjaira sodorják a fiatal testet. Daidalosz megsiratja és eltemeti. Azóta hívják ezt a szigetet Ikáriának.

                   Minósz azonban el akarja fogni a szökevényeket, és Szicília szigetén Daidalosz nyomára is akad. De hát isteni származás ide, isteni származás oda, egy mesterember eszén igen nehéz túljárni. Mikorra a nyomába küldött moszad-osztag kinyomozta hollétét, Daidalosz már feltalálta a fafűtéses bojlert.

                  Amikor Szicíliába érkezett a krétai király, meg akart fürdeni, de a vízvezetékből forró víz ömlött, és megölte. Tudni illik a gyengébbek kedvéért a kapcsolón négy fokozat volt: hideg, langyos, meleg és Minósz.

                   Kétségtelenül zseniális és sokoldalú mester volt. Gondoljunk csak bele! Fából készített egy ingerlően élethű tehénalakot, majd felépítette a labirintust, aztán szárnyakat adott a vágyainak, végül megalkotta a bojlert.

                   A történelemben és a képzőművészetben egyetlen hozzá hasonló, sokoldalú művész született: Leonardo da Vinci. Elsők között boncolt, és rajzolta le az emberi test belső szerveit, és kutatta ezek működését.

                    A repüléssel is kísérletezett, de az ő szárnyai már a legelső alkalommal csődöt mondtak.  Tervezett kaszákat mozgató hadigépet, búvárruhát, gyöngyházkagyló alakú harckocsit, stb.

                   Közben, mintegy kikapcsolódásként, lefestette a Mona Lisát, akinek fanyar somolyáért odavan a fél világ. Szerencsére megalkotta az Utolsó vacsora káprázatos tablóját, és maradt néhány szép képe a Madonnáról és a kis Jézusról.

                   Abban a szerencsében van részünk, hogy a Szépművészeti Múzeumunkban megcsodálhatjuk egy lovas szobrát és az Esterházy Madonnát.

                   Akárhogy is nézzük Leonardo da Vinci, ha hinni lehet a görög mitológiának, csak második az ezermesterek sorában.

                                                                          +

 

                   Most lássuk, mit mondott az Ördögökben Kirillov elfogódottan és rapszodikusan az öngyilkosságról!

                   „Mindenki csak saját magáról ítélhet. Teljes szabadság akkor lesz, mikor mindegy lesz élni vagy nem élni. Ez mindennek a célja.

                   Az ember fél a haláltól, mert szereti az életet, én így fogom fel – jegyeztem meg -, és így rendelte a természet.

                   Ez aljasság, és ebben van az egész csalás! – szólt, és megvillant a szeme. – Az élet fájdalom, az élet rettegés, és az ember boldogtalan. Az ember most azért szereti az életet, mert szereti a fájdalmat meg a rettegést. És ilyenné alakult. Az élet most fájdalomért és rettegésért adódik, és ebben van az egész csalás. Most az ember még nem az igazi ember. Majd lesz új ember, boldog és büszke. Akinek mindegy lesz, élni vagy nem élni, az lesz az új ember. Aki legyőzi a fájdalmat meg a rettegést, az maga isten lesz. A másik Isten meg nem lesz.

                   Tehát maga szerint mégiscsak van az a másik Isten?

                   Nincs, de van. A kőben nincs fájdalom, de a kőtől való rettegésben van fájdalom. Aki legyőzi a fájdalmat meg a rettegést, az maga lesz isten. Akkor új élet, akkor új ember, minden új lesz. Akkor a történelmet két részre fogják osztani: gorillától az isten megsemmisítéséig, és az isten megsemmisítésétől a…

                   A gorilláig?

                   ….a föld és az ember fizikai megváltozásáig. Isten lesz az ember, és megváltozik fizikailag. A világ is megváltozik, a dogok is megváltoznak, a gondolatok, az érzések mind. Maga mit gondol: megváltozik akkor az ember fizikailag?

                   Ha mindegy lesz élni vagy nem élni, akkor mindenki megöli magát, úgyhogy éppen ebben áll majd a változás.

                   Ez mindegy. A csalást ölik meg. Mindenki, aki a legfőbb szabadságot akarja, annak merni kell megölni magát. Aki meri megölni magát, az megtudta a csalás titkát. Azon túl nincsen szabadság, itt van minden, tovább nincs semmi. Aki meri megölni magát, az isten. Most bárki megteheti, hogy ne legyen Isten, és ne legyen semmi. De még egyszer se tette meg senki.

                   Sok millió öngyilkos volt.

                   De mind valami másért, mind rettegéssel és nem azért. Nem azért, hogy a rettegést megölje, az rögtön Isten lesz.

                   Nemigen lesz hozzá ideje – jegyeztem meg. - Hát igen, nem valami vidáman tölti az éjszakáit a tea mellett. – Felálltam, és fogtam a sapkámat.

                   Azt hiszi? – kérdezte némi meglepetéssel elmosolyodva. – Ugyan miért? Nem én.. én nem tudom – folytatta zavartan -, nem tudom, mások hogy vannak vele, de én úgy érzem, nem tudok úgy tenni, mint mindenki. Mindenki gondol valamire, aztán mindjárt másra gondol. Én nem tudok másra, én egész életemben egyre. Engem az Isten egész életemben gyötört fejezte be váratlanul, meglepő közlékenységgel.

                   Fenntartás nélkül elhiszem, hogy nem szívesen találkozik emberekkel, és keveset beszél velük. Miért beszélget most el énvelem?

                   Magával? Maga pár órája rendesen ült ott, és maga nagyon hasonlít a testvéremhez sokban, rendkívül – mondta elpirulva -, hét éve meghalt; a bátyám; nagyon-nagyon sokban.

                   Bizonyára nagy hatással volt a gondolkodásmódjára.

                   Nem, keveset beszélt; semmit se beszélt.

                   Lámpással kikísért a kapuig, hogy bezárja utánam. „Kétségtelenül őrült” – állapítottam meg magamban.

                                                                          +

 

                   A távol-keleti bölcselet, ebben az esetben a japán, sohasem hozott lázba. Valószínűleg a vérmérsékletem miatt. Most a kezembe került Lin-csi apát / 867-ből származó / tanításainak gyűjteménye. A mester megállapításai vitára ingerlőek, tehát először hallgassuk meg a bölcset!

                   „Lin-csi kolostorában egy reggel ezzel a kérdéssel fordultak a szerzetesek az apáthoz.

                   Mondd, apát! Milyen módon lelhető föl a jelenségek világában az igazság? Miről ismerünk rá?

                   Lin-csi, mielőtt válaszolt volna, elgondolkozott. Vajon mit állít erről a Tanítás? Nem emlékezett rá. Ahol pedig nincs kinyilvánított útmutatás, ott szabad a vásár.

                   Hívek! – fogott bele Lin-csi apát. – Én az igazságról azt gondolom, hogy nem létezik. De ez nem olyan nagy kár, mint sokan gondolják.

                   A szerzetesek zúgolódtak, de Lin-csi mondta tovább.

                   Nincs igazság a jelenségek világában. Egyedül a törvény adhat eligazítást, de a törvény nem tudhatja, mi az igazság. Az igazságra lehetetlen rálelni, s úgy foglalni szavakba, hogy törvény nélkül is védeni tudja magát. Ahányszor próbálod, annyiféle lesz az igazság. A törvény bár otromba, durva, egyértelmű és örökkévaló. Az igazság tünékeny, mint egy szépséges madár. Nincs sehol lakása.

                   Elröppen, mint egy szépséges madár? – kérdezte ámulva egyik szerzetes. – Hová?

                   Ez a madár a mesékben lelhető föl odaát. De ne csalogassátok, a jelenségek világában, ideát, úgysem használható semmire az igazság. Mert tudjátok meg híveim, nem az igazságosság határozza meg a jelenségek viszonyát.! Mondta még az apát, s befejezte tanítását. Már csaknem elérte a csarnok kijáratát, amikor utána szólt az egyik tanítvány.

                   Mit tehetünk a jelenségek világában igazság híján?

                   Tartózkodjatok az ítéletektől, de mindenekelőtt kerüljétek a viszályt! – vágta rá kurtán, csaknem dühösen Lin.csi, aztán még egy pillanatra megállt. – De próbálkozzatok más megoldással is! Mert nem biztos, hogy ez követhető tanács ennél egy kicsit bonyolultabb a világ – szólt végül az apát, kolostorában a Huo-to folyó partján.”

                   Én az igazságról úgy gondolom, hogy létezik. A legegyszerűbben azzal bizonyítható, hogy sajnos létezik gazság. / A nem madácsi „i” botránya! / Ez az igazság megtestesülve, járt köztünk, hogy más példát nem említsek, a történelmünkben. A védtelen magyarokat tízezer szám gyilkolta meg a határaink mentén a gazság, tehát az áldozatokban testesült meg az igazság. Hirosima lakóit elhamvasztotta, halálra kínozta a gazság, a GULAG áldozatait hasonlóan. Tehát, ezekben a milliókban élt az igazság. Petőfit megölte a gazság, tehát benne testesült meg az igazság.

 

                                                                          +

 

                   Újból az Ördögökből idézek: a szereplők Satov és Sztavrogin.

                   „De hát nem maga mondta nekem, hogyha matematikai pontossággal bebizonyítanák, hogy az igazság nem Krisztusban van, akkor inkább Krisztussal maradna, mint az igazsággal? – ezt maga mondta egykor, Sztavrogin

                   A szocializmus már lényegénél fogva szükségképpen ateizmus, mert mindjárt bevezetőben kijelenti magáról, hogy istentagadó világnézet, és kizárólag a tudomány és az értelem alapjain szándékszik berendezkedni. Az értelem és a tudomány a népek életében az idők kezdete óta mindig, most is csak másodrendű és kisegítő szerepet játszik, és fog is játszani az idők végezetéig.

                   A népeket más erő alakítja ki és mozgatja, parancsoló és uralkodó erő, amelynek az eredete azonban ismeretlen és megmagyarázhatatlan./ Isten csodája, hogy még áll hazánk! /

Ez – annak a csillapíthatatlan vágynak az ereje, hogy eljussunk a véghez, ám ugyanakkor tagadja a véget. Ez tulajdon létünk szüntelen és fáradhatatlan igenlésének és a halál tagadásának az ereje. Az élet lelke, ahogy az Írás mondja, „az élet vizének folyói”, amelynek kiapadásával fenyeget a Jelenések könyve. Esztétikai őselv, ahogy a filozófusok mondják, erkölcsi őselv, ahogy ugyancsak ők azonosítják. „Istenkeresés” – ahogy én a legeslegegyszerűbben nevezem.

                   Egy–egy nép egész tevékenységének célja – minden népnél és létének minden időszakában – csakis az Istennek, a saját, okvetlenül az ő saját Istenének keresése, és az őbenne, mint az egyetlen igaz Istenben való hit. Az Isten az egész nép összetett személyisége – elejétől a végéig véve.

                   Sohase fordult még elő, hogy valamennyi vagy sok népnek egy közös Istene lett volna, hanem mindig, mindegyiknek külön istene volt. A nemzeti jelleg megsemmisülésének jele az, ha az istenek kezdenek közössé válni. Amikor az istenek közössé válnak, akkor fokozatosan elhalnak az istenek meg a beléjük vetett hit is, magukkal a népekkel együtt.

                   Minél erősebb egy nép, annál sajátabb az istene. Sohase volt még nép vallás nélkül, vagyis a rosszról és a jóról alkotott fogalom nélkül. Minden népnek külön saját fogalma van a rosszról és a jóról, és saját külön rossza és jója. Amikor sok népnél kezdenek közössé válni a rosszról és a jóról alkotott fogalmak, akkor fokozatosan kihalnak a népek, és akkor kezd elmosódni és eltűnni maga a jó és rossz közti különbség is. Az értelem sohase volt képes meghatározni a rossz és a jó közti különbséget, vagy akár elválasztani a rosszat a jótól, ha csak hozzávetőleg is.

                   A nemzeti jelleg attribútumává fokozom le az Istent? – kiáltott válaszul Satov. Ellenkezőleg, a népet emelem isteni rangra. De hát volt ez valaha is másképp? A nép - az Isten megtestesülése. Minden nép csak addig nép, amíg külön saját istene van, és a többi Istent, valahány csak akad a világon, minden megalkuvás nélkül elveti, míg hisz abban, hogy a saját Istenével győzni fog, és a többi Istent mind kiűzi a világból.

                   Így hittek az idők kezdete óta, legalábbis a nagy népek mind, azok, amelyek valamelyest kitűntek a többiek közül, és az emberiség élén álltak. Ezzel a ténnyel nem lehet szembeszállni. A zsidók csakis azért éltek, hogy kivárják az igaz Istent, és ezt az igaz Istent hagyják a világra.

                   Az igazi nagy nép sohase érheti be a másodrendű szereppel az emberiségben, sőt még elsőrendűvel sem, hanem okvetlenül és kizárólagosan az elsővel. Amelyik elveszti ezt a hitet, az már nem nép. De igazság egy van, következésképpen csak egyetlen népé lehet az egyetlen igaz Isten, noha a többi népnek is megvolnának a maguk külön, nagy Istenei.

                   Egyetlen „istenhordozó” nép van, ez – az orosz nép.”

 

                                                                          +

 

                   Ne vedd rossz néven, de ebben a levélben egyik „kedvenc” történelmi figurámról esik szó. Most is csak azért lehetséges, hogy leleplezzem, hogy ezek a régi bolsik mennyit hazudtak, és szépítették ocsmány múltjukat, ahogy csak lehetett. Kun azaz Kon Béláné emlékezni kezd a férje származására. Imígyen:

                   „Kun Béla, Erdélyben, a Szilágyságnak egy kicsiny, hétszáz lelket számláló falujában, Lelén született, 1886. február 20-án. Apja falusi jegyző volt. Szülei egy kis parasztház földes szobájában laktak. A szülők három gyereket neveltek fel, két fiút, egy leányt. Hogy gyerekeit el tudja tartani, a segédjegyző apa / már csak segédjegyző! / egy kis földet is művelt. /Ma legelőnek használják./

                   A sovány lelei föld keveset hozott, a segédjegyzői fizetés sem volt sok, nehezen élt a család. Kun Béla apja szerette a bort, többet fogyasztott belőle, mint amennyit a keresete megengedett. Miből ruházta, etette gyerekeit a jegyző úr? Sőt, korrepetáltatta Bélát Ady Endrével Zilahon? 

                   Megesett, s nem egyszer, hogy a „jegyző úr”magával vitte fiát a közeli városba, ahol miután hivatalos dolgait elvégezte, esetleg eladott egy-két zsák gabonát, fiát a szekéren hagyva bement”egy pillanatra” valamelyik kis kocsmába, és addig vissza sem jött, amíg a kocsmában ülőket is vendégül látva, utolsó garasát el nem verte. Addig a gyerek egyedül ült a szekéren, amíg az apja imbolyogva visszajött, felült a bakra, és elindította a lovat. / Teljesen elképzelhetetlen, hogy a leleieknek egy ilyen lump fráter – ha csak segédjegyzőnek is -, megfelelt. /

                 Kon Béla apját szerette a szegény nép. Kiállt mellettük, védte őket. Szükség volt erre, különösen Lelén, ahol a kegyetlenségéről ismert földesúr, gróf Degenfeld /aki saját fiát egy veszekedés alkalmával agyonlőtte /, rosszul bánt a parasztokkal, zsellérekkel. Egy ízben a gróf Degenfeld a jegyző segítségével akart véghezvinni valamilyen igazságtalan dolgot. De az sem a rábeszélésre, sem a megvesztegetésre nem hajlott, ezért hamis tanút állított ki ellene. A várt eredmény nem maradt el. Kon Béla apja a zilahi börtönbe került, s amikor onnan kiszabadult, el kellett hagynia Lellét. / Ölég zavaros, úgy-é? /

                   A középiskola első éveiben Kon Béla Zilahon abba a gimnáziumba járt, ahol Ady Endre is tanult. Adyt Kun Béla apja kérte meg, hogy egyes tantárgyakból korrepetálja a jó eszű, de ezer más dologgal foglalkozó fiút. Felhatalmazta Adyt a testi fenyíték alkalmazására is. Ady Lajos erről így írt a könyvében: „A fiút édesapja – akkor szilágycsehi közjegyző – azzal az instrukcióval bízta Bandi gondjaira, hogy kivétel nélkül minden privát óra előtt keményen meg kell pálcázni. Mégpedig a fejét ütni, mert másutt már nem érzi a verést.”

                   A korrepetálás idejéről, Ady Endrével való beszélgetésekről nincsenek adataim, de föl lehet tételezni, hogy Ady már ebben az időben is kiváltotta Kon Béla rokonszenvét és bizalmát. Annál is inkább, mert Ady, mikor az apa eltávozott, kijelentette:”Ne félj, gyerek, magam is makacs ember vagyok!”

                   Végül is mi derült ki erről a szegény, nyomorban tengődő volt zsidógyerekről. Mindenek előtt az, hogy nem volt anyja, aki megvédje a családját az apa züllöttségétől, az állandó nyomortól. Az apja nagy disznóságot követett el, amiért el kellett hagynia volt lakóhelyét, Lelét. A fiával úgy bánt, mint a rossz kocsis a rossz lóval: ütötte-verte, ahol érte.

                   Milyen kisebbrendűségi érzéssel ülhetett az a gyerek az iskolapadban Zilahon, ahol éppen egy Ady Endre tanult, akinek Kincs Gyula volt a kedvenc tanára. A tanulás is kínkeservesen mehetett, és a zilahi tanulóévekkel be is fejezte általános műveltségének gyarapítását. Ami a karrierjéhez kellett, azt már Marx, Engels és Lenin elvtárstól tanulta meg.

No, meg Gárdos Mariskától, aki bevezette őt az emberi kapcsolatok rejtelmeibe és a munkásmozgalomba. „Világ proletárjai, egyesüljetek!” De ez már Kolozsvárott történt, mert az apját Szilágycsehiről is elkergették.

                                                                          +

 

                   Már Petőfi párhuzamot vont a farkas-és a kutyatermészetű embertípusok között. De az én véleményem szerint, kevés a szabadságszerető, ezért áldozatra kész ember. Ő ilyen volt,és még sok ezer, hála Istennek. De az emberek többségében még él az a több ezer éves gén, amely a hosszú ideig tartó alávetettség érzése fejlesztett ki bennük. Azaz: a meghunyászkodást, az a kiszolgáltatottságot hordozza.

                   Ez teljesen ösztönösen jelenik meg egy-egy élethelyzetben. Egy idős, háláját és szeretetét kifejező asszony éppen kezet csókol egy politikusnak. Ezt lefotózzák, és ebbe az illető közéleti ember belebukik. Pedig nyilvánvaló, hogy a szeretet őszinte, de a kézcsók csak az eddig örökké megalázottak gesztusa, és nem provokáció.

                   Életemben háromszor kerültem ilyen helyzetbe. Egyszer egy idős asszonynak tettem valami jót, s kezet csókolt. Nagyon rosszul éreztem magam a történelmünk miatt.

                   Egyszer a kollégiumban attól féltem, hogy a napos valami kis rendbontásért beírat a nagy könyvbe, és ezért”ugrik” az eltávozásom. Ekkor állandóan a nyomába jártam, és a félelem szinte vonzott hozzá. És tudtam, hogy ő ezt élvezi! Azóta sem tudtam elfelejteni és megbocsátani sem neki, sem magamnak.

                    Később, már pedagógus koromban, egy fél mozdulat erejéig valamelyik fölöttesnek már majdnem elárultam az alárendeltségemet. De a mozdulatot a gerincem már nem engedte befejezni. Ettől kezdve soha nem kísértett meg a jobbágy ősöktől örökölt, az urak, tanítók, papok előtt hajlongó elődök mozdulata.

                   Meghajolni csak a kereszt előtt szabad, sőt kötelező! / Ady nagy verse: Krisztus-kereszt az erdőn / Az emberi sors legnagyobb jelképe! Inkább feszítsenek meg az elveimért!

 

                                                                          +

                 

                   A sok komoly témájú levél után küldök most neked egy kis derűt, amelyik azonban nincs híján az elgondolkodtató tanulságoknak. Mikszáth Kálmánt idézem, tehát küldöm a jókedvet:

                   „Az még csak semmi, hogy a magyarok az erdélyi szászokat szeretnék megmagyarosítani, meg a horvátokat, meg az oláhokat; fölmennek azok a magyarosításukkal még az égbe is, és az Istent teszik magyarrá.

                   Aminthogy joguk is van, mert külön istenük volt azelőtt, hát még elég szép, hogy megengedik a többi népeknek, hadd imádkozhassanak azok is hozzá.

                   Hanem azért azt tartják, hogy mégis csak nekik kedvez a magyarok Istene még most is kizárólagosan, mert különben ki tartotta volna meg őket ezer esztendeig.

                   Nem is tartják őt itt szigorú égi bírónak, hanem nyájas és kedélyes atyának, akinek még anekdotákat is adnak kölcsön.

                   Igen, igen, egy egész anekdotakör van az Istenről. S ezek mind hazafias adomák, amelyekből kitűnik, hogy mégis ő szent felsége a legnagyobb magyar, s ha valami bajuk van a magyaroknak, óvó palástjával befödi őket, és nyújt feléjük védő kart.

                   Az egyik adoma arról szól, hogy az Isten hálókabátban ül a trónon, amikor roppant éljenzés keletkezik a menny kapuja előtt. Mellette ül Krisztus urunk és szűz Mária.

                   Miféle zaj az? – kérdezi az Úr szent Pétertől kíváncsian.

                   Széchenyi Istvánnak nyitom a kaput – mondja Szent Péter.

                   Széchenyi jön? – kiált fel az Úr meglepetve, és odakiált két angyalnak:

                   Nosza, hamar hozzátok elő az attilámat!

                   Széchenyi eközben benyit, s az Isten nagyon nyájasan fogadja, valamint gyöngéden figyelmezteti Jézus Krisztust is:

                   Gyere közelebb, édes fiam, adj kezet Pista bátyádnak!

                                                                          +

                   Még előbb történt, amikor József nádor halt meg, hogy amint jelentkezett a menny kapujánál, kérdezi tőle odafönt a mindig szigorú Szent Péter:

                   Ki vagy?

                   József, Magyarország nádora.

                   Mi jót tettél a magyarokkal?

                   A nádor szelleme gondolkozott egy darabig, de bizony nem jutott eszébe semmi.

                   Nem emlékszem semmire – mondotta.

                   No, hát akkor eredj vissza!

                   Másnap újra jelentkezik a kapunál.

                   Ki vagy? – kérdezi tőle szigorúan Szent Péter.

                   József, Magyarország nádora.

                   Mi jót tettél a magyarokkal?

                   Felgyújtottam ma a német színházat, úgy hogy most már a németek is kénytelenek lesznek magyar színházba járni.

                   Helyes! Bejöhetsz.

                                                                          +

                  Nem sok vártatva ismét zörgés hallik a mennyei kapun.

                  Ki az már megint? – kérdezi bosszúsan maga az Úr.  

                  Az osztrák császár.

                  Miféle címen?

                  Az „Isten kegyelméből” – felelte a lélek.

                  Az én kegyelmemből? Nem emlékszem.

                                                                                                                                                        

 

                                                                           +

                        

                          Szent György havának 11. napján meg kell emlékeznünk a magyar történelem egyik legtragikusabb eseményéről, a tatárjárásról. Jókai Mór elbeszélése láttatja meg velünk az akkor lezajló véres eseményeket:

                        „Egyszer azonban jött az idő, hogy a hegedűsök hangszerén egyszerre elhallgatott a víg dal. A tréfa, az enyelgés pengő hangjai elnémultak egy rettentő szózat előtt:

„Jön a tatár!”

                        Soha nem álmodott, de sokszor megérdemelt veszély közelgett sebesen, mint a zivatar hozta felhő, az országra. Önző, hitvány népek akkor vigadtak legjobban; izmaelita, zsidó akkor nyúzott legmohóbban. De a költő elhallgatott. Az énekes madár a ligetben akkor hallgat el, mikor zivatart érez.

                        Ezek akkor jöttek szóhoz ismét, mikor Ugrin érsek zászlósai megindultak hadat toborozni a közelgő ellenségre. Az árva hegedűsök ott jártak a zászló mellett, és harci indulókat, buzdító dalokat énekeltek a nép előtt, úgy lelkesítették azt a fegyverforgatásra.

                        A tatár azonban hamarább jött, mintsem várták. Hevenyében, ki hogy tudott, ült lóra, fogta a kardot, sietett a királyi seregekhez csatlakozni, amik nagy elszántan közeledtek véres ellenségük elé. Esztergomból mind elsietett a sok ifjú levente; a szép ifjú daliák ott hagyták búslakodni százszorszépeiket, szerelmes alkudozások, gyöngéd viszonyok mind félbeszakadtak egyszerre. Berta asszony azon a napon, melyen az érsekkel együtt a nemesség bandériumai eltávoztak Esztergomból, talpig gyászruhában jelent meg az utcán. A százszorszépek mind gyászruhát vettek fel, amiért a hegedűsök keserű gúnnyal énekelték róluk, hogy a szép asszonyok előre fölvették a gyászt. Őrizzen Isten, hogy arra ne legyen okuk.

                        Pedig nem őrzött meg bennünket attól Isten.

                        Jött a rossz hír, halálra űzött emberek lábain, sebesen: hogy elveszett a nemzet virága Sajónál; vége, vége az országnak, nyíllal összelőtték, karddal leaprították a deli magyar ifjakat, fut a király, sír az ország, senki nem segíthet rajtunk.

                        Volt nagy sírás Esztergomban; annyi szép fiatalember el tudott hullani oktalan nyílvesszők miatt; paripák megtaposták drága testeiket; szép hajfürtjeik belekeveredtek a véres porba; nem is jönnek vissza király kertjében játszani, szép hölgyekért tornát vívni, selymet, igazgyöngyöt venni.

                        Hanem jött helyettük iszonyú kegyetlen ellenség, rút arcú, vérszomjas lelkű. Átkozott még a beszéde is. A borzalmat, mely előtte jár, eléggé megmondja az a szó, mely az egész országban szétterjedt:”Az ellenség nem ember, hanem kutyafejű vad.” Kutyafejű fenevadak jönnek az embereket kiirtani. Más világ lesz. Góg és Magóg hada elszabadult.

                        A környékből futva jöttek Esztergom erős falai közé a menekülők; nem vidám mulató ifjak, hanem komoly családapák, kiknél drága kincs az asszony, kiért vérüket ontják, ha hűtlen. Naponként új menekülő csapat jött a város kapui alá, új, idegen arcok, némelyik csak hírét hallotta a tatárnak, más csak messziről látta, harmadik beszélt is vele; egy-egy kardcsapás mutatta, hogy mit beszéltek. A város lassanként megszaporodott szomorú néppel.

                        A futók közül egyik elvesztette minden vagyonát, égve hagyta faluját a háta mögött, másiknak rokonai hullottak el a csatamezőn, harmadik a vész közepéből egyedül menekült, látta gyermekeit leölve, hallotta felesége halálsikoltását.. És mind, mind, valamennyi elvesztette hazáját.

                        Bojóti Simon, a spanyol, volt ebben az időben a várparancsnok. A bátor férfi nem vesztette el szívét a közrémületben. Hirtelen új sáncokat hányatott a város körül, a fegyveres férfiakat csapatokba rendezte, és éjjel-nappal őrizette velük a falakat. Eleséget szerzett be évekre, és süttetett, főzetett az egész városban a harcosok számára.”

                        Megjegyzés: A mongolok is megírták a maguk történelmét, és a muhi csatát a legnagyobb veszteséget követelő összecsapásként emlegetik. Azaz, a magyarok derekasan helyt álltak.

 

                                                                          +

 

                       

                        Hogy világos legyen a terror - ellenterror ördögi köre, ahhoz elmesélem most neked II. Sándor cár meggyilkolásának történetét. Kétségtelenül nem volt olyan szadista, mint a magyar szabadságharcot vérbefojtó apja: I. Miklós. Ezt előre bocsátom.

                    Ennek ellenére, vagy éppen ezért, szinte vadásztak rá az anarchisták és a narodnyik csoportok. Az volt az elképzelésük, hogy a cár meggyilkolása forradalomhoz vezet.

                    Az volt a téveszme gyökere, hogy a történelmet mindig kiemelkedő személyiségek, jelen estben önfeláldozó mártírok lendítik előre.

                    Azzal kezdődött, hogy 1866-ban egy Karakazov nevű anarchista a Nyári Kertben rálőtt az uralkodóra. A lövés célt tévesztett, de a terror fokozását előidézte. Elfogták, kivégezték.

                    Sokáig néma csend, majd 1880-ban Harturin, a Népakarat nevű szervezet tagja apránként több mint fél mázsa dinamitot vitt be a Téli Palotába, ahol asztalosként dolgozott. 1880. február 5-én robbantotta fel a dinamitot, de a cár most is sértetlen maradt. Fokozódott a terror, újabb ezreket börtönöztek be.

                   A narodnyikok most már végképp végezni akartak az uralkodóval, hogy az ördögi kör visszatérjen önmagába. A merénylőcsoport tervei szerint az őrségváltáson és a díszszemlén részt vevő és onnan hazatartó cárral biztosan végeznek.

                   1881. március 13-ára időzítették a merényletet. Egy egész merénylőcsoport állt készen a leszámolásra: mindegyiknél bomba. Szentpétervárott került sor a terv végrehajtására.

                    Egy Riszakov nevű fiatalember a Katalin-csatorna rakpartjáról a cári kocsi elé lépett, és bombát dobott a páncélozott kocsi alá. A merénylet során néhány testőr megsebesült, és a merénylőt elfogták.

                   A kíséret tovább akarta vinni a cárt, de II. Sándor kiszállt a hintóból, és odament a sebesültekhez. Ekkor lépett elő – ugyancsak bombával a kezében – egy Grinyeveckij nevű férfi. Ott állt közvetlenül a cár mellett. És ekkor a kettőjük közé, a földre hajította a bombát, hogy az a cárt is és őt is megölje. A bomba felrobbant, és Grinyevszkij azonnal meghalt, de a cár is ezer sebből vérzett. Mindenkitől elhagyatva ott feküdt a havon! Egész kísérete eltűnt. A díszszemléről hazatérő kadétok szaladtak oda a haldokló cárhoz. Felemelték a földről, és egy szánra fektették. Reszkető testét kadétköpenybe csavarták, és fedetlen fejére a saját sapkájukat tették. Később kiderült, hogy a helyszínen még egy harmadik merénylő is volt, a hóna alatt újságba csomagolt bombával.

                   II. Sándort a Téli Palotába vitték, de súlyos sebeibe két óra múlva belehalt.

 

                                                                           +

 

                   Tolsztoj a Feltámadás című regényében meglehetősen szimpatikusnak ábrázolja a

politikai foglyok csoportját. Tele van intelligens, értelmiségi, sőt arisztokrata származású fiatalokkal, akik bátran viselik a szibériai száműzetés keserveit.

                   Kíváncsi lennék, mit szólnának ahhoz, hogy a GULAG-ra éppen ezeket a hazájukat féltő és azért áldozatokat hozó embercsoportokat fogják a külföldről hazatérő, emigráns „gyávák” elsőként deportálni.

                   Ha tudták volna, hogy Oroszország-anyácska, aminek a szebb jövőjéért ennyi áldozatot hoztak, mivé lesz a külföldön lapuló marxisták kezében!

                   Ha sejtették volna, hogy a nyugatról importált ideológia milyen gyökeresen meg fogja változtatni a hazájukat!

                    Ha megérzik, hogy a kialakuló Szovjetunó a földkerekség „rákos daganata” lesz, amely minden, úgynevezett modern, tehát hitehagyott, országra pusztítóan árasztja szét a kommunista agitátorokat, és milyen mértékben nyerik meg ennek az aljas rendszernek a nyugati értelmiséget is!

                                                        

 

                                                                           +

 

                  

                   Újból az Ördögökkel traktállak, mert éppen ebben a szó szerint idézett, részben sikerült neki megjósolnia a lenini-sztálini szocializmust, annak oroszországi bevezetése előtt 50 évvel. Sigaljov, az egyék ideológia – gyártó a következő megállapításra jut a jövendő társadalom berendezkedését illetően:

                   „Mivel a jövendő társadalom megrajzolására éppen most van szükség, amikor végre cselekedni készülünk, hogy többé már ne csak töprengjünk – én ezennel előterjesztem a világ berendezésének magam alkotta rendszerét.

                   Bár a korlátlan szabadságból indulok ki, a végén a korlátlan szabadsághoz jutok el. Mindazonáltal hozzáteszem, hogy a társadalmi képletnek általam javasolt megoldásán kívül semmilyen más megoldás nincs.

                   Sigaljov úr a kérdés végső megoldásaként azt javasolja, hogy az emberiséget osszuk két egyenlőtlen részre. Egytized része személyes szabadságot kap és korlátlan jogot, hogy rendelkezzék a többi kilenctizeddel. Azok pedig szükségképpen elvesztik személyiségüket, és valamiféle nyájjá változnak, és a határtalan engedelmesség közepette, újjászületések sorozata után elérik az őseredeti ártatlanságot, amolyan ősi paradicsomot, bár különben ezek dolgozni fognak.

                   Azok az intézkedések, amelyeket a szerző arra ajánl: hogyan fosszuk meg akaratától az emberiség kilenctizedét, egész nemzedékek átnevelése révén hogyan változtassuk nyájjá – igen figyelemre méltók, természeti tényeken alapulnak, és nagyon logikusak.

                   Lám, különféle gyártmányú, becsempészett röplapokon azt ajánlják nekünk, hogy tömörüljünk, és szervezzünk kis csoportokat, csakis az általános rombolás végett, azzal az ürüggyel, hogy bármennyire gyógyítgassuk is a világot, meggyógyítani úgy sem tudjuk, viszont, ha radikálisan levágunk százmillió fejet, és ezáltal könnyítünk magunkon, biztosan átugorjuk az árkot.”

                  1869. november 21-én a „Népi leszámolás” elnevezésű forradalmi diákcsoport tagjai Moszkva közelében megölték egyik társukat, Ivanovot, és a holttestét egy tóba dobták.

A csoport szervezője és a gaztett előkészítője az anarchista Nyecsajev volt, Bakunyin egyik közeli munkatársa. Ez szolgáltatta a regény alapötletét.

                   Dosztojevszkij forradalomábrázolását bátran rávetíthették a megvalósultra, Sigaljov tervezetét a szovjet társadalomra. A harmincas években Gorkij az Ördögök megjelentetése mellett foglalt állást, szemben a sztálinista kultúrpolitikával. Ők, ott fönn, jól tudták, miért nem való a „megvalósuló” szocializmusban az orosz emberek kezébe ez a könyv.

                   A nyáj ne döbbenjen rá, hogy mit művelnek vele!

                   Ami pedig a százmillió levágott fejet illeti. A kommunisták egész világon elkövetett rémtetteiről szóló Fekete könyv éppen százmilló áldozatot valószínűsít, akiket az előbb bemutatott ideológiai alapvetés következtében végeztek ki. A kiválasztás legfontosabb szempontja mindig az volt, hogy az értelmiséget likvidálják a csőcselék segítségével. Elég a kínai kulturális forradalomra, a katyni mészárlásra, a GULAG-ra vagy Pol Pot Kambodzsájára gondolni./ Szolzsenyicin szerint a 100 millió a Szovjetunióra érvényes! /

                Ami pedig az egytized-kilenctizedes arányt illeti - élvén egy megvalósuló kapitalizmusban – úgy vélem, hogy a nemzedékek agymosása manapság is folyik, és sokkal gyorsabb tempóban, mint annak idején ezt gondolták.

                   „Hála” a médiumok bőségének, és a társadalom tizedét kitevő kiválasztottak pénzének. Úgy látszik ez a tendencia független a társadalom elnevezésétől. Bár, kétségtelen, hogy nem hullanak ilyen mennyiségben a fejek.

 

 

                                                                          +

                  

                   Ez az orosz téma nagyon érdekelt, ezért olyan forrásokat is kerestem, amelyek ezzel összefüggnek. Amikor 1881-ben II. Sándor cárt a Narodnaja Volja nevű narodnyik szervezet megölte, fia, III. Sándor a trónra lépésekor kiáltványt fogalmazott. Ebből idézek:

                   „A hazának és a népnek ellenségeivel, ezekkel a mindenre elszánt fickókkal, istentelen teremtményekkel, akik a rám bízott embermilliók nyugalmát és életét megsemmisítik; Atyámnak gyilkosaival mi egyebet tehetnénk, mint megszabadítani tőlük az országot és őket undorító féreg módjára agyontaposni? Ezt nemcsak személyes érzelmem vagy Atyám halála miatti bosszúvágyam követeli, hanem a kötelességem is és az egész orosz birodalom.”

                   Lev Tolsztoj, a korszak másik nagy írója a következő levelet küldte neki:

                   „Felséges Uram és Császárom!

                   Az Ön lelke kénytelen ezek ellen az emberek – Atyja gyilkosai – ellen bosszúvágyat érezni, egyben utálatot az Önre háramló kötelességekkel szemben. Ennél borzalmasabb helyzet el sem képzelhető, mert ennél erősebb megkísértésre nincs alkalma a Gonosznak.

                   Isten a megmondhatója, miféle végzetes és borzalmas tévedés miatt érezték a forradalmárok édesapja iránt rettenetes gyűlöletüket, mely e kegyetlen gyilkossághoz vezetett. Ez a gyűlölet vele csak feledésbe merülhet. A forradalmárok, ha igazságtalanul is, édesapját párthíveik egy tucatjának elpusztíttatásával vádolhatták.

                   Az ön kezéhez nem tapad vér. Ön állásának bűntelen áldozata. Ön tiszta és ártatlan önmaga és Isten előtt. De Ön most válaszút előtt áll. Még néhány nap – és ha azok érvényesülnek, akik szerint a keresztény tanok mindössze hitszónoklatokra alkalmasak, és az állam életében vérnek kell folyni és a halálnak uralkodni – úgy Ön örökre elveszti pompás tisztaságát, Istennek tetsző életét, és az állítólagos közérdek sötét útjára téved., mely mindent jóváhagy, még az Isteni Törvény megsértését is.

                   Ne kegyelmezzen a bűnösöknek, ölesse meg őket, de be kell majd látnia, hogy három- vagy négyszázat, ha ki is szakíthat az élők sorából, a Gonosz újabb gonoszokat szül, és helyükre tízszer annyi lép. Akkor örökre elmulasztotta a felbecsülhetetlen pillanatot, amikor még teljesíthette volna Isten akaratát, ám mégsem teljesítette. Akkor egyszer s mindenkorra elhagyta a válaszutat jó és rossz között, és a rossznak lépet szolgálatába, mely a közérdek nevét öltötte magára, hogy jobban álcázhassa magát. / Máté ev.5-25. /

                   Felséges Uram és Császárom! Rendelje színe elé ezeket az embereket, bocsásson anyagi eszközöket a rendelkezésükre, és száműzze őket messze, valahová Amerikába. Intézzen kiáltványt hozzájuk e szavakkal kezdve:”Bizony mondom néktek: szeressétek ellenségeiteket!”És én a magam részéről szívesen leszek legalázatosabb alattvalója, kutyája, rabszolgája. Zokognék az elérzékenyüléstől valahányszor Felséged nevét hallanám. Azt mondtam:”hogy mit tesznek majd a többiek, még nem tudom”. De tudom. Tudom, hogy a jóságnak és a szeretetnek micsoda hatalmas áradata indulna meg egész Oroszországban e szavak nyomán.

                   Krisztus tanai, és egyedül Krisztus tanai élnek az emberek szívében, és embertársainkat csakis e tanoknak nevében szeretjük.

                   Ha trónjának magasságából a megbocsátásnak és a keresztényi szeretetnek csak egyetlen szavát ejtené, és aszerint is cselekedne, úgy Felséged keresztény kormánya, melynek uralmát most átveszi, megsemmisít majd minden Oroszország életerejét pusztító gonoszságot. És az összes forradalmi megmozdulások viasz módjára olvadnak el a Krisztus igéjét valóra váltó cár és ember előtt.”

                                                                          +

 

                                                           KIK A BOLDOGOK?

 

                                            Boldogok, akik szegények lelki értelemben,

                                            mert övék a mennyek országa.

                                       Boldogok, akik sírnak,

                                            mert ők megvigasztaltatnak.

                                       Boldogok a szelídek,

                                            mert ők öröklik a földet.

                                       Boldogok, akik éheznek és szomjaznak az igazságra,

                                            mert ők megelégíttetnek.

                                       Boldogok az irgalmasok,

                                            mert ők irgalmasságot nyernek.

                                       Boldogok a tiszta szívűek,

                                            mert ők meglátják Istent.

                                       Boldogok, akik békét teremtenek,

                                            mert ők Isten fiainak neveztetnek.

                                       Boldogok, akiket az igazságért üldöznek,

                                            mert övék a mennyek országa.

                                                                              MÁTÉ EVANGÉLIUMA

 

                    

                                                                           +

                

                   Az előző levelemben olvashattad, hogy milyen valláserkölcsi érvekkel igyekezett meggyőzni tetteinek célszerűtlenségéről, sőt súlyos következményeiről az uralkodót. III. Sándor cár alatt tovább súlyosbodott Oroszország belső helyzete. II. Miklóshoz 22 év múlva intézett figyelmeztetése már csak a társadalom mélyén tapasztalt, súlyos és komor jövőt ígérő, fenyegető helyzetről tudósít:

                   „Kedves Testvérem!

                   Ezt a megszólítást azért tartom legmegfelelőbbnek, mert ebben a levelemben nem is annyira a cárhoz szólok, mint inkább felebarátomhoz. Azon kívül a halál árnyékában úgy tűnik, mintha egy másik világból intézném soraimat Felségedhez. Nem akarok meghalni anélkül, hogy ki ne fejteném Ön előtt, mikként gondolkozom jelenlegi működéséről, milyen is lehetett volna az uralkodása, mily nagy boldogságot szerezhetett volna önmagának és az emberek millióinak. Rá kell mutatnom, hogy ezzel szemben mily szerencsétlenséget hozhat az emberekre is, önmagára is, ha a mostani irányzat mellett továbbra is kitart.

                   Oroszország harmad része ostromállapotban van, tehát a kivételes törvények uralma alatt áll. A felismerhető rendőrök és titkosrendőrök száma egyre növekszik. Fogházak, fegyintézetek, száműzetési telepek túlzsúfoltak. Százezernél nagyobb a gonosztevők, a politikai bűnözők száma. Ma már a munkásokat is ezekhez számítják. Az összes városban és a gyártelepek körül csapatokat vontak össze. Ezeket éles töltényekkel látták el a nép ellen. Eddig már több helyen folyt testvérharc mindenütt újabb, véresebb, rettenetesebb összeütközésekre készülődnek, amik valószínűleg be is következnek. Az éhínség nálunk már egészen természetes jelenség. Ugyanennyire természetes a rendek általános elégedettsége és ellenséges magatartása a kormánnyal szemben. Az egész eljárás oka pedig kézenfekvő: Felségedet segédei arról biztosítják, hogy a nép mozdulatlanságban tartásával a lakosság jóléte, valamint Felséged nyugalma és biztonsága érdekében történt gondoskodás.

                   Ha Ön egyszer egy cári utazása alkalmával hallhatná a parasztokat, akiket a vasút mentén a csapatok mögött állítanak fel? Ha még ötven esztendővel ezelőtt, I. Miklós alatt, a cári tekintély jelentékeny volt, ez az utóbbi harminc évben annyira lesüllyedt, hogy ma már a lakosság minden rétegében nyíltan bírálják nemcsak a kormányt, hanem magát a cárt is – sőt elítélően nyilatkoznak róla, meg is szidják, ki is nevetik.

                   Az önkényuralom idejétmúlt kormányforma. Megfelelhet egy Isten háta mögött lakó afrikai népnek, de nem az egész világon elterjedt felvilágosultsággal egyre műveltebbé váló orosz nemzetnek. Ennél fogva ezt a kormányformát és az azzal kapcsolatos igazhitű vallást ma már kizárólagosan erőszakkal, ostromállapottal, száműzetéssel, könyvek betiltásával, visszájára fordított neveléssel, mindenféle gonosz és kegyetlen rendszabállyal lehet csak fenntartani.

                   Kedves Testvérem, e világon csak egyetlen egy élete van. Módjában áll azt siralmas, meddő kísérletekre pazarolni: az emberiségnek Isten akarta haladását a rossztól a jóra, sötétségből a világosságra – megakadályozni. Isten nem azért adta Önnek az életet, hogy mindenféle gonosz rendelkezést kibocsásson, vagy legalább is részt vegyen azokban és méltányolja azokat, hanem, hogy teljesítse Isten akaratát. Isten azonban azt akarja, hogy jót cselekedjünk az emberekkel, ne pedig rosszat.

                   Bocsásson meg, ha akaratlanul is mondanivalómmal megbántottam volna. Egyedül az orosz nép és Felséged boldogulása iránti vágyam vezérelte tollamat. Csak a jövő, amit valószínűleg már nem érek meg, dönti majd el, hogy mennyiben sikerült ez nekem. Megtettem, amit kötelességemnek véltem. Őszintén kívánom az Ön boldogságát.”

                                                                                                 Testvére: Lev Tolsztoj

                                                                         

                   Szegény Oroszország! Még 15 év, és jönnek az „ördögök”.

 

                           

                                                                           +

 

                   Sztyepán Trofimovics Verhovenszkij, a helyi „ördögök” vezetőjének apja, maga is egy életen át liberális, nem sokkal a halála előtt így érzékeli az Oroszországot fenyegető katasztrófának a jeleit, és hagymázas állapotában rádöbben az igazságra.

                   „Vala pedig ott egy nagy disznónyáj, legelészve a hegyen; és kérék őt, hogy engedje meg nékik, hogy azokba menjenek. És megengedé nékik /Jézus /. És minekutána kimentek az ördögök az emberből, bemenének a disznókba; a és a disznónyáj a meredekről a tóba rohana és megfullada. A pásztorok pedig látván, mi történt, elfutának, és elmenvén hírré adták a városban és a falukban. Kimenének ezért megnézni, mi történt; és menének Jézushoz, és ülve találák az embert, akiből az ördögök kimentek, felöltözve és eszénél, a Jézus lábainál; és megfélemlének. Elbeszélék pedig nékik azok is, akik látták, mi módon szabadult meg az ördöngős.”

                                                                          +

 

                   „Barátom – mondta igen izgatottan Sztyepán Trofimovics – ez a csodálatos és rendkívüli hely egész életemben nagy bökkenő volt számomra, úgy, hogy ezt a részt már gyermekkoromban megjegyeztem. Most egy gondolatom támadt.

                   Nekem most borzasztóan sok gondolatom támad: nézze, ez pontosan olyan, mint a mi Oroszországunk. Ezek az ördögök, amelyek kijönnek a betegből, és belemennek a disznókba – mindazok a fekélyek, miazmák, mindaz a mocsok, mindazok az ördögök és ördögfiak, amelyek összegyűlnek a mi nagy és drága betegünkben, a mi Oroszországunkban az évszázadok, igen, évszázadok során!

                   De egy nagy eszme és egy nagy akarat megvilágosítja felülről, mint azt a tébolyult ördöngöst, és mindaz a mocsok, mindaz az ocsmányság, amely már elgennyedt a felületén, mindezek az ördögök kimennek belőle, és maguk kérik, hogy disznókba belemehessenek. Sőt talán már bele is mentek! Ezek mi vagyunk, mi és azok, meg Petrusa. És én talán legelöl, a többiek élén; és eszeveszetten, megszállottan rohanunk a szikláról a tengerbe, és mind belefulladunk, de úgy kell nekünk, mert hiszen tőlünk több nem telik

                 De a beteg meggyógyul, és a Jézus lábainál ül majd, és elámulva nézi az egészet.

                   Kedvesem, most ez nagyon izgat engem. Az Istenre nekem már csak azért is szükségem van, mert ez az egyetlen lény, akit örökké szeretni lehet.

                   A halhatatlanság nekem már csak azért is szükséges, mert az Isten nem akar igazságtalanságot elkövetni, és nem oltja ki teljesen a szívemben iránta újra fellángoló szeretetet.

                   Márpedig mi drágább a szeretetnél? A szeretet több a létnél, a szeretet a lét koronája, és miképp lehetne, hogy a lét ne hajoljon meg előtte? Ha én megszerettem őt, és örvendezek ennek a szeretetemnek – hát lehetséges, hogy kioltson engem is, az örömet is, és semmivé tegyen bennünket, ha van Isten, akkor én is halhatatlan vagyok!

                   Ó, de nagyon szeretném újra kezdeni az életet! – kiáltott fel túláradó akaraterővel.

                   Az élet minden egyes perce, minden egyes pillanata boldogság legyen az embernek! Az legyen, okvetlenül az legyen!

                   Magának az embernek kötelessége, hogy így rendezze; ez az ő törvénye. Rejtett, de föltétlenül létező törvény. Ó, de szeretném látni Petrusát, és mindnyájukat, Satovot is!”

 

                                                                         +

 

                   Kedves Sztyepán Vethovenszkij! A fia már hamis útlevéllel Nyugat-Európába tart, miután a szimpatikus, mert egyedül jellemes, Satovot már agyonlőtte, és tetemét társaival a tóba dobatta.

                   Aztán majd újra és újra visszatér, és mindig álnéven. Legutoljára Leninnek fogják hívni.

                                                                          +

                                    

            Vannak olyan nevezetes esztendők, amelyeknek fája kiváló gyümölcsöket terem. Ugyanabban az évben látta meg a napvilágot Hrúz Mária fia, Petőfi Sándor Kiskőrösön az egyik nádfödeles házban, és Szapáry Etelka grófnő gyereke, Andrássy Gyula az egyik kassai palotában három hónappal és két nappal később.

                   Mindkét ember beírta nevét a magyar történelembe. Egy ügyért harcoltak, de a tót cselédlány fia ebben a harcban életét vesztette, a grófnőé túlélte, és ritka változatos életutat járt be. Tipikus magyar sors jutott mindkettőjüknek. / Még az Andrássy út hatvanat is figyelembe véve! / De nem tudjuk, hogy mi van Barguzinnal!”/

                   Az szinte természetes, hogy Andrássy Gyula  Kossuth-párti politikus lett. Görgey segédtisztjeként végigharcolta a dicsőséges tavaszi hadjárat csatáit, majd a forradalmi kormány megbízásából Konstantinápolyba ment, hogy a törökök a területükre szorított magyaroknak ugyanazt a jogokat kérje, mint amelyben az oda sodródó osztrák egységeket részesítették. Elsősorban az erdélyi hadmozdulatok szereplőiről volt szó.

 / Ti.: a magyarokat mindig lefegyverezték, az osztrákokat nem./

                   Világos után a porta sem az oroszok, sem az osztrákok kérésére nem adta ki.

 Konstantinápolyból Londonba majd Párizsba utazott. 1851. szeptember 21-én in effigie felakasztották. Nyugat-Európában csak a „jóképű akasztott”- ként emlegette a magyarokkal szimpatizáló közvélemény.

                   1858 - ban kegyelemben részesült, és hazatért. Magyar miniszterelnök, majd a Monarchia agilis külügyminisztere lett. Ferenc József és Erzsébet királyné egyik kedvenc és jellemes politikusa. Meglehetősen sok anekdota szólt romantikus sorsáról és nem hétköznapi egyéniségéről.

                   „Egy konzervatív főúr, a felsőház tagja, a minap abban a megtiszteltetésben részesült, hogy Andrássy meglátogatta a szállodában. Mivel a külügyérrel úgyis közeli rokonok, a konzervatív főúr nem látta illetlennek, ha most négyszemközt kapva „Gyulát”, kikérdezi amúgy istenigazából a keleti kérdés szövevényeit. Csak valamit mondjon, majd kibetűzi abból az „igazit”. Előtte ugyan hiába gombolózik be valaki, egy hajszálnyi nyílás, és a veséjébe lát.

                   Ugyan Gyula, mondd meg, már neked tudni kell, hogy melyik hadakozó féllel rokonszenvez jobban Őfelsége.

                   Az izével – mondja Andrássy nevetve.

                   Aztán lesz-e valami? Beleavatkozunk?

                   Az meglehet, illő módon és időben.

                   Mely időben?

                   Annak idején.

                   Pedig itt volna az ideje – veti ellen a derék öreg –, okot szolgáltattak rá.

                   Mind a ketten – teszi hozzá Andrássy.

                   Kik? Hányat?

                   Ők! Akárhányat – felelte az elmésségben ritkán fogyatékos diplomata.

                                                                            +

                   Még gyermek volt Andrássy, amidőn egy ízben Széchenyi így szólt hozzá:

                   „Tebelőled minden lehet, ami lenni csak akarsz, még Magyarország nádora is.”

                                                                             +

                   Nem lett belőle nádor, de tagja a felsőháznak, katona, emigráns, akasztott ember, miniszterelnök és külügyminiszter – igen. Így is elég kacskaringós életpálya.

                   / Közzétette Mikszáth Kálmán a Budapesti Napilap 1877. karácsonyi számában. /

 

                                                                          +

 

                   Előbb bemutatom neked Juhász Ferencet, aki letévedt a magyar nyelv egyenes és széles útjáról.  Marx György, a fizikus, a hetvenes években elhitette vele, hogy az egész Univerzumot szavakkal újra lehet teremteni. Azóta ír, mint egy megszállott. Botladozva a maga teremtette nyelvdzsungelben, ahová már nincs ember, aki követni tudná. Pedig hallgathatott volna bölcs Babitsra:”A mindenséget vágyom versbe venni, de még tovább magamnál nem jutottam.”

                    A Petőfi-válogatás előszava a még józan Juhász Ferencé:

                   „Bennem két Petőfi-kép él egyre izgatóbban. Egyiket egy 1844-es versének négy sora marja a lélekbe:

 

                                                        Pipára gyújtok, s az esőnek

                                                        Halk susogását hallgatom,

                                                        És végigszállok gondolatban

                                                        A messze fekvő múltakon.

 

                   Igen, ez a szelíd és verőfényes, borús és játékos, halk és buborékosan kopogó, pipafüstös és édesen fillentő négy sor nekem a Petőfi-kép egyik összefoglalója. Látom az alig huszonegy éves fiút, a veszedelmes-gyönyörűséget, a szenvedélyes vallomást csöndesen érlelő, de még lomha Pest egy házában, az emeleti szoba ablakánál ülve.

                    Kis vörhenyeges-fekete szakállal a kancsal sovány fiút, akit már fölkészített a sors a legnagyobb feladatra, aki maga a tisztaság, maga a láng, Sándort, aki a magyar múlt és a magyar jövendő összesűrűsödött csillaga, akit újraálmodott magának az emberiség, hogy legyen hite még önmagában.

                   A szelíd négy sor mögött nekem az eljövendő harc lobog föl, a nagy élet félelmetes, fényességes és örökkévaló villámtüze. S a másik kép? Az már a pusztulásé, a világosi katasztrófa, a szétzilált haza, a menekülés. Futott ő is, sápadt arccal és lobogó köpönyeggel, amíg le nem döfték lóhátról. Csillag lett, legenda, vagy belefúlt a vágyálmok mocsarába? És nem volt a nemzetben annyi élni akarás, hogy őt újrateremtse?

                    De volt a magányosokban és az elkövetkezőkben Arany haláláig rokkantan siratta a testvér-tüneményt. Ady élete egyetlen áldozat volt az ő csillagképe előtt. Ki ismerte jobban az életünket, ki tudta jobban ennek a földnek embereit és virágait, pusztaságát, elátkozottságát és átkait szeretni?

                   Válogatás? Alig van merészebb feladat. Neki minden sora fontos, egész élete tündökletes. És ha az 1842-45-ös időszak verseiből még több lehetőség adódik a válogatásra, jön a nagy év, az 1846-os, amikor egy pillanat alatt Európa legnagyobb költője lett – s itt már alig akad kihagynivaló.

                   Vas-sűrűségű itt már a világ, megbonthatatlan élet és költészet.. Nagy veresek egymás után, egyre ritkább, élesebb levegő, itt már olyan világban járunk, vigyázni kell, hogy a beszippantott sorok, meg ne égessék a tüdőt!

                   Petőfi: a nemzeti önismeret alapja, de ő egyben a magunk-megismerésének és a magunk-megtisztulásának alapja is. Nincs nála tisztább költő és nagyobb hitű ember. Ő úgy beszél, olyan egyszerűen és érthetően és olyan ragyogással a legfontosabb dolgokról, hogy mi azóta is dadogva, kerülő utakkal és keservesen kigörgetve magunkból a szavakat tudjuk elmondani, egy törmelékét az ő szavainak.

                   Petőfi: a forradalom és az ifjúság, az emberiség legszebb álma.”

                   Ezekkel a „kerülő utakkal” nem lett volna szabad kísérletezni! És bozótvágó éles késekkel vágni virágindát és óriáskígyót – egyformán.

 

                                                                          +

 

                   Most olvasd el egy diktátor halálos ágyán mondott fohászát!

                   „Uram, bár én nyomorult és szerencsétlen teremtés vagyok, de szövetségben vagyok Veled a kegyelem által. És Hozzád mehetek, hozzád akarok menni a Te népedért. Te tettél engem, igen méltatlant, silány eszközzé, hogy az ő javukra és a Te szolgálatodra legyek. Őközülük sokan túlontúl sokra becsültek engem, ámbár mások halálomat kívánják, és örülnek majd miatta. Uram, akárhogyan is végezzél felőlem, ővelük cselekedjél jól ezután is. Add meg nekik az állhatatosságot az ítéletben, add meg szívük békességét és a kölcsönös szeretetet. És folytasd az ő megszabadításukat és a reformáció munkáját, dicsőítsd meg Krisztus nevét szerte a világon. Tanítsd azokat, akik túlságosan a Te eszközeidre bízzák magukat, hogy jobban bízzák Tereád magukat. Bocsáss meg azoknak, akik rá akarnak taposni egy szegény földi féregre, hiszen azok is a Te néped. És bocsáss meg e rövid ima balgaságát, jézus Krisztusért. És adj nekünk jó éjszakát, ha néked is úgy tetszik. Ámen.”

                   Cromwell Oliver hiteles imáját olvashattad, a „mocsárvidék uráét”, aki megteremtette a „vasbordájú szentek” puritán seregének élén a mai Nagy–Britanniát. Legyőzte, majd kivégeztette a királyt, I. Károlyt 1949-ben. Majd legyőzte a skótokat és az íreket. Azután eredményesen küzdött Hollandiával a tengerek feletti uralomért. Amikor a parlamenti tehetetlenkedést és korrupciót látta, erélyesen feloszlatta 1653. április 20-án. Az alábbi - rendkívül aktuális - figyelmeztetéssel:

                   „Ideje már valahára, hogy henyéléseteknek e helyen, melyet minden erkölcs megvetése és minden vétek gyakorlása által bemocskoltatok, véget vessek. Ti nem vagytok egyéb egy csoport pénzimádó gézengúznál, kik, mint Ézsau, hazátokat egy tál lencséért eladnátok. Isteneteket, mint Júdás, harminc ezüstért elárulnátok.

                   Maradt-e valamely jó erkölcsnek csak árnyéka is köztetek? Van-e csak egy vétek is, amelyet magatokénak ne mondhatnátok? Vallástok egy hajszálnyival nincs több, mint lovamnak. Egyedül az arany az istenetek. Melyik az közületek, ki lelkiismeretét a megvesztegetésnek fel ne áldozta volna?Van-e köztetek, ki csak legkevésbé is gondoskodott volna a közjóról?

                   Ti mocskos söpredék! Nem gyalázzátok–e meg e szent helyet? Nem tettétek-e Isten templomát tolvajok barlangjává? Hamis tudományotok és veszett mesterségetek által egész nemzet előtt utálatosakká lettetek. Ti, kik a nép által azért küldettetek ide, hogy a vétket irtsátok, magatokat a legsúlyosabb vétekkel terheltétek meg. Országotok hozzám kiáltoz, hogy ezt az Augiász ólját bezárjam, és törvénytelen hivalkodástoknak véget vessek. Amit ezennel teljesítek is Isten segítségével, ki erőt és hatalmat adott.

                   Parancsolom annak okáért halálos büntetés alatt, hogy e helyről eltakarodjatok. Nosza, ti megvásárolt szolgarabok, igyekezzetek minél előbb innét kipusztulni! Ti pedig, katonáim, zárjátok be utánuk a kapukat!”

                   Cromwellnek elég volt a parlamenti demokráciából./ Nagyjából megegyezik a véleményünk./ Ezt követően lordprotektorként, lényegében diktátorként kormányzott. Még arra is futotta energiájából, hogy sikeres háborút vívjon Spanyolország és Portugália ellen. Amikor 1658-ban, e minden szempontból puritán ember, átadta az országot annak az emberfajtának, amelyik a kompromisszumokra törekszik a hatalom és a pénz érdekében. II. Károlynak és parlamentáris királyságnak hívták ezt a kiegyezést.

                   Két évvel Cromwell imája és temetése után holttestét kiásták a sírból, és jelképesen kivégezték. Testét a Temzébe dobták. Feje, karóra tűzve, napokig nézett vádlón a londoniakra a Tower előtt.

                                                                          +

 

                   Jó néhány erényes embert mutat be az irodalom. Elég csak a kis Dorritra vagy Miskin hercegre gondolni. A mi történelmünkben-irodalmunkban is akadt legalább kettő:

DEÁK FERENC és ARANY JÁNOS.

                   Első találkozásuk után mindketten ugyanazokat a szavakat mondták egymásról:

                   „Azért tetszi nekem ez a Deák, mert olyan egyszerű, igaz magyar ember. Azért tetszik nekem ez az Arany, mert olyan egyszerű, igaz magyar ember.”

                   Hatvani, a később oly szomorúan hírhedtté vált gerillavezér, 1849 elején Nagyszalontán utazván keresztül, a városházánál beszállásolás végett megjelent.

                   Midőn a jegyzői hivatalba belépett, éppen arany volt ott, kit Hatvani személyesen nem ismert: Maga itt a jegyző? – szólalt meg Hatvani.

                   Nem magam vagyok, hárman vagyunk – válaszolt röviden arany.

                   Hol lakik Arany János? – kérdezte ismét Hatvani.

                   Mire Arany nem szólott semmit, hanem a városháza ablakából megmutatta azt a házat, mely az ő jegyzői lakául szolgált. Hatvani el is indult azonnal, meglátogatni saját lakásán. Persze nem találta otthon. Arany felesége, éppen déli idő lévén, ebédre marasztalta. Hatvani készséggel fogadta el a meghívást.

                    Alig egynéhány perc múlva arany is hazaérkezett. Hatvani, amikor felismerte benne azt az embert, kivel, mint a jegyzővel az imént oly hetykén bánt el, hüledezve kért bocsánatot, s meg is kapta.

                                                                          +

 

                       Most egy erényes emberről beszélget Habsburg Rudolf trónörökös, a tanítvány és Rónay Jácint, az oktató.

                       Rónay bácsi, ha én nagy volnék, és ha én volnék a király, akkor én Deák Ferencnek adnék valamit. Valami nagyot! - Mit felség? – Neki adnám a nádori méltóságot. –De ő nem fogadná el azt. – És ha parancsolnám, hogy fogadja el? – Nagyon szerencsétlené tenné őt, fenséges uram! – Miért szerencsétlenné? Hiszen az nagyon szép állás. Ha trónörökös nem volnék, Magyarország nádora szeretnék lenni. – Deák Ferenc öreg már arra, hogy hivatalt viseljen. – Ez nem hivatal, hanem kitűntetés. – Akkor annál kevésbé. – Fogadást tett rá? – Nem tett fogadást, de olyan a természete. – Hát a kitüntetést nem tartja tiszteletnek királya kezéből? – De annak tartja, sőt el is fogadta: kézszorítás formájában. – De mi az? Deák Ferenc többet érdemel. – Nagyon kevéssel megelégszik. – Hát nem is kínálták meg ennél többel? – Nem kínálták meg, mert ismerték. – Hát Deák Ferenc olyan gazdag ember? – Nem gazdag. Azt lehet mondani róla, hogy szegény Csak annyija van, amiből egyszerűen megélhet. – S nem is vágyott többre soha? – Nincs gyermeke, nincs családja. – De nincsenek-e vágyai, igényei? – Nincsenek. - Nem szeret mulatni, utazni? – Nem, fenséges uram. – Hát ajándékot adni? – Azt szeret. Botokat farag és elajándékozza. – De ha valaki nem fogad el jutalmat, hogyan lehessen attól elfogadni nagy szolgálatokat? – Mert az már maga a legnagyobb jutalom, ha valaki szolgálatot tehet a királynak és a hazának. – És mindig ilyen volt Deák Ferenc? – Mindig. – És sohasem viselt hivatalt? – De igen. Rövid ideig miniszter volt. – No látja, hát mégis fogadott el hivatalt. – Azok nagyon nehéz idők voltak. – Miért? – azért, fenséges uram, mert nehéz volt a királyt is, a hazát is egyszerre szolgálni. – hogy lehet az? – Elmúlt, felséges uram! Többé nem lesz lehetséges. – És így Deák Ferenc sohasem fog a királytól elfogadni semmit? – De igen. Egy koszorút a koporsójára, ha meghalt. – És milyen legyen az a koszorú? Arany babérlevelek ugye és gyémánt, rubin, smaragd kövekkel? – Mezei nefelejcsekből álljon, fenséges uram. – És mit tett volna Deák Ferenc, ha királynak született volna? – Ugyanazt, amit eddig tett. – Sohasem adott volna senkinek rendjelt, kitűntetést? – De igen, ezekben nem lett volna fösvény. – De ha neki is akadtak volna Deák Ferencei, akik nem fogadták volna el? – Nem akadnak azok olyan bőven, fenséges uram!

             Hát Magyarországon nincsenek mások is, akik úgy gondolkoznak, mint Deák Ferenc?

             Dehogy nincsenek, sokan vannak, felséges uram.

             Nos, akkor hát sokan is tennének úgy, mint Deák Ferenc?

             Azt már nem, fenséges uram.

             Hogyan?

             Mert úgy gondolkozni, mint Deák Ferenc, sokkal könnyebb, mint úgy cselekedni, mint Deák Ferenc.

             Akkor hát, ha már nagy és király volnék, én sem adhatnék Deák Ferencnek semmit?

             De igen: ugyanazt, amit felséges atyja adott neki.

             Mit adott neki felséges atyám?

             Azt, amit megtartott. És amit meg is fog tartani.

             Valamit adni, és ugyanazt meg is tartani? Mi az?

             Az adott szó.

             Köszönöm, Rónay bácsi! Ma ne tanuljunk többet. Ma nagyon sokat tanultam. Sohasem fogom elfelejteni.

                                                     Járnak hozzá méltóságok,

                                                     Kötik rám a méltóságot:

                                                      „Megbocsásson méltóságtok,

                                                     Nem érzek rá méltóságot.” /Arany János/

 

                                                                          +

                

                   Hosszú és véres törökellenes küzdelem harctere volt századokig hazánk. Isten csodája – írta Petőfi Sándor is -, hogy még áll hazánk!” De a Habsburgok, akik végül kiverték a törököt, meg akarták semmisíteni a magyar nyelvet, és vele együtt egy egész népet. Így lett megmaradásunk záloga a magyar nyelv. Voltak, akik ezt meg akarták váltani, és sikerült.

                   „Eppur si muove!

                   Mikor Galilei ezt az emlékezetes mondást téve megdobbantá lábával a földet: éppen csak azt a kis darabját a földnek felejté el megrúgni, ami itt a Kárpátoktól a Dunáig kikerekítve fekszik. Az egész föld megmozdult, hanem ez az egy darab állva maradt.

                   Körülötte minden oldalon a nálánál boldogabb országok előre, a boldogtalanabbak hátrafelé, de valamerre mindnyájan csak haladtak. Egyedül Magyarország állt egy helyben, és az volt a virtus, az volt az állambölcsesség, az volt a tudomány, hogy helyéből ki ne mozduljon.

                   Életfeltétele volt a vis inertiae, a tétlenség ereje. „Aki jól alszik, annak jó lelkiismerete van. Akinek jó lelkiismerete van, az jó ember: tehát, aki jól alszik, az jó ember.”

                   Azután akadtak nyughatatlan emberek, akik azt gondolták, hogy ez a mély álom mégis nagyon közeli rokon a halálhoz, s megkísérték a fölébredést.

                   Egy ilyen nyughatatlan embernek a történetét írom le, aki meg akarta próbálni, hogyan lehetne az álló földet mozdulásra bírni. E küzdelemben ő maga összetört, semmivé lett, de mégsem tett le a hitről, hogy – eppur si muove!

                   Tisztesség adassék emlékezetének!”

 

                                                                         +

 

                   Tisztesség adassék emlékezetüknek – írom én -, hiszen nemcsak egyedül próbálkozott meg ezzel a nagy feladattal. Volt közöttük, aki vándorútra indult, hogy megkeresse a távoli rokonainkat. Úgy hívták: Körösi Csoma Sándor. Volt, aki egy személyben vígjátékíró és költő: Csokonai Vitéz Mihály. Aki festményeket és színdarabokat írt: Kisfaludy Károly volt a neve. Olyan is akadt, aki falusi magányában megteremtette a magány mélyhúrú költészetét. Neve: Berzsenyi Dániel. Szervező és bíráló is született: Kazinczy Ferenc.

                    És megszületett az első, és mindeddig legnagyobb magyar tragédiánk, titokban, mert nem volt Magyarországon olyan színház, amely ezt bemutathatta volna. Szerzője úgy halt meg, hogy művét színpadon nem láthatta. Pedig a magyar nép legmélyebb érzéseinek adott hangot, és gondolatai, problémái ma is időszerűek. Ha elég bátor vagyok, akkor azt írom: Talán soha nem voltak időszerűbbek. Katona József drámájáról, a Bánk bánról van szó. A magam szerény módján igyekszem könnyen érthetővé tenni ezt a közel kétszáz éve született alkotást. Egyúttal bocsánatot kérek a szerző szellemétől.

 

                                                                       +

 

                   Hogy értékelni tudjuk Katona József nagyságát, be kell mutatni a magyar színjátszás korabeli helyzetét. Kelemen László rövid életű kísérlete / 1790-96 között / után az ún. második pesti magyar színtársulat 1807 májusától 1815 júliusáig játszott a fővárosban. Ez az 1792-ben szervezett kolozsvári társulat 1806-ban átjött Magyarországra Erdélyből. Előbb Debrecenben, majd Szegeden szerepeltek. És 1807. május 8-án kezdték meg előadásaikat Pesten az ún. Rondellában, társbérletben a német színházzal.

                   Egy kortárs visszaemlékezése az íróra: „Katona Józsival, kivel még első pesti napjaimban már megismerkedtem, és ki később tán az én kedvemért lett színésszé,de azt tartom, neki is oly hivatása volt, mert később jeles drámaíró lett, igen nagy barátságban éltem.” Itt ismerte meg a nagy szerelmet is, mert Széppataki Rózához szemérmesen és mélyen vonzódott.

                                                                          +

       

                   Az indiánokról írok neked, akikkel szemben a hódító fehér ember először mutatta ki ragadozó és rabló ösztönét. Hatvanmillió indián áldozatról beszélnek a hiteles történelemkönyvek. Mind-mind a földéhes, mohó, isteni irgalmat sem ismerő európai ember áldozatai lettek. 1600 körül kezdték meg Észak- Amerika meghódítását az angolok és a franciák. Kanadában inkább a franciák, a mai USA-ban az angolok hódítottak. Földre és rabszolgákra volt szükségük, de az indiánok nyíllal és késsel védték a földjüket és személyes szabadságukat. És mert egyiket sem adták maguktól, halálra voltak ítélve.

                   Az őslakók kénytelenek voltak – óriási veszteségeket szenvedve – folyamatosan feladni először a part menti sávot, majd a 19. század végére az egész északi kontinens teljes területét. Leírhatatlan szenvedések között haltak meg, a modern európai fegyverek és barbár módszerek alkalmazásától, hatvan indián törzs tagjai. Nem tudtak rabszolgává lenni! Ez volt a fehérek szemében a legfőbb bűnük.

                   A lelkiismeret furdalást érző fehérek között akadt egy Cooper, aki megpróbálta az indiánok legendáját megteremteni egy egész regénysorozattal. De mindegyik részletében a fehérek szemszögéből ábrázolta az indiának cselekedeteit. Alapvető érzés, amit az olvasóban velük szemben elültetett, az indiánok alattomosságától való félelem volt. Pedig, a 21. században már jól tudjuk, hogy sajátos partizán-harcmodort alkalmaztak a hódítók ellen a megmaradásukért. Nem ismerték a politikai cselszövéseket, a taktikázást, ezért veszniük kellett.

                                                                          +

 

                   Egyetlen olyan regényt olvastam gyerekkoromban róluk, ami az egyik törzs, az irokézek népének belső életét, szokásait, gondolkodásmódját és lelki mentalitását tükrözi. És ez egy német írónő, Anna Jürgens Az irokézek fia című regénye volt.

                   Az alaptörténet az, hogy az indiánok megtámadnak egy pennsylvaniai fehér telepet, és magukkal visznek egy fiatal fehér fiút. Mindez valamikor a nagy hódítások megkezdésének idején, 1755 és 1763 között történik. Akkoriban sok száz emberrel megeshetett az, hogy indián fogságba került, akik nem bántották a védteleneket a bőrük színe miatt, hanem befogadták őket a törzs tagjai közé. Így ismerték meg a törzs belső életét, ennek a sajátos életnek különös szabályait és erkölcsét.

                   Két teljesen különböző életfelfogás és civilizáció nem tudott egymással megbékélni, ezért a gyengébbnek pusztulnia kellett. De a regény főszereplőjének példája azt bizonyítja - miután évekkel később visszatérhetne a fehérek közé -, már nem tud értelmes életet élni az indián szokások, a törzs embert próbáló és öntudatos férfit teremtő közössége nélkül. Ez a könyv ettől igaz, és ezért fontosabb, mint az indiánromantikát fogalmazgató Cooper-regények.

                   Ezerszámra gyártották az amerikai filmeket, amelyekből annyi volt a bizonyítható, hogy milyen könnyen mészárolták le a pisztolyokkal, puskákkal és ágyúkkal fölszerelt fehér hódítók az ész nélkül támadó színes bőrűeket. Valóban nem értettek a hadi fortélyokhoz, és kezükben az íjjal, esélytelenek voltak ezek a bátor férfiak. De nemcsak a maguk tisztességéért vállakták a teljesen esélytelen rohamokat, de ezekkel a családjukat is védték, vagy védeni vélték, a területrabló hódítókkal szemben.

                   Hatvanmillió ember! Ekkora számokkal majd csak a 20. században dobálódzik az európai ember, amelyik két háborút vív majd egymással szintén a föld bizonyos részeinek megszerzése érdekében. Afrikából korábban elhurcolják százezer számra a rabszolgának beváló feketéket, de a területükre is igényt tartott a kapzsi kapitalista tőke. A négerek földjének kincseire Afrikában, a sárga bőrűekére Távol-Keleten, Kínában és Indiában. De ne feledkezzünk meg arról sem, hogy Ausztrália őslakóit is, szinte az utolsó emberig kiirtották az Angliából oda toloncolt köztörvényes bűnözők és utódaik.

 

                                                                          +

 

                    Tudod, kedves öcsém, most öregkoromban jöttem rá, hogy már gyerekként átvertek. Mert éppen az egykori kedvenc regényemet, a Robinsont forgattam mostanában, és beleolvastam a bevezetőjébe. Azt írja a regény fordítója, hogy minden benne van, csak az ifjúság számára unalmas, ezért fölösleges részeket kihagyták. Kiderült, hogy „kiherélték”, cenzúrázták, ezt a szép regényt, mert ezekben a fejezetekben a magányos ember és az Isten kapcsolatáról van szó. A gyerekeket különösen óvták abban a hosszú ateista korszakban a Teremtővel való találkozástól. Pedig Robinsonnak is a hite adott erőt ahhoz, hogy évtizedekig magányosan kibírja a lelki megterhelést. Ha ezt a tényt figyelembe vesszük, ezekben az évtizedekben magunk is reményvesztett Robinsonok voltunk. Ezt is kihagyták, pedig ítéld meg magad, hogy mennyire megható:

                   „Reggel kezembe vettem a Bibliát, és felnyitva az Új Testamentumot, komolyan nekifogtam az olvasásnak, s eltökéltem, hogy reggelenként és esténként mindig olvasok egy kicsit. Nem tartom be föltétlenül a fejezetek sorrendjét, de mindaddig olvasok, míg leköti gondolataimat. Alig kezdtem ezzel foglalkozni, máris láttam, hogy szívem mélyén egyre komolyabban érzem eddigi életem gonoszságát.

                   Ezek a szavak:”Téged még ezek a dolgok sem intenek töredelemre?” – nagyon belém markoltak. Egyszer komolyan kértem az Istent, engedje meg, hogy eljussak a megbánásig., mikor véletlenül éppen a Szentírást olvasva, ezek a szavak ütötték meg a szemem:”Ő a dicsőséges király és megváltó, aki megbocsát a bűnbánóknak.” Letettem a könyvet, s szívem és kezem kitörő örömömben az ég felé lendült, és így kiáltottam:”Jézus,Dávid fia! Jézus, te dicsőséges király és megváltó! Adj nekem bűnbocsánatot!”

                   Ez volt életemben az első alkalom, amikor a szó igazi értelmében imádkoztam. Most ugyanis egész helyzetemet átérezve imádkoztam, és reményemet valóban a Szentírásból merítettem., az isteni szóból nyert biztatás alapján. És elmondhatom, ettől fogva elteltem reménnyel, hogy Isten meghallgatja szavamat.

                   És most egészen másként értelmeztem, mint azelőtt az említett szavakat:”Szólíts engem, és én megszabadítalak.” Valamikor ugyanis nem tudtam a megszabadulást másként elképzelni, mint fogságomból való megszabadulásnak. Mert ámbár szabadon jártam-keltem ezen a helyen, azért a sziget mégis börtön volt számomra, éspedig a szó legszorosabb értelmében. Ám most azon igyekeztem, hogy másként ítéljem meg a dolgot. Olyan iszonyodva pillantottam vissza elmúlt életemre, s bűneim olyan retteneteseknek tűntek, hogy lelkem Istentől csak azt várta, szabadítson meg a bűnök terhétől. Ami egyedüllétemet illeti, immár semminek tűnt, még csak nem is imádkoztam, hogy megszabaduljak tőle. Eszembe sem jutott, és már nem is volt fontos a másik mellett.

                   A helyzetem kezdett javulni, nem mintha nyomorúságos életmódom megváltozott volna. Sokkal inkább lelkileg. Minthogy gondolataim a szentírás állandó olvasása és az imádkozás folytán magasabb dolgokra irányultak. Annyira megvigasztalódtam és megnyugodtam, mint eddig még soha. Mivel egészségem és erőm visszatért, igyekeztem mindennel ellátni magam, amire szükségem volt, és olyan rendszeres életmódot próbáltam folytatni, amilyent csak lehetett.

                   Egy reggel, amikor éppen nagyon elbúsultam, a Bibliát felnyitva ezt olvastam:”Én

sohasem hagylak el téged.”Azonnal arra gondoltam, hogy ezek a szavak nekem szólnak. Különben miért éppen itt nyílt ki a könyv abban a pillanatban, amikor helyzetemen szomorkodtam, úgy érezve, hogy Isten és ember elhagyott.

                    „No – mondtam -, ha Isten nem hagy el, akkor mit árthat nekem, ha az egész világ elhagy is. Hiszen tudván tudom, hogy összehasonlíthatatlanul nagyobb veszteség érne, ha Isten kegyelmét és áldását veszíteném el.”

 

                                                                          +

 

                   Úgy látszik a „nagy szellemek” százötven év után is találkoznak. Íme itt a példa! Nem sokkal, hét évvel a levert szabadságharcunk után, talán nem véletlen, hogy Jókainak is eszébe jutott az indiánok sorsa. A megölt ország című elbeszélésében, történelmi eszmefuttatásában, minden estre éles elmével és némi iróniával, ugyanazt állapítja meg, mint nagy utódja: ÉN. Kérlek, olvasd!

                   „Már az is eléggé merész gondolat volt Plato kétlábú tollatlan állataitól, hogy ők magukat a teremtés legfőbb urának vallják. De még merészebb eszme az, melyet ez úri állatrend fehér színű fajai táplálnak magokban, miszerint a valódi szellemi műveltségre egyedül az ő bőrük képes.

                   És ezt minden más színű fajnak el kell hinni.

                   Igen érdekes volna, ha egyszer valami angol / ki érne rá más?/ feljegyezné egy későbbi kor számára, milyen szép gonddal és dicséretes kitartással tudott a fehér faj egy más színű fajt annak a maga világrészéből tökéletesen kiölni.

                   Mert egy fajnak, amit még úgy hívnak, hogy rézszínűek, pár század múlva csak a mesés históriákban fogják nyomát találhatni, ha oly sebesen halad annak elenyészte, mint a megelőzött századok óta.

                   A fekete fajnak még csak akadnak barátai, azokért országgyűléseken beszédeket tartanak, azokat oktatják, regényeket és drámákat írnak róluk. S kezdenek vitatkozni felőle, hogy az talán mégis inkább ember, mint állat.

                   Hanem a rézszínűre senki sem gondol. Az egészen kívül esik minden atyafiságon.

                   Az nem is ember, hanem fenevad, akit lőni, vágni természetes kötelesség. Akinek farkasvermeket kell ásni, akit hajtóvadászattal kell kipusztítani, mint a rókát, orozva leöldösni, egymás ellen uszítani mesterséges fortélyokkal. Apró kölykeit megfojtogatni, mint a tojásból kikelt vércsefiakat, és minden termőföldről leszorítani dögvészes mocsarak közé.

                   A feketék ügyében kétfelé oszlanak a vélemények. Az egyik azt mondja, hogy ezek állatok ugyan, de igen hasznos állatok. A másik azt, hogy ezek emberek, de igen haszontalan emberek. A vörösökre nézve azonban csak az a vélemény áll fenn, hogy ezek a legvadabb, a legkártékonyabb állatok, aki a mi fehér erényeinknek és művelődésünknek gonoszul útjában állnak.

                   E nyomorult faj félmeztelenül lakja az erdőket, él vad gyümölccsel, a magánál szelídebb vadak húsával. Sárból készít hajlékot, mint a fecske, s odébb megy, ha onnan kizavarták. Nincs öröme a szerelemben, nem vénülhet meg a harcok miatt. Istene nevét is elfeledte régen. Csak a viharokban jelentkező rossz szellemektől fél még, s midőn beszámol lelkével az Úrnak, aki neki is megengedte, hogy képét viselje, nem sóhajt egy boldogabb mennyország után. A fehérek azt is elfoglalták a maguk számára egészen.

                   Pedig ez a rézszínű faj éppen olyan boldog nép volt, mint akármelyik az óceánon innen. Ruhát viselt, divatot tartott, palotákból városokat épített. Merész utakat vágott, miket máig is bámulnak a foglalók. Törvényt tartott,és gondja volt az igazságra. Templomban tisztelé az Istent, s hódolt az erénynek. Fatekercsekre írt betűkkel örökíté a bölcsességet. Művelte a földet, és benépesíté azt. Hol most egyesével bujkál, hajdan milliókat számlált.

                   Jaj annak a szélnek, jaj annak a víznek, amely hajót hozott ezekre a partokra.

                   Jaj annak a szónak, amely legelőször elbeszélte a jövevényeknek, minő boldog világ van ott a hegyek közt, a síkságokon. Hogy hever az arany az úton és útfélen, milyen szépek ottan és milyen szelídek a hölgyek!

                   E naptól kezdődött egy nagy ország népének halála. A fehér fajnak az a dicsőség jutott, hogy néhány század alatt ki tudott törölni az Isten képére teremtett fajok sorából nemcsak egy egész nemzetet, de egy egész színt. / A finnek Jókai novelláit szerették inkább./

 

                                                                          +

 

                        A történetnek, már mai tatárdúlásról szól - igen tanulságos folytatása van. Berta asszony, aki elsőként ölözött gyászba, nem volt csúnya asszony, de igen kevés volt a fityulája alatt. Arra bíztatta a százszorszépeket, hogy ne hagyják magukat a vár falai között megöletni, hanem keressék háromszázan a tatárok között a jövendő férjeiket.

                        „A balga nők hallgattak Berta szavára, és amikor a többiek a legsiralmasabban könyörögtek az egekhez, ők kilopództak a templomból. Lementek a vízi kapuhoz, kinyitották. Titokban elhagyták a várost, és átmentek a táborba. El sem búcsúztak senkitől. Odaérve a háromszáz delnő leborult a kán előtt, és Berta asszony szólt mindnyájuk nevében:

                        „Dicsőséges kán, halhatatlan, győzhetetlen hős. Elfoglaltad az egész világot, de az egész világon annyi drágát nem foglaltál, mint e percben. Íme, a környék legszebb hölgyei, a hírhedt százszorszépek térdepelnek lábaidnál, könyörögve, hogy válassz közülünk magadnak, a többit add dicső vezéreidnek párul.”

                        Karadzim kán utálattal nézett végig rajtuk, és aztán fölkacagott gúnyosan:

                       „ Ti vagytok a város legszebb asszonyai? Ti akartok szépek lenni? Ezzel a halvány arccal, ezzel a hosszú fejjel, e rút, sárga hajkenderrel, vízszínű szemeitekkel? Ezek az idomtalan pici szájak mondják azt, hogy ők szépek? A szép asszony színe barna, arca lapos, és szemei aprók, feketék, szája széles, és haja borzas. Nézzétek: ilyen a szépség! „

                        Azzal félrevonta sátora függönyét a kán, és egy csoport guggon ülő némbert mutatott, kik valóban olyan szépek voltak, aminőket ő leírt. Nekünk ocsmány, de a tatárnak ideál.

                        A százszorszépek meg voltak alázva. Karadzim kán lenézően fordult lovászlegényihez:

                        „Szolgák! Ami nekem nem kell, legyen a tiétek! Ím ezek az idegen némberek itt, bár nem olyan szépek, mint a Kaspi - tó mellett, szükségből jók lesznek számotokra, válasszatok közülük.” Azzal az asszonyokhoz fordult:

                        ”Szolgák szolgálói! Engedelmeskedjetek uraitoknak, az én szolgáimnak!”

A kán mosolyogva villantotta feléjük a szemeit:

                        „Ha tehát mindegyiktek új férjére akadt már, itt e sík mezőn énelőttem egyszerre történjék meg a menyegző.”

                        A százszorszépek engedelmeskedtek szépen. Letérdeltek sorba a vezér előtt, leterítették fejeiket sűrű, át nem látszó lepellel. Mindegyik mellett ott állt a férjül választott tatár harcos.

                        Mikor a kán az első szót mondta: „ben!”, a hölgyek keresztbe tették karjaikat.

Ugyanakkora mindegyik harcos kivonta széles kardját hüvelyéből.

                        Mikor a kán azt mondta:”hok!”, akkor a százszorszépek lehajtották fejeiket, és a harcosok fölemelték a kardot magasra.

                        És amikor a kán azt mondta:”túr”, akkor egyszerre háromszáz szép asszony feje gördült végig a földön.

                        Karadzim kán nevetett rajta szörnyen, hogyan kapott mind a háromszáz egyszerre mind a két kezével a fátyol után, hogy azt fejéről levesse. Már akkor nem volt, sem fej, sem fátyol. Eddig nevetett Karadzim, de azután tépte szakállát dühében:

                        „Átkozott némberek! Ha ezek benn volnának a várban, ingyen elfoglalnám azt könnyen. Most sok vért fizethetek érte, mert nincsenek ők ott, hogy férjeik karját megrontsák szemeik könnyével.”

                        Jól mondta Karadzim kán. Az özvegy férfiak jól harcoltak. Minden utcát, minden házat véres harccal kellett tőlük elfoglalni, és nem nyert abban a hódító egyebet egy égő romnál, melyben, ha összeszámlálta, kétannyi halottja volt magának, mint ellenfelének.

 

                                                                          +

 

                        Arról sem írtam még, hogy milyen lelkes madárbarát vagyok. A verébtől a kondorkeselyűig kedvelem mindegyiket. Irigylem, hogy olyan bátran és biztosan szelik a levegőt. De a repülés modern formája, a repülőgép, már nem vonzó a számomra.

                        „Egyszer a budai hegyek között, valami pákosztos siheder elém áll egy madárral, mégpedig verébbel, hogy vegyem meg. Olyan nagyon kért, hiszen csak egy krajcár kell érte. Hogy lehetne többet kérni egy verébért egy krajcárnál?

                        Azt gondoltam, hogy ennek a fiúnak nagyon kell ez a krajcár, ennek a verébnek meg nagyon kell a szabadság. Hát csak megvettem a jámbort!

                        A sváb kölyök szaladt a krajcárral, hogy vissza se hívhassam, én pedig a tenyeremre tettem a madarat, hogy röpüljön, ahova csak akar. De csak nem repült sehova a jámbor, hanem ült a tenyeremen gubbaszkodva, felborzolt tollakkal, és csak a fejét emelgette felém.

                        Közelebbről nézve észrevettem, hogy a kismadárnak az egyik lába eltörött, miközben a tőrben vergődött. Csak a bőrfoszlánynál fogva függ azon.

                         Már ezen majd segítünk – mondtam a jámbor szenvedőnek, és elővéve az oltókésemet, szépen lemetszettem vele az összezúzott csontot. Én bizony szívesen ojtottam volna szegénynek mindjárt másik lábat is be.

                        Ámbár ojtott lábú emberekről már hallottam, ojtott lábú madarakat nem ismerek. Ehelyett zsebemben hordott viasszal és gyolcsszatyinggal, mint afféle kertészember, bekötöttem az amputált lábat. Nem tudom, hogy helyesen cselekedtem-e, mert sebész nem vagyok.

                        Látod, verebecske – mondtam -, ez rád nézve épen nem hiba, hogy most már csak egy lábad van, két lábbal is csak egyet szoktál lépni, ez tehát nálad nem tesz különbséget.

Most már repülj Isten hírével!

                        Szót is fogadott, elrepült, és láttam, hogy felszállt egy fára, és meg tudott az állani egy lábon.

                        Hetek is elmúltak azután, amidőn egy délben családommal a szabadban reggelizve, egyszer csak egy fakó veréb odareppen elénk, és a legotthonosabb barátsággal kezdi magát bemutatni.  Először csak ott fityfirikel a porban, köszörüli az orrát a földhöz, ami sajátságoz tisztelgési forma a verébnemzetnél. Azután mind közelebb jön, a fejét, farkát billegetve mórikál, mint valami jó ismerős.

                       Nézd - mondta a feleségem -, ennek a madárnak csak egy lába van.

                        Valóban, az én sánta madárkám volt az! Honnan tudta, hogy én hol lakom? Hogy tudott utánam jönni? Micsoda ösztön vagy észjárás súgta meg neki,hogy ez az ember,aki engem nem evett meg, mikor foglya voltam. Bizonyosan ennem is ad ezentúl.

                        Elég az hozzá, hogy attól fogva minden reggel, délben és uzsonnakor megjelent az én koldus verebem az asztalnál. Odalippegett szép alázatosan csiripelve, mintha mondaná:

                        „Adjanak ennek a szegény koldusnak, az Isten nevében, valami kis morzsát. Egy kezem, egy lábam elvesztettem a lépvesszőn. Odahaza is két neveletlen árvám éhezik. Az apjukat levágta az ölyv, a gonosz ellenség, ne sajnáljanak egy falat kenyeret a szegény koldustól.”

                        Nyár vége felé, szavainak bizonyságául, el is hozta magával két felnőtt fiacskáját. Csiripelt hozzájuk erősen:

                        ”Látjátok, ti kamaszok! Előbb-utóbb a magatok szárnyára fogtok kelni. Hát azután csak idejöjjetek ti is. Itt ti is kaptok morzsalékot. Itt nincs macska, sem lépvessző, sem verébfogó vas.”

                        Jókai Mór: A koldus veréb/részlet/

 

                                                                          +

 

                        Az én és te anyai nagyapád, még a nagy háború előtt, Bosznia-Hercegovina megszállása után, Novibazárban, a vad balkáni hegyek távoli és kegyetlen világában, már leszolgálta a kötelező három esztendőt. Tömörkény Istvánt, a későbbi írót is odavezényelték:

                        „Karácsony böjtje idején, ma különösképp vacsora is van, úgynevezett menázsijavítás: valami tésztaféle, de nemigen tesz kárt abban senki. Közeledik a kilenc óra, de a hazaszállingózó katonák szokott képe most hiányzik. Azok most mind időn túl való maradáson vannak. Az őrségről hosszan elnyújtott kiáltás hallatszik, a hang végiglebeg a hosszú, üres, hideg folyosókon.

                        Ráhágtak a lábára azért kiabál – véli a bakanyelv, igazság szerint azonban ez a kilenc órai capistrángot jelenti. A rézduda szólni kezd, félig befagyott sikoltásai azután lassan elhallgatnak. A napos megy le jelenteni, hogy itthon van mindenki, akinek itthon kell lenni.

                        Kászmálódik mindenki, hogy lefeküdjék. Kint harangok szólnak a város házai fölött, s ünnepi beszéddel jelentik a napot. A lámpát eloltják, azután csönd lesz. Ebben a csöndes sötétségben pedig fölkel az ágyából egy fiatal katona, magára ölti a kopott köpönyeget, és halkan kióvakodik a szobaajtón.

                         A napos visszajön. Jó volna aludni nagyon, minthogy mindig akkor szeretne aludni az ember, amikor nem lehet. Az ablakból tintát, tollat, meg papírt kotorász elő, és levelet ír haza: Írom levelem karácsony böjtje éjszakáján, szomorú szolgálatban…

                        Felére se ér a levélnek, jön egy vizitáló őrmester, az inspekciós Ez most mérges, de igaza van neki, mert keserves szolgálat ezen az éjszakán. Ennél fogva igen szabályszerű és hajszálra menő pontossággal vizitál. Lassan haladnak a szobában az alvók között. Még valamely más kompániából áthallatszik:

                        Ha kiállok a kaszárnya elébe,

                        Sírva nézek a csillagos egekre.

                        Jaj Istenem, merre van a magyar hazám?

                               Merre van az én hazám?

                        Sirat-e még engem az édesanyám?

                        - Innen hiányzik egy ember – mondja az inspekciós, rámutatva az üres ágyra. A káplár odanéz: - Hiányzik csakugyan – mondja. - Pedig egy félóra előtt még itt volt. Hát mikor szökött már ki az a rossz regruta? De őrmester úrnak, jelentem alássan, hogy a regruta Mátiász Király itthon volt még az előbb. Lemennek az inspekciós hadnagy úrhoz jelentést tenni. Meghallgatja a jelentéseket, és azt mondja: - Ezen a napon, ha csak lehet, ne zárassunk be senkit!

                         Megint csak lefekszik a kaszárnya udvarára a karácsony éjszaka csöndje. Egy órakor a napos fölkelti a másik szolgálati társát, a frájtert, hogy ezután majd vigyázz, ő meg ledől.

                        Ha hazaólálkodna az a Mátiász Király regruta – mondja neki -, hát hátba vágod néhányszor az én nevemben is, mert majd becsukatott az a gazember.

                        - Nono - véli a frájter -, hogy hát hiszen, ha csak az kell.

                        De a regruta Mátiász Király reggelre sem jött haza. Nem is jöhetett, mert hiszen el sem ment testbélileg hazulról. A lelke az alighanem hazament mindjárt kilenc óra után a faluba, és szétnézett a szülői ház körül, a teste azonban itt maradt. Meg is találták reggel, amint lógott a kerítésen az ócska köpönyegben. Karácsony ünnepének első napja ekkor virradt, az akasztott embert pedig leemelték a szegről. Mint ilyenkor szokás, nagy futkározások támadtak, és káromkodtak azok a katonák, akiket dologra rendeltek ki e napon, hogy a testet kézikocsin a kórházba behúzzák. Mérgesek voltak. Igazuk volt. Miért nem választott Mátiász Király az eltávozásra más napot?”

                                                                       Tömörkény István: Karácsony böjtjén /részlet /

 

                                                                          +

                      

                        Ebben a levelemben is egy, talán legszebb, gyerekkori olvasmány-élményemet szeretném egyetlen levélben megosztani veled. Egész életemben büszkén emlegettem, hogy legalább tizenötször elolvastam az Egri csillagokat, Gárdonyi Géza regényét. És azzal is vagánykodtam, hogy akkoriban, fiatal fejjel, legalább tizenöt oldalt kívülről el tudtam volna mondani belőle. Talán, ha fölidézek belőle egy részletet, megspórolom a további reklámot.

                        „Gergely álmos volt, de felelt:

                        - Csak a közepes elme ragaszkodik az élethez. A gyönge elméjű ember azért bátor, mert nem érti a halált. Az erős elméjű ember meg azért bátor, mert érti.

                        A gyönge elméjű ember állati életet él. Az állat nem ismeri a halált. Nézd a tyúkot például: mennyire védi a csirkéit. Mihelyt azonban felfordul a csirke, sajnálkozás nélkül otthagyja. Ha úgy érezné a halált, mint a középrendű ember, ugye, hogy sajnálná, siratná? Tudná, hogy a gyermeke elvesztette az életét. De akinek a halálról nincsen fogalma, annak az életről sincsen. És most nézzük az erős elméjű embert! Az meg éppen azért bátor, mert érzi, hogy a test nem mindene. Azt érzi, hogy ő inkább lélek, mint test. Minél lelkibb az ember, annál kisebb érték neki a test. A hősök, a világtörténelem nagy hősei mind lelki emberek voltak. Mind egy szálig. No, de most már aludjunk!

                        Mégis, hogy megnyugtassa Hegedűst, elgondolkozva folytatta:

                        Hogy hol voltunk, mielőtt éltünk volna, hová leszünk, mikor már nem élünk, azt ebben a földi testben nem tudjuk. De mi is lenne belőlünk, ha tudnánk? Hiszen akkor nem a mostani dolgokról gondolkoznánk, hanem arról, hogy ez meg az az ismerősünk mit csinál a másvilágon, meg hogy azok az ügyek, amelyeknek a folyásában voltunk, hogy folynak tovább.

                        - Jó, jó – felelte Hegedűs -, a papoktól sokszor hallok ilyenféle beszédet. De ennek a földi életnek bizonyára van értéke, és nem arra való, hogy Egy-egy gyött-ment pogánynak legyen kit levágni.

                        A tűz pattogva égett, s arannyá változtatta a szalmazsák mellett heverő vérteket

és kardokat. Gergelynek egy bőrpajzs volt a párnája. Visszadőlt és álmosan felelte:

                        - Bolondokat beszélsz, jó Hegedűs. Az állati ember vakon cselekszi néha a jót, az értelmi ember mindig tudva. Tudod te azt, hogy nagy és szent dolog a haza védelme, éppolyan, mint mikor az édesanyját védi a gyermeke.

                        S köpönyegét a fülére vonta:

                        - Hol van az megírva, melyik törvényben, hogy védje valaki az anyját, ha kell, élete árán is. Az állat bizony nem is védi. De az ember. A legbutább éppúgy, mint a legértelmesebb, nekirohan az anyja megtámadójának, s ha meghal is, érzi, hogy másképp nem cselekedhetett.

                        - Isteni törvény mozgatja néha az akaratot. A szeretet isteni törvény. Az anyaszeretet, a hazaszeretet egy. A lelket nem ölheti meg a török.

                                                                           +

                        Holdatlan felhős hideg ég. Csak egy kis tisztáson ragyog egynéhány fehér csillag.

                        Dobó levette a süvegét, és térdre ereszkedett. Az égre fordította a szemét:

                        - Istenem! – mormolta a kezét imádkozásra illesztve. - Látod ezt a rengeteg rabló, gyilkos hadat. Látod a mi kis romladozó várunkat, benne ezt a maroknyi elszánt népet. A te nagy mindenségedben kicsi semmiség ez a földi világ. Ó, de minekünk ez a mindenségünk! Ha kell a mi életünk, vedd el Uram tőlünk! Hulljunk el, mint a fűszál a kaszás vágása alatt! Csak ez az ország maradjon meg! Ez a kis Magyarország.”

 

                                                                          +

 

 

                        Újra elmegyünk az Istenben boldogult, vitéz nagyapánk egykori szolgálati helyére, a zord balkáni hegyek közé. Ide, a falunkba, még nem érkeztek meg a fecskék, de őket a század elején az Afrikába költözők meglátogatták.

                        „Valamely alkonyat volt. Őszeleji alkonyat, midőn kisded fekete fölleg jelent meg az égen, a magas hegyek ormai között. Erről hazulról jött, és igen nehezen haladt, és egyszer csak keringélni kezdett a völgy fölött.

                        - A fecskék, a fecskék! – kiáltozta a sok gyerek. – Jönnek Magyarországból!

                        Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja körül szoktak útra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. Nagy raj volt nagyon, és látszott már rajtuk, hogy éjszakai szállást keresnek. Mert ezen völgy után ismét nagy hegyek következtek, a Balkán hegyes vidékei, oda bizony egy kis pihenés szükséges. Nem volt abban a táborban szem, amely ne az apró légi madarakat nézte volna. Magyarországi utas nem szállhatott máshoz, csak magyarországihoz.

                        Hármas-négyes sorokban ülték végig a tetőket. A katonák meg néztek föl rájuk, és beszéltek hozzájuk, kérdezve, hogy mi újság otthon, kis fecskék? Ugye nehéz volt a mars idáig, a csúnya hegyeken keresztül? A szegény kis vándorok csak csicseregtek a kérdésre úgy, ahogy ők tudnak, de az tökéletesen úgy hallatszott az elepedt füleknek, mintha magyar beszéd volna. Mert arrafelé nem lakik fecske. Sasok és ölyvek birodalma az. Azonban csak most mert volna jönni a sas, vagy csak egy ölyv!

                        Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a födél alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint máskor, bár az máskor se ment túlságosan nehezen. Azzal azonban nem számolt se ember, se fecske, hogy miféle szelek lakoznak a fekete hegyek katlanaiban. Elővágott onnan észak felől éjfél után a nagy hidegség, és havat hozott, amely belepte a tetőket, a barakkokat. Ami meg a fecskéket illeti, azoknak java része ott hevert a havas földön megdermedve, kifagyva szépen. A nép pedig ott türelmetlenkedett a barakkajtóban, és el volt fagyva az ő szívében minden virág, és nem mert kilépni az ajtó küszöbén, mert akkor a szeges lábbelijével halott fecskére taposott volna. Egyedül Kéhlerféhler lépegetett a fecskék között. Hát a hóba térdelt, fölvett egy fecskét, és nézte a két tenyerében:

                        - Nini – mondta -, még meleg. Embörök, élnek még a fecskék! – ordított egy nagyot.

                        És szinte tülekedve rohanta meg a katonanép a hóba fagyott fecskecsapatot. Ki mennyit bírt, annyit szedett össze belőle, és a hosszú Ördögh behajította Asztalost a barakkba, hogy fűtsön, ahogy csak tud, mert meleg kell ide. A sok baka pedig hordta be a fecskét, az asztalokra rakta, keszkenővel terítgette, és akadt, aki fejen csókolva ébredő madarát, a száján keresztül igyekezett bele lelket lehelni. Egymásután nyitogatni kezdték a szemüket. Jaj, de nagy örömök voltak azok! Gyönyörűséges szeme van a fecskének. Hordta a katona a sok komiszkenyeret, vizet csajkában. Jó volt-e, nem volt-e? De annyi bizonyos, hogy egy-kettőnek a kivételével, mind életre jött a fecske. Gügyögtek nékik a katonák, mint ahogy apró gyerekeknek szokás. Rá válaszul csipogtak a fecskék, és a durva lelkű parasztkatona szinte siránkozva mondta nekik: - Mért nem úgy mondod, hogy érteném, hogy mid fáj?

                        Dél felé az idő kiderült,a szél abbamaradt. Sokat hoztak ki a népek, és ezek is elmentek aznap délután. A gyengébbje még azon éjszaka is ott hált. Betette a katona az elgyötört , elárvult kis madarat az inge kebelébe, és együtt aludtak. A verekedésre fogadott legényeknek, az elárvult kis madárnak a szíve egymáson dobogott. Másnap aztán mind elment. Hézső eresztette el az utolsót: - Eredj csak, eredj, hálátlan kutya! – kiáltotta utána. Pedig voltaképpen annyi könny hullott a nagy veres szakállába, hogy arról is lepergett.

                                                                                          Tömörkény István: Fecskék /részlet/

                                                                          +

 

                         Örömmel értesítelek, hogy erre a napra megérkeztek a fecskék. Egyetlen egyet láttam csak fagyoskodni az egyik hideg villanydróton, de fecske volt. Május elseje ne csak ezért legyen ünnep, hanem azért is, mert elkezdődött az év legszebb hónapja, Pünkösd hava, bár a napfényt még szomorú felhők tartják fogságban.

             „ Egyszer aztán tavasszal úgy fordult a dolog, hogy káplár Papp szótlanná vált, és el-eltűnt a táborból. Akik a városból jöttek azt mondták, hogy nem volt velük, aki a Lim-folyó partján játszottak, nem látták, és akik az útszéli kávéházakban csatangoltak, megesküdtek, hogy arra nem járt. Ha késő este hazajött, a ruhája tele volt bozóttal, mint mikor vaki a hegyről való jövet a legrövidebb úton gurul lefelé. Szomorú volt, a bajusza búsan lógott, megvetette az ágyát, és anélkül, hogy valakinek egy szót szólt volna, belefeküdt. Egy félóra múlva már otthon volt anyjuknál, beszélt Pistikával, és azt mondta a Miskának: te szöszke, no most mindjárt adok egy barackot a fejedre.

                        Később aztán mindjobban el-eltünedezett. Utoljára már csak akkor volt otthon, ha éppen napos volt. Ilyenkor vállára vette a fegyvert, kicipelte a szobából az asztalt, a padot, és irkált haza négyoldalas leveleket nagy öreg betűkkel.

                        Mi nagyon elbúsultunk azon, mert olyan jól esett az addig, hogy mégis van egy, akinek jókedve van, és csak akkor sóhajtoz haza Magyarországra, ha alszik. Mert bizony ezután örökké bús és szótlan maradt káplár Papp Mihály, és ha valakire ránézett szomorú, kék szemével, annak elment a kedve azt kérdezni tőle, mi baja.

                        Utóbb már egészen megszoktuk, hogy mihelyt vége a dolognak, parancskiadás megvolt, eltűnjön a táborból Papp. Ha kérdeztük is később néha, hogy hol jár, elütötte az egészet, azt mondta, hogy a városban volt, csak a többiek nem látták, vagy az istállókban, vagy itt vagy amott.

                        Derék nyár volt már, valami nagy ünnep, talán éppen Szent István király napja délutánján, mikor vagy hatan megindultunk, hogy fölmegyünk a fanáléhoz. Olyan vészfáklya forma készség volt ez a fanálé, hosszú, faragott fenyőtörzs egy magas hegy tetején, a vége megrakva gyantával és puskaporral arra való nézve, hogyha a zászlóaljat megtámadnák, hírt lehessen adni a többi csapatoknak. Igazság szerint nem is a fanálé kedvéért mentünk , mert láttuk azt eleget muszájból is, hanem mert igen szép bosnyák asszony pásztorkodott ott fönt, az egyetlen szép bosnyák asszony, akit valaha láttam. Meg is találtuk a menyecskét, amint a teheneit legeltette, és megtaláltunk a fenyőtörzsön egy altiszti bajonétot. Hohó, hiszen ez a Pap Mihályé!

                        Úgy tetszett, hogy most már megfejtettük volna egyszerre a rejtélyt. Idejár káplár Pap legyeskedni az asszony körül. Ó, vén gonosztévő!

                        Pedig nem úgy volt. Mert ahogy beljebb mentünk volna a guliba felé, csengő gyerekkacaj hallatszott a fák közül, utána meg nagy brummogások. Két kis szöszke bosnyák gyerek szaladgált ott nevetve a füvön, szaladva az ellenség elől. Az ellenség a jóravaló Papp Mihály volt, aki négykézláb állott, brummogott, és szörnyű nagy bakugrásokkal ijesztgette az apróságokat. Azok meg futkostak előle, és mintha ezüst csengettyűkkel harangoztak volna, kacagásukkal majd fölverve a hegytetőt. Káplár Papp, ahogy minket meglátott, elpirult, restelkedett, aztán úgy térdenálltából, mentegetőzve, rekedten szólt:

                         - Akár az enyémek. Ez a Pistika, ez a kisebb, amaz meg a Miska. És rájuk kiáltott:- Gyertek idébb!”

                        Az apró bosnyákok a hátára máztak, és rángatták a fülét.”

                                                                                       Tömörkény István: Káplár Papp/részlet/

 

                                                                          +

 

                        Ezen a vad vidéken az emberek szívét nem tette üressé az embertelen fegyelem..

                        „Bizonyos közönséges infateriszta, bizonyos Vízhányó Illés, aki különben egy esztendővel idősebb katona volt Gál káplárnál, éppen akkor, mikor sorban és rendben haladt a csapat, azt mondata Gálnak: - Ne ugass mán annyit hátul, komisz regruta káplár!

                        Gál ezt nem tűrhette, és raportra vitte Vízhúzót. A kapitány megértvén a dolgok állapotját, nem lármázott, csak azt mondta: - Két óra kikötés!

                        Nem telik bele félóra, a nagy kaszárnyában sötéten szálldogál szét, miként gyászmadár a hír. Halotti csöndben áll a szobában mindenki. Illés az őrmester után lassan kiindul. Lépéseik neszének vesztére ismét iszonyatos csönd támad, és káplár Gál kiált a legényeinek szíve szörnyű vergődésében: - Ne nézzetök így rám! Hát mit töhettem vóna ögyebet? Mit töhettem vóna?

                        Senki sem szól. Illés halad az őrmesterrel lefelé a pincébe. Ott van a karika a falban, amelyhez kikötik. Legyen összes ivadékaival egyben átkozott, aki kitalálta. A kőműves is, aki a karikát a falba rakta, mert nagyon magasan rakta.

                        Ím, Illés kezét a szíjjal hátrakötik, a falhoz állítják. A szíj végét belehúzzák a magas karikába, s kezdik rajta fölfelé vontatni Illést. Karjai engednek, amíg lehet. Azután pedig a kicsavart karokon kezd emelkedni fölfelé a test: - Jaj! – mondja Illés.

                        - Fiam -, mondja szomorúan a mester -, kíméllek, ahogy bírlak, de hát mit töhessek? Mit tudom, mikor vizitálnak?

                        Illés érzi, hogy testétől kezdenek elhasadozni azon húsai, amik a karszűgy alatt vannak, de mégis felel erre a szóra: - Hát csakugyan. Rajtunk vannak a némötök.

                        Még egypár rántás, és illés lóg a szíjon, a földet csak a lábujja érzi. Formájából csakhamar kimegy az ember. Vállai hátranyúlnak, melle kidől, feje hanyatlik. Aki szobrászember egy ilyen kikötött katonán nézze meg, mint állhatott a feje a kiszögezett Krisztusnak. Homlokáról kezd omlani a veríték. A fájdalmai felől jajgatni eleinte restell, később azonban ordít. A hasa tája oly vékony, hogyha lámpát tennének mögéje, talán keresztül lehetne látni rajta. Ordítása újra megdöbbenéseket kelt a kaszárnyában. A második órában ordítása alább hagy. Eszméletét már kezdi veszteni, és átkozza az édes szülőanyját, hogy miért is szülte a világra. Isten, mint mondják, mindenütt jelen van. Ha itt jelen van, a kínzatás nyomán fakasztott szókért bizonyára megbocsát neki. Mert ő a Szeretet.

                        A két óra letelt. Az ájult Illést a karikáról leoldják. Ahogy a szíj a csomójából kibontakozik, a hátrakötött karú ember súlyosan zuhanva esik a pincefolyosó tégláira. Az az ébresztő, mert az arcát ott összevervén, eszére tér. Föltámolyog. Ajkaiból vér serked, a homloka betört, és mintha nem volnának kezei. Lábai sem igen akarnak szolgálni, amikor haladni kezd a lépcsőfokokon fölfelé. Az ajtóküszöbön túl elesik. Szeretettel öleli föl egy ember, bizonyos nevezetű káplár Gál, és ágyba fekteti.

                        - Illés – szól neki – Illés! Hát mit töhettem ögyebet?”

                        Formátlanná vált jobb kezét nyújtani igyekszik felé a szerencsétlen, de nem bírja. Szólni is akar, de véres ajkai közül csak alig bír előhozakodni azon egy szó, amiről testvér a testvért ismeri, néven szólítván egymást: - Gál…”

                                                                                        Tömörkény István: Kikötés /részlet/

 

                                                                          +

 

                        Ne vedd zokon, ha még néhány levélben azt a népet mutatom be neked, amelyet száz évvel ezelőtt egy jó író szegénynek, de ugyanakkor lélekben igen gazdagnak ábrázolt.

                        „A víz elég gyorsan terül, látszik a csillogása a fiatal vetés közt, amit most már hiába vetettek. Persze ilyenkor nem tudni még, meddig jut el, mert ha egyszer a mély helyeket megtöltötte, azután lassan halad. Mint mondani szokás: legel., mert éppen olyan a haladása, mint a legelő állaté. Hanem ahol ér van vagy árok, azon nagyon messze elszalad hirtelen, hogy azután a végén kiöntsön. A gödörgazda megáll, és azt mondja a társaknak:

                        Majd ebbe a faluba mönnyünk le!

                        Bólintanak rá, hogy jól van, és libasorban a talicskák újból megindulnak. Amint a töltésen lekanyarodnak, látják, hogy az árkok vize sárga, a falu laposabb oldalán mozog már a nép, a kétségbeesés erejével rakva a gátat. A toronyban kongatnak. A talicskaszíj melledzőjének erősebben feszül neki a gödörgazda.

                        - Ügyeközzünk, embörök, ügyeközzünk!

                        Oda is igyekeznek a tetthelyre. Hát ott csakugyan baj van, mert ha azt a kis darabot gáttal el nem kerítik, a falu közepéig beszalad a víz, és itt szélrűl a templomot mindjárt elviszi. Hányják a földet, ahogy lehet, szakajtóval és istállós talicskával dolgoznak. Ott van már a főhadnagy is a legényekkel. Dobálják és hordják lefelé a nádat, a főhadnagy egy-egy rántással egész kerítésdarabokat tépdel ki, és veti a gát elébe palánknak. De csak erősebb a víz, mert a nyomás egyre nagyobb, s a laza kis földgát a középen enged. A támadt nyíláson szökve

fut át az ár, és sikoltoz az asszonynép, és szomorú némasággal áll a férfi. Két hatalmas karjával magához ránt két katonát a főhadnagy, és a nyílásba ugrik velük. A kubikus-csapat odaért, és nagyot ordít a gödörgazda:

                        - Embörök!

                        Egyszerre lefordul a talicskáról a suba, a gyékény, és a vízelfogás paraszti tudósai vetik hirtelen latba karjaik erejét. Gyékényt borítanak előbb a derékig vízben állók elé, más felekezet a földet teremti oda nagy gyorsasággal, a harmadik csapat a templomkerítésről kapja le a rácsos kaput, és gyékénnyel borítva letámasztván, mögéje földdel dolgozik.

                        - No! – mondja a gödörgazda büszkén, mikor kész a tudomány, és betömték a szakadást. Segítenek még, ahol jónak mutatkozik, azután azt mondja a gödörgazda a főhadnagynak: - Uram, elázott-e a pénzünk?”

                        - Nem ázott az, csak derékig ért a víz.”

                        - Akkor fizessön ki, uram, aztán hagy mönnyünk.”

                        A bocskorosok is körülállják, hogy de bizony csak jó lesz most már, ha pénzüket kiadják.

                        - Hanem én azt nem tudom, hogy mennyi jár maguknak.”

                        - Majd tudom én. A kubikot most mán úgy se löhet számítani, hát napszám jár. Három egész napra fejenkint ez esik.

                        - És az a munka, amit itt csináltak?”

                        - Az nem számos – mondja a gödörgazda. – Szögényöknek történt.

                        A bocskorosok bólintanak rá, hogy ez valóban így van.”

                                                                                      Tömörkény István: Munkások/részlet/

                       

                                                                          +

 

                        Igencsak szegény volt az ember, ha csak csigás, homokos föld jutott neki. Ilyen szőlőnk volt valamikor nekünk is. Megtermett abban minden giz-gaz, csak szőlőt hozott igen keveset. Ilyen homokos birtoka volt, a szöged környéki szegénységnek is.

                        „Máté bemegy a belső házba, és két darab egészen fényes karajcárt hoz elő.

                        - No netök. Ezön vösz édösanyátok nektök ruhát. Ez pénz, úgy nézétök!

                        - Péz – szól Miska. Péd – folytatja Pistika.

                        - Viktor te! Vidd be a gyerököket!

                        - Miért?

                        - Úgy nézöm, föltámad a szél.

                        Valóban a tanya mellett a szélkiáltó madár egyre erősebben hallatja a hangját.

                      Fönt a jegenyefák tetejének birodalmában már zúgás van. Hirtelen messze vékony hogy emelkedik, egyre nagyobb, egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytáncot. Viktor épp hogy ölbe kapta a gyerekeit, s bevitte a házba, már ide is érkezett süvöltve. Utána nagy zúgás következik, és végigvágtat a tájon a száraz vihar. A gólyafészek lerepül a kémény tetejéről, és száll messze, az apró gólyákkal egyetemben. A jegenyék sírnak, és a nagy elhajlásokban pattog a derekuk. Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél alá. Minden madár elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul szaladgál a fejét épp most hányó búzavetés között. Máté sietve futkos az udvaron, becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Az idő pedig mind a nagyobb. A szénapadlás elől elfújta a nehéz létrát, és bontogatja már a ház tetejét. Egyre lejjebb száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán leér, hogy egész hatalmával söpri a füvet, homokot, egyszerre semmit se lehet látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul repülni. Nincs levegő, nincs ég, se föld, csak homok van, szálló, repülő homok, mely elfog mindent, és betemet mindent. Rettenetes a zúgás. Kétágú öreg törzsek kettéhasadnak, fiatal fák gyökerestül fordulnak ki., s a földre fekszenek,és azon henteregvén. A föld fölszállt a levegőbe, a föld utazik, s nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de nem bír, a röpülő homok úrrá lett az emberen.

                        - Isten, hol vagy? – szól elhaló szava.

                        Még egy ideig dőlnek a fák, és visz mindent a szélvihar: gerendát, szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy utolsó fúvás elviszi még a galambok dúcát, azután óriási hosszú sóhajtásával elvész a zivatar. Vonul tovább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon távozóban.

                        A homok lassan leszáll, a reszkető levegő lecsendesül. Máté rázta magáról a földet, ami ellepte, s mély szomorúsággal néz végig a tájon. Csak a sövény fölött tekintett szét a fekvőségre, tekintete a vetésre esik, följajdul. A nyílegyenes táj most dombos, hepehupás. Ahol a búzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se síkság, se árpa, hanem magas domboldal: a búzavetés földestül átvándorolt az árpavetésre. Látván ezt a maga tiszta eszével azon pillanatban fölfogva

e dolgok következményeit, Máté szeméből kicsurran a könny, és vize elvész a képét borító homokban.”

                                                                                 Tömörkény István: Vándorló földek /részlet/

 

 

                                                                          +         

                       

                                                                                                              

                        Nem hagyom, hogy tudatlan légy a magyarországi ügyekben. Már megismerhetted a társadalom legszegényebb rétegét katonaként és gazdának. Ebben a levélben egykori középbirtokos nemesekről lesz, a dzsentriről.

                        „A nagy luxus, a nagy adó, meg a nagy adósság legelőbb seperte el a dzsentrit.

                        Tudós urak cikkeket, egész könyveket írnak a dzsentri pusztulásáról, hogy annak így kellett történni, mert ez olyan, mint a fogzás: kihull az egyik fog, másik nő helyette, nem történik semmi változás, a világ kereke tovább fog forogni.

                        Van, aki megsiratja a nemességet, van, aki azt mondja: elaggott már, hadd menjen az útból, ha korhadt!

                        A dzsentri elpusztult – sipirc a cigánynak is. Szegre lehet akasztani a hegedűt.

Nem sír már a nótán senki. A cigány ne álmodjon többet piros nadrággal; hanem keserves könnyhullatással nézegesse, hogyan szakadoznak le a címerek a kastélyok homlokzatáról, hogyan kopik el legelőbb a kapu az úri portákon/amióta csukják már/, aztán a bútor bent, aztán a hám a lovakon, legutoljára pedig elkopik a nemes úr ruházata.

                        Szegény ember lesz, a cigánynak nincs már mit adnia, de azért még mindig kevély és büszke, még mindig nemesember.

                        De azért még mindig szívós faj a cigány. Éveken át, mióta már nem járnak az urak be a székvárosba, ha a hegy ne megy Mohamedhez, Mohamed megy a hegyhez.. Ők rándultak ki sátoros ünnepeken a falvakra, bekopogtatnak a düledező rozzant kastélyokba, s kimuzsikálják azt a kevés pénzt, ami már másra kell, sok másra.

                       Azelőtt a százast a pofájához ütötte a nagyságos gavallér, s még másnap is ott volt a piros helye, hogy megkapta; nem lehetett letagadni.

                       Most legjobban járt tekintetes Kikinday László, aki mikor elszegényedett, meg is siketült. Mikor a cigány hozzájött, csak a fejét forgatta, hogy nem hall abból egy hangot sem. Menjenek isten hírével odább.

                       Mégiscsak szomorúság! Hogy éppen ennek az egy embernek kellett megsüketülnie!

                        Hanem hát az történt az idén, hogy Kikinday uram örökölt nyolcvanezer forintot. Megint úr lett. A legelső dolga volt bemenni a székvárosba, s ott elkezdeni a régi életet.

                        Ebéd után azt parancsolja a pincérnek:

                        Küldjön el a bandáért!

                     A pincér nagyot néz rá, de nem mer ellenkezni. Hanem a barátjai közbeszólnak:

                        Minek neked a banda, ha nem hallod?

                        Hallom biz én kedves barátom nagyon. Nem voltam én siket sohasem. Hanem úr voltam teljes életemben, s inkább siketté tettem magamat tíz esztendeig, mintsem bevalljam, hogy nem bírom a nótáját megfizetni.

                        Hát bizony ilyen az a dzsentri. Nem javítja azt meg semmi, csak a halál. És el nem rontja semmi, még a nyomorúság sem.

                                                        / Mikszáth Kálmán: Urak és cigányok/ 1884, részlet /

 

 

                                                                          +

 

              Kékkőben történt még valamikor 1840 táján az eset, a jobbágy-időkben, amit most elmesélek. A vár urai, a Balassák, akik valaha kemény legények voltak, igen sok kiváltságot kicsikartak a királytól maguknak. Még azt is, hogy a székvárosukban nem szabad zsidónak lakni.

               A nagyúrnak ott a fellegvárban volt egy óriási hangcsöve, amivel lekiabált a szolgálatában álló, falubeli tótoknak ott a vár alján, ha valamilyen szeszélyes kívánsága volt.

Tudni kell, hogy fenn várban minden ebéd után bál volt. Ebben részt vett az udvari nép, de nők nélkül. Lőn, hogy a híres báli teremnek nagyon megromlotta talaja. A patkós csizmasarkok szörnyen eléktelenítették.

                        Lekiáltott hát a hangcsövén:

                        Hej, szolgabíró, csendbiztos! Hozzanak fel még ma két nagy szekér murvát!

                        A szolgabíró alulról intett, hogy megértette, és azután nekilátott a parancs teljesítésének. Hívatja nyomban az elöljáróságot. Ijedten összeszaladnak a falusi potentátok.

                        Mi baj van?

                        Hát bizony nagy baj van. A méltóságos úrnak két szekér asszonyt kell beszállítani még ma. Annak meg kell lenni nyomban, mert különben ötven bot.

                         A hír végigfutotta falun, nagy rémületet keltve a férjek s itt-ott – meglehet - az asszonyok között is. Akinek szép lánya, menyecskéje volt, dugta, ahová lehetett: oincékbe, kamrákba. Sok elmenekült a szőlők alá a borházakba.

                        A szegény bíró végre is mit tudott csinálni ily viszonyok közt,Kivetette a forspontot, minden telek után egy asszonyt. Hetven telekből állt a városka, tehát éppen hetven asszony lesz. Két szénásszekéren mutatósan elhelyezve, egészen tisztességes szállítmány lesz. A méltóságos úrnak nem lehet semmi kifogása.

                        Természetes, hogy minden gazda a familia azon asszonyi állatait áldozta fel, amely a legkevesebbet ért otthon. Egyszóval hetven vénasszony ült a két hosszú szekéren, mikor a kanyargós hegyi úton nagy zsivaj és sikoltozások között a vár felé húzta őket a négy-négy szép fehér ökör.

                        Amikor a menet beért a várudvarra, kiszaladt Balassa az ámbitusra, és összecsapta a két kezét ijedten:

                        „Mi legyen ez?” – hebegte a szolgabírónak.

                        „Egy szóval sem tetszett említeni, hogy szépek legyenek.”

                        Az öreg báró elértette most a tévedés okát, és elkezdett szívből kacagni:

                        „Nem asszonyokat kértem, balgák kendtek, hanem kavicsokat, de ha már itt vannak, isten neki, tartsunk nekik egy bált legalább.

                        Amíg a vénasszonyok bálja tartott fenn a várban, az alatt lenn a kékköviek közt elterjedt a félreértés híre – minélfogva népgyűlés jött össze, melyben elhatározták, menjen fel deputáció Balassához nyomban, hogy ha már így van, hát csak tartsa ott az asszonyokat, neki ajándékozzák. Mert hát az egész városból ott voltak az anyósok.

Mikszáth Kálmán: Két szekér öregasszony/részlet/

                                    

 

                                                                          +

 

                         Most egy mesébe ágyazott orosz történelem következik. Mikszáthnak humoros, de muszkáknak véresen komoly.

                        Mikor történt, mikor nem, bizony nem tudhatom, de megtörténhetett volna akár most is, hogy egy gazdag örmény kereskedő a halálos ágyán magához hívatta a fiát, és így szólt hozzá:

                        Minden vagyonomat neked hagyom, fiam, csak ezt a gyémánt almát nem, melyet ebben a dobozban tartok. Akié ez a gyémánt lesz, annak megromlik a szeme világa, és mindent ferdén, visszásan fog látni.

                        Én jót akarok cselekedni valakivel, ahelyett, hogy a saját fiamnak cselekednék rosszat. A testamentumomban a világ legbolondabb emberének hagyományozom. Ha az ilyennek ferdül meg az esze, meglehet, hogy éppen ezzel helyreigazodik. Azért hát mihelyt meghaltam, indulj útnak, és add át hagyatékomat a legbolondabb embernek, akit találsz.

                        Az örmény kereskedő csakugyan kiadta lelkét, és a fiú, aki sohasem volt túl eddig szülőföldjén, nyakába vette a világot, egy szeredásba téve a gyémántot. Keresztül-kasul utazta az országokat.

                       Volt Ausztriában, Törökországban, Franciaországban, Angliában, Magyarországon, és tömérdek bolond embert talált útközben, nálunk elvitték még a országgyűlés karzatára is, de egyiknek sem adta át az almát: Hátha még bolondabbra is akadok!

                        Sok helyütt híre járt, mi járatban lenne, s még az okos emberek is beálltak bolondoknak, hogy a gyémánthoz juthassanak;de őt ez éppen nem zavarta, mert könnyebb megismerni az okos embert, aki bolondot szimulál, mint a bolondot, aki okosnak játssza magát.

                        Így érkezett el sok vándorlás után fáradtan, tikkadtan Oroszország fővárosába, ahol egy fényes palota előtt tömérdek katonaságot lát fölállítva.

                        Mit csinálnak ezek a katonák? – kérdezte egy muzsiktól.

                        A cár életét őrzik.

                        A cár életét? Ki az a cár?

                        Aki mindnyájunk közt a leghatalmasabb.

                        Hogyan? Ő a leghatalmasabb? És mégis nekik kell őrá vigyázni, nemhogy ő vigyázna rájok? Akkor neki kéne vigyázni rátok!

                        Van rá ok elég. Apja, nagyapja, ükapja is cárok voltak, és valamennyi erőszakos halállal halt meg.

                        Szegény cár! – sóhajtott az örmény fiú. - És szegény katonák, akik itt fáznak, dideregnek naphosszat! Hát nem volna elég őrizetnek kevesebb is?

                        Máskor úgyis csak félannyi van. De most hazaérkezett a cár öccse, a nagyherceg, aki váltig azon mesterkedik, hogy a cárt megölesse.

                        Mi célból?

                        Ej, hát mi egyébért, mint hogy ő legyen a cár!

                        Az örmény fiú örömteljesen kiáltott fel:

                        Megtaláltam, hála Istennek!

                        Mit találtál meg jámbor ifjú?

                        Itt van húsz kopek, muzsik! Vezess engem a nagyherceghez! Egy hagyatékot adok át neki.

Mikszáth Kálmán: A legnagyobb bolond a világon/1884/

 

                                                                          +

 

                    Lin-csi kolostorában egy reggel a szerzetesek váratlan kérdéssel fogadták a Mestert.

                        Mondd, Mester! Okosnak tartod-e magadat?

                        Igen! – hangzott a válasz szintén váratlanul és határorozottan.

                        És vajon mire használod az okosságodat? Mert az okosság, Mester, tudjuk, nem egyéb, mint élénk, nyugtalan működése az elmének. Nem egyéb, mint gyors válasz a kérdésekre. Az okosság meggondolatlan és hiú, szívesen tolakszik előre, hogy megmutassa magát. Különbözik, mind a bölcsességtől, mind a tudástól. Nem mély, nem józan és nem tiszta. Szeszélyes és veszedelmes, mint a hirtelen támadt szélvihar. Mire használod hát? Hogyan tartod féken, nehogy magával ragadjon? Munkálhat-e az értelmen az értelem, az okosságon az okosság? – hangzottak a szerzetesek kérdései, majd néma csendben várták az apát válaszát.

                        Jegyezzétek meg, szerzetesek, hogy senki sem az eszével fékezi az okosságát. – szólalt meg Lin-csi, aztán így folytatta.

                        Olyan lenne ez, mintha vízzel fékeznénk az áradást, tűzzel a tűzvészt. Az okosság ellenszere nem az ész, hanem a józanság. A hűvös, részvétlen viszony önmagunkkal.

                                                     „Az igaz Út nem oly nehéz,

                                                     Csak ne válassz és ne szeress!

                                                     Ha nem gyűlölsz és nem szeretsz,

                                                     Fényesség vár,felhő se lesz.”

                        Mondták a régiek. Ha nem magadat választod és szereted, meg tudsz válni okosságodtól. Ócska gönccé nyűheted, aztán levetheted és eldobhatod, ahogy a Magasztos Buddha tette. ez az okosság leküzdésének egyetlen módja. Mielőtt azonban megszabadulnátok tőle, szerzetesek, leplezzétek le gyanútlanabb társaitok előtt az ész igazi természetét. Ez a leghasznosabb munka, amire az okosság fogható – válaszolt a hívek kérdéseire Lin-csi apát, aki újabban egyre nehezebben viselte okosságát. Erősen rühellte, olykor szitkozódott is miatta. Pedig teljesen közömbös és részvétlen volt maga irányt. Ám őszintén kedvelte szerzetestársait, értük nem vetette le az utálatos, kényelmes gúnyát.”

                        Valóban okos, sőt zseniális emberrel csak eggyel találkoztam életemben útján Nagy szerencsém volt, hogy pedagógiát választottam, a kedvenc tantárgyaimmal még azt a látszatot is kelthettem, hogy okos vagyok. Pedig csak tanítva tanultam egészen a nyugdíjig. Sőt, mint ez a levélsorozat is jelzi, a halálomig. Talán a pályafutásom második évében találtam rá arra a fiúra, név szerint, a Lenkehegyi Attilára, aki egy már nyugdíjas hídépítő mérnök és egy értelmes, jóval fiatalabb hölgy gyereke volt. A szülei között legalább harmincévnyi különbség. A lényeg azonban az, hogy hatodikos korában ismertem meg. Történelemből szólítottam felelni, és a közel négyoldalnyi anyagot fejből elmondta. A csodálkozástól majdnem leestem a katedráról!

                         Minden tantárgyból brillírozott, különösebb szellemi erőfeszítés nélkül. A zene különösen érdekelte, és saját elektromos gitárt csinált magának. Mert otthon az édesanyja operarészleteket is hallgatott, egy kirándulásunkon, lehetett talán hetedikes, azzal kápráztatott el, hogy kapásból megmondta, melyik dúdolt dallam, melyik operában ária. Középiskolába ment, de rövid idő múlva már a matek órák látogatása alól is fölmentették, mert az Egyetemi lapok megoldásainál tartott. A szegedi egyetem tanársegéde lett, majd megnősült, de olyan gyalázatosan fizették, hogy beatcsapatot szervezett, és a keceli kultúrházban pénzért énekelte végig a vasárnapi bulikat. Aztán elkallódott! Egy ideig az akkor még létező Nyugat Berlinben utcai muzsikus lett. Mindenáron pénz akart szerezni egy öröklakásra. Most úgy hírlik, elmegyógyintézetben kapott egyet, szegény.

 

                                                                          +

 

                        Nem lehet az véletlen, hogy Ady Endre is, én is, igen szerette-szerettem olvasni Tömörkény István írásait. A nagy költő, a nagy író halála után, 1917-ben, a Nyugatban így emlékezett rá:

                        „Tárcaírónak alig tudok elképelni magyarban különbet, az aprólékosságnak ilyen kivételes művészét. Néha-néha úgy felmelegszik, mint egy igazi nagy költő, egy lírikus, s az embereket mindig szereti. Olyan valaki, akihez el fognak járni iskolába, tanulni, sokat tanulni, esetleg nála tökéletesebbre menendő nagyobbak is. Nem volt Tömörkénynek kíváncsibb, szeretőbb olvasója, mint én, senki.”

                        Bizonyos fokú megnyugvást támaszt odakint mindig az, ha a hó leesik. Mert tudni való, hogy a hó a legjobb polícia a világon. Mikor fehérbe borul a tájék, az éberséggel alábblehet hagyni: nemigen esik lopás, sőt egészen el is múlik, mintha egyetlen bűnös szándékú ember se laknék odakint a síkok végtelenjén. Valóban, a pusztázó szegre akaszthatja a rozsdás fringiát, a Ráró nyugodtan heverészhet az istálló szalmáján, nem kell a gazok után futtatni éjszaknak évadján. A lopások, mintha egy soha nem látott erélyességű belügyminiszteri rendelet vetne véget nekik, megszűnnek, eltűnnek, mint a támadó nap erős sugara előtt a szürkés ködfelleg, amely hajnalonként a semjék vízállta helyein legel a zsombékkupacok között. Mert a tolvajt, aki más vagyonát cipelné el, elárulja a hóban a nyoma, hogy utána mennek a harmadik határba.

                        Már csak azért is jó az, mikor néhány arasznyi rétegével szelíden borul az égből szakadt világos tömeg a fekete földre.

                        Azonban az idei tél megjátssza magát ebben, s hogy a hónapok óta adta a borongós szürke boltozat , valósággal elborul minden odakint a hóban, az árok egyszínűvé válik a szántófölddel, s az apró házak tetején méternyi vastagon fekszik meg, s elzár a külső világtól mindeneket. Végtelen nagy alvó tenger ez, amelyen ha éjszaka a bujkáló hold elönti hideg fényét, olyan, mintha egy megfagyott országot mutogatna fantom gyanánt. Egyetlen fehér tömegminden, amit sehol se szakít meg vékonyka feketeség: a kocsik nyoma, keréksávok. Csak az egészen járatos országutakon van valamicske törés, azokon mozog déltájban néhány szán vagy ember, akikkel valami sürgős munka hagyatta el a tanyát.

                        Egyébként csend és mozdulatlanság van mindenütt, a havak tetején még az se siklik el a hallgató füléhez, amely nyári estéken órányi távolságra elhullámzik a földek illatával terhes levegőben: a kutyák ugatása. A kisebb és nagyobb fajtájú ebállatok: pulerok, ürgefogók, nyúlhajtók, ló elébe valók, kertőrzők, marhára vigyázók, mind nagy fekvésben vannak, s lépés se tesznek a tanyaudvaron kívül, azon egyszerű oknál fogva, mer a hó magasabb náluk.

                        Olyan vastag, hogy elmerülhetnének benne. Így aztán a kutya is csak megvan a szalmaboglya alján a lyukgödörben, amit nagy hozzáértéssel csinált magának, vagy a marhák között az almon vagy a pitvarban, esendő falatok után pislogatva fel a tűzhelyre vágyó szemmel, amíg ki nem rúgatok onnan, mivelhogy kutyának kívül a helye.

                        Csakhogy hol van ilyenkor a „kívül”. A kívül egy hóból álló Szahara, egy rettenetes, lélegzetállító csöndességű fehér fagytenger, amin itt-ott mély domborulatot váj a szél, hogy a másik oldalon habos hullámtaréj gyanánt hordja egy rakásba. Nincsen semmi, ami mozogna ebben a tájban, itt-ott lomhán kanyarog némi vékonyka feketeség a nehéz téli légben, olyan, mintha a hó füstölögne. A félig eltemetett házak kéményén, a gólyafészek venyigéi között szivárog elő olykor a füstcsomó, csak olykor természetesen, mert nem esznek mindennap meleg ételt. Gazdálkodni kel, mert ki tudja, meddig tart ez az ostromállapot. Olyan ez, mint mikor a vitorlás hajót, ezermérföldnyire a parttól előfogja a kéthetes szélcsend.

                                                                          +

                        Élvezd tovább a tanyasi telet, és ezt a remek írást!

                        Nem lehet kimozdulni a házból, nincsen semmi munka, a tanyasiak későn kelnek, hogy a világot ne fogyasszák, reggel nyolc óra tájban esznek valamit, azután elcsetlenek-botlanak a házban, az udvaron négy óráig, akkor újra van étel, s mikor a fehér tömegek kezdenek szürkére válni, és sötétlila ködök emelkednek a föld peremén, és lassan elöntik sűrű mivoltjukkal a vidéket, lefekszik a tanya gyertyagyújtat előtt.

                       Egyedül a katáng elszáradt törzse meg a szerencsétlen nyúl mozog, amelyik ellen az ilyen télen, a vérszomjas jágerokon kívül, az idő is összeesküdik. A szerencsétlen fülesek le vannak soványodva, hogy éppen fityeg a csontjukon a bőr, s a különben közmondásos félénkségű állatot az éhség bekényszeríti a tanyák alá, a boglyák mellé, ahol mégiscsak akad valami szalma rágnivaló. A boglya mellé ásott hógödörből alkonyattájban akár bottal verheti le az elgyötört állatot a kocavadász

                      Egyhangú élet ez télen odakint, amelyben csak két uralgó téma körül csoportosul a beszéd: a hó meg a hideg. Van mind a kettőből elég. Elhagyatott, puszta az egész világ, vakító fehérség mindenütt, és imbolygó nehéz köd a láthatáron. Esti alkonyat után, ha fölkel néha a szürke föllegek mögül a hold, némi világos fény szalad szét a tájon, hogy azután fekete sötétbe essen megint minden, amelyben csak a hó világít. Emberhangtalan némaság fekszik a végtelen síkon, a tanyák alszanak, mintha meg volnának fagyva. Azután mély, erős dörgés hangja ereszkedik szét a vidéken, s a hideg téli éjek ritka levegőjében elhullámzik messze. A fehér táj tetején hosszú, sötét vonal mozog, mintha valami töltés indult volna meg. Ezután elszáguld a tanyák között két veres szörnyetegszemével a vonat, kattogó robogásával megzörrentve az ablakot. Halbőr fölérzik álmából, s utána tekintve a morajló vastömegnek, csendesen mormogja: - Mén a vonat.

 

                                                                          +

 

                        Az idézett szöveggel igyekszem leküzdeni a előző rendszer még bennem settenkedő halvány nosztalgiáját. Ölelkezők a könyv címe, amelynek szövegét Garai Gábor írta, a képeket Gink Károly készítette, Moszkva és Budapest testvériségét kívánja bemutatni. Húsz évvel a legázolt forradalmunk után.

                        „Ünnepel a világ. Tudom, hogy vannak, akik elátkozzák az Ünnepeltet – elátkozzák a munka dézsma-szedői, a háborúk üzlet-kötői, az embervér árusai, a zsarnokság zsoldosai; elátkozzák, de hiába: Ünnepel a világ!

                        Ünnepelnek a Forradalmat megjárt öreg katonák; és ünnepelnek a fiaikat a jövőnek fölnevelő anyák; ünnepelnek a földkerekség kétkezi munkásai; és az ismeretlen tengerbe merült tudomány búvárai. És ünnepelnek a gyarmatok barom-igában vánszorgó gyermekei; ünneplik az egyetlent, ami eljövendő, az egyetlent, ami emberi.

                       És ünnepelnek a kölyök-nyakkendők fölröppenő kettős-vörös lángnyelvei; és ünnepelnek – szerte a világon – milliók, akik talán még azt sem tudják, mit ünnepelnek, csak érzik: tűrhetetlen a régi! – kívánják: jöjjön az Új! Több mint kétszáz évvel ezelőtt harsant fel a riadó:”Kísértet járja be Európát, a kommunizmus kísértete!”

                        És a kommunizmus testté lett kísértetei, a nemzetközi munkásosztály önkéntesei, e különös emberek – igen, talán különösek csak, nem is különlegesek; s ma már úgy tetszik, mégis, nagyon is természetesek – fölvállaltak egy sohasem ismert harcot, és szívükbe fogadtak egy emberséges és emberfölötti erőt parancsoló eszmét. Mert ez volt mindeddig az első tömegeket toborzó eszme az emberiség történetében, amely nem keresett oltalmat – vagy menekülést – semmiféle túlvilág vigaszában. A való világ könyörtelen tükrébe tekintett, s vállalta a legkockázatosabbat; vállalta, hogy a földi megváltás, amiért küzd s amit ígér semmiféle hátsó kijáratot nem ismer a mennybe: vagy  megvalósul minden nemes cél itt és most – vagy ítéljen fölöttünk a tömegek törvényszéke!

                        És hit kellett hozzá, persze, mégis. De micsoda hit!az első olyan evilági, emberméretű hit, amely minden reményt és cselekvést a tudat, az értelem ellenőrzése alá rendel – s mégsem lesz szolgája semmilyen földhözragadt személyi érdeknek. Olyan hit, amely a hatalom megszerzésére mozgósítja a fölkelt tömeget, de előre kimondja: ha megszerzitek a hatalmat a kiváltságosoktól – megosztjátok azt majd az egész néppel, és senkinek nem jut kiváltság soha többé!

                      Olyan hit, amely nem veszti el önmagát, ha tulajdon hibáira vagy tévedéseire eszmél, s nem kendőzheti el a vétket a győzelemért, mert csak így, a csalódástól megtizedelten - s utóbb az által megtisztultan – küzdhet tovább. Olyan hit, amely örökké éberen csatába hívja harcosait – de mindenképp a háború végleges megsemmisítésére fegyverkezik, még akkor is, ha kénytelenségből vállalja a háborút.

                        Olyan hit, a haza szeretetére lelkesítve minden más nemzet hazaszeretetének tiszteletére tanít; olyanhit, amely az elnyomott emberek felszabadítására szólítja harcba híveit – de zsákmányt nem ígér; mert azt mondja: harcolj, de ne hódíts; mentsd meg a szolgaságból testvéreidet, és aztán bízd rájuk: éljenek szabadságukkal a népakarat törvényei szerint.

                      Micsoda emberek vették a szívükre és a vállukra ezt a hitet, minden terhével együtt? Kik voltak azok, akik az eszmét ismét az akaratra, cselekvésre fordították? Hol vannak a tündöklő kísértet ember-testet öltött hús-vér hasonmásai?

                      Itt van ő, Lenin, a legnagyobb; koponyája még holtában is százezer gyertya fényével világít.”

                       Aki ezt fogalmazta, az egy nagy blöff-gyáros volt. Az örök világosság fényeskedjék neki! Lenin százezer gyertyájával!

 

                                                                          +

 

                        Így hal meg egy magányos öregember, tragikusan és férfimódra.

                        „Lehajolt a korsóért, de hirtelen megtántorodik:

-          No – morogja -, no…

                        Olyan volt ez, mintha megszédült volna, de utána már nincsen baj semmi. Csak úgy átsuhant fölötte, mint vércse a vetések fölött. Kicsit megborzong. A vállaiban marad belőle valami, amitől fázik. A csősz arra vet, hogy hűvös már a este, és hideget hoz fölülről a harmat. Megfogja az ágast, és csavar rajta, minek folytán a bogrács elfordul a tűztől. Leveszi róla, s beleszagol. Jó, illatos meleg szaga van, fázásában szinte éleszti. No, csak sebesen ebből a jó melegből kanalazni. Vinné, hogy majd a székre teszi, hanem most ismét megcsapja a tántorodás úgy, hogy a gunyhó oldalához esik. /Ilyenkor látszik meg, hogy melyik gunyhó hogy van megcsinálva./

-          Ejnye, ejnye – gondolja a csősz -, mi ez, no?

                        A bogrács a tarhonyával ott van a kezében. Süti egy kissé, s le is tenné, de nem bírja. Nem mozdul a karja. Emelné, emelné, de ha nem lehet. Az esze járása is mintha megállna. Né, én uram és én Istenem! Miféle dolgok ezek? Kinek a rontása? Ilyesmi ellen a keresztvetés a hathatós, és utána az Úrangyalát kell mondani. A csősz összeharapja a fogát, és mindenféle erőlködést elkövet, hogy csak a kezét mozdíthatná. Kissé emelheti is a jobb karját, de azonnal visszahanyatlik az megint, a tarhonyás bogrács pedig a lábára borul, és süti a combját anélkül, hogy tehetne róla. Mi ez, mi ez? A homlokáról víz kezd peregni, a szemei elé nagy fekete állat áll. Csak azután látja, hogy a kutya ez, amely az ételszagra megérkezett. Szólni akar neki, hogy a Kerekesék kutyája/ mert tényleg a Kerekeséké volt valamikor, míg hozzá nem szegődött/, Kerekesék kutyája ereggy, légy híradással otthon. Kerekesék kutyája megértené bizonyosan, ha szót tudna hozzá szólni, de még azzal se tehetős. Kerekesék kutyája elmenne, sebesen a kukoricák, a tarlók, a csalamádék között Mihályhoz és az unokákhoz, és hírt adna. Jó kutyának szokása ez.

                        De ha egyszer még szavat sem intézhet hozzá. Csak éppen a melle jár sebesen föl-alá. A kutya nézi, mert még nem vett észre semmit. Csak leül a két lábára, és nyalogatja körül a száját. A kutya ugyanis ajkait nemcsak étel után, hanem előtt is meg szokta mosni., és már csak ebben is különbözik az emberektől.

                        Kissé fölnyílnak a csősz szemeiről a hályogok, és ahogy a kutyát így látja, a szívét belepi a szomorúság.

                        Te vagy itt velem egyedül, és lám,még te se sajnálsz.

                        Ilyent gondol homályosan, lassan. A szeméből öregesen kigördül egy könnycsepp, rúg előbb a jobb lábával, rúg aztán a bal lábával, a tarhonya kifordul a földre. Most történt a halála.

                        A kutya nézi a testet, a hold feljött, s fehér világával végigfeküdt a hangtalan téreken, a kukoricán, a halotton s a hunnyadó parázson, amely az utolsó vacsorát főzte. Kerekesék kutyája a test lábához ül, és fölnyújtja nyakát az égnek. Egy időben a torkából hosszú, félelmetes vonyítás tör elő, a hangja azonnal szétfut a tájon, s ahány kutya hallja, mind, mind leül a földre, az égre tarja a nyakát és vonyít.

                         Mihályéknál már megette a Jancsi és a Marci a dinnyét, amit öregapó küldött,és már alszik is a két kis cseléd a házeresz alatt a subán, mikor Kerekesék kutyájának jelentése odáig szájról szájra elérkezett, s a tanyabeli eb szintén az ő rémes dalába kezd.

                        A kutya lelköt lát – szól Mihály az asszonyához, s egyúttal az eb felé hajít egy göröngyöt. – Csiba te, Mocskos! Még fölkölti a gyerököket.

                      Mocskos ennek dacára se hallgatott, mert Mocskos látta a lelket. Öregapó lelke ugyanis azonnal idejött az unokákhoz, s most a ház fölött röpködött.

Tömörkény István: Csőszhalál/1897/

 

                                                                          +

 

                        Valamikor, talán Mátyás király óta, nem volt úr a magyar saját hazájában, még a magyar baka is osztrák zsoldban harcolt, ha erre kényszerítették. Ausztria volt a fogolytartónk, és nagy törekvése volt, hogy ő legyen az úr minden németek fölött. Össze is vesztek ezen a poroszokkal. Königgrétznél.

                         Nagy-Németország legyen vagy Kis-Németország? Ebbe Sebők Albertnek is volt beleszólása, mert ott volt a tetthelyen 1866-ban.

                         Az öreg Albert véleménye és a világi dolgok környülállásáról való tekintete szerint méltóságos úr vagyok. E dolog genézise ott kezdődött, hogy amidőn Albert mint célszerű szőlőmetsző napszámos a tanyába került, úgy titulált, hogy tekintetös úr.

                         Albert a Sebőkökből való, s valaha ez az egész tája Sebőkök birodalma volt. A vidéket ma is Sebők-hegynek nevezik, s bár a birtok a Sebőkökről lemaradt, a tájról a név sohasem fog lemaradni. Az öreg Albertet tehát, mint az egykori tulajdonos ősök leszármazottját kell tisztelni, s nem járja az, hogy egy ilyen ember tekintetesurazza azt a jöttmentet. Amúgy sem lévén a titulusokkal barátságos viszonyba elegyedve, mondtam, hogy mondják meg az Albertnek, hogy teljesen felesleges az a tekintetesurazás. Albert másnap nagyságos úrnak nevezett, mondván: „Idenézzen, nagyságos úr, hogy van még csak egyetlen a tőke a kerek világon úgy  megmetszve, mint ahogy ez van?”

                        Mondtam aztán, hogy mondják meg Albertnek, hogy minek az a nagyságos titulus, mire Albertben föltámad az ősi dac s azótától fogva méltóságosurazott, mondván, hogy tudja ő, hogy mi dukál, mert nemhiába volt ő katona Kőnnigréznél.

                        Így állván a dolog, délben, ahogy ennénk az ebédet az ereszet alatt, átszólok a másik astalhoz:”Albert bátyám, csakugyan ott volt a nagy szaladásnál a Kőnigrézbe?”

                        „Ott, ott – mondta Albert, s megállt kezében a leveseskanál, hogy most már megint, igazság szerint, ha jól keressük, miről jó az ilyen régi dolgokról való beszéd.

                        „Aztán sokan voltak ott? Azt mondja Albert:

                        „Voltunk löhetősen.”

                        „Aztán mi történt ottan?”

                        „Hát – feleli – ami az ilyen katonai sokaságba szokott. Pallérozás, lövés, szólt az ágyú.”

                        „Hát aztán, Albert bácsi? Hát mondja már!”

                        „Hát – mondja Albert bácsi -. Hát addig lüvöldöztünk, hogy elbuktuk a csatát.”

                        „Hejnye – mondom -,fene teremti! Magyar embör létükre hogy bukhatták már el a csatát?”

                   Egy árva szó nem sok, de Albert bácsi egy ideig még annyit sem szól. Idő múltán mondja csak megvetőleg:

                        „Hát pedig méltóságos úr, amit kilenc nap alatt előremarsoltunk, azt két nap alatt visszaszaladtuk. A szégyön azonban nem gyühet tekintetbe, mert a dolog nem a magyarokért történt.”

                        Erre az igazságra azóta alighanem mások is rájöttek.

                                                                                +

                        Így történhetett meg aztán az a szégyen, hogy a magyarok, először a történelemben, az osztrákok kedvéért futották ki magukat két nap alatt vissza, holott előtte kilenc napig előre marsoltak. Csak akkor még Benedek tábornok, aki neve után ítélve szintén magyar volt, osztozott a gyalázatban. Nem tudták még, hogy a szemben álló poroszoknak már olyan puskájuk van, amelyiket már hátul lehetett megtölteni, s ezért amíg az osztrák egyet lőtt, addig a porosz legalább ötöt.

Tömörkény István: Albert Königgretznél

 

                                                                          +

 

                        „Hát a szüret? Van még ilyen is? A szőlő, mely hosszú útjában idáig vándorolt, amely sohasem maradt el az embertől, most kezdi elhagyogatni. Valamikor hálás és jó barát, keveset kellett ajnározni, mégis termett. Néhol nem is törődtek vele, volt olyan hely, ahol a gazda ráhagyta: ha akarsz, teremj, ha nem akarsz, ne teremj, legalább akkor könnyebb szörrel forgatom ki a tőkéidet a földből. Úgy sincsen ára a borodnak, amit adsz, hát én nem munkállak. Aztán úgy hagyta, nem tisztogatta, nem kapálta., hogy magasabbra nőtt benne a dudva, mint a szőlővessző., és a hű szőlő még ebben a mostoha elhagyatottságában is termett. Ekkor járták a vidám szüretek, amikor „döge volt” a bornak, a szőlő oly temérdeket adott belőle. Amikor oly sok volt rajta, hogy drágább volt a bortartó edény, mint a must, Nem tudták hová tenni, a vályúba öntötték, az öszömadta elébe. Ára se volt mégis vidám szüretek valának.

                        Annyira vidámak voltak, hogy a szüret szó voltaképpen nem is jelentett mást, mint a mulatásnak, vigadozásnak a fogalmát. Muzsika, tánc, virágos lányok, étel-ital rogyásig. Ha valakinek valamely vállalkozása jó ütött be, ha valami öröm érte, ha kvinternót csinált a kislutrin, félrecsapta a kalapját, és így kiáltott föl: „Hisz akkor szüret!”

                        Még valami megmaradt abban a szüreti vakációban, amit az iskolák a diákoknak szoktak adni. Mert ünnep volt régente a szüret, s háromnapi szabadságot kaptak a gyerekek; hogy otthon lehessenek a szüleikkel a szüreti ünnepen, vagy hogy a városi ember családostól mehessen ki ilyenkor a szőlejébe, s vigadhasson apraja –nagyja. Valóságos bálak történtek, és a nótában is azt énekelte a lány, hogy szüret után lesz az esküvőm. A költők versben énekelték meg, egy mondás pedig azt tartja róla, hogy a szüretkor még a darázs se csíp, mert az is be van rúgva. Leste idejét a cigány is, mert ez is kereset rajta, szakadozott piros nadrágban muzsikálván, és szüreti alkalmakra abbahagyván a vályogvetést. Ennen az időben volt a cigánymondás az is, hogy nem baj az, ha a cigánynak nincsen pénze, mert csak a magyarnak legyen, akkor van a cigánynak is.

                        Rég volt – már ahogy vesszük az időt, mert nincsen ennek még teljes harminc esztendeje sem, s ma már mégis olyan, mintha sohasem lett volna igaz. A szőlő megszűnt az emberek barátja lenni. Előbb jött a filoxéra, az ördög bújjon bele, de azt még ki lehetett heverni, az alföldi homoki szőlőknek pedig nem is ártott, mert, minta tanyai vélemény tartotta felőle, mikor belemén a homokba, a homok kiszúrja a szemét. De azután érkezett, mint pusztító sereg, mindenféle más ártó jószág; tömérdeknevük volt: mészharmat, lisztharmat, fenerosszzpor, idő előtt való tarkulás, levélhullajtás, penészedés, honvédbogár, violenciapille meg miegymás. A filoxéra után fölugrott a homoki termés értéke, úri asztalra került az az ital, amit azelőtt homoki vinkónak, kocsisbornak, bicskanyitónak neveztek. Azután jött a sok ártalmas mindenféle, szőlő megkötötte magát, nem termett, s elhagyta az embert. Adták volna már a munkáját, de hiába adták. Az emberek mindent kitaláltak, forgatván elméjükben szomorú gondolataikat; ezek a kitalálások két véglet között mozogtak: az egyik viharágyúzott az égre, a másik esti harangszó alkalmával szentelt holtszenet ásott el imádság mellett a szőlőnek mind a négy sarkára, ám hiszen nem használt itt már sem ágyú, sem babona. Ekkor kezdett elterjedni a mondás:

                        A szőlőföld többé nem vagyon.

                        Vidám,hangos, táncos szüret birkavágással – hol van ez már? A szüret böngészés csak, sétálás az utak, a borozdák között a bakháton, hogy ugyan melyik tőkén akad egy-két bönge.

                        Hát maguknál milyen volt a szüret, János bácsi?

                        Jobban töszi – mondja elkomorodva -, ha nem kérdezi. Különb volt ennél valamikor a halotti tor is.”

Tömörkény István: Őszi gondolatok /1915 /

 

                                                                          +

 

                       Most időutazásra viszlek a messzi múltba, a magyar nép történelmének útján.

                       Ahogy a madár száll ágról ágra, úgy száll szájról szájra a magyarok származásának mondája.

                        Hol volt, hol nem volt, messze napkelet felé, volt egy híres-nevezetes fejedelem, akit Nimródnak hívtak. Száz gulyása, ezer csikósa, tömérdek nyája, ménese volt ennek a fejedelemnek, de ő nem erre volt leginkább büszke, hanem a két fiára, Hunorra és Magyarra. Nagy vadászember volt az édesapjuk, és hiába figyelmeztette a felesége, akit Enéhnek hívtak:

                        „Nem jó vége lesz annak, ha te ezt a két legényt ilyen fiatalon rákapatod a vadászatra.”

                        „Ahogy az Isten akarja” – mondta mosolyogva a fejedelem.

                       Úgy is történt. A két testvér, maga mellé vette ötven-ötven vitéz társát, és elindultak vadászni. Túl voltak már a birodalom határán, amikor egy gyönyörű csodaszarvast pillantottak meg. Tanakodtak, hogy mitévők legyenek. Ha visszafordulnak, elveszték a szarvas nyomát, de ha tovább üldözik, eltévednek a pusztaságban, és nem találnak többé haza.

De ízig-vérig vadászok voltak, nem hagyhatták abba ennek a csodálatosan szép szarvasnak az üldözését.

                       Másnap megint napkeltétől napszálltáig nyomában voltak, de csak nem érték el a szarvast. Mikor már úgy volt, hogy mindjárt elfogják, nagyot szökkent a gyönyörű állat, és a mocsaras ingoványban végképp elveszett a szemük elől.

                       A daliák egymásra néztek, mert csodaszép tájékot láttak maguk körül. Selyem a füve a legelőknek, mézes gyümölcse a fáknak, az erdőben seregestül az őz, a folyóban nyüzsög a sok hal.

                        „Hej, öcsém, szeretnék én itt sátrat verni!” – mondta Hunor.

                        „De megszakadna apánk és anyánk szíve, ha nem látnának többé minket! – felelt rá Magyar.

                        „Szüleinkhez hazatérünk, és szándékunkra áldást kérünk” – vigasztalta öccsét Hunor.

                        Haza is ment a két testvér az öregekhez. Nimród fejedelem helyben is hagyta szándékukat, csak édesanyjuk, Enéh aggódott értük:

                         Jaj, édes fiaim, mi lesz belőletek azon a messzi vidéken?

                         Majd ád az Isten nekik szerencsét – nyugtatta a bölcs fejedelem.

                         El is búcsúztak egymástól fájó szívvel mindannyian, és visszatértek a csodaszarvas nyomára.    

                        Azon a selyemfüves tájon élt Dúl király, akinek két leánya volt, de mindegyiknek éppen ötven-ötven játszópajtása. Játszottak, bújócskáztak, libegtek-lebegtek a holdfényben, amikor a vitézek fölfigyeltek rájuk.

                      „No, fiúk, lesz már, aki megfőzi nekünk az ebédet, kimossa ruhánkat és megveti az ágyunkat.”

                        Közibük vágtattak, minden legény a nyergébe kapott egy-egy leányt, és azt mondta neki:

                        ”Én az urad leszek, te a feleségem. Ásó, kapa válasszon el bennünket egymástól!”

                        Hunornak, Magyarnak a két királylány jutott. A helyet pedig megfelezték egymással. A napnyugati fele Hunornak jutott, a napkeleti Magyarnak. Hunor népéből lettek a hunok, Magyar népéből a magyarok. Az országukat pedig Szittyaországnak nevezték.

 

                                                                          +

 

                        Sok-sok esztendeig békességben éltek Szittyaországban Hunor és Magyar ivadékai. Közben úgy elszaporodtak, mint fűszál a réten, alig fértek el egymástól.

                        Egyszer aztán azt mondták a hunok vezérei a magyarok vezérének.

                        „Az itt a hiba, hogy kicsiny már Szittyaország két ilyen nagy népnek. Gyertek, keressünk közösen más hazát, ahol jobban elférünk!”

                        „Nem úgy lesz az – felelték a magyarok. – Ha megint közös hazában telepszünk meg, megint csak nem férünk meg egymástól. Hanem ha ti itt hagytok bennünket, és kerestek maatoknak új hazát, akkor nekünk, magyaroknak elég lesz Szittyaország.”

                        „Igazatok van” – mondták a hunok, és felszedve sátraikat, elbúcsúztak a magyar testvéreiktől. Megígérték nekik, hogyha olyan hazára találnak, amely őket is be tudja fogadni, üzennek majd nekik.

                        Volt a hunoknak egy szentnek tartott sasféle  madaruk, a turul madár. Az röpködött előttük az utat mutatva, amikor megindultak új hazát keresni napnyugat felé. Sok országot bejártak, sok népet legyőztek a hunok, amíg elértek a Duna mellé, a mai Magyarországra.

                        Itt a római nép volt akkor az úr. A világ egyik végétől a másikig ért a római császár hatalma.

                        Nem is nagyon ijedt meg a római császár, mikor meghallotta, hogy jönnek a hunok.

                        Legalább egy néppel több lesz, aki nekem szolgál – mondta kevélyen, s megüzente a hunok királyának, hogy aranyban fizesse neki az adót.

                        A hunok királya pedig azt üzente vissza:

                        „Én az adót nem arannyal fizetem, hanem vassal. Küldeni sem küldöm, hanem magam viszem.”

                        Amit ígért, állta is. Úgy zúdult a hun lovasok förgetege a római császár hadi népére, hogy lehetetlen volt előttük megállni. Futott a római, győzött a hun, s véres csaták után megdobbantotta a hunok királya lábával a földet:

                        Ez a föld pedig most már az én fajtámé marad a világ végezetéig. Ezt a hun királyt, aki népének új hazát szerzett a Duna-Tisza mentén, Attilának hívták.

                        Attila királynak pedig volt egy híres kardja, amit az Isten küldött neki, és amelyik őt legyőzhetetlenné tette. Attila már az új hazában volt, amikor egyszer különöset álmodott. Azt álmodta, hogy meghasadt az ég, leszállt belőle egy ősz öregember, és egy kardot kötött a király oldalára. A táltosok, a hunok papjai, pedig megjövendölték, hogy rövidesen ura lesz az egész világnak.

                       Már másnap megtalálta ezt a csodálatos égi kardot egy pásztorgyerek a legelő füvében, és elvitte a bemutatni a nagy királynak. Ezután Isten kardjának hívták. A népek, amelyeket pedig e kard segítségével legyőzött, Attilát Isten ostorának nevezték:

                       Flagellum dei! – kiáltozták rémüldözve, ha csak hírét hallották a hun vezérnek. Ő pedig büszkén emelte magasba az Isten kapott kardot, és azt mondta mind a négy égtáj felé suhintva kardjával:

 

                                   Csillag esik, föld reng: jött éve csodáknak!

                                   Ihol én, ihol én, pörölye világnak!

                                   Sarkam alá én a nemzeteket hajtom:

                                   Nincs a kerek földnek ura, kívül rajtam!

                                                                                       

                                                                          +

 

                        Föl van róla jegyezve Attiláról, hogy mindenki lesütötte előtte a szemét, senki sem bírta állni a tekintetét. Különösen szigorú volt a nézése, amikor ellenséggel állt szemben, vagy igazságot tett, mint bíró. De az is föl van jegyezve, hogy tudott az a szem mosolyogni is: a fiaura olyan szelíden nézett, mint a szelíd napsütés. Valahol a Tisza síkján volt a székhelye, és gyönyörű palotája. Ott szokott megpihenni harcai után. Ott fogadta római császárok követeit, akik adót fizettek neki, csak hogy ne bántsa birodalmukat.

                        Egyszer rákiáltott a római császár követére, aki alázatosan csúszott-mászott előtte a földön:

                        „Állj fel, nem kell előttem térdepelni, nem vagyok én Isten!”

                        „De az én császárom úgy megbecsül tégedet, mint az Istent – mondta alázatosan a követ.

                        Úgy? – rivallt rá Attila. – Azért akarta hát császárod az egyik szolgámat fölbérelni, hogy szúrja szívembe a tőrét, mikor alszom? Mindent tudok.

                        A követ térden állva könyörgött az életéért.

                        „Állj fel! – dörgött rá a király – Csak nem gondolod, hogy a te nyavajás életed kell nekem? Orgyilkosok vérével nem szennyezi be kezét a hunok királya. Pusztulj a szemem elől!”

                        Az alattomos, gyáva embereket nem szette, de a bátorságot és a nyíltszívűséget az ellenségben is megbecsülte. Aki meghódolt és hűséget fogadott neki, azt kegyelmébe vette. Királyiudvara tele volt a meghódított országok előkelőivel. Még Priscos rétor, a bizánci történetíró is hosszan tartózkodott az udvarában. Ő jegyezte fel róla a leghitelesebb adatokat és történeteket. Azt is, hogy Attila nem szerette a fényűzést, fatányérból evett és fakupából ivott. A ruháján sem volt semmiféle díszítés.

                        Se szeri, se száma annak a sok országnak, amelyeket legyőzött, s kicsi híja, hogy el nem foglalta Rómát is, a világ fővárosát. Már ott állt lovasaival az örök város előtt, mikor a rege szerint, két fénykarikás fejű öregembert látott az égből leszállni. Szent Péter és Szent Pál apostolok voltak, akik kinyújtották kezüket Róma védelmére.

                        „Mi Isten követei vagyunk” – mondták a szentek.

                         „Én pedig az Isten ostora vagyok” – nézett velük kevélyen farkasszemet Attila.

                        „Minket azért küldött Isten, hogy a népeket megoltalmazzuk.”

                        „Engem pedig azért küldött, hogy megbüntessem őket.”

                        „De Isten most miáltalunk nyugalmat parancsol az ő ostorának!”

                    Az Isten ostora meghajtotta fejét, s szót fogadott Isten követeinek. Nem pusztította el Rómát. Büszkék lehetünk rá, hogy őseink közé számíthatjuk Attilát, aki ötven éven át ura volt majdnem az egész világnak.

 

 

                                                                          +

 

                        Ötszáz esztendeje volt már, hogy a hunok elváltak a magyaroktól, és elindultak új hazát keresni. Ötszáz esztendő alatt a magyarok is megszaporodtak Szittyaországban, és elég erősnek érezték magukat, hogy Attila örökét meghódítsák.

                        Mielőtt elindultak volna a nagy útra, a nép öregjei, vezérei, táltosai összeültek tanácsot tartani. Hét törzsből állt ekkor a magyarság, Nyék, Megyer, Kürt-Gyarmat, Tarján, Jenő, Kér, Keszi, mindegyiknek megvolt a maga külön vezére, és egyik sem avatkozott a másik dolgába. Bizony ez nem volt jó olyan népnek, amely harccal, háborúval akart új hazát szerezni.

                        A darumadarak is vezért választanak maguknak, mikor útra kelnek – mondták a nép bölcsei -, nekünk is egy fejedelem kell, akinek mindenki szót fogadjon. A hét törzs hét vezére közül Álmost választották meg a magyarok fejének, aki legöregebb és legbölcsebb volt köztük. A hét vezér, Álmos, Előd , Kund, Ond, Tas, Huba és Tuhutum, aztán megvágta karját és vérét egy serlegbe folyatta, annak jeléül, hogy amit fogadnak, életükkel, vérükkel is megvédelmezik.

                        Álmos aztán öregsége miatt fiára, Árpádra bízta a főhatalmat. Elindultak, és el is jutottak hegyeken, vizeken, ellenséges országokon keresztül, egészen addig a földig, amely Attiláé volt valaha. Lassú és sokáig tartó út volt ez. Elöl lovagoltak a fegyveres vitézek, utánuk következtek négykerekes ökrös szekereken a nők és a gyermekek. Ezek között terelgették a szolgák az óriási nyájakat, marhákat, juhokat, amelyek hússal és tejjel látták el a vándorló népet.

                        Amely ország népe barátságosan fogadta őket, azon békességgel haladtak át, ahol ellenük szegültek, ott karddal nyitottak utat maguknak.

                        Így értek el sok harc és hosszú pihenők közt a Vereckei - szorosig. A rege szerint, mikor odaértek, seregestül csaptak le rájuk a táborukat kísérő turul madarak, s karmaikkal, csőreikkel vagdalkozva kényszerítették őket, hogy ne kanyarodjanak észak felé, hanem a hegyszoroson át nyomuljanak be mai hazájukba. Árpád seregei Munkács váránál ereszkedtek le a síkra, ott tartottak pihenőt. Álmos itt meghalt, eltemették. Árpád fejedelem pedig megkezdte a honfoglalás nagy munkáját. Rendbe szedte seregét és népét. Erről nevezték a helyet Munkácsnak.

                                                  

                                                                           +

 

                        Sokféle nép lakta a magyar földet ezerszáz esztendővel ezelőtt, amikor honfoglaló őseink ideértek. Legtöbbet számított közöttük Zalán, a bolgárok fejedelme.

                        Azt mondja a rege, hogy Árpád fejedelem egy Kusid nevű vitézzel aranyos nyerget, gyémántos fékű fehér paripát küldött neki ajándékba.

                        Nagyon megörült a bolgárok fejedelme az ajándéknak, és azt mondta Árpád követének:” Tisztelem gazdádat, mondd meg neki, hogy jó szívvel vettem ajándékát. Azt látom belőle, hogy engedelmes szolgám akar lenni.”

                        „Megmondom, uram – mosolygott Kusid. Az én fejedelmem csak három dolgot két érte cserébe. Egy kevés füvet, egy marék földet és egy kevés vizet a Dunából.

                        Vegyél, amennyit csak akarsz! – egyezett bele a bolgárok ura. Kusid azonban hamarosan újra megjelent.

                        Mit hoztál már megint? – kérdezte a bolgárok vezére.

                        „Üzenetet hoztam a magyarok fejedelmétől, az én uramtól, Árpádtól. Azt üzeni, hogy most már tisztulj az országból, mert azt eladtad a magyaroknak.

                        „Hogy adtam volna el?”

                        Bizony eladtad. Megvettük tőled az aranyos nyergű, gyémántos fékű fehér paripán.

                        Felingerült erre a bolgár uralkodó, és azt felelte:

                        „A fehér lovat agyonüttetem, aranyos nyergét a vízbe vettetem, a gyémántos féket a fűbe rejtetem.”

                        „Nem tesz semmit – legyintett a követ. Az agyonütött ló húsát a mi kutyáink eszik meg,, az aranyos nyerget a mi halászaink halásszák ki, a gyémántos féket a mi pásztoraink találják meg.”

                        Megrettent ettől a bolgár uralkodó, hát még amikor a magyar lovasok seregét is meglátta a láthatáron. Futott az országból, ahogyan csak a lábai bírták.

                        Árpád nemcsak földet szerzett népének, hanem törvényt is adott nekik, amellyel megtartják az új hazát a világ végezetéig. Pusztaszer síkján tartották az első országgyűlést, amely érdem szerint felosztotta az országot a honfoglalók között.

 

                                                                          +

 

       A honfoglalással kapcsolatban merült föl László Gyula elmélete a „kettős honfoglalásról”. Ő úgy vélte, megvizsgálva a honfoglalás kori temetők anyagát, hogy a magyarság egy teljesen vérrokon népességet, talán nyelvében is azonosat talált itt a Kárpát - medencében. A hajdani avar birodalom néptöredékeit, akik pedig a hunok utódai voltak ezen a területen.

 

                                                                          +

 

                        Abban az időben, amikor Árpád fejedelem a hazát kereső magyarokkal eljutott a Tisza partjáig, a folyó még nem volt olyan jámbor, mint amilyen ma. Árpád vezér tábora éppen ezért már harmadik napja türelmetlenkedett Alpárnál, és könnyű átkelési módot keresett. Ekkor a legényei két tót parasztot vittek elébe. Az egyik fehér hajú, dacos nézésű öregember volt, a másik hosszú nyakú, hosszú lábú, alázatos legény. Ott fogták el őket valahol a Tisza partján.

                        Emberek – mondta nekik Árpád vezér -,melyiktek tudna valami alkalmas gázlót a Tiszán, ahol átmehetnék a másik partra a népemmel? Aki kisegít a bajból, annak minden kívánságát teljesítem.

                        Az öreg tót a fejét ingatta, hogy ő azt sem érti, mit kérdeznek tőle. A hosszú lábú térdre borult Árpád előtt:

                        Uram, hatalmas fejedelem, átvezetlek én minden népestől, hogy még a leghitványabb csikónak sem esik baja.

                        A fehér hajú öregember kékült-zöldült dühében:

                        „Ne higgyetek Pereszkának, magyarok! Szellő a hite, pénz a mindene ennek a nyomorultnak!”

                        Árpádnak tetszett az öreg tót bátorsága, szabadon is bocsátotta minden bántás nélkül. Még lovat is adatott alája, hogy gyorsabban menekülhessen.

                        Pereszka nekiindult a Tisza gázlójának, nyomában a magyar tábor. Alkonyatra már a túlsó partra is értek, és másnap délre már az alpári csatának is vége volt. Úgy szétszórták Zalán fejedelem tótjait meg bolgárait, mint a szél a polyvát.

                        Mindjárt a csata után odaállt a fejedelem elé Pereszka:

                        Az ígéret szép szó, nagy fejedelem! Kérem a jutalmam.

                        „Beszélj!”

                        „Minden ivadékomat szeretném boldoggá tenni, uram. Pénz elfogy, a föld megmarad. Adj nekem annyi földet, amennyit egy naplementig be bírok szaladni!”

                        „Amit mondtam, állom. Kezdheted Pereszka!”

                        A hosszú nyakú nem kérette magát. Nagyot fohászkodott és elkezdett szaladni, keresztül a véres csatamezőn. Repült, mint a kilőtt nyíl. Nemsokára eltűnt a szemek elől.

                        A magyarok fejcsóválva mondogatták Árpádnak:

                        „Estélig fél országot beszalad gólyalábával. A mai csatában Pereszkának lesz a legtöbb nyeresége.”

                        Mire a napáldozóban volt, akkorra már visszafelé futott Pereszka. Nem volt akkor már semmi emberi formája a telhetetlennek. Az arca mint a főtt rák, még a szeme fehérje is véres volt a kimerültségtől. A szája akkorára volt tátva, hogy majd elnyelte a fejét, mégiscsak az orrán bírt egy kis lélegzetet venni. Egész teste remegett, mint az agyonnyargalt lóé, de azért nem állt meg, mert a napnak egy keskeny karaja még a föld színe fölött piroslott.

                        A magyarok integettek, kiabáltak neki:

                       „Elég lesz már, te boldogtalan!”

                        De ekkor már se hallott, se látott. Mikor a nap utolsó csíkja is lecsúszott az égről, akkorra Pereszka megállt, de úgy, hogy meg se mozdult többet. Holtan bukott Árpád lábához, megölte a fáradtság és a kapzsiság. Alpár búzatermő mezőin egy nagy darab földnek még ma is az a neve:Pereszka futása.

                        Ennek a magyar mondának az a különlegessége, hogy ezt a témát a nagy orosz író, Tolsztoj is feldolgozta Mennyi föld kell egy embernek? című elbeszélésében. Abban a baskírok földjén egy telhetetlen orosz muzsik vág neki, ásónyomokkal jelölve a birtokhatárt, hogy minél többet szerezzen magának, és hasonló véget ér. Érdekes egyezés!

 

                                                                          +

 

                        A gyulafehérvári nagytemplom homályos boltozata alatt régi idők óta mutogatnak egy nagy márványkő koporsót. Oldalába törököket kergető magyar vitézek vannak vésve, tetején páncélos, sisakos dalia kőből kifaragva. A koporsó rég elfeketedett, márványa összevissza repedezett, a szobornak keze-lába törve, mégis térdet kell ezek előtt a törött kopott kődarabok előtt hajtani minden magyar embernek.

                        Mert ez a koporsó Hunyadi János koporsója, ez a kőből faragott levente Hunyadi János képmása, a törökverő hősé, Mátyás király apjáé. Valamikor több volt ezen a síremléken a drágakő, mint a márvány, de biz az mind elkallódott a régi zavaros világban. Amit a török meghagyott, elvitte a tatár, amit a tatár ottfelejtett, elhordta a német. Levakarták még a kacskaringósra faragott, nagy, furcsa betűk aranyozását is. Nem maradt ott egyéb egy hosszú, kétélű acélpengénél, amely a szobor lábához volt támasztva. Az nem kellett senkinek, mert nem volt rajta semmi ékesség. Az volt Hunyadi kardja.

                        Egyszer aztán annak is akadt gazdája. Valami gyülevész csapat fosztogatta a várost. A vezérük valami Privoda nevű kapitány volt. Ez a Privoda volt az, aki fölkapta a halott hősnek annyi csatában diadalmas fegyverét.

                        Minek lesz ez neked Privoda? – incselkedtek vele a cimborái -, elhúzza az azt a káposztatorzsából faragott karodat.

                        Ne tanítsátok ti Privodát – vigyorgott a kapitány -, megér ez nekem egy szakajtó aranyat. Annyit bizonyosan nem sajnál érte Kamuti Ferenc uram.

                        Kamuti Ferenc volt akkor Magyarország legerősebb embere. Derék, jó vitéz, becsületes magyar, Esztergom város kapitánya. Neki szánta a kardot Privoda, el is vitte hozzá.

                        Vitéz nagyuram, elhoztam neked Gyulafehérvárról hunyadi kardját. Nem illet ez mást most Magyarországon egyedül csak téged. Tudom, nem sokallasz érte száz aranyat meg egy csótáros paripát meg hozzá való ékes vitézi gúnyát.

                        Kamuti kezébe vette Hunyadi kardját, forgatta, nézegette, míg ki nem buggyant a könnye:

                        Jaj, mire jutottál, szegény Magyarország! – sóhajtott keserű szívvel, s indult kifelé a fegyveres teremből. De Privoda ijedten állotta útját:

                        Ohó, vitéz uram, hát az én jutalmam hol van?

                        Az ám, majd el is felejtettem! – mordult rá haragosan Kamuti, s bekiáltott az őrszobára: Hé, hajdúk, ugorjatok csak ide!

                        Négy szál legény tisztelegve várta a parancsolatot.

                        Szaggassátok le a vitézi gúnyát erről a semmiháziról – mutatott rá a reszkető Privodára -, mert nem illet az ilyen gonosztevőt. Öltöztessétek darócba, aztán kergessétek ki a várból!

                        Ő maga pedig kiment a bástyafokra, amely a Duna fölött meredezik, megcsókolta Hunyadi kardját, megcsillogtatta a napfényben, s nagyot lendítve a karján, belehajította a Dunába.

                        „Sohase lesz többet emberi kéz, amelyik méltó volna Hunyadi János kardját forgatni.”

                        Hunyadi kardja azóta lent fekszik a Duna fenekén. De amikor a magyart bántják, mindig megmozdul, mintha rég elporladt gazdáját keresné, s olyankor hány a Duna haragos hullámokat.

 

                                                                          +

 

                       Éppen százhatvan évvel ezelőtt foglalta vissza a magyar honvédsereg Budát. Az 1848-49-es forradalomban és szabadságharcban - a tavaszi hadjárat idején – sorra aratta győzelmeit: Hatvan, Tápióbicske, Isaszeg, Vác, Nagysalló, Komárom. Az osztrákok sorozatos vereségeket szenvedtek és kihátráltak az országból.

                        Görgey Artúr előtt két lehetőség állt: üldözni az osztrákokat és Bécs ellen vonulni, vagy visszafoglalni Buda várát, az ország fővárosát. Számos ok miatt, köztük volt az árulás gyanúja, a döntés az utóbbira esett.

                        1849. április 29-én a feldunai hadsereg zöme Komáromból megindult Buda felé. A május 4-én Buda alá érkező magyar sereg 31 ezer főt számlált, a várat védő Hentzi tábornoknak 5 ezer embere volt. A honvédek megkísérelték rohammal bevenni a várat ivóvízzel ellátó vízmű sáncait, de sikertelenül. Kemény ostromra kellett berendezkedni. Komáromból ostromágyúkat hozattak, és május 12-én megindult a módszeres ostrom. Hentzi tábornok, viszonzásul, Pestet lövette, sok épület és polgári személy esett áldozatul.

                        A magyar ostromlövegek réseket ütöttek a várfalon, így május 17-re virradóra általános támadás indult a falak ellen. A roham nem járt sikerrel, folytatódott tehát a nehézütegek tüze, amely május 20-án estig tartott.

                        A döntő roham május 21-én hajnalban kezdődött Buda falai ellen. Az első lépcsőben 19 honvéd- és vadászzászlóalj, valamint  néhány utászszázad támadott. A szörnyű golyózáporban legelőbb, reggel négy óra körül sikerült az első egységeknek behatolni a várba. Majd őket egyre több helyen követte a többi egység. A várba törőket Hentzi egy zászlóalj élén állva próbálta visszaszorítani, de halálos sebet kapott, a zászlóaljat pedig a honvédek szuronyrohama verte vissza.

                        A várőrség helyettes parancsnoka, Alnoch ezredes megpróbálta felrobbantani a Lánchidat, de a robbanás csak őt ölte meg, a hídnak nem ártott. A várat elözönlő honvédek elől a császári csapatok a királyi várba vonultak vissza, de rövid ellenállás után, reggel hét óra felé letették a fegyvert.

                        A május 4-től 21-ig tartó ostrom idején a császáriak 710 főt vesztettek, 4220 fő, köztük 113 esett hadifogságba. 248 különböző űrméretű löveget, nagy mennyiségű fegyvert és lőszert zsákmányolt a magyar sereg. A jelentős győzelmet hozó ostrom során 370 honvéd esett el, 670 megsebesült.

                        Buda visszavételével lényegében felszabadult az ország nagyobb része, és befejeződött a honvédsereg tavaszi hadjárata.

                        Görgey azzal, hogy nem folytatta a Bécs elleni támadást, súlyos vétket követett el. Ezt később maga is elismerte, mint hibát, amely azonban a szabadságharc végső kimenetelét tekintve végzetes volt.

                                        

                                                                          +

 

                        1712. május 22-én koronázták magyar királlyá III. Károly néven az osztrák császárt. Május 18-án Farkasfalván fogadta a magyarok küldöttségét, és a főrendek pompás kíséretével vonult be Pozsonyba, ahol a koronázási szertartás imígyen folyt le:

                       „A Szent Mártonról elnevezett templom sekrestyéjéből a szentélybe lépő királyt dobpergés, trombitálás és orgonaszó fogadta; közben az oltár legalsó lépcsőjére térdelt. Az esztergomi érsek felhívta, hogy jól kormányozzon; erre ő - két ujját az érsek által elébe nyújtott evangéliumra téve - megesküdött, hogy igazságos lesz, és a békét ápolja.

                         A szentelt olajjal az érsek vállon és mellen megkente, ezzel megkezdődött a mise. Az episztola után az érsek Szent István meztelen kardját a király kezébe adta, aki azzal a nép felé fordulva kereszt alakban háromszor villogtatta; annak jeléül, hogy a katolikus vallásnak vitézül védelmére kel. Ezután az érsek a nádorral Szent István koronáját a király fejére tette, a jobbjába a jogart, baljába pedig az almát adta, s a püspökök a trónhoz vezették. A Te Deumot éneklik, és az ágyúk először szólalnak meg. És kiáltják: Vivát Rex! Offertórium alatt az oltárhoz vezették, áldozott, és fején a koronával újra a trónra ült.

                        A mise végén a magyar nemzeti posztóval borított deszkákon a Ferencesek templomába gyalog megy. Ennen mindnyájan lovagolva az irgalmas szerzetesek háza elé lovagolnak, ahol egy dombon a király két ujját az ég felé emelte; az érsek előolvasta neki az esküt, amit az ország szabadságai és mentességei oltalmára letett.”

                        Bizony, mert egy évvel korábban egyezett meg a magyar nemességgel, hogy ha véget vetnek a nyolc éve tartó háborúskodásnak, nem bűnhődnek érte, még jószágaikat is megtarthatják a volt kurucok. Akik pedig nem alkudtak, azok mehettek Lengyelországba, a franciákhoz, végül Rodostóba. Mint a nagyságos fejedelem és hűséges társai.

                                            

                                                                           +

 

                        Sokáig gondolkoztam, hogy leveledre milyen hangon válaszoljak. Ez a vallomás azt bizonyítja, hogy amit Te írtál, az nemcsak szívből fakadt, hanem szívhez is szólott. Igazán szólva, levelednek minden sora meghatott. Szeretetből, aggódásból született meg minden kérő szava, s az a rész, amelyben szegény jó anyánkról beszélsz, a könnyeket csalta ki a szememből.

                        Bevallom, hogy érveid erősek, nagyon erősek, logikád biztos; tollad színes, hatalmas sorokat szánt, szíved tiszta, nemes; Te magad a jó és szerető fiúk mintaképe vagy – és én mégis fájdalommal tudatlak, hogy megindítnod igen, de meggyőznöd nem sikerült. A magamfajta tévelygő lelkek nem egykönnyen szoktak megtérni. Vadul rohannak, nincs akadály, mely útjaikon megállítsa őket. Nem az akarat a vezetőjük, én azt hiszem: a végzet. Eltaszítasz-e ezek után magadtól, vagy megszánva meg fogsz-e siratni – nem tudom.

                        Vérből való vérek vagyunk, gyűlölni egymást nem lehet – és én ebben bízom. Máskülönben hallgass meg:

                        Tetszett a jó Istennek – nevezzük így – teremteni egy tudalmatlan nagyságú világot. Ebben a világban emberek is vannak, hiszen ebből tudjuk, hogy világ van, s ez teszi lehetővé, hogy én vagyok, és filozofálok.

                        Cogito ergo sum. Gondolkozom, tehát létezem. Létezem, tehát térben és világban élek gondolkozom, tehát olyan a világ, amilyennek én tartom, s az én igazamból, elveimből, észleleteimből engedni valamit: öntudatos, önmagunkat ámító hazugság. Hazudni pedig betegség, beszámíthatatlanság. Azt mondják azonban, hogy az emberek óriási nagy része nem filozofál. Én nem tudom ezt elgondolni, de lehet, hogy igaz.

                        Azt mondják, hogy nem annyi a világ, ahány embere van, mert ez a nagy hányad egy világban él. Ez a vonás eddig hiányzott az én világom rajzából, de pótoltam már azóta. Ha ez mind így van, akkor, amit ezután mondok, az is igaz. Tetszett a fent írt hatalomnak olyan embereket is teremteni, akik gondolkodnak. Ezek a gondolkozó emberek a legszerencsétlenebb páriák. Küzdenek egy óriási tömeggel, ennek saját, kényelmes formái ellen, melyek millió ember életét irányítják. Fogalmaik raktárában egy megőrjítő jelszó háborog: igazság: tetteikben egy őrült cél küzdelme dominál: magukhoz hasonlóvá tenni a világot. Mit csinál a tömeg? Születik, iszik, eszik, játszik, párosul, képzelődik és meghal.

                        A lét „igazsága” természetesen úgy hozza magával, hogy ezek a beteg Don.Quijoték a leggyámoltalanabb, legenerváltabb emberek. A természet ős fegyverei összetörik őket, csak valami láz átömlő ereje táplálja az örök izgalomban égő idegeket, melyektől létünk: gondolkodásunk függ.

                        Nem tudok, nem akarok a tömeg módjára élni. Őt magát gyűlölöm, formáit megvetem, vegetáló életétől irtózom. A magamfajta embernek lépteit nem az akarat, a végzet irányítja. Édesanyánk könnyeiről pedig mért beszélsz nekem? Hogy még gyötrelmesebbek legyenek hánykódó kétségeim?

                        Te jó fiú vagy, egyformán szeretjük anyánkat, de Te jobban be tudod bizonyítani. Vigasztald, gyámolítsad őt. Sirassatok meg mind a ketten, de követ Ti ne dobjatok reám, legalább Ti - ketten.

                        És míg filozófiám könnyekbe fullad, előttem egy kép rajzolódik meg:

                        Egyszerű ravatal. Rajta egy ifjú halott, aki most pihen először. Úgy hasonlít hozzám, ti borultok reá: édesanyánk és Te, édes jó testvérem.

                        Nem írok többet. Nem látok a könnyektől. Kezem reszket. Fejem majd széthasad. Édes Lajosom, bocsáss meg, áldjon meg az Isten!

                                                                           Ady Endre/1898. dec. 24./

 

                                                                          +

 

                        Újból és újból csak Ady: A „kortársak”

                        Szegény Petőfi, ha véletlenül valami csodából megjelenne köztünk, bizonyára nagyon csodálkozna. Milyen népszerű is volt ő ötven évvel ezelőtt!

                        Nagynevű emberek, díszes állású urak egymás után visszaemlékeznek arra az időre, mikor boldoggá tette őket egy-egy találkozás a nagy poétával.

                        Fölkelnek a „kortársak”. mind, mind előkelő urak. Mindegyiknek van egy története, amelynek vége az, hogy mennyire tisztelték őt, ezt a „tüneményszerű lángelmét”, s milyen boldogok, hogy beszélhettek vele.

                        És minket, kik már olyan távol esünk a nagy időktől, kik csak írásokból ismerjük a magyar őserő legnagyobb szülöttének történetét, most egyszerre megszáll – a kétség.

                        Hogyan? Hát amit eddig Petőfi életéről olvastunk és tudtunk, üres mendemonda? Hiszen a „kortársak” rajongással szólnak róla, s azt állítják, hogy boldogok voltak, amikor köntösét érintették.

                        Hiszen Petőfi akkor a világ legszerencsésebb poétája volt, akit már életében megértett, akiért már életében rajongott mindenki.

                        Micsoda hitványság volt meghamisítani ezt az igazságot, s elhitetni a serdülő milliókkal, hogy a nagy költőt kora nem méltányolta eléggé!

                        És azért csak olvasunk régi írásokból. Azok mást beszélnek. Nyomorról, küzdelemről, sorscsapásokról, igazságtalanságokról, szomorú és sötét dolgokról.

                        Azok a nagy urak, kik most büszkén emlékeznek vissza, kik most sorba kamatoztatják a jóféle Petőfi-tőkét, míg élt, lenézték a szegény egzaltált embert, kopott, fakó poétát.

                        Hiador írja, hogy nagyon sokan az utcán is szégyelltek vele végigmenni, s bizonyára Görgey hadvezér úr sem volt olyan nagyon megilletődve a Petőfivel való találkozáskor, mint ahogy most állítja egy levelében, melyet valami német laphoz intézett.

                        Ez az igazság, ez a historikum. És ezt az igazságot szinte megköveteli Petőfi hatalmas egyénisége.

                        Nem volt ő olyan kicsiny ember, hogy saját kora megértse, hogy saját „kortársai” méltányolják.

                        A valóság pedig az, hogy ötven év kellett ahhoz, hogy Petőfit megértsék, csodálatos nagyságát méltányolni tudják.

                        Kora nem értette meg, a „kortársak” nem jól emlékeznek.

                        Ne vegye ezt a pár sort kegyeletlenségnek senki.

                        Sokkal nagyobb jelentőségű, sokkal szebb a legnagyobb magyar költő ünnepe, ha tisztába jövünk a „kortársak” visszaemlékezéseivel.

                        A Petőfi nagyságának közös tudata, a félszáz év után babérral fedett sír, a költő kora által megtagadott hódolat megnyilatkozása az utódok szívében: ez a Petőfi-ünnep jelentősége.

                                                                                               1899. július 25. Ady Endre

 

                                                                          +

 

                        Újra és megint Ady: Wesselényi

                        A vén meszes aljában, ahol pihent a Tuhutum vezér, az én ifjúságom elveszített paradicsomában, ünnep lesz holnap. Fáj a lelkem, hogy nem lehetek ott. Megszállna ott az emlék – megenyhítene a napsugár, meggyógyítana a fenyőillat, s megváltana a lelkesedés mámora, mely az én édes, tápláló és fölnövesztő Zilah városomban túlcsap a vén meszes Terbete csúcsán is holnap reggel. De én csak itt fogok, a távolból ünnepelni. a vén meszes hervadó erdőit, a Diák-domb őszirózsás temetőjét, a tornyos alma matert, Wesselényi ércalakját s a lelkesedő ezreket csak érezni fogom, látni nem.

                        Valamikor a Terbete alján én voltam a leggazdagabb talán. Annyi hite és vágya nem volt még ifjú embernek, mint amennyit az a szent, klasszikus föld lehelt belém. Egy kevés papiros, egy napszámoló toll maradt a nagy gazdagságból. a hit és a vágy szörnyen devalválódott. Örökös kétkedés és örökös háborgás lett belőle. Mégis most ifjúságot érzek. az én elveszített paradicsomomban ünnepelnek, s az őszi napsugár Wesselényi gyönyörű alakját  csókolja s a szegény parasztét, kinek elébe megy, s kit magához emel Wesselényi.

                        Wesselényi és a szegény paraszt! Fadrusz mester talán öntudatlanul szatírát faragott. Isteni gúnyolódás az a szobor, de még meg is ríkathatja a lelkeket. Az a szobor anakronizmus, szemrehányás és szatíra. Wesselényi hiába nyújtja karjait a szegény paraszt felé. Wesselényit ma nem értik már. Az a nagy erő elfogyott, az a nagy láng kialudt. Zilahtól nem messze már éhtífuszban rágja szalmaalmát az a paraszt, akinek jobbágy nagyapját Wesselényi magához emelte. Az ünnepen nem lesz lélek, csak szó. Este pedig vigyázni fognak, hogy a színházi díszelőadásra csak az előkelőségek jussanak be. Ott lesznek a fiai, az unokái a nagy Wesselényinek, ott lesznek az összes vármegyék és városok küldött urai, ott lesz Szilágy vármegye egész úri népsége, ott lesz bizonyára a becsődített nép is. Minden ünnephez kell festői háttér. Csak maga Wesselényi fog hiányozni s az a nép, amelyet magához emelt.

                        Hol van Wesselényi? Hol van a felszabadított nép? Sehol. Hiszen ebben a két kérdésben sír ennek az országnak minden nyomorúsága. Wesselényi a történelmet élt magyar földnek a modern világra szült valóságos géniusza. Ő maga erős, szép és eszes. Ha sok benne az ego, a legszebb, legdúsabb életet élheti. És ez a hatalmas férfi, ki Herkules, Adonisz és Apolló együtt, fölcsap mártírságra vágyó prófétának. Az igazságért képes lett volna aláaknázni és felrobbantani a világot. A legnemesebbje és legelhivatottabbja a maga korának Kossuth Lajos mellett.

                        De hol van ez a Wesselényi? De hol a nép is, melyet ő magához emelt? Wesselényit ma Károlyi Sándor pótolja. a nép pedig becsődül Pozsonyba, hol éljent kiált az ő bőrére kötött alkura, megcsókolja a lábat, mely rajta tipor, s ő pedig segédkezik, hogy dölyfös nagyurak rabszolgájává váljék újra.

                        Wesselényi karjait nyújtotta, hogy magához emelje a könyörgő népet. Ma ugyanez a nép kínálja a hátát, hogy jó rúgja bele a mélységbe a nagyúri láb.

                        Wesselényit ünneplik holnap a vén Meszes aljában, Zilah városában, az én ifjúságom elveszített paradicsomában. Mit keresnék én ott? Valamikor csupa hittel és vággyal, gazdag szívvel, naiv elmével bolyogtam azon a helyen. Nincs erőm most odamenni, mikor kevés a hitem, kevés a vágyam, s rettenetesen tisztán látok.

                       Ünnepelek itt a távolban, egyedül. Próbálom a reményt élesztgetni magamban, hogy talán becsületesedhetik, javulhat még a világ. És a fátumon tűnődöm. Wesselényi megvakult. Talán a fátum szabta azt úgy, hogy nem szabad nagyon világosan látni. Wesselényi megvakulása talán szimbóluma akart lenni annak az igazságnak, hogy boldogok csupán a vakok és a vakon hívők. /1902. szept. 17. Ady Endre/

 

                                                                          +

 

                        Géza fejedelem felesége és Szent István első királyunk édesanyja volt ez a rendkívüli asszony: Sarolta.

                        Géza fejedelem felesége, a szépséges Sarolta olyan kemény természetű volt, hogy az urát és az egész országot a kezében tartotta. a férfitársaságot az asztal alá itta, a lovat úgy megülte, mint egy lovas katona, és egyszer haragjában úgy megütött egy embert, hogy az menten szörnyethalt. Ezért egy békeszerető szerzetes ezt írta róla:”Bizony illőbb lenne, hogy ez a szép kéz az orsóval vesződjön.”

                        Pedig ez a kemény természetű fejedelemasszony mindig azon fáradozott, hogy a magyar népet keresztény hitre térítse, és a nyugati népekkel megbékítse. Elhívatta ezért Isten szent életű szolgáját, Adalbertot, és együtt rávették Géza fejedelmet, hogy megkeresztelkedjen. Ugyanazon a napon sok nemes és alacsonyrendű magyar is megkeresztelkedett.

                        De a magyarok nagy része ragaszkodott a régi hitéhez, és semmiképpen sem fogadta el a keresztény tanítást meg az új rendet.

                        Ekkor Géza fejedelem titokban levelet írt a keresztény királyoknak, és megkérte őket, hogy segítsék meg a pogány magyarok ellen.

                        Jöttek hát minden országból a segítő csapatok, még az uralkodók közül is sokan eljöttek, mert látni akarták, miképpen hajtják ennek a vad, fékezhetetlen népnek a nyakát Krisztus igájába.

                        Géza fejedelem az összegyűjtött csapatokat felosztotta, és az egész országban alkalmas pontokon elhelyezte. Amikor pedig minden előkészületet megtett, hírvivőket küldött az egész országba, és ezek kihirdették:

                        „Halljad, magyar, halljad! Vedd fel az igaz Isten vallását, és hagyd el a régi hitet! Ezt tette Géza fejedelem, ezt a fejedelemasszony is. Csak így élhet a magyar ezen a földön, csak így üdvözül lelke a túlvilágon. Aki ebből a szóból nem ért, az tüstént kardélre hányja a katonaság, mert éppen ezért hozatták az országba.”

                        Ebből a szóból mindenki érthetett. Ezért aztán ki félelemből, ki meggondolásból felvette a keresztény vallás szentségeit.

                        Sarolta fejedelemasszony kereszténynek neveltette a fiát, Vajkot, aki a keresztségben az István nevet kapta.

                        De akármilyen kemény is volt a fejedelemasszony, nem tudta elűzni a pogányságot Géza fejedelem lelkéből. Mert a fejedelem egyszerre két istennek áldozott. Mondta is egyszer a papja:

                        Aki a pogány bálványok előtt áldozatot mutat be, mind elkárhozik.

De Géza fejedelem erre csak azt felelte:

                        „Van nekem elég, amit áldozzak. Akkora úr vagyok, hogy két istennek is eleget adhatok.”

                        Adott is jó szívvel mind a kettőnek. Ezzel a népnek is példát mutatott, mert az ő idejében bizony még együtt élt a pogányság a kereszténységgel, ahogy a Szentírás mondja:

                        „Együtt legelnek a farkas és a bárány.”

                                       

 

                                                                          +

 

                        A hunok fényes csillaga, Istennek ostora, a világverő Attila férfikorának derekán váratlanul halt meg.

                        A hun király halála gyásszal töltötte meg a hunok szívét, és félelemmel az ellenségét, amely most már a fiaitól kezdett félni.

                        Réka királyné halála után, amikor a gyásznak vége szakadt, Attila egy Ildikó nevű szépséges szép leánnyal akart házasságra lépni. Nagy vidámsággal rendezték meg a lakodalmat, Attila maga is sokat ivott örömében, pedig egyébként mértékletes volt.

                        Amikor álomra tértek, Attilának megindult az orra vére, s minthogy hanyatt feküdt, a vér a torkába folyt és megölte. Így halt meg ágyban, sebesülés nélkül, a harcban dicsőséges király.

                        A következő reggel a szolgák csak várták, csak várták a király ébredését, de amikor nem nyílt a sátor, rosszat sejtettek, berohantak, hát Attilát ott találták holtan az ágyon, Ildikó pedig ott siránkozott a másik ágyban a takaró alatt.

                        Egymás után jöttek a hun vitézek halottnézőbe. Elbúcsúztak a vezértől, a hunok csillagától, Istennek ostorától. De nem könnyel búcsúztak: hajukat levágták, arcukat késsel meghasogatták, hogy vérrel gyászolják meg a királyt.

                        Égi jel is mutatta a király halálát. Martianus császár, Kelet uralkodója olyan álmot látott, hogy Attila íja eltörött. Ebből megértette, hogy a hunok király, a birodalom legnagyobb ellensége meghalt.

                        Azután Attila testét szépen megmosták, felöltöztették, és egy mező közepén, selyemsátor alatt elhelyezték.

                        A hunok lóra pattantak, és azt a helyet, ahol a király feküdt, sebes paripájukon körülnyargalták. És a táltosok ilyen gyászéneket mondtak:

 

                                                      „Ez világnak hódítását mind te végbevitted,

                                                      És sebzetlen maradtál!

                                                      Ármányság, árulás meg is meg nem ejtett,

                                                      Sűrű ellenség el sem is veszejtett,

                                                      Haj! mégis meghaltál!

                                                      Valál vigasságban, fekvél nyoszolyádban,

                                                      Tornyos palotádban.                        

                                                      Meglepett a halála a te mély álmodban,

                                                      Hunok nagy királya,

                                                      Murdzuk maradványa.

                                                      Halál, halál, csendes halál,

                                                      Nem vagy te igazi halál!

                                                      Rajtad bosszút nem állhatunk,

                                                      Beléd kardot nem márthatunk!

 

                        Ezzel a siratóénekkel elsiratták, azután torral elbúcsúztatták Attilát. A toron nagy evés-ivást rendeztek: szomorúságot a vigalommal összekapcsolták.

                        Attila holttestét titkos éjjel temették, a föld mélyébe rejtették. Fegyvereit, kincseit mind mellé tették a koporsóba. Az első koporsót aranyból, a másodikat ezüstből, a harmadikat pedig kemény vasból készítették. Ezzel azt fejezték ki, hogy Attila minden népet legyőzött, és a világ minden fényét és pompáját elnyerte.

                        Amikor a rabszolgák a sírt betemették, egy sereg hun íjász körülvette őket, és mind egy szálig elpusztította azokat, akik a temetés helyét ismerték. Így aztán azok, akik temettek, találkoztak azzal, akit eltemettek. Attila sírját azóta sem találta meg senki, a hun királynak csendes a nyugodalma.

 

                                                                          +

 

                        A temetése után támasszuk fel a valódi, még élő Attilát, aki történelemformáló büszkesége volt a magyar nemzetnek is. Nyugati források alapján, hogy ne mondhassák, elfogultak vagyunk.

                         „Hosszú vándorlás, kalandos utazás után érkezett meg Erdélybe a bizánci küldöttség. Ott Attila király küldöttségével találkozott, mindjárt csatlakozott is hozzá. Együtt haladtak a Tisza folyó felé.

                        Nemsokára egy faluba értek, ahol Attila feleségének, Réka királynénak szép háza állott. Sőt néhány hun vezér is házat épített a faluban. Különösen Onégésziosznak volt szép háza.

                        Amikor Attila a falu határába érkezett, egy sereg fiatal lány jött elébe. a lányok sorok szerint rendezve lépkedtek egymás után, fejük fölött hatalmas fehér patyolat fátyol lebegett. A fátylat két oldalt asszonyok tartották a lányok feje fölött. Olyan hosszú volt ez a fátyol, hogy alatta hét-nyolc lány lépkedett. A lányok szittya dalokat énekeltek, így üdvözölték a hazatérő királyt.

                        Attila lassú menetben haladt. Amikor Onégésziosz házához érkezett, megállította lovát, mert Onégésziosz felesége és szolgái étellel meg itallal kínálták meg.

                        A hun király nem szállott le lováról, hanem lóháton fogyasztotta el az ételt, amelyet egy ezüst kisasztalon szolgáltak fel. Ezt az asztalt Attila kísérői tartották. Ezután Attila ivott a kehelyből, amelyet Onégésziosz felesége nyújtott át, majd elindította lovát, és saját házába vonult, amely a domb tetején állott.

                        A bizánciak követségét nagyon megvárakoztatta, mert erősen haragudott a szökevények rejtegetése miatt.

                        Amíg a követség kihallgatásra várt, a tudós Priszkosz bejelentette a hunoknak, hogy fel akarja keresni Réka királynét, mert ajándékot hozott neki. Ez a ház fából készült, kifaragott gerendái csúcsban végződő cölöpökbe voltak eresztve. A deszkákat nagyon ügyesen illesztették egymás mellé.

                        Amikor Priszkosz belépett, először meghajolt a királyné előtt, majd körülnézett. Ott látta maga előtt Réka királynét, aki puha kereveten ült. A szoba padlózatát gyapjúszőnyegek takarták, úgyhogy mindenütt azokon kellett járni. sok szolga és szolgáló volt a szobában. a szolgálók a királynéval szemben, a padló szőnyegén ültek, és színes fonallal mintát hímeztek a hun vitézek subájára.

                        Ekkor Priszkosz előrelépett, ismét meghajolt, és átadta az ajándékot.

                        A királyné átvette az ajándékot, megnézte, aztán kegyesen bólintott. Egy szót sem szólott, ezért a tolmács sem szólalt meg. Ekkor aztán Priszkosz ismét meghajolt, majd némán eltávozott.

                        Amikor Priszkosz visszaérkezett a sátorba, amelyet a követségnek kijelöltek, ott már üzenet várta. Attila azt üzente a bizánci követeknek:

                        Titeket lakomára hív Attila. A lakoma pedig kilenc órakor lesz.

                        Ennél többet a hírhozó sem mondott.

                        A mondott időben a követek pontosan megjelentek, s nemsokára ott álltak a hun király előtt.

                        Ekkor italhordozók léptek a sátorba, és a követség minden tagjának egy-egy serleget adtak át, hogy azzal köszöntsék az uralkodót.

                        A követek köszöntötték a hun királyt, fenékig felhajtották a serleget, aztán leültek az előkészített székekre. Egyébként szék volt bőven.

                        Attila sátor közepén, egy emelvényen trónolt. Mellette lépcsős feljárat volt, ez vezetett a király ágyához.”

                                                                          +

 

                        „A vendégek Attila jobbján foglaltak helyet. Amikor a megfelelő rendet megállapították, Attilának boros kupát adtak, s akkor a hun király felköszöntötte a küldöttség vezetőjét.

                        A küldöttség tagjai is felhajtották a serleget, majd átadták az italhordozónak, aki mögöttük állott. Mert mindenki mögött ott állt egy italhordozó, aki mindjárt elvette az üres serleget, kiment vele, kint megtöltötte, és úgy hozta vissza.

                        Azután a szolgák olyan asztalokat hoztak, amelyek mellett három-négy személy kényelmesen elfért.

                        Az első fogás hússal teli tál volt: a húshoz kenyeret és főzeléket adtak.

                        Minden étel jóízű volt; a szolgák arany és ezüst tálakon szolgálták fel az ételeket.

                        De Attila előtt egyszerű, négyszögletes fatányér állott: ő csak húst evett. A bort fakupából itta. Egyébként ételből is, italból is keveset fogyasztott.

                        Attila ruhája is nagyon egyszerű volt, csak ruházatának tisztaságával tűnt fel. Kardja nem volt szemrevaló, lószerszámát se díszítette arany vagy drágakő, mint más szittyák felszerelését.

                        Amikor az első fogást elfogyasztották, mindnyájan felálltak, és addig senki se ült le, amíg a borral telt serleget Attila egészségére fel nem hajtotta. Ekkor ismét leültek.

                        Ezután két szittya jelent meg a sátorban, akik dicsőítő költeményeket mondtak Attiláról. Ezeket a verseket maguk költötték.

                        A hun harcosok nagy érdeklődéssel hallgatták a költeményeket, lelküket feltüzelte a harcokra való emlékezés, az öregvitézek pedig sírva fakadtak, mert ők már nem harcolhatnak.

                        A versmondás után egy féleszű szittya lépett be a sátorba. Ez képtelen badarságokat zagyvált össze, ezért mindenki nevetett rajta.

                        De Attila ekkor is mozdulatlan maradt, egy arcvonása sem változott. Úgy tűnt, mintha észre sem venné, hogy körülötte tréfálnak, nevetgélnek. De amikor kisebbik fia, Irnák belépett a sátorba, és odament hozzá, barátságos tekintettel nézett rá, és megcsípte az arcát.

                        A követek elcsodálkoztak azon, hogy Attila a többi fiával keveset gondol, egyedül Irnákhoz fordul szeretettel.

                        Priszkosz megkérdezte a mellette ülő hun vitéztől:

                        „Ugyan miért kedveli Attila a legkisebb fiút?”

                        A hun jól tudott latinul, értette a kérdést, de óvatosan körülnézett, és csak aztán mondta:

                        „Csak akkor szólhatok, ha szavadat adod arra, hogy tovább nem mondod.”

                        Priszkosz megígérte:

                        „Csak szólj, nem árullak el!”

                        Erre a hun vitéz azt mondta:

                        „A jövendőmondók azt jósolták Attilának, hogy halála után nemzetsége leszáll, de ez a fiú ismét felemeli.”

                        Ekkor a hun király felállt, még egy kupa bort köszöntött a küldöttségre, aztán intett, hogy a vendégek eltávozhatnak.”

Priszkosz rétor személyes beszámolója nyomán.

                                                Vadat űzni feljövének

                                                Hős fiai szép Enéhnek:

                                                Hunor s Magyar, két dalia,

                                                Két egytestvér, Ménrót fia.”

 

                                                                          +

 

                       Miután a rómaiak a cezumori csatában megsemmisültek, és a világ minden tája felé szétszóródtak, Attila király visszatért népének táborába. Néhány napig ott is maradt a Tisza partján, majd elrendelte, hogy Szőnyben ünnepi udvart rendezzenek.

                        Az ünnepi udvar tiszteletére Veronai Detre és sok német fejedelem is megjelent, és megadta a tiszteletet a hunoknak és Attila királynak.

                        Ekkor Detre azt mondta a hun királynak, hogy most van a legjobb alkalom a nyugati birodalmak megtámadására.

                        Attila hallgatott Detre tanácsára, és mindjárt hadat kiáltatott. Ezután seregével kivonult Szikambriából, az illíreket leigázta, majd a Rajna folyó felé tartott. sok országot meghódított, végre Katalaunum közelébe érkezett.

                        Ekkor Aetius római hadvezér, aki tíz nyugati királyhadseregével vonult fel, váratlanul megtámadta a hunokat.

                        Attila király követek útján fegyverszünetet kért Aetiustól, hogy a távol levő hun csapatokat bevárhassa. De Aetius a fegyverszünetet nem adta meg.

                        A csata előtt történt, hogy a hun vitézek a közeli erdőben elfogtak egy remetét, aki jövendőmondó hírében állott. Mindjárt Attila elé vezették, s ő azt kérdezte tőle:

                        „Kié lesz a győzelem a katalaunumi csatában?”

                        A remete így felelt:

                        „Te Isten ostora vagy! Te vagy az a pöröly, amellyel az isteni gondviselés a világot sújtja. De Isten akkor töri el bosszúja szerszámát, amikor akarja, és a kardot az egyik kézből a másikba bocsátja. Tudd meg tehát: A csatában téged a rómaiak legyőznek, és ez által megismered azt a hatalmat, mely nem a földről ered.”

                        Erre Attila felszólította a hun jövendőmondókat, hogy ők is jóslatot mondjanak. A hun jövendőmondók pedig, akik őseik szokásait követték, levágtak egy áldozati állatot, annak csontjáról a húst lefejtették, a csontot tűzbe tartották, s amikor megrepedezett, a csont repedéseiből jósoltak.

                        Az ő jóslatuk így hangzott:

                        „Attila király ebben a csatában győzelmet nem arat, de az ellenség vezére elesik.”

                        Attila megelégedett ezzel a jóslattal, mert úgy magyarázta, hogy a katalaunumi csatában Aetius vezér elesik, márpedig ez magában is felér a győzelemmel.

                        A két sereg hajnalban sorakozott fel egymással szemben.

                        Attila középen állott, a hunok élén, a jobbszárnyat Ardarik, a gepidák királya, a balszárnyat pedig Valamir, a keleti gótok királya vezette. Attila az ütközet előtt rövid beszédet mondott. Ilyen szavakkal bátorította a katonákat:

                        „Mutassátok meg bátorságotokat és fegyveretek erejét. Akinek élni kell, azt fegyver nem találja, akinek halni kell, azt eléri a végzet, ha veszteg marad is. Én sújtom az első kelevézt az ellenségre, s aki veszteg marad, amikor Attila harcol, az halál fia!”

                        Volt egy domb a katalaunumi mező közepén, mind a két sereg azt a dombot akarta elfoglalni. Egyberoppant a két sereg. Attila mindjárt áttörte az alánok sorait, és már a nyugati gótokat vágta. Ekkor elesett Teodorik király is, az ellenség egyik vezére, de életben maradt Aetius, a rómaiak legjobb hadvezére.

                        Ilyen nagy seregek még soha sehol össze nem ütköztek, így még nem aratott a halál soha. Volt a két sereg között egy kis patak.”

 

                                                                          +

 

                       „S ez olyan kicsiny volt, hogy ha sima tükrére egy hajszálat vetettek, azt is alig mozdította meg. Ez a kicsiny patak az ütközet után az emberek és az állatok vérétől olyan folyóvá dagadt, hogy kocsisokat szekerestül és fegyveres katonákat is elsodort, sőt az árvíz miatt a seregben is nagy kár esett.

                        A katalaunumi csata, amelyet a hunok és a nyugatiak vívtak egymás ellen, a világ minden csatája közül a legnagyobb volt.

                        Ettől a naptól fogva Attila szíve felemelkedett, fel a hunoké is, és az egész világot rémület szállta meg. Több ország önként évi adót kínált fel a hunoknak.

                        Amíg Attila nyugaton harcolt, addig testvére, Buda a keleti részeket kormányozta. A birodalmat igazságos határral választották ketté, de Buda nem gondolt az igazsággal, és a határt átlépte. Ezen felül Szikambria városát megerősítette, és saját nevéről Óbudának nevezte el.

                        Amikor Attila ezt meghallotta, seregével Szikambriába vonult, ott Budát, tulajdon testvérét saját kezével megölte. Buda holttestét a Dunába dobatta, és Szikambria városát saját nevéről nevezte el.

                        Valóban, Attila parancsára a németek a várost Etzelburgnak, Attila városának nevezték, de a hunok keveset gondoltak Attila parancsával, és a mai napig Óbudának nevezik, ahogy azelőtt hívták.

                        Ezután Attila öt esztendőn át folyamatosan Szikambriában nyugodott, de őrszemeit fölállította a világ mind a négy tája felé.

                        Az őrszemek első csapata Szikambriától kezdve, ahol Attila hosszú időn át székelt, sorjában volt elhelyezve. Az őrszemek olyan távolságra álltak egymástól, hogy egymás hangját jól hallhatták, és kiáltással adták tovább az üzenetet. Szikambriától egészen Köln városáig állott éjjel-nappal az első őrség. A másik csapat Litvániáig, a harmadik a Don partján, a negyedik pedig Zára városáig állomásozott. Ezeknek az őrszemeknek riadó szavából a világ mind a négy tája megtudhatta, hogy mit csinál Attila, vagy milyen táborba szállott.

                        Öt esztendeig nyugodott Attila király Szikambriában, az öt esztendő alatt seregég, amelynek egyharmada elpusztult a katalaunumi csatában, újra fölszerelte. Ezután ünnepi udvart tartott, és nagy sereggel Pannóniából kivonult.

                        Elözönlötte seregével Stíriát, Karintiát és Dalmáciát, majd Spalato városánál elérkezett a tenger partjára. Ekkor megindult az Adriai-tenger partján, és ott minden községet és várost elfoglalt. Ezután hegyes vidékre érkezett, s egyszerre megpillantotta Aquileja városát, amelynek nagyságán elcsodálkozott. Nagy szégyennek tartotta volna, ha ezt a várost meg nem hódítja, mert azok a longobárdok, akik Pannóniából elmenekültek, és a hun birodalmat és Attila királyt lebecsülték, itt találtak menedéket.

                        Attila először követek útján felszólította a polgárokat, hogy adják ki a longobárdokat. Amikor ezt megtagadták, különböző hadigépekkel ostromolni kezdte a várost. De semmiképpen sem tudta elfoglalni, ezért másfél éven át körülzárva tartotta.

                        Ezalatt Attila gyakran körüljárta a falakat, gyakran egyedül, álöltözetben ment, hogy jobban kikémlelje, merre gyengébb az ellenség.

                        Egyszer egy városi őrjárat, amely nyelvet akart fogni, hogy kínzással kicsikarja tőle a hunok szándékát, észrevette a magánosan közeledő királyt. A város őrei nem is sejtették, hogy kivel állnak szemben, mégsem lőttek rá a királyra, mert élve akarták elfogni.

                        A védők ügyesen elrejtőztek a fal melletti árokban, és amikor Attila a közelükbe ért, egyszerre felugráltak. Attila pedig hirtelen egy mély gödör elé futott, hogy hátulról ne támadhassanak rá, azzal kirántotta kardját, és szembefordult a támadókkal.

 

                                                                          +

 

                        „A védők hangos szóval kiáltottak, integettek:

                        Tedd le a fegyvert!

                        Amikor Attila látta, hogy ellenfelei nem támadnak, nagyot kurjantott, előreugrott, két ellenséget levágott, és fegyverrel utat nyitott magának. Ezután az útjába került palánkot átugrotta, és gyors futással visszatért a táborba.

                        A hoppon maradt katonák pedig mindenkinek elbeszélték, hogy Attila szemében égi fényt láttak, és tekintetéből olyan erő sugárzott, mint az istenek szeméből.

                        A hosszú ostrom miatt Attilának téli szállásra is szüksége volt, ezért elhatározta, hogy Aquiléja közelében erősséget építtet.

                         Csakhogy ott sík volt a föld, sehol dombot nem talált. Ezért Attila hegyet teremtett: a katonák sisakjában és pajzsán földet hordatott, úgy hogy három nap alatt – mintha varázsszóra történt volna – állott a hegy.

                        Arra a hegyre építtette Attila azt a várost, amelyet ma is Udinénak hívnak. Jól tudja ezt Udine népe, s a város négyszögű tornyát most is így mutogatja a bámuló idegennek:”Ihol Attila tornya!”

                        Másfél éve folyt az ostrom, a hunok minden reményüket elveszítették, de Attila király nem engedett.

                        Egy napon, amikor Aquiléja falait ismét körüljárta, mellette mentek a jövendőmondók, akiknek szavára sokat adott. Egyszerre megpillantott egy gólyát, amely a tengerről a város felé repült. A gólya került egyet a város felett, aztán egy palotának tetején leszállott, mert ott volt a fészke. Alighogy leereszkedett, csőrébe fogta a fiát, és átvitte a tenger nádasába. Majd visszatért, és a többi fiait, de még az egész fészkét is áthordta a nádasba.

                        Attila mindezt jól megfigyelte, elgondolkozott rajta, aztán összehívta a katonáit, és így szólt hozzájuk:

                        Íme, lássátok, ez a gólya megérezte a végzet ítéletét, amelynek értelmében a várost leromboljuk, és a gólya ezért menekül innen, hogy el ne pusztuljon a polgárokkal együtt. Ezért a holnapi harcban legyetek bátrak, és meglátjátok: elpusztítjuk a várost!

                        Ezután parancsot adott, faltörő gépeket hozatott, de ezekkel sem bírta bevenni a várost.

                        Végre szittya cselt használt: tízszer százezer katonájától egy-egy nyerget kért, a nyergekből nagy halmot hányatott a fal mellett, aztán a halmot meggyújtotta. A tűz lángjától és a hőségtől a fal megrepedezett, és a tornyokkal együtt a földre leomlott.

                        Amikor a polgárok ezt látták, nagyon megrémültek, valamennyien elmenekültek a városból, és a tenger szigetén elrejtőztek. Azzal a szándékkal mentek erre a szigetre, hogy örökre ott maradnak, de annyira féltek Attila királytól, hogy néhány év múlva a Rialto mocsaraiba vonultak, és most is ott laknak.

                        Aquileja meghódítása után nagy dicsőséggel, sok zsákmánnyal vonult tovább a hun sereg. Egymás után foglalta el az itáliai városokat, mert mindenki reszketett isten ostorától. Pedig a hun király kegyesen fogadta a városok hódolatát, és nem kegyetlenkedett az itáliai néppel.

                       Amikor Padua városát elfoglalta, nem engedte meg, hogy a polgárokat rabszíjra fűzzék, a házakat felgyújtsák, és az asszonyokat meggyalázzák. A zsákmányt a főtérre kihordatta, és igazságos osztást csinált: magának egy részt sem tartott meg a zsákmányból.

                        Ezzel nagyon megnyerte a nép szívét, és ez a nép híres arról, hogy háláját művészetével is meg tudja mutatni, ezért a páduai művészek az amfiteátrumban előadást rendezte Attila tiszteletére. A hunok kíváncsian hallgatták az előadást.”

 

                                                                          +

 

                        Igen tanulságos újraolvasni a klasszikusokat. Ami fölött az ember, mint a madár elsiklott, most harmadszori olvasásra, igen lényegesnek tűnik. Érdekes, hogy egy Tolsztoj nagyságú alkotó hogyan próbálja mentegetni saját népének aljasságait.

                         Amikor a francia hadsereg már hóban, fagyban hazafelé vándorol, és egyetlen menedékként alig várja a fogságba esést. A partizán-csoportok, többnyire kozákok, a zsákmány reményében, lerohannak egy-egy vánszorgó francia egységet, nem teketóriáznak, halomra lövök az ellenállni képtelen ellenséget. Dolohovval, a regény egyik ellenszenves szereplőjével hajttatja végre az egyik kivégzést, ez azonban nem ad magyarázatot az embertelenségre. Később kiderül, hogy a fogságba esett francia tisztek nem kerültek a vágóhídra. Idővel hazamehettek. /Az is érdekes, hogy az orosz arisztokraták, még II. Katalin cárnő udvarának, a Voltaire-barátságnak, a hatására egymás között csak franciául társalogtak./ A reguláris hadseregre is érvényes volt, mert az oroszoknak sem volt annyi ennivalójuk, hogy azt a keveset megoszthatták volna a foglyokkal. A hadifoglyot, hacsak nem volt tekintélyes francia személyiség, automatikusan egy tömegsír várta.  Mindez 1812-ben történik, de a történelem kísértetiesen ismétli önmagát.

                        A 2. világháborúban a második magyar hadsereg katonái olyan szívesen lettek volna orosz hadifoglyok, mint orosz síkság, a hóviharok és a pusztító fagyú éjszakák áldozatai. A nagy többségüket betemette ideiglenes, majd végleges koporsóként először a hó, majd lassan belesüppedtek emberi maradványaik az orosz földbe. Vagy lánctalpaikkal beletaposták az orosz páncélosok őket a talajba. A kolhozelnökök nem győztek csodálkozni, milyen gazdag termést hozott az a határrész, ahol a háború előtt még fű sem nőtt. A magyar halottak humusza megtermékenyítette az orosz földet.

                        Az is figyelemre méltó, hogy a francia hadsereg vezérkara menekült elöl, élükön Napóleonnal. Eszük ágában sem volt vállalni a halál kockázatát az általuk halálba vezetett százezrekkel. A félmilliós hadsereg pedig úgy elolvadt mögöttük, mint tavasszal a hó, hogy stílusos legyek. Amikor a határfolyón, a Berezinán átkeltek, talán tizenötezer embert számlált a hajdan hatszázezres sereg. Napóleon ma a franciák egyik büszkesége, pedig egy gátlástalan tömeggyilkos volt.

                        Azt azonban, mint politikusnak, javára kell írni, hogy ennek a látványos, de veszélyes kalandnak elsősorban nem francia, hanem zömében német, lengyel, osztrák, porosz, esetleg magyar katonákkal vágott neki. Az természetes, hogy apósának, Habsburg Ferenc császárnak a katonáit vitte magával, és bizony abban a hadban magyarok is lehettek szép számmal. Ennek utána kell majd nézni!

                   Ami pedig a Napóleon hatalomra kerülését illeti? Íme két igen találó vélemény, visszatekintés a forradalomra:” A franciák kísérlete, hogy szembeállítsák a szent emberi jogokat és kivívják a szabadságot, megmutatta az ember teljes tehetetlenségét. Mit láttunk? Durva anarchikus ösztönöket, amelyek elszabadulva széttörnek minden társadalmi korlátot, amely az állati önkielégítést meggátolná. De megjelenik egy hatalmas ember, aki képes megzabolázni az anarchiát, és markába ragadja kormányzás gyeplőjét.” A legérdekesebb, hogy ezek a szavak nem Napóleontól származnak, hanem Herzentől.

                   Maga Napóleon pedig ezt mondta:

                   „Mi csinálta a forradalmat? A nagyravágyás. Mi vetett véget neki? Ugyancsak a nagyravágyás. És mindnyájunk számára milyen remek apropó volt, hogy elcsavarjuk a tömeg fejét, a gyönyörű szó: szabadság” Tehát az alibi minden aljasságra: a szabadság.

                   Berzsenyi Dániel, ez a világtól elzárt élő valóban nemes ember, ezt írta 1814-ben:

                                       „Nem te valál győző, hanem a kor lelke: szabadság.

                                                                                      

 

                                                                     +

     

                        Mennyire megzavarodott az orosz értelmiség, amikor Az ún. proletárforradalom „szabadsága” rátört az országra? Ennek bizonyítéka Iván Bunyin, aki maga is zsidó volt, érdekes szövege, amelyet 1919 tavaszán vetett papírra. Nálunk éppen ekkor diadalmaskodott Kun Béláék tanácsköztársasága. Ezt hívják akasztófahumornak!

                        „Igen, ez járványos őrület. Mi foroghat a nép fejében? A napokban a Jelizavetyinszkaján mentem. Ülnek az őrök a lefoglalt ház felüljárójánál, a puskazávárral játszanak, és az egyik azt mondja a másiknak:

                        Pétervár felett pedig üvegmennyezet lesz. Úgyhogy se hó, se eső, se semmi. Nemrég az utcán találkoztam Scsepin professzorral, a „népművelési népbiztossal”. Lassan haladt, bamba tekintettel néz maga elé. A vállán csupa por a hosszú köpeny, a hátán hatalmas zsírfolt. A kalapja is olyan, hogy rossz ránézni. Mocskos gyapjúgallérjára hátul vulkánhoz hasonló gennyes furunkulus támaszkodik, s vörös olajfestékkel bekent széles, ócska nyakkendőt visel.

                        Mesélik, hogy Feldman beszédet mondott holmi paraszt „küldötteknek”.

                        „Elvtársak, hamarosan az egész világon szovjethatalom lesz!

                        És hirtelen megszólal egy hang a küldöttek tömegéből:

                        „Á, nem lösz!”

                        Feldman dühösen:

                        Aztán miért nem?

                        „Nincs ölég zsidó!”

                        /Nem kell nyugtalankodni: van elég Scsepin./

 

                                                                               +

 

                   A legokosabb és legravaszabb hangadók tudatosan gúnyolódó cégtáblául használták a jelszó:”Szabadság, testvériség, egyenlőség, szocializmus, kommunizmus!” És ez a cégtábla még sokáig kint fog függeni, mindaddig, amíg teljesen nem telepszenek a nép nyakára.

                                                                               +

 

                    „Különösen könnyen keletkezik zűrzavar, megingás, bizonytalanság akkor, ha a nép fiatal, kiegyensúlyozatlan, mindennel elégedetlen, s szellemi sötétségben él. S lám ismét micsoda erővel tört fel. Pusztulást hozott Oroszországra az anyagiasság, a szabadosság, a durva kapzsiság szelleme. A jó tehetetlen, a gonosz semmitől sem riad vissza. Saját háza elpusztítására vetemedett a társadalom kivetettjeiből és söpredékéből álló tömeg, amely idegen vezérek, bitorlók, álcárok, korcsokból, bűnözőkből, nagyravágyó figurákból lett atamánok zászlaja alatt sereglett össze./Szolovjov/

 

                                                                               +

                   Részlet az egyik ogyesszai kommunista lapból, egy nekrológ 1919-ből:

                   „És te elpusztultál, meghaltál gyönyörű Jasenyka, mint egy pompás virág, amely éppen csak kibontotta szirmait. Mint egy téli napsugár, akit a legnagyobb igazságtalanság felháborított, aki felkelt az elnyomás, az erőszak ellen, a vad horda áldozata lettél, amely elpusztít mindent az emberiségben. Aludj nyugodtan, Jasenyka, megbosszulunk!”

                   Miféle hordák? Miért és kin akarnak bosszút állni? Ugyanott írják, hogy Jasenyka „az egyetemes csapás, a nemi betegség” áldozata. /Bunyin/

 

                                                                               +

 

                   Berlinben ma temetik Rosát /Luxenburg/. Ogyesszában ma gyásznap van, tilos minden látványosság, csak délelőtt dolgoznak Az Ogyesszai Kommunista című lapban emlékező cikk jelent meg:”Le a kalappal!”/Bunyin/

                                                                                   

 

                                                                                +

 

                   Jöjjön a legnagyobb orosz-szovjet író, Gorkij véleménye az orosz fordulat harmadik hónapjában!

                   Minden kormányzat – bárhogy is nevezze magát – nemcsak a néptömegek akaratából törekszik az uralomra, hanem formálni is igyekszik ezt az akaratot a saját elveinek és céljainak megfelelően. A leginkább agyafúrt kormányok rendszerint a népen való uralkodási vágyukat azzal álcázzák, hogy buzgón hajtogatják:”mi a nép akaratát fejezzük ki”.

                   Ezek természetesen nem őszinte szavak, hiszen a kormányzat intellektuális fölénye végeredményben elnyomja a tömeg ösztöneit, és ha ez nem sikerül a kormányzó szerveknek, akkor fizikai erőszakot alkalmaznak a céljaikkal ellentétes népakarat elfojtására.

                   Akár rendeletekkel, akár szuronnyal és golyóval, de a kormányzat mindig arra törekszik, hogy úrrá legyen a nép akaratán és meggyőzze arról, hogy az egyetlen helyes úton vezeti a boldogság felé. Minden kormánynak elkerülhetetlenül ilyen politikát kell folytatnia. Mivel biztos abban, hogy ő a nép esze, e pozíciója folytán rákényszerül, hogy a népet is meggyőzze: neki van a legokosabb, legbecsületesebb kormánya, amely őszintén csakis a nép érdekeit szolgálja.

                   A népbiztosoknak is pontosan ez a céljuk, és nem szégyellik – miként semmilyen kormányzat sem szégyelli – hogy agyonlövik, legyilkolják, letartóztatják a velük szemben állókat, és nem riadnak vissza attól sem, hogy mindenféle rágalmat és hazugságot terjesszenek ellenfeleikről.

                   De népbiztosok, miközben igyekeznek bizalmat ébreszteni maguk iránt, alig ismerik az „orosz ösztönöket”, s ezért tökéletesen figyelmen kívül hagyják azt a szörnyű lelki légkört, amit a majdnem négyéves háború terméketlen kínjai hoztak létre, és ennek köszönhetően az orosz néptömegek lelki világa még sötétebb, ádázabb, vadabb lett.

                   A népbiztos urak egyáltalán nem veszik tudomásul, hogy amikor a társadalmi forradalom jelszavait hangoztatják, a lelkileg és fizikailag elkínzott nép néhány rövid szóval saját nyelvére fordítja le a jelszavakat:”Pusztíts, rabolj, rombolj!”

                   És elpusztítja Oroszországban a mezőgazdasági kultúra kevés értékes fészkét, Perzsiában a városokat, a szőlőket, a gyümölcsöskerteket, még az öntözőberendezéseket is, és mindent lerombol mindenfelé.

                   Amikor a népbiztosok túlságosan hangzatosan és rémülten kiabálnak a „burzsuj” elleni harc szükségességéről, a sötét tömeg ezt nyílt felszólításnak érzi a gyilkosságokra. És gyilkol.

                   Ha azt mondom, hogy a népbiztosok nem értik, milyen visszhangot keltenek a népben, amikor az elkerülhetetlen ellenforradalomról jajveszékelnek, ezzel tudatosan egy olyan feltevést fogalmazok meg, amely némileg magyarázza esztelen módszereiket, de semmiképpen sem menti fel őket.

                   A nép a szenvedésektől lelkileg beteg, halálosan kimerült, leírhatatlanul elgyötört, telve van bosszúvággyal, gonoszsággal, gyűlölettel, és ezek az érzések egyre erősödnek.

                   A népbiztos urak vajon úgy gondolják, hogy e beteg akarat romboló törekvéseit kell képviselniük? Vagy úgy érzik, hogy képesek meggyógyítani és megszervezni ezt az akaratot? Elég erősek és szabadok-e ahhoz, hogy az égetően fontos munkát véghezvigyék?

                   Ha becsületes emberek, ezt a kérdést végre őszintén és határozottan fel kell tenniük önmaguknak. De nincs semmi alapunk azt gondolni, hogy képesek lennének ezt a kérdést a józan ész és a becsület ítélőszéke előtt fölvetni.

                   Vad orosz ösztönök veszik őket körül, ők pedig szellemileg és erkölcsileg elvakultak, és most tehetetlen áldozat lett belőlük a múltjától elkínzott és általuk felizgatott fenevad karmai között. /Novaja Zsizny, 1918. január 18./

                                                                                                     

                                                                     +

 

                   „Felhívás igazi bolsevik szellemben:

                   Előre, testvérek, ne számoljátok a hullákat!

                   Tegnap mondták, hogy Ogyesszába érkezett maga Trockij, de kiderült, hogy Kijevben van.”A vezér érkezése szárnyakat adott minden munkásának és parasztjának. a vezér hosszú beszédet mondott a népmilliók nevében azokban a napokban, amikor megtörték a burzsoá magabiztosság gerincét, amikor halljuk hangjukban a rettegést. Balkonról szólt a néphez.”

                   Saint-Just, Robespierre, Couton, Lenin, Trockij, Dzerzsinszkij. Melyik közülük a legaljasabb, legvérszomjasabb, legocsmányabb? Természetesen a moszkvaiak. Pedig a párizsiak sem voltak angyalok.

                   Couthon a diktátor Robespierre legközelebbi harcostársa, a „lyoni Attila”, a törvényhozó és szadista hóhér, aki teljesen ártatlan emberek ezreit küldte a vérpadra, a „Nép és Erény szenvedélyes barátja”, mint tudjuk béna lábú nyomorék volt. De hogyan,milyen körülmények között veszítette el a lábát? Úgy tetszik, elég szégyenletesen. a szeretőjénél töltötte az éjszakát, akinek távol volt a férje.. Nagyszerűen ment minden, egyszerre csak kopogás, a hazatérő férj léptei hallatszottak – Couthon kiugrott az ágyból, az ablakon át az udvarra vetette magát, és egy kiásott gödörbe pottyant. Ott üldögélt egészen napkeltéig, és örökre elveszítette mindkét lábát, azok egy életre megbénultak.

 

                                                                               +

 

                   Igen, már réges - rég megszerveződött a világiroda az emberi boldogság, az „új, gyönyörű élet” megteremtésére. Gőzerővel működik, s lehet nála rendelni szó szerint minden aljas és embertelen alávalóságra. Kémekre, árulókra, az ellenséges hadsereg bomlasztóira van szüksége? Ki akar provokálni valamit? Állunk rendelkezésére, a provokációban jártasabb gazembereket sehol sem talál. És így tovább, és így tovább.

 

                                                                               +

 

                   Az Isten megjelöli a gazfickót. Már a régi időkben is megvetették a vörös hajú, széles arccsontú embereket. Szokratesz látni sem bírta a sápadtakat. A modern kriminalisztikai antropológia megállapította: igen sok úgynevezett „született bűnözőnek” sápadt az arca, széles az arccsontja, durva az állkapcsa, mélyen ülő szeme van.

                   Ezek után hogyne jutna eszünkbe Lenin és a többiek, a több ezer hasonló képű alak. Egyébként a kriminológiai antropológia leírja a született bűnözők és különösen a bűnöző nők egy másik, ezzel éppen ellentétes típusát is: angyali babaarc, amilyen például Kollontájnak volt valaha./L. K./

                   És mennyi sápadt, széles csontú, feltűnően aszimmetrikus arc van ezek között a vörösgárdisták között, és általában az orosz nép alja között. És éppen közülük, akik rég kitűntek zabolatlanságukkal, antiszociális magatartásukkal, akik között annyi a zsivány, a csavargó, a szökevény, a csaló, a mezítlábas, mit ad isten, éppen közülük verbuválódott az orosz szociális forradalom színe- virága, büszkesége és reménysége. Ne csodálkozzunk hát az eredményen!

                                                                               +

 

                   Békeidőben elfelejtjük, hogy a világban hemzsegnek az ilyen korcsok, akik békeidőben a börtönökben és a sárgaházakban ülnek. De lám, eljött az idő, amikor a „hatalmas nép” diadalmaskodik. A börtönök, a sárga házak kapui kitárulnak, a rendőrségi irattárakat felégetik, megkezdődik a bacchanália. Az orosz bacchanália túltett minden korábbin. A rómaiak bélyeget sütöttek a fegyencek arcára:”Cave furem.” Ezekre az arcokra nem kell bélyeget sütni, úgyis minden látszik rajtuk. A női arcok csuvasok, mordvinok, a férfiak mintha válogatott bűnözők lennének, egyenesen Szahalinról. /Bunyin, 1919./

                                                                                                  

 

                                                                               +

 

                   „Minden, ami kegyetlen és esztelen, mindig megtalálja az utat  a barbár és tudatlan ember érzelmeihez.

                   Zseleznyakov matróz nemrégiben a vezérek bősz beszédeit a tömeg emberének egyszerű nyelvére lefordítva kijelentette, hogy az orosz nép boldogulása érdekében akár egymillió embert is meg szabad ölni.

                   Ezt a kijelentést én nem tartom üres hencegésnek, és bár határozottan tagadom, hogy volnának olyan körülmények, amelyek igazolhatnának bármiféle tömeges gyilkosságokat, mégis úgy gondolom, nálunk meg lehet ölni egymillió szabad polgárt. Még többet is. Miért ne ölnék meg őket?

                   Oroszországban sok az ember. Gyilkos is van elég, de ami a gyilkosok fölötti bíráskodást illeti, a népbiztosok hatalma valamilyen titokzatos akadályba ütközik, mint ahogy minden jel szerint ilyen akadályba ütközött a Singarjov és Kokoskin elleni rettenetes és förtelmes gyilkosság nyomozása során is.

                   A másképp gondolkodók módszeres kiirtása régi, kipróbált módszere az orosz kormányok belpolitikájának. Rettegett Ivántól II. Miklósig minden politikai vezérünk szabadon és bőségesen alkalmazta ezt az egyszerű és kényelmes módszert a lázadók elleni harcban. Miért ne alkalmazná Vlagyimir Lenin is?

                   Alkalmazza is, sőt nyíltan kijelenti, hogy semmitől sem riad vissza az ellenség kiirtása érdekében.

                   De én úgy gondolom, az ilyen kijelentések következménye az lesz, hogy a demokráciának és a munkásosztály legjobb elemeinek elhúzódó, igen kegyetlen harcot kell majd vívniuk a vadállatias anarchia ellen, amelyet oly eredményesen szítanak a Szmolnij vezérei.

                   Hát ez fenyegeti Oroszországot, ha az anarchokommunista jelszavakat lefordítják a mi bősz muzsikjaink nyelvére.

                   Egy professzor, Roman Petkevics azt írja nekem: Az Ön vitája a bolsevikokkal súlyos hiba. Ön a nemzet újjászülető lelke ellen harcol. A bolsevizmusban az orosz lélek sajátossága nyilvánul meg.

                   Figyelje csak meg: minden népnek más a lelkülete. Mindegyik nép a maga sajátos, egyéni, csak reá jellemző módszereivel harcol a szocializmusért. A franciák és az olaszok anarchoszindikalisták, az angolok többnyire a trade-unionizmushoz vonzódnak., a németek a kaszárnya-szociáldemokráciája pedig  a lehető legjobban fejezi ki tehetségtelenségüket.

                   Mi pedig nagy mestereink – Dosztojevszkij és Tolsztoj – jövendölései szerint a Messiás népe vagyunk, amely arra hivatott, hogy minden más nép előtt haladjon, és minden más népnél előbbre jusson. Éppen a mi szellemünk szabadítja meg a világot  a történelem láncaitól.

                   És így tovább, a moszkvai neoszlavofilizmus hangján, amely oly harsogva süvöltött a háború elején.

                   Szegény, otthontalan orosz lélek!

                   Terrorral és pogromokkal fenyegetni azokat az embereket, akik nem kívánnak részt venni Trockij úr veszett táncában Oroszország romjai felett: ez szégyen és bűn.

                   Minderre nincs szükség, hiszen csak fokozza a munkásosztály iránti gyűlöletet.

                   S a munkásosztálynak meg kell majd fizetni vezetői hibáiért és bűneiért – fizetnie kell ezrek életével, vérözönnel.

                   Novaja Zsizny, 1918. január 17.

                                                                                                                                 Gorkij

                                                                                         

 

                                                                     +

                                                                      

                 

                   „Az emberek egyre inkább úgy viselkednek, mint az állatok és az idióták” - írta Maxim Gorkij 1915 novemberében egyik barátjának. Aztán még ugyanebben a hónapban a feleségének:”Hamarosan kitör az éhínség. Azt tanácsolom, vegyél tíz font kenyeret, és rejtsd el. Pétervár elővárosaiban jól öltözött nők kéregetnek az utcán. Iszonyú a hideg.”/Lesz még hidegebb is!/

                   A „nagy világforradalom” 1917. február 23-án kezdődött a munkásság kenyeret követelő sztrájkjával. A sztrájkolók ellen kozákokat vetettek be. Amikor a lovasok a Nyevszkij Proszpekten csatasorba rendeződtek, kilépett a tömegből egy fiatal lány, és egy csokor vörös rózsát nyújtott a parancsnokló tiszt felé.

                    A tiszt elmosolyodott, elfogadta a rózsákat, és meghajolt. A tűntetők és a katonák között egetverő éljenzés tört ki.”Apáink, anyáink, nővéreink, bátyáink és menyasszonyaink könyörögnek kenyérért!”- kiáltotta egy fiatal őrmester.”Meg akarjuk őket ölni?” 1905 nem ismétlődött meg. Ezzel II. Miklós cár sorsa megpecsételődött.

                   Március 2-án Mihály nagyherceg javára lemondott a trónról. Ő azonban másnap úgy döntött, hogy nem fogadja el a koronát. Ezzel véget ért a Romanovok háromszáz éves uralkodása. 

                   Mindeközben darabjaira hullott szét a régi Oroszország. 1918. március 3-án a bolsevikok Breszt-Litovszkban megkötötték a németekkel a szégyenletes békét.

                    A birodalom elveszítette Finnországot, Orosz-Lengyelországot, balti – tengeri tartományokat és Ukrajnát. Megszakadtak a kapcsolatai a meleg tengerekkel, amelyekkel a Fekete-tengeren keresztül összekapcsolták Európával és a világgal.

                    Az ország elveszítette mezőgazdasági területének 32, iparának 54, szénbányáinak 89 százalékát. A béke olyan megalázó volt, hogy a pártvezetés majdnem úgy döntött, újra kezdi a Németország elleni háborút.

                    Leninnek ezt csupán egyetlen szavazatnyi különbséggel sikerült megakadályoznia. Német segélyezői meg lehettek elégedve. Az orosz birodalom megszűnt európai nagyhatalom lenni.

                   Éhínségek törtek ki, és ezzel egyidejűleg két polgárháború is folyt: az egyik a vörösök és a fehérek, a másik a központi Oroszország és az ukrajnai ill. kaukázusi hadurak között. 1918 vége és 1920 nyara között Kijevben 16 rendszerváltás volt. 1917 és 1920 kötött Moszkva lakosainak száma a felére, Péterváré kétharmadára csökkent.

                   Lenin a felfordulást kihasználva azonnal megkezdte a mezőgazdaság átalakítását.”Akasszatok föl /lehetőleg az emberek szeme láttára/ legalább száz ismert kulákot, gazdagot, vérszívót!”- tanácsolta abban a levelében, melyet az egyik felkelő vidéki településen tevékenykedő bolsevikoknak írt.

                   ”Tegyétek ezt úgy, hogy az ott élő emberek több száz kilométeres körzetben lássák, a bőrükön érezzék, tudják, világgá kiáltsák, hogy addig fojtogatják és fogják fojtogatni őket, a vérszívó kulákokat, amíg van bennük szusz. Gondotok legyen rá, hogy legyen köztük néhány valódi hangadó is!”

                   Már 1920 augusztusában megépíttette a megbízhatatlan elemek számára az első kényszermunkatáborokat. Négy évvel később már nyolcvannégy ilyen tábor működött, és azokban nyolcvanezer embert tartottak fogva, többet, mint a cári időkben valaha.

                   A Lenin által felállított titkosszolgálat, a Cseka új nevet kapott, de e rövid időszakban e két szótag a forradalmat átélt minden polgár számára annyi félelmet ébresztett, hogy azt soha többé nem felejtette el.

                   1917 és 1920 közötti kaotikus években a becslések szerint 5 millióra tehető az áldozatok száma. Így szakadt ki Oroszország Európából.

                                                                                             

 

                                                                     +

 

                   Olyan kedves beszédtéma az értelmiségi körökben a személyiség és a történelmi események viszonya. Adva a két tábor: a személyiség formálja a történelem vagy a történelem hívja életre a személyiséget. Pedig a gordiuszi látszó csomót olyan könnyű szétvágni, mint azt hajdan Nagy Sándor tette. Lett volna-e Lenin, Trockij és a hasonszőrű elvtársak nélkül Oroszországban „szocialista” forradalom? Lett volna, sőt bizonyíthatóan volt is, csak demokratikus februári forradalomnak hívták, és Kerenszkijt juttatta hatalomra. De az orosz társadalom akkorára már annyira szétzüllött, hogy egy demokrata nem tudta megtartani a hatalmat. Jöhettek a habzó szájúak, akik a társadalom alját, a börtöntölteléket az utcára engedték, sőt fegyvert nyomtak a kezébe.

                   Megkezdődött az önbíráskodás, és a történelmi eseményeket, mint mocskos politikai szennyet egy egész népet felőrlő malom kerekeire engedték. Megkezdődött Lenin majd Sztálin rémuralma. Annak még a gondolata sem merült föl, hogy kérdezzük meg a népet, mit szól ezekhez a politikusokhoz. Sőt! Kuss volt, a legelső naptól, 1917. november 7-től kezdve.

                   Napóleonnal, Hitlerrel kapcsolatban ugyanez a helyzet. Adva egy történelmi helyzet, amelyet meg lehet oldani békés úton, de a politikai személyiségek – elsősorban politikai vakságból, egyéniségük túlértékeléséből – egy egész népet magukkal rántanak a szakadékba. Amikor Napóleon egyszerre kétfrontos háborút folytatott Spanyolországban és Oroszországban, a vállalkozása halálra volt ítélve.

                    Hitler később megtette ugyanezt, nem okulva a példán. Kizárt dolog, hogy nem figyelmeztették katonai, politikai szakértők mind a kettőt. De a csalhatatlanságukban való hit olyan erős volt, hogy nem rendíthette volna meg más, csak egy országos népszavazás. A nép hangja. De azt elnyomta a propaganda és a körülöttük kialakult mítosz ereje.

                   A népük nevében szónokoltak, de a nép valódi vágyaihoz nem volt semmi közük. Napóleon úgy vélte, hogy a spanyolországi kudarcsorozatot el tudja feledtetni Moszkva bevételével. Tévedett. Hitler úgy vélte, hogy az angliai kudarcot, Rudolf Hess repülését is beleértve, el tudja feledtetni egy Szovjetunió feletti gyors győzelemmel. „Mire a levelek lehullanak” szellemében. De ez már az I. világháborúban sem vált be!

                   De kanyarodjunk vissza Napóleon korához! Alig volt európai ország, amely ne várt volna tőle valamit. Mindenekelőtt szabadságot a lengyelek és a magyarok. A magyarok függetlenségi törekvése azonban csak csírájában volt meg, míg a lengyelek százezrével sorakoztak föl Napóleon mögé a szabadságuk visszanyerésének reményében. Ott voltak Spanyolországban, de még a borogyinói csatában is. A magyarok is, akik a Habsburg Birodalom hadseregének harmadát adták, kb. 120-150 ezer embert vesztettek, illetve több tízezret adtak el a franciák marokkói rabszolgának.

                   Nekünk egy balul sikerült értelmiségi összeesküvésre futotta, és annak kegyetlen megtorlására, pedig a császár néhány év múlva a saját lányát ajánlotta, sőt adta feleségül a francia császárnak. Ennek a szervezkedésnek lett áldozata a fiatal és forrófejű Kazinczy Ferencünk is.

                   Szerencsére egy viszonylag hosszú várfogsággal megúszta, de az életéért, volt olyan pillanat, nem adott volna egy krajcárt sem. Végül kiszabadult. Azzal a tanulsággal gazdagon, hogy olyan területet kell keresni a politizálásnak, amely indirekt módon száll szembe a fennálló, elnyomó rendszerrel.

                    Felcsapott a magyar nyelv és irodalom támogatójának és szervezőjének, hogy megakadályozza a herderi jóslat beteljesedését, amelynek lényege: a kis magyar nyelvi sziget elsüllyed a nagy nyelvek óceánjában. A széphalmi mester véleménye lett a mérce egy-egy mű megítélésében egészen 1831. augusztus 23-án bekövetkezett haláláig.

                                                                                                      

 

                                                                     +

                  

                   Mindig legyen könyv a kezedben! Ezt az instrukciót adnám azoknak a generációknak, amelyeket sajnos én már nem taníthatok. Mostanában, amikor már a szűk ideológiai farmer-nadrág nem szorítja az ember férfiasságát, igen tanulságos dolgokat olvashatunk. Nézzük például az őskort, majd később a világtörténelmet Jehudi Menuhin szemszögéből.

                   Az első meglepetés akkor ért, amikor két teremtéstörténetről értesültem. Az első Genezis szerint Isten hermafrodita volt, azaz egyszerre férfi is, nő is.  Mások szerint az ismert variáció lép életbe: Isten a saját képmására férfit teremt, majd oldalbordájából a nőt.

                   Ez még mind semmi, mert a Világtörténelem Krónikájában a következőket olvasom, de nem szó szerint idézem. A Neander-völgyi ember kb. 160 cm magas lény volt, Homo sapiens, aki már el tudott gondolkodni az élet és halál dilemmájáról.

                   Igyekeznie is kellett, mert fajának 40%-a a huszadik, további 40%-a a harmincadik életéve előtt meg is halt.

                   De rövidesen teljesen ki is halt, hiába volt megáldva a mai ember koponya-térfogatával: 1350-1725 köbcentis térfogatával./ Romain Roland-Wiedner Bernát/ Csak kipusztult! No, ki jön utána? Ki nem találnád!

                   A neander-völgyi ember típusának késői tagja Homo sapiens palaestinensis, aki a Közel-Keleten élt. Bár még teljesen Neander-völgyi jellegű, a palesztinai ember magasabb és egyúttal karcsúbb volt. Lábszárcsontjai egyenesebbek és hosszabbak voltak, álla markánsabban előreugró, mint a neandervölgyi emberé. Tehát a magassága legalább 170 centis, egy a Sámsonok közül. Lehetséges, hogy a palesztinai ember volt a mai közép-európai ember elődje, mivel a neandervölgyi 30-40 ezer évvel korábban kihalt.

                  Óvatosságból vagy inkább kiengesztelésül hozzáteszi, hogy ugyanekkor Keletről Európába jött egy vadásznép 170-180 cm-e átlagmagassággal. Ez lett volna cro-magnoni ember, amelyet tehát megelőztek, és éppen Közép- Európában, a Palesztinából származók. Ezek közé lehetne sorolni Rákosi Mátyást, Kun Bélát, Apró Antalt, akik olyan magasak voltak, mint egy kutya ülve? Vagy ez volt egyik alfajuk, a Homo sapiens galiciensis?

                   A mongoloid típusú homo sapiens sapiens sorsát azzal elintézik, hogy ők vagy 40-50 ezer évvel ezelőtt átvándoroltak az amerikai földrészre, és azt belakták, amíg a fehérek ki nem irtották őket. Az a bizonyos európai emberfajta, amelynek vérébe ott csörgedezett a Homo sapiens palaestinensis vére.

                   Ennek az utóbbi cro-magnoninak a legnagyobb művészi teljesítménye az un. willendorfi Venus volt. Ez pedig közvetlen őse Picasso alkotásainak. Azzal a különbséggel, hogy az előbbi magasabb minőségű.

                  Tehát, ha összeállítom az ősember fejlődésének sorrendjét, az alábbi rendszert kapom:

1.      Pithecusok-minden mennyiségben: Dryo-, Ráma-,Australo-, stb.

2.      Homo habilis. Már ember?

3.      Homo erectus. A felegyenesedett, büszke ember!

4.      A Neander-völgyi, amelyik szintén kipusztult.

5.      Homo sapiens Palaestiniensis, a Közép-Európát lakó.

6.      Homo sapiens galiciensis. Az előbbi egyik alfaja.

7.      Cro-magnoni ember.

8.      A mai ember, a maga sokszínűségével a Föld minden táján./agytérfogat, bőrszín, fejalkat, stb./

9.      Száz éve: angol 1417 g., francia 1384 g., német 1382 g., magyar 1375 g.

                           Magyar: egy. 1500g., tanító 1450-70 g., szakm.1436 g., egyéb 1410g.

                                                                                              

 

                                                                     +

                 

                   Régóta piszkálja a fantáziámat, hogy az amazonokról szóló történeteket hova soroljam: a történelmi lények vagy mitológiai kacsák közé?

                   Száz évvel ezelőtti lexikonban még komolyan kezelik a kérdést, és a válasz elgondolkodtató. Pro primo:

                   A görög mitológiában egy harcias asszonynép egy királynő uralma alatt, amely évente egyszer, nemének fenntartása végett érintkezett a szomszéd népek férfi tagjaival./Mit szóltak hozzá az asszonyok?/ A nászból született lányokat fölnevelték, a fiúkat nem. Azt mondja róluk a hagyomány, hogy ügyesebb nyílhasználat kedvéért az egyik emlőjüket leégették. Mint félelmetes harcosok messze vidékeken küzdöttek Ázsiában és Európában. sok várost elpusztítottak, de Szmyrnát pl. éppen ők alapították. Az ifjú Priamosz, a későbbi trójai uralkodó, harcolt ellenük. Ugyanakkor a királynőjük, Penthesileia Priamost támogatta a görögök elleni harcában. Székhelyüknek Themiskirát tartották, és több helyen is mutogatták még Homérosz idejében sírhelyeiket.

                   Pro secondo:

                   Némelyek tehát valamikor élő népnek tartották őket, mások viszont regék hőseinek. És most jönnek a szkíták, a szittyák! A mondájuk ezek szerint onnan ered, hogy szkíta törzsekben hosszú időn keresztül uralkodó volt a matriarchátus. Szerintem, még a szittyák ma élő maradékainál is uralkodó! A szkíta nők ezek szerint gyakran indítottak háborút az ázsiai partvidék ellen.

                    Pro tertio:

                    Amazon volt a neve azoknak a nőknek, akik 739-ben férjeiket legyilkolták, és csak hétéves háború után sikerült őket legyőzni.

                   Pro quarto:

                   Dél-Amerikában a felfedezők találkoztak olyan törzsekkel, ahol az asszonyok voltak az ellenállók. Innen kapta nevét az Amazonas. /Nem véletlen, hogy a békés térítő munkát két államban is /Brazília, Paraguay/ a kemény jezsuitákra bízták./

                    Pro quinto:

                    Afrikában a dahomey-i uralkodónak voltak női csapatai, és valóban amazonoknak hívták őket. A dolog érdekessége, hogy ezeket a női egységeket éppen a gyarmatósító franciák ellen vetették be utoljára. Teljesen eredménytelenül, mert Dahomey 1894-től francia gyarmat lett. Ja, persze, azóta már összeomlott a gyarmatbirodalom! De ne felejtsd el, hogy manapság az amerikai vagy a kubai, esetleg a magyar hadseregnek is vannak amazon tagjai.

                   A görög szobrászok, és éppen a legnagyobbak, nagy előszeretettel ábrázolták a nyilazó amazonokat harcias szűzként gyalog vagy lóháton./Feidiász, Polükleitosz/ Ezek a szobrintott amazonok azonban nem voltak sem indiánok, sem négerek. Igen lenge kitonban ülték meg a lovaikat, és bizony nem hiányzott az egyik mellük sem.

                   Azt javaslom, hogy fogadjuk el a szkíta változatot, tekintettel a csodaszarvas –monda elrabolt, egykor szemérmes szüzeire, akik nem harciasságot, hanem tündérséget tanultak valamikor. De mára már elfelejtették, és agresszív, rosszindulatú némber lett belőlük, akikkel a nagy tudású jezsuita atyák sem tudnának kezdeni semmit, hogy megtérjenek vagy legalább is magukhoz térjenek.

                                                 Büszke lányok ott idővel

                                                 Megbékéltek asszonyfővel.

                                                 Haza többé nem készültek,

                                                 Engesztelni fiat szültek.

                   Régi, szép idők!

                                                                                        

 

                                                                     +

            

                   Már ötödik osztályban megtanultuk, hogy a barbár spártaiak milyen ocsmány módon bántak el a kevésbé életre érett fiú csecsemőkkel. Arról is hallhattam később, hogy Álmost egy nagy ügy, jelen esetben, a honfoglalás sikere érdekében feláldozták volna.

                   De arról, hogy ez a szokás más európai népeknél is élt volna, csak most értesültem, némi riadalommal.

                   Plinius szerint/ római történetíró/ a hyperboreuszok egy ünnepi és vidám lakoma után az aggastyánjaikat egy szikláról a tengerbe hajigálták. Összekötötték a kellemest a hasznossal! Strabon, Herodotosz, Arisztotalesz szerint a masszagétáknál az aggok rágós húsát felfalták, mert azt tartották a megtisztelő temetésnek.

                   A régi rómaiak, amint tudjuk, a Tiberisz hídjáról taszították az aggastyánokat a folyóba. Sokáig fennmaradt a sexagenarii de ponte/ a hídra érett hatvanasok/ szólás a körükben. Ekkor ijedtem meg én! Még szerencse, hogy nem a nagy kultúrájú Rómában születtem. A nyugdij-kérdést elég radikálisan oldották meg.

                  De ha Magyarországon a maihoz hasonló tempóban csökken a népesség, és nem lesz nyugdíjtermelő fiatal nemzedék, idővel itt is bevezethetik. A gyógyíthatatlan betegeknek hasonló vég jutott. Az orvostudomány akkori színvonalán, gyakorlatilag szinte minden beteg erre a sorsra jutott. Tekintve, hogy a Tiberisz összeköttetésben állt a tengerrel, az értelmes delfinek, akik nem kértek a húsból, igen rossz véleménnyel lehettek az „emberről”.

                   Praetoriusz a régi szláv poroszoknál ismert hasonlót: a vagyontalan beteget bejelentés nélkül, az előkelő aggot a kívánságára ölték meg. A szlávoknál mindig a hozzátartozók végezték el a piszkos munkát.

                   A skandináviai aggok öngyilkosok lettek, ha a népgyűlés, a thing, kimondta rájuk az éhhalállal való pusztulás ítéletét.

                   A svéd templomokban sokáig fennmaradtak az ún. „családi dorongok”, amelyekkel az aggokat vagy a betegségből fel nem épülőket az egyik családtag ünnepélyesen agyonütötte.

                   Az aggok, tehát a hatvan év felettiek, meggyilkolását a vadság, a műveletlenség megnyilvánulásának tekintették. Újabban kitűnt, hogy minden törzsnél az aggokat kitűntető tiszteletben részesítették, ezért a kivégzésük egyfajta kegyeleti ténykedés volt, amely megfelelt a korabeli vallásos felfogásnak, amely szerint, amilyen állapotba kerültek át a túlvilágra, olyan állapotban folytathatták ott az új életüket.

                    Ebből logikusan az következik, hogy már harminc-negyven évesen agyon kellett volna csapkodni a „családi doronggal” az életerős fiatalokat.

                   Az egész témáról nekem csak az a szomorú novella jut eszembe, amelyet Sánta Ferenc fogalmazott. Arról írt, hogy voltak olyan ínséges idők, a két világháború között Erdélyben, hogy az öregek önként vállalták az öngyilkosságot, hogy jusson elég kenyér az unokáknak.

                  Bizonyos hegyek között élő falvak idős lakói valamelyik közeli gázokkal teli barlangban találták meg végső nyugalmukat. Nem kellett hozzá a családi dorong, a nyomorúság, az unokák kenyerének biztosítása, az önfeláldozás „hagyománya” arra ösztönözte őket, hogy önként vállalják a halálnak ezt a nem látványos formáját.

                   Így talán érthető és tiszteletre méltó, ha egy szkíta vezért, Álmost, rituális gyilkossággal áldozzák fel egy egész nép boldogulása érdekében.

                                                De jaj, hol van ma ama az a hét vezér,

                                                Hol egy is, egy csak, aki nem beszél,

                                                De vérét serlegbe önti és

                                                A néppel együtt győzni, veszni kész./Juhász Gyula/

                                                                                                 

 

                                                                     +

 

      

                   Arról már korábban is hallottam, hogy az angolok első ausztráliai telepesei bűnözők voltak. De most olvasom fehéren-feketén:”Arthur Philipp angol kapitány 1030 bevándorlóval/ ebből fegyenc mindkét nemből 736 ember! / megérkezik Ausztráliába, és Sydneyben megalapítja az első európai gyarmatot, amelynek ő lesz a kormányzója. Hajója 1787 májusában indult el, és hét hónapig tartó út után ért célba. Nagy –Britannia azt akarta elérni a fegyencek deportálásával, hogy az angliai börtönök kiürüljenek, másrészt semlegesítsék a franciák Ausztráliára vonatkozó igényeit.”

                   Az angoloknak tehát olyan jól jött a francia forradalom, és annak elhúzódása, mint egy falat kenyér. Támogattak minden Franciaország–ellenes koalíciót a napóleoni háborúk előtt és után, tehát közel 25 éven keresztül.

                   Franciaországban pedig Bastille ostromával kezdetét veszi a csőcselék uralma. Az események sorrendje kísértetiesen emlékeztet az 1917-es oroszországi eseményekre.

                   „Minden pékséget tömeg vesz körül, de az, aki ma kapott, nem biztos, hogy holnap is kapni fog. A pánikot csak fokozták azoknak a sirámai, akiknek egyáltalán nem jutott. Gyakran játszódtak le véres jelenetek a pékségek előtt. az emberek egymás kezéből tépték ki az élelmet, verekedtek érte. A műhelyek üresen álltak, a munkások és a kézművesek vitatkozással vagy az élelemért való csatározással töltötték idejüket, és éppen e hadakozás tette lehetetlenné, hogy másnap meg tudják venni a kenyerüket.”/Újságcikk/

                   A nép benyomul a fegyverkereskedők raktáraiba, és átlépik a Rubicont. Győzelem vagy bitó! – most már ez a jelszó. Az Invalidusok Házából / a hadirokkantak háza/ 32 ezer fegyver zsákmányolnak.

                   Egy svájci zsoldos katona visszaemlékezése:”Miután hiába szólítottuk fel a Bastille ostromlóit, hogy vonuljanak vissza, tűzparancsot kaptunk. Így harcoltunk három órán át. Úgy hallottuk, hogy az ostromlók közül 160 meghalt vagy megsebesült. Mi egy embert veszítettünk, mert a támadók lövedékei a falakról visszaverődtek. Ekkor a támadók előkészületeket tettek arra, hogy betörjék a kapukat, és lövegeiket a főkapuhoz vezető hídra hozták. Nagyon elcsodálkoztam, hogy néhány pillanat múlva négy hadirokkant odamegy a kapuhoz, kinyitja és leengedi a csapóhidat. az erődöt pillanatok alatt elözönlötte a nép , elfogtak és lefegyvereztek bennünket. Joggal féltünk attól, hogy kivégeznek bennünket. Hét foglyot találtak. Rövid idő múlva megpillanthattuk a parancsnok levágott fejét, amelynek látványa a tömegben örömujjongást váltott ki.”/ A Bastille-ba korábban azok kerültek, akiket a király személyes parancsára tartóztattak le. Sorsuk, így a szabadon engedésük is, tőle függött. A letartóztatásukra titokban került sor. A letartóztatottakat lefüggönyözött hintóban szállították a börtönbe. Az őrök nem láthatták őket. Az utolsó évtizedekben a foglyok két csoportját tartották fogva. Egyik részét a családjuk kérésére, botrány vagy nyilvános tárgyalás elkerülése végett, a másik csoportot az ellenzékiek alkották. Jellemző, hogy abban a hatalmas épületben mindössze hét embert találtak. Ez is jelzi a király „kegyetlenségét”, akit aztán halálra ítélnek. Akiket az ostrom idején kiszabadítottak egyáltalán nem örültek, hogy fejük fölül leszedték a tetőt, mert nem volt hová költözniük. Ott benn az ellátásuk elsőrendű volt./

Egy amerikai politikus:”Megyek a klubba. A tömeg diadalittasan mutogatja Foullon fejét és testét. A fej lándzsára tűzve, a meztelen testet pedig úgy vonszolják. Foulonnak az volt a bűne, hogy miniszteri állást vállalt. A 70 éves férfi megcsonkított maradványait vejéhez, Párizs hadbiztosához viszik, akit ugyanígy meglincselnek. Istenem! Milyen ez a nép!”

 

                                          Nemzetek, országok!

                                          Jertek, hogy sorsotok előre nézzétek:

                                          Vigyázó szemetek Párizsra vessétek!

                                                                                                          

 

                                                                     +

 

                

                   Bem József a hadvezér és szabadságharcos élete és példája megér egy levelet, mert a kelet - európai viszonyokat hűségesen tükrözi. 1794. márc. 3-án született a galíciai Tarnowban. Katonaiskolában tanult, amikor Napóleon Lengyelország egy részét, mint Varsói hercegséget helyreállította, részt vett az 1812-es oroszországi hadjáratban, mint lovas tüzér. Majd Napóleon bukása után az orosz főhatóság alatt megalakult lengyel hadseregben szolgált. De az oroszok iránt táplált indulatai miatt 1830–ban már az orosz ellenes lengyel felkelés egyik katonája. A vesztes háborúban különösen az osztrolenkai csatatéren küzd eredményesen. Franciaországba emigrál, de az 1848-as forradalomban már részt vesz, és így vetődik, 54 éves korában, a magyar szabadságharc erdélyi frontjára. Itt, „Bem apóként” tisztelve, nagy sikereket arat. Erdélyt megtisztítja mind az osztrák, mind az orosz csapatoktól.

                   Különösen emlékezetes a püski hídnál aratott győzelme 1848. február 9-én. Ekkor mondotta Kemény Farkasnak híressé vált szavait, németül:”Ha a híd elvész, Erdély is elvész!”

                   Sikereit látva debreceni képviselőház elsőrendű kitűntetéssel jutalmazta. Amikor a küldöttség Bemnek átnyújtotta, azt üzente a magyar vezetőknek:”Bármit tegyen, de a habsburg-lotharingiai házzal ne béküljön ki soha!”

                   1849. július 31-én vívott fehéregyházi csatából, ahol Petőfit megölték, maga Bem is csak úgy tudott megmenekülni, hogy halottnak tetette magát. A világosi fegyverletétel után török földre lépett, ahol szintén katonai szolgálatot vállalt. Mint aleppói basa, Szíriában, szolgált. Itt azzal tűntette ki magát, hogy egy keresztény - üldözést akadályozott meg. Halála 1850. dec. 10-én következett be.

                   Petőfiről tudjuk, hogy részéről áros volt a dicséret, ezért kell hitelesnek elfogadni azokat az érzéseket, amelyeket Bem iránt táplált. Egyébként a hadvezér fiának szólította, és szolgálataiért őrnaggyá nevezte ki.

 

                                           

                              

                                                                          +

               

                   Hogy mennyire igaza volt Bem apónak, amikor óvta a magyar történelem irányítóit a Habsburgokkal való együttműködéstől, azt a történelemi visszapillantás is igazolja. Mindenféle szedett-vedett kalandor megfelelt a célok végrehajtására, csak magyarok nem jöhettek számításba. Pedig a történelem a magyarokat igazolja!

                   Nápolyi arisztokrata családból származott Caraffa, akinél aljasabb férget nem karolhatott volna föl az udvar. Arra unszolta császárt, I. Lipótot, hogy csapjon le a felvidéki magyar „Thököly—hívekre”, akiknek elkobzott javaiból aztán a királyi kincstárat is fel lehet tölteni. A Thököly-fóbiás uralkodó beleegyezett az eperjesi törvényszék létrehozásába.

                   Caraffa bezáratta a gazdag város kapuit, és elkezdte működését. ez az ítélóőszék két kivétellel hazaáruló magyar főurakból állt. Mentségükre szolgáljon, hogy amint a kortárs megfogalmazta:”A bírák nyelve és voksa nem volt szabad, mindennek Caraffa tábornok esze és akarata szerint kellett történnie.”

                   Nézzük, mi történt! A város legelőkelőbb polgárait összefogatta, és börtönbe záratta. Mindegyiküket azzal vádolta, hogy Thököly embere. Bizonyíték természetesen nem volt, legfeljebb a kínzások következtében megszületett vallomások szövege./Rákosi-rendszer!” A kínzások különböző kínzóeszközök alkalmazásához: spanyolcsizma, tüzes vas, forró olaj, homlokszorító, stb. Ha még ezekkel sem sikerült kicsikarni a vallomást, azért az ítélet mindig megszületett. Keczer Endre és veje, Zimmermann Zsigmond, Raucher Gáspár Baranyai Ferenc voltak a leggazdagabbak és a legbűnösebbek. Teljes vagyonelkobzás, jobb kezük, majd a fejük levágása.

                   Valóságos mészárlás következett. Keczer Gábor, Sárossy Márton, Felischhacker György, Medveczky Sámuel a kínpadon halt meg, Feldmayer Samu öngyilkos lett. A távolabbi városokból összegyűjtöttek közül felkoncolták Székely Endrét, Weber Dánielt, Bezzegh Györgyöt, Weber Frigyest Radvánszky Györgyöt, Palásthy Gábort és Kovács Györgyöt.

                   Jellemző, hogy ezek a jellemes emberek a halált is vállalták, de aki átlátott a szitán, hogy itt csak vagyonszerzésről van szó, könnyen kihúzhatta fejét a hurokból. Roth János megértette a lényeget, ezért önként és dalolva fölajánlotta vagyonát a vérebnek. Az mindjárt meg is bocsátott neki.

                   Bátran tehette, mert a császár hűséges tanácsadói közül Strattman és Kinsky úgy tálalták ezeket a rémtetteket, mint a birodalom elleni összeesküvést megelőző tevékenységet. Caraffa annyira belelendült a mészárlásba, hogy a császárnál panaszkodó embereket is bele akarta rántani a véres sárba. A nádort és a horvát bánt Thököly-cinkossággal vádolta. Ez már a királynak is sok volt, de azért ügybuzgósága jutalmául megjutalmazta. Az Aranygyapjas Rend vitézévé avatta a birodalom érdekeinek védelmében kifejtett áldásos tevékenységéért.

                   „Áldásos” működése Munkács várának elfoglalásával folytatódott, azaz Zrínyi Ilona és gyermekeinek fogságba hurcolásával 1688. január 15-én. Majd Erdélybe vonult, hogy a tartományt a birodalom számára végérvényesen pacifikálja. Menetelét az a rémhír előzte meg, hogy „egész szekérnyi kínzó szerszámot” visz magával. Amint bebizonyosodott, nem is volt rémhír! A szász Brassóban Eperjeshez hasonló mészárlással rabolt. Majd Apafi fejedelemtől kikényszerített egy olyan nyilatkozatot, 1688. május 9-én, amely szerint Erdély, végleg elszakadva a töröktől, I. Lipót/ Lipót-város !/ pártfogását fogadja el.

                   Majd, megérdemelt, de sajnos kései, haláláig a Habsburgok hadseregében a franciák ellen eredményesen harcolt. A lexikon arról beszél, hogy élete utolsó időszakában sokat küzdött az ártatlanul lemészárolt halottak szellemeivel.

 

                                                                                                

                                                                          +

 

                                                            

 

                   Miért él az ember? Ez a kérdés azért vetődött föl bennem, mert riportot olvastam egy 86 évet megélt költőnkkel, Tornai Józseffel.

                   „Modern vagyok és ősi” – mondja magabiztosan. Ennek a kijelentésnek ürügyén szóba kerül Ady Endre.

                   „Ady számomra a XX. század legnagyobb géniusza, de vele ellentétben én szabadgondolkodó vagyok. Neki mindennapi olvasmánya volt a Biblia. Bár a szó egyházi értelmében nem volt vallásos, az ő számára a Biblia szent könyv volt. Nálam a számos szent könyv közül az egyik, de nem az egyetlen.”

                   Szerinte Ady különös expresszivitását a betegségei táplálták, a líráját pedig a legmélyebb nemi ösztönök. Tornai úgy véli: a testi szerelem a transzcendentális  legalapvetőbb megnyilvánulása az emberi életben: „A halálért kapjuk kárpótlásként a szerelmet.”

                   Adyt ezzel el is intézi! Most jön az adu-ász:

                   „Fantasztikus a magyar parasztember szerelemmel kapcsolatos lélektani tudása: a szerelem egyenlő a szenvedéssel. Különben nem is szerelem.” És idéz:

                   „Most találtam szeretőre, a jóra, Ki elviszen a bánatos hajóra.”

                   Majd ugyanakkor megdorgálja, hogy mennyire hitt a babonákban. A javas ember, gondolom asszony is, iszonyú károkat okozott az emberiségnek. De ennél is szörnyűbb tragédiákat, szerinte, a törzsi ellentétek okozták és okozzák még ma is. A törzsi hagyomány továbbélése miatt gyűlölik egymást a népek. T.i. minden törzs, falu önmagát nevezte embernek a saját törzsi nyelvén. „Ez azt jelentette: a másik törzs tagjai nem emberek.”

                   Micsoda faramuci duma, vagy csak infantilis. Ott volt a magyar törzsek vérszerződése, amely megszűntetett minden rivalizálást!

                   Aztán arról mesél, hogy előbb mészároslegény, majd autógyári munkás lett. De látogatta Füst Milán egyetemi kurzusát. És ez volt indulásakor az egyik legfontosabb hatás, a másik pedig a belvárosi kávéház, ahol Jancsó Miklóssal ülhetett egy asztalnál. Nohát ennél jobb ajánlólevél a Kossuth-díjhoz nem is kell! Plusz a költők sorában eltöltött kb. hatvan év.

                   Aztán Jancsó után szóba kerül Fülep Lajos is, akitől megtanulta, hogy a korszellem milyen őrületes erő. De mindjárt megkapja a magáét Madách Imre, aki szerinte: „egy kisiskolás tanmesét írt”. Hiszen ma már jóval többet tudunk a világról és a történelemről, mint ami a műben áll.

                    Ez így igaz, de a haditechnikára is igaz, és igaz az emberi élet minden területére. De mivel ezt nem tartottuk szem előtt, a XX. század érzelmi élete olyan mértékben elszegényedett, hogy kitermelt két pszeudovallást: a fasizmust és a kommunizmust.

                   Aztán azzal a bölcs állítással fejezi be nyilatkozatát, amivel ellentmond önmagának, és egyetért Madáchcsal: „Azért él az ember, hogy befejezzen egy verset.”

                   No, egy szabadgondolkodó logikátlan szóáradatából ennyi elég is. Az egész szöveg ideológiáját ezzel a könyörgő gondolattal zárja: „Jó volna, ha tudnánk kompromisszumokat kötni.”

                    Bizony jó, de hogyan köthet kompromisszumot a tűz a vízzel, főleg ha ez utóbbi igen poshadt már.

                                                                                            

 

                                                                           +

 

                                                              

                    „A mai ismereteink a magyarországi harcok során a legtöbb praktikus információt átállt magyaroktól kapták a szovjet hírszerzők.” – írja egy tudományos ember.    Kecelen még választani is lehet, hogy kik lehettek, akik előre besúgták az oroszoknak, hogy a szerencsétlen magyar katonák hol építették ki védelmi állásaikat. Ezért volt legalább harminc, lesből agyonlőtt magyar áldozat!

                    Seidner Gyula, a mészáros vagy a ruszki kovács, Izsák, akiknek a zsidó feleségét és lányát a németek elhurcolták. Ő azonban nem mehetett az orosz elé Kiskunhalasra, mert a megmentett unokájára kellett vigyáznia. Ő tudott még oroszul.

                  Seidner Gyula és a barátja, Ádám István a helyi nyilas vezető pincéjében bújt el.  Muszkavezetéssel hálálták meg a falunak. Amikor az oroszok közel voltak, átballagtak Kiskunhalasra, és egy tolmács segítségével elárulták a Kecelt védő magyar katonák védelmi rendszerét, ezért sikerült azokat lesből és oldalról megsemmisíteni a támadóknak.

                    Az utóbbi kettő személy szerint Kapás Ferencnek, aki a MOVE tagjaként és nyilas párt hely vezetőjeként így akart bocsánatot nyerni az új rendszerben. Számára azonban nem volt bocsánat. A szerencsétlen bujkálót úgy szúrták le, amint egy disznót szokás.

                    Gondolom, az egész országban hasonló volt a helyzet. Csak gyűlöletből lehetett országot árulni, akár a németeknek, akár az oroszoknak.

                                                                                                                     

 

                                                                           +

 

 

                   „Hatvany Bertalan bárót még az sem tántorította el az igazságtól, hogy malmai az államosítás miatt 1945 után örökre összeveszett. A „kollaboráló”, 1949-ig a párizsi magyar nagykövet, Károlyi Mihály sajtóirodáját vezető Fejtő Ferenc volt. A szintén emigráns Hatvany 1975-ben úgy nyilatkozott Vezér Erzsébet irodalomtörténésznek, nem kívánja személyes vitáit érvényesíteni, „tehát egész határozottan kell mondanom, Fejtő Ferenc nagyon közel állt József Attilához.”

                    Ahhoz a József Attilához, aki „fasiszta kommunizmus”- ról írt?

                   A „nagyon közel álló barát” ennek a rendszernek lett az egyik szekértolója, és éppen Károlyival – párban, a szép emlékű Trianon-palota szomszédságában, Párizsban.

                   Szegény József Attila! Valóban nagy lehetett a Te magányosságod, ha csak ilyen barátaid akadtak.

                                                                                                                      

 

                                                                          +

 

 

                   „Méla megdöbbenéssel olvastam cikküket. Közöltek egy olyan állítást, hogy egy zsidómentésre fölállított amerikai kormányhivatal – Háborús Menekültek Irodája – „becslések szerint nagyjából 200 ezer magyar és román zsidó életét mentette meg.”

                   Elolvastam Randolph Braham Magyar holokauszt című munkáját, ő ilyen amerikai zsidómentő tevékenységről nem tud. Maradjunk azonban a cikk logikájánál! E szerint a szövetségeseknek ki kellett volna fejezniük a zsidók melletti elkötelezettségüket valamilyen szimbolikus értelemben fontos akcióval.

                   Megkérdezhetem, hogy a cikkíró milyen etikai rendszerben olvasott olyan erkölcsi kötelességről, amely nyilvánvalóan hatástalan, emberéletekbe kerülő akciót ír elő? Ami a közvélemény fölrázását illeti, ez a holokauszttal kapcsolatos veszélyes közhelyek egyike. A népirtást körülvevő hallgatás teljes volt. Hallgattak a szövetségesek, hallgatott a Vatikán, a Nemzetközi Vöröskereszt, de például a palesztinai zsidóság is, amelyről Simon Wiesenthal egy helyen megjegyzi, hogy egyetlen akkor megjelent újságjukban sem esett szó az európai népirtásról. A háború idején a holokauszt híreit hogyan lehetett volna megkülönböztetni a szokásos háborús hisztériáktól?”

                   Miért vonják hát felelősségre a Vatikánt és az egész magyar népet? Ebből a cikkből is világosan kiderül, hogy a „holokauszt hisztéria” a hatvanas években kezdődött. Tehát a keceli nyilas vezetőt a két zsidó férfi megmentéséért ki kellene tüntetni – poszthumusz.

                   Amint azt már régen sejtettem, az állítás: „Magyarország volt a feljelentők országa”, hazugság. Végre fehéren és feketén kiderült, hogy a két éllovas Franciaország és Csehszlovákia. Mindkettő náci megszállás alatt volt hosszú ideig - talán ez a magyarázat. Legyünk irántuk jó májúak! Azaz: megértők.

                                                                                                                       

 

                                                                     +

 

                  

                   Örömmel újságolom, hogy végre hazatért Teleki Géza, az öngyilkos gróf Teleki Pál unokája. Most reá figyelj!

                   „Négyéves voltam, amikor az otthonunknál megjelent két felfegyverzett hivatalos személy, és apámat keresték. Ő azonban éppen Moszkvában tárgyalt az akkori kormány / az ideiglenes /, s anyám sem volt odahaza. Én a szobalány mögül néztem, ám észrevettek. Nyakamnál fogva megfogtak, kirángattak a Károlyi – kertbe és megvertek. Az maradt meg igen erősen bennem, hogy míg fejemet a földhöz szorítják és rugdalnak, látom a park csodaszép virágait.

                   Hasonló élességgel emlékszem azokra a drámai, bár több mindent a szüleim meséltek el utólag. Egyszer későn este anyám hosszan vitt a kihalt pesti rakparton, ahol várt ránk apám és egy orosz katonai teherautó. Kiderült, hogy a két szovjet katona le volt fizetve. Egy ponyva alatt elbújva utaztunk keresztül a földeken egészen a határig, aztán Bécsig. Ott sodródtunk a legveszélyesebb helyzetbe, mert amikor arra várakoztunk, hogy az orosz zónából az amerikaiba jussunk, egy ellenőrző katona elkezdte bajonettjével döfködni a ponyvát. Egyre közeledtek a fénylő lyukak rejtekhelyünk felé. Ám mielőtt felfedeztek volna bennünket, a sofőr ijedtében a gázpedálra lépett, és áttörve a sorompót, beviharzottunk a már szabad területre. Szerencsénk volt, hisz az amerikaiak csak azt látták, hogy egy szovjet katonai jármű betör hozzájuk. Akár tüzet is nyithattak volna.

                   A fiam volt a fő értelmi szerzője a végleges hazatelepülésemnek. Évekkel ezelőtt Washingtonban a magyar követségen összebarátkozott egy hasonló korú fiúval, amit magyarországi meghívás és nyaralás követett. Annyira jól érezte magát ezeken a látogatásokon, hogy egyszer csak kijelentette: családja szülőföldjén szeretne maradni.

                   Megdöbbentem, milyen durva támadások érik a nagy többséggel megválasztott magyar kormányt. Rögtön éreztem, itt a helyünk a tényleg hősies küzdelemben, amit a kormány a külső és a belső támadások ellen folytat A családom több száz éven keresztül próbált a nemzetnek segíteni. Úgy éreztem, ezt a hagyományt nekem is folytatnom kell, amikor ilyen nyomás alatt tartják a magyarságot. Írtam, egy levelet a miniszterelnöknek, amelyben megköszöntem, hogy hazatérhettem, és ismét tehetek valami hasznosat idehaza. Két nap múlva már meg is érkezett a válasz, amit ő írt, nem csupán aláírt. Arra biztatott: ha valami  ötletem, elgondolásom van, hálásan fogadja. Meg kell mondanom, imponál Orbán Viktor bátorsága, amellyel szembeszáll az ellenséges erőkkel, és harcol a nemzet önálló útjáért, felemelkedéséért.”

                   Pedig ahogy Afrikát, Dél-Amerikát és Ázsiát lerabolták, most Kelet – és Közép-Európát pécézték ki. Ki akarják  szedni az értékeket ezekből a területekből is. Csak nálunk a föld és a víz a legnagyobb érték, amire pályáznak. Meg akarnak venni olcsón mindent, s amit lehet, kivinnének, hogy aztán háromszoros áron adják vissza ezeknek a kincseknek a töredékét az elszegényített, drága hitelekkel tönk szélére juttatott lakosságnak. Ez fog történni, ha nem akadályozzuk meg. A probléma az, hogy óriási nyomás alá helyeznek minket. S minél inkább ellenáll az ország, annál inkább fokozzák a pressziót. Láthatóan nem jönnek be a forgatókönyveik más, nyomás alá helyezett államokban. Például Cipruson, Olaszországban, a spanyoloknál, portugáloknál sem.

                   „Sokan figyelmeztettek, vigyázzak, mit mondok, mert kiforgatják a szavaimat. Lehet, hogy általában vigyázni kell erre, de itt nem általánosságokról, hanem az én nagyapámról van szó. És ha az ember egyik családtagjáról terjesztenek hazugságokat, nem szabad hagyni. Tudományos emberként  utánanéztem mindannak, amit ő ebben tárgykörben mondott,  cselekedett, és állíthatom: nem felelnek meg a valóságnak az őt ért gyanúsítgatások.   Pontosan megmondta, mit miért tett, miért volt szükség pár évig a numerus clausus törvényre 1920-ban. Hogy a trianoni, harmadára szabdalt Magyarországon négy egyetem maradt, az elszakított országrészekből sokan menekültek, és oda kellett figyelni, minden nemzetiség egyformán, számarányának megfelelően, tehát igazságosan tudjon továbbtanulni. Az volt a cél, hogy minden kisebbségnek, nációnak lehetősége legyen egyetemre járni. A másik: ha az Országgyűlés elfogadta, Teleki Pálnak, mint a kormány fejének, kötelessége volt végrehajtani a törvényt. Megmondta, nem örömmel írja alá, gond lesz belőle, de nem lehetett más választása. Nálunk a családban nemcsak az antiszemitizmus volt ismeretlen, de az emberek bármilyen szempontú megkülönböztetése is. Apámtól tudom, hogy nagyapámnak is sok zsidó munkatársa, barátja volt, és természetesen magyarnak tartotta őket az egész család. Kint Amerikában apám tanított, nyitva volt a ház, jöttek hozzánk feketék,ázsiaiak,arabok, zsidók, mindenki.

                   A halálával kapcsolatban az igazság az, hogy önkezével vetett véget életének, a nácik agressziója elleni tiltakozásként. A családban ez nem volt kérdéses, miután a két német küldött hivatalos látogatása után még életben volt 1941. április másodikán késő este. Amióta hazajöttem, mégis mindig azt érzem, hogy bár régen meghalt a nagyapám, folyton segít minket. Mintha itt volna.”

 

                                                              ÓSZÖVETSÉG

 

 

              Úgy írok most Neked, mint akire olyan hatvanas, ősz ember az számít, aki az élők

 között nem talált barátra. Ilyenre nem akadtam, tehát, feltámasztalak, kedves testvérem, aki

 

olyan voltál halálodban, mint egy igazi angyal.

 

               Vallomások sorát olvashatod majd el lelki szemeiddel a családról, a faluról, amelyben Te is megszülettél. Végül a világról, ami az elmúlt évszázadban is mostoha otthont adott annak a népnek, amelynek Te is tagja lehettél volna. De csak korán mélyre hullott, terméketlen magja lettél.

          Meggyónom Neked, szabad szellem, és Istenhez hanyatlott csecsemő élet, hogy mi volt a bűnünk. Az enyém, a családé és az országé, melynek áldott földjébe rejtőztél.

          Hiszen porcelán csontjaidat régen szétmosta a föld alatti folyó, és csak apró koponyád tojáshéjmaradékát sodorhatta a Tengerig. Ha eljutottál oda, Te szerencsésebb vagy, mint én.

         Íme, titkot, közlök veletek: nem halunk meg mindnyájan, de mindnyájan átalakulunk.                /Szent Pálnak a korinthosziakhoz írt első leveléből. /

         Van egy Szent Könyv, Bibliának hívják. Az első része a zsidók történetével foglalkozik.  Olyan részletei is vannak, amelyek az egész emberiségre, a Föld nevű bolygó minden hajdan élt vagy ma is élő lakójáról és lakójához szólnak. Ilyen részlete, a teremtés történetét elbeszélő Genezis. Belőle idézek neked érdekes részleteket a következő néhány levelemben.

 

                                                                          +

 

           Úgy állott az Úr a tó partján, mint egy rutintalan mesterember. Nézte szép önmagát az apró halaktól csillogó vízben, és egymás után markolta fel a nedves anyagot. Érzékeny keze elvégezte az utolsó simításokat is, aztán a földre csapta az ujjaira tapadt maradékot.

-          No, ezzel is megvolnánk! – mondotta, és tiszta kézfejével letörölte izzadt homlokát.

-          Ne haragudjatok rám – szólt az ezüstpikkelyű halacskákhoz -, de most meg kell mosni a kezem!

          A zöldeskék víz néhány percig nyugtalanul hánykolódott, amíg, egymáshoz feszítve két tenyerét, az Alkotó tisztára mosta a kezét. Azután felállt és hosszan a végtelenbe nézett. Mintha egyetlen pillantással föl akarná mérni a megszámlálhatatlan csodát, amit hat nap alatt létrehozott. Újra megnézte magát a víztükörben. Elégedetten látta a visszamosolygó nyugodt férfiarcot, amely még nem volt olyan, mint egy öreg mesteré. Hanem olyan, mint egy mindig alkotásra kész, fiatal Istené. Pedig nagy munkát végzett az előző hat napon!

          Egyetlen rosszalló pillantására eltűnt a tohuvabohu, amely hatalmában tartotta a világegyetem, számára legkedvesebb, bolygóját. Látnia kellett, hogy a Föld kietlen és puszta vala.

    - Fiat lux! Legyen világosság! – mondotta először az Úr.  Csak olyan hangosan, ahogy apa beszél a fiához, amikor azt mondja: - Gyújtsad meg a gyertyát, fiam!

          Az első napon, örök időre, elválasztotta egymástól, a Sötétséget és a Világosságot. Közben azt gondolta: - Bármilyen hosszú is lesz a Sötétség a Földnek valamely táján, az nem tarthat örökké.

          A következő napon egy nyugodt fejmozdulatával, mint pásztor a kezes nyájat, az égboltozatra bocsátotta a felhőket, melyek majd nehéz teherként a viharokat viszik. Azután derűsen nézte Mezopotámia két csendes vizű, életet hordozó és fakasztó folyamát, amelyek között kinyílott az Éden, mint egy hatalmas lótuszvirág.

          A harmadik nap délelőttjén elválasztotta a szárazföldet a tengertől: - Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó bokrot, gyümölcsfát, amelyek hozzanak termést az ő nemeik szerint – mondotta délután, és a nap végére az is beteljesül. - Ez babramunka volt, sok türelem kellett hozzá – gondolta az Úr. Utána többet pihent, mert a legnagyobb munka másnap várta.

        Amikor a negyedik napra ébredt, arra gondolt, hogy két égitest mindenképpen kell. Egyik az éjszakai lámpás legyen, és neveztessék Holdnak. A másik nappal és diadalmasan ragyogjon az ég boltozatján: - Te legyél a Nap, minden Élet Forrása! – mondotta lelkesen a Teremtő.

          Vannak tehát világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától.

          - Most legyenek jelek, meghatározói az ünnepeknek, a napoknak és az esztendőknek! – így mondotta az Úr. Majd imígyen folytatta az ötödiken: - Ne csak felhők ússzanak az égen, hanem hangos madárseregek is! Ezeket a legokosabbak és a legbátrabbak vezessék! A kéklő tavak és a méltósággal hömpölygő folyók környékén madarak énekeljenek, amely kedves az Ember fülének.  /A Teremtő ekkor, az ötödik napon, követte el az egyetlen hibát: megteremtette a csúszómászókat! /

          A hatodik hajnal már ébren találta. Nagy lelkierő kellett hozzá, de elszántan így szólt:

        - Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!

          Isten a saját képére teremté őket: Férfiúvá és Asszonnyá.

          Szobrászként ezek lesznek az első alkotásai, de azért nem akart nagyon lemaradni azok mögött, akik emberként felülmúlják majd az Urat is. Hiszen Tőle kapják a gyémánt talentumot, és a Teremtő kedvencei lesznek. A talentummal együtt és gyakran, szomorú, emberi végzetet is. De, most örüljünk együtt az Úrral a Férfiúnak és az Asszonynak!

          Csak egyetlen, önmagához hasonló agyagszobor áll előtte. Ettől a nemrég alkotott, még igen perzselő Naptól, rövidesen megszárad, összeomlik. Ha jobb agyagból gyúrta, akkor, legalább is, megrepedezik. S úgy olyannak fog életre kelni, mint egy töpörödött, ráncos arcú vénember. - Isten ments! – kiáltott fel fájdalmasan.

       - Azt nem szeretném – döntötte el a Mindenható -, ezért gyorsan folytatnom kell a munkát!

       Elfogadom olyannak, amilyennek elsőre sikerült. Egy kissé gyakorlatlan kézzel készült, de, amire azért büszke lehetek: Minden porcikája a saját alkotásom! Mindenképpen legyen lelke, mert annak híján, nem is nevezhető Embernek. Nem jó az Embernek egyedül lenni:

       Adok neki halhatatlanságot is. Büntetés lenne számára, ha magányosan kellene eltöltenie a sok évezrednyi időt. Folytatódjék ez az örök élet, mindig újjászülető életként! Csak annyi lelket kap, amennyi egy férfinak elég.

       Ez tükröződjön majd a nőben, és gyarapodva keringjen az utódok testének minden erében és cseppjében! A születéstől egészen az elmúlásig! – így morfondírozott a munka végére jutva a Teremtő. Amikor látta, hogy milyen csodát hozott a világra, mint egy sárgarigó, füttyentett egy harsányat örömében. Lám, milyen ügyesen kifundálta! És először volt büszke, egész határtalan életében.

       Amikor az Isten az embert teremtette, az ördög igen megirigyelte a munkáját.

-          Teremts te is! – hagyta jóvá az Örökkévaló.

       Az neki is fogott, meg is formázta, úgy ahogy. Büszkélkedett vele: - No, ez már kész!

-          Aztán lelke van-e? – kérdezte tőle az Egek Ura.

-          Azt a te segítséged nélkül nem adhatok – könyörgött az ördög.

-          Azt pedig nem adok, mert úgy sem tudnál mit kezdeni vele – ingatta okos fejét az Úr.

                                                                                         

                                                                           +

 

              A Biblia azután elmeséli az első emberpár bűnbeesésének okát, kiűzetésüket a Paradicsomból, a munkás életbe. Fiaik tragédiával végződő sorsát, amely szerint a gonosz testvér megöli a jót, haragos Káin a szelíd Ábelt. Azt állítja, hogy mi ennek a testvérgyilkosnak lennénk a leszármazottai.

           Igaz lehetett, mert nemsokára annyira megsokasodott a bűn, maga az Úr sem nézhette tétlenül. A Földön élő emberek közül egyedül Noét és családját kímélte meg. Egy-egy hím és nőstény állat kivételével, a Teremtő vízbe fojtott minden embert és minden fajú állatot.

          Tehát Noé és családja, a szó szoros értelmében, megúszta, mert időben bárkát épített a mindenség Urának utasítása alapján.

           Ez volt az egyedüli, megmaradásra érdemes család. A negyvennapos özönvíz végtelen óceánná változtatta a Földet. A türelmetlen öreg hajós Picasso békegalambjától és a csőrében hozott olajágról értesült a megújulni kész természetről. Noé ezután a hollót, a mi igazságos Mátyás királyunk kedves madarát, röptette a vizek felett, hogy minél gyorsabban eltűnjön a hatalmas víztükör.

          Lehangoló, de a történet azzal folytatódik: Noé részegen alszik, és a „jó” leányai ilyen állapotban közösülnek és közösködnek apjukkal-apjukon. Gyönyörű kis família lehetett ez is!

 

                                                                               +

                                                   

              Mózes jó néhányszor megbánta, hogy nekivágott a negyvenéves gyaloglásnak ezzel a rakoncátlan népséggel. Szabad idejében a törvényekről tárgyalt Izrael Urával. A hosszú, évtizedekig tartó, egyeztetésnek végül csak meglett az eredménye: a Tízparancsolat! Mózes ehhez Végrehajtási utasítást is csatolt, amit az Úr nem volt hajlandó aláírni. Mindenesetre Mózes így, együtt akarta kihirdetni.

           Hát láss csodát! A nép magától szakított a régi istenével, és egy aranyborjút kezdett el imádni. Mózes dühbe gurult, és a kőtáblákat a földhöz verte. Az Úr csak legyintett, és azt mondta: - Kemény fejű nép ez, nem foglalkozom velük többé. Kánaánba még eljuttatom őket, ha már megígértem, de azután, utánam az új vízözön! Mene tekel pháresz ufarszin. Megmérettél, és könnyűnek találtattál – mondotta az Úr.

          A nép felkérte Mózest, hogy megromlott egészségi állapotára való tekintettel vonuljon vissza az aktív politizálástól. A nép közfelkiáltással úgy döntött, hogy néhány ezer évre függesszék fel a Tízparancsolatot és az Úrral való szövetséget. Már pedig éppen a Bibliából tudjuk:

          Vox populi, vox dei. A nép szava Isten szava.

           – Hazugság! – mondotta az Egek Ura.

          Azóta élnek a Végrehajtási utasítást betartva és az aranyborjút imádva. Ezért az Ördög szétzavarta őket a világ minden tájára.  A Végrehajtási utasítás ma is érvényben van, aminek néhány pontja méltó a figyelmünkre:

           Aki valakit szándékosan megöl, halállal lakoljon! Aki megveri atyját vagy anyját, halállal lakoljon!

          Az ítéletek irányelve: életet életért, szemet szemért, fogat fogért.

          Jehosua rabbi mondta: ”Mit jelent a Sinaj hegye? Azt a hegyet jelenti, amelyről a gyűlölet a föld minden népére kiterjedt.”

           Itt és így ért véget az Úr és a „választott” nép kapcsolata. Mindkét részről felbontva. Szegény, szegény, Mózes!

 

                                                                               +

                                               

                  A vízözön után újra megszaporodott a zsidó emberiség, és megint fittyet hányt az úrra. Egy égig érő tornyot akart építeni, a Bábel tornyát. A Biblia állítja, nem én, hogy dicsőséget akartak szerezni maguknak. A Mindenség Ura zokon vette a kicsiny ember nagy vállalkozását, és összezavarta a beszédüket. Valahogy így:

Wohin gets?

Tégláért.

Kudá igyos?

Mondtam már, hogy tégláért!

                 Bizonyos, hogy nem eshetett meg az embercsoportok nyelvek szerinti szétválása káromkodások nélkül. Biztos, hogy most is az Istent szidták.

 

                                                

                                                                           +

 

               Most csak egy olyan hidat építünk a széles időszakadékon át, mint az inkák valahol az Andokban két hegy között. Az első emberpártól a 20. századig ível. Ennek a köldökzsinórokból font ívnek, ami néha erős kötélként, máskor vékony szálként, de a többivel szorosan összefonódva, mégiscsak eljutott a szakadék magyarországi partjára, temetőgödrök és katonasírok felett. Egy családról lesz szó, egy család élethídjának múlt századi szakaszáról.

            Nagyapáink: Filus András meg Ugranyecz András a 38-as Mollináry gyalogezredben szolgáltak. A legtöbb Duna-Tisza közi gyalogos katonát ide osztották be. Azt hiszem, a korabeli Magyarországon, nemigen fordult elő, hogy egy családból egyszerre vonultassanak be öt fiatalembert egy időben. Ez is azt bizonyítja: hazánkból minden hadra fogható férfit megmozgattak. Isteni kegy és szerencse, hogy mind az öten épségben hazatértek! Ezek a férfiak nem akartak hősi halottak lenni, és jól gondolták! Mert nem volt a világháborús harctereken „szent halál”, csak értelmetlen élet.

                            

                                                                           +

 

1.Ugranyecz András t. gyalogos, gazdálkodó, Kecel. 1890-ben született Kecelen. 1914-ben bevonult, a legelső menettel a szerb frontra került. 1915 tavaszán az olasz frontra vitték, ahol megsebesült. Felgyógyulása után ismét az olasz harctérre vitték, majd a szerb frontra kerül. 1916 januárjában ismét az olasz, onnan rövidesen az orosz frontra. 1917 őszén az olasz harctérre viszik. Felesége: Kapás Teréz./ Varga Anna / Gyermeke: András / József /

2. Ugranyec István 1893-ban született.

3. Ugranyec János 1893-ban született.

4. Ugranyec Mihály 1883-ban született.

5. Ugranyec Pál 1885-ben születet.

                                        Vitéz Farkasfalvi / Filus / András,

t. gyalogos Kecel. 1886-ban született Kecelen. Tényleges éveit 1907-10-ben szolgálta. Mozgósításkor bevonult, és a szerb frontra került, majd az olasz frontra ment. Ugyanazon év júliusában megsebesült. Felgyógyulása után újra az olasz, majd a szerb frontra került. Rövid szabadság után Dél-Tirolba, majd az orosz frontra ment, ahol 1916. október 15-én fogságba esett. A fogságból 1918 februárjában tért haza. 1928-ban vitézzé avattatott. Felesége: Bobek Eszter. Gyermekei: József, András, Eszter. Sógora: Bobek Mihály az olasz fronton 1916-ban

 hősi halált halt.                              

                                                                          +

                                                                   

             A következő levelet a nagyapánk írta                                     

                                                 a VITÉZI SZÉKNEK.

 

                                    Tekintetes

                                            Pest – Pilis – Solt - Kiskun Vármegye Déli Részei

                                            és Kecskemét Város Vitézi Széke!

                                                                                                       Kecskemét

            Az elmúlt évben a „bácskai” telepítés során vitézi telket kaptam Vaiszkán, melyen várományos felavatott fiamat helyeztem el.

             Az elmúlt héten megtartott telekszemle alkalmával, amelyet valószínűleg az ottani székkapitány úr tartott meg, közölte a fiammal, hogy miért ő van ott, és miért nem én. Ugyanakkor azt az utasítást adta a fiamnak, közölje velem, a telket nekem kell elfoglalnom, különben elveszik.

             A telekosztás alkalmával a székkapitány úrnak bejelentettem, hogy a telekre fiamat óhajtom helyezni, s ez ellen nem emelt kifogást.

             Alázattal kérem, szíveskedjék közölni, mit tegyek? Én ugyanis már idősnek érzem magam, hogy odamenjek, és ott újra kezdjek Az itteni földjeimet, házamat eladjam, ami körülményes is lenne, mert másik fiúgyermekem is van. A birtokból azt sem zárhatom ki. Viszont, mint várományos, ő van, illetve lesz hivatva, hogy utódom legyen a vitézi telken is.

              Éppen ezért, vagyis az ő kedvéért és érdekében a telket. Áldozatot hoztam, mert segíteni kellett őt a telek elfoglalásánál, és segítem még ma is, amivel segíthetem.

             Igen kellemetlen volna, ha most elvennék a telket. Arra én már nem vagyok alkalmas, hogy saját magam lakjak ott, és én műveljem. Az én testi erőm már nem alkalmas arra.

              Kérem tehát a székkapitány úr szíves utasítását, hogy mit tegyek? El kell-e foglalnom minden körülmények között a telket? A fiam vezetheti-e azt, vagy le kell mondanom róla? Esetleg mondjak le az ő javára róla, mely esetben megkaphatja-e azt?

 

    Kecel, 1942. június hó 1.                                                                  Alázatos tisztelettel:

                                                                                                           vitéz Farkasfalvi András

 

          Nagyapánk, Filus András, Szerbia és Doberdo után, ahol minden lehetséges érmet begyűjtött, ami a vitézséghez kell, most éppen az orosz fronton posztol. Milliók vére folyik valamiért. Miért is? Mert „a gyűlölet a Föld miden népére kiterjedt.” Biztosan ezért.

                                                                                                     

                                                                          +

                                                   

           Az őrszem, az őrző a legfontosabb ember. A föld fölött vigyáz a tájra, a fákra, a lombok között beszűrődő, lágy őszi fényre, a katonasírokra, amelyekre ráborulnak a hulló levelek. A mozgó ágak között játszó sugarakra. Lendül az őrszem előtt az árnyék és a fény. Tükör lesz minden harmatos levél. Tükörjáték, levéljáték, meddig fény és mikor árnyék. De bajt hoz arra, kinek őrszemként a szemébe lángol. Öt orosz katona veszi körbe, mint jámbor vadat a jólelkű vadászok:

   - Davaj! Indulás! – mondja a hátának egy szurony, de mondhatta volna azt is:

   - Halj meg! – sokkal fájdalmasabb hangon.

         Egy tisztessége orosz tiszt elvette fegyverét, és nagyapánkat a hadifoglyok közé kísértette 1916. október közepén.

                                                                                                                                                                       

                                                                            +

 

                             Most ANDRÁS ÉS ESZTER megismerkedésének és nehéz háborús éveinek bemutatására vállalkozom.

 

ELTÉVEDTÉL

                        

           A vasárnapi nagymisén csupa sötét ruhás asszony énekel egyetlen, a templomot, a falut, a földet és az eget betöltő, zengő, fiatal hangon. Mint egykoron a szelíd Ábel Istennek tetsző füstje, úgy száll föl-föl, egyenesen Krisztus anyjához, Máriához, az ének. Fölszáll a távoli harctereken szenvedő magyar katonákért, sok tiszta lélekből, a fohász:

 

                                            Gyászba borult egek,

                                             Háborgó tengerek

                                             Csillaga, Mária!

                                             Hozzád fohászkodunk,

                                             Feléd sóhajtozunk,

                                             Szeplőtlen Szűzanya.

 

          Kurcz Adolf, tisztelendő úr ájtatos imára buzdítja híveit a fiakért, a férjekért és a testvérekért. Aztán, mint pásztor a nyáját, maga elé terelve a ministránsokat, komótos lépésekkel kiment a sekrestyébe. Ekkor a kántor úr mély hangja felzúg: „Isten, hazánkért térdelünk elődbe”.  Együtt énekel velük minden egyház minden híve e Kárpát-medencei hazában: a Felvidéken, az Alföldön, a Dunántúlon, a Délvidéken és Erdélyben. Mária országának Isten áldotta tájain.

           Aztán elindul a sötét ruhájú asszonyok végtelen sora. Térdhajtás és keresztvetés után, nyugodtabb lélekkel, de sóhajtozva, a főajtón át a friss levegőre. Csupa leány és asszony! Kék, barna kendők alatt piros arcok, sötétszín ruhájuk alatt fiatal testek.

           Ötven-hatvanéves férfiak keresik egymást az asszonyrengetegben, hogy meg ne szakadjon a háború előtti, régi szokás. A férfiak tanácskozása, ami a déli harangszóig megtárgyalja a falu ügyes-bajos dolgait. A disputát a bíró meg a jegyző vezeti. A jegyző úr szerint éppen ezerötszáz férfi hiányzik a faluból, pedig még a háború vége sehol. Sok derék emberünk van már a hősi halottak között. Akik már megkapták a gyászlevelet, még Istent is okolják. Nagyon, de nagyon hiányoznak az erős munkabíró férfiak.

             Minden nehéz gond egyedül az asszonyok vállát nyomja. Olyan asszonyt is láttak már a Csukás dűlőben, aki maga szántott meg vetett. Fejére állt ez a világ! Ki állítja a talpára? Mert, hogy egy éven belül nem lesz vége ennek a mocskos háborúnak, az olyan biztos, mint a Tízparancsolat. De már az sem biztos, mert benne van: - Ne ölj! Mégis mit tesz az emberiség már harmadik éve? Gyilkolja egymást! Ez csak az ördög műve lehet, vagy Isten büntetése.

            Sóhajtással vannak tele a meglett férfiak is, pedig nekik kéne az asszonynépben a lelket tartani.

            A fekete, a sötétkék és a barna kendős fejek már az ajtóban forogni kezdenek egymás felé: - Igen szépen prédikált az új papunk, pedig még tán negyven éves sincs. Azt mondják, hogy a lánytestvérével együtt laknak. Az édesapjának meg a Kossuth utca másik oldalán vett házat. Úgy látszik, hosszú időre berendezkedik nálunk. Biztos, hogy a testvére? Láttunk mi már karón vajút. Folyik tovább a pletykaság.

             Akit gyerek vár otthon, már úton van hazafelé. Esztert két fiú várja, ezért az Örzse nénivel tart, aki a szomszéd utcában lakik. Egy az útjuk majdnem hazáig. Arról beszélgetnek, milyen módja van a pénzszerzésnek ebben a felfordult világban:

             - Mi, az apjukommal gyakran eljártunk lovas kocsival a szomszéd városok piacára. Most nagyobb fába vágjuk a fejszét! Híre van, hogy Pesten nincs elég ennivaló. Itt ez a vasút,  elvisz odáig. Aztán itt az uram kocsija, ami kivisz az állomásig. Két kéz, két erős kosár, tele baromfival. Tyúkkal, libával, kacsával, ami éppen van a háznál.  Három kilométerre sincs az állomás. Cirádés kocsival, ha esik, ha fúj, félóra alatt kinn vagyunk. Kiskőrösön átszállunk a gyorsabbra. Pontban hat órakor indul, és Pestig úgy szalad a vonat, mint a hajderménkű. Nyolc órára fölérünk.  A legjobb időre, mert a városi nép, még ha korog is a hasa, nem szeret korán kelni.

-          Ha éhesek, etessük őket! – lelkesedett a fiatalasszony. – Magával mennék én is, Örzse néni, ha kocsival kivisznek az állomásig. Két füles kosárban elbírok én nyolc hízott kacsát is! 

           Az öregasszony, az ötvenéves már annak számít, biztatta a fiatalasszonyt:

     - Jártam én már Pesten, ismerem a leghíresebb piacot a leggazdagabb környéken. Az igaz, hogy az ott lakó nép igen finnyás, de majd mi jól tartjuk őket. Beszéld meg a szigorú anyósoddal! Reggel legkésőbb fél hatkor indulunk. Öt óra után nem sokkal nálunk legyél, mert az apjukom meg a gőzös nem vár! Isten áldjon, lányom!

-          Köszönöm, Örzse néném, hogy rám gondolt. Az Isten áldja addig is!

      Azután olyan mozdulatokkal, mintha a rózsafüzérrel megáldanák egymást, elválnak az utcasarkon.

           A fiatalasszony még csak huszonkét éves, de már két fiúgyerek gondja van a vállán. Az ura Boszniában letöltötte a kötelező katonaidőt, de 14-ben megint behívták. Azóta csak egyszer volt szabadságon. Akkor rakta a vállára az újabb terhet, Andrist, a kisebbik fiát. Igaz, hogy ezt jobban szereti, mint az elsőt, a Józsit. Andris hasonlít rá leginkább. Igen életre való, ez a büdös kölyök!

          „Öt óra után nem sokkal nálunk legyél, mert az apjukom meg a gőzös nem vár!” – állandóan ez a mondat fészkel a fejében. Még az alatt is, amíg a hátsó szobában az otthoni ruhájába átöltözik. Csak azután megy előre az anyósához meg a gyerekekhez. Az „édesanyámhoz”, mert Eszter csak így szólítja.  Meg is érdemli a tiszteletet. Az asszony most ötvenöt éves, és szellemileg olyan friss, mint egy okos húszéves.

          Egy födél alatt élnek az anyósával, de a fiataloknak a hátsó, nagyobbik szoba jutott. Egyetlen udvarra néző nagy ablakkal, meg egy üvegajtós, fényes nappal is homályos konyhával. Rozália mama, mert az ismerősei csak így szólítják, ragaszkodott az első szobához.  Annak a két kis ablaka, déltől lenyugvásig, elég fényt ad az olvasáshoz. Éppen egy kis füves térre néznek, és amelyeken át szélesen - hosszan be lehetett látni a környéket.

          Eszter vasárnaponként, de magának se vallaná be, nemcsak azért jár a templomba, mert buzgó katolikus, de ilyenkor „szabadságra megy” a kicsik nyüzsgésétől fáradtan, meg az anyósa fürkésző tekintete elől. Ilyenkor a kicsiket a nagymama gondjaira bízza. Most is előbb hátra oson és átöltözik.

          Most már tiszta, de hétköznapi ruhában megy át az első szobába.     Tudja, hogy örömet visz, de sírás lesz a jutalma. Az idősebbik fiú, Józsi már négyéves, és egészen az apja fia. A kisebbik, a kétéves, az ágy lábához van kötve, mert az anyósa szerint olyan, mint az égedelem.

           Amikor az anyjukat meglátják, Józsi abban a pillanatban kiált valami nagyot és érthetetlent. Azután biztos, ami biztos, mindkét kezével belekapaszkodik az anyja szoknyájába. A kisebbik az ágy szélét fogja, és sírva kínálgat anyjának egy csutkát, amivel sokat bíbelődhetett unalmában.

           Az anyja lebontja a lábáról a madzagot, leereszkedik egy hátas székre, és a kicsit az ölébe ülteti. Zsebkendőjével letörli a könnyeket, megtörli a mindig maszatos orrocskát, és közben vigasztalóan kérdezi: - Már megint eltörött a mécses?

          Evett valamit ez a gyerek, édesanyám? – fordul az anyósához, aki az ablaknál ül, és szokása szerint, most is olvas, vagy csak úgy játszik, mintha olvasna. Az okuláré fölött szúrós szemmel Eszterre néz, aztán epésen azt kérdezi:

         - Máma mit tanultál a templomban?

          Nem azért mondja, mintha választ várna rá, csak azt akarja éreztetni a menyével, hogy nem kedvére való a templomjárás.

           Nem szereti a papokat, mert faluszerte rossz hírét költik. Nem a szószékről, csak disznótorokon, névnapokon, meg ahova vendégségbe hívják őket. Sokaknak elmondják róla, hogy bűbájos és ördögi praktikái vannak. Akik jobban ismerik, csak annyi mondanak:

” füvesasszony.”

          Ami csak azt jelenti, hogy ismeri a füvek- virágok gyógyító titkát. Azt mondja a családjának is: „Az Úristen olyan világot teremtett, ahol minden emberi nyavalyának, betegségnek elrejtette a gyógyszerét. Fűben, fában, virágban. Ez nincs mind egy országban, de az egész föld valamelyik növényében megtaláljuk. Az ilyennel gyógyítókat mindenütt tisztelettel veszik körül, mert ismerik hatalmas titok néhány csodáját.

             Az ablakon kinézek erre a kis terecskére, már elcsodálkozom. A fűszálak között kinő a kamilla aprócska sárga virága, ezerszám. Mintha az Úristen maga mondaná, nézd, milyen szép, és nézd meg, milyen hasznos! Orvosi székfűnek is mondják, Szent Iván–pipitérnek, szüzek anyjának. Szép nevei vannak. Meg is érdemli! Gyógyítja a hasfájást, a görcsöt, a havi vérzés zavarát. Lázat és gyulladást gátol, megnyugtat. Sorolhatnám tovább. Hogyha kamilla-lével lemosod a hajad, illatos lesz és csillogó. Nyugodtan elmehetnél a szagos misére, mert te illatos lennél, nem pacsuli szagú.

          Hány embert állítottam már talpra! Csak a Jóisten a megmondhatója! Nemcsak testet, de lelket is többet meggyógyítottam már, mint a tisztelendő úr. Ha nem kellene az embereknek a tudományom, amit az édesanyámtól örököltem, ő meg a nagyanyjától, akkor miért áll meg a ház előtt, sötétedés után egy-egy tanyasi kocsis gazda. Aki igen sürget, mert utolsó órás a felesége.

          Tudja, hogy jó kezekre bízza az asszonyt is, a gyereket is. Ki tudja azt megmondani, hogy az Ördögtől vagy az Istentől van-e a tudásom? Ha segít az embereken, akkor nem lehet a Gonosztól! Bűn az, ha sok titkát ismerem az Istennek?” – teszi föl magában a kérdést, ki tudja hányadszor. Eszter ismeri már az „édesanyámat”, hogy tudja, mit gondol a világról.

           Egyik gyerekével sem kellett orvoshoz menni. Itt van a házban az orvos és az orvosság. Az anyósa mindig meggyógyította őket, s milyen szeretettel.

        Azután Eszterhez fordul:

            - Mi jót főztetek ki ebéd előtt az Örzsével? Igen hosszan búcsúzkodtatok.

             - Arról volt szó, édesanyám, hogy holnap reggel Örzse néni a pesti piacra megy föl a tömött libáival, mert jó ára van a baromfinak. És engem szívesen bevenne társának. Az Örzse néni mondta is, hogy előbb kérdezzem meg az édesanyámat: - Mit szól a dologhoz? Egy kis pénzmagot szerezhetnénk! – fejezi be röviden, s közben az Andrist leengedi az öléből, és úgy, meghajolva, néz föl az édesanyámra.

                          - Azt a pénzmagot volna hova elvetni, lányom! A petróleumos üveg alján még lötyög valami zavaros lé. Egy zsák lisztet is kéne venni a télre, mert ahova engem segítségül hívnak, ott mindig csak disznóságot adnak. Azért vagyunk bővében sonkának meg a szalonnának. Kenyér mellé valót kapok, de nem ehetünk sonkát szalonnával, mert igen csodálkozna a gyomrunk, és nem győznénk kamillás teát inni.

           Még nincs fölszántva a kert a jövő évi krumplinak, kukoricának. Fogadnunk kell egy embert, aki a Bogárzó széléig be is veti! Pénz nélkül megáll az életünk, meg nagyon sötétek lesznek a hosszú téli esték.

           Magam is azon gondolkodtam, hogy mi van a háznál eladnivaló. Csak a tömött kacsák. De a keceli piacon mindenki aprójószágot árul, és nincsen ára. Ha az András fiam itthon volna, bizony, nem küldenélek én Pestre!

         - Elmehetsz, lányom. Próbálj szerencsét! – mondja ki végül a szentenciát.

          Azután aggodalmas arccal hozzáteszi:

         - De vigyázz, mert a múlt éjszaka bundás telehold volt, s a holdnak olyan hatalmas udvara támadt, amekkorát ritkán láttam életemben. Amióta az édesanyám az eszemet erre is kinyitotta, figyelek az égi jelekre. A Hold az asszonyi állat sorsának az irányítója, rosszra is, jóra is – így mondta valamikor az édesanyám.

         – Elmehetsz, lányom, de igen vigyázz magadra! Én meg majd vigyázok ezekre a legényekre!

         - Akkor még délután jóllakatom az állatokat, aztán a legszebb nyolc kacsát elrekesztem, hogy hajnalban ne kelljen hajkurásznom őket – sorolja az anyósa előtt Eszter a tennivalókat. Hátha talál bennük kivetni valót, vagy van okos tanácsa a holnapi útra.

         - A két garabolyba belefér nyolc állat. Csak jól kötözd össze a lábukat! – így szólt a tanács.

          Eszter nem gondolta, hogy az anyósa ilyen gyorsan beadja a derekát. Megebédelnek szép békeséggel, bablevest túrós csuszával. Igen ízlett a legényembereknek, mert mindjárt lett hancúrozás meg nevetés. Az egész vasárnap délutánt együtt tölti a gyerekeivel. Leül melléjük, és együtt nógatják egyszer hajszra, másszor csára a barna ökröket. Aztán tornyot építenek a csutkából, hogy jót nevessenek együtt, amikor az égig érő torony összeroskad. Az asztal fölött a falra akasztva, így tanít a Házi Áldás:

                                                               Hol hit, ott Szeretet.

                                                               Hol Szeretet, ott Béke.

                                                               Hol Béke, ott Áldás.

                                                               Hol Áldás, ott Isten.

                                                               Hol Isten, ott Szükség

                                                                          Nincsen.

 

                                                                        2.

 

                  A látszat ellenére, egész délután izgatott volt. Nem járt még Budapesten, de sokat olvasott még a tanyasi iskolában is róla. Ott van a széles, kék Duna. A földalatti vasút, amit még elképzelni is nehéz. Az állatkert, tele a világ mindenféle állatával, mintha a Noé bárkája lenne. Sok-sok emeletes házzal, milliónyi különböző emberrel, mintha az új Noé bárkája lenne az egész Budapest.

               Holnap meglátom közelről is! Csak a Jóisten megsegítsen, meg az Örzse néni vezessen! – gondolja százszor is.

              A gyerekeket, nagy sírások közben az anyósánál hagyja, de megígéri, hogy holnap este mind a ketten kapnak majd ajándékot:

              Csak ne legyen rátok panasz, mert akkor nem lesz ajándék! Nehogy megharagítsátok a nagymamát!

             Azután siet a választott kacsákat elrekeszteni. Még a csuhét is odakészíti, amivel a lábakat majd hajnalban összekötözi. A két nagy kosár aljára szalmát szór, hogy kényelmesen utazzanak az állatok.

             Újra végiggondol mindent, aztán bemegy a hűvös szobájába, hogy magát is fölkészítse az útra. Begyújt a sparheltben, és egy nagy fazék vizet melegít. A teknőben tetőtől talpig megmosakszik. Még lány korában megszokta, hogy hosszú alsóingben aludjon. Mindjárt magára is veszi.

            A reggeli öltözködéshez előkészít egy pendelyt, egy alsószoknyát, meg egy kofának való felsőszoknyát, a kékfestőset. Kell még egy hosszúaljú blúz meg a barna berliner kendő, ami megvédi a hajnali hidegtől!

            A haját majd hajnalban koszorúba fonja, és rá a barna fejkendőt köti. Pesten is lássa, akinek van szeme, fiatalasszony még!

             Korán lefekszik, de a lámpa fényét csak annyira csavarja le, hogy ébredéskor mindig megláthassa a mutatók állását. Előre tudja: nyugtalan éjszakája lesz. De hát, Istenem, nagy út előtt áll, és életében először! Pedig pihenni kell, mert nehéz nap is lesz, tele idegességgel, izgalommal.  Háromszor is fölébred, és mindjárt a mutatókat figyeli. Negyedötkor el is kezd öltözködni. Egy csöppnyi fény sincs még az ég alján.

            Nem kell sietnie, mert a Józsi bácsi kocsija öt után indul az állomáshoz. Pénzt tesz a köténye zsebébe. Úgy is az Örzse nénire bízza. Jobb helyen lesz majd annál. Elfújja a lámpát, a kulcsot kétszer is megfordítja a zárban, és a diófa tövéhez hullott sárga levél alá rejti.

            A kacsa ólnál ott van a két kosár, bennük a csuhé a kötéshez. Nem szabad nagyon megszorítani, megnyomorítani vele az állatot!

             Egyenként rakosgatja kosárba őket, de utána háromszor is kitapogatja a sötétben a nyolc fejet. Azután megemeli a két kosarat, karjára fűzi, és könnyűnek érzi azokat. Lesz ez még nehezebb is! – mondja magának, de hangosan.

            Józsi bácsi még csak a befogással bajlódik. Eszter úgy érzi, hogy éppen időben érkezett. Hangosan köszön az udvaron, hogy mindenki meghallja: - Dicsértessék a Jézus Krisztus!

           Úgy látszik, mégsem hallotta meg mindenki, mert csak Örzse néni hangját hallja a konyhából:

-          - Dicsértessék, bizony! De ettél-e valamit reggelire, kofatársam? Gyere be, majd eszel néhány falatot hamarjában.

 Talán tíz falat sonka kenyérrel, amit lenyel, meg iszik rá egy nagy pohár tejet.

       - Reggelire egy nagy pohár tej, egész napra tiszta lesz a fej! – gyártja szokásos rigmusait Józsi bácsi, aki már a kocsin ül.

        - Ide a jó nehéz kosarakat, melléjük a köteg szalmára a széles asszonyságokat! No, Holló, Fecske, indulás!- harsogja tovább az öreg. Józsi bácsi nem szeretett gyorsan hajtani:

         - Az asszonyokkal meg a lovakkal jól kell bánni. Mind a kettő kényes jószág! Nem rendes gazda az, aki sűrűn használja a korbácsot. Azt azért ne kívánjátok ám, hogy körülcsókoljalak benneteket az állomáson, mert én egy kupicával már ittam reggelire. Én már csak ilyen vagyok! Tejet prédikálok, és pálinkát iszok.

-           - Maga, vén szosze, most csak az útra figyeljen! – hallgattatta el a felesége.

Már teljesen kivilágosodott. A napocska is ott leselkedik az ég alján. Akkor emeli fel majd a fejét, amikor nem veszik észre, hogy milyen kevés meleget hoz.

            Félóra alatt megtették az utat. Amíg Örzse néni jegyet váltott, Eszter a kosarakra vigyázott. Talán öt percet sem vártak, már beszuszogott a kalocsai mozdony. Kényelmesen elhelyezkedtek a kupéban, és a masina húzni kezdte a három kocsit.

          Eszternek tegnap dél óta most először jutott eszébe András: - Mit szólna hozzá az ura, ha megtudná, hogy fölcsapott kofának? – teszi föl a kérdést, és tudja rá a nyugodt hangú választ: - Te adj magadra! Ne cigánykodjál a vásárokon!  Csak a gyerekekkel törődj, az a te dolgod!

            Ha itthon, mellettünk, sokkal kevesebb lenne a gondunk. Nem kéne, két gyerek mellett, még a pénz után is szaladni.  Napszámost fogadni! Petróleumot venni, hogy télen ne vakoskodjunk! Előteremtené a föld alól is a rávalót, amilyen szorgalmas. De hát magukra maradtunk, gyámoltalanok lettünk nélküle.

              Isten verje meg ezt a háborút, meg azokat, akik kitervelték! Legutóbb éppen Pestről küldött egy képeslapot. Egyik oldalán a Dunával meg a Gellért- heggyel, a másik oldalon meg csak néhány szó: Mindenkinek jó egészséget kívánok. Megyünk az orosz frontra.

             Éppen három hónapja, amikor augusztus elején, a postás viccelődve odaadta képeslapot:

             Pesten én is vállalnék szolgálatot, mint az András. Úgy hallottam, hogy ott is sok a magányos menyecske.

             Közben már Kiskőrösre érnek:

Budapest felé! Átszállás! - szól egy dörgő borízű hang. A hosszú vonat egyik hátsó kocsijában kényelmesen elhelyezkednek. Az ülés alá teszik a kosarakat. Örzse néni akkor azt mondja neki:

            - Látom rajtad, hogy nem pihented ki magad az éjszaka. No, most aztán pótolhatod az alvást! Két órán keresztül zakatol velünk a vonat, közben el is altat. Pihenj! Majd én ügyelek mindenre!

          Eszter meg is fogadja a tanácsot. Fejét az ablak melletti ülés puha sarkába fekteti, és lassan álomba merül. Álmában fölébred benne a megismerkedésük története.

 

                                                                  3.

            Öt évvel ezelőtt, 1911-ben, két, sok mindenben különböző ember kötött életre szövetséget Isten meg a násznép előtt. A menyasszony felsőtanyai lány volt, de az édesapja, akinek nagyon tetszett a lánya elevensége, szándékosan mindig FIÁNAK szólította: - Most te, gyere ide, Eszter FIAM!

           Nem volt olyan környékbeli fa, aminek a csúcsára föl ne mászott volna. A háztető gerincén, csak az Isten tudja, hányszor, mezítláb végigballagott, mint egy nappali holdkóros.    A hegymagas szalmakazal tetejéről majdnem a vonyogóba szánkázott. Az ördög vagy az Isten mentette meg attól, hogy nem nyársalta fel magát. A tűzön se égett volna meg!

          Tizenhat éves korában kommendálták neki ezt a komoly falusi legényt, aki hét évvel volt idősebb Eszternél. Már letöltötte a katonaidőt, és hozzájuk illő családból való.

        - Nyugodt életed lesz mellette, mert békés természetű. Az édesanyja mellett nőtt fel, mert az édesapja korán meghalt. Ami a legfontosabb, hogy nem iszákos, meg azt a büdös bagót se kedveli! – ajánlotta az anyja igen megnyomva minden szót, hogy az ura is értsen belőle, mert az, bizony szerette mind a kettőt.

        - Majd meglátom, hogy lesz, ha láttam!- csapott rá gyors szavakkal a lány, a maga hebrencs módján.

             Így azután a következő vasárnap délutánra meg is hívták lánynézőbe. András a vasárnapi ebéd után gyalog vágott neki a hosszú útnak.

           Elment ő már sokszor a Bobekék tanyája mellett suttyó gyerek korában, de amióta leszerelt, nem járt arra. Csak mostanában és csak gondolatban, amióta erről a kislányról hallott. Minden tetszett, amit mondtak felőle:

          - Legalább egy kis életet hoz a házba! Édesanyámmal kettesben nem sokat nevetünk. Nevettem én egyszer is eddigi életemben? Bizony, nem sok okom volt rá! – jöttek egymás után lelkébe a gondolatok.

          Amikor kiért a faluból, és már igen közel volt a vasútállomás, levágott a bicskájával egy botnak való vastagocska ágat. A markához igazította a fogását, aztán ballagott tovább.   Még legalább három kilométeres út fekszik előtte. Amikor kiért a határba, ahol senki sem hallhatta, előbb elkezdett fütyülni, majd énekelni. De mindig csak a katonanótákat, amik a szívében laktak. Amiket Boszniában tanult, a vad sziklás hegyek között, ahol annyira árvának érezték magukat:

                                                 A nagy hadikórház hatsoros ablaka,

                                                 A jó édesanya sírva jár alatta.

                                                 Ne sírj, édesanyám, így kell annak lenni,

                                                 Szép magyar hazánkért sokat kell szenvedni.

 

            Amikor ezt valahányszor hangosan elénekelte, annyi keserűség támadt a lelkében, hogy még a hangja is elcsuklott, könny is szökött a szemébe. Ilyenkor azután füttyszóval folytatta.

          Közben eszébe jutott, amit a Bobek Jani bácsiról hallott. Még egy évtizede az volt a szokása, hogy vasárnap délután magára zárta a kamraajtót. Magányosan, sokszor órákon át, táncolt. Hordók között, gyertyafény mellett. Andrásnak ez is tetszett. Mosolygott egy jóízűt.

           Elénekelt még szívből vagy tíz katonanótát a tanyasi világnak, azután, úgy botosan és gyalogosan, ki is ért a tanyára. A kutyákat megkötötték, ez annyit jelentett, hogy várják a vendéget.

           Illendően beköszönt. Mind a hárman várták, csaknem ünnepi öltözékben. Bobek Jani bácsi, a gazda, a sűrű barna bajuszával. Rozika néni sötét ruhában, és Eszter, örökké vizsgálódó cinkeszemekkel, meg világos és virágos ruhában. Szépen kiöltözve.

- Ülj le, fiam! Ilyen hosszú gyaloglás után köll a pihenés! – Jani bácsi aztán nemcsak hellyel kínálta meg a vendéget, hanem borral is.

 – Hallottam, hogy te nem vagy szakértője ennek a vörös kadarkának, de a gazdát nem illik megsérteni. Igyál te is velem, egy pohárral! Már csak az illendőség meg a barátság kedvéért is. No, meg a lányok egészségére!

Rozika nénit beszámította a lányok közé.

          András azután ivott egy pohárral, még azt se mondhatni, hogy nem esett jól, mert a hosszú úton bizony megszomjazott. De neki eddig minden bort egy tőkéről szüreteltek. Mind savanyú volt! Igen nagy rokonságban volt ez nála az ecettel.

           De ezt a vörösbort, ha már olyan jól esett, szívből megdicsérte:

            - Szép tiszta és erős bor. Öt-hat pohár már a földhöz vágna, meg hát nem is azért jöttem, hogy vele birkózzak. Azt mondták nekem a jóakaróim, hogy van maguknak, Jani bácsi meg Rozika néni, egy tűzrőlpattant lányuk. Eljöttem, hogy személyesen is megismerjem.

            Jani bácsi rögtön átvette a szót, de érezni lehetet rajta, hogy nem az első pohár után beszél:

-          Nézzed meg a formáját! De ne higgy a szemednek egészen, mert fiúnak készült már az anyja hasában is! Ott is úgy viselkedett, mint a fiunk. Úgy forgott meg rúgkapált benn, mint a fiam, a Mihály. Talán még többet is! Úgy járt végig a kúpcserépen, a ház tetején, a legmagasabb szalmakazal meg nyárfa tetején, mint a macska, ha kutya kergeti. Pedig csak a bátorság vagy a vére hajtja. A mi Esztink már csak ilyen. Van még ugyan egy kisebb lányunk is, a Julianna, Juliska, de az még alig mer az anyja háta mögül kinézni.

- Mondanám, hogy inkább azt vedd el, mert szelíd, mint a galamb. Csak hát pelyhes még, tízéves lesz nemsokára.

         Azt mondta egy öregasszony itt a szomszéd tanyán, hogy amikor Eszter még az anyja hasában volt, a feleségem nagyon megbámulhatott egy macskát. Mert azok mászkálnak a háztetőre. Ha ez így igaz - mondtam az öregszülének-, akkor nagy kár, hogy nem a fecskéket bámulta meg jobban az istálló eresze alatt, most szállni is tudna ez a lány.

         - Az iskolában meghúzta magát! Tudja, hogy mikor kell jól viselkedni. Megvan a magához való esze. Ezt a tanulásban már bebizonyította.

           - No, de hála Istennek, férfiakat is teremtett az Úr, és éppen elsőnek. Most te beszélj magadról fiam! De csak akkor engedlek megszólalni, ha előbb megiszunk még egy közös pohárral, az édesanyád egészségére, akit a tanyai világunkban igen becsülnek – emelte poharát Jani bácsi

           És koccintottak. András forgatta kezében az üres poharat, és hozzáfogott:

           - Igen kevés a mondandóm. Apám, Isten nyúgasztalja, rám hagyta a „zsandár” nevet, egy kis szántót, vagy inkább egy nagy kertet, egészen a Bogárzóig a ház mögött, meg három kisebb szőlőt a falu szélén. Magányosan éldegélünk anyámmal abban a kétszobás hosszú házban. Minden évben tele van a kamránk. Édesanyám magára maradt, amikor engem berukkoltattak, és Boszniában szolgáltam. Eladta az egyetlen lovunkat, hogy legyen pénz is a háznál, amíg én a bakancsot koptatom. Magukhoz is csak ezen a kipróbált két jó csikón jöttem – ütött elismerően a lábaira.

           Eszter közben mákos kalácsot tett az asztalra. - Mindet megehetik, maradt még a konyhában – mondta fürge szavakkal. Azután újra az anyja mellé ült és figyelt.

           Apja egészen megkomolyodott, amikor újra megszólalt:

            - Tudod, fiam, én is túl vagyok már az ötvenen. Hatvan felé, hazafelé, ahogy mondani szokták. A fiamnak odaadtam a földek javát. Van két szép lova, kocsija, de beköltözött az asszonyhoz a faluba. Ha felénk jár, akkor a földjére jár. A lánnyal csak a tisztességes stafírungot adjuk. No, ha meg összekerültök, veszünk az új párnak a kocsi elé lovat is. Erre futja, fiam. Meg, ahogy az élet hozza, segítünk benneteket. Ha mink szorulunk rátok, akkor majd visszaadjátok. Ezt hányd-vesd meg magadban meg az édesanyáddal, akit külön is tiszteltetek.

            Igencsak lejárt a szokásos egyórás látogatás. Ettek is, ittak is egy keveset. A búcsúzkodás nagyon egyszerű volt:

             - Köszönöm a vendéglátást! Isten áldja meg az egész családot!

             - Isten áldjon az édesanyáddal együtt, fiam! A botot mindig hozd magaddal, ha erre jársz, mert kóbor kutyák is vannak a határban.

        Illendő ideig néztek a vendég után, azután bementek a szobába.

            Eszter talán sosem volt olyan komoly, amikor azt kérdezte:

           - Igaz, hogy nem boros és nem szívja azt a büdös bagót?

           - Így igaz, lányom. Józan, rendes urad lesz, ha Andrást választod- felelte rá az anyja.

          - Tizenhét éves leszek két hónap múlva. Ha öt vasárnap délután eljön hozzám látogatóba, akkor elmegyek hozzá feleségül. Már a kívánságomból is megtudhatja, hogy milyen vagyok. Az édesanyjáról meg azt mondják, hogy ért a gyógyításhoz, „füvesasszony”. Majd én is megtanulom a tudományát.

        András a következő őt vasárnap délután két órára mindig kiért. Türelmesen elmesélte a kislánynak a gyerekkorát, a korai árvaságot, a katonaidőket, még azt is, hogyan jutott a lány nyomára. Örül, hogy meg is találta. Bár ebben segítségemre volt a bot is. Minden szava őszinte volt, amikor az életről szólt. A házasság halálig tartó hatalmáról, amit a gyerekek jelentenek. A házasság nem kölcsönkenyér- mondotta gyakran András. A házasság nem kölcsönkenyér! - de ezt már kiáltotta Eszter álmában.

 

                                                                  4.

 

         Ébresztő, Esztikém! Ez már a Keleti pályaudvar! Kinn, kong, sistereg, pöfög és zajongott a hatalmas pályaudvar.

         Siessünk, lányom! Késett a vonatunk. Késve érünk a piacra is, és addig elfoglalják a legjobb helyeket a standon. Csak gyere mindig a nyomomban!

        Eszter a karjaira fűzi a két kosarat. Nem sokáig kellett gyalogolni, de igen kellett vigyázni a forgalomra. Lovas kocsiktól nem ijedt meg, de a gépektől nagyon. Mindenki lót-fut a szélrózsa minden irányában. Furcsa is, ijesztő is ez a rohangálás, tülekedés, ez az egész nagy rendetlenség.

        Átvágtak egy széles, köves úton, és már ott is van a piactér. Hosszú faasztalok állnak sorban. Jobbra a kofák hosszú sora, balra a nézelődő, kíváncsiskodó, jobbra-balra ténfergő asszonytömeg. Minden korú és ruhájú, hol csendes, hol nagyhangú nősereglet.

         Ott sétáltak közöttük kis kalapban és bevásárló kosárral a kezükben kis nagyságák. Mögöttük, mellettük pénzes retikülökkel, nagy karimájú kalapban a nagy nagyságák. A kicsi kalapúak cipelnek, a nagy kalapúak fizetek.

         Egy idős, bajuszos ellenőrnek, aki egyetlen férfi volt a seregletben. Örzse néni helyette is kifizette már a helypénzt.

         Pesten is úgy van, mint minálunk. Az épkézláb férfiakat innen is kivitték a frontra - gondolja Eszter, aki rendíthetetlenül áll a nyolc kacsája mögött.

         Egymás mellett foglalnak helyet a portékájukkal, és várják a jó szerencsét. Megtudakolják az árakat, azután figyelik a nagyságák mozgását. Örzse néni gyorsan túladott a kövér libáin. Nincs jobb étel a libamájnál! Ez így van, még Pesten is!

Örzse néni nem ácsorgott fölöslegesen mellette:

          Ha te is eladtad, de legalább öt forintot kérj darabjáért, itt várj meg engem! Addig elmegyek a közeli templomba, hogy hálát adjak a Jóistennek a szerencsés vásárért. Imádkozok a te Andrásodért is. Itt várj meg engem! – azzal elveszett a sokaságban.

           Eszter csalódott, hogy magára hagyták. Sírni támad kedve, de csak egy könnycseppet töröl ki a szeméből. Ha gyorsan végzek, én is megkeresem azt a templomot. Ha az otthoni is nagy, mekkora lehet egy budapesti?- gondolja, és közben figyelmesen nézi a vásárlókat.      Akad közöttük olyan is, aki kicsi kalapot hord, mégis retikül van a kezében.

           Ezek közül az egyik többször is elsétált már a kacsái előtt, de úgy látszik, igen finnyás a gusztusa. Végül csak nála köt ki:

-          Fiatalasszony, én megvenném minden kacsáját, de egyedül nem bírom hazavinni. Furcsállotta, hogy a vevő nem kérdezte az árát. Az idős nő már vitte is az egyik kosarat, és odaszólt a fiatalasszonynak:

- Fogja kedveském, a másikat és hozza utánam! Nem megyünk messzire, csak ide a szomszéd utcába a nagyságos úrhoz. Onnan biztosan visszatalál.

       - Egy nagyságos úr már csak megadja az árát! – gondolja Eszter, és bizalommal követi az édes szavú asszonyt. Nem mennek többet kétszáz méternél. Egy emeletes házban egyre feljebb jutnak, egészen a második emeleti konyháig.

           Szedjük ki a szerencsétleneket és itassuk meg őket! – ajánlotta a jószívű asszonyság. A szegény állatok tényleg úgy lihegtek, mintha ők is gyalog jöttek volna föl az emeletre.

           A nagyságos úr most betegeket fogad – súgta oda Eszternek. Addig üljön le, kedveském, itt a szomszéd kis szobában! Majd a nagyságos úr jön és kifizeti magát. Ne féljen, jól jár!

           Közben nézegette a fiatalasszony lányos arcát, zöldeskék szemeit, és az egész termetét. Eszter ijedtében a szék alá húzta a lábait.

             - Nem éhes, kedveském? Biztosan korán kelt ma, nemigen ért rá reggelizni. Üljön oda az asztalhoz, megetetem magát.

              Kenyérszeleteket tett elébe egy kis kosárban. Tányéron meg mézet, vajat és hússzeleteket.

             - Csak bátran egyen, kedveském! Hogy is hívják? Eszternek? Nagyon szép név!

 A fiatalasszony tényleg megéhezett. Eszi is sorban a vékony kenyérszeleteket, megkenve előbb vajjal aztán mézzel. A következőhöz már a húsból is kér. Amíg Eszter jóízűen eszik, az idős nő innivalót is hoz. Furcsa szögletes üvegekben különböző színűt:

             Mi, pesti nők, nem iszunk pálinkát meg bort, hanem finom likőrt. Több fajta is van az üvegekben. Igyunk mi is az egészségünkre! Kóstolja meg mindegyik fajtát! Mindjárt vidámabb lesz tőle a világ!

             Mind a ketten ittak, aztán újra töltött a másik fajtából is a talpas, finom mintájú poharakba.

-          Most mondja meg, kedveském, melyik volt a jobb ízű! Egyforma jó? Akkor kóstoljuk meg ezt a zöldet is, hátha különb az első kettőnél.

         Abból is isznak. Finom volt, mint a többi, édes és kellemes ízű. A harmadik pohárral már részegítő is. Ilyent még nem ittak a keceli asszonyok! – gondolja mosolyogva és kábultan.

         De az asszonyság olvas a szemből is. Tölt még egy pohárral, és Eszter azt is megissza.

        - Kedveském, ha nem kér többet, fáradjon át a szomszéd szobába! A nagyságos doktor úr már várja.

          Eszter föláll és elindul a kitárt ajtó felé, egy kicsit bizonytalan járással. Egy fekete hajú és szakállú férfi fogadja. Megfogja a kezét, és maga mellé ülteti a kerevetre. Hány éves lehet ez a férfi? – kérdezi magától Eszter.

          Vesse le a kendőjét, Eszter! Mert ugye így hívják? Tudja, hogy a neve csillagot jelent? A csillagok mind szépek. Maga fiatal is, szép is. Itt minden felesleges ruhadarabot le szoktak vetni a nők. Az orvos előtt nem lehet titok. Maga nálam kedves vendég, Eszter. Igyunk mi is egy-egy pohárral! Egészségünkre! – mondja mély hangon a férfi.

           Néhány perc múlva hatalmas tenyerébe zárta az asszonyka fejét, és maga felé fordította a fiatalasszony testét. Simogatni kezdte vékony, finom kezeit. És ez olyan jól esett neki! A derekát férfikéz ölelte, és a pruszlikjából egy másik kibontotta a mellét. És a melleire férfikéz tapad.

        Azután egy női kéz levetkőzteti. Fehér nagy kád meleg vizében két fürge kéz fürdeti. Aztán felállítja.  Meleg, puha törölközővel végigtörli az egész testét. Majd két erős kar felöleli, és egy sötét szobában illatos ágyba fekteti. Először csiklandozást érez, erre fel is nevet. Mintha az egész testét két puha kéz illatos olajjal kenné végig. Közben a száját is megcsókolják puhán majd erősen, hosszan.  Aztán a vállát, a mellét a hasát, a combjait, testének minden porcikáját. Amikor a férfi az ágyékába hatol, az ágy lassan hintázni kezd. Olyan gyönyörűséget érez, amilyet még soha életében. Fölsikolt, talán többször is. Azután hagyják aludni, kábultan és fáradtan.

              Amikor magához tér, felébred, és az ágy szélére ül. Tudja, hogy bűnös csoda történt vele. Életében először!

                Aztán bejön az asszonyság, és most langyos vízzel mossa le. Majd a magasból hűvös zápor veri az egész testét. Ettől teljesen kijózanodik. Figyelmesen felöltözik. Újra a vidéki fiatalasszony lesz, és biztos lépésekkel megy ki a nagyságos úr fogadószobájába. A doktor úr ott ül egy fehér székben, és cigarettájának kellemes illata betölti az egész szobát. A férfi feláll. Udvariasan megcsókolja a fiatalasszony kezét és megkérdezi:

         - Mondja, Eszter, mivel tartozom én magának?

            Negyven koronával, nagyságos Úr – mondja lehajtott fejjel.

              Most százat kap, ha megígéri, hogy a jövő héten is meglátogat engem – és bizalmasan az asszony vállára teszi a kezét.

          Jöjjön el hozzám a jövő héten is! – mondja halkan, szinte suttogva.

          Azután kézfogással búcsúznak. Eszter markában ott van a száz korona.

           Az asszonyság lekíséri a lépcsőn, egészen a földszinti bejárati ajtóig. Közben állandóan beszél:

            - Minden héten jöhet, kedveském. Csak sonkát, szalonnát, kolbászt ne hozzon, mert a disznóhúst nem bírja a nagyságos úr gyomra. Baromfit mindig hozhat, meg akár száz tojást is egyszerre.

              Jól van - mondja és bólintja a fiatalasszony.

             Közben óvatosan lépeget le kosaraival a lépcsőn. A ház előtt megáll, figyelmesen körülnéz, hogy legközelebb is idetaláljon. A kapun megpillantja a táblát: Dr. Dús László, nőgyógyász.

            Közel van a piactér, de szinte teljesen üres. Örzse néni egyedül ücsörög az asztalsornál. Nagyon türelmetlenül várja:

         - Hol voltál, te szerencsétlen, ilyen sokáig. Talán még elérjük a vonatunkat!

         Szúrós szemmel néz a fiatalasszonyra. Mondani kell valami magyarázatot:

        - Eltévedtem, Örzse néném.

       Eszter arca megpirosodik. Az idős asszony rápillant, és csak annyit mond:

         - Bizony, eltévedtél, kislányom.

                                                                                               1911-1916

                                                                  +

                                               EGYRE TÁVOLABB

 

                                               A postás, fekete varjú,

                                                fölkárog az ostorfán.

                                               Figyeld a hangját,

                                                bár szíved tépi,

                                               akkor is hallgasd, ha fáj!

 

                                               Hazafelé masírozó

                                                magas oszlopok sűrű

                                                ritmusára ver a szív.

                                               A dróton sötét holló

                                                 baljós árnya feketül.

 

                                                Kicsi árvám! Feleségem!-

                                                 száll a morze – jel tova.

                                                Nem állhatja útját

                                                 sziklás, erdős hegyhát,

                                                 ha a címzett a Haza.

                                                                                                   1916

             

                        Farkasfalvi András nagyapánk ezeket a leveleket a frontról írta a feleségének:

                        „Szeretett, kedves feleségem! Kívánom a Jóistentől, hogy soraim a legjobb egészségben találjanak benneteket. Én egészséges vagyok. Különös újságot nem írhatok, mint boldog húsvéti ünnepeket kívánok. Isten veletek és velem! Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasút utca 47. 1916. III. 6.”

            „Kedves feleségem! Örömmel tudatom, hogy a hozzám intézett leveled megkaptam. Hála a Jóistennek, elég jó egészségben talált. A soraidból mindent megértettem. Hogy én elkövetnék bármi rosszat, ne feltételezd! Az nem nehezíti meg a sorsodat, ha én búval állok elő, mert nem kapok tőled levelet. Mert mindig így van, abban nem tévedek. Azt hiszem, hogy a fényképet már április 4-én megkapod. Isten veletek! Választ!

Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasút utca 47. 1916. III. 21.

K. u. K. Infanterie Bataillon 3/38, 10. feldkompanie.”

            

          A BRUSZILOV – offenzíva, amely három szakaszban zajlott, 1916 nyarán és őszén, összesen négy hónapig tartott. Bár nem tudta megsemmisíteni az osztrák-magyar erőket. De ejtett 270 ezer hadifoglyot a júniusban indított első, majd a szeptembertől decemberig tartó második és harmadik offenzívában, az oroszok számára is hatalmas veszteségeket okozó, kíméletlen harcokban. Ekkor, 1916. október 15-én került orosz hadifogságba a nagyapám is. Éppen a strázsán posztolt, amikor a sűrű erdőben váratlanul feltűnt egy csoport ellenséges katona. Négy közkatona meg egy tiszt, akinek nem volt puskája, csak egy oldalfegyvere. Az egyik ráemelte a puskáját, hogy lelője, de a tiszt leintette. Elvették tőle a szuronyos puskáját, amellyel, a vállára vetve, őrködött. Aztán maguk közé fogadták, úgy fegyvertelenül, és visszafordultak.

          Egy cukorgyár földjén dolgozott a fogolytársakkal együtt. De elmondása szerint, nem engedett a mocskos ruhájú és piszkos testű asszonyok csábításának: Pedig jóvágású fiatalember volt.

           Az 1917–ben kitört polgárháborúban nem vett részt. Okos ember lévén nem követte közel 100 ezer honfitársa példáját, akik a gyors hazatérés reményében, és a bolsevikok ígéreteire, a vörösökhöz pártoltak. / A monarchia cseh katonái mindegy szálig a fehérek oldalára álltak. Ezt csak a jövendő jobb megértése miatt szőttem bele. / A 100 ezer és a kilencmillió magyar meg is fogja kapni a jutalmát! Sztálin elvtárstól, személyesen. /

            1918 februárjában egyik társával, a Kárpátokon át, hazaszökött. Nem tartotta szívügyének az orosz polgárháborút. Bizonyára hallotta, ha nem, akkor ösztönösen vallotta, az angol külpolitika „splendid isolation” alapelvét, és ehhez tartotta magát.

            1918 tavaszán már itthon dolgozott, és felhőtlen nyugalommal szerette a feleségét, a két fiát, a hatévest meg a négyéves kisebbet. És mindent megkoronázott, hogy hazatérése után lánya is született, éppen 1919. június 29-én. Az édesanyja tiszteletére, Eszternek keresztelték, Péter és Pál forró napjainak egyikén, a hűvös, keceli nagytemplomban. Az édesapja vitézzé avatása, 1928 után, Farkasfalvi Eszternek hívták, de faluszerte csak Filus Esztiként ismerték.

                                     Összeállt a család mindkét ága:

   Filus Mihály és Szefcsik Rozália fia: Filus András, később Farkasfalvi András/ ZSANDÁR/

   Bobek János és Jónás Rozália leánya: Bobek Eszter

   Filus, majd Farkasfalvi András és Bobek Eszter gyermekei: József, András, Eszter.

   Bobek-testvérek: Mihály, Eszter, Julianna

   Kapás József és Juhász Anna lánya: Kapás Teréz

   Kapás Teréz és Ugranyecz András fia: Ugranyecz András

   Juhász-testvérek: Anna, István, Mihály / Juhász Miska bácsi édesapja/

 

                                                                SÍRFELIRAT

 

                                             Megtettem mindent, amit megtehettem,

                                             kinek tartoztam, mindent megfizettem.

                                             Elengedem mindenki tartozását,

                                             felejtsd el arcom romló földi mását.

                                                                                        DSIDA JENŐ           

 

                                                      

         Ezt a korabeli beszámolót Illyés Gyula tollából idézem Neked.

 

                                        A FALKAVADÁSZAT 1919 NYARÁN

 

         „Közép-Európában tán Pest nyújtott minderről leglátványosabb képet. A nagy szállodák előtt, a mutatós köztereken és a Duna-parti korzón – mert akkor még korzó is volt a városban – a magyar katonák egyenruhájához képest papagájtarka francia, olasz, cseh, angol, román és szerb tisztek álltak itt is, ott is kört. Nyugat-európai illatú cigarettáról pöccintgették a hamut, egyik lábukat olyan szoborszerűen helyezve a másik elé, ahogy mancsával az oroszlán zsákmányul lefoglalja a romantikus mélynyomatokon a gazellát. A román tisztekről az a hír járta, hogy puhányok, fűzik és festik magukat, de a saját katonáikat éppúgy saját kezűleg korbácsolják.

         Eszükbe sem jutott, amit pedig a az öreg vénasszonyok odasandítása kifejezett, hogy az a gőg voltaképpen min osztozkodik. Terítettek le vajon valaha népet körvadászatibb módon, kerítő falkásan, mint akkor a magyarokat?

         Nem voltak polgári közgazdászok sem, akik nem azt mutatták ki az ország népének még tavasszal, hogy a termőterületétől és természeti kincseitől megfosztott országnak épp a munkás rétege néz fagy- és éhhalál elé, de hónapokon belül?

         Délen a Pécs vidéki, északon a salgótarjáni bányavidékre úgy tette rá a kezét a más köpenye mögül vitézkedő mini imperializmus, hogy még onnan is továbbnyúl. Hisz annak közgazdászai meg azt hirdették idehallhatóan, tehát a megalázás ráadásául, hogy az Alföld neki a Tiszáig, a Csallóköz a Dunáig azért kívántatik el, mert ott terem a legjobb búza, és úgy szép a térképen egy országhatár, ha folyam jelzi.

         Clemenceau-t el-elfoghatta külön izgalmi állapot. Egyetlen fia mérnökként Magyarországra kerülvén, a hazai rideg otthon után itt meleg családi légkörbe került, belenősült, atyja zord felhördülése ellenére. A dolog odáig mérgesült, hogy a menyecske, megszülvén első gyermekét, a sarkára állt: most már ő sem akarja látni ipát. A Tigrisnek pedig nőtt egy olyan külön karma-a Duna- Tisza völgyére vágni.

         A kivonuló román hadsereg rengeteg civilt magával hurcolt. Veres Pétertől is tudjuk, hogy kifosztásuk, megbotozásuk után meggyötörve őket még a városok nyílt utcáin is, őt, legjobban Brassóban. „Életem legnehezebb megpróbáltatásai közé tartozik az a pár kilométeres futás.” Közben verték őket, a lakosság szeme láttára és jövőbeli tájékoztatásul.”

                                                                           +

 

                    A háború végén kialakult helyzetről így számol be Illyés Gyula:

 

                                     VAGONLAKÁSOK 1918 - 1919

 

                    „A román és csehszlovák seregek megszállta területekről rengeteg magyar elmenekült már közvetlenül a fegyverszünet megkötése után. Ezeket nagyobb fennakadás nélkül magába fogadta még a város. Nem annyira a hatóság, mint inkább a rokonság keresett s talált nekik helyet.

                     A végehosszatlan vonatok most csupa tehervagont hoztak. Kezdetben a kocsik elég hamar kiürültek. A vonatoknak vissza kellett térniük. Volt, hogy egy-egy vagonban három-négy család érkezett. A vasúti személyzet segített leemelgetni a gyerekeket, az öregeket. Aztán már azok esetlen szorgoskodásával a batyukat, a kosarakat, néhány könnyebben mozdítható bútort; még kalitkát is, madárral, baromfit, lábuknál összekötve. Felnőtt férfi kevés volt köztük. Dobálta, kergette ezeket még a történelem.

                    Ott álltak-állongtak – néha félnapszám a családok a sínek mellett, sőt közöttük, cókmókjaikat hosszan elrendezve, a gyermekeket kézen, valamicske távolságra a rohanó kerekektől. Várták türelmesen a remény vagy az ígéret beteljesülését: a helybeli állam vagy nagybácsi jelentkezését. Aztán kivonultak a sínpálya szélére, a zajlani kezdő meder két partjára. Szűkös volt itt is a hely, de az előbbi óvatos szemlélettel itt már széket, zsámolyt, gyerekkocsit rendeztek a kőkerítés tövébe; összeillesztették az eddig szétszedve hozott ágyakat, fölállították. Hosszan, ameddig ellátott a szem.

                   A vonatok azonban egyre érkeztek. Kényszerű utasaiknak hovatovább nem volt módjuk elhagyni a teherkocsikat, a látható helyszűke miatt. Nyilván kedvük sem volt ehhez a lent tanyázók látható állapota miatt. A zsúfoltságig telt meder eldugult. A rengeteg sínpár közül csak egyen-egyen pöfékelt mozdony, vonszolódott giliszta lassúságú kocsisor.

                   A barlanglakás, a pincelakás, a barakklakás csapásán megjelent a század szótárában a vagonlakás.”

                                                                                        ILLYÉS GYULA

 

                                                                           +

 

                              Ismerd meg a nagyanyánk édesapjának tragikus magyar sorsát!                                        

 

                                         BOBEK JÁNOS KÁLVÁRIÁJA

 

                  Alig múlt el a vörös terror ideje, amelynek huszonhat agyonlőtt, akasztott ártatlan áldozata volt, bekövetkezett a román megszállás, a maga balkáni módján. Kecelre is jutott belőlük egy zászlóaljnyi bocskoros. Igen éhesek és szomjasak voltak mindig, mert állandóan erőszakoskodtak. Azzal mutatkoztak be, hogy a kalocsai káptalan helyi intézőjét lelőtték, mert nem akarta vagy nem tudta nekik odaadni a „kincses láda” kulcsát.

                 A fegyvertelen lakosság a maga módján védekezett. Ha már puskánk nincs, össze kell fogni! Rövid idő múlva kezdtek a magányosan kóborló román katonák el-eltünedezni. Mintha a föld nyelte volna el őket! Először csak a faluban, majd a tanyákon is. Madarescu tábornok katonái kezdték kényelmetlenül érezni magukat. A legvadabb katonákból megalakították a nyomozó osztagot. De nem jutottak egyetlen eltűnt emberük nyomára sem. Vallattak, vertek, kínoztak, de eredménytelenül.

       A fölső tanyákon, ahol  Bobek Jani bácsiék is laktak, ugyancsak eltűnt egy „bocskoros”.   /A nép már csak így emlegette őket./  A nyomozó osztag tíz embere oda is kivonult. De nem kérdezősködni, hanem bosszút állni. Az bizonyos, hogy nem asszonyok nem tették el láb alól. Összegyűjtötték a környékbeli tanyák férfinépét, és elkezdődött a megtorlás. A többiek szemeláttára verték véresre a férfiakat, verték ki a fogaikat, szuronnyal sebeket osztottak, és közben ócsároltak minden magyart.

       Az egyik „fantáziadús” románnak feltűnt, az akkor már hatvanéves, Bobek Jani bácsi magyarokra jellemző, gondozott, sűrű, tömött bajsza. A románok beszélgettek egymás között. Aztán minden férfira fegyvert fogtak. Két román megkötözte a Jani bácsi kezét és a lábát. A földre fektették, és elkezdték az öreg őszülő bajszát csomóstól tépni.

        A magyar férfiak nem bírták nézni! Behunyt szemmel vagy félre fordulva hallgatták az idős ember fájdalmas üvöltését. Mert a kitépett bajuszcsomókkal együtt leszakadt a hús is. Az egész felső ajka. Ömlött - ömlött a vére.    

          A terrorlegények gyorsan eltakarodtak. A férfiak félig holtan és véresen vitték haza az öreget. A felesége gondjaira bízták. Rozália asszony, Eszter édesanyja, etetgette, gyógyítgatta a gyógyíthatatlan sebeket. Két hónapig tejen-levesen még életben tartotta, de azután Bobek János is beköltözött a halottak közé, a keceli temetőbe. Testvérét, Bobek Mihályt, még 1916-ban, az olasz fronton halálos lövés érte. Olasz földben nyugszik.

 

                                                                           +

 

                   Ez az emlékezés Kapás Terézről szól, az eseményekhez híven.

                                                   

                                                                 REGRUTÁK

 

                                                                           1.

 

                 Egy megsárgult fényképet tartok a kezemben. Valamikor 1915 őszén készülhetett. Megörökítette a tiszta tekintetű apai nagyanyámat, Juhász Annát, a dédanyámat, dédapámat, a harcsabajuszos Kapás Józsefet, aki kezében tartja az örököst, az édesapámat, Ugranyecz Andrást. A kis Andrist, kalappal, mert nehogy azt higgye vaki, hogy leány ez a gyermek, ha ubony is van rajta, ami igen hasonlít a szoknyához. A kiscsizmák is jelzik, bizony kislegény az, aki hordja. Mögöttük áll egy alacsony sötét ruhás, fehér galléros asszonyka, akinek madárcsontjai vannak, és akivel, a világ rendje szerint, találkoztam volna. Távolba néző okos szemében a frontra küldött üzenet:

              „Ha jól megnézed, kedves uram, a képet, láthatod, hogy mindannyian jól vagyunk erőben és egészségben. Nézd meg jól! A fiunk már kalapot hord. A fényképész úr siettette egy kicsit az időt. Ragaszkodott a kalaphoz, én meg nem vagyok ellenkezős fajta. Hiszen jól ismersz! Kalappal a fején olyan, mint egy törpe legény.

             Az édesapámnak meg az édesanyámnak is tetszik ez a közös kép. Igen büszkék az unokájukra! Édesapám azt mondta nagyon vidáman, amikor a képet meglátta:

           - Majd meglátjátok, milyen derék legény lesz, amikor húszévesen bevonul! De én nem akarom, hogy katona legyen, és szomorkodjak majd annak idején miatta is, mert hónapokig, évekig nem láthatom. Hála Istennek, az még nagyon messze van! Te is szabadulj meg épen és egészségesen minél hamarabb a katonaságtól!                    

            Ne kelljen mindig ezt a fekete ruhát hordanom! Olyan vagyok benne, mint egy öregasszony. Azoknak illik is, de én megijedek magamtól, ha a tükörbe nézek: Ilyen vén lennék már húszévesen?

             Te még emlékszel rám. Gyere haza, kedves uram, és nyugtass meg! Véglegesen gyere haza, hogy ne kelljen ezt a sötét ruhát hordanom, mint egy fiatal özvegynek. Mert látok magam körül ilyeneket a templomban, amikor elmegyek és imádkozom érted is az Isten színe előtt.

             Az apámért, akinek nem öregszik a jókedve, meg az édesanyámért, aki még mindig szereti a betűket. Bár, azt hiszem, kellene néki egy új okuláré.

              A fiunkkal, a kis Andrással éjjel-nappal együtt vagyunk. Minden nap tanul valami újat, ha mást nem, a kilencedik lépés után a tizediket. De türelmetlen a természete, és szeretne mindjárt húszat lépni. Ha ez nem sikerül, hamar belenyugszik a biztos tízbe. Sír egy nyúlfarknyi ideig, azután gyorsan megvigasztalódik.

               Legalább egy hét szabadságot kérj a parancsnokodtól, hogy minél előbb örülhessünk neked! Egészségesen gyere vissza közénk, akikről tudod, hogy szeretünk! Vagy olyan messze van az a Doberdó?”

 

                                                                 2.

 

              Bizony nagyon messze, kedves fiatalasszony! Még az Óperenciás – tengeren is túl, ahogyan azt a mesében mondják. Vad sziklák között, ahol a holtakat napokig nem tudják elkaparni, mert nincs annyi puha föld szemfedőnek. Az élők, a te urad is, úgy járkálnak bajtársaik hullái között, hogy megutálják még a holttestüket is. Éjszaka és lopva viszik hátra a holtakat, hogy ne vegyék el az élők harci kedvet. Azokat a csupa élet fiúkat, akikkel együtt jöttek ki a frontra a rozsdaszínű katonavonaton, és akikkel rosszat sejtve énekelték:

 

                                                 Ha kimegyek a doberdói harctérre,

                                                 Föltekintek a csillagos nagy égre:

                                                 Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

                                                 Merre sirat engem az édesanyám?

 

         Bizony, nagyon messze van, az Isten is verje meg, az átkozott Doberdó meg az Isonzó, ahol feláldozzák a legderekabb magyar katonák tízezreit. Még az sem biztos, hogy ez a fénykép valaha odatalál, mert ott minden apró mozgásra rögtön lecsap a halál.

          Majd hazaengedik majd az uradat egy rövid szabadságra 1916-ban és 1917 végén is. De 1918-ban csak nagyon nehezen, mert sorsdöntő ütközetek folynak, ahová kell az ember. Az emberséges, de igen körültekintő parancsnok úr majd megengedi, hogy hazajöhessen a temetésedre. Mert méhedben kilenc hónapon keresztül hordozod, mint a rákot, egy születésre váró kisfiút, Józsikát, akinek a születése után három hétig haldokolsz./ Fiad két hét múlva követ téged./ Rögtön megy a sebes üzenet az olasz frontra: „Ugranyecz Andrást engedjék haza, mert szülés miatt meghalt a felesége!”

           Az uradból először fölszakad a sírás, de nem engedik haza olyan hamar. A második héten már arra gondol, hogyha hazaengedik, bizonyára kimaradhat egy véres rohamból.

            Te pedig közben vársz rá, mert a tisztesség azt kívánja, hogy a férjed legalább egy pillantást vessen rád. Kihűlt testedet hideg vizű nagy dézsára teszik, hogy hűtse a nyári melegben könnyen bomló tested. A mestergerenda alá fektetnek, de úgy, hogy minden belépőt azonnal megláthass, és minden belépő azonnal megláthassa virágokkal körülfont, fehér bőrű arcod.

            Fehér ruhában fekszel a ravatalon, mert az édesanyádnak ez volt a kívánsága. Összekulcsolt kezekkel, amelyeket rózsafüzér kapcsol össze, és vársz. A táviratod hitelességét nyomozzák. Leveleznek pappal és orvossal, nehogy hazacsald az urad, és ettől vesszen el a háború.

             Édesapád már kimerte az udvari gémeskút hideg vizét meg könnyei kútját, az alatt a kéthét alatt, amikor végre hazaengedik az urad. Csak egy pillantást vet rád, aztán sietősen rászegezik a koporsófödelet. Úgy ver a kalapács hangja, ahogy utolsókat vert szíved. Erőseket, hogy tiltakozzon a halál ellen, aminek három hétig ellenálltál.

             - Legyen vége minden földi mozdulatnak!- mondta AZ, és elhervadtál. Az éjjel virrasztó asszonyok, akik édesanyáddal együtt minden nap elmondották a fájdalmas rózsafüzér imáit, két héten át minden éjszakán, immár megpihenhetnek. Kigördül a halottas kocsi a Kapás Józsi bácsiék udvarából. Végigmegy a minden testnek utolsó útján.

           Sokan kísérnek, és sokan mondják: ”Milyen sokáig várt az urára, ez a szegény asszony!” Aztán gyorsan eltemetnek, hiszen már két hete vár rád a sírgödör. Elhantolnak, mint egy tisztességes harctér halottját. Mert ilyen harctér is van, s ezt tudja is az emberek java.

 

                                                                           3.

 

            Azután csak vége lett a gyilkolásnak azon a mocskos csatatéren. A férjed egészségesen hazatért, és újra megnősült. Az új házasságból is fia születik, s nemigen gondolt az elsőre. Nem is kellett, mert a nagymamája és a nagypapája felnevelte a leányuk fiát. Szívből tették, mert minden nap a lányukra emlékeztette őket, bár az apjára hasonlít. De büszkeségük is, mert az iskolában jól tanult. Sosincs panasz rá. Mindig gondoskodtak arról, hogy tiszta ruhában járjon iskolába, templomba minden vasárnap a nyolcas diákmisére. a kilenckor kezdődő a leventéké volt meg az eladó lányoké. Ezt hívták „szagos misének”. A lányok meg a legények igencsak használták már akkor is a szagos szappant meg a kölni vizet. Idővel majd erre jár András is, kölni nélkül. A tízes mise a felnőtteké, a házaspároké, az idős, özvegy magányos férfiaké és nőké.

        A nagymama szeretett olvasni, a kisgyerek is megszerette. Amikor vége az elemi iskolának, magához hívatta a tisztelendő úr a nagymamát és a nagypapát:

            - Kedves nagypapa és nagymama! Ha papnak adják ezt a gyereket, az egyház kitaníttatja. Maguknak nem kerül egy fillérjükbe sem.

             - Meggondoltuk már mi, tisztelendő úr, hogy az nem lehet, mert akkor mi lesz velünk, öregekkel. Teljesen magunkra maradunk. Meg ő lesz az örököse a nagy szőlőnek, a szántónknak a Kanális-parton. A szülésben meghalt lányunk egyetlen megmaradt gyereke. Egyszerre fiunk és unokánk. Más iskolába nem mehetne?

          - Gondolkozzanak el azon, amit mondtam! – búcsúzott el tőlük a tisztelendő úr.

         Együtt maradtak. Együtt szántottak-vetettek, arattak, egyeltek és kapáltak a kukoricásban. Metszették, kötözték, permetezték és szüretelték a szőlőt.

          Ó, a szüret! Milyen jó volt, amikor még kisgyerekként a lugzóban taposta a szőlőt, amit a dűlőre a nagypapa puttonyban hordott fel. Aztán idővel az, amikor Andris hordhatta puttonyt, és a papa táncolva törte össze a leszedett fürtöket. Otthon először ketten húzták a karos prés nyelét, aztán már maga is bírta. Hogy buzgott kifelé kas résein a szőlő leve, a must! Játék volt ez a nagypapa és az unokája között a múló idővel. Ahogy erősödött, nőtt a gyerek, egyre többet ért a munkája. Bor a picében, liszt a kamrában. Pénzük is volt annyi, hogy a szorgalmas fiuknak mindig legyen ünneplős ruhája.

          Tizennyolc évesen már bálba járt, udvarolgatott. Mindig volt tisztességes ruhája, cipője, amivel minden vasárnap elmehetett a szentmisére, mint az osztálytársai.

           Eljött a huszadik év, a tizennégyesek sorozása. A nagymama körüljárta, nehogy pihe maradjon a szép sötétszürke ruhán. A nagypapa, aki mindig jó kedvű lett, amikor ránézett, most szigorúan megparancsolta:

         - Üzenem a tiszt uraknak, hogyha megfelelsz, mindjárt adjanak a kezedbe fegyvert. Ezt a Tóth Lajos nevezetű kovács szomszédunkat, móresre kéne tanítani. Már hajnalban olyan mérgesen veri a vasat meg az üllőt, hogy a legszebb álmainkat elzavarja.

Nevettek egyet, aztán csókokkal útjára bocsátották a fiukat.

       A sorozó bizottság megmérte a súlyt, a hosszúságot, a szélességet és megnézte, hogy nem lúdtalpas vagy esetleg nem nő-e az illető. András megfelelt az életnek is, a halálnak is.

         A névsor alapján vizsgálódtak, és az öltözködéskor magára maradt. Ekkor egy fehérbe öltözött férfi magához intette. Hófehér volt a szakálla és minden haja szála hófehér. Félre vonta, és négyszemközt azt mondta neki:

        - Fiam! Azt üzenik általam, hogy hetvenöt évig fogsz élni. Ez alatt lesz háború és hadifogság. Öt éven át fogsz bujkálni a saját házadban-hazádban. Sok szerencsét, fiatalember!

           Amikor kihirdette, hogy megfelelt, András megnyugodott. A legjobb komája, Filus Andris, segítette felkötni a nemzeti színű szalagot, azután a többivel együtt énekelte:

                                                   Mikor mentem sorozásra,

                                                   Virág volt a kalapomnál.

                                                   Mikor jöttem sorozásról,

                                                   Szalag volt a kalapomnál.

 

                                                   Az van írva a szalagra,

                                                   Szalag mindkét oldalára:

                                                   Nem sok idő van már hátra

                                                   Ebbe’ a kutya civil ruhába’.

          Nagyszülei felnéztek rá egészen október ötödikéig, a bevonulásig. Addig a kortársaival, a jó komákkal elbúcsúztatták a gyerekkort, az ifjúságot. Ugranyecz Andris először és utoljára be is rúgott. De bortermelő létére sörtől. Olyan beteg lett, mint húszéves koráig semmitől soha. Ez volt élte utolsó, sörös-boros pohara.

                                                                                            1915-1934

                                                          Itt nyugszik

                                                     Istenben boldogult

                                                      Ugranyecz Andrásné

                                                           Kapás Terézia.

                                                     Egy árvát hagyott hátra,

                                                     meghalt élte virágjába’,

                                           életének 22., házasságának 5. évében,

                                                        1918. július 16-án.

                                     És mellette nyugszik szeretett gyermeke, Józsika.

                                               Élt öt hetet.  Meghalt 1918. július 28.

                                                         Béke poraikra!

 

                                                                  +

 

      Amióta formát akarok adni a gondolataimnak, a legelső megfigyelésem az volt, hogy bizonyos szavakat mekkora áhítattal rajzolom a papírra-ösztönösen.

              Ezek uszályos méltósággal érkeznek az ujjam begyéig valahonnan a lelkem mélyéről. Ifjúságom mélyéről. 

               Te, nővérem, aki négy évvel előttem születtél és haltál, aztán Laci öcsém, akinek ugyanez a sors jutott, segítsetek!

                                                                           +

 

                                                         Anyánk kislányként

                 Figyeljetek csak! Egy ötéves, hosszú hajú, barna kislány szalad be a Bogárzó füves partjáról az öreg ház udvarára. Itt lakik magányosan a nagymamája, a Rozália mama, mert ő nem hajlandó Rozizni, mint ezek a buta szomszédok. Az édesapja anyja az, akivel olyan szívesen megosztja minden boldogságát.

                Most is neki viszi a sárga virágot, két kicsi markába szorítva a sárga kikerics virágot. A cipőcskéje sáros, vizes, a ruhájának alja is az, hiszen a patakocska partjáról, az elöntött rétről szedte, hogy a mamát megörvendeztesse. Benyit vele a szobába, és fogalmazza magában: - Rozália mama, csak neked hoztam ezt a sok virágot.

               A mama hangos kiáltással kiveszi a csokrot mindkét kezéből, és tiltakozva mondja: Menj! Menj! Ne is lássalak!

                A kislány ijedten kiszalad az udvar közepén álló vén eperfához, és annak könnyezi el a bánatát. Közben hallja, ahogy a mamája mondogatja: - Isten segíts! Jézusom! Jézusom! Oda a kotlók alja! Nem kelnek ki a kiscsibék a tojásból, mert Nagypéntek előtt virág került a házba.

               Nagyon bántotta, hogy ennyi bajt hozott kétmaroknyi tavaszi virággal, de nem értette, miért.  A mama úgyis mindent megmagyaráz neki. A lányka meglátja a nagyanyja kezében a fehér üveget, és bátortalanul elindul utána. A szenteltvizes fehér üveg van a Rozália mama kezében, és siet a kiskamrába, ahol szép sorban, kotlósok ülnek sorban a tojásokon. A kislány az ajtóból nézi, amit a mama áhítatosan művel. Minden fészek előtt imádkozik, majd meghinti szenteltvízzel a fészkeket. Azután szertartásosan a helyére teszi a szemtelt vizes üveget, és a legkedvesebb unokájához fordul:

       - Megijedtél, ugye, aranyom? Nem neked mondtam ám, hogy menj, ne is lássalak, hanem a gonosznak.  Nagyon megijesztettél engem! – simogatja ki szenteltvizes tenyerével a kislány hajából a néhány sárga virágot.

        - Sose felejtsd el, kislányom, amit most mondok! Nekem is a nagyanyám kötötte a lelkemre: a tavaszi virágok Jézus vérének és könnyének cseppjei! Ezeket értünk hullatta valamikor régen, a mi örök üdvösségünkért. Ami vércsepp a testéből kihullott, ami könnycsepp a szeméből a fájdalomtól kifakadt, mind-mind a földünket díszíti.

          Mi csak virágnak mondjuk őket, de te most már tudod, hogy miből lettek. Az első virágokat Nagypéntek után, feltámadásának napján kell majd az Úrjézus lábához letenni.   Ebből is lássa meg az Isten fia, hogy gondoltunk rá. Mi leszünk ott az elsők! Ugye, bogaram?- mondja, és lassan lehajolva a kislányt homlokon csókolja.

- Mondd meg hát, Esztikém, kinek kell az első virágokat leszedni? – kérdezte ki a tanultakat most már ellágyuló hangján a mama.

-          - Krisztus urunk tiszteletére!- csengett a kislány válasza.

-          - És mikor?

-          - Majd amikor feltámad!

-          - Mit gondol az okos fejed, miért volt baj, hogy leszedted?

-          - Mert ami Jézusnak jár, azt földi ember ne akarja magának! Mert, ha azt teszi, az ördög kedvére teszi. Az ördög meg nem engedi kikelni a kiscsibéket.

          - Okos lány vagy. Az én lányom vagy, csillagom!

    Igazán és nagyon szerették egymást. A ráncos homlokú, hegyes állú, kék szemű öregasszony meg fiának egyetlen lánya, aki jövőre már az apácákhoz jár iskolába.

                                                 

                                         

                                                                           +

 

                   Azt az érdekes közös élményt örökíti meg, amelynek édesanyánk diákkorában és magam is szenvedő alanya lettem néhány évtized múlva.

 

                                           NE HAGYJ SOHA SZÉGYENT ÉRNEM!

 

                   Éppen a cinkék fejedelme forgatja fürge fejét jobbra – balra a rózsabokorban, és benéz az ablakon. Köszöni szépen az együttérzésemet, de az a régi magyar szólás, mely szerint ”hideg ellen nincs vitéz”, már a cinkék között is idejét múlta.  Arra bíztat, hogy dicsérjem meg, milyen fürgén mozog ebben a kutya hideg időben.

                 Aztán elbóklászik a rózsabokorban, mert valamikor, és ő erre még nagyon jól emlékezik, édes ízű bogyókat talált a tél elején. De az bizony már régen volt, mert január közepén járunk, amikor vidám téli kedvében van a hófehér út, az udvar, a háztető és az élelmét buzgón kutató madár.

                Ilyenkor az emberi élőlény akkor mozdul ki, ha kenyeret megy keresni, vagy diákember, akit az iskola nem hagy békén. A zárdaiskolában éppen az olvasást gyakoroltatja a kedves nővér a lányaival, akik már az utolsó évet morzsolgatják le napok és órák lassú múlásával.

                 A nővérke sétál a padsorok között, és képzeletében ezeket a tizenkét éves kislányokat már menyasszonyi ruhában látja. Olyan fehérben, mint amilyen szűz tiszta a szomszéd háztetőt borító hó. Sóhajt egy mélyet, aztán az éppen olvasó Eszterhez fordul, és azt mondja: - Jól olvastál, Esztikém. Jutalmul csak arra kérlek, nézd meg, mennyi időt mutat a tanári szobában a falióra.

              A nővérke tovább sétál, és észre sem veszi, hogy sápadtabb lesz a nem hétköznapi szépségű, finom vonású arc. A kislány felemelkedik a padból, fölnéz a falon függő keresztre, és gondolatban keresztet vet. Lassabb lépésekkel, mint ahogy szokta, elindul az ajtó felé. Csak tízlépésnyi út az ajtótól a tanítói szoba órájáig.

             Istenem, milyen hosszú annak, aki még nem ismeri a múló idő titkát! Belép az ajtón, és ott függ az idő elérhetetlen magasságban a feje felett. Otthon hallotta már, hogy az IDŐ néha édes, néha mostoha. Most mostoha is, gonosz is.

             Látja a kis kövér mutatót, a cingár hosszút, amelyek szinte észrevétlen lassúsággal haladnak, de ő nem érti, mit mutatnak. A szerkezet ütemes ketyegése, az arab számok között észrevétlenül ballagó mutatók nem mondják meg az időt.

            Szerencse, hogy egy kis kápolna van a tanterem mellett, ahol leborulva kéri az Isten segítségét:” Ne hagyj soha szégyent érnem! Most se hagyj szégyent érnem!” – ismételgeti megszállottan, és hányja magára a keresztet.

            Talán az egész falu megtudná, hogy a Filus Eszti hatodikos létére nem ismeri az idő titkát.

           Az Úristen pártját fogja, és olyan hangosan, mint még addig soha, megszólal a drága csengőszó.

          /Húsz év múltán ugyanez játszódik le veled is, pajtás! Csak téged a Kerényi tanár úr küld órát nézni, és te is úgy jársz, mint az édesanyád. Nem is kérted a segítséget, mégis megkaptad. Valaki közben járt érted. Protekciód volt, kedves barátom!

            De a saját bőrödön is tapasztalhatod, hogy az idő múlik. Hol tűrhetetlen lassúsággal, hol szélsebesen, de előbb vagy utóbb, és elkerülhetetlenül - szégyent hoz ránk./

                                                                                            1931-ben és 1955-ben történt

 

                                                                           +

 

                       Ha nyáj pásztora ostoba, bizony nem a helyes irányba tereli a juhait.

 

                                   MIÉRT NEM JÁRHATOTT ESZTER POLGÁRIBA?

 

                     „KECELEN polgári leányiskolát építeni fölösleges és céltalan. Lakossága ugyanis, leszámítva az igen csekély számú intelligenciát, földművesekből és igen szegény iparosokból áll, akik mellett még egy csomó zsidó él.

           A falusi intelligencia leányaiból 5-6 polgári iskolásnál többet összeszedni nem lehet. Az iparosok, mint faluhelyeken általában, oly szegények, hogy az elemi iskolát végzett leánygyermekeiket otthon nem nélkülözhetik.

           Még inkább áll ez a földművesekre nézve. Aki ezek közül szegény/ pedig 70 % nagyon szegény/, az csak úgy tudja fönntartani családját, ha elemi iskolát végzett gyermekei vele együtt dolgoznak és keresnek. A kisbirtokosnak is szüksége van elemi iskolát végzett gyermekeire. Ezek segítik a földmunkában, amelyre, ha napszámosokat kell fogadnia.

             A jobb módú gazdák nagyobbrészt tanyai birtokaikon laknak, s leánygyermekeiket, nagyon helyesen, úgy nevelik, hogy földműves gazdák feleségei legyenek, és ezért a földműves életet ne nézzék le, hanem megszeressék, és az avval járó munkát már gyerekkorban megszokják. Józan érzékükből kifolyólag nagyon jól tudják azt, hogy amelyik földműves leány 14-15 éves koráig polgári iskolába jár, az a föld szagától idegenkedik, a földműves munkát lenézi, földműveshez, férjhez menni nem akar, felveszi az úri tempót, s maga helyét a világban nem találja. Kecelen eddig még csak két ilyen lány volt. Az egyik már szerencsétlen lett, a másik meg már azon az úton van, amely a szerencsétlenségbe visz.”

              Kurcz Adolf levele az Érsekséghez, 1927. április 11-én.

 

                                                                               +

 

          „Kijelentem: Szélsőséges gazténynek s a magyarság elárulásának tekintek minden egyes esetet, amikor a magyar anya fiát Magyarországon bármilyen címen, és bármilyen eszközzel elzárnak a továbbképzés, a több ismeretszerzés lehetősége elől.

                                                                                                SZABÓ DEZSŐ, 1937. május 1.

 

                                                                               +

 

          Amíg ennek az „intelligens” embernek a levelét lemásoltam, legalább tíz helyesírási hibát javítottam ki. A stílusa, amely csapni való, arra vall, hogy a Biblián és az „ördög bibliáján” kívül más könyvet nem lapozott.

          A ”görénykurzus” elátkozta Ady szellemét, el az élő Babitsot, Bartókot, Kodályt, Csókot, Ferenczyt; alig volt érték, akin nem látott pokolkormot.

            

                                                                          +

                                 

                   Most egy rövid értekezés következik életem fontos férfi szereplőiről.                                

                                                       FILUS – TESTVÉREK

 

                    Ugranyecz András, az édesapánk, jó barátja és osztálytársa volt a FILUS ANDRISNAK, akinek farkasvér is folydogált az ereiben, bizonyára ezért lett erőszakos. /Talán a Farkasfalvi név sem véletlen./ Bátyja, FILUS JÓZSEF, csendes, visszahúzódó, érzékeny és átlagos képességű kisgyerek.  Ami belőle hiányzott, megjelent az Andrásban. Parancsoló beszédstílus, erőszakos fellépés és jó szellemi képesség.

             A diáktársadalomra akkora veszélyt jelentett, mint a kelt kincseit szállító karavánok számára az útszéli rablóbandák. Vagy menjünk az óceánra! Indián arannyal megrakott háromárbocosnak egy halálfejes kalózhajó. Még közelebb! Egy jámbor, de pénzes kereskedőnek a Rúzsa Sándor.

              Az iskola „kivégeztével”, ahonnan mindig elsőként jött haza, kiállott az utcasarokra, a diákembereket válaszút elé állította: Veréssel hazamehetnek egyenesen és rövid úton, vagy verés nélkül nagy kerülővel a disznólegelőn át. A többség inkább a kondát és a legelőt választotta. Az idősebbek is rettegték a kis ember heves haragját.

 

                                                                          +

 

                   A rendszeres templomba járás hatással volt még a közös játékaikra is.

 

                                                           MISE FILUSÉKNÁL

 

               Betyárból lesz a legjobb pandúr! A testvéreivel úgy bánt, mintha egy személyben lenne apjuk, tanítójuk és Kurcz Adolf nevű lelkipásztoruk. Főben járó bűn volt az otthon celebrált miséjéről elkésni.

                       Szereposztás: Kurcz Adolf plébános, alias Filus Andris / 10 éves /

                       Egyszerű ministráns: Filus Józsi / 13 éves /                  

                       A hívek tömege: Filus Eszti / 6 éves /

A helyszín: A belső szoba. Oltár az asztal. Rajta az álló kereszt.

Rendezői utasítások: pontos csengetés, helyes válasz a pap latin szavára, és általában: rend és fegyelem! / Aki rossz lesz, megverem. /

Kurcz Filus Andris, lepedővel a vállán, belép a templomba, amikor Józsi megrázza a csengőt. A ministráns a pap mellett térdel, a tömeg tartja a tisztes távolságot, de együtt válaszol a ministránssal. A pap az oltár előtt letérdel, keresztet vet, azután a hívek felé fordul.

                                   Pap: - Dominusz vobiszkum!

                                   H+M: - Et kum szpiritu tuo!

                                    Pap: - Szurszum korda!

                                   H+ M: - Habémusz ad Dóminum.

                                     Pap: - Graciasz agamusz Dómine Deó nosztró!

                                   H+M: - Dignum eszt jusztum eszt.

                                     Pap: - Szanktusz, szanktusz, szanktusz Dóminusz Deusz Szábaot. Pléni szunt céli glória tua. Hozánná in excelzisz. Benediktusz qui venít in nómine Dómini. Hozánná in ekszcelzisz!

 Azután újból a hívekhez fordul, és együtt elkezdik mondani a Miatyánkot, a végén nem felejtik el az áment.

                                    Pap: - Ite missza eszt! A szentmise véget ért. Menjetek békével!

                                   H+M: - Deó gráciasz! Istennek legyen hála!

Anyánk volt a megmondhatója, hogy milyen szívesen mondották ezt a végén! Mert bizony, ha valamit elvétettek, jaj volt nekik! Filus Andris szeme villámlott, mint Zeuszé az Olümposzon!

 

                                                                          +

 

                                                      JÓZSI KATONA LESZ

 

                   Józsit, a legjobb testvért, aki már 1932-ben katona lett, meglátogatta a tizenhét éves öccse és a tizenhárom éves húga egyetlen férfikerékpárral. Anyánk később arra emlékezett, hogy mire odaértek, nem érezte a lábait, pedig ezután jött még a visszaút. Így látogatták meg a lágyszívű testvért, aki sírva is fakadt örömében.

         Öt levele maradt ránk katonakorából:

1. levél: Filus András címére. Kedves Mamikám és papa! Jól érzed magadat, papa? Száz csókkal tisztellek. Boldog Karácsonyt!

2. levél: Tekintetes vitéz Farkasfalvi András, Kecel, I. kerület 47. sz.

Kedves szüleim! Tudatom magukkal, hogy betegségemhez mérten, hála Istennek, elég jól vagyok. A csomagot megkaptam, és nagyon szépen köszönöm. Hiányát egyébként nem érzem másnak, csak annak, amit e kép első oldalán lévő bajtárs mutogat. / Egy család van a képen. / Csak ennek a hiányát érzem. Egyébként jól érzem magam. Boldog karácsonyt és boldog újévet kívánok mindnyájuknak. Szerető fiuk, Jóska. XII. 24.

3. levél: Kecskemét, 1938. IX. 27. Kedves Szüleim! Tudatom, hogy hála az Istennek, egészséges vagyok. Amit maguknak is szívből kívánok. Tudatom azt, hogy megindultunk a nagygyakorlatra. Most Kecskeméten vagyunk. 28-án Nagykátán leszünk. Hogy onnan hová megyünk, azt majd megírom. Maradok szerető fiuk, Józsi. Tek. V. Farkasfalvi András úrnak, I. ker. 47. szám, Pest megye

4. levél: Kedves Szüleim! Hála Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is szívemből kívánok. A Maristól küldött pénzt megkaptam, amit nagyon köszönök. Az öcsémtől is ma kaptam egy lapot. Ezek még mindig Faddon vannak. Amit kértem, azokhoz vegyenek egy nadrágtartót is. Azt is küldjék el egy csomagban. Még mindig Tar községben vagyunk. A sok ámításnak ne üljenek fel! Maradok szerető fiuk, Jóska.

5. levél: Kedves Szüleim! Hála Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok. Tudatom, hogy a felvidéki magyar testvéreink felszabadítása megtörtént szerencsésen. Amire még nem is mertünk gondolni, mert még eddig semmi baj. Tudatom Kedves Szüleimmel, hogy azt az ünnepélyt és örömsírást, amit útközben láttunk, azt leírni nem lehet. Isten velük és velem. Viszontlátás reményében, szerető fiuk, Józsi.

                                                                                                             1938. nov. 15.

         II./ ifjabb/ Ugranyecz András igen szeretett a barátjához, II./ifjabb/ Filus Andráshoz járni a barátság okán meg a kis Esztike szép szeméért. Eszter nagyon kedvelte a Zárdaiskolát, mert szerette tanítóit, a nővéreket. Ő is tanító nővér szeretett volna lenni! Fénykép van a varrást tanuló, tizennégy éves lányokról. Eszter arca mennyivel finomabb a többinél.

 

                                                                         +

 

                                                                A REVÍZIÓ

 

          Tudod, Laci öcsém, úgy alakult a világ sorsa még a huszadik század elején, hogy a PÉNZ elkezdte irányítani a politikusokat, a sajtót. Óriási hasznot húzott a kiontott emberi vérből 1914 és 1918 között, az I. világháborúban. Ötmillió embert gyilkoltak meg szerte Európában. De „csak” katonákat. A győztesek, hárommilliós áldozattal, megnyerték a háborút. Azután megbüntették azokat, akik „csak” kétmillió embert vesztettek. Németországot, de különösen a hazánkat, a kis Magyarországot.

          Egy Trianon nevű, vesszen a név is, palotában ezzel a kicsi országgal is aláíratták a békeszerződést. Megfosztották területének kétharmad részétől, és lakosságának harmada barbár, szomszéd népek rabja lett.

           Húsz év múlva a pénzéhes urak beintettek, és újra kezdődött az egész. Kiosztották a szerepeket: Németország és Olaszország lett a „gonosz”. A kis Magyarországnak nem akart igazságot szolgáltatni más, csak ez a kettő. Ezek is csak érdekből és csak részben.

          Csúnya latin szó ez a revízió, édes Öcsém, de ha magyarra lefordítom, azt jelenti: Adjátok vissza, amit tőlem elraboltatok!

            Teleki Pál, aki egy tisztességes magyar ember és politikus volt, már 1939 végén attól tartott, hogy a németekkel kötött szövetség végzetessé válhat a számunkra:

              „A németekkel kell menni, mert másképp nem lehetséges, de csak egy bizonyos pontig. Ez a pont, ez a határvonal a háborúban való részvétel. Ezt semmi estre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk elvérezni hiába.

             A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, amely fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. / Vagy őrjítve? / Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármilyen áron. A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni.

            Visszakaptuk a Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is. Ezeket meg tudjuk még emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elkötelezzük magunkat a németeknek, akik majd azután követelik az árát. És ez az ár, a velük való háborúzás lesz. Az ORSZÁG maga lesz az ára a revíziónak.”

                                                          Teleki Pál miniszterelnök levele Horthy Miklóshoz.

 

                                                                           +

 

                     Nemzedékek jártak a falai közé. Anyám az elsőnek volt tagja, én 25 évvel később követtem Őt.             

                                                                ZÁRDAISKOLA

 

       A két világháború között az első jelentős lépés a Zárdaiskola megnyitása volt. / jegyezzük meg zárójelben, hogy az érsekség felajánlotta egy polgári iskola megnyitását, de a helyi pap a családok általános szegénységére hivatkozva, meg „akkor büdös lesz nekik a föld” megjegyzéssel, vissszautasította. Pedig ebben csak a hetedik-nyolcadik osztály jött volna létre, amely pl. postáskisasszonyokat képzett volna. Tehát miután Kurcz Adolf még a húszas évek derekán „betartott”, és megakadályozta egy helyi polgári leányiskola indítását, arra már igent mondott, hogy az „életre” nővérek taníthassák a kislányokat.

Milyen érdekharcok előzték meg ennek a megnyitását is! A „Miasszonyunkról Nevezett szegény Iskolanővérek társulata” mozgalom 1860-ban érkezett Kalocsára. Kecelen a nővérek meghívása már 1908-ban felvetődött. Az Ellenzők között találjuk Pozsgay mór országgyűlési képviselőt, Antóni János és Tényi Sándor tanítókat, akik a saját, tanítóképzőben tanuló, lányuk jövendő állását féltették. Vezetésükkel valóságos apácaellenes mozgalom alakult ki. Az ellentábor tagjai mélyen elítélték Pozsgay Mór egyik kijelentését: „ Ahol apácák és papok vannak, az erkölcstelenség ott sem kisebb, mint máshol.” / A tisztelt képviselő úr magából indult ki. /

 A képviselőtestület 1921-ben határozott úgy, hogy a Nagyvendéglőt a leendő iskola céljaira átalakítják. Az oktatatás 1924. január elsején kezdődött, tehát Eszter éppen jókor, 1925-ben, kezdte az iskolába járást. Költségeit az egyházközség vállalta magára. Elsősorban a gyakorlati életre tanítottak, a vallásos érzést igyekeztek a tanítványaikban elmélyíteni. A tanítványok elmondása szerint az iskolában nagy volt a fegyelem, és szorgalmas munka folyt.

           Ha már sem tanítónővér, sem polgáriba járó nem lehet, varrónő még igen.

          A szülei döntöttek: Részletre vásároltak egy Singer - varrógépet, és ezzel el is dőlt a tizennégy éves kislány sorsa.

           Ma már megmosolyogtató olvasni egy megfakult boríték címzését és benne a rövid figyelmeztetést: - Felkérjük Nagyságos Vitéz Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmaradt részleteket befizetni.

                                                                                                               1935. június 18.

       

                                                                          +

 

                                                           A MENTATELEP

 

          Eszti szerencsés, mert a családja nem tartozott a nincstelenek közé. Bizonyosan észrevette, hogy a Zárdaiskolában is megfogyatkoztak április hónaptól az iskolatársak, és nem is találkozott velük, legfeljebb vasárnap a templomban, egészen októberig. Mert leszerződtették őket 5 havi folyamatos munkára. Kecel lakosságának kétharmad része kénytelen volt napszámból megélni, vagy aratóbandákba verődve, tizenegyed részért, az egyháztól bérelt zsidó birokon dolgozni, a mindennapi kenyérért. Négy-öt hold föld nem volt elég egy többgyerekes család fenntartásához. Kénytelenek voltak a gyereküket is elszegődtetni olyan rabló kapitalista vállalkozásokhoz, amilyen a Stielly Walteré volt. Tízéves kortól alkalmazták a kislányokat napkeltétől napnyugtáig tartó, 13-14 órás robotban. Voltak olyan lányok, akik tüdőgyulladást kaptak az állandó mentszagtól, a hajszoltságtól, és belehaltak.

                                                                          +

 

                                       KRISZTUS URUNK EGYIK KERESZTJE

 

           Amikor a méltóságos Stielly Walter úr 25. házassági évfordulóját ünnepelte Gajáry Katalin asszonnyal, akinek az édesapja parlamenti képviselő volt, s ezért jöhetett létre az előkelő házasság. A nagy családi örömből juttattak a mentatelepi kislányoknak is. Azoknak a gyereklányoknak, akik a leghosszabb és legmelegebb hónapokban, iskola helyett, napkeltétől napnyugtáig neki dolgoztak. A forrón ömlő levegő hullámaiban aszalódva, és egy kis székecskén nyomorogva, 14 óra hosszat szedték és osztályozták a menta levelét.

           Bizony, nagyméltóságú úr, napkeltétől napnyugtáig! Tisztességes vécéjük nem lévén, szemérmes búvóhelyet csak a közeli erdő bokrai nyújthattak. Saját kenyéren és szalonnán éltek egész héten. A többség távol lakott. Mire késő éjszaka hazaért, két-háromórai alvás után, botorkálhatott vissza, a köves országúton mezítláb, napkeltére. Ezért a többség inkább meghúzta magát egy közeli istálló szalmáján. Áprilistól a mentán már munka folyt. E miatt sokan, tanítói engedéllyel, ettől a hónaptól októberig nem is jártak iskolába. Ezt tudta a tanító, a pap, az egyházközség, a képviselőtestület és az orvosok. Micsoda maffia működött már akkor is Kecelen. A „szegényszagra”, mint hullaszagra a keselyűk, külföldről is, belföldről is idejöttek a pénzsóvár zsidó bérlők és nem zsidó társaik, hogy kisajtolják belőlük a busás hasznot.

    Tehát felkelt a nagy nap a keceli égen, talán még méltóságosabban, mint máskor. Ennek a jeles frigynek az emlékére Krisztus Urunk keresztjét állíttatta fel a közeli téglagyárnál a nagy méltóságú Stielly Walter úr. Éppen egy rabló kapitalista, kisgyereknyúzó vállalkozás, a mentatelep közelében.

         Bizony keresztszentelés lesz itt szabadtéri szentmisével, ünnepi vacsorával és hajnalig tartó mulatsággal csokorba kötve.

          Minden munkást meghívtak, aki gyalog ki tudott menni. Miután a szabadtéri szentmisét megtartották, ünnepi vacsorát tálaltak. Marhapörköltet és többféle kalácsot. Vacsora után megszólalt a talpalávaló, a mezítlábas talpak alá való. Tamás Péter bácsi és cigányzenekara húzta, pedig az csak a gazdagoknak, a KALOT legényeinek a muzsikusa. Most az egyszer mulasson rá mezítlábas is! Életében először és utoljára. Húzd rá, cigány! Elkezdődött a hajnalig tartó vigalom.

          Krisztus Urunk, aki minden bűn és szenvedés számon tartója, a lélek hangján, így szólt a keresztről a tisztelendő úrhoz: „Földi szolgám, gyarló dr. Földesdi Antal! Ne haragudj, de a te imád most nem hallatszik föl a mennybe. Ezért az úrért, aki maga a bal lator, mint az a másik a Golgotán, ne imádkozz többé! Hiába próbálnám őt megváltani, ezt a fajtát nem sikerül.

         Hiába leng a tömjén füstje a lábaimnál, az ördög hatalmában van ez a kicsi, keceli világ. Az agyonhajszolt gyereklányok, akik a vértanúk seregét szaporítják, elhessentik az Úr közeléből ezt a farizeus tömjénfüstöt és hazug imát.

          Nem a Mennyei Atyám, hanem az ördög állított ide, hogy 1900 évvel a megváltás után, ilyen eseménynek legyek a lehajtott fejű tanúja. Személyesen lássam és halljam ezt a pokoli mulatságot!

         Nézem a lányok lábát, hiányzik a körmük, mert éjszakai kövesúton botladozva, leverték. Életük végéig tört lesz a szemük fénye. Hiába süt a Napom, nem jut el szemük mélyére, lelkükig a Sugár. Nem hiszik el többé, hogy életük az Atyám ajándéka. Azt sem, hogy jutalmát majdan elnyeri, akit a földön megaláznak.

         Atyám, töröld ki az égi naptárból ezt az ünnepnapot, mert ezen a napon a Rosszra köttetett szövetség. Kérlek, hogy sorold be a méltóságos urat és feleségét abba a seregbe, amit, úgy húsz év múlva, a pokolba küldesz! Az itt táncoló mezítlábasokat pedig emeld magad mellé a jó illatú, égi mentatelepre - játszani! Ámen.

         Én, a szeretet prófétája, most sírni fogok. Bocsásd meg, Atyám! Keleten már hajnalodik nemsokára, de addig nem látja senki.”

          A mulatság a vége felé járt, mert halkan felkéredzkedett az égre az első napsugár. Jézus arcán ott voltak a könnycseppek. Egyik figyelmes kislány észrevette: - Hűvös az idő. Még Krisztus Urunk testét is belepte a hajnali harmat.

                                                                                                               1930

                                                                           +

                                                 

                                                           JÁTÉK, JÁTÉK, JÁTÉK…

 

           A két Andris meg Eszter társai még játszották:

1. Amott repül a kismadár! „Dolgozatok, legények, holnap lesz a vásár…” Ütemes munkavégzést, kopogást a mester megszakítja, s örömében felkiált: „Amott repül a kismadár!” Aki erre késve kapja föl kezét az asztalról, amin dolgozott, zálogot ad.
2. Ki- ki a maga mesterségét folytassa! Körben ülnek, egymás után egy-egy mesterember mozdulatait utánozzák, és ebből ki kell találni, hogy miben mester.
3. Tüzet viszek, lángot viszek. Körben állva, egy gyerek zsebkendőt visz, és váratlanul leejti valamelyik mögé, és versenyfutás kezdődik az üres helyért. „Tüzet viszek, lángot viszek. Ki ne nézz, be ne nézz! Kendő rajta.” A vesztes lesz az új körbejáró!
4. Komámasszony, hol az olló? Kis tárgyat adogatnak marokból marokba. A középütt állónak ki kell találnia, melyik kézben van.
5. Csöncsön gyűrű, arany gyűrű! Nálam van az ezüst gyűrű. Itt csörög, itt pörög! Itt add ki! Az előzőhöz hasonlóan. Addig éneklik, míg a kereső, rá nem talál.
6. Lánctörés! Szakíts, ha bírsz! Két szemben álló és egymás kezét, akaratát egymáshoz szorító fiúsor. Egyik fiú kiválik a sorból, és igyekszik, lehetőleg a leggyengébb láncszemnél, nekifutva szakítani. Ha nem sikerül, kiáll. Ha igen, akkor a gyenge láncszem áll félre. Közben egymásnak felelgetik:

-          Adj, király katonát!

-          Nem adok.

-          Ha nem adsz, szakítok!

-          Szakíts, ha bírsz!

Fiúknak való, izgalmas játék volt.

7. „Gyertek haza, ludaim! Nem merünk. Miért? félünk. Mitől? Farkastól. Hol a farkas? Bokorban. Mit csinál? Mosdik. Miben mosdik? Arany medencében. Miben törülközik? Kis cica farkában. Gyertek, haza, ludaim!” Nagyszerű felelgetős szerepjáték. A gazdasszony hívogat, a vele szemben álló libák válaszolnak. Közöttük áll a farkas. Ha ügyes, elkapja a gazdasszonyához rohanó egyik ludacskát, aki kiáll.
8. játék: „Elvesztettem zsebkendőmet, megver anyám érte, aki nékem visszaadja, megcsókolom érte. Szabad péntek, szabad szombat, szabad szappanozni! Szabad az én galambomnak egypár csókot adni.” Körjáték. A középütt állóval együtt közösen énekelik, majd az eldobja a kendőt, s aki elkapja, azzal két csókot váltanak. Azután helyet cserélnek egymással.
9. játék: Ki legyen a hunyó? Kiszámolós játék. „Ecpec, kimehetsz. Holnapután bejöhetsz. Cérnára, cinegére, ugorj cica az egérre! Fuss!”
10.  játék: Aki bújt, aki nem, megyek! Mondjuk, ötvenig kell számolni a hunyónak, és akkor indul keresni a bújókat. Ha egyet megtalál, és kimondja a nevét, az kiesett a játékból. Esetleg versenyt futnak a leshelyig. Aki előbb ér oda, nyer, a másik kiáll.
11. játék: Kiszámolós játék. Akire az utolsó szótag esik, az a fogó, esetleg a hunyó.

          „An-tan - té-nusz, szó-ra-ka-té-nusz. Szó-ra-ka, ti-ke-tu-ka, bam-busz-ka!

12. játék: Számoló: Tíz gyerek körben áll, előttük a számoló. Minden számnál más-más gyerekre mutat, és várja a ritmusos választ. Aki „szamár” lesz, az a következő számoló. „Egy-megérett a meggy. Kettő-csipkebokorvessző. Három-majd haza várom. Négy-bíz’ oda mégy. Öt-leszállott a köd. Hat-hasad a pad. Hét-dörög az ég. Nyolc-üres a polc. Kilenc-kis Ferenc. Tíz-tiszta víz. Ha nem tiszta, vidd vissza! Ott a szamár, megissza.

                                                                       +

 

                                                           PRÍMÁS ÉS KONTRÁS

 

           A két Andris, a Filus meg az Ugranyecz ilyen felállásban csibészkedtek. Ugranyecz Andris árva gyerek volt. Az édesanyja, amikor a fiúcska négyéves volt, szült egy életerős testvért, Józsikát, akit bizonyára meg lehetett volna menteni. Az édesanyja két hétig haldoklott a szülés után. A fiacskáját három héttel utána temették. Amikor Andris édesapja, hazajött az összeomlott olasz frontról, némi idő elteltével vett magának más feleséget. Ezért maradt ő az édes nagyanyjára, nagyapjára, akik tisztességgel fölnevelték. Visszahúzódó fajta, de aki fiú létére szeretne elkövetni valami bátor tettet.

          Filus Andris mellett nem is kellett unatkoznia. Lopták a cseresznyét a szőlőkben, mint a sárgarigók. Fel a fa csúcsára, ment onnan dézsmálnak a madarak is. Ott a legédesebb! Hallgatni ott fenn, mint a sült hal, ha csősz bandukol a közelben. Andris, az Ugranyecz, nem is tudta, hogy az édesapjának a testvére, Ugranyecz István, volt akkoriban a csőszök irányítója. Az holtbiztos, bátrabban mertek volna szőlőt, gyümölcsöt csórni.

          Egy gatyában és mezítláb nekivágni a legnagyobb kalandnak: a dinnyelopásnak! Filus Andris szervez, tervez és felméri a terepet. Húsz méteres lapos kúszás a legnagyobb melegben. Elöl a prímás, ő szabályozza a tempót. Mögötte a kontrás, aki nem akar lemaradni. A forró, királydinnyés homokban csupasz fölső testtel és lábszárakkal. Véresre karmolja őket a király dinnyéje! Tovább! Mindketten figyelnek a csősz kunyhójára, meg a pulijára, akik a hűvösre bújtak. A homok olyan forró, hogy hólyagosra süti a karjukat, a lábszárukat. Aztán célba érnek, két dinnyének szárát metszik. Most már felállni, és a legnagyobb sebességgel: Iszkiri! Mert a puli nem viccel, lehúzza róluk a klott gatyát.

         Csaholhat utánuk a csősz is, a pulija is! A kiáltása utoléri őket: - Megismertelek, Filus Andris! Majd megmondalak az anyádnak.

         - Megmondhatja. Két dinnye megér egy verést! – de ezt már egy hűvös nyárfa alatt teli szájjal dünnyögi, miközben kézzel markolásszák a bendőbe a földhöz vert dinnye belét. Igaz, hogy még nem érett, de szerzett. Megérte.

        Másnap, ha szavatartó a csősz, előkerül a söprűnyél, mert az mindig kéznél van. Egy kis hajkurászás az udvaron, néhány találat. Az ügy ezzel lezárul.

         Ugranyecz Andris meg igen örül, hogy ilyen bátor barátja van. Otthon, a nagymamának, csak annyit mond:

         - Sokat játszottunk a napon, hólyagos lett a bőröm.

               Lám, a „rossz” barát még hazudni is megtanítja az ember gyerekét. Életében először hazudott a Panna mamának.

               Az édes nagymama el is hiszi, és a sebeket finom baromfizsírral kenegeti. Csak ne jönne az a fránya éjszakai fekvés!

                                                                                                                    1924

 

                                                                           +

 

                           IFJÚ FARKASFALVI ANDRÁS LEVELEI KATONASÁGTÓL

 

1. levél: T. Vitéz Farkasfalvi András, Kecel I. 47. Pest megye: Kedves szüleim! Üdvözletem küldöm Hőgyészről, Andris.

2. levél: Nagyságos Vitéz Farkasfalvi József Úrnak, Kecel, I. ker. 47. sz. Pest megye: Kedves Bátyám! Névnapod alkalmából szívélyes üdvözletemet küldöm. Egészséges vagyok, amit mindnyájatoknak kívánok. Isten veletek! Csókolom a szüleimet és téged, BANDI.

3. levél: 1942. IV. 3. vitéz Farkasfalvi András, Kecel. I. ker. Pest m. Kedves szüleim! Gyermeki szívemből szeretetteljes és boldog húsvéti ünnepeket kíván maguknak a fiuk, Andris. / A 2. doni hadsereg tagjaként ekkor indul ő is a frontra. /                      

                                                                                                                           1942. április 16.

 

                                                                           +                                                          

 

                                                 IDŐS FARKASFALVI ANDRÁS

 

             Anyai nagyapánkról a „hallgatás” jut az eszembe. A legjellegzetesebb helyzetben, öregkorában, egy kisszéken ül, és egy légycsapóval pusztítja a legyeket. De olyan vehemensen, mintha a csatatéren egy taljánt ütne agyon. Bizonyára sokat gondolkodott a világ dolgairól, a katonamúltjáról, a gyerekeiről és a házasságáról. Azt nagyon nehéz elképzelni, három gyerekének mentalitását ismerve, hogy milyen lehetett kisgyereknek.

           Anyánk állítása szerint olyan volt, mint Józsi nagybátyánk, akit nem ismerhettem meg. Bár él a homályos kép bennem egy mesebeli férfiről, aki a Temető utcában egy kerékpáron tol. Jobbra a temető sírkeresztjei, balra egy nagy kert a mai sarki bolt mögött. Ebben a kertben sok tehenet láttam. Soványak voltak vagy kövérek? - azt csak a bibliai József, az álomfejtő, tudná megmondani. Ez a kép származhat 1944 nyaráról, esetleg kora őszéről. Másfél éves lehettem. De biztonságot éreztem, nem féltem azoktól a hatalmas állatoktól. Lehet, hogy ő volt az.

              A „nyugalom” a második szó. Minden cselekedete megfontolt. Annyit lép, amennyit szükséges, és annyit beszél, amennyi éppen elég. Bizonyos, hogy Józsit szerette a legjobban. Andris és Eszter külső - belső tulajdonságokban hasonlítottak egymásra, mindketten a nagyanyánkra. A vitézi címet Józsival vetette fel, és a délvidéki birtokot neki szánta. De abból a fiatalemberből hiányzott az erős akarat és az a fajta „bátorság”/ A harmadik szó! /, amiért a nagyapámat vitézi címmel jutalmazták.

                Egyfajta bátorsága volt, mert megnősült. De egy olyan asszonyt hagyott hátra, aki holtáig szerette. Nem ment férjhez többé. Engem, amikor kiskoromban, húsvét hétfőn, őket is meglátogattam, olyan őszinte szeretettel fogadtak, amilyennel sehol másutt a faluban.

          Olyan esemény történt, amikor a nagyapám orosz hadifogságban volt másfél évig, amiről anyám a halála előtt nem sokkal említést tett, ami egy életre jéggé fagyasztotta nagyapám érzéseit a felesége iránt. Amikor megtudta, már az esküje meg a gyerekei miatt sem válhattak szét. De két ember között, ilyen mély szakadékot, sohasem éreztem. Nem szóltak egymáshoz óraszám.  A legfontosabbat is a legkevesebb szóval. / Az „Eltévedtél” című fejezet ezt próbálja elképzelni. /

          A szomszédokkal nem volt haragban vagy barátságban. Elfogadta őket olyannak, amilyenek. Egyetlen barátját említette, aki valaha katonacimborája volt. De szerencsétlenségükre olyan messze laktak egymástól, amilyen távol van a Táncsics utcai ház az Újfalu túlsó szélétől. Templomban nem láttam, bár a nagyanyámra sem emlékszem. Esti imádkozásokra gyakran eljárt a szomszéd utcába. Együtt menni az utcán, együtt enni egy asztalnál, sosem láttam őket. Valószínűleg a templomból is ezért maradoztak el.

            A katonai kitűntetéseire büszke volt. A kezembe is adta őket, de én azt hittem, hogy csak megnézni. Pedig a halálra készülve, valószínűleg örökre nekem akarta adni. Visszaadtam, és akkor belevarrta azokat a fekete halotti ruhájába. Nagyon sajnálom, ha abban a hitben halt meg, hogy nem becsülöm egykori vitézségét.

              Legkevésbé az Andris fiát szerette, mert ő hasonlított, anyánk állítása szerint, a leginkább nagyanyánkhoz. Sohasem hallottam káromkodni, más embert megszólni. Élete vége felé a legfontosabb célja az volt, hogy túlélje a nagyanyámat. Annak halála után láttam néhányszor derűsnek, de nevetni sosem hallottam.

             Ha életemben ezt az Arany Jánosról szóló anekdotát olvastam, mindig a nagyapánk jutott eszembe. Hasonló mentalitású emberek voltak.

              „Amikor Arany János Nagyszalontán jegyzősködött, egy tanácsbeli úr azt kérdezte tőle egyszer:

              - Hogy lehet az, hogy a nemzetes jegyző úr szájából soha egy adta-teremtettét nem hallunk?

Arany kurtán és nyugodtan válaszolt:

              - Nem szokásom.

              - Hát ha nagyon megharagszik - firtatá a tanácsbeli.

              - Akkor hallgatok – feleli Arany.

              - De ha nagyon, de nagyon megharagszik?

               - Akkor még jobban hallgatok – mondja Arany, s ezzel be is érte a tanácsbeli.”

 

                                                                          +

              

                                                              A „LEGYESEK”

 

           Ha valaki a harmincas években befejezte a hatosztályos alapoktatást, szinte semmi továbbtanulási lehetősége nem volt. Olyan sokba került volna, hogy egy szűk rétegen kívül, mint a nagygazdák gyerekei, nem tudta vállalni a költségeit a család. A nagygazdák egyébkén is „egykéztek”, nehogy a birtokot szét kelljen darabolni! Egy Antóni nevű család volt a kivétel, amelyben a családfő belátta, hogy az sem kutya, ha a gyerekéből orvos lesz, mégpedig a saját falujában.  Igen megbecsült orvos!

          A többire még két évig várt a „csütörtöki” iskola. Kecelen már fél évszázaddal a bevezetése előtt ötnapos tanítást folyt. A kosaras ünnepen tanítási szünetet adtak, minden országos gyakorlat ellenére, a községi vezetés, az iskolaszék meg a falusi közösség cinkos összekacsintásával. Ezért kapták a keceliek a ”legyesek” gúnynevet, a történettel együtt. Kecelnek lenni annyit jelentett: szellemileg alultáplált, buta és tájékozatlan.

         Amikor 1957-ben elkezdtem a középiskolát, igen nehéz volt a kalocsai tanárokban meglévő előítéletet legyőzni. Mi, keceliek, sokkal nehezebben vettük az első akadályokat, mint a kalocsaiak, a császártöltésiek, a szakmáriak, a homokmégyiek, vagy akár a szállások pota lakói. Kecelen csak osztályozni tudtak a tanárok, de tanítani nem. Kitűnővel mentem, de az első év felénél úgy örültem a 4,1 - es átlagnak, mint puli a farkának. És ez még ma is így van!

       Térjünk vissza a harmincas évekre! Csütörtökönként tehát nincs normális tanítás, de van két évig tartó, „ismétlőiskola”. Ez volt a hat év alatt megszerzett „kevés” megerősítése. Tizenhárom-tizennégy éves korukban ide jártak a fiúk is, lányok is. A gazdag kislányokat sokszor már vőlegényjelölt, komoly udvarló kísérte. Az persze nem volt a mesebeli szegény ember gyereke, hanem valamelyik módos család fia. „Guba a gubához, suba a subához.” A korkülönbség a lányok és az udvarló fiúk között általában négy év volt.

            Eszter nem volt gazdag család sarja, bár azt hiszem, hogy a társnői között a legszebbek egyike. Ez pedig a párválasztásnál keveset nyomott a latba. Mert a három gyerek mellett, vajon milye volt még a Farkasfalvi-családnak? A családfőnek vitézi címe, az egész faluban csak három első világháborús katonának. Egy hosszú házuk, két szobával, konyhával és kamrával, ami egyúttal pincét is játszott. Az épület vert falú. Az első szoba az 1941-es dunai árvíz és Bogárzó- kiöntés miatt térdre is roskadt. Ennek a helyére építkeztek később a szüleink.

           Földjeik is voltak, de az egyik Szent Imrehegy-szélben, a másik darab valahol a felső tanyákon. Három darabban szőlő, amiket viszonylag könnyű volt megközelíteni. Kettőt később eladtak házhelynek. Ezeket természetesen művelni kellett, de nem volt akkora terület, hogy ebből a három gyerek önállóan megélhetett volna.

            Ezért gondoskodtak a lányuknak „alternatív” megélhetési módról, amikor tizennégy éves korában, részletfizetésre, vettek neki egy Singer - varrógépet. A nagyapánk nem ivott, nem dohányzott, nem rendeztek ünnepi vacsorákat, minden pénzüket a gyerekek tisztességes ruhájára, cipőjére fordították.

                                                                                                                        1933.

                                                          

                                                                          +

                                 

                                                       PADKAPOROS BÁLAK

 

           Eszti öt évig lánykodott. Tizenhárom-tizennégy évesen padkaporos bálban táncoltak. Leginkább lányokból állt a társaság, legföljebb a fiútestvérekből, akik meg akarták tanulni a tánc tudományát. Tizenöt-húsz fiatal is összeverődött ilyen alkalommal, mindig másnak a házánál. Általában az utcára néző egy vagy kétablakos szobában, amit télen búbos kemencével a konyhából fűtöttek. Természetesen akadt sparheltfűtésű szoba is.

           A két ablak között a tükör. A tükör mögött az egykori menyasszonyi koszorú. Két oldalán egy-egy szentkép. Balról Szűz Máriáé, jobbra Jézus Krisztusé. A két ablak között volt a virágos pad. Erre ültek várakozás közben a legénykék. A lányok az ágy vagy az ágyak szélén, legtöbbször szorosan egymás mellett.

         A mulatság akkor kezdődött, amikor a pad előtt álló asztalt valamelyik sarokban elhelyezték, és a szoba közepe üresen maradt. Mindig akadt egy jószívű nagypapa vagy ritkábban édesapa, aki szívesen citerázott a lányának meg a lány barátnőinak. Közöttük a legszebben a Balogh Sándor bácsi pengette, akivel az ötvenes évek elején cifra dolgok estek meg. / Ezt majd később elmesélem. / Citerás az asztalra helyezte a hangszerét, s néhány pengetéssel ellenőrizte a harmóniát. Aztán kezdődhetett a mulatság!

         A csárdás: kettesben, négyesben, karikában, de csak akkorában, amekkora még a szobában elfért. Sokszor buktak fáradtan és izzadtan az ágyra. Kacagtak, énekeltek minden nótát, ahogy csak a szájukon kifért. Rajcsúroztak, de vigyáztak, hogy ne haragudjanak meg a háziak, mert akkor többé nem engedik be őket.

             Egy óra múlva már tényleg poros volt a levegő. Felverték a „padka” porát./ Fűtésre alkalmas kemence keskeny széle. A kemence alapja mindig szélesebb, mint a gömbölyű búbja./

        Ilyenkor a háziak kinyitották az utcára vagy az udvarra néző ablakot, hogy szálljon a porból, az énekükből, a jókedvükből minél több az utcára. Hadd irigyeljék gondtalan fiatalságukat a szomszédok is! Vidám énekhangjuk betöltötte az egész környéket, szebbé tette az idősebb szomszédok vasárnap délutánját.

         A muzsikus jó két óra alatt igencsak elfáradt. De addig boldogan pengette a húrokat az unokájuk vagy a lányuk kedvéért!

            Ezekben a murikban nem kellett félni, hogy előkerül egy bicska a zsebből, vagy részegen hőbörög valaki. Ezekkel a házi murikkal készültek föl a nagy bálokra, amik nagyközönség előtt zajlanak majd, s azok lesznek az igazi „leányvásárok”.

            Anyánkat egy-két év múlva csak a bátyósai kísérték a vasárnap délutáni bálokra. A két testvérből legalább az egyik mindig ott volt. Petrezselymet sohasem árult, mert a testvérek legénycimborái gondoskodtak, hogy gyorsan kopjon a cipője talpa.

              Eszter tizenöt-tizenhat évesen eljárhatott a vasárnap délutáni bálokra, de este hét órára szigorúan otthon kellett lennie. Egyszer ugyan elkésett, de igen megbánta, mert az édesanyjával nem lehetett tréfálni. Söprűnyéllel keményen megtorolta a rendbontást. Ez volt az egyetlen „félrelépésem”- mondotta később a fiának. /Anyánk, jóval később, bizalmasan azt is elmondta, hogy volt olyan „lovagja”, aki a kisajtóig kísérte, és mindjárt az első alkalommal a melléhez kapkodott. Többé szóba sem állt vele! Elmondta azt is, hogy a nemi kapcsolatban semmiféle örömöt nem érzett egész élete folyamán. Érdekes, hogy milyen vonzalmat éreztek az asszonyok a söprűnyél iránt. Anyám is mindig azzal tudott vagy akart elpüfölni, ha rossz fát tettem a tűzre. Ha megiramodtam a kert felé, olyan tempóban futott utánam, ami megszégyenítette volna, az akkor világhíres, három kilométeres akadályfutóinkat is. /

                Tizenhat éves korától kezdve pedig ott ült a „szoknyája szélén” Ugranyecz Andris, az édesapánk. Aki aztán egy percre sem adta át a helyét, egésze

                                             

 

                                                                          +                           

 

                                                        LAKODALOM ELŐTT

 

       - Nősül a fiunk! – újságolta Panna néni Csöre néninek, aki a legjobb szomszédasszony volt az egész világon. Esze–lelke, mint az arany, de miért hagyta, hogy egy életen át Csöre nénizzék, sosem értettem. Lehet, hogy a Tóth Lajos bácsi, a butuska ura szólította így a közös idejük kezdetén, s ő engedelmesen belenyugodott. A férjébe, a sorsába meg a nevébe is. Pedig Virág Erzsébetnek hívták. Én is Csöre néninek szólítottam kölyök fejjel, de ma már nem tenném.

         - Most mentek el a fiatalok Kalocsára gyűrűt venni. Húsvétkor a Filuséknál, új nevükön a Farkasfalviéknál. Ott lesz mind a két család. Tőlük öten lesznek, Farkasfalvi-szülők meg a három gyerek, mink meg csak hármacskán. Egy hosszú asztalt így is körbe ülünk majd. Összeírjuk a meghívottakat. Részünkről először is a fiunk édesapját, meg annak az új családját. Ugyan nem sokat törődtek ezzel a gyerekkel, de úgy illik. Utána maguk jönnek, szomszédasszony! A Tóthékat mind elvárjuk! Csak maguk után jönnek a testvéreim meg uram rokonsága.

         Húsvétkor meglesz az eljegyzés, de a menyasszony csak Péter-Pálkor lesz tizenhét éves. Fiatalka, vékonyka, de azért egészséges. Tud géppel varrni is. Már abból is megélnének. A Filuséknak szántójuk is, szőlőjük is van, de az a két fiúé.  Úgy hírlik, hogy a lányuknak bútort vesznek.  De nem a vagyon a fontos, ugye szomszédasszony?

         - Nem bizony, csak a békesség meglegyen! Az a legnagyobb kincs, a szegény ember boldogsága! – mondta bölcsen Csöre néni, hogy megnyugtassa Panna nénit, akit igen szeretett, és ezért szívesen hallgatta tovább:

        - A „vitéz” apósjelölt csak annyit mondott, hogy nem lehettek az Ugranyeczek jó katonák, ha már mind az öt hazajött a háborúból. Biztosan mindig a dekungban hasaltak vagy a hátországban szolgáltak. Még hadifoglyok sem voltak – ezt mondta. Biztosan szerencsések voltak meg okosak. De hát tehet erről az én András fiam? A mi Ugranyecz Andrisunk is eszes. A katonaságnál dicsérő oklevelet kapott. Be is kereteztettük.

        Még papnak is ki akarta taníttatni a tisztelendő úr, de azt nem hagytuk. Nem maradhatunk magunkra. Meg hát a lányunk után unokánk, fiunk, örökösünk is egyszerre.

Mondtam is a gyereknek:

             - No, ha csak ennyi kifogása volt az apósodnak, akkor meglesz az eljegyzés. Nekünk is van annyi birtokunk, mint nekik. A szép nagy szőlő az Öregszőlőkben, meg a Kanális-parti szántó. Nem lesz nagy lakodalom! Csak a fiatalok jól meglegyenek egymással! Ugye, szomszédasszony?

           - A családi békesség meg a jó egészség a szegény ember boldogsága! – adott igazat Csöre néni Panna néninek.

 

                                                                        +

 

           Amikor véget ért a szüret, már jártak is a vőfélyek. Tóth Lajos családjánál így hívogattak:

 

                                                   Dicsőség legyen az Istennek!

                                       

                                             Tőlünk tisztelet e házban mindenkinek.

                     Mi elküldött követek vagyunk:

                     Először az Atyaistentől, aki minket megteremtett.

                      Másodszor a Fiúistentől, aki minket megváltott.

                      Harmadszor a Szentlélek Istentől, aki minket megszentelt.

                      Negyedszer a házigazdánktól,

                       Kapás József úrtól és úrnak asszonyától.

                       Hogyha meg nem vetnék az ő szíves kérésüket,

                       Megjelennének a Szentháromság templomában.

                       Szent hit letételére és szentség felvételére

                       És az ő szárnya alatt nőtt magzatjának elkísérésére.

                        Muzsika zendülésére, tisztes déli ebédre és esti vacsorára.

                                          Dicsértessék a Jézus Krisztus!

           Egy pohár bor és egy-két tál étel elköltésére a lakodalmas házban szívesen látjuk.

           Lajos bácsi és kedves családja, felesége és fia, meg ne vessék kérésünket,

            Hanem hát úgy rendezzék sorukat, hogy 1936. október 27- én megjelenjenek.

 

                                                                          +

                                          

                                                          A MENYASSZONY

 

                       A főszereplő, a menyasszony, az esküvő előtt két héttel tüdő-és mellhártyagyulladásban megbetegedett. Csonka lett az esküvő és kiürült a nem létező pénztárcájuk, mert mindennapos vendég lett a Farkasfalviéknál az orvos. Bajúsz doktor úr, akiben a legnagyobb bizalmuk volt. Erősítő injekcióival lábra tudta állítani a menyasszonyt, az asszonyjelöltet. A házasságkötési ceremóniát, a lakodalomnak azt a részét is, amíg a vacsora tartott. Azt is, amikor a menyasszonyi ruhát levették róla, és átöltöztették asszonyi ruhába. Még egy lassú séta a vendégkoszorú előtt, amely megállapíthatta, hogy a menyecske igen rossz bőrben van. Aztán siessünk haza az ágyba – gyógyulni!

            Most már inkább csak a vőlegény ült az ágyánál. Amikor már egy kicsit jobban érezte magát, elmondta, hogy félt még a váratlan halálától is. Mert volt egy osztálytársa a Zárdaiskolában, akit a Tihanyi doktor, ugyanilyen betegséggel, majdnem a halálba küldött. Az a kislány, Sendula Terinek hívták, elmesélte az osztálytársainak, Esztinek is. A betegsége kezdetétől ez a történet motoszkált a fejében, nem az esküvő meg a lakodalom.

 

                                                                          +

 

                                                    TIHANYI ÉS A HALÁL

 

              Az eget és a földet betöltötte az örömünk, amikor szombat délre kibányásztuk a téli tüzelőnket, a „tőzegtéglákat”. Egésze héten hajtott bennünket a jó, meleg, napfényes idő! Csak minél előbb tető alatt legyen a sok ezer tégla, amiből árad majd a zúzmarás napokon is a nyár melege. Úgy lebarnultunk a tűző napon, mint a cigányok! Élveztük a jól végzett munka boldogságát. Ilyenkor veszti el megfontoltságát az ember.

              A naptól felhevült testtel belevetettük magunkat a Kanális kristálytiszta, kellemes vizébe, és órákon át játszottunk egymással, a víz sodrával, az apró halacskákkal. Sohase látott szitakötők röpködtek fölöttünk, és megcsodáltuk a ritka szép pillangók szárnyát. Istenem, milyen jó érzés, hogy boldog a nyár és meleg lesz a tél! Azután fürgén szedtük a lábunkat. Most már, végre, hazafelé!

               Két nap múlva majd elégtem az ágyban! Föl sem tudtam kelni, de állandóan szomjas voltam, mint egy sivatagi vándor. Először a szomszédasszonyok tanácskoztak fölöttem. A többség azt javasolta:

               - Itt már földi ember nem segíthet. Hívni kell a papot!

               Az apáca-tanító nénim is megtudta, hogy leestem a lábamról, és fel sem tudok kelni. Összeszedte a környékbeli gyerekeket, és együtt várták a tisztelendő urat. Egyszerre akartak beteget látogatni. Nagy volt miattam a felhajtás!

Jött is az esperes úr egy ministránssal, aki iszonyúan füstölt. Meggyóntatott volna, de már beszélni sem tudtam. De azért feloldozott. Azután minden gyereket behívott, azok engedelmesen az ágyam mellé térdeltek. Közben megáldoztatott, és feladta az utolsó kenetet. Igaza is volt, mert haldokoltam. Ő megtette a kötelességét, fölkészített a leghosszabb útra. Sírtam, és egész éjszaka nagyon túlviláginak éreztem magam.

              Hogy honnan szereztek pénzt, nem tudom, de másnap megjelent a Tihanyi doktor úr. Beadott egy injekciót, és arra biztatta a szüleimet, hogyha még holnap is él még a lányuk, vigyék be hozzá a rendelőbe. Ő bizony többé nem jön ki! A pénzt akkurátusan zsebre vágta, és a kerékpárján elvágtatott.

              A nővérem másnap reggel, mert még azt is megértem, előállt a szomszéd utcai konflissal, és elvitt az orvoshoz. Azzal a hátborzongató kérdéssel fogadott:

              - Hát ez a gyerek még él?

        A nővérem hajba kapott vele, és felelősségre vonta:

              - Miért nem utalta be ezt a gyereket a kórházba?

        Tihanyi doktor úr azt válaszolta rá, bicskanyitogató flegmával:

         - Nincs annyi pénzük maguknak, hogy a mentőt ki tudnák fizetni.

              Bizony, nagy pénz volt akkoriban! De az én életem már csak ér annyit? A talpraesett nővérem a konflissal kivitetett az állomásra. A kocsis nem kért pénzt, mert úgyis utasok elé ment. A vonattal aztán nyomás Kalocsára! A portán gyorsan beengedték a helyi konflist, mert már nem tudtam magamról. Úton voltam az örök hazába. /A folytatást már csak a nővérem elbeszéléséből tudom./ A hátsó feljárón egy férfi kapott a karjába, és segített felvinni az emeletre. A Tüdőosztályra!

              A vizsgálóban mindjárt „csapra vertek”, azaz megcsapoltak. Arra sem volt idő, hogy nővért hívjanak, ezért a nővéremmel nyomogattatták a leszívó gumilabdát. Nemcsak a tüdőm volt tele, de állítólag a szívem is félig a vízben úszkált.

              Állítólag, mert azóta az orvosoknak kötve hiszek, félóra múlva meghaltam volna. Isten bizony, kár lett volna értem! Amikor észhez tértem, vidáman kérdezték:

              - Tudod-e, kislány, ki hozott fel nagyon gyorsan az osztályunkra? Bizony édes lányom az nem volt más, mint aki csak lefelé a halottas kamrába viszi a holtakat. Majd köszönd meg neki! Szépen meg is köszöntem, amikor egyszer a folyosón rám mosolygott.

              Egy hónapig voltam kórházban, és egy évig tiltották az iskolát. Amikor hazakerültem, leginkább az udvaron játszogattam, mint egy kis lábadozó. A legtöbbször egyedül. Egyszer csak megjelent az ablakunknál egy alacsony, fekete ruhás asszony, és azt kérdezte tőlem:

             - Itt laknak a Senduláék?

              Szólításomra az édesanyám előjött, engem meg beküldött a házba. Tudtam, hogy hallgatózni illetlenség, de a kíváncsiság majd kifúrta az oldalamat. A látogató nem volt más, mint Potyondiné, a koporsós felesége:

              - Úgy hallottam, hogy van maguknak egy súlyosan beteg lányuk. Azt kérem, hogyha meghalna, tőlünk vegyenek koporsót. Mert mink csak ebből élünk. Ne a Kraszniknétől, mert annak az ura bútort is készít, és több a jövedelmük!

Azt már nem hallottam, hogy anyám mit mondott neki. De én ijedtemben úgy elbújtam, hogy alig találtak rám. De azt gondoltam:

             - Megállj, te vén szipirtyó! Azért is elmegyek a temetésedre.

 

                                                                          +                                              

 

                                                              AZ ÚJASSZONY

 

              Amíg az újasszony az ágyat nyomta, mindennapos beszélgetések folytak, de szigorúan csak egy órán át, mert a betegnek pihenni kellett. A történetből, amit az Eszter elmesélt két tanulságot leszűrtek. Hiszen más kárán tanul az okos. Ha lehet, ne forduljanak a Tihanyihoz, és mindig legyen annyi pénzük, hogy a bajban segítsen! Lám, ez a betegség is elvitte minden fillérjüket. A nulláról fogják kezdeni.

              Két hét múlva a menyasszony annyira rendbejött, hogy nagy sírások közepette, átköltözött az új házba. Ahol megint csak volt sírás! A szomorúság sírással búcsúztatták, az örömével fogadták. Az első perctől kezdve úgy bántak vele, mint ha az édes lányuk jött volna meg. Az újasszony már az első órában megkapta a lányuk minden ékszerét, amiket már húsz éve eltettek annak, akik az unokájuk felesége lesz. Két arany fülbevalót, a nyakláncot és a pecsétgyűrűt.

              A bútorok, amiket a szülei vettek, meg az ajándékok, amikkel a vendégsereg kirukkolt, már ott voltak az új otthonában. Akkoriban üvegpoharakat, vizeskancsókat, zománcos edényeket ajándékoztak a szegények lakodalmában.

              A Liget utcai ház valóban kicsi volt. Két szobácska meg egy konyha, közvetlenül az udvarra nyíló ajtóval. A konyhából az első szobába egy, amelynek a nagyobb, udvarra néző és egy utcára sötétlő, kicsi ablaka volt. De olyan alacsonyan, hogy aki nem akart leselkedni, az is ösztönösen benézett a szobába. Ezért kellett átláthatatlan függönyt akasztani esténként az ablakra, és az udvarra szellőztetni a szobát.

              A másik, a konyha hátán, egy keskeny, és vékony fából készült ajtó, a kamrába nyílott, ahol a kenyeret sütötték a padlásfeljáró alá gömbölyödő kemencében. Padlásfeljáró a ház hátsó végében, de oldalról.

              Bent a konyhában sparhelttel tüzeltek, és leginkább itt csapták agyon az időt. Télen főzéssel, morzsolással, beszélgetéssel, kártyázással és a jövő birtokbavételével.

              Eszternek azonnal feltűnt, hogy Panna nagymama mennyit olvas, és érdeklődik a világ eseményei iránt. A maga világában „művelt” volt és eszes. Nemcsak a kalendáriumot olvasta, hanem a szemközti kádár családjától is kért olvasnivalót. Főleg télen. A nagypapa szívesen kártyázott, főleg huszonegyezett, de a nagymama erre sem volt kapható.  Annyira megszokta József nagypapa hangos beszédét, hogy neki fel sem tűnt.

              Eszternek igen, mert az édesapja hangját ritkán lehetett hallani. József nagypapa szívből nevetett és harsányan, amikor valami tréfásat hallott vagy látott. A bort is szerette, de csak egy hektót tartott meg magának a következő szüretig. Igaz, hogy a testvérével kertszomszédok voltak, és ott még ihatott. De a mi házunkban Panna nagymama megtiltott minden ivászatot.

               József nagypapa igyekezett beszámolni nekünk mindenről, ami az utcában történt. Az évi kalendáriumok is mind megvoltak. Arra nem sajnálták a pénzt. Pedig milyen kevés pengőt tudtak évente a borból, a kukoricából vagy a piacra vitt zöldségből szerezni! Szerencsére elég nagy kertjük volt, ahol a zöldségfélék mindig megteremtek. Krumplit is csak ide tudtak vetni.

              Úgy is mondhatnám, hogy nem éheztek, de pénzük az sohasem volt. Egylovas kocsival jártak ki a Kanális-partra kukoricát kapálni, a szőlőbe a soros munkát elvégezni. Andrásék lovának nem a vérével volt a baj, hanem a korával.  Nászútjuk, a Rigó húzta kocsin, a szőlőbe vezetett.

              Eszter szomszédok közül két embert mindjárt megkedvelt. Később az elsőt, igen meg is szerette. Csöre nénit, akinek a vállán sokszor elsírja majd a bánatát. A másik egy igen alacsony ember volt. De olyan, mint a parázs! Somogyi Sörös Matyi bácsit is szimpatikusnak találta, de korán észrevette, hogy az öreg nagy szoknyabolond, aki soha nem jött zavarba. Különösen fiatalasszonyok társaságában! Mindig akadt a gyűrött, kopott sapkája alatt egy - egy friss történet. Igen szeretett az asszonyok körül legyeskedni, és jó „nagyokat” mondani. Az volt a kedvenc szavajárása:

              - Jobb ögy asszony nyersen, mint tíz férfi sülve.

              Potaországból jött Kecelre, hogy feleségül vegye Franci nénit, akivel gonoszul bánt. A férfiak társaságát csak akkor szerette, ha a Bor is ott ült közöttük. Ilyenkor aztán buzdította az ivócimborákat, hogy meséljenek:

               - Nem baj, ha hazudsz is, fiam, csak igaz lögyön!

              Minden „ivászatból” józanon ment haza, mert abból, amit hallott, útközben nem vesztett el semmit. De az arcát évről évre, mindig jobban, megpirította a Szent Antal tüze.

              Andrásék a legalacsonyabb széket tették alá, ha megjelent. Ez volt az egyetlen kívánsága:

              -  Szeretöm mögvetni a lábam, és nem lógatni, mint az akasztott embör a magáét.

              Úgy adta elő az eseményeket, amit a borbélynál vagy máshol hallott, mintha ő lett volna a főszereplőjük. Tőle hallotta anyánk a borlopás történetét is, ízes” pota” nyelven.

 

                                                                            +

                                            

                                                                 A BORLOPÁS

 

              Úgy van ez a mi világunk teremtve, hogy ha az egyik része sír, akkor a másik nevet.                Mi, magyarok ritkán tartoztunk a kacagó feléhez. Legföljebb olyan módon, hogyha az ország egyik része bánkódott, akkor a másik fele örült ennek.

              Amikor a külföldön is nagyra becsült borvidékeink: Toka, Villányi–hegység, Balaton –felvidék és a többi kötött talajú híres táj szőlőjét kipusztította a filoxéra, a homoki bornak igen megnőtt a tekintélye. Duna-Tisza közén először a zsidó fölvásárlók dörzsölték a markukat, mert ebben mindig ők az elsők. Csak azután a szőlősgazdák, mert felment a boruk ára.

              Hirtelen olyan jónak találták a Kadarka vérszínű borát, mint a mézszínű Kövidinkáét, hogy még a fasiszta német munkás asztalára is ezekből szállítottak. A két borkereskedő, Schwarcz Sándor és Weisz Ferenc, nemcsak a keceliek borát vásárolta fel.  A szomszéd, sváb falvakba is elküldötték cenzárjaikat, alkuszaikat, hogy még „lábon” megvegyék a termést. Ezek szívósan alkudoztak a sváb gazdákkal, Hirmannokkal, Bergerekkel, Schindlerekkel, Schwaczokkal és Weiszekkel az eljövendő borra.

              Hajósról meg Nemesnádudvarról szállították a donüszoszi nedűt a keceli kocsik, egészen a vasútállomásig. Nem kellett hozzá más, csak egy széles, platós kocsi három hordóval, két muraközi ló és két férfi. A biztonság kedvéért. Mármint azért a biztonságért, nehogy a bor helyett vízzel telt, netán üres hordó érjen a célba.

              November elején indulhatott a szállítás, mert akkorára már a bor kiforrt, és jól lehetett látni a tiszta, vérszínű vagy mézarany testét. Mert a bornak teste van! A gyeplőt Tóth Laci fogta, aki jövőre már megérik a katonaságra. Most ugyan helyet cserélnek a társával, Somogyi Matyi bácsival, aki a minőségi ellenőr ebben a vállalkozásban. Alacsony, de fürge eszű ember, akit még a ravasz svábok sem tudnának félrevezetni.

              Szakmáron született, a poták földjén potának. Apja-anyja alacsony termetű volt, és kilenc gyereknek adtak életet.

              - Én voltam köztük a legderekabb! – húzta ki magát peckesen. De ez a derekasság nem volt elég a katonasághoz. A nősüléshez elég, de abban a kis faluban nem talált kedvére valót. Átjött Kecelre, és feleségül vett egy csendes, nyugodt asszonyt, aki mindenben különbözött az öregtől. Két évtizede élnek már együtt, de gyermekük nem született.

              Matyi bácsi mondja meg, hogy melyik bor mehet a hordókba, föl a kocsira. Ez persze kóstolással jár, de hát ennyi terhet elbír egy alacsony ember is.

              Egy rövid ideig most Matyi bácsi hajt, amíg Tóth Laci megsodorja a cigarettáját és rágyújt. Ezzel a kicsi parázzsal is melegíti széles, fiatal arcát, közben még barna szemeit is pihenteti, ebben a hajnali hidegben. Mert korán kell kelni annak, aki Nemesnádudvarra reggelig oda akar érni. Húsz kilométernél is nagyobb távolság.

              Az „emberes” hónapok, de különösen a november meg a december már a tél idejére esnek. Foga van mind a kettőnek. Igen hűvösek a hajnalok!  Már a fák, bokrok is deresek a mélyebb fekvésű útszélen, és leveleiket a téli alváshoz terítik.

               Az öreg megbízható társnak látszik, de nem is azért ültették mellé a zsidó kereskedők, hogy tele hordókat gurítgasson. Laci felel a kocsiért, a Matyi bácsi a borért.

              Laci annyit hallott róla, hogy az öreg potaországi, és csak a Franci néni, a felesége kedvéért vetődött Kecelre.  A potaságát észre is lehet venni a furcsán ejtett szavain. Matyi bácsi rövid ö-vel ejtette, Laci meg é-vel. Csak ennyi volt köztük a különbség.

             - Ez pedig sömmi, fiam!- ahogy az öreg mondaná. Megértik ők egymást akár szó nélkül is.

              Már várják őket. Az öreg ellenőriz, kóstol:

               - Ez möhet a hordóba! Azután a másodikat is jóváhagyja. A harmadik hordónál bizonytalan:

               - Kérök még!

           Hosszan ízlelgeti, forgatja a szájában, aztán int:

               - A harmadik is möhet!     

     Azután a hordót lepecsételik. Aláírja, hogy mennyit vételeztek. Azután, „jöhet a mehet”.

              - Guten Tag, embörök! – köszön el a sváboktól udvariasan.

              - A viszontlátásra! – így köszönnek a házigazdák.

           Matyi bácsi elégedetten mondja a társának:

               - Látod, Laci fiam, a kicsi embörnek is löhet tekintélye, ha szigorú a föllépése!

              Hazafelé már dolgozni kell a lovaknak. Húsz kilométer odafelé és üresen, csikójáték volt. Most jöhetnek az izmok, a zab ereje. Még a rakodás közben is a fejükön lógott a zabos tarisznya, egészen a hazaindulásig. Nagytestű, zömök lovak, hidegvérű muraköziek.

              Csak nagyon szelíd hullámok vannak a sokat csavargó, húsz kilométeres úton. Hosszú, legalább jó kétórás út lesz. Elég idő a politizálásra is:

              - Hallod, ezök a mi svábjaink igön sűrűn emlögetik Hitler nevét! Némelyik nem is barátságtalanul.

        Most éppen sima az út és néptelen a környék. Az út mindkét oldalán erdős - bokros a vidék.

              - Kanyarodjunk a jobboldali fák mögé! Van ögy kis intéznivalóm.

              Laci engedelmes gyerek, már kanyarodik is. Az öreg meg elkezd dolgozni. Az ülésből elővesz egy tarisznyát. A tarisznyából egy vésőt, kalapácsot meg egy igen ügyes kis fúrót. Húszcentis nádszál is kell hozzá! Az is megvan.

              - Sögíts ögy kicsit, fiam! – mondja Matyi bácsi, de nem parancsol.

              Abroncsnak feszül a véső, működik a kalapács, és az elmozdul egy centire. Jöhet a vékony fúró meg a nádszál! Megindul a hordó vére a két ötliteres demizsonba. Amikor ezek megtelnek, a nádszál dugul, és óvatosan benyomják a hordóba. Minden a helyére! Abroncs egy centivel vissza, eszközök a tarisznyába, kocsi az útra! Félóráig sem tartott az egész.

              A lovak is pihentek egy kicsit, jobban is húznak. A gyereket csak furdalja a lelkiismeret:

               - Matyi bácsi! Nem veszik észre a nádszálat?

                - Az ángyod térde kalácsát! Mikor vönnék azt észre, fiam? Ha valamikor szétszödik a hordót, olyan lösz majd, mint ögy befordított sündisznó. Jót röhögnek majd rajta, hogy milyen eszös embör fuvarozta régön a mások borát. Az ögyik demizsonnal a tied, a segítésért.  Ez mind sömmi, fiam, csak az embör egészsége möglögyön!

                                                                                                                   1936

            

                                                                          +

 

                                                            AZ ELSŐ GYÁSZ

 

              Néha bizony elvitte egy-egy természeti csapás a termést. Hány napi munkájuk kárba veszett egy félóra alatt? Akkoriba a jégesők voltak gyakoriak. Mindig a határ valamelyik részét sávosan verték agyon. Akinek a földje arra feküdt, jobban is tette, ha otthon maradt, és a négy fal között siratta az elveszett munkáját.

              A legnagyobb csapás éppen keceli búcsú napján, június első vasárnapján, Szentháromság ünnepén, verte el a határ déli részét és Szentimrehegyet. Tyúktojás nagyságú jéglövedékek törték-zúzták a földeket. A teljesen letarolt gyümölcsfák csupasz ágaikkal nyújtózkodtak az ég felé, mintha kegyelemért könyörögtek volna. Mindegyiket ki kellett vágni, mert csak tüzelőnek voltak jók A szőlők leszüretelve, a gabona a földbe verve. Mint a végítélet napján! Hetekig, sőt hónapokig bűzlöttek a mezők a szerencsétlen halálra ostorozott kismadarak, nyulak, fácánok, az erdők mélyén agyonvert nagyvadak hulláitól.

               Aki a földművelésből akar megélni, nehéz a dolga. Faluhelyen azt mondták igen találóan:

               - A mi műhelyünk tetején nincsen födél.

              Eszterék számára életük első éve szépen folyt. Ha a Kanálishoz mentek kapálni-egyelni, néhány óra alatt végeztek, és mint a gyerekek, még fürödhettek is egy jót.

              A szőlőben ugyan csak homok volt, de fürödni itt is lehetett. Ha reggel kiértek, telemerték a kürtöt, és estére olyan langyos volt a víz, hogy abban is lehetett lubickolni.

              Már a házasságuk első évében megszületett az első családjuk, egy kislány. Akkor még otthon szültek. Eszter mellett ott bóbiskolt egy sovány bábaasszony, akinek az orra lehetett volna akár vasból is, mert mesébe illő nyugalommal és fapofával nézett a vajúdó asszonyokra. Ha volt egy kis ideje, legalább három másiknál vizitált. Neki csak papírja volt a képzésről, de nem volt se gyereke, se férje. Egyedüli képzett szülésznő. Meg egy-két „kontárt” is hívhattak, ha nagyon sürgős volt. Ezekben az asszonyokban, akik több gyereket is világra hoztak, sokkal több volt a szakértelem és az együttérzés, mint a „kiképzettben”.

              Eszter kislánya megszületett, de korán. Két hétnél nem is élt többet. Akkoriban ezek a kicsinyek halálra születtek. Azzal magyarázták a veszteséget, hogy nem gyógyult még ki teljesen a szervezete a lakodalmi betegségből.

              Amikor az ágyban vajúdott, közben hangos zokogást hallott a konyhából. A nagypapa volt az, szegény, aki azt hitte, hogy a lánya után a menyét is elveszíti. Nem volt olyan hét, hogy a kis harang ne szólt volna. Annak a hangja kísérte ki a temetőbe ezeket a kicsi halottakat. Az övékét is.

              Fehér koporsóban feküdt fehér ruhában a csöppség. Fején fehér virágkoszorú, csupa fehér virágból, de tövis nem érhette a fejét. Megcsodálták, virrasztottak mellette, azután másnap két kislány egy könnyi kis lócán kivitte egészen az a sírgödörig. A nagyanyja mellé fektették. A bánatban osztozó szomszédokkal együtt imádkozva kísérték a hozzátartozók. Ott elénekelték a Jól jártál, te szép virágszál kezdetű éneket, és a pap beszentelte a sírt. Nem kellett búcsúztatót mondani. Legföljebb ennyit: „Megszületett, hogy két hét múlva meghaljon.” Nevét és halálának dátumát a nagymama sírkövére vésték, hogy születése ne múljon el nyom nélkül.

                                                     

                                                                           +

 

                                                   A DÉDNAGYAPÁM UTOLSÓ ÉVEI

 

              Az esküvő óta eltelt egy év. 1937-ben járunk, amikor Andrást behívták három hónapos kiképzésre. Csak azért ilyen rövid időre, mert családfenntartó volt.

              A fiatalok nagyon belefáradtak a szegénységbe. A nagymama naponta főzött a családnak, madárcsontú asszony volt, négy évvel túl a hatvanon. A nagypapa meg már hatvannyolc éves. Milyen segítséget várhattak már tőlük?

              Hol van már az a nagypapa, aki a testvérével, jó bor mellett, szövetségre lépett, hogy kicseréljék a feleségeket, és mindegyikük a másikéhoz menjen „haza”. Igaz, hogy könnyű volt a letaposott kerítésen átbotladozni. De annál gyorsabb és nehezebb volt a visszatérés. A két asszony cudarul elbánt velük!

              A nagypapa is megunta az életét. Most, hogy a lánya után az unokáját is eltemette, nagyon megváltozott. De férfiasan tartotta magát, amíg csak bírta lélekkel. Utoljára akkor látták nevetni, amikor egy kisszékre állva, egy halottas menetet nézett, ahogy elvonul a fölvégből a házuk előtt. Hátulról úgy látszott, hogy vállát a sírás rázza, mert egy legénykori cimboráját temették. Amikor hátrafordult, látták, hogy alig bírja elfojtani hangos nevetését. Könnyezett is, amikor derűsen azt mondta:

                - Szegény Sándor! Hát te is bevonultál a Nagy Káderhez? De nem tudom, hogy fogsz elszámolni a szomszédasszonyokkal, akikkel háremet csináltál magadnak. Egyik szőke, a másik barna, a szemközt lakó meg vörös hajú. Aztán miért állnék be a sok vénasszony közé. Észre se vennéd, egykomám, hogy hiányzok! A magam temetéséről is szeretnék lemaradni, dehogy megyek a máséra, ha nem, muszáj. Jó komám voltál legénykoromban, Isten nyugtasson! Csak téged a Mohamed vallása szerint kéne eltemetni. Olyant még nem láttam. Látod, Sanyikám, azon még én is ott lennék.”

              Egyre gyakrabban üldögélt magában, és beszélt valakihez. Ha megkérdezték, hogy min tépelődik, azt mondta:

               - Most beszélgettem a lányommal, nem hallottátok a hangját? Andris fiam, neked fel kellett volna ismerned! A TE anyád hangja volt.”

              Amikor a nagypapát rövid, csendes betegség után az Isten magához szólította, ezért 1939-ben elment közülük, a két fiatalra maradt a család minden terhe.

 

                                                                           +

                                                  

                                                               KI AZ ERŐSEBB?

 

           Úgy érezték a fiatalok, hogy ebből a nyomorúságból ki kell törni. Alig-alig a falig. Fordítani kell a sorsukon, ebben egyetértettek. András jelentkezett a vasúthoz munkásnak. De olyan munkát kapott volna, ami meghaladta az erejét. Bár azt szokták mondogatni, hogy a munka nem szégyen. Ő mégis szégyellte volna, ha valamelyik ismerőse kalapáccsal vagy csákánnyal a kezében látná. Hiszen még tíz éve sincs annak, hogy az esperes úr papnak akarta taníttatni, mert jó feje van. Amit a nagyszülei nem fogadtak el, s így lett belőle földműves. Föld az már van elég, de pénz az soha nincs!

          Elkezdődött egy csendes belharc a végleges hatalomért. Addig közösen eljutottak, hogy okos ember legyen boltos. Még jól is hangzik. De honnan teremtsük rá elő a pénzt? – ez volt a fogas kérdés. Valamelyik földet el kéne adni! A most következő összecsapásban dőlt el, hogy ki az erősebb? Ki lesz az irányító életük végéig? Éppen a Kanális-parti kukoricásban kapáltak pokoli melegben, mert az égen egy felhő sem, de annál több a töprengő fiatalok homlokán.  Idegesítő munka, idegesítő gondolatok. Viharfelhők tornyosulnak a lelkekben. András hajtotta az első sort, két méterre mögötte Eszter a másodikat. Ekkor az asszony, a már felnőtt asszony kijelentette:

-          Tudod mit, uracskám! Azt gondoltam, hogy eladjuk az erdőnket, és nyitunk az árából egy boltot.

-          Télen meg majd szalmával fűtünk a tűzhelyben! – felelte ingerülten András.

      - Te nem voltál még favágó, nem értesz ahhoz a munkához.

- De a szájon vágáshoz értek, ha kihozol a sodromból! – mondta villámló szemekkel, és Eszter felé lépett. Az asszony egy lépést sem hátrált, csak halálos elszánással emelte fel a kapát:

Ha csak fölemeled rám a kezed, itt csaplak agyon – mondta eddig ismeretlen jéghideg hangon.

         András lassan megfordult, és kukoricasoron elindult a Kanális felé. Talán öt perc telt el, amikor Eszter követte. A lelke mélyén félt, hogy még bolondságot művel az ura, mert itt a föld végén széles és mély volt a víz. Óvatosan közeledett a parthoz, és a levelek között meglátta a férje fehér, mintás ingég. András a vízparton ült. Aprócska halacskák buzogtak előtte a vízben, és szitakötők szivárványszárnyai lebegtek a víz fölött.

 - Jaj, hála Istennek - hadarta magában Eszter és keresztet vetett. Csendesen és hosszú percekig állt a férfi mögött, akinek vonaglott a háta a sírástól, és folyt a könnye, mint egy kisgyereknek. Aztán Eszter vette a bátorságot és az ura mellé ült, és a vállára hajtotta a fejét. Egy fél órán át, hallgattak. Közben előttük cikáztak a pillangók, és halacskák próbálgatták az erejüket, szemben az árral.

Így aztán kinyitották azt a boltot! Még fénykép is készült róla. András büszkén áll az ajtajában-mezítláb.

                                                                           +

 

                                                                   BOROSÉK

 

                   Eladták a mesebeli erdőt. Ez alatt azt értem, hogy Eszter eddig csak hallott róla, de nem látta egyszer sem. Most pedig már kezükben volt az ára. Megkapták az iparengedélyt. Kibérelték Berta Feri bácsiék utcára nyíló helyiségét, és kirakták a cégtáblát:

                                                                 Szatócsbolt

                                                        Tul. Ugranyecz András

             A polcok megteltek. A vevőket kedvesen fogadták és kiszolgálták. No, ez nem ment olyan simán! Mert ha András helyettesített a boltban, mindig megcsappant a forgalom. Nem értett úgy az emberek nyelvén, mint Eszter. Nem tudott velük barátságosan elbeszélgetni, ajánlgatni. Esztinek meg is mondták, hogy az András nem való boltosnak. Ők aztán ehhez igazodtak. Andrásra maradt a szőlő meg a Kanális–part, Az asszonyé meg a pult. Lassan ugyan, de jött a forint. Milyen örömteli események voltak, sőt szórakozások, az esti kasszazárások.

           Az utcában már működött egy vegyesbolt, a zsidó Boros Zsigmondé. De már nem ő dolgozott benne, hanem a segédje, a Balogh Feri. Katonának kevés volt, de Borosné besorozta. Az asszony éppen húsz évvel volt fiatalabb, mint az ura, és húsz évvel idősebb, mint a Feri, akit nem régen szuperáltak ki a sorozáson.

            Eszteréknek nem öreg Borossal kellett versenyezni, hanem a segédjével, aki rátermett legény volt. Maga a kétlábú udvariasság. Fürge járású, gyors beszédű fiatalember volt, és udvarias. A belépőket „Mit parancsol a kedves kuncsaft?” - tal fogadta, és udvariasan szolgálta. De ha besöpörte a fiókba a pénzt, nemigen volt türelme a hasznot nem hajtó diskurzusra. Zárás után majdnem minden este leltározott, és a haszon kisebbik felét bizonyára zsebre vágta, hiszen megdolgozott érte. Este lámpavilágnál leltározott, és annak a fénye kiszivárgott az utcára. Sokan tudták azt is, hogy selymes viszonyban van a Borosnéval. A két dolgot kajánul összeadták, és úgy is kérdezték tőle:

                - Ferikém, tegnap este is leltároztál?

                Az öreg Boros lemondott minden haszontalanságról: asszonyról, haszonról. Egész nap nyugágyban szunyókált. Az udvar közepére állították egy igen termékeny barackfa alá. Hallgatta levelek halk feleselését, és ha puha barack hullott az ölébe, azt eszegette gyenge ínyével. Fekete kalapja ott hasalt mellette a fűben. Ha föltámadt a szellő, és meglengette a vézna hajszálakat, gyorsan a fejére csapta. A meglévőkre vigyázott, nehogy azt az ötven ősz szálat is elsodorja a szél. Úgy félt, szegény, a teljes kopaszságtól, mint más, korabeli, a haláltól.

                                                Ablakomon ne kopogtass!

                                                Jöjj be, rózsám, mert alusznak!

                                                Alszom én is, alszik más is.

                                                Jöjj be hozzám, aludj te is!

 

                                                                          +

 

                                                                ESTÉNKÉNT

 

               Esténként, szép tavasszal vagy kellemes nyári alkonyatkor kiültek fiatalon az öregek közé. Tőlük ismerték meg a múltat, mintha iskolába sosem jártak volna.

              Az iskolában minden nap elimádkozták a Csonka-Magyarország fájdalmát, de magát a fájdalmat nem érezhették át. Tudták, hogy igazságtalanság miatt alakult ez így, és a háború miatt, de az emberek nem akarták az újabb háborút.

              Éppen húsz éve múlt, amikor az első háborúnak vége lett. Ott van a sok idegenben elpusztult fiatal neve a nagy szobor négy oldalán, kis betűkkel, sűrűn teleírva. Ha itthon lennének eltemetve, akkor látnánk csak, hogy mekkora volt a veszteségünk.

              Négyszáz lélek, mind fiatalember. És miért haltak, miért? Majdnem elfolyt a falu vére. Milyen csapás volt az minden családra. Úgy féltek a szótól is, mint a haláltól.

              Pedig jósolták az újabb pusztulást. A közelgő háborúról sok szó esett. A nyugati égbolton akkora széles, vörös sávot láttak, amekkorát még az előző háború előtt sem. Az Isten haragszik az emberiségre. Gondoljanak a sűrű jégesőkre! A múlt ősszel annyi csillag hullott a szeptemberi égből, hogy nem láttam hasonlót.

              Mostanában megint mozgatják a fiatalokat. Bevonulnak Felvidékre békésen, de lehetett volna ebből egy kisebb háború is. Visszafoglaltuk Kárpátalját vér nélkül, de ebből is lehetett volna háború. Csak attól mentsen meg minket az Isten!

              A fiatalok csak hallgattak és tanultak.

              András újra megkapta a behívóját. Most Erdélybe kellett menni! Minden héten jött levél, hogy otthon nagyon vigyázzanak mindenre. A szegény székelyek örvendenek, nagyok az ünnepségek és a köszöntések.

              Amikor hazaért, azzal fogadták, hogy elpusztult a két hízónak való, és a pincében elfolyt két hektó óbor. Nincs már, aki vigyázna rá. A nagypapa.

 

                                                            MAGYARORSZÁG!

                                                            Letört virág az ifjúság!

                                                            Ha tavasszal virágzik

                                                            Minden cseresznyeág,

                                                            Te vagy az, első és

                                                            Utolsó szerelmem:

                                                            MAGYARORSZÁG!

 

                                                                          +

 

                                            HÁBORÚ! HÁBORÚ! HÁBORÚ!

             

           Akkoriban másról sem beszéltek az emberek, csak a háborúról. A németek megtámadták a lengyeleket. Volt olyan fiatal, aki a menekült lengyel katonákat látott a kecskeméti Rudolf kaszárnyában. Az oroszok is nekiestek Lengyelországnak, és azok is elfoglaltak belőle egy jó nagy területet még 1939 őszén, éppen szüret idején. A szőlőszedés közben is erről beszélgettek

           Azután 1940-ben Hitler az angolok meg a Franciák ellen fordult, és úgy gondolta keceli nép, hogy oda már minket nem vihetnek el. De hónapok alatt véget ért a nyugati háború. Most már merre fordulnak a magyar bortól részeg németek? Magyarországon át a Balkánra, Szerbia meg Görögország ellen. Nagy lehet a veszély, ha még a miniszterelnökünk is öngyilkos lett. Tudták az emberek, hogy nekünk is csatasorba kell a németek oldalán állni.

           Amikor a németek megtámadták az oroszokat, pár napig csend volt róla. De egy hét múlva már az ablakokba is kirakták a rádiókat, hogy mindenki hallhassa a győzelmes előrenyomulás híreit. Az oroszok bombázták Kassát. Egy hét múlva már a mi katonáink is orosz földön masíroztak a németek oldalán, 1941 nyarán. De más baj is történt. A Duna földuzzasztotta a Bogárzót, és a Farkasfalviék kertjében pontyok úszkáltak. De ez még nem minden, mert a vert falú ház első része leroskadt. Bobek nagymama hajdani kedvenc tartózkodási helye. Maradt egy szoba meg egy konyha a kamrával. Farkasfalviék szó szerint „megrövidültek”, már ami a házat illeti.

           És elkezdték küldeni a behívókat! Farkasfalvi Andrist hívták be először a családból. Egyenesen az orosz frontra vitték őket. A rádió állandó sikerektől volt hangos. Már-már úgy nézett ki, hogy mire eljön a tél, vége is lesz a háborúnak. Mire a levelek lehullanak! Ezt mondták az első világháború elején is, és még hány őszt kellett megérni, mire vége lett?

            Minden család aggódott vakiért. Várták a leveleket, mint az életjeleket. Nagy örömükre Eszter is kapott a bátyjától, az orosz frontról. Andris, a jó barát még itthon volt, de minden nap rettegtek a SAS- behívótól. És beköszöntött az első háborús tél.

 

                                                                          +

 

                                         AZ OROSZ KATONA ARCA I.

 

        Az alacsony vékony csontú öregasszony meggyújtja az asztalon álló petróleumlámpát. November végén már korán sötétedik. A konyhában eddig csak a tűzhely parazsa - lángja világított. Az ágy szélén Három katona ül. Egy az asztalnál, az ötödiknek már csak a kisszéken jutott hely. Gyereknek való alkalmatosság, ezért a lábait szét is veti. Öten vannak, de mindegyik szőkésbarna és kék szemű. Mintha testvérek lennének. Egyetlen ukrán anyácska borotválatlan fiai. A maguk nyelvén dörmögve társalognak, de türelmesen várnak, mert a bábuska  szalonnás bablevest főz nekik vacsorára. Ők hozták a szalonnát, a nagymama meg hozzátette a babot. Jó kiadós vacsorát főz ennek az öt katonának.

       A lámpa gyenge fényénél is jól látszik a falon Jézus és Mária arca, az ágy fejénél egy megfeketedett Krisztus-kereszt. Egy kis szőke gyerek, talán kétéves lehet, ott tiblábol a felnőttek között. Figyelmesen nézi borostás arcukat, közben fakó zöld nadrágjukba kapaszkodik. Úgy botorkál a kisszéken ülőhöz. Az megsimogatja kisgyerek szőke fejét: - Szinók, szinyóska! – mondja barátságosan.

       Aztán elővesz a zubbonya zsebéből egy szájharmonikát, és a gyerek szórakoztatására játszik egy fürge dalocskát. Az asztalnál ülő a bakancs talpával veri hozzá a ritmust. A kisgyerek rögtön nyújtózkodik a muzsikáért:

         - Pazsalujszta! Tessek! – mondja mosolyogva. A kicsi megnézi, forgatja a kezében, aztán visszaadja a gazdájának:

        - Tessék! – mondja tisztán és érthetően.

        Minden katonaszem rájuk figyel, és mosolyog. Közben a nagymama tőzeget tesz a tűzre:

-          Mindjárt kész a szalonnás bableves. Akár tíz embernek is elég - mondja hangosan, de leginkább magának.

A katona szót fogad a fiúnak, átveszi a maroknyi harmonikát, és játszik tovább. Most szomorúan szól a muzsika. A katonák feje meghajlik, úgy hallgatják. Rejtőzködnek a szemek.

      Végül újból vidámba csap át a muzsikus, és újra dobban a láb. Csak azért is, tánc!

Ekkor kinyílik az ajtó, és egy barna kabátos, kék nadrágos katona lép be. Magas, fekete hajú, kissé görnyedt hátú fiatalember. A vidám dalocska meghal. A jövevény udvariasan köszön: - Dobrüj vecser! Jo estet!- mondja magyarul is.

Csak az öregasszony válaszol rá: - Jó estét!

A sötét ruhájú katona ott marad az ajtónál. Nem is tudna leülni. Néhány percig nézi a kisgyereket, a hallgatag társait. Azután halkan elköszön: - Jó estet!

      Szélesre tárja az ajtót, amikor kilép az udvarra. Bezúdul a hideg esti levegő. A lámpa lángja is reszket egyet. A nagymama tudja, hogy ki ez a katona. A Tóth Lajos bácsiéknál lakik egyedül, és nagyon félős, mert éjjeli edényt használ.

       A magukra maradt katonák egymásra néznek. Az egyik maga elé köp, és azt mondja: - Jivréj! Grjáznüj jivréj!

       Percekig hallgatnak. Aztán az asztalnál ülő föláll, és kinyitja az udvarra néző ablakot. A lámpa lángja most nagyobbat lobban, de azután megnyugszik. Mindenki mélyet szippant a friss levegőből. Jól is teszik, mert igen erős bent a mahorka szaga. Még elrontaná az étvágyukat, pedig a bábuska éppen most emeli az asztalra a hatalmas lábast.

 

+

                                 

 

                                                      AZ OROSZ KATONA ARCA II.

 

        1944. november elsejét írtuk. Eljött a halottak napja. Kecel történetében másodszor. Először 1919. június 22-én, amikor 26 teljesen ártatlan embert mészároltak le Kun Béla vörös katonái.

       A falut védő katonáink létszáma, felszerelése a támadó oroszokéhoz képest jelentéktelen volt. Egy új magyar egységgel is megerősítették őket, de a somogyi bakákban, akik magukat rossebeseknek nevezték, hiába igyekeztek lelket verni a lakosságba. Ha az oroszok eddig eljutottak, legfeljebb csak egy csoda segíthet. Tudták ezt ők is, de parancsot teljesítettek. Nem volt visszakozz! Az oroszok túlereje elsodorta, eltaposta őket, szegényeket. A maradék had Akasztó felé menekült.

      Ezt a történetet egy Kecelen inaskodó fiatalember mesélte anyánknak a boltban, ahol akkor már billiókban számoltak. Ez az első boltban kapott történet.

             A mesterem háza mutatós sarokház volt. Egyébként az orosz tisztek rangjuk sorrendjében válogattak a szállásokban. Maga Vorosilov a fő utca, a Rákóczi utca, legszebb házába költözött, legalább tízfőnyi őrséggel.

           Nekünk csak egy kapitány jutott, de nem akármilyen. Köszöntük a megtiszteltetést, amikor három emberével, káromkodva, bevonult az udvarunkba. Kénytelenek voltunk befogadni őket. Iván kapitánynak mutatkozott be, amikor végre rászánta magát az ismerkedésre.  Végigment a szobákon, azután kijelölte a jól védhető legbelsőt.

              Igaz, hogy az volt a legsötétebb, de a nap oda is besütött. Bár akkoriban még az sem akart úgy dolgozni, mint máskor. A nap is, a hold is csak úgy bujkálgatott a felhők között a hideg novemberi nappalokon-éjszakákon. Nem szívesen nézték onnan fölülről, amit láttak. Az emberek helyett is szégyellték magukat.

Ócseny harasó! – mondotta a legbelső szobára a kapitány elvtárs. Aztán a társaival eltűnt egy rövid órácskára, és nagyon elázva jöttek vissza. Bejelentette, hogy neki tyúkpörkölt kell vacsorára, de abban minden tyúk benne legyen! Rámutatott az órára: - Ötre kész!

Úristen, már négy óra volt!

           Minden élő magyar elkezdett rohangálni, mint pók a falon. Az egyik vizet forralt, a második kopasztotta volna azt, amit én nem bírtam megfogni. Nem hagyták magukat. Iván, látva az eredménytelen hajkurászást, magához szólított: - Igyi szjuda! Gyere ide!

           Odaálltam mellé. Akkor lekapta a válláról a géppisztolyt, és megtámadta a szárnyasokat. Csak a tetemek összeszedése maradt rám.

           A jó vacsorához ital is kellett volna. A mesterem félt a részeg katonától, ezért kis poharakba öntötte. Követelték tőle a nagy poharakat. Mi pedig rohantunk a tolmácsért, mert az Ivánunk elkezdett az udvaron lövöldözni. De a tolmács nem volt elég. Lélekszakadva a szomszéd utcába egy tiszthez, aki észhez térítette a duhaj fickót. Jutalmul ott maradt vacsorára. És lövöldözés nélkül felfalták a szárnyasainkat.

          Meglehetősen primitíven táplálkoztak. Kézzel nyúltak a lábasba, lerágták a húst és a csontot az asztal alá vágták.

           Jól laktak, jól ittak, és nyugovóra tért mind az öt vendégünk. Párnájuk a géppisztoly volt, s takarót nem terített rájuk más, csak az őszi hold.

           Szerencsénkre, néhány nap múlva megszabadultunk tőlük. Szerencsétlenségükre, Budapest ostromára vezényelték őket.

 

                                                                               +

 

                                            OROSZ KATONA ARCA III.

 

          Benn a faluban az első éjszaka a szabadrablás és erőszak éjszakája volt. Ez alatt csattogott végig a falun Vorosilov, legyen átkozott a név is, hadseregének teherautó -, harckocsi - és ágyúkaravánja órákon át Budapest felé. Szinte minden házba betörtek. Az értékes tárgyakat elzabrálták, ekkor találták meg az anyánk arany nyakláncát és pecsétgyűrűjét is, pedig milyen biztos volt abban, hogy jó helyre tette. Rutinos orosz rókák voltak ezek. Erőszakoskodtak a nőkkel, volt néhány kirívó eset. Másnap már orosz járőrök vigyáztak a falu rendjére. A katonák nagy többsége tovább is vonult.

        DE szörnyű dolgok történtek kinn a tanyavilágban! Sára Sándor „igaz” filmet forgatott a tanyán lakók kiszolgáltatottságáról.

        Ezek a katonák egyszerűen lemorzsolódtak a hadseregről, és rablóbandákba összeállva pusztítottak a tanyavilágban. Kecel lakosságának a fele tanyán élt. Alig volt olyan tanyasi, aki veszteség nélkül megúszta volna ezt a huszadik századi tatárdúlást. Máskülönben minden úgy történt, mint hétszáz évvel korábban, ahogy azt Rogerius megírta. A gyújtogatást nem írhatunk a számlájukra, de minden más szörnyűséget elkövettek. A békés tanyasi világnak egyik óráról a másikra vége lett.

       Végigtapostak a házon, a padlástól a pincéig, és elvettek mindent, ami értékes. Lakomákat rendeztek, azokon berúgtak és erőszakoskodtak. Gyereklányokat, asszonyokat erőszakoltak meg az apjuk vagy a férjük szemeláttára, egymás után többen is.

        Több gyilkosság történt. Egy fiatalasszonyt három katona akart megkaparintani, de az apja kimenekítette az ablakon. Ezért lelőtték, mint egy kutyát. Egy helyre többször is visszatértek. Valamelyik gazdával befogattak, és kocsival járták a dűlőket. Egész télen folyt a zabrálás. Ezek a katonák nem hiányoztak a hadseregből.

      Szentimrehegy, ami akkor még Kecelhez tartozott, Tüskös nevű buckás vidékén volt a Pozsgay-major. Oda egy egész rablóbanda fészkelte be magát. Lehettek vagy ötvenen. Nőket, élelmet, bort raboltak, és úgy éltek két hónapon át, mintha megérkeztek volna Kánaánba. Egész megalázott asszonycsapat szolgálta ki őket.

        Megesett az is, éppen ezen a környéken, hogy a szülők befalazták kislányukat a padláson, nehogy gyalázat érje. Hetekig élt így télidőben.

       - Egy dunyha volt rám meg néhány rongy, hogy ne fázzak. Egy elmozdítható tégla segített, hogy szót értsek az otthoniakkal, akik azon adták be az ennivalót is - mesélte el 1945 nyarán a falusiaknak.

        Az orosz rablóbandát végül följelentették. Egy századnyi katona körülzárta a rablótanyát.  Rajtaütés-szerűen lerohanták. Mindegyiket elfogták és vasra verték.

 

 

                                                           LEVÉLVÁLTÁS

 

     Voltak olyan katonák, akiknek holt hírét költötték. De volt olyan, akivel itt vagy találkoztak, de nem jött haza soha. A sírját is csak a Jóisten tartja számon.

      A mi apánkról majdnem egy évig nem tudtunk semmit. Azután 1945 nyarának végén megérkezett az első levelezőlapja Oroszországból, az Urálból és Magnyitogorszkból. Nem volt az más, csak egy rövid sírás, de az övé volt.

      Anyánk rögtön válaszolt rá, és mindjárt levélben, még a fényképünket is elküldte. Ezt még nem kapta meg az apánk, mert erről panaszkodott levelezőlapon. No, végre a második már eljutott a kezébe, fényképestől. Örömmel írta tele a kicsi levelezőlapot.

     Anyánknak megjött a kedve még a bolthoz is, és árult, amit kapott, szerezhetett. Mindenek előtt sót, lámpaolajat, cukrot kerestek az emberek.  A pénz, a pengő úgy lefogyott, hogy végül semmivé lett.

     De 1946 közepén megjelent a forint, ami már komoly pénz volt. Meg is indult a bolt. Jöttek-mentek az emberek, hozták a jó pénzt, és a fogolysorsról a rossz híreket. A szomszéd Bárány utcából vásárolni jött egy fiatalasszony, aki eddig még nem fordult meg a boltunkban. Nemrégen ment férjhez, és most költözött a közelünkbe.

       Megjött a férje orosz fogságból, és annak a sorsát mesélte el. Anyánk a boltajtót is bezárta, amíg a fiatalasszonyt hallgatta: „- Tudod, Esztikém, az én huszonkét éves vőlegényem 1943-ban alig került ki a frontra, egy hét múlva már a ruszkik foglya volt. A lábbelit azonnal elvették tőle. Rongyokkal kötözték be a lábukat, hogy le ne fagyjon.

      Menten kísérték őket, egy ideig vasúton, azután megint gyalog egy uráli bányába, ahol nagyon olcsó volt az élet. Csalánleves, benne egypár szem búza. Ennyi volt az ebéd. Ha néha kaptak két deka szalonnát, még egy hét múlva is fölhánytorgatták nekik: A jó kosztot persze megenni, de nem dolgozni!

        Pedig igyekeztek volna, szegények, de nem volt elég erejük. Többen voltak együtt falubeliek. Kettő közülük még osztálytárs is, akik minden veszélyre figyelmeztették egymást. Ne igyatok vizet, mert fertőzött! Elvisz benneteket a hasmenés. Rigmussal figyelmeztették egymást: Ki az orosz vizet issza, az már többet nem tér vissza! Ugye szomorú rigmus ez, Esztikém? Igazam van?

      De ha egy embernek megmentette az életét, érdemes volt mondogatni szegényeknek. A hasmenéstől néhány nap múlva meghalt a fogoly. Ha valaki nagyon szomjas volt, tudta, hogy halálra van szánva. Minden lépés megtételéhez erős akarat kellett. A reggeli felkeléskor látszott, hogy ki nem tudja vagy nem, akarja tovább csinálni. Aki föladta, az elveszett.

      A kegyetlenül hideg télben a halottakat nem tudták eltemetni, mert a föld annyira átfagyott. A halottakról letépett rongyokért tízen is összeverekedtek. Az orosz őrök meg a meleg bundájukban csak röhögtek rajtuk. A fagyott hullákat, a lágeren kívül, egy nagy fából készült raktárba hányták egymásra.

        Ott igen későn tavaszodik. Április végén, május elején, amikor már kienged a föld fagya, sírt is csak akkor tudtak ásni markolóval. Hatalmas gödröket, és abba hányták a hullákat. Azután géppel rájuk borították a homokot. Megvolt a temetés! Se kereszt, se áldás, se búcsúztató! Az uram később, de csak nekem, azt is elmondta: Bizony azoknak már nemük sem volt! Milyen ország lehet ez, Esztikém?” – és végül elsírta magát a fiatalasszony.

       Anyánk sokat gondolkodott a hallottakon: - Ennek a fiatalasszonynak a vőlegénye nem írhatott levelet, az én férjem írhat. Nincs sok panasz a lapokon, amik onnan érkeznek. Hátha nekik nem pokol az életük?

 

                                                                               +

 

                                                        SZOLZSENYICIN ÍRTA

 

       Kedves Öcsém! Kérlek, hogy ne lepődj meg, ha olyan emberfajtáról is szó esik, amilyent ez a komoly orosz író bemutat. A Szovjetunióban tenyésztették ki, csak Voltaire, Rousseau, Marx, Engels, Lenin és Sztálin műveivel táplálkozik. Ettől olyan, amilyen.

       „A kommunistánál veszélyesebb és kártékonyabb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra – és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára.

       A kommunista nem ismeri a szégyent, az ember méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek, egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista.

       Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”

                                    Hazánkban negyvenöt után jelent meg. Egyenesen Moszkvából érkezett. Elsősorban onnan is támogatták, de mocskos céljai elérése érdekében, mindenkitől, még ma is elfogadja a támogatást. Hazánkban tehát nem őshonos, mert a magyar alkat nem alkalmas ilyen szerepre. De a környékbeli népek nagyobb számban tenyésztik. Íme, a csehek és a szlovákok!

 

                                                                               +

 

                                        MASARYK, BENES ÉS A MAGYAROK

 

 A vén Masaryk bűnös volt abban, hogy a Felvidéket Trianonban erőszakkal elvették tőlünk. Jó tanítványának bizonyult a hasonlóan jellemtelen, hazudozó Benes, akit Horthy még párbajra is ki akart hívni. Van, aki a csillagokat hazudja le az égről, ez a két briganti a magyarokat a térképről. Sztálin elvtárs még támogatja is őket. Madarat tolláról, embert barátjáról.

      Benes az ősi magyar városban, Kassán kijelenti, hogy a magyaroknak Csehszlovákiában nincs helyük, mert szétbomlasztják a szláv államot. Ki kell telepíteni őket! Megfélemlíteni, a vagyonukat elvenni, erőszakkal szlovákosítani!

      Egy részük hátizsákban hozta a motyóját a Dunán át csónakban, a gazdagabbak, otthagyván szép nagy házat és birtokot, megrakhattak egy vagont, amelyet aztán áthúztak a határon. Új magyar népvándorlás. A magyarországi szlovákokat agitálták, hogy térjenek vissza a szláv bölcsőbe. Masaryk nagyapó majd ringatja őket. Volt, aki ment.

      Az újkori Európa történelemben példátlanul, rabszolgavásárt rendeztek Csehországban. Magyarokat vehettek a gazdák, mint a néger rabszolgákat az USA-ban.

      A történelem bölcs menete azt bizonyítja, hogy ami késik, az nem múlik. Isten malmai lassan, de biztosan őrölnek. Stb. Jól befaragtak Moszkvával meg a kommunistákkal! Parlamenti többséget szavaztak a kommunistáknak, akik aztán, „nyújtsd ide a kisujjad, azután egészben lenyellek” elv alapján, megszerezték a totális uralmat az egyesített Csehszlovákia fölött, és bevonultak a kommunista országok nagy családjába.

      Az ifjú Masarykot megütötte a guta, Benest meg ledobták a külügyminisztérium második emeleti ablakából, mint egy cigarettacsikket. Van Isten!

      A lényeg az, hogy a család olyan ága jelenik meg Magyarországon, amely magyar, de üldözött. Ők lesznek a Czompó Jánosék, akik majd Páriban kapnak földet és házat. Hazát.

 

                                                                          +

 

                                                   KURUC TÁBORI DAL

 

                                         Te vagy a legény, Tyukodi pajtás!

                                         Nem olyan, mint más,- mint Kucug Balázs.

                                         Teremjen hát országunkban jó bor, áldomás…

                                         Nem egy fillér,- de két tallér kell ide, pajtás!

 

                                         Szegény legénynek olcsó az vére:

                                         Két-három fillér egy napra bére;

                                         Azt se tudja elkölteni, mégis végtére

                                         Két pogány közt egy hazáért omlik ki vére!

 

                                         Rajtunk német dúl, rajtunk török jár,

                                         Tűz-vassal pusztul ország és határ;

                                         Ez az istentelen német annyi kárt tött már:

                                         Hozzá képest hogy mit sem tött török, sem tatár!

 

                                         Tölts kupámba bort, az lölkemnek bort:

                                         Német vesztére űljük meg a tort.

                                         Ma egymással – bajnoktárssal együtt iszunk

                                         Virradatra úgy üssük meg a német tábort!

 

                                         Bort kupámba, bort! embert a gátra!…

                                         Tyukodi pajtás, indúljunk rája!

                                         Verjük által az labancot a másvilágra, -

                                         Úgy ad Isten békességet édes hazánkra.

 

                                                                               +                                      

 

                                                             BETILTOTT NYELV

 

        Életemet tiltó rendeletek keretezik. Az egyik megtiltja, hogy este nyolc órán túl az utcán tartózkodjam, a második provokációnak veszi, ha ismerősömet anyanyelvemen üdvözlöm, vagy annak köszönését úgy fogadom, és táborral fenyeget.

        A városban inspekciózó diákpatrulok pofonokat osztogatnak, és rendőrségre cipelik a magukról megfeledkezett embereket. Nyelvem, amely az emberi hang egyik legcsodálatosabb hangszere volt, kihágási objektummá szürkült. Újság a bűnös nyelven nem jelenhet meg, rádiót tilos hallgatnom.

          Lekonyult fejjel járok, és némán, ha lehet, ki sem mozdulok az emberek közé. Vak, süket és mozdulatlan gettóélet ez mindenképpen: a jogfosztott ember szégyen – és félelemterhes élete. És az ok: egyetlen tény, vádak vádja: magyarságom. Magyar vagyok, tehát bűnös vagyok.

         Ez a sommázás ördögökké és angyalokká egyszerűsíti a nemzeteket. Vannak fasiszta államok és vannak fasiszta népek. Fasiszta a német, és antifasiszta például a román. A fasizmus bűnében leledző a magyar, és az antifasizmus erényeit reprezentáló például a szlovák. Kivételek nem tűretnek, és nem számítanak. Tíz igaz nem lehet száz bűnös felmentvénye, de a másik oldalon ugyanakkor kilencven bűnös a tíz igaz erényéből élősködik.

                                                                                                   Fábry Zoltán

 

                                                                               +

 

                                                              A HAZAI NÉMETEK

 

        Amikor a nagyhatalmak a potsdami konferencián /1945. július 17. – augusztus 2./ elfogadták a kollektív bűnösség elvét, megbélyegezték még az újszülött német csecsemőket is, hetediziglen.

     A hazai németekkel szemben megkezdődtek az intézkedések. Első lépcsőben negyvenezer német deportáltak már 1944 végétől a szovjetunió munkatáboraiba. Örök szégyene a Nemzeti Parasztpártnak, Veres Péternek, Illyés Gyulának, hogy ebben is egy követ fújtak a kommunistákkal. A magyar népi értelmiség, hol itt a következetesség? A csehek és szlovákok ugyanezt mondták a magyarokra. A Hitler nélküli nyáj már nem volt veszélyes a magyarságra nézvést. S megint előkerülnek az újszülöttek! Büntesd meg az apát, ha vétkezett, de a gyerekére ne üss szégyenbélyeget!

     Magyarországról 450 ezer németajkút kellett volna kitelepíteni a SZEB – jegyzék szerint. Körülbelül a felét ki is telepítették. A baj csak az volt, hogy olyanok is a transzportokba kerültek, akiknek hazájuk lett ez a föld.

      A szegény sváb belépett a kommunista pártba, kitúrhatta a módosat a házából, kiforgatta a vagyonából. Családok kallódtak rokonoknál, ismerősöknél.

       A rendfenntartó erők, nevezzük rendőrségnek, nem szégyellték, házkutatás címén a svábokat zaklatni, megrabolni. Miska bácsi, volt-e ebben szereped? Remélem, nem!

        Volt közöttük magyarosított sváb is, Wiednerből Völgyi, akit vitézzé is avattak. Aki ezért kocsmanyitási jogot szerzett Kalocsán. És akihez a tanulni szándékozó Wiedner Bernát be is költözhetett, hogy elvégezze a kántortanító-képzőt. Újabb szál a jövőhöz.

        Csak a szomszéd Császártöltésről 400 embert vittek ki a Szovjetunióba ötéves kényszermunkára. Tizenhat évestől hatvan évesig-férfiakat. Talán ma már senki sem él közülük, de fönn maradt a daluk, ami őrzi az emléküket:         

                                     Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

                                     Ahol majd nem sirat meg senki, senki, aki él.

                                     Tavasz nem fakaszt rám zöldet,

                                     Elhordja rólam a földet messze majd a szél.

                                     Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.

 

                                                                               +

 

                                  A MAGYAR ANYÁK LEVELE SZTÁLINHOZ

 

     Mi, a Szovjetunióban lévő magyar hadifoglyok anyái, feleségei, gyermekei és valamennyi hozzátartozója, bizalommal és szeretettel fordulunk a Szovjetunió Nagy Vezéréhez. A Szovjetunió és Vezére többször is nagylelkűséget és jóindulatot tanúsított, segítséget nyújtott Magyarországnak nehéz napjaiban. Ez ad nekünk reményt arra, hogy kiáltásunkat meghallják, és fogságban lévő szeretteinket a közeljövőben hazaengedik otthonaikba, és ezzel megszűnik a mi szenvedésünk. Hisszük és reméljük, hogy kérésünket teljesítik. Édesanyjukhoz visszatérhetnek a fiaik, asszonyukhoz visszatér a férje, gyermekeihez – édesapjuk a legközelebbi jövőben. Kérésünk kedvező elbírálását várva köszöntjük Sztálint, a Szovjetunió Nagy Vezérét és a budapesti Szovjet Katonai Parancsnokságot.

                                                                                              Budapest, 1947. május 6.

                   

 

                                                                          +                                        

 

                                                   ANNA, A DÉDNAGYMAMÁNK

 

      Ötös lámpásnál olvasgatott a nagymama is, én így szólítottam. Nagyon szerette a könyveket. A szemközt lakó Berta Feri bácsié iparos család volt. Ezektől kért kölcsön. De értékes olvasmány nem volt köztük, inkább csupa piff-puff regény, a két háború között népszerű, leányoknak való szerelmes, rózsaszínű könyvek, mint az Elfújta a szél. Két szép lányuk is volt, gondolom, azok is olvasták.

      Kezdetben én is úgy voltam, mint Ábel a Hargitán, aki beleszeretett a Nick Carterekbe. Először az újfalusi tisztelendő úrtól lehetett könyvet kölcsönözni, de igen szenteltvizes olvasmányok voltak. Amikor 1949-ben megnyílt a községi könyvtár, az volt a nagy fordulat. Volokalamszki országút, ez volt az első háborús regény. Ezt olvastam onnan először. Vele párhuzamosan vetítették a hős szovjet katonákról a Sztálingrádi csata, Berlin eleste című filmeket szúfolt házak előtt. Nem lehet csodálni, hogy állandóan háborúztunk. Ez lett a legkedvesebb játékunk, később a foci.

      Az ifjúsági regényeket egy év alatt felfaltam, köztük az elérhető, díszes kötésű Jókai-regényeket, Gárdonyi Egri csillagok-ját, azzal a kort is érzékeltető, különleges betűtípussal. Legalább tizenötször elolvastam, legalább tizenöt oldalt biztosan tudtam kívülről. Azután kaptam engedélyt a „felnőtt” polcok átkutatására. Nem volt annál nagyobb élvezet. Kétnaponként visszatérő vendég lettem, mert nem kölcsönöztek két-három könyvnél többet. Az osztályomból, úgy emlékszem, csak én jártam könyvtárba ilyen regény-éhesen.

    Ma már nagyon sajnálom, hogy 5-6 éves koromban, amikor együtt aludtunk a konyhai ágyon, nem meséltettem vele. Értelmes, olvasott parasztasszony volt, sok titkát megtudhattam volna az életnek. Abban a korban az ember, örül annak, hogy létezik.

      Bizony, azon a keskeny ágyon kényelmesen elfértünk. Esténként együtt imádkoztunk, és szinte minden este azt kérte tőlem:

       - Kisfiam, minden nap imádkozz értem!

      Pedig milyen sokkal tartozom neki!

      Talán ötéves lehettem, amikor kivitt magával a szőlőbe. Nem kézen fogva vagy kerékpáron, hanem gyalogosan és talicskán. Elég kényelmetlen utazás volt, de rendkívül szórakoztató. Nem lehettem súlyos teher, de, aki ismerte, ilyen ember pedig elég sok volt a faluban, nem hagyta szó nélkül:

         - Ugyan már, Panna néni miért tolja azt a gyereket? Elmegy az már a saját lábán.

     Csak annyit válaszolt mindenkinek, de büszkén, az én Anna dédnagymamám:

         - Tolom az örököst!

        Közben mozdulatlanul térdeltem a talicskában, és állandóan az utat figyeltem. Előre nézve és kapaszkodva. Kinn a dűlőutakon érhette az ember gyerekét a legnagyobb élmény. Emlékezetemben még ma is nyargal az a nyúl, amit akkor felriasztottunk. Úgy szaladt cikk- cakkban, mint a villám. Egyik barázdából átvágott a másikba, hogy azután eltűnjön, az utat átszelve, a dűlő másik oldalán sorjázó szőlőben. Szegény állat! Ha tudta volna, hogy mink sokkal jobban megijedtünk, mint ő!

    Kinn a szőlőben csak tibláboltam, várat emeltem, romboltam. Érdekes, hogy mennyivel szívesebben tettem az utóbbit. A dédnagymama csak gazt szedett a szőlőben vagy a fák satnya, idő előtt lehullt gyümölcsét. A meggyfa földre hullott vércseppjeit, amiket a forró homok barnára aszalt. A tüdőbeteg színű, koraérett férges almákat. Csupa disznónak való hulladékot.

     Együtt éltük át gyerekkorom legnagyobb ijedelmét. Egy elszabadult ló okozta, ami a domboldalon úgy száguldott le nyerítve és szabadon, mintha sosem akarna megállni. Rohantunk be a kunyhóba, és magunk után az ajtót is behúztuk. Csak akkor mertünk előjönni, amikor a gazda káromkodása a közelünkben záporozott. Amikor előbújtunk a kunyhóból, a zápor elállt. Mentegetőzve mondta:

-          Megbolondította a sok zab! Az átkozottját!

 Fél óra múlva már olyan szolidan lépkedett az a félelmesen szabad paripa vissza a dombos dűlőútra, mint a kezes bárány. Mint, aki megadta magát a sorsának, a zablának.

       Nem voltam pimasz kisgyerek. De éppen vele szemben, egyszer, az voltam. Élete utolsó évében, 1949-ben, néha bort ivott. Ha ilyen állapotban kenyeret akart sütni, edényekbe rakta a masszát és odaégette, s legfeljebb a malacnak volt jó. Ilyenkor kampós bottal húzta a moslékos fazekat, végig a havas udvaron, az ólig. S én voltam olyan pofátlan, hogy leakasztottam a botot a fazék füléről. Hála Istennek, nem esett el, mert addig is csak lassú tempóban haladt. De a szemtelenség attól még szemtelenség maradt. És megbocsáthatatlan!

       De jártam ám én óvodába is! Az Újfaluba, a szegénynegyed óvodájába. Inkább odatartoztunk lélekben is, mint a kulákcsemeték közé. Itt ittam először életemben porból készült tejet. Egy kicsit furcsa íze volt, de azért mindenki megitta. Minden délben aludnunk kellett! Ócska szőnyegdarabokon feküdtünk, és szívtuk a padló olajos szagát. Én egy percig sem tudtam aludni, de néhányan, mindig irigyeltem őket, ahogy letették a fejüket, már durmoltak is. Azon az udvaron a harangláb tetszett a legjobban. Nagy élvezettel néztük, amikor délben kilengett és felzengett. De rövidesen elballagtam az óvodából az oskolába. Szilványi Mária osztályába, a volt zsidóiskolához. Szép és kedves hölgy volt, és kezdő pedagógus. Szerettem, és ő is engem. Ekkor szavaltam először nyilvános ünnepségen. Nagy mozgalmi költemény volt, valahogy így verte a ritmust:

 „Minden piros, odanézz, mintha lángban állna! Amott jön a sok vitéz „keki szín” ruhába.” Ha kiegyenesítik az agytekervényeimet, akkor sem emlékszem többre, de lehet, hogy ez is hamisítvány. Legkevésbé a keki színért állok jót.

       Arról beszélgettek az idős szomszédok, vasárnap délután, az utcára kiülve, hogy az ő gyerekkorukban nem volt fagyi. A nagymama elejtette, hogy ő még nem evett életében. Én felkaptam, elsúderkoztam, beloholtam a Rékasi cukrászhoz, a központba, s vettem egy forintos adagot. Legalább négyszáz métert kellett gyalog: sietve - futva megtennem, hogy viszonylag épen megérkezzen a nagymamámhoz. Végre tettem valami jót is.

       Az anyánk mindig azt hajtogatta, hogy hol jártál te, amikor ezt vagy azt mondtam. Szerettem ábrándozni, „elmélázni”, ahogy anyánk mondta: - Furcsa egy isten teremtménye vagy te! Hányszor kell neked mondanom, hogy végre megtegyed?

     Pedig, esküszöm, én akkor hallottam először, amikor számon kérő lett a hangja.

      Anna dédnagyanyánk igen csendes asszony volt. Utolsó óráiban Julianna testvére üldögélt mellette. Minden testi fájdalom nélkül múlt el ebből a sokfájdalmú világból.

 

               

                                                         APÁNK HAZATÉRÉSE

 

      1947-ben voltak a kékcédulás, kikényszerített választások, amelyeken a Rákosi-klikk jobban akart szerepelni, mint negyvenötben. Most még azt az ígéretét is bevetette, hogy mint Sztálin elvtárs leghűségesebb, és általa legjobban szeretett barátai, elérik majd a magyar hadifoglyok hazahozatalát. Ezért fogalmazták azt a gyalázatosan szolgalelkű „fohászt” a magyar hozzátartozók nevében, és természetesen minden lapjukban közzé is tették. Tény, hogy valóban hazaengedtek magyar hadifoglyokat, közöttük apánkat is.

      Apánktól az utóbbi időben ritkábban jött levél. Rebesgették, hogy majd csak hazatérnek. 1947 októberének elején egyik este kopogtattak az ablakunkon. Palásti János mondta az örömhírt, hogy apánkat egy konflis már hozza befelé az állomásról. Szépen felöltözött, megragadta a karomat, és rohamtempóban elindultunk apánk elé. Még most is emlékszem anyánk parasztszoknyáinak a suhogására, és az izgatott rohanásra. Valahol a híd tájékán és sötétben állt meg a kocsi, és onnan hármasban mentünk haza. Mire a házba értünk, már ott voltak a szomszédok, ismerősök. Sírtak örömükben.

      Én kíváncsian néztem azt a sovány, sápadt férfit, akit örvendezéssel vesznek körül. A kisszéken ültem és vártam, hogy majd csak gondolnak rám is. De azon az estén csak két szőrös puszira futotta az idejéből meg az erejéből.

     Az elbocsátó levelet csak decemberben kézbesítették neki, és a háromévi koplalás és munka jutalma négy forint volt. Keveset dolgozhattak ezek a magyar rabok ott kinn! Sok mindent akart ebből nekünk ajándékot venni, de kevésre futotta.

       Apánk tele volt keserűséggel, panasszal, amit nem győzött a lelkéből kiönteni. Mi mindent átéltek a három év alatt! Anyánk másnap jó ebédet főzött, de nem mert enni belőle, mert félt, hogy a sok éhezés után megárt a legyengült gyomrának. A levest azért megette. Hallottunk olyan szívszorító tragédiákról, hogy a hazatérő hadifoglyot minden jóval traktálta apja-anyja, amibe aztán már másnap szörnyű kínok között belehalt, szegény. Nagyon nehezen tudta megszokni a hazai kosztot és a bátorságot.

       Szerencsére tél jött ránk, a pihenés ideje. Minden este tele volt a konyha szomszédokkal. Kártyáztak, beszélgettek. „Osszamár! Hamarhamondja.” Még a szavakkal is játszottak. Tíz meg húsz filléresek csúszkáltak az asztalon. A férfiak füstöltek, mint a gyárkémény. E miatt sokszor ki kellett nyitni az ablakot, hogy a karácsony táján szálldogáló angyalok nagyokat tüsszentsenek tőle. Nem volt akkor sem tévé, sem rádió. Igaz, hogy még villany sem.

 

                                                       BARÁTAIM, A HÁZIÁLLATOK

 

      Amikor ötödik osztályos koromban anyámék még a szomorújátékukat élték, igencsak magamra maradtam. A dédnagymamám meghalt. Délelőtt iskolába jártam délutánként a környékbeli gyerekekkel játszottam, olvastam. Ha volt libánk, legeltettem, ha kecskénk, végigvonszoltam a fél falun, amíg találtam neki való terepet. Kicsinek hívták, de nem volt találó név, mert mit kezdtem volna egy Naggyal, ha ezzel is nehezen bírtam. A Golgota környékét igen benőtték a kivágott akácok fattyú hajtásai. Itt ki lehetett kötni a Sztálin-tehenemet, és akkor olvastam közben a Boccaccio- novellákat az Olcsó könyvtár sorozatból. Ez pedig csak ötödikes koromban lehetett, valamikor ’53 tavaszán. Golgota és pajzán novellák.

        A tetejébe’ még keveset is fejtünk belőle. Rövidesen le is vágták, szegényt. De az úgy sírt, amikor érezte a közelgő pusztulását, mint egy kisgyerek./ Mint ahogy én zokogtam, amikor ötéves koromban láttam a régi boltban összerakodni anyánkat, s közben a feje felet bontották a tetőt. Én úgy bömböltem az út közepén, hogy a forgalom megállt, de anyánk oda sem bojszált. Pedig, hogy féltettem, Istenem! /

    Az anyányi libákkal sem volt szerencsém. Talán a második osztály után hajtottam ki őket először a Pénzes vizéhez, és vigyázni kellett volna rájuk, mert volt ott annyi liba, mint manapság egy farmon, százával. Valahogy „elszalasztám” őket, mint Kukoricza Jancsi a nyáját. Nem is mertem este hazamenni.

      Ott kuksoltam a Dulai - bolt sarkán, és vártam a jó szerencsét, ami anyám formájában meg is jelent. Nem vert meg, de másnap kora reggel fölébresztett, hogy most nézzem meg a disznólegelőt meg a Bogárzó táját, hátha valahol meglelem a tíz szép libánkat. Egyetlen, még döglött libával sem találkoztam. Valaki besorozta őket a sajátjai közé. Elszontyolodva kullogtam haza, de akkor sem kaptam ki.

     Egyszer meg a temetőkert oldalához hajtottam egy falkát, ahol az a kacskaringós, érdekes és romantikus út kezdődött a két temető között. Árvai Józsi bácsi kaszálta a régi sírok között és fölött a dúsan nőtt füvet, Laci fia, a barátom, meg gereblyézte. Addig-addig néztem a kasza munkáját, amíg a libáim valahova elténferegtek. Meg is találtam őket az egyik asszony kertjében, és annak a felügyelete alatt.

      Még örülni sem hagyott, mert megkérdezte a nevemet, és még aznap megjelent a portánkon. Anyánktól húsz forintot kért az okozott kárért. Tekintélyes összeg volt. Annyit nem ért az egész kertecskéje. Nem szólva arról, hogy nem is volt bekerítve. A pénzt elvitte, vele meg a fogadalmamat, hogy ennek a vénasszonynak még beverem az ablakát. Máig sem vertem be, pedig nyáridőn minden nap kétszer is elmentem a háza előtt. Amikor mentem a szőlőbe, meg amikor jöttem hazafelé.

      Nagyon szerettem a kutyákat. A legkedvesebb a Dingó volt. Elolvastam a Grant kapitány gyermekeit, és abban igen megtetszett ez a lendületes kutyanév. Sokat focizott velem az udvaron. Hullafáradtan és századszor is elrohant a labdáért, amit a kertkapuig rúgtam. Mintha fizették volna érte, igaz, hogy én a cukros kenyeremet vagy a kockacukromat mindig megosztottam vele. Kedveltük egymást, no!

         Azokban az ínséges időkben, amikor még a kenyérért is sorba kellett állni, Egyszer honnan-valahonnan hozzám szegődött egy nagyon csúnya, de csupa rettegés kutya. Sok láb rúghatta arrébb, szegényt, mielőtt velem találkozott. Csont és bőr. Minden alkotórésze csúnya. De annyira az, hogy szinte már szép. Hátravittem a szalmába, ami alig volt egy szekérderéknyi, és ott vackot csináltam neki. Odaloptam ki a kenyérdarabokat nagy körültekintéssel, és kupán verés terhe alatt. Végül a szüleim elkergették, vagy megunta az egyhangú kosztot? Ma sem tudom. A falu egyetlen mészárszéke előtt mintha őt láttam volna, néhány barátjával együtt, a hulladékban szimatolni. Kóbor kutyákhoz csatlakozott, és velük összefogva szabadon élt. Szólítottam, de nem jött oda hozzám.

           A macskákat nemigen szerettem. Mégis volt cirmosom kétszer is. Az első, kis kölyök cirmos, egészen különleges és tanulságos módon múlt ki, példázva, hogy az ijedelem ölhet. Gyanútlanul lefetyelte a vizet, amikor váratlanul rárohant a kutyám. Az, szegény, ijedtében szörnyethalt. Megállt a szíve, habzott a szája, és azonnal elpusztult.

          A másik macskát valamennyire megkedveltem, de anyámék nem állhatták. Fogták, és amikor elindultak kettesben a szőlőbe kapálni, egy kosárba rakva és rejtve, elvitték magukkal. Amikor észrevettem a csínyt, elkezdtem utánuk rohanni, ahogy az akkori lábam bírta, és a szőlőnkhöz emelkedő dombnál utol is értem őket, pedig kemény három kilométer volt mögöttem. – Hol van a macskám? – alig bírtam kisírni.

 - Nyugodj meg! Letettük a Szőllősiéknél - felelték. Nyugtalanul kerestem, meg is találtam, s vittem haza. Ez az eset nem tett jót a szülői tekintélynek.

       Valaki egy kis kölyök nyuszit ajándékozott nekem. A szőlőben találta, hazahozta. Elfért a tenyeremben. Etettem és itattam. Azután elbújt a bolt bútorai alá, ahol sok keresés után napok múlva észrevettem. Hívogattam hosszan, aztán valahogy a kezemmel is elértem a félhomályban, és megfogtam. De már csak szobra volt önmagának, hideg és kemény. Beleborzongtam.

         Valahányszor Arany János versét, a Családi kört hallottam, mindig tudtam, hogy aminek a gyerekek örvendenek, néhány nap múlva halott lesz, mert anya nélkül elpusztul az árva kis jószág.

                                                                       

 

                                                TIZENHETEN KÉT SZOBÁBAN

 

               Valamikor az első világháborúban derekasan hadakozott egy sváb fiatalember. Nagy-Magyarországot ő is elvesztette, de a vitézséget elnyerte. Személyesen Horthy Miklós avatta azzá, 1928-ban, Völgyi Bernát néven. Sajnos, földet nem tudott adni, pedig az dukált volna hozzá, de engedélyt kapott egy italmérés működtetetésére Kalocsán. A lányait még szülőfalujában gazdagon férjhez adta, azután végérvényesen Kalocsához kötötte magát. Az idősebbik lányának, Völgyi Viktóriának született három gyereke.

              Az egyik nagyon önálló lett, mert már tízéves korában, amikor választania kellett a kapanyél és a penna között, megszökött a szüleitől. Kalocsára, a nagyapja házába költözött. Innen járt polgáriba, majd tanító és kántorképzőbe. Wiedner Bernátnak hívták. Kitűnő eredménnyel végzett, de álláshoz csak a Dunántúl mélyén, Páriban jutott. A családját, a svábok kitelepítése ürügyén, a szegény sváb kommunisták kilakoltatták a szép Hajósi utcai házukból. Kénytelenek voltak a fiukhoz, Bernáthoz, Páriba költözni. A kántorságot és a tanítást egyszerre végezte, s ezért az ottani tanítólakásban, most már családostul élt. Ő tanított meg kántorkodott, a szülei meg a tanítóföldet művelték.

               Emlékezzünk csak! A megalakult Csehszlovákiából kitelepítették Czompó Jánost, mert magyar volt, s szép nagy háza meg jó földje. Ezért vagonba rakhatta, amit csak el tudott vinni, és Magyarországra húzta át kocsijukat a mozdony. Neki Pári lett a végállomás, ahol egy kitelepített idős sváb házaspár házába költözhetett.

             Ekkor még csak hatan voltak, mert a családfő a szüleit is magával hozta meg a két nagylányát, Matildot és Ilonkát. Még két gyerekük született, de már itt, Magyarországon. Vilmos meg a Margit. Ez már nyolc ember. / A felesége szülei, Horváth János és Pócs Mária, maradtak. / Befogadták a volt háztulajdonos sváb házaspárt: tíz ember.

         Wiedner Bernátot válaszút elé állították az iskolák államosításakor, ’48-ban. Kántor vagy tanító? A kántorságot választotta, de a család szerencséjére házastársat is, Czompó Matildot. A tanítói lakást el kellett hagyniuk, és ezért Czompóék házába kényszerültek. A két szobába most már heten költöztek át. Vitték a tanítói lakásban született első hajtást, WIEDNER MÁRIÁT is. Tehát két szobában tizenheten éltek egy födél alatt, és jól megfértek egymás mellett.

              

                                                                   A SÍRÁS

 

           Aprócska gyerek voltam, amikor a Bertáéknál bérelt üzlethelyiséget a saját telkünkön felváltotta egy új épület. A szomszédos kovácsműhelytől talán két-háromméternyire. Hogy pontosan mikor történt, nem tudom, de valószínűleg a hadifogságból való hazatérés és a letartóztatás közti interregnumban.

         A bérelt boltunk tetejét már bontották, s közben anyánk komótosan rakodott benn, és semmi félelmet nem érzet.

         Én ott őrjöngtem a kocsiút közepén, féltvén őt, hogy rászakad a födél. ő látta ezt, és csak akkor jött megnyugtatni, amikor a munkáját befejezte. Istenem, mennyire fájt akkor a szívem, amikor úgy véltem, hogy tragédia fenyegeti. Szóval el sem tudom mondani, le se tudom írni! Könnyel kellene azokat a sorokat leírni. Azt tudom, hogy idegenek álltak körül és vigasztaltak az utcaközépen. De engem annyira a hatalmában tartott az anyám elvesztésétől való félelem, hogy őrjöngve követeltem, hogy hagyja ott azt a helyet. Anyám miatt, úgy emlékszem, csak akkor az az egyszer sírtam, de akkor nagyon. A kollégiumi sírásnak már más oka volt. Mint a fészekből kihullott madár, annyira árvának éreztem magam és kiszolgáltatottnak. Ma már tudom, miért. Féltem, hogy felfalja egyéniségemet a közösség. Csak egy leszek a sok közül.

 

                              

 

                                          APÁNKAT LETARTÓZTATJÁK

                                                                         1.

 

         Eljött a tavasz. Ekkor bontották le a volt istállót, de maradt egy fészer a helyén. És közvetlenül a Tóth Lajos bácsiék műhelyétől talán három méterre, a telkünkön felhúzták az új üzlet falait, majd cseréptetejét. Egyetlen nagyszoba volt az, üzlethelyiségnek való, az utca felé tekintélyes ajtóval, az udvar felé egy barátságos ámbitussal.

      A tavaszi szőlőmunkával igyekezett végezni apánk, hogy eljuthasson Bajára. Az egész megyében híre ment: Mindszenty hercegprímás Baján Mária-napokat tart.  1948. június 14-én, vasárnap, kora reggel kerékpárjával nekivágott a hatvan kilométeres, hosszú útnak.

      Amikor estefelé fáradtan hazaért, letette a kerékpárját, hogy az udvaron kifújja magát a nagy erőfeszítés után, az utcai ajtóban megjelent két ismeretlen rendőr.

       Felszólították, hogy menjen be velük a rendőrségre. Megrökönyödve és zavartan vettünk tőle búcsút, mert nem tudtuk mire vélni a dolgot.  Hármasban elindultak, de ekkor anyánk észbekapott, és a kiskabáttal apánk után küldött. A karomra dobtam, és már nyargaltam is utánuk, hogy még a liget sarkánál utolérjem őket. Csak annyit mondtam izgatott lihegéssel:

-              Anya küldi.

 Apánk gyorsan a vállára terítette, és csak annyit mondott:

        - Köszönöm, kisfiam.

        Aztán gyorsan megfordult, és a két rendőrtől közrefogva, fáradt lépésekkel ment tovább. Én meg úgy indultam hazafelé, mint akinek folyik az orra vére. Otthon a jó barátokkal, szomszédokkal egészen éjfélig folyt a beszélgetés, hogy miért vitték el szegényt

     Biztosan Mindszenty miatt, mert arra nagyon fújnak a kommunisták. Az a legnagyobb ellenségük, s aki szereti vagy tiszteli, az mindjárt bűnös.

        - Akkor az egész ország bűnös! Egy egész ország! – nem is mondta, hanem kiáltotta hangosan, fájdalmasan, és ekkor kezdett el zokogni. Mindenki tanácstalan volt, de jóval biztatták a nagymamát meg anyánkat, miközben szedelőzködtek. Nemsokára magunkra is maradtunk a bánatunkkal.

       Ekkora segítséget tudtak adni az árváknak, akik nem maradtak magukra a legnehezebb órákban. Ez akkortájt nagy szó volt és nagy segítség!

      Anyánk többször is kérte a „párját”, mert mások előtt csak így nevezte, hogy ne panaszkodjon senkinek az oroszokra:

       - Megfontolt legyél! Nem tudjuk, kiben mi lakik. Gondolj a fogságba esésre!  Az oroszok még itt vannak az országban, és az ellenünk folyó háborúnak még nincs vége!

Apánk mindig azzal vágott vissza:

-          Az igazat már csak megmondhatom!

-          Mondj igazat, betörik a fejed. Most éppen olyan időket élünk! – mondogatta anyánk gyakran.

       Nehogy elfelejtsem, csak azért szúrom közbe a megjegyzést: sokszor hallottam éppen anyámtól azt a mondatot: - Gyáva népnek nincs hazája!                   

         Egy szűk esztendeje, hogy a Szovjetunióból hazatért, és még nem vette észre a nagy változást. Azt, hogy közben az országból siralomház lett. Izgatásért jelentették fel, ez másnap kiderült. Először a Tanácsházra vitték, ahol az első éjszakát töltötte, és csak másnap reggel vitték át az őrsre. Az egyik rendőr bizalmasan elárulta, hogy egy-két „jóakarónk” feljelentést tett András ellen, mert szidta az oroszokat. Pedig nem az oroszokat szidta. Azokat inkább nagyon is sajnálta, mert olyan országban kell élniük, ahol Sztálin dirigál. Nem vette észre, hogy nálunk is az „dirigál”

     Másnap kiderült, hogy kenyéririgységből tették, az üzletünk miatt. Irigyelték, hogyha hozzánk jöttek pénzért, mindig tudtunk nekik adni.

     Az egyiknek a lánya anyánk ruháit hordta. Nem bírtak a nagylányuknak venni, mert az apja megitta, elkártyázta minden pénzüket. A felesége anyánknál hagyta a pénzüket, mert otthon a férje elől nem tudta hova rejteni. Az asszony sokszor sírt, mert a három gyerekének nem tudott mit főzni. Az ura mindig azt mondta: - Főzz nekik répát!

      A másik feljelentő feleségének is sokszor adtak pénzt. Annak is volt egy lánya. Ha jöttek az ünnepek, már vártuk, hogy mikor jönnek új ruhára pénzt kérni. Itt is csak a gyereket nézte anyánk, mert mástól hallotta, hogy az apjának ragadós a keze. Azt nemigen engedte be senki az udvarába, még napszámosnak sem.

Tőlünk nemsokára ellopta azt a kerékpárt, amivel apánk Baját megjárta.

                                                                  2.

Mindkét feljelentőnk tagja volt a kommunista pártnak. Minden szemét embert befogadtak, aki csak jelentkezett. A felbujtó természetesen egy harmadik személy volt, aki pénzért, vagy gyűlöletből rávette ezt a két szerencsétlent. Egy férfiszabó, Barabás Andornak hívták. Pestről jött le a bombázások elől. A lányai gyakran meglátogatták, s ilyenkor mindig nálunk szálltak meg – ingyen. Ő volt az, aki kiokosította azt a két analfabétát: Hugyi Antalt, a hátsó szomszédunkat, aki répát akart etetni a lányaival, és Falus Mihályt, az enyves kezű kerékpártolvajt.

     Híre ment a faluban, hogy mi történt velünk Többen szemrehányást tettek a két feljelentőnek: Miért tették ezt az Andrással? Azok égre-földre esküdöztek, hogy nem követtek el ellenünk semmit. Még a főkolompos is átjött hozzánk azzal a kérdéssel:

 - Mi van az Andrással? Hallom, hogy őrizetbe vették. Nem engedem bántani. Holnap bemegyek a rendőrségre, és szólok az érdekében.

      Másnap reggel anyánk is ott volt az őrsön. Beszélt apánkkal, akinek elmondta, hogy mit mondott a Barabás Andor. De csak pár szót válthattak, apánkat már vezették is vissza a zárkába. Ekkor vette észre anyánk a spicliket, ahogy sorakoztak a vádiratot aláírni. Köztük volt még egy nyomorék ember is, Palásti Károly, akinek a házunk előtti téren volt a trafikja. Meglepődtek, hogy anyánk is ott van, és látja őket.

      A felbujtó aznap is eljött hozzánk, hogy tisztázza magát, de erélyes anyánk ajtót mutatott neki. Nem szégyellte az magát. Az ilyen emberekben nincsen lélek.

      A harmadik napon apánkat átvitték Kiskőrösre, a járási kapitányságra. Amikor anyánk oda is elment meglátogatni, megint találkozott a Barabás Andorral. Váltig erősítgette, hogy ő az András érdekében van ott.

     - Sok ilyen becsületes ember kéne - mondta.

     Apánk még mindig hitt neki, anyánk már régen nem. Csak anyánk tudta, hogy mi zajlik körülöttük. Apánk a Rákosi-rendszerrel akkor kezdett megismerkedni.

 

                                                                

                                                        KAPANYÉL, AZ ALIBI

 

     Igen szerettem a szőlőbe járni. Shakespeare mondotta: „Szabadság a szél nagy szabadalma.” Ezt az emberi világon kívüli szabadságot a szőlő világa jelentette, ahol ott volt a szabad szél, a nap, a madarak, a fák, a gyümölcsök. Robinsonnak éreztem magam, azzal a különbséggel, hogy nem akartam mindenáron csónakot készíteni, és nem volt szükségem Péntekre sem. Amíg a szüleim szomorújátéka folyt az élet színpadán, de azután is, engem a nyári szünetekben mindig kiküldtek a szőlőbe, hogy kapáljak, amennyit csak bírok.

    Batyumban két szelet, egymásra borított zsíros kenyérrel meg egy könyvvel vágtam neki az útnak. Vagy a könyv már ott kinn várt. Felsős koromban a tízórai kiflire kapott pénzen vettem őket. Két forintot tettem félre naponta.

     Kinn azután a magam ura voltam. Ha egy borozdát, pászta hosszan, megkapáltam, akkor jöhetett az újabb fejezet, jutalmul az elvégzett munkáért. Kellett hozzá akaraterő! Természetesen ahhoz, hogy a fejezet befejezése után újra beálljak a sorba.                                      

 

                                                                         

                          

                                                             AZ IGAZI KINCSTÁR

       

        A szebb, könyvtári könyveket nem vittem ki, csak az Olcsó Könyvtáriakat. Az Egri csillagok mindig kinn maradt. Ott olvastam Mark Twain, Jack London, Maupassant, Krúdy, Jókai, Gárdonyi, Kleist, Defoe, Boccaccio, Tömörkény, Mikszáth, Csehov, Verne és a többiek sorozatban megjelent regényeit, illetve elbeszélés – válogatásait. Rigóének és kakukkszó mellett. Sajnos, azóta sem hallottam a szavát. Van-e még?

       Elkezdett és félbehagyott regények is voltak szép számmal: Ilf-Petrov, T. Mann, Olbracht, Nagy Lajos, Balzac és a többiek. Diderot Az apáca című regénye undorított. Annál jobban csak Voltaire Candide-ja, ami ma is kötelező olvasmány!  Maga volt a förtelem!

No, meg amelyikből kilógott a szocialista lóláb, a felhőtlen optimizmus. A világ nem ilyen!- ezzel utasítottam vissza őket. A mi akkori világunk hazug volt, tehát hazugok a róluk szóló és kiadható könyvek.

      Dosztojevszkijt csak nyolcadikos koromban olvastam, de napokig nyomott hangulatban jártam-keltem utána, és a lelkem mélyéig megdöbbentett./ Feljegyzések a holtak házából/ Ma már tudom, hogy Oroszország mélyén sokkal nagyobb és tragikusabb események voltak születőben, de Dosztojevszkij ezekre is figyelmeztetett./ Ördögök/ Bár a Háború és békére még nem voltam eléggé türelmes, de a nyolcadikos húsvéti keresetemből éppen meg tudtam venni, ’57 tavaszán, A nyomorultakat. Jó lelki előkészítés volt a kollégiumi gályarabságra.

      Milyen romantikus volt és mégis mennyire igaz Jókai hosszú elbeszélése, a Bárdy család. Hogyan kell manipulálni, és ha egy alantas cél megkívánja, önmaga érdekei ellen fordítani a tömeget. Milyen hihetetlen erő van a műveletlenségben! Mennyi szakdumát lehetne megtakarítani egy jól megválasztott Művel!

     Nem kellett jó barát, ha Jelky Andrással járhattam a világot, vagy bosszút állhattam Monte Cristof grófjával. Ugyanakkor néhány fejezet után már untam a Svejket, és nem értettem, miért gúnyolja a magyarokat. A magyar regényekben, más népek megvetésével, sehol sem találkoztam. Mi bajuk lehetett a cseheknek velünk az első világháború idején? Később persze megtudtam.

      Emellett sokat fociztam, fejeltem. Kapós társ voltam, ha játszani kellett. Istenem, hogy zokogtam, amikor elvesztettük a VB-t! Azon a szalmarakáson fetrengtem bánatomban, ahol a kutyám vackolt előtte, illetve vackolni merészelt utána egy rendőr ’56-ban. Hetekig jártam holdkórosként az utcákon! Nem született még erre a világra olyan bohóc, aki meg tudott volna nevettetni. Elküldtem volna Chaplint is a francba! Igaz, hogy ma is elküldöm.

 

                                                       ANYÁNK KISKŐRÖSÖN

 

           Apánkat elvitték Kiskőrösről, de nem tudtuk, hogy hová. Az édesapja és nagyanyánk Pesten keresték. Fodor Bözsi nénénk, az egyik rokonunk, vezette őket börtönről börtönre. Mindenütt azzal utasították el őket, hogy ilyen név nem szerepel a listájukon. Este azzal jöttek haza nagy szomorúan, Pesten nem található. Később kiderült, hogy akkor a szegedi Csillagban volt egy ideig.

           Két nap múlva megállt előttünk egy oldalkocsis motorkerékpár. A vezetője egy idevalósi pék volt, aki egy rendőrt hozott. Udvariasan mondta anyánknak, hogy készüljön, mert a kiskőrösi rendőrkapitányságra viszik. Ez az utasítás! Anyánk annyira zavarba jött, alig tudott átöltözni. Mit akarhatnak ezek tőle?

Egy óra múlva csak odaértek.  Egyik irodában egy civil fogadta őket, aki azt mondta, zárja be maga után az ajtót, hogy ne zavarja őket senki. Ha itt a kihallgatást így csinálják, hát legyen. Bezárta maga mögött az ajtót. Valami Falust vagy Falusit mondott a bemutatkozásakor, és kemény hangon mindjárt a tárgyra tért:

-          Vetkőzzön le!

  Anyánk megtagadta. Erre ráförmedt:

    - A gumibotot ismeri-e?

  Anyánk azt válaszolta neki szenvtelenül:

-          Hallomásból.

A civil férfiú, akin kiütköztek fajtájának jellemző jegyei, a szekrény tetejéről leemelt egyet, és csapkodta vele a tenyerét. Közben kopogtattak az ajtón.

-          Nyissa ki!- parancsolt rá anyánkra, aki szívesen megtette. Egy ismeretlen rendőr lépett be, aki a kihallgatója asztalára tett egy papírlapot, s közben azt mondta: - Azoknak a névsora, Falusi elvtárs, akik Soltvadkerten és Kiskőrösön az Új Embert járatják, a katolikus újságot. A civil kaján mosollyal kiküldte a rendőrt.

Anyánk később erről a jelenetről azt mondta, szó szerint: 

-          Nem szántam volna leköpni őket!

Azután át akarta küldeni egy szomszédos szobába, egy alig kivehető tapétaajtón. De anyánk egy tapodtat sem mozdult.

      Dühében nem tudott mással bosszút állni, minthogy mindkét karját felemeltette, hogy megnézze, nincs-e nyilaskereszt a hóna alatt. Rövid nyári blúz volt rajta, könnyen meggyőződhetett arról, hogy nem volt nyilas. Újabb kopogtatás zavarta meg a nyájas együttléte. De aki most bejött, nem volt más, mint az apánk unokatestvére, juhász Mihály, a császártöltési rendőrparancsnok. Borbényi János hívta föl telefonon, hogy tegyen valamit, mert anyánkat is elvitték.

    Anyánkat kiküldték, amíg benn a két férfi tanácskozott. Falusi kiszólt a posztoló rendőrnek, hogy kísérje a cellába, mert „holnap is a vendégünk lesz”. Amikor rázárták a cella ajtaját, megnyugodott. Itt már nem fogják zaklatni. De hová hajtsa le a fejét? Csak deszkákból összetákolt priccs volt a cellában, rádobva két takaró. Lefeküdt, betakarózott, és nyomban el is aludt.

                                                          

 

                                                                               +

 

 

                                                BALOGH SÁNDOR BÁCSI, a CITERÁS

 

           Sándor bácsit tárgyalásra idézték Kiskőrösre. Biztos volt abban, hogy ott fogják. Egy kölcsönkerékpárral vágtak neki az útnak. Egy 58 éves ember lábai már kopottak. Október közepén már hideg is a reggeli idő. Az asszony majd visszahozza a kerékpárt, amikor bennfogják. Mert biztos így lesz, még a helyi rendőrök is megmondták, hogy legalább egy fél évre számíthat - feketevágásért.

Nem ússza meg szárazon a rendszer ellensége! – mondta kárörömmel Rideg elvtárs, volt csapatcsendőr, most behajtó és kulákvadász.

Annyit a szemét ember manapság! És mind fényes nappal jár, mintha büszke lenne rá – ezt meg Balogh Sándor bácsi gondolta, amikor tekert a kerékpáron az ítélőszék elé.

       Hát, nem úszta meg szárazon! Hat hónapot kapott egy tarka borjú fekete vágásáért.

      Igen sajnálták az öreget a fölső tanyasi szomszédok. Ők még azt is tudták, hogy hitelbe vette a borjút. Levágták, szétmérték, mert kell a népnek néha hús is, nemcsak mindig baromfi nyaka, lába, zúzája.

      Olyan kevés maradt belőle Sándor bácsinak meg az annyukomnak, hogy egyetlen ebédre megették.

      Amíg Sándor bácsit szigorúan őrizték Mezőhegyesen, az unokái gyakran kijártak a tanyára a magányos mamát vigasztalni. Dolgozgattak az öreg helyett is. Kidöntötték az öreg akácfát, ami már évek óta csak haldoklott. Azután kuglikra vágták a javát, és berakták a kamra sarkába. Szép passzentosan!

         Este a munkák végeztével átjártak a szomszédokhoz, vagy a szomszéd fiatalok hozzájuk. Szép decemberi esték voltak ezek! Visított a hideg szél, mint a feketén vágott malac. A hó olyan vastag volt, mint egy hízott disznó szalonnája. Abban láboltak át egyik tanyából a másikba. Tányérkát sütöttek, és egész este „magoltak”. Szét lehetett köpködni, ez volt az élvezet.

         A mama szerette a társaságukat. Néha mesélt nekik a régi időkről. Akkor vágott az ember magának disznót, amikor tellett rá. A fiatalok szájtátva hallgatták a Róza néni hurkás, kolbászos meséit.

         De kérdés –feleletet is játszottak. Okosítót. Miről kapta a nevét Tüskös? – kérdezte a mama. Ott sok a tüsök, mert sok az akácfa meg a királydinnye, csupa homok az egész – adták rá a választ a fiatalok. Nagymama elfogadta. Miért hívják a Csukásnak a másik határrészt? Ott valamikor tó volt, és sok benne a csuka – pergett rá a válasz, amit Róza mama helyeselt. Miért emlegetnek Barnakertet ott a marhalegelő szélén?

        Itt megállt a tudomány. A nagymamát igen erőltették a mesélésre. De igen hosszú és régi történet, még a Rúzsa Sándor idejéből való. Meghallgatjuk mi azt!- lelkesedett az ifjúság. A mama tett a tűzre, közben összeszedte az eszét, mert ő is a nagyanyjától hallotta, s nem akart szégyenben maradni a fiatalok előtt. Azután lejjebb csavarta lámpát és nekifogott:

       „Valamikor, mondjuk száznegyven éve, még betyárvilág volt Magyarországon. Minden részén az országnak voltak olyan szegénylegények, akik bujkáltak a törvény elől. Ki azért, mert nem ment katonának, amikor hívták. Ki azért, mert olyan hadseregben harcolt korábban, aminek a közkatonáját kényszersorozással büntették. És ő nem akarta Kossuth-apánk után a Ferenc Jóskát szolgálni. A harmadikat a rossz vére hajtotta a rosszra. Mindegyiknek volt rá oka. Legyen ez elég!

          Egy különleges család épített Kecelen tanyát magának a falu szélén, háttal a falunak. A két szülő, meg három közel egyidős legény lakott benne. A házuk a faluban sem vallott volna szégyent, olyan volt az udvara meg a kertje. De valamiért ezt a helyet választották.

          Az asszony sosem mozdult ki hazulról, vigyázta a házat meg a sok jószágot. Két tehenük meg négy lovuk is volt. Három hátasló, mindig ott legeltek a paskomon. Szép lovak voltak, azok is fiatalok. Olyanok voltak, mint a mesebeli táltos paripák, csak repülni nem tudtak. A legények mindig tiszta fehér ingben, gatyában nyargalásztak velük a legelőn, még versenyeztek is. A fejükön árvalányhajas állszíjas kalap, nehogy lefújja a szél. Szépek voltak, no! Még a keresztnevüket is furcsán adták. Sándor volt az idősebb, a középsőt Józsefnek szólították, a legfiatalabbat, Benedeknek. Sándor, József, Benedek, zsákba’ hozza a meleget. /Kis Bencének emlegették egymás között./ Hosszú karikás ostoruk volt, mint a csikósoknak, és azzal igyekeztek egymást lerántani a lóról.

       Nem sokkal később odarakott fészket egy igen szegény család is, vagy öt kisgyerekkel. A férfi napszámba járt, abból tartotta el a családját. A két szomszédasszony hamar megismerkedett egymással.

        Barna Sándorné volt a gazdagabb, Király Józsefné a szegényebb. Attól kezdve a Király gyerekei mindig a Barnáék házának közelében játszottak, mert az asszony gyakran adott nekik valami ennivalót, vagy szabott rájuk ruhát. Mert a két kisebbik lánygyerekek mindig pucéron szaladgáltak volna tavasztól őszig, mint a cigánypurdék.

         Feltűnt a Királynénak, hogy a szomszédból a férfiak gyakran mennek el a háztól. De nem munkás ruhában, hanem fehér gyolcsingben, gatyában, és csizmásan lóháton. Az apjuk hajtotta a kocsit. Barnáné szívesen elmondta a kíváncsi szomszédasszonynak, hogy az ő földjeik messze vannak, és egy hét is eltelik, mire a négy férfi végez a munkával. Amikor hazaértek, tényleg tele volt a kocsi mindenféle takarmánnyal.

         Egyszer a nyár közepén, úgy Péter-Pál tájékán, különösen sokáig távol maradtak a férfiak. Királyné már az urát is nógatta:

     - Figyelje, kend is, a szomszédokat, rosszban sántikálnak azok!

         Egyik éjszaka, úgy éjféltájban, fölébresztette az urát:

     - Hallgassa csak, kend, a kocsizörgést, most értek haza a szomszédék Lesse meg őket a padláslétráról!

          Igen hiányzott a hold, csak a csillagok világítottak, de azért a szomszéd látott négy férfit a sötét udvaron mozogni. Kettő valami ládafélét emelt le a kocsiról, a másik kettő meg talán csak őrködött, mert valami puskafélére támaszkodtak. Aztán csak azt látta, hogy mind a négyen bemennek a házba, és benn világítani kezd egy lámpa.

        Amikor lemászott a létráról, az asszony unszolására csak azt morogta: - Ezért kár volt fölkeltened. Együtt vannak most már a Barnáék.

           Nem akarta, hogy az asszony elhirtelenkedje a dolgot. Maga meg nyugtalanul járt-kelt. Minden csütörtökön bement a piacra, hátha hall valamit, hátha lát valamit.

         Látott is! A Községháza ajtajára ki volt írva nagy betűkkel: Kirabolták Veszprémben a bankot. Aki felvilágosítást tud adni, annak száz arany üti a markát.

        A mi Királyunk már köpte a markát: Ide a száz aranyat! Aztán beállított a zsandárokhoz, akiknek elmondta, hogy mit látott. Egy Filus nevű, keceli zsandár, vezette a nyomozást. Kért Halasról négy zsandárt erősítésül, aztán másnap hajnalban meglepték a tanyát. Kikutatták az egész házat, de semmiféle kincses ládát nem találtak.

           A sok szép jószágon kívül nem találtak semmit. Meg is csodálták a három szép hátast. Az egyik zsandárt le is dobta, amikor kipróbálta egyiken a lovaglást. De azért a négy férfit elvitték kihallgatásra.

          Nem vallottak azok mást, minthogy a földjeiken jártak abban az időben. És tényleg voltak a Tiszán túl földjeik. Itt megakadt a szál. No, most légy okos, Filus zsandár!

          Azt tette, hogy hármat hazaengedett, a „Kis Bencét” benn marasztalta a börtönben. A gyerek, aki lehetett, olyan húsz éves, nagyon elunta magát. Igen megörült, amikor két hét múlva bedobtak mellé egy csavargót. Szinte berúgták az ajtón. Mindjárt meg is kérdezte tőle, hogy megvigasztalja:

-          Miért bánnak ezek veled ilyen csúnyán?

-          Kitekertem egy zsandárnak a nyakát.

-          No, akkor akasztófára kerülsz! Kár lesz érted, még fiatal vagy.

-          Aztán téged miért zártak be ide?

-          Azt fogták ránk, hogy kiraboltuk a veszprémi bankot.

-          Oszt bevallottátok?

-          Addig nem, amíg ránk nem bizonyítják.

-          Olyan jó helyre tettétek?

-          Olyan jó büdös helyre, ahol nem keresi senki.

          Eltelt néhány óra. Lejöttek a zsandárgyilkosért, és kirángatták. Azután másnap reggel megszállták a zsandárok a Barnáék portáját, és elkezdték a ganédombot ásatni.

           Ott volt a láda, tele arannyal-ezüsttel. A két férfi egy-egy ásónyélre támaszkodott, amit a szomszéd puskának látott. Így lett meg a bizonyíték.

            A gyerekeket elítélték tizenkét - tizenkét évre, azután meg kivándoroltak Amerikába. Az apjuk kapta a legtöbbet, mert ő tervelte ki a rablást, és csábította rosszra a gyerekeit. Csak életfogytigot kapott, mert rablás közben nem esett halál. Sok rablás terhelte a lelküket, az bizonyos! Mert nem lehet az ember hirtelen gazember. De azokra nem találtak bizonyítékot. 

             Nem akart börtönben meghalni az öreg Barna Sándor. Amikor évek múlva kivitték sétára lábbilinccsel, belevetette magát a börtönudvaron lévő feneketlen kútba. Hát gyerekeim, ezért hívják Barnakertnek a falu legelő melletti részét. Zsiványokról kapta a nevét. Meg az egyik keceli Filus család a „zsandár” nevet a falutól”. Itt a vége, fuss el véle!

-          Izgalmas világ volt az! – kiáltott a végén az egyik fiúgyerek.

-          A mostani nem az? – kérdezte rögtön Róza néni, és megtoldotta:

-           Az öregapátokat elítélték egy semmiségért öt hónapra.

 - Úgy látszik, Magyarországon mindig izgalmas az élet - mondotta egy bölcs kislány, az Anna, aki el is pirult, de nem vette észre senki, mert mire véget ért a történet, kifogyott a lámpából a petróleum. Akkor levették a tűzhelyről a kis karikát, és a parázs titokzatos fénnyel világította meg a szobát.

        Tartottak tollfosztót is! Erre kukoricát főztek cukrosan. Mit tehet ilyenkor az édesszájú kamaszember? Kipróbálja, hogy melyikük szája édesebb. Vagy tököt sütöttek, az volt a süteményük. Sárga bajusza volt ilyenkor még a lányoknak is!

     Amikor Balogh Sándor bácsit a tél farkára kiengedték, összegyűlt nála a környék fiatalja-öregje. Meséltették az öreget. Kiderült, hogy amíg ők otthon siratgatták, Sándor bácsi vígan élt. Csupa jóvérű kulákgyerekkel szedték a cukorrépát, valahol a Tiszán túl. Amikor a hó lehullott, ők is beszorultak egy tanyába. Esténként meg citeraszóra énekeltek:

      - Én pengettem nekik, ők meg danoltak. Új nótát is játszottam minden este. Szerkesztettek ott benn magukról néhányat, azt énekelték az őrök fülébe. Adjátok ide a citerámat, hogy bizonyíthassam az igazamat!

      Igazított az öt hónapig pihenő húrokon, és játszott is, énekelt is a szomszédoknak. A bűnrészeseknek, ingyen:

 

1.      nóta: Kuláknak most nem jó lenni,

               mer’ sok adót kell fizetni.

               Hiba van a gazdaságba’,

               nem jár gangosan a Sárga.

 

2.      nóta: Pulykakakas a küszöböt rúgja,

               mer’, a gazdája be van, be van csukva.

              Megérdemli ezt a becsukását,

              Mér’ nem adta be minden tojását.

3.      nóta: Sír a kulák a fogdába,

                nem mehet ki a tanyára.

                Nem fekhet a libatollas ágyba,

                mer’, itt hervad el a kemény fogdába’.

 

Így, citeraszó mellett, vígan teltek az esték!                                     

                                                                                                          1951.

 

 

                              VILMA

 

    Nagy bűne volt a háború előtti világnak, hogy nem támogatta a tehetséges gyerekek továbbtanulását. Ifjú Farkasfalvi Andrásból is mi minden lehetett volna. Amikor a Don mellől hazavergődött, közel harminc évesen, maradtak az utált földek, ahová csak a Vilma volt képes kihúzni. Annyira nem szerette a paraszti munkát.

     Olyan lélekbelátó szemei voltak, hogy lehetett volna belőle a lélek orvosa. Esetleg pap. Minden asszony összesöpörte volna a legkisebb a bűnét is, és csak akkor merészelt volna a lábai elé térdepelni, hogy meggyónja neki a vétkeit.  Vagy a legrosszabb esetben egy nyalka katonatiszt. De lett belőle egy rossz asszony bolondja!

          András nagybátyánk, temperamentumos ember lévén, utálta a vánszorgást. Szidta is a lovat, mint a bokrot. Legfinomabbat idézem: - Az ég villáma csapna Vilmába!

          Az édesapja ezt nem vette jó néven, mert éppen azért kedvelte ezt a valóban hidegvérű állatot, mert olyan nyugodt természetű. Bár egyszer ez a jámbor állat is megbokrosodott. Akkoriban, az ötvenes évek elején, még olyan világ járta, hogy a hadseregé volt mindenütt az elsőség.

        A levegőben a lassú gépek hosszú légzsákokat húztak, amire vadászgépek lövöldöztek. A műúton meg úgy jártak - keltek Farkas / Wolf / Mihály hadügyminiszter tankjai még a faluban is, mint mostanság az autócsodák. Az akkori uraknak mindent szabad volt. Azoknak még az Isten sem parancsolt, mindent megtehettek. Rákosi / Rosenfeld / Mátyás volt a bandavezér. Az alvezért Gerő / Singer/ Ernőnek hívták. Révai / Reich / József volt a kultúrfelelős. Ő gondoskodott a nép szórakoztatásáról. Aztán ott volt a Fekete Péter, mint a kártyajátékban a balsors, az ÁVH főnöke, Péter Gábor. Az ő becstelen eredeti neve: Eisenberger Benjamin volt.

        Egyszóval, a tank jött, a nagyapám éppen le akart kanyarodni az utcájukba, amikor az útkanyarban, a Szűz Mária szobrával szemben, feltűnt a zörgő-recsegő harckocsi. Egy T-34-es a második világháborúból. Vilma is elvesztette az önuralmát, és úgy átugrotta kocsistól, nagypapástól az út menti árkot, mint a párduc.

       A kocsit egy kissé szétrázta, de a nagypapa „vitézül” viselkedett. Jobb kezével erősen markolta a lőcsöt, a másikkal meg a gyeplőt. Ez volt az a bátorság, amiről beszéltem. Amikor a monstrum elcsattogott, lelépett a kocsiról, azután nyugtatgatta a lovát. Majd vissza a régi kerékvágásba, és már öt perc múlva otthon is voltak. Talán éppen a Szűz Mária mentette meg őket, meg a nagyapám bátorsága.

 

 

                                         ANYÁNK KECSKEMÉTEN I.

                                                                        

        Amikor Kiskőrösön másnap reggel kinyílt a cellaajtó, az egyik rendőr azzal üdvözölte:

 - Hallja, fiatalasszony, maga jól rám ijesztett az éjjel! Azt hittem, hogy meghalt. Szólítgattam az ablakon át, de semmi életjelet nem adott. Olyan ideges lettem, bementem meghallgatni, szuszog-e. Hála Istennek, szuszogott.

        De mindjárt arra kérte, nehogy elmondja valakinek, mert súlyosan büntetést kapna. Bizony, így féltek még a rendőrök is az ÁVH - tól! Azután együtt átmentek a konyhára, ahol egy idősebb nő főzött a személyzetnek. A rendőr anyánknak is kért ennivalót. A szakácsnő azt mondta, hogy rabokat nem szolgálnak ki. Erre vita támadt a rendőr meg az asszony között.

       Szerencsére megjelent a nagyanyánk, aki bőségesen hozott sonkát, kenyeret. Nem kellett tovább éheznie. Beszélgettek az otthoni állapotokról, de semmi újat nem tudott mondani a nagyanyám. Anyánk meg csak várta sorsának jobbra fordulását, mert a reménység hal meg utoljára, bár most már mind a ketten az ÁVH foglyai voltak. Segédkezett a konyhában, de ebédet egyszer sem kapott. Két nap múlva egy rendőr, Nagy Ottónak hívták, titokban egy levelet csúsztatott a zsebébe. Ebben Juhász Mihály, apánk unokatestvére, leírta, hogy mit tudott meg a sorsáról: - Ne ijedjél meg! Holnap egy rendőr Kecskemétre visz kihallgatásra, de onnan ki fognak engedni.

      Alkonyatkor kísérte ki egy rendőr a vonathoz, amelyik Kiskőrösről indult és Kecskemét volt a végállomása. A kísérője csak arra kérte: - Egy kocsiba szállunk, de olyan messze üljön tőlem, mintha nem is tartoznánk egymáshoz! Kérem, ne szökjön meg, mert akkor mind a ketten nehéz helyzetbe jutnánk. Úgy is lett. Mindketten egy kocsiban, de a két szemközti végében ültek le. Mintha semmi közük nem lenne egymáshoz. A vonatocska lassan döcögött Bugacon át, és minden nagyobb fánál megállt, de igen kevesen szálltak föl olyanok, akik az éjszaka kellős közepén Kecskemétre akartak utazni.

       Éjfél után, egy óra tájban, érkeztek meg a rendőrkapitányságra. A kísérője rutinosan zörgetet, és egy középkorú börtönőr nyitotta ki az ajtót. Bementünk az irodába, ahol megtörtént az átadás – átvétel, darab-darab. Kísérője megkapta az elismervényt, és udvariasan elköszönt.

A fogházőr pedig arra kérte, hogy adja le a gyűrűt és a fülbevalóját: - Ezeket nem szabad a cellába vinnie! És mondja, fiatalasszony, társaságba akar kerülni vagy egy magányos néni mellé?

       Anyánk szerette a társaságot, de most nem volt beszélgetős kedvében. a nénit választotta, és jól tette. Akkor jött rá, hogy minden semmiségért börtönbe lehet jutni.

Az öregasszony felébredt, amikor kinyílt az ajtó. Anyánk így köszönt neki:

-          Dicsértessék a Jézus Krisztus! Már a köszönés is káderezés volt.

-          Mindörökké. Ámen – válaszolta láthatólag megnyugodva az idős asszony, aki hatvan fölött volt már bizonyosan. Ez a köszönés fölkeltette mindkettőjükben a bizalmat, és helyettesítette a bemutatkozást.

Anyánk a néni kérdésére csak azt mondta, ami igaz volt, nem tudja, miért tartják fogságban. Az idős asszony örült, hogy hallgatóra talált, akinek kiönthette a bánatát:

          „Én olyan egyedül élek a világban, hogy nincs, aki pártomat fogja. Amíg élt a társam, az uram, mindenünk megvolt. Ami két ágról szakadtnak meglehet.

              Volt egy tanyánk, olyan vályogból homokra épített. Nem győztük megtámogatni a falát. Amióta meghalt, ennek tizenöt éve, magam vagyok, mint a kisujjam. Az istálló össze is dőlt. Két megmaradt szobát lakunk a harminc tyúkkal meg a kecskével. A tojásért pénzt kapok, azon veszek magamnak kenyeret, meg a jószágoknak egy hétre való takarmányt.

             Mert most is mért vagyok itt? A kecském miatt! Én egy födél alatt élek a roggyant tanyámban a tyúkjaimmal meg a kecskémmel. Tejet ad az egyik, tojást a másik. Hála Istennek, több tojást is, mint ami nekem elég lenne, mert van harminc darab tyúkom. Pénzt csak abból tudok előteremteni, hogy a tojásokat összegyűjtöm, azután kiviszem a piacra.

             Szerdán reggel is fogtam magam, a tojásokat beraktam egy fonott kosárba, szalma közé, nehogy útközben összetörjenek.

          Kiengedtem a kecskét, és megkötöttem a szilvafához. Legelje addig a füvet, amíg megjárom a falut. Elindultam a piacra.  Két kilométeres csak az út, de a felénél hallom ám a hátam mögött a kecském mekegését.

          Elszakította a kötelékét, a szerencsétlen, és loholt utánam. Igen ám, de az út mellett, mert már a falu szélén jártunk, fiatal nyárfák voltak ültetve. A tanács pénzén, a tanácselnök parancsára. Igen szépen kifakadt mindegyik, sok volt rajtuk a friss hajtás. Az én kecském beszabadult a paradicsomba!

           Hiába raktam le gyorsan a kosarat, szaladtam hozzá, az én erőm már nem volt elég, hogy megfogjam az éhes jószágot. Sok kárt tett az a szegény jószág, mit tagadjam.

           A tanácselnök rám küldte a rendőrséget, hogy kifizettesse a kárt. Négyszáz forintot.  Mondtam neki, mert nem falubeli, hanem Pestről szalajtott pártember. Azelőtt állítólag szabó volt, és Hlipala Pálnak hívják:

            Maga nem tudhatja, hogyan élek én. Az egész vagyonom nem ér négyszáz forintot. A hátamon hordom haza az erdőkben összeszedett száraz gallyakat, az elhagyott szőlőkből a száraz tőkéket, hogy télen fűteni tudjak a kis vaskályhámban.  Ne fagyjak meg az állataimmal együtt! Mert olyankor rájuk nyitom az ajtót, hogy valami meleg őket is érje. De az a lelketlen csak verte a vasat. Azt mondta nekem nagy garral:

-          Megkárosította a nép vagyonát. Ha nem fizet, lecsukatom.

 Megtette. Pedig milyen semmire való ember, arról a falu is tudna beszélni. Képes volt egy kommunista elvtársa temetésén klott gatyában megjelenni, mert úgy be volt rúgva. Szabó létére elfelejtette fölhúzni a tisztességes nadrágját. Ugyancsak megtisztelte a vörös csillagos fejfát! Ezen vigadott az egész falu.

       Én leülöm a négy hónapot, addig sincs gondom az ennivalóra. A bíró, az Isten áldja meg, kötelezte a tanácselnököt az állatok gondviselésére. Látom magam előtt, ahogy Hlipala a dűlőúton húzgálja a kecskémet, a felesége meg feji”.

De anyánk ezt már nem látta, mert az utolsó szavak alatt már az álmok ágyán feküdt.

 

                                                                           

                                                                        

                                                           MEGY RÁKOSI

 

                                                     Megy Rákosi a Tanácsba,

                                                     vele megy a fia, lánya.

                                                     Jobbján munkás, balján paraszt,

                                                     lába alatt zörg a haraszt.

                                                     Feje fölött békegalamb,

                                                     hangja mint a lélekharang.

F.      Anna

 

                                                                           

       

                                               RÁKOSI ELVTÁRS, SZEMÉLYESEN?

-Tudósítónktól-

                 Rákosi Mátyás elvtárs, népünk Bölcs Vezére, Bajára igyekezett, hogy ellenőrizze a határsávban bevezetett védelmi intézkedéseket, amelyekkel meg akarjuk óvni szocializmust építő hazánk és egész dolgozó népünk biztonságát egy aljas és alattomos titoista provokációval szemben. Mert Ő mindig csak a népére gondol, annak biztonságán őrködik éjjel és nappal.

         Kecskeméten csak a megye vezetőivel folytatott rövid eszmecserét. Egy nagy csokor virággal a kezében szállt vissza az autójába, amely máris Kiskőrös felé vette az útját.  Ott megtekintette a világszabadság nagy költőjének a szülőházát. Finom betűivel aláírta a vendégkönyvet, és csak annyit mondott:

„Elvtársak! Petőfi, ha ma élne, a kommunista eszme harcosa lenne. Nagy versekkel buzdítaná népünket az éberségre, és a hazánkra leselkedő fenevad elleni harcra.”

Újabb virágeső hullott reá. Mert a kiskőrösi úttörők is elhalmozták a nyár legszebb virágaival.

Azután a hosszú kocsisor, amely Bajára tartott, Kecelre ért. A Tüzép - telepnél egyszerű parasztemberek egész sora állt. Lehettek legalább ötvenen. Vezérünk mindjárt észrevette a rendkívüli eseményt.

-          Miért vannak itt ilyen sokan? – hallhatták kicsit szigorú hangját a sor végén állók.

      Az emberek arca felragyogott erre a hangra. Körülállták Őt, hogy elpanaszolják, órákig kell várni a mészre, pedig az éjszakai eső után a permetezés nem késhet. Egy idős férfi meghatottan szorította meg bölcs Vezérünk kezét: - Rákosi elvtárs, személyesen?

 - Hát persze, tetőtől talpig! – hangzott a frappáns válasz, amire nagy lett a derültség. Azután      Rákosi elvtárs végigment a sor mellett, ahonnan csak úgy röpködtek feléje a jókívánságok, mint a színes madarak: - Minden jót, Rákosi elvtárs! Boldog 60. születésnapot!

       A kiadókra szigorúan ráparancsolt, hogy igyekezzenek, ne várakoztassák az embereket. Azok bizony gyorsabban kezdték lapátolnia a zsákokba a fehér anyagot. Új erő szállta meg őket, ami Rákosi elvtárs határozottságából sugárzott. Aztán ilyen szavakkal búcsúzott: - Jó munkát, elvtársak!

 - Szabadság, Rákosi elvtárs! – szólt az egyszerű emberek szava, amely egyszerre volt megköszönése a gyors és hatásos segítségnek, meg kifejezése a hálának és a nagyrabecsülésnek.

    Aki jelen volt, még az unokáinak is elmondhatja, hogy Kecelen is járt Rákosi Mátyás, a dolgozó nép pártfogója, az igazságos.

                                                                                            Polyva János

 

                                                                          

 

                                                                 HŐSI EPOSZ

 

                                                              Ajánlás:

                                                              Rákosinak ajánlom,

                                                              vesszen a király!

                                                              Keresztények előre!

                                                              Repül a sirály.

 

                                                               ELSŐ STRÓFA

 

                                                          Szeretném, ha a szám

                                                          harci kürtté válva,

                                                          Országunkban körül,

                                                          véres kardként járna.

                                                                                              Anonym fűzfa

 

                                                                          

 

                          EGY SZEMTANÚ VALLOMÁSAI, avagy ÖTVEN ÉV MÚLVA

 

  1952-ben igen gyakran emlegették a mindennapi kenyeret, az egész faluban. A nagyanyánk azt mesélte róla, hogy valamikor tiszta búzából egyszerre 3-4 dombos hátú kenyeret is sütöttek a kemencében. Mindennapi kenyerünket add meg nekünk ma! – mondtuk vasárnaponként az imádságban is. Eljött az idő, ’52 - ben, hogy a Balogh Feri bácsihoz, a boltoshoz is kellett ”fohászkodnunk”: - Adja már ide a mindennapi kenyerünket jegyre!

     Mivel engem tartottak a családban a legügyesebbnek, ezért rám bízták a sorban állást. Tudták, hogy hetedikes létemre sem kell félteni, hogy kilöknek a sorból a felnőttek. Még tanítás előtt el kellett intéznem, mert az első óránk a Kerényi tanár úrral volt. Attól meg úgy féltünk, mint az ördögtől. Ez a gondolat sem engedte, hogy pipogyán feladjam a helyem. Órákig álltunk, beszélgettünk, fagyoskodtunk. Végre megjött a kenyérszállító autó!

       Benn tanakodtak egy ideig, azután előttünk is kinyílt a bolt ajtaja, mint egy mennyországé. Csak úgy áradt ki a friss kenyér illata! Feri bácsi úgy állt ott az ajtóban, mint egy arkangyal, aki most dönti el, hogy ki mehet a mennybe vagy a pokolba. Jöjjenek azok először, akiknek a legsürgősebb! Engedjék azt a kislányt! Kerényi tanár úr már nyolckor várja! Az igazság az, hogy majdnem szemközt laktunk a bolttal, és az egész család hozzá járt vásárolni mindent. Volt protekciónk, no! De a sorban állást nem lehetett megtakarítani.

        A petróleumot is sorban állással szereztem, mert abból is csak fél litert adtak egyszerre. Anyámmal kifundáltuk annak a módját, hogyan lehet az egész falut bejárni, és legalább két litert összegyűjteni. Egy szatyorba jól elbújtattuk a kétliteres kannánkat, a kezemben meg szorongattam a félliteres butykost. Négy boltnál is sorban álltam, és az ott kapott adagot beleöntöttem a kannába. Mire az ötödik felest is megkaptam, tele lett minden edényem.

-          Ésszel él az ember - mondta az édesanyám, amikor győztesen hazaértem a „terméssel”.

Egyszer a TÜZÉP - nél is sorban álltam mészért. Legalább ötvenen idegesítettük egymást, amikor a műúton megállt tíz fekete autó. Hát, Uramisten! Rákosi Mátyás szállt ki az egyikből, és odajött hozzánk. Kiadta az ukázt a tüzépeseknek, hogy gyorsabban szolgáljanak ki bennünket, ne legyen ez a csoportosulás.

       Nálam akkor éppen kosár volt. Benne egy konyharuha, és alatta tíz forint a mészre. Hát, ahogy bámészkodtam, valaki kilopta belőle a ruhát is, a pénzt is. Mire adták volna, nem tudtam a meszet megvenni. Nagyon féltem hazamenni, de szerencsére, nem vertek meg.

        Rákosinak ez a látogatása azért volt érdekes, mert a Laki Miskáékat akkor lakoltatták ki Kecelről. A fiuk, aki velem együtt járt, kiszurkálta Rákosi elvtárs szép barna szemeit az osztályban kirakott fényképen.

                                                                          

 

                      

                                                      Anyánk Kecskeméten II.

 

Másnap kiengedték őket a vízcsaphoz mosakodni meg vécére. Akkor látta csak, hogy milyen sokan élvezik ezt a helyet. A férfiakat utánuk engedték ki. Néhány idős papot is látott közöttük: - Vajon mit véthettek a rendszer ellen az Isten szolgái, hogy idekerültek öreg napjaikra?

Ebben a börtönben éjjel már nem lehetett pihenni, mert két őr állandóan le-föl sétált és nagyon kopogott a bakancsuk. A rabok is mindig kiabáltak, zajongtak, de az őrök egyetlen kívánságukról sem vettek tudomást. Mintha süketek és vakok lettek volna.

    Várta, hogy mikor viszik végre kihallgatásra. Már két napja ott volt, de egy falatot sem kaptam. A néni meg akarta vele osztani a maga részét, de ő csak a maradék kenyeret, sonkát eszegette. A harmadik napon végre nekem is adtak egy tányér zöldbablevest.

      A negyedik napon zörög a zár, és végre anyánkat szólítják. Szedte a holmiját, és elköszönt a lakótársától, akinek még három hónapja volt hátra az ötből: - Legyen nyugodt, a kecskéjét minden nap megfeji a tanácselnök felesége! Az öregasszony kék szeme mosolygott, és megcsókolták egymást. Bekísérték abba az irodába, ahol felvették. A jól ismert őr ült benn, és azt kérdezte, de ige halkan: - Szeretne-e a férjével beszélgetni? Anyánk nagyon meglepődött ezen, és csak annyit kérdezett:

-          Itt van a férjem is? Nem is mondta, amikor megérkeztem?

-          Ja, kislányom, ez nem gyermekóvoda! – felelte, és azután már ment apánkért.

 Majdnem a mellette lévő cellából engedte ki. Amikor megpillantották egymást, sírva és szótlanul álltak, és apánk csak annyit kérdezett: - Téged is elhurcoltak? És megcsókolták egymást.

-          Értem is eljöttek, de most már mehetek haza – vigasztalta apánkat.

      Egy ölelésnyi idejük még volt, és már vezették is vissza szegényt a cellába. Anyánkat meg egyenesen a nagykapuig a pártfogójuk, hol mindent megköszönt ennek a rendes embernek.

       Az állomáson nem kellett sokat várakoznia, mert mintegy rendelésre, befutott a gyorsvonat. Szabadszálláson várakozva Antóni doktor úrral és a feleségével hozta össze a jó sorsa. Azok is a vonatra várakoztak. Az orvos mindjárt megállapította a diagnózist:

-          Ugye, maga nagyon éhes?

      Szégyellősen bevallotta, hogy bizony az utolsó négy nap alatt csak egyszer kapott egy tányér levest. Elővették az elemózsiájukat, és amíg ők elbeszélgettek a feleségével a gyerekeikről, jól lakott, mint a duda.  Nem kérdeztek azok semmit, hiszen jól ismertek a faluban minden testi és lelki nyomorúságot.

   Amikor a délutáni órákban, ez lehetett hat is, anyánk megérkezett a keceli állomásra, egy rendőr várta. Szerencsére csak a rokonunk, Juhász Mihály, aki egyedül tudta, hogy anyánk ma megérkezik. Kerékpárral jött ki elébe, ezért kettesben ballagtak és beszélgettek. Miska bátyánk elmondta, hogy többször is zaklatta a parancsnokát, hogy mikor engedi végre szabadon anyánkat. A mai napra ígérte. Azért is jött ki, hogy ellenőrizze, teljesítette – e az  ígéretét Falusi. Azt is elmondta, amit az anyámnak üzent, hogy ha beszélni mer a gumibotról, akkor mindenütt megtalálja.

-          Tudtam, hogy veled nem megy semmire. De hallottad volna azt a dicséretet, amit rólad mondott! Kíváncsi vagy rá?

-          Mondd, ha akarod! – mondta a fáradtságtól bágyadtan anyánk.

-          Ez az asszony nagyobb veszély a társadalomra, mint az ura. Amikor meglengettem előtte a gumibotot, a szeme se rebbent. Az ura elsírta magát félelmében. A feleség nagyobb fasiszta, mint a férje!

-          Hogy keveredtél te ezek közé, Miska? – kérdezte anyám.

-          Ezt majd egyszer még megbeszéljük, de te is gondolkodj el azon, amit az ÁVH - s mondott.

       Hogy mert volna ő beszélni, amikor éppen az oroszlán szájából menekült meg?

       Otthon már várta a fia, aki még nem volt hatéves. A nagymama, aki már túl volt a hetvenen. Róluk kellett gondoskodnia! Ha ők nincsenek, internálótáborban kötött volna ki ő is. Kötelezték, hogy hetente, vasárnaponként, jelentkezzen az őrsön!

       Apánkat közben internáló táborba vitték, Kistarcsára. Onnan üzent, hogy anyánk vagy a családból akárki, mikor mehet hozzá beszélőre.

                                                                           

                                           PARADOXON AZ IGAZSÁGTALANSÁGRÓL

 

        Az ember könnyen azt gondolná, hogy a kijátszottak, a megcsaltak, vagyis akikkel igazságtalanság esett, ökölbe szorult kézzel tűrnek, és a csalót és a kizsákmányolót és azt, aki az igazságtalanságot elkövette, vagyis a hatalmast, gyűlölik és gyűlölik és ennél forróbb gyűlölet egáltalan nincs.

       A valóságban azonban ez a gyűlölet elenyészik amellett, ahogy a hatalmas gyűlöli azt, akit megcsal és kizsákmányol. Mert az, aki az igazságtalanságot csupán elszenvedi, az semmi egyebet nem tesz, mint elkeseredetten és fogcsikorgatva gyűlöl. De az, aki az igazságtalanságot elköveti, az reszketve és hunyászan és bujkálva és alattomosan és titokban és rossz lelkiismerettel gyűlöl.

                                                                                   HAMVAS BÉLA

 

                                                            NAGYSZOMBAT

 

       Az után, hogy az oroszok sok magyar katonát megöltek, nőket megerőszakoltak és a falut kirabolták, az öreg Flaisz Feri bácsi úgy gondolta, hogy mégis beáll a kommunista pártba.

        Ezért megharagudott rá a fia és a menye, akik aztán többé nem is álltak vele szóba. A fiataloknak két fiuk született. Az egyik tartózkodó volt velük szemben, de a másik meg úgy szerette őket, hogy jobban se kell. Kedvelték is az öregek! Büszkék voltak középiskolás unokájukra, aki alig múlt tizenöt éves.

        Éppen a második osztályba járt. Amikor havonta egyszer hazajött a Szvétek Sándor kollégiumából, első útja mindig az öregekhez vezetett.

 - Mit ennél, mit innál, lelkem? – kérdezte mindenkor a nagymamája. Amikor a fiú minden csontját lerágta a kakas pörköltnek, kalácsot tett elébe:

-          Egyél lelkem, úgyis olyan sovány az a kollégiumi koszt.

-          Ez igaz - bólingatott a gyerek -, meg aztán fizetést sem adnak a tanulásért.

-          Lesz az is, fiacskám! Holnap délután, mielőtt a bálba mész, előkeresem a százasodat. Jó lesz - e?

-          Jó bizony, öreganyám! - örült meg a gyerek, s vele örült a nagypapa meg a nagymama.

        Másnap szépen kiöltözve betoppan az ajtón a kedvenc unokájuk:

       - Már húzzák a kultúrházban, és vár rám a Terike!  - sürgette az öregeket már az udvaron, ahol a nagyapja fát vágott, és éppen egy nehéz tuskóval birkózott. A nagyanyja behívta a konyhába, hogy amíg a pénz előkerül, legyen türelemmel.

        Azzal bement a tisztaszobába, ahol a sublót terítője alatt lapult a piros százas. Az unoka bement utána. Kifelé már egyedül jött, és bezárta az ajtót. A konyhából kilépett az udvarra, ahol a nagyapja még mindig nem tudott zöld ágra vergődni azzal a tuskóval, mert beleszorult a fába a fejsze:

-          Gyere ide, unokám! Hozd a baltát, hátha azzal kilazíthatjuk.

-          Már itt is vagyok - mondta a gyerek, és hátulról kétszer a fejére sújtott az öregnek

        Nagyszombat délutáni gyertyás körmenet, amiből két gyertya hiányzott, ötkor kezdődött és végig hömpölygött az utcákon, éppen azt énekelte:

                                                          Föltámadt Krisztus e napon,

                                                          Hogy minden ember vigadjon.

                                                           Hála légyen az Istennek!

                                                           Hála légyen az Istennek!

 

        Húsvétvasárnap reggelén a szomszédok arra lettek figyelmesek, hogy a Flaisz bácsi disznói igen nyugtalanok, és mintha az udvaron röfögnének. Mit keresnek ezek kinn, messze van még az eperfa termése? És benéztek a kerítés deszkái között, és rémségeket láttak. Az öreg fejét harapdálták a vérszagra kitört állatok. Hamar át a kerítésen! Becsukni az állatokat, de semmihez sem nyúlni! Gyorsan értesíteni a rendőrséget!

      Dél körül már mind a két test föl volt ravatalozva a tisztaszobában. A megfojtott nagymama meg a szétroncsolt fejű nagypapa, akit leborítottak lepedővel. Megsiratta őket a szomszédság, hogy ilyen szörnyű véget kelet érni ennek a két dolgos embernek.

        Nem sokáig sírdogáltak, mert a szörnyű hírre a falu minden részéből annyian sereglettek a helyszínre, hogy jobbnak látták, ha temetésig a két halottat a kápolnába viszik. Ide orvosi vizsgálat is kell!

      Mindenki szörnyülködött, hogy éppen Nagyszombaton történt az eset, amikor Krisztus Urunk föltámadásának ünnepe van. Gyanúsították a cigányokat, a csavargókat. Hogy ilyenkor szokás, szinte a fél falu ott volt a temetésen. Mindenki sutyorogva a gyilkost találgatta. Két nyomozó is a gyilkost kereste a tömegben, és úgy gondolták, hogy meg is találták.

       Amikor a szertartásnak vége volt, amelyen még a Párt is búcsúztatta régi tagját, már csak a család maradt a sírnál, akik az ismerős neveket nézegették: Itt nyugszik Flaisz Ferenc 68 éves és Kukucska Franciska 66 éves. A két férfi hozzájuk lépett:

        - Beszélhetnénk a gimnazista fiukkal? – kérték udvariasan a szülőket. Azután elsétáltak a gyerekkel, aki az első kérdésre megadta a választ: - Én tettem.

        Mindent bevallott, minden töredelem nélkül. Egyébként jót mulatott utána, és csak azt sajnálta, hogy korán fölkeltette az anyja, pedig a hosszú éjszakát még nem pihente ki.

      Azt, hogy miért tette, arra esetleg a természet vagy csak a Jóisten tudja a választ. Emberszörnyek is születnek néha! De ne adjunk a kezükbe fegyvert! Még baltát se!

 

                                                                          

 

                                                                 KISTARCSÁN

 

                Apánk végül is Kistarcsán kötött ki. Húsz percig lehetett egy-egy látogatás alkalmával beszélgetni. Anyánknak elújságolta, hogy itt van a táborban Bajusz doktor is, aki annak idején az esküvő napjára őt föltámasztotta. Beszélgetett már többször is vele, mert ő a tábor orvosa. Csupa értelmes ember veszi körül: orvos, ügyvéd, katonatiszt, tanár, pap, és mindegyik büntetés alatt. A legkevesebb idő hat hónap.

        Akkor fordult elő a család életében az a szomorú eset, hogy a féltestvére, eljött hozzánk, mert űzte a lelkiismeret - furdalás, és az mondta anyánknak, hogy szívesen meglátogatja a „bátyóst”, ha kifizetjük neki a útiköltséget. No, ettől kezdve az apai ág letört!

         Amikor ’49-ben, október elején, apánkat hazaengedték, egyúttal rendőrségi őrizet alá is helyezték. Alig volt itthon néhány hónapig, máris megkapta a bírósági idézést a tárgyalásra. Anyánk átment Kiskőrösre védőt fogadni. Juhász Tibor ügyvéd úr el is vállalta. Halason lett volna tárgyalás, de hagytuk magukat rábeszélni, hogy inkább rejtőzzön el a világ szeme elől egy időre, mert az ÁVH ereje teljében működött. Volt az utcánkban egy derűs, kedélyes, jó humorú férfi, aki ismerte a bajunkat, és azt ajánlotta, hogy Baranyában lakik egy rokona, akinél András akár egy évre is meghúzhatná magát, mert kinn laknak a tanyavilágban.

          Pásztor Andrásnak hívták ezt a férfit, akit csak jóval később és csak egyszer sikerült a derűjéből kibillenteni. Az unokája, akit természetesen igen kényeztetett, a Tóth Laci barátjával favágót játszott a kertben. Kidöntöttek minden „faóriást”, tarra vágták az erdőt. Amikor az öregapja meglátta, hogy a frissen ültetett húsz gyümölcsfa lett a játék áldozata, életében először elkomorult. Úgy menekült a két favágó hazafelé, mint a nyúl, mert a nagyapó megígérte, hogy szíjat hasít a hátukból.

       Sokszor megfordult az udvarunkban is, és nem emlékszem, hogy a házunkba bejött volna valaha. Egyetlen lányuk született, és Eszternek keresztelték. Később kiderült, hogy értelmileg fogyatékos, de férjhez adták, és egy teljesen egészséges lányunokával ajándékozta meg aggódó szüleit.

      Annál többet járt – kelt az udvarunkon, hogy megnézze a „gazdaságunkat”. Volt akkoriban egy „gilisztás” malacunk, ami bárhogy akartuk, nem akart meghízni sehogy sem. De nekifutás nélkül, helyből átugrotta a másfél méter magas palánkot. Ma minden tévé mutogatná a produkcióját! Elnyerné vele a Nobel-díjat, az Arany Pálmát és besöpörné a Világ Igazát, poszthumusz. Ez igen tetszett az András bácsinak. Csak meg akarta fejteni a produkció titkát.

      Alaposan megnézte az ólat is, és akkor felkiáltott:- - Heuréka! Hát itt hetek óta nem ganéztak. Halljátok, innen még én is kiugranék!

       Pásztor András bácsi megadta a pontos címet apánknak, és ő nekivágott. Jöttek is tőle az üzenetek, hogy jól van, szépen ellátják. Még mosnak is rá! No, anyánk erre felkapta a fejét! Sürgős látogatást tett azon az üdülőhelyen, ahol apánk ilyen kiszolgálásban részesül.

         Amikor belépett a szobájába, azt látta, hogy apánk asztalán, ahol az én arcképem volt a központban, nagy csokor friss virág illatozik egy vázában.  Gyors döntés született. Inkább az ÁVH minden pribékje kergesse apánkat, vessék be a rendőrséget, a GPU-t, a MOSZAD-ot, az FBI-t, de innen mennie kell!

       Ekkor keresték fel Pesten a cserevilágból ismert, és áldott emlékű Jakics Gyuláékat.

 

                                               ELVTÁRS, KARTÁRS, SZAKTÁRS?

 

          Az ötvenes évek kezdetére igen sok új fogalom került forgalomba. Parázs nyelvészeti viták folytak értelmiségi bozótosokban az orosz grazsdanyin szó jelentésének magyarításáról. Elvtárs? Néptárs? Nemzettárs? Polgártárs?

         S nép, az Isten áldotta / Akkor éppen verte. / nép, sokkal egyszerűbben megoldotta a problémákat. Amikor Rákosi és bűnszövetkezete / Ez volt az egyetlen „jól” működő „szövetkezet” az egész országban! / behozta a beszolgáltatást, a kuláklistázást, a padlássöprést, sokan elhagyták a földet, a szülőfalut. Nem volt érdemes a földet megművelni. Soha annyi parlagon heverő terület nem volt ebben a megnyomorított országban, a tatárdúlást és a törökdúlást leszámítva, amikor ennyire puszta lett a földünk. A sok sarc miatt nem lehetett vidéken megélni. Amíg lenn ez volt a helyzet, addig a városokban mindig lehetett kenyeret kapni. Ahol megtermett a gabona, ott a nyálukat nyelték.

         Sok fiatalt a városokba hajtott a kényszer és a lehetőség. Elsősorban Budapestre vagy Sztálinvárosba. Ha nem is volt ott mindjárt lakásuk, de biztos megélhetésük igen. Mindegyik egy nagy kenyérrel a hóna alatt jött meg szombatonként a szülői házba, látogatóba. Azután hétfőn, hajnalok hajnalán, a sok csüggedt embert újra nekilódította a gépszíj a hétnek, és újra kezdődhetett a robot.

         Egyre több volt a szegény ember, rosszul mondom, mindenki szegény volt. A Király meg a Herczeg nevűek a legszegényebbek. Irány, Sztálinváros! Csak így beszéltek róla az emberek: - Megyek a sztalinba. A sok új szó meg csak úgy kavargott az emberi agyakban! MNDSZ, MADISZ, DÉFOSZ, MHK, MDP.

        Szaktárs, kartárs, elvtárs, és mindenütt a társ, noha senki nem volt annyira magára hagyva, mint akkor. Teljes volt az emberek kiszolgáltatottsága.

        A szaktárs végül szakira rövidült. Fanyar humorral vették tudomásul az emberek a „szép új világot”. Hétfő hajnalonként zsúfoltak voltak a vonatok, és minden állomáson még zsúfoltabbak lettek.

           Egyre több volt a melós, aki már korán reggel bevette fájdalomcsillapítónak a fél decit. Egyik állomáson felszáll egy szaki, és leül egy másik szaki mellé, akinek igen lógott a feje. Az utasellátóban már felönthette a garatra a búfelejtő féldecit. Oldalba löki az új utas a lógó fejűt – Hova utazol, szaki? Így válaszol neki bizonytalankodva:

-          Sztá - Sztá - Sztálin- ba - sza – ki.

                              

 

                                            APÁNK, KISS KÁROLY

 

                     Tehát, irány Budapest! „Az embersűrű, gigászi vadon”, amelyben el lehetett rejtőzni. Természetesen csak hamis papírokkal. 800 forintért sikerült is szerezni egy pestkörnyéki volt fogolytárstól. Állást is kapott az oxigéngyárban. Milyen is a történelem bal keze! Olyan ember lett a főnöke, aki maga is szökevény volt. Csak olasz kommunistaként Magyarországra szökött családostól. Marosi Istvánnak hívták, aki a helyszínen megtapasztalhatta a kommunizmus „értékeit”. Alig várták már, hogy végre hazamenjenek. De csak ’56- ban lesz rá lehetőségük.

         Az itt született kislányukat Csufettónak hívták. Szerettek bennünket, még Kecelre is lejöttek vendégségbe. Igaz, hogy csak a férfi és a kislány. Én sétáltattam meg a Nagyligetben azt a kis szurokfekete hajú leányzót. Lehetett hatéves, én biztosan nyolc.

         Az apukája sokat olvasott. Egyszer láttam, hogy G. B. Shaw – t olvassa. Erről azt is kiderítettem később, hogy nem is volt olyan művelt. Anyánk emlegette, hogy azt mondtam volna, „só-darabokat” olvasott. Jellemtelen író sótlan darabjai voltak ezek. Milyen művész lehetett az, akinek tetszett a Szovjetunió?

         Sikerült albérletet is szerezni a Kőfaragó utcában. Átmenetileg révbe értek, megnyugodhattak.

       Juhász Miska bácsi meg avanzsált, mert belépett az ÁVH-ba, és a budai Úri utcában kapott lakást. Annyi előnyünk származott belőle, hogy egymáshoz közelkerültek az unokatestvérek, és segíthették egymást. Miska bácsink néha főtt ételt vitt apánknak. Kihúzhatta magát, mint egy szálfa, mert a rádió őrségének lett szakasz parancsnoka. Húsz ember lehetett a keze alatt, egy korabeli csoportképről megítélve.

        Apánk ügye a Markó utcai bíróságra került. Itt is tárgyalták, és három év szabadságvesztésre és teljes vagyonelkobzásra büntették. Anyánk a tárgyalás napján szülte meg László nevű gyerekét, aki néhány hét múlva meghalt.

 

                                                                    RÁKOSI 60

 

      Hol van már a 48-as ősz, amikor csupa izgalom volt Gabriellisz tanár néni élete. Amikor még a felhőtlen gyermekkorról, s a négy intelligens keceli kártyapartijáról álmodott. Amikor a LÁTOGATÓK kivették kezéből a nemzetiszín zászlót, és egy vörös lobogót adtak helyette: - Tanár néni olyan szépen mondja órán a verseket, úgy szereti a gyerekeket, bizonyára tudná vezetni az úttörőket is. Így lett úttörővezető és a kultúra helyi zászlóvivője.

       ’52 nyarán a kalocsai Forradalmi Ezred katonái a szilosi erdőben várták Tito láncos kutyáinak a támadását. Ezért a zöld füvön és madárdalos erdőben állomásoztak. De már unták a madárdalt! Lelkük kultúrára áhítozott. Felkérték annak helyi nagyasszonyát, hogy apánk és tanítónk 60. születésnapjára állítson össze egy színvonalas kultúrműsort. Ettől kezdve Gabriellisz tanár néni csak Rákosi elvtárssal álmodott, aki meleg mosolyával megsimogatta a haját. Csupa élet lett és lendület!

     Megszervezte a speciális kultúrcsoportot. A legjobb előadókat válogatta össze. És a legtehetségesebb gyermekekből verbuvált csapat néhány hét alatt felkészült a bevetésre: Óda Rákosi elvtárshoz / vers/, Rákosi apánk rózsában bokáig / népdal és tánccsoport /, és így tovább. De a legnagyobb sikert az a részlet aratta, amelyet megőrzött az emlékezet.

     Egy orvosi rendelőben vagyunk. Az orvos, egy reakciós és trehány disznó, aki szabotálja szocialista gyógyítást. Munka helyett bűnügyi regényt olvas, de az asszisztensnője lelkiismeretesen teljesíti az utasításait.

                                Első anyuka: - Jaj, doktor úr, a kisfiamnak nagyon fája lába!

           Az orvos, aki oda sem néz: - Tíz aszpirin!

                             Második anyuka: - Jaj, doktor úr, a gyerekem fejére rászorult a bili! / És valóban a fején volt egy zöld bili. /

          Az orvos, aki oda sem néz: - Tíz aszpirin!

A betegek panaszt tesznek a főorvosnál az alorvos munkája miatt. A fő így inti az alt: - Kedves orvos kartárs! Sokat panaszkodnak mostanában magára, hogy felületes munkát végez. Le sem vetkőzteti a pácienseit vizsgálat előtt. az orvos megfogadja, hogy vetkőztet.

          Belép a rendelőbe egy teltkarcsú hölgy, akit, mielőtt megszólalhatott volna, vadul vetkőztetni kezdik. Már csak a kombiné maradt rajta

                                     Orvos: - No, most már mondja el, mi a panasza!

                    A teltkarcsú hölgy: - De, doktor úr, én az új takarítónő vagyok!

Szavait óriási derültség követte. A katonák csak úgy dőltek a nevetéstől. Óriási sikerük volt!

-          Éljen, Rákosi pajtás! - kiáltották együtt a katonákkal megilletődött gyermekeink. Felszálltak a katonai teherautóra, és vörös zászlókat lengetve indultak haza.

 

                                                           A KANÁSZHÁZ

 

      Az épület, ahol később az istenben boldogult Manyika védőnő lakott, az ötvenes évek elején még kanászház volt. Onnan indult a Vancsik Mihály bácsi tülökkel vagy egy jó nagy dudával, esetleg kolomppal, hogy összehívogassa a falu négylábú disznóit, süldőit és kecskéit reggelenként.

        Sokszor maguk a gazdák hajtották ki jószágukat a kutyák segítségével a disznóplaccra, ami a kanászháznál kezdődött és folytatódott a Bogárzó mellett végig, egészen az Arany János utcáig. Jellemző, hogy itt jelölték ki később a nagycsaládosok ONCSA - házhelyeit, majd a vásártér is ide telepedett egy időre, és itt áll a Pintér Művek impozáns épülete, amelyet annyi rozsdamarta fegyver őriz.

    Ahol ma a fürdő van, ott állt a csordakút, ahol ma is gyakoriak a röfögések és visítások, főleg diszkós időben. Ide hajtotta a csordás a disznókat minden délben leitatni, néhány loncsos-loboncos kutyájával.

        A kanászházhoz vitték a gazdák búgatni a disznóikat, ahol aztán olyan emse - és kanfesztivál kezdődött, amelyet nekünk, akkori gyerekeknek, öröm volt nézni és hallgatni. Mennyi pénzt összebúghattak azok a disznók a Mihály bácsinak! De a kecske-lányok is itt üzekedtek a kosokkal, hogy minél több „Sztálin-tehén” szülessen Rákosi elvtárs 60. születésnapjára. / A kis gidák a világ legszebb négylábú állatai!/

 

                                                   

                                             

                                                                   ÚRI UTCA

 

               Az Úri utca  és az egész vár romokban hevert. A maradék házrészek lakói már az új rendszer szolgálói voltak. Itt laktak a Miska bácsiék is, akik a falu széléről költöztek a főváros szívébe. Gyűlölte a régi világot, amiben csak nyomorogtak, és gyorsan szolgálatára jelentkezett az újnak, amelyik a szegényeknek ígérte a jót, a tejjel-mézzel folyó Kánaánt.

        Először csak rendőrként, aztán hogy, hogy nem, felcsapott ÁVH-snak. Családostól felköltözött Budapestre, s amikor apám bajba került, és Pesten húzta meg magát, bizony jól jött, hogy közelében voltak egymásnak. Anyám egyszer felvitt magával, hogy lássam a világot én is, és főleg apámat.

       Apám akkor, már erről szó volt, az oxigéngyárban dolgozott, és bokros teendői közé számított a sorompó felhúzása-leeresztése a kapunál. Őrség volt ez, a katonatípusú embereknek. Őt fizették érte, tette a dolgát. Én meg végtelenül untam, ezért nemigen szabadkoztam, amikor apámat ott kellett hagynom, és anyám magával vitt a Miska bácsiékhoz Budára, az Úri utcába.

       Estefelé értünk fel a várba, mert anyánk mindjárt búcsút vett tőlem is, és leadott, mint egy csomagot. Igyekezett, hogy még időben visszatérhessen apánkhoz, és ne kelljen, magányos nőként, a nagyváros éjszakájában bolyongnia.

          Miska bácsi két kislánya mustrálgatott. Az idősebbik és magasabb hosszú hajat hordott, és hasonlított az apjára. Meleg, lágy arcvonásai voltak és okos barna szemei. A kisebbik, szerencsétlen teremtés, csípőficamos volt. És nem hiszem, hogy mosolyogtam volna esetlen járásán, amellyel vagy háromszor is megkerült, hogy alaposan szemügyre vegyen.

   Aztán megjött a Miska bácsi, aki már régen ott volt a szívem csücskében, amióta csak megismertem. Lerázta magáról a lányait, aztán a maga barátságos módján engem is az asztalhoz invitált. Előbb letette a derékszíjat a pisztollyal együtt, aztán ő is közénk ült.

          Olyan furcsa volt ez a férfi fegyveresen már akkor is, amikor az udvarunkon fitogtatta a lövéstudományát, és a játék kedvéért, a szórakoztatásomra a végérvényesen bezárt boltunk udvari falába tíz méterről belelőtt. Mekkorát szólt! Csengett tőle a fülem. Az a pisztoly volt a HATALOM.  Senki nem mert benézni hozzánk, hogy mi is történt. Csak a kutyák ugattak föl a szomszédban, és Dingónk a kert felé iszkolt félelmében.

         Olyan sugárzása volt a lényének, amely rögtön elárulta, egy légynek sem tudna ártani. A közelében vetettek ágyat nekem, és éreztem a kellemes dohányszagot, amely minden ruhadarabjából áradt. Bizonyára valami extrát szívtak a ’60-ban, majd a rádióőrségnél.

          Nagyon álmosan ébredtem, mert nem volt életemben még olyan éjszaka, amikor a megszokott kuckómon kívül mélyen pihentem volna. Bizonyos, hogy vajas kenyér volt reggelire, és az is bizonyos, hogy másodikat már nem kértem, mert egész életemben más asztalánál sem tettem. A feleségére csak úgy emlékszem, mint kapkodó beszédű asszonyra, aki megjegyzésre érdemtelen mondatokat hadart csupán.

       Napközben a lányaival töltöttem a napot. Bukdácsoltunk homokbuckákon és billegtünk deszkákon, ami annyit jelent, hogy folytak az újjáépítési munkák, és bizonyára vasárnap volt, mert munkással nem találkoztunk.

       Azután levezettek a Dunához. Milyen félelmetes volt a hatalmas folyó a hídról. Ők bátran a híd szélére ültek és lógatták a lábukat a semmibe, de engem semmilyen erő nem tudott volna rávenni. Én elszántam markoltam a korlátot, nehogy a mindig szeles hídról az örvénylő vízbe lökjön egy kósza és erős szélficsúr.

      Aztán a Gellért-hegy szürke szikláira emlékszem. A bóklászás izgalmas hegyi ösvényeire emlékszem Mit kerestünk ott? Nagyon magasról akarták megmutatni Budapestet? Talán. De nem érte meg a látvány, az bizonyos. Mindig attól féltem, hogy onnan is lesodorhat a mélybe egy pogány szélroham.

        Testem-lelkem zsibbadt volt már a nyüzsgéstől, ami talán ha két napig tartott. Akkor anyánk kézen fogott, és elköszöntünk El akartuk érni az esti vonatot. Az állomáson állt apánk, hogy búcsút vegyen tőlem is. Csak azt kérdezte, hogy nem akartam-e visszajönni hozzá. Amire valamiért azt feleltem, hogy nem.

          Ezért a nemért ott helyben olyan keserű és mély bűnbánattal vert meg az Isten, folytatta a kivilágított vonaton, a következő napokban, hetekben és hónapokban, éveken és évtizedeken át. És ver egészen a halálomig. Ámen.

                                                                          

 

                          Leszállt a csendes éj, alszik a város. Aludjál te is, fiam!

                          Körötted százszorszép pillangó szálldos, feléd száz tündér suhan.

                         Álmodban hallgass majd tündérmeséket! Hallgasd a szívem szavát!

                         Amíg a tündérek országát járod, apád majd vigyáz reád.

                                                                         Egy korabeli sláger szövege.

 

                                                                       

 

                                                           A KATONAKÖNYV

 

              Amikor már azt hittük, hogy sok meglepetés nem érhet bennünket, becsapott a mennykő. ’52 elején bemondta a rádió, hogy ezután miden férfit csak katonakönyve felmutatása után lehet alkalmazni. Anyánk már nem volt rendőri felügyelet alatt, ezért szabadon mozoghatott. Hármasban megbeszélték, természetesen Miska bácsi volt a harmadik, hogy apánk most nem vesz részt az akcióban. Anyánk egy ÁVH –sal az oldalán elment Monorra, ahonnan a hamis papírokat is szerezték. Az illető megígérte, hogy két hét alatt előteremti azokat.

Két hét múlva vonatra ültek és kimentek Monorra. A férfi és a Miska bácsi bevonultak a szobába az adásvételt elintézni, anyánk közben a konyhában várakozott. Rajta kívül az asszony volt a konyhában, és egy nagylány, aki a húga lehetett. A nagylány hirtelen kendőt kapott magára, és sietősen kiment az ajtón. Anyánk talpa alatt kezdett melegedni a talaj.  Negyedóra múlva meg is jelent egy rendőrrel. Miska bácsit őrizetbe is vette. Így mentek azután hármasban a legközelebbi buszmegállóhoz, ahonnan Pestre óránként indult kocsi.

        A kísérőjük bement telefonálni egy fülkébe, valószínűleg azért, hogy erősítést kérjen. Ekkor nyílt alkalom a szökésre, meg is ragadták. Kéz a kézben, mint a gyerekek játék közben, futásnak eredtek. Vissza a falu felé! A faluszéli házak mellett szalmát, szénát tartottak. Egy szalmakazal tövében kifújták magukat, és tanácskozást tartottak. Miska unokabátyánk volt most kutyaszorítóban! Bizonyos, hogy vadászni fognak rá, otthon is kutatnak utána, ha addig nem lelik. Otthon pedig van egy engedély nélküli pisztolya. Anyánknak mindenképpen gyorsan fel kell jutnia Pestre. Egy kis átváltozás. A nyakban lévő sál a fejre kerül, és óvatosan megközelíti a buszmegállót. Utolsó utasként felszállni és felsóhajtani: - Az első menetet megnyertük! Amikor Pestre beért a járat, irány a vasútállomás taxival, ahol a megbeszélt találkahely volt. Apánk egy rémült asszonyt lát, aki menet közben elmondja, hogy először Miska lakására kell menni, mert annak a nyakán van a kötél. Megtalálja a pisztolyt, a kebelébe rejti, és már minden magyarázat nélkül távoznak is. A családot a frász majdnem kitöri, de nem mondhatnak a dologról semmit.

        Útjuk apánk lakására vezet, ahol minden holmiját, nem sok, összecsomagolják, és a sötét lépcsőházon át elosonnak. Ki a házból, az utcából, a városból! De minél előbb!

 

                                                  

                                                                  A LIGET

 

             Az a régit, gyerekkorit, nem mérnök tervezte, akinek nincs fantáziája, hanem maga a természet. Olaszliszt, nyár, gesztenye, zsidómeggy és szerecsendió, amely sosem érett be, de virágzott, de a dél illatával volt tele a lombja. Éretlen termése illatozott, amely nem sima, mint az alma, hanem rücskös és haragoszöld. Rejtély, hogyan kerülhetett ide a trópusokról, és miért nem pusztult el mindjárt az első télen. Sűrű bokrok pattantyúsan. Tölgyfa terebélye, a kupakos makkok. Az liget volt.

            Kér gesztenyefa közel egymáshoz, két kapufa. Sapka, sál a másik. Jöhetett a fejjáték! A stukk kettőt számít! Onnan fejelhetsz, ahol a laszti földet ért.

         Ha délután már öten összeverődtünk, focimeccs. A kisligetben nagyobb volt a tér, és az átszelő út mellett masszív padok karosan. Az úton a labdánk már kinn volt a játéktérről, taccs.

          Az egyik padon egy idős ember fekszik. Háttal a játéktérnek, pedig érdekelhetné, hogyan érnek be a gólok és mennyi. Harsány kiáltozás: - Passz a szélre! Ne triblizz! Három szöglet egy tizenegyes. Mondtam már, hogy ne trinyózz!

        Az ősz férfi feje alatt egy szürke, zsíros micisapka. Kemény lehet a feje alja. Biztos részeg! De srácok, a napon fekszik, még napszúrást kap. Körülszaglásszák, mint a kutyák. Nem mernek hozzáérni. A férfi ősz hajszálait egy fuvallat lengeti.

        Pokoli a hőség. Föl kéne ébreszteni! Ébreszd, ha akarod! Bácsi, kérem! És hozzáér végre egy kéz, és megijed: - Ez az ember halott! Valóban, tükrös szemmel néz az orgonabokrok felé. Az már elvirágzott.

      Ijesztő a mozdulatlansága és a koszos ruhán is áttetsző soványsága. Feje, mint egy halálfej! Szólni kell egy orvosnak vagy egy rendőrnek. Inkább egy orvosnak. Ugorj a bringádra!

     A többiek tanácskoznak egy faárnyékban. Itt feküdt már, amikor idejöttünk. És messziről egyre nagyobb félelemmel nézik az öregembert, aki halott. Ismeritek? Nem erre lakik, az biztos. Én még életemben nem láttam. Délelőtt a ligetbe jött lefeküdni.

       Az orvos is kerékpáron. Tihanyi doki nem is ér hozzá, csak annyit mond: - Legalább három órája halott!

        Felhúzott lábakkal fekszik egy halott öregember. Egy micisapka a feje alatt. De nem mer hozzányúlni az orvos sem. Szóljatok a rendőröknek! És elhajt.

        Ugorj a bringádra! Be mersz menni a rendőrökhöz? Inkább szólok az Antóni doktor úrnak, rokonom, az törődik majd vele.

     Ne menj még haza! Várjuk meg együtt az orvost! Mi olyan sürgős? Megijedtél? Antóni doktor úr már többet mond: - Egy magányosan élő tanyasi öregember. Valószínűleg éhen halt.

                                                                                                                          

                                                

                                                             HADBÍRÓSÁGON

 

       Anyánk az egyik mellékutca csatornanyílásába dobta a pisztolyt. Emiatt már nem kellett izgulnia.  Apánk már jól ismerte Pestet, jól tudta melyik a legrövidebb út a hajóállomásig. Kalocsán kiszálltak, és apánk ott maradt a Szeberényiéknél, anyánk a legelső vonattal rohant haza. A nagymama már jobbára az ágyban feküdt. De anyánk néhány nap múlva, csak bántotta a lelkiismeret, felment Budára, a családhoz érdeklődni. Megtudták, hogy még a monori állomáson őrizetbe vették. Anyánk még beszélőt is kért, de azzal utasították el, hogy a vizsgálat még nincs lezárva. A dédnagyanyánk élete gyertyája napról napra kisebb lánggal égett.  

          Testvére, Juhász Julianna üldögélt mellette, és beszélgetett vele, amíg el nem nyomta az egyre hosszabb álom Nem szenvedett a teste. A körülötte zajló káoszból mit tudott még közel nyolcvan évesen felfogni, sohasem fogom megtudni. Hacsak…..

       Anyánk pár nap múlva hazahívta apánkat, hogy legyen a nagymama mellett, mert szegény leesett a lábáról. Autóstoppal a falu széléig jött, aztán éjszaka hazaosont. Ott volt, amikor végleg elszólította anyja után a nagyanyját is az Isten. A temetésére már, természetesen, nem mert kimenni.

       Jól megfigyeltem, és életem egyik legnagyobb tanulságai közül való, hogy a legtiszteletreméltóbb embereket kísérik legkevesebben az utolsó úton.  Farkasfalvi nagyapámnál kevés különb ember élt Kecelen, de nem volt kocsmás, nem volt rongy ember, igen kevesen álltuk körül a koporsóját.

       Miska bácsiról megtudtuk, hogy a monori állomáson letartóztatták, és hadbíróság elé

 

 állították. A temetés után nem sokkal anyánk idézést kapott a hadbíróságról Juhász Mihály

 

 ügyében. Apánk itthon maradt, elbújva, ő pedig tovább folytatta a stációjárást.

 

       Alig szállt fel a vonatra, egyik sarokba húzódott és sírdogálni kezdett. Valaki megérintette a kezét. Az idősebb férfi rögtön be is mutatkozott, és megérdeklődte, miért sír. Anyánk nagy bizalommal volt iránta, bár azt hiszem, még egy szalmaszálba is megkapaszkodott volna. Szerencsére egy kalocsai bíró volt, aki jól ismerte a hadbírósági felállást. Megmondta, hogy ott csak hét ügyvéd védhet. A legtisztességesebb háromnak feljegyezte a nevét. Az első helyen Kozma Tibor neve állt.

       Most már volt kihez fordulnia! Sikerrel járt az ismerkedés, vállalta az ügyet. Anyánk meg Máriának mondott köszönetet a Bazilikában.

      Megnyugodva lépett be a hadbíróság folyosójára, mert a balján már a védője haladt. Behívták az egyik ajtón, benn egy idős ügyész fogadta. Hellyel kínálta, és bíztatta, hogy mondja el, mi is történt azzal a katonakönyvvel. Őszintén elmondta neki mindent. Természetesen a Miska mellett tanúskodott. Felkérésre tette, rokoni szívességből, udvariasságból.

      Amikor a kihallgatás befejeződött, azzal váltak el a védőjétől, hogy valahányszor hívják, nélküle ne menjen. Ez megnyugtatta.

 

                                                           AZ ÉGI CSÖRRENÉS

 

           Volt olyan évszak, amelyben a kertünk, amelyik lehetett olyan huszonöt–harminc méter hosszú, fölcsapott görög arénának. Év vívtam önmagammal ádáz versenyeket a lándzsavetésben, gerelyhajításban. Kiválóan megfelelt erre a célra egy napraforgószár, amely messze száll, ha izmos karok vetik. Csak akkor voltam bajban, ha az ügyetlen szél átrepítette a szomszéd telkére, mert minden oldalról magas kerítésen óvták a vagyont. Ilyenkor jött a nem kockázat nélküli kerítésmászás, mert az északi telekszomszédunk, aki árulónk volt, könnyen rám foghatta volna, hogy lopni akartam a kertjéből. Mindig visszaloptam a gerelyemet, és ritkán fújt délről a szél.

        Egyszer éppen lendítettem a karomat, hogy csúcsot döntsek, amikor megcsörrent az ég, és a Hunyadi Pista bácsiék udvarába lehullott egy hatalmas lánc. Rohantam föl a házba, hogy azonnal jelentsem, most már nemcsak villámok, de láncok is hullanak az égből. A te kótyagos fejedből hullott! – volt rá anyám megfontolt válasza.

       Kiderült, hogy korán sem tréfaság, amit én beszélek, s nem vette el az eszem a fantáziám. Hunyadiékhoz bizony becsapott a baj! Pista bácsi traktoros volt, de motorral is mozgott, ezért mindig volt otthon egy benzines hordójuk. Szegény feje, égő gyufaszállal meg akarta nézni, hogy mennyi van még a hordóban. Olyan hatalmas láng csapta pofon, hogy egy szempillantás alatt csaknem leégett az arcáról még a hús is. Ettől csörrent az ég!

         Amikor valamivel később, lehet hogy csak másnap, átmentünk beteglátogatóba, bizony elszörnyedve konstatáltam, hogy az emberi ügyetlenségnek nincs határa. Olyan volt a feje, mintha leborotválták volna az arcát, egészen a húsig. Jó képű fiatalember volt, de így jár az, aki benzinnel borotválkozik. Bizony, tekintélyes idő eltelt, mire visszanyerte sima bőrű arcát, közben a kedves felesége arcátlanul csalta fűvel – fával - bokorral.

 

                                    

                                                                   HANYATT

 

             A balsikerű monori kísérlet és dédnagyanyánk halála után apánk itthon bujkált. A ház belső szobájából a kiskonyhába átvágták a falat. Azon egy vékony ember gyorsan átbújhatott, s más kinn is volt az udvaron. Apánk leginkább a padlás fülledt levegőjében töltötte napjait, amelyek végtelen lassúsággal telhettek. Csak a felkelő nap néhány sugára világította meg ezt a „nappali sötétséget”. A nappali derű a házvég két kör alakú nyílásán át végigpásztázta a padlás mindig poros földjét. Belopott akkora világot, amelynél még olvasni lehetett. A déli nap melegét már megitták az eperfák, és elviselhetővé tették a tavaszt ott fenn.

     Az udvar felé szélesített házacska volt. Ezért a nagy padlásról egy szűk nyíláson át, amelyet a zsák gabonával el lehetett rejteni, a bővítés szűk padlásterében is el lehetett bújni. Magam is használtam, ha arra támadt játékos kedvem.

   Egyik kezemben az ebédet vittem, a másikban a padláskulcsot, mert az ajtó ilyenkor mindig zárva volt. Valószínűleg a kulcs nem fogta fel, mit kéne tennie, és ahelyett, hogy fordult volna egyet a zárban, ahogy egy engedelmes kulcshoz illik, megmakacsolta magát, kiugrott a zárból, és hanyatt esett. Egy félig sikerült halál-szaltóval magával rántott engem meg apánk zsíros kenyerét. Hanyatt a földre. Úgy igyekeztem levegőhöz jutni, mint a partra vetett hal. Ösztönösen nyitogattam a számat, de a levegő nem akart a tüdőmig eljutni. Semmi fájdalmat nem éreztem, csak a levegő hiánya aggasztott.

    Valami olyan hang, amely nem függ a levegőtől, kitörhetett testem valamely nyílásán, és apánk meghallhatta a zuhanást és a hangot, amely olyan lehetett, mint az akasztott emberé, akinek a gigájára szorul a kötél. Apánk pánikszerűen kezdte ledobálni a cserepeket, de mielőtt teljesen megkopasztotta volna a házunkat, anyám is odaért és fölnyalábolt. Ekkor kezdtem el szuszogni, mint a sünmalac.

    Tihanyi doktor úr jött ki hozzám, hogy megvizsgálja, mennyi élet maradt bennem. Mindent csontomat egyenként, és azt mondta, hogy ilyen fiatal korban a csontok még rendkívül hajlékonyak. Ezért nem történt súlyos sérülésem, és minden jót: húsz forint! Egy kissé vedlett kerékpárján elhajtott. De még könnyű sérülés sem, mert magam is elcsodálkoztam, hogy egy kis zúzódás sincs rajtam. Szűz Mária kötényébe estem.

 

                                                                     +

 

                                             GAZDAG EMBER ERDEJE

 

                                             Gazdag ember erdejében

                                             kékszínű a falevél,

                                             kék elülről, kék belülről,

                                             éppen arra oly kevély.

                                             Gazdag ember erdejében

                                             csupa bankó csüng a fán,

                                             öreg bankó, fia bankó,

                                             csak az Isten tudja, hány.

 

                                            Gazdag ember erdejében

                                            nem dalolgat a rigó,

                                            csak a lombok duruzsolják:

                                            „milliószor millió!”

                                            És sóhajtoz és nyög és sír

                                            vérszagú izgága szél.

                                            Gazdag ember erdejében

                                            csak a gazdag ember él.

 

                                            Hárászkendő a nyakában,

                                            jár a szeme szerteszét,

                                            félrehajtja a falombot

                                            és hallgatja a neszét.

                                            Nézi. nézi a gyümölcsöt,

                                            amit a lomb rejteget:

                                            dűlt szemű és tátott szájú

                                            halott emberfejeket.

                                                                                      NADÁNYI ZOLTÁN

 

                                                                     +

                                             

 

                                             RÁKOSI MINDENÜTT

 

        Azokban a napokban, hetekben, hónapokban, sőt egész évben minden kirakat, minden plakát csak Rákosi dicsőségét zengte. Magasztalták a feliratok, mint egy földöntúli lényt, aki a legbölcsebb, a legokosabb, a legesnél is legebb.

      Mindenütt a kopasz feje, a telehold, amely a planéták bizonyos állásakor eltakarja a napot, és beköszönt a teljes nappali sötétség. A mai részleges még annak a maradványa!

     A régi és ismerős kis kunyhóban éldegélt apánk munkaidőben, mint egy remete, de éjszakánként mindig hazajött aludni. De hajnalok hajnalán indulnia kellett, mielőtt a méhkas felbolydul. Anyánk csak attól félt, hogy apánk öngyilkosságot követ el. Annyira zaklatott volt az állapota.

     Ha naplemente után, a megbeszélt időre nem ért haza, már ment elébe. Igaz, hogy a rendőri zaklatásoknak vége lett, de korábban elég gyakran bekopogtak az ablakunkon: - Rendőrség! Házkutatás! Nyissák ki az ajtót!

     A leggyakrabban egy Gál nevű rendőr volt, akit az Isten nyila agyoncsapott.

    Juhász Mihály ügyében még kétszer kihallgatták, utána tárgyalásra idézték. Megint az ügyvédével ment, aki menet közben felkészítette, hogy mint mondjon, mit ne: Vajon milyen fordulatot vesz az ügy? Látták a folyosón azt a férfit is, aki feladta őket. Nem mert anyánkra nézni, amikor az elhaladt mellette.

     Sokan várakoztak a folyosón, a különböző bűnügyek szereplői. Anyánk izgatottan várta a Miskát, hogy milyen állapotban vezetik be. Két fegyőr kíséretében meg is jelent, de nem látszott elkeseredettnek. Az ügyész is bement, s akkor anyámat szólították. a bíró nagyon udvarias volt. Tájékoztatta arról, hogy a férjével kapcsolatban nem, de Juhász Mihállyal kapcsolatban a legőszintébben kell vallania. Anyánk minden kérdésre ugyanazt válaszolta, mint annak előtte. Bízott a védelmében, s nem hiába! Kivonultak az ítélethozatalra, és az ügyvéd azt súgta védencének: - Meneküljön, mert a letartóztatását fogja kérni ez a halálbíró!

-          Azt nem tehetem, egyszerre mindketten nem bujkálhatunk!

Kihirdették az ítéletet. Mindkettőjüket felmentették. Az ítélethirdetés után a bíró négyszemközt azt mondta anyánknak: - Ha beszél a férjével, mondja meg neki, hogy jelentkezzen, mert nem élet ez maguknak. Nem kapna csak egy csekély büntetést./ Éljenek a halálbírók, akik még a csecsemőket is halálra ítélik! /

    Letelt az öt év, amit apánk álnéven, Kiss Károlyként eltöltött, 1953-ban, amikor Nagy Imre amnesztiát hirdetett, ő is elment Kiskőrösre az „elvesztett”, személyét igazoló papírjáért.

                                                                      +

 

                                                                 1953: 6:3

 

 

                                                                     +

 

                                                              1956-IG

 

    Apánk megpróbált a szövetkezetnél állást koldulni, de válaszra sem méltatták. Azután párban elvállalták a Kapás Pista bácsi gabonájának learatását. Valamivel több, mint egy hét alatt 190 csomót vágtak le. Ezt a munkát eddig nemigen próbálták. Bizony, igen megeröltető volt.

       Aztán anyánk vállalkozásba fogott, mert a szilosi erdőben állomásozó katonák ruháinak mosását vállalta. Természetesen, a környékbeli asszonyok bevonásával. Átvett, kiadott, könyvelt. Én közben valami örült szenvedéllyel kutattam végig a zubbonyzsebeket, nadrágzsebeket. Udvarunkon olyan szag volt, mintha a kalocsai forradalmi ezredet hozzánk szállásolták volna be: dohányfüst- és izzadtságszag-felhő borította az egünket.

       Feles föld művelését vállalták, de apánk volt szénafölvásárló, mázsáló gabona-átvételnél.

 Bagi Lajos bácsival dolgozott együtt.

                                                                          +

                                                                        

                                                                     NYÁR

 

                                                           Aranyos lapáj, gólyahír,

                                                           áramló könnyűségű rét,

                                                           Ezüst derűvel ráz a nyír

                                                           egy szellőcskét és leng az ég.

 

                                                           Jön a darázs, jön, megszagol,

                                                           Dörmög s a vadrózsára száll.

                                                           A mérges rózsa meghajol –

                                                           Vörös, de karcsú még a nyár.

 

                                                           Ám egyre több lágy buggyanás.

                                                           Vérbő eper a homokon,

                                                           Bóbiskol, zizzen a kalász.

                                                           Vihar gubbaszt a lombokon.

 

                                                           Ily gyorsan betelik nyaram!

                                                           Ördögszekéren jár a szél –

                                                           Csattan a menny és megvillan,

                                                           Kék tünde fénnyel fönn az ég.

                                                                                             JÓZSEF ATTILA

                                                                               +

 

                                                          ÉLETÜNK FUTBÓLIÁBAN

 

              Ennek a szerencsétlen magyarságnak ezekben az években egyetlen öröme volt: az Aranycsapat játéka és sikerei. Ebben tizenegy emberben volt minden reménységünk, hitünk:

Grosics – Buzánszky,Lóránt,Lantos – Bozsik,Zakariás -  Budai II.,Kocsis, Hidegkuti, Puskás, Czibor. A londoni 6:3, a világbajnokság döntőjéig tartó kiváló játék, ez volt minden Kárpát – medencei magyar egyetlen szórakozása, és adta a reményt, hogy a legjobbak leszünk a világon. Az elbukás fájdalma talán egyetemesebb és mélyebb volt, mint a trianoni országvesztés. A Pesten kitört spontán zavargások, a csalódottságnak és annak az először kimondott igazságnak voltak a bizonyítékai: „ Még ettől a kis örömtől is megfosztottak bennünket ezek a mocskosok!” Bátran állíthatom, hogy ha akkor megnyerjük a vb – t, nem robbant volna az 56-os forradalom. Amit szintén azok a sztálinisták, Moszkva-bérencek provokáltak ki.

              Akkor csak nemzetben gondolkodtunk, és sirattuk magyar árvaságunkat és kiszolgáltatottságunkat. Nem is sejtettük, hogy azokban az emberekben, akiknek az örömet köszönhettük, milyen körülmények között kénytelenek élni-halni a futballpályán.

              Két játékos példáján mutatja be Bocsák Miklós riportkönyve Kocsis és Czibor emberi hányattatásait. Éppen angliai győzelem előestéjén kezdődtek a bajok.

              A bajok csírái meg éppen az előzményekben rejlenek. Közvetlenül a háború után az édesapja megjelent Kocsis Sanyival a Fradi-pálya környékén. Hiszen ott is nőtt fel, és még az ostrom idején, az óvóhelyen Sanyi egy rongylabdát rugdosott a falhoz. 1946 májusának egyik forró délutánján Nádas Adolf, az FTC elnőke 16 és fél évesen az első csapatba állítja. Május 26-án 30 ezer néző előtt Kispest volt az ellenfél, amelyben Puskás Öcsi játszott. De ezen a mérkőzésen nem ő, hanem a „kis Kocsis” volt a sztár.

              Egy rövid kihagyás után, „hadd erősödjön a fiú”, 1948-ban már a válogatottban játszott , és a románokat 9:O-ra verték. Kocsis két gólt szerzett. Már akkor kitűnt, hogy mindkét lábát használja, és a fejjátéka kiemelkedő.A kis Czibor is a Fradit választotta. És harminc mérkőzés alatt a bajnokcsapat stabil tagja. 1948-ban egy idény alatt 140 gólt szereztek az alábbi csatársorral: Budai, Kocsis, Deák, Mészáros, Czibor. Budai húsz éves volt, de Kocsis, Czibor csak tizenkilenc.

              De ekkor már a moszkvaiak eldöntötték, hogy a „magyar fasiszta csürhe” csapatát, az FTC- t, meg kell „semmisíteni”. Kocsist, Budait, Czibort behívták katonának, és automatikusan a Honvéd játékosai lettek. „Vagy ott focizol, vagy kimész a határra őrködni!”

               Bozsik ekkor már Farkas Mihály, alias Lőwy Hermann Bástyájában rúgta a bőrt. Az ÁVH tisztje volt, Farkas besúgója és kedvence. A múlt azonban minden játékos életében a halálig kísért. Most essen szó a Margitszigeti osztozkodásról! Előzmények: nyert olimpia és válogatott mérkőzések, egy Svédország elleni kisiklással. És a 7:1 – es visszavágó meccs előtt romlott el minden. Lassan de biztosan szét kellett verni a csapatot!

              1954 májusában a Margitszigeten osztották a válogatott játékosainak a jutalmakat. Hegyi Gyula és Sebes Gusztáv kezet fogtak mindenkivel és néhány keresett szóval átnyújtották a borítékot. „Ezt azért adjuk, hogy megalapozd a jövődet”.Czibor Zoli meséli, hogy amikor meglátta tízezer forintot, arra gondolt: „No ezzel nemigen lehet megalapozni.” De azután megkérdezte a Kockát, azaz Kocsis Sanyit. Ő is csak annyit kapott. És Puskás meg Bozsik? Csőbe húztam őket, mert előttük hangosan kijelentettem: „Adhattak volna többet is ennél a háromszázezer forintnál. Ha már az ember jövőjét alapozzák…”

              Őcsi szája, a Bozsikéval együtt lefelé kanyarodott, és bosszúsan kijelentette:”Czibor háromszázezret kapott, mi pedig csak kettőt.” Nohát így derült ki, hogy Kocsis, Budai, Czibor csak tízezret, míg Puskás és Bozsik kétszázezret kapott. A fejesek szerint ekkora különbség volt a játékosok között. Az is kiderült, hogy még a tartalékok is 50-50 ezret kaptak fejenként.

Emögött valami nagy disznóság volt. Az összeugratás alantas szándéka. Közvetlenül VB előtt, ami az egész ország számára a legfontosabb esemény lesz.

              Az egykori fradistákon most is bosszút álltak.

              És jött a világbajnokság. Sokásos győzelemsorozat, de a brazilok és Uruguay elleni mérkőzésen Puskás a sérülése miatt nem is játszott, És ezt észre sem lehetett venni, mert Kocsis és Budai remek összjátéka pótolta: 4:2,4:2 Nándi azt mondta a Sebes Gusztávnak, hogy  olyan jól játszott a csapat az utolsó két meccsen, vétek volna bármin is változtatni. Hiszen Öcsi még mindig sérült. De ő szándékosan és teljesen felforgatta a csapatot. Budait kihagyta, Czibort áttette a jobb oldalra és Budai helyére beállította Tóth Miskát, aki a képességei alapján nem lehett volna válogatott. Tulajdonképpen 11 bizonytalan feladatú emberrel játszottunk, akik soha nem alkottak még egyetlen mérkőzésen sem csapatot.

              A második félidőre a németek doppingoltan jöttek vissza, amieink pedig minden beavatkozásrók lekéstek. Így lett meg a németek 3:2-es győzelme. Országos gyász, Pesten zavargások, mert hülyére vették a magyar társadalmat Farkas Mihály és Sebes Gusztáv. Nekünk nem lehett ezen a mérkőzésen győzni. Minden előjel ellenére kiderült, hogy nekünk, egy fasiszta csőcselékből származó focistáknak semmi módon nem jár az első hely a világon.

              Czibor tapasztalatai a VB után:

              „Az apósom akkor az Akadémia utcában lakott. Közel a Parlamenthez. És nem sokkal a világbajnokság után láttam sorakozni a nyugatnémetektől kapott Mercedeseket. Száznyolcvanas Mercedeseket és néhány szuper Mercedest, háromszázast. Azokat a száznyolcvanasakat a miniszterek kapták. És láttam, a saját szememmel láttam, hogy Sebes háromszázast kapott. Jobbat, mint a miniszterek!”

              Azután jött 1956. A labdarúgók, de más sportágak legjobbjai is kinn maradtak, de már a forradalom hírére kizárták soraikból és hazakergették Szepesi Györgyöt. Ő volt az, aki elkövette azt a disznóságot, hogy az ifjúságot a maga sima modorával arra intette, hogy tegyék le a fegyvert, mert akkor elmarad a magyar-svéd mérkőzés. Törődtek is vele! Minden esetre azt le kell szögezni, hogy Szepesinek és Vitraynak nagy szerepe volt abban, hogy a magyar labdarúgás ilyen mértékben lezüllött.

              Az „internacionalisták” például az argentinai VB-n elintézték, hogy a házigazda ellen vívott első meccsen a három legjobb magyar játékost kiállítsák. Jött még egynéhány jó srác a grundról: Albert, Machos, Tichy, Farkas, Bene, Sándor Csikar, de egy világverő csapatot többé nem tudtak összeállítani. Az utánpótlás egyre gyérült, és a színvonal egyre gyengült.

              Puskás a Reál Madridban, Kocsis és Czibor a Barcelonában játszott jól. De ők „hazaárulók” voltak, ezért nemigen kaptunk róluk hírt. Azt sem tudtuk, hogy a Kocsis Sanyi hosszú szenvedés után, miután amputálni kellett az egyik lábfejét, öngyilkos lett. Negyvennyolc éves volt. Czibor Zoli pedig egy helyét nem lelő, hányatott sorsú emberré vált. De az ő vallomásából tudtunk meg legtöbbet a nagy csapatunk tagjainak hányattatásáról.

              Az „aranycsapat„ legendája azonban még most is él. A labdarúgás középiskolás koromban érdekelt, nagy fradista voltam, de teljesen kiábrándított az a tény, hogy a gazdag országok felvásárolták a világ legjobb labdarúgóit, honosították őket, és például Franciaországnak nyerték az aranyat.Hol volt a francia labdarúgás, amikor színfranciák játszották?

               Ennek a tendenciának azonnal véget kellett volna vetni, mert ebben az esetben mindig a pénzes országok nyernek. Minden mai „nagy” európai csapat tele van idegenlégióssal. És ez már nem fair játék, ez már a bankok labdarúgása. Talán még Dél-Amerikát nem érte el az ilyen típusú állami korrupció. Majd meglátjuk 2014-ben. Hajrá Dél-Amerika!

                                                                          +

                                           

                                                   HAZÁNK 1956 OKTÓBERÉIG

 

              A XX. kongresszus tapasztalatait az MDP KV március 12-13-án vitatta meg. Ezen fordult először elő, hogy a vezetők szavahihetőségét kétségbe vonták Rákosi visszautasította a vádakat. Az első titkár kijelentette, hogy a párt tekintélye emelkedik, és ígéretet tett a rehabilitációkra ápr. 4-ig, azután sor kerül a béremelésre, majd vigyáznak a törvényesség betartására.

    Május 18-ig kellett várni a teljes önkritikára, amely a budapesti aktívaülésen megtörtént. Aktivizálódtak az „ellenzéki” irányzatok: újságírók, az Írószövetség, a Nagy Imre-csoport és a Petőfi-kör, amelyik a kommunista ifjúsági szövetség keretében működött. az újságírók nagy többsége zsidó volt, az Írószövetség tagjainak többsége is.

    Mikoján júliusban Rákosi tudomására hozta, hogy távoznia kell. Az MDP KV július 18-21-ei ülésén minden funkciója alól felmentették, és helyére / Adtak a sz-nak egy pofont. / Gerő Ernőt választották. A Politikai Bizottságba két sztálinista került: Piros László és Révai József. Engedélyezik Rajk és társainak okt. 6-án, 13-án, 20-án pedig a hadsereg áldozatainak újratemetését. Rákosi elmozdítása fél évig tartott, hogy azután a helyére két nála is vérszomjasabb gazember kerüljön: Gerő Ernő és Piros László.

 

                                                                          +

 

                                                HALLOTTAM ÉS LÁTTAM

 

       Lehet, hogy Kecelen egyedül én hallottam csak a fegyverropogást, ami két zeneszám között a rádióban felhangzott. Szöveg, s alatta kattogás, a gépfegyver zaja. Hat füllel hallgattuk a politikát, mégis nekem jutott a megtiszteltetés. Lázasan mentem az iskolába, s rosszul esett, hogy egyetlen tanár sem említette a változást. Ők kivártak, de én is tartottam a számat, bár otthon nem mondta senki, hogy kussoljak. Alapjában véve sosem voltam gyáva, s ezt onnan tudom, hogy a döntő pillanatokban mindig bátran viselkedtem. Amikor apám még bujkált, egy rendőr, lehetett az a Gaál is, akit a mennykő agyoncsapott: - Hol van az apád? – kérdezte nyersen az esteledő utcán.

Mi köze hozzá? – csaptam reá a választ, és elnyargaltam. Ő ezt elmondta anyámnak, aki fölöttébb büszke volt rám. Ezt ritkán tehette, ezért sokszor emlegette.

          Magamra csak akkor voltam büszke! Ez annyit jelentett, hogy akkor éreztem zokogni és repülni a lelkem, amikor hetedikes koromban, a Vörösmarty-centenárium ünnepségén, én voltam A vén cigány, és egyedül nekem énekelte „jutalmul” az egész közönség a Szózatot.

 

 

                                                                          +

 

                                                     SZOLZSENYICIN 1956-RÓL

 

          „Ekkor összesűrűsödtek az események: Szuezi háború, Izrael, Franciaország és Anglia megtámadja Egyiptomot és a magyar forradalom, amelynek még az a – történelemben szinte páratlan, teljesen agyonhallgatott – árnyalata is megvolt, hogy zsidóellenes jelleget kapott. Lehetséges, hogy ez a magyar KGB-ben található bőséges zsidó jelenlét miatt történt? Nem ez-e az egyik oka, bár lehet, hogy nem a legfőbb, annak, hogy a nyugat egyáltalán sehogy és semmivel nem támogatta a felkelést, ráadásul a szuezi problémával volt elfoglalva.

 

 

                                                                „RENDŐRSÉG!”

 

          A keceli forradalom nem hozott sodró erejű forradalmi átalakulást. Benyó, a párttitkár a KTSZ elől vigyorogva nézte, hogyan ráncigálja el a templomkertből egy traktor drótkötéllel a szovjet hősi emlékművet, amely alatt két szovjet katona aludta örök álmát. Mindkettő a gyomrának lett áldozata. Azt mondták a helyiek, hogy úgy „bezabáltak” káposztából, hogy belehaltak. Gondolom, hogy a joviális párttitkár az után jelentette a központnak, hogy kik vettek részt az emlékmű - huzigálásban.

       A nyolcadikosok fejtettek ki komoly ellenállást. Az orosz könyveket széttéptük, s bele a szemétládába. Elkezdték a németet tanítani. Elkezdtük a szoba berendezési tárgyain, és nem jutottunk tovább. Faragó József tanító urat felváltotta újra a Tarján Mihály tanár bácsi, a maga játék-indulatos stílusában. Szerény személyem beszerezte a nemzetiszínű szalagokat, már nem tudom milyen pénzből, az akkori áruházban, aminek a helyén ma egy „hiány”, hiátus van.

     Az országos eseményeket figyeltük, de csak otthonról, Ott gyűltek össze szép napos időben a jó szomszédok, és eldiskurálgattunk az udvarunkon. Az egyik bolond rendőr, fényes nappal ránk ijesztett. Ott álltunk az eperfa alatt és folyta szó legalább 5-6 ember szájából. És egyszer csak hullani kezdtek fejünkre-vállunkra a falevelek. Hosszú kertek feküdtek egymás mellett, és messzire el lehetett látni a fejük fölött. Az egyik rendőr, bizonyára bolondgombát evett vagy rezet, de nem bírta idegekkel szemlélni ezt a bizonyára ellenforradalmi megmozdulást, és szét akarta ugratni a társaságot. Fölénk géppuskázott, s hullottak az amúgy is hullásra készülő eperfalevelek, de hál’ istennek, nem a fejek.

      A helyi ellenállók minden este menetrendszerűen felvonultak a rendőrség elé, hogy követeljék a parasztot nyúzó rendőrök kiadását. Elég borgőzös állapotban. Ne felejtsük, hogy ez az ősz különösen szép volt, napfényes és meleg. A fegyvereket is kérték, de csak annyit értek el vele, hogy kézigránátokat dobáltak, és agyonlőttek egy kíváncsiskodó polgárt, aki lakodalmi előkészületek közben, hazaugróban megállt a rendőrség előtt bámészkodni. Neki ott megállt az idő. Horváthnak hívták az illetőt.

      Minden este rendbontás a rendőrség előtt, ennek messze hangzó zúgásával. A család, bővülve a bujdosó Miska bácsival, benn kvaterkázott a konyhában. Én meg az udvaron figyeltem a rendőrség felől érkező zajokat, és néztem a sötétbe, s a csillagos égre, vajon onnan nézik-e.  Amikor felfénylett valami hátul a kertben. Először azt hittem, hogy valaki fel akarja gyújtani a szalmánkat, de zörgött is vele, amennyire a szalmával zörögni lehet.

     De a frász azért kerülgetett, amikor beszédelegtem a konyhába, ahol sápadt hangon előadtam, hogy valaki van a szalmánál. Ha a hangomnak nem is, de a sápadt orcámnak hittek, s akkor a két férfi bátran kiállt az udvarközépre és belekiáltott a sötétbe: Ki van ott?

-          Rendőrség – hangzott a hivatalos válasz. Hiába, akkor még jó volt a szemem s fülem.

Aztán bejött a házba az egyik rendőr, akinek a kiadását leginkább követelték, mert pofátlan volt a parasztokkal szemben.

     Legalább nyolc kerítésen átmászott, mire hozzánk talált. Hozzánk a lehető legbiztosabb helyre jött. Védte a hely reakciós szelleme, a Miska bácsi ösztönös szolidaritása, és az ember látványa, aki állig föl van fegyverkezve, de igen fél.

     Ott is aludt a szobában, de már hajnalok hajnalán lelépett. Másnap, vasárnap, amikor a misére mentem, már őrséget állt, és úgy strázsált a rendőrség kapujában, mint egy rakás szerencsétlenség.

    Apánk meg a Miska bácsi úgy marták egymást a politikával, mint rozsda a vasat. Amikor Kádárék elárulták az országot, Miska bácsi lett a győztes. Kinevezték imrehegyi tanácselnöknek, de a kulákok ugyanúgy nem vették emberszámba, mint negyvenöt előtt, s ebbe belerokkant.

      Ami a kulákokat illeti: régi családi hagyomány volt, hogy mélységesen megvetették a műveletlen, bunkó kulákgyerekeket, fiúkat s lányokat egyaránt. Én örököltem ezt a gént.

 

                                                                         +

 

     

                                                             IGEN, IGEN.

 

     „Igen, igen. Segítettünk Magyarországnak 1956-ban. Ahogy egyszer egy pártgyűlésen mondottam: törlesztettük az adósságunkat Magyarországgal szemben, amely 1848 óta terhel bennünket. Abban az évben sikeres forradalom zajlott le Magyarországon, de I. Miklós odaküldte légióit, s ezzel segített az osztrák monarchia magyarországi restaurációjában. ez szégyenteljes dolog volt.

      Ezt a gonosztettet persze I. Miklós és környezete követte el; a szégyen nem vonatkozik a régi orosz birodalom munkásaira és parasztjaira. Ám országunk történelmi értelemben mégis adósa volt a magyar népnek. 1956-ban kifizettük az adósságot. Most kvittek vagyunk.”

                                                                                                                 Hruscsov

                             

                                                      „DE EGYÉBKÉNT IS

 

             a magyar forradalom nekilendülését nem saját oktalansága, hanem a vele szemben álló államvezetés és karhatalom konoksága és vérengzése váltotta ki, s e forradalom annak ellenére, hogy előkészítetlen és szervezetlen volt, és egy esztelen vérengzésre volt a válasz, meglepően józan, emberséges és mértéktartó volt.

              Ha utóbb mégis eredendően kilátástalannak nyilvánították, akkor ilyenné nem a saját esztelensége, hanem cserbenhagyattatása tette. Kitörhet még Kelet-Európában ennél nagyobb felkelés, több fegyverrel, harcossal és áldozattal, de aligha van annak valószínűsége, hogy a világpolitika napirendjére való tűzésnek ilyen hibátlan jogi, politikai és erkölcsi jogcímeit produkálja még egyszer egy ország. Hogy elsöpri a gyűlölt, elnyomó és bürokratikus diktatúrát, törvényesen hatalomra juttat egy meggyőződéses kommunistát, aki számot vetve a kommunista párt magyarországi erkölcsi és politikai hitelvesztésével, elfogadja a többpártrendszeren alapuló parlamentáris demokráciát, és bejelenti, hogy országa a katonai tömbökön kívül akar elhelyezkedni. Mi kell, ha ez nem volt elég, hogy összekényszerítsen egy olyan világhatalmi konferenciát, mely a Szovjetuniónak nyújtott kielégítő garanciák mellett kialkudja Magyarország függetlenségét és szabadságát?”

                                                                                                         BIBÓ ISTVÁN

 

                                                                          +

 

                                                  NE BÁNTSD A MAGYART!

                                            / Az török áfium ellen való orvosság /

 

                                                Sors bona, nihil aliud.

                                                Dulce et decorum est pro Pátria mori.

                                                Mors et fugacem persequitor virum.

                                                Dulcis est pro Pátria vivere.

 

                                                 Jó szerencse, semmi más.

                                                 Szép és dicsőséges dolog a hazáért meghalni.

                                                 Eléri a halál a menekülő férfit is.

                                                 Még szebb / édesebb / a hazáért élni.

 

 

                     Cyrus király mikor Cresusra Sardis városát vítatta volna, azt írja a história, a városnak megvételekor egy vitéz Cresus királyra akadván, s nem tudván, ki légyen, meg akarja vala ölni.

 Cresus király fia, aki egész életében néma vala, és soha azelőtt egy szót nem szólhatott vala, ott találkozván akkor lenni az atyja mellett, látván veszedelmét atyjának, megszólala a vitézhez, mondván neki: Ne bántsd a királyt!

  Valyon nem hasonló-e az én mostani kiáltásom, édes Nemzetem tehozzád?

 Látok egy rettenetes sárkányt, mely méreggel, dühösséggel teli, kapóul  és ölében viseli a magyar koronát; és csaknem mint egy néma, kinek semmi hivatásom a mesterséges szólásra nincsen, felkiáltok

 mindazonáltal, ha kiáltásommal elijeszthetném ezt a dühös sárkányt kiáltván: Ne bántsd a magyart!

 Szegény magyar nemzet, annyira jutott-e ügyed, hogy senki ne is kiáltson fel utolsó veszedelmeden? Hogy senkinek ne keseredjék meg szive romlásodon? Hogy senki utolsó halállal való küszködéseden egy biztató szót ne mondjon? Egyedül legyek-é én őrállód, vigyázód, ki megjelentsem veszedelmedet?

                  Nehéz ugyan ez a hivatal nékem, de ha az Isten a hazámhoz való szeretetet reám tette, imé kiáltok, imé üvöltök: Hallj meg engem, élő magyar, ihon a veszedelem, ihon az emésztő tűz!

                                                                                            ZRÍNYI MIKLÓS

                                                  

                                                                          +

            

                   Úgy írok most neked, mint akire csak az számít, aki az élők között barátra nem talált. Ilyenre nem akadtam, tehát feltámasztalak, kedves vérem, aki olyan voltál halálodban, mint egy igazi angyal.

                Vallomások sorozatát olvashatod majd rólam, a családunkról, amelynek korán földbe hulló magja vagy. Meggyónom neked-szabad szellem- és Istenhez hanyatlott csecsemő élet, hogy mi volt a bűnünk.

                 Az enyém, a családé és az országé, amelynek földjébe öntudat nélkül rejtőztél.

                  Hiszen porcelán csontjaidat régen szétmosta a föld alatti folyó, és csak apró koponyád tojáshéjnyi maradékát sodorhatta a tengerig. Ha eljutottál oda, szerencsésebb vagy, mint én.

                 „Íme, titkot közlök veletek: nem halunk meg mindnyájan, de mindnyájan átalakulunk.”  / Szent Pálnak a korinthosziakhoz írt első leveléből. /

 

                                                                          +

 

          § Van egy szent könyv, Bibliának hívják. Az első része a zsidók történetével foglalkozik, illetve olyan részletei is vannak, amelyek az egész emberiségre vonatkoznak. Ilyen a teremtés történetét elbeszélő Genezis. Aztán elmeséli az emberpár bűnbeesésének okát, kiűzetésüket a Paradicsomból a munkás életbe. Fiaik tragédiával végződő esetét, amely szerint a gonosz testvér megöli a jót, Káin Ábelt, s mi ennek a gyilkosnak leszármazottai lennénk. Annyira megsokasodott a földön a bűn, hogy az Úr az emberiségből egyedül Noét és családját kímélte meg. Egy-egy hím és nőstény állat kivételével a Teremtő vízbe fojtott minden embert és minden állatot.

         Noé és családja tehát, a szó szoros értelmében „megúszta”, mert időben bárkát épített. Ez volt a megmaradásra egyedül érdemes család. A negyven napos özönvíz végtelen tengerré változtatta az egész földet. Amikor apadni kezdett, Noé a mi igazságos Mátyás királyunk kedvenc madarát röptette a vizek felett, hogy gyorsabban eltűnjön a hatalmas víztükör. A történet azzal folytatódik, hogy Noé részegen fekszik, és a „jó” lányai ilyen állapotban közösülnek az öreggel.

         Szép kis família lehetett ez is! §

                                                                          +

 

                                                                          A TEREMTÉS

 

 

            Mint egy rutintalan mesterember állott az Úr a tó partján. Nézte szép önmagát az apró halaktól csillogó tiszta vízben, és egymás után markolta fel a nedves anyagot. Érzékeny keze elvégezte az utolsó simításokat is, aztán a földre vágta az ujjaira tapadt agyagot.

            - No, ezzel is megvolnánk! – mondotta, és tiszta kézfejével letörölte izzadt homlokát.

            - Ne haragudjatok rám – mondotta az ezüst pikkelyű halacskáknak -, de most meg kell mosnom a kezem!

           Az zöldeskék víz néhány percig nyugtalanul hánykolódott, amíg, egymáshoz feszítve a két kézfejét, az Alkotó tisztára mosta a kezét. Azután felállt, hosszan a végtelenbe nézett. Mintha egyetlen tekintettel föl akarná mérni a megszámlálhatatlan csodát, amelyet hat nap alatt véghez vitt. Azután megnézte magát a víztükörben. Elégedetten látta a visszamosolygó nyugodt férfiarcot, amely nem olyan volt, mint egy öreg mesteré, hanem egy mindig alkotásra kész fiatal Istené. Nagy munkát végzett az előző hat napban.

         Egyetlen rosszalló pillantására eltűnt a tohuvabohu, amely hatalmában tartotta az egész világegyetem legkedvesebb bolygóját. Látnia kellett, hogy a föld pedig kietlen és puszta vala.

           Legyen világosság! – mondotta az Úr először, és csak olyan hangosan, ahogy apa beszél a fiához, amikor azt mondja: - Gyújtsd meg a gyertyát, fiam!

            Az első napon elválasztotta örök időkre egymástól a sötétséget és a világosságot, de kimondta, de lehet, hogy csak gondolt rá: Akármilyen hosszú lesz is a sötétség a Földnek egy – egy táján, az nem tarthat örökké. A következő napon egyetlen pillantásával, mint pásztor a nyáját, az égboltozatra bocsátotta a felhőket, amelyek majd nehéz teherként hurcolják a viharokat. Aztán mosolyogva nézte Mezopotámia két csendes vizű, életet hordozó és fakasztó folyamát, amelyek között megteremtette az Édent.

            A harmadik nap délelőttén elválasztotta a szárazföldet a tengertől:

- Hajtson a föld gyenge füvet, maghozó füvet, gyümölcsfát, amely gyümölcsöt hozzon az ő neme szerint! – mondotta délután, és a nap végére az is beteljesült.

              Aztán arra gondolt, hogy két nagy égitest mindenképpen kell. Egyik az éjjelt tegye elviselhetővé. A másik nappal ragyogjon az égbolton, és legyen az Élet forrása:

                 - Legyenek világító testek az ég mennyezetén, hogy elválasszák a nappalt az éjszakától, és legyenek jelek és meghatározói, ünnepeknek, napoknak és esztendőknek! - így mondotta az ÚR.

                Ne csak felhők ússzanak az égen, hanem madárcsapatok seregestől. Ezeket is a legokosabbak és a legbátrabbak vezessék. A tavak és a folyók környékén madarak énekeljenek, amely kedves az ember fülének. / Az Úr ekkor, az ötödik napon, követte el az egyetlen hibát: megteremtette a csúszómászókat./

 - Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra!

                  Isten a saját képére teremté őket: férfiúvá és asszonnyá.

                  Itt tartunk a teremtésben. Mint szobrásznak ez az első alkotása, de nem akart nagyon lemaradni azok mögött, akik jóval később felülmúlják még az Urat is, mert a Teremtő kedvencei lesznek, s ezért kapnak kiemelkedő talentumot. Ezzel együtt, legtöbbször, szomorú emberi sorsot is.

                   Lám, itt áll egy hozzá hasonló formájú teremtmény! Ezen a most született tűző Napon rövidesen megszárad, és összeomlik. Ha jobb anyagból gyúrja, akkor megrepedezik, s olyannak fog életre kelni, mint egy aszott, ráncos vénember. Ezt nem szeretném – döntötte el a Mindenható -, ezért sietnem kell. Elfogadom olyannak, amilyennek elsőre sikerült. Egy kissé gyorsan készült, de amire azért büszke lehetek: mindenképpen a saját alkotásom. Így morfondírozott az Úr. Mindenképpen legyen lelke, mert annak híján nem is nevezhető embernek. Adok neki hallhatatlanságot is. De büntetés lenne számára, ha magányosan kellene eltöltenie a sok évezrednyi időt. Folytatódjék ez az örök élet mindig újjászülető életként! Annyi lelket kap tőlem, amennyi egy férfinak elég. Ez tükröződjön majd a nőben, és gyarapodva keringjen az utódok vérének minden erében és cseppjében! A születéstől egészen az elmúlásig.

 

Amikor az Úr megteremtette az embert, az ördög igen megirigyelte a munkáját.

 Teremts te is! – hagyta jóvá az Örökkévaló. Az neki is fogott, meg is formázta, úgy ahogy. Büszkélkedett vele:

 - No, ez már kész!

 - Aztán lelke van-e? – kérdezte tőle az Egek Ura.

  - Azt a te segítséged nélkül nem adhatok – könyörgött az ördög.

  - Azt pedig nem adok, mert úgy sem tudna mit kezdeni vele – ingatta okos fejét az Úr.

 

    § Özönvíz után újra megszaporodott zsidó emberiség, de megint fittyet hányt az Úrra.  Egy égig érő tornyot akart építeni, Bábel tornyát. Az nem világos, hogy mire kellett ez nekik. A Biblia azt állítja, hogy dicsőséget akartak szerezni maguknak.  Az Úr zokon vette a kicsi ember nagy vállalkozását, és összezavarta a beszédüket. Valahogy így:

 - Vohin gétsz?

  - Tégláért.

   - Kudá igyos?

    - Az ördög vigyen! Mondom, hogy tégláért!

       Bizonyos, hogy nem eshetett meg gyakori káromkodások nélkül, amikor az emberiségnek különböző nyelvek adattak.

 

                                                                 +

 

         Most át kell hidalnunk egy mély és széles időszakadékot, amely az első emberpártól egészen a 20. századig ível. Egyetlen szálát ennek az ívnek, amely néha erős kötélként, néha foszlónak látszó cérnaként, mégiscsak eljutott a 20. század magyarországi partjára temetőgödrökön, katonasírokon át. A családunkról lesz szó. Egy család élethídjáról.

 

                                                                               +

                                                                              

                                                

                                                      Az őrszem

                                          A harcmezőn két éve folyik a vér.

                                          Szétrobban a test, a testvér.

                                          Vére rápereg a hótörzsű fákra.

                                          Jajong, mint ki most jött világra.

                                          Mint föld méhéből kiszakadt újszülött,

                                          Kinek fáj a fény a föld fölött.

                                          Krisztusát hívja, de hiába.

                                          Kilőtt vasszögek szegzik a fára.

                                          Kezét - lábát eldobja magától:

                                           Miért kéne mankó a haláltól?

 

      A föld felett a poszton az őrszem, a föld alatt a sok-sok csontszobor. Temető ez a föld, amelyre ráborulnak a fák hulló levelei. Az erdőre ömlik a lágy őszi fény, ágak közt játszódnak sugarai. Tükör lesz minden esőáztatta levél. Tükörjáték, levéljáték, de bajt hoz arra, kinek felnőttként szemébe lángol. Hat orosz katona lepi meg, mint jámbor vadat a vérszomjas vadászok. - Davaj! Indulás! – mondja a hátának a szurony. Mondhatta volna azt is: - Halj! Ugyanilyen halkan.

                                                                                                                               1916

 

                                                                                                         

                                                               ELTÉVEDTÉL

                                                                         1

              A vasárnapi nagymisén sötét ruhájú asszonyok énekeltek fiatal hangon, mert az Istenhez szóló ima vagy ének hangjait nem lehet szétválasztani. Mint egykoron Ábel Istennek tetsző füstje, úgy szállt föl az égbe, a távoli harctereken szenvedő magyar katonákért, a sok tiszta lélekből a fohász:

                                            Gyászba borult egek,

                                             Háborgó tengerek

                                             Csillaga, Mária!

                                             Hozzád fohászkodunk,

                                             Feléd sóhajtozunk,

                                             Szeplőtlen Szűzanya.

 

          Kurcz Adolf tisztelendő úr a szentmise végén is imára buzdította híveit a férjekért, fiakért.  Aztán, a ministránsokat maga előtt terelve, lassú léptekkel bement a sekrestyébe. A hívek a kántor vezetésével végig zengték az „Isten, hazánkért térdelünk elédbe” kezdetű szép éneket. Majd sorban a pad mellé térdeltek, és az oltár felé fordulva némán keresztet vetettek. Megnyugodott lélekkel, de sóhajtozva, elindultak a főajtón át a friss levegőre. Csupa leány meg asszony!

        Néhány ötven-hatvan év feletti férfi keresi egymást az asszonyrengetegben, hogy a régi, a háború előtti szokás ne szakadjon meg: a férfiaknak külön meg kell tárgyalni a világ és a falu gondjait. Bizony kevesen maradtak otthon. A jegyző szerint éppen 1500 férfi hiányzik már ebben az 1916-os évben. Van, akiről tudják, hogy meghalt a szerb, az olasz vagy az orosz fronton. Ezeknek van-e tisztességes sírja? Nagyon hiányoznak az erős, munkabíró férfiak. Minden munkát az asszonyok végeznek. Olyant is láttak, aki szántott. Fejre állt ez a világ! Ki és mikor állítja újra a talpára?

       A fekete, a sötétkék és a barna kendős fejek már az ajtóban forogni kezdtek egymás felé, és rögtön kimondták az első szokásos mondatokat:

       - Igen szépen beszélt az esperes úr! Kár, hogy mindig csak a szívemet szomorítja vele. Az imánkat majd csak meghallja a Jóisten, és hazavezérli az embereinket épségben.

         Aztán aszerint, hogy ki merre lakik ebben a nagy faluban, csoportokba verődtek.  Másról nem eshetett szó, a templomi áhítat után sem, mint minden 1916-ban élő ember közös bajáról, nyomorúságáról: a háborúról. Kék kendők alatt piros arcok, sötétszín ruhájuk alatt fiatal testek. Van, aki még a háború előtt férjhez ment, de még nincs gyereke. A többségüknek legalább egy-két gyerek már biztosan belekapaszkodik a szoknyájába, ahogy belép a kisajtón. A derekukat hétköznap meg a kapa fájdítja, mert sem az ágyat, sem a munkát nem tudják megosztani senkivel. A szántást, a vetést, a bajlódást az állatokkal. Az egész falu, az egész határ rájuk maradt. Amikor híre jött, hogy a háború harmadik évében a pestieknek nincs mit enni, összetanakodott két szomszédasszony.

         Eszter a szentmiséről jött hazafelé az Örzse nénivel, aki piacozó volt. De eddig csak a szomszéd városokba jártak át lovas kocsival. Most nagyobb fába vágták a fejszéjüket, az éhező Pestre akarnak baromfit szállítani. Ezt a nehéz vállalkozását csak neki említette meg az Örzse néni:

                 - Kocsival három kilométer a vasútállomásig. Cirádés kocsival, ha esik, ha fúj, bő félóra alatt kint vagyunk, Kiskőrösön átszállunk a gyorsabbra. Pontban hat órakor indul, és Pestig úgy fut velünk a vonat, mint a hajderménkű. Nyolc órára beérünk, a legjobb időre, mert a városi nép, még ha korog is a hasa, nem szeret korán kelni.

                 - Ha éhesek, etessük őket!- mondja rá lelkesen a fiatalasszony – Igaz, Örzse néném?  Minél több koronát a zsebünkbe!

                 - Jól mondod, lányom. Tegyünk egy próbát mindjárt holnap! Ne hidd, hogy én még sosem láttam Pestet. A legnagyobb piacra viszlek tégedet, ahol a legtöbb a pénzes vevő.

            Eszter még csak 22 éves, de már két fiúgyerek gondja van a vállán. Az ura Boszniában letöltötte a tényleges katonaidőt, de amikor ez a nagy háború elkezdődött, megint berukkoltatták. Egyszer volt csak szabadságon.  Akkor rakta a vállára az újabb terhet, Andrist, a kisebbik fiát. Igaz, hogy ezt jobban kedveli, mint Józsit, az elsőt. Andris hasonlít rá leginkább. Igen életre való ez a büdös kölyök!

           Ők hárman meg az anyósa, akit édesanyámnak szólít, mert a lányának érzi magát, nagyon ki vannak zárva a világból. Neki is meg kellene próbálkozni a pénzkereséssel! Rögtön mondta is az Örzse néninek:

       - Magával mennék én is, ha a kocsival kivisznek az állomásig. Két kosárban elbírok én nyolc kacsát is, Józsi bácsi meg a vonat elvisz odáig.

         - Legalább öt órára nálunk legyél, mert az apjukom meg a gőzös nem vár!

         - Köszönöm előre is, Örzse néném! Isten áldja addig is!

         Aztán olyan mozdulatokkal, mintha a rózsafüzérrel megáldanák egymást, elválnak a sarkon.

                         Egy födél alatt élnek az özvegy anyósával, de a fiatalok a hátsó szobában. Amikor eljön a vasárnap, és egy kis szabadságot szakíthat magának, a kicsiket nála hagyja. A mise alatt is ott voltak. Előbb hátra oson, és átöltözik. Aztán a tiszta, de már hétköznapi ruhájában megy át az első szobába. Tudja, hogy örömet hoz, de sírás lesz a jutalma.

          Az idősebbik, a nyugodt Józsi, „az apja fia”, négyéves. A kisebbik, a kétéves az ágy lábához van kötve, mert az anyósa szerint olyan, mint az égedelem.

           Amikor az anyjukat meglátják, Józsi abban a pillanatban kiabál valami érthetetlent, és biztos, ami biztos, mindkét kezével belekapaszkodik az anyja szoknyájába. A kisebbik az ágy szélébe kapaszkodik, és sírva kínálgat az anyjának egy csutkát, amivel sokáig bíbelődhetett unalmában. Az anyja fölemeli, majd leereszkedik egy hátas székre, és a kicsit az ölébe ülteti. Kötényével letörli a könnyeket, megtöröli a kisgyerek orrát, és közben vigasztalóan kérdezi:

          - Már megint eltörött a mécses?

          - Evett valamit ez a gyerek, édesanyám? – fordul az anyósához, aki az ablaknál ül, és szokása szerint a kalendáriumot olvassa. Szúrós szemmel ránéz az okuláré fölött, aztán epésen azt kérdezi:

       - Máma mit tanultál a templomban?

        Nem azért mondja, mintha válasz várna rá, csak éreztetni akarja a menyével, hogy nem kedvére való a templomjárás. Nem szereti a papokat, mert faluszerte rossz hírét költik. Még szerencse, hogy nem a szószékről, hanem csak disznótorokon, névnapokon, meg ahova vendégségbe hívják őket. Sokaknak elmondják róla, hogy bűbájos, és ördögi praktikái vannak.

         Pedig hány embert talpra állított már! Nem is tudná megszámolni! Csak a Jóisten annak a megmondhatója.

          - Nemcsak testet, hanem lelket is többet meggyógyítottam már, mint a tisztelendő úr. Ha nem kellene az embereknek a tudományom, amit az anyámtól örököltem, az meg a nagyanyjától, akkor miért áll meg a ház előtt sötétedés után egy – egy tanyasi kocsis gazda. Aki sürget, mert utolsó órás a felesége. Bizonyosan tudja rólam, hogy jó kezekbe adja az asszonyt is, a gyereket is. Ki tudja azt megmondani, hogy Ördögtől vagy az Istentől való-e a tudásom?  Ha segít az embereken, akkor nem származhat az a Gonosztól. Sok titkát ismerem a természetnek – gondolja századszor is az öregasszony.

          Itt van mindjárt a kamilla. Ha egy kicsit nedves a tavaszi föld, ezerszámra virágzik az ablakunk alatt ezen a kis terecskén. Egyetlen virág egy egész patika. Orvosi székfűnek is hívják, Szent-Iván pipitérnek, szüzek anyjának. Szép nevei vannak. Meg is érdemli! Gyógyítja a hasfájást, a görcsöt, a havi vérzés zavarát, lázat, gyulladást gátol, nyugtat, sorolhatnám tovább. Hogyha a kifőzött kamilla - lével lemosod a hajad, illatos lesz és csillogó. A tudásom miatt boszorkányság az, amit én művelek. Többet tudok, mint a patikus meg a tisztelendő együtt - folytatja magában. Eszter ismeri már az anyósát, tudja még a gondolatait is.

        - Biztosan igaza van, édesanyám, de most másról van szó. Egy nagy pesti pénzszerzésről. Mit szólna hozzá, édesanyám, ha holnap reggel az Örzse nénivel fölvinném a hízott kacsákat Pestre? Azt mondják, hogy nincs elég élelmük a háború miatt. Jól megfizetik a jó ebédnek valót.

            Mialatt ezt elmondja, leengedi öléből az Andrist, és meghajlott derékkal les föl az anyósára. A családban mindig ő mondja ki a döntő szót.

          -Már amikor beléptél az ajtón, tudtam, hogy valami nyomja a bögyödet. Láttam is az ablakból, hogy most lassabban váltatok el egymástól. Csak azt vártam, mikor bújik ki a szög a zsákból.  Bizony, nagyon kellene pénz a házhoz, mert a petróleumos üveg alján alig lötyög valami zavaros lé. Egy zsák lisztet is kéne venni télire, mert ahova engem elhívnak segíteni, ott mindig csak disznóságot adnak. Szóval kenyér mellé valót azt kapok. Tele is van sonkával meg szalonnával a kamránk, de nem ehetünk sonkát szalonnával, mert igen csodálkozna a gyomrunk. Még nincs fölszántatva a kert a jövő évi krumplinak, kukoricának. Fogadnunk kell egy embert, aki ezt a nagy kertet egészen a Bogárzó széléig be is veti. A szőlőmunkát, a kukoricakapálást ketten elbírjuk. Pénz nélkül megáll az életünk, meg sötét lesz a téli este. Elmehetsz, lányom, hogyne mehetnél!- mondja ki végül a szentenciát.

 Aztán aggodalmas arccal hozzáteszi:

           - De vigyázz, mert a múlt éjszaka bundás telehold volt, s a holdnak olyan hatalmas udvara támadt, amekkorát még ritkán láttam életemben. Amióta édesanyám az eszemet erre is kinyitotta, figyelek az égi jelekre is. A Hold az asszonyi állat sorsának az irányítója - így mondta valamikor az édesanyám. Elmehetsz, lányom, de igen vigyázz magadra! Én meg majd vigyázok ezekre a legénykékre!

     - Akkor még délután jóllakatom az állatokat, aztán a legszebb nyolc kacsát elrekesztem, hogy hajnalban ne kelljen hajkurásznom őket – sorolja az anyósa előtt Eszter a tennivalókat, hátha az tanácsol valamit a holnapi útra.

       - A két garabolyba belefér a nyolc állat, csak jól kötözd össze a lábukat!- így szól a tanács.

         Eszter nem gondolta, hogy az anyósa ilyen gyorsan beadja a derekát. Megebédelnek békességgel, bablevest túrós csuszával. Igen ízlik a legényembereknek is, mert mindjárt lett hancúrozás meg nevetés.

         Együtt tölti a gyerekeivel a vasárnap délutánt. Leül melléjük, és velük együtt hajtja egyszer hajszra, másszor csára a barna csutka ökröket. Azután tornyot építenek csutkából, és jót nevetnek együtt, amikor az égig érő torony összeroskad. Az asztal fölött a falra akasztva így tanít a Házi Áldás:

                                   Hol Hit, ott Szeretet.

                                   Hol Szeretet, ott Béke.

                                    Hol Béke, ott Áldás.

                                    Hol Áldás, ott Isten.

                                    Hol Isten, Ott Szükség

                                           Nincsen.

                                                       

                                                      2

 

                                         Egész délután izgatott volt. Nem járt még Budapesten, de sokat hallott róla. Ott a széles Duna, a kék Duna, a földalatti vasút. Az állatkert, tele a világ mindenféle állatával. Mintha a Noé bárkájában lennénk. A nagyváros emeletes házakkal, meg milliónál is több ember, aki ott dolgozik, ott él. Sok-sok különféle ember. Ez is olyan, mint a Noé bárkája.

              - Holnap végre meglátom közelről is! Csak a Jóisten megsegítsen, meg az Örzse néni vezessen!- gondolta százszor is.

               A gyerekeket nagy sírások közepette az anyósánál hagyta, de megígérte, hogy hoz nekik valami ajándékot holnap este:

             - Csak jók legyetek egész nap! Nehogy megharagítsátok a nagymamát!

             Aztán a választott kacsákat elrekesztette. Még a madzagról sem feledkezett meg, amivel a lábakat összeköti. A két kosár aljára szalmát rakott, hogy kényelmesebben utazzanak az állatok.                                       

             Mindent újra végig gondolt, aztán bement a hűvös szobájába, hogy magát is fölkészítse az útra. Begyújtott, aztán egy nagy fazék vizet melegített. A teknőben tetőtől talpig megmosakodott. Még lány korában megszokta, hogy hosszú alsóingben aludjon. Mindjárt magára is vette. A reggeli öltözködéshez elkészített egy pendelyt, egy alsószoknyát meg egy kofának való felsőszoknyát, a kékfestőset. Kell még egy hosszúaljú blúz meg barna beliner kendő, amelyik megvédi a hajnali hidegtől! A haját majd hajnalban koszorúba fonja, és rá a barna fejkendőt. Hogy Pesten is lássák, nem öregasszony még!

         Korán lefeküdt, de a lámpa fényét csak annyira csavarta le, hogy ébredéskor mindig tudja olvasni az időt. De nem nyugodott meg annyira, hogy annak hosszú, mély alvás legyen a vége. Pedig pihenni kell, mert nehéz napja lesz, tele izgalommal. Háromszor is fölébredt, és mindjárt a falióra mutatóit nézte. Éppen negyedöt volt, amikor öltözködni kezdett. Még csöppnyi fény sincs az ég alján.                              

           Nem kellett sietni, mert a Józsi bácsi kocsija ötkor indul az állomáshoz. Pénzt tett a köténye zsebébe, elfújta a lámpát, és kulcsot mind a kétszer megfordította a zárban. Aztán a diófa tövében a lehullott sárga levél alá rejtette. Az ólnál ott volt a két kosár, a kosarakban a durva zsákmadzagok. Nem szabad erősen megszorítani a kötést! - gondolta. Úgy is tett. Egyenként rakosgatta az állatokat, és háromszor is megszámolta a sötétben fejeket, megvan-e mind. Aztán karjára vette a két kosarat, és könnyűnek érezte. Lesz ez még nehezebb is! - mondta magának.

           Józsi bácsi még csak a befogással foglalatoskodott. Eszter korábban ért oda, mint kellett volna. Ki korán kel, aranyat lel – fut végig benne a gondolat, aztán hangosan köszön:

            - Dicsértessék a Jézus Krisztus!

               Örzse néni felelt rá a gangról, és beszólította a házba:

- Ettél-e valamit? Gondoltam, hogy a nagy izgalomban elfelejted.

              Eszter evett néhány falat sonkát kenyérrel, és ivott rá egy pohár tejet.

              - Reggelire egy nagy pohár tej, egész napra tiszt lesz a fej – rigmusolta a Józsi bácsi, aki már a kocsin ült.

                 - Ide a jó nehéz kosarakat, melléjük a köteg szalmára a nagyságokat! No, Holló, Fecske, indulás!- harsogta tovább az öreg.

 Józsi bácsi nem szeretett gyorsan hajtani:

               - A lovakkal meg az asszonyokkal jól kell bánni. Nem is rendes gazda az, aki sűrűn használja a korbácsot. Aztán ne kívánjátok ám, hogy körülcsókoljalak benneteket az állomáson, mert én pálinkát ittam reggelire. Én már csak ilyen vagyok, tejet prédikálok és pálinkát iszok.

               - Maga vén szosze, most csak az útra figyeljen! –hallgattatta el a felesége.

            Félóra alatt megtették a három kilométeres utat. Amíg az Örzse néni jegyet váltott, Eszter addig a kosarakra vigyázott. Talán öt percet se vártak, már beszuszogott a kalocsai vonat. - Mit szólna hozzá az ura, ha meglátná, hogy fölcsapott kofának?- tette föl a kérdést, és tudta rá a nyugodt választ:

                - Te adj magadra, ne cigánykodj a vásárokon! Csak a gyerekekkel törődj, az a te dolgod!

                 Ha itthon lenne, sokkal kevesebb lenne a gondunk, de ez a háború szétszórta a nyugalmunkat. Ki tudja, merre vezényelték? Legutóbb éppen Pestről küldött egy képeslapot a Dunával, a Lánchíddal meg a Szent Gellért - heggyel. A második oldalon csak annyi állt, hogy mindenkinek egészséget kíván, és mennek az orosz frontra. Éppen három hónapja, amikor augusztus elején a postás viccelődve odaadta a képeslapot: - Pesten én is vállalnék szolgálatot, mint az András. Úgy hallottam, hogy sok ott a magányos menyecske.

                  Közben már Kiskőrösre értek:

                  - Átszállás Budapest felé!

                   Kényelmesen elhelyezkedtek egymással szemben. Az ülés alá meg a lábuk közé vették a kosarakat. Örzse néni azt mondta neki

                    - No, lányom, most pótolhatod az alvást! Két órán át zakatol velünk a vonat, közben el is altat. Majd én ügyelek mindenre.

                    Amíg szundikált, fölébredt benne a megismerkedésük története. Az öt vasárnapi találkozáson ismerte meg igazán a jövendő urát. Ahogy mesélt a bosnyák hegyekről, a katonaéletről, amik megkeményítették a lelkét. De amióta Esztert megismerte, egyik napról a másikra sokat fiatalodott. Ezért voltak vidámnak és füttyösek a hozzá vezető utak vasárnaponként.

                 Eszter a lakodalomban már tudta, hogy nemcsak férje, de a többitől sokban különböző ura is lesz. András soha meg nem üti kézzel, de jó szóval tanítani akarja, mint egy tapasztalatlan diákot. - Mit szólna, ha most látna? Istenem!

                                                                      3

                  Öt évvel ezelőtt, 1911-ben, két nagyon különböző ember kötött életre szóló szövetséget Isten és a násznép előtt. Eszter felsőtanyai lány volt, de az apja, akinek tetszett a gyerek fürgesége, legtöbbször a fiának nevezte. Nem volt olyan fa, aminek a csúcsára fel ne mászott volna. A háztető gerincén, Isten tudja hányszor, végig ballagott, mint egy nappali holdkóros. A szalmakazalról majdnem a vonóba szánkázott. A tűzön se égett volna meg!

                     Tizenhat éves korában kommendálták neki ezt a komoly falusi legényt, aki hét évvel idősebb, mint Eszter. Már letöltötte a katonaidőt, és hozzájuk illő családból való.

                   - Nyugodt életed lesz mellette, mert békés természetű. Ami a legfontosabb, nem iszákos, meg azt a büdös bagót sem kedveli!- ajánlotta az anyja hangosan, hogy az ura is értsen belőle, mert a Józsi bácsi szerette mind a kettőt. A borocskát is, meg a bagót is.

                  - Majd meglátom, ha láttam – csapott rá gyors szavakkal a lány a maga hebrencs módján.

                   A következő vasárnap délutánra meg is hívták. András a vasárnapi ebéd után gyalog nekivágott a hosszú útnak. Elment ő már többször a Bobekék tanyája mellett suttyó legény korában, de amióta leszerelt, nem járt arra. Csak mostanában és csak gondolatban, amióta erről a kislányról hallott. Tetszett minden, amit mondtak felőle:

          -Legalább egy kis életet hoz a házba! Anyámmal kettesben nem sokat nevetünk. Eddigi életemben nevettem én valamikor?- töprengett magában. 

           Amikor kiért a faluból, és már közel volt a vasútállomás, egy út menti eperfáról levágott egy botnak való ágat. Bicskájával a markához igazította a fogását, aztán ballagott tovább még három kilométert. Amikor kiért a határba, ahol senki sem látta-hallhatta, elkezdett fütyülni. De mindig csak azokat a katonanótákat, amiket Boszniában tanult. A sziklás hegyek között, ahol annyira árvának érezték magát:

                                      A nagy hadikórház hatsoros ablaka.

                                      A jó édesanya sírva jár alatta.

                                       Ne sírj, édesanyám, így kell annak lenni!

                                       Szép magyar hazánkért sokat kell szenvedni!

 

         Elfütyörészett még vagy tíz nótát, aztán úgy botosan, ki is ért a tanyára. A kutyákat megkötötték. Ebből is látszott, hogy várják a vendéget. Illendően beköszönt. Mind a hárman várták, csaknem ünnepi öltözékben. János bácsi, a gazda, Ilonka néni sötét ruhában és Eszter, komoly, vizsgálódó arccal és szépen kiöltözve.

        - Ülj le, fiam! Ilyen hosszú gyaloglás után kell a pihenés - Jani bácsi aztán nemcsak hellyel kínálta a vendégét, hanem borral is. - Tudom, hogy nem vagy borszakértő, de a gazdát nem illik megsérteni. Igyál te is egy pohárral! Már csak az illendőség kedvéért, meg a „leányok” egészségére.

           A feleségét is beszámította a lányok közé.

           András illendőségből ivott is egy pohárral. De neki minden bor, amit eddig kóstolt, egyforma volt. Mind savanyú! De ezt a vörösbort megdicsérte:

             - Erős bor. Öt-hat pohár már a földhöz vágna. Nem is kívánok többet. Meg hát nem is ezért jöttem! Azt mondták, hogy maguknak van egy tűzrőlpattant lányuk. Eljöttem, hogy személyesen is megismerjem.

               - Nézzed meg a formáját! De ne higgy a szemednek egészen, mert fúnak készült ez már az anyja hasában is! Úgy viselkedett, mint a fiunk. Tudod, a Feri fiam, aki éppen egy éve nősült, most meg katonáskodik. Szóval ez a fiúnak készült lány úgy forgott ott benn, mint a fiam. Meglebegtette mind a kettő az asszony hálóingét. Aztán lányként jött erre a világra.  Az iskolában csupa jót mondtak róla a tanítók. De nézz csak rá, most is hogy összehúzza magát! Tudja, hogy mikor kel jól viselkedni. Megvan a magához való esze. No, de hála Istennek, férfiak is vannak a világon. Most te beszélj magadról, fiam!

              - Igen kevés a mondandóm. Együtt lakunk anyámmal abban a kétszobás, kamrás házban. Amíg én Boszniában katonáskodtam, apám, Isten nyugosztalja, meghalt. Rám hagyta a „zsandár” nevet, két szőlőt meg egy akkora szántót, vagy inkább kertet, ami a Bogárzóig nyúlik közvetlenül a ház mögött. Édesanyám az egyetlen lovat eladta, mert annak az árából tartotta fönn magát, amíg én a bakancsot koptattam. Magukhoz is ezen a két kipróbált jó csikón jöttem - fejezte be András.

 Eszter közben egy tányér mákos kalácsot tett az asztalra:

               - Mindet megehetik, majd megrakom még egyszer - mondta fürge szavakkal. Aztán újra az anyja mellé ült, és figyelt.

              -Tudod, fiam, én is túl vagyok már az ötvenen. Hatvan felé, hazafelé, ahogy mondani szokták. A fiamnak adtam a földeket. Van két szép lova, kocsija, de beköltözött az asszonyhoz a faluba. Ha felénk jár, akkor a földjére jár. A lánnyal csak a tisztességes stafírungot adjuk. No, ha meg összekerültök, veszünk az új párnak egy pár jó lovat a kocsi elé. Erre futja, fiam. Meg ahogy az élet hozza, segítünk benneteket. Ha mink szorulunk rátok, akkor majd visszaadjátok.

             Igencsak lejárt a szokásos egyórás látogatás. Ettek is, ittak is közben egy keveset. A búcsúzkodás nagyon egyszerű volt:

            - Köszönöm a vendéglátást. Isten áldja meg mindnyájukat!

             -Isten áldjon anyáddal együtt, fiam! A botodat mindig hordd magaddal, ha erre jársz! Vannak kóbor kutyák is a környéken.

              Néztek utána illendő ideig, aztán bementek a szobába. Eszter nagyon komoly volt, amikor ezt kérdezte:

           - Igaz, hogy nem iszik, nem szívja azt a büdös bagót?

           - Így igaz, lányom. Józan, rendes urad lesz, ha Andrást választod.

   - Tizenhét éves leszek két hónap múlva. Ha öt vasárnap délután eljön hozzám látogatóba, akkor elmegyek hozzá feleségül. Már a kívánságomból is megismerhet, hogy milyen vagyok. Az édesanyjáról azt mondták, hogy ért a varázsláshoz. Majd megtanulom tőle - mondott ki Eszter mindent, ami hamarjában az eszébe jutott.

       ANDRÁS a következő öt vasárnap délután két órára mindig kiért. Gyalogosan, és bottal a kézben. És minden szava őszinte volt, amikor az életről esett szó. A házasság halálig tartó kapcsolatáról, amit a gyerekek kovácsolnak össze.

 

                                                                     4

       

 

   - Esztikém, ébresztő! Ez már a Keleti pályaudvar.

Kongott, sistergett, zajongott a pályaudvar hatalmas csarnoka.

   - Siessünk, lányom! A vonatunk késett, késve érünk a piacra is, és elfoglalják a legjobb helyeket. Csak gyere mindig a nyomomban!

         Eszter megmarkolta, aztán a karjára fűzte a két kosarat. Nem sokáig kellett gyalogolni, de igen kellett vigyázni a forgalomra. A lovas kocsiktól nem ijedt meg, de a gépektől nagyon.  Mindenki lótott-futott a szélrózsa minden irányában. Furcsa volt ez a rohangálás, a tülekedés.   Átvágtak egy köves utcán, és már ott is volt a piactér, ahol faasztalok álltak hosszan és két sorban. Mennyi nép! Mind asszony meg lány! Minden korú és ruhájú nagyhangú asszonynépség. Előttük sétáltak kis kalapban a nagy bevásárló kosarakkal a kisnagyságák, és a kis pénzes retikülökkel a nagy kalapú nagyságák. A kicsi kalapúak cipeltek, a nagy kalapúak fizettek.

          Egy idős, bajuszos ellenőrnek, aki az egyetlen férfi volt a seregletben, Örzse néni kifizette helyette is a helypénz, mert erre nem is gondolt.

          - Pesten is úgy van az, mint nálunk. Az embereket innen is kivitték a frontokra.

            Egymáshoz közel kerestek helyet a portékának, és várták a jó szerencsét. Megtudakolták az árakat, aztán figyelték a nagyságák mozgását. Örzse néni gyorsan túladott a kövér libáin. Aztán azt mondta:

              - Ha te is eladtad, de legalább öt koronát fizettess a darabjáért, itt várj meg engem! Addig elmegyek a közeli templomba, és hálát adok a Jóistennek a szerencsés vásárért. Imádkozok majd a te Andrásodért is!

        Eszter csalódott volt, hogy így magára hagyták. Sírni támadt kedve, de csak egyetlen cseppet kellett letörölnie. Ha gyorsan végzek, én is bemegyek abba templomba.  A fővárosban építették, biztosan gyönyörű lehet. Néhány perc múlva elébe állt egy idősebb asszony. Bizonyosan cseléd, mert csak kicsi kalap volt a fején.

            - Fiatalasszony, én megvenném minden kacsáját, de egyedül nem bírom hazavinni.

           Furcsállotta, hogy a vevő nem kérdezte a kacsák árát. Az idős nő már fogta is az egyik kosarat, és odaszólt a fiatalasszonynak:

             - Fogja, kedveském, a másikat, és hozza utánam! Nem megyünk messzire, csak ide a szomszéd utcába a nagyságos úrhoz. Onnan biztosan visszatalál.

             - Egy nagyságos úr már csak megadja az árát!- gondolta Eszter, és bizalommal követte az édes szavú asszonyt. Nem mentek többet kétszáz méternél. Egy emeletes házban egyre feljebb jutottak, egészen a második emeleti konyháig.

               - Szedjük ki a szerencsétleneket a kosárból, és itassuk meg őket!- mondta a jószívű asszony

                 A szegény állatok tényleg úgy lihegtek, mintha ők is lépcsőn jöttek volna föl a magasba.

                  - A nagyságos úr most betegeket fogad- súgta oda Eszternek. Addig üljön le, kedveském, itt a szomszéd kis szobában. Majd a nagyságos úr fizeti ki magát. Ne féljen, jól jár!

                  Közben nézegette a fiatalasszony lányos arcát, zöldeskék szemeit, és az egész termetét. Eszter ijedtében a széke alá húzta a lábait.

              - Nem éhes, kedveském? Biztosan korán kelt ma, nem is ért rá enni. Üljön oda az asztalhoz, megetetem magát!

                  Kenyérszeleteket tett elébe egy kenyeres kosárkában. Tányéron meg vajat, mézet és sonkaszeleteket.

                - Csak bátran egyen, kedveském! Hogy is hívják? Eszternek? Nagyon szép név!

            Amíg a fiatalasszony evett, az idős nő piros meg zöld színű italokat tett elébe furcsa formájú üvegekben.

            - Mi, asszonyok nem iszunk pálinkát, mint a férfiak, hanem finom likőrt. Kóstolja meg, kedveském, mind a két fajtát! Meglátja, vidámabb lesz tőle a világ.

         Kicsi poharakba töltögetett. Eszter meg szívesen kipróbálta, hogy milyen az ízük. Kellemes volt és édes. A harmadik pohárral már részegítő is. Ilyen jót még a keceli asszonyok sem ittak - gondolta vagy mondta is kábulatában.

           - Kedveském, ha nem kér többet, menjen át a másik szobába! A nagyságos úr már várja magát.

                 Eszter felállt. Egy kicsit bizonytalan lett a járása, de a fehér ajtó tárva volt előtte.

Egy fekete hajú és szakállú középkorú férfi fogadta. Udvariasan fölállt, és megfogta a kezeit, és egy kényelmes székbe ültette. Hány éves lehet ez a férfi?- kérdezte magában Eszter. Az orvos szép fekete szemekkel, fekete szakállal, és jól észrevehető görbe lábakkal állt előtte.

          - Vesse le a kendőjét, Eszter? Mert ugye úgy hívják? Tudja, hogy a neve csillagot jelent? A csillagok mind szépek. Maga fiatal is, szép is. Itt minden felesleges ruhadarabot le szoktak vetni a nők. Az orvos előtt nem lehet titok. Maga nálam kedves vendég, Eszter. Igyunk meg egy pohárral az ismerkedésünkre!

               Néhány perc múlva hatalmas a tenyerébe zárta az asszonyka fejét, aztán maga felé fordította. Simogatni kezdte vékony, finom kezeit. És ez olyan jól esett neki!  A derekát férfikéz fogta át, a másik a pruszlikjából kibontotta a mellét. S a mellére férfikéz tapadt.

              Aztán csak azt érezte, hogy egy asszony levetkőzteti.  Fehér kád meleg vizében két ügyes kéz fürdeti. Aztán felállítja, végigtörli egy meleg törölközővel a testét. Majd két erős kar felöleli, és egy sötét szobában illatos ágyba fekteti. Először csiklandozást érzett. Erre fel is nevetett. Mintha az egész testét két puha kéz illatos olajjal kenné végig. Közben a száját is megcsókolták puhán és hosszan. Aztán a vállát, a nyakát, talán testének minden porcikáját. Amikor az ágyékába hatolt a férfi, lassan hintázni kezdte az ágy. Olyan gyönyörűséget érzett, amit eddig még soha. Fölsikoltott, talán többször is. Aztán hagyták aludni, kábultan és fáradtan.

         Amikor magához tért és felébredt, ijedten az ágy szélére ült. Tudta, hogy bűnös csoda esett meg vele. Életében először.

          Aztán bejött az asszony. Újra lemosdatta, de most már hidegebb vízzel. Ettől teljesen kijózanodott. Figyelmesen felöltözött. Újra a vidéki fiatalasszony lett, és biztos léptekkel ment ki a méltóságos úr fogadószobájába. A doktor úr ott ült egy hófehér székben és cigarettájának kellemes illata betöltötte a kis szobát. A férfi felállt, udvariasan megcsókolta a kezét, és megkérdezte:

       - Mondja, Eszter, mivel tartozom én magának?

      - Negyven koronával, nagyságos uram- mondta lehajtott fejjel.

        - Most százat kap, ha megígéri, hogy a jövő héten is meglátogat engem - mondta a férfi, és a fiatalasszony vállára tette a jobb kezét.

       - Jöjjön el hozzám a jövő héten is!- mondta bizalmas, halk hangon. Aztán kézfogással búcsúztak.

       Az idős asszony lekísérte a lépcsőn egészen a kapuig, s közben azt mondta:

   - Minden héten jöhet, kedveském. Csak szalonnát, kolbászt, sonkát ne hozzon, mert azt a nagyságos úr nem szereti. Legközelebb jól tenné, ha csak tojást hozna.

 - Jól van- bólintott a fiatalasszony. Közben a két kosárral óvatosan lépegetett le a lépcsőn. A ház előtt megállt, figyelmesen körülnézett, hogy legközelebb idetaláljon. A kapun megpillantotta a táblát: Dr. Dús László, nőgyógyász.

      Közel volt a piactér, de már majdnem üres. Bözsi néni egyedül ücsörgött az asztalsornál.     Nagyon türelmetlenül várta:

- Hol voltál, te szerencsétlen, ilyen sokáig. Mindjárt indul a vonatunk.

Szúrós szemmel nézett a fiatalasszonyra. Mondani kellett valami magyarázatot:

- Eltévedtem, Örzse néném.

  Eszter arca kipirosodott. Az idős asszony rápillantott, és csak annyit mondott:

- Bizony eltévedtél, kislányom!

                                                                                                                   1916

                                                                          +

 

                                        EGYRE TÁVOLABB

                      

                              A postás fekete varjú

                              Felkárog az ostorfán.

                              Figyeld a hangját,

                               Bár szívedet tépi.

                               Akkor is hallgasd, ha fáj!

 

                               Hazafelé masírozó

                                Magas oszlopok sűrű

                                Ritmusára ver a szív.

                                A dróton sötét holló

                               Baljós árnya feketül.

                               

                                Kicsi árvám! Feleségem!

                                Száll a morze - jel tova.

                                 Nem állhatja útját

                                 Sziklás, erdős hegyhát,

                                  Ha a címzett a HAZA.

                                                                                                             1916

 

                                                                               +

 

                                                      LEVELEK A FELESÉGNEK

1.               Szeretett kedves feleségem. Kívánom a jó istentől, hogy soraim a legjobb egészségben találjanak benneteket. Én egészséges vagyok. Különös újságot nem írhatok, mint boldog húsvéti ünnepeket kívánok. Isten veletek és velem. Bobek Eszter részére, Kecel, Pest megye, Vasúti utca 47.                                1916. III. 6.

2.               Kedves feleségem, örömmel tudatom, hogy a hozzám intézett leveled megkaptam. Hála a jóistennek, elég jó egészségben talált. Megértettem soraidból mindent. Én bármit, azt te ne tételezd. Az nem nehezíti meg a sorsodat, ha én búval állok elő neked, hogy én nem kapok tőled levelet. Mert mindig avval nem tévedek. Azt hiszem, hogy már a fényképet megkapod április 4-én. Isten veletek! Választ! Bobek Eszter részére, Vasúti utca 47. Keczel, Pest megye.                    1916. III. 21.

K. u. K. Infanterie bataillon 3/38, 10. feldkompagnie.

 

                                                           +

                        

                                              FOGSÁGBAN

 

              A BRUSZILOV – offenzíva négy hónapig tartott. Bár nem tudta megsemmisíteni a keleti fronton harcoló osztrák- magyar erőket, de 270 000 ezer hadifoglyot ejtett a júniustól szeptemberig tartó, hatalmas orosz veszteségeket is okozó, harcokban. Ekkor került orosz hadifogságba Farkasfalvi / Filus / András nagyapám. Egy cukorgyár földjein dolgozott, de nem engedett / elbeszélése szerint / a mocskos ruhájú és piszkos testű orosz asszonyok csábításának.

           Az 1917-ben kezdődő polgárháborúban nem vett részt. Okos ember lévén nem követte közel 100 000 magyar példáját, akik a gyors hazajutás ígéretére a vörösökhöz pártoltak./ Meg is kaptuk érte a jutalmunkat a hálás Szovjetuniótól és személyesen Sztálin elvtárstól! /

          1918-ban hazaszökött, mert nem érezte szívügyének az orosz polgárháborút. Bizonyára hallott az angol külpolitika „splendid isolation” alapelvéről, és ehhez tartotta magát.

           1919. június 29-én, éppen Péter-Pál napján, megszületett az édesanyám. A két fiú után egy leány természetesen az édesanyja keresztnevét kapta. Így lett belőle a nagyapám vitézzé avatása után Farkasfalvi Eszter. / De faluszerte csak Filus Esztinek ismerték./

                                                                                                                    1919

 

 Kapás József              Juhász Anna                   Farkasfalvi / Filus / András        Bobek Eszter

  Ugranyecz András       Kapás Teréz                               Farkasfalvi / Filus / József

               Ugranyecz András                                             Farkasfalvi / Filus / András

                                                                                            Farkasfalvi / Filus / Eszter

A dédszüleim: Filus Mihály és Szefcsik Rozália, Bobek János és Jónás Rozália, Kapás József és Juhász Anna

Kapás Mihály, Kapás József, Kapás Mária, Kapás János, Kapás Ferenc: a testvérek sora.

Juhász Anna testvére, Juhász István nagybőgős volt. Kapás Ferencet, a keceli nyilasok vezérét, 1945-ben Pakson megölték.

 

                                                                     +

 

                                                         SÍRFELIRAT

                              Megtettem mindent, amit megtehettem,

                              kinek tartoztam, mindent megfizettem.

                               Elengedem mindenki tartozását,

                               felejtsd el arcom romló földi mását.

                                                                                            DSIDA JENŐ

 

                                                                     +

 

                                                            REGRUTÁK

 

               Egy megsárgult fényképet forgatok a kezemben. Valamikor 1916 elején készülhetett. Kapás Teréz, apai nagyanyám, ezzel üzent a frontra Ugranyecz Andrásnak, az urának:”- Ha jól megnézed a képet, láthatod, hogy jól vagyunk, egészségesen mind a négyen. Nézd meg jól! A fiad már kalapot hord. Ha egy kicsit segítünk neki, még járni is tud. Kalappal a fején már olyan, mint egy törpe legény. A fényképész úr ragaszkodott hozzá, én meg nem vagyok ellenkezős fajta. Hiszen jól ismersz. Az édesapámnak is, az édesanyámnak is nagyon tetszik a közös kép. Igen büszkék az unokájukra! Azt mondták, amikor a képet meglátták:- No, majd meglátjuk, amikor húszévesen bevonul!

                 - Hála Istennek, az még nagyon mesze van! Csak gyere haza a katonaságtól minél előbb, hogy ne kelljen mindig ezt a fekete ruhát hordanom. Olyan vagyok benne, mint egy vénasszony. Azoknak illik is, de ha néha tükörbe nézek, megijedek magamtól. Ilyen vén lennék mát húszévesen?

                Te még emlékszel rám. Gyere haza minél előbb, és nyugtass meg! Véglegesen gyere haza, hogy ne kelljen ezt a vénasszonyos, sötét ruhát hordanom, mint egy korai özvegynek. Mert látok ilyen fiatalasszonyokat a templomban magam körül, ha vasárnap elmegyek oda, hogy imádkozzak érted.

                Persze az édesapámért is, hogy sokáig megőrizze a jókedvét, meg az édesanyámért, aki még mindig szereti a betűket. Bár azt hiszem, kellene néki egy új okuláré.

             Legalább egy rövid szabadságot kérj a parancsnokodtól, hogy minél előbb örülhessünk neked.  Egészségesen térj meg közénk, akik szeretünk! Vagy olyan messze van az a Doberdó?”

              Bizony, nagyon messze van, kedves fiatalasszony! Még az Óperenciás - tengeren is túl, ahogy azt a mesében mondják. Vad sziklák között, ahol a holtakat hetekig nem tudják elkaparni, mert nincs annyi puha föld szemfedőnek. Az élő katonák, a te urad is, úgy járkálnak bajtársaik hullái között, hogy megutálják már a holttestüket is. Azokat a csupa élet fiúkat, akikkel együtt vigadtak még odafelé a katonavonatban, és együtt énekelték a szomorú nótát:

                                                      Ha kimegyek a Doberdói harctérre,

                                                      Föltekintek a csillagos nagy égre:

                                                       Csillagos ég, merre van a magyar hazám?

                                                       Merre sirat engem az édesanyám?

          Bizony, nagyon messze van az átkozott Doberdó és Isonzó, ahol feláldozzák a legderekabb magyar katonák tízezreit. Az sem biztos, hogy ez a fénykép valaha odatalál, mert ott minden apró emberi mozgásra rögtön lecsap a halál.

          Az urad majd nyáron hazajön, mert az emberséges parancsnok úr megengedi, hogy temetésed előtt egy pillantást vethessen rád. Mert a méhedben készül megszületni egy aprócska élet formájában a halál. Teréz lesz a neve, de gyorsan keresztelik, mert néhány napra való élet van csak benne. Megy a sebes üzenet az olasz frontra: - Ugranyecz Andrást engedjék haza, mert szülésben meghalt a felesége!

           Az uradból először fölszakad a sírás. Aztán engedélyt kér, hogy vonatra szállhasson. Amikor hazafelé hozza a szerelvény a csonka és félhalott bajtársakkal együtt, egy kis örömet is érez:

       - Hátha ez a néhány otthon töltött óra ment meg a haláltól? Hátha ez a szerencsétlen halott asszony ment meg a rokkantságtól?

          Még holtan is vársz rá.  Úgy illik, hogy az urad a temetés előtt legalább egy pillantást vessen rád. Kihűlt testedet hűvös vizű dézsára fektetik. A mestergerenda alá, de úgy, hogy a belépőt azonnal meglásd, az meg azonnal megláthasson. Fekszel a ravatalon fekete ruhában, és összekulcsolt kezekkel, amiket a rózsafüzér kapcsol össze, és vársz. Együtt várakoznak veled a virrasztó szomszédasszonyok, akik egy hónapon át minden este, ott ülnek az ágyad mellett, és elmondják a fájdalmas rózsafüzér imáit. Úgy óvnak az idő előtti bomlástól, hogy a hosszú nyári várakozás idején, állandóan friss hideg vízzel töltik meg naponta a dézsát. A gémeskút ott áll az udvaron, nem jelentene ez senkinek nagy áldozatot.  Azért teszi naponta az édesapád, akinek a halálod a legjobban fáj, hogy valami kevés megmaradjon arcod vonásaiból, alakod szépségéből, amiért téged választott hites társul az urad. Az utolsó pillantás megtörténik. Gyorsan kigördül a kapun a temető felé a halottas kocsi. Sokan kísérnek, de még többen mondják: - Milyen sokáig várt az urára, szegény!

         Aztán gyorsan elhantolnak téged is, mint egy harctéri halottat. Egyedül az édesapád sirat még ekkor is, de húsz év múlva is, vigasztalhatatlanul.

           Azután fenn a földön vége lesz a gyilkolásnak, és a férjed egészségesen hazatér, és újra nősül. Hiszen az élet megy tovább. Az új házasságból is fia születik, s végképp elfelejti az elsőt. A szüleid nevelik majd fel a gyerekedet. Szívesen teszik, mert ez a fiú minden nap a lányukra emlékezteti őket, bár az apjára hasonlít. De büszkeségük is, mert az iskolában jól tanul, jól viselkedik. Sosincs panasz rá. Mindig gondoskodnak arról, hogy tiszta ruhában járjon iskolába. A nagymama szeret olvasni, a gyerek is megszereti.

       Amikor vége az eleminek, mehetne magasabb iskolába is. De arra nincs elég pénzük. Hátha a tisztelendő úr tud segíteni, hogy polgáriba jusson. Szép írású, jól számol, kitűnően olvas. Az esperes úrhoz fordulnak a gyámoltalanok:

        - Ha papnak adják, akkor taníttatom.

        De hát az nem lehet, mert mi lesz akkor velünk, öregekkel. Teljesen magunkra maradunk. Meg ő lesz az egyetlen örököse a szőlőnek, a szántónknak a Kanális – parton. A szülésben meghalt lányunk fia. Egyszerre fiunk és unokánk.

          - Gondolkozzanak el azon, amit mondtam! – búcsúzott el tőlük az esperes úr.

          Együtt maradtak. Együtt szántottak, vetettek, egyeltek a kukoricásban. Hárman metszették, kötözték, permetezték, szüretelték a szőlőt. Ahogy nőt a gyerek, mindig több terhet vett le a vállukról. Tizennyolc évesen már bálba járt, udvarolgatott. Mindig volt rendes ruhája, cipője, amivel vasárnap elmehetett a szentmisére, mint az osztálytársai.

          Eljött a huszadik év, a tizennégyesek sorozása. A nagymama körüljárta, nehogy pihe maradjon a szép sötét ruhán. A nagypapa, aki mindig jókedvű volt, ha ránézett, most szigorúan megparancsolta:

           - Üzenem a tiszt uraknak, hogyha megfelelsz, mindjárt fegyvert is adjanak. Ezt a Tóth Lajos nevű kovácsot, itt a szomszédunkban, móresre kéne tanítani. Olyan hangosan veri az üllőt már hajnalban, hogy a legszebb álmunkat elzavarja.

            Nevettek egyet, aztán csókokkal útjára bocsátották a fiút.

         A sorozó bizottság mérte a súlyát, a hosszát, az egészségét. Megfelelt az életnek is, a halálnak is.

         A neve alapján utolsók közt vizsgálták, utolsónak öltözött fel. Ekkor egy fehérbe öltözött férfi magához intette. Hófehér volt a szakálla, és hajának minden szála hófehér. Azt mondta neki:

            - Fiam! Azt üzenik, hogy hetvenöt évig fogsz élni. Ez alatt lesz háború és hadifogság. Öt évig fogsz bujkálni házadban – hazádban. Jó utat, fiatalember!

             Amikor kijelentették, hogy megfelelt, megnyugodott. Felkötötték kalapjára a nemzetiszín szalagot, aztán a többivel együtt ő is énekelte:

                                               Mikor mentem sorozásra,

                                                Virág volt a kalapomnál.

                                                Mikor jöttem sorozásról,

                                                 Szalag volt a kalapomnál.

 

                                                 Az van írva a szalagra,

                                                 Szalag mindkét oldalára:

                                                  Nem sok idő van már hátra

                                                  Ebbe a kutya civil ruhába.

         A nagyszülei felnéztek rá egészen október ötödikéig, a bevonulásig. Addig a kortársaival elbúcsúztatták a gyerekkort, az ifjúságot. András, egyszer életében, most be is rúgott, de bortermelő ember létére, sörből. Olyan beteg lett tőle, mint még addig semmitől soha. Egy életre eldobta magától a sörös meg a boros poharat.

                                                                                                               1917- 34

 

                                                                     +

 

                                                                 LEHET

 

                                 Lehet, hogy már régen megunt közhely:

                                  Harctér a küzdelmes élet.

                                  Te, aki azt hitted, hogy életed

                                   Örök, szomjas föld issza föl véred.

 

                                  Lent alszol majd szép álomra várva.

                                   Tested szétbontják a férgek.

                                   Ha napfény éri tested egyetlen

                                   Génjét, elmondhatod: ÉLEK!

 

                                                                     +

 

                                        A FILUS - majd FARKASFALVI - gyerekek

 

             Farkasfalvi, akkor még csak II. Filus Andrásnak II. Ugranyecz András volt az osztálytársa és a barátja. Filuséknál a három gyerek, három különböző világ.

              Józsi csendes, visszahúzódó, átlagos képességű, de nagyon érzékeny. Minden játékban, mert legtöbbször a templomi jeleneteket adták elő legszívesebben, mindig ő volt a szolgáló, a ministráns. Ha a házi feladattal nem tudott megbirkózni, mindjárt sírva fakadt.    Öccse volt az erőszakos Kurcz Adolf, a plébános, aki nem tűri a tévedést, a késést. Mások számára is veszélyt jelentett, mint gazdag kerekedőknek az útszéli betyárok. Vagy békés szándékú tengeri kereskedőknek az ágyúkkal felszerelt kalózhajó. Ha iskola végeztével kiállt az utcasarokra, minden gyerekbe belekötött. Akkor is, ha idősebb vagy erősebb volt nála.    Ezért aztán sokszor nagyokat kerültek a kis ember heves haragjától rettegő legénykék.

           II. Farkasfalvi Andrást vezényelték ki a doni frontra, ahonnan sebesülten tért haza. A fennmaradt, katonaságtól küldött levelei: 1. levél: T. Vitéz Farkasfalvi András, Kecel I. 47. Pest megye: Kedves szüleim! Üdvözletem küldöm Hőgyészről, Andris. 2. levél: Nagyságos Vitéz Farkasfalvi József Úrnak. KECEL, I. KER. 47. sz. Pest m. Kedves Bátyám! Névnapod alkalmából szívélyes üdvözletemet küldöm. Egészséges vagyok, amit mindnyájatoknak kívánok. Isten veletek! Csókolom a szüleimet és téged, BANDI. 3. levél: 1942. IV. 3. vitéz Farkasfalvi András, Kecel. I. 47. Pest m. Kedves szüleim! Gyermeki szívemből szeretetteljes és boldog húsvéti ünnepeket kíván maguknak a fiuk, Andris.

             A négy évvel fiatalabb Eszter volt a közönség és az előimádkozó. Nem lehetett belőle Mária-lány, pedig szeretett volna a körmenetben a szüzek csoportjában mindjárt a kereszt után állni. Az édesapja vitézi címe erre nem jogosította fel. A testvérek szerették egymást.

                                                  TEMPLOM-JELENET

Kurcz Filus András, lepedővel a vállán, belép a konyhából a szobába. A ministráns és a tömeg már régen elfoglalta helyét, és izgul. Az asztalon álló kereszt jelzi az oltárt. A pap az oltár előtt letérdel, majd keresztet vet, azután a hívek felé fordul:

                                PAP: - Dominusz vobiszkum!

          A hívek és ministráns: - Et kum szpíritu tuo!

                                 PAP: - Szurszum korda!

                              H és M: - Habémusz ad Dóminum.

                                  PAP: - Graciasz agamusz Dómine Deó nosztró!

                              H és M: - Dignum eszt jusztum eszt.

                                   PAP: - Szanktusz, szanktusz, szanktusz Dóminusz Deusz Szábaot.

Pléni szunt céli et terrá glória tua. Hozánná in ekszcelzisz. Benediktusz qui venít in nómine Dómini. Hozánná in ekszcelzisz!

Aztán a hívekhez fordul, és elkezdik mondani a Miatyánkot, végén nem felejtve el az áment.

                                   PAP: - Ite missza est! A szentmise véget ért. Menjetek békével!

                              H és M: - Deó grácias! Istennek legyen hála.

 

                                                                            +

 

                                                  JÓZSEF, A LEGJOBB TESTVÉR

 

              Józsit, a legjobb testvért, két fiatalabb meglátogatta a halasi kaszárnyában. Andris hajtotta a férfi kerékpárt, húga meg a vázon ült. Anyánk később arra is emlékezett, hogy mire odaértek, nem érezte a lábait. Így látogatták meg a lágyszívű testvért, aki sírva is fakadt örömében. Öt levele maradt ránk katonakorából: 1. levél: Filus András címére. Kedves Mamikám és papa! Jól érzed magadat, papa? Száz csókkal tisztellek. Boldog Karácsonyt! 2. levél: Tekintetes vitéz Farkasfalvi András úrnak, Kecel, I. kerület 47. sz. Kedves szüleim! Tudatom magukkal, hogy a betegségemhez mérten, hála Istennek, elég jól vagyok. A csomagot megkaptam, és nagyon szépen köszönöm. Hiányát egyébként nem érzem másnak, csak annak, amit e kép első oldalán lévő bajtárs mutogat. Csak ennek a hiányát érzem. Egyébként jól érzem magam. Boldog karácsonyt és boldog új évet kívánok mindnyájuknak. Szerető fiuk, Jóska. XII. 24. 3. levél: Kecskemét, 1938. IX. 27. Kedves Szüleim! Tudatom magukkal, hogy hála az Istennek, egészséges vagyok. Amit maguknak is szívemből kívánok. Tudatom azt, hogy megindultunk a nagygyakorlatra. Most Kecskeméten vagyunk. 28-án Nagykátán leszünk. Hogy onnan hová megyünk, azt majd megírom. Maradok szerető fiuk, Józsi. Tek. v. Farkasfalvi András úrnak, Kecel, I. ker. 47. szám, Pest megye. / A levélen egy érthetetlen szövegrészlet: „amikor megírtam a leveleket, aztán gondoltam el, hogy elküldöm a lapot, amit a Jóska írt.”/ 4. levél: Kedves Szüleim! Hála az Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is szívemből kívánok. A Maristól küldött pénzt megkaptam, amit nagyon köszönök. Az öcsémtől is ma kaptam egy lapot. Ezek még mindig Faddon vannak. Amit kértem, azokhoz vegyenek egy nadrágtartót is. Azt is küldjék el egy csomagban. Még mindig Tar községben vagyunk. A sok ámításnak ne üljenek fel! Maradok szerető fiuk, Jóska.

4.      levél: Kedves Szüleim! Hála az Istennek, egészséges vagyok, amit maguknak is kívánok. Tudatom, hogy a felvidéki magyar testvéreink felszabadítása megtörtént szerencsésen. Amire nem is mertünk gondolni, mert még eddig semmi baj. Tudatom Kedves Szüleimmel, hogy azt az ünnepélyt és örömsírást, amit útközben láttunk, azt leírni nem lehet. Isten velük és velem. Viszontlátás reményében szerető fiuk, Józsi.

 

                                                           +

                                                                II. Ugranyecz András

 

          II. Ugranyecz András igen szeretett a barátjához, II. Filus Andráshoz járni a barátság okán meg a kis Esztike szép szeméért. Eszter nagyon kedvelte a Zárdaiskolát, mert szerette a tanítóit, a nővéreket. Ő is nővér szeretett volna lenni!

          A szülei döntöttek: Részletre vásároltak egy Singer – varrógépet, és ezzel el is dőlt a lány sorsa. Ma már elmosolyogtató olvasni egy megfakult boríték címzését és benne a rövid figyelmeztetést:- Felkérjük Nagyságos Vitéz Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmaradt részleteket befizetni.

                                                                                                               1922-32

 

                                                                          +

                                                                                               

                                                              ZÁRDAISKOLA

 

            A két világháború között az iskolafejlesztés első jelentős lépése a zárdaiskola megnyitása volt. Miután Kurcz Adolf betartott, és megakadályozta egy helyi polgári leányiskola megindítását, arra már igent mondott, hogy nővérek taníthassák a leányokat.

             Pedig milyen „véres” érdekharcok előzték meg ezt is! A „Miasszonyunkról Nevezett Szegény Iskolanővérek Társulata” mozgalom 1860-ban érkezett Kalocsára. Kecelen a nővérek meghívása már 1908-ban felvetődött. Az ellenzők között találtuk Pozsgay Mór országgyűlési képviselőt, Antóni János és Tényi Sándor tanítókat, akik a saját tanítóképzőben tanuló lányuk jövendő állását féltették. Vezetésükkel valóságos apácaellenes mozgalom alakult ki. Az ellentábor tagjai mélyen elítélték Pozsgay egyik kijelentését: „Ahol apácák és papok vannak, az erkölcstelenség ott sem kisebb, mint máshol.”

             A képviselőtestület 1921-ben határozott úgy, hogy a nagyvendéglőt a leendő leányiskola céljainak megfelelően átalakítják. Az oktatás 1924. január elsején kezdődött.      Költségeit az egyházközség vállalta magára. Elsősorban a gyakorlati életre tanítottak, s a vallásos érzést igyekeztek a tanítványaikban elmélyíteni. A tanítványok elmondása szerint az iskolában nagy volt a fegyelem, és szorgalmas munka folyt.

 

            

                                                                     +

 

                                KRISZTUS URUNK EGYIK KERESZTJE

 

               Amikor a méltóságos Stielly Walter úr a 25. házassági évfordulóját ünnepelte Gajáry kisasszonnyal, az örömből részeltette a mentatelepi kislányokat is. Azokat a gyereklányokat, akik a leghosszabb és a legmelegebb hónapokban naponta napkeltétől napnyugtáig dolgoztak neki. A forrón ömlő levegő hullámaiban aszalódva, és egy kis székecskén nyomorogva, 14 óra hosszat szedték és osztályozták a menta levelét.

            Bizony, nagyméltóságú úr, napkeltétől napnyugtáig! Tisztességes vécéjük nem lévén, szemérmes búvóhelyet csak a bokrok nyújtottak. Saját kenyéren és szalonnán éltek egész héten. A többség távol lakott. Mire késő este gyalog hazaért volna, két-három óra otthoni alvás után, indulhatott volna vissza napkeltére. Ezért a többség inkább meghúzta magát egy közeli istálló szalmáján.  Áprilistól a mentán már munka folyt. Emiatt sokan tanítói engedéllyel nem is jártak iskolába. Ezt tudta a tanító, a pap, az egyházközség, a képviselőtestület és az orvosok.

       Tehát felkelt a nagy nap a keceli égen, talán még méltóságosabban, mint máskor. Ennek a jeles frigynek az emlékére Krisztus urunk keresztjét állíttatja fel a téglagyárnál a nagy méltóságú Stielly Walter úr. Éppen egy rabló kapitalista, kisgyereknyúzó vállalkozás, a mentatelep közelében.

       Bizony, keresztszentelés lesz itt szentmisével, ünnepi vacsorával és hajnalig tartó tánccal egybekötve.

       Minden munkást meghívtak erre, aki gyalog ki tudott menni. Ma ünnepi vacsorát is tálaltak. Marhapörköltet és többféle kalácsot.

       Vacsora után megszólalt a talpalávaló, a mezítlábas talpak alá való. Maga Tamás Péter bácsi húzta, az úri zenész. Elkezdődött a hajnalig tartó vigalom.

        Krisztus urunk, aki minden bűn és szenvedés számtartója, a lélek hangján így beszél a tisztelendő úrhoz: -„Földi szolgám, gyarló dr. Földesdi Antal!  Ne vedd zokon, de most a te imád nem hallatszik föl a mennybe. Ezért az úrért, aki maga a bal lator, mint az a másik a Koponyahegyen, ne imádkozz többé! Hiába próbálnám őt megváltani, ezt a fajta embert nem sikerül. Hiába leng a tömjén füstje a lábaimnál, az ördög hatalmában van ez a kicsi, keceli világ. Az agyonhajszolt gyereklányok, akik a vértanúk seregét szaporítják, elhessentik az Úr közeléből ezt a farizeus tömjénfüstöt és hazug imát.

         Nem az Atyám, hanem az ördög állított ide, mint lehajtott fejű résztvevőt, hogy személyesen lássam és halljam ezt a pokoli mulatságot.

             Nézem a lányok lábát, hiányzik a körmük. Életük végéig tört lesz a szemük fénye. Hiába süt a Napom, nem jut el szemük mélyére, lelkükig a Sugár. Nem hiszik el többé, hogy életük az Atyám ajándéka. Azt sem, hogy jutalmát majdan elnyeri, akit a Földön megaláznak.

              Atyám, töröld ki az égi naptárból ezt az ünnepnapot, mert ezen a Rosszra köttetett szövetség. Kérlek, hogy sorold be a méltóságos urat abba a seregbe, amelyet húsz év múlva a pokolba indítasz! Az itt táncoló mezítlábasokat pedig emeld magad mellé a jó illatú égi mentatelepre – játszani! Ámen. Én a szeretet prófétája, most sírni fogok. Hajnalodik ugyan nemsokára, de addig senki sem látja.”

                A mulatság a vége felé járt, mert keleten felkéredzkedett az első napsugár. Jézus arcán ott voltak a könnycseppek. Egy figyelmes kislány észrevette:- Hűvös az idő. Még Krisztus Urunk testét is belepte a hajnali harmat.

                                                                                                                             1930

                                                                          +

 

                                                       TIHANYI ÉS A HALÁL

 

         Eget és földet betöltötte az örömünk, amikor szombat délre kibányásztuk a téli tüzelőnket, a „tőzegtéglákat”. Nagyon hajtott bennünket a jó idő! Csak minél előbb tető alatt legyen a sok ezer tégla, amiből árad majd zúzmarás napokban is a nyár melege. Úgy lebarnultunk a tűző napon, mint egy csapat sziú indián, vagy egy bantu törzs a főnökkel együtt. Élveztük a jól végzett munka boldogságát. Ilyenkor válik az ember önfeledtté, és elveszti a veszélyérzetét.

       A naptól hevült testtel / 50 fok a fényen/ belevetettük magunkat a kristálytiszta vízbe, és önfeledten játszottunk órákon át egymással, a víz hűvös sodrával és az apró, színjátszó halacskákkal. Soha nem látott szitakötők röpködtek felettünk, és megcsodáltuk a ritka szép pillangók szárnyát. Istenem, milyen jó érzés tudni, hogy boldog a nyár, és meleg lesz a tél! Aztán fürgén szedtük a lábunkat. Most már, végre, hazafelé!

       Két nap múlva majd elégtem az ágyban! Föl sem tudtam kelni, de állandóan szomjas voltam, mint egy sivatagi vándor. A szomszédasszonyok konzultáltak felettem, de a diagnózisban és a gyógymódban nem jutottak dűlőre. A legtöbbje azt javasolta: Itt már földi ember nem segíthet, hívni kell a papot! Az apáca-tanító nénim is megtudta, hogy leestem lábamról, és fel sem tudok kelni. Összeszedte a környékbeli gyerekeket, és ők is várták a tisztelendő urat. Egyszerre akartak beteget látogatni. Nagy volt miattam a felhajtás! Az esperes úr jött egy ministránssal, aki iszonyúan füstölt. Meggyóntatott volna, de már beszélni sem tudtam. Mi bűne lehetett volna egy gyereklánynak?

         De azért feloldozott. Minden gyereket behívott, azok engedelmesen letérdeltek. Közben megáldoztatott, és feladta az utolsó kenetet. Igaza volt, hiszen haldokoltam. Ő felkészített a leghosszabb útra. Sírtam, és egész éjszaka nagyon túlviláginak éreztem magam.

           Hogy honnan szereztek pénzt, ma sem tudom, de másnap megjelent a Tihanyi doktor úr. Beadott egy injekciót, és arra biztatta őket, hogyha holnap is él még ez a leány, vigyék be hozzá a rendelőbe.  Ő bizony ide többé nem jön ki! A pénzt akkurátusan zsebre vágta, és a kerékpárján elvágtatott. A nővérem másnap reggel előállt a szomszéd utcai konflissal, és elvitt az orvoshoz. Azzal a hátborzongató kérdéssel fogadott: Ez a gyerek még él? A testvérem hajba kapott vele, és felelősségre vonta: - Miért nem utalta be ezt a gyereket a kórházba? Azt válaszolta bicskanyitogató flegmával: - Nincs maguknak annyi pénzük, hogy a mentőt ki tudnák fizetni! 150 forintot!

          Bizony, nagy pénz volt. De az életem már csak ér annyit? A talpraesett nővérem a konflissal kivitetett az állomásra. Kocsis nem kért pénzt, mert úgyis utasok elé ment. A vonattal nyomás Kalocsára! A portán gyorsan beengedték a kocsit, mert már nem voltam magamnál. Úton voltam az örök hazába. A hátsó feljárón egy férfi segített vinni. Fel a tüdőosztályra!

               A vizsgálóban mindjárt csapra vertek, azaz megcsapoltak. Arra sem volt idő, hogy nővért hívjanak, ezért a nővéremmel nyomogattatták a leszívó gumilabdát. Nemcsak a tüdőm volt tele, de állítólag a szívem is félig a vízben úszkált. Vízben tehát nem volt hiány!

               Állítólag, mert orvosnak már csak kötve hiszek, félóra múlva meghaltam volna. Isten bizony, kár lett volna értem! Amikor észhez tértem, vidáman kérdezték:

               -Tudod-e, kislány, hogy ki hozott fel a lépcsőn? /Honnan tudtam volna, hiszen kívül voltam magamon./

               - Bizony, édes lányom, az nem volt más, mint aki csak lefelé, a halottas kamrába viszi a holtakat. A te kedvedért szakított a gyakorlattal. Majd köszönd meg neki!

         Egy hónapig voltam a kórházban, és egy évig tiltották az iskolát. Amikor hazakerültem, az udvaron játszogattam, mint egy lábadozó. A legtöbbször egyedül. Megjelent egy fekete ruhás alacsony asszony, és azt kérdezte tőlem: - Itt laknak a Senduláék?

          - Itt – mondtam a hangomban egy kis aggodalommal. Szólításomra az édesanyám előjött, engem meg beküldött a házba. Tudom, hogy a hallgatózás illetlen dolog, de a kíváncsiság majdnem kifúrta az oldalamat.

         A vendég Potyondiné volt, a koporsós felesége:

         - Hallom néni, hogy beteg a lánya. Ha meg találna halni, nálunk vegyék ám meg a koporsót! Ne a Krasznikéktól, mert mi csak ebből élünk, a Krasznik még bútorokat is árul.

             Úgy elbújtam, hogy alig találtak rám. A guta üsse meg azt a fekete ruhájú szülét! Azért is elmegyek a temetésére!                  

                                                                                                       Sendula Erzsébet

                                                                          +

 

                                                              Anyánk mesélte       

 

 

 

            Utolsó éves lehettem a Zárdaiskolában, amikor majdnem arcpirító, fájdalmas szégyen ért. A nővérke már hosszallotta az órát, és végtelennek vélte a csengetésig tartó időt.

      Megbízta egyik legmegbízhatóbb tanítványát, azaz a Filus Esztit, hogy hozzon hírt az időről, amit a tanítói szobában őriznek. Nem mondhattam, hogy nem konyítok hozzá, mert  az  szégyent hozott volna  rám. Kiszédelegtem az óráról, és nekivágtam a nyolc méteres útnak. Benyitottam az ajtón, s ott függött fenséges magasban az idő. A rövid és kövér mutató jelezte a lassan cammogó órát, a cingár párja meg a gyorsan múló perceket. Ezt elméletben tudta ő is. Az arab számok között baktatott mind a kettő. Mennyi az annyi? Az osztályterem mellett volt egy kis kápolna. Letérdelt az oltára elé, és buzgón kérte az Istent, hogy segítse meg őt nagy ínségében: Ne hagyj, Uram, szégyent érnem!

       Az Úr bizonyára meghallotta áhítatos imám, s egy perc múlva felzendült a világ legszebb hangja, a vidám csengőszó.

       / Ugyanez a jelenet ugyanott, de most Kerényi József és Ugranyecz Gyula főszereplésével, 25 évvel később ugyanilyen véget ért. / Attól a naptól kezdve tudom, hogy múlik az idő. Hol lassan, hol gyorsan, de feltartóztatni nincs elég erőnk. És előbb vagy utóbb, de bizonyosan, szégyent hoz ránk.

                                                                                                             1933-54

                                                                          +

 

                                                   VOLTAK ÉLETEMBEN

 

                                                Voltak életemben tisztes ősök,

                                                Nekik köszönhetem, hogy vagyok.

                                                S egy orosz tisztnek, ki tizenhétben

                                                Egy magyar katonát életben hagyott.

 

                                                A lemenőim cserben felejtettek.

                                                Unokám egy sincs, magányos vagyok.

                                                Fürge cinkéket nevelek a kertben,

                                                Örökségül majd üres fészket hagyok.

 

 

          Amikor a hat alsó osztályt elvégezték a harmincas évek diákja, köztük az Esztike is, fordult volna az élete, ha minden a vágyai szerint alakul. Annyira megszerette a nővéreket, mindenáron közéjük szeretett volna állni. És gyerekeket tanítani, ahogy az a zárdában folyt, játékosan és türelemmel. E helyett mit adott az Isten? Lemondást ezekről az álmokról. Maradt a kerti munka, a szőlőkapálás és a meggyszedés.

            Végül, és életre szólóan egy Singer – varrógép. Vitéz édesapja, a nagyapám, részletre vette neki, hogy mégsem legyen egészen parasztlány belőle. Hogy milyen nehezen tudtak megbirkózni ezzel a hitellel, íme tanúbizonyságul egy levél a cégtől: „Felkérjük, Nagyságos Vitéz  Farkasfalvi András Urat, hogy minél előbb méltóztassék az elmarad részleteket kifizetni.” Ugye, milyen tragikomikus ilyen levelet manapság elolvasni.

           De az iskolával még nem szakítottak a volt nebulók, mert minden csütörtökön, a ”kosaras ünnep” napján, három éven át „ismétlőbe” jártak. Tizenöt éves korukig. Az ilyen idős lány, már nagylány.  Kerülgették is három - négy évvel idősebb a fiúk! De azért volt, aki mindig egyedül érkezett. De akadt olyan jómódú lány, akit a vőlegényjelöltje kísért. A nagy vagyonba könnyen beleszerettek a fiatalemberek. Eszter édesapját hiába avatták vitézzé, nem adtak hozzá legalább ötven holdat, hogy jó parti lehessen a szép leánya. A házukon is látszott, hogy szegény ember lakja, mert nem téglából épült, vert falú épület volt.

          A kocsi elé sosem tudtak két lovat befogni, mert csak egyre futotta. Földjük is volt, tudjisten hány helyen a széles keceli határban. Összesen nem lehetett több 5-6 kataszteri holdnál. Szőlő két darabban, egy szántó Imrehegy-szélben meg a nagy kert mindjárt a házak mögött, le egészen a Kanális-partig.  Örökösnek jelentkezett mindjárt a két bátyja. Okosabban tesszük, ha csak az idősebbet emlegetjük, mert egyedül ő született parasztembernek, a Józsi, akit az Eszti igen szeretett. A két fiú közül Andris közül nem született kapálásra. Talán katonatisztnek!

            Nagy bűne az akkori világnak, hogy nem tanulhattak, akik bírták, keceli fejjel./ Nem tudok arról, hogy más falvakban a piaci nap tanítási szünet lett volna. Itt már jóval a háború előtt önhatalmúlag bevezették az ötnapos iskolát. Hogy mire föl, ne kutassuk! Mondjuk úgy, társadalmi egyetértéssel. Legyesek is voltak a keceliek az egész környéken, mert nagyon kevesen jutottak el polgáriba vagy tanítóképzőbe. Ebben a faluban nem az eklézsia volt szegény, hanem lélekben volt igen szegény a papjuk: a Kurcz Adolf./ Andris szívesen ment volna papnak, mert Kurcz Adolfot utánozva tartotta az otthoni szentmiséket.

              Olyan lélekbe látó szemei voltak, hogyha pap lett volna belőle, minden asszony összesöpörte volna az utolsó porszemig a bűneit, és csak akkor, mert volna elébe térdelni. Lehetett volna belőle katonatiszt, hiszen így is, úgy is elvesztettük volna a háborút. De talán megúszhatta volna a sebesülést, a szilánkot, ami 44 éves korában végzett vele. A földekre csak a Vilma bírta kihúzni. Ez volt egyetlen, „széles fenekű” lovuknak a neve.  Andris gyakran szidta, ha nem ment tempósabban:

               - Az ég villáma csapna a Vilmánkba!

               Az apja ezt nem vette jó néven, mert igen szerette a lovát, és éppen a nyugalmáért. Bár egyszer vele is megbokrosodott. Akkoriban, az ötvenes évek elején, még olyan világ járta, hogy a hadseregé volt mindenütt az elsőség. Már majdnem lehajtott az utcájukba a műútról, amikor az útkanyar mögül, szemben a Szűz Mária –szoborral, csikorogva megjelent a Farkas /nómen eszt ómen!/ Mihály, éppen ő volt a hadügyminiszter, egyik tankja. Vilma, szegény, úgy megrettent tőle, hogy kocsistól, gazdástól átugrotta az árkot.  A kocsit egy kissé szétrázta, de a minden helyzetben „vitéz” apjuk, idős Farkasfalvi András  keményen kapaszkodott a lőcsbe és a kantárszárba. Így aztán mindketten megúszták élve, sőt törés nélkül. Dicséretére legyen mondva, még ekkor sem káromkodott, pedig lett volna rá oka. Olyan volt, mint Arany János!

                  Eszti öt évig lánykodott. Tizenhárom – tizennégy évesen „padkaporos” bálban táncoltak, ami olyan volt, mint egy szolid bál. Leginkább lányokból állt össze a társaság, és fiútestvérekből, esetleg azok legjobb barátaiból, akik ide szívesen elkísérték a húgaikat, a legjobb barátaikat. Tizenöt – húsz fiatal verődött ilyenkor össze. Általában az első szobában tartották, amit télen kemencével kívülről fűtöttek. Csendesen ültünk egymás mellett, külön a lányok és külön a fiúk. A lányok szorosa az ágyak szélére, a szoba jobb oldalára, a fiúk az asztal mögötti padra. Az asztalt a sarokba tették, arra a cimbalmot, aztán kezdődhetett a csárdás: kettesben, négyesben, karikában. Sokszor buktak szédülten, fáradtan az ágyra! A mámorhoz nem kellett bor vagy pálinka, elég volt hozzá a fiatalságuk öröme.

                Felverték a port, de ha a háziak kinyitották közben az ablakot, hogy szálljon az udvarra vagy az utcára is belőle, a mi vidám énekhangjuk betöltötte az egész környéket, szebbé tette az idősebb szomszédok délutánját. Igyekeztek kihasználni az időt, amíg a citerás bele nem fáradt, két – három óra alatt ők is igencsak elfáradtak. De boldogan fáradoztak! Istenem! 

               Ezekben a murikban nem kellett félni, hogy mikor kerül elő a bicska a zsebből, vagy a kés a csizmaszárból. Mindig akadt egy jószívű nagypapa vagy ritkábban apa, aki szívesen citerázott nekik. Közöttük is talán a legszebben a Balogh Sándor bácsi, akivel az ötvenes évek elején cifra dolgok estek meg. + / Az öreg bűnös volt. /

            Ezekkel a házi murikkal készültek fel az igazi bálokra, amik nagyközönség előtt zajlottak, s azok voltak az igazi „leányvásárok”.

                          Eszter a vasárnap délutáni bálokra tizenöt-tizenhat évesen már eljárhatott, de hét órára mindig otthon kellett lennie. Egyszer ugyan el is késett, de igen megbánta, mert az édesanyjával nem lehetett tréfálni. Az édesanyja a söprűnyéllel keményen megtorolta a rendbontást. Ez volt az első és az utolsó „félrelépésem”- mondotta később a fiának, és én ezt el is hittem. Bizalmasan még azt is elárulta, hogyha valaki a melléhez, testéhez kapkodott, azzal többé táncolni sem akart.

         A bátyósok barátai igencsak táncoltatták, ezért petrezselymet sohasem árult. De tizenhat éves korától kezdve ott ült „a szoknyája szélén” az eljövendő társa, az édesapánk, aki nem ivott, nem cigarettázott, nem káromkodott. Osztálytársa és barátja volt az Andrisnak, ezért már tízévesen is megfordult néha a Farkasfalviék udvarában, ahonnan aztán együtt jártak el csibészkedni.

         A két Andris, a Farkasfalvi meg az Ugranyecz. A vezér, természetesen a nyakas Farkasfalvi volt, aki mint a mágnes, vonzotta a gyengébb akaratú barátját. Ugranyecz Andris árva gyerek volt, az édesanyja szülésben meghalt, s az apja vett magának más feleséget, ezért maradt ő az édes nagyanyjára, nagyapjára, akik fölnevelték. Visszahúzódó fajta, de aki fiú létére szeretne elkövetni valami bátor tettet./ Fordul még a kocka, sírni fog egyszer ez a nyakas Farkasfalvi Andris az Ugranyecz Andris vállán. Jól mondták a régi magyarok: „Egy barát a szomorúságban fölér százzal a vigasságban.” /

          A barátjával együtt sikerült is! Lapos kúszással közelítették meg a dinnyeföldet, de olyan forró és királydinnyés homokban, amelyik véresre marta és hólyagosra sütötte a karjukat, lábszárukat.  Csak kunyhóban hűsölő csősz észre ne vegye őket! Aztán hónuk alatt a zsákmánnyal, uzsgyi, mert a puli nem viccel. Ott lohol a nyomukban, és lerántja róluk a gatyát.

 Aztán a dinnyéről kiderül, hogy csak félig érett. Annyi baj legyen, a nehezen szerzett zsákmány mindig jobb ízű!

         Ez a barát lesz az, aki egyetlen rossz szóval meg nem bántotta soha a feleségét- ez is egy bizalmas vallomása volt anyámnak, azért teszem felelőtlenül közzé. Hozzá illesztve, hogy a Farkasfalvi Eszti meg a Farkasfalvi Andris arca is, lélekben is igen hasonlítottak egymásra.

          Farkasfalvi Andris volt az édesanyja kedvence és az utca teljhatalmú ura. Rózsa Sándor, Rinaldó Rinaldini, Bogár Imre és minden betyár együtt. Ő szabta meg, amikor iskola végeztével kiállt a ház sarkára, hogy az arra lakó diákok közül ki mehet haza a rövidebb úton veréssel, vagy nagy kerülővel verés nélkül. A többség inkább a hosszú utat választotta.

 

                                                                          +

                                                           A MENYASSZONY

 

 

            Eszti még 17 éves sem voltam, amikor húsvétkor megtartották az eljegyzést. + /Lakodalom./

 Ősszel pedig, a szokás szerint szüret után, az esküvőt. 

                           A menyasszony, a főszereplő az esküvő előtt két héttel tüdő - és mellhártyagyulladásban megbetegedett. Megcsonkult az esküvő, és kiürült a nem létező pénztárcájuk.  Minden napos vendég volt náluk az Antóni doktor úr, hogy erősítő injekcióival lábra tudja állítani az asszonyjelöltet. Betegen is kitartott, amíg át nem öltöztették asszonyi ruhába, aztán lassan körülsétáltatták. Mindenki láthatta, hogy a menyecske eléggé rossz bőrben van.

            Nem is úszták meg kórházi vizsgálat nélkül, ahol nagyon tanulságos történetet hallott Badacsonyi doktorról és a halálról, amit egyik ágyszomszédja, Kalocsai Erzsi mesélt. Kísérteties éjszakai órán és a halál suttogó hangján. + / Badacsonyi doktor úr és a halál. /

          A kórházi vizsgálat után még két hétig az otthoni házban erősödött, s csak azután lépte át a férje, pontosabban a kedves Kapás József nagypapa meg a Juhász Anna nagymama kicsi és öreg házának a küszöbét. A Liget utcai ház valóban kicsiny volt. Két szobácska, egy konyha, közvetlenül az udvarról nyitható ajtóval. A konyhát egy kicsi és vékony ajtó választotta el a kamrától, ahol a kenyeret is sütötték a padlásfeljáró alá gömbölyödő kemencében. A feljáró a ház hátsó végében, de oldalról. Az első perctől kezdve úgy bántak Eszterrel, mintha a halott édes leányuk helyére élő édes lányuk érkezett volna. Megkapta a szülésben meghalt fiatalasszony minden ékszerét. A két fülbevalót, amelyet sikerült megőrizni még évtizedekig. A nyakláncot és a pecsétgyűrűt is, amit az oroszok nemsokára elraboltak. Rövidesen tiszteletüket tették a szomszédok. Közöttük egy furcsa kis ember, aki mindig olyan volt, mint a parázs. Somogyi Matyi bácsi volt az, aki nem sokat feszélyezte magát, különösen fiatalasszonyok társaságában, és mindig akadt a gyűrött, kopott kabátja zsebében egy- egy friss történet. Nem baj, hazudsz, fiam, csak igaz legyen! + / Borlopás. /

Így volt a saját történeteivel is. Úgy adta elő őket, mintha, maga lenne a főszereplő, pedig biztos a borbélynál, vagy ki tudja, melyik háznál hallotta. Esztert a borlopás történetével szórakoztatta el mindjárt a megismerkedésük után. Mindig a legalacsonyabb széket tették alája, ha megjelent: - Szeretem megvetni a lábam, és nem lógatni, mint az akasztott ember a magáét.

                                                                            +

                                     

                                                                LAKODALOM

 

                   Nősül a fiunk! – újságolta Panna néni Csöre néninek, a legjobb szomszédnak.  Most mentek el a fiatalok Kalocsára gyűrűt venni. Húsvétkor a Farkasfalviéknál meglesz az eljegyzés. Ott lesz mind a két család a vasárnapi ebédre, hogy jobban megismerjük egymást.  Nem is kell mondanom, hogy a fiunk nem „nagy házból” nősül.

            Filus Esztit veszi el, aki már régen elvette az Andrisunk eszét. Az apósjelölt nem régen változtatta meg a nevét, mert maga Horthy Miklós avatta vitézzé. Az volt az egyetlen kifogása, hogy nem lehettek azok az Ugranyeczek valami jó katonák, ha mind az öten túlélték a háborút. Biztos mindig a napsütötte oldalon töltötték a katonaidőt. Tisztiszolgák voltak. Még komoly sebesülésük sem volt. Hadifogságról nem is beszélve! De hát tehet erről az én András fiam? A mi Ugranyecz Andrásunknak is jó esze van, hátha ezért lesz szerencsés az életben. A katonaság idején még dicsérő oklevelet is kapott. Be is kereteztettük.

           Mondtam is neki, hogy megvigasztaljam: - No, ha csak ennyi az apósod kifogása, akkor meglesz az eljegyzés. Amikor a két család együtt lesz, összeírjuk a meghívottakat. Részünkről először is az édesapját meg annak az új családját. Bár nem sokat törődtek ezzel a gyerekkel, de így illik. Utána maguk jönnek, szomszédasszony. Tóthékat mind elvárjuk! Azután jönnek majd a testvéreim, meg az uram rokonsága. Nem leszünk nagyon sokan!

          Farkasfalvi Eszti rokonsága sem nagy. Ott is csak a testvérek, mind a két ágon. Nem lesz világraszóló lagzi, de nem is kell. Egyik család sem gazdag. Jó, ha tíz holdja van együtt a kettőnek. Igaz, hogy jó Kanális melletti földek meg jófajta szőlők! Csak jól meglegyenek egymással. Ugye, szomszédasszony?

      - A családi békesség a szegény ember boldogsága! - adott igazat Csöre néni Panna néninek.

       Amikor véget ért a szüret, már jártak is a kérők. Tóth Lajos kovácsmester családjánál így hívogattak:

               Dicsőség legyen az Istennek!

               Tőlünk tisztelet e házban mindenkinek.

                Mi elküldött követek vagyunk.

                 Először az Atyaistentől, aki minket megteremtett,

                Másodszor a Fiúistentől, aki minket magváltott,

                Harmadszor a Szentlélek Istentől, aki minket megszentelt,

                Negyedszer a házigazdánktól,

                 Kapás József úrtól és úrnak asszonyától,

                 Hogyha meg nem vetnék az ő szíves kérésüket,

                 Megjelennének a Szentháromság templomában.

                 Szent hit letételére és szentség felvételére

                  És az ő szárnya alatt nőtt magzatjának elkísérésére.

                  Muzsika zendülésére, tisztességes déli ebédre és esti vacsorára.

           Egy pohár bor és egy-két tál étel elköltésére a kultúrházban szívesen látjuk.

                   Dicsértessék a Jézus Krisztus!

            Lajos bácsi és kedves családja, felesége és fia, meg ne vessék kérésünket,

             Hanem hát úgy rendezzék sorukat, hogy odaérjenek.

                                                                                                         1936

 

                                                                             +

 

                                           UGRÓCZYK VAGY UGRANYECZEK ?

 

 

        Ugróczy Gábor-Rózsa Vera, 1816-Anna+Ugrenyec Gábor- Rózsa Vera, 1818-Orsolya+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1821-Franciska+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1821-Franciska+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1823.VII.9.-Ignác+Ugróczi Gábor-Rózsa Vera, 1826-Pál+Ugranec Gábor-Rózsa Vera, 1828-Vera+----Ugranec Tamás-Kovács Erzsébet, 1840-Anna+ Ugranec Tamás-Kovács Erzsébet, 1843-Magda+Ugranec Tamás- Kovács Erzsébet, 1847-József,+---Ugranec Ignác-Benicki Róza egybekeltek 1844. XI. 13.+Ugranec Ignác- Benicki Róza, 1850-János+Ugranec Ignác- Benicki Róza, 1856-Mihály+---

                   Ugranec Mihály-Feró Mária házasságot kötöttek 1879. XI. 24. Ugranec Mihály-Feró Mária, 1880. X. 26.-Pál+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1881. XII. 26.-Vera+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1883. II. 22.-Mihály+Ugranec Mihály-Feró Mária, 1885. VI. 26.-Pál+Ugranec Mihály-Feró Mária, 1887. XII. 22.-János+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1890. XI. 27.-ANDRÁS+ Ugranec Mihály-Feró Mária, 1893.IV.26.-István+Ugranec Mihály-Feró Mária, 1895. VII. 6.-Mária+Ugranyecz Mihály-Feró Mária, 1898. II. 1.-Erzsébet-----    Ugranyecz András-Kapás Teréz, 1914. XII. 12.- ANDRÁS+Ugranyecz András-Farkasfalvi Eszter, 1942. XII. 12.- GYULA+Wiedner Mária házasságot kötöttek 1968. VII. 8.+Ugranyecz Gyula-Wiedner Mária, 1969. V. 8.- Gyula+ Ugranyecz Gyula- Wiedner Mária, 1973. VII. 6.-Ábel+Ugron Gyula- Wiedner Mária, 1978. III. 3.-András László

 

                                                      +

 

                                           A BORLOPÁS

 

              Úgy van ez a világ teremtve, hogy ha az egyik része sír, akkor a másik nevet. Mi, magyarok ritkán tartoztunk a kacagó feléhez. Legföljebb olyan módon, hogyha az ország egyik része bánkódott, a másik része meg örült ennek.

             Amikor a külföldön is nagyra tartott borvidékeink: Tokaj, a Balaton - felvidék és a többi kötött talajú híres táj értékes termését elpusztította a filoxéra, a homoki bornak igen fölszaladt az értéke. A Duna – Tisza közén először a zsidók dörzsölték a markukat, mert ebben mindig ők az elsők, csak azután dörzsölték a szőlős gazdák, mert jóval kisebb hasznot vághattak zsebre.

             Hirtelen olyan jónak találták a Kadarka vérvörös borát, hogy még a fasiszta német polgár asztalára is azt szállították. A két borkereskedő, Schwarcz Sándor és Weisz Ferenc, elküldte cenzárjait / alkuszait, üzletkötőit/ még a szomszéd falvakba is, akik még szüret előtt megalkudtak a sváb gazdákkal, a Hirmannokkal, a Bergerekkel, a Schindlerekkel, a Schwaczokkal és a Weiszekkel, az eljövendő borra.

             Hajósról meg Nemesnádudvarról fuvarozták Kecelre a dionüszoszi nedűt a nagyon is egyszerű nevű emberek. Egy erős platós kocsi három hordóval, két muraközi ló és két kocsis. A biztonság kedvéért. Mármint azért a biztonságért, nehogy a boros helyett vízzel telt, netán üres hordó érjen a célba.

              November elején indult a szállítás, és induláskor még hűvösek a hajnalok. A gyeplőt a Tóth Laci fogja, aki már jövőre megérik a katonaságra. Most ugyan éppen helyet cseréltek a társával. Egy rövid ideig a Somogyi Mátyás bácsi hajt, amíg a Laci cigarettát sodor és rágyújt.  Ezzel a pici parázzsal is melegíti az arcát, a meleg füsttel meg a belsejét.

             Az öreg megbízható társnak látszik. Azt mondják a kereskedők is, hogy sok esze van a Matyi bácsinak, nem csapják be a svábok. Szakmáron született, a poták földjén potának. Apja - anyja alacsony termetű volt, és fölneveltek kilenc gyereket.

             - Én voltam közöttük a legderekabb! – húzta ki magát peckesen. De ez a derekasság nem volt elég a katonasághoz. Kecelre nősült. Feleségül vette az áldott jó Franci nénit, akit az öreg elég sokat szekált. Máskülönben igen szerette az asszonyok társaságát. Többre is tartotta őket, mint a férfi nemet.

            - Halljátok, többet ér egy asszony nyersen, mint tíz férfi sülve! - így udvarolt a szoknyások társaságában. Közöttük sosem unatkozott, csak otthon. A férfiakat meg akkor becsülte, ha bor is volt az asztalon. Mindig a saját lábán ment haza, de az arcát már megpirított a Szent Antal tüze.

             Hazafelé lesz bor a társaságukban bőven. A három hordóban hoznak legalább tizenöt hektót. A fizetésért meg a finom és vérvörös borocskáért szívesen fagyoskodik két órán keresztül! Mert addig tart a húsz kilométeres út odafelé.

          Már várják őket. Az öreg ellenőriz, kóstol. No, ebből indulhat a töltés! Aztán a másodikat is jóváhagyja. A harmadik hordónál bizonytalan, ott két próbát is kóstol. A harmadik öthektósból is tölthetik! Aláírja, hogy mennyit visznek. Azután jöhet, a mehet! Guten tag!- köszön el a sváboktól udvariasan. – Auf viedersehen, Mátyás bácsi!- kiáltják utánuk többen.

          - Látod, fiam, alacsony embernek is lehet tekintélye, ha szigorú a föllépése.

         Most már dolgozni kell a lovaknak. Annyi zabot ettek, hogy bírni kell ezt a terhet két ilyen hatalmas lónak. Csak nagyon szelíd hullámok vannak a húsz kilométeres úton. Hosszú idő lesz ez, elég a politizálásra is:

          - Hallod ezek a mi svábjaink sűrűn emlegetik a Hitler nevét, és némelyik nem is barátságtalanul.

           Most éppen sima az út és néptelen a környék. Mindkét oldalán erdős, bokros a táj.

           - Kanyarodjunk le a jobboldali fák mögé!  Van egy kis elintézni valóm!

            Laci engedelmes gyerek, már kanyarodik is. Az öreg meg elkezd dolgozni. Az ülésből elővesz egy tarisznyát, a tarisznyából egy vésőt, egy kalapácsot meg egy igen ügyes fúrót. Húszcentis nádszál is kell hozzá!

            -Segíts egy kicsit, fiam! Te is jól jársz!

             Abroncsnak feszül a véső, és az elmozdul egy centire. Jöhet a vékony fúró meg a nádszál! Megindul a hordó vére a két ötliteres demizsonba. Amikor ezek megtelnek, a nádszál dugul, de bent marad a hordóban.

                Minden a helyére! Abroncs egy centivel vissza, kocsi az útra, eszközök a tarisznyába!  Az ülés alá a demizsonok, amiket a széles pokróc eltakar.

         A lovak pihentek egy kicsit, jobban is húznak. A gyereket bántja a lelkiismeret - furdalás.

            - Matyi bácsi, nem veszik észre a nádszálat?

             - Az ángyod térde kalácsa! Mikor vennék azt észre, fiam? A bort vízzel pótoljuk. Ha valamikor szétszedik a hordót, olyan lesz majd, mint egy befordított sündisznó. Jót röhögnek rajta, hogy akadt valaki, aki még a zsidót is lóvá tette.

                                                                                                    1938

 

                                                                          +

                                                              MAGYARORSZÁG !

                                                              Letört virág az ifjúság!

                                                              Ha tavasszal virágzik

                                                              Minden cseresznyeág,

                                                              Te vagy az, első és

                                                              Utolsó szerelmem:

                                                              MAGYARORSZÁG !

 

                                                                             +

 

                                                                      REVÍZIÓ

 

       

           Tudod, Öcsém, úgy alakult a világ sorsa még a huszadik század elején, hogy a pénz elkezdte irányítani a politikusokat. Óriási hasznot húzott a kiontott emberi vérből 1914 és 1918 között, az I. világháborúban. Ötmillió embert gyilkoltattak meg szerte Európában. A „győztesek” 3 millió áldozattal megnyerték a vérontást. Azután megbüntették azokat, akik a vesztes oldalon harcoltak. Illetve, komolyan csak egyetlen országot, a mi hazánkat, a kicsi Magyarországot. Megfosztották területének kétharmad részétől, és lakosságának harmada a barbár, szomszéd országok rabja lett.

      Húsz év múlva a pénzéhes urak újra beintettek, és újra kezdődött az egész. Kiosztották a szerepeket: Németország és Olaszország lett a gonosz. A kis Magyarországnak nem akart igazságot szolgáltatni más, csak ez a kettő. Ezek is csak érdekből és részben. 

Csúnya latin szó ez a revízió, édes Öcsém, de ha magyarra fordítom, azt jelenti:- Adjátok vissza, amit tőlem elraboltatok!

              Teleki Pál, aki egy talpig tisztességes magyar ember és politikus volt, már 1939 végén attól tartott, hogy a német szövetség végzetessé válhat a számunkra: ”A németekkel kell menni, mert másképp nem lehetséges, de csak egy bizonyos pontig. Ez a pont, ez a határvonal, a háborúban való részvétel. Ezt semmi esetre sem fogjuk megtenni, mert idegen érdekekért nem fogunk elvérezni hiába.

              A revízió, s ezt csak neked mondom, a legnagyobb veszély, amely fenyeget, de ez ellen nem tehetek semmit, mert belebukom. A közvéleményünk meg van őrülve. Mindent vissza! Akárhogy, akárki által, bármely áron. A revízióba bele fogunk pusztulni, ez fog minket a háborúba belesodorni.

              Visszakaptuk a Felvidéket, jó, vissza Ruszinszkót is. Ezeket meg tudjuk még emészteni, átvenni, berendezni. Most Erdélyen a sor, rettegek, mi lesz akkor. Ha Erdély visszajő, ezzel örökre elköteleztük magunkat a németeknek, akik majd azután követelik az árát. És ez az ár a velük együtt való háborúzás lesz. Az ország maga lesz az ára a revíziónak.”

                                                                                                                TELEKI PÁL

 

                                                                          +

                                                            AZ ELSŐ GYÁSZ

 

              Anyánk mesélte, hogy nem éheztek, de sosem volt pénzük. A nagyszülők 2500 öl szőlejét és 3000 öles szántóját művelgették. Egy tekintélyes nagyságú erdejük is volt Szilosban, de még meg sem nézték, amióta összeházasodtak. Egylovas kocsival jártak ki a földekre dolgozgatni. A Kanális-parti kukoricaföld volt a legtávolabb. Ballaghatott a lovacska, a fekete szőrű Rigó. Ritkán vágott András a ló hátára, mert ezzel a tempóval is kiértek időre, egy fél nap alatt úgyis végeztek a kapálással. Aztán még a csatorna vizében is fürödhettek egyet.

             Sokszor elvitte valamilyen természeti csapás a termést, akkoriban a jégesők voltak a gyakoriak. Tyúktojás nagyságú jéglövedékek törték – zúzták a fél határt.  Volt olyan terület, ahol letarolta a fákat, csupasz ágaikkal szinte könyörögve nyújtózkodtak az ég felé, s másnap is tele voltak a jégkupacokkal az árkok. Éppen a búcsú napján, június első vasárnapján. Szentháromság ünnepén. Talán figyelmeztetni akarta Isten az embert, mint a Bibliában az egyiptomiakat, hogy az Ő hatalmának nincs határa. Hetekig bűzlöttek az erdők, a mezők a szerencsétlen halálra ostorozott madarak, nyulak, fácánok, az erdők mélyén agyonvert nagyvadak oszlásnak indult tetemétől. A kenyér fele odalett, a viharverte gyümölcsfákat hazahordták tűzrevalónak. 

          Faluhelyen azt mondták a parasztok, igen találóan: - A mi műhelyünk tetején nincsen födél. Ezért kellet egy évre előre tartalékolni. Nem szabad ma megenni a holnapit.

           A nászútjuk ezért vezetett egyből a szőlőbe. Kár, hogy ennek a közelében nem volt legalább egy bővizű patakocska. Be kellett érni egy betonkürttel, amit hideg vízzel a gémeskútból még reggel telemertek, aztán a munka végén megmártóztak benne prüszkölve és spriccelve, mint a felnőtt gyerekek.

          Már a házasságuk első évében megszületett az első családjuk, egy kislány. Akkor még otthon szültek. Eszter mellett is ott szunyókált az ágya szélén egy sovány bába, akinek az orra lehetett volna vasból is, mert mesébe illő nyugalommal és fapofával nézett a vajúdó nőkre. Ha volt egy kis ideje, még legalább három asszonyt meglátogatott közben. Neki csak papírja volt a képzésről, de gyereke egy se. Egyedül ő volt képzett szülésznő az egész faluban. Meg egy-két kontárt is hívhattak, ha nagyon sürgős volt. Ezekben az asszonyokban, akik több gyereket is a világra hoztak, sokkal több volt az együttérzés.

        Eszter azt hitte, hogy minden erő elhagyta, mire világra jött egy koraszülött kislány. Közben hallotta, hogy kint a konyhában hangosan zokog valaki. A nagypapa volt az, aki azt hitte, szegény, hogy a lánya után a menyét is elveszíti.

            A hét hónapra született csöppségeket akkortájt még nem tudták megmenteni, de Eszter megmaradt. Nem volt olyan hét, hogy a kis harang ne szólt volna, aminek a hangja a temetőbe kísérte a csöppségeket. Az övékét is.

            Kis fehér koporsóban feküdt a fehér ruhába öltöztetett angyal. Terézke fején kicsi virágkoszorú, csupa fehér virágból, de tövis nem érhette a kis fejét. Megcsodálták, virrasztottak mellette. Aztán másnap délelőtt két fehér ruhás kislány vitte egy könnyű lócán egészen a sírig a leszegezett koporsót egészen a sírig. A bánatban osztózó szomszédok, rokonok együtt imádkozva követték őket. Ott elénekelték a Jól jártál, te szépvirágszál kezdetű éneket, és a pap beszentelte a sírt. Nem kellett búcsúztatót mondani. Legföljebb ennyit: „Megszületett, hogy meghaljon.” Ezeket a kicsi angyalokat valamelyik korábban elhunyt családtag mellé temették, hogy az ő neve is rajta legyen idővel és sokáig a kőkereszten. Óvatosan engedték le a földbe, ahol azután gyorsan porrá lett a pici teste. A éles hangú legkisebb harang hangja a rövid szertartás végéig kihallatszott a temetőbe.

           Esküvő óta eltelt egy év. 1937-ben jártunk, amikor Andrást behívták egy három hónapos kiképzésre. Csak azért ilyen rövid időre, mert családfenntartó volt.

            Nagyon belefáradtak a szegénységbe. A nagymama naponta főzött a családnak, de igen madárcsontú asszony volt, nem is próbálkoztak, hogy segítségül hívják. A nagypapa is napról napra gyengült, lassan már a ház körüli munkában sem számíthattak rá.

            Szegény, igen megunta az életét. Az után, hogy a kis Terézke se maradt életben, a lelke már csak a lányánál időzött. A vén fa magától is kidől. Hát még az olyan, aminek a törzsébe olyan mély sebeket ütött egyetlen lánya, unokája elvesztésével a halál.

            Sokáig tartotta még magát férfiasan. Derűs kedélye néha-néha visszatért. Egyik régi barátját, aki a halottas hintón feküdt, igen hosszú gyászmenet kísérte a temetőbe. A nagypapa kisszékre állva a kapu fölött nézte a vonulást. A vállát igen rázta a keserűség. Amikor hátrafordult, látták, hogy a nevetéstől remegett a válla. Könnyezett is, amikor derűsen mondta:

           „Szegény Sándor, ő is bevonult a nagy káderhez. Nem tudom, hogy fog elszámolni a szomszédasszonyokkal, akikkel egész háremet szedett össze magának. Egyik szőke volt, a másik barna, a szemközti szomszédasszony meg vörös hajú. Aztán mért állnék be a sorba, észre sem venné, hogy hiányzok. A magam temetéséről is szeretnék lemaradni, dehogy kívánok én a máséra menni, ha nem, muszáj. Jó komám volt legénykoromban, Isten nyugtassa. Csak Mohamed vallása szerint kéne eltemetni. Azt megnézném.”

           Évekkel korábban meg iszogattak a testvéröccsével egyik téli este a pincében, s igen kandúr kedvük támadt. Megállapodtak, amúgy testvériesen, hogy mindegyik a másik feleségéhez megy „haza.” A két telek között csak egy letaposott kerítés volt a határ, részegen is könnyen átléptek rajta. Aztán amit kaptak, azt mind a kettő a vállán, a fején meg a hátán vitte haza a letaposott kerítésen át. A két asszony nem ismerte a tréfát. Az asszonycsere igen balul ütött ki.

           Egyre többször csak ült maga elé meredve, és ha megkérdezték, hogy min gondolkodik, azt mondta: ”Most beszélgettem a lányommal, nem hallottátok a hangját. Fiam, neked fel kellett volna ismerned! A Te anyád hangja volt.” Amikor a nagypapa 1939-ben rövid, csendes betegség után elment közülük, a két fiatalra maradt a család minden terhe.

 

                                                                               +

 

                                                                 KI AZ ERŐSEBB?

 

            Szüleink úgy érezték, ebből a nyomorúságból ki kell törni. Alig–alig a falig! Fordítani kell a sorsukon, ebben egyet is értettek. András a vasúthoz jelentkezett munkásnak, de olyan munkát kapott volna, ami meghaladta az erejét. Már előre szégyellte, bár azt szokták mondogatni, hogy a munka nem szégyen, ha ilyen piszkos munka közben látták volna meg az ismerősök, csákánnyal vagy kalapáccsal a kézben. Még mindig arra gondolt, amit az esperes úr mondott: ”Ebből a gyerekből pedig pap lesz, mert jó eszű. Majd az egyház kitaníttatja, ne legyen rá gondjuk!” A nagyszülei nem engedték. Mert öreg korukra, egyetlen lányuk halála után, ki lesz a gondviselőjük? Nekik volt igazuk.

                     Némi belharc után úgy döntöttek, hogy okos ember legyen boltos. De honnan teremtsük elő rá a pénzt? – ez fogas kérdés volt. Valamelyik földet el kell adni! Ebben az összecsapásban dőlt el, hogy ki lesz az úr a háznál. Egy életre! Éppen a Kanális mellett a kukoricást kapálták igen ingerülten, mert felhő az égen egy sem, annál több a homlokukon. A kukorica levele olyan, mint a penge, és a szellő is hiánycikk. Ekkor Eszter kijelentette:

 - Tudod mit, uracskám, azt gondoltam, hogy eladjuk az erdőnket, és nyitunk az árából egy boltot.

- Télen meg majd szalmával fűtünk a sparheltben, ugye?

 - Te nem értesz a favágáshoz, nehéz téli munka az a te kezednek.

 - De a szájon vágáshoz értek, ha kihozol a sodromból!- mondta villámló szemekkel, és Eszter felé lépett. Az asszony egy lépést sem hátrált, csak halálos elszánással emelte fel a kapát:

- Ha csak egyet lépsz és felemeled rám a kezed, itt csaplak agyon – mondta eddig ismeretlen jéghideg hangon.

         András lassan megfordult, és a kukorica között a Kanális felé indult. Talán öt perc telt el, amikor Eszter követte.  A lelke mélyén félt, hogy még bolondságot művel az ura, mert itt a föld végén igen széles és mély a víz. Óvatosan közeledett a parthoz, és a levelek között meglátta a férje fehér, mintás ingét. András a vízparton ült. Apró halacskák buzogtak előtte a vízben, és szitakötők szivárványszárnyai lebegtek a kristálytiszta víz fölött.

- Jaj, hála Istennek!  - hadarta magában Eszter és keresztet vetett.  Csendesen és hosszú percekig állt a férfi mögött, akinek vonaglott a válla, és úgy folyt a könnye, mint egy kisgyereknek. Aztán vette a bátorságot, leült a férje mellé, és a vállára hajtotta a fejét. Egy fél órán át csak hallgattak. Közben előttük cikáztak a szitakötők, és a halacskák próbálgatták erejüket szemben az árral.

           Így aztán kinyitották azt a boltot! Egy fénykép is készült róla: Büszkén áll az ajtajában András is, mezítláb.

 

                                                                                                                                 1939

                                                                          +

 

 Mostantól politizálunk is. Először Németországról és a Szovjetunióról lesz szó.

                                                          VÖRÖS ÉS BARNA

 

      Két, sok mindenben hasonló, rendszerről van szó: a német fasizmusról és a szovjet kommunizmusról. Mindkettő egyetlen párt totális /teljes/ uralmát jelenti a nép fölött. Németországban egy állítólag „kulturált” nép, a Szovjetunió esetében egy „műveletlen”   felett.

            Mindjárt a 2. világháború elején ez a két rendszer nyújtott baráti jobbot egymásnak az elfoglalt területek, a háborús zsákmány szétosztása érdekében. Mindez 1939 augusztusában történt, a Molotov - Ribbentrop paktum keretében. A szétosztandó terület: Lengyelország, Balti államok és Besszarábia.

       Miután az államot, mint demokratikus rendszert, mind a két országban szétverték, egy- egy pártba csoportosult emberek vették át a totális hatalmat. Németországban a náci párt, a Szovjetunióban a kommunista. Hitler, a vezér, fanatizálta a német népét, Sztálinnak elég volt, ha terrorizálta.

        E két rendszer ideiglenes szövetségével kezdődött a II. világháború 1939. szeptember 1-jén.

         Lenin egyik volt barátja, a neve nem fontos, ezt írta a háború előestéjén: „A sztálinizmus rosszabb, mint a fasizmus: kegyetlenebb, barbárabb, igazságtalanabb, erkölcstelenebb, antidemokratikusabb. Valójában szuperfasizmus.”

          Ezek a rendszerek megértetik az egyénnel, hogy mennyire tehetetlen és jelentéktelen. E rendszerek a legvérlázítóbb hazugságokra épülnek, akár a programról, akár a vezér személyiségéről van szó.

           A vezérek személye a legjobb példa erre a durva félrevezetésre. Mussolini, ő volt az olaszok „dúcséja”= vezére, ez a hitvány szájhős, a bátorság és a férfiasság jelképe lett. A mániákus, őrült Hitler az új Németország építője, valójában tönkretevője lett. Sztálint, ez a vérszomjas fenevadat, a népek bölcs atyjának nevezték.

          Nagyon fontos különbség közöttük, hogy Hitler kiment az emberek közé, mert bízott a ragaszkodásukban. Az már más kérdés, hogyan vélekedett róluk legbelül.

            Sztálin rettegett a népétől, az őt körülvevő, elsősorban zsidókból álló, klikkel/ a vezért támogató, neki tanácsot adó és a vezér döntését végrehajtó kis létszámú embercsoport./ együtt. Gondoljunk a saját hadseregük katonáinak kiadott kegyetlen parancsokra és a Vörös téri Mauzóleum jelképes magaslatára! Sztálinról egyetlen olyan fénykép sincs, amelyen őt tömegek üdvözlik, amikor közöttük nyitott autón elhalad.

            Tanulság: Sztálin és a bandája jobban félt a saját népétől, mint bármelyik ellenséges országtól. Ha Hitler ezt tudja és kihasználja, nyert ügye lett volna később a Szovjetunióval szemben.

             A Szovjetunió széthullásakor, 1980-as évek végén beinduló zsidó kivándorlási hullám ennek a nagy, sokáig leplezett bűnnek a mindennél beszédesebb bevallása volt. Féltek az oroszok, de főleg az ukránok jogos, érthető antiszemitizmusától és a bizonyosan bekövetkező bosszújától.

                                                                          +

                                                            A SZATÓCSBOLT

                    Eladták az erdőt, és ebből meglett a boltravaló. Megkaptak iparengedélyt, bár az utcában már működött a zsidó Boros Zsiga boltja, akit egyre gyakrabban helyettesített a boltban is, az asszonynál is minden dologban, Balogh Feri, a kisinas. Katonának kevés volt, de a nagyságos asszonynak elég jó volt. Aki éppen húsz évvel később született, mint az ura. A Ferinél meg hússzal előbb. Aki csak a termetére nézvést volt rövid és nem az eszére. Máskülönben már elrúgta a huszadik évét. Csak most nőtt be a feje lágya, most találta meg az igazi szakmáját a Boros mellett.

                  Úgy, hogy Eszteréknek nem is a tulajdonossal kellett versenyezni, hanem a Ferivel. Fürge, gyors beszédű fiatalember volt, de túlságosan is udvarias. Azt mondták a környékbeliek, hogy „mézes a beszéde.” De ha már kiszolgálta a vevőt, a pénzt a fiókba söpörte, egy gyors „viszontlátás” még kijárt a „kedves kuncsaftnak”. Ez volt az egyik, amit az öreg Borostól megtanult, mármint a „kedves kuncsaft” megszólítást. A másik meg: „A visszontlátásra!” Így, a mennyezetig dobott A-val az elején, ssz – szel folytatva, a sziszegő kígyó hangján. Utánozhatatlan, már-már komikus hangsúllyal és örök somolygással. De nem esett a feje lágyára!

                Zárás után, majdnem minden este órákon át leltározott, és a haszon felét még aznap este hazavitte. Aztán, hogy valóban leltározás folyt-e ott benn, vagy valami más? A gyertya mindenesetre világított. Feri ismerősei rossz májúan néha meg is kérdezték:

-          Tegnap este is leltároztál, Ferikém?

                Az öreg Boros már lemondott az asszonyról is, haszonról is, csak hagyják szunyókálni a nyugágyban. Az udvar közepén volt felállítva, egy barackfa alá. Ahonnan aztán hallgatta madárfüttyöt, meg olyan puha barack hullott néha a fáról, ami szinte szétloccsant az ölében. Összeszedegette a darabjait, aztán jócskán hiányos fogsorával sokáig eszegette. Gyér haját a homlokára fésülte, s ha valami kósza szellő a hajszálait lobogtatni kezdte, olyan gyorsan csapta a fejére a fekete kalapját, mintha legyet akarna fogni, pedig csak a meglévő hajszálaira vigyázott, nehogy ellopja őket a szél. Jobban félt a teljes kopaszságtól, mint a halálától.

        Berta Ferenctől, a szemközti sarkon lakó bognártól béreltek egy utcára nyíló helyiséget. A polcok megteltek. A vevőket kedvesen fogadták és kiszolgálták. Lassan ugyan, de jött a pengő.

         Esténként az idősekkel együtt ők is kiültek az utcára, és hallgatták, hogy miről beszélgetnek. Leginkább a közeledő háborúról folyt a szó. Jósolgatták, hogy rövidesen háború lesz. A nyugati égbolton széles és vörös sávot láttak, amilyent sem előtte, sem utána. Azt mondták, hogy ez a háború jele. Az első háborút is jelezte az Isten, csak a politikusok meg a gazdagok nem hallgatnak még az Atyaúristenre sem.

        András részt vett 1940 szeptemberében az erdélyi bevonulásban./ Ekkor kaptuk vissza Erdély északi részét./ Minden héten jött levél, hogy nagyon vigyázzanak magukra.

         Amíg ő távol volt, Eszter szülei segítettek a mezei munkában. Amikor megjött, két rossz hírrel fogadták. Elpusztult a két hízónak való, és elfolyt két hektó óbor.  Ez eléggé megviselte őket, de a boltot nem kellett bezárni. Eszter a pult mögött állt, s rövid időn belül kiderült róla, hogy az Isten is erre teremtette. Értett az emberek nyelvén. Ha Andrásnak kellett pótolnia őt, bizony megmondták Eszternek bátran, hogy András nem boltosnak való. Türelmetlen meg ideges. A tavaszi munkákat már András végezte és füttyszóval. A katonadalokat szívesen fütyörészte. Énekelni nem mert egyedül, mert hátha meghallja valaki, és megjegyzést tesz. A templomban ő is megeresztette a hangját, de még az iskolában is nagyritkán vállalkozott „szereplésre” Csak akkor, ha már minden kötél szakadt.

- Nicsak, hogy fütyül a sárgarigó! – egy ilyen megjegyzést még elviselt.

 

                                                                           +

 

Az első világháború után alig múlik el 20 év, és egy újabb, gyilkosabb, gyermekeket és nőket is pusztító, tehát mindkét részről fasiszta avagy kommunista avagy gyarmatosító háborúval pusztítják az emberiséget.

                                                                          +

 

                                                A II. VILÁGHÁBORÚ MENTALITÁSA

 

       A második világháború áldozatainak száma kb. 50 millió. Ennek a hatalmas embertömegnek az elpusztításában már nemcsak a jóval fejlettebb technika a bűnös. Hiszen a halottak többsége hátországi civil áldozat. Összesen 28 millió ember. Ebben, az 1939-től 1945-ig tartó, konfliktusban teljesedett ki a totális/ mindenre és mindenkire kiterjedő/ háború.

        A katonai vezetők brutalitása, a politikusok embertelensége sokban hozzájárult ezekhez a vérfagyasztó adatokhoz. A nyugati front viszonylag kevés véres összecsapást hozott.

        Annál több áldozata volt a német, majd az angolszász terrortámadásoknak/ megtorló, bosszuló légitámadásoknak. Az utóbbiak Németország legtöbb városát, de Budapestet is a földdel tették egyenlővé. Minimum 600 000 német gyereket, asszonyt és idős embert mészároltak le katonailag teljesen értelmetlenül.

          A csendes - óceáni hadszíntéren, Európától igen távol, a japán Hirosima és Nagaszaki békés lakóinak kínhalálára gondolni az amerikai atomtámadás után. Ezt a szörnyű bombát itt használták először, és reméljük, hogy utoljára a történelemben. A németországi Drezda szörnyű terrorbombázását követően ez volt a brutalitás/ az embertelenség/ csúcsa.  Csak a keleti, orosz fronton, ahol végül a fasiszta és a kommunista államok összecsaptak, egész hadseregek pusztultak el a háború első hónapjaiban. A gyors német előretörés százezrek halálát okozta. Foglyot nem ejtettek, mert lassította volna a seregtestek mozgását, és fölöslegesen kötött volna le támadó erőket. Ez a barbárság juttatta el a németeket Moszkva és Leningrád kapujáig.

       Hatalmas létszámú seregek összecsapása Sztálingrádnál is folyt, ahol először alakult ki harc egy város minden négyzetméteréért. Ez ismétlődött meg 2 év múlva országunk fővárosának, Budapestnek közel 2 hónapos ostromában, majd végül a német főváros, Berlin elpusztításakor. Gondoljunk végül a sztálini hadparancsra, hogy aki megadja magát, vagy nem megy magától a biztos halálba, azt ölje meg a mögötte álló politikai tiszt.

      Mindezek olyan mértékű embertelenségek, az állati ösztönök olyan fokú tobzódásai, amire nincs racionális/ ésszel felfogható/ magyarázat. Csak egyetlen ÍTÉLET: Minden politikai és katonai vezetőt mindkét oldalon halálra kellett volna ítélni. Akkor ma nem folyna büntetlenül az afganisztáni és iraki háború. Sőt, el sem kezdődött volna.

      

                                                                          +

 

                                                    HÁBORÚ! HÁBORÚ! HÁBORÚ!

 

                        Ekkoriban más témája nem is volt az embereknek, mint a háború. Amikor a németek 1941 nyarán megtámadták az oroszokat, pár napig csend volt róla. A rádió is éppen csak megemlítette. De egy hét múlva még az ablakokba is kirakták a készülékeket, hogy mindenki hallhassa a győzelmes előrenyomulás híreit. Aztán Magyarország is belekerült a „dicsőségbe”, mint Pilátus a Krédóba.

       És elkezdték hordani a behívókat! A fiatalabbik bátyját, Andrist hívták be elsőnek a családból. Egyenesen orosz földre vitték őket, a doni frontra. A rádió állandó sikerektől volt hangos. Már-már úgy nézett ki, hogy mire eljön a tél, vége lesz a háborúnak.

       Nem így történt. Teljes lett a zűrzavar a faluban. Senki sem tudta, mikor cselekszik helyesen. A pénz értéke napról napra romlott.

        Minden család aggódott valakiért. Várták a Liget utcában is a leveleket, mint az életjeleket. Nagy örömükre ők is kaptak a testvértől, a jó baráttól. András még itthon volt, de minden nap várták a SAS-behívót. Közben jött a tél, a nagy hideg. 1942-ben, amikor december tizenkettedikén négy kiló tíz dekával megszületett a fiuk, olyan vastag hó volt, hogy az ablaknál még a Somogyi Matyi bácsinak sem kellett ágaskodni, ha látni akarta.  Ez különlegesen erős tél még nálunk is érezhető volt.

        A szegényesen felöltöztetett magyar katonáinkat nagyon megviselte. Védtelenné tette őket a szokatlanul erős fagy és a támadó oroszokkal szemben. András, a Farkasfalvi, is 1943 januárjának elején az urivi áttöréskor sebesült meg, s úgy nézett ki, hogy otthagyják. De felkönyörögte magát egy teherautóra, és így megmenekült a poklok poklából. Százezrek lelték halálukat az oroszok földjén. Akik megmaradtak, végleg haza is jöhettek. Őket véglegesen kiállították a történelmi játékból.

       A legszebb korosztályokat! A férfiak színét–virágát. Hajdan életerős fiatalok jöttek haza nyomorultan, betegen. Aztán lassan, de biztosan, mint a Halál, közeledett a front a magyar határ felé.

                                                                          +

 

                                           A SZOVJET FEGYVERES ERŐK I.

 

      Lavrentij Berija belügyi népbiztos 1941. június 24-én elrendelte a politikai foglyok evakuálását, illetve megsemmisítését. A nyugati területek börtöneiben ekkor körülbelül 750 000 embert mészároltak le. A bevonuló német és magyar katonák fedezték fel ezeket a rémtetteket. Kelet-Lengyelországban, a Baltikumban 40-50 ezer rab pusztult el az evakuálás halálmeneteiben. Bizonyítható, hogy ezreket öltek meg a nagyvárosok börtöneiben. Tömeges gyilkosságok fordultak elő az áttelepítések során is.

       A szovjet vezetés saját katonáival is kegyetlenül bánt. Ez kissé megmagyarázza a „tömeges heroizmust”/ hősiesség/ és „izzó patriotizmust.”/ hazafiság/ A szovjet hadbíróságok szökés, gyávaság és hasonló vádakkal 150 000 katonát végeztek ki. A modern háborúkban példátlan módon Sztálin és köre a legsúlyosabb büntetés fenyegetésével tiltotta a fogságba esést. A bekerítésből életük kockáztatásával kitörő katonákat a Gulágra küldték.

      Sztálin parancsainak visszatérő eleme, hogy nem szabad kímélni a rendelkezésre álló erőket, és tilos tekintettel lenni a várható veszteségekre. 1941. november 17-én adta ki a felperzselt föld taktikáját elrendelő parancsát, amely utasítást adott minden frontvonalba került lakott település megsemmisítésére. Ezen a csatatéren, Oroszországban, a Don folyó mellett lezajlott harcokban, András nagybátyánk is megsebesült, de megmenekült.

 

                                                                          +

 

                                                                  REQUIEM I.

      1943. január 21. Vasárnap

„A magyar hadsereg a mai napon 12 órakor kivált az arcvonalból.”/ A 2. magyar hadsereg megsemmisült. / Az előbbi idézet a kormány megállapítása volt.

        Jány Gusztáv, ő volt a 2. magyar hadsereg főparancsnoka, három nap múlva, tehát 24-én adja ki hírhedt hadseregparancsát:

     „A 2. magyar hadsereg elvesztette becsületét, mert kevés, esküjéhez és kötelességéhez hű, ember kivételével nem váltotta be azt, amit tőle mindenki joggal elvárhatott.

       Állásainkból ellenséges túlerő kivethetett még akkor is, ha a csapat kötelességét megtette. Ez nem szégyen, ez szerencsétlenség. De becstelenség az a lélekvesztett, fej nélküli gyáva menekülés, amit látnom kellett, amiért a német hadsereg és az OTTHON megvet bennünket. Ehhez minden oka meg is van.

          Vegye tudomásul mindenki, hogy innen sem betegséggel, sem sebesüléssel, sem fagyással el nem engedek senkit…

          A rendet és a vasfegyelmet a legkeményebb kézzel, ha kell, helyszínen való felkoncolással, de helyre kell állítani. Ennél kivétel nincs, legyen tiszt vagy rendfokozat nélküli honvéd, aki a parancsomnak nem engedelmeskedik, az nem érdemli meg, hogy nyomorult életét tovább tengesse, és nem engedem, hogy szégyenünket bárki is tovább nagyobbítsa.”/ Egy buta tiszt sértett hiúsága! /

 

                                                                           +

 

                                           Sej, besoroztak, sej besoroztak

                                                   engemet katonának.

                                            Gondját viseltem, gondját viseltem

                                                    a jó édesanyámnak.

                                             De már látom, nem viselem gondját,

                                                     csuhaj, szegénynek.

                                              Sej, oltalmára, sej, oltalmára

                                                      hagyom a Jóistennek.

 

                                                                          +

 

                                     MAGYAROK OROSZORSZÁGBAN I.

 

      Tudod Esztikém, az én huszonkét éves vőlegényem 1943-ban alig került ki a frontra, egy hét múlva már a ruszkik foglya volt. A lábbelit azonnal elvették tőlük. Rongyokkal kötözték be a lábukat, hogy le ne fagyjon. Menten kísérték őket, egy ideig vasúton, aztán meg gyalog egy uráli bányába, ahol nagyon olcsó volt az élet. Csalánleves, benne pár szem búza az ebéd. Ha néha kaptak két deka szalonnát, még egy hét múlva is fölhányták nekik:

- A jó kosztot persze megenni, de nem dolgozni!

          Pedig igyekeztek volna, szegények, de nem volt elég erejük. Többen is voltak együtt falubeliek, egyik másik még osztálytárs is, akik minden veszélyre figyelmeztették egymást. Ne igyatok vizet, mert fertőzött! Elvisz benneteket a hasmenés.  Rigmussal figyelmeztették egymást:

  - Aki az orosz vizet issza, az már többet nem tér vissza!

       Szomorú kis rigmus ez, ugye Esztikém? De ha egy embert megmentett, érdemes volt mondogatni szegényeknek. A hasmenéstől néhány nap múlva meghalt a legyengült fogoly. Ha valaki nagyon szomjas volt, tudta, hogy halálra van szánva. Minden lépés megtételéhez erős akarat kellett. Már a reggeli felkeléskor látszott, hogy ki nem tudja vagy akarja tovább csinálni. Aki feladta, az elveszett.

        A kegyetlenül hideg télben a halottakat nem tudták eltemetni, mert a föld annyira átfagyott.

      A jéggé meredt hullákat, a lágeren kívül, egy nagy, fából készült raktárban hányták egymásra.  Teljesen meztelenül, mert minden ruhadarabnak, rongynak nagy értéke volt. Egy kapcának való rongydarabért tízen is tépték egymást. Az orosz őrök a meleg bundájukban meg csak röhögtek rajtuk!

        Ott igen későn tavaszodik. Április végén, május elején, amikor kiengedett a föld fagya, sírt is csak akkor tudtak nekik ásni. Hatalmas gödröket markolókkal, és abba dobálták a halottakat, aztán gépekkel rájuk borították a homokot. Megvolt a temetés! Se kereszt, se áldás, se búcsúztató! Az uram később, de csak nekem, elmondta: Bizony, azoknak már nemük sem volt! Milyen ország lehet ez, Esztikém?- és elsírta magát.

       Eszter az ilyen történetektől nem lett jobb kedvű: Ez a fiatalasszony azt mondta, hogy onnan még írni sem volt szabad, de az ura túlélte. Igaz, hogy az én Andrásom is az Urálban van, de az én Andrásom levelet is írhat.

        Még a pokolban is lehet rossznál rosszabb hely!  – nyugtatgatta magát.

 

                                                                          +

                                    

 

                                              A SZOVJET FEGYVERES ERŐK II.

 

        Sztálin 1941. augusztus 16-án kiadott parancsában elrendelte a magukat megadó katonák „minden rendelkezésre álló földi és légi eszközzel történő” megsemmisítését. Ennek megfelelően a túlzsúfolt hadifogolytáborok ellen a szovjet légierő több alkalommal támadást intézett.

       Sztálin 1942. július 28-án kiadott parancsa, ha lehet, még kegyetlenebb kifejezésekkel ostorozta a „pánikkeltőket”, „hazaárulókat”. Bűntető zászlóaljak felállítását rendelte el a „megingott” közép- és magasabb parancsnokok számára, akik ezekben az egységekben „vérükkel moshatják le a hazával szembeni bűneiket.”.

           A többnyire zsidó politikai tisztek mindent megtettek annak érdekében, hogy elvágják katonáik előtt az átállás lehetőségét. Ezért sok esetben szándékosan megcsonkított, meggyalázott ellenséges hullákat hagytak hátra, mert így biztosak lehettek abban, hogy a másik fél sem ejt majd foglyokat.

            Mindehhez hozzájárult a náci propagandánál semmivel sem különb németellenes agitáció. Ilja Ehrenburg zsidó író szövegei a német katonákat „egysejtűeknek”, emberi érzésekre képtelen „mutációknak” állították be. Egyes politikai tisztek a Pravda címoldalán megjelenő „Halál a fasiszta területrablókra!” szöveget szó szerint értelmezték, és nem ejtettek foglyokat. Emiatt 1941 nyarán a szovjet hadsereg hátrányos helyzetbe került. A magasabb parancsnokságok, a hadifoglyok tömeges kivégzése miatt, nem tudtak a fogoly német katonáktól információkat szerezni.

                                                                          +

 

 

                                             MAGYAROK OROSZORSZÁGBAN II.

 

           Mindegyik megszálló parancsnokságnál alkalmaztak civileket is, elsősorban nőket. Egy magyar tiszt szerint „az ukrán nők örömmel jöttek hozzánk, magyarokhoz dolgozni. Ezek a magyar honvédség igazolt alkalmazottjaként a német közigazgatástól élelmiszerjegyeket kaptak. S még abban az évben bevezetett nősorozástól is mentesültek. Szóval ellátottságot, némi biztonságot jelentett nekik. Pénzt nem. Ezek a lányok, fiatal asszonyok, kevés kivétellel, valamelyik fiatal katonának, nemritkán idősebb törzstisztnek a szeretői / panyinka/ voltak.”

          Előfordult, ahol az effajta kapcsolatok állandósultak. Bor Jenő egyik szemleútján a következőket tapasztalta: „A vasúti gépműhelyből jövő nők némelyike magyarul üdvözölt engem. Kérdésemre elmondták, hogy ők magyar katonák feleségei. A hadosztályügyésznél elrendeltem a helyzet kivizsgálását. Eredmény: több házasságkötés történt. A párok megjelentek a helybeli híradó központ gyengélkedő szobájában, és bevezettették neveiket egy nagy könyvbe, és az írnok házasoknak jelentette ki őket. Ez volt a történet. Elvonulás előtt a válást is ki kellett volna mondani. De erre csak később került sor, mert a „feleségek” követték férjeiket. Mosónők és konyhalányok lettek a csapatnál.”

 

                                                                          +

 

                                                                REQUIEM II.

 

              „A magyar királyi III. honvéd hadtest 1943. jan. 12-től kezdődően a Don-állások kézbentartásáért súlyos veszteségekkel járó harcokat vívott. Az urivi áttörés következményeképpen a magyar királyi 2. hadseregtől elválasztva, a Korpsgruppe Siebert alárendeltségébe került. Ebben az alárendeltségben több mint 12 napig biztosította a német 2. hadsereg visszavonulásához szükséges időt.

     A harcokban a magyar csapatok emberfeletti hősiességről tettek bizonyságot. A mindinkább fellépő lőszer-és élelemhiány, párosulva a szokatlan nagy hideggel, megtörte a védők ellenálló erejét. E perctől kezdve a német hadvezetés számára csak tehertételt jelentettünk

      Elöljáró parancsnokomnak ismételten bejelentettem csapataim helyzetét, kérve azok kivonását, egy hátsó helyen való pihentetését és újból való szervezését. Sajnos ez nem történt meg, hanem lőszer, élelem és fedél nélkül, a puszta havon szenvedtették végig az orosz tél borzalmas éjszakáit. Láttam rajtatok, hogy napról napra sorvad testi és lelki erőtök, és hogy valamennyien a biztos pusztulás elé tekintünk. A német hadvezetőség súlyos helyzetében még az élelmet sem tudta biztosítani.

     A mai nappal Siebert tábornok úrtól azt a parancsot kaptam, hogy vezesselek benneteket az Olim pataktól nyugatra eső területre, ahol keresztül tudjuk magunkat nyugat felé törni, Azon az orosz hadseregen keresztültörni, amelyiken a német hadsereg teljesen felszerelt, teljes harcértékű hadosztályai sem voltak képesek.

    E parancsot én nem tudom továbbadni, mert nincs értelme, hogy az agyonfagyott, kiéhezett magyarok ezrei 10 tölténnyel puskánként, üres gyomorral, tehetetlenül pusztuljanak el.

      A német hadvezetőség már a múltban kiadta a parancsot, hogy a harcolni és a német hadseregnek szolgálatot, teljesíteni akaró honvédeket átveszi, és úgy bánik velük, mint a többi szolgálatában álló népek fiaival.

       A magyar nép történelmében többször előfordult már hasonló helyzetben, hogy egyes merész parancsnokok vezetése alatt még hihetetlen távolságra is áttörtek.

       Ezek után kénytelen vagyok mindenkinek saját belátására bízni a jövendőjét, mivel élelmet, lőszert és végrehajtható feladatot adni nem tudok.

        A magyar haza mindenkor hálás szeretettel fog visszaemlékezni hős fiaira, akikéhez hasonló sors csak keveseket ért a magyar nemzetben.

        Isten veletek, magyar honvédek!”

                   Stomm vezérőrnagy a parancs aláírása után elbúcsúzott törzsétől, és útnak indult. Lába a szabadban való éjszakázásoktól a szűk csizmában lefagyott, járni is alig tudott már, mindkét lábfeje üszkösödni kezdett. Vigyázott, hogy kifogástalanul járjon el: nem fordult vissza, hátrafelé, hanem elindult abba az irányba, amelyet elöljáró parancsnoka egyedüli útjaként kijelölt: nyugatra. Hóban-fagyban a szabad ég alatt hetekig vánszorogtak hazafelé, ahol aggódva lesték a híreket.

                                                                          +

 

                                                     A KÁRPÁT-MEDENCE ÉRTÉKE

 

         A térség megtartása Németország számára fontos volt, hiszen biztosítani kellett az ún. Alpesi Hadművelet erőterét. Hitler sokáig abban reménykedett, hogy a Szovjetunió megjelenése a Balkánon kiváltja Törökország hadba lépését. A Kárpát-medencére azért is szükség volt, hogy a német balkáni haderő visszavonulását biztosítani tudja.

          Felértékelődött a Kárpát- medence a szovjet fél számára is. Nekik nem volt szabad megengedni, hogy a németek kiépítsék az Alpesi Erődöt. Sztálin, bár elsődlegesnek tekintette a berlini irányt, 1944 októberében így fogalmazott: „Igyekszünk gyorsan kijutni a hitleri Németország határaihoz, de ehhez előzőleg szét kell verni a magyar területen lévő ellenséget, tehát Magyarországhoz fűződik fő érdekünk.”

          A honvéd vezérkar főnöke, Vörös János vezérezredes bizakodóan jelentette ki, hogy a Kárpátokban német együttműködéssel a szovjet haderő hosszabb ideig feltartóztatható. Románia pálfordulása ezt 1944. augusztus 23-án meghiúsította.

           A németek komolyan vették Magyarország védelmét. Szeptember 22-én maga a német csapatok főparancsnoka, Guderian vezérezredes egy védelmi vonalrendszer kiépítését rendelte el. Ez három fő védővonalból állt. A Karola-vonal az Északi-középhegység déli vonalán. A Margit – vonal Buda és a Balaton, illetve a Balaton és a Dráva között. Az Attila - vonal a főváros pesti oldalát vette körül.

            Már korábban elkezdték az Északkeleti –Kárpátok galíciai előterében a német Eugén -vonal és a magyar Hunyadi-állás, a hegységben húzódó határon a Szent László-állás, s attól kissé beljebb az Árpád-vonal létesítését.

              A nyugati végeken a domborzat függvényében hol magyar, hol osztrák oldalon épült ki a Birodalmi Védőállás.

                                                                          +

 

                                                A SZOVJET FEGYVERES ERŐK II.

 

        A bevetés előtti alkoholfogyasztás a hadseregek jelentős részében előfordult./ A magyaroknál nem./ A szovjet hadsereg ezen a téren minden ármádiát felülmúlt A szovjet vezetés szándékosan és rendszeresen leitatta a katonáit, a nagy veszteségeket követelő tömegtámadások előtt. A bőséges alkoholadag eltompította a katonák érzékeit és félelmeit. Az így elkábított katonák hadifoglyok ejtésével alig foglalkoztak. A sebesült hadifoglyok agyonlövése mindennapos dolognak számított. Az első naptól előfordult a foglyok megcsonkítása és a hullák megbecstelenítése is.

       Hatalmas hadifogolytömegek kerültek kölcsönösen egymás kezére. A nagy hadifogoly-veszteségek a fogságba esés és a táborba érés között keletkeztek. A foglyoknak legalább a fele elpusztult, mert vagy a fogság első perceiben agyonlőtték őket, vagy az őrség menet közben végzett velük. Esetenként, mint például Sztálingrádban, még szélsőségesebbek voltak az arányok. Az összesen 95 000 hadifogolyból csupán négyezer tért haza. A többség éhen halt, megfagyott, vagy kivégzések áldozata lett. A frontvonalban történő kivégzéseket a saját propagandájuktól elvadított szovjet katonák dühe magyarázza.

              Ez így nem igaz, legfeljebb részben. A mindenkori politikai tiszt feladata volt ennek a mocskos munkának a végrehajtása! Kecelen a jajongó magyar sebesülteket az orosz politikai tiszt lőtte agyon. Ezért IS ment az arcvonal mögött, és hajtotta a saját bajtársait is a halálba. Mi magyarázza a Kecelen agyonlőtt magyar sebesültek halálát? Itthon voltak, magyar orvos gyógyíthatta volna őket. A falu lakosainak szeme láttára végezték ki a védteleneket. / Tanú: Udvarhelyi Istvánné, tanítónő. /

      Ez mind semmi! A halott orosz katonákat miért nem temették el azonosítható sírokban? Úgy temették el őket titokban, mint a döglött állatokat!

       Hol vannak a szovjet halottak sírkertjei Európa-szerte? Vadállatokból álló vezetésnek kellett lennie a Szovjetunióban, amelyik a saját népével is állat módjára bánt!

 

                                                                          +

                                            

                                             MAGYAROK OROSZORSZÁGBAN III.

 

            Apámat a munkaszolgálatos zsidó férfiak mellé osztották be. Feladatuk a lövészárkok ásása és a bunkerek kialakítása volt. Ezeket az ásóhoz, kapához, csákányhoz nem szokott embereket meg kellett tanítani, hogyan fogják a szerszám nyelét. Még arra is, hogy köpjenek a tenyerükbe, akkor erősebben esik a fogás. Lassan fordult ki az orosz föld az ásójuk alól. Minél mélyebbre ástak, annál nehezebben másztak ki belőle. Nagy nehezen húzták-vonták kifelé egymást.  Az apám is segíthetett, ha eljött az ebédidő.

             Attól, amit ebédre kaptak, nem lett a „csíkos sereg” szorgalmasabb. Az őrök tudták, hogy ezek a civil életben leginkább kereskedők, ügyvédek, hivatalnokok voltak. Akadt olyan, aki ordítozott velük, de nem sokra ment, ha hajtotta őket. A tetű az ő vérüket ugyanúgy szívta, mint a katonákét. Iható víz nemigen volt, de annál több a tetű. Annyira megszaporodtak a gatyakorcban, hogy fekete csíknak látszottak. Gyufával, öngyújtóval próbálták pusztítani ezeket a férgeket.

              A munkaszolgálatosok között keceli is volt. /Valószínűleg Vető Ödönről van szó!/ Édesapám megbarátkozott vele, és segítette, ahogyan csak merte és tudta.

           A munkaszolgálatosnak tilos volt levele írni vagy kapni. Apám a nekünk írt levelében egy-két szóval azt is elárulta, hogyan van az ismerőse. Itthon az édesanyja, a felesége meg a kicsi fia várta ezeket a hírtöredékeket.

            A rengeteg tetű miatt ragályos betegség tört ki a táborban. A legyengült szervezetű emberek sorra haltak. A hullákról szétmászó tetvek megfertőzték az egészségeseket is. Így járt édesapám egyik soltvadkerti barátja. A keceli ismerőse túlélte, de a családját közben elhurcolták, és egyikük sem tért haza.

                                                                          +

 

                                              A SZOVJET FEGYVERES ERŐK IV.

 

            Ártatlanokat sújtó megtorláshoz vezethetett, ha valamelyik lakott helység mellett a szovjet csapatok harc közben súlyos veszteségeket szenvedtek. A legismertebb ilyen eset a Veszprém megyei Olaszfaluban történt. Egy kisebb német egység a falu mellett sikeresen tartotta fel a szovjet előrenyomulást. Március 24-én a németek visszavonultak, és a faluba benyomuló szovjet csapatok több mint 60 személyt meggyilkoltak. Az áldozatok kivétel nélkül férfiak voltak. Közülük a legfiatalabbak alig 16 évesek.

           Nyíregyházán és környékén a Plijev - csoport katonái, néhány nap alatt, megerőszakolások, kivégzések és rablások sorozatát követték el. Egy tábornok, feltehetően a 63. lovashadosztály parancsnoka, is részt vett a megerőszakolásokban. A legfiatalabb áldozatok nem voltak hétévesnél idősebbek. Előfordult, hogy a férj vagy más civilek szeme láttára egymás után tíz-tizenöt katona erőszakolt meg egy nőt. Nagykállóban a kozákok az ottani elmegyógyintézet összes ápoltját megerőszakolták.

          A helységeket visszafoglaló német és magyar katonák fegyveres kíséretet adtak a hadifoglyok mellé, különben a feldühödött lakosság meglincselte volna őket.

          A szovjet hadsereg viselkedése nem maradt hatástalan azokra a magyar katonákra, akik nem látták értelmetlennek a harcot. A honvédség jelentős részét nem fűtötte túl nagy lelkesedés, de az atrocitások sok katonában elkeseredést keltettek, és arra serkentette őket, hogy az utolsó töltényig harcoljanak. A magyar katonák  eldurvulását illusztrálja Tomka őrnagy naplójának egyik feljegyzése, amelyben a tanyavilágban fosztogató szovjet csoport megsemmisítését örökítette meg.

         Kováts hadnagy, mielőtt géppisztolysorozatát leadta volna, „tótul odakiáltott az orosz tisztnek”:

- Ha hiszel Istenben, elmondhatsz még egy fohászt!

       Kifogásoltam, hogy legalább a tisztet miért nem hozták át élve? A valóságban ellenben megértettem, hogy mivel katonáinknak nem okoz lelkiismeret-furdalást az ilyen emberek megölése, a bosszú szenvedélye szabadon úrrá válik bennük.

 

         

                                                                        +

                     

                                                            CSILLAGOK UTÁN

 

        A táborban, ahol a magyar foglyokat összegyűjtötték, éppen egy keceli volt a vízhordó legény. Szabadon járt ki a táborból, és továbbította a híreket. Így tudtuk meg, hogy édesapánkat Jánosházán tartják fogva. Pannonhalma mellett, egy aprócska településen.   Üzenték, hogy jól jönne egy hazai csomag, mert igencsak éheznek. A posta már és még nem vitt csomagot. Anyánk elvállalta a postás szerepét, pedig a puskapor füstjét még nem fújta el a szél. Itthon már Halottak napján megismertük a szovjet emberfajtát. Pannonhalma környékén meg éppen csak elcsitultak a harcok.

     A sonkát, kolbászt, szalonnát szépen összecsomagolta. Olcsó ruhák közé rejtve a kincset, bátran elindultak. Mert hárman vágtak neki a nagy útnak. A nagyapám időben kivitte őket az állomásra, de így is csak a vonat tetején jutott nekik hely. Az utastér tele volt oroszokkal, akiktől igencsak féltek. De ez volt a kisebbik baj! A németek a régi erős hidakat felrobbantották, és egy ideiglenes hídon kellett átkelniük. Hajladozott alattuk az egész tákolmány. Egyik parttól a másikig egyfolytában imádkoztak. Édesanyám később esküdött rá, hogy a hidat csak az imádságuk tartotta meg.

        Az egyik este az öcsém az ágy alatt sírdogált. Vigasztaltam, hogy hosszú útra ment az édesanyánk, de nemsokára hazatér. Állandóan azt hajtogatta, hogy nem lesz se apánk, se anyánk. A lelkem mélyén én is szorongtam:

        - Ha nem jön meg egyikük se, mi lesz velünk?

         Az édesanyánkat csak hazavezette az Isten! A vízhordó Feri bácsi vitte be a csomagot, és jutott belőle az orosz őrnek is, aki attól kezdve se nem látott, se nem hallott. A szüleink is beszélgetni tudtak egymással. Az apám a táborban harmonikát cserélt citeráért, de amikor bevagonírozták őket, mindenüket elkobozták.

          Nagyon elkeseredett, amikor megtudta, hogy Oroszországba viszik őket. Volt velük egy szabadkai fiatalember. Az vigasztalta őket:

          – Ne féljetek! Csak gyufát vagy drótot csempésszenek fel a vagonba! Lakatos a szakmám, majd kinyitom én menet közben a vagonzárat.

            Igyekeztek, hogy egy vagonba kerüljenek vele. Hogyha lehetőség adódik a szökésre, együtt legyenek. Nappal mindig ment a vonat, de éjjel álltak. Amikor a vizet beadták, a lakatos Pista bácsi jól megnézte a zárat, és a drótot úgy hajlította, ahogy a lakat kívánta. Pista bácsi akcióba lépett, és a zárat kinyitotta.  Azonnal ugrani akart mindenki a robogó vonatból! Pista bácsi nem engedte:

            - Próbát kell tenni! Én még legény vagyok. Nem hagyok hátra árvákat, ha lelőnek. Maguk meg tegyenek úgy, mintha aludtak volna, és akik semmiről sem tudnak!

            Azt is megbeszélték, hogy amikor kijutnak, melyik magyar nótát fütyüljék, hogy egymásra találjanak. Aztán kisebb csapatokban, árkon-bokron át! Irány hazafelé! Nagyon szétszóródtak, mert csak két telefonoszlop között lehetett egynek-egynek kiugrania. Így csak három-négy ember tudott összetartani. A veszélyes ugrások sikerültek, és már félig szabadnak érezték magukat. Hárman indultak déli irányba, ezek tartottak össze. Két keceli meg egy szabadkai férfi, a lakatos  Pali bácsi. Rendes úton nem mehettek, mert az oroszok újra elkaphatták volna őket a katonaruhájuk miatt. Apám a csillagok állásából állapította meg a hazavezető utat, egyenesen a földeken át.

           A falu határában jártak már, amikorra úgy elfáradtak, hogy alig-alig bírták vonszolni magukat a kimerültségtől, az éhségtől. Napraforgószál volt a mankója mind a négyüknek. A Kukucska tanyához közeledve bíztak, hogy segítséget kapnak.  Úgy is lett! Bekopogtattak az ablakon.  A háziak először azt hitték, hogy oroszok. Aztán álomból fölriadva megértették a helyzetet:

          - Szökésben vagyunk az oroszoktól, de már nem bírunk egy lépést sem továbbmenni.

      Szívesen beengedték őket. Sonkával, kolbásszal kínálták őket, de csak tejet meg kenyeret mertek enni. Közben megnyugtatták őket, hogy az oroszok elmentek. Apámék köszöntek mindent. Az egyenruhában mégsem mertek egyenesen a falusi házba jönni, ezért kimentek a tanyára édesanyám szüleihez, ahol megmosakodtak, civilbe öltöztek. Előre küldték a nagybátyámat, hogy vigye meg a jó hírt az otthoniaknak: -Úgy jöttünk meg Oroszországból, hogy el sem mentünk!

          Már a táborban megfogadták a későbbi bérmakeresztapámmal, ha az Isten hazasegíti őket, a szabadulásuk napját minden évben megünneplik. Misére mennek, és nem dolgoznak ezen a napon. Augusztus negyedikét minden évben megtartották. A komaságot is itt beszélték meg. Így bérmaszüleink lettek, cserébe. Nagyon jó komaság lett belőle.

           A szabadkai születésű Pali bácsi náluk maradt, mert a határt lezárták. Sokat segített, mert hat éhes száj volt a családban. Hat hónapig volt nálunk, mígnem sikerült hazaszöknie. Lehet, hogy a szerb partizánoktól veszett el, mert sosem írt nekünk.

                                                                                                                          1945

 

                                                                          +

 

                        KECEL A TÖRTÉNELEMBEN 1914-TŐL 1945- IG

 

I. Gazdasági helyzete:

      A település valóban nagy lélekszámú község volt. 1941-ben, Imrehegyet is figyelembe véve, 11622 lakost számláltak össze. Ebből 5388 a keresők, 6234 az eltartottak közé soroltatott. Az őstermelők között 4539 volt keresők és 5132 az eltartottak száma. A mezőgazdaságban keresők nemek szerinti megoszlása: 3525 férfi és 1014 nő. Ezek közül önálló gazda 2014, segítő/ feleség, gyerek/ 1221 fő. Az iparban 348 a kereső és 589 az eltartott.

   1. A földbirtok megoszlása 1920-ban: 100 kataszteri hold felett 18 tulajdonos, 10 és 100 kataszteri hold között 382 tulajdonos, 1 és 10 kataszteri hold között 886 tulajdonos. 1 kataszteri hold alatt 163 tulajdonos volt.

        A földbirtok megoszlása 1935-ben:

                                                               0-1 kh.       1058 b.   518      összes f. 32,8 %    490 n.öl

                                                               1-5             1147 b.   2930                   35,6        2,5 kh.

                                                               5-50           955 b.     13296                 29,7        13,8

                                                               50-100       49 b.       3461                   1,5 69,2

                                                               100-500     17 b.       2849                   0,5          167,6

                                                               500-1000   

                                                               1000-3000 2 b.         2782                   -              1391,0

                             Összesen:                                    2328 b.   25836 kh.           100 %     8,0 kh.

 

       A földbirtok megoszlása 1941-ben: 10-100-100 felett együtt 520 tulajdonos, 1 és 10 kataszteri hold között 1110 tulajdonos, 1 kataszteri hold alatt 384 tulajdonos.

       1924 és 1943 között az 50 kataszteri holdnál nagyobb földje volt:

                                                                    1924-ben 41 birtokosnak,

                                                                     1927-ben Lesich Sándornak / 700 kh /,

                                                                                      Pertics Mártonnak / 300 kh. /,

                                                                                      Posgay Miklósnak /600 kh. /.

        1931-ben: 15 tulajdonos, mindegyik 100 kh. feletti birtokkal, 1939-ben: 9 tulajdonos, mindegyik 100 kh. feletti birtokkal, 1943-ban: 12 tulajdonos 50-től 301 kataszteri hold birtokig.

       90 birtok volt a bérlők kezén. 287 haszonbérlet 2392 kataszteri holdra.

       Főbérlőként 1924-ben a csalai béruradalom / Császártöltés határában / a káptalani birtok kétharmadát kezelte Kecelen. 1926-ban a Főkáptalan még virilisként szerepel. 1933-ban 7, 1936-ban 7, 1940-ben 8 a birtokot kezelő virilisek száma. A Főkáptalan összes keceli birtoka: 1096 kataszteri hold. A bebíró birtokosok között csak kiskőrösi, kalocsai és soltvadkerti lakos volt.

       Az 1921-ben meghozott földreformtörvény végrehajtását a nagybirtokkal rendelkezők, köztük a kalocsai Főkáptalan, igyekeztek meghiúsítani, elszabotálni.  Jó példa a Nagyerdő felparcellázása házhelyekké. A Főkáptalan öt évig hitegette a kispénzű szegényeket, és csak 1926-ban alakították ki a 600 négyszögöles házhelyeket. Meskó Zoltán, akkor még kisgazdapárti képviselő, interpellált ebben az ügyben. A szegény Nagyatádi Szabó Istvánnak a keceli eset volt az utolsó csepp a pohárban, mert azonnal lemondott. Néhány nap múlva el is temették.

        A szegények megvehették kézpénzen vagy a FAKSZ / Falusi Kislakásépítő Szövetkezet/ hitele segítségével az építési telkeket. 1932 júniusában a LEBOSZ Földbirtokrendezés Pénzügyi Lebonyolítására Alakult Szövetkezet / minden hátralékot, kb. 10 000 pengőt, kiegyenlített. Tehát ezt sem adták ingyen.

         A kalocsai Főkáptalan 735 kataszteri hold ingatlant adott le vagyonváltság címén a községnek. 599 kataszteri hold közlegelőt Csukás pusztán. Csak 136 kataszteri hold maradt a kérelmezőknek, akik 68-an voltak. Mindössze 2 kh. jutott fejenként.  A komoly földosztás még váratott magára.

         A legnagyobb adót fizetők között: 1926-ban 23 birtokos, / élen Kurcz Adolf /

                                                                 1933-ban 22 birtokos, / élen Kurcz Adolf/

                                                                  1940-ben 24 birtokos. Élükön Walter Antallal és

                                                                                                       dr. Földesdy Antallal.

         1930-as adatok a lakóházak számáról és minőségéről:

                                                                   Kőből, téglából 29 ház épült.

                                                                   Téglaalappal vályogból 726 ház épült.

                                                                    Vályogból vagy sárból 1558 ház épült.                                                                             

                                                                    Egyéb anyagból/fa, paticsfal/ 11 ház épült.

Érdemes még megjegyezni, hogy 1934-ben 2391 házból 874 volt a tanya. 1939-ben 2587 ház közül pedig 1033.

            Az előbb olvasott adatokból világosan kitűnik, hogy 3200-3500 ember az agrárproletárok, a napszámosok, béresek, a summások, a szolgálók táborához tartozott. A falu összlakosságának közel egyharmada szegény ember volt. Föld nélkül vagy elégséges föld híján a vagyonosabbaknál dolgoztak.

           De ilyen sok nincstelen a saját falujában nem juthatott munkához. Ezért verődtek „bandákba”, hogy aratás és cséplés idején 1/10, 1/11, 1/12 részért bérmunkát vállaljanak, hogy legalább a mindennapi kenyerük meglegyen. Ha a kalocsai érsekség bérbe adott birtokán sem akadt munka, elmentek egészen Kunszentmiklósig, hogy dolgozhassanak. Sokat dolgoztattak velük igen alacsony bérért.

          A következő adatok sora az 1935-ben szerződött munkásokról készült kimutatás:

     A munkaadó neve:             Lakhelye:           A leszerződött                   Milyen munkára?

                                                                           munkások száma:

 Csalai Bérgazdaság                Csala                           40                       aratás és cséplés

 Kir. családi urad.                    Felsőadacs                   80                             szintén

 Csanak Jenő                           Szalkszentmárton        80                             szintén

 Herer Mihály                          Bátya                           14                             szintén

 Csalai Bérgazdaság                Csala                           46                             szintén

 Csalai Bérgazdaság                Csala                           62                             szintén

 Szabadi József                       Öregcsertő                   8                               szintén

  Páhi Bérgazdaság                  Páhi                             80                             szintén

  Palásti József                         Kecel                           6                               szintén

  Beliczay András                    Uszód                          8                               szintén

  Batiszta József                      Bátya                           38                             szintén

  Stielly Walter                        Kecel                           12                 szőlő megmunkálása

  Gajáry Ödön                         Kecel                           15                             szintén

  Stielly Walter                        Kecel                           250                        mentatelep

  Gritzbach Lipót                     Kecel                           70                          mentatelep

  1936: Gláz Miklós                 Kunszentmiklós          30                          aratás és cséplés

 

                                                                             +

     

                                         A LEGNAGYOB KAPITALISTA VÁLLALKOZÁS

 

            Ott már nagyon nagy baj van, ahol a gyerekmunkát olyan mértékben kihasználják, mint azt a mentatelepen tették. Ez volt Kecelen az első RABLÓ kapitalista vállalkozás. 10-12 éves GYEREKEKET is dolgoztattak napkeltétől napnyugtáig, 13-14 órán át. Júniusban és júliusban 1 P, májusban, augusztusban, szeptemberben 80 fillér volt a bérük. A szegény családok rászorultak a gyerekeik pengőire, ezért szót sem mertek emelni a disznóság ellen. Miért nem tiltakoztak az orvosok, a papok, a tanítók a kislányok EMBERTELEN kizsákmányolása miatt? Féltek a Stielly Walter méltóságos úrtól? Esetleg a tekintetes Gajáry Katalin úrasszony rokonságától? Gajáry Ödön képviselő úrtól? Mai kifejezést használva: mocskos maffia uralta a falut, és mélységesen lenézte annak szegényeit. Az úgynevezett értelmisége / plébánostól patikusig / pedig minden parasztot.

      2. Az oktatás helyzete:

             „A mulasztás: kihágás.

               Az 1868. évi népiskolai törvény óta a tankötelezettségnek nem sikerült maradéktalanul érvényt szerezni. Az 1921. évi törvény ezért megerősíti: minden gyermek gondviselője / szülő, gyám, gazda /, törvényi kivételektől eltekintve, köteles a gyermeket 6. életévének betöltését követően 9 tanéven át nyilvános iskolai oktatásban részesíttetni / 6 tanév elemi népiskola, 3 tanév továbbképző / ismétlő / iskola. Az iskoláztatási kötelezettség magában foglalja a vasár - és ünnepnapi istentisztelet látogatásának kötelezettségét is. Igazolatlan mulasztásai esetén a gondviselőt megintik, pénzbírsággal, végül kihágás miatt 600 koronáig terjedő pénzbüntetéssel sújthatják.”

              Már a harmincas években az egész kicsire zsugorodott országunkban kevés helyen oktattak minden évfolyamot más-más házban. Szándékosan nem mondok iskolát, mert egyik terem sem annak épült.

               Kurcz Adolf megakadályozta, hogy helyben polgári leányiskola létesüljön. Félt, hogy a költségeit az egyházközségnek kell fizetnie.

              Milyen harc folyt Zárdaiskola miatt is! Pozsgay Mór országgyűlési képviselő úr és két szerencsétlen tanár mozgalmat indított az apácák ellen. Miért is? Mert mind a három embernek tanítóképzőbe járt a lánya, és féltették az eljövendő állásaikat.

               Kecelen a nagykocsmából leányiskola lett. Hol van kitörési lehetősége annak, aki jó képességű és nem szereti a kapát?  Antóni doktor úr példája mutatta, hogy más utat is lehet választani egy okos és nyilvánvalóan pénzes ember fiának.

                 De mi van akkor, ha szegény ember fiának csak jó esze van? Nem járhatott iskolába rendszeresen, mert már korán, akár hatévesen, dolgoznia kellett. Az eredménye nem lehetett jó.

                József Attilát az édesanyja nevelőszülőknek engedte át néhány évre. Hatévesen munkára fogták, nem járhatott rendesen iskolába, és megbukott. Még szerencse, hogy elmenekülhetett onnan. Mi lett a keceli József Attilákból?

                  Kinek kellett volna felkarolni őket? Egyetlen emberről tudok, aki az egyház támogatásával lett okos szegény gyerekből tanító: Nagy Sándor, aki később tanár, iskola-igazgató, népművelő lett. Több tehetséges ember nem született ebben a nagy faluban, akit támogatni KELLETT volna? 1920-tól egészen 1945-ig? Negyed évszázadon át?

            Annak az időszaknak nagy ”vívmánya” volt a tanyasi iskolák létrehozása. Nézzük, hogyan működtek ezek! Az 1926/ 1927-es tanévben: fiú/ lány

                              Az iskola neve: 1. évf.     2. évf.   3. évf.   4. évf. 5. évf. 6. évf.

                                  Dömötör         17/16      9/4          5/4       1/1       0/1       0/1

                                  Bekó               17/7        5/2          4/3       1/0       0/0       0/0

                                   Tüskös           16/21      3/2          1/1       1/1       0/0       0/0

                                   Szarkás          30/22      7/9          6/2       0/0       3/1       0/0

                                   Polgárdi         33/31      5/0          1/0       1/3       0/0       0/0

           A hatodik évfolyamra egyetlen kisleány jutott el. A többség megtanulta a nevét leírni, egy kicsit olvasni, összeadni, kivonni. Azután ment dolgozni. Miért nem kérték számon az iskolábajárást?

            1931-ben a dömötöriben 80, a polgárdi iskolában 108, a szarkásiban 105 tanuló került egyetlen tanító felügyelete alá. Hogyan folyhatott itt a tanítás?

             Igaz, hogy Szentgyörgyi Albert ebből a mélységből jutott el a Nobel-díjig. Sajnos, nem Kecelen. A mi Nobel- díjasunk már kisgyerek korában abbahagyta a tanulást:

-          Kapálj te is, ha már mink is kapáltunk egész életünkben!

             Kecelen ki kérte számon a hiányzást?

              Isteni csoda volt, hogy valahol Csongrád megyében, egy tanyasi iskolában, tisztességes, ellenőrzött munka folyt!

              „1922: XII.  törvénycikk korlátozza az elemi iskolába járó gyerekek tanoncként való foglalkoztatását. 12 év alatti gyermeket iparvállalatokban, ideértve az irodáit is, sem tanonci, sem más minőségben alkalmazni nem szabad. Képesítéshez kötött iparban 12 éven felüli gyermeket csak tanszerződés alapján lehet foglalkoztatni. Képesítéshez nem kötött munkát azonban bármely iparvállalatban végezhet 12. életéve felett.”

                Mi volt a helyzet Kecelen, méltóságos Stielly Walter és kegyelmes helyi értelmiség? Miért lehetett nálunk iskolai szabadnap a csütörtök? Miért lettek a keceliek, a szomszédok megfigyelése szerint, „legyesek”? Bizony, az volt a környék lakóinak véleménye, hogy az itt élők műveletlenek, ostobák.

             Azt hiszem, megtaláltuk az okát!

 

                                                                          +

 

                                             HELYI PÁRTOK ÉS SZERVEZETEK

           

             Térjünk át a politikára! A Független Kisgazdapártnak erős bázisa volt. Meskó Zoltánt juttatta a parlamentbe. Később a kisgazdák országos befolyása csökkent, majd a Keresztény Nemzeti Egyesülés Pártjával koalícióra lépett. A politikában a keresztény és nemzeti irányvonal érvényesült. Az Egységes Párt megalakulásával a Kisgazdapárt megszűnt. Felerősödtek a szélsőjobboldali csoportok: Ébredő Magyarok Egyesülete, Magyar Országos Véderő Egylet. 1926-ban a Levente Egyesület, 1930-ban a Polgári Lövész Egyesület, 1938-ban a Katolikus Agrárifjúsági Legényegylet / KALOT /, Nyilaskeresztes  Párt / Meskó Zoltán ide lépett át/ 1944 októberében alakult meg Kecelen.

              Választójogi feltételek: 24/30 éves kor, 10 éves állampolgárság, legalább 2 év helyben lakás.

                                                                          +

 

                                                         A SZOVJET KATONA

 

               1944. november 1. A szovjet hadsereg egyik egysége megszállja a falu. Állítólag volt/- ak/ olyan aljas keceli lakos/- ok/, aki bosszúból muszkavezetővé aljasult/- ak/. Tény, hogy támadók jól ismerték katonáink elhelyezkedését, és azt is, hogy a német egység szó nélkül cserbenhagyta a magyarokat. Megöltek10 keceli civilt és 36, többnyire somogyi katonát.

                Egy részüket, a szenvedő sebesülteket, akiket a bajtársaik nem tudtak magukkal vinni, az orosz politikai tiszt agyonlőtte./ Udvarhelyi Istvánné, tanítónő, állítása szerint ez a Kis Balaton utcában megtörtént./ A saját sebesültjeiknek kórházat nyitottak a régi kultúrházban. Halottaikat, öt-hat katonát, a tőzegbánya területén egy jeltelen gödörben kaparták el. Az ötvenes években Kapás József, dózeres, munka közben bukkant a közös „sírra”, az orosz halottak maradványaira.

               Megkezdődött az orosz megszállás: a rablások, az erőszakosságok ideje. Főleg a tanyák asszonynépe rettegett és szenvedett sokat. A csornai repülőtér miatt hónapokig szolgálta őket a falu lakossága a kórházban és a repülőtéren. Ellátásukról a helyiek gondoskodtak. Kecel vesztesége a II. világháborúban  211 ember volt.               

              A magyarság teljes embervesztesége elérte az 1 millió főt. Ez a népesség arányában a legsúlyosabb szovjet, a német és lengyel véráldozatokhoz közeli szám. Tehát ez a csonka ország negyedik lett ebben a szomorú európai rangsorban. Megtizedelték az ország népét.

                 Ebből a helyzetből vágtunk neki a legújabb kornak.

                                           

                                                                       +       

                                                       KÉT FIÚ A FRONTON

       Ott hagytam abba, hogy ember tervez, Isten végez. Nem volt olyan család, amelyiknek nem lett volna aggódnivalója.  Farkasfalvi nagyapámék reszkettek a fronton lévő két fiúért. Főleg az Andrisért.  Hallották, hogy nagy a fagy, kemény a tél. Várták tőle a levelet, él-e még? Aztán kaptak is tőle egy életjel-lapot.

        Amíg a levelét itthon elolvasták, ott kinn a Donnál szegényekre rászakadt a háború minden borzalma. Maga is megsebesült, az arcába gránátszilánkok csapódtak. Elkezdtek menekülni nyugat felé, hazafelé. Felkönyörögte magát egy teherautóra, és a hátországba menekült, az első kötözőhelyre. Így menekült meg a poklok poklából, de ezer meg ezer társát betemette a hó, megölte a fagyhalál. A legszebb korosztály, életerős fiatalok, ha el is kerülték a halált, de hazajöttek nyomorultan, betegen. Egy apró szilánk, amely az állkapcsában megmaradt maradt, az okozhatta korai halálát is. Szörnyű szenvedés után, rákban halt meg 1958-ban, 44 évesen. Több mint tizenöt évig folytatta a harcot ellene, amíg a doni sebesülés végzett vele. Miért nem műtötték meg itthon a háború után, arra a felesége tudná megadni a választ. De Isten ne nyugasztalja, az is meghalt.

           Valami különleges némber lehetett már fiatal korában is. A nagybátyám halála után, akkor már gimnazista voltam, és a nyári szünetben elmentem neki, a szegény özvegynek, segíteni. Imrehegy–szélben szőlőt kapáltunk. A szomszéd tanya tyúkjai ott jártak-keltek körülöttünk. Egy gyakorlott, gyors mozdulattan elkapta az egyiket, és abban a minutában kitekerte a nyakát. Azzal vált el tőlem, hogy estére menjek el hozzá vacsorára. Jó paprikással akarja meghálálni a segítségemet. Biztosan a nyakatekert tyúkból akart nekem finom vacsorát rittyenteni. Nem kértem belőle! Akinek a lelke fekete, a máséról is azt hiszi, hogy legalább kormos. A lelkem akkori állapotára gondoltam, amikor ezt leírtam. Otthon el is meséltem az esetet. – Ez ilyen asszony! – csak ennyi volt az anyám megjegyzése.  Csak azon csodálkoztam, hogy a nagyanyámmal milyen jól megértették egymást. És elkezdtem kutatni az okát!

          E miatt a nő miatt, aki a felesége volt, zokogott András nagybátyám az anyám meg az apám vállán, mert gyakran megcsalta. Egy gátlástalan perszóna volt! Láttam András nagybátyámat a szenvedés végső stádiumában, de nem tűrte maga mellett a feleségét még akkor sem. Talán a fagyhalál jobb lett volna!

        Apám még itthon volt, de minden nap félve várták a SAS- behívót.  Terjedtek a „rémhírek” az oroszok barbárságáról, amelyekről kiderült, hogy színtiszta igazság volt mindegyik. Felettünk, mert ekkor már éltem és féltem én is, a tiszta égen amerikai gépek százai hordták a bombáikat Budapestre. A zúgásuk a felnőtt embert a lelkéig megrázta, kisgyereket, szinte megőrjítette. Pedig éveken át felettünk húzódott az égi országút. Oda-vissza repültek a fényes halálmadarak: Liberátorok! Szegény, pestiek!

        Aztán az apámat is magához rendelte a hadsereg 1944-ben. Garán állomásoztak, de nem sok kárt okozott az ellenségnek, mert rövidesen, itthon, Magyarországon, fogságba esett.

 

                                                                              +

                                                               A KOCSISOROK

 

         Bácska felől hosszú kocsisor hozta a menekülőket, elsősorban asszonyokat, gyerekeket. Minket is majdnem magunkkal sodort az áradat. A nagyanyám eljött, és rá akarta beszélni anyámat a menekülésre:- Az édesapád már az élelmet is felrakta a szekérre.

          De ő kötötte az ebet a karóhoz, hogy egy tapodtat se mozduljunk:

- Ha itt hagyjuk mindenünket, a nép salakja úgy széthordja, mint a zsidókét!- mondta. Ezzel pont is került az ügy végére.

 

                                                                          +

 

                                          A TÖRTÉNELEM PIACÁN

 

                1944. október 9. és 18. között Moszkvában nagy alkudozások folytak, a harmadik szférába tartozó, Közép- Kelet –Európában élő népek sorsáról.

                 Az eredeti angol javaslat az érdekszféra szempontjából, amelyet Churchill és Eden terjesztett elő:

                                            Magyarország         50 %       50 %

                                            Jugoszlávia             50 %       50 %

                                            Bulgária                  25%        75 %

                                             Románia                10 %       90 %

                                            Görögország           90 %       10 %

                A vita legfontosabb kérdése Görögország sorsa volt. Magyarországot, a közismerten angolbarát nemzetet, ezért áldozták fel. Odaadták a Szovjetuniónak, amely összefüggő csatlós országok gyűrűjével vehette körül magát. Az alkudozás végeredménye:

                                             Magyarország           20 %       80 %

                                             Jugoszlávia               50 %       50 %

                                             Bulgária                    25%        75%

                                             Románia                   10%        90%

                                             Görögország             90%        10 %

                A nyugati hatalmak helyzetét még az is rontotta a térségben, hogy Jugoszlávia és Albánia demokratikus úton, népszavazással, a kommunistákat juttatta hatalomra. Ezért nem is függtek Moszkvától.

 

                                                                          +

 

                                                       KÉT „GYŐZTES” ORSZÁG

 

                 A háborúba lépés után /1941. július 22./ a hatalom 3 központja alakult ki ROMÁNIÁBAN. Ion Antonescu, a „vezér kormány gyakorolta a teljhatalmat. I. Mihály udvari köre volt a második, és végül Maniu ellenzéki vezér csoportja, amely már 1941 óta kapcsolatban állt a nyugati szövetségesekkel. 1943–tól Moszkva érdeklődést mutatott egy Maniu vezette új kormány és Románia esetleges kiugrása iránt.

                 1944 júniusában az ellenzék elfogadta a fegyverszüneti feltételeket, amelynek legfontosabb pontjai: Románia hadba lép a németek ellen, de cserébe megkapja Erdélyt vagy annak legnagyobb részét.

                 Antonescu késleltette a fordulatot, ezért félre kellett állítani. Titkos előkészületek után a király magához hivatta a „vezért”, és letartóztatták. Augusztus 23-án mindez megtörtént.

                 A király közzétett felhívása a németeket is kész helyzet elé állította. A „szózat” szerint Románia elfogadta a felkínált fegyverszüneti tárgyalásokat, cserébe a szövetségesek elismerték a bécsi döntések jogtalanságát. A román hadsereg egyik napról a másikra szövetségest cserélt, a németeket „ejtette”, és csapataival a szovjet hadsereg oldalán már Budapest ostromában is részt vett.

                  SZLOVÁKIA 1939-től Tisó, egy katolikus pap által vezetett fasiszta bábállam volt. 1944 nyarán a kommunisták a keleti front szlovák szakaszának megnyitását ajánlották fel Moszkvának. /Miután 1943-ban létrehozták szovjet-csehszlovák barátsági szerződést, a Benes vezette nyugati és a Gottwald által irányított moszkvai kommunista kormányok politikája a lényeget illetően azonos volt: győztesként kikerülni a háborúból./

                 A szlovákiai felkelés, amely augusztus 29-én robbant ki, nem kapott orosz katonai támogatást, még a szlovák hadsereggel sem tudott kapcsolatot teremteni. /Egy - két amerikai bombázásra sor került./ A németek viszonylag hamar felszámolták. Így eshetett meg, hogy a Tisó-féle fasiszta szlovák állam, a melynek hadserege a németek oldalán mindvégig kitartott, Csehszlovákia részeként a győztesek oldalán fejezte be a háborút.

 

                                                                          +

 

                                          MAGYAROK CSEHSZOVÁKIÁBAN, 1945

 

                 „Tény és való, hogy 1939. március 14-én megszűnt a csehszlovák államalakulat. Ezen a napon Jozef Tiso proklamálta Szlovákia függetlenségét, és a Harmadik Birodalom védelme alá helyezte magát. Március 15-én pedig német csapatok nyomultak be a Csehszlovákiából megmaradt területekre, és másnap Ribbentrop német külügyminiszter bejelentette a Cseh - Morva Protektorátus megalakulását. A csehszlovák állam jogfolytonosságát akkor fogadták el a szövetséges nagyhatalmak, amikor 1942. január elsején elismerték csatlakozását az Atlanti Chartához.

                 Ténylegesen Csehszlovákia és Magyarország soha nem üzent hadat egymásnak. A magyar fegyverszüneti tárgyalásokon a csehszlovák követ kéri, hogy a két ország hadiállapotának időpontjaként vagy 1938. október 7-ét, vagy november 2-át ismerjék el. Ezt a győztes hatalmak nem fogadják el, de azt tényként elismerik, hogy időpont nélkül és soha be nem jelentett módon, de a két ország között mégis hadiállapot volt.

                   A benesi felfogás csehszlovák nemzetben gondolkozik. Eszerint a csehszlovák szláv nemzetállamban nem lehet helye nem szláv, tehát magyar és német nemzetiségnek. A németek kitelepítését Benes először Rooseveltnél éri el, majd 1943 elején a többi nagyhatalomnál is.

                Másként alakult a magyarok sorsa. Szintén fellépett a konkrét követelésével, mondván: A magyaroknak döntő szerepük volt Csehszlovákia felbomlasztásában, illetve ”a magyarok kivétel nélkül soviniszták és irredenták”, s a puszta létük is veszélyes a csehszlovák államra. A nyugati nagyhatalmak visszautasították ezt a teóriát. Ezzel szemben a Szovjetunió jogosnak ismerte el a magyarok erőszakos kitelepítését Csehszlovákiából.

                 A szlovákok, még a kommunisták is, önálló Szlovákiában gondolkodtak. Erősen hezitáltak, hogy csatlakozzanak–e a jogfolytonosság gondolatához. Ugyanakkor a Tiso-féle fasiszta államban már jelen volt a magyarüldözésnek minden formája, amely a későbbi „demokratikus” Csehszlovákiában szintúgy megjelent.

                 A Hlinka-gárda magyarverései, az illavai internálótábor. Különösen a papok jártak az élen a magyarok üldözésben. Az egyik apácazárdában a magyarokat „mongol kutyáknak” nevezték. S volt olyan mozgalom, amely azt tűzte ki célul, hogy a magyar szentek képeit, ereklyéit száműzzék a felvidéki templomokból.

                Végül lemondtak az önálló Szlovákiáról, mert a béketárgyalásokon rosszabbul jártak volna, mint a magyarok. Viszont Csehszlovákia részeként megkapta a győztesnek járó besorolást. Miután nem sikerült megnyerni a nagyhatalmaktól a magyarok kitelepítésének támogatását, a csehszlovák kormány olyan programokat alkotott, amelyek lehetetlenné tették az ottani magyarság helyzetét. Ezt a kormányprogramot 1945. április 5-én, Kassán tették közzé. Elestek az egészségügyi ellátástól, a nyugdíjtól, a szociális juttatástól, amelyeket nem nélkülözhetett, aki élni akart. Egy rendelet szerint a magyarokat 16-tól 55 éves korig közmunkára lehet kirendelni távol eső vidékekre is.

              Létrejön a csehszlovák-magyar lakosságcsere egyezmény, amely Csehszlovákia diplomáciai sikere volt. Súlyos hibája, hogy míg szlovák részről önkéntes áttelepülésről volt szó, addig a magyarokat kötelezhették az áttelepülésre. Hazánkba szlovák propagandisták érkeztek, és ellenőrző bizottság is jött, hogy ellenőrizze a szlovákok kitelepítését. Az ottani magyarok ügyét nem karolta fel anyaországi szervezet. Ezzel szemben Nagy Ferenc kormánya kijelentette:” Magyar állampolgárt sem most, sem utóbb nem fognak erőszakkal az ország elhagyására kényszeríteni.”

           A kollektíven háborús bűnösnek tekintett magyarságból sokan kis batyuval a hátukon, a szerencsésebbek esetleg vagonokba rakva települtek át. A lakáscserével hivatalosan 73173 szlovák önként elment, 68 407 magyart költöztettek át erőszakkal a Felvidékről. Feltételezhető, hogy ez a szám akár 120 000-150 000 is lehet.

           Csehszlovákia munkaerőhiánya a magyarok deportálásához vezetett. Ekkor kerültek cseh „rabszolgavásárokra” egész családok, ahol árucikk lett a magyar munkaerő. A magyar kormány, de különösen a magyar katolikus egyház emelt szót az Európában ismeretlen gyakorlat ellen.  Mindszenty József, kérte Griffin és Spellmann angol prímásokat a fasiszta jelenség elleni fellépésre. VI. György angol király és Truman amerikai elnök segítségét is sürgették. A magyarokkal szembeni fasiszta eljárás miatt tiltakoztak a magyar antifasiszták is.

        

                                                  EGY KULÁK FAMILIA I.

 

           Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy dédapánk, akit Minda Györgynek hívtak. Állítólag ő építtette hosszú bírósága idején a régi, keceli iskolákat.

           De nemcsak ezzel büszkélkedhetett, mert az édesapja meg az idős Petrovics Istvánnal, Petőfi édesapjával együtt volt katona 1848-ban. Ezt a nagyapám állította, mert neki személyesen az öreg bíró mesélte. A testvérét Antal bácsinak hívták, aki 15 évvel volt fiatalabb, és Sándor, az én nagyapám 23 évvel fiatalabb. Ezért is hívták dédinek. Hogy meddig viselte a bírói süveget, már nem tudom pontosan.

          A család ettől a Minda Györgytől eredeztette a tekintélyét, bár ő gyermektelen volt. Ez a sors fenyegette a nagyapámat is, de ő a katolikus megoldást választotta.

          Gyalog elment a máriagyűdi búcsúra a sok-sok kecelivel együtt, hogy szerencsét hozzon a házra. Mert, hogy őszinte legyek, a nagyapám 17 évesen nősült, és 9 évig nem született gyerekük. Ekkor kommendálták neki a máriagyűdi búcsút.

         Amikor megjött, a földhöz vágta a nagy sapkáját, és azt mondta:

        - Te, asszony, ha most sem lesz gyerekünk, újra visszamegyek Máriagyűdre, mert az olyan szép volt, ahogy végigénekeltük a lobogók alatt az egész utat a keresztre feszített Jézussal.

        Mi adott a Jóisten? Kilenc gyereket tizenöt év alatt. Egyik volt az én édesapám, Minda István. Általa pedig a kiterjedt rokonság szerte a faluban.

        Az édesanyám a Kovács / Bandi / családból származott. Elődjeik között egy bíró is volt az 1920-as években. A szüleim 1933-ban kötöttek házasságot.

 

                                                                          +

 

                                                                     A MÉSZÁRLÁS

 

         „Háromszék vármegyében, Szárazajtán kezdték a bosszú beteljesítését Maniu Önkéntes Gárdájának tagjai, Csík megyében folytatták Szentdomokoson, Gyergyószentmiklóson.

           Ártatlan emberek fejét tőkén vágták le, 82 esztendős székely öregasszonyt gyilkoltak meg. Kolozsvár környékén megtizedelték az egresi erőmű munkásait, akik napokkal előbb a kivonuló németekkel szemben fegyverrel védelmezték a vállalatot.

           Gárdisták és román csendőrök református papokat gyilkoltak Kalotaszeg falvaiban. Egyik helyen élve temették el vétlen áldozatukat. Bihar vármegyében, Gyantán a román hadsereg is bekapcsolódott a „tisztogatásba”. Kétéves gyermekeket lőttek agyon idős férfiakkal és asszonyokkal együtt, majdnem félszáz embert.” / BEKE GYÖRGY /

         Bővítsük ki ezt a szomorú felsorolást! A Vajdaságban lemészárolt 60 ezer ártatlan magyarral, ami hússzoros válasz volt az újvidéki 3 ezer szerb ellenálló kivégzésére. „Magyarirtás folyt és folyik. A partizánok bevonulásakor a Tisza-vidéken éppen annyi magyar vesztette életét, mint Délvidéken a németek közt. A majdnem tiszta magyar Bezdán községben 480 férfit mészároltak le egy partizánnő vezetésével. Palánkán, a sintértelepen, 50 férfit végeztek ki. Tömegsírban nyugszanak. Csurog, Zsablya egész magyar lakosságát kiirtották öregekkel, csecsemőkkel, nőkkel együtt.

           Haláltáborokba kerülnek betegek, öregek, gyerekek. Bánságban Knityanin, Bánságban Járek, Gákovó, Krusevlye. Az elsőben 30 000 volt, a bácskaiakban 20 000. A halottakról a partizánok és a ruhátlan foglyok leszedik a lábbelit, és úgy dobják ki a táborból. A járeki táborban egyetlen napon nyolcvan a halott. Pár hónap alatt 6700. A halottakat tömegsírokba földelték. Egyházi temetésről szó sincs. Agyonlőttek egy asszonyt, mert a temető kőkeresztjénél imádkozott.”

        A tömegsírok feltárását még ma sem engedélyezik. A délszláv háború tömegsírjait feltárhatják, de a magyarok sebe nem hegedhet be soha. A Kárpátalján ártatlanul, csupán magyarságuk miatt, elhurcoltak 80 ezer férfit. Ezek közül 20 ezret megöltek.

                                                                         Matuska Márton: A megtorlás napjai / részlet /

 

                                                                          + 

                    

                                                            A HEGYI BESZÉD

 

                              Boldogok a lelki szegények, mert övék

                                               a mennyeknek országa.

                              Boldogok, akik sírnak, mert ők

                                                megvigasztaltatnak.

                              Boldogok a szelídek, mert ők

                                                örökségül bírják a földet.

                              Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák

                                                az igazságot, mert ők megelégíttetnek.

                              Boldogok az irgalmasok, mert ők

                                                 irgalmasságot nyernek.

                              Boldogok, akiknek a szívök tiszta, mert ők

                                                 az istent meglátják.

                              Boldogok a békességre igyekezők, mert ők

                                                 az isten fiainak mondatnak.

                              Boldogok, akik háborúságot szenvednek az igazságért,

                                                 mert övék a mennyeknek országa.

                              Boldogok vagytok, ha szidalmaznak és háborgatnak titeket,

                                                 és minden gonosz hazugságot mondanak ellenetek énérettem.

 

                                                                          +

 

                                                  HITLER UTOLSÓ BESZÉDEIBŐL

 

            „Még egy dolgot meg kell gondolnunk, uraim! A világtörténelemben még soha nem volt olyan koalíció, mint az ellenségeinkké, amely annyira eltérő elemekből és ilyen merőben eltérő célokkal jött volna létre.

             A mai ellenségeink az elképzelhető legextrémebb összetételűek: ultrakapitalista államok az egyik, ultramarxista államok a másik oldalon. Az egyik oldalon kimúló világbirodalom, Nagy-Britannia, a másik oldalon pedig az örökségét átvenni igyekvő egykori gyarmat, az Amerikai Egyesült Államok.

              Olyan államok ezek, amelyek célkitűzése napról napra távolodik egymástól. És aki-, mondhatnám, mint pók a hálójában-ezt a fejlődést figyelemmel kíséri, azt is látja, hogy ezek az ellentétek napról napra egyre élesednek. És ha még néhány igen súlyos csapást el kell viselniük tőlünk, akkor bármely pillanatban megtörténhet, hogy ez a mesterségesen fenntartott közös front egyetlen hatalmas mennydörgéssel összeomlik.”

              „Ez, kedves párttársaim, egykoron úgy vonul be a történelembe, mint a 20. század csodája! A frontokon és a hátországban ilyen hatalmas teljesítményt nyújtó nép, amely ilyen borzalmakat elvisel és eltűr, soha nem semmisülhet meg. Ellenkezőleg: a megpróbáltatásokat átvészelve, erősebb és keményebb lesz, mint bármikor a történelme folyamán. De az a hatalom, amelynek mindezt köszönhetjük, a nemzetközi zsidó világellenség, az Európa és népei megsemmisítésére irányuló kísérleténél nemcsak kudarcot fog vallani, hanem saját magát semmisíti meg.”

                                                                          + 

                

                                                    APÁM FOGSÁGBAN

 

         Két orosz repülőgép jelent meg a falu felett, és néhány bombát szétszórtak. Inkább ijesztgették az embereket, mert nálunk nem volt katonai célpont. Az állomás is három kilométerre volt a falutól, egy szárnyvonalon. De igen jól tették volna, ha tönkreteszik!

         Garáról Kalocsára irányították az apámat is, ahol bevagonírozták őket, és Kecskemét környékére telepítették az egységet. Bevetésükre már nem került sor. Cegléd mellett ő is civil ruhát szerzett, és többed magával nekivágott a hazafelé vezető útnak. Csak az volt a nagy baj, hogy ők nem a csillagállást figyelve és éjszaka, vagy fényes nappal, de akkor mindig toronyiránt, árkon-bokron át jöttek hazafelé, hanem az országúton: civil ruhában és urasan. Azon pedig még oroszok is jártak- keltek. Két géppisztolyos katona kísért egy csoport katonaruhás magyar férfit. Az egyik ruszki odakiáltotta nekik: - Igyítye szjúda! / Gyertek ide! / Kénytelenek voltak odamenni, mert a tolmácsot megértették, és azt is, hogy kinél van a fegyver. Ha futni próbálnak, agyon is lőhették volna őket.

              A tolmács szépen elmagyarázta mind a hármuknak, hogy álljanak be a sorba. Szegeden igazolást kapnak az orosz parancsnokságtól, és azt a zsebre vágva nyugodtan ballaghatnak majd haza. Ott aztán kiderült az orosz igazságról, hogy gazság!

              Mindenkit felparancsoltak a vagonokba. Azokat rájuk zárták, és egy hónapos kínszenvedés után, amit az összezártság meg az állandó éhezés okozott, megérkeztek az Urálba. Egy évig semmi hírt nem hallottunk felőle. Aztán végre jött a drága Tóth István bácsi, aki meghozta az első levelezőlapot, majd egy hónap múlva a másodikat is. Rögtön válaszolt rá az anyám. Az akkor már három és fél éves fiával lefényképezték őt is, s a képeket a válaszlevelekben kétszer is elküldte. Az egyiket meg is kapta az apám.

                                                                          +

 

                                                A HATALMI VÁKUUM

             

               1944 őszétől a folyamatosan megszállt területeken hatalmi vákuum keletkezett. Ami azt jelentette, hogy a település régi közigazgatása már nem működött, és az új még nem jött létre. A megszállóknak is érdeke volt, elsősorban a saját ellátásuk megoldása miatt, úgynevezett nemzeti bizottságokat létrehozni. Ezekbe a közösség irányítani képes tagjait jelölték. Tagja lehetett a régi vezető is, ha nem exponálta magát politikailag. Például nem vett részt a gettósításban, nem volt a nyilas mozgalom tagja.

               Ezek szervezték az újjáépítés munkáját, a romok eltakarítását és a település megmaradt javainak fegyveres védelmét éjjel-nappal. A nemzeti bizottságok 1944. december 22-éig, az Ideiglenes Kormány létrejöttéig, kizárólagos hatalmi szervek voltak. Utána, mint helyi szervek, tovább működtek.

               Az alakuló pártok, politikai erők később megállapodtak abban, hogy helyükre a Magyar Nemzeti Függetlenségi Front helyi egységei lépjenek szervezési, ellenőrzési jogkörrel. A nemzeti bizottságok mellett a városokban megjelentek a munkásfelügyeletet biztosító üzemi bizottságok a gyárak védelmére, a községekben a földigénylő-földosztó bizottságok. Az utóbbiak, a már megszállt területeken, hozzáláttak a nagybirtokok felosztásához, mielőtt az 1945. márciusi földreform hivatalosan megkezdődött volna. Majd ők hajtották végre azt a feladatot is.

 

                                                                          +

 

                                              A ROMÁNIAI HOLOKAUSZT

 

                A németek az európai zsidóság megsemmisítésének tervét 1942. január 20-án a Berlin mellett fekvő Wannseeban dolgozták ki. A románok ezt megelőzően 594 ezer zsidót már megöltek. Arra nézve, hogy a románok végül is hány zsidót öltek meg, egy Svájcban megjelent, 1984-es, Die Religionsfreiheit in Osteuropa című kiadványból megtudhatjuk. A Holocaustban való román részesedés összesen 810 ezer meggyilkolt zsidó. Ezzel a leírhatatlan bűnnel a román nép egész egzisztenciája: népiség, kultúra, erkölcs válságba került.

              Eszem ágában sincs, hogy ezzel kisebbítsem a magyarországi zsidóság tragédiáját, de mégis felvetődik a kérdés: Miért mindig csak a magyar zsidóság pusztulását emlegetik? Illetve: Miért csak ezt?/ Helyszíni beszámoló Curzio Malaparte Kaputt c. riportregényében olvasható. / „Mi, románok különösen a jelenlegi / 20./ században bizonyítottuk be, hogy a szomszédokhoz viszonyítva minden tekintetben felsőbbrendű faj vagyunk.” /Ion Slavici, író/

                                                                      Beke György: Atlantisz harangoz c. műve alapján.

 

                                                                          +

 

                                                A NÉMETEK MENEKÜLÉSE

 

            A szovjet csapatok moldvai előretörése és az 1944. augusztus 23-án megtörtént román pálfordulás, majd a 25-én kihirdetett Németország elleni román hadüzenet megindította az észak-, majd a dél-erdélyi szászok útra kelését a Birodalom felé. A Tiszáig zökkenőmentesen folyt a vándorlás. Az oroszok gyors dél-alföldi előnyomulása miatt északi kerülőre kényszerültek, és Vácott befogadó tábort alakítottak ki a számukra.

           Október 10-én Bácskából is elindult a Zombor - Baja - Dunaföldvár útvonalon az ottani németek 120 kilométer hosszú szekéroszlopa. A kiürítéshez felhasználták azoknak lovait és szekereit is, akik nem akartak kitelepülni.

            A Magyar Kiürítési Kormánybiztosság október hónap első felében elrendelte, hogy a Dunántúlon csak a magyar állampolgárságú svábok helyezhetők el. Tehát a bácskaiak igen, de a szerb vagy román állampolgárságúak nem.

             A Magyarországra vezényelt 280 SS-legényből és 10 tisztből álló különítmény igyekezett a német néphullámokat zökkenőmentesen Ausztriába irányítani. Október 14-én Ribbentrop kijelentette, hogy a birodalom 215 ezer németet tud felvenni.

             Horthy kiugrási kísérletének meghiúsulása és a Szálasi-puccs megnyugtatta az úton lévő németeket. A dél - dunántúli svábok döntő többsége nem vágott neki az útnak még német biztatásra sem. 

                                                                               +

                                                               HALOTTAK NAPJA                                

 

                 Az apámról sem tudtunk semmi bizonyosat. De ha Kecelre bejönnek az oroszok, akkor mi lesz velünk? Ez bizony fogas kérdés volt! Később idős, környékbeli férfiaktól hallottam, hogy Vorosilov marsall hadosztályának déli hadseregcsoportja támadott ebben az irányban.

                 Egy zászlóaljnyi orosz katona géppisztolyokkal, aknavetőkkel, ágyúkkal és harckocsikkal fölszerelve egy nap alatt elfoglalta az egész falut. Állítólag voltak olyan keceli lakosok, akik besúgták az orosz parancsnokságnak, hogyan helyezkednek el a falut védő magyar katonák. Van, aki a kovács Szloboszkai Izsákot gyanúsítja. De van olyan is, aki Seidner Gyulát és Áron Istvánt, akiket a zsidók elhurcolása idején idős Kapás Ferenc, a keceli nyilasok vezetője, bujtatott a pincéje egyik hordójában.

                November 1-jén, éppen Halottak napján, törtek rá a falura. A katonáink javát megölték, a tűzharcok közben 10 keceli ember is meghalt. Orosz áldozatok is voltak, de azokat titokban elhantolták. A sebesültjeiknek kórházat nyitottak a Kisa - kocsmánál.

                  A szomszéd Tóth Lajos bácsi pincéjében húztuk meg magunkat. A falu fölött röpködtek a gránátok. Az oroszok, mint a sáskák, kerítéseken is átugrálva, birtokba vették az egész falut. Az egyik szomszédunk, Berta Ferenc bácsi tudott velük beszélni, mert az első világháborúban sokáig volt a fogságukban.

                Mindjárt azt kérdezték, hogy van–e német katona a környékünkön. Amikor látták, hogy csak asszonyok meg gyerekek jönnek elő a pincéből, megnyugodtak. Mink is, mert még világosban haza mertünk menni a nagymamához, aki a házat nem hagyta egy percig sem magára.

               Ezután mi is otthon aludtunk, de mindig ruhástól. Hozzánk néhány napra húsz lovas kozákot szállásoltak be, akik szemlátomást nagyon szomorúak voltak. Anyám állítása szerint, igen babusgattak engem. Az öregeket meg a gyerekeket szerették. Az anyám fiatalasszony volt, neki minden eshetőségre készen kellett állnia. Gyakran tartózkodott házon kívül, a szomszéd lakájos pincéjében.

                                                         

                                                                                 +

                                                

                                                      BUKOVINAI SZÉKELY EXODUSZ

 

                1940-ben Románia átengedte a Szovjetuniónak Besszarábiát és Bukovina, főleg ukránok lakta részét. Az elcsatolt területekről beköltöző románság kiélezte a feszültséget a nemzetiségek között. A kialakult körülmények miatt elevenítette fel Németh Kálmán józseffalvai plébános a teljes áttelepítés koncepcióját.

                  A 2. bécsi döntés után beözönlő menekültek arra késztették a magyar kormányt, hogy tárgyalásokba kezdjen a románokkal a bukovinai székelyek „elengedéséről.” 1941 májusában, Bácska visszafoglalása után, nyílt lehetőség arra, hogy a székely telepesek ott végleges otthont nyerjenek. Ez meg is történt, mert 1941. május 11-én kötött román-magyar megállapodás értelmében, állatállományuk és földjük elhagyása után, a kocsikra felférő legfontosabb bútorokkal, ruhákkal útra keltek. Az egykori öt község birtokállományánál négyszer nagyobb földmennyiséget kaptak többévi törlesztésre. 15 000 - 17500 személy megkapta a honosítási iratait.

                 1944. október 7-8-án a szerb partizánhadsereg bosszújától tartva innen is menekülniük kellett. Hosszú ideig, egészen 1945 tavaszáig, az egész Dunántúlon szétszórva éltek. Ekkor a magyar hatóság, az Országos Földbirtokrendező Tanács, megbízta az erdélyi székely származású Bodor Györgyöt a feladat megoldására. Ő, maga mögött tudva a pártok egy részének támogatását, a „bundizmussal” vádolt svábokat táborba zárta, és közben az üres házaikba betelepítette a csángókat. Elsősorban a Völgység területén. Hét baranyai és huszonnyolc tolnai faluban helyezték el őket. 3821 család részesült földjuttatásban. A svábok és a betelepülők közötti ellentéteket a közös sors mára eltüntette.

 

                                                                          +

 

                                                      IDEIGLENES KORMÁNY

 

              A szovjet vezetés október végén, november elején arra törekedett, hogy Budapestet a 2. Ukrán Front „menetből” foglalja el. A számítás nem vált be, mert Hitler tudomására hozta a fővárosban harcoló német alakulatoknak, hogy Budapesten Berlint védik. Megparancsolta, hogy az utolsó emberig ki kell tartaniuk! A főváros ostroma kemény harcokat és sok áldozatot követelt az oroszoktól. Közel két hónapig tartott, és csak 1945. február 13-án ért véget.

              Ezért úgy módosítottak az eredeti elképzelésen, hogy a Budapestre tervezett Ideiglenes Kormányt Debrecenben alakítják meg. A megalakuló kormány összetételét Moszkvában előre meghatározták. Itt döntötték el, hogy benne legyen a Horthy-hadsereg három vezérezredese. Közülük Dálnoki Miklós Béla kapja meg a miniszterelnöki posztot! Tárcához jusson gróf Teleki Géza, a néhai miniszterelnök fia! Továbbá 2-2 kommunista, szociáldemokrata és egy parasztpárti tagja is legyen!

              „A magyar demokrácia első hónapjának egyik legimpozánsabb teljesítménye volt az, hogy egy hét alatt komoly népi gyökerekkel rendelkező nemzetgyűlést tudtak összehívni. Teherautókkal mentek községről községre, a helyi nemzeti bizottság és a központi szervezetek küldöttei megállapodtak a képviselőjelölt személyéről. A főtéren összegyűlt tömegek zúgták rá a helyeslést vagy a helytelenítést a városháza erkélyéről kihirdetett nevekre. A megválasztott képviselőket meg az ágyukból húzták elő, tették föl azonnal a teherautókra, és indították Debrecenbe. Egy hét leforgása alatt együtt volt Debrecenben egy 230 tagú Ideiglenes Nemzetgyűlés, amely magában foglalta az akkor felszabadult Magyarország minden vidékének a képviselőjét.”/ Bibó István /

             Az Ideiglenes Nemzetgyűlés, 50 helységben lebonyolított választások alapján, 230 képviselővel 1944. december 21-én megalakult, és a Református Nagytemplomban is ülésezett. Elnöke a párton kívüli ügyvéd, Zsedényi Béla lett. /A nemzetgyűlést később, a további megszállt területekről, 498 főre egészítették ki./ A kommunista  és a szocialista képviselők, kb. 60 %-os arányban, abszolút többséget hoztak létre. 1945. december 22-én tehát megalakult az Ideiglenes Nemzeti Kormány, a moszkvai összeállításban.

              A kormány megalakulása után újra kezdődtek a tárgyalások a fegyverszüneti egyezményről, amelyet 1945. január 20-án írtak alá Moszkvában. A megszállás új szakasza kezdődött.

                                                                         +

 

                                       MAGYAR ZSIDÓK OROSZ FOGSÁGBAN

 

              A magyar zsidóság szisztematikus megsemmisítése 1944 nyarán kezdődött. Közel 500 000 zsidót szállítottak a lengyelországi, németországi táborokba az észak- erdélyi, kárpátaljai, tiszántúli és a Duna- Tisza közi gettókból. 360 000 sosem tért vissza.

               Fél évvel később újabb megpróbáltatás következett. A Vörös Hadsereg speciális alakulatai válogatás nélkül hurcoltak el férfiakat kényszermunkára. Katonákat, civileket egyaránt. Már a doni vereség idején orosz hadifogságba került legalább 70 000 magyar, közöttük a munkaszolgálatos zsidók is. A határ átlépése után a fogolyszedés hatalmas méreteket öltött. Elfogtak legalább 600 000 ezer személyt.

              A kontinensnyi táborvilágban a sok ezer német, lengyel mellett a 6-700 000 magyar sorsa azonos lett. 1942 januárja és 1943 decembere között a munkaszolgálatosok vesztesége 25 451 fő volt. Eltűntnek nyilvánítottak 19003 személyt. / Hadügyminisztériumi adatok!/ Az eltűntek felét fogolynak számítja a szakirodalom. 1943 őszéig 15 000 ezer zsidó került szovjet fogságba.

                A zsidó foglyok akkor döbbentek meg igazán, amikor a kihallgatásuk alkalmával származásuk után tudakozódtak, és az adatlapjukra felkerült a „jevrej”= zsidó megkülönböztető bejegyzés, és ez nem jelentett számukra előnyt. A legtöbben a magyar nemzetiséget íratták a kartonjukra, és csak kevesen vállalták fogságban is a zsidóságukat. A magyar és a zsidó sors azonos lett:

    - Miért bántok velünk úgy, mint ellenséggel?- kérdezték a zsidó foglyok. A politikai tiszt válasza:

    - Ti is harcoltatok ellenünk csákánnyal és lapáttal!

               Akik túlélték, azok a nemzetközi zsidó szervezetektől kárpótlást kaptak. Mit kaptak kárpótlásul a magyarok? Rákosit, Révait, Gerőt és Farkast a nyakukra – Moszkvából. Velük megjelent hazánkban is a sztálini Szovjetunióban kitenyésztett emberfajta, amelynek legtömörebb jellemzését Szolzsenyicin fogalmazta meg.

                                                  

                                                                         +

                                                    

 

                                                    SZOLZSENYICIN MONDTA

 

            „A kommunistáknál veszélyesebb és kártékonyabb embertípust még nem produkált a történelem. Cinizmusuk, szemtelenségük, hataloméhségük, gátlástalanságuk, rombolási hajlamuk, kultúra- és szellemellenességük elképzelhetetlen minden más, normális, azaz nem kommunista ember számára.

              A kommunista nem ismeri a szégyent, az emberi méltóságot, és fogalma sincs arról, amit a keresztény etika így hív: lelkiismeret. A kommunista eltorzult lélek, egészséges szellemű európai ember nem lehet kommunista.

               Nincs olyan vastag bőrt igénylő hazugság, amit egy kommunista szemrebbenés nélkül ki ne mondana, ha azt a mozgalom érdeke vagy az elvtársak személyes boldogulása úgy kívánja.”                                                   

                                                                          +

 

                                                                  GULAGOK

 

            „A gazdagok, gazemberek és semmittevők elszámoltatásának és irányításának ezernyi gyakorlati formáját kell kitalálniuk a kommunistáknak, akiknek mindezt gyakorlati lépésekké kell alakítaniuk. A változatosság a vitalitás lényege, mert ez szavatolja csak annak az egyetlen célnak a megvalósítását, hogy Oroszország földjét megtisztítsuk mindenfajta kártékony rovartól, koszos bolháktól, tetvektől, a gazdagoktól és a többi ingyenélőtől.

             Az egyik helyen húsz gazdagot, egy tucat szélhámost, hat lógós munkást - akik huligán módjára lopják a napot, mint a petrográdi szedők a pártnyomdában - börtönbe vetünk.

A másik helyen latrinát fognak tisztítani. A harmadik helyen sárga jegyet kapnak, ha majd kiszabadulnak, hogy mindenki szemmel tarthassa őket, mint kártékony személyeket, ameddig meg nem javulnak. A negyedik helyen minden tizedik lógóst a helyszínen agyonlőnek. Az ötödik helyen vegyes módszereket kell bevezetni!”/ V. I. LENIN /

             Az 1917-es bolsevik hatalomátvétel után olyan totális diktatúrát alakítottak ki Oroszországban, amelyre még addig nem volt példa a világtörténelemben.  A bolsevik diktatúra vezetői a más véleményen lévőket / az ország lakosságának jelentős részét / potenciális ellenfelüknek tekintették, s előszeretettel alkalmaztak ellenük büntetőjogi eszközöket, melyek közül a legfontosabb a börtön, illetve a munkatábor volt.

              Az első lépést az 1918. szeptember 5-ei dekrétum jelentette, amely meghirdette az elitéltek átkovácsolását /perekova/. A koncentrációs táborok alapjait 1918-1919 folyamán rakták le. Irányításuk a CSEKA, az Államvédelmi Rendkívüli Bizottság feladata volt. 1920 végén már 84 munkatábor működött. Ugyanebben az évben Trockij átfogó koncentrációs táborrendszerre tett javaslatot.

           A lágerekbe hurcoltak száma 1929 - 1930 folyamán, a kulákok megsemmisítése idején, ugrásszerűen több millióra duzzadt. Valóságos népvándorlásnak lehettünk tanúi, amely népesedési katasztrófát idézett elő a Szovjetunóban. Az 1940-es évektől pedig a munkatáborok intézménye a nemzetiségek kiirtásának eszközévé vált. Összesen kb. 5 millió embert szállított az NKVD, /a Belügyi Népbiztosság / 19 ezer munkatársa és a belügyi csapatok százezer katonája a GULAG - ra.

          Így váltak a GULAG - szigetek a sztálinizmus rendszerének jellemző elemévé. A második világháború végén újabb milliós nagyságrendű növekedést jelentett a hadifoglyok, illetve az elfoglalt országok civil lakosságának az internálása.

           Másrészt az elsősorban elnyomó rendszerként kitalált GULAG a szovjet tervgazdaság szerves részévé vált, amely jövedelmet termelt az állam számára. A sztálinista bürokrácia a milliós rabszolgasereggel bármilyen voluntarista elképzelést megvalósíthatott, és közben megszabadult a veszélyesnek tartott ellenlábasoktól, sőt a szabadlábon lévőket is állandó rettegésben tartotta.

            Szolzsenyicin, az egyik emigráns statisztikus professzor adataira hivatkozva, nem tartotta kizártnak, hogy ennek a rendszernek 1917-től 1969-ig a Szovjetunió kb. 66 millió polgára esett áldozatul.

            A szovjet minta alapján és irányítással már 1944 végén, 1945 elején létrehozták Magyarországon a Péter Gábor által vezetett Politikai Rendészeti Osztályt.

 

+

 

                                         A GAZDASÁGI RENDÉSZETI OSZTÁLY

 

                Az Ideiglenes Kormány már 1945 januárjában elfogadta az igazolóbizottságokról, népbíróságokról szóló jogszabályt. A bosszúállás elkezdődött, pedig a háború Budapest ostromával még kíméletlenül folyt.

                 Hatályon kívül helyezik a jogtipró zsidótörvényeket, és a nemzetközi ítélkezést be sem várva, annuláltatik az első és második bécsi döntés. Március 17-én pedig megjelent a földreformmal kapcsolatos rendelet.

                  A Budára visszavonuló németek felrobbantják a Lánchidat, ezzel a pesti káoszban elkezdődik a volt munkaszolgálatosokból és más sértett elemekből álló bandák „igazságszolgáltatása.”/ Magyar GPU, Miklós Gárda, a szociáldemokraták hol R - gárdának, hol Belbiztonsági Szervezetnek nevezett csoportja, stb./

                 „Az Országos Rendőrség politikai nyomozó osztálya számára közvetlenül Budapest felszabadítása után különálló épületet kell biztosítani, amelyben megkezdi működését a politikai nyomozó szerv” - ezzel a szöveggel jelenik meg a kommunisták első és a legfontosabb feladatot kijelölő kívánsága.

                 Péter Gábor, / eredetileg Eisenberger Benjámin /, ez a négy elemit végzett szabósegéd, munkához látott. Február 2-án már működött a Politikai Rendészeti Osztály 60 munkatárssal a Köztársaság téri MKP- központban. Áldozatainak első csoportjait kezdetben közvetlenül az NKVD - nek adta át. /Kádártól tudjuk./

               Buda még állja az ostromot, amikor már a pártvezetőség asztalán van egy aláírás nélküli dokumentum: ”Javaslat az MKP komoly anyagi alapjainak megteremtése tárgyában.” A jelenlegi már csak rövid ideig tartó állapotok, az egyedül alkalmasak arra, hogy pártunk számára megfelelő anyagi bázist teremtsünk. Már ma, tehát azonnal meg kell kezdeni a nyersanyagraktárak felkutatását, és az anyagok összegyűjtését. A géppark megteremtésének ugyanezek a feltételei. Szükség van szállító eszközökre, munkásokra.”

              1945 elején egy közlönyben meg sem jelent rendelet lehetővé teszi a pártok elsőbbségi jogát a vagyonszerzésben, s ugyanakkor megtarthatják azokat a megszerzett javakat, amelyeket nem tudnak nélkülözni.

               Egy példa a vagyonszerzésre: Egy nyilas pribék felajánlotta a Politikai Rendészeti Osztálynak, hogy tetemes zsidóvagyonhoz juttatja őket, ha halál helyett életfogytiglani lesz a büntetése. A páncélszekrényt két rendőrtiszt társaságában nyitották ki. Péter Gábor a jelenlévőkkel aláíratott egy nyilatkozatot, hogy a szekrényben csak ezüstkanalak voltak. Aztán megfenyegette a két rendőrtisztet, hogyha fecsegnek, mindketten a pincében fogják végezni. A PRO hosszú időn keresztül ebből a pénzből működött.

               A vagyonszerzés jól kitaposott útja azokban a hónapokban a szabadrablás volt. A Kommunisták Magyarországi Pártja ki is használt minden alkalmat és lehetőséget. 1946-ban nyilvánosság előtt maguk bevallották: „Amikor a pártszervezetek a gazdátlan javakat birtokba vették, és megteremtették a gazdasági alapot a párt megindításához, helyesen cselekedtek.”

                 Közben a romoktól szenvedő Budapesten furcsa, gyors egyéni meggazdagodások és lakásszerzések is történtek. Sok politikai bűnös vásárolta meg a szabadságát az általa korábban elrabolt aranyon.

                                                                            +

                                                                  CSEREVILÁG

                                          

             Amikorra a pesti harcoknak vége lett, a városi nép ennivaló után nézett. Akinek volt valamilyen cserére alkalmas ruhadarabja, nélkülözhető holmija, igyekezett vidékre, hogy a parasztoktól élelmet szerezzen érte. Megkezdődött a „cserevilág”! Elsősorban a nagyobb alföldi falvakat rohamozták meg. Ezek közé tartozott Kecel is. Százával jöttek a kedves vendégek, akiknek élelem is kellett meg szállás is. A mi családunknak nem volt feleslege, de szívesen útba igazítottuk őket a gazdagabb porták felé.

             Éjszakára pedig nem is egy vándornak adtunk szállást. Így ismerkedtünk meg Jakics Gyuláékkal, akikkel aztán évtizedekig megmaradt a jó viszony. Volt olyan éjszakai vendégünk, aki megígérte, hogy a szállás fejében nyáron családostól eljön, és segít kapálni a szőlőben. Be is tartotta a szavát, de nem tudták szegények, hogy mire vállalkoznak. Cudar meleg nyári nap volt! Egy kóbor felhő sem az égen, a homok, mint a parázs! Csak úgy szakadt rólunk is a verejték. Ők is igyekeztek és szenvedtek, de aztán egy meggyfa árnyékába érve, az asszony a kapa nyelére támaszkodott, és azt mondta:

- Esztikém, maguk hogy bírják ki ezt az állati meleget?

- Bizony, csak az tud egész áldott nap kapálni, aki már gyerekkora óta gyakorolja- mondott vigasztalásul anyám, és a kunyhó árnyékába terelte a népet.

       Pihenőt tartottak, és elbeszélgettünk a világ dolgairól. Többek között elmesélte nekik a Flaisz Feri bácsiék esetét.

        Ferenc bácsi  békésen éldegélt a feleségével a főutcai házukban egészen a háború végéig. Egyik nap hátrament a kamrába, hogy ott is szétnézzen. Olyan rendetlenséget talált, amilyent még nem látott a világ. Az üres hordók felforgatva, minden holmi szanaszét. Megmutatta az asszonynak a csodát, és az rögtön nekifogott a rendcsinálásnak.  Nem sokáig tartott, mert a fal mellett észrevett valami különleges, kövér vasdarabot, és elkiáltotta magát:

              - Ember, bomba van a kamrában!

              Az is volt! Az udvar felöli szűk ablakon, ami csak szellőztetésre szolgált, valahogy besuttyant. Istennek hála, rosszul szerelték össze a gyárban, és most ott döglött a kamrában. Találgathattuk, hogy orosz vagy amerikai repülőgép tojta éppen a Ferenc bácsiék kamrájának az ablakába. Mert amerikaiak felettünk vonultak Pestet bombázni, az oroszok meg bombákkal jelezték, hogy jönnek. Megyegettek megnézni a falubeliek, de senki sem vállalkozott az elszállítására.

              Amikor kitavaszodott és kivirágzott a cserevilág, erre a munkára is akadt ember. Egy pesti férfi egy jó nagy disznósonkáért elvégezte a munkát. Gödröt ásott a kert végében, a háztól a lehető legtávolabb. Aztán ölébe vette a veszedelmes állatot és eltemette. Vicces ember volt, mert még egy kis fejdeszkát is készített neki ezzel a felirattal: Made in USA! A sonkával és sok jó szóval köszönték meg Feri bácsiék a kockázatos szolgálatot.

 

                                                                          +

 

                                           POLITIKAI RENDÉSZETI OSZTÁLY

 

               „A magyar reakció fellegváraira kell lecsapni: elfoglalni a nyilas pártházat, a kerületi nyilas szervezetek otthonait és felkutatni az esetleg meg nem semmisített irattárát.”

                 Sólyom László január 19-én Erdei belügyminiszternek írja:” Németek és nyilasok a műhelyek, raktárak, üzletek, magánlakások nagy részét kifosztották.” A tény azonban az, hogy a szabadrablásból kivette részét a polgári lakosság tetemes része. A rendőrség tehetetlensége és az oroszok tétlensége miatt a közbiztonság teljesen megszűnt, a fosztogatók szabadon garázdálkodhatnak. A pánik - hangulatot fokozta a férfilakosság összegyűjtése és a Szovjetunióba hurcolása. Az oroszok a kapitányságokról elvitték a rendőröket a gödöllői fogolytáborba./ 2-3 ezer fő! /

               A pártok sem akartak kimaradni a rendőrségszervezésből. Nem akarták tétlenül nézni, hogy a kommunisták teljesen birtokba vegyék a testületet.  Jellemző tünet a zsidók túl erős beáramlása is! A végrehajtás a fosztogatás egy ágazatává vált. Fosztogató rendőrség! A főkapitányság működését gátolta a bűnügyi nyilvántartó, valamint az összes okmány és feljegyzés megsemmisülése.

               Ám ez nem jelentett gondot Péter Gábornak, aki így bárkit az állományába vehetett. A politikai rendőrség feje ilyen tekintetben sem volt finnyás. Négy elemijével ekképpen legalizálja a ténykedését:” Éveken keresztül az elvtársak véleménye az illegalitásban az volt, hogy nekem a politikai rendőrségi munkával kell foglalkozni.”

                Péter Gábor tehát működik. Kádár beszámolójának egy mondata elárulja, hogy miként: „A letartóztatottakat egészen a legutóbbi napokig fogda és élelem hiánya miatt az NKVD-nek adta át.”

             A Nemzeti Bizottság a rendőr főkapitányság vezetőjének Sólyom Lászlót, helyettesének Kádár Jánost nevezte ki. Míg a politikai osztály megszervezését Péter Gáborra bízta. A két testület között nincs összhang, mert a rendőrségség többször felrója Péter Gábor társaságának a szakmai tudás hiányát. „Az Andrássy úton nincs kellő fegyelem, különösen a detektív testület munkájában.”

              Sólyom Lászlónak és Kádár Jánosnak Péter Gáborról igen rossz a vélemény: „Péter Gábor elvtárs kicsinyes, személyeskedő magatartása „bizonyos viszonylatban áll” személyének túlbecsülésével.” Az akkor már az Andrássy út 60. szám alatti nyomozótestületnek segít egy Orlov nevű GPU tiszt, Kovács János az NKGB ezredese, Bjelkin egyik embere, aki alezredesi rangban Péter Gábor helyettese.

 

                                                    

                                                                                +

 

                                           SZÖVETSÉGES ELLENŐRZŐ BIZOTTSÁG

 

            A felszabadítás valójában új megszállást jelentett. A magyar kormány köteles volt a SZEB utasításait végrehajtani.  Élén az a Vorosilov marsall állt, aki a 2. Ukrán Front csapatait is irányította, és Sztálin még mindig neheztelt rá a háború elején elkövetett hibákért. A SZEB ellenőrzése alatt tartotta a magyar bel-és külpolitikát, külön osztályokat szervezett, amelyek az élet legkülönbözőbb területeit ellenőrizték az ország egész területén. Hatáskörébe tartozott a lap, és könyvkiadás, a színházak, mozik, a rádió és a posta ellenőrzése. Jogkörébe vonta a ki- és beutazások ellenőrzését, és a pártalapítások engedélyezését. A SZEB költségeit természetesen a magyar állam fizette. A jóvátétel, a Vörös Hadsereg és a SZEB ellátására fordított összegek 1945-46-ban meghaladták az ország nemzeti jövedelmének 30%-át. 1945 nyarán még 1-1,5 millió orosz katona ellátását kellet biztosítani, bár nem sokkal előtte a megszálló német csapatok szintén rablásból éltek.

 

                                                                          +

 

                             HÁBORÚS BŰNÖSÖK, NÉPBÍRÓSÁGOK EURÓPÁBAN

     

           Nyugat-Európában: Belgiumban 20 000 fő/ 3000 lincselés, Dániában 13500/ 400, Hollandiában 11320, Nürnberg 2169/ 658, Norvégia 55 kivégzett, Angliában két kivégzés, Olaszország 10 000 agyonlövés, Franciaország 10 000 lincselés.

             Közép-Kelet Európában: Ausztria 7500 / 36, Csehszlovákia 20 000, Lengyelország 9449 / 1005, Magyarország 69631 / 384 + 500 életfogytiglan + a likvidáltak, pl. Kecelen 3 fő. „Magyarországon véreskezű igazságszolgáltatás folyt”– ez volt a nyugatiak véleménye.

 

                                                                           +

 

                                                          MAJOR ÁKOS ÍTÉL I.

 

                  „1945. január 26-án az MKP budapesti vezetőségének kezdeményezésére a Nemzeti Bizottság intézkedett a budapesti népbíróság megszervezéséről. Az Ideiglenes Nemzeti Kormány a fegyverszüneti szerződésben vállalt erre kötelezettséget. A háborús főbűnösöket a Németországban működő katonai törvényszékek, részben a sértett országok bíróságai vonták felelősségre. Magyarországnak azonban az egykor garázdálkodó náci politikusokat és katonákat csak tanúként adták ki.

          A gyilkosok tehát itt éltek köztünk. Kimerészkedek az utcára, veszélyeztették az élet-és politikai biztonságot. A sértettek felismerték őket. Sürgős bírósági intézkedésre volt szükség, mert ennek hiányában lincseléstől lehetett tartani. Azt is meg kellett mutatni, hogy a nép haladéktalanul és kérlelhetetlenül ítélkezni fog a bűnösök felett.

            A népbíráskodásról szóló 81 / 1945. M. E. sz. rendeletet a Debrecenben székelő Ideiglenes Nemzeti Kormány 1945. január 25-én adta ki, és csak 1945. február 5-én lépett hatályba.

             Az addigra kézre került tömeggyilkosok közül is a legjelentősebb Rotyis és Szívós, ez a két keretlegény volt, akiket személy szerint is felelősség terhelt a 401-es bűntető században elpusztítottakért. A kis gyilkosok felelősségre vonásán kívül meg kellett találni, és felelősségre vonni a magyar fasiszta rendszer főbűnöseit is. Így került már az első ügyben a pribékek mellé a tömeggyilkos ezredparancsnok is, egyelőre „in contumaciam”, tehát távollétében.

             A magyar „népi” igazságszolgáltatás tehát Rotyis és Szívós perével kezdte meg a munkáját. A főtárgyalás 1945. február 3-án zajlott le a Zeneakadémián. Az első népbírósági tanács a tömeggyilkosok ügyében eljárt és halálos ítéletet hozott

              Mindkét gyilkos 5-5 saját kezűleg elkövetett gyilkosságot ismert be, mindegyik a másikat legalább ötven gyilkosság elkövetésével vádolta.

               A népbíráskodás a felszabadulás után 5 évig tartott, és a Népbíróságok Országos Tanácsa /NOT / 23167 ügyben hozott határozatot.”

                                                                                                        dr. Major Ákos

                                                               

 

                                                                          +

       

                                                        AZ MKP RÖPLAPJA

 

            A Néptörvényszék meghozta eső ítéletét. 124 szakszervezeti vezető és szervezett munkás halálát megbosszulta a „magyar nép”, de százával bujkálnak még köztünk a nyilasuralom véreskezű banditái!

             Rémhíreket terjesztenek, pánikot keltenek, fosztogatnak, akadályozzák a munkát, az élet megindulását.

              Hiábavaló minden kísérletük! Magyarország ezer esztendő rabláncait töri le most! Itt nem lesz többé rémuralom! Polgárok! Munkások! Ezer és ezer lemészárolt ártatlan áldozat vére kiált bosszúért! Ne kíméljétek a nyilas patkányokat! A Néptörvényszék elé velük!

                              IRTSUK KI BUDAPEST GYILKOSAIT!

              Ne legyetek a bujkáló fasiszta bitangok cinkosai! Ha csak egyről is tudtok, ha csak egyet is felismertek, jelentsétek azonnal a kerületi rendőrségen vagy főkapitányságon!

               Népbíróság ítéljen felettük! A szabad Magyarországon írmagja se maradjon a fasizmusnak!

               Éljen a demokratikus Népbíróság! Halál Hitler bérenceire!

               Éljen a független, szabad, demokratikus Magyarország!

                                                                                             MAGYAR KOMMUNISTA PÁRT

 

                                                                          +

 

                                                    VILÁG-TÖRTÉNELEM I.

 

         Az 1945-öt követő időszak korszakváltást hozott Európa politikatörténetében. A korszak nemzetközi rendszerének meghatározó eleme a Szovjetunió, illetve az Egyesült Államok közötti hatalmi párharc, a hagyományos európai nagyhatalmak szerepének drámai csökkenése és a kétpólusú világrend kialakulása volt.

         E két ország esetében hatalmi egyensúlytalanságról beszélhetünk. Amerikában állították elő a világ termelésének közel a felét, innen származott a találmányok, felfedezések és innovációk mintegy 82%-a. Ott állították elő a világ áramtermelésének 46%-át. Amerikai cégek ellenőrizték a világ olajtartalékainak közel 60%-át. Amerikában százszor annyi gépkocsit gyártottak, mint a Szovjetunóban és nyolcszor annyit, mint Németország, Franciaország és Anglia együtt.

          És ami a szovjet vezetés szempontjából igazán aggasztó volt: az USA rendelkezett stratégiai légierővel és a világ bármely pontján bevethető haditengerészettel, míg a Szovjetunió nem. Talán ennél is fontosabb volt, hogy az USA egyedül birtokolta a világpolitikát alapvetően meghatározó új fegyvert, az atombombát.

 

                                                                             +

                                                   

                                                               JÓZSI HALÁLA

 

        A nagycsalád életének egyik legszomorúbb napja az volt, amikor eljött hozzánk a nagyanyám sírva, hogy most kaptak értesítést a kiskunfélegyházi tanácstól: Ott van eltemetve a bátyánk egy szántóföldön.

        Elmentek érte és a fémfogairól azonosították. Egy lelketlen gazember földjén érte a halálos lövés, de az nem vette a fáradságot, hogy bejelentse, hanem a szántóján elásta. Az édesanyját, a nagyanyámat lelkiismeretfurdalás gyötörte. Nem sokkal a halála előtt itthon volt a fia egy rövid szabadságra. A felesége, Bözsike itthon akarta tartani. Az oroszok már Kiskunhalashoz közel álltak, talán egy hétig kellett volna megbújnia valahol. A nagymamám lebeszélte erről, mert néhány nappal korábban a szeme láttára lőttek agyon szökevény katonákat a Walter téglagyáros kapujában a tábori csendőrök. Ezért aztán nehéz szívvel visszament, szegény. Meghalni.

       Még „szerencse”, hogy a szomszédja tudott róla, s amikor összevesztek, bosszúból följelentette. József nagybátyám nagyon jólelkű ember volt, talán ezért is halt meg elsőnek. A nagybátyáim közül anyám őt szerette a legjobban.

        De a felesége majd beleőrült! Egész életében gyászolta, s már huszonkét éves korától kezdve mindig feketében járt.  Soha többé nem is ment férjhez. Az eljövendő mennyei boldogságban hívő szekta tagja lett, a viszontlátás reményében. A temetése ünnepe volt a bizonyos mennybemenetelnek, ahol együtt lesznek mindazokkal, akiket elragadott mellőlük az életben a halál.

         Hazahozatták a maradványait, s most a hősök közös sírjában fekszik ő is. A falunkból is vittek haza halottakat Somogyba, mert a Kecelen megölt magyar katonák többsége onnan származott, és „rossebeseknek” hívták magukat.

        Mivel férfi nemigen volt az utcában, ezért az asszonyok, kalákában kezdtek el dolgozni. Három család földjét is művelték egyszerre. Szép termés volt, amit inkább csereberéléssel értékesítettek, mert a pénzünk nem ért semmit. A pengő már a milliárd felé tartott, és egy tucat gyufáért egy marék pénzt kellett adni. Vilma lovunk is megdöglött.

 

                                                                      +

 

                                                    MAJOR ÁKOS ÍTÉL II.

 

           „Amikor március 5-én megjelent a bíróság előtt a Duna-parti gyilkosok első csoportja, csupa fiatalkorú, legfeljebb a 15 évi fiatalkorúak fogházára lehetett ítélni őket. Végül forrpontig jutott a gyűlölet, amikor az első háborús főbűnös bűnügyében tanúként jelent meg a bíróság előtt Szálasi Ferenc.

           Most már elérkezett az ideje annak, hogy a debreceni kormány által meghozott rendelet alapján a népbíróságokat országszerte megszervezzék. A debreceni kormány Igazságügyi Minisztériumának megbízottai Budapestre jöttek, és az itteni tanácskozás alapján indultak a futárok repülőgépen az ország minden törvényszéki helyére a népbíróságok megszervezése végett. Megalakulhatott a NOT, a Népbíróságok Országos Tanácsa.

          A népbíróságok első bírói és a népügyészek az induláskor antifasiszta jogászok voltak, túlnyomórészt régi bírák és ügyészek, akik már a Horthy-fasiszta rendszerben is működtek. A hivatásos bírák mellett hamarosan kialakult a nem hivatásos bírák gárdája, akiket a koalíciós pártok és a szaktanács delegáltak a népbírósághoz. De akkor még a reakciónak is nagy volt a hangja. Az elsőfokú bíróságokon hét tagú tanácsok ítélkeztek, ebben a tanácsban hat személy nem volt hivatásos. A másodfokú bíróság csak hivatásos bírákból állt. Az elsőfokú gyorsított eljárásban ítélkezett, a legsúlyosabb ügyekben fellebbezni nem lehetett.

          A hírhedt nagykátai hóhér, vitéz Muray Lipót alezredes és társai kerültek bíróság elé. Ez volt az első aranygalléros, aki elnyerte méltó büntetését, és hosszú volt még a sor utána Hindy Iván volt városparancsnokon át Beregffy Károly vezérezredesig, a nyilas honvédelmi miniszterig.

            A budapesti népbíróság 1945. május 15-én tárgyalta a fő náci, Meskó Zoltán ügyét. Az első fokú bíróság csak öt évet adott, mert már betöltötte 62. évét. A közvélemény nyomására életfogytiglanit kapott.

                                                                        +

 

                                                 A SZOVJET JÓVÁTÉTEL

 

           A szovjet gazdasági terjeszkedésre a nagyhatalmak potsdami nyilatkozata adott lehetőséget Ez már 1945 februárjában jogot adott a volt német tulajdonú gyárak kisajátítására az elfoglalt térségben. Azt, hogy mi volt német tulajdon, a Szovjetunió döntötte el. A magyar gazdaságot teljesen a kezében tartotta. Az 1945-ben aláírt magyar-szovjet gazdasági egyezmény ezt a befolyást erősítette. A kereskedelmi része hasznos volt a magyar gazdaságnak, mert nyersanyaghoz és piachoz juttatta. 1948-ban már a Szovjetunió volt a legfőbb kereskedelmi partner.

           Jóval több aggály kísérte a vegyes vállalatok létrehozását. Ezek szovjet tulajdonú pénzintézeteken keresztül működtek: Meszhart, Maszovlet. A magyar légtér szovjet ellenőrzés alatt állt, csak szovjet engedéllyel lehetett idegen társaságnak a légterünkbe lépni. Három közös bauxitvállalat jött létre, ezzel a kitermelés és a timföldgyártás 90%-a szovjet kézbe került. Hasonló megállapodás vonatkozott a Maszovolra, amely a magyar olajipart sajátította ki. Megszerezte a magyar- amerikai tulajdonú Maort koncesszióját is.

         Az 1945. január 20-án aláírt fegyverszüneti egyezmény 300 millió dollárban állapította meg a magyar jóvátételt. A Szovjetunió a világpiaci árakat figyelmen kívül hagyva, önkényesen állapította meg a jóvátételként átvett áru értékét. Számos gyár berendezését elszállították. Csak a Tungsram gyár felszerelése 12 millió dollárt ért és 700 vagonban szállították el. Jelentős mennyiségű mezőgazdasági termékünket a nyugati piacon ők értékesítették.

          Egyes becslések szerint az ipar 50, a nehézipar 90 %-a termelt jóvátételre. Egyenes arányú összefüggés állapítható meg az 1945 szeptemberében megindult jóvátételi szállítások és az infláció között. Az árindex: 1945 júliusában 105, augusztusában 171, szeptemberében 379, októberében 2431, decemberében 290 ezer. 1946 júliusában 4,6 quadrillió pengőért adtak egy dollárt. Az állami költségvetés 1945 márciusában 11 milliárd pengő, 1946 áprilisában 181 trillió pengő volt. A szovjet külügyminiszter-helyettes:” A Szovjetunió érvényesíteni akarja a győztes jogát a legyőzött fölött.” Ez még nem minden! A SZEB tagjai, köztük jugoszláv és csehszlovák képviselőkkel, szinte nevetséges követelésekkel álltak elő. Nagy Ferenc emlékezik meg emlékirataiban arról a csehszlovák kívánságról, hogy a 90 tagú csoportjuk 13 000 üveg szeszesitalt igényelt havonta, egyebek között. Ez azt jelenti, hogy minden embernek el kellet fogyasztania havonta 140- 150 üveg szeszesitalt.

 

                                                                           +

 

                                                          MAJOR ÁKOS ÍTÉL III.

 

          „A főbűnösök közül elsőnek dr. Bárdossy László volt miniszterelnök állt a népbíróság elé 1945. október 28-án. Addig azonban össze kellett állítani a háborús főbűnösök névjegyzékét. A budapesti népbíróság a foglyokkal együtt átköltözött a Budapesti Bűntető Törvényszék épületének 3. emeletére, illetve a foglyok a hírhedt Markó utcai börtönbe.

           Az elítéltek a gyűjtőfogházból vidéki börtönökbe kerültek. Többségüket kényszermunkára ítélték.

           Az 1848. évi III. tc. - be foglalt magyar alkotmány úgy rendelkezett, hogy a magyar honvédséget az országgyűlés hozzájárulása nélkül az országhatáron kívül harca vetni nem lehet. Ennek ellenére, tehát a Szovjetunió elleni hadüzenettel, az országgyűlést és az országot, befejezett tények elé állította. Még cinikusabb alkotmánysértés volt, amikor az USA-nak és Angliának is hadat üzent a saját személyében, közölve a két hatalom budapesti nagykövetével, mivel a náci birodalom a japán hadműveletek folytán maga is hadállapotban levőnek tekinti magát a szövetségesekkel, ugyanez vonatkozik a magyar kormányra és a magyar államra is. Arra a kérdésre, hogy miét nem tartotta magát a saját polgári társadalma törvényeihez ezt válaszolta: „- A népbíróság nevetni fog, de én nem ismertem ezeket az alkotmányjogi korlátozásokat, az igazságügy-miniszter meg nem figyelmeztetett rá.”

         Ő arra hivatkozott, hogy az alkotmány szerint csak az országgyűlés plénumának felel, mert csak az alkotmányt sértette meg.

          Az ellenzék a koalíción belül, a szaksajtóban kifogásolta, hogy egy nyíltan politikai, mégpedig a vádlottak politikai felfogásával össze nem egyeztethető, politikailag ellentétes irányzatú bíróság igazságos ítéletet aligha hozhat.

          Jellemző, hogy a volt magyar felső tízezer között is a legfelsőbb körökig törtetett Bárdossy és Imrédy az összeomlás előtt Szálasival véd– és dacszövetséget kötött. 1946-ban befejeződött a háborús főbűnösök felelősségre vonása, Bárdossy után Imrédy és Szálasi egész minisztertanácsának, Baky László, Endre László, Sztójai Döme halálos ítéltével.

          Szálasi, amikor megmutatták neki a budai romvárból Budapestet, kijelentette, hogy ő büszke népének hősi kiállására.

           A népbíróságok működésének jellemzésére meg kell állapítani, hogy öt év alatt kereken 25 000 ezer ügyben hozott népbírósági ítéletek száma nem érte el a 2% - ot, a végrehajtott halálos ítéletek száma ítéletek száma pedig ennél is alacsonyabb. A szörnyű pusztítással és népirtással szemben áll 500 halálosan ítélet hivatalosan.” / + Ki tudja hány volt a „sötétben” végrehajtott barbár kínzás és szadista kivégzés? /

                                                                                                   dr. Major Ákos

                                                                         

                                                                           +

 

                                                                 NÜRNBERG

 

                Sokszor állították Nürnbergről, hogy ott fény derült a végső igazságra. És ez igaz is, amennyiben pálcát törtek, amennyiben pálcát törtek a háborúra éhes és bűnös nácizmus felett. Minden figyelem általában a vádlottakra és Németországra irányult.

           Ráadásul a perek azt sugallták, hogy a háború tisztán morális ügy volt, a németekben Gonosz testesült meg, a szövetségesek pedig a Jót képviselték. De aligha lehet az 1939 és 1945 közötti eseményeket maradéktalanul belekényszeríteni ebbe az egyszerű sémába.

           Az erkölcsi kérdések a szövetségeseknél is csak alárendelt szerepet játszottak. Arthur Harris „moral bombingja”, a német városok tönkrebombázása, jobbára nő és gyerek lakóinak lemészárlása ezt bizonyítják. A csapatokat a szerint gyorsították, lassították vagy irányították át, ahogy a gyakorlati és a presztízsszempontok mit kívántak. Egy fontos város elfoglalása elégséges indok volt a csapatmozgások megváltoztatása elég indok volt a csapatmozgások megváltoztatására, de egy koncentrációs tábor mielőbbi felszabadítása azonban sohasem. / Ó, az én próféta lelkem! /

                Az „orosz őrjöngéstől” rettegve hatalmas tömegek hagyták el otthonukat. 1945 januárjának közepétől több millió német választotta a menekülést, s indult el nyugat felé a nemritkán húsz fokos hidegben, gyalog, havat taposva, később hajóval, vonattal. Február közepén nyolcmillió német tartott nyugat felé, szinte kizárólag nők és gyerekek. Január 30-án futott ki a tengerre a Wilhelm Gustloff tízezer emberrel telezsúfolt menekülthajó. Az éjszaka közepén megtorpedózta egy orosz tengeralattjáró. A mentőcsónakokon háromszázan tudtak megmenekülni. A hajón maradt szerencsétlenek „kollektív végsikolyával” süllyedt el a sok ezer ember. Ez az egyetlen eset mennyivel több áldozatot jelentett, mint a Titanic katasztrófája? Aztán elsüllyesztették a Steuben kórházhajót, a Goyát, és még közel százötven menekülthajót, amelyeken százezrek pusztultak el.

               De ez még mind semmi! Azt kevesen tudják, hogy mi lett a katasztrófák túlélőivel. A tengerpart, az üdülőtelepek tele voltak menekülőkkel, többek között a Wilhelm Gustloffról megmentettekkel. A parti vizek menekültszállításra kész hajókkal. Az amerikaiak mindezt jól tudták, ennek ellenére 1945. március 12-én éjszaka több mint ezer géppel bombázták a partszakaszt. Ennek a swinemündei mészárlásnak huszonháromezer áldozata volt, de ha figyelembe vesszük a regisztrálatlan holtakat, az áldozatok száma elérhette az ötvenezret is.

                                                                                             /  Mak: EURÓPA /

                            

                                           A MAGYARORSZÁGI NÉMETEK

 

           A szövetséges nagyhatalmak a potsdami konferencián / 1945. július 17. - augusztus 2. / elfogadták a kollektív büntetés elvét. A kitelepítések elvi megokolásaként az szerepelt, hogy „az egész német nép bűnhődik szörnyű bűneiért, amelyet azoknak a vezetése alatt követett el, akiknek a sikerek idején helyeselt és vakon engedelmeskedett”.

          A hazai németekkel szemben foganatosított „intézkedések már 1944 végétől megindultak, mert a megszállt területekről mintegy 40 ezer németet deportáltak a Szovjetunióba.

             A magyarországi pártok közül az MKP és a NPP helyeselte a kollektív felelősségre vonást, a Kisgazdapárt és az SZDP nem értett vele egyet. Ők a differenciált megítélést hangsúlyozták. Csak 150 ezren lettek Volksbund tagjai, a németség másik része a Hűségmozgalomhoz csatlakozott, amely a nemzeti önállóságot tűzte ki célul.

            A SZEB - jegyzék 450 ezer német kitelepítését írta elő. Gyöngyösi János külügyminiszter a válaszjegyzékben csak 200 ezer német kitelepítését tartotta lehetségesnek. „Meggyőződésével ellenkezik magyar állampolgároknak tisztán etnikai, származási ok miatti kitelepítése. Úgy ezt, mint a kollektív büntetésnek minden fajtáját helyteleníti.”

            1945.december 29 – én jelent meg a kitelepítésről hozott rendelet: „Németországba áttelepülni köteles az a magyar állampolgár, aki a legutolsó népszámláláskor német nemzetiségűnek vagy anyanyelvűnek vallotta magát, vagy aki magyar nevét német hangzásúra változtatta vissza. Továbbá az, aki a Volksbundnak, vagy valamely német fegyveres alakulatnak tagja volt.” Összességében a magyarországi németség felét telepítették ki / 200 ezer – 220 ezer fő /, bár a SZEB kívánságai és a törvény szerint minden „svábot” ki kellett volna telepíteni 100 kilós csomaggal a kezében.

         A lebonyolítása körül rendkívül sok volt a szabálytalanság és a visszaélés. Elsősorban a gazdag sváb családokat tették ki a házaikból és foglalták el helyi kommunista, de szegény svábok. A végrehajtást segítésére odarendelt rendőrök még a mezőgazdasági munkát is veszélyeztették. A rend őrei arra kényszerítették a gazdákat, hogy kihordják őket vadászni a határba. Pest –Pilis – Solt - Kiskun vármegye kommunista főispánja is panaszkodott: ”Kijárnak a határ különböző részeibe vadászni, ahol a határban dolgozók élete és testi épsége veszélyben forog. A padlásokon vadbőr után kutatnak, s ennek ürügyén értékes holmikat rabolnak el. Panaszkodni azonban senki sem mer. Mert eddig senki sem volt, aki a panaszukat orvosolta volna.” A kalocsai körzet falvaiból megkezdődött - miután a földigénylő bizottságok és a telepesek „régi óhajtott kívánsága volt - a községekben élő kilakoltatott és szemtelen magatartást tanúsító volksbundisták elszállítása, munkaszolgálatra való összegyűjtése.” Január 10–én a 16–60 éves kor közötti munkalépes férfiakat az NH/ Népgondozó Hivatal / Kiskőrösre szállíttatta, ahonnan ismeretlen helyre vitték őket. Nem ismeretlen ma már. Csak a szomszéd Császártöltésről 400 embert vittek ki a Szovjetunióba ötéves kényszermunkára. Egy dal őrzi szerencsétlenségük emlékét: Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én. Ahol majd nem sirat senki, senki, aki él. Tavasz nem fakaszt rám zöldet, elhordja rólam a földet messze majd a szél. Ahol nem lesz velem senki, ott halok meg én.”

                                                                            +

 

                                                        SEJ, A MI LOBOGÓNKAT…

                   

                                 Sej, a mi lobogónkat

                                 fényes szelek fújják,

                                 sej, az van arra írva:

                                 Éljen, a Szabadság!

 

                                 Sej, szellők, fényes szellők,

                                 fújjátok, fújjátok –

                                 Holnapra megforgatjuk

                                 az egész világot.

                                                                                Jankovich Ferenc

 

                                                                          +

 

                                                A NÉKOSZ LEGENDÁJA

 

          A második világháború után szerte Magyarországon énekelték ezt a dalt egy moldvai csángó népdal dallamára. Ezek az ifjak mind népi kollégisták, akik 1945 és 49 közötti magyar történelem egyik egyedülálló és nagyhatású mozgalmának a résztvevői voltak.

           A népi kollégiumi eszme az 1930-as években született meg a népi írók körében. Az alapötlet szerint bentlakásos internátusokat kell létrehozni, ahol szegény sorsú gyerekek tanulnának. Biztosítanák számukra az ellátást, és ők a tanulmányaik elvégzése után visszatérnének szülőföldjükre. Így idővel kialakulna egy paraszti származású értelmiségi réteg, amely ismerné saját osztályának problémáit, és kellő tudása lenne azok megoldásához. Ezzel a gondolattal már a háború előtt Teleki Pál és Kállay Miklós is rokonszenvezett. Ezért alakulhatott meg már 1939-ben az első, a Györffy István Kollégium.

           A háborút követően erős kommunista befolyás alatt állottak, hiszen a kollégiumi mozgalom fő támogatói Rajk László és Révai József voltak. 1946-ban már országos szervezetük is létrejött, a NÉKOSZ. Egy-egy kollégiumba hasonló érdeklődésű fiatalok jártak. 1948-ra 158 népi kollégiumot sikerült létrehozni. Az általános iskolás, középiskolás és egyetemi kollégiumok mellett szakkollégiumok is létrejöttek. A békéstarhosi zenei, a Derkovits és a Nagy Balog János képzőművészeti kollégiumok. A kollégiumokban feltűnt tehetségek: Nagy László, Soós Imre, Horváth Teri, Szirtes Ádám, Berek Kati, Váradi Hédi, Juhász Ferenc. / Majdnem mindegyiknek kisiklott élet, önemésztő emberi sors jutott. /

           Gyűléseken vettek részt, tüntetést rendeztek Tito tiszteletére magyarországi látogatása alkalmából. Rajk László és Veres Péter volt a kedvencük. Jugoszláviában vasútépítésen vettek részt. Az 1947-es kékcédulás választásokon segítettek a kommunistáknak csalni. Kommunista küldetéstudatot érzett még az is, aki nem volt a párt tagja. Éppen a MADISZ lett a legfőbb riválisuk. A szervezet sírját Hollós Ervin, Nonn György és ezek moszkvai kapcsolata ásta meg.

          Amikor Tito „láncos kutya” lett, és Rajk Lászlót letartóztatták, a kollégiumi mozgalomnak befellegzett.

            Valakiknek nem volt szükségük a népből származó értelmiségre!

           1946. szeptember 7-9.–én, a Parasztnapok alkalmából négyszázezer parasztember érkezett a fővárosba lovas kocsikkal is. Ennek az eseménynek az emlékét Nagy László verssel idézte fel. Még ekkora mozgósító ereje volt a demokratikus pártoknak.

 

                                                                          +

 

                                              AZ ORSZÁGHÁZ KAPUJÁBAN, 1946

 

                                              Péter és Julcsa a lépcsők legtetején

                                              háttal a kapunak harangszavú délben,

                                              seregek a fényben, százezer fő meg szekér,

                                              aknaszilánkos gebékkel fohászkodva állunk:

                                              mi vagyunk a Himnusz, s Péter ama tiszta ingben

                                              megborzong a kőig, látva az ünnepi bárányt,

                                              látva a kenyeret, bort s az áldozat sugallatától

                                              megütve kifakad a lebitangolt Haza nevében

                                              s mutat ujjal a kőtornyok tumultusára:

                                              AMÍG EZ A HÁZ NEM A MIÉNK – nem a miénk,

                                              visszhangzik bennem, aki könyöklök ott egy lovacskán

                                              s tudom: az idő a miénk, tudom: a köveknek is

                                              távlata por, mert áthullhat minden a rostán.

                                              De soha az ő képük, soha a mi fiatal arcunk.                                                                       

                                                                             +

 

                                                  PÁRTOK ÉS VÁLASZTÁSOK

 

         1945 tavaszára-nyarára az egész országban kiépítették szervezeteiket. Az MKP fejlődését mutatja, hogy míg februárban 30 000, májusban 150 000, októberben már 500 000 ezer tagja volt, mert minden szűrés nélkül nyilasokat is befogadták. Moszkvából jött az élre Rákosi Mátyás/ főtitkár /, Gerő Ernő, Farkas Mihály, Révai József, Nagy Imre és Vas Zoltán. Ezekhez csatlakozott a hazai csoport: Apró Antal, Horváth Márton, Kádár János, Kállai Gyula és Rajk László. Fenntartások nélkül Moszkva kiszolgálói mind egy szálig. A párt információs hálózata kiterjedt a magyar élet minden területére. Minden társadalmi szervezetben, még az egyházban is voltak emberei. Lapjuk a Szabad Nép.

           A Szociáldemokrata Párt a városi munkásságra támaszkodott. Taglétszáma 1945 nyarán 350-400 ezer körül mozgott. Célja a szocializmus megteremtése volt. Peyer Károly, Kéthly Anna, Bán Antal, Szeder Ferenc, Szélig Imre – Marosán György, Szakasits Árpád / főtitkár/, Rónai Sándor. Lapjuk a Népszava.

         A Nemzeti Parasztpárt mindenekelőtt a szegény - és a kisparasztság érdekvédelmére vállalkozott. 1945 nyarán 1400 vidéki szervezete működött. Taglétszáma meghaladta a 170 ezret. A párt vezetői: Veres Péter/ pártelnök/, Kovács Imre / főtitkár/, Darvas József, Erdei Ferenc, Illyés Gyula, Farkas Ferenc, jobbára a népből származó értelmiség. A párt lapja a Szabad Szó.

         Az  FKgP három csoportja: 1. közel a kommunistákhoz Barcs Sándor, Gulácsy György, Mihályfi Ernő, Ortutay Gyula. 2. középen: Tildy Zoltán / pártvezér /, Nagy Ferenc, Kovács Béla, Varga Béla. 3. jobbra: Auer Pál, Pfeiffer Zoltán, Sulyok Dezső.

          A KDNP az egyház támogatásával és Barankovics István vezetésével.

Az elfogadott választójogi törvény nemzetközi összehasonlításban is demokratikus volt. Minden 20 év feletti állampolgár, 16 választókerület, és minden 12 000 szavazat után 1 mandátum.

         A budapesti törvényhatósági választásokon a kisgazdapárt abszolút többséggel nyert: 50,54 %.  A közös listán induló MKP és SZDP csak 42,76 %-ot szerzett. A következetés: A KMP-nek önállóan kell indulnia!

         A döntő összecsapás 1945. november 4-én a választók 92,4 %-os részvételével.

         FKGP: 2 697 508- 57,o3 %- 245 képviselő, SZDP: 823 314- 17,41 %- 69 mandátum, MKP: 802 122, 16,95 %, 70 mandátum, NPP: 325 284, 6,87 %, 23 mandátum, PDP: 76 424, 1,62 %, 2 képviselő, MRP: 5757, 0,12 %, -

          A Szövetségi Ellenőrző Bizottság / Vorosilov / nyomására 7 FKgP-i, 3 MKP-i, 3 SZDP-i és 1 NPP-i tagja lehetett a kormánynak. A választás után megkezdődnek az FKgP elleni politikai támadások.

         A miniszteri tárcák közül a MKP a közlekedésügyit, a belügyit és egy államminiszterit kapta. / Gerő Ernő, Nagy Imre – Rajk László, Rákosi Mátyás./ A SZEB révén a gazdaság, a belügy és a közigazgatás a kezdetektől fogva az MKP kezében. Nesze neked demokrácia!

 

                                                                          +

 

                                               DR. BÁRDOSSY LÁSZLÓ BÚCSÚZIK

 

        A kivégzést 1946. január 10-ére tűzték ki. Az előző este a siralomházba átszállított rabnak az volt az utolsó kívánsága, hogy reggelijét a felesége társaságában költhesse el. Az őrszemélyzet éberen figyelte. Feltehetőleg attól tartott, valami olyasmi történik, ami az ítélet végrehajtását megakadályozza. Az aggodalom feleslegesnek bizonyult.

         A fizikailag törékeny rab ekkor sem roppant össze. Szívében sok keserűséggel dacosan múlatta az időt. Papírt és írószerszámot kért, s négy levélben búcsúzott el azoktól, akiknek fontosnak tartotta, hogy utoljára üzenhessen.

         Leginkább azonban Asszonyát várta. Azután megérkezett Ő. Nem sírt, nem csinált drámát. A szolidan megterített asztal mellett, reggelizés közben, csendesen beszélgettek. A férfi főleg azt tudakolta, hogy a perében illetéktelennek tartott bíróság előtt úgy viselkedett-e, ahogy az egy volt magyar királyi miniszterelnöktől elvárható.

       - Nem csupán magas állásodhoz maradtál hű! Mindvégig férfi voltál, Laci- mondotta az asszony, s most a szeméből valóban legördült egy könnycsepp.- Köszönöm, hogy engem választottál. Büszke vagyok Rád, boldog vagyok, hogy ebben az oly kurtára szabott életünkben melletted lehettem.

          Ezen az éjszakán az államfői jogkört gyakorló Nemzeti Főtanács a végrehajtás módját golyóra változtatta. Ezt Bárdossy csak a vesztőhelyen tudhatta meg. Nem lesz itt soha megbékélés- gondolta.- Isten mentse meg az országot ezektől!- ezt mondotta ki hangosan.

 

                                                                        +

 

                                                  VILÁG-TÖRTÉNELEM II.

 

           1945. április 25. és 1945. június 26. között ötven ország képviselői elfogadták az ENSZ alapokmányát. Az első politikai összecsapás a volt szövetségesek között Irán ügyében zajlott le. A Szovjetunió, Európához hasonlóan nem volt hajlandó kivonni a megszálló csapatait. Ekkor bizonyosodott be először, hogy a nyugati érdekek védelmét az USA vállalja magára. Az iráni válság 1946 márciusában lezárult, mert a Szovjetunió az egységes nyugati fellépésre meghátrált, kivonta a csapatait.

         Amikor beköszöntött az 1946-os év, az amerikai vezetés tisztában volt azzal, hogy a Szovjetuniót érintő reményeket fel kell adni, és hogy fenyegetéssel szembenéző kemény politikát kell követnie. Truman elnök már a szovjet–német háború kirobbanásakor azt mondta:” Ha úgy látjuk, hogy Németország nyer, az oroszokat kell támogatni, ha Oroszország kerekedne felül, a németeket, hogy ily módon gyilkolják egymást, amennyire csak lehetséges. Azt azonban semmi körülmények között sem kívánom, hogy Hitler győzzön.”

           Maga Sztálin 1946. február 9-én összefoglalta a háború tapasztalatait és a jövő kilátásait. A joviális Sztálint újra felváltotta az igazi. A kommunista rendszer, immár világrendszer, könyörtelen diktátora. Beszéde szerint a háborús győzelem a szovjetrendszer felsőbbrendűségének volt köszönhető. Magát a háborút a kapitalista világrend belső ellentétei idézték elő. Nyíltan nem mondta ki, de ez mégis úgy hangzott, mintha puszta véletlen játéka folytán lett volna az USA és Anglia szövetséges, Németország pedig ellenség, és talán alakulhatott volna fordítva is. Ami pedig a jövőt illeti, Sztálin nem hagyott kétséget, hogy a Szovjetuniónak erősnek kell maradnia, és hódításait meg kell őrizni.

           Az amerikai vezetés felkérte a Moszkvában tartózkodó ügyvivőjét, hogy mutassa be a Szovjetunó belső helyzetét. Ekkor készült a világ leghosszabb politikai távirata, amelyet George Kennan fogalmazott meg. Az amerikaiaknak is érthető formában bemutatta, illúziók nélkül, a Szovjetuniót, amelynek vezetői az állandó gyanakvás és félelem légkörében élnek: „A marxista-leninista dogmában ezek a vezetők igazolást találtak a külvilággal szembeni félelmeikre, a diktatúrára, amely nélkül nem tudnak kormányozni, a kegyetlenségekre, amelyeket nem mernek elkerülni, és az áldozatokra, amelyek kikényszerítését kötelességüknek tekintik. Biztonságuk megteremtésének csak egyetlen útját ismerik: a türelmes, de könyörtelen harcot, amely riválisaik teljes megsemmisítésére irányul.”

          A hosszú távirat/ 8 ezer szó! / hideg zuhanyként hatott Washingtonban. Szinte napokon belül kötelező olvasmány lett a politikai elit körében. A távirat lényeges következtetése pedig az volt, hogy az USA-nak fel kell vállalnia a nyugati világban a katonai vezető szerepet is.

           Ezt követi Churchill fultoni beszéde, amely hasonló helyzetértékelést tartalmaz. Egyúttal, a nyugati országok összefogását sürgeti, amely Irán esetében már eredményt is hozott. 1946. március 5 - én a következőket mondta: „A Balti – tenger melletti Stettintől az Adriai - tenger melletti  Triesztig egy vasfüggöny húzódik keresztül a kontinensen. E vonal mögött a Közép- és Kelet – Európa államainak minden fővárosa. E hatalmas birodalom és oligarchia ambíciói messze túlszárnyalják a cári idők álmait. A szovjetek országuk jelenlegi állapotában és a fennmaradt nagy nemzetek jelenlegi csoportosulása mellett nem háborút akarnak, csak annak gyümölcseit.”

    +

 

                                     PÁTER KISS SZALÉZ „ÖSSZEESKÜVÉSE”

 

          Nem tudjuk, pontosan mikor és mi módon – golyóval vagy kötéllel, netán agyonveréssel -, de tény, hogy ötven évvel ezelőtt, 1946 októberében Sopronkőhidán kivégezték a gyöngyösi P. Kiss Szaléz ferences szerzetest.

          1945-46-ban rejtélyes merényletsorozat tartotta izgalomban Gyöngyös várost és környékét. „Gyilkosságok sorozat elkövető fasiszta merénylőket tett ártalmatlanná a rendőrség”- adta hírül a Szabad Nép. A cikkből kiderült, hogy 1945 őszétől 1946 áprilisáig négy orosz katonát lőttek le ismeretlen tettesek, és rendőrbiztosságokat támadtak meg. A sajtó szerint 1946. április 21-én Bánkuti Ferenc a politikai rendőrség vezetője névtelen levelet kapott, amelyben felszólították, hogy „azonnal hagyja abba a fasiszta terrorszervezet elleni nyomozást, mert ellenkező esetben az életével fizet.”

       A névtelen levélíró személye nem más, állította az írásszakértő, mint P. Kiss Szaléz gyöngyösi ferences hittanár. Az ügy egyik kulcsfigurája elismerte ugyan: a „felmutatott névtelen levelet nyomtatott betűkkel, tintával teljes egészében saját kezűleg magam írtam.” / Kényszer hatására! / A célpont P. Kiss Szaléz maradt, aki a helyi Keresztény Demokratikus Ifjúsági Szövetség  vezetője volt, katolikus és jó szervező.

        A rendőrség becsületére legyen mondva, hogy letartóztatta a történtekért valóban felelős Kizmann Ottót, aki készséggel beismerte a gyilkosságokat és rablótámadásokat, amelyeket többnyire fiatalkorú társaival követett el. Megmotozásakor még a válltömésében is német gyártmányú revolvert találtak. Tettének indokaként azt hozta fel, hogy az édesanyját az oroszok megerőszakolták.

         A KEDIM valószínűleg riválisa volt a MADISZ - nak. Kézenfekvő összefüggés a ferences atya, mint a szervezkedés vezetője, és támasza, az általa irányított szervezet között, amelynek tagjai közül is voltak vétkesek.

          Nem a népbíróság, hanem a Szovjet Katonai törvényszék ítélkezett a bűnösök, kamaszok felett. Négyet halálra ítéltek, a többit tíz évre a GULAG - ra küldték. Akik túlélték, hadifogolyként 1953-55 folyamán tértek haza, de 1959 után újra bűnügyi nyilvántartásba vették őket. Rehabilitálásukra a rendszerváltás után került sor.

 

+

 

                            A MAGYAR ANYÁK „FOHÁSZA” SZTÁLINHOZ

            

          Mi, a Szovjetunóban lévő magyar hadifoglyok anyái, feleségei, gyermekei és valamennyi hozzátartozója, bizalommal és szeretettel fordulunk a Szovjetunió Nagy Vezéréhez.

          A Szovjetunió és Vezére többször is nagylelkűséget és jóindulatot tanúsított, segítséget nyújtott Magyarországnak nehéz napjaiban. Ez ad nekünk remény arra, hogy kiáltásunkat meghallják, és fogságban lévő szeretteinket a közeljövőben hazaengedik otthonaikba, és ezzel megszűnik a mi szenvedésünk.

          Hisszük és reméljük, hogy kérésünket teljesítik. Édesanyjukhoz visszatérhetnek fiaik, asszonyukhoz visszatér a férje, gyermekeikhez – édesapjuk a legközelebb jövőben.

          Kérésünk kedvező elbírálását várva köszöntjük Sztálint, a Szovjetunió Nagy Vezérét és a budapesti Szovjet Katonai Parancsnokságot.

                                                                                           Budapest, 1947. május 6.

 

                                                                     +

 

                                                                   AZ ÚJ PÉNZ

 

    1946 elején emlegették, hogy készül már az új pénz, ami értékes lesz.  Nemsokára megjelent a forint, bizony ekkor volt is értéke. Hat forintért egy pár csirkét lehetett venni a piacon.

       Andrástól ritkán jött levél. Rebesgették, hogy most már majd csak hazatér. Volt olyan hadifogoly, akit már 46-ban hazaengedtek. Annak a felesége jött be egyik csütörtöki napon a boltba, és „jól elszórakoztatta” Esztert./ Magyarok Oroszországban I. / 1947 októberének egyik estéjén kopogtak az ablakunkon. Palásti János mondta az örömhírt, hogy Andrást már egy konflis hozza be az állomásról. Fogta a fia kezét, és együtt rohantak az András elé.

 /Még most is hallom édesanyám parasztszoknyájának suhogását, és érzem a rohanás mámorát. De arra is emlékszem, hogy fényben találkoztunk először. Valószínűleg egy zseblámpa erős fénye lehetett, vagy a konflis lámpái világítottak olyan fényesen?/

         Mire hármasban hazaértek, már ott voltak a szomszédok is mind. Sírtak örömünkben. A kisfiú kíváncsian nézegette azt a szőrös arcú, sovány embert, akit olyan nagy örvendezéssel vesznek körül. A kisszékén ült és várta, hogy az apja majd gondol rá is. De azon az estén csak két szúrós puszira futotta az erejéből.

     Csak decemberben kapta meg az a szabaduló levelet, meg talán négy forintot. Ebből sok mindent akart ajándékul venni, de bizony kevésre futotta.

       Tele volt a lelke keserűséggel, panasszal, amit nem győzött magából kiönteni.

          Hogy mit éltek át a három év alatt! Eszter másnap jó ebédet főzött, de András nem mert belőle enni, mert félt, hogy a sok éhezés után megárt a legyengült gyomrának. A levest azért megette. Hallottak már olyan szívszorító tragédiáról, hogy nem ügyelt a család, és itthon halt meg a katonafiuk attól, hogy sokat és nehéz ételt evett. András is csak lassan tudta megszokni a hazai kosztot.

        Tél jött rájuk, a pihenés meg a tervezgetés ideje. Minden este tele volt a konyha szomszédokkal, és kártyáztak, beszélgettek. Tíz meg húsz filléresek csúszkáltak az asztalon. A férfiak füstöltek, mint a gyárkémény. Sokszor ki kellett nyitni az ablakot, hogy karácsony táján szálldogáló angyalok tüsszentsenek tőle. Nem volt akkor még se rádió, se tévé. Igaz, hogy még villany se!

                                                                           +

 

                                                 A  DÉDANYAI ÖRÖKSÉG

 

         Ötös lámpánál olvasgatott a nagymama is, aki nagyon szerette a könyveket. A szemközt lakó Bertáéknak, iparosok voltak, magasabb kasztba tartoztak, volt könyvtáruk. Később én is kértem tőlük olvasnivalót. Csupa, piff-puff regényt kaptam tőlük meg az Elfújta szél címűt, ami elég zavarosnak tűnt. Ami egy gyerek számára csak azért volt különleges, mert az amerikai háborúról szólt. Emlékszem, hogy elég tekintélyes részeket kihagytam.

            Fölöttébb érdekes, hogy egy komoly iskolát nem járt parasztasszony falusi környezetben eljusson a regényolvasásig. Valószínűleg a Biblián kezdte, és hamar megtalálta azt a másik világot, amelyik kedvéért érdemes néha félretenni ezt a hétköznapit.

            Ma már nagyon sajnálom, hogy amikor 5-6 éves kisgyerekként együtt aludtunk vele a konyhai ágyon, nem vallattam ki élete nagy titkáról, meg a könyvekből szerzett tudományáról.

            Bizony, azon a keskeny ágyon mindketten elfértünk: Esténként együtt imádkoztunk, és szinte minden este azt kérte tőlem:

-                    - Kisfiam, minden nap imádkozz értem!

          Pedig milyen sokkal tartozom neki! Nincs már elég időm, hogy pótoljam a mulasztásomat. Emlékszem, talán 4-5 éves lehettem, amikor mindig kivitt magával a szőlőbe. De nem kézen fogva, hanem talicskában. Nagyon kényelmetlen volt, de szórakozásnak elsőrangú. Nem lehettem súlyos teher, ha mozdulatlanul ültem benne, előre nézve és kapaszkodva.

        Kinn a dűlőúton érhette az ember fiát a legnagyobb élmény: Meglátni egy hatalmas tempóban cikázva nyargaló rémült nyulat, ami megijedt tőlünk, mert biztosan csikorgott a talicska kereke. Az emlékezetemben még ma is abban a riadt tempóban nyargal az a szegény vadászzsákmány.

 Sokat mondok, ha 15 kilós voltam abban az időben, óvodáskorban.

         Anyám szerint azután néhány évig szívósan tartottam a 25-öt. Minden molekula zsírt lejátszottam magamról. Ha egyedül mentem az utcán, minden elérhetőnek vélt falevélbe felugorva belefejeltem. Nem adhattam volna mást, csak ami akkor a lényegem volt: a nyargalást és az olvasást. Úgy néztem ki embergyereknek, mint egy rossz gazdával megvert agár. Vagy ahogy anyám találóan mondta, mint egy nyúzott agár.

        S amikor az ismerősök megszólították:

        -Panna néni, miért hurcolja azt a gyereket?  Már a saját lábán is képes menni!

       Minderre csak annyit mondott, de büszke hangon:

      - Viszem az örököst!

              Kinn a szőlőben csak tibláboltam. Várat építettem és romboltam. Ő pedig legfeljebb kacsolt vagy kötözött. Nagyon jól megvoltunk egymás társaságában. A szőlőnk harminc borozda széles volt, s dűlőúttól dűlőútig nyújtózkodott. Kiadós futás volt végignyargalni a szélén. Elég sokat küszködtünk vele, de évről évre kevesebbet termett, mert néha a talaját erősíteni kellett volna, de arra nem futotta sem erőből, sem pénzből.

         Együtt éltük át fiatal életem legnagyobb ijedelmét, amikor a dűlőútról egy megvadult ló nekivágott a világnak a homokdombról lefelé a szőlőnkön át. Rohantunk előle a kunyhóba, még az ajtót is magunkra csuktuk. Csak akkor mertünk előjönni, amikor a ló gazdáját hallottuk káromkodni. Szidta a lovát, mint a bokrot. De aztán a következő dűlőn csak utolérte, és mint egy kezes bárányt, úgy vezette vissza.

             Ami pedig a szőlővel való barátságomat illeti: Igen mély volt. Amíg anyámék a tragédiájukat élték, vagy Shakespeare-rel szólván „játszották”, addig engem nyaranta minden reggel a szőlőbe vándoroltattak, hogy kapálgassak. A batyumban legtöbbször zsíros kenyérrel meg egy könyvvel vágtam neki a három kilométeres gyalogútnak.

           Ott aztán a magam ura voltam. Egy barázdát egy pászta hosszan megkapáltam, akkor a soron következő regény új fejezetét – jutalmul elolvashattam. Kellet hozzá akaraterő! Az olvasás szeretetének génjét, amire olyan büszke voltam mindig, valószínűleg a dédanyám hagyta örökségül. Hálás vagyok érte!

            Mire végeztem a nyolcadikkal, magyarból és történelemből az érettségin is átmentem volna. Talán azért nem vágytam egzotikus utakra, mert a Verne-regényekkel minden fontos helyet bejártam. Jókaival, Gárdonyival megismertem a magyar történelmet.

            Milyen romantikus volt, mégis mennyire igaz, például a Bárdy család története. Ebből értettem meg, milyen hihetetlen erő van a műveletlenségben. Hogyan lehet manipulálni, ha kell önmaga ellen fordítani a tömeget. Sok szakdumát meg lehetne takarítani egy-egy klasszikus, egyúttal izgalmas művel. Nem ám egy Voltaire-regénnyel! Felsősként sosem költöttem el a tízórais kiflire szánt két forintot. Kétnapi koplalásból, ami meg sem látszott rajtam, már vehettem egy Olcsó regénytári kötetet.

             Azt hiszem mindegyik megvolt a szerény külsejű regénytáramban. Storm, Kleist, Dickens és a többiek. Bennem voltak már tizenévesen. Azért, ne olyan hevesen, kisöreg, mert akkoriban még nem olvashattad a többi Dosztojevszkijt és a Háború és béke is túl nagy erőfeszítést igényelt volna. /Illés Bélához nem ragaszkodtam, akkoriban már tudtam disztingválni. Néhány oldal után a sarokba vágtam./ A tény az: Ötödikes koromban Bocacció-t olvastam, nyolcadikban már Dosztojevszkijt/ Feljegyzések a holtak házából/.

             Nyolcadikos húsvéti locsoláskor szerzett száz forintból vettem a 98 forintért A nyomorultakat. A Dosztojevszkij - regény okozta az első megdöbbenést, amely lelkem legmélyéig hatott. Aztán ott letanyázott, mint az emberektől és a világtól való félelem.

             A nyomorultak hangulata meg előkészített a kollégiumi gályarabságra. De erről majd később! Nem kellett nekem jó barát, ha pajtáskodhattam a Jelky  Andrással vagy a Monte Cristof grófjával. Ugyanakkor nem imponált Svejk sviháksága, megdöbbentett az író magyarellenessége. Mi bajuk lehetet a cseheknek velünk? Mit irigyeltek tőlünk? A rosszindulatot akkoriban csak ezzel tudtam magyarázni. Az elolvasott könyvekben, magyar írok tollából, sohasem olvastam gúnyolódást egyetlen szomszéd náció ellen sem.

              Emellett sokat fociztam, fejeltem. Kapós társ voltam, ha játszani kellett. Hogy zokogtam, amikor elvesztettük a VB-t! Azon a szalmarakáson és hason fekve, ahol két év múlva meg akart bújni a rendőr pajtás. Hetekig úgy jártam, mint egy holdkóros. Nem született erre a világra olyan bohóc, aki akkor meg tudott volna nevettetni. Chaplint elküldtem volna a francba! Mellesleg, ma is elküldöm.

             Mellékszereplője voltam a szüleim tragédiájának, és túl fiatal ahhoz, hogy felfogjam annak a mélységét.

               Elég szemtelen voltam a dédanyámmal szemben. Élete végén rászokott az ivásra, s odasütötte a kenyeret a kemencében, mert elfelejtette kiszedni az edényekben parázsra rakott, szenesre sült tésztát. A legnagyobb bűnt akkor követtem el, amikor görbebotjával a havas udvaron húzta a disznóólhoz a füles moslékos fazekat, és én, balga buta kis jószág, kiakasztottam a görbebot kampóját.

        A zokszó lassan kifogyott az apámból, és testileg is, lelkileg is kezdte összeszedni magát.                                                                   

                                                                               +

 

                                                               A MENETREND

 

         A megvalósítása mindenütt hasonlóan történt. Első lépésként fel kellett számolni a helyi kommunista párton belül a másként gondolkodás formáit. Ezután ideiglenes kormányt kellett szervezni, amely látszólag „népfrontos” alapon a társadalom különböző rétegeiből szerveződik, ám a kommunisták irányítása alatt működik. Ennek megfelelően a belügyi tárca kommunista irányítás alá kerül.

        A „menetrend” lényege, hogy a politikai nyilvánosság minden szintjét a kommunista pártnak kell uralma alá vonnia. Egyrészt azáltal, hogy minden politikai képződménybe titkos kommunista párttagok épülnek be, másrészt azáltal, hogy a túlságosan polgári liberális vagy egyházhoz kötődő pártok már a népfrontból is ki lesznek zárva.

               A népfrontba tömörülő pártok közül a „társasutasságot” jobban elfogadókból külön erőcsoportot kell létrehozni. Ezek segítségével őrölhető fel a népfront polgári szárnya, anélkül, hogy a kommunista pártnak túlságosan exponálnia kellene magát.

         Erre a forgatókönyvre a Szovjetunió különleges pártiskoláiban képezték a hallgatókat. Franciák, spanyolok, lengyelek, németek, bolgárok, csehek, szerbek, magyarok egy éven keresztül csak a nemzeti bizottságok megalakítását gyakorolták a kusznarenkovói titkos pártképzés során. A szovjet pártvezetés „előrelátásáról” tanúskodik, hogy a többiektől hermetikusan elkülönítve már 1943-tól elkezdődött a koreai politikusok képzése is.

          A hazánkban megvalósuló menetrend tervezett sebességét illetően sokatmondó tény, hogy az Ideiglenes Nemzetgyűlés megalakításakor a kommunista párt 39 %-os többséget szerzett, miközben az országban a kommunista párt létszáma néhány száz főből állt, és ők is főleg Budapesten tartózkodtak, így még nem is vehettek részt a választásban.

          Gerő Ernő a későbbiekben még be is vallotta: „ami a kommunista képviselők hányadát illeti, minden bizonnyal elgaloppíroztuk magunkat. Ennek egyik oka az, hogy előresiettünk, a másik az, hogy a helyi elvtársak túlzásba estek.”

          1943-ban a teheráni konferencián Sztálin leszögezte, hogy a legostobább dolog volna új kombinációkat, azaz konföderációkat vagy szövetségi rendszereket létrehozni Európában. / 1940-ben már Hitlernek is felajánlotta a szovjet érdekszféra kiterjesztését Magyarország, Románia, Bulgária és a tengerszorosok területére./ Tehát nem szövetségekben, hanem érdekszférákban gondolkodott.

 

                                                                       +

 

                                           KUNMADARASI „POGROM”

 

        A Kunmadarason történteket Major Ákos a közbiztonság romlásával magyarázta, holott az MKP kezében volt minden fegyver, amely ezt megakadályozhatta volna.

        A falu népe nem engedte, hogy népbíróság elé állítsák az egyik tanítót, Takács Gergelyt.  Egy szellemileg fogyatékos nő / a bíróság felmenti / a község piacán felvetette a zsidó vérvád lehetőségét, mert napokkal előbb a faluból eltűnt egy kisfiú. Itt támadták meg először a zsidókat, majd az egész falura átterjedt. A tetteseket letartóztatták. Dr. Pfeiffer Zoltán kisgazdapárti politikus szerint az eseményeket meg lehetett volna előzni, ha a hatóságok akarták volna

        Szolnokon 1946.június 4 - én kezdődött tárgyaláson, gyilkosság címén, a felbujtó és hét tettes került a bíróság elé. Majd, hogy még nagyobb füstje legyen az ügynek, a Budapesti Ítélőtáblához utalták, ahol három halálos ítélet született. Két vádlottat életfogytiglani fegyházra és 52 társukat 5-15 évig tartó szabadságvesztésre ítéltek. Dr. Nagy Károly, a bíró, veretes szövegéből idézek: ”A Budapesti Ítélőtábla területén ez az első ötös tanácsi ítélet. Benne a demokrácia ökle sújt le azokra, akik tébolyult eszméktől űzve, gaz lélekkel támadtak a fizikai és szellemi dolgozók boldogulását célzó és biztosító népi köztársasági rend ellen. Így kell eljárni mindaddig, amíg ebben az országban a fasiszta szellemű, országrontó, hitvány emberek ki nem pusztulnak.” A koalíció jobb oldalának köszönhetően végül nem született halálos ítélet a harmadik fokon, csak egy húszéves büntetés és néhány 3-4 éves.

                  Dr. Ries / kriptokommunista a szociáldemokrata pártban, később kihallgatás közben agyonverik/ / szerint, amikor Apponyi Albert arról beszélt, hogy Erdélyt nem lehet kiszolgáltatni a „kulturálatlanságnak”, akkor Clemenceau közbevágott, hogy hallott-e Kecskemétről, Orgoványról és Siófokról. A magyar delegációtól most azt kérdezték Párizsban, mi történt Kunmadarason és Miskolcon. Miskolcon hasonló eseményeket provokáltak ki a hatalmon lévők. Két zsidót megtámadtak feketézés miatt. Az egyiket meglincselték, a másikat a szovjet katonák kórházba vitték. Pár órával később agyonverték Fogarasi Artúr rendőr századost, a politikai rendőrség helyi parancsnokának helyettesét. Jól írja az Ákos: ”Ebből pedig mind bel-, mind külföldön igyekeztek tőkét kovácsolni.” Vajon kik?

                                                                           +

 

                                         SZOLZSENYICIN ÉS KORNFELD I.

 

             „Műtét után fekszem a lágerkórház sebészeti osztályán. Mozdulni sem tudok, testem lázban ég s didereg, de a gondolataim tiszták, nincsenek lázálmaim. Hálás vagyok az ágyam mellett ülő Boris Kornfeld doktornak, aki egész este szóval tart. A lámpát eloltotta, hogy ne bántsa a szememet.

         Rajtunk kívül egy lélek sincs a kórteremben. Hosszan, hévvel beszél arról, mint tért át a zsidó vallásról a keresztényre. Művelt ember létére egy együgyű jámbor cellatársának hatására tért át, aki olyan lehetett, mint Platon Karatajev, Tolsztoj: Háború és béke című regényében. Csak ámulok neofita izzásán, szavai szenvedélyességén.

         Barátságos, udvarias ember, semmi rosszat sem tudok róla és nem is, tudnék feltételezni. Mégis gyanús nekem, Kornfeld már vagy két hónapja ki sem tette a lábát a kórházi barakkból, elsáncolja magát a munkája mögé, s ki nem menne az udvarra járkálni egyet. Nyilván attól fél, hogy megkéselik. Egy idő óta divatba jött a mi lágerunkban a besúgók kinyírása. Az ilyesminek megvan a hatása. De ki garantálja, hogy csak a sztukácsokat intézik el? Legalább egy biztos esetet ismerek, hogy alantas, személyes bosszú volt az indíték. Ezért Kornfeld önkéntes szobafogsága még egyáltalán nem bizonyítja, hogy ő is besúgó.

        Későre jár. Már az egész kórház alszik. Kornfeld így zárja le beszámolóját:

                 - S egyáltalán, tetszik tudni, arra a meggyőződésre jutottam, hogy e földi életben nem érhet bennünket olyan csapás, amire rá nem szolgáltunk volna. Lehet, hogy látszólag nem érdemeltük meg a büntetést, nem azért sújtott le ránk, amiben vétkeztünk. De ha mélyebben belegondolunk, és alaposabban átvizsgáljuk életünket, rá fogunk bukkanni arra a bűnünkre, amelyért most kell lakolnunk.

        Nem látom az arcát. Csak a lágerudvar távoli fényei szűrődnek be az ablakon, és a folyosóra nyíló ajtó sárga négyszöge világít. De valami titokzatos előérzetet hallok ki a hangjából, beleborzongok. Ezek voltak Boris Kornfeld utolsó szavai. Zajtalanul ment ki az éjszakai folyosóra, s nyugovóra tért egy közeli szobában. Én is elaludtam.

            Másnap reggel futkosásra, lábdobogásra ébredtem: Kornfeld testét vitték le a szanitécek, egyenesen a műtőasztalra. Álmában fejbe verték, nyolc csapást mértek rá egy vakoló kalapáccsal. A műtőasztalon halt meg. Anélkül, hogy magához tért volna.

Így történt, hogy Kornfeld baljós szavai egyben utolsó szavaivá váltak a földön. S minthogy rám testálta őket, rám hárult, hogy megőrizzem azokat. Az ilyen örökséget nem rázhatja le az ember egyetlen vállrándítással.

 De akkoriban magam is hasonló felfogást vallottam, bennem is megértek ugyanazok a gondolatok.

          Ezért is voltam hajlandó szavainak oly nagy jelentőséget tulajdonítani, ami csak az egyetemes jelentőségű élettörvényeknek jár ki. E ponton azonban ellentmondásba ütköztem: azt a következtetést kellett ugyanis levonnom, hogy akik még a fogságnál is nagyobb büntetést -golyót, máglyát- szenvednek, még csak azok a gonosztevők! / Pedig éppen az ártatlanokat szokták a legkegyetlenebbül kínozni. / Nem beszélve a mi gyötrelmeinkről: miért nem sújtja ŐKET a megtorlás? Miért élnek ŐK jólétben?

 

                                                                       +

 

                                                 VILÁG-TÖRTÉNELEM III.

 

               Az USA-nak nemcsak a sztálinizmussal kellett szembenéznie, hanem a nyugat.- európai baloldal előretörésével is. Először Angliában győzött a munkáspárt, amellyel Churchill is bukott. Franciaországban is kommunista miniszterek kerültek a kormányba. Az Egyesült Államok a Marshall-segély felfüggesztésével fenyegetőzött, és a kormányokból kirepültek a kommunista miniszterek. Hollandia nem akart részt venni a koreai háborúban, a segély befagyasztásával kényszerítették rá az amerikaiak. Az antikommunizmus volt a feltétele minden amerikai segélynek és minden vele való együttműködésnek. Nyugaton a munkáspártok szótárából végérvényesen töröltették az osztályharc szót, ezzel váltak csak szalonképessé. Úgy tűnik, hogy Sztálinnak komoly érdemei vannak az egységes Európa létrejöttében. De mekkora áldozatot hoztak ezért a keleti országok, mindenekelőtt a Szovjetunió népe! A háború végén kiderült, hogy az 1922-es korosztálynak 3%-a élte túl az öldöklést. A vidéki településeken harmadára csökkent a férfi lakosság. Volt olyan falu, ahová egyetlen férfi sem tért haza. Szibériában előfordult, hogy néhány megmaradt férfi gondoskodott több településen is arról, hogy egyáltalán gyerekek szülessenek. Az éhínség az ötvenes évek közepére szűnt csak meg.

 

                                                                      +

 

                                                           NAGY FERENC

 

               A független, demokratikus, polgári berendezkedésű Magyarország híve volt, amelyben a birtokos parasztság a politikai és gazdasági hatalom részese. Tudomásul vette, hogy kormányban és koalícióban a kommunista párt az egyik partner, amely az orosz megszállás miatt előnyös helyzetben van.

             A magyarországi kormányzati rendszer egyik sajátossága, hogy a minisztereket nem a miniszterelnök, hanem a politikai pártok delegálták. A kormány teljesen a politikai pártok alárendeltjévé vált. Elvileg a kormányfő visszautasíthatta volna egy-egy miniszter jelölését, de a gyakorlatban a pártközi egyeztetéseken már eldőlt a kérdés. Ha nem, beleszólt a SZEB.

               1946. február 7-ei parlamenti bemutatkozó beszédében a demokratikus koalíciós politika folytatását, a pártharcok mérséklését, a pártok együttműködésének támogatását ígérte. Tudatta, hogy hazánknak, mint legyőzött államnak, csak mérsékelt béke céljai lehetnek. De igyekezett kapcsolatot teremteni a legjelentősebb hatalmakkal. Először a Szovjetunióba látogatott, ahol szívélyes fogadtatásban volt része. 15 millió dollár államadósságot sikerült lefaragnia. Területi kérdésekben a külügyminiszterek értekezletén nem kaptuk meg a miniszterelnök által remélt szovjet támogatást. Amelyik népre a zsidók rámondták, hogy „veszett”, az elveszett.

                Truman elnök hajlandó volt visszajuttatni a nyilasok által nyugatra vitt MNB- aranyat. Az angol miniszterelnöktől is csak az angol kézre került állami vagyon visszajuttatására kapott ígéretet.

           Az 1947. február 10-én Párizsban aláírt békeszerződés lényegében a trianoni határokat véglegesítette. Nem fogadták el a Kisebbségi Kódexet sem, amely garantálta volna a magyar kisebbség jogait. Keserűen állapította meg: „Magyarországot a békekonferencián mindenki cserbenhagyta.”

            Bizonyos korlátok között támogatta a nagyüzemek államosítását, de a bankokét nem. A Baloldali Blokk/ MDP, SZDP, NPP és a szakszervezetek /, követelésére végül beleegyezett a bányák államosításába és a bankok állami ellenőrzésébe. 1946 áprilisában-májusában igyekezett kierőszakolni a helyi önkormányzati választások megtartását.

               1946 őszére sem változott meg az alapképlet: a törvényhozásban a kisgazdapárté, a közigazgatásban, az erőszakszervezetekben a kommunistáké a hatalom. Az általuk kijelölt első célszemély Kovács Béla, a kisgazdapárt főtitkára volt. Ő számított a párt „erős” emberének. Őt is belekeverték egy „összesküvésbe”. Magyarországon nem lehetett bíróság elé állítani, mert a nemzetgyűlés nem adta ki. Az MKP elérte/ Rákosi és Rajk! /, hogy a szovjet katonák a Szovjetunióba hurcolják, és koholt vádak alapján nyolc évre ítélték.

               A Baloldali Blokk követelésére kizárták a legveszélyesebb kisgazdákat. Ugyanakkor megalakult a Magyar Szabadság Párt 1946. november 24-én Sulyok Dezső vetetésével, amelynek népszerűsége rohamosan nőtt, mert mögötte állt Mindszenty hercegprímás is. Ekkor az egyre erősödő párt tagjait zaklatták, megverték. Szétverték nagygyűléseit, bevetették ellenük a rendőrséget.

                 1947 nyarán Nagy Ferenc különböző forrásokból értesült, hogy ő a kiszemelt következő áldozat, ezért Svájcba ment pihenni. Fenyegetésekkel elérték, hogy külföldön mondjon le. Cserébe a svájci határon átadták neki a fiát. A lemondásáról a következőket mondta: „Nyilvánvaló, hogy ha hazatérek, engem is letartóztattak volna, vagy menekülnöm kell, mint ahogy azt Varga Béla tette. A szovjetek célja az volt, hogy szétzúzzák a polgári demokráciát, Magyarországot teljesen kommunista járomba fogják. Ha a magyar társadalom polgári irányzatait teljesen demoralizálják, akkor a választásokat a kommunista belügyminiszter, Rajk /Reicher / László vezetésével tartják meg.”

                  A magyarországi események alátámasztották a Truman - doktrína helyességét és Churchill igazát. Nagy Ferenc legnagyobb érdeme az infláció felszámolása és az értékálló forint megteremtése, és egy jóslata, amely 10 év múlva beteljesült: ”Tudja, hogy van egy határ, amelyen túl a magyar nép nem megy balra, ha agyonverik is.„

 

                                                                       +

 

                                                      „A BŰNÖS NEMZET”

 

             A győztes hatalmak elítélték Magyarországot 1938 és 40 közötti területnyereségeiért. Az a tény, hogy ezeket a területeket nagyrészt magyarok lakták, és kerek ezer évig Magyarországhoz tartoztak, a megítélésben semmi szerepet nem játszott. Kárhoztatták Magyarországnak -nem egészen önkéntes részvételét- a háborúban Németország oldalán. A Magyarországról kialakult negatív képben bizonyosan része volt a heves propagandakampányoknak is, amelyeket az 1918-as forradalom és a tanácsköztársaság bikása után az egész világon kifejtettek a zsidók, és ezt évtizedeken keresztül folytatták hazánk ellen.

                  Állandóan fél feudalizmusról, Horthy-fasizmusról, antiszemitizmusról, véres ellenforradalomról, sovinizmusról, reakcióról és elnyomásról beszéltek.

                 Magyarországnak ennek a szándékosan negatív vonásokkal rajzolt, két világháború közötti képéhez csatlakozott a háború után a kommunista párt is. Vezető politikusai, újságírói és történészei fáradhatatlanul utaltak a szociális problémák megoldásának elmulasztására, az ellenforradalmi Magyarország vezető rétegének bűnös magatartására és eljárásmódjára, főleg a két világháború között. Megalkották „a bűnös nemzet” ideológiáját, és azon voltak, hogy a magyar népet tartós bűntudattal terheljék.

        Ezzel a propagandával és taktikával a kommunista vezetésnek többféle célja volt. Megpróbálta bebeszélni a magyaroknak, hogy megfertőzte őket a fasizmus. Ezért a magyar nép is felelős az állam összeomlásáért, valamint a háború alatt elkövetett bűnökért és vétségekért. Tehát a győztes hatalmaktól nem is számíthat megértésre és előzékenységre a békekonferencián sem.” Magyarországot meg kell büntetni.” Érdekes, hogy ebben mennyire egyetértettek a keleti kommunista meg a nyugati kapitalista zsidók. Mint a Tanácsköztársaság után, a trianoni békekötés idején. Szamuelyről és a Lenin- fiúkról sosem esett szó. A közös nevező nem lehetett más, mint a zsidókon esett sérelem.

          A Kisgazdapárt, de még a Nemzeti Parasztpárt is nyíltan követelte az önrendelkezési jog elvének az alkalmazását. Ezzel együtt az etnikai határokkal egyező államhatárok visszaállítását.

           A Kisgazdapárt erőteljes kampányt folytatott. Újólag és következetesen utaltak arra, hogy Magyarországnak Németország oldalán való részvétele geopolitikai helyzete folytán éppolyan elkerülhetetlen volt, mint Szlovákiáé, Horvátországé, Romániáé vagy Bulgáriáé. Hogy a cseh ipar a háború végéig intenzíven dolgozott a német hadiipar számára. Hogy Magyarország, amíg meg nem szállták, a német befolyási övezeten belül békés és humánus sziget volt, ahol 1944 elején 800 000 zsidó és több mint százezer lengyel és francia menekült élt. Ezekre a tényekre való tekintettel kérték a párizsi döntéshozókat, hogy legyenek méltányosak Magyarországgal kapcsolatos döntésükkor. De ekkor a bosszúálló zsidók, akik az ÁVÓ - t irányították, sőt, jórészt annak végrehajtó tagjai is ők voltak, kiprovokálták Kunmadarast és Miskolcot, amely minden érvet elsöpört 1946-ban a párizsi békekonferencián.

 

                                                                       +

 

                                                         MÁRTON ÁRON

 

               Csíkszentdomokosi székely földműves családba született 1896-ban. Önként jelentkezett harctéri szolgálatra, közben háromszor is megsebesül. 20-ban visszatért a gyulafehérvári teológiára, ahol négy év múlva pappá szentelték. A kolozsvári katolikus egyetem lelkipásztora volt. Ostorozta a magyar középosztályban tapasztalható egykézést, és támadta az abortuszt. Elgondolkodtató, hogy már 1936-ban ugyanazt vágja szemébe az akkori kisebbségi vezetőknek, mint majd 1946-ban a Magyar Népi Szövetség vezetőinek: ”Nagyobb bajok elkerülése reményében kisebbeknek vélt dolgokban eddig többször engedtünk. És mindig megjártuk.”

          Egyaránt elítélte a marxizmust, a bolsevizmust, a fasizmust és a liberalizmust. A szociális igazságosságot hirdette. Nyíltan szembeszállt a Magyar Népi Szövetséggel, mert lepaktált a csalással választást nyerő kommunistákkal, majd erélyesen tiltakozott, amikor a görög katolikus egyházat az ortodox egyházzal „egyesítették”, és püspökeit letartóztatták.

         Tudta, hogy rövidesen az ő egyházára is sor kerül. 1948-as körlevelében ezt írta: „Azok a megdöbbentő események, amelyek görög katolikus testvéreinkkel történtek, semmi kétséget nem hagynak afelől, hogy számunkra is elkövetkeztek a hitvallói helytállásnak és a vértanúságot is vállaló kitartásnak a napjai.”

         1949 nyarán több püspöktársával együtt letartóztatták, akik közül többen vértanúhalált is szenvednek. Őt koncepciós perben 10 év szigorított börtönnel és életfogytiglani kényszermunkával sújtják. Már egyesek a halálhírét keltették, amikor 1955-ben kiengedték a börtönből. Népszerűsége annyira zavarta a hatóságokat, hogy házi őrizet alá helyezték. 84 éves korában, 1980-ban halt meg. A ravatalánál mindenki tudta, hogy a kisebbségi sorsba kényszerített erdélyi magyarság-Illyés Gyula szavaival élve: ”katedrális méretű vezetőjétől vesznek búcsút.”

 

                                                                       +

 

                                                   VILÁG-TÖRTÉNELEM

 

           1947. június 5-én Marschall, amerikai külügyminiszter javaslatot tett az európai államok megsegítésére. A konferenciára, amely ezt megtárgyalta volna, minden európai országnak elküldték a meghívót. Tudni lehetett, hogy a Szovjetunió nem lesz jelen, sőt a meghódított államoknak egyenesen megtiltja.

          1947 júliusában világosan látszott, hogy Európa két részre szakad. Megszületett a nyugati és a keleti tömb.

           A keleti tömb és a nyugat-európai államok kommunista pártjainak fórumát hozták létre Tájékoztató Iroda, Kominform néven. Ennek első ülésén Zsdanov, a szovjet küldöttség vezetője két részre osztotta a világot: imperialista és demokratikus részre. A két tábor kibékíthetetlen ellentétben áll egymással, és nem zárható ki a katonai konfliktus, sőt a háború sem.

            Az természetes, hogy ebben a világméretű küzdelemben a Szovjetunióé a vezető szerep. A belső viták lezárására, az egyedül helyes út kijelölésére a szovjet–jugoszláv ellentét kiéleződése adott lehetőséget. Ennek előzménye, hogy Tito megszegte az eredeti forgatókönyv előírásait, és már 1945-ben kinyilvánította a proletárdiktatúrát. Sőt, a Balkán - föderáció tervét is fölvetette, amellyel szétszakították volna a szocialista tábort a Szovjetunió rovására.

           Sztálin legfeljebb kettős koalíciókat tudott volna elképzelni: lengyel-csehszlovák, magyar-román. A Tájékoztató Iroda 1948. június 28-i ülésén a jugoszlávok már nem vettek részt. A Kominform ekkor felszólította a jugoszláv kommunistákat a vezetés megdöntésére. Ezzel Jugoszláviát kiközösítették a szocialista táborból. Megkezdődött a „láncos  kutyázás.”

            Tito kivált, de a bölcs csehek, Svejk népe „beválasztott”, mert a kommunista többség rögtön maga alá gyűrte ellenfeleit, és számos embert azonnal letartóztattak. A legnagyobb szenzáció az volt, amikor 1948. március 10-én holtan találták Jan Masarykot, az ország népszerű és / magyar szempontból / hétpróbás gazember külügyminiszterét a Csernin palota udvarán. A kommunisták azt állították, hogy öngyilkosságba kergette a hazug nyugati propaganda, az emberek zöme azonban meg volt róla győződve, hogy az öreget egyszerűen ledobták a külügyminisztérium ablakából. Elvégre a történelmükben nem ez volt az első defenesztráció./ Benest, köztársasági elnökként, megütötte a guta 1948 júniusában! / Csehszlovákia boldog népe bemasírozott a szovjet blokkba.

 

                                                                       +

 

                                 SZOLZSENYICIN ÉS KORNGOLD II.

 

              A helyes felelet az lett volna, hogy a földi élet célja s értelme nem a boldogság, mint általában hinni szoktuk, hanem a lélek fejlődése. Ebből a mi gyötrőink bűnhődése a legborzasztóbb: elállatiasodnak. Kivetkőznek emberi formájukból. Ha így közeledünk a problémához, megértjük, hogy azoknak kell szenvedniük, akiknek a fejlődéséhez van REMÉNY.

               Ettől függetlenül van valami igazság Kornfeld végső szavaiban, amit tökéletesen elfogadok magamra nézve, s amit sokan mások is hajlandók aláírni.

            Fogságom hetedik évére alaposan kielemeztem életem alakulását, s megértettem, miért jutott mindez osztályrészemül: fogság s a tetejébe még egy rosszindulatú daganat is. Akkor sem zúgolódtam volna, ha még ez a fenyítés sem találtatott volna elég súlyosnak.

         Fenyítés? De kié?

         No, mit gondolnak, KIÉ?

         Sokáig feküdtem abban a kórteremben, amelyből Korngold elindult utolsó útjára. Egyedül forgolódtam álmatlan éjszakákon, múltamat hüvelyezgetve s ámuldozva életem különös fordulatain. Az ismert lágeri fortélyt alkalmazva, gondolataimat rímes, ritmikus sorokba szedtem, hogy megmaradjanak az emlékezetemben. Most is az lesz a legjobb, ha úgy idézem őket, ahogy akkor, ott a betegágyon megformáltam, míg odakinn rengett a föld a zendülés után a kényszermunkatábor alatt:

 

                                             Úgy elvetélni, úgy eltékozolni

                                              a drága jó magot, hogy tudtam s hova?

                                              Hisz téged dicsértelek zsenge éveimben

                                              s szentegyházad volt lelkem otthona.

 

                                              A könyvek csillogó, hiú okossága

                                              elkápráztatta gőgös agyamat,

                                              hittem a világot megismerhetőnek

                                              s hogy az élet titka titok nem marad.

 

                                              Az ifjú vér buzogva áradt ereimben

                                               a világ szivárványszínekben tündökölt,

                                               s közben hangtalan, hogy rá föl se figyeltem,

                                              a hit oltára bennem romba dőlt.

 

                                            De ím, a lét s nemlét határán tévelyegve,

                                             míg csöpp híján elnyelt a szörnyű torok,

                                            ajkamon a hála csendes rebegése,

                                             ha megtett utamra visszagondolok.

                                

                                            Ma látom már: az értelem világa

                                            ömlik minden zugán, szögletén,

                                             de nem gyarló eszemből, nem gyönge erőmből:

                                             magasabb forrásból árad rá a fény.

 

                                           A helyes mértéket immár visszanyerve

                                            az élet vizével oltom szomjamat

                                            Hiszek, Világ Ura, hiszek újra Benned,

                                             ki nem hagytál cserben, bár megtagadtalak.

 

+

 

                                               A KÉKCÉDULÁS VÁLASZTÁSOK

      

                   A Magyarországon tartózkodó szovjet erők durván beavatkoztak a magyar belügyekbe. Ők döntöttek P. Kiss Szaléz ügyében, és elhurcolták a kisgazda Kovács Imrét, aki az MKgP erős embere volt. A Szovjetunióba internálták, és 1956 után nagybetegen jött haza.

                 Pfeiffer Zoltán tett még egy reményt adó kísérletet a Magyar Függetlenségi Párt megalapításával a kékcédulás választások előtt. 49 helyet kapott a parlamentben, de a KMP irányítása alá került Baloldali Blokk szövetséges pártjai semmisnek nyilvánították egy „fasiszta” pártra leadott szavazatokat. / Veres Péter, Illyés Gyula? /

              Pfeiffer Zoltán, félve a megtorlástól, családjával együtt elmenekült az országból. Sulyok Dezső, aki e pártnak első embere volt, így búcsúztatta a magyar parlamentben a demokráciát és jósolta meg a jövőt: ”Nem igaz, hogy Magyarországon utcai harcok folynak, csak éppen nincs gyülekezési szabadság sem! Nem igaz, hogy forradalom van Magyarországon - csend van itt és nyugalom. Csak nem az élet ütemének megszokott és kedves csendje, hanem a félelem és a terror csendje. Rendőrállammá alakultunk át, valóságos rendőrállammá, ahol a rendőrség befolyása nemcsak a közéletre, hanem az egyes emberek magánéletére is elviselhetetlenül ránehezedik. / Az USA szenátusa ezért a hozzászólásért „tiszteletadást” szavazott meg a szónoknak. Bizony! /

               A kommunisták szovjet segédlettel, a kriptokommunisták beépítésével,/ akiket a Magyar Kommunista Párt azzal a céllal helyez el főleg az ellenzéki pártokban, hogy aláássák az adott párt helyzetét, elősegítsék szétzüllesztését, kompromittálják azt, és ilyen módon feloszlassák, vagy beolvasszák a kommunista pártba,/ elérték a céljukat.

                   Koncepciós perekkel már szétszórták a Kisgazdapárt, a Szociáldemokrata Párt és a Nemzeti Parasztpárt jobbszárnyát. A Baloldali Blokk tagjai maradtak csak a ringben, de a KMP, biztos, ami biztos, a győzelmét 1947 szeptemberében csalással is be akarta biztosítani.

                  A párt aktivistákból álló kommandói személyenként annyiszor szavazhattak, amennyi kék cédulájuk és idejük volt. A csalás színhelyére teherautókon szállították őket, amelyeket a szovjet megszállók biztosítottak. Az SZDP is kapott kék cédulákat, de Kéthly Anna nem engedte felhasználni.

                  Valószínűleg a Politikai Bizottság döntötte el a szavazás lebonyolítását. Itt is a négyes fogat dolgozott: Gerő, Rákosi, Farkas, Révai. A választásnak nevezett komédia mélypontja volt a magyar politikai életnek. Sokat ártott a kommunisták amúgy is megtépázott tekintélyének.

                  Jöhetett a fordulat éve!

 

    

+

 

                                       AZ ISKOLÁK ÁLLAMOSÍTÁSA

 

             Pócspetri - ügyként vonult be a magyar történelembe az egyház elleni első durva támadás. Egy megriadt rendőr véletlen öngyilkosságát használták fel arra a célra, hogy minden ellenállást elsöprő kampány induljon a katolikus egyház ellen, amely „gyilkos eszközökkel” is védi befolyását az iskolák fölött. A jegyzőt és a helyi papot kivégzik. Az ÁVÓ megszállja a falut, és példát statuálnak: vernek, megaláznak mindenkit, aki ott él. A katolikus egyház az egyetlen, amely tömegeket mozgat meg a kialakuló kommunista diktatúra ellen Mindszenty József hercegprímás vezetésével. Ő járja az országot, és mindenütt százezrek fogadják, és biztosítják a támogatásukról magányos harcában.

             Baján is járt a hercegprímás, és erről egy szemtanú beszámolóját fogjuk olvasni: ”Mindszenty 1948. június 13-án, szombaton, érkezett Bajára. Ezen a napon, már Sükösdön is fogadta a nép, a kora délutáni órákban a templom előtt, ahol egy szép széket állítottak fel a templomajtóban. Ekkor ministránsként én is jelen voltam. Beszéde közben a toronyban lévő nemzeti zászló rudastól leesett. A szél tőle 2-3 méterre sodorta, de a tömegben nem okozott sérülést. Bajára 4-5 óra körül érkezett. A vámháznál átszállt a városi hintóba, azután a polgármester fogadta. Majd a belvárosi templomba ment, de akkora tömeg volt, hogy alig tudott az ajtóig eljutni. Majd a barátok templomába ment, hogy megáldja az újonnan kifestett egyházat.

          A ciszterházban pihent éjszaka, ahol Endrődy Vendel apát fogadta. Éjszaka két tanár őrködött, hogy semmi baja ne történhessen: Horváth László és a később kivégzett Kosztolányi József voltak ezek a férfiak.

          Másnap, 14-én és vasárnap gyalog ment a Szentháromság térre. Egy autó a mellékutcából hirtelen kivágódott, és el akarta ütni, de a sok nép miatt a kísérlet kudarcba fulladt. A sofőrt a nép kirángatta a kocsiból, és útjára bocsátotta.  10 órakor kezdődött a szentmise. Én, mint kis ministráns, ott ültem a lépcsőn. A hatalmas tömeg betöltötte a teret, és még a mellékutcákban is álltak.

            Mindszenty beszéde közben elvágták a hangszóró zsinórját. Így annak egy részét csak kevesen hallhatták. Még ma is tudják a bajaiak/ Én is! /, hogy ki tette. /Apánk is ott volt a hallgatók között. Innen érkezett haza kerékpárral és holtfáradtan, amikor letartóztatták./

         Délután a zárdában tett látogatást, majd elutazása előtt találkozott Pintér László kiscsávolyi plébánossal.”

                                                                              Tajdina József emlékezése.

 

                                                                   +

 

                                    MINDSZENTY HERCEGPRÍMÁS

 

     „ A közvélemény, minden jóérzésű ember undorral és megvetéssel fordul el az emberi elaljasodásnak attól a szörnyű gyalázatától, melyet Mindszenty személyesít meg. Nem hőst - legfeljebb nyomorult bűnözőt látnak benne. De alapvetően helytelen lenne magatartását egyszerűen a züllött, gyengejellemű bűnöző lelki összeomlására visszavezetni. Mindszenty nem adhatott többet annál, mint ami lényege. Nem adhatott többet annál, mint amit egy rothadt, züllött, történelmileg túlhaladott osztály, a bukott magyar uralkodó osztály képviselője adhat. A reakció nem szül hősöket, legfeljebb nagystílű kalandorokat, zsarnokokat, gonosztevőket és gyilkosokat, kiknek igazi lényét hosszabb-rövidebb ideig magas méltóságok, bíborosi palást, tábornoki egyenruha és egyéb fényes külsőségek eltakarhatják, kiknek a hatalmát a burzsoázia erőszakszervezete ideig-óráig szentesíthet, de akik elkerülhetetlen bukásukban mind egyformán visszataszítóak. Mindszenty magatartása ugyanolyan alantas volt, mint általában a vádlottak padján ülő valutázóké, a fizetett ügynököké, a népkártevőké és általában azoké, kiknek cselekvését nem a nép szeretete, a haladás szolgálata, az igazság ügye vezérli, hanem alantas és önző személyi indulatok, a hatalom vágya, akik a reakció belső romlottságágának hű kifejezőiként válnak annak vezetőivé.”

                                                                      Szabad Nép, 1949. február 6.

 

                                                                           +

 

                                                   MINDSZENTY VALLATÁSA

 

     „Röviddel azután belép a szobába egy magas tagbaszakadt, bivalynyakú és vadtekintetű politikai rendőrtiszt, aki csak annyit vet felém: - Én partizán voltam.

        Beszél ugyan magyarul, de az arca nem magyar. Gyűlöletét már régóta gyűjthette ellenem. Nézni sem jó romlott, gyűlölködő arcát. El is fordulok. A mozdulatából azt sejtem, hogy kissé eltávolodik tőlem, egyszerre nekem fut, és csizmával, egész erejével belerúg födetlen gerincembe. Ő is, én is a szemközti falnak esünk. Többet akkor, úgy látszott, nem is tudott rúgni. Valami luciferi örömmel az arcán, pihegve mondja: - Életem legboldogabb pillanata volt ez.

         Hogy a valóságot mondta, az le tudtam olvasni kéjesen eltorzult arcáról.

        Most újra az őrnagy jön be /Décsi Gyula dr. /. Kiküldi a partizánt, gumibotot vesz elő. Sohasem gondoltam, hogy a gumibotig is eljutok egyszer életemben. Legyűr vízszintesen s elkezd ütlegelni. Talpamon kezdi és megy mindig feljebb.

         A gumibot suhogásaira a szomszéd szobából és a folyosó felől hallom a kórusszerű diadalmas kacajt. Nők és férfiak vegyesen vannak a közelemben, s ha jól tudok a harsogó kórusszerű kacajból következtetni, úgy most sokkal többen vannak jelen, mint ahányan a kihallgató helyiségben voltak.

          Az őrnagy továbbra is egymásután méri rám az ütéseket. Bár kimerülten liheg, de nem hagyja abba a kínzásomat, hiszen nagy gyönyörűsége lehetett abban, hogy végre elérkezett az óra, amikor Magyarország hercegprímását levetkőztetve botozhatja.

          Összeszorítom a fogaimat, de a hangot nem sikerül mindig visszatartanom. Nyöszörgök fájdalmamban. Elég a testnek a magáé, de mintha a lélek még jobban égne.”

                                                                                MINDSZENTY: EMLÉKIRATOK

 

+

 

                                        SZOLZSENYICIN ÉS KORNFELD III.

 

           „Kinyílt a szemem s láttam, hogy mióta eszemet tudom, nem értettem önmagamat, nem értettem legtitkosabb áramaimat. Sokáig azt tartotta áldásnak, ami a káromra volt, s éppen az ellenkezőt akartam elérni, mint amire éppen szükségem lett volna. De mint ahogy a tenger ledönti lábáról a tapasztalatlan fürdőzőt, hogy aztán egy újabb hullámmal partra vesse, úgy fordítottak vissza engem is szilárd talajra a fájdalmas sorscsapások. Csak így voltam képes visszatalálni a helyes útra.

          Meggörbített, majdhogynem eltört gerinccel, azzal a tapasztalattal gazdagodva tértem vissza börtönéveimből, hogy határtalan az emberi gonoszság, de ugyanolyan határtalan az emberi jóság is. Ifjúkori sikereimtől megittasulva hibátlannak éreztem magamat, ezért kegyetlen voltam. A hatalom, amelyből részem volt, gyilkossá, erőszakossá tett. Éppen amikor a leggonoszabb voltam, szentül hittem, hogy jól cselekszem. Bőven fel voltam szerelve tetszetős érvekkel. A börtön rothadó szalmáján éreztem megmozdulni magamban a jót.

             Lassanként megvilágosodott előttem, hogy a jót a rossztól elválasztó határvonal nem azonos az államok, osztályok, pártok közti határral, hanem minden egyes ember szívének közepén halad át, minden emberi szív közepén. De még ott is fluktuál, eltolódik bennünk az évek során. Még a rossz által megszállva tartott szívben is maradt egy támpontja a jónak, s még a legnemesebb szívben is van egy sarok, melyben tartósan gyökeret vert a rossz.

              Akkor kezdtem megérteni a vallásokat, a világ valamennyi vallását. Az emberben lévő rossz leküzdése a céljuk. Lehetetlen teljesen kiűzni a rosszat a világból, de kordában lehet tartani minden egyes emberben. Akkor értettem meg azt is, hogy hamis úton járnak a történelmi forradalmak. Mert csak a rossz hordozóit semmisítik meg egy bizonyos korban / de mivel nem érnek rá válogatni, egyben a jó hordozóit is /, magát a rosszat azonban átveszik, mint örökséget, hatványozott mértékben. A Nürnbergi Per a XX. század dicsőségére válik, mert magára a gonosz eszmére sújtott le, s csak keveset ölt meg az eszme által megfertőzöttekből / persze nem Sztáliné az érdem, ő ugyan jobban szerette volna, ha kevesebbet szónokolnak, és többet lőnek agyon /. Ha a XXI. században az emberiség nem robbantja föl vagy nem fojtja meg önmagát, akkor talán ez az irányzat fog diadalmaskodni.

 

                                                                     +         

 

                                               TIZENHETEN KÉT SZOBÁBAN

 

        Valamikor az első világháborúban derekasan vitézkedett egy sváb gyerek. A nagy Magyarországot ugyan ő is elvesztette, de a rendjelek mellé Horthy Miklós vitézzé is avatta. Sváb névvel nem térdelhetett a kard alá, ezért már előtte Völgyi Bernát lett a becsületes magyar neve. Az édesapja orrolt rá, de aztán belenyugodott, mert milyen jól hangzott: vitéz Völgyi Bernát. Az új névvel földbirtok is járt, vele még több munka és jobb élet. A két lányának vett hozományul egy-egy házat. Az idősebbnek a Hajósi utcán, nem is akármilyent!

          Ebből a házasságból két fiú és egy lány született. Bernát, aki a nagyapja keresztnevét örökölte, de nem akarta örökölni a paraszti mesterséget, megszökött hazulról. Nem ment világgá, csak a kalocsai rokonokhoz, akiktől a kántortanító-képzőbe járt. Mikorra vége lett a háborúnak, kitűnő eredménnyel be is fejezte a tanulmányait.

                A környéken nem volt állás, de akadt a Dunántúl mélyén egy Pári nevű községben. Az ottani tanítólakásba be is költözött. De rövidesen magához kellett vennie az egész császártöltési családját, mert a szép nagy házból kilakoltatták őket a szegény sváb kommunisták. Bernát kántorkodott és tanított, a szülei meg a művelték a tanítónak kijáró földet.

                                                                    +

 

                                                    BENES KITELEPÍT

 

            Egy Benes nevű politikus elhatározta, hogy Csehszlovákiából kitelepíti az ott élő magyarokat. Elsősorban azokat, akiknek a legnagyobb vagyonuk volt. Komáromszentpéteren is kellett Czompó Jánosnak a jó földje és a szép nagy háza a szlovákoknak, ezért semmiképpen sem maradhatott. A legbánatosabb a lányuk volt, aki már jegyben járt egy ottani legénnyel.

              Egy vagont teleraktak a holmijukkal, hogy legalább a legszükségesebb bútoraikat vihessék az új házba-hazába, ahol majd Magyarországon megáll a szerelvény. Hozták a családfő szüleit is, de a feleség szülei ott maradtak: Horváth János és Pócs Mária. Ez a vonat Tamásiban állt meg, ahonnan már gyerekjáték volt öt felnőtt embernek Páriba eljutni és egy kitelepített sváb házába, beköltözni.

 

                                                                +

 

                                                     A VÁLASZÚT

 

            Wiedner Bernátot, mert így hívták a kántortanítót, 1948—ban válaszút elé állította a hazai változás, az iskolák államosítása. A kántorságot választotta. Ezzel elvesztette a lakást és a földet, de nem kerültek az utcára, mert akkora már feleségül kérte és kapta a betelepült Czompó János legidősebb leányát, Matildot. Összeköltözött egy fedél alá a két család a két szobába.

             Közben visszaszökött a ház két korábbi gazdája Magyarországra. Természetesen és átmenetileg a volt házukban akarták meghúzni magukat. A betelepülteknek arany szívük volt! Főleg a gazdasszonynak, aki, míg az apósa és a férje az ökrös szekérrel az államtól kapott földön dolgozott, mindig azon törte a fejét, mit adjon ennek a sok éhes szájnak enni. Bizony, már 17-en laktak két szobában és békességben, mert megszületett az első unoka: WIEDNER MÁRIA.

                                                                      +

 

                                            APÁMAT LETARTÓZTATJÁK

   

                              Eljött a tavasz. András sietett a tavaszi munkákkal, hogy eljuthasson Bajára. Hallották, mert annak az egész megyében híre ment, hogy Mindszenty József hercegprímás Baján Mária-napokat tart. 1948. június 14-én, vasárnap, kora reggel kerékpárral nekivágott a hatvan kilométeres, hosszú útnak.

             Amikor estefelé fáradtan hazaérkezett, és éppen elkezdte mesélni az eseményeket, megjelent a kapuajtóban két ismeretlen rendőr. Felszólították, hogy menjen be velük a rendőrségre. Megrökönyödve és zavartan búcsút vettek tőle, mert nem tudták mire vélni a dolgot. Hármasban elindultak, de akkor az Eszter észbe kapott észbe, és a kiskabátjával utánuk küldötte a fiával.

           Az a karjára kapta, és olyan gyorsan nyargalt utánuk, hogy még a kisliget sarkánál, mielőtt eltűntek volna a szem elől, utol is érte őket. Csak annyit mondott izgatott lihegéssel: - Anya küldi!

András gyorsan a vállára terítette:

         - Köszönöm, fiacskám – mondta, aztán gyorsan elfordult és fáradt léptekkel ment tovább, a két rendőrtől közrefogva. A gyerek meg úgy indult hazafelé, mint akinek folyik az orra vére. Otthon a jó barátokkal, a szomszédokkal egészen éjfélig arról folyt a beszélgetés, hogy miért vitték el szegényt.

          Biztos a Mindszenty miatt, mert nagyon fújnak rá a kommunisták. Az a legnagyobb ellenségük, és ha valaki tiszteli vagy szereti, az mindjárt bűnös.

          - Akkor az egész ország bűnös! Egy egész ország! – nem is mondta, hanem kiáltotta hangosan, fájdalmasan, és ekkor elkezdett zokogni. Magukra is hagyták őket a bánatukkal. Mindenki tanácstalan volt, de jóval biztatták a családot, miközben szedelőzködtek. Ekkora segítséget tudtak adni az árváknak, akik nem maradtak magukra a legnehezebb órában. Ez akkoriban nagy szó volt, és nagy segítség!

       Eszter jobban ismerte az országban meg a faluban zajló politikát. Többször is kérte a férjét, hogy ne panaszkodjon senkinek az oroszokra. Megfontolt legyél! Nem tudjuk, kiben mi lakik. Gondolj a fogságba esésre! Az oroszok itt vannak az országban, és értsd meg, a háborúnak még mindig nincs vége.

 András mindig azzal vágott vissza:

-          Az igazat már csak megmondhatom!

-          Mondj igazat, betörik a fejed! Most éppen ilyen időket élünk – mondogatta gyakran, mint egy rossz diáknak a türelmes tanárnő.

        Alig fél éve, hogy onnan megjött, és ő még nem vette észre a nagy változást. Azt, hogy az országból közben siralomház lett. Izgatásért jelentették fel, ez már másnap kiderült.

          Először a Tanácsház fogdájába vitték, csak másnap kísérték át a rendőrségre. Az egyik rendőr bizalmasan elárulta, hogy egy-két „jóakarónk” feljelentést tett András ellen, mert szidta az oroszokat. Pedig nem az oroszokat szidta. Azokat inkább sajnálta, hogy olyan országban kell élniük, ahol a Sztálin dirigál.

             Kiderült, hogy kenyéririgységből tették, az üzletük miatt. Irigyelték, hogyha hozzájuk jöttek pénzért, mindig tudtak nekik adni. Bármiért szorultak is rájuk, sohase kergették ki őket.

           Az egyiknek a lánya Eszter ruháit hordta. Nem bírtak a nagylányuknak venni, mert az apja megitta, elkártyázta minden pénzüket. A felesége áthozta a pénzüket megőrzésre, mert otthon nem tudta úgy eltenni, hogy a férje meg ne találta volna. Az asszony sokszor sírt, mert a három gyerekének nem tudott mit főzni. Az ura mindig azt mondta: - Főzz nekik répát!

      A másik feljelentőnek is sokszor adtak pénzt. Annak is volt egy lánya. Ha jöttek az ünnepek, már várták, hogy mikor jönnek az új ruhára pénzt kérni. Itt is csak a gyereket nézték, mert másoktól hallották, hogy az apjának ragadós a keze. Azt nemigen engedte be senki az udvarába, még napszámosnak sem.

 

                                                                       +

 

                                             A PÁRTOK LIKVIDÁLÁSA

 

          Az egypártrendszer gondolatát Rákosi Mátyás vetette fel 1948 márciusában az MKP funkcionáriusainak értekezletén. A Magyar Nemzeti Függetlenségi Front létrehozásának, vagyis a koalíció átalakításának lényege az volt, hogy az új koalícióban a többi párt csak fővárosi szervezettel lesz jelen, vidéken csak a kommunista párt egyedül és mindenütt.

              Már ennek a koncepciónak a jegyében jött létre a Magyar Nők Demokratikus Szövetsége, az MNDSZ. 1948 tavaszán megszűntek a különböző pártok ifjúsági szervezetei, és a MINSZ - be  tömörültek. / Magyar Ifjúság Népi Szövetsége /

        A két munkáspárt egyesülése után, amely a szociáldemokraták beolvasztását jelentette a kommunista pártba, az MKP vezetői már konkrét célként jelölték meg a többpártrendszer felszámolását. Gyors „tisztulási” folyamat ment végbe a megmaradt pártoknál. Jobboldaliság ürügyén ezreket, tízezreket zártak ki ezekből a pártokból.

             1948. november 28-án Rákosi Mátyás az MDP Központi Vezetőségének ülésén pedig már kijelentette, hogy az új Függetlenségi Népfront nem lesz tömegszervezet.

               Azt főleg a célok azonossága tartja majd össze. „Szövetségben vagyunk, ugyanakkor a szövetségesek likvidálására is irányt kell venni”. Szakasits hozzátette: „Mi pártunknak hűségesen követnie kell a Szovjetunió példáját és útmutatásait, mert nincsen önálló magyar út”. Erősítésül Farkas Mihályt és Gerő Ernőt főtitkár-helyettessé választották. A Szabad Nép így magyarázta meg a népnek: „Az új Függetlenségi Népfront nem lesz a pártok huzavonájának színhelye, a pártok versengésének helyszíne.”

            Tildy Zoltán köztársasági elnöknek a veje „kémkedési” ügye miatt kellett lemondania. Helyére Szakasits Árpád emelkedett. Kádár János lett az új belügyminiszter, aki 1948. szeptember 6-án rendeletet adott ki, amely a Magyar Rendőrség Államvédelmi Osztálya elnevezést törölte, és új nevet adott a párt GESTAPÓ - jának: Belügyminisztérium Államvédelmi Hatósága lett, azaz ÁVH. A külügyminiszterséget Rajk Lászlóra bízták, Dinnyés Lajos miniszterelnököt pedig Dobi István váltotta fel.

            1948. június 12-én kimondták a két munkáspárt egyesülését. A kommunista párttagok közül 753 000 maradt az új pártban, míg a szociáldemokrata 750 000 - ből csak 241 000. Később ezekből is észhez tért még jó pár ezer. Az új párt, a Magyar Dolgozók Pártja 883 000 ezer taggal kezdte meg a szocializmus építését. Az elnök, hatáskör nélkül, Szakasits Árpád lett, a főtitkár Rákosi Mátyás, helyettesei: Farkas Mihály, Kádár János és Marosán György.

            A Magyar Függetlenségi Frontot pedig „pártpótléknak” hozták létre, amelyre majd szavazni is lehet. MAGYARORSZÁG EGÉSZ LAKOSSÁGA ÉRDEKVÉDELEM NÉLKÜLI TÖMEG LETT.

 

                                                                     +

 

                                                    VILÁGTÖRTÉNELEM

 

        A Földközi-tenger keleti medencéjében kellett a Nyugatnak először közösen fellépnie. Az angolok egyedül próbálták megfékezni a görög partizánmozgalmat, amelyet  Moszkva támogatott.1947 elején jelezték az USA-nak, hogy nem bírják a térséget megtartani, ha az Egyesült Államok nem segít.

            1947. március 12-én az amerikai elnök meghirdette a Truman-doktrínát, amely szerint az Amerikai Egyesült Államok a világ minden pontján kész támogatni „a szabad népeket, amelyek ellenállást tanúsítanak a leigázásukat célzó, akár fegyveres kisebbség, akár külső nyomás útján megnyilvánuló kísérletekkel szemben.”

          Görögország és Törökország esetében most a Földközi-tengerre való szovjet kijutást kellett sürgősen megakadályozniuk. Az USA átvette Anglia szerepét ebben a térségben, és rövidesen megjelentek az anyahajói meg a pénze./ A görög partizánok Magyarországra kerültek, és erősítették az ÁVH-t. /

           A „szabad népek” fogalmát a későbbiekben igen tágan kell majd értelmezni, hiszen a chilei junta és Tito kommunista diktatúrája is kapott támogatást, ha a szovjet beavatkozás visszaszorítását kellett elérni. A magyar nép miért nem részesülhetett az USA áldásos támogatásából 1956-ban? Nagyon szelektíven alkalmazták ezt a doktrínát!

          1948-ban Adenauer kihirdette a Parlamenti Tanács összehívását, és ezzel megszületett Nyugat- Németország, és az állam új pénzét bevezették Nyugat-Berlinben is. A Szovjetunió blokád alá vette a várost. Válaszul a levegőn át egy éven keresztül, naponta több száz amerikai és angol szállítógép fuvarozta a Berlin nyugati részén élőknek a megélhetéshez szükséges forrásokat: az élelmet, a tüzelőt, az orvosi eszközöket és így tovább. Ez Amerikának nagy politikai sikert hozott, az ellenfél egy év múlva meghátrált.

 

                                                                       +

 

                                                        A PADLÁSSÖPRÉS

 

         Az érdekvédelem hiányát elsősorban a parasztság érezte meg. A kötelező beszolgáltatás évről évre nehezedő terheit, tekintet nélkül az időjárás viszontagságaira, állandóan növelték. Míg korábban a vetés- és a szántóterületet vették alapul, később már az összterületet, akár a nádast is. Párhuzamosan a beadásra kötelezett termékek köre is bővült. Jelentkezett egy másfajta tendencia is. 1951-ig elsősorban a kulákgazdaságok terhelését növelték, most már a közép- és a kisgazdaságokét szintén. Ezek terhelése is a duplájára nőtt.

            Ennek ellenére a parasztság mégsem akart a téeszekbe lépni. Ebből a hatalom azt a következtetést vonta le, hogy a paraszt csak akkor lép be a kollektívba, ha teljesen „legatyásítják”. A hatalom a kulákokat 1950-51-re juttatta koldusbotra. 1951-52-re az egész parasztság ilyen helyzetbe jutott./ Nagy Imre volt a begyűjtésért felelős, az illetékes miniszter! /

       A megtermelt termék ment a beszolgáltatásba, az érte kapott kis pénz pedig az adóba. 1949 őszén megjelentek a Szégyen - illetve a Dicsőségtáblák a falvakban. A Szégyentáblára kerülteket automatikusan fel is jelentették, hiszen a beszolgáltatás hazafias kötelezettség, elmulasztása közellátási bűntettnek minősült. Börtönbüntetéssel is sújtották, sőt internálás is lehetett a vége. Sok százezer holdnyi föld maradt bevetetlen a tömeges földelhagyás miatt. Az 1952-es padlássöprések következtében az akkori 1,2 millió parasztcsalád közül 800000-nek nem maradt annyi gabonája, hogy a következő termésig a kenyér-és vetőmagszükségletét fedezze.

 

                                                                     +

 

                                                  AZ ÖREG BŰNÖS VOLT

 

 A feleségével együtt ment át az öreg Balogh Kiskőrösre kölcsönkerékpárral, mert tárgyalásra idézték. Bűnös volt, ezt tudta mindenki a családban.

-          Nem ússza meg szárazon a rendszer ellensége! – mondta kárörömmel Rideg elvtárs, a volt csapatcsendőr, ma behajtó és kulákvadász.

     Hát nem is! Kapott a fekete borjúvágásért öt hónapot. Le is töltötte tisztességgel Mezőhegyesen. Ott nem unatkoztak a rabok, mert dolgoztatták őket, annyit, amennyi egy napba belefért.

       Igen sajnálták az öreget a közvetlen szomszédok, mert azok tudták, hogy hitelbe vette a borjút. Levágták, szétmérték, mert enni csak kellett a népnek néha húst is. Aztán olyan kevés maradt belőle az öregnek meg az annyukomnak, hogy azért a kevés mócsingért nem is érte meg. De most már mindegy!

       Amíg az öreget szigorúan őrizték, az unokái gyakran kijártak a tanyára a magányos mamát vigasztalni. Dolgozgattak az öreg helyett is, hogy ne vesszen semmi kárba. Kifűrészelték az öreg akácfát, ami már évek óta csak haldoklott. Azután kuglira vágták a javát, és szépen berakták az istállósarokba. Szép passzentosan!

        Este a munkák végeztével átjártak a szomszédba, vagy a szomszéd fiatalok hozzájuk. Szép esték voltak ezek! Tányérkát sütöttek és egész este „magoltak”. Szét lehetett köpködni, ez volt az élvezet. A mama szerette a társaságukat. Néha mesélt is a régi időkről. Akkor vágott magának az ember disznót, birkát, amikor tellett rá. A fiatalok szájtátva hallgatták a hurkás, kolbászos meséket.

         Volt úgy, hogy kifogyott a petróleum. Ilyenkor levették a kis karikát a sparheltről, és a parázs titokzatos fénnyel világította meg a konyhát. Volt tollfosztó is. Erre kukoricát főztek cukrosan. Mit csinál az édesszájú gyerekember a kicsiny világosságnál? Kipróbálja, hogy melyikük szája édesebb. Vagy tököt sütöttek, az volt a süteményük. Sárga bajusza volt ilyenkor még a lányoknak is.

            Amikor az öreg kiszabadult a börtönből, náluk volt a környék minden fiatalja - öregje. A gyerekek otthon éjszaka siratgatták a mamával együtt, ő meg vígan volt közben. Elmesélte, hogy nappal cukorrépát szedtek, este meg a férfiak fiatalabbja elkalandozott. Csupa jóvérű kulákkal voltam együtt -mondta az öreg. Szerkesztettek is ott bent magukról egy nótát, amit énekelt is, cimbalmozott is itthon a hallgatóságának ingyen:

                                     Kuláknak most nem jó lenni,

                                     mert sok adót kell fizetni.

                                      Hiba van a gazdaságba,

                                      nem jár gangosan a Sárga

     

                    Pulyka, kakas a töveket rúgja

                    A gazdája be van, be van csukva.

                    Megérdemli ezt a becsukását,

                      mért nem adta be minden tojását.

 

                             Sír a kulák a fogdába,

                              nem mehet ki a tanyára.

                              Nem fekhet a libatollas ágyba.

                              Itt hervad el a kemény fogdába.

 

          Így citeraszó mellett aztán vígan teltek az esték!

 

      +

 

                                                             ANYÁNK MESÉLTE

 

          Mind a két feljelentőnk tagja volt a kommunista pártnak. De nem ők voltak az ügy értelmi szerzői, mert mindketten írni-olvasni sem tudtak. Egy férfiszabó, aki a bombázások elől menekült le a falunkba, szervezte be őket ellenünk. Ő volt a helyi párt tekintélyesebb embere. Ha a gyerekei Pestről meglátogatták, többször is nálunk kaptak szállást.

          Híre ment a faluban, hogy mi van velünk. Többen szemrehányást tettek nekik, hogy miért csinálták ezt az Andrásékkal. Esküdöztek égre-földre, hogy ők nem követtek el semmit. Még a főkolompos is átjött azzal a kérdéssel: - Mi van az Andrással? Hallom, hogy őrizetbe vették? Nem engedem bántani. Holnap bemegyek a rendőrségre, és szólok az érdekében.

           Másnap én is bementem az őrsre. Mondom a férjemnek, hogy a párttitkár majd szólni fog az érdekedben, megígérte. De csak pár szót válthattunk, már vezették is vissza a zárkába. Ekkor láttam meg a spicliket sorakozni, hogy aláírják a férjem ellen szóló vádiratot. Meglepődtek, hogy én is ott vagyok, és látom őket.

          A titkár úr nemsokára megint átjött tisztázni magát, de most már ajtót mutattam neki. Nem hiszem, hogy szégyellte magát. Nem volt ezekben lélek!

        A harmadik napon a férjemet átvitték Kiskőrösre, a járási kapitányságra. Amikor átmentem meglátogatni, a folyosón megint a titkárral akadtam össze. Váltig erősítette, hogy most is az András érdekében van itt. Sok ilyen becsületes ember kéne – mondta. A férjem is hitt neki. Ő még mindig nem értette, mi zajlik körülötte. A Rákosi-rendszerrel akkor kezdtünk ismerkedni.

        Hogy kik voltak a mi nagy bajunk okozói? Barabás Andor, úri szabó és a kommunista párt oszlopa. Hugyi Antal, a hátsó szomszédunk, aki répát akart etetni a gyerekeivel. Aztán Falus Mihály, utcabeli és kerékpártolvaj. Végül Palásti Károly, egy szerencsétlen rokkant trafikos. Ott árult egy apró házikóban az előttünk lévő téren. Mind meghaltak már. Isten nyugtassa őket!

 

                                                                             +

 

                                                         A NAGY ELVAKULTSÁG

 

             Tulajdonképpen meglepő, hogy milyen sikert aratott Szolzsenyicin Gulag szigetcsoport című műve, és milyen intenzív érzelmeket váltott ki az 1974-ben megjelent francia fordítása. Talán már nem volt régóta köztudott, amit az orosz író bemutatott? Talán nem Lenin állította fel a koncentrációs táborok rendszerét a szovjet korszak első éveiben? Talán már nem tudtak a 2. világháború előtt nyugaton az állandó terrorról, a tisztogatásokról, koncepciós perekről, a kollektivizálás áldozatairól, a totalitárius rendszer valamennyi összetevőjéről? S ha igen, miből következett ez a hosszan tartó vakság, a tények elutasítása a demokratikus Nyugaton?

              Már 1930-ban, 1935-ben jelentek meg tanulmányok a sztálini rendszer kegyetlenségeiről. Sztálin, történelmi vázlat a bolsevizmusról: „A kor krónikásai nem képesek számot adni mindazon tömeges letartóztatásokról és kivégzésekről, amelyek a kollektivizálást kísérték, ahogy az öngyilkosságokról és a gyilkosságokról sem. A statisztika üres adat és haszontalan szorzószám, de nem képes rögzíteni azon áldozatok nagy számát, akikről a GPU hallgat, és nem találunk adatot arról a több millió emberi lényről sem, akiket barbár módon áttelepítettek a sarkkörön és az Urálon túlra.”

              New York Times, 1931: „Az igazság még rettenetesebbé válik, ha figyelembe vesszük, hogy a kuláküldözés megállás nélkül folytatódott a harmincas években folyamatosan, miközben a kulákok száma 5 és 10 millió között ingadozott, nem számítva azokat a szerencsétlen muzsikokat, akiket módosaknak véltek. Arra a következtetésre juthatunk tehát, hogy nemre és korra való tekintet nélkül legalább 5 millió falusit űztek el otthonából, ítéltek méltatlan nyomorra és sokukat méltatlan halálra.”

             A szovjet terror mérlege vagy Rémálom a Szovjetunióban, 1937. Ez utóbbi művében a francia szerző, Souvarine, a terror új hullámát ismertette, amely Kirov meggyilkolását követte: ”Úgy tűnik, immár semmi sem korlátozza a tomboló kegyetlenséget”.

             Andre Gide:” Kétlem, hogy manapság bármely országban, legyen az akár Hitler Németországa, kevésbé szabad, jobban megalázott, jobban megfélemlített és jobban alávetett lenne az emberi szellem”. A jól lefizetett kommunista párti sajtóbérencek írásai lesöpörték ezeket az igazságokat. Ez elég volt a vaksághoz? Nem volt itt mocskos összjáték?

            Sartre, a legtekintélyesebb 20. századi francia szellem, éppen a mi ötvenhatunk miatt döbbent rá az igazságra / Jobb későn, mint soha. /: ”De ahol minden egyszerre összeomlik, ahol-ha lehet hinni önöknek-egy egész nép a fasizmus oldalára áll, hogy megsemmisítse a rendszert, ott a szocializmus alapjai sohasem léteztek.” 1956-ban már megint fasiszta volt, bizonyos nyugat – európai körökben, az egész magyar nép. Aztán majd nálunk is a kádári értékelésben.

 

                                                                    +

 

                                           

                                                KONCEPCIÓS PEREK

 

               A legszűkebb vezetésen /Rákosi, Gerő, Farkas, Révai / kívül mindenki lehetett áldozat. És jobbára lett is. Amikor a pártokkal, az egyházzal, a gazdasággal kapcsolatos perek lezajlottak, amelyekben tehetséges és tisztességes embereket végeztek ki vagy ítéltek hosszú börtönbüntetésre, az osztályharc élesedése címén elkezdték az ellenséget a párton belül keresni.

             Erre kiváló alkalmat nyújtott a Tito ellen nyitott front. Tito - bérenceket keresett és talált a párton belül az ÁVH. Klasszikus koncepciós pert készítettek elő, a Rajk - pert. Kijelölik a vádlottat, aki vállalja, a rendőrséget, az ügyészséget, a védelmet és a tanúkat. A vádlottakat és a tanúkat, ha kell, kínzással, zsarolással veszik rá a hamis, bemagolt vallomásra.

              Rákosinál az is szerepet játszott a kiválasztásban, hogy Rajk nem volt moszkovita és zsidó. A fiatalok, a NÉKOSZ tagsága jobban szerette, mint Rákosit. Ekkor bukott a NÉKOSZ is. A Rajk - perben összesen 97 embert állítottak bíróság elé, ezek közül 15 főt ki is végeztek. A tanúk ugyanazt a hazugságot állították: a kémkedést és a jugoszláv kapcsolatot, és ez halálos ítéletet jelentett:

              „Ilyen vallomások után, teljesen tudom, hogy mi vár rám és mi a sorsom./ Mint belügyminiszter jó néhány ehhez hasonló pert lepergetett. / Azzal megyek le innen, egy becsületes és ártatlan ember ellen tesznek sorozatosan olyan vallomásokat, ami nem felel meg a valóságnak.”- mondotta az éjszakai szembesítések után.

              Rajk vagy később más nagykutyák nyaktörése miatt a tömeg nem hullatott könnyet. Az volt az általános vélemény, hogy most már, hála Istennek, egymást is nyírják az elvtársak. Szász Béla, aki maga is szereplője volt a színjátéknak, így összegezte a tanulságot:

               ”A nyomozók, az ezredes nemcsak folyvást hangoztatták, de minden bizonnyal a kommunista párt hozzájárulásával cselekedtek. Ám úgy éreztem, hogy a pince őreihez, Péter Gáborhoz annyi lelki közösség sem fűz, mint egy amőbához. Sose fogadtam el, hogy a cél szentesítheti az eszközöket, de annál egyértelműbbnek vettem, hogy az ÁVH eszközei akármilyen célt örök időkre ellehetetlenítettek.”

                          

                                                                          +

 

                                                           APÁM VÁNDOROL

 

           Apámat elvitték Kiskőrösről, de nem tudtuk, hogy hova. Az apósom és az anyám Pesten keresték. Fodor Böske, az egyik rokonunk, vezette őket egyik börtöntől a másikig. Mindenütt azzal utasították el őket, hogy ilyen név nem szerepel listájukon. Este azzal jöttek haza nagy szomorúan, Pesten nem találták. Később kiderült, hogy akkor Szegeden tartották fogva. A Csillagban volt egy darabig.

            Két nap múlva megállt előttünk egy oldalkocsis motorkerékpár. A gazdája egy idevalósi pék volt, aki egy rendőrt hozott. Udvariasan mondták, hogy készüljön, mert a kiskőrösi rendőrkapitányságra viszik. Ez az utasítás! Eszter annyira zavarba jött, alig tudott átöltözni. Azért egy óra múlva csak odaértek. Az egyik irodában egy civil fogadta, aki azt mondta, zárja be magam után az ajtót, hogy ne zavarja őket senki. Ha itt a kihallgatást így csinálják, gondolta, ám legyen, és bezárta az ajtót. Valami Falust vagy Falusit mondott bemutatkozáskor, és kemény hangon, aztán rögtön a tárgyra tért,

  Pofátlanul utasította:

             - Vetkőzzön le!

             Megtagadta, erre rá förmedt:

             - A gumibotot ismeri-e?

              Azt válaszolta neki egy kissé szenvtelenül:

         - Hallomásból.

        A civil férfiú, akin kiütköztek a fatájának jellemzői, a szekrény tetejéről leemelt egyet és csapkodta vele a tenyerét. Közben kopogtattak az ajtón.

              - Nyissa ki! – parancsolt rá, mire anyám megfordította a zárban a kulcsot. Egy ismeretlen rendőr lépett be, aki a civil kihallgató asztalára tett egy papírlapot, s közben azt mondta:

              - Azoknak a névsora, Falusi elvtárs, akik Soltvadkerten és Kiskőrösön járatják az Új Embert, a katolikus újságot. A civil kaján mosollyal megköszönte, aztán kiküldte a rendőrt.

                Őszintén mondom, nem szántam volna leköpni őket – mondotta szó szerint, amikor hallgattam a történetét. Azután át akarta küldeni egy kis, alig látható tapétaajtón a szomszéd szobába. Ezt a kívánságát se teljesítette.

               Dühében nem tudott mással bosszút állni, minthogy mindkét karját felemeltette, hogy megnézze, nincs-e nyilaskereszt a hóna alatt. Rövid nyári blúz volt anyámon, könnyen meggyőződhetett arról, hogy nem volt nyilas. Újabb kopogtatás zavarta meg a nyájas együttlétet. De aki most bejött, nem volt más, mint a császártöltési rendőrparancsnok, apám unokatestvére, Juhász Mihály.  Borbényi János hívta fel telefonon, hogy tegyen valamit, mert anyámat is elvitték.

                   Kiküldték anyámat a szobából, amíg kettesben tárgyaltak. Falusi utasította a posztoló rendőrt, hogy kísérje a cellába, mert holnapig a vendégük lesz. Amikor rázárták az ajtót, végre megnyugodott. Itt már nem fogják zaklatni. Szétnézett:

              - Hova is hajtsa le a fejét? Csak deszkákból összetákolt priccs volt a cellában, rádobva két takaró. Lefeküdt, betakarózott és nyomban el is aludt.

 

                                                                          +

 

                                                               A „VEZÉR”

 

               A harmincas években, egy időben tartották fogva a szegedi Csillag börtönben Szálasi Ferenccel, a nyilasok vezérével./ Életfogytiglanit kapott volna, ha a nyugati sajtó nem mozgósítja védelmében az ottani közvéleményt. / Ugyanabban az évben is szabadultak, 1940-ben. Rákosi ekkor a Szovjetunióba távozott, cserébe az 1849-ben zsákmányolt zászlókért.

        1945-ben hazatérve célratörően vezette a pártja küzdelmét a totális hatalom megszerzésért. Kérlelhetetlen szívósággal gyűrte maga alá partnereit a tárgyalóasztalnál vagy a bíróságokon a koncepciós perekben. Személyi kultusza 1952-ben érte el tetőpontját, amikor a 60. születésnapját ünnepelte ország-világ. Ekkor érkezezett meg Ivanova asszony levele valahonnan a Szovjetunióból, amelyből érdemes idéznünk: ”Azon a napon született az első lányom, amikor Rákosi Mátyást életfogytiglani fegyházzal sújtották, és ezért Mátyásnak kereszteltük el.”

            Érdekes, hogy a szocialista Kelet és a kapitalista Nyugat mennyire egyetértett Rákosi megítélésében a két világháború között. Nyugaton mennyire elhallgatták hazai aljasságait, mint korábban Kun Béláét, Szamuely Tiborét vagy Sztálinét. Úgy tűnik mintha az egész világon csak a kommunista, szociáldemokrata pártoknak lett volna közvéleményt formáló ereje. Létezett egyáltalán jól értesült konzervatív újságírás Nyugaton? Ha nem, miért nem? Rákosi, ez a pitiáner, műveletlen figura mindent megtehetett a magyar néppel anélkül, hogy bárki szót emelt volna Nagy Ferenc demokratikusan megválasztott miniszterelnökünk nyugatra űzése ellen. Hol volt a demokráciák felhördülése? Legalább olyan mértékben, mint amikor ezt a jelentéktelen, de kártevő senkit, igazságosan meg akarták büntetni.

                                  Gyertek, lányok, öltözzetek fehérbe,

                                  Szórjunk rózsát Rákosi Mátyás elébe.

                                  Hadd járjon ő rózsában bokáig,

                                  Éljen, éljen Rákosi elvtárs sokáig!

 

                                                                         +

                                                             RÁKOSI NÉPE

 

                                Rákosinak sajátságos nézete volt a magyar népről:

 

 ”Meg kell mondanom, hogy a magyar nép zöme nem demokrata, a szónak abban az értelmében, hogy demokráciában nevelődött volna. Demokratikus abban az értelemben, hogy nem szereti, ha a kormány szakadatlanul beleszól a dolgaiba, és előírja, hogy mit vessen, s az aratásból mit adjon le, stb. Olyan demokratikus nevelés azonban, mint Nyugaton vagy Jugoszláviában és Bulgáriában, tehát azokban a parasztországokban, ahol a nemesség nem játszott olyan szerepet, mint nálunk, Magyarországon nem volt.” Itt a talányos jellemű nép! Fejtsd meg, olvasó!

 

                                                                           +

 

                                                         ANYÁM MESÉLTE

 

              Amikor reggel kinyílt a cellaajtó, az egyik rendőr azzal üdvözölte: - Hallja, fiatalasszony, maga jól rám ijesztett az éjjel! Azt hittem, hogy meghalt. Szólítgattam az ablakon át, de semmi életjelet nem adott. Olyan ideges lettem, hogy bementem meghallgatni, szuszog-e. Hála istennek, szuszogott.

              De arra kért, nehogy elmondja valakinek, mert súlyos büntetést kapna. Bizony, így féltek még a rendőrök is! Átsétált vele a konyhára, ahol egy idősebb nő főzött a személyzetnek. Kért ennivalót az anyámnak is. Azt mondta, nem teheti meg, hogy egy letartóztatottnak enni adjon. Erre vita támadt köztük. Szerencsére jött a nagyanyám, aki bőségesen hozott sonkát, kenyeret. Nem kellett tovább éheznie.

             Várta sorsának jobbra fordulását, mert a reménység hal meg utoljára, bár most már mind a ketten az ÁVH kezében voltak. Segédkezett a konyhán, de ebédet egyszer sem kapott. Két nap múlva egy rendőr, Nagy Ottónak hívták, titokban egy levelet csúsztatott a kezébe. Ebben Juhász Mihály, az apám unokatestvére leírta, mit tudott meg a sorsáról: - Ne ijedjél meg! Holnap egy rendőr Kecskemétre visz kihallgatásra, de onnan mindjárt vissza fog hozni.

             Alkonyatkor mentek ki a kis vonathoz, amelyik csak három kocsiból állt, és Kecskemét volt a végállomása. A kísérő rendőr csak arra kérte: Egy kocsiba szállunk, de olyan messze üljön tőlem, mintha semmi közünk nem lenne egymáshoz. Kérem, ne szökjön meg, mert akkor mind a ketten nehéz helyzetbe jutnánk. Ezt az embert még nem rontotta meg „a szép, új világunk!”

             Úgy is lett. Mindketten egy kocsiban, de a vagon két szemközti végében ültek. Mintha semmi közük nem lenne egymáshoz.  A vonatocska lassan döcögött, s minden jelentősebb fánál megállt, de igen kevesen utaztak Kecskemétre az éjszaka kellős közepén. Éjfél után egy órakor érkeztünk meg a megyei rendőrségre. A kísérője szakszerűen zörgetett, és egy középkorú börtönőr nyitotta ki az ajtót. Bementünk az irodába, ahol a kísérete megkapta az átvételi elismervényt, és elköszönt tőlük.

              A fogházőr pedig kérte, hogy a gyűrűt és a fülbevalót adja át neki: Ezeket nem szabad magával vinni a cellába:

-          Mondja, fiatalasszony, társaságba akar kerülni vagy egy magányos nénihez?

Eszter szerette a társaságot, de most nem volt beszélgetős kedvében. A nénit választotta, és jól tette. Ekkor jött rá, hogy ebben a rendszerben szinte minden semmiségért börtönbe lehet jutni. Az öregasszony felébredt, amikor kinyílt az ajtó, és köszöntek egymásnak:

 - Mindörökké, ámen!- válaszolta a néni. Ez volt a bizalmat keltő bemutatkozás is. Aztán rögtön elpanaszolta anyámnak is, hogyan került börtönbe:

 - Van nekem egy árva kecském. Ez az összes jószágom, még tyúkjaim sincsenek. Elszabadult az átkozott Sztalin- tehén az udvaromból és lelegelte a tanács nemrég kiültetett fáiról a fiatal hajtásokat. Kiküldtek rám egy akkora bírságot, hogy nem bírtam kifizetni. Most ezt kell leülnöm. Otthon meg a tanácselnök, úgy kell neki, őrzi meg eteti a kecskémet. Legalább megtanul kecskét fejni a felesége. Itt meg a Rákosi etet két hónapig. Ezért kerültem én vénségemre börtönbe - tárta szét két sovány karját. Eszter szerette volna megcsókolni ezt a szerencsétlen öregasszonyt. Talán meg is csókolta. Ebben már nem volt bizonyos, mert az utolsó szavak alatt már az álom ágyán feküdt.

 

                                                            

 

                                                                      +

 

                                             NAGY IMRE KÍSÉRLETE

 

           Ennek a szerencsétlen végre jutott, közepes képességű parasztembernek teljesen az agyára ment a fontosságtudat. Ő is moszkovita volt. Túl sok időt töltött a ravasz bolsik között, de nagyon keveset a józan magyar parasztok között. Minden mocskos pártfeladatot ráosztottak. Ha kellett, belügyminiszter lett, ha úgy döntött a Párt, a volt földosztó miniszterből begyűjtési miniszter./ Milyen jót röhöghettek ezen, egymás között, a zsidó „négyesfogat” tagjai! / Ha a moszkvai elvtársak azt kívánták, miniszterelnök lett egy átmeneti időre, hogy az ország belső feszültségét csökkentsék. Ennek az ideje 1953-ban, Sztálin halála után jött el. Rákosi egy személyben volt miniszterelnök és páttitkár. Moszkvába rendelték őt is meg Nagy Imrét is. A moszkvai elvtársak nagyon megrótták Rákosit, főleg a túlzott fegyverkezési kiadások miatt.

                A lényeg: Nagy Imrét választtatták miniszterelnökké, aki enyhített a beszolgáltatások terhein, és ellenezte az erőszakos téeszesítést. Kimondta, hogy csökkenteni kell a nehézipar támogatását és növelni az élelmiszeriparét az ellátás javítása érdekében. Fel kell oszlatni az internáló táborokat. Néhány „túlkapásokban” részt vevő vezetőt felelősségre kell vonni: Farkas Mihály, Décsi Gyula, Péter Gábor, Piros László. Akasztásról az ő ügyükben szó sem lehetett, legfeljebb a „túlbuzgóság” miatt kiosztott 5-6 szanatóriumi évről. Maga a „népbarát” miniszterelnök közben megeresztett néhány fenyegetést: „Aki nem a pártra és a kormányra hallgat, hanem az ellenség szavára, aki nem a törvények útját járja, hanem a törvénytelenség útjára lép, az ne számítson a párt és a kormány segítségére. Ez minden intézkedésünkre és mindenkire vonatkozik. Azokra is, akik nem várva be októbert, a gazdasági év végét, a nyári munkák kellős közepén akarnak kilépni a termelőszövetkezetből, vagy most akarják a feloszlatást kimondani, ahelyett, hogy a kormány által szabályozott módon és időpontban élnének ezzel a jogukkal. Azokra is vonatkozik, akik úgy magyarázzák a jogok és szabadságok, a segítés és a kedvezmények kiterjesztését, hogy most már semmiféle, sem adófizetési, sem beadási kötelezettségük nincs az állam iránt, ahelyett, hogy annak pontosan eleget tennének. Ezek se számítsanak kíméletre! Tapasztalni fogják, hogy velük szemben a törvények teljes szigorát alkalmazzuk.” / Micsoda korhadt fából faragott szöveg! /

                 Az ő időszaka alatt némileg enyhült a népre gyakorolt nyomás. Természetes, hogy népszerűséget szerzett. / ízes somogyi tájszólás, pörge bajusz / Az is természetes, hogy az első adandó alkalommal még a Pártból is kirúgják. Majd újra előveszik az emberarcú politikust, ha a „pártnak” szüksége lesz rá. Ez a szegény ember pedig újra ugrik a PÁRT szavára. Azt sem veszi észre, hogy akkor már nem a sunyi sakál Rákosi, hanem Gerő, ez a keselyű, lesz a Párt.

 

                                                                          +

 

                                                           ANYÁM MESÉLTE

 

                    Reggel kiengedtek bennünket a vízcsaphoz mosakodni meg vécére. Akkor láttam csak, hogy milyen sokan élvezzük ezt a helyet. A férfiakat utánunk engedték ki. Néhány papot is láttam közöttük:

            Vajon mit véthettek a rendszer ellen az Isten szolgái, hogy ide kerültek öreg napjaikra?

                Itt éjjel már nem lehetett pihenni, mert két őr állandóan le-föl sétált, és nagyon kopogott a bakancsuk. Rabok is mindig kiabáltak, zajongtak, de az őrök nem vettek róluk tudomást.

               Vártam, hogy mikor visznek végre kihallgatásra. Már két napja ott voltam, de még egy falatot sem kaptam. A néni meg akarta osztani velem a részét, de én csak a maradék kenyeremet, sonkámat eszegettem. A harmadik napon végül nekem is adtak egy tányér zöldbablevest.

               A negyedik napon zörög a zár, szólítanak. Szedem a holmimat, elköszönök a lakótársamtól. Bekísértek abba az irodába, ahol felvettek. Amikor ketten maradtak a felvételkor megismert őrrel, azt kérdezi, de nagyon halkan: - Szeretne - e a férjével beszélni? Nagyon meglepődtem. Csak annyit kérdeztem: Itt a férjem is? Nem is mondta, amikor idehozták. – Ja, kislányom, ez nem gyerekóvoda – válaszolta. Aztán már ment is a férjemért Majdnem a mellettem lévő cellából engedte ki. Amikor megláttuk egymást, sírva, szótlanul álltunk, aztán megcsókoltuk egymást. Csak annyit kérdezett: - Téged is elhurcoltak? Igen, de én most már megyek haza – vigasztaltam. Több időnk nem volt, kísérték is vissza. Engem meg a nagykapuig, ahol elköszönt ettől a rendes embertől. Az állomáson nem sokat kellett várnia, már jött is a vonat. Szabadszálláson, az átszállásra várakozva, dr. Antóni László orvossal meg a feleségével hozta össze a jó sors. Örömmel üdvözöltek és megkérdezték, nem vagyok-e éhes. Szégyellősen bevallottam, hogy bizony négy nap alatt csak egyszer kaptam egy levest.

           Délután érkeztem meg a keceli állomásra, ahol a rendőr rokonunk, Juhász Mihály várt. Mondta, hogy többször is zaklatta a parancsnokát az ígéretére hivatkozva. Attól tudta meg, hogy ezzel a vonattal fogok hazajönni. Azért van kinn, hogy meggyőződjön, van-e hitele a Falusi elvtárs szavának. Aztán beballagtunk a faluba. Otthon várt rám a hatéves kisfiam a nagymamával, a szüleim meg az aggódó szomszédok. Engem is le akartak internálni, de a hetvenöt éves nagymama meg a kisfiam miatt csak rendőri felügyelet alá helyeztek.

               Andrást Kecskemétről internálótáborba vitték, Kistarcsára. Onnan üzent, hogy mikor mehetek hozzá beszélőre. De üzente a Falusi úr is, hogy ha elmondom, ami kihallgatásomon történt, nem megyek le a térképről. Hallgatást kért a Miska is, mivel értem ő a felelős. Ugyan, hogy mertem volna én beszélni, mikor az oroszlán szájából vettek ki.

 

                                                                          +

                            

                                                             SZTÁLIN HALÁLA

           

 

                1953. március 5-én meghalt Sztálin. Önnön terrorjának esett áldozatul, mert senki nem mert bemenni hozzá, pedig tudták, hogy ilyenkor már régen talpon szokott lenni. Beríja, akit nyomban figyelmeztettek, félrészeg állapotban kiáltott Sztálin őreire: - Nem látjátok, hogy mélyen alszik? Kifelé, mindenki, és ne zavarjátok az álmát! Tizenkét óra telt el az agyvérzés óta, amikor végre orvost hívtak és erre a félnapos késére senki sem tud magyarázatot adni. Amikor Sztálin a végóráit élte, Vaszilij, a fia odaüvöltötte Berijának meg a politikai vezetés összegyűlt tagjainak: - Ti mocskok, meggyilkoljátok az apámat! Molotov szerint Berija később azt mondta nekik: „- Elintéztem, megmentettelek mindnyájatokat.” Sztálin haláltusája öt napig tartott. Az utolsó pillanatban hirtelen kinyitotta a szemét, és mindenkire vetett egy pillantást a szobában lévők közül- emlékezett vissza Sztálin lánya.

 

                                                                             +

 

                                                                      KISTARCSÁN

 

                                  Húsz percig lehetett beszélgetni. Az uram azt újságolta, hogy itt van a táborban Bajusz doktor is, aki esküvőnk tájékán kezelt engem. Nemcsak rab, de ő a tábor orvosa is.

Többször beszélt már vele. Többnyire értelmiségi emberek vannak a táborban meg jobb módú gazdák. Hat hónap volt a legrövidebb internálási idő.

          Így szabadult a férjem 1949 októberének első hetében, úgy, hogy rendőri felügyelet alá helyezték, mint engem. Alig volt itthon néhány hónapig, máris megkapta a bírósági idézőt a tárgyalásra. Átmentem Kiskőrösre ügyvédet fogadni, és megkértem a férjem védelmére Juhász Tibor ügyvéd urat, aki el is vállalta

        Közben többen azt tanácsolták, hogy a férjem ne menjen el a tárgyalásra, mert újra visszaviszik, mint politikai foglyot a Szovjetunióba, ahonnan soha vissza nem jön. Tudtak olyan embert ajánlani, aki segítene kijutni nyugatra ezer forintért. Az illető el is jött velünk személyesen megbeszélni a dolgot. A szüleim át is adták a pénzt az embercsempésznek, és elindultak az osztrák határhoz. Vártuk tőle heteken át a megbeszélt levelet nyugatról. De semmi hír nem jött felőle. Már arra gondoltunk, hogy biztosan lelőtték a határon.

       Egyszer csak jön egy üzenet Kalocsáról, hogy ott van Szeberényiéknél, a rokonoknál. / Erre én is jól emlékszem, mert először kaptam egy patronos pisztolyt ajándékba. / Rögtön átmentünk hozzá a fiammal, még az esti vonattal, és akkor elmesélte, milyen hétpróbás gazemberrel hozta össze a sors. Elkísérte az osztrák határig, de ott átadta a határőröknek.

            Onnan felvitték Pestre. Egy olyan helyre, ahol a határsértőket tartották fogva. Elmesélte, hogy mind fiatalok voltak, és sok új nótát tanult tőlük. Jó kedéllyel teltek a napjaik.

A férjemnek hamis papírjai voltak, amit Jánoshalmáról szerzett az átverőnk. A Gyűjtőből lekísérték oda, ahol a hamis papírok szerint született és lakik. Már Jánoshalma utcáit járták, amikor attól félt, hogy le fog bukni, hiszen nem ismert ott senkit. A férjem imádkozott magában, hogy most segítsél meg Istenem. Nem hiába imádkozott! Az egyik rendőr azt mondja a másiknak, aki igen szívóskodott: - Hagyd, menjen Isten hírével!

 Innen aztán sikerült átjutnia Kalocsára.

 

                                                                              +

 

                                                               KÁDÁR ÉS AZ ÁVH

 

                Kádár mindent megtett, ami egy lojális kommunistától elvárható. A Titoval történt szakítás után visszaküldte összes jugoszláv kitűntetését és előkészítette a Rajk - per színpadát.

          Vásárhelyi Miklós szerint Kádár, mint belügyminiszter azt mondta Rajknak, a legjobb barátjának, hogy merő színjáték lesz a per, és valójában nem fog történni semmi: - Biztosíthatlak, hogy mindaz, amit most mondtam neked, Rákosi Mátyástól származik.”

           Most éppen a Rajkkal folytatott beszélgetések képezik ellene a legfontosabb vádpontokat ellene. 1951 áprilisában tartóztatták le, és vetették börtönbe bírósági tárgyalás nélkül. Kádár így vallott: ”Nemcsak hogy a titoista, imperialista kém, Rajk ellenforradalmi örökségének megsemmisítője nem lettem, hanem ellenkezőleg, annak megőrzője voltam.”

            A börtönben sem bántak vele kíméletlenebbül, mint az elődökkel. Addig kínozták, amíg el nem vesztette eszméletét, és amikor magához tért, egyik zsidó cimborájának a fia, Farkas Vladimír, az arcába vizelt. Amikor három év múlva kiengedték, egy CIA- ügynök jelentette: Bal keze ujjairól a körmök hiányoznak. Az elképzelhető legkegyetlenebb módon vallatták. Állítólag Farkas Mihály személyes parancsára. De őrizetbe vették a párt itthoni szárnyát: Losonczy Gézát, Újhelyi Szilárdot, Donáth Ferencet, Haraszti Sándort. Ekkor ért tragikus véget Zöld Sándor és családja.

        Amikor 1954-ben Nagy Imre szabadon engedte, azt mondta Kádárnak, aki megköszönte a visszakapott szabadságát: - Bizonyára te is megtetted volna a helyemben!

 

                                                                       +

 

                                                        JUHÁSZ ANNA

 

                   Alacsony, vékony csontú parasztasszony. Hetvenévesen egy tízéves gyerek anyja, aki én voltam, és nagyanyja is, mert a lánya 1918-ban szüléskor meghalt, és apámat az akkor kétéves árvát felnevelte, és így lett még dédanyám is egyszemélyben. Mennyi szenvedést átélhetett! És egyetlen támasza volt: a mély vallásossága.

                   Amikor magunkra maradtunk, mert szüleimet űzte a kommunista rendszer, sokszor feküdtünk az egyetlen fűthető konyhában a közös ágyon, egy dunyha alatt. Egy vékony öreg és egy fiatal sovány test.

                   Az ismerősei csak „Panna néninek” szólították, aki a hátán cipelt vagy éppen a talicskában tolt ki a szőlőbe. Megijedt csendes botorkálásuntól minden dűlön átvágó, riadt nyúl. Egyre különösen emlékszem, amelyik nagy darab állat volt, a maga fajtáján belül, de a sebessége biztos, hogy világcsúcs lett a nyúl-olimpián.

                   Kivitt a zsöndülő cseresznyefához, amelyiknek az alsó ága beoltott volt, és keserű vala íze, de ahogy a csúcs felé közeledett az ember minden naphoz közelítő ág egyre édesebb gyümölcsöt himbált. Mert a szél magasabban és szabadabban járt. Jelképes volt az a fa, édes és keserű is egyszerre. Mint maga az életünk.

                   Aztán kigyomláltuk a „pusztaföld” sovány homoklyából a disznónknak való paréjt, már indultunk is haza. Legalább három kilométerre voltunk a hazánktól. Amikor este fáradtan lefeküdtünk. A lábmosás soha nem maradhatott el. De a lelket is meg kellett csutakolnunk. Az ágyban ülve minden este elmondtuk a Miatyánkot az ismeretlen , akkoriban minket is igen sújtó Istenhez. De az imádság végén soha nem felejtette el újra és újra figyelmeztetni és kérni, hogy naponta imádkozzak majd érte a halála után.” Kisfiam, imádkozz majd értem minden áldott nap!Hidd el, még a te lelked nyugalmát is szolgálja.”

                   Drága anyám, nagyanyám és dédanyám, akinek soha nem hallottam egyetlen rossz szavát senkiről, mert szentül meg volt győződve arról, hogy mindegyikünkn fölött majd csak az igazságos Isten ítélkezhet. Embernek emberről nincs joga.

                   De halálod utány öt évvel láttál volna a kalocsai kollégium vadságában és istentelen körülményi között, bizonyára megbocsátottad volna, hogy a napi imádság elmaradt. Igaz, hogy a megnyugodott lélek álma is.

                                                          

                                                                            +

 

                                                    ÉLES FEGYVERÜNK AZ ÁVH

 

      Péter Gáborral az élén már a koalíciós pártharcokban is az MKP hatásos fegyverének bizonyult. A hatalom teljes megszerzése után pedig a társadalom terrorizálásának legfőbb eszköze lett. Központja, a hírhedt Andrássy út 60. a koncepciós perek kiagyalásának, a válogatott kínzásoknak a színtere.

             Az Államvédelmi Hatóság feladata volt a határőrizet is, ezt a zöld váll-lapos és sapkaszegélyes állomány látta el. Az ÁVH másik csoportját kék ávósoknak nevezték, ők voltak az elnyomó rendszer veszett kutyái. A vezető pozícióban lévő emberei mind zsidók voltak. Feladatuk az internálótáborok, a hadtermelést végző üzemek, intézmények, hivatalok őrzése. Az ÁVH ezen alakulatai végezték a kifejezetten karhatalmi feladatokat. Az ÁVH tisztjei, legénysége hírhedt volt embertelenségéről, kegyetlenségéről. Az Államvédelmi Hatóság részben sorozott állományból állt, de a hivatásos egységek párthűségéhez nem férhetett készség. Az ÁVH bárkit bírósági ítélet nélkül internálótáborokba hurcoltatott. Az Államvédelmi hatóság azért van, hogy a rosszat lássa meg az állampolgárokban. A jót meglátni bennük nem az ő dolga.”- mondta a szervezet legfőbb irányítója, Farkas Mihály.

          1953-ig, alig három év alatt 650 ezer ember ellen folytattak rendőrségi, bírósági eljárást. 390 ezer embert el is ítéltek. A szervezet emberei, besúgói mindenütt ott voltak, sakkban tartották a lakosságot. Az ÁVH - nak nem kellett elszámolni az emberekkel. Cellájában halt meg, mert agyonverték, Ries István volt igazságügyi minisztert. Olyan eset is előfordult, hogy az elfogató parancsról értesülve, Zöld Sándor volt belügyminiszter kiirtotta egész családját és magával is végzett.

            1950-ben Szakasits Árpádot tartóztatták le, vele együtt a volt szociáldemokratákat, Schiffer Pált, Marosán Györgyöt és még 431 személyt.

             Aztán indultak a tábornok-perek. A Sólyom – ügyben 48 embert vettek őrizetbe: 10 kivégzés. Király Bélát, Kéri Kálmánt, Stomm Marcellt ítélet sújtja./ Bolond, ki a párt szekerét tolja! /

               A Szűcs-ügyben, Péter Gábor helyettese, negyven személy ellen indult vizsgálat. Menet közben Szűcs Ernőt és testvérét agyonverték. Az úgynevezett munkásmozgalmi vezetők elleni perekben 1953-ig 850-en szerepeltek. 28-at kivégeztek, de a vizsgálat során elpusztították száma elérte a nyolcvanat.

             Csupa régi jó elvtárs! Még szerencse, hogy akadt egy moszkvai, aki enyhített a helyzeten, Nagy Imre. Ezek voltak azok a perek, amelyekre csak legyintettek az emberek: Bárcsak teljesen kipusztítanák egymást!

             Az egyetlen moszkvai elvtársat néhány év múlva akasztják majd. Az Nagy Imre lesz, aki magyarnak vallja magát. Ki is marad büntetlenül a porondon? Rákosi Mátyás, Gerő Ernő, Révai József és Farkas Mihály- a főbűnösök. Akiknek van moszkvai támaszuk és mind zsidók. Biztos, hogy csak moszkvai támaszuk van? És csak Moszkva parancsait hajtják végre?

+

 

 

                    Az MDP KV ÉRTÉKELÉSE AZ ORSZÁG HELYZETÉRŐL

 

        „Az összes elkövetett hibák és tévedések egyik fő forrása: a kollektív vezetés hiánya. Vezérkedés és nagymértékű személyi kultusz folyt a hadseregben is. Ezért Farkas Mihály elvtárs a felelős.

          A személyi jellegű vezetés akadályozta és lehetetlenné tette, hogy a párt és az állam élén igazi vezető kollektíva alakuljon ki.

           Csak igen kis számban vittek előre magyar származású vezető kádereket a legfelsőbb funkciókba és ezeket is inkább formálisan, mint ténylegesen.

           Valójában a vezetés klikkszerű volt és mindössze négy elvtárs- Rákosi, Gerő, Farkas, Révai elvtársak- kezében összpontosult.

            Ezek az elvtársak lényeges kérdésekben nem bírálták egymást, vagy legfeljebb egymás között, nem a vezető pártszervekben gyakoroltak egyes esetekben bírálatot.

              Ennek az volt a következménye, hogy a bajokra és a hibákra fátyolt borítottak, s általában a vezetés nem ment le a hibák gyökeréig, nem tépte ki a rosszat gyökerestől.

             Mindez nagymértékben akadályozta új, a munkásosztályhoz, a néphez hű, vezető káderek kifejlődését.

            A gazdaságpolitikában elkövetett súlyos hibákért elsősorban Gerő elvtárs a felelős. A gazdasági munkának egy személy kezében való túlzott összpontosítása helytelen és káros volt.

             Az ideológiai kérdéseket, amelyek döntő fontosságúak a párt fejlődése, egész politikája, a káderek fejlődése, a kommunisták és a nép nevelése szempontjából, a párt vezetése szinte albérletbe adta egyetlen elvtársnak- Révai elvtársnak-, aki éveken keresztül monopolhelyzetet foglalt el az ideológia területén.

               A párt vezetése nagyrész kisajátította az állam, a minisztertanács funkcióját. A minisztertanácsnak nem volt önálló szerepe, s a pártvezetés árnyékává lett.

        Ehhez nagymértékben hozzájárult az, hogy a párt főtitkárának és a minisztertanács elnökének tiszte egy személyében, Rákosi elvtárs személyében összpontosult, ami helytelen volt.

             Helytelen módon vezette a párt és személyesen Rákosi elvtárs az Államvédelmi Hatóságot, helytelen volt, hogy Rákosi elvtárs közvetlen utasításokat adott az Államvédelmi Hatóságnak arra, hogy hogyan nyomozzon, kit tartóztasson le, utasítást adott a letartóztatottak fizikai bántalmazására, amit a törvény megtilt. Emellett Rákosi elvtárs utasításai több esetben helytelenek voltak, és megnehezítették az igazság felderítését.”

                                                 1953. június 27-28. Illetve elhangzott júl. 4-én a Parlamentben.

                                                                                 / részletek/

 

                                                                      +

 

                                                 NAGY IMRE ÉS A REFORM

 

              Már júliusban rendelet jelent meg a közkegyelemről, és létrehozták a Legfelsőbb Ügyészséget. Feloszlatták az internálótáborokat. Az ÁVH-t összevonták a belüggyel, amellyel egy időre megszűnt a privilegizált helyzete. Engedélyezték a kilépést a téeszcsékből a béremelések közel 1 millió embert érintettek. A felelősségre vonás, a törvénytelenségek megtorlása ügyében csak annyit tudott elérni, hogy Péter Gábort és közel húsz társát bíróság elé állították, de mint mondottam volt, az ő esetükben szó sem volt halálos ítéletekről.

                Rákosiék 1954 tavaszáig el tudták húzni a korábbi törvénytelenségek miatt esedékes számonkérést. Megalakult a Különleges Tanács, amely 300 ember ügyével foglalkozott, Természetesen csak az életben maradottakat volt értelme rehabilitálni, azok közül is csak az elvtársakat. Létrehozták a Gazdaságpolitikai Bizottságot, Gerő Ernővel az élen. Ez látszólag elfogadta a sztálini koncepciótól eltérő véleményét: ”Micsoda szocializmus lenne az, amely a kenyeret nem biztosítja. A régi gazdaságpolitika számításon kívül hagyta az embert, a társadalmat, a szocializmus fogalmát pedig leszűkítette a vas – és acéltermelés maximális növekedésére, a túliparosításra.”

           A nemzeti összefogás jegyében létrehozták a Hazafias Népfrontot 1954. október 23-án, amelynek elnöke Szabó Pál lett, főtitkára Jánosi Ferenc. Mindenesetre a miniszterelnök népszerűsége megnőtt.

              Először fordul elő csatlós kommunista pártban, hogy figyelembe vegye a nemzeti sajátságokat, és eltérjen a szovjet modelltől. 1955 januárjában a magyar párt és állami vezetés megint felsorakozott Moszkvában, csak most már nem Rákosi volt a bűnbak, hanem Nagy Imre, akit Molotov és Malenkov bírált.

                Ennek hatására 1955 márciusában Nagy Imrét leváltották a miniszterelnöki posztjáról, még a pártból is kizárták. Az Írószövetséggel meg az Irodalmi Újsággal gyűlt meg a bajuk, de az újság szerkesztőségét kirúgták, és ez a hang is elnémult. Az országra az írók szervezkedése, ellenállása semmi hatással nem volt. Korábban a diktatórikus Rákosi–rendszer támogatásával, a dicshimnuszokkal eljátszották a hitelüket.

                    Felerősödött az ÁVH aktivitása, mert míg 1954-ben „csak” 23276 volt a bebörtönzöttek száma, ez 1955. november 1-jére 37000-re nőtt.

 

                                                                          +

 

                                        A TESTŐR-HADMŰVELET SZUEZÉRT

                 

A magyar forradalommal egy időben zajlott. Ideje megvizsgálni, hol kapcsolódott össze a kettő?  Befolyásolta–e a kaland időzítését az olyan megfontolás, hogy Moszkva nem avatkozhat be, mert a saját birodalmában kell tüzet oltania? Először arról volt szó, hogy huszadikán kezdődik és három hétig tart. A magyarországi események kialakításának, kiprovokálásának tempójához igazították a szeptember 29-ét. Amikor a hazai események tempója lassul, azaz a magyarországi helyzet konszolidálódni látszik, minden alkalommal brutális fellépés következik. Ezek csak magyargyűlölő erőktől származhatnak. A rádió akkori ostromának megindítását a tavalyi, 2006. szeptemberi események megismételték, szimulálták, mintegy bizonyították az egykori provokációt. Provokáció I. Amikor béke van, a harcok alábbhagynak, akkor gyilkos sortűz a Parlament előtt összegyűlt tömegre. Provokáció II. Apró Antal ezzel egy időben fegyver vitet a gyárakba. Provokáció III. A pártház ostroma odacsődített újságírókkal és fegyveres tömeggel, amelyek segítségével a „fasiszta csőcselékről” alkotott képet akarják kialakítani. Provokáció IV.

 

                                                                          +

          

               

                                            NAGY IMRE NYILATKOZATA

 

           Magyarország népe! A Magyar Nemzeti Kormány a magyar nemzet és a történelem iránti felelősségét mélységesen átérezve, és kifejezve a magyar nép osztatlan akaratát, kinyilvánítja a Magyar Népköztársaság semlegességét. A magyar nép a függetlenség és az egyenlőség alapján, összhangban az ENSZ alapokmányával, igaz barátságban akar élni a szomszédaival, a Szovjetunióval és a világ összes népeivel. A magyar nép óhajtja a konszolidációt és a nemzeti forradalmának eredményeit tovább, kívánja fejleszteni, de nem akar csatlakozni egyetlen hatalmi tömbhöz sem. A magyar nép évszázados álma így teljesedett. A múlt és jelen hőseinek küzdelme a szabadságért és a függetlenségért végül is győzelemre vezetett. A hősi harc lehetővé tette, hogy népünk nemzetközi kapcsolataiban, érdekeinek megfelelően, semleges legyen. Azt kérjük a szomszédainktól, a közeli és távoli országoktól, hogy tartsák tiszteletben népünknek ezt a megmásíthatatlan döntését. Tény, hogy jelenleg a népünk ebben a döntésben olyan egységes, amilyen talán soha nem volt a történelme folyamán.

              Magyarország dolgozó milliói! Forradalmi elhatározással, áldozatos munkánkkal és a rend, nyugalom megőrzésével oltalmazzuk és erősítsük hazánkat: a szabad, független, demokratikus és semleges Magyarországot!”

                                                                         1956. november 2.

 

                                                                        +

  

                                                       SZÉP ŐSZI NAPOK

             

               Azt is láttam, amikor a mise után kitóduló tömeget könnygázzal igyekeztek a központból eltávolítani./

Éjjel - nappal a rádiót hallgatták. András meg a Miska sokat vitatkoztak az eseményekről. Aztán az oroszok leverték a forradalmat, de ennek csak egy ember örült a családból. Napjainkban pedig remélem, hogy zsidógyerekek kugliznak a Kádár János fejével.

1957-ben megváltozott az életük. András a KPM dolgozója lett, útőr. Útkaparó, ha úgy jobban tetszik. Most már nem restellte ezt a hivatalt.

 Később aztán észrevették, hogy van esze, és raktáros lett a kiskőrösi központban. Egészen a nyugdíjazásáig ott dolgozott.

 Eszter újra elővette a varrógépét, és a kalocsai népművészeti ház a dolgozója lett. Ezen az őszön a fiuk gimnáziumba került. Kollégista lett, kellett rá a pénz.

Ettől kezdve már nyugodtan éltek.

András ekkor már 43 éves volt, Eszter meg 38. Sokáig tartott a szenvedésük./ S akkor kezdődött Kalocsán a fiuké!/

 Ha filmre vennék, nem nézném meg./ Én sem a magamét. Egy kissé hosszú lenne, és rémálmokkal tele./

     

 

                                                                          +

 

                                                  RÁKÓCZIÉK TÖRTÉNETE 1.

 

             1936-ban született a Kecel–kiskőrösi határnál, ahonnan egyforma távolságban lehetett látni a mindkét falu templomának tornyát. Bár az egyik tetején lutheránus csillag volt, a másikon katolikus kereszt. A kiskőrösiben Petőfi Sándort keresztelték hajdan, 1823. január elsején. A keceliben Ugranyecz Gyulát 1942 decemberében.

            Petőfi is, Kiskőrös is nagyobb volt az utóbbiaknál, ezért a szüleim gyakrabban vitték portékájukat a forgalmasabb piacra, a tótul karattyoló öregasszonyok piacára. Az édesnek nehezen nevezhető apám nem akarta, hogy megszülessek, mert már volt két fiuk. Marta is a feleségét, szegény Szvetnyik Máriát, e miatt. Bizony, nem vallott sok észre! Anyám meg végképp nem tehetett róla. De később úgy gondoltam, hogy ezért lett ballábas az egész életem.

            A csukási - dömötöri erdőszélben nevelkedtem, mint egy világtól elzárt paradicsomban. Megtermett a tanya körül minden, mint a bibliaiban: kukorica, burgonya, káposzta, mindenféle zöldség. De volt ott aranyalmafa, amit a tudatlan ember birsalmafának nevez. Nyáron hullámokat vető Sárga-tenger: rozs és búzatáblák, amikben megbújtak a fürjek, fácánok, nyulak. A tanya körül nyárfaerdő kezdődött, aztán felváltotta a helyét akácossal. Innen volt meg a téli kemencébe való, a meleg nyár egy sugara egészen tavaszig. Télen olyan lett volna a tanyánk, mint egy magányos sziget a végtelen Havas-óceánon. Ha nincs a hatalmas szánkó, ami elé fogva a Szellő meg a Csillag akár az egész családot elröpíthette a szomszéd szigetek valamelyikére: egy disznótorra vagy névnapra. Engem meg a mamát sose vittek, csak a két fiút.

           Egy balcsillagú napon a Szellő szeles fia megrúgott. Későn vette észre a tanyából kiügető anyját. Akkor hirtelen kirúgott. Éppen az arcomat érte a rúgása. Szerencsére még nem volt patkó a virgonc állat lábán. Csak vérem hullott a hóra, mert szétnyílt az alsó ajkam. Irány a Staud doktor, aki rögvest be is varrta! Akkor szánkóztatott meg egyedül engem az apám Többet se előtte, se utána!  Tél végére meg is gyógyult, szinte nyoma sem maradt.

 

                                                                        +

            

 

                                                        PUFAJKÁSOK

 

            Kádárék első dolga az volt, hogy hasonszőrű magyarokból létrehozták az „önkéntes forradalmi karhatalmat” kb. 10 ezer fővel. ÁVH-s tisztek, volt apparátcsikok, sztálinista párttagok jellemtelen, gyülevész hordáját. December 5-én Budapesten, 6-án Tatabányán, 8-án Salgótarjánban már az ő sortüzük öl meg nyolcvan embert és sebesít meg még ennél is többet. Az egyik főiskolai jegyzet tudós írója deklasszált elemekről is ír, amikor a forradalom oldalán harcolókat bemutatja.

            Ezek a társadalom mélyéről érkezett emberek, sokkal magasabb erkölccsel voltak felruházva, még ha rongyosan is, mint az a tízezer, amelyik a magyarokra szerte az országban tüzet nyitott. Ezek tartoztak a társadalom valódi, hazaáruló söpredékéhez. Még akkor is igaz a megállapítás, ha később egyikük miniszterelnök lett –„szabadon választva”.

          Ami pedig 1956.november 4-től 1962/63-ig lejátszódott, lényegében megismételte az 1947-53 közötti történelmi eseményeket. Kádár János is a politikai hatalom visszaszerzésével kezdte. A megtorlások sorozata következett, véres és kampányszerű leszámolásokkal 56-59 között. A katolikus egyházzal 61-ben, az ortodox marxistákkal 61-62 folyamán.

           Lezajlott a parasztság szövetkezetekbe kényszerítése, meglehetősen brutális eszközökkel, sok öngyilkossággal. Kiépült a fölülről irányított gazdaság az iparban, a földeken egyaránt. Az 50-es, 60-as évek fordulóján kialakult a kulturális monopólium. A televízió, a rádió feletti ellenőrzés, és a tömegek megdolgozása hosszú évtizedeken keresztül, mély erkölcsi és gazdasági válsághoz vezetett. Ez segítette a rendszerváltás zsidó szájíz szerinti lebonyolítását is.

 

                                                                              +

 

                                                         RÁKÓCZIÉK TÖRTÉNETE 2.

 

             Nagyszarvú magyar bikákat neveltek a szüleim. Persze, hogy rám hagyták őket. Ha kárbamentek, és belekóstoltak a szomszéd kukoricájába: Már rajtam csattant az ustor! Pedig mit tehettem a magam hat évével, soványka kezeimmel, törött körmű lábaimmal, fűzfaág vesszőmmel a két nagy szarvuk ellen. A semmi nem sok, de annyit sem. A legerősebb bika jó néhányszor belegurított az árokba, amiben derékig érő víz volt. Állott víz, tele piócával. Aztán negyvenes évek elején olyan vízözönök voltak, hogy a lovak hasit érő vízben húzták be a kocsit a dűlőútról a tanyába. Télen meg csak szánkóval lehetett a tanyából kimenni. A bátyámék eltúrták a havat egy jó darabon, és a kocsiút befagyott vizén jókedvűen korcsolyáztak. Nekik jutott korcsolyára is. Nekem meg csak a verésük jutott, mert ha közöttük valami baj ért, esetleg hasra löktek, és bevertem az orromat, ha panaszkodtam érte az anyámnak, rögtön pörölt velük. Ők meg jól megdobáltak kemény hógolyókkal. A Pandúr kutyánk sokkal barátságosabb volt, mint a testvéreim. A meleg bundájába sokszor beletöröltem a könnyes kezemet, mert nem akartam, hogy az is a kezemre fagyjon. Elég vörös volt az már kesztyű nélkül! Azután mindig elkergettek még a környékükről is.

           Tavasztól őszig nem voltam soha munka nélkül. Libákat őriztem, a két legelőnkön, de vigyázni köllött, nehogy összekeveredjenek a szomszédéval, mert abból nagy marakodás lett a libák meg a gazdáik között. És mindig hosszú harag következett a szomszédokkal. Pedig a határban nagyon egymásra voltunk szorulva. Engem soha nem engedtek el játszani a szomszéd tanyába valamelyik lánypajtásomhoz. Legjobban a libákat szerettem őrizni a fűzfás legelőn, s ilyenkor összekötöztem két szinte földig érő ágat, és azon hintáztam. Lengtem a libák feje felett, amik lihegtek még az árnyékban is. Néha gyermekláncfüvet fújtam világgá, és örömmel néztem, ahogy messze röpíti őket a szél.

          A tikkasztó melegben a kipányvázott lovakat is a fák hűvösébe köllött kötni, ami nagy sírásokkal, könyörgésekkel járt, mert a hatalmas állatok nemigen engedelmeskedtek nekem. A szarvasmarhák is ki voltak kötve, karóra akasztott pányvalánccal. De naponta kétszer-háromszor tovább köllött vinni a karót, és újra leverni olyan mélyen, hogy az állatot helyben tartsa. Hogy mindig a dúsabb füvet egyék, körben legeljen, és este-reggel sok tejet adjon. Ha nem bírtam valamelyikkel, csak az anyámat hívhattam. A többiek a fülük botját sem mozdították a szavamra. Ha a kút mélyéről kiabáltam volna segítségért, akkor sem.

          Anyámat a sarka alá taposta az apám. A születésemig sem igen lehetett becsülete, de utána, ha valamicske maradt még, azt maradékot is elvesztette anyám az ura szemében. Pedig nagyon tiszta, szorgalmas asszonynak ismerték el még a szomszéd tanyabeliek is. Az iskolában úgy beszéltek róla az osztálytársaim, akik a szüleiktől hallhatták. Ő kelt föl elsőnek virradatkor, és feküdt le utolsónak napszállta után. De csak Marcsa volt annak a neve élete végéig, pedig miből állt volna Mariskát, vagy legalább Marist mondani. Legalább azért, hogy a gyerekei előtt legyen valamennyi tekintélye.

          Előttem volt is, mert szántam, ezért még szerettem is. De azt kimutatni valami kedveskedéssel soha nem mertem. Síráskor is, nevetéskor is össze kellett szorítani a fogamat, nehogy a hangomat hallják. Csak a madarak meg a fák, no, meg a libák ismerték, amikor az erdő mellett a fűzfaágakon hintáztam. Olyankor még énekeltem is. Az iskolában megdicsértek érte, a madarak sem hallgattak el, amikor rákezdtem: Tavaszi szél vizet áraszt, virágom, virágom. Minden madár társat választ, virágom, virágom.

 

                                                                           +

 

                                                  RÖGTÖNÍTÉLŐ BÍRÁSKODÁS

 

             350 - 360 embert ítéltek halálra 1956 és 1961 között. Tizenhatezret börtönre. A harcoknak 2500 halottja volt, húszezer a sebesültje. A régi rend védelmezői közül kétszázan haltak, a lincseléseknek 26 áldozata volt. Az anyagi kár szinte felmérhetetlen.

               Nagy Imre és tárasai fölött koncepciós perben ítélkeztek. A halálos ítélet kihirdetése után az alábbiakat mondta: ”Bűnperemben sajnálatosan elmaradt a bizonyítás kiegészítés, és csak a vád tanúit hallgatták meg, a vád bizonyítékait vizsgálták. A halálos ítéletet én a magam részéről igazságtalannak tartom, és elfogadni nem tudom. Egyetlen vigaszom ebben a helyzetemben az a meggyőződésem, hogy előbb vagy utóbb a magyar nép és a nemzetközi munkásosztály majd felment azok alól a vádak alól, amelyeknek súlyát most nekem kell viselnem, amelynek következményeképpen nekem életemet kell áldoznom, de amelyet nekem vállalnom kell. Úgy érzem, eljön az idő, amikor ezekben a kérdésekben nyugodtabb légkörben, világosabb látókörrel, a tények jobb ismerete alapján igazságot lehet szolgáltatni az én ügyemben is. Úgy érzem, súlyos tévedés, bírósági tévedés áldozata vagyok. Kegyelmet nem kérek.”

                                                                            1958. jún. 15.

             Buta balek bolsi, aki magyar. Lettél volna héber, megmozdult volna érted a fél világ értelmisége. Így lett belőled hősi halott, szögesdróttal összekötözött deszkakoporsóban, arccal a mélybe nézve, megalázva.

 

                                                                          +

 

                        DE GAULLE, FIDEL CASTRO, HRUSCSOV, PINGVINEK

 

        Hruscsov az 1956 – os válságból taktikai győzelemmel került ki. A magyar forradalom győzelme világossá tette: a kommunista rendszer belülről megbuktatható, és külső erő nélkül nem lehet fenntartani. Az egész világ előtt nyilvánvalóvá lett, hogy a kommunista rendszer falára a magyar forradalom írta fel: ”Mene, tekel, ufarsin”, azaz megmérettél, és könnyűnek találtattál. Ez 35 év múlva, a Szovjetunió széthullásával, be is bizonyosodott. Az, hogy közben hazánk megrokkant bele, más lapra tartozik.

               1958. március 31. Hruscsov lesz a miniszterelnök és az első titkár.

               1958. december 21. De Gaulle-t francia köztársasági elnöknek választják. Oldd meg az algériai válságot, ha tudod!

               1959. január 1-jén és 2-án Kubában a Castro – vezette felkelők megdöntik Batista diktatúráját, és bevezetik a kommunista diktatúrát aktív szovjet politikai, gazdasági és katonai támogatással. Január 8-án vonulnak be Havannába.

               Szeptember 13-án az első szovjet rakéta eléri a Holdat. Amerikai újságírók kérdésére egy szovjet akadémikus kijelenti: ”Szovjetuniónak a Holdon nincsenek területi igényei.”

              Szeptember 15-18. között Hruscsov Amerikában Eisenhower elnökkel tárgyal.

               December 1-jén aláírják az Antarktisz fegyvermentességéről szóló megállapodást. Megnyugodhattak a pingvinek!

 

                                                                           +

 

                                                     RÁKÓCZIÉK TÖRTÉNETE 3.

 

            Anyámnak sokszor kellett segíteni. Szabadban volt a kemencénk, a katlanunk. Amíg a hideg be nem szorított bennünket a házba, ott főztünk, mostunk a szabad ég alatt. Én hordtam hozzá a vizet a gémeskútról, ami egy nyolcéves lánynak elég megeröltető volt. Csumával fűtöttük a kemencét, amiről persze a jószág már leette a levelét. Esetleg egy-két kéve venyigével, ha kenyeret sütöttünk. De a főzéshez már én szedtem a száraz gallyakat az erdőn. Ismertem már annak az erdőnek minden szegét-lukát. Tudtam, hogy hol vannak a szarkafészkek, a rókák vackai. Apánk beiratkozott a vadásztársaságba K.-ön, mert puskához akart jutni, és végezni a kiscsibéket rabló vércsékkel, szarkákkal meg a nagyobb rablókkal, a nádas rétből éjszakánként előmerészkedő rókákkal. Hajtóvadászatokat rendeztek nagy lakomákkal, ahol anyám rétese volt a fő ínyencség. Dicsérték érte az urak nyakra-főre, és vedelték a borunkat nyakló nélkül.

           Amikor nyolcéves voltam, komolyabb vadászatok folytak a környékünkön. Magyar katonák, vagy negyvenen, az erdőben tanyáztak. Onnan lőtték a faluba betört oroszokat. Amikor jelentést kaptak, hogy az oroszok elérték a vasút vonalát, sírva búcsúztak tőlünk. Civil ruhát kértek, de annyi embernek nem tudtunk adni, ezért szomorúan Akasztó felé indultak. Vitték magukkal a faluból kimentett sebesültjeiket. Apánk kocsiját is igénybe vették a sebesültek szállításához. Apánk hajtotta a lovakat, minket meg magunkra hagyott. Másnap jöttek be a tanyába az orosz katonák. Kozákok, lóháton. Anyám hiába öltözött öregasszonynak, lerántották fejéről a fekete kendőt, és rádobták az ágyra. Engem az egyik nyakamnál fogva belódított a belső szobába, s amíg anyámat kínozták, az ajtónak támaszkodva kisírtam közben a lelkem is miatta. Amikor minden értéket elzabráltak, kivágtattak az udvarból. Anyánkat otthagyták véresen, betegen az én gondjaimra bízva, mert az idősebbik bátyám két kislányt bújtatott egy kunyhóban, valamelyik szomszéd dűlőben, apám még úton volt hazafelé, a fiatalabbik bátyám meg ijedtében nekivágott az erdőnek. Pedig tudom, hogy igen félt a veszett rókáktól. Úgy gondolta szegény pára, hogy azok barátságosabbak, mint az oroszok. Közel volt már az éjfél, mikor bemerészkedett a házba.

         Amikor apánk hajnalban hazaért, rögtön búvóhelyet készített anyánknak a répás veremben. Oda bújtak el a fiatalabbik öcsémmel két héten keresztül reggeltől késő estig. Gyakran belátogattak hozzánk a legváratlanabb időpontokban, de ezután már csak apámat és engem találtak. Nem hitték, hogy asszony nincs a háznál. Az egyik, aki az első alkalommal már járt nálunk, dühében géppisztolysorozatot lőtt a szalmakazalba, ahol rejtőzködő anyánkat sejtette. Apánkat most az oroszok hajtották fuvarra, de onnan csak kocsi meg lovak nélkül jutott haza néhány nap múlva. És még örülhettünk is, hogy legalább élve láttuk újra. A bajban sokkal összetartóbb lett a család. Óvtuk egymást.

      Amikor továbbvonultak az oroszok, megint visszaállt minden a régi kerékvágásba. Az idősebbik bátyám visszament polgáriba, én meg a fiatalabbik bátyám két kilométerről jártunk  a dömötöri iskolába. Tanító nénik követték egymást, mert nagyon nehezen tudták megszokni a magányosságot. Uhl Etelka, később Tóth Gabriella és hosszú évtizedekig Nagy Borbála, akit később Kovásznai Lajosnénak hívtak. Nehéz életük volt ott az isten háta mögött. A férje egy rozoga kerékpárral járt a keceli iskolába tanítani, egyúttal bevásárolni, ügyeket intézni. Közben a lányaikat nevelték, de azok már városlakók lettek. Sokat járt velünk kirándulni: Kalocsára, majd hajóval Paksra. A közeli erdőkbe is mentünk. Birkagulyást főztek nekünk a szülők, és sokat játszottunk. A tanító nénink becsületesen tanított és osztályozott. Én a nyolcadik osztály végén azzal köszöntem meg a munkáját, hogy verset fabrikáltam a tiszteletére. Hittant oktatni három tisztelendő úr is kijárt. Tiefenbach Rudolf, Borsa Bertalan kerékpáron, Ruszti Pál, az újfalusi plébános, meg póni hátán-télidőben.

           Csak a fiúkat engedte apánk továbbtanulni, hogy megmenekítse őket a föld nyűgétől. Mert már nem volt sem kocsink, sem lovunk. Mire újra talpra állt volna a gazdaságunk néhány év múlva, megkezdődött a kulák-üldözés. A kisebbik bátyámat is beíratták a kalocsai gimnáziumba. Hiába mondogatta apánk mind a hármunknak: Tanuljatok, hogy a kapától - kaszától szabaduljatok! Kitűnővel végeztem az általános nyolc osztályát, de eszükbe sem jutott a szüleimnek, hogy belőlem is lehetne valaki. Nemcsak földet túró, semmibe vett paraszt, akit még azzal is megaláznak, hogy föltúrják a házát a padlástól a pincéig, hogy mindent elvigyenek. Aztán meg a földjét elveszik, és a szövetkezetbe kényszerítik.

          Amikor ’51-ben kimaradtam az iskolából, apai ígéret a szögre lett akasztva, mert már hajtottak is markolni, hiába volt kitűnő a bizonyítványom. Apánkkal együtt jártunk aratni a saját földünkre, hogy megadják a család részére az évi fejadagot. Hajnali háromra már ott kellett volna lennem, de ez alól anyám fölmentett.

 

                                                                VÉGE